(Levél egy barátomhoz.)
Szavalni fogsz, azt irod, jó barát!
Ifjú szived hevíti már a vágy,
Hogy szenvedély hangját ajkadra véve,
Hatolj belé a hallgatók szivébe,
Művészeteddel őket elragadd,
És kapj ezért bódító tapsokat!
Ez szép dolog, s ifjúhoz is való,
Mert a dicsvágy oly gyorsan elhaló;
Ha az ifjú a férfikorba lép,
Kihal keblébül az hova-elébb.
Ha ez vinné az ifjak lépteit,
- Hisz munkálkodni, tenni, hív, hevít -
Több nagy, dicső fával hatna ránk
Kárpátövezte édes szép hazánk
- De engedd, hogy e nagy lépés előtt
Tanácsimmal megadjam az erőt,
Mely áthatván forrongó kebledet,
Győzelmeid’ bizton remélheted…
A szavalás művészet – jó barát!
Melybe a művész nemcsak lelket ád,
De egyszersmind külsőleg is mutatja,
Milyen lehet az emberek alakja,
Kik holt betűkben élnek, tesznek is,
S kiket a sors örömre, bajra visz.
Tehát itt szép alak már fél siker,
(És ezt sokan az által érik el.)
Költők, festők rútak termetre bár,
De szellemük ha mindig égbe jár,
S munkájuk bája minket elragad,
Nem kérdjük, hogy a szerző mily alak!
Szavalónál már ezt is nézzük ám,
Mert nincs nagyobb nevetség én reám,
Mint ha fellép egy vézna kis gyerek,
És hős helytt szól, kitől a föld remeg,
Kinek szeme a villám villanása,
Szava zúgó mennydörgés csattanása.
- Viszont, ha jó egy délczeg szép fiú,
Kinek arczán öröm és méla bú,
Nemes kevélység, majd szilaj harag,
Mintegy előttem élni látszanak;
Kinek a hangja szellősuttogás,
Úgy szeretem azt látni, hallani,
Előttem az a legszebb valami.
Ne vágyjék hát szavalni az soha,
Kit lelkesít bár a példák sora,
Meg is tudja darabját érteni,
A hős búját át bírja érzeni,
De külseje rabol illúziót:
„Belső erő” bezzeg hiába ott!
Tehát mondom: hajlékony szép alak,
Érzelmes, bő, nagy terjedelmű hang,.
Tüzes két szem és változékony arcz,
Külsődben im, mikkel sikert aratsz.
A végső fontos ám főképp nagyon,
Mert hogy érzek, csak akkor mondhatom,
Ha a szemedből látom, olvasom…
Ma mindezek nálad meg vannak is,
Azért velök engem el nem vakítsz.
Kell még egyéb is – s ez még fontosabb:
Tisztán álljon előtted a darab,
Lelkedben éljen mindenik alakja,
Körülted légyen indnek arcza hangja,
Ne a világban, csak ő vélök élj,
Legyen előtted mind élő személy.
Ezt játszva nem – de csak úgy éred el,
Ha a lelked komolysággal figyel,
Ha búvárként merülsz el a darabba’,
Kémlelve gondolatról-gondolatra,
Belehatolsz a hősök szellemébe,
Előtted áll mindnyájuk lelki képe,
Beléd szivárg tőlük minden vonás;
- Úgy, hogy mikor jő az előadás,
Te általad ugyan, de ŐK beszélnek,
Akkor bizton hiszem, hogy tesznek, élnek.
Azonban azt mégsem feledd soha,
Hogy előtted a hallgatók sora,
Hogy nem a színpadon beszélsz te most,
Nem fogsz kezedben kardot, vagy fokost,
Hanem te is csak közülünk való vagy,
- Soha se mondj búcsút hát a valónak -
Gondolj mindig a szép ízlésre is,
Hogy művész vagy és szépen tanítsz.
Szóval, ne add csak a konkrét valót,
Fokozd, ha kell; ha sok, csak add a jót,
Ha hősödnek dörögni kell vadúl,
Nem kérjük, hogy add takaratlanúl;
Ha hősök tombol és ugrál veszetten,
Nem kérjük, hogy mutasd be nékünk sebten.
- Tarts mindenben itt is mérsékletet,
Tapsunkat így bizton megnyerheted…
Lásd, ennyi kell csak; nem nehéz nagyon,
Sőt könnyű inkább, ha van szorgalom.
Még egyszer mondom - ne feledd tehát!
A szavalás olyan művészet-ág,
Melyet komoly törekvés visz odáig,
Mikor már fénye van, ragyog, világít,
Mikor eléri legnagyobb fokát,
S elébünk csak örökké szépet ád!…
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 9. szám, 1899 nov. 26.
Jó szórakozást, töprengő, elmélkedő, ösztönző, vigasztaló, megnyugtató perceket kívánok az Irodalom-birodalomban! - Csicsada
2026. okt. 31.
Gulyás József (1881-1924): A szavalásról
Magyarországi Szent Erzsébet – Erzsébet napjára

Gyönge egy király volt jó II. Endre, az az Endre, kinek német felesége: büszke Gertruda a magyar megvetette, s úrrá tevé nálunk idegen fajtáját kénye-kedve szerint.
Vala pedig nékik Isten jóvoltából egy kisded leányuk, Erzsébetnek hívták. Alig hogy Erzsébet négy esztendős lőn, már eljegyezték őt a thüringeni gróffal, Lajossal, s átadták fényes követségnek hogy vigye szegénykét távol a hazától idegen országba. Azért vigyék oda, hogy ott nevelkedjék, idegen népeknek nyelvét tanulja meg, hozzá simuljon az idegen élethez.
Apa, anya szíve nem esett meg rajta. Rengeteg sok kincset adtak vele, mert hát büszke Gertrudisnak ez volt akaratja. Győzte Magyarország, s Thüringia örült; hercegkisasszonyka pedig hazát cserélt. Csak hazát, Istent nem, mert a Mindenható különös kegyelme véle maradt ott is, gondját viselte a magyar királylánynak idegen országban.
Gyermekszíve hajló, mint a gyönge oltás, faágáról metszik, új földbe plántálják, s hahogy gyökeret ver, ott is megfogamzik, ott is nap süt reá, ott is esőcseppje, ég-harmatozásra rügybe csökkenti, ha eljön a kikelet, a életet adó.
Évek jöttek, mentek, gyermek leánykából gyönyörű hajadon serdült évek múltán. Thüringia megtelt szépsége hírével, de még jobban megtelt jósága hírével. Példabeszéddé vált ritka szelídsége, s mentől jobban terjedt híre az országban, mint a fénynek mindig vetődik az árnya, úgy támadt irigység ellene titokban.
Thrüingia grófja szívéből szerette, együtt nőttenek fel, gyermekjátékaik kötötték össze a szíveiket, s lettek némely évek múltán hitvestársak.
Éltek vala boldogságban, tiszta békességben.
Hanem a gonoszság nyelve nem nyghaték. Összesúgtak-búgtak bársonyba öltözött udvarbeli dámák, kényes urak szintén, s szőtték a rágalom hálóját, hogy abban a magyar királylányt galádul megfogják.
Duruzsoltak ekképp:
- Jaj, nagy szemfényvesztő a magyar királylány, Lajos felesége. Tükörét mutatja a tiszta hűségnek, mégis no, titokban rejtek ajtaján a várnak kilopózik. Isten tudja, milyen rejtekúton jár ő férje tudta nélkül. Tán tilalmas vére gerjedez fel benne, s megszegi hűségét, mit urának esküdt oltárnak előtte.
Duruzsolták mondom, szóra szó, rágalom rágalmat követett, s végül a fülébe jutott Lajos grófnak.
- Vigyázz Lajos - mondá egyik fülbesúgó -, bizony esküszegő a te feleséged. Ne sajnáld azértlen te drága idődet, s gyanút nem mutatva less titkon utána, mikor estefelé a rejtekajtón át palotád elhagyja.
Lajos gróf nem hitte, hogy is hitte volna. Felesége arcán a hűség bélyegét, két szemének tiszta ragyogását látta.
Pedig igazuk volt a fülbesúgóknak, mert Erzsébet titkon ki-kilopózott a palotából este, s merre útját soha nem vette az udvar kényes népe, ott járt: a szegény emberek rongyos viskóiban, alamizsnát osztó keze el nem fáradt, gyógyító balzsamot hordott a betegnek, vigasztaló szót a hitben csüggedőnek. Kunyhóról kunyhóra járt Lajos hitvese, mert nagy ínség vala az egész országában, ezeren meg ezeren küzdöttek az éhség szörnyű angyalával.Csakhogy az ilyesmi szívére nem szólott a fülbesúgóknak, azok nem törődtek az ügyefogyottak jajgató szavával, a kétségbeesés könnyeit nem látták, vagy ha látták is, rajta nem indult meg szánakozó szívük.
Addig-addig szúrták Lajosnak szívébe a gyanú tüskéjét, míglen benne maradt a tövis, bántotta, s végére hogy járjon hitvese dolgának, föltette magában.
Leskelődött reá, a gonosz szándék ébredt a férjnek szívében, hahogy igaz volna, mit hinni oly nehéz.
Csikorgó hideg volt, tél derekának, midőn a kutyát sem űzi ki az ember, hanem megfér mellette a pattogó hasábnál a kemence mellett.
Estefelé jött is Erzsébet, kötényét felhajtva, miként ha holmit rejtegetne. Ételmaradékkal volt tele köténye, azt szánta volt aznap a szegényeinek, akik vártak reá rongyos kunyhóikban.
A rejtekajtónál váratlan elébe toppan férje, s kérdi:
- Hova megy titokban?
Erzsébet reá néz olyan szelíden, mint az égnek angyala. Mennyei tisztaság ragyog az orcáján. Reá néz férjére, de nem szól egy szót sem.
- Mit viszel?
Erzsébet szó nélkül mutatja, hisz aki rosszat nem tesz, hanem jóban fárad, mért félne embertől.
Nézi a gróf, nézi, s nem hisz a szemének. Ember ilyet soha nem látott.
Erzsébet köténye tele volt rózsával.
Isten keze volt e dologban, nem másé. Tél közepén rózsát ember nem vásárol, odáig nem terjed embernek bűbája, hanem ha az Isten csodatevő keze változtatta át az ételmaradékot illatos rózsává.
Erzsébet is bámult, s igazmondó ajkkal ilyen vallomást tett hites ő urának:
- Rosszat nem cselekvém, nem is cselekedtem soha ellenedre. Szegényeim várnak, azoknak akartam vinni maradékot asztalunkról, mert szívemnek fáj az ő ínségük.
A gróf megszégyenül, s hagyja tovább menni. Hadd vigasztalja a szegényeket, s hintsen áldást, amerre megy, jótékony kezével. Mert nyilvánvaló, hogy az Isten van vele.
*
Máskor dideregve jött egy koldus hozzá.Fekély lepte testét, utálat volt reá nézni a szegényre, szeméből a halál nézett ki rémesen, s aszott kezét nyújtá alamizsna-kérőn Erzsébet felé:
- Irgalmazz, jóságos asszony, el ne űzzél, a Krisztus nevében könyörgöm tehozzád!
Erzsébet megszánta, szelíden szólt hozzá, nem is űzte el, de ágyába fektette. Felkélylepte testét balzsammal kené meg, s bíboros palástját, a legékesebbet reá terítette, hogy felmelegedjék.
Leskelődő szolgák mentek az urához, s kárörvendő arccal újságolták neki:
- Most eredj, és nézd meg szentnek tartott asszony-hitvesed, kit rejteget patyolat ágyában!
Siet is mentem a haragra lobbant gróf, belép a szobába, rátekint az ágyra, a bíborpalástot ellebbenti, s akkor – térdre roskad, mert az ágyban akit meglát, maga volt Jézus, a keresztre feszített, keze-lába vérzett, fején ott vala a tövises korona…
*
És mégis, mi történt!
Thüringia grófja elment királyával a Szentföldre, holott vérük ontásával akarták megvenni pogány törököktől azt a földet, melyen az Üdvözítő élt, tanított és meghalt az emberiségért.
Fényes lovagoknak ezernyi ezere felbuzgott s életét kockára vetette, mert ki a világot vérén váltotta meg, azért odaadni gyarló emberéltet, hogy is volna nagy ár.
Elbúcsúzott, elment, ott hagyta hitvesét azok oltalmára, akik nem szerették, csodás erényéért, ő nagyságáért, akik irigyelték. Előbb irigyelték, aztán meggyűlölték.
Palotája többé nem volt már otthona, lépteit őrizték, ajtaját elzárták, s könyörületesnek lenni nem volt szabad. Sőt annyira terjedt gonosz indulatok, hogy midőn hallották, hogy Lajos gróf többé vissza sohasem tér, mert harcban elesett: elűzték várából a magyar királylányt.
Bíborban született, koronás királynak gyermeke volt, fényben élt, s eljött kincsekkel tetézve – és mostan viskóba költözött, keze munkájával szerezte kenyerét.
Eszébe nem jutott, hogy panaszkodjék. Hívságos földi jó az nem kecsegtette, sőt most is megosztá sovány falatját az ínségsújtottakkal. Tél fagyát szenvedte, eső őt megverte, hő nap megperzselte és soha egy percig arra nem gondolt, hogy hírt adjon apjának, a magyar királynak nyomorú sorsáról. Nem jutott eszébe, hogy hazamenjen, ha koldus-rongyosan is, s felváltsa rongymezét királyi bíborral.
Ott tartóztatta őt a szegények raja, kik belé helyezték minden bizalmukat, kunyhója ajtaján, kik kopogtattak, csodatevő keze érintésétől is, akik meggyógyultak. Család volt ez a sok ínséges, nyomorék, s ő e családnak volt földi édesanyja…
Ezért nem ment haza királyi apjához.
Híre terjedt lassan, s a hír szárnya vitte Erzsébet csodáit, szerencsétlen sorsát. Elvitte apjához, a király-udvarba:
- Endre király, míg te dúskálsz földi jóban, s fiaid, lányaid hírből sem ismerik az ínség kenyerét, - gondolj Erzsébetre, legkisebb lányodra, kit idegen földre küldtél zsenge korban, hogy lenne hitvese thüringi Lajosnak, gondolj leányodra, szerencsétlen apa: utolsó cseléded éle nem cserélne, mert viskóban lakik, éjjeli varrástól elveszett ereje csoda szép szemének, koldusnál koldusabb a magyar királylány.
Endre király szíve megrendül e hírre. Fényes követséget megterhel kincsekkel, patyolat-ruhával, végbársonyt, gyöngyöket, aranyos hintót küld édes leányának, s hívja haza szépen.
Követek érkeznek abba a kis faluba, hol éldegélt a hajdani királylány. Akkor is úgy lelték, hogy font-fonogatott, sovány volt az arca, nehéz, sok munklától megtört szeme fénye.
Bizony, amint látták őt a magyar urak, merő szánalomtól elállott a szavuk; haragtól az arcuk, meg a szégyentől is vérvörösre lobbant.
- Jere haza – mondák –, jere haza velünk szegény királyleány! Ha apád megtudja, hogy mi lett belőled, egy bú lesz énki az élete, s lelkének nyugodalma elvész. Vesd le magadról a koldusoknak rongyát, s íme öltsd fel azt, mit apád küldött nééked. Palotában lakjál amint hajdanánban, szolgák lessék, amit szemed-szájad kíván. Gonosz idegenek téged megaláztak, jere velünk haza. Magyarország téged újra felmagasztal.
Erzsébet szelíden mosolygott s rázta tagadólag fejét:
- Köszönöm jóságát királyi atyámnak, engedelmes lánya volnék, amint voltam, ha nagyobb Urat nem kellene szolgálnom: én Üdvözítőmet. Ne is sajnáljatok, apám se sajánljon, hanem hagyjon itt a szgényeim között.Ez a munka tetsző az én Jézusomnak, megkezdem, s bevégzem, amíg erőm bírja Isten jóvoltából. Soha ilyen boldog nem voltam, sem akkor, mikor apám mellett palotában éltem, sem amikor férjem oldalán a várban úr–asszonynak hívtak. Ne is akarjatok szóval fáradozni, én itten maradok, míg az Úr elszólít… Menjetek békével szép hazámba vissza, s vigasztaljátok meg sezgény, ősz apámat.
Ezt mondta Erzsébet és emellett maradt.
*
Sokáig nem tartott földi vándorlása. Magához szólítá az Úrnak irgalma, s csodatevő keze hirdette aztán is, hogy magyarországi szent Erzsébet néki milyen kedves vala.
A marburgi templom sírboltjába tették földi maradványát örök nyugalomba.
Bénák, vakok, sánták, testi kórságban elzarándokoltak Erzsébet sírjához századok múltán is. Erős hittel mentek – ép testtel távoztak.
Szent Erzsébet sírja a marburgi székesegyházban
Gaal Mózes
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 8. szám, 1899. nov. 19.
Zempléni Árpád (1865-1919): Tóparton
![]()
Ringó hullámok tükörében
A napnak képe ing, rezeg,
A lombos ágat mintha ráznák
Parányi kis tündérkezek.
Aranyhalak csapatja űzi
A lombon áttört sugarat.
Majd tánczra kelnek ott körötte
Keringve a felszín alatt.
Dalos madár az ág hegyéről
Kedvét találva nézi ezt.
Hunyorgat kis sötét szemével
s a tánczhoz ő fütyölni kezd.
Ne volna szívem összetörve,
Ilyen nehéz, borús, kihalt,
Én zengeném játékotokhoz
A víg, bohókás, játszi dalt.
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 7. szám, 1899. nov. 12.