P. B. Shelley: Dal

 

Özvegy madár gyászolja kedvesét

a téli ágsoron;

fölötte száll kegyetlen szél –

alant fagy a folyón.

Csupasz erdő: elhagyta lomb a fát,

már nem virít a rét

és nem zajong a légen át

csak egy malomkerék.

Ford.: Goór Imre

Forrás: Népújság XI. évf. 249. sz. 1956. október 21. vasárnap

Percy Bysshe Shelley (1792-1822): Óda a nyugati szélhez

1. 

Nyugati nyers Szél, Ősz sóhaja vad!

Te láthatatlan! jössz, és mintha mord

Varázsló űzne szellemrajt, szalad

A sárga s éjszín s lázpiros csoport:

A pestises lombok holt népe - Te,

Kinek szekere téli sutba hord

Sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,

Aludni, mint a test, mely sírba dőlt,

Míg azúr húgod, a Tavasz szele

Megint kürtjébe fú, s riad a föld,

S édes bimbónyáj legel a napon,

S völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt:

Vad Szellem! szálló, élő mozgalom!

Ki rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom!

2. 

Te, kinek - míg az ég reng - áramán

Omló felhő, mint hullt lomb, andalog,

Hullatja busa ág: Menny s Óceán

S zápor zuhan s villám, bús angyalok,

S kibomlik már kék utad tág legén,

Mint vad menád-haj, s szikrázik s lobog

Az ég aljától, hol kihúnyt a fény,

Az ég ormáig a közelgő

Vihar sörénye! - Óh, Te, a szegény

Év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető

Gyanánt az Éj, e roppant sírhalom

Borul körül, s bús boltját reszkető

Páráid terhelik, s a hűs falon

Vak víz s tűz s jég tör át! - óh, halld dalom!

3.

Ki felvered nyár-álmából a kék

Földközi-tengert, mely lustán pihen

Kristályos habverés közt fekve rég

Habkő fokoknál, Baiae öbliben,

S álmában agg kastélyok tornya ring

A hab sűrűbb napfényén égve lenn,

S azúr moszat s virág lepi be mind,

Oly szép, hogy festve sem szebb - óh, te Szél,

Ki jössz, s Atlant vad vízrónája ing,

S fenékig nyílik, s látszik lent a mély

Tenger-virág, s mit az iszap bevon:

A vízi vak lomb, mely zöldelni fél,

Mert hangod csupa sápadt borzalom,

Melytől remeg s széthull - óh, halld dalom!

4. 

Ha lomb lehetnék, s vinnél, bús avart

Vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,

Vagy hullám, mely bár zúgasd és kavard,

Szabad, majdnem miként Te, s adsz neki

Erőt, erős Úr! - vagy ha csak kora

Kamaszidőmnek térne gyermeki

Víg lelke vissza, óh, ég vándora! -

Midőn társad valék s hivém: elér

A lélek s túlröpül - óh, tán soha

Nem zengne jajszóm, mely most esdve kér:

Ragadj el hab, felhő vagy lomb gyanánt,

Mert tövisekre buktam, s hull a vér,

S zord órák súlya húz, s lánccal fon át,

Lelked szabad, vad, büszke rokonát!

5. 

Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,

Hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!

Ha vad zenéd felzúdul szabadon,

Lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély

Dallal, mely édes, bár fáj - óh, te zord

Lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!

Holt szellemem a Tér ölén sodord,

Tört lombként, melytől sarjad újra más!

S dalom égő zenéjét messzi hordd,

Mint oltatlan tűzhelyről a parázs

Röpül, óh, szórd szét, hol sok ember él!

Ajkam szavából prófétás varázs

Kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél,

Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?

(Ford.: Tóth Árpád)

Shelley: Óda a szabadsághoz

1.
Egy dicső nép megcsillantotta újra
A nemzetek villámát: Spanyolország
Földjén, ragadós tüzét égre szórva,
Gyúlt szívek s tornyok ormán a Szabadság.
Lelkem gyáva bilincse letörött,
S gyors tollakból reá hamar
Nagyszerű köntöst szőtt a dal,
(S szállt, mint az ifjú sas, ha felhőkig nyilall),
S versekben ringott prédája fölött,
Mígnem a szellem vad forgószele
A hír egéből elragadta őt,
S lobbant a messze szférák fény-jele
Az űr burkának friss lángjaival,
Mint gyors hajó nyomán a hab, - s vele
Hang szállt a mélyből, följegyzem, íme.

2.
Előpattant a nap s a tiszta Hold:
A szakadék sok égő csillaga
Az égi mélybe hullt. Oly furcsa volt
A föld, felhők közt függött egymaga,
Sziget a világ-óceán vizén:
De ez az isten-szabta űr
Csak átok volt még, tarka zár,
Mert nem voltál: s a rossz rosszabbat fújva szül:
Vad láng lobbant az állatok szívén,
Meglobbantak a halak, madarak
És háborúba szállott mind, tömény
kín marta őket, amely nem apadt:
A sebzett dajka-mell szünetlenül
Nyögött: pondró ölt pondrót, vad vadat,
S ember embert. A szív pokla dagadt.

3.
Sokasodott a fejedelmi ember,
Sütötte a Nap trónos sátora,
S a nyüzsgő-rajzó milliós sereggel
Templom, börtön, piramis, palota
Megtelt, mint ordassal a rossz odú.
De ez az emberi tömeg
Ravasz volt, vak, nyers és süket,
Mert nem voltál; de fönn a bús tömeg felett
A Zsarnokság lengett setét habú
Fellegként, s lent a testvér-pestis állt,
Rabok gyűjtője, ájtatos szavú;
Nagy árnyas szárnya embernyájra várt,
Mert terelik a kábult sereget
Pap és anarcha, kit a felzabált
Vér s arany mocska össze-visszajárt.

4.
Görög hegyek bólongató csúcsai,
Szigetek, felhős ormok, kék habok
Sütkéreztek a kegyes hazai
Ég mosolyában: titkos dallamot
Dobált barlangok jósló torka fent.
Az értelmetlen ősvadon
Úgy kínált mindent, szabadon,
Szöllő, olajbogyó és búza nőtt vadon;
S mint zárt szirom, mely tengermélybe leng,
Mint gondolat csecsemők csöpp agyán,
S minden, ami még rejti, mit jelent,
Bútt pároszi tömb erezett falán
A művész álma; de már dadogón,
Zendült a Vers, s a Bölcselet sután
nézdelt; s az égei hab torlatán

5.
Athén bukkant föl: csoda-város állt itt,
Bíborló sziklák, bástyás fellegek,
Ezüst tornyok, - szebb, mint a legkirályibb
Kőmívesség: felszikkadt tengerek
Padlózzák, mennyezete alkonyég;
Kapuit mennydörgő szelek
Kavargó hada szállta meg.
S lángzó nap koszorúz minden felhős fejet -
Isteni mű! Athén, e csoda-ék
Oszloptaréjjal így ragyogta be
Az emberakarat gyémánthegyét;
Mert voltál; s erőd teremtő heve
Az örök márványoknál örökebb
Formákkal lepte el a Dombtetőt:
Első trónod s utolsó jóshelyed.

6.
Sebes folyója tükrén az Idő
Vén, ráncos arca reng, mint valaha,
Örök riadt és örök reszkető,
De el nem múlik onnan már soha.
Dalnokaid és bölcseid szava
földrendítő hangon kiált
A múlt tág barlangjain át
(A Vallás sápadoz; hátrál az Elnyomás:)
Vidám szív szárnyas hangja száll, hova
Még sohse szállott a szelíd Remény,
És hull idő s tér tépett fátyola!
Egy Napból árad fény az Ég ívén,
Felhőt, estő, folyót egy tenger ád,
A Zűrt egy szellem váltja meg, - Athén
Lelkéből ragyogsz szerte, tiszta fény.

7.
Most Róma jött és szívta drága melled,
- Farkaskölyök a cadmae-i menádot -,
A nagyság tejét szívta, bár kegyelted
Még égi melled ízeire vágyott;
Sok szörnyű-nemes tettet hő szerelmed
Szentesített csupán; remélt
Mosolyodban, melletted élt
A jó Camillus, s zord Atilkius halni tért.
De könny ejtett szűz köntösödre szennyet,
És trónusodra arany mocska hullt,
S szellemszárnyad könnyedén tovalengett
A tirannusz-tanácsból - leborult
Szolgái ők egy úrnak -, s fölzenélt
A domb: a jón dal halk ekhója gyúlt, -
Fájt, s nem hallgattad - meddő volt! - a bút.

8.
Mily fagyos dombon, hyrkán völgyeken,
Mily Sarki-tenger fenyves hegyfokán,
Mily ismeretlen, távol szigeten
Sirattad trónod roncsát tétován,
Tanítva fát, hullámot, ormokat
S najádok jeges sírjait
Hogy ekhózzák bús hangjaik
A fő tudást, melyet az ember elhajít?
Mert skald-álmokban nem láttad a nagy
Varázst, és aludtak a druidák.
Mit ér, hogy melyben áztak fürtjeid,
A könny elillant? Hisz mikor kiszállt
Halál-habjából - ölni-marni itt -
A galilei kígyó, s a világ
Megbolydult: nyögtél s nem sírtál tovább.

9.
A Föld egy ezredévig kérdte: "Hol vagy?"
S te jöttél. S jöttöd árnya komoran
Szász Alfréd pálmás homlokára olvadt,
S Itália nyüzsgő váraiban
- Úgy álltak, mint a tűz-feldobta hegy -
Bástyás fönséggel nézve szét,
Morcan látta a szolganép
Királyok és papok viharzó tengerét;
S a bomló-hulló rendetlen tömeg
Rest habként verte a várak falát,
S a lelkek legeslegmélyében egy
Új dallam a vas reccsenő szavát
Elnyomta; és a Művészet sötét
Földünket képekért kutatta át:
Kirakni az Ég örök templomát.

10.
Vadász, gyorsabb a Holdnál!% farkasok
Félelme! Tegzed napsugár-nyila
A viharszárnyú Bűnön átlobog,
Mint fény a felhők foltján, mikor a
Mennyet szelíd, kelő nap bontja szét!
Luther fölfogta fényedet,
Lándzsáján villámot vetett
A fény, így oldva föl a bús révületet,
A nemzetek mély kriptaüregét;
S minden próféták királynőjeül
Köszöntött, zengve örök énekét,
Mely egyre zsong: nem észrevétlenül
Húztál el Milton homloka felett
A bús színtérről, melyre rászegül
A vak szem s hajnalt sejdít legbelül.

11.
A szorgos évek és a fürge órák
Hajnalszín hegyen álltak mindenütt,
Bújuk s reményük némává tiporták,
S árnyat vetett egymásra tömegük.
"Szabadság" - kiáltották, s válaszolt
A Szánalomnak a Harag,
Elnyúlt a Halál sápatag,
S: "Ne bánts!" - az Árvaság kérte a gazokat.
S mint Napunk, melyet arany fénybe fojt
Önön párája, fölkeltél, s aki
Rádtámadt, árnyként menekült-loholt:
Az éjszakát a nappal lángjai
Hasgatták, zúgott a nyugati hab -
S a boldog embert rázták távoli,
Különös szemed vad villámai.

12.
Te, föld Ege! mily varázs lepne be
Baljós fogyatkozással? ezer év
- Az Elnyomás mocsári gyermeke -
Mázolta vérrel orcád szép színét, -
Hű csillagaid mossák le e színt;
Láttuk a véres ünnepet,
A zord francia szüretet,
Rontó jogart s bolond püspöki süveget!
S egy ember jött, nagyobb hatalmú, mint
Mások: zavart erőid zord ura,
S hadak torlódtak sötét rend szerint
S felhőgomolyként dobtak árnyat a
Sugaras Égre. Ő, az űzetett,
Halott, - de nem felejti el soha
Tornyos királyok rettegő sora.

13.
Anglia alszik. Nem hívták-e rég?
Most Spanyolország hívja, - úgy, ahogy
Dörgő Vezuv az Etna vad tüzét,
S a választól a hóhegy reng-ropog:
Tündöklő habon száz Eol-sziget
Táncol, zeng, örömben őszik
Pithecustól Pelorusig,
S üvölt: "Oltsátok el az Ég lámpásait!"
Az angol lánca arany: ránevet
S már bomlik is; a spanyolé acél,
S csak az erény ráspolya ette meg.
Egy-sors ikrei! Testvér-pár! Ne félj!
A nyugaton trónoló évekig
Nyúlj; s minket egy pecsétbe véss kevély
Múltaddal! Az Idő, ó, mindent elbeszél!

14.
Arminius sírja! a tetemet
Vesd föl, hogy lelke - bástyák zászlaja -
Lengjen a zsarnok koponyák felett;
Győzelmed lesz a sírfelirata.
Germánia, kit megcsalt száz király,
Igazság-bornak részege,
Benned él halott szelleme.
Szabad vagy? Mit remélsz s mit félsz? Mi kellene?
S te tündöklő földünkön csoda-táj!
Elvesztett Éden! Virágos pagony!
Te örök sziget! Templomi homály,
Ahol a szép-mezű Bú szabadon
Imádja múltad: Itália, járj
Bátran-büszkén, s állj bosszút a vadon,
Ki odvat rondít palotáidon.

15.
Tiporja porrá mind, aki szabad,
Ez ádáz szót: "király", - vagy írja fel
Úgy, hogy a hír könyvében az a lap
Kígyó nyomaként hordja, - fújja el
A szél, temesse el lapos homok!
Hallottátok a jósigét:
Föl, föl a győztes kard hegyét,
S messétek el e szógubanc kígyófejét;
Lágy fű e szó, de oly szívós, konok,
Egyetlen vad nyalábba fogja fel
Mindazt, mi szörnyű: baltát és botot;
Méreg a hang e szóban: rádlehell,
S már rothad, bűzlik, minden, ami szép.
Az óra jön - s ha sarkad rája lel,
Taposd a ronda pondrót, hogyha kell.

16.
Bár gyújtanának itt a bölcs agyak
Oly lámpákat, hogy tűnne a világ
Templomából a csúnya szó, a "pap",
S poklokon verne régi-új tanyát,
Honnan feldobták gúnyos ördögök;
S térdelne a hű gondolat
Önmaga bátor lelke vagy
A távol Hatalom szent trónusa alatt!
Ó, bár a szót, mely úgy kavar ködöt
A gondolatra, melyből élni száll,
Mint fojtó pára csilló tó fölött,
Meghánthatnánk mindentől, ami ál,
Míg fénye, gyöngye mind le nem szakad,
S mint aki végső ítéletre vár,
Az Úr előtt mezítlenül nem áll!

17.
Ki bölcső s sír közt minden akadályon
Az embert győzni tanította, az
Királlyá kente. Jaj, de botor álom!
Az ember maga vágyik, hogy a gaz
Rabbá tegye, - az elnyomásra vár.
Mit ér, ha kenyeret, ruhát
A föld milliószámra ád,
S eszmét erő növel, akár a mag a fát?
Minden hiába, ha a Tudomány,
Mely ájtatos tűz-szárnyakon kereng,
A gyöngéd anyát eltolja bután
És felkiált: "Idefönt s odalent
Tégy úrrá engem!" - mit ér, ha galád
Földünkön gazdagoknak áll a rend,
S ki izzad, nekik alkot és teremt.

18.
Jöjj hát, s idézd a lelke barlangjából
A Bölcsességet, mint az új Napot
A hajnalcsillag a keleti árról.
Magától mozgó kocsiján lobog
Zászlaja: - felleg, melyet hajt a láng;
Eljön-e ő? s jöttök-e ti,
Örök gondolat urai,
Bírákként telkeink jobban felosztani?
Vak Szeretet és igaz Tisztaság,
Múltból a Hír, jövőből a Remény?
Szabadság! ha illik e név reád,
Válhatsz-e tőlük, s tőled ők? Tömény
Vér s könny kincseik s kincsed ára? - Ki
Szabad és bölcs, mind vérzett, s bús szemén
Buggyant a könny! - Halkul e költemény,

19.
S az órjás dal szelleme elsuhan,
És szakadéka gyorsan elnyeli;
Mint vad hattyú, mely méltóságosan
Száll s hajnal-fényt s gőzt vernek szárnyai,
S fejest zuhan az arany légen át
A megdobbanó síkra, ha
Átfúrta a vadász nyila -
Mint felleg súlya vész, omolván zápora -
Mint pirkadatba sápad gyertyaláng -
Mint hulló nappal kérész napja múl -
Úgy csügged dalom, durván megzilált
Tollakkal, átcsap fölötte vadul
Ekhója a zengésnek, mely tova-
Száll, s a víz zajló lapján elcsitul
Dalom s a ráviharzó habok dühébe fúl.

(Ford.: Kardos László)
(Forrás: Kardos László válogatott műfordításai 56-65. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó 1953.)

Shelley, Percy Bysshe (1792-1822): Alastor vagy a magányosság szelleme

- részlet -

A déli nap
kigyúlt az erdő lombjain, komor
fönségü barna árny ömölt a szűk
völgybe, ahol hatalmas, égbe nőtt
sziklák alatt a sok barlang-torok
gúnyosan nyögte vissza fák neszét.
A kusza lombu ág-bog félhomályt
font a Költő fölé, kit vágy huzott,
vagy álom, ég, s a még nagyobb Halál;
természet rejtekén keresve révet:
világ bölcsőjét, önnön sírhelyét.
Komorabb felhők gyűltek fönt. A tölgy
göcsörtös, roppant karral átölelte
a vékony bükk törzsét. A cédrusok
piramis-csúcsa ívelőn kerek
hatalmas dómba forrt s lent, mint az ég
smaragd szinében függő fellegek,
sápadtan állt a kőris és akác,
meg-megremegve. Nyugtalan kigyók,
szivárvány s lángbibor kúszónövény
ezer csillagvirága folyta be
a törzseket s szelíd-ártatlanul,
fortélyosan, mint víg gyerekszemek
fonták körül hű gyámoluk szivét;
indába kötve párként egyesült
zöld águkat. Lombjukból összeszőtt
hálón a nap sötétkék fénye is
a telehold csilláma változó
felhővarázsként játszott. lágy mohák
pompája nyílt a lombernyők alatt,
szagos füvektől illatozva, szép
virágszemekkel. Jázmin bóditó
szaga s a pézsma-rózsa illata
a sötét szurdokokból nyájasabb
titok ölére hív. A völgyön át
ikernővérek: Csend és Félhomály
suhannak déli szemlét tartva: lágy,
sejtelmes árnyak. Túl egy kút sötét,
kristálycsillámú, áttetsző vize
tükrözi fák fonódó ágait,
minden csüngő levélkét s közte fönn
a tág azúr legapróbb foltjait;
arcát szinében más nem mossa, csak
egy állhatatlan csillag, mely a fák
levélredőin szőkén átdereng,
vagy egy csodás bogár, mely mozdulatlan
lebeg, a napról mit se tudva, déli
sugárba tárja pompás szárnyait.

A kúthoz tért a Költő. Látta bent
gyér haja-tincse közt verődni vissza
szemének halvány sugarát, a víz
sötét alján; akár a sír felett
merengő szív, mely önnön áruló
hasonmására lel. Hallotta fák
lombzizzenését, rémülten szökő,
közelségétől rezdült fű neszét,
s a kút rejtelmes árjából fakadt
kedves patak zaját. Egy szellemet
sejtett maga körül, egy árnyezüst
s aranyba-játszó halványszín-ruhást,
kiben a szellem, fönség és titok,
mit a világ megadhat, benne volt.
De a hullámzó fák, a néma kút,
a szökdelő patak, az esti köd,
mely a szavához mélyitette árnyát,
társul fogadta, mintha az meg ő
létezne csak... S midőn tekintetét
tűnődve fölvetette, két szemet,
gondolat éjének két csillagát
látta, amint derüs azúr-mosollyal
csábítja őt.

S ő engedelmesen
a lelkében világló fény iránt,
indult a völgyhajlatba. Féktelen
zajlott az ár sok vízmosáson át,
fák alján; itt-ott zuhogó gyanánt
sötét mohán, mély, tompán dallamos
harmóniával. Majd fényes kövön
táncolt, akár a kacagó gyerekkor,
majd síkon kúszva csendben bandukolt,
tükrözve mind a bimbót és füvet,
mely nyugalmába csüngött. - "Ó, folyó,
forrásod mélye el nem érhető,
hova igyekszik rejtelmes vized?
A sorsom képe vagy te: csönded árnya,
csilló habod, visszhangzó öbleid,
rejtett kutad, látatlan áramod
mind megvan bennem is. A tágas ég,
a roppant óceán mondhatja meg,
mely vándor felleg, nyirkos kőüreg
rejti vized; amint e gondolat
helyét is csak a világegyetem
tárhatja fel, midőn már tagjaim
virágok közt porladnak vértelen,
széltől sodorva."

Ment a víz füves
partján tovább, otthagyva óvatos
lába nyomát a félve reszkető,
forró léptektől égő, zöld mohán.
Úgy ment, akárha játszi őrület
űzné ki lázas ágyból - ám a sírt,
hová a gyarló mámor vesztekor
pihenni tér majd, nem feledte el.

(Ford.: Fodor András)
(Forrás: Shelley versei 14-17. old. – Európa Könyvkiadó 1973.)

Shelley, Percy Bysshe (1792-1822): Sorok

Fagyban szunnyadt a Föld,
az égből dőlt a fagy;
az éjszaka fagyos jaja
a jégbarlangokból kitört,
a hómezőkön átsöpört,
haldokló hold alatt.

A téli sövény sötét,
nem nőtt se fű, se virág,
a madár nyugovót csupasz bozót
keblén talált, mely gyökerét
a csapáson terjesztette szét
fagy-vájta réseken át.

Holt-fényü hold alatt
parázslott a szemed;
mint renyhe folyam vizén komoran
libegő lidérc, a holdsugarak
úgy úsztak - szélfújta hajad
éjszíne sárga lett.

Szél dermesztette kebled, a hold
szádból kiszívta a vért -
fagyharmatát ontotta rád
az éj s ledőltél ott, hol a
pucér ég metsző sóhaja
tetszése szerint elért.

(Ford.: Eörsi István)
(Forrás: Shelley versei 17-18. old. – Európa Könyvkiadó 1973.)

Shelley, Percy Bysshe (1792-1822): Nyári este a temetőben

- Lechlade, Gloucestershire -

A tág légkörből szél söpörte szét
a párát, mely a napnyugtát fedi,
s körülfonták a Nap pilledt szemét
a sápadt Est komor sugárú fürtjei:
Csend s Alkony, ember nem kedvelte pár
sötét völgyből, kéz kézben, erre száll.

Varázsuk a tűnő napra legyint,
bekerít földet, tengert, csillagot,
hatalmuk fény, hang, mozgás érzi mind:
suttogó válaszuk az igéző titok.
Szél sincs, vagy a templom-tető moha
meg sem érzi, oly lágyan száll tova.

Te is, tűz-gúlaként szentély felett
égnek szökkenő légies Torony,
némán uralod édes kényüket:
már az ég színe ül sötétült ormodon,
s a lassan elmosódó csúcs körül
csillagok s éji felhők nyája gyűl.

A holtak sírjuk mélyén alszanak,
s míg, alva, porlanak, egy furcsa nesz
kél a sötétben – érzés? gondolat? –
férges ágyukból, s ki él, borzongni kezd
s érzi baljós csendjét, nem hallja bár,
mert a szótlan éj s ég felitta már.

Ily ünnepin a halál is szelíd,
s mint a derűs éj, lágyan, hívogat;
sírok közt játszó kandi gyermek, itt
elhinném: a halál csak édes titkokat
rejteget, s hol sóhajtalan pihen,
kedves álmok őrködnek szüntelen.

(Ford.: Tótfalusi István)
(Forrás: Shelley versei 11-12. old. – Európa Könyvkiadó 1973.)

Shelley, Percy Bysshe (1792-1822): Wordsworthhöz

Ó, természet tudós költője te,
sírtál, hogy elszáll, s nem tér vissza már
az ifjúság, barátság, vágy heve,
mint édes álom, s marad, ami fáj.
E bú közös. Egyetlen veszteséget
siratok én tenélküled csupán.
Magányos csillag voltál, messze fény egy
tört bárkán, hörgő téli éjszakán,
menedék voltál, sziklán épített,
a küszködő, vak sokaság felett,
tisztes szegényen tisztán szólt dalod,
igazságért, szabadságért a zsoltár –
de abbahagytad, és én gyászolok,
hogy ez voltál s már nem vagy, aki voltál.

*

William W. (1770-1850), az angol romantikusok első nemzedékének vezéralakja nagy hatást tett a fiatal Shelleyre is. Új, friss hanggal tört be a megmerevedett klasszicista költészetbe, megújította a nyelve és a költészet tematikáját. Wordsworth eleinte lelkes híve volt a francia forradalomnak, később azonban hátat fordított fiatalkori eszményeinek, és megbékélt a fennálló rendszerrel. Shelley többször is támadta a renegáttá vált költőt, akinek pálfordulása után művészete elszürkült.

*
(Ford.: Nemes Nagy Ágnes)
(Forrás: Shelley versei 12-13. old. – Európa Könyvkiadó 1973.)

Shelley, Percy Bysshe (1792-1822): Mary Wollstonecraft Godwinhoz

Nem sírta el könnyét szemem,
erős voltam, te gyönge voltál;
szemedbe néztem, ámde nem
láttam messzebbre bánatomnál.
Mily fénnyel tündökölhetett,
mily szánalommal a szemed.

Lelkem dühét csitítgatom,
önmagát tépi, visszafogja,
nyögni se mer a fájdalom,
a létezés szomorú foglya.
Takargatom – pedig ki lát? –
a megvetett agóniát.

Te is csak élnéd életed,
nem kérnél mást, magadra hagyva,
jutalmul csöndes éveket,
s engem ért szerelmed jutalma,
kínból – sokáig senki sem,
s fölébresztett a szerelem.

Szavad szívemre rászakadt:
szánalom, béke gyöngy-esője
félholt virágra, ajkadat
megcsókoltam –szemed beszőtte
sötét hálóval eszemet,
a kínt kezed bűvölte meg.

Boldogság alig jut nekünk,
csak kétely, szorongás, veszélyek,
szó, csak szóban enyhülhetünk,
téveszme, vád hozzá se férhet
szerelmünkhöz, s ha semmi más,
tán akad majd vigasztalás.

De kedves vagy, szelíd, de jó.
Csak jelenléted által élek.
S ha el is futsz, mindenható
szívedet is már visszakéred,
s a harag maszkját fölveszed –
csak, hogy takard szerelmedet.

*

Mary Shelley második élettársa volt. 1814-ben megszökteti hazulról, majd 1816-ban, első felesége, Harriet öngyilkossága után feleségül is veszi.

*

(Ford.: Tóth Judit)
(Forrás: Shelley versei 9-11. old. – Európa Könyvkiadó 1973.)

Shelley, Percy Bysshe (1792-1822): Egy republikánus érzései Napóleon bukásakor

Gyűlöltelek, bukott zsarnok! Gyötört,
hogy oly kicsiny rabszolga, mint te vagy,
így táncol és tivornyázik a nagy
szabadság sírján. Állna összetört
trónod ma is, de kellett a tűnő
és véres pompa, mit a Feledés
felé roncsokban söpört az Idő.
Esengtem: álmodban Félsz, Hitszegés,
Vérfürdő, Rablott Kéj és Szolgaság
fojtson meg, papját. Túl későn tudom,
mióta porba hulltál te s hazád:
túltesz Csaláson és Erőszakon
törvényes Bűn, vén Szokás, s a dühödt,
véres Hit, e legrútabb Szörnyszülött.

(Ford.: Eörsi István)
(Forrás: Shelley versei 13. old. – Európa Könyvkiadó 1973.)

Percy Bysshe Shelley (1792-1822): Óda a nyugati szélhez

I

Nyugati nyers Szél, Ősz sóhaja vad!
Te láthatatlan! jössz, és mintha mord
Varázsló űzne szellemrajt, szalad

A sárga s éjszín s lázpiros csoport:
A pestises lombok holt népe - Te,
Kinek szekere téli sutba hord

Sok szárnyas magvat, hűs sötétbe le,
Aludni, mint a test, mely sírba dőlt,
Míg azúr húgod, a Tavasz szele

Megint kürtjébe fú, s riad a föld,
S édes bimbónyáj legel a napon,
S völgyet-hegyet szín s illat lelke tölt:

Vad Szellem! szálló, élő mozgalom!
Ki rontasz és óvsz! halld, óh, halld dalom!

II

Te, kinek - míg az ég reng - áramán
Omló felhő, mint hullt lomb, andalog,
Hullatja busa ág: Menny s Óceán

S zápor zuhan s villám, bús angyalok,
S kibomlik már kék utad tág legén,
Mint vad menád-haj, s szikrázik s lobog

Az ég aljától, hol kihúnyt a fény,
Az ég ormáig a közelgő
Vihar sörénye! - Óh, Te, a szegény

Év gyászdala, ki zengsz, míg rest tető
Gyanánt az Éj, e roppant sírhalom
Borul körül, s bús boltját reszkető

Páráid terhelik, s a hűs falon
Vak víz s tűz s jég tör át! - óh, halld dalom!

III

Ki felvered nyár-álmából a kék
Földközi-tengert, mely lustán pihen
Kristályos habverés közt fekve rég

Habkő fokoknál, Baiae öbliben,
S álmában agg kastélyok tornya ring
A hab sűrűbb napfényén égve lenn,

S azúr moszat s virág lepi be mind,
Oly szép, hogy festve sem szebb - óh, te Szél,
Ki jössz, s Atlant vad vízrónája ing,

S fenékig nyílik, s látszik lent a mély
Tenger-virág, s mit az iszap bevon:
A vízi vak lomb, mely zöldelni fél,

Mert hangod csupa sápadt borzalom,
Melytől remeg s széthull - óh, halld dalom!

IV

Ha lomb lehetnék, s vinnél, bús avart
Vagy felhő, szárnyaid közt lengeni,
Vagy hullám, mely bár zúgasd és kavard,

Szabad, majdnem miként Te, s adsz neki
Erőt, erős Úr! - vagy ha csak kora
Kamaszidőmnek térne gyermeki

Víg lelke vissza, óh, ég vándora! -
Midőn társad valék s hivém: elér
A lélek s túlröpül - óh, tán soha

Nem zengne jajszóm, mely most esdve kér:
Ragadj el hab, felhő vagy lomb gyanánt,
Mert tövisekre buktam, s hull a vér,

S zord órák súlya húz, s lánccal fon át,
Lelked szabad, vad, büszke rokonát!

V

Legyek hárfád, mint hárfád a vadon,
Hulló lomb vagyok én is, ne kimélj!
Ha vad zenéd felzúdul szabadon,

Lomb s lélek hadd kisérje őszi, mély
Dallal, mely édes, bár fáj - óh, te zord
Lélek, légy lelkem, én s te: egy személy!

Holt szellemem a Tér ölén sodord,
Tört lombként, melytől sarjad újra más!
S dalom égő zenéjét messzi hordd,

Mint oltatlan tűzhelyről a parázs
Röpül, óh, szórd szét, hol sok ember él!
Ajkam szavából prófétás varázs

Kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél,
Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?

(Ford.: Tóth Árpád)
(Forrás: Shelley versei 94-97. old. - Európa Könyvkiadó Bp., 1973.)

Shelley, Percy Bysshe (1792-1822): A szökevények

1.
A jégeső szakad,
fehérek a habok,
a tajték táncol, és
a villámlás ragyog -
el, el!
A mennydörgés ropog,
a forgószél kereng,
harangok zúgnak, és
az erdők rengenek -
el, el!
Mint tenger, mozog a föld,
rajt minden romba dől,
ember, állat, madár
elbújt a v,ész elől -
el, el!

2.
"Egy vitorlánk van... a
kormányos halovány;
ki merne szállani
most csónakunk után?"
Az ifjú szólt.
A lány felelt: "Evezz,
taszítsd a csónakot!"
S jégzápor és golyók
borítják útjokat
a tengeren.
A kék őrtűz lobog:
némán villámlanak
az elsült fegyverek;
elnyelte hangjokat
a fergeteg.

3.
"És látsz-e? s hallasz-e?
S nem retteg-e szíved?
S nem szállunk szabadon
a vad tenger felett.
én és te?"
Egy tengerészköpeny
fölöttök a fedél;
együtt ver kebelök,
és suttognak kevély
örömben.
Mozgó hegyekbül áll
a vészes óceán,
kelnek s enyésznek a
habok egymás után
körös-körül.

4.
A várudvarban, a
kapusnéhoz közel,
áll, mint megvert kutya,
és szégyen marja fel,
a vőlegényt.
Rémes kísértetként
a zsarnok ősz apa
áll a toronytetőn...
hangjához képest a
vihar szelíd;
s hallatlan átkokban
kívánja a halált
lyányának, ki legjobb
és legszebb s a család
végtagja volt.

(Ford.: Petőfi Sándor)

*

Shelley, Percy Bysshe (1792-1822) a híres angol költő, Byron barátja volt, s Byronnal együtt lelkesedett a görög nép szabadságharcáért. Világhírű lírai költeményei mellett több balladás hangulatú verset is írt. Ő oldja föl az elbeszélő ballada műfajt lírai mondanivalóval; újszerű költeményei nagy hatással voltak a XX. századi költészet formálásában. Élete szerencsétlenül fejeződött be, fiatalon halt meg Olaszországban, a speziai öbölben egy csónakkatasztrófa áldozata lett. Mikor tíz nap múlva kifogták a holttestét a tengerből, egyik zsebéből Keats-, másikból Szophoklész-kötet került elő. Holttestét barátja, Byron égettette el. Hamvai Rómában pihennek.

Petőfi a lázadó nagy költőt tisztelte benne, A szökevények (1821.) című versét 1846. januárjában fordította Szalkszentmártonban, 1847-ben jelent meg a Petőfi Sándor költeményei című kötetben.

Forrás: Balladáskönyv - Válogatás a világirodalom balladáiból - Európa Könyvkiadó Bp., 1972.)

Shelley,Percy Bysshe (1792-1822): Az észak-amerikai republikánusokhoz

Testvéreim! köztetek
S köztem hab bőg, szél süvít:
Mégis látom földetek
Vad, kanyargós partjait,
S szabadság szűz zászlaját,
S érzem, süt a hős zsarát
Túlnan, s túlél száz halált -
Látom: harcost vér borít -
Hallom, melle mint zihál,
Hogy: "Szabadság vagy halál!"
Ordíts! Minden szolga, kit
Trón elé tör szennyes úr,
Legyen ember! s láncait
Zúzza össze szótlanul;
Minden fényes, büszke vár,
S viskó,mely jajongva áll,
Tűnjön,mint a rózsaszál
S mint a gyom, mely kél s lehull,
S szüljön vágyat a nyomor,
Míg a börtön leomol.
Minden testvér-bérceket,
Cotopaxi! zengj ma át,
Dörgő, szép üdvözleted
Keltse völgyek mosolyát!
És te óceán, te vad,
Paskolván a partokat,
Hol a kín s a könny fakad,
S átkoznak egy rongy királyt -
Bőgd, a széllel zúgva fel,
Hogy Szabadság s Béke kell!
Virradhat-e szeretet,
Hol a zászlók bíbora
Bomló romvilág felett
Lobbadozva leng tova?
Nem! Csupán a bosszú vár,
Honfi híven harcba száll,
Népe üdve hős halál.
S várja árva sír pora,
S a szeretet már csak itt
Hullathatja könnyeit.

(Ford.: Kardos László)

*

Shelley,Percy Bysshe angol költő. A forradalmi gondolkodású Shelley már diákkorában röpiratot adott ki az ateizmusról, de egész költészetével is a haladás, a forradalom ideológiáját szolgálta.
Az észak-amerikai republikánusokhoz: a mexikóiak 1812-ben harcot indítottak a gyarmatosító spanyolok ellen és kikiáltották a köztársaságot.
A húszéves Shelley lelkes reménykedéssel üdvözli a mexikói szabadságharcot, mely 1812-ben tört ki.
Cotopaxi: a világ legmagasabb működő tűzhányója Dél-Amerikában.

(Forrás: Shelley versei 7-8. old. - Európa Könyvkiadó Bp., 1973.)