Nem sírta el könnyét szemem,
erős voltam, te gyönge voltál;
szemedbe néztem, ámde nem
láttam messzebbre bánatomnál.
Mily fénnyel tündökölhetett,
mily szánalommal a szemed.
Lelkem dühét csitítgatom,
önmagát tépi, visszafogja,
nyögni se mer a fájdalom,
a létezés szomorú foglya.
Takargatom – pedig ki lát? –
a megvetett agóniát.
Te is csak élnéd életed,
nem kérnél mást, magadra hagyva,
jutalmul csöndes éveket,
s engem ért szerelmed jutalma,
kínból – sokáig senki sem,
s fölébresztett a szerelem.
Szavad szívemre rászakadt:
szánalom, béke gyöngy-esője
félholt virágra, ajkadat
megcsókoltam –szemed beszőtte
sötét hálóval eszemet,
a kínt kezed bűvölte meg.
Boldogság alig jut nekünk,
csak kétely, szorongás, veszélyek,
szó, csak szóban enyhülhetünk,
téveszme, vád hozzá se férhet
szerelmünkhöz, s ha semmi más,
tán akad majd vigasztalás.
De kedves vagy, szelíd, de jó.
Csak jelenléted által élek.
S ha el is futsz, mindenható
szívedet is már visszakéred,
s a harag maszkját fölveszed –
csak, hogy takard szerelmedet.
*
Mary Shelley második élettársa volt. 1814-ben megszökteti hazulról, majd 1816-ban, első felesége, Harriet öngyilkossága után feleségül is veszi.
*
(Ford.: Tóth Judit)
(Forrás: Shelley versei 9-11. old. – Európa Könyvkiadó 1973.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése