Dölyfös szerencsefi, te aljas és csalárd,
trón talpnyaló ebe, háládatlan barát,
önnön szülőhazád dühöngő zsarnoka,
gaz furfang vitt magas tiszted polcaira!
És még te mersz reám lenézni megvetően,
és acsargó dühöd mutogatni előttem?
Mocskolj csak, gyáva cenk, nem is törődöm véled:
szádból a szidalom a dalnoknak dicséret!
Gyalázkodásodat mosolygva hallgatom -
megalacsonyít-e lenézésed vajon,
ha megvetlek magam, és büszkeség feszít,
hogy nem osztja szívem aljas érzelmeid?
A cintányér-zene, a röpke, percnyi hír,
a roppant hatalom, magasztos rang mit ér?
Jobb az embernek ah! némán húzódni el,
mint aljas lelkivel, vad szenvedélyivel
kiállni szigorú kortársai elébe,
és ítéletüket hallani szégyenére.
Hogyha az igazat nincs mód kimondanom,
mit használnak nekem rang, pompa, hatalom?
Nem rang, nem születés - drágább a tiszta lélek,
Seianus! nélküle cár sem nyer tisztességet.
Szememben Cicero nem konzul, de a bátor,
ki megmentette volt Rómát Catilinától.
Érdemes férfiú! mért nem születsz meg újból,
hogy honfitársaid megszabadítsd a bútól?
Te meg, zsarnok, remegj! hisz mindig várható
Cassius, Brutus és császárgyilkos Cato!
Lantomon ily tüzes himnusszal dallanám,
aki megmentené tőled szülőhazám!
Hiszed, képmutató, hogy gyáva praktikád
elkendőzi a nép előtt a baj okát?
Sötét, boldogtalan vakságban tévelyegve
iszonyú nyomorát oly félvállról veszed te!
De minden hízelgés és gyáva színlelés
lelked hitványságát eltitkolni kevés.
Beszélnek tetteid, s a nemzet rádmutat,
hisz te kötötted gúzsba szabadságukat,
terhes adóddal az ínségbe vitted őket,
pusztulnak falvaik, bár virultak előtted.
De most reszkess, galád, dölyfös szerencsefi!
Zsarnokságod a nép tovább nem tűrheti!
S ha e fonák idők kedveznek a csalónak,
és a megérdemelt büntetéstől megóvnak,
azért, zsarnok, remegj! mert hitszegésedért
az utókor kemény ítélete elér!
(Ford.: Tótfalusi István)
(Forrás: Klasszikus orosz költők I. 162-163. old. - Európa Könyvkiadó 1978.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése