Fekete Sándor: Így élt a szabadságharc költője - III. "...MAGYAR SZABADSÁG... KÜZDÖTTEM ÉRETTED"

Ki volt Magyarország „egyik legnagyobb embere”, ki volt a költő utolsó reménye? Nem valami állami hatalmasság, nem politikai tekintély, nem is dúsgazdag mágnás, hanem a magyar költészet Petőfi előtti történetének legnagyobb alakja – Vörösmarty Mihály. Eddig is támogatta ifjú versenytársát, most még többet tett érte: tekintélyét latba vetette mellette a Nemzeti Körben.

A Nemzeti Kör a haladó pesti polgárság és értelmiség ellenzéki szellemű szervezete volt, asztaltársaságból nőtt politikai intézménnyé. Versek kiadásával azonban nem foglalkozott, s ezért Vörösmartynak nem könnyen sikerült a derék kereskedőket, iparosokat vagy akár az írástudókat rávenni arra, hogy támogassák „Petőfi Sándor, ifjabb íróink legjelesbike 10 ívre terjedő, többnyire újságlapokban megjelent s közméltánylattal és tetszéssel fogadott verseinek a Nemzeti Kör pártolása alatt leendő minél előbbi kiadatását”...

„Mit! Hát költődajkák vagyunk-e mi? Versírók kisdedóvodája akar lenni a Nemzeti Kör?!” – így morogtak Vörösmarty javaslatának ellenzői. Nem szabad túlzottan elítélnünk őket. Nem tudhatták, ki az a Petőfi, még kevésbé sejthették, ki lesz belőle. Vörösmarty szava persze nyomósnak számított, de hát a Szózat költőjének versei sem fogytak olyan nagy példányszámban, hogy egy ilyen vállalkozás gyümölcsözőnek ígérkezhetett...

Egy derék szabómester, Tóth Gáspár mentette meg az indítványt: felajánlotta 60 pengő forintnyit öszveg tüsténti kifizetését arra az esetre, ha a Kör tizenkét tagja kezességet vállal a pénz megtérítéséért. Nem tizenkét, tizenkilenc kezes jelentkezett a választmány tagjai közül: Vörösmarty és Tóth Gáspár mellett (ki az összeg egytizenkilencedéért személyes felelősséget vállalt) Fáy András, a jeles író, Szigligeti Ede, a kor legnépszerűbb drámaszerzője, Lendvay, a nagyszerű színész, Fényes Elek, a statisztika tudósa és más derék polgárok, értelmiségiek.

Vörösmarty javaslatát elfogadták, a Kör elhatározta Petőfi verseinek kiadatását. Nagy esemény volt ez, ilyen még nem történt: a kóbor színész, az egykori baka egyszerre ezek érdeklődésének központjába került. Még a titkosrendőrség ügynöke is jónak látta, hogy feletteseinek jelentse e figyelmet érdemlő hírt.

A baj csőstül szakadt eddig a költő nyakába, most a jó sem jött egyedül: Vörösmarty beajánlotta Petőfit Vahot Imrénél, aki Pesti Divatlap címen készült lapot kiadni.

Volt még pár hónap az újság indulásáig, így hát a költő hazalátogatott szüleihez Dunavecsére. El tudjuk képzelni lelkiállapotát, amikor az oly hosszú távollét után az elhagyott otthon felé tartott: igaz, sok szomorúságot okozott anyjának-apjának azzal, hogy makacsul kitartott hivatása mellett, de íme, végre jó hírrel állíthat be. S jutott eszébe „számtalan szebbnél-szebb gondolat”, de a rég várt találkozás pillanatában sem szükség, sem mód nem volt a magyarázkodásra:

... a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanul...
Mint a gyümölcs a fán.

1. „MOST SZERKESZTŐ-SEGÉD LESZEK”

Megérezve és meg is követelve az iránta egyre növekvő figyelmet, sorsának új fordulatáról is versben tájékoztatta Petőfi olvasóinak hirtelen gyarapodó seregét:

Eddig Thalia papja voltam,
Most szerkesztő-segéd leszek.
Isten veled, regényes élet!
Kalandok, isten veletek!

(Bucsú a szinészettől)

De a kalandok még nem értek véget, a hajó nem révbe érkezett, csupán pihenőhelyre.

Ha a pihenésnek lehet nevezni azt a rendkívüli szellemi munkát, ami most következett. A megerőltető szerkesztőségi tevékenység mellett – vagy inkább közben – Petőfi árasztani kezdve a verseket. És micsoda verseket tett közzé! Az olvasó ország Csokonai óta nem hallott ilyen hangokat. De Csokonainak alig volt közönsége, hiányzott még az a társadalmi réteg, amelyből az ő szegénylegényes garabonciássága visszhangot fakaszthatott volna. A reformkor éledő nemzeti légkörében, a haladó-ellenzéki nemesség és kivált a szabad értelmiség és a polgári foglalkozásúak körében viszont kellő talajra talált a költő: megvolt a társadalmi feltétele a közönség és a költészet olyan találkozásának, amilyenre eddig még nem volt példa. Ezek az olvasó tömegek még együtt is csak töredékét alkották a feudális Magyarországnak, de a közvéleményt már jórészt ez a töredék alakította.

A nyomorból felfelé törő költő öntudatlan is azoknak az embereknek lett kifejezője, akik az elavult, időszerűtlenné vált társadalmi rend nyűgeit szerették volna lerázni magukról. A szabadszájú, sokszor nyers szavú, féktelen és merész, a nemesi ízléssel szemben kihívóan népi modort érvényesítő Petőfi sikere az adott viszonyok között társadalmi törvényszerűséggel tört utat magának.

S ha eddig maga a költő is mintegy ösztönösen talált rá a követendő útra, a váratlan, de titkon annyira remélt visszhang segítette abban, hogy immár tudatosan munkálkodjék az új költészet megteremtésén. Két korszakos remekmű jelzi ezt, egymás után írta őket, rendkívüli gyorsasággal. Azért is alkothatott ilyen ütemben, mert a tapasztalatok megérlelték benne a világszemlélet és a kifejezés forradalmát, már szinte „csak” papírra kellett vetnie a „kész” műveket.

Az első remekmű célja a rombolás, a másodiké az új művészet mintájának megteremtése volt.

Több mint öt negyedszázad telt el A helység kalapácsának megjelenése óta, de ez a nagyszerű paródia ma elevenebb, mint valaha is, sőt igazán csak az újabb irodalomtudomány értékeli érdeme szerint. A maga idejében annyira merész és szokatlan volt, hogy nemcsak a költő ellenségei akadtak fenn rajta, hívei közt is többen értetlenül csodálkoztak. Petőfi e „hőskölteményben” egy mindennapi, sőt parlagian közönséges történetet, egy kocsmai verekedést adott elő a reformkori eposzok ünnepélyes, cikornyás nyelvén. A hang és a tárgy ellentéte már önmagában is mulatságos, de ezenkívül a részletek külön-külön is elragadó nyelvi és gondolati humort árasztanak. A feszesen dagályos nemesi költészet válik nevetségessé a paródia torzítón tükrében, s ezt a tükröt az új népi költészet nevében szegezik szembe a divatjamúlt régivel.

A helység kalapácsa vidám búcsú volt a régitől, a János vitéz a diadalmas új megtestesülése. Tündérmese és népi valóság egybeötvözése, az első elbeszélő mű költészetünkben, amelynek nyelve minden ízében ma is érvényes, amelyet valóban a legegyszerűbb ember is megérthet és élvezhet. A Tündérország fejedelmévé emelkedő falusi hős mesés sorsában mindenki megérthette a példázatot: a költő ezt az emelkedést hajtja egész népének.

Aki csak ezt a két költeményt ismerné Petőfitől, azt hihetné, hogy a humornak és a derűnek e két testvérművét boldog kiegyensúlyozottságban élő ember alkotta, valaki, aki maga elérkezett a jólét és nyugalom kikötőjébe. A valóságban a költő egy négy-öt méter hosszú, alig másfél méter széles szobácskában lakott, ahová a nap sohasem süt be, egész nap megerőltető szerkesztőségi munkát végzett – az ihlet óráit az éjszakától kényszerítette ki. Mint aki lépteivel méri versei ritmusát, e kis cellában járt fel és alá, míg fejben ki nem dolgozott egy-egy szakaszt vagy nagyobb részletet, azután asztala mellé ült n(ez és ágya volt a szoba összes bútora), és legendás gyöngybetűivel, szinte javítás nélkül vetette papírra a végleges szöveget – a János vitézét hat nap alatt!

Verseiről még valamit el kell mondani, ami cseppet sem irodalomelméleti-verstani kérdés, de nem kevésbé jellemző rá, mint maguk a költemények: az értük kapott tiszteletdíj minden lehető részét szüleinek küldte el. A helység kalapácsát például negyven forintért adta el egy könyvárusnak, a honoráriumot úgy, ahogy megkapta, apjához juttatta el

Fárasztó, de érdekes állást szerzett, nyomasztó kis szobában, de mégiscsak elviselhető körülmények között lakott, egyik napról a másikra ismeretlen kis vándorszínészből felkapott költő lett – már csak a szerelem hiányzott ahhoz, hogy élete teljessé legyen. Amikor a szőke hajú, kék szemű Csapó Etelkával (a költőtárs Vachott Sándor tizenöt éves sógornőjével) megismerkedett, nagyon hamar meggyőzte önmagát arról, hogy szerelmet érez a kedves leány iránt. A lényéből fakadó lobbanékonyság néhány hét alatt odáig ragadta, hogy már a nősülésre gondolt. Bucsú 1844-től című versében alighanem hamarabb közölte a világgal, mint a kiszemelt kedvessel, milyen tervet forgat a fejében:

Oh haldokló év! sírod mellett engem
Lágy bölcsejében ringat a remény,
S hahogy szabad, amit jövendöl, hinnem:
A menyországnak állatok küszöbén.

Nem a mennyország küszöbére került, hanem egy sír szélére: az új esztendő első napjainak egyikén Etelka váratlanul meghalt. Ha eddig nem is szerette vlna igazán, most olyan fájdalmas szerelem lett úrrá rajta, amit csak egy egész kötetre való vers csitíthatott – így született meg a Cipruslombok Etelka sírjáról című könyv, amely 1845 márciusában önállóan is megjelent.

Háromnegyed év telt el azóta, hogy Petőfi a Pesti Divatlaphoz állt. E rövid idő alatt tüneményes gyorsasággal országos irodalmi nevezetesség lett – az övéhez hasonló hirtelen és meredek felemelkedésre nincs példa irodalmunkban. 1845 tavaszán azután, mintha csak ellenőrizni akarná népszerűségének mértékét, elhatározta, hogy felvidéki körútra indul. Felmondott Vahot Imrének, aki azonban ügyes irodalmi üzletember volt, s nem akarta kiengedni kezéből a lap jó reklámját. Rávette Petőfit, legyen távozása után is mint költő az ő kizárólagos munkatársa. Ez azt jelentette, hogy verset csak a Pesti Divatlapnak adjon, darabonként ötforintos tiszteletdíjért.

A költő nem sokat gondolkodott. Megunta a szerkesztőségi munka szigorú kötelékeit, mindenáron menni akart. Elfogadta Vahot ajánlatát, és 1845. április 1-én a gyorsszekerén Eperjes felé indult.

Utazása előtt megjelentette még 1844-ben írt A csavargó című versét, hadd lássák az emberek, hogy sohasem állt szándékában hivatalnokként megöregedni:

Igaz, most a cudar sors
Rútul bánik velem:
Lekötve hívatalhoz
Tengődöm egy helyen.
De nem tart ez sokáig,
Igy biztat a remény;
Mint voltam eddig, újra
Csavargó leszek én.

A búcsúlakomán pedig még élesebb szóval rázta le magáról a háromnegyed éves szerkesztőségi robotot:

Hah, börtönöm ajtaja megnyilt,
- Nem börtön-e a hivatal? –
Csókolgat a drága szabadság
Édes, tüzes ajkaival.

(Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz)

2. „AMERRE CSAK JÁRTAM, ÖLELTEK, SZERETTEK”

Már többször idézett Úti jegyzeteit erről az 1845-ös felvidéki utazásról írta Petőfi. Sok irigy írótársát bosszantó s kicsit csakugyan kamaszosan őszinte, de teljesen jogos büszkeséggel számolt be arról, hogy hány helyen köszöntötték fáklyászenével, ünnepi lakomákkal, mennyire szereti a diákifjúság.

Minden ember örül a sikernek, különösen a művészember. Petőfi számára azonban a felvidéki diadalút nem egyszerűen arra szolgált, hogy természetes költői hiúságát kielégítse. Az ifjúság iránta tanúsított vonzalma segítette őt abban is, hogy a maga hivatását megértse, rádöbbenjen történelmi feladatára, amely a puszta költői szerepnél többet követel tőle: tevékeny részvételt az ország felszabadításában, a magyar szabadság kivívásában, az elodázhatatlan társadalmi reformok kiharcolásában.

Petőfi életében rendkívül fontosak a barátok. Szinte állandó küzdelmet folytatott a társakért, ország-világ előtt büntette a baráti hűtlenséget, ország-világ előtt verekedett az igaz barátokért. Alighogy megmelegedett a Pesti Divatlapnál, azonnal támogatni kezdte ifjú társait is, az akkor még ismeretlen Jókait, továbbá Tompa Mihályt, Kerényi Frigyest és a többieket (mint ahogy majd Arany János is az ő lelkes üdvözlése közepette vonul be a magyar irodalomba).

Barátainak ilyen kiemelését szintén a fentebb jelzett összefüggésben érthetjük meg. Amikor a költő kezdte megérteni, hogy mit vár tőle az ország azt is felfogta, hogy egyedül nem teremthet olyan irodalmat, amely az időszerű politikai eszmék jegyében vállalja is a harcot. Előbb talán csak ösztönösen, később teljes tudatossággal azt akarta, hogy az ifjú írók zárt tábort alkossanak.

Baráti csoportosulások, körök, asztaltársaságok máskor is kialakultak a magyar irodalomban. Petőfi nagy újítása az, hogy mozgalommá fejlesztette baráti körét. Az irodalmon messze túlmutató céljairól már az a vers is árulkodott, amelyben Jókai ór (egyébként általa egyengetett) irodalmi fellépését üdvözölte:

Fölléptél. Ez engem megujit,
Hogy a sorompók közt ketten állunk.
Most, barátom, küzdjünk, hadd legyen
Győzedelmünk vagy vitéz halálunk!

Mindezt azért kellett épp felvidéki útja kapcsán elmondanunk, mert az Úti jegyzetek egyik nagy meglepetése és újítása épp az a mód volt, ahogyan Petőfi tartózkodás nélkül „reklámozta” barátait, és csepülte ellenségeit.

Eperjesen Kerényi Frigyesnél szállt meg, ez alkalmat kínált arra, hogy kiálljon a némely kritikusok által csepült költő mellett. Ott volt Tompa is, róla is ejtett néhány meleg szót. Eperjesről Lőcsére, majd Késmárkra ment, a Kárpátok tövéhez, mindjárt meglátogatta „Hunfalvy Pált, a tanítványaitól átalánosan szeretett professort”. Iglóra azért sietett, „mert van ott egy család, mely engem már rég kívánt ismerni s én azt viszont” – ti. Pákh Albert szülei éltek itt. Rozsnyóról Berzéte, Berzétéről pedig Erdélyi János jutott eszébe, a mélyen gondolkodó kritikus és tudós költő, ki a népdalok kultuszával Petőfi számára is előkészítette a talajt – és így tovább, amerre ment a Felvidéken, mindenütt megkereste és megjelölte barátait, és minden lehető alkalommal ellenségeit vagy ellenfeleit is megfricskázta.

Még jobban megrázta, valósággal elképesztette az irodalmi életet az a ód, ahogyan a régi, elavult költészet elleni támadásait minden teketória nélkül egybekapcsolta a saját népszerűsítésével. A nemesi-úri íróvilágban azt követelte az illemszabály, hogy a költő alázatos ábrázattal ajánlgassa „szerény munkácskáját” valamelyik nagy úrnak vagy a „nagyérdemű közönségnek”; Petőfi ezzel szemben azt tartotta, hogy az igazi költőnek joga van szerénykedési pózok nélkül, önértéke tudatában megnyilatkoznia – saját magáról is.

Ha Pesten az egyhangúságot unta meg, felvidéki utazása során a változatossággal telt el. Rimaszombatban „Isten és Gömör-megye kegyelméből” tiszteletbeli táblabíró lett, de ezzel meg is elégelte a dicsőséget, és kezdett hazafelé kívánkozni. Hazafelé, ami azt jelentette, hogy Pestre. Gyerekként két évet, felnőttként alig egy esztendőt töltött a városban, s máris igazi pestinek érezte magát, mert ott zajlott az irodalmi élet:

„Már nagy mehetnékem vala Pestre, melyet eléggé hálátlan voltam megunni... pedig csak ott van maradásom, sehol a világon máshol, csak a szép, a kedves Pesten!... És mi vonz engemet úgy oda? Mi?

Minden! és azok a jó pajtások, a vidám zajos pajtások s – egy szomoru, csendes sírhalom.”

Az Etelkáé.

1845. június utolsó hetében érkezett vissza Pestre, tele új élményekkel, bizakodással, reményekkel.

3. „PERCENKÉNT JOBBAN-JOBBAN ELSÖTÉTÜL LÁTHATÁROM...”

Petőfi még nem gondolt politikai forradalom lehetőségére, amikor versein már a közelgő forradalom előjelei ütköztek ki. A kiváltságosok előbb csak meglepődve figyelték a kihívóan nyers nép hangot, azután hirtelen észbe kaptak, és rászabadították irodalmi szolgáikat (köztük, mint utólag kiderült, hivatásos rendőrügynököket is) a botrányt okozó költőre.

Persze nemcsak a reakció, a maradiság emberei sorakoztak fel a költő ellen. Mérsékelten haladó vagy éppen derék reformbarátok is akadtak Petőfi gyorsan szaporodó ellenségeinek sorában, olyan különben tisztességes irodalmárok is, akik ízlésük korlátai miatt nem érthették meg az új költészetet. Sokakat taszított Petőfi modora, tüskés magatartása is, de a legtöbb irodalmi ellenfélben egy igen egyszerű, igen természetes, ám alantas érzés dolgozott: az irigység. Azok a középszerű költőcskék, írócskák, akik hosszú fáradozással, hajbókolással, törtetéssel vagy akár becsületes, de korlátolt tehetségükkel némi hírnevet vívtak ki maguknak, nem akartak belenyugodni abba, hogy egy volt baka, egy jelentéktelen vándorszínész elhomályosítsa őket.

Az ócsárlók kórusába tehát sokféle hang vegyült – a hatalom vak eszközeinek rikoltozásaitól a sanda pályatársak pusmogásáig. De amikor együtt és szinte vezényszóra zúgott ez a kórus, már nehéz volt különbséget tenni, és a költő nem is akart. Válaszaival nem csökkentette, hanem növelte ellenségei számát.

De a barátaiét is. A közönség gondolkodó részét az elfogult és tajtékzó támadások még inkább az üldözött újító mellé állították. De az új és új hívek között – a dolog természetéből következően – nem sok jómódú ember akadt. Mindenütt Petőfiről beszéltek, rajongtak érte, vagy ócsárolták, de könyvei nem fogytak olyan mértékben, hogy biztos megélhetést lehetővé tegyék. Felvidéki útján nem egy helyütt országos nagyságnak tisztelték, de hazaérkezése után nemegyszer napi gondokkal kellett küzdenie.

Hogy nemcsak nyílt ellenségei sokallták már sikereit, népszínművének sorsa is bizonyítja. 1845 júliusában – szüleinél, akik ekkor már Szalkszentmártonban éltek – megírta Zöld Marciját, kísérletet téve arra, hogy népi felfogását a színpadon is érvényesítse. A színházi bíráló bizottság a darabot elutasította, Petőfi a művet haragjában megsemmisítette. Mindez nemcsak az ellentábor örömét növelte, a költő anyagi helyzetén is igen sokat rontott.

De a 45-ös esztendő még további csalódásokat tartogatott számára.

Huszonkét és fél éves volt. Gyermekábrándok, majd az Etelka iránt érzett álomszerelem s legfeljebb futó fellángolások, ismerkedések, kalandok álltak mögötte, megérett az idő egy igazi szerelemre. Ő maga is így érezte, kereste, várta, szinte sürgette az alkalmat, amely végül is elébe hozta Mednyánszky Bertát, egy hercegi jószágigazgató szőke-szép leányát.

Hercegi jószágigazgató... Ha a költő tapasztaltabb, előre tudja, mi vár rá. De talán az sem riasztotta volna vissza, mert annyira akarta már a boldogságot (vagy az új szenvedést...):

Oh leányka, ha te nem szeretsz is,
Engedd meg, hogy szerethesselek...

Berta kisasszony megengedte. Hogyisne, művelt leány volt, szerette a verseket, s ha nem szerette volna is, melyik nőnek ne esne jól, ha így udvarolnak neki:

Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy...
Csak, hogy lényeink egyesüljenek.

Berta kisasszony hervadhatatlan érdeme, hogy közreműködésével a magyar szerelmes dalköltészet minden korábbi csúcsot meghaladó magaslatra emelkedett. A Szerelem gyöngyei – ez lett a hozzá írt versek gyűjtőcíme – a népdalok egyszerűségét, a virágénekek tiszta érzelmességét és a tudatos műköltészet gazdagságát egyesíti. Mindehhez Mednyánszky Bertának nem kellett sokat tennie – kicsit biztatta a költőt, alkalomadtán háromszínű szalaggal átkötött bokrétát adott neki, meghallgatta az Etelkéről szóló s a régi kedvest az újjal egybeszövő elbeszéléseket, sétálgattak olykor a gödöllői temetőben, a haraszti erdőben – s máris összegyűlt egy kötetre való vers...

A jószágigazgató úr nem avatkozott a dolgokba: egy kis irodalmi csevegés még senkinek sem ártott meg. De a mikor a költő odáig merészkedett, hogy levélben megkérte Berta kezét, a hercegi birtok kormányzójából kitört az osztályöntudat, és röviden, de határozottan visszautasította Petőfit. „Leányomat sem színésznek, sem poétának nem adom, ezzel tartozom őseimnek” – valami ilyesmi állt az azóta elveszett levélben.

Másfél évvel később, Úti leveleiben így emlékezett meg minderről a költő: „Kerepesen túl Gödöllőt értük, hol az a szőke leányka lakik, kihez sok, sok verset írtam. Használtam az alkalmat, míg a gyorsszekér elé új lovakat fogtak: leszálltam, s a mult tarka emlékeitől környezve mentem... a fogadóba, és megreggeliztem.”

A könnyed, gúnyos hang a seb gyógyulását sejteti, de ebből nem szabad azt levonnunk, hogy a seb nem is volt komoly. A lecke megértette Petőfivel, hogy társadalmi falakba ütközött. Akinek az apja jó öreg kocsmáros, méghozzá elszegényedett kocsmáros, s ezt ráadásul versben világgá is kürtöli, épp a Berta-dalokkal egy időben, azt csak tolakodónak tekintheti a kastélyok világában.

Egy okkal több az ilyen világ felrobbantására – s a addig is, amíg erre lehetőség nyílik, a szomorúságra. A Berta-ügy után fokozatosan elkomorodik a költő világképe, úgy, ahogyan Jókay Mórhoz írt versében ő maga pontosan kifejezte:

Percenként jobban-jobban el-
Sötétül láthatárom...

Az irodalomtudósok több mint egy százada vitatkoznak azon, hogy mi okozta Petőfi most következő borúlátó korszakát, a Felhők időszakát: az értetlen kritikusok támadásai, a szerelmi csalódás, netán testi-lelki betegségek? Vagy mind együtt? Nyilvánvaló, minl kevésbé szűkítjük le az okok örét, annál kevésbé egyszerűsítjük a költő lelkivilágát.

A Felhők verseiben ugyanis nem csupán „keserűség” található meg „borúlátás”, hanem nagyon is kemény és kegyetlen társadalomkritika: nem annyira a költő van válságban, mint az a társadalom, amelytől dühödt szenvedéllyel elfordul. A Felhőkkel párhuzamosan írt regény, A hóhér kötele s a hasonló gondolatokat árasztó dráma, a Tigris és hiéna – éppúgy, mint a versek – elítéli azt a világot, azt a társadalmi rendet, amelyben a becsületnek buknia kell, az érdem, a siker, a diadal a becstelenségé:

Igazság! alszol? vagy meg is halál?
E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról
Aranylánc függjön; s íme a helyett
Ő függ, ő függ... a hóhér kötelén.
S ennek nyakában aranylánc van, pedig
Hóhérkötélen kéne függnie. –
Igazság! alszol? vagy meg is halál?

A hóhérkötélen kéne függnie kitétel nemcsak a költő indulatát jelzi, hanem azt is, hogy nem kívánt belenyugodni a világ ilyen rendjébe. De ugyanezt bizonyítják életének külső eseményei is. Miközben a Felhőkben megfogalmazott komor gondolatokat hordozza lelkében, változatlan tetterővel küzd az új szellemű irodalom harci szellemének erősítéséért.

E küzdelem egyik legérdekesebb fejezete az első magyar irodalmi sztrájk megszervezéséhez fűződik.

1846 első hónapjaiban született meg a terv, természetesen Petőfi agyában. Amikor Vahot azt a – különben hamis – tájékoztatást adta neki, hogy abba akarja hagyni a lapszerkesztést, a költő elérkezettnek ítélte az időt az ifjú irodalom önállósodására. Ha Vahot félrevonul, Petőfinek úgyis megnehezültek volna a megjelenési esélyei, hiszen a Pesti Divatlap mellé állva, a vetélytárs irodalmi újságok gyűlöletét is magára vonta.

A költőnek már egyébként is elege volt a szerkesztői gyámkodásból. Ha belegondolunk, csakugyan áldatlan és méltatlan helyzetbe kényszerült: ki volt szolgáltatva egy ügyeskedő irodalmi üzletembernek. Mivel az új irodalom többi úttörője is hasonló cipőben járt, hamar meggyőzte őket arról, hogy egyetlen kiút mutatkozik: saját lapot kell teremteni. A lap körül pedig irodalmi társaságot kell szervezni.

Ez utóbbi ment könnyebben. A társasághoz ugyanis nem kellett semmi egyéb, csak egyetértés és néhány megbeszélés a Pilvax kávéházban, a fiatal írók kedvelt találkozóhelyén. De lapot alapítani már csak a magas hivatalok kegyes jóváhagyása alapján volt szabad. Az ilyen engedélyhez pedig összeköttetések, ajánlások, kérvények kívántattak, s mindenekelőtt biztosíték arra, hogy a lapalapítóknak nem áll szándékukban felforgató eszméket terjeszteni. Ezt a biztosítékot Petőfiék természetesen nem kínálhatták fel, de ha ravaszkodásból meg is tették volna, illetékes helyeken jól ismerték őket – épp elég titkosrendőri jelentés rögzítette már kávéházi csevegéseik hangulatát, sőt tartalmát is.

Petőfi, Jókai, Pákh és Pálffy Albert azonban bizakodott. Tervezgették a megindítandó Pesti Füzetek formáját, jellegét, lehetséges munkatársainak hálózatát; elhatározták azt is, hogy 1846 második félévében megvonják támogatásukat minden szépirodalmi újságtól, s csak saját lapjuknak írnak. Addig is, míg a saját lap lábra áll, ki-ki készítsen nagyobb dolgozatokat, hogy jelentős írásokkal lehessen bemutatkozni az irodalmi közvélemény előtt.

Tíz fiatal író fogott össze e célok és tervek jegyében, természetes hát, hogy a Tízek Társasága nevet adták maguknak. Elég becsületesek (vagy tapasztalatlanok) voltak ahhoz is, hogy szándékaikról előre értesítették a vetélytárs szerkesztőket.

Ilyen előzmények után a tízek sztrájkjának csak egy vége lehetett – az, ami hamarosan be is következett.

4. „A HAJNAL KÖZELEG...”

1846 májusában Petőfi Dömsödre vonult, hogy a Pesti Füzetek számára tervezett nagyobb művén dolgozzék (Salgó című elbeszélő költeményét írta meg ott). Pálffy Albert is vele tartott, a későbbi híres forradalmi lap, a Március Tizenötödike leendő szerkesztője. A szülők ekkor már Dömsödön laktak, de a fiatalok nem náluk szálltak meg, mert a szegényes házban nyilván nem jutott volna hely nekik – csak „kosztra” jártak át. (Mondanunk sem kell, hogy Petőfi ekkor már semmit sem fogadott el ingyen egyre nyomorúságosabb sorba kerülő szüleitől – ő is, barátja is megfizetett az ételekért.)

A dömsödi egy hónap Petőfi életének egyik legfontosabb s egyszersmind legrejtélyesebb időszaka. A Duna menti kis faluban nem estek meg vele látványos kalandok, szinte még említésre méltó esemény sem történt körülötte, a szemtanúk szerint „igen elvonultan, munkálkodva” élt.

Olyan vershez mint a Salgó, amely különben érdekes, romantikus mű, nem kellhetett Petőfinek egy hónap. Ezért vélik életének tudós kutatói, hogy a költő Dömsödön nemcsak írt, hanem olvasott is, sőt elmélyült tanulmányokat folytatott. E tanulmányok fő tárgya a nagy francia forradalom története lehetett, Dömsödön és Pesten egyaránt. Épp két évvel később megjelent forradalmi naplójában Petőfi ilyen szavakkal foglalta össze a francia történelem világraszóló eseményeinek reá gyakorolt hatását:

„Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez új evangyelioma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szivembe véstem, és ott benn a holt betűk megelevenedtek, és az élethez-jutottaknak szűk lett a hely, és tomboltak és őrjöngtek bennem!

... Így vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, melyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szivemnek ezen elkárhozott lelkei elhagyhatják a börtönt, kínszenvedésök helyét... vártam e pillanatot; nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jőni.”

Nincs szükségünk bizonyítékra, hogy higgyünk a költőnek – legszebb forradalmi versei igazolják szavait. De annyit azért érdemes megemlíteni, hogy épp az idő tájt találkozott Karl Beck magyar származású osztrák költővel, ki később megírta emlékeit Petőfiről. Ezekből is kiderül, hogy Petőfi 1846-ban micsoda szenvedéllyel vetette magát a francia forradalom történetére: hajnalokba nyúló éjszakákat töltött el „a könyvek könyve”mellett, s annyira azonosult hőseivel, hogy lélekben szinte velük együtt lépett a nyaktiló alá...

Természetesen nem szabad egyszerűsítenünk a dolgokat. Petőfi nem attól lett forradalmár, hogy egy vagy két hónapon át olvasgatta az 1789-es (és az 1830-as) francia forradalom históriáját. Lázadó alkata, hányatott, nélkülözésekkel teli sorsa, igazságkereső természete, törhetetlen jelleme s persze hazánk akkori állapota, nemzeti elesettsége, társadalmi elmaradottsága – mindez együtt ellenállhatatlanul ragadta a forradalmi eszmék befogadására. Egy sokéves érzelmi és eszmei folyamat betetőzése, hogy a világ „uj evangyeliomának” hirdetője lett.

E betetőzés azonban eléggé pontosan meghatározhatóan ezen a tavaszon, 1846 májusában következett be. Dömsödi elvonultságából barátjához és lakótársához, Várady Antal ügyvédhez írt verses levele a bizonyság rá:

... hinni kezdem, hogy dicső napoknak
Érjük maholnap fényes hajnalát,
Midőn a népek mind fölemelik
A föld porába gázolt fejöket,
S végigmennydörgik a föld kerekén:
„Legyünk rabokból ismét emberek!”

Tettvágytól égve sietett vissza Pestre, hogy a forradalmi szellemű irodalmi mozgalmat, a Tízek Társaságát tovább szervezze. Július 1-vel, a második félév megindulásával kellett volna megkezdődni a tervezett „sztrájknak”, amikor is a társaság tagjai kivonultak volna a lapokból.

Vahotnak azonban volt ideje felkészülni a támadás elhárítására, s egy látszatra fölöttébb tréfás, valójában galád módszert választott: a Pesti Divatlap júliusi első számában a Tízek tagjai közül ötnek közölte olyan írását, amelyet azok még korábban adtak át a lapnak. A költő felindult. Még hónapokkal később is, amikor új barátjának, Arany Jánosnak beszámolt az esetről, szenvedéllyel bélyegezte meg Vahot eljárását:

„Mondtam Vahotnak, hogy ez ellen (ti. a vahoti csíny ellen) fölszólalok nyilvánosan. Ő azt felelte, hogy ha komolyan föl merek lépni, megsemmisít. („Merek”... „megsemmisít”... hallod ezt?) Megírtam a cikket, s benne megmutattam... hogy Vahot kijött versemet lopta. S ez világos és elcsavarhatatlan tény volt. Ő elolvasta cikkemet, s visszadobta, hogy nem fogja kiadni, s elkezdett engem gazemberezni szemtől szembe. Erre nem felelhettem egyébbel, mint kardheggyel vagy golyóval...”

Nemrég rótta meg a költő Várady Antalt (a fentebb idézett verses levélben) azért, mert barátja párbajozott valami „balgaságért”. Nagyon komolynak érezhette most a sértést, hogy ezúttal ő volt kész „kockára tenni” az életét. Szerencsére Vahot nem tartozott a kockáztatós emberek közé, s így a párbaj elmaradt.

De a Pesti Füzetek megjelenésére sem kerülhetett sor. A Helytartótanács urai épp eleget tudtak Petőfiékről ahhoz, hogy lapjukat ne engedélyezhessék. A sztrájk is, a lapalapítási terv is ily módon megbukott.

A vállalkozás mégsem volt hiábavaló. Igazolta az új irodalom úttörőinek kezdeményező szellemét és merészségét, s még inkább növelte az irántuk megmutatkozó érdeklődést.

A költő is tudomásul vette a vereséget. De nem érezvén jól magát Pesten, elhatározta, hogy ellátogat Erdélybe, ahol épp országgyűlésre készülődtek. A törökök kiűzése utáni átrendezés során a Habsburgok nem csatolták vissza Erdélyt Magyarországhoz, hanem külön tartományként kormányozták. A reformkorban a magyar nemesség körében egyre általánosabbá vált az Erdéllyel való újraegyesülés, az unió kívánsága. Igen valószínű, hogy Petőfit is az „erdélyi kérdés” körüli politikai izgalmak vonzották keletre.

Utazása azonban mégsem politikai eseményeivel hozott fontos változást életébe.

Az első napok versei a legnagyobb közügyekről szólnak. Szeptember elején írja a Csalogányok és pacsirtákat, benne a jóslattal: „Már vége felé jár az éjszaka, A hajnal közeleg...” Nagykárolyban (a városban) jártában-keltében lehazaárulózza a Károlyi grófokat, s ostorozza a szolga népet, s a Nagykárolyban (a versben) Kölcsey szellemét idézi „az aljasságnak sarába sűlyedt” nemzet felébresztésére.

A vers címe alatt pontos dátum olvasható: „szeptemb. 7. 1846”. De egy nap múlva találkozik valakivel, s attól kezdve egy hónapon át csak szerelmes verset ír. Harminc nap alatt pontosan tizenötöt.

5. „KÖLTŐI ÁBRÁND VOLT, MIT EDDIG ÉRZÉK...”

A tizenöt s a még később következő kötetnyi vers címzettje: Szendrey Júlia. A leány apja pedig, Szendrey Ignác, a Nagykárolyban nyíltan lehazaárulózott Károlyi Lajos birtokainak „inspektora”, felügyelője, kezelője. A képlet kísértetiesen hasonlít a gödöllői szerelemre, amely egy hercegi jószágkormányzó leánya iránt lángolt fel. A különbség – egyelőre – csak annyi, hogy a költő azóta még híresebb lett, s az új szerelem tárgya nem szőke, hanem ezúttal, először Petőfi életében, barna. Ami oly fontos fejlemény, hogy mindjárt az első Júlia-vers is ezzel kezdődik:

Piros orca, piros ajkak,
Barna fürtök, barna szem,
És ez arcon és e szemben
Mennyi lélek, istenem!

Új szerelemről beszélünk, de a költő kiigazítana bennünket, sőt ki is igazított – ami eddig volt, nem is tekinthető szerelemnek:

Költői ábránd volt, mit eddig érzék,
Költői ábránd és nem szerelem,
Mert meggyógyult e szív, amely úgy vérzék,
És nem maradt a sebnek helye sem.
Ha szerelem lett volna keblem hullámzása,
Időknek multával sem nyúgodt volna el.
Vad ár e szenvedély; amerre medrét ássa,
Sodor magával s végre belehalni kell.

Számítógéppel nem lehetett volna pontosabban bemérni, hogyan kell közel férkőzni egy pár hónap híján tizennyolc éves leány szívéhez, aki a regényes fekvésű erdődi vár regényes hajlamú lakója. Pedig a költő nem taktikázott, nem számítgatott – egyetlen pillanat alatt szeretett bele Júliába.

Annál inkább fontolgatott a „barna kislány”. Azt már a költő első vallomásos pillantásainak felfogásakor pontosan tudta, hogy Petőfi Sándor nem az az ember, akit apja szívesen láthat vejéül. De mégis, költő... művész... nem is akármilyen... azt mondják, a legjelesebb azok között, akik a negyvenes években feltűntek. Kasznárok, szolgabírók, földesurak otromba bókjai után milyen édes izgalom egy költő szenvedélyes szavainak édes mérgét szívhatni...

A kiemelt fél sor Júlia naplójából való. Alig három héttel a sorsdöntő találkozás után már azt kellett mérlegelnie, nem szalaszt-e el egy olyan alkalmat, amely az erdődi magányba zárt leány életében talán soha többé nem kínálkozik. Mi ér többet: sodródni egy lángeszű költő oldalán a szenvedély vad áradatában, vagy egy jómódú, délceg, de üresfejű szolgabíró mellett a vidéki élet unalmába fulladni? „Oh, csak tudnám őt úgy szeretni, mint mennyire szerettetni érdemel. – Hátha akkor kell majd érezném, mi a szerelem, midőn már egy más leány fogja e szenvedélyes szavak édes mérgét lelkébe szívhatni; s én csak mint a halványuló múltnak csekély emléke fogok lelke lőtt állani, melyet lassanként a feledés mindig sűrűbb fátyola fog végkép eltakarni.”

Az idézet Júlia ábrándozó hajlamán túl azt is érzékeltetni, hogy mintegy meg akarta magát győzni e szerelemről. Vagy legalábbis ezt a benyomást keltheti e szöveg – és e történet – vizsgálójában. Az a látszat, mintha az értelem agitálni akarná a szívet. De nem szabad a látszat csapdájába esnünk. Júlia volt annyira művelt, annyira hiú s annyira merészen álmodozó, hogy az első hetek szerelmi ostroma minden bizonnyal benne is fellobbantotta az érzelmeket.

Akik ezt nem hiszik, elsősorban azzal érvelnek, hogy Petőfi – külsőleg – nem volt vonzó jelenség. Már csak azért is itt az ideje, hogy szemügyre vegyük a felnőtt költőt, hisz utoljára mint gyereket írtuk le. Teleki Sándor, aki önmagát „vad grófnak” nevezte, s épp ez idő tájt lett a költőnek egyetlen arisztokrata barátja, meglehetősen pontos képet festett róla:

„Közép termetnél valamivel magasabb alak, sudár növéssel, arányos testtagokkal, fesztelen mozdulattal, sűrű, tömött, felálló, kurta fekete hajjal... csillámló bogár szemek, melyek beszéd közben csillogtak, s midőn lelkesült, vagy költeményeiből szavalt, fényesen ragyogtak; ez volt arcának legszebb része, ablakai költői lelkének... arcának bőre sárgásbarna volt, egynéhány szeplő formájú, még barnább foltocskákkal; ajkai a szokottnál valamivel vastagabbak, jól áll rajtok a mosoly, de a harag, a méltatlankodás, a gúny, a megvetés, a gyűlölet s a csalódás érzelmeinek nyilvánításai sajátszerű, majdnem kellemetlen kifejezést vettek fel...”

A kellemetlen vonásról Jókai is említést tesz, ő a maga felfokozó nyelvén démoni kifejezésről beszél. Mivel a költőt kortársai mindenképpen gyakrabban látták gúnyolódni, haragudni, gyűlölködni, ostorozni vagy csalódottan sisteregni, mint mosolyogni, érthető, ha a legtöbb emlékező az ilyen érzéseknek megfelelő arckifejezéseket jegyezte meg. De épp Jókai hangsúlyozta, hogy amikor „ezt a rideg arcot a költészet lángja megvilágítá, mikor egy költeményét elszavalta, akkor minden vonásában kigyulladt a lélek: tekintete sugárzott, alakja megnőni látszott, szoborszerűvé alakult; ilyenkor aki látta, hallgatta, belé kellett szeretnie? férfit és nőt magával ragadott.”

Júlia ezt a Petőfit ismerte meg. Még egy közönségesebb lélekre is hatott volna ez a férfi, hát még Júliára, ki az erdődi sivár magány elől francia regényekbe menekült, s köznapik emberek helyett kivételes egyéniségekről álmodozott. El kell hinnünk róla, hogy különbséget tudott tenni Petőfi Sándor és egy korlátolt szolgabíró között (kinek nevét csak azért nem írjuk ide, mert úgy került a költő életrajzába, mint Pilátus a Credóba, vagyis érdemtelenül.)

De milyen volt Júlia? Nem a költő szemével nézve, mert hát a szerelmes szem lencséje nem „objektív”, hanem, mondjuk, Jókai ízlése szerint. „Én megvallom – írja a nagy mesemondó -, hogy nem találtam olyan szépnek, mint aminőnek Sándor versei megörökíték: alacsony termete volt, egészséges arcszíne, de férfias metszésű szája; mindegyik szeme szép volt külön, de a kettő közt nem volt összhangzás; amellett rövid hajat viselt; s éppen úgy tudott ember nem viselte divatokat kitalálni, mint Sándor.” A rövid haj persze csak Jókai felfogásában számított hibának, az eredetiség elvét hirdető költőnek ez is tetszhetett. „Szabad, merész gondolatjárása volt – írja még Jókai -, egészen összeegyeztethető férjeével: néha excentrikus, de mindig szellemdús.”

„Excentrikus” – vagyis az átlagtól elütő, „a fennálló rendbe beilleszkedni nem tudó ember”, mint egy régi lexikon mondja. De hisz épp ez lehetett az, ami Petőfinek legjobban tetszett Júliában! Annak a Petőfinek, akit épp történetünk napjaiban – 1846 októberében – egy titkosrendőri kémjelentés „extravagánsnak” bélyegzett. Ami nagyjából épp az „excentrikusnak” felel meg.

E hasonlóság volt vonzalmuk egyik serkentője, s e közös vonást minden bizonnyal kölcsönösen felismerték egymásban már az első, megyebáli találkozáson.

„Júlia, mint mindig, külsőleg e tárgyalás alatt is hideg maradt, mint ébren álmodó, keveset beszélt” – jegyezte fel róla egy kortársi megfigyelő. De a leány naplója és barátnőjéhez írt levelei nem e hidegségről vallanak, ellenkezőleg. Júlia vívódásait megérezhette a költő, mert alig egy hónappal az első találkozás után immár nemcsak írott versekben, hanem nyílt szóval is vallomást tett.

Ez a gyorsaság akkoriban nem volt szokásban. Júlia már csak azért is kitérő választ adott, sőt hidegnek mutatkozott, mint aki még élvezni szeretné a szerelem bizonytalansági szakaszának „édes kínjait”. De tettetett tartózkodása őt is megijesztette, s a távozó költő után erkélyéről ismét biztatóan lengette kendőjét...

Külön könyvet kellene és lehetne írni e szerelem történetéről, de nekünk nem szabad elidőznünk itt, követnünk kell a költő rohanó életének folyását.

A szerelmesek végül is egy tavaszig tartó „próbaidőben” egyeztek meg, s a költő reménykedve búcsúzott – Teleki grófhoz ment, Koltóra.

Teleki a magyar arisztokrácia legérdekesebb alakjai közé tartozott már akkor is. Megunván a német egyetemeket, ahol szülei taníttatták, Spanyolországba szökött, ahol részt vett egy polgárháborúban, utána bebarangolta fél Európát, Liszt Ferenccel Oroszországban is megfordult. Csak két évvel volt idősebb a költőnél, s már egy életre elegendő kaland állt mögötte. Pedig ez csak a kezdet volt. A szabadságharcban Bem katonájaként vett részt, a bukás után Garibaldi oldalán is harcolt – a szabadsághős és a kalandor rokonszenvesen egyesült benne. Nem csoda, hogy az arisztokráciát gyűlölő Petőfi vele kivételt tett.

A gróf koltói kastélyában kellemesen teltek a napok, de a költőt dolgai most már Pestre szólították. Útközben hogy is ne állt volna meg Debrecenben, ahol oly nyomorúságos hónapokat töltött – éppen három éve? Mikor belépett a színházba, minden szem feléje fordult, „s a lelkesedés az égiháború hangján kiáltá: éljen Petőfi Sándor!” A színészek örültek a látogatásnak, s a társulat szép, okos és rokonszenves primadonnája, Prielle Kornélia egy darabbeli dal helyett Petőfi versét énekelte el: „A virágnak megtiltani nem lehet...”

Petőfi boldog volt: olyan emberek közé került megint, akik nem származását nézték, hanem költői érdemét. Megfeledkezve pesti dolgairól, jókedvűen engedte el magát e szabad gondolkodású, független lelkű művészek között. „Testvérek vagyunk az Úrban” – mondogatta nekik, vándorszínészi múltjára utalva.

Testvérek vagyunk – e két szóban van a kulcsa mindannak, ami most egy színjáték váratlanságával történik, s amiről oly sok értetlen cikket írtak száz esztendő alatt.

Már Költőn is hallott pletykákat Júlia új udvarlójáról, itt Debrecenben pedig arról kapott „hírt”, hogy az erdődi várkisasszony egy dzsidáskapitányhoz készül férjhez menni. Hát így vagyunk? – tombolhatott haragjában. – Hát mégis ledönthetetlenek a falak egy mészárosnak komédiás-poéta fia és az inspektor leánya között? Ki-ki a magáénak valóval? Nemcsak bosszúból, nem puszta bohémságból, hanem a csalódás okozta fájdalomban arra kellett gondolnia, hogy neki is magának valót kell találnia a maga testvérei között, s keresnie kell, sőt keresnie sem kell – itt van előtte a szép, a tehetséges művész: Prielle Kornélia. Szinte udvarlás nélkül, órák alatt megkérte a színésznő kezét. Kornélia zavartan, de boldogan igent mondott.

A házassághoz szükséges formaságok elintézése – vallásuk különbözősége volt az akadály – időt vett igénybe. A pár nap elég volt a lecsillapodáshoz. Kornélia megértette, hogy őt valaki helyett kérték meg, és nem erőszakoskodott. Évtizedek múlva, amikor emlékeit megírta, még mindig érezhető melegséggel és rokonszenvvel idézte a költő alakját, a viharos szerelmi fellángolást és a nem kevésbé gyors elválást.

A debreceni lánykérés mégsem puszta epizód Petőfi életében. Alighanem ez ébresztette rá Júliát arra, hogy óvatoskodásával mit kockáztat. Amikor a költő közzétette Reszket a bokor mert... című versét, azonnal válaszolt rá.

A vers utolsó strófája így hangzott:

Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!

Júlia tudta, mit kell tennie. Megkérte Petőfinek egy barátját, hogy annak a költőhöz írt levelében ő is üzenetet küldhessen. Az üzenet csak ennyiből állt: „1000-szer – Júlia.”

Erre már csak a leánykérő levél következhetett, amit Szendrey Ignác természetesen elutasított. De ekkor már a költő véglegesen határozott, s elszánta magát, hogy visszamegy Júliáért.

Egy kicsit azonban előreszaladtunk, hogy Petőfi szerelmi történetének első nagy részét összefüggően foglalhassuk egybe. Az üzenetváltás már 1847 tavaszán történt

Mielőtt folytatnánk a szerelmi regény történetét, vissza kell térnünk a költő 1846-47-es teléhez.

6. „HA FÉRFI VAGY, LÉGY FÉRFI...

A fiatal írók sztrájkjából Frankenburg Adolf, az Életképek szerkesztője húzott hasznot. Nemcsak a maga, „hanem inkább a közügy érdekében” felhívta a Tízeket, ne hallgassanak tovább, oszlassák fel némaságra kényszerített társaságukat, és működjenek közre ismét a divatlapokban (ahogy akkoriban a szépirodalmi újságokat nevezték). A Tízek általában hajlottak a szóra, s az 1846 novemberében Pestre visszaérkező költő is verset adott az Életképeknek. A több hónapos megjelenési kényszerszünet után sorozatban közölte költeményeit.

Ekkor már összes verseire is szerződést kötött egy kiadóval. 1847. március 15-én, egy évvel ama nagy nap előtt meg is jelent a díszes kötet, harmincívnyi terjedelemben, méltó kiállításban. Mottójául, jelmondatául ezt a hat sort tette Petőfi könyve elejére:

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

Január 1-én írta e verset, amely egész életének is mottója lehetne. Az év, melyet ilyen művel kezdett, legjelentősebb alkotásaival folytatódott. A nagy megpróbáltatások után és a még nagyobb küzdelmek előtt ezt az esztendőt kapta a sorstól költői remekeinek díszszemléjéhez. Már az első hónap az antológiák örök darabjaival, olyan sorozattal kezdődik, amelyhez foghatót ilyen sűrűségben, ilyen szinten és ilyen ütemben aligha mutat fel még egy költő – vagy akár még egy irodalom. Ha férfi vagy, légy férfi..., Kutyakaparó, Palota és kunyhó, A kutyák dala, A farkasok dala, A XIX. század költői – hogy csak a leghíresebbeket soroljuk.

A január 1-i „jelmondat” és az utána következő versek is azt mutatják, hogy a költő most érkezett el a teljes tudatosság csúcsaira, újra és újra megfogalmazza önmagát, a saját ars poeticáját, művészi és erkölcsi elveit. A kiemelt és tulajdonképpen fölösleges is: Petőfi számára a művészet erkölcsi tett is, a költészet jellem dolga is:

Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Százszorta inkább éltedet
Tagadd meg, mint magad;
Hadd vesszen el az élet, ha
A becsület marad.

Egy szolgaszellemre nevelt feudális országban, mint amilyen az akkori Magyarország volt, e költői-erkölcsi program vállalása az üldözöttség, a szegénység vállalásával volt egyenlő. A hivatalos siker, a jólét azoknak jutott, akik a „kegyelmes jó urak” „kegyelmes lábait” nyalták boldogan de aki nem volt hajlandó kutyák módjára viselkedni, azzal úgy bántak, mint a farkasokkal:

A fehér hóra le
Piros vérünk csepeg.
Fázunk és éhezünk
S átlőve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!

A rövid sorok komoran csattognak, mint a farkasokra irányított fegyverek. A kép éles, felfokozott, szinte túlzott, de a lényegben fájdalmasan találó: ez volt az igazi költő sorsa a Habsburgok birodalmában. Nem sokkal A farkasok dala megjelenése után vasra verve vitték Táncsics Mihályt szabadságot követelő írásaiért a budai József-kaszárnyába. A költőnek is tudnia kellett, milyen veszélyeket vállal forradalmi költészetével. Ez nem a mi feltevésünk, az ő magatartása bizonyítja ezt cáfolhatatlanul. A Pesten hemzsegő rendőrspiclik egyikének jelentésében olvashatjuk a bizonyítékot: „A társaságban többnyire néma, és nem ott nyilvánítja forradalmi szellemét, hanem költői munkáiban. Petőfi a minisztérium és a monarchia ellen szidalmakat szedett versbe, és egy fölhívást is készített Magyarországhoz a lengyelek fölszabadítására, továbbá egy forradalmi költeményt Magyarország részére, amely a szabadság minden határán túlmegy. Ezt a három költeményt Petőfi csak bizalmas körben olvassa föl vagy szavalja el. Ha észreveszi, hogy jegyeznek, akkor megszakítja előadását. Petőfi nagyon titkolódzik ezekkel a versekkel, s ez az oka, hogy a referens eddig nem kaphatta meg...”

Besúgók gyűrűjében, szegényen, a fizetett ügynökök és az elmaradt ízlésű, szánalmas irodalmárok ellenséges kritikáinak tüzében, „ábrándos golyhónak” vagy éppen „félbolondnak” gúnyoltatva – Petőfi ment a maga útján. Ha azt mondjuk – mert ezt kell mondanunk -, hogy az elvek és tettek eszményi egységét tekintve irodalmunkban senki sem állítható mellé, akkor nemcsak arra gondolunk, hogy elveiért végül is életét áldozta. Háborúkban, forradalmakban mások is haltak már meg hősökként. Talán még az eszméit megpecsételő halálnál is csodálatraméltóbb, hogy békés mindennapjaiban követni tudta a Ha férfi vagy, légy férfi... önmaga fogalmazta erkölcsi parancsát.

Amilyen könyörtelen volt saját magával szemben, annyira az elvek embereként állt helyet nemcsak a hatalommal, a kiváltságosokkal szemben, hanem barátai között is. Az alakoskodást, a cél szentesíti az eszközt okoskodását, a sima mosolyú taktikázást megvetette. Elvei kimondására mindenkivel szemben kényszert érzett. Sokan azt mondják, hogy mindez csak ifjúságából következett, később „lehiggadt” volna. Fölösleges vita, mert senki sem tudhatja, mi lett volna, „ha”... Mi csak azt tudjuk, hogy az egész világirodalomban egyetlen olyan alak van, aki mindennapi életében ennyire a konok igazmondás híve volt – s ez Alceste, „az embergyűlölő”. Ő azonban csak Moliére képzeletében élt...

Petőfi viszont a valóságban élt, küzdött, haragudott, szenvedett, nélkülözött és meghalt – elveiért. Ha ezek az elvek parancsolták, összeveszett Tompával, barátjával és költőtársával, megszakította Jókaihoz fűződő meleg barátságát, megtámadta (1848-ban) Vörösmartyt, atyai jótevőjét, összeütközött Széchenyivel, Kossuthtal, a szabadságharc több kiváló tábornokával. A szelíd Arany Jánoson és a rajongásig szeretett Bem tábornokon kívül aligha tudnánk olyan nevet említeni a reformkor és a forradalom nagyjai közül, akivel ne lettek volna kisebb-nagyobb összecsapásai.

Ha a Hazánk című győri lapnak különben igen derék szerkesztője, Kovács Pál a költő Úti leveleiből kihagyott néhány megcsipkedett nevet, Petőfi így kezdte a dorgáló levelet: „Édes Palim! Kaptam leveledet, s többek közt azt a tanulságot merítettem belőle, hogy kisebb-nagyobb mértékben minden szerkesztő gyáva. Ebadta...” Később, amikor Kossuth már kormányzó lett, s némelyek udvaronci hódolattal vették körül, Petőfi így levelezett vele: „... másodszor is alkalmatlankodom; másodszor és utójára.” S amikor pedig, már szintén a szabadságharc idején, képviselőül ajánlkozott a kiskunok földjén, ilyen kiáltvánnyal állt elébük: „A legjobb alkalmam volna rá most megszerettetni magamat veletek azáltal, ha az egekig magasztalnálak benneteket... Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-kéig az egész Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyaalázatosságu ország volt, és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz...”

Amióta választásokat tartanak a világon, nemigen fordult elő, hogy valaki is ilyen beszéddel akarta volna a szavazók kegyét megnyerni...

Ne gondoljuk azonban, hogy az elvi könyörtelenség valamiféle rideg emberré tette volna a költőt. Éppen nem! Ismerős a történelemből az a fajta megszállott, aki körül megdermed még a levegő is, aki gyengeségnek érzi a mosolyt és bűnnek a szeretetet, aki szemrebbenés nélkül áldozza fel ember mivoltát elveiért (rosszul felfogott elveiért). Petőfi távolról sem emlékeztet rájuk. Jó emberei között maga volt a szeretetreméltóság, a derű és önzetlenség, a hűség és az odaadás.

Erre is hozhatunk példát, épp abból az esztendőből, amelyből kissé kitekintettünk a költő jellemrajza kedvéért – 1847 januárjában tűnt fel Arany János, pályadíjat nyert Toldijával. Petőfi „egy ülőhelyben” olvasta el a nagyszerű költeményt, és azonnal versben üdvözölte pályatársát. Petőfi legszebb életrajzának szerzője, Illyés Gyula joggal írta: „Kortársai közt Arany az egyetlen, akitől dicsőségét félthetné, s ő támogatja azt legjobban, nemcsak irodalmi téren, hanem magánügyeiben is. Kioktatja az írói mesterség, illetve az érvényesülés titkaira, tanácsokat ad neki, munkára ösztökéli... naphosszat szaladgál, hogy kiadót, pénzt és állsát szerezzen neki.” Aki hallott már arról, hogy a művészek világában gyakran épp a legjobbakat micsoda féltékenység, irigység állítja szembe egymással, az idézett pár sorból is épp eleget tudhat meg Petőfi jellemének nagyságáról.Aki pedig azt akarja tudni, hogy milyen is az igazi barátság két magas szellemű férfi között, az feltétlenül olvassa el Petőfi és Arany levelezését. Baráti csalódások alkalmaira különösen ajánlatos, vigasztalóul és biztatásul, hogy ilyen barátság is lehetséges...

De hogy Petőfi mennyire nem volt az elvek és eszmék érzelem nélküli fanatikusa, azt persze legközelebbről mégiscsak szerelmi regénye mutatja.

S ezzel a jellemrajzról vissza is térhetünk az életrajzra.

7. „NYUGSZIK A FÁRADT OROSZLÁN...”

Két újabb nagy utazás következik egymás után. 1847 májusában Petőfi elindult leánykérő útjára, Debrecenen át Erdődre. Egyenesen Szendreyékhez. Az apa megismételte elutasító szavát. Az anya zokogott. De Júlia módot talált arra, hogy minden áldozatra kész szerelméről biztosítsa a költőt.

Ekkor Petőfi már arra gondolt, hogy megszökteti Júliát:

... Ne félj, nem örökre válunk el! te érted
Még többet is merek, ha már annyit mertem.
Elvittelek volna, mint nap a harmatot,
Mint az esti szellő a rózsalevelet,
de most, mint a nyílvesszővel, a zaklatott
Megsebzett oroszlán, ugy megyek el veled!

Júlia, érthetően, nem szökve szeretett volna távozni a szülői házból. Az ostromolt apa időt akart nyerni, egy hét haladékot kért, de alighogy a költő kitette a lábát, levélben ismét visszautasította a kellemetlen kérőt. Május 25-én Petőfi ünneplőbe vágta magát, s ismét megjelent Szendreyéknél, komor engesztelhetetlenséggel követelve a leányt.

Az apa válaszút elé állította lányát: ha kitart a költő mellett, ám legyen, de amennyiben akarata ellenére megy férjhez, nem kap hozományt; válasszon: vagy apja, vagy a kérő.

Mindenki tudja, hogyan döntött Júlia. Annak idején is hamarosan megtudta az egész ország, mert Petőfi már másnapi Úti levelében közhírré tette:

„Dicső, dicső leány!
Kettő között kellett választania:
szülei közt és köztem.
Engemet választott...”

Megesett már persze a világtörténelemben, hogy egy szerelmes leány ilyen döntésre kényszerült. De Júlia helyzete azért mégsem mindennapi volt, nem egyszerűen szülei és szerelme között kellett választania. Az egyik oldalon, a szülők mellett a vidéki élet unalma várta, a másikon a regényes élet és a bizonyos dicsőség. Innen nézve nem is lehet vitás, merre hajlik a mérleg nyelve. De a dolgot máshonnan is kell nézni, s ha Júlia erre nem gondolt volna (gondolt!), nem alaptalanul aggódó szülei bőven felvilágosíthatták (fel is világosították). Mert „mindenki tudja”, hogy Petőfi nemcsak híres és sokak által becsült költő, hanem bohém is, csapodár, ezt tanúsítják versei éppúgy, mint a nagyon is emlékezetes debreceni leánykérés. Mi lesz, ha férjként, apaként is így folytatja?

A legtöbb szerelmes nő azt hiszi, hogy a bohém férjjelölt kalandvágyát épp ő fogja elcsitítani; Júlia is nyilván hitt ebben. De Petőfi nemcsak híres és sokak által becsült költő, nemcsak csapodár hírű bohém, hanem forradalmár is, ezt versei még inkább elárulják, nem kevésbé az olyan, még emlékezetes esetek, mint a Károlyi gróf lehazaárulózása. Mi lesz az ilyen emberből? Hisz az élet mellett a nyomor, a börtön a legkevesebb, amire el kell készülni, verseiből látszik, hogy ő is gyötri magát nem is „egy gondolattal”, amely várható sorsát kutatja.

Ha Júlia mindezt meggondolta, és meg kellett gondolnia, akkor megértjük, miért áradozik a költő a „dicső, dicső leány”-ról.

Az öröm annyiban volt korai, hogy a Júlia makacsságától megdöbbenő szülők még mindig nem véglegesen adták fel a csatát. Az esküvőt szeptember 8-ára tűzték ki, abban az önmagát leleplező reménykedésben, „hátha történik valami addig”. A szerelmeseknek még találkozniuk sem szabad addig, legfeljebb „levélileg”.

Mit tehet a költő, ha szerelmes, ha állása sincs, és várnia kell az annyira áhított szeptemberi napig? Utazik, mint egyébként is szokta, ennél kisebb okok nélkül is.

Petőfi tehát barangolt még egy kicsit a környéken, ide értve még Szalontát is, ahol Aranyt látogatta meg, azután június közepén visszatért Pestre. Itt, már a családfői kötelmekre gondolva, eddig írt összes költeményeit eladta egy kiadónak, azután július 1-én nekivágott 1847-es második,m ég nagyobb útjának: Felső-Magyarországon át Erdődig. A kerülő oly nagy, mint amilyen hosszadalmas harcot követelt Júlia meghódítása.

Vác, Rimaszombat, Murány, Miskolc, Szerencs, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Munkács, Szatmár után végre Erdődön, jóval a határidő előtt. Az utazásról gyönyörű lapokat olvashatunk az Úti levelekben, a reformkori magyar próza legszebb és ma is legélőbb alkotásában. Nekünk itt a végcélra kell szorítkoznunk.

Egy évvel első találkozásuk után, 1847. szeptember 8-án, a kora reggeli órákban tartotta esküvőjét Petőfi és Júlia. A vőlegény fekete atillába, a menyasszony fehér selyemruhába öltözött. Szendrey Ignác komor gőggel távol maradt, a családból csak az anya és a húg (a későbbi Gyulai Pálné) volt jelen.

„Midőn az ifjú pár a vár alatt álló négyes fogathoz lement – írja Sass Károly, ki Istvánhoz hasonlóan szintén jó embere volt a költőnek, a titkos szerelmi levelezést is bonyolította -, akkorra Szendrey Ignác is lejött... s leányától búcsút is vett. Petőfi a család többi tagjától történt elbúcsúzása után figyelemmel kísérte ipát, hogy szól-e hozzá, vagy legalább felé fordítja-e szemét. Szendrey nem tette ezt egyiket sem...”

Petőfi várt egy pillanatig, azután keserű kacajjal elhajtatott. A kocsi egyik kereke eltört. Az ifjú házasok első éjszakájukat egy fogadóban töltötték. Maga a költő számolt be erről is, kópés mosollyal: „... házasságom első éjét a fogadóban!nem hiába vagyok a csárdák költője.”

Petőfi, úgy látszik, meg akarta mutatni Júliának hogy ha nem is szolgabíró vagy dzsidás főhadnagy, de azért... Megkérte hát Teleki grófot, adja át a mézeshetekre koltói kastélyát, amit a „vad gróf” meg is tett, barátságból is, meg talán azért is, mert tudta már, hogy ami e még mindig csak huszonnégy éves költő körül történik, az már történelem, és a magyar utókor örök része.

Verset írni a szerelemről – mindennapos dolog. A házasságról lírázni – ez már ritkább. De az egészen egyedülálló, hogy Petőfi a versek mellett még nyilvános úti levelekben is ország-világ előtt számolt be mézesheteiről: „... hazugság, amit tartanak közönségesen, hogy a házasságban megszűnik a szerelem. Én most is oly forrón, oly lángolón szeretem feleségemet, mint hajdanában nőtelen koromban, pedig már egy hét mulva két hete lesz, hogy megházasodtam.”

Mint az idézetből is látszik, a feszültséget, az izgalmakat a boldog derű és könnyed vidámság időszaka követte. Ha nem is megszöktette, de szinte elrabolta Júliát, mint az oroszlán a nyílvesszőt, meg lehetett pihenni. Petőfinek talán eszébe jutott ez az oroszlános vers, melyet fentebb idéztünk, s most folytatja a képet:

Messze járt, de el nem tévedt,
És vadásztak bár reá,
Meg nem ölték, nem ölhették,
Mert magát ő nem hagyá.
De csatája hosszu, nagy volt
S megviselte erejét,
S hogy ezt ismét összeszedje,
Csendes helyre rejtezék.
Nyugszik a fáradt oroszlán
Pálmafának ernyején...
Nyugszom én fáradt oroszlán
Feleségem kebelén.

Nem kell földöntúli jóstehetséggel bírni ahhoz, hogy valakit ilyen boldogságban is mélabús előérzet szálljon meg. Nemcsak a lángész, minden halandó tudja, hogy „elhull a virág, eliramlik az élet”, legfeljebb nem tudja így megfogalmazni. S azért nemcsak Petőfinek, minden érzékeny és gondolkodó szerelmesnek épp a boldogság pillanataiban eszébe juthat a komor kérdés:

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Mint tudjuk, Júlia később elhagyta a költő nevét. Nem „szerelemből”, éppen nem, keserves szükségből, elesett, reménytelen állapotában, egy nemzet katasztrófája után. Anélkül, hogy az emléke körüli százados vitában igazságot akarnánk osztani, rögzítsük már itt, hogy Szendrey Júlia élete addig tartozik a magyar irodalomtörténethez, amíg férje élt. S amíg Petőfi Sándor élt, Szendrey Júlia a költőhöz illő és méltó feleség volt. Társadalmi állását, szüleit megtagadva, vállalva a jövő veszélyeit, Petőfi mellé állt, és ez – bármi történt később – tisztességére, becsületére válik, ha tetszik, érdeme: boldoggá tette költőnket, kinél jobban senki sem érdemelte meg a boldogságot.

Míg az ember boldog nem volt,
Addig meg nem halhat.

1847 késő őszén, már Pesten írta a költő e halhatatlan sorokat a Bolond Istókban. Nem sejthette, hogy ezzel írta le igazi jelmondatát, legszomorúbb jóslatát: mér két éve sincs hátra.

Mielőtt a történelem örökre kiragadná e boldogságból, vessünk egy pillantást az oroszlán utolsó nyugodt fészkére...

Pesten a Dohány utcában laktak, az úgynevezett Schiller-ház első emeletén, három szobában, amely közül az egyiket Jókai Mórnak adták ki. Hihetünk hát Jókainak, aki szemtanúként így festi le a három szobát:

„Az egyik volt az enyim, a középső a közös étkező, túl rajta a harmadik az volt Petőfiék lakása; író-, háló- és elfogadó-szoba egyben. Szerény bútorzat; a legbecsesebb a könyvtár: csupa díszkiadású művek, Béranger, Hugo Victor, Heine költeményei; a girondisták története Lamartine-tól, Shakespeare angolul, Ossian, Byron és Shelley. Falain körül remek kőrajzú arcképei a francia forradalom kiváló alakjainak... Ez volt az egyedüli fényűzése...”

A fiatal pár egyetlen szórakozása a színház. Petőfi szinte szünet nélkül dolgozik. Nem tud eltelni terveivel, egyre nagyobb vállalkozásokba fog: hősköltemény Lehelről (töredék marad), szatirikus elbeszélés a maradi magyar nemesség típusáról, A táblabíróról (ezt sem tudja befejezni, pedig remekműként kezdődik a vers), Vörösmartyval és Arannyal elkezdi Shakespeare fordítását (a Coriolanus készül el, s a Rómeó és Júlia néhány jelenete), s közben ontja a kisebb verseket, olyanokat is, amelyek közül egy-kettő önmagában is elegendő volna a halhatatlansághoz: A téli esték, A puszta télen.

Olyan ütemben dolgozott, hogy ha néhány nyugodt hónapja van még, művei gyarapodtak volna legalább még egy kötettel.

De „egyszerre leszakadt az ég a földre... a forradalom kitört Olaszországban”! Európa állapota olyan volt akkor, hogy az olasz szabadságharcnak egyetemes robbanáshoz kellett vezetnie. „Szicília a rakéta – írta Vasvári Pál, a költő eszméinek hű társa -, mely felrobbantja Európát.” Így is lett. A forradalom, folytassuk immár Petőfi szavaival, „Olaszországban tölté gyermekségét, vándorolt fölfelé, egyszerre Párizsban termett, mint férfi... lángja becsapott Németországba, egyre tovább harapózott, végre Bécset is fölgyújtotta, Bécset!... és mi folyvást lelkesedtünk ugyan, de nem mozdultunk. Az országgyűlés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármilyen szép, csak beszéd és nem tett.”

Hogy a tett napja elkövetkezett – rendkívüli jelenség ez a történelemben -, mindenekelőtt egyetlen ember érdeme: március 15-e nem lehetett volna Petőfi nélkül.