France Prešeren azok közé a nagy írók-költők közé tartozik, akik a 19. század első felében új utakat nyitottak, a fejlődés új lehetőségeit tárták fel. Egyidejűleg jelennek meg nyugaton, például a franciáknál Balzac és Victor Hugo, és keleten, ahol a lengyel illetve az orosz költészet legmagasabb csúcsát Adam Mickiewiczcsel és Alekszander Puskinnal éri el. Ezeknek az alkotóknak szellemi kortársa és rokona Prešeren, a szlovén költő, aki egyszerű paraszt fiaként született 1800-ban egy Vrba nevű jelentéktelen faluban, nem messze Bledtől, az ismert nyaralóhelytől. E jelentős költők valamennyien a romantika gyermekei voltak, művészi elveikkel felfrissítették, megújították népük irodalmát, felszabadították a hagyományos klasszicizmus merevségétől és mesterkéltségétől.
Prešeren mégis kivételt jelent közöttük. Terjedelmesnek aligha mondható életművében – amely a legtágabb értelemben véve is mindössze százhatvan művet számlál – határozottan érezhetjük ugyan a klasszicizmus és a romantika közötti belső harcot és észrevehetjük a romantikus irányzat győzelmét, mégsem mondhatjuk, hogy megújítója a szlovén irodalomnak, mert az az ő fellépéséig egyszerűen nem is létezett. Prešeren valójában megteremtette a szlovén irodalmat, nehéz küzdelem közepette, amelyet mindenfajta érzéketlenséggel, elmaradottsággal, korlátoltsággal vívott az obskúrus környezetben, amelyben élt, s amelynek verseit szánta. Úgyszólván légüres térben élt és alkotott, ahol a rideg elutasításon kívül szinte egyáltalán nem jutott számára se válasz, se visszhang.
Költőnk azonban nemcsak ilyen értelemben jelentett szerencsétlen kivételt. Valóban egyedülálló költői lehetőségeinek fejlődésére és lendületére még súlyosabb és sorsszerűbb hatást gyakorolt az, hogy olyan nép költője lett, amely Európa egyik legkisebb népeként Prešeren születése előtt több mint ezer esztendőt töltött el rabságban és elnyomatásban, a hatalmas északi szomszédtól, a némettől való mindenfajta függőségben. Az orosz nép komor színekkel teli történelme, erős államisága nemcsak a nagyvilágra nyíló szélesebb látókört kínálta Puskinnak, hanem több lehetőséget is arra, hogy a látottakat az orosz, azaz a hazai élet közegébe emelje át. A lengyel nép tragikus történelme pedig, amelyet Mickiewicz korában, és utána még hosszú ideig, a szabadságért vívott harc töltött be, hasonló módon a nagy távlatok összefüggéseit tárta fel Mickiewicz szelleme előtt az európai térség közepén, s ezt formálhatta meg a lengyel élet és a lengyel múlt építőköveiből. És Prešeren? Egy szinte halódó vagy legalábbis öntudatlan, elmaradott, és talán alighogy ébredező, múlt nélküli kis nép fiaként: Egy olyan nép fiaként, amelyben csupán pislákolt még a szabadság gondolata? Egy olyan nép fiaként, mely szinte nem is élt, csak tengődött, s amelynek egész történelmét legjelentősebb művének öt-hat sorában le tudta írni?
Miféle távlatokat nyithatott előtte népének sorsa? És miféle építőanyaggal szolgálhatott a mai akkori életünk a költő gondolatainak kifejezésére: A gondolatoknak, melyekről csak a levelezésből tudhatunk meg egyet-mást – két levél kivételével német nyelven írta leveleit -, és az osztrák rendőrség dokumentumaiból, amelyekben Prešeren a Szent Szövetség korában „Freigeist”-ként szerepel; és németül írt verseiből, valamint a kortársak emlékezéseiből és a korabeli forrásokból, amelyek mind arról tanúskodnak, hogy Prešeren gondolatai – a filozófiától a politikai felismerésekig – az európai szellemi elit szintjén álltak. Tudjuk róla például, hogy üdvözölte és helyeselte az 1848-as forradalmat, s ugyanakkor beszélt a jövő forradalmáról is, amelynek el kell jönnie, hogy rendeződjön a világ sorsa. Akkori életünk, a költő személyes sorsa és környezete csak arra adott lehetőséget, hogy felvillanjanak gondolatai, és e gondolatok csak bizonyos mértékben hangozhattak el élőn és meggyőzően a mi világunknak is szóló műveiben. 1847 elején, irodalmi munkásságát és életét lezárva, így írt erről Vraznak, költőbarátjának: „Die günstigen Leser dürften über meine Carmina das Urteil fällen: Ach, wie wenig hat es sich entfaltet, und das Wenige, wie karg!” Maga is e jóakaratú bírák közé tartozott. A „wenig” és a „karg” szavak pedig elárulják nekünk és megerősítik mindazt, amit elmond belső szorongásáról és a sorsról, amelyet a szlovén nép fiaként kapott osztályrészül.
Pályájának adott körülményei eleve balszerencsések voltak; s ehhez járult aztán szünet nélkül átszenvedett napjainak könyörtelen, kínos valósága. E fájdalom a keserű, a szívet mérgező mozzanatok végtelen sorából adódik: népe sorsának reménytelensége, alacsony származásának megalázó tudata, az, hogy „koldus”-ként, plebejus ivadékként állandó mellőztetésre van ítélve, a keserű gond és a végső beletörődés abba, hogy még a biztos egzisztenciát sem találhatja meg soha. Gyötörte a tudat, hogy a szerelmi boldogságban sem reménykedhet, amely a szellem lobogása mellett természetének legerősebb szükséglete volt. Mindezt betetőzte az a felismerés, hogy a külvilág lenézi, hogy az emberek úgy néznek rá, mint aminek „semmi sem sikerül a világon”, aki „úgy látszik, lusta mindenre, aki nem keresi a dicsőséget, nem kerüli a sors ütéseit, és búcsút mondott minden reménynek”. És végül, hogy „Túl érzékeny szívvel” él olyan emberek között, „akik csak azt tudják... mit hoz az üzlet”, olyan világban, „amelyben kegyetlen léptekkel tapodják el azt, ami a legnemesebb az életben, ahol oly kevés embernek sikerül kivívni azt, amire mindenkinek szüksége van, ahol oly magasra emelik a fejüket azok, akik nem ismerik az ember igazi értékét, és ahol a legjobbak törekvése is oly sokszor hiábavaló”.
Ez a komplex, igen, ez a mindent átható fájdalom uralkodik könyörtelenül a költő öntudatán és szívén. Szétárad életműve egészében, és kiapadhatatlanul szól számtalan verséből. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a szerelem e lánglelkű poétájának költői ereje először és véglegesen nem a szerelmes versekben találja meg igazi kifejezését, hanem erkölcsi megcsalatottságának nagy fájdalmáról szóló költeményeiben, a Búcsú az ifjúságtól és A boldogtalanság szonettjei című verseiben. Már előzőleg elhangzik a szerelmi nyitány néhány szonettben és a Ghazelek-ben, de minden varázsuk mellett el kell ismernünk, hogy Prešeren költői hangja ebben a két elégikus költeményben zendül fel igazán. Elmondhatnánk, hogy verseibe ekkor árad be a valóságos élet, amelynek teljes mélységét és súlyát átérezte. Nem sokkal ezután az élet a nagy szerelemmel is belép költészetébe, de a költő gyötrelmeit nem enyhíti.
Amikor itt az életről beszélünk, elsősorban morális vonatkozásaira gondolunk, és nem olyan konkrétumokra, amelyek egyébként befolyásolhatják a költő magatartását, s az élmény fő anyaga viszont annyira sajátos módon és sajátos forrásokból támad, hogy szinte lehetetlen hitelesen érzékelni, holott a legapróbb részletekben játszott szerepük sem hanyagolható el. E költemények megjelenésekor Prešeren harmincas éveiben járt. Elvégezte Bécsben jogi tanulmányait, megszerezte a doktori címet is, majd visszatért Ljubljanába. Egzisztenciáját itt próbálta megalapozni. De mivel törekvése nem járt sikerrel, elhatározta, hogy munkát vállal egy ügyvédi irodában, ahol aztán éveket töltött el ügyvédbojtárként egészen önállósulásáig és, alig két évvel halála (1849) előtt, Kranjban való letelepedéséig. Elképzelhető, mennyire nyomasztotta a költőt alárendelt helyzete és szerény jövedelme. Vraznak írt levelében így számol be erről: „Hét órát dolgozom dr. Chrobathnál, hogy aztán este két órát ihassak az öreg Metánál.” De bizonyára még ennél is mélyebben érinti érzelmi életének, a másik életnek alakulása, erről csupán költeményei beszélnek azzal a mélabúval, amely már a költő egész tudatát betölti.
Korai verseiben, amelyek – mint valamiképpen egész költészete – az erotikának vannak szentelve, játékos és könnyed a hangja, ilyennek marad meg részben a Ghazelek-ben is. Amikor belép versébe az élet, és persze a nagy szerelem élménye (1833), észrevehetően komolyabban veszi a szerelmet, a pajkos játékosság artisztikus szenvedélybe csap át, humora már többnyire csak a szatírában jut kifejezésre, kimeríthetetlen leleményességet tanúsítva kíséri szatíráival kora irodalmi és társadalmi eseményeit, pedig egész életében a korlátolt elmaradottság, a reménytelenül sötét klérus és az értetlen környezet veszi körül és figyeli rosszindulattal és gőgös lenézéssel működését.
A nagy szerelem ideje élete legtermékenyebb korszakát jelenti. Mint a romantikusok közül annyian, Prešeren is az artisztikusan bonyolult költői formákra törekedett, s ez a törekvés lényegében nem más, mint szublimált játékosság. Már költészete kiteljesedése előtt vonzotta őt a szonett, a stanza, a glossza, a ghazelek és a terzinák. Most szinte kizárólagosan a szonettnek szentelte magát, és szerelmi vallomásait az egyik legigényesebb költői formában énekelte meg – a Szonettkoszorú-ban -, ráadásul akrosztichonnal is megnehezítve költői feladatát. A költő, aki alighogy megteremtette a szlovén költészetet! Ez a Szonettkoszorú azonban nem csupán formája miatt fölbecsülhetetlen, értékét növeli érzelmi tartalma, jellege, eredeti mivolta, a költő érzelmi életének, az erotikus szerelemnek és a hazafias érzésnek csodálatos összefonódása, az egymástól erőt és intenzitást merítő két érzés fájdalmas harmóniája. Mint szerelmi költemény a Koszorú vallomás, kérelem, kérés, könyörgés, meghasonlás, beletörődés és bánat, amely egyidejűleg fonódik össze a hazafi mélabújával és a reá váró kegyetlen sors minden sejtelmével vagy tudásával. S ez a keserűség gazdag költői nyelven szólal meg, rendkívüli távlatok érzését keltő hasonlatokban, hogy ez a tizenöt varázslatos szépségű szonett a költő egyéniségét teljesen kibontva, végül monumentális művészi egységgé álljon egybe.
Szervesen ehhez a korszakhoz kapcsolódik az a tíz szonett, amely a Koszorú vallomásainak következményeiről s a költő viszonzatlan érzelmeinek további sorsáról szól. Mondhatnánk azt is, hogy ez a tíz szonett a fuldokló történetének súlyos tanúságtétele, a fuldoklóé, aki tudatában van helyzetének, meg-megpillant még valami reménysugarat, míg véglegesen rá nem ébred arra, hogy számára nincsen remény vagy menekvés. E szonettek némelyikét Prešeren legszebb szonettjei közé sorolhatjuk, szüntelen gyötrődése bennük ölt véglegesen tragikus jelleget. A sötét kétségbeesés éjszakájába vág bele Prešeren legjobb barátjának, az irodalomtudós Matija Copnak, a költő művészi mentorának váratlan halála, amely Prešerent először egy német nyelven írt vers (Matija Cop emlékének), azután pedig a Keresztelés a Savicánál cmű terjedelmes elbeszélő költeményhez írt Bevezetés és egy szonett megírására indítja. És bár a terzinákban írt elbeszélő költemény az első heves fájdalom kitörése, egyszersmind mélységes vallomás az életről mindkettejük, az élő és a holt nevében, a szonett pedig az élő vallomása a halott szívről, az élőé, aki már csak azzal vigasztalhatja magát, hogy minden mulandó.
E tragikus intermezzo után a költő visszatér szerelmi fájdalmához, kétségbeeséséhez, morális kettészakítottságához, a beletörődés végső sötétségéhez. És a beletörődés most lesz egész életét jellemző fogalommá, költészetének jellegzetes magatartásává. Vajon ez a beletörődés-e az oka annak, hogy Prešeren felhagy az artisztikummal? Egyszer azonban mégis visszatér hozzá és utolsó szomorú vigaszához eredeti, frappáns, tökéletesen kimunkált költeményében a költői hivatásról:
Miképpen
lehet költő, aki nem hord szívében
mennyet s poklot, egyforma fényben-éjben?
Apostol,
az vagy! Ne békülj, tűrj lángpallosostól!
(Tandori Dezső fordítása)
Ez idő tájt valóban fekete sötétségbe süllyed az élete. Érthető hát, hogy a költő két-három évig hallgatásba merül. Elhallgatott, az életre és saját természetére bízta, hogy keresse a kiutat, a megmaradásra való lehetőséget. Mi minden élt át ezekben az években? Ezt csak találgathatjuk, valamit azonban elárulnak utóbb keletkezett versei. A változás, amivel most költészetében találkozunk, szokatlan és nagy. Új verseit a teljes egyszerűség jellemzi. Többé nem használja a bonyolult művészi formákat, versszerkezeteket. Költői nyelve nem ismeri többé sem a képszerű, burjánzó hasonlatokat, sem a metaforákat, hanem egyszerűen, közvetlenül árad; kantilénája elcsendesült, szerény és rejtetten megrendítő, akármiről is beszél, bár most is mindenről szól, ami eddig nyugtalanította: a szerelemről, a hazáról, a költői hivatásról, a saját sorsáról és a hazáéról, az élet értelméről. Mindenről beszél, de mennyire másként, milyen egyszerűen, közvetlenül és milyen tartózkodó szomorúsággal.
Szerelme már nem az egykori „amour passion”,ahogyan ezt az érzést Stendhal nevezte a maga idejében. Most tapintatosan és rezignáltan tapintatos ez a kapcsolat, nem ismeri többé a hajdani elragadtatást, a viharokat, hanem megadással fogadja mindazt, amit a sors hoz. Néhány versének már a címe is jellegzetes: A búcsúzásra, Az emlék ereje, Az elveszített hit... Mélabús, megrendítő, keserű számvetés. Ez már a búcsú. Prešeren utolsó korszakának szinte minden verse azt mutatja, hogy az élet más jelenségeivel, erőivel is számvetést készített. A másik barát, Andrej Smole halálára írt verse is tele van keserűséggel, az érzéketlen világ bírálatával, a nemzetet emésztő fájdalommal, és végül a megadó, szomorú vigasztalással vagy csak puszta megállapítással, melyben elcsitulnak, megnyugszanak az élet minden dolgai:
Nem nyom a rög, honi föld ha takar jól,
átölel, egybefonódva velünk...
(Tandori Dezső fordítása)
Ebben az időben születik a Pohárköszöntő, amelyet az osztrák cenzúra nem engedett kinyomtatni, s amely igazi formájában csak az 1848-as forradalmi évben jelenhetett meg. Ezt a lelkesítő, hazafias dalt a nép iránti érzések fűtik, és ugyanakkor az igazi, népek feletti értelemben vett egyetemes szeretet az emberiség minden igaz népe iránt; e szeretet nevében áhítozik saját népének újjászületésére. Elbúcsúzik saját költői hivatásától is, egyetlen irodalmi elődje, Valentin Vodnik emléke előtt tiszteleg, kiállva a költői szabadságért, abban a meggyőződésben, hogy a költő csak azt énekelheti, amit a szíve parancsol. Ez magának az úristennek a parancsa a A kis vándorzenész-ről szóló legendában, amelyet bölcs mosollyal mond el, lezárva benne korának szeretetlen szűkkeblűségével vívott harcát. Valamiféle mélyebb számadás Az el nem porladt szív balladája is, a szívé, amely nem tudta eldalolni dalait, és ezért nem talál nyugalomra, amíg vissza nem adja verseit annak, akitől vette – a szellőnek, a harmatnak, a napnak, a holdnak, a csillagoknak -, azaz lelke nagy tanítójának, szülőanyjának, a természetnek. És végül a sors minden keserűsége, fájdalma, sötét kétségbeesése ellenére megfogalmazza – Emil Koryko sírfeliratául – végrendeletét, amelyet eredetileg német nyelven írt harmadik, utolsó barátjának, a lengyel száműzöttnek:
Az embert sorsa legyőzi,
de él az emberiség!
És örökre megőrzi,
ki érte élt, nevét.
(Tandori Dezső fordítása)
Ezekkel a számadásokkal zárult le Prešeren életműve, s nemsokára az élete is. Két évvel halála előtt összegyűjtötte „carmináit”, elrendezte és kiadta őket. Életének regénye, melyet oly nyíltan tár fel bennük, a Poezije általa szerkesztett kiadásában tapintatosan elmosódik. Az idő múlása és az irodalmi kutatómunka azóta felfedte művének élő hátterét. Akkori társadalmunk készületlenül fogadta verseskönyve megjelenését, hiszen a szlovén olvasó először kapott kezébe valóban művészi értékű könyvet, ráadásul ennyire őszinte, vagy ahogy Makszim Gorkij mondotta volna, ilyen emberi ember szabad és mesterkéletlen önvallomását. A kötetet jóformán észre sem vették, kritika sem látott napvilágot, s majdnem húsz évnek kellett eltelnie, amíg az első, szerény kis esszé megjelent róla. Azóta azonban Prešeren életműve nem szűnt meg növekedni a szlovén nép tudatában. Neve ma az első név abban a szlovén irodalomban, amelyben ő teremtette meg először az artisztikus, a művészi tökéletességet.
Szóltunk már arról, hogy kortársai, más népek fiai, új irányt adtak irodalmuknak. Prešeren megteremtette irodalmunkat, és még ennél is többet tett. Költészetének értékeit tudatosítva nőtt és fejlődött a mi nemzeti öntudatunk is, mindaddig, amíg ez a nép olyan nemzeti közösséggénem fejlődött, amely már megérett a legsorsdöntőbb tettekre is. Ebben a fejlődésben nagy része van Prešeren szellemének, amely valóban elkísért bennünket a legdöntőbb történelmi pillanatainkban is. Ez a szellem itt él közöttünk ma is a művészi alkotómunka értékéről vagy értéktelenségéről alkotott szilárd kritériumainkban. Nem kétséges: Prešeren ma elevenebben és nyugtalanítóbban szól a szlovénekhez, mint száz vagy még több esztendővel ezelőtt, annak ellenére, hogy népünk, a szlovén társadalom, hatalmas fejlődést élt át azóta. Meggyőződésünk, hogy ez Prešeren nagyságának hiteles bizonyítéka. És valószínű, hogy ez a költő emberi példát és művészi gyönyörűséget nyújt más népek fiainak is, bár természetes, hogy legfőbb varázsa, mint minden költőé, ahhoz a nyelvhez kötődik, amelyen alkotott.
(Ford.: Gállos Orsolya)
*
Prešeren szlovén költő 1800. december 3-án születet Vrbán, meghalt 1849. február 8-án Kranjban.
Freigeist – németül: szabadgondolkodó (Freidenker régies formája).
Vraz, Stanko (1810-1851) – horvát költő és kritikus. Kötetben adta ki a szlovén népdalokat (Narodne pesmi ilirske) 1839-ben. Az illír mozgalom egyik jelentős, baloldali képviselője, aki az orosz orientációban látta a horvát, szerb és szlovén nép nemzeti felszabadulásának lehetőségét.
Die günstigen Leser dürften über meine Carmina das Urteil fällen: Ach, wie wenig hat es sich entfaltet, und das Wenige, wie karg! – németül: A kegyes olvasók úgy ítélkezhetnek carmenjeimről: „Ó, mily keveset fejlődött, és az a kevés mennyire szegényes!”
ghazel – keleti versforma, amely különösen a 14. században virágzott, az arab, perzsa, tadzsik, valamint egyes török nyelvű irodalmakban.
Cop, Matija (1797-1835) – szlovén filológus, irodalomtörténész és kritikus
amour passion – franciául: szenvedélyes szerelem
Smole, Andrej (1800-1840)
Vodnik, Valentin (1758-1819) – az első szlovén, európai értelemben világi költő, az első szlovén újságíró, szerkesztő és nyelvész, példás népművelő
Korytko, Emil (1813-1839) – száműzött lengyel forradalmár, a költő barátja
Poezije – Poezije Dóktorja Francéta Prešerna. A költő 1847-ben, Ljubljanában megjelent, összegyűjtött verseinek címe.
*
(Forrás: France Prešeren versei 7-19. old.– Európa Könyvkiadó Bp. 1975.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése