Szabó Gyula: Az első kövek

Erdölni mentünk apámmal.

Komoly, felnőtt munka volt az erdölés, s ha már külön szavunk is volt rá, a magyarázat hozzámadzagolva szalad, mint a sovány kutya a cigányszekér tengelye alatt: azt jelentette, hogy mentünk egy nyári délután tűzifáért az erdőre. Külön hatósági engedély is kellett hozzá, s ha annak erdölő bárca volt a neve, a szekeret, amivel mentünk, szintén erdőlő szekérnek hívtuk. Megvolt neki a négy kereke, de attól, hogy „hívtuk”, még nem ment magától: tehenek húzták, két szürkésfehér, nagy szarvú tehén, a Jámbor és a Szilaj. Én kilenc éves ha lehettem, s az erdöléshez csak azért kellettem, hogy majd ügyeljek a kifogott, legelésre eresztett tehenekre, míg apám a szekér fát meggyűjti. A munka felnőtt komolyságát a külön szón és bárcán túl az is kifejezte, hogy a legényt attól kezdve tartották felnőttnek – s ha szivarazni akart, az apai hivatalos engedélyt, „bárcát” a füstöléshez akkor kapta meg -, ha tudott már egyedül eldőlni: segítség nélkül, a maga favágó erejével és szekérrakó ügyességével tudott hozni az erdőről egy szekér tűzifát.

Mentünk az országúton lefelé, csendesen haladt a tehénszekér, mi még csendesebben üldögéltünk a szekér nyújtóján, ahonnan még az én lelógó gyermeki lábam is a földet érte volna, ha nem lógott volna a szekér alján, mintegy a szekér lefittyedt szoptatós hasaként, a kerékkötő lánc, ami így hágcsó lett, hogy a lábunkat azon nyugtassuk egy-két arasszal a föld színe fölött.

Mielőtt a falu határából kimentünk volna, letértünk az országútról, s lábunkat a láncról felkucorítva átgázoltuk a Homoród vizét, amely az országúttal együtt ment tovább, túl a falu határán. A tagúton, Pisztarangos patakának mezei útján – amely éppúgy nem ment ki a falu határából, mint a vele együtt folyó patak – Fenes hegyoldalának vettük az irányt. Nem volt gyermek a tagút és a patak, de mind a kettő úgy utánozta a „nagyokat”, mint aki nem járhatja a világot a falu határán túl, sőt nem is látta, hogy az országút és a Homoród mit csinál, mégis éppúgy tudja a tudnivalót: cserélgették a helyet egymással, hol a patak bal partján, hol a jobbján ment az őt, de itt – az utánzásból – hiányzott a híd komolysága, játékosabban folyt a játék, egy-egy szakaszon úgy belefelejtkeztek ebbe, hogy már nem is váltak külön, maga a patakmeder volt az út, s olyankor a szekér, akármilyen lassú tehénszekér volt, úgy szökdösött-táncolt rakatlan, üres könnyűségével – gondtalan, teher nélküli gyerekként ő maga is – a patakmeder útkövein, hogy nekünk a fejünk esett le a nyakunkról, függetlenül attól, hogy gyermek- vagy felnőttfej volt. De lehet, akkor már nem is fej volt a fejünk, hanem pisztráng, amely tudvalevőleg a vízfolyás ellenébe, az „árral” szembe is felúszik-fickándozik akár a forrásig, annyira szereti a tiszta vizet, s irtózik a zavarostól.

Az apám markában azonban nem fakadt forrás: ő, amikor megérkeztünk Fenes oldalának fái közé, fogta a fejszét, forrás híján megköpte a két markát, megnézte a kivágásra ítélt fát, s a nagy erdei csendben felzendült a messze hangzó fejszeszó, mintha a fahalál harangját húzták volna meg... Majd minden munkája ilyen volt apámnak: meg kellett köpni a markot hozzá. Talán azért, mert munkájának java részében fát markolt a keze: fejszenyelet, kasza, villa, gereblye, kapa nyelét, reszelő, varróár és ostor, kalapács és véső nyelét, a búzacsép és búzaszóró lapát s még azelőtt a sarló nyelét, fűrész vagy gyalu fogantyúját. És amit csinált a keze a fából – amikor a keze-nyele is külön dolgozott -, az is olyan volt, mintha szüntelenül az erdő közepén ügyködött volna, a marokköpés erdei forrásainak frissítő erejével: nemcsak melegedtünk és ételünk készült az ő fája tüzénél, de a házunk, a fedél a fejünk fölött is az ő markának fáiból épült, az ajtók a házon, a nyelek-fogantyúk a szerszámokon, a szekér, amivel fáért mentünk, éppúgy az ő keze munkája volt, mint a kútgép, kútostor, kútágas, kútkáva s mellettük a marhaitató vályú – ahol a vízmeréskor szintén köpte a markát -,s mint a mosdóteknő, amiben mosdottunk, a dagasztóteknő, amiben anyám a kenyértésztát dagasztotta, a bevető lapát, amin anyám a kenyértésztát az apám sütni való fájával hevített kemencébe bevetette, a puliszkakeverő és a lecsináló, amivel anyám a puliszkát megkeverte és lecsinálta, s a lapító, amelyre a melegen párálló puliszkát úgy borította ki, mint ami inkább volt mindennapi miatyánk a kenyérnél, vagy a hóhányó falapát, amellyel a szájunkat páráltató szép fehér téli reggeleken ösvényt hánytunk magunknak az éjjel hullt hóban a mellékhelyiség felé éppúgy, mint az istálló, a pince, a kút vagy a kapun ki az országút felé. Köpte a markát, amikor a fát kivágta, igen, amikor a fából a borona bordázatát szerkesztette, s igen, amikor a maga vágta fából csinált ekeszarvát – immár harmadrendbéli marokköpéssel – a szántáshoz megmarkolta, s az ekét a földbe akasztva, a teheneket az ostorral megriasztotta, ugyanúgy, mint az imént Pisztarangos patakának hágós kövein. Éppen csak királyfit nem faragott fából – királyi udvarban talán illetlenebb a marokköpés, mint a mi udvarunk favágóján -, de amikor tavaszi-őszi nagy sárok idején falábakat kötöttünk lábbelink kímélése végett a járó tagjainkra, félig-meddig mi, a fiai is fából faragott királyfiak voltunk, és ezek a gólyalábak ugyancsak az ő kezéből kerültek a mi lábainkra, nem utolsósorban éppen azért, hogy annyival is kevesebb baja legyen a bakancsfoldozó varróár nyelével. Iskolai végzettsége és bizonyítványa után tulajdonképpen követ kellett volna faragnia, de ő akármit szívesen faragott, csak sírkövet nem – a sírkőről nem nő fűszál -, és így faragta a fát, annyit, hogy ha vissza lehetne ültetni, egy kis erdő lehetne abból: akárhol jártunk fák közelében, még akkor is, ha csak szénát hoztunk, szeme sarka mindegyre a fákat vizsgálta, hogy melyik minek való.

Közben végeztem én is a rám bízott dolgot: kieresztettem a teheneket a járomból, a szekérhúzó igából a legelésző szabadságba, s neki is estek a jó dús erdei fűnek-virágnak, valósággal éreztem, hogy a fű hűse külön jólesik a szájuknak. Mert meleg volt, „legyes idő”. Szállották a legyek őket, méghozzá a nagyja, a csípőse: a „kutyalegyek” hada, s én, ahogy az őrző kötelességemmel mendegéltem mellettük, a füvet hersegtető rágásuk mentén, együttérzéssel néztem, hogy milyen gyalázatot művelnek velük a legyek, most, amikor egyébképpen olyan jól volna dolguk; mennyire megkeseredhetik szájukban a jó falat és a szabad mozgás jó íze, amikor a legmohóbb lakmározás közben is folyton csapkodniuk kell a farkukkal, jobbra-balra vágniuk a fejükkel, rúgniuk felváltva mind a négy lábukkal, meg-megrázni a marjukat, megreszkettetni a bőrüket, hogy valamiképpen elűzzék testükről a maró csípéseket. Türelmesek voltak, teherbírók, az emberhez, gazdájukhoz, még hozzám, gyermekhez is hűségesek, ismertem jól őket, a fajtájukat, már az iskolából tudtam, hogy „csendesen kérődzik, igen jámbor fajta, pedig éhes borja nagyokat döf rajta”, pontosan olyanok voltak, ahogy a költő versbe rímeltette-fogta a természetüket, de azért szemmel láthatóan fogyott a türelmük, fej-, láb-, farokcsapkodásaik mind mérgesebbek voltak, s bőrük mind ingerültebben rángatózott. Törtem egy jó nagy leveles ágat, legyezgetni kezdtem őket, hol egyiket, hol másikat, de távolkán is voltak egymástól, s amellett, ahogy a közelükbe mentem, rám is rám szálltak s meg-megcsíptek a legyek: abbahagytam hát csakhamar a legyezést, arrább húzódtam, csupán az együttérzésem legyező ága maradt számukra. Bántam az ostort, hogy olykor még én is meg szoktam annak csípős hegyével sújtani őket, pedig tudtam, hogy az felényire sem fáj nekik, hiszen annyi eszük nekik is van, hogy felfogják: az ember, ha üti őket, és járomba fogja, húzatja velük a nehéz terhet, jászolhoz istrángozza a szabadságukat, mindamellett a barátja, gondozója, teherhordó társa, végső soron egymásra utalt sorstársai vagyunk egymásnak; ha ők képesek reggeltől estig húzni a mi kenyerünkért az ekét a földben napokon keresztül, mi is képesek vagyunk napokon keresztül és reggeltől estig húzni a kaszát s markolni a villát-gereblyét az ő kóstjukért; s ha ők tejet adnak nekünk a sajtárba, mi még a bőrüket is külön gondozásba vesszük,megvakarjuk a vakaróval, még a hátsó felüket is megtisztítjuk a rászáradt ganétól, megitatjuk, amikor szomjasak, és sót töltünk a sózó vályúba, amikor a csordából hazajőve vagy a járomból szabadulva sót kíván a nyelvük. Mindezek mellett egy-egy ostorsújtás, orron koppintás, vagy részükről egy-egy rúgás-döfés nem rontja el a jó viszonyt, még inkább csak kihangsúlyozza a kölcsönösséget jóban-rosszban. De ezek a döglegyek, ezek csak csípik őket maró fájdalommal, csak szívják a vérüket, még a tőgyüket is meglepik, mint akiknek a vér mellett tejre is fájna a foguk: ezektől nem kapnak semmit, sem egy korty vizet, sem egy szál szénát, sem egy nyalintás sót, sem külön fedelet a fejük fölé, hűvösséget a meleg ellen, meleget a hideg ellen, ezek nem almoznak szalmát alájuk, hogy arra feküdjenek, ezek egyszerűen csak belefúrják a fejüket a bőrükbe, úgy, hogy még kukkra állnak közben, és marják-csípik őket, vérszipók, élősködők, szemtelenek, ha hússzor zavarják el, huszonegyedikszer is visszaszállnak, mint akiknek külön élvezetük a kínzás, a gyötrés, a megalázás. Mert mi lehet megalázóbb ennél, hogy olyan parányok, a miket én a gyermeki kezemmel egy csapással semmivé ütök, ha elkaphatom őket, már-már halálra gyötörhetnek ilyen hatalmas, erős izmokat, amelyek mázsás terheket képesek kihúzni a legmeredekebb hágókon és leghitványabb köves utakon. Éreztem a felháborodást magamban, s éreztem, hogy bennük is mindez majdnem ugyanígy megy végbe, s kergeti mindjobban erős szarvú fejükbe a vért. Ott volt a jó virágos fű előttük, vasárnapjuk lehetett volna, s nekik mindeme jó helyett forrniuk kellett a kutyalegyek felháborító viselkedése miatt, a legtürelmesebb természetükkel is ott álltak, már-már toporzékolva, hogy levakult lázadásba ingereljék-piszkálják őket. És számomra is több lehetett volna az erdő a tehénőrzés kötelességénél, ha a legyek nincsenek, hiszen a mi két tehenünkön kívül egyebek is voltak ott, madarak, fészkek például vagy zöld levélszemhéjaik alól pirosan pillantó eperszemek, a legyek miatt az én szememnek is mindinkább a teheneken kellett lennie.

A lázadás első jele abból látszott, hogy a farkuk tövét kezdték csavarni; az a farktőizom, amely addig olyan jól feküdt a csontok vápájában, mint amit mesteri találtatással éppen oda szabtak, most kiemelkedett onnan, s az egész farok kezdett kissé féloldalasan felhúzódni, hogy aztán egyszer csak felcsapódjék, mint egy kibontott lobogó. Arra már vágtatni is kezdett egyszerre a két fellázadt hústömeg: amilyen lassú járású, futni nem szerető türelem és nyugalom volt addig, amilyen Jámbor volt e pillanatig mind a kettő, úgy volt most az egyik ugyanolyan Szilaj, mint a másik, s nyargaltak tova a feltartott, lobogó farokzászlójukkal, el attól, aki az őrzés feladatával strázsált mellettük. Ijedten iramodtam utánuk, de elszabadult indulatukban már-már versenyparipákká váltak, s csakhamar eltűntek a szemem elől. „Előröztem őket!” – döbbent belém a szó, mert erre is megvolt a külön kifejezés, de én már az apám arcán képzeltem el a kifejezést, amikor odaállok elébe, s kimondom akár ezt a szót, akár azt a másikat – válogathattam a külön kifejezésekben -, hogy „elbogároztak”. Sor került rá csakhamar, s bár az apám türelmes, jámbor természetét ugyancsak ismertem, tudtam, hogy azért benne is két természetnek a neve a Szilaj és a Jámbor, s láttam, hogy itt most vessző, bot, pálca ugyancsak mértéken felül van kézügyben. El is viseltem volna készséggel a vesszőt, sokkal inkább, mint a haragját, mert az, amilyen ritkán volt, éppoly félelmetes tudott lenni. Sem a keze, sem a haragja nem sújtott hirtelen és könnyen soha, de amikor sújtott, súlyos és tartósan ható volt.

Ezúttal azonban más egyébből lett súlyos élmény és tartós emlék. Nyilvánvaló volt, hogy apám nem engem nézett ez idő alatt a tehenekkel, mert a szekér fa már készen állott, éppen a csapófával szorította össze egyetlen nagy köteggé a szekéren a fát, hogy bírja a rázást hazáig, de mintha közben végig látta volna, mi volt az előrzés és elbogározás oka: szelíd, kék szemével rám pillantott, ahogy a vastag láncot ropogtató, inas karú erejével a csapófát mind lejjebb-lejjebb görbítette, mint egy farugót, hogy végül a lőcshöz kösse, s az egész szidás és patália ebből állt: „Hát akkor meg kell keressük őket.” Indultunk valóban, s kerestük ketten olyan igazságosan, mintha neki is legalább annyi vétke lett volna abban, hogy elvesztek, mint nekem. De nem kaptuk meg olyan könnyen, amilyen könnyű volt mondani. A nap viszont nem várta, hogy a mi tehénkereső szerencsénktől tegye függővé az alkonyát; tovahaladt, eltűnt Nagymezőn túl, s csakhamar sötétedni kezdett. A keresőknek pedig a sötétség mindig hátráltatójuk volt – sokszor kellett maguknak világosságot gyújtaniuk, ha nem győzték várni, hogy máshonnat jöjjön -, de mi abban a reményben jöttünk, hogy sötétedésig az egészet megjárjuk, még jó napvilág otthon leszünk, s nem volt velünk sem lámpás, sem semmilyen világossághoz való remény reggelig. Ránk sötétedett keresés közben egészen, már csak a tehenek világos szőrében bíztunk. Valóban az volt a nyomra vezető „fény”: egy sűrű ciheresből derengett elő Jámbor és Szilaj, apám tapasztaltabb szeme vette észre őket. Hevertek, kérődztek, élvezték a nyugalmukat, mit sem légy, sem hőség nem zavart. Nem volt szép tőlük, hogy legalább alkonyatkor nem jöttek elő maguktól, hogy előzékenyen járomba tegyék a nyakukat szokásuk szerint – tudta nevelni apám őket is -, de azt sem volt csúf, ahogy noszogató szavunkra, ha kissé kelletlenül és sóhajtozva is, mindjárt felálltak, s jöttek utánunk engedelmesen, amint vezettük a szarvuknál fogva. Tudták értékelni ők is, hogy sem ostorban, sem haragban, de még egy feddő szóban sem volt részük, s miután nyakuk a járompálcával a járom korlátai közé került, már-már fegyelem és öntudat volt, ahogy maguktól indultak a szekér fa terhével hazafelé. Apámnak még meg kellett állítania őket: „No, kuporodj fel hamar a szekérre – mondta nekem -, biztosan elfáradtál, míg kerestük őket.” Ez is úgy hangzott, mintha még ő köszönné, hogy segítettem neki megkeresni a teheneket.

Felkuporodtam a szekér hegyébe, s éreztem, hogy ez mindennek a teteje. Nemhogy pálca, nemhogy harag, nemhogy feddő szó, hát még sajnál, óv, kímél. Szinte mintha megjutalmaznának valakit azért, hogy vétket követett el. Nagy vétek, igaz, nem terhelt, egyszerűen csak az volt a bűntudat, hogy a teheneket előrizni szégyen, ha reád bízták őket, de már tudtam másfelől annyit, hogy az életünk keményebb, darabosabb annál, semmint törődni lehessen mindig a lélek érzékenyebb rejtekeivel s az igazság fűhegyen rezgő harmatcseppjével. Szinte lőcsnek éreztem a szívemet s csapófának a feszültséget, amellyel az érzések odaszorultak. Nem volt már a szekér sem gondtalanul ugrándozó gyerek, súlyosan csattogtak a kerekei a köveken, rázott, nagyokat döccent, éreztem, ahogy a tehenek nyakát is rángatta a járom, apám ment előttük, kalauzolta őket, s én, egy-egy rázósabb szakaszon, már-már szerettem volna gyanakvásom lámpásával apámba világítani, hogy a szekérre ültetés vajon valójában nem büntetés-e, de a lánc végül is erősen tartotta a csapófát, s az én érzéseimből, hálaérzetemből mindinkább égre, csillagra néző ihlet lett. Nem a kövek nyaktörő rázását éreztem, hanem a csillagok táncát, amint nyakamat törve néztem felfelé, mámor, szédület fogott el, s hatalmas, feszítő vágy, hogy a magam gyermeki szavaival megfogalmazhassam azt, ami bennem van, de amit eddig, mint rendkívüli képességet, csak felnőttek között s ott is csak költőkben láttam. Úgy, ahogy egy tehénről is rímelhetett a vers: „Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta”... S éreztem, hogy megtörténik a csoda: ritmus lesz a rázó kövekből, rímcsendülés a kerékcsattogásból, és sorról sorra, szakaszról szakaszra fogóznak verssé fejemben a szavak, rázhat a szekér, annál jobb, mert mintha annál jobban válogathatnám, rostáltatnám őket...

Életem első ihlete, életem első verse fogott el és fogamzott meg bennem akkor Pisztarangos patakának kövein, a szekér fa hegyében... Otthon kitárt kapu, küszöbre kitett lámpás, telemert itatóvályú és fejéshez előkészített sajtár várta aggódva az érkezésünket. Nagy esti zajjal vonultunk be a kapun s hátra a köves udvaron. Mikor megálltunk, nagy lett a csend, a tehenek hangosan szusszantak, szinte könnyebbült sóhajjal, anyám halk hangja is sóhaj volt, de múló aggodalommal: „Nem volt, ugye, valami bajotok, hogy így megkéstetek?” – kérdezte. Apám a teheneket fogta ki, hogy mehessenek szomjukkal a vályúra, s közben mondta anyámnak is a nyugtató választ: „Nem, semmi, csak elbogároztak volt a tehenek, s meg kellett keressük”...

*

Verset, attól a legelsőtől kezdve, azután, ifjúkoromban rengeteget írtam. Rájöttem az ízére, mi az: megvallani írásban a gondolataidat, érzéseidet. Még akkor is, ha nem a legeredetibb gondolatok voltak, és az érzés az egyik sorról a másikra megváltozott a rím kedvéért. Kétségkívül valami olyasmi volt az a verselés, mint amikor a fiatal almaoltványt fűzfakaróval szilárdítják, aztán balul üt ki: az almafa kiszárad, a fűzfa kisarjad. De azóta is a magam megvallásának szándéka és szükséglete kínlódik az írásban, noha olykor ma is előfordul: nem sarjad, amihez a reményt fűztem.

Apámról tudtam – s tudtuk mi, a család -, hogy olykor csípős versbe faragja türelmes természetének lázadó indulatát. Tudtam, hogy tud bánni a kővel, mint egy faépítmény fundamentumával, igen a fával, mint faragnivalóval, de verset is tud faragni, ha valami emberi gyarlóságot, lázító „légycsípést” akar furkósbotozni vele. Gyűlölte például a hatalomért törtető, sikermániás embert. Az ilyen, „kinek dicsőségtől káprázik a szeme” emberfajta ellen rigmusos röpiratot is képes volt szinte szarvhegyen odacsapni, s nem irgalmazott semmi elnézéssel, ha rokon volt, ha koma, ha élő, ha halott. Egyszer – már nagy koromban – levelében beszámolt egy falunkbéli ember szörnyű haláláról: a megvadult bika halálra döfködte-gyömködte egy lápos helyen, valósággal visszakeverte az iszapos sárba, amiből az ember „vétetett”. Ez levél volt, nem vers, de részvét helyett olyan rigmusélű elégtétellel szólt apám az esetről, hogy a bika valósággal az emberi igazságszolgáltatás megtestesülésévé dicsőült benne. Én a válaszsoraimban szemére vetettem elfogultságát, „megróttam” a részvétlenségéért. Elfelejtettem, hogy apám engem akkor is a szekérre ültetett megrovás helyett, amikor a teheneket előröztem. De jött is erre az ő emelt hangú válasza: „A múltkori halálesettel kapcsolatban a mit írtam, az nemcsak az én, hanem a falu népének a véleménye volt. Tehát megrovást nem fogadok el érte, annál is inkább, mivel a megboldogulttal (ha nem tudnád) elég közeli rokonságba voltunk. S ha érdekel, csak úgy fejből, ahogy tudom, leírom az anyakönyvi adatait.” És leírta azt a hatalomért törtető emberfajtát, aki akár vallást, nézetet, nemzetiséget és pártot kész volt mindig változtatni, csereberélni aszerint, ahogy elöljárói érdeke megkívánta. Nem tartotta apám ahhoz magát, hogy halottról vagy jót, vagy semmit: valósággal újra eltapostatta az így „anyakönyvezett” rokont a bikával. Utána a konklúziója ez volt: „A felsorolt adatokból megállapíthatod te is, hogy nincsen olyan elfogulatlan költő, aki az ilyen ember után – dicshimnuszt zengene.”

De én legelső dicshimnuszomat mégsem az ő kemény sziklatermészetéről írtam, hanem arról a gyöngéd fűszálról, amely engem a kövek nyaktörő rázásával együtt a szekér tetején akart pihentetni hazáig.

*

Fülszöveg:

Havasok tiszta levegőjét, mezők, rétek, erdők illatát varázsolják elénk a kitűnő erdélyi író, Szabó Gyula elbeszélései. S a tájban az embereket, akik végzik mindennapi nehéz munkájukat, élnek a falusi élet hagyományai és törvényei szerint, s őrzik – akik őrzik – tisztaságukat, emberségüket. A novellák többsége a gyermek- és ifjúkori élményekből táplálkozik. A szénakaszálás a keresztapával, az emlékezetes „erdölés” az apával, amikor elbitangoltak a tehenek, a harc a hatalmas puliszkával – mind, mind a múlt emberré formáló, az egész életet végigkísérő szép emlékei.

„Ballada a szülőföldről” – mondja egy helyütt írásairól Szabó Gyula, s illik ez a műfajmegjelölés válogatott elbeszéléseinek erre a kötetére is. Különösen a kötetzáró önéletrajzi emlékiratra, amelyben az író szüleinek állít maradandóan szép, lírai emléket. A szülői háztól korán távol szakadt író úgy tudja bemutatni az 50-es évek keserves időszakának embert próbáló nehézségeit, hogy közben képes ennek a küzdelemnek a szépségét is felvillantani. Mert szüleiben a legnehezebb időkben is élt és munkált azoknak az erkölcsi normáknak a szépsége és megtartó ereje, amit úgy hívnak: tisztaság, emberi tisztesség. Ezt az útravalót hozta tarisznyájában Szabó Gyula a Homoród tiszta vizű patakja mellől, s adja át most nekünk szép szóval és őszinte szívvel.

(Forrás: Szabó Gyula: Mátyuska macskája – Válogatott elbeszélések 5-18. old. – Magvető Könyvkiadó, Bp., 1984.)