Lengyel Balázs: Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei

Nemes Nagy Ágnes verseinek összegyűjtött kötete két részből tevődött össze. Pontosan olyan, mint egy fele részben széthajtott könyv. Első fele azokat a verseket tartalmazza, amelyeket a költő a legutóbbi gyűjteményes kötetében, A FÖLD EMLÉKEI-ben publikált. Legföljebb a régi kötetekből, főleg a KETTŐS VILÁGBAn (1946) című első kiadásból később elhagyott néhány versét tettük vissza egykori helyére; meghagytuk azonban azt a csúsztatást, azt az átalakítást, melyben a KETTŐS VILÁGBAN NAPLÓ részét később keletkezett versekkel töltötte fel. Ilyen például az ÉSZ, A LIDÉRC és a BOSSZÚ című vers, amely nem keletkezhetett előbb, mint 1960 körül. A későbbi kötetekhez lényegében nem nyúltunk hozzá; legföljebb a SZOBROKAT VITTEM című vers kéziratának túlsó oldalán, a hagyatékban megtalált vers második strófájával egészítettük ki, amely éppúgy egzisztenciális értékű, mint a magában álló; hozzátettük az 1956 végén kelt FLOTTA című verset, mely eddig közölhetetlen volt; továbbá mellé iktattuk az Ekhnáton-sorozathoz egy ugyan megjegyzés értékű, ám mégis jellegzetes kétsorost Nofretétéről SZERELEM címmel; végül két első fejezettel kibővítettük a MIHÁLYFALVI KALAND című elbeszélő költeményt, úgy hogy az végül négy részből áll.

Nemes Nagy Ágnes ismert, jellegzetes lírája ennyi volna; ha A FÖLD EMLÉKEI után nem következne egy csaknem hasonló terjedelmű FÜGGELÉK, amely részben gazdagítja, részben új vonásokkal alakítja a költő eddig ismert arcát. Gyerekverseit, melyek szintúgy jellegzetesek, és más arcát is megmutatják, ez a kötet - nyomatékkal hangsúlyozzuk - nem tartalmazza.

Ez az arc kezdetben az alanyi líraiságból kisejlő, bár eszmeiségre, gondolatiságra törekszik, a létezés fő kérdéseire koncentrál (lásd A HALOTTAK, A KÍN FORMÁI, a HADIJELVÉNY, AZ ISMERET, a KETTŐS VILÁGBAN, A SZABADSÁGHOZ című verseket), mintegy félig idézve: földmérőként pontos barázdán kívánva csillagokba lépni a nyíri tájat. Majd az új, a csaknem tízévnyi kényszerű hallgatás utáni kötetben (Rákosi-kor!), a SZÁRAZVILLÁMban (1957) háttérbe szorul a közvetlen líraiságnak megszokott gyakorlata, és a meghatározó versekben tárgyiasult, méghozzá több fonatú, a különböző motívumokat zárásul egybecsomózó verskoncepciókban, úgynevezett objektív lírában jelenik meg a hűtötten is forró személyes élmény. Lásd a kötet minőségét kiemelő TRISZTÁN ÉS IZOLDA, a PATAK, a BALATON, a VILLAMOS, a PARADICSOMKERT című többszálú, de egyetlen létérzést szuggeráló verseket. Bennük a költői kifejezés már projiciáló, nem direkt, hanem T. S. Eliot szavával szólva: a költő létrehoz VALAMI "OBJEKTÍV KORRELATÍVOT", a szimbólumtól némileg eltérő tárgyi megfelelőt, mintegy kerülő úton felkelteni, szuggerálni a közvetlen, a vallomásba nem foglalt (nem foglalható) lírait és alanyit. A belső tartalmaknak áttételes, magasabb foglalatát.

A költő kifejezés- és eszmemenetét rajzolva, a NAPFORDULÓ című kötetben (1969) Nemes Nagy Ágnes megint valamelyest továbblép, és ambivalenciával teli élményeit egybefogva megírja az el-amarnai kultúra ürügyén Ekhnáton-sorozatát (íme a jellegzetes objektív korrelatív módszer), valamint a HÁZ A HEGYOLDALON című titokzatos létdrámát. Az áttétel ezekben a legmélyebb, a legfilozofikusabb, annak ellenére, hogy a több mint háromezer éves, egy istent teremtő fáraó alakját idézve, a tüzelő tanokkal és a hegyomlásszerű földre zuhanással ott van 1956 emléke (EKHNÁTON ÉJSZAKÁJA9, a filozofikus látomás mellett, a filozófiai összefoglaló képzet mellett az élményi látvány burkolt konkrétuma. Az objektiválás anyagszerű és egyben legmélyebb gondolati szintje a szakralitás szuggesztiója.

De hogy Nemes Nagy Ágnes sokfelől megközelíthető lírai jegyeit egyetlen szálból kiindulva tovább bogozzuk, hadd jelezzük a végső lépést, mely a KÖZÖTT című kötetben (1981) már meghatározóan jelen van, és A FÖLD EMLÉKEIvel (1985) teljesedik ki. Ez az élmény alapú objektív korrelatívnak a letűnése vagy inkább végső átalakítása: a prózaverseknek úgynevezett inperszonifikáltsága, vagyis olyan létezést hordozó valóságoknak feltárása, amelyeknek áttételesen sem rajzolhatók meg konkrét alanyi jellegük. Líraiak, de személyiségük belerejtett; líraiak, de csupán a létezés, a mindnyájunkban jelen levő létérzet nyomán teremnek költészetté. Mintegy az idő és a tér örökös vektorai következtében. A költő prózaverseiről beszélek. Az EGY PÁLYAUDVAR ÁTALAKÍTÁSÁtól kezdve AZ UTCA ARÁNYAIn át a VILLAMOS-VÉGÁLLOMÁSon, a MÚZEUMI SÉTÁn, a TERASZOS TÁJÉPenát A FÖLD EMÉLKEIig. Az alanyi filozofikusságtól kezdve Nemes Nagy Ágnes lírája a rejtett személyességgel hirdetett objektiváláson át - és teljességgel közömbös, hogy másként és némileg más fogalmakkal írják körül az objektiváló tendenciát a nyugati költők - eljut az inperszonifikálásig, a létezés olyan személyestől független megtapintásáig, amely talán filozofikus lírája csúcsának tekinthető.

Igen, de lírájának eddig rejtett, másik könyve, az ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEK-kötet csaknem fele részében felsejlő másik arca vajon hogyan, miként illeszkedik az előzőkhöz? A FÖLD EMÉLKEI a FÜGGELÉKhez? Igaz, önnyű elmondanunk, hogy A TÁVOZÓ című általunk önkényesen megnevezett rész A FÖLD EMLÉKEI utáni végső korszakának verseit tartalmazza; olyan létfilozófiai remekléseket, mint az ISTENRŐL (HIÁNYBETEGSÉGEINK LEGNAGYOBBIKA) című vers, olyan létezést megrendítő pillanatokról, mint a MEGÖLELEM AZ ÉVSZAKOT, ÉN LÁTTAM EZT, BIZONY, BIZONY, EGY TÓ VAN ODAFENN, A KERTBEN, valamint a már rettenetes betegsége alatt írt A TÁVOZÓ, és a környékén keletkezett versek. Költészetének ez az eddigiekkel azonos befejezése. Ugyancsak problémátlan a FIATALKORI VERSEK általunk válogatott gyűjteménye, amely 1939-től, vagyis 17 éves korától 24 éves koráig ad képet költői alakulásáról, s mely kétségtelenül érdekes és jellemző jegyeket, később kialakuló képzeteinek, motívumainak tapogatózva felsejlő jelenlétét kínálja. Ezt minden jelentékeny költő úgynevezett FÜGGELÉKe tartalmazza. (Csak zárójelben mondom: Babits egyenesen nehezményezi, hogy Vörösmarty zsengéivel Halász Gábor nem eszerint járt el, függelék helyett az igazi mű elé odaillesztette a fiatalkori próbálkozásokat; József Attilával kapcsolatban pedig egyenesen filológiai bűn korai verseit, a Juhász Gyula- és a Kassák-utánzatokat folyamatos időrendben, egyvégtében közölni, s nem, mint az Ady-kötetben a zsengéket, hátratenni.) Nemes Nagy Ágnessel kapcsolatban is jogos a megmaradt végső verseket külön tenni, majd legutoljára közölni fiatalkori verseinek válogatott gyűjteményét, amely egy kézzel írt füzetben birtokunkban van, s amely füzet datálva van, és csaknem tízéves korától kezdődik.

Más, és képtelenül nehéz kérdés, hogy az "összegyűjtött versek" kapcsán bele lehet-e tenni a FÜGGELÉKbe a kETTŐS VILÁGBAN idején írt versek (1944-1946) című részt, amelynek anyagát annak idején kihagyta; ugyancsak dubiózusnak tekinthető, A MÁSODIK KÉZZEL ÍRT FÜZETBŐL (1947-1960) CÍMŰ függelék-rész, melynek verseit sem a SZÁRAZVILLÁMba, sem a NAPFORDULÓba a költő nem vette bele. Még képtelenebb a hagyatékban később megtalált A BARNA NOTESZBÓL (1958-1960) a SZÜRKE NOTESZBÓL (1961), valamint A FEHÉR NOTESZBÓL (1962) publikálása. Jogos-e a jelentéktelen külsejű, gyakran ceruzával írt füzetekből olykor aggályos gonddal kisilabizálva megörökíteni azt, amit a költő vagy elfelejtett - az is előfordulhatott - vagy esze ágában sem volt nyilvánosságra hozni. És kivált aggályosnak tűnhet a publikálás, mert ezek a versek a legteljesebb mértékig alanyiak, mintha egy más, sebtében, indulatokkal, kétségbeeséssel ránduló kéz írta volna őket a spontaneitás gyakori, zseniális felvillanásával. Mégpedig költészetének abban a korszakában, amikor a NAPFORDULÓban, (emlékezzünk csak: 1957-1969) már a maga objektiváló lírájának eredményeit teremtette meg. Jogom volt-e vajon ezeket az alanyi füzeteket, ezt a más arcú Nemes Nagy-lírát publikálni? Igen, joggal kérdezheti az olvasó: jogom volt-e? De jogos-e, kérdezem én, Nemes Nagy Ágnes lírájának egy terjedelmes és vitathatatlan költői értékekkel gazdag részét egyszerűen megsemmisíteni? Megsemmisíteni azért, mert az eddigi költői gyakorlatától, tendenciájától ezek a kész versek vagy akár pillanatnyi, olykor töredékes megfigyelések - egyikük-másikuk villám erejű - lírájától eltérnek? De vajon minden pillanat szülte spontaneitás mellett a költői tendencia, a hang, a szóval való bánni tudás egyneműsége nem jellegzetessége-e akár az objektiváló, akár az alanyi verseinek? Vajon a FÜGGELÉKbe tett BESZÉD című vers nem sajátosan az ő beszéde?

Tenger beszéd.. Inkább rideg
legyek, mint a Húsvét-sziget.

S legyen bár mindez alkati:
én szobrot vágynék mondani.

És versének spontaneitása nem önmagába harapó megállapítása-e? Nem contradictio in adiecto?

Dehát nincs arra szó,
hogy mily undorító nekem
az exhibició.

Különösen, hogy a háromsoros feletti ötsoros megjegyzésben így beszél:

Rettentő ez az objektivitás.
Ez a kötél-rend, ez a láthatatlan
célzás-csomó, bujkálás a szavakban,
ez a temérdek hallgatási érdem
megfojt a szemérem.

A FÜGGELÉK három részében, A BARNA NOTESZBÓL, a A SZÜRKE NOTESZBÓL és a A FEHÉR NOTESZBÓL kétségbeesett, dúlt állapotában bizony jelen van a költőkre nézve többnyire természetes exhibíció - még ha tudatossága és szikrázó tehetsége remekléseket hoz is létre spontánul. Olykor kész versek helyett töredékes, fél kézzel odadobott remekléseket, melyeknek, ismétlem, hol a kéltségbeesés, hol az indulat a pillanatnyi szülőanyja.

Kitűnik tehát a füzetekből, a noteszokból, hogy sebesülése mélyebb, és jó darabig csaknem gyógyíthatatlan volt. Nem akcidentális volt, hanem alkati. Minden sérelem,re megaláztatásra eleve felindult, még ha csupán képzelte, hogy sérteni vagy megalázni akarják. És ha a nyomorító társadalmi-politikai viszonyokat tekintetbe veszem, az évtizedekig tartó szegénységet, a fordításokkal való munka csaknem állandó kényszerét, az irodalmi mellőzést, mely csak utolsó éveiben változott meg, bizony volt oka mindenféle érzékenysége.

Végezetül van a FÜGGELÉKben néhány olyan verse, amely A FÖLD EMLÉKEIből kiütközik, amely inkább a gyerekversek tónusán érzékelhető. De ott van a CHANSONOK 1-ben és a CHANSONOK 2-ben, az APOLLINAIRE-UTÁNZATban, de mondhatnám a BETÉT-DAL vagy a KAKAS címűben is. Tudott írni játékosan, örömmel írt játékból is. Még ha az élet minduntalan drámai szituációkba szorította is, kívánta a szellemi tornát, olykor nemcsak élvezetből - fantasztikus volt az örömképessége -, hanem feledésből is. Intellektusa ellenpontozott volt, korántsem egyirányú, egynemű, mint Pilinszkyé. Az ötvenes évek legszörnyűbb korszakában tele voltunk olyan csinált rímjátékokkal, melyeknek tartalmát nem, csak a persziflált személy nevét írtuk ki, meg a letakart szöveg végén a kötelező versformát és a rímeket. Ezeket a játékokat elsősorban ő kezdeményezte, s rendszerint Kálnoky, Jékely, Lator László és Szabó Magda vett részt benne, meg alkalmilag Lakatos István, Székely Magda, Tóth Judit. Egykor Vas István is. Tapasztalnom kellett, amit persze tudni lehetett, hogy a legtöbb költő örömmel játszik a szavakkal, szívesen gyakorolja vagy sziporkáztatja nyelv- és rímkészségét. Ez olykor feledést adó vagy fájdalmat csökkentő unaloműzés is. Élete vége felé, rettenetes operációjának kórházi napjaiban esténként olykor arra kért, hogy játsszunk együtt betűjátékot (azonos kezdőbetűs fogalmakat kellett gyűjteni, s persze mindig ő nyert) s amikor betegségének csak hetei lehettek - hogy mi vár rá pontosan tudta - Szigligeten még egybehívta ismert játszótársait egy végső "Szent István-feladványra2, s amikor a feladványt megoldotta, csak annyit mondott a megrendült társaknak: "Ez is megvolt végül, köszönöm".

De visszatérve, felmerül a kérdés, hogy bár a későbbiek során voltak versvázlatai, versjegyzetei, egy-két esetben kihagyásos versjavításai is, miért olyan tiszták, csaknem teljességgel javítatlanok a mindig is kézzel írt versei. (Sosem írt géppel.) Jellegzetes módszere volt. Születő verseit fejben írta, egyvégtében készen, még a többrészes kompozícióit is, mint például a BALATONt vagy a TRISZTÁN ÉS IZOLDÁt. Ezt a fejben író készséget ugyan később a rutin megszüntette, de akkor se másként, minthogy jegyzeteiben félgyártmányokat, verselemeket, motívumokat készített, egy később létrehozott versnek kvázi elnagyoltabb változatát, melyet aztán, és ez fontos: mindig tömörítve, kiélesítve tett véglegessé. Nem sok ilyen nem végleges kezdeménye van, de azért a későbbi noteszekben akad belőlük. Meghagytam őket, nemcsak azért, mert önmagában is felette érdekes költői alakításának a módszere, hanem mert elképesztő bennük az észbeli luciditásnak és az érzékletességnek az egysége a még nem kész, a később változtatott versben is. A bizonytalan kihámozás, a tétova ügyes-ügyestlen keresés prózáját, interjúit sem jellemezte. (Ez különben nagy írókra nézve sem általános - Ottlik például többszörösen újra írta, cizellálta, javítgatta, amit írt.) Nemes Nagy Ágnes viszont "készen" írt, még a szabadon készült rádióbeszélgetésekben is - igaz, jegyzetei "készen" írt, még a szabadon készült rádióbeszélgetésekben is - igaz, jegyzetei a bizonyíték, mindig felkészülten. S bár líráját, lírai módszerét - ahogy mondtuk - új és új változatokkal módosította, az alanyiságtól a tárgyiasságig, a tárgyiasságtól a prózaversek személytelenítéséig, szüntelenül létre tudta hozni szavainak azt a kivételes egyediségét, amely nélkül, módszer ide vagy oda - Babits is erre eszküszik -, nincs jelentékeny költészet.

(Forrás: Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versei 303-308. old. - Osiris Kiadó Bp., 1999.)