Ada Negri (1870-1945): Éji dal

Dobog egy édes dal a messze távolban -
Asszonynak a  hangja, tele szenvedéllyel,
Hozzám a virágzó gránitfák közt ér el
A nagy messzeségtől fátyolozva halkan.

Mint füstölője a szentelt tömjénnek,
Illatozik a kert, ahol száll a dallam…
- Ó ismeretlenje a végtelen égnek!
Ó sziv, aki beszélsz homályba takartan!

Vajjon ki vagy – Ért már csalódás és bánat?
Haldokló mellett még nem hullott  a könnyed?
Bus sanyaruságán a vesztett gyönyörnek
Nem gyujtott vad lángra szomja a magánynak?

- A könyörületnek és testvériségnek
Mily titkos érzése füz hozzád e dalban
- Ó ismeretlenje a végtelen égnek!
Ó sziv, aki beszélsz homályba takartan!

Ford.: Horváth Ákos

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. máj. 2.

Carducci, Giosué (1835-1907): Virgilius

 

Mint a midőn a nap-perzselte rétre
Leönt a jó hold nyári harmatot,
S fehér világa kis patakra érve,
A mormogó habok közt felragyog.

Mint hogyha jó anya keserg hiába,
S egy sirhalomrul égre nézdegél,
S enyhiti bánatát a hold világa,

Mosolyganak a tengerek s hegyek
S a fák között szellő sóhaja kél:
Ugy hangzik, égi lantos éneked.

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. márc. 7.

Carducci, Giosué (1835-1907): Éj

Oh éj, magános, mély és érthetetlen,
Az alkotás látható szendere,
Mely nyugszol villám-sujtott bérceken fen,
S leszállsz az emberek vetésire.

S ti szüzi fények ott fön, valamennyen,
s te csendes égbolt, csillaggal tele,
Ti büvös formák, miket fenn a mennyben
Egyforma, titkos végzet köte le;

S te hold, mely ott fön oly rég jársz magadba’,
Víg és bus kebelnek egyformán hullatva
Korongod hideg ezüst sugarát:

Mi borzalom, mi rejtély e világ?
Oh mi az ember nyomorult fajzatja?
… S te meg sem mozdulsz, átkos némaság!

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. márc. 7.

Garibaldi, Giuseppe (1807-1882): Garducci Józsuéhoz*

Testvér, oh hadd öleljelek szivemre,
Oh te, a Sátán híres dalnoka,
Ki ott, ahol uralkodik hazugság,
Valórul dallasz rettenthetetlenül,
Ki megmutattad koronás uraknak
A bünt, a mely a népnek átka lett!

Oh hát e föld, ez ég-kegyelte ország,
Melynek derüs legét és illatát
Irigylik mindenütt, melynek irigylik
El sohsem ért hatalma romjait,
Müvészete csodáit s azt a sorsát,
Hogy ő szülé a legnagyobbakat:
Oh, hát e föld most úgy meg volna verse,
Hogy szüljön csupa törpét és latort?
Oh, kialudt hát lángja ama napnak,
Mely Archimedes hona tájitól
Kazak vizéig annyi szép virányra
Hintette fényét? Kialudt tehát?!
Ah,mért vonulnak innen hosszu sorban
Távol vidékre, melyet hajdanán
A nagy spanyol hős megtett uj világnak?

Sápadtan hagyják mint el honukat,
Mely annyi idegent táplála egykor;
Nem Ceres szentelt földje már ma ez?
Nem e göröngyöt hasogatta Róma?
Vetéseit és szőlős halmait,
S termékenyítő vizeinek árját.
A Vulkán mindezt eltemeté-e?

Ó nem! Ma is mosolyg szegény hazánkra
A fényes ég, mely Rómát védte meg,
Hüsiti még ma is a röpke szellő,
S Aetnától büszke Eridanusig
Még régi diszben állanak a halmok,
Melyeken boldogan tanyáztak ők,
Kik a világot hajták rabigába!
De torzsszülöttek élnek rajta ma,
Kik terméketlenné tevék a földet,
És hercegek, papok bolondjai,
Kik megrontották rut üzérkedéssel!
Ah, ne keressed e pulyák között
Horatiusfik hősi arcvonásit,
Ah ne keressed izmos tagjaik’

Ki hitte volna, mikor odaléptünk,
Sarkalva évek szenvedésitől,
S megráztuk rothadt gyökerét a fának,
Melyen a papság s zsarnokság virult,
S amikor aztán szent haragtól égve,
Fegyverre keltünk s üztük mindenütt
A papság zsoldosit, miként a csordát:
Ki hitte volna, hogy e téreken
Ily pandaemóniumra akadunk majd!
Ők állanak most is a kormányrudon,
A zsarnokságnak undok rabjai,
Mellettök a hazugság szolganépe,
És együtt gyötrik ezt a nemzetet,
A melynek sorsa. Örök kín és gyalázat.

(* Jegyzet: Garibaldinak az a költeménye régi írás, de belső lüktetése mintha a magyar nép helyzetét tükrözné. A gaz uri és papi banda letraroltatta a háboruval a „Hazát”, hogy aztán – mivel elveszett a győzelem – bubánattal ujra a népet tüzelje irredentismusra. Undok játéka a rohadt kapitalismusnak.)

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. febr. 1.

Chiaro Davanzati (1230-as évek-1303/4): A kedves dicsérete

 

Ha meglátom: a mennyország hajol rám,
elönt körötte mindent a meleg fény -
azért imádom mindenek felett én
az én erényes, tiszta, szép madonnám.

Ki szárnyszegetten jár, búsan, mogorván:
felvidítja ez égnél ékesebb lény -
bár méltóbb lenne hozzá szívem, elmém,
hogy egyre csak dicséretét dalolnám!

A nők szemében ő a példa, zászló;
gyöngéd, finom és mégis csupa fölség,
útat mutat, mint zord éjben a fáklya.

A festők arra vágynak, hogy lefössék
s képen az eljövő kor megcsodálja,
ki oly szép és szelíd s olyan sugárzó.

KÉPES GÉZA fordítása

Forrás: Új idők 52. évf. 5. sz. 1946. febr. 2.

Guido Cavalcanti (1255-1300): Tavasz zendül a lelkében…

 
Tavasz zendül lelkében és virág nyit,
fény villan, ha csillantja szép szemét,
arca, akár a tiszta menny, világít -
homályban él, ki őt nem látta még.

Csodálhat ily teremtményt a világ, kit
ennyi bájjal elhalmozott az ég.
Ki félt Ámortól, most szeretni vágyik,
látva alakja s arca kellemét.

Pillant, beszél s kíséretét egészen
megejtik e szelíd szemek, szavak, -
megszólítom e hölgyeket merészen,

kérve, hogy néki mind hódoljanak,
mert nincs több ily nemes nő: hogyha nézem,
úgy elvakít fényével, mint a nap.

KÉPES GÉZA fordítása

Forrás: Új idők 52. évf. 5. sz. 1946. febr. 2.

Passerini G. L. (1858-1932): Egyedül…

 


Anyád nélkül egyet se léptél;
Ha ő nem volt melletted,
Csak sírtál, sírtál csendesen,
Úgy fájt kicsiny szivednek.

Ha jó anyádnak pillanatra
El kellett menni tőled,
Csak sírdogáltál és szemedből
Nem fogytak el a könnyek.

Hogy felriadtál éjjelenként!
Ha nevén szólítottad
És rögtön nem felelt anyácskád,
Rebegő hívásodnak.

Mióta itt hagyál bennünket
S elmentél, óh azóta
Árván maradt kicsiny családunk
Mély gyászba van borulva.

Most, hogy egyedül alszol ott lenn
A sötét föld ölébe,
Hová nem hat le hold sugára,
Sem a kelő nap fénye:

Ha felriadsz s hívod anyádat
Bús mélyébe a sírnak,
Ki száll le most nyugalmat vinni
Megzavart álmaidnak?

Olaszból fordította: Felszeghy Dezső

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 9. sz. 1909. május 15.

Két Garibaldi-vers* - Giosuè Carducci (1805-1907) - Gabriele D'Annunzio (1863-1938)

 

1. Giuseppe Garibaldihoz

1880. nov. 3.

- Giosuè Carducci –

 

A dittatore, bús hada elején,

Tünődve nyargal, egymaga, szótlanul.

Az ég, a lég hideg meg ólmos,

Szennyes a föld is, amerre járnak.

 

Hallszott, a ménje mint megy a sáron át;

Mögötte hallszott, átal az éjszakán,

A kis csapat lábdobbanása

S bajnoki szívbül eredt sohajjuk.

 

De sok göröngyből, hulla-sorok közül,

De sok bozótbul, mikrül a vér csepeg,

S mindünnen, ahol elesett van,

Olasz anyák! a ti szívetekből

 

Lángok lövelltek, csillag özönjeként,

Hangok fakadtak, himnusok árjaként,

Míg a háttérben Róma fénylett

S győzelem éneke zenge ilykép:

 

„Hol Péter s Casar összeölelkezett,

Mentána szülte hosszu gyalázatunk’:

Mentána síkján Garibaldi

Erre a frigyre csapott le vassal.

 

Jer, Aspromonte hősi rebellise,

Mentána büszke megboszulója te,

S Camillusnak Rómát s Palermót

A Capitóliumon beszéld el!”

 

Ez hangozott szét a honi légen át,

Mint szellemeknek ünnepi szózata,

Midőn szűkölt sok gyávalelkü,

Mint a kuvasz, ha közelg az ostor.

 

Hazád imád ma. Óh Garibaldi, te

Az új Rómának új Romulussa vagy,

Ki égbe száll majd! A te fődet

Sohse borítja a sír homálya!

 

Majd messzi túl a köznapi lelkeken

Téged magasba hívnak a századok,

Ahol tanácsülésbe gyűlnek

Szentjei ennek az ősi honnak.

 

Föllengsz és Dante Virgiliusra néz:

„Fenköltebb hérosz”, mond, „sose jött ide!”

„E férfi a históriáé!”

Szól oda Livius, „oh poéták!

 

Históriába tartozik e ligur

Szívós merészség, melynek a talpköve

A jog, s mely a magasba céloz,

Ahol a szent ideál sugárzik!”

 

Apánk! dicsőség néked! A te szived

Oroszlán szíve, etnai lángokat

És alpesi vihart teremtő

Szemben a barbar-, a zsarnokokkal.

 

De nyájas is tud lenni a te szived,

Minő a menny s az Ádria mosolya,

Minő a május, mely derűt szór

Hős fiainknak a sírkövére!

 

2. Két részlet „A caprerai éj” c. költeményből

- D’Annunzio –

 

Az út hazafelé

 

I.

Országot adva a megjött királynak,

Most elmegy a diktátor szótlanul

A szürkületben, néhányadmagával,

A partra, hol már vár rá a hajó.

S emlékezik novemberhó e reggjén,

Hogy amidőn indult Quartóbul, est volt,

Májusnak estje, csillaggal mosolygó.

Most nem lát csillagot: csupán mögötte

A nagy tetteknek fényes ragyogását,

Miket oly gyors iramban végbevitt.

Egy zsákot visz magával: benn’ vetőmag.

Ez a hajó az, amely nagytitokban

Világító toronytul szárd vizekre

Indúla segítségért, mielőtt

Megvítta Reggiót és a hegyeket,

Mielőttmeghódolt Soveria,

Midőn az új hadat rohamra vitte

Calabriának alsó szélire

S vezére volt a katonáinak,

Kátrányozója a hajófenéknek,

Meg ács, meg minden mesterség művésze,

Mosolygva kész akárminő dologra.

Országot adva a megjött királynak,

Caprera szirtjéhez tér vissza most

A diktátor. Tett, ami tőle tellett.

S egy zsákot visz magával: benn’ vetőmag.

 

II.

A város, mely szeptember szép havában

Felujjongott rajongó szeretettel

A hérosz megjelentén, aluszik még.

Még alszik a király a palotában,

Hol annyit reszketett volt Ferdinándnak

Sápadt örököse. Imádkozik

Bourbon Ferenc, bezárva Gaetába,

Szép szőkefürtű feleségivel,

A bajor sasfiókkal, aki szidja…

 

„Calatafimi! marsala!” Neven

Szólítja harci méneit a hős

A szürkületben: arab méneit,

Mik nyugtalan topognak az öbölt

Átjáró szélben. Végig tapogatja

Sörényüket, mely égettszagu most is,

Az orrcimpáik’, zablás szájukat,

Mikről miként hó hullott le a hab

A haldoklókra. S ő már látja őket

A messzeségben, féktül szabadon,

Vasas szinű sziklákon. S felkiált:

„Szabadság nektek is!” S a paripák,

Mik győzelmeknek hordják a nevét,

Hallják ez égi szót, s gyermek-szemekkel

Tekintenek reá és szót fogadnak.

 

Most kél a nap. Már útra kész a gálya.

S a viharok diktátora rivalg:

„Fel most a horgonyt!” S emlékében is,

Szivében is mikéntha újra élne

A feldúlt óceán hullám-robajja.

A oly mozdulattal, mely szentnek tünik fel

Az ájtatos csapat előtt, feloldja

Az utolsó hajókötél csomóját,

S már lelke szétterül a vizeken,

Miként a nap. S ismételi a szót,

Mely vígasztalta rongyos  hőseit:

„Fiúk! Rómában ujra látjuk egymást!

Rómában!” És az új nap nem olyan szép,

Minő az országszerző fényes arca.

 

III.

És most halad Ligúria fia

Az ő tirrhéni árján. Messze kémlel

A csőrtelen hajó-orr éliről:

Nem látja-é már a felhők közűl

A kopár sziklát? Vagy sokáig ott ül

A maga zsákján és azon tűnődik,

Hogy mint fog vetni a sovány talajba

Salátafélét, hogy’ fog bujtani

S gyümölcsfát hogy’ nevel. S már gondolatban

Számlálja kisded nyáját az akolban

S értékeli a gyapjunak fehér

S fekete fürtjeit, mikhez nem ért még

Festő-buzér; mosolyg a születendő

Kis báránykákon, s a kavicsot irtva

Tágítja már a legelőjüket.

Mikor volt pásztor? Mikor vándorolt

Az ősapáknak nyomdokaiban

Törzsével a síkságra? Gulya mellett,

Pihenőt tartva tisztavizü érnél,

Mikor is gyujott pásztortüzet éjjel?

 

Szabadon vésztől issza most a szellőt.

A fodros szürke hullám fut feléje,

Mint kékellő gyepen fehér juhok,

S ő tudja, mily hang űzi őket egybe…

Emlékezik a régelmult időkre - -

Tegnap mi volt, az nincsen már eszében!

 

A természet kitárja karjait majd

Az ő jó gyermekének, hogy pihenjen

Mezitlen keblén, annyi vérözön

S élmény után. S ő is kitárja néki

Az ő malasztos gyermeki szivét.

 

IV.

De ím Caprera árnya. Ím a légben

A zord Gallura és a hegyi csúcsok.

S ím ott a gránit, hol pihenni fog majd,

Ím ott a sír, mint a víz ereje

Munkál ki majd. Az elhagyott sziget,

Mint szikla-tálcákon, sok mély üregben

Kinálja csöndjét, fáradt lélek írját.

Itt megbékülve, isteni igazában

Fog álmodhatni: el nem hagyja sohsem

E csönd a tenger moraja fölött…

 

Emlékezés a Róma körötti harcokra.

 

I.

 

Villa Corsina! Quattro-Venti-ház,

És füstös orra a viharba’ rengő

Vascello-épületnek! Óh nevek,

Magasztosak és ünnepélyesek,

Mint Marathon, Platea, Crémera!

Helyei egykor a semmittevésnek,

Múló pompának, dalnak és gyönyörnek;

Kertek, melyekre vak szobrok vigyáznak,

Melyeket tiszta csermelyek locsolnak,

S melyek egyszerre széditő, vörös

Poklokká váltak! Óh ki írja le,

Mi szépség kelt föl romotok közül

Az Urbs fölött, mint rémes üstökös!

Ki énekel nagy alkonytok felül?

 

Bősz volt a nap a tűz és vas fölött.

Meredek lépcsőn három, négy, öt izben

Ismétlődött meg a támadás,

És fokról-fokra, kőről-kőre szökve,

Vivták ki, elveszték, megint kivivták,

s megint elveszték az iszonyu bástyát.

Felhalmozódtak a holttetemek

Magyalfák, díszkorlátok, kerti szobrok

S urnák tövében; vér patakja lett

A lejtő, roncs tagok sötét gomolyja;

A légió lihegő harcosi,

A sápadt mennyhez küldve orditásuk,

Szomjtól, haragtól égve, a kezökben

Csonkult, szilánkká zúzott fegyverek,

Feketén füsttől s portul, iszonyúknak

S szépeknek tüntek föl, minők azok,

Kik lelköket kivetve, túljutottak

Az emberi erőn (ahogy a dárda

Túlszáll a célon) s keblök mélyiből

Egy lángoló csodának vágya tör fel…

 

Egy órjás hang most fölkiált: Előre!

A poklokból kijöttek ott tolongtak

A falak mellett. San Pancrazio

Meg a Vascello közt. És úgy pihegtek,

Mint erdő lángjától üzött vadak,

Fáradtan, torkuk szomjtul epedőn,

S nem volt mit inniok – csak vér s veríték.

Lehök száradt fogakkal fujtva vissza,

Készültek szót fogadni. „Csak előre!”,

Ismételé az óriási hang.

És a fehér köpeny mint lobogó

Hullámozott égő szemük előtt.

És a Vascello-ház felé sürűn

Hallszott az ellenségnek ágyuzása

A Corsinának sáncai közűl,

Miként erődből. Veszve a magaslat - -

Őrültség új rohamra készülődni.

A meredek üresre volt söpörve,

Kétes volt, csak feléig is elérni:

A pusztulás bizonyos volt. „Előre!”,

Kiáltja az az óriási hang

Az elszánt bajnokok feje fölött,

Oly tisztán, mint a kikeleti menny-ég.

S e csuda-hang parancs volt őnekik.

„Fel! Foglaljátok vissza, Dandolo,

Villa Corsinát! Fel! Rohanjatok,

Husz bátrak bátra! Fel, szuronyt szegezve!”

S kit ekkép szólit, annak szíve dobban,

A nevét hallván annak ajkiról,

Ki maga a Dicsőség. Elesett volt

A hágcsón és meghalt az édes öccse,

S most mégis szól: „Öcsém! megyek utánad!”

S nem késve, összegyüjti sebtiben

A halni készülőket. És megindult

A kurta falanx a végső rohamra.

S ekkor valami nagy láz reszketett

Az alkonyatban, szinte láthatón,

Mint amikor a sivatag fölött

A hő hulláma reszket át a légen.

s rémes kiáltás zúgott át az estén,

Minő a római keblekből szelte át

A levegőt s a repkedő madár-rajt,

amikor Scipiónak görbeorru,

Ötevezős-sorú hajója indult.

… De látszott, fekete holló-csapat

Kereng a gyászos Janiculuson,

Hol egykor a sasok szálltak le jóslón,

S a tűz s a vas-robaj közt bizonyos volt

Az új köztársaságnak fátuma.

A akik nekirohantak a halálnak,

Saját vérökben azt is halni látták…

De szólt valaki: „Majd fogunk mi győzni!”

 

II.

 

         .        .        .        .        .        .        .

És most a San Pancrazio-kapúhoz

Elért a második lombard csapat,

Nem fujva trombitát. S a kapu táján

Im a saraglyk rémitő sora

És rajtuk haldoklók meg sebesültek.

.        .        .        .        .        .        .

Hanem a légió, előrohanva

A hérosz-kapuból, belép a harcba.

S fehéren, át a tűznek viharán,

Fehéren fürge paripája nyergén,

Mely szelidített tigrishez hasonló,

Jött, nem mint gyarló ember, hanem úgy

Mint sors meg emberek harcábul áradt

Mindenható erő: jött szembe vélök

A Szabadító. És egy szót sem ejtve,

Száguld tova mentén az ifju hadnak,

Mint szélvihar a kalászok fölött.

S a lelkek, amiket lehellete

Úgy látszott mintha földre hajtana,

A döbbenés után megsokszorozva

Látszottak éledezni. az a sok szem

Mind rámeredt, s ő egy tekintetével

Szivökre csap le, mint ezernyi habra

Lecsap egyetlenegy villámcsapás.

„Előre!” harsog az az óriási hang.

S mint gáttal elzárt hegyi csörgeteg,

Mit tajték föd: megáll egyszerre ménje,

S magasbnak látszott az a szőke dalja

S a Végzet biztosan jövő urának…

Sürűn fütyült körötte is a kartács,

De egy sem érte el. Rémes robajjal

Ütődtek a Vascello-ház falához,

Avagy a légióban, siketítőn,

Nyitottak egy-egy rést, amelybe némán

Bukott le egy-egy fő… Előrehajlott

S a holt fiúknak tiszta álmai

Zengtek szavában, melyben, aki élt,

Róma zengését vélte hallani.

„Fiúk, előre! Győzünk mostan is!”

Nem sarkantyúval, csak a nagy szivével

Késztette repülésre paripáját,

És útján reszketett fehér köpenyje,

Mint fehér szárnyai a Győzelem

Istennőjének. S a nyomnélküli

Nagy vágtatás mögött túlharsogá

Az ifjú daliáknak riadalma

A hegy dörejjét. És az alkonyatnak

Füstös legében, Rómának körötte,

Csak pusztulás, halál volt mindenütt.

 

De aki meghalt, győzve halt meg ott!

 

Olaszból fordította

                   RADÓ ANTAL

 

(* Az olasz nemzet mostanában számos emlékünnepen üli meg 50-ik évfordulóját annak a napnak (1882. június 2.), melyen szabadságharcainak legnagyobb hőse, Garibaldi, elköltözött. Ez évforduló alkalmából mi is megemlékezünk hazánk e nagy barátjáról, akit tudvalevőleg csak nála sokkal erősebb hatalmak tudtak eltéríteni attól a szándékától, hogy Magyarország segítségére siessen, visszavívni szabadságunkat, s aki nemcsak a csatatéren szerzett babérokat, hanem mint író is működött, verseket, két regényt, fölötte becses emlékiratokat téve közzé, s hadi kiáltványaiban, tüzes proklamációiban is mintaképeit adva ez írásnemnek.

         A Garibaldiról olasz nyelven megjelent számos költemény két legszebbikét mutatom be: elsőnek Carducci alkáji strófákban írt ódáját, melynek címe: Giuseppe Garibaldihoz 1880. nov. 3. A kelet azt jelenti, hogy a költeményben annak a harcnak emlékét eleveníti föl a dalnok, melyre Garibaldi 1867-ben indult, hogy fölszabadítsa Rómát s melynek folyamán november 3-án, a Róma közelében levő Mentana mellett a pápai uralmat védő francia csapatokkal kellett megütköznie, hősi küzdelem után vereséget szenvedve. A csata után Garibaldi megfogyatkozott kis hada élén vissza tudott vonulni. Az ebben a harcban elesett vitézek emlékére 1880. nov. 3-án Milanóban szobrot lepleztek le, s erre a leleplező ünnepre írta Carducci e költeményt, melynek néhány sora a magyar olvasók számára egy kis magyarázatot igényel.

         A mindjárt az első sorban előforduló dittatore (diktátor) arra vonatkozik, hogy Garibaldi 1860-ban,mielőtt átadta a meghódított nápolyi királyságot Viktor Emánuel királynak, valóban „a két Szicília diktátora” címet viselte. – Az 5. strófában a költő arról szól, hogy hajdan Mentanában szövetkezett Péter meg Caesar, értsd Szent Péter utóda és a római császárság ura; ez célzás arra, hogy 800-ban ezen a helyen erősítette meg Nagy Károly a Konstantin császártól a pápaságnak adott donációt, ezzel alapját vetve meg a pápaság világi hatalmának, mely ellen Garibaldi küzdött, s ugyancsak a mentanai síkon támadta meg fegyverrel a pápaság és a császárság közti e frigykötés következményét. A 6. strófa e kifejezése: „Oh Aspromonte hősi rebellise!” arra vonatkozik, hogy Garibaldi 1862-ben a calabriai Aspromonte helység mellet szállt partra, hogy Róma elfoglalására induljon, de akkor az olasz kormány ezt az akciót időszerűtlennek vélte, attól Garibaldit eltiltotta s őt meg csapatát mint rebelliseket kezelte. A következő sor: „Mentána büszke megboszulója te!” ironikusan érendő. Tudniillik Garibaldi „nemes boszúja” a franciákon, akik kétszer is meggátolták győzedelmét, abból állott, hogy 1870-ben olasz önkéntesekből álló sereggel sietett a poroszokkal háborúskodó franciák segítéségére. Az ugyanabban a strófában említett Camillus az a Caius Furius Camillus nevű római hadvezér, aki a gallusok elűzése után Róma második megalapítója lett. A költő azt kívánja, hogy Garibaldi ennek az ő elődjének mondja el a Capitoliumon, miket művelt Róma 1849-i védelmében és Palermónak 1860-i elfoglalásával.

         A másik Garibaldi-költemény D’Annunzio A caprerai éj című munkája, melyből azonban nagy terjedelme miatt csak két részt kívánok bemutatni. Talán felesleges megjegyeznem, hogy a címben megnevezett Caprera az a Szardínia északkeleti partja mellett fekvő sziklás szigetecske, melyet Garibaldi 1854-ben, mikor hazatért Amerikából, megvásárolt, hogy ott gazdálkodjék. Innen távozott 1860-ban, hogy útra keljen a Génua melletti Quartóból, a híres „marsalai ezer”-rel a szicíliai és nápolyi királyság meghódítására, szárnysegédévé fogadván a mi nemes Türr Istvánunkat. A hódítás befejeztével átadta a „kardjával megszerzett” királyságot Viktor Emánuelnek és újra visszavonult az ő szigeti birtokára, vetni és aratni, és gondolkozni azon, amit a múltban elvégzett és ami még a jövőben vár rá. Erről a Nápolyból hazafelé vivő útjáról szól D’Annunzio költeményének az első része.

         A második rész régebbi időről szól: Garibaldi a caprerai éjszakában visszagondol 1849-re, amikor a IX. Pius pápa menekülése után megalakult római forradalmi kormány hívására hősiesen védelmezte a várost a francia csapatok ellen. A harcok leghevesebben a San-Pancrazio kapu előtt folytak, mégpedig a Quattro Venti (négy szél) nevű épület és a Corsini-villa körül, melynek lépcsőzetesen emelkedő előterén sok olasz hős vérzett el, és egy ennek a két háznak közelében levő nagy épület előtt, melyet Vascello (gálya) néven ismertek a rómaiak, talán mert tényleg hajóformája volt. A versnek a Vascello néven alapuló képe („füstös orra a viharba’ rengő Vascello-épületnek”) a fordításban természetesen elveszett, minthogy a történelmi fontosságú Vascello elnevezést a fordításban is meg kellett tartani.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1932. 225. kötet