Hajnik Miklós: Kárpáti Aurél: Aquamanile

Regény Rogeriusról és Soror Juditról.

Az írói alkotás mindig kettős: az egyik az író legbensejében megy végbe s a másik a papíron. Ez a kettő sohasem egyezik egymással - akkor sem, ha egyidejűleg jön létre - s a kettő közti különbség talán éppen a legjobb íróknál a legnagyobb. Az íróra magára nézve nem is fontos, hogy művének a papíron megjelent alakja milyen.

Az írói alkotás ezen kettőssége adja - legalább is az én szememben - minden könyv legfőbb érdekességét. A fölötte lebegő szellem, az író lelke mélyén testetlenül megfogant belső alkotás szelleme kiárad a könyv lapjai közül is. Minden könyv az én szememben csak egy jel, egy egész külön világban, az író világában lejátszódott életnek földi jelképe.

Ebből a szempontból olvastam el az Aquamanilét. S megérezni véltem Kárpáti Aurélnak azt az alaphangulatát, melyből az Aquamanile fakadt s amely a regény tulajdonképpeni éltető lelke. Tisztalelkű leány és férfi megvalósulhatatlan szerelme, középkor, régi templomi edény, agg püspök, aki számára már elmúlt az élet és a szenvedély. Békés alkonyat. Ártatlan vértől beszennyezett kezű ártatlan férfi dúlt lelkülete. Ezek a motívumok kívánkoztak testet ölteni Kárpáti Aurélban s meg is találták a nekik megfelelő alakjukat.

A nő: gyönyörű ifjú apáca, a férfiú: szerzetes. Mégpedig az apáca valóban Krisztus menyasszonya s a szerzetes hitbuzgó szerzetes. A szerelem elérhetetlensége így nyilvánvaló. S hogy ők ketten egyáltalán egymás közelébe juthatnak, az csak rendkívüli idők következménye lehet. A tatárjárás minden felforgató vihara ledönti a kolostor falait s egymáshoz sodorja őket. Együtt lehetnek ketten ideig-óráig, állandó bizonytalanságban sorsuk felől, de szerelmük nem teljesedhetik be. Mert hisz az bűn lenne.

Lauka Gusztáv: A boldogság küszöbén

(Az erdődi napok)

Az 1847-dik év pünkösd előtti csütörtökjén országos vásár volt Erdődön. Én több uradalmi tiszt ismerőseimmel, kik e napra Erdődre jöttek, a vásár sátrai közt sétáltam, amikor a majtényi kasznárság két igás lova a vendéglő előtt megállott és egy klakkalapos úriember szállott ki a bricskából.

Petőfi volt. Táskával a kezében, felém közeledett, de alig maradt időm, hogy őt a mellettem álló ismerőseimnek bemutassam, mert azonnal félrevont és kért, hogy siessek vele szállásomra. Fél tizenegy óra lehetett. A vendéglő előtt álló lovakon végig tekintve, könnyen kiszámíthattam, hogy a reggeli után, fél kilenc órakor indulhatott el Nagy-Majtinból. Szállásom alig volt kétszáz lépésnyire a vásártértől s mindössze egy tág, de szerényen bútorozott szobából állott. Amint beléptünk, a szegletbe dobva útitáskáját, komoly arckifejezéssel és némi izgatottsággal csak ennyit mondott:

- Tudd meg, hogy ezen a napon dől el a sorsom s még ha szülei bele nem egyeznének is, erősen bízva a Júlia levelében olvasható nyilatkozatban, elválaszthatatlanul egymáséi leszünk örökre.

- Kedves Sándorom! Ne légy olyan kislelkű. Némi megnyugtatásul és vigasztalásul annyit máris elmondhatok, hogy Júlia anyja erősen tartja magát, de atyját okkal-móddal kibékítheted.

- Mindezt már én is tudom. Mondj valami újabbat és okosabbat!?

- Legyen! Júliával vasárnap, mise után, a templom előtt találkoztam. Az izgatottságnak vagy elfogultságnak legkisebb jelét sem vettem észre rajta sem magatartásban, sem arckifejezésében, sőt mosolyogva ennyit súgott a fülembe: „Sándort pár nap múlva látni fogom.” Atyjával egyedül volt a templomban s az öreg, engem meglátva, olyan haragos pillantásokat dobott felém, mintha valami házasságközvetítő ügynökségnek volnék főnöke vagy képviselője.

- Egészen természetesnek találom, hogy ki nem állhat és én magam sem értem, hogy mi jogon avatkozol te a mi ügyeinkbe – szólt Sándor meglehetősen mogorván.

 

- Köszönöm! De most azt mondd meg: hol fogunk ebédelni? Majtinban kávénál egyebet nem kaptam, az én paraszt gyomrom pedig ez édesen keserű kotyvalékon kívül valami sódar- vagy szalonnafélét is szívesen bekebelezett volna.

- Pontban tizenkét órakor atyámnál ebédelünk. Most már anyám is nagyobb előzékenységgel és szívességgel fogad, mint első ebédünk alkalmával, mert tudja: ki vagy, mi vagy; mert neved olyan ismeretes az országban, mint Hugó Viktoré Párisban.

- Most hagyj magamra, hogy följegyzéseimet befejezhessem – vágott szavaimba Petőfi. – Menj szüleidhez, mondd meg, hogy olyan vendégük lesz, kinek nevét emlékül az utódoknak kárminnal jegyezzék be a kalendáriumba.

Az ebéd talán a szokottnál is csendesebben folyt le; de amit tőle még sohasem hallottam: ebéd közben a Szendrei vagyoni állásáról kérdezősködött. Atyám elmondta, hogy gazdag ember; mire Sándor az örömnek vagy tetszésnek legkisebb jelét sem mutatva, tovább nem kérdezősködött. Ezután csak Janka nővéremmel társalgott, ebéd után pedig papírt és ceruzát kért és elég hosszú és tágas kertünkben fel s alá sétálva, alkalmasint verset írt vagy jegyezgetett.

Délután öt óra volt, amikor a vár felé sietett. Csaknem bizonyosra vettem, hogy Júliával hol találkozik.

A vártól keletre volt a felügyelői konyhakert. A kertben volt néhány gyümölcsfa, veteményes ágyak, méhes és mintegy négyszög holdnyi tó, melyet a Homoród patakja táplált vízzel.

Ha Petőfi Erdődön megjelent, rendesen itt találkozott Júliával.

Éjjeli tíz óra volt, mikor Borsó utcai lakásomra benyitott.

- Derült arckifejezésedből és szemeid ragyogásából látom, hogy a napot nem vesztegetted el. Talán bizony a várban meg is tartottak vacsorára?

Gúnyosan felkacagott.

- Pákh Józsefnél, uradalmi ügyészeteknél voltam, aki szeretetre, tiszteletre és becsületre méltó ember, mert szerény könyvtárában nemcsak a Vörösmarty, kés Kisfaludy s néhány kasza-kapa kerülő író munkái láthatók, de, képzeld meglepetésemet, megvannak ott az én költeményeim is díszkötésben. Nála vacsoráltam. De hagyjuk ezt s mondd meg nekem: ki tartasz te boldognak?

- Vallásos embernek erre nem nehéz válaszolni – feleltem. – Azt tartom boldog embernek, aki hisz, remél és szeret és ezt a három kincset haláláig megőrzi.

- Maradjuk csak a szerelemnél és azután halld meg, hogy a mai naptól kezdve nálamnál boldogabb ember nincs a föld kerekségén, mert mi ma Júliával örök hűséget esküdtünk egymásnak, és nem holmi ünnepélyes szertartással, hanem az isten színe előtt jegyeztük el egymást. Tudd meg, te szerencsétlen flótás, hogy én a mai alkonytól kezdve vőlegény vagyok!

 

Még örülni sem mertem hangosan, nehogy boldogságában egy percre is megzavarjam.

Reggel nyolc órakor ugyancsak az uradalmi ügyész négy lovas fogatán hajtatott el Nagy-Károlyba. Onnan ki vitte tovább Pestig: azt nem tudom.

A csütörtöki utáni vasárnapon Júlia, szokása szerint, atyjával újra megjelent a templomban. Valamivel későbben érkezvén, ők az oratóriumban, én pedig a gyóntatószék közelében foglaltam helyet s onnan jól megfigyelhettem úgy az atyának, mint leányának arckifejezését. Rajtuk a legcsekélyebb változást sem vettem észre. Júlia amint meglátott, mosollyal ajkain, egy hosszabb tekintetet váltott velem, s azután újra imakönyvébe mélyedt. Én, aki már mindent tudtam, szinte derült arccal tekintettem feléje. Már régebb idő óta úgy ismertem, mint makacsságában és engedékenységében egyaránt szeretetre méltó gyermeket. Valamivel előbb menve ki az egyházból, mint ők, reájok az egyház ajtajánál várakoztam. Csakhamar megjelentek. Juliska mosolyogva e szavakkal fogadott:

- Ön már régebben meggyőzött arról, hogy örömömben és fájdalmamban igaz szívvel osztozik. Tudja meg tehát, hogy tegnap óta menyasszony vagyok.

E rövid szóváltás után hintójukhoz siettek és elhajtattak. Rövid idő múlva én is távozóban lévén Erdődről, a déli órákban siettem a várba, hogy tőle elbúcsúzzak. Szemenes Ágnessel, az alerdész leányával adtam tudomására, hogy a vár alatt fekvő dámvadasban, a kuglizó melletti padon találhat. Biztosra vettem, hogy Júlia nem várakoztat sokáig magára. Dél felé csakugyan meg is jelent és kezét nyújtva, tőlem e szavakkal vett búcsút:

- Szívemből kívánom, hogy egész életében olyan boldog legyen, aminő most én vagyok!

- Tehát olyan nagyon szereti Sándort? – kérdeztem minden kétkedést kizáró hangon s nem minden kíváncsiság nélküli válaszára.

- Ön mindig igazabb emberem volt, mintsem hogy megcsalni kívánnám. Tudja meg tehát, hogy én úgy szeretem Sándort, mint egy szellemi és magasztos lelki tulajdonokban gazdag könyvet, amelynek kötése azonban nem felel meg becsértékben a tartalmának.

- És mit művelne, ha e könyvet ellopnák vagy elvesztené?

- Fájó szívvel emlékeznék vissza veszteségemre; de ha nem lehetne többé reményem, hogy föltaláljam, igyekeznék egy tartalomban hasonlóan gazdag könyvet szerezni.

Igaza volt! Ilyennek ismertem őt, míg változatokban gazdag, majd borús, majd derűs életét korai halál a be nem fejezte.

 1847-ben szeptember 8-án a vár kápolnájában mondták el a föld és ég ura előtt azt az esküt, amely határozandó volt jövőjük felett.

Már Pesten voltam, mikor e máig megőrzött sorokat kaptam Júliától: „Azt már tudja, hogy megesküdtünk, de azt sem én nem tudom, sem ön nem tudja, üdv vagy kárhozat vár-e reánk a jövőben?”

(Forrás: Petőfi-album 49-55. old. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)

Endrődi Sándor: Szendrey Júlia

Szendrey Júlia 1847 - Rusz

Már azon semmiféle hatalom sem segíthetett, hogy ez a dacos, szilaj természetű kis gyermekleány, Juliska, nem serdült olyan hajadonná, kit a környékbeli tante-ok a konvencionális ildom szempontjából kifogástalannak tarthattak volna.

Szülei elkényeztették; minden vágya teljesült. Sima és nyugodt vonásainak láttára senki sem gyaníthatta, mily örvények zajlanak szíve mélyein.

Ha örült: nagyon, szinte félelmesen tudott örülni; ha játszott: gyermekké lett teljesen;kacagott, sugárzott, - de sokáig nem szeretett sem mulatni, sem gyönyörködtetni. Hirtelen magába zárkózott, összevonta túláradó kedve szirmait, mint hűsülő fuvalom érintésére a virág, s elnémult, mint a váratlanul megszakított dallam valamely hárfa húrjain.

Leült zongorájához, ujjai végig viharzottak a billentyűkön, de néhány akkord után felugrott, - könyvet vett kezébe, egy pillanatig olvasott, becsapta, félrelökte; odasietett a nyitott ablakhoz s tekintete nyugtalan madárként röpködött a tündéri táj fölött.

Szemközt az erdődi ódon vár, a Drágffyak egykori sasfészke, százados tölgyek és bükkfák társaságában; vadrózsákkal csipkézetet halmon a Zápolya uralmát hirdető gót stílű egyház, odább szőlős dombtetők, a szent Donát tiszteletére épült kápolna; alant virágos rétek, cserjék, ligetek, hol a csalogányok egész zenekara csattogott s honnan ménták és ibolyák illatfelhői szállongtak fölfelé. A hunyó nap sugarai mindezt a sok szépséget meleg színekkel vonták be s a leboruló alkony szelíd koloritja úgy ömlött el e felséges vidéken, mint valamely titokzatos hangulat, mely arra van hivatva, hogy egy pillanatra kiengesztelje a szívet az élettel.

S a fiatal leány zajló lelkének háborgása ilyenkor lassankint le is csillapult. Így egyedül, saját álmai fényébe temetkezve, érezte csak magát nyugodtnak és elégedettnek.

Máskor nem.

**

Atyja gazdatiszt volt s mély rokonszenvvel csüngött leányán, aki szabadon és korlátlanul gyűlölt minden köznapit. A gazda életét és foglalkozását egyformán nyomorúságosnak tartotta; nem érezte magát jól az uradalmi körökben, unta a száraz és szellemtelen gazdasági üléseket, még jobban az atyja alatt álló hivatalnokok széptevéseit s teljes szívvel megvetette azokat a simára fésült, képzelgő és üresfejű vidéki nevezetességeket, kik azt hitték, hogy boldogíthatják, ha megkülönböztetik vagy megkérik.

Szelleme a pajzánság és komolyság különös vegyületéből állott, mely vonzott is, meg bátortalanított is. Már élete tavaszán érezte és tudta: mit és mennyit ér? Ábrándjaiból nem lehetett lealkudni semmit s kik égő szívvel közeledtek feléje: elgázolt szívvel vonultak vissza tőle.

**

Ez a boldogtalan teremtés – szerencsétlenségére – nem a Gänseblümchenek fajtájából való volt.

Lénye tüneményes, szertelen, fenyegető és vad, mint a körülötte készülődő idő, mely sajátságos világosságával, tűznapjának kévékben hulló nyilaival, izzó levegőjével, bizarr alakú, zavartalan hömpölygő s félelmes robajú vészfelhőivel nyilván orkánt hirdetett mindenfelé.

Az ily szokatlan színű levegőben minden tárgy elveszti a maga rendes arányait. A jelenségek mintha reszketnének, a körvonalak nőni és hullámzani látszanak; valami különös rángás, idegesség cikáz végig mindenen és jaj annak, kinek különben is hajlama van az egzaltációra, mert ilyenkor az álmok fénylőbbek és lázasabbak, - a vér nemcsak lüktet: villámlik is, s a képzelet semmit sem tart lehetetlennek, még azt sem, hogy diadalmaskodjék végzetén, mely menthetetlenül szerencsétlenné fogja tenni s ízenként tördeli szét merészen süvöltő szárnyait, mielőtt végképp alábuktatná égi magasából.

**

E szenvedélyes, különc lény egy még fellengősebb és különcebb természettel szövetkezett; egy minden egyéb, csak nem szép külsejű, éles és savanyú modorú ifjúnak nyújtá kezét.

Megdacolt a szülők ellenkező akaratával, odalökte az élet minden bizonyosságát, kényelmét a kétes, de dicsőséges jövőért s azt hitte: elég ereje lesz megküzdeni a sors minden viszontagságaival és terheivel, nem bízva egyébben, mint abban a világokat fenntartó hatalomban, mely mindent elvállal s mindenről le tud mondani: a szerelemben.

Egy lángelmének, Petőfi Sándornak a neje lett.

Két szertelenül lobogó láng, két korlátokat nem ismerő szellem szilaj egyesülése volt ez. Vészteljes, viharos, pusztító szerelem. Csók, mely öldököl; villám, mely végig villogja az eget s kilobban.

A leghevesebb érzelmek tűzi veszedelméből támad a legkopárabb sivatag. Az exaltáció mellett ott leskelődik a kétségbeesés s jóformán észre sem vesszük: a büszke szív, mely indulataival az eget vívta, éktelen düledékké torzul az idők szennyében.

Petőfi elég erős volt arra, hogy neje költői és különc lelkének illúzióit egy időre fenntartsa, de mégis gyöngébb az ábrándokat lassanként kijátszó életnél.

A túláradó boldogság legragyogóbb heteiben, Koltón, már elvonult egy-egy baljós felhő e kiszámíthatatlan kedélyű asszony homlokán és szellemén.

A bércek „mint szerelem nélküli jegyesek” tekintenek reá s naplójába a következő titokzatos sorokat írja:

„Olyat érzek, mintha életemnek egy igen szép, de régen-régen visszahozhatatlanul eltűnt öröméről gondolkodnám...”

Alig néhány hét múlva pedig ezt írja egy Erdődön maradt barátjának: „Van kifejezhetlen, kimondhatatlan érzelem. Nem barátság, nem szerelem, nem vonzódás, nem rokonszenv. Mindegyik! Egyik sem! Ha távol él tőlem, ha elveszett nekem, nyugalmam alapjában nem zavarodik meg, szívem és vérem rendesen lüktet. Mégis kérdezősködöm: szép-e a vidék, hol napjai folynak? Jók-e annak emberei? Ön boldog-e?... Ennek így kelle történnie. Vágytam lelkének hacsak egy részecskéjét is bírhatni s e vágyam teljesült. Lelkének e része sajátom, ezt többé vissza nem veheti. Széttéphetetlenül köti ez önt hozzám. Ezért fog ön örökös vággyal reám gondolni, lelkének azon hiányzó, azon hozzám átszállott részét fogja nálam keresni, - ez vonja önt felém. Ezért szeretné tudni jövőmet, ezért szeretne örökké látni és nagynak, boldognak tudni engemet, mert velem együtt lelke is boldog vagy boldogtalan. Pedig egyike vagyok azon pusztító szellemeknek, kik örökös küzdelemben vannak a teremtő erővel: mit ez teremt, ők szétrombolják... Talán csak szétzúzni, megsemmisíteni fogom lelkének e hozzám szakadt darabját. Én lennék ennek oka? Amint a sors rendelése volt: magamhoz vonnom önt, úgy lehet a sors rendelése, hogy általam törjék meg vagy zúzassék szét. De hátha ellenkezőleg csak ezután fog élni és felemelkedni? Valamint oka nem lennék vesztének, úgy érdemem sem lenne ez újjászületésben.

Ki tudja, köztünk a legnagyobb lény mily parányi, önakarat nélküli eszköz egy hatalmas, mindeneken uralkodó világtörvény működésében!”

Ezt a levelet az alig egy-két hónapos asszony írta, aki ekkor már bizonnyal jól átérezte, mit áldozott fel az elképzelt üdv süllyedő világáért, s már ekkor megkezdte a rémes, szomorú harcot önmagával halálig, összeomlásig.

Mert, ami ezután következik: gyásztörténet. A szabadságharc felséges küzdelmei utáni hóhéridők fekete története. Nemcsak a haza veszett el, de leglelkesebb dalnoka is ott maradt a csatatéren, sárosan, véresen...

**

A kora özvegységre maradt fiatal asszony Erdélybe ment, hogy férjét – keresse. Egy ideig élt benne a reménység, hogy tán előkerül. Jó és rossz hírek zavarosan váltogatták egymást; Petőfi él és kimenekült! Petőfit elfogták és Szibériába vitték! Petőfit megölték a csatatéren a kozákok!

Mi mindent kelletet e szerencsétlen asszony szívének átszenvednie e napokban! Mint tépdeshette, öldökölhette a bizonytalanság s mint zúzta szét később a bizonyosság!

„Ha akar még velem találkozni – írja Udvarhelyről egy barátjának – nem mondom, az életben, hanem csak mostanában, úgy, ha lehet, menjen fel ön Pestre, mert én most Kolozsvárra s onnan Pestre megyek s ott leszek két hétig, azután talán az Alföldre s onnan pár hónapra vagy a nagy világba, vagy olyan magányba, hol kívülem senkit, egyetlen embert sem találok, hogy ott kitombolhassa magát a lelkem, hogy ott vagy végképpen megtörjek e csapás alatt, vagy újult erővel újra fölemelkedhessen. Nem tudtam meghalni itt e helyeken, hol Sándort elveszítettem, - jele, hogy még igen sokat kell küzdenem és szenvednem. Lehet-e más célja is életemnek? Kirabolt, meggyilkolt lelkem lesz-e még képes egyébre, mint emlékezetre?...”

Íme, a bolygó fény, mely a magára hagyott özvegy révedező tekintete előtt fellobog s majd később gyászfátyolát is fölégeti!

**

Nincs más kigázolás ezzel a vérmérséklettel, mint – tönkremenni!

Hűvös éjjeleken a szabadban hál – majd férfiruhába öltözik, szivaroz -, embereket keres, akikkel kolozsvári lakásán egész éjszakákat virraszt keresztül dal és pohár közt, hogy elkábulhasson. Agyonhajszolt lélekkel űzi a feledést. Egyik szélsőségből a másikba sodródik, mintha örvény sodorná. Kétségbeesése összetör minden konvencionális formát, fölkavart indulatainak iszapjával borít el maga körül mindent s a szenvedély és fájdalom forgó viharai közt vergődve, csoda-e, ha a természettől különben is heves véralkatú nő elvesztette az erkölcsi egyensúlyt s minden iránt elfásult?

A dajka csóválta hozzá a fejét, és épp így csóválta fejét az egész körülötte suttogó s kritizáló világ, bár bizonnyal sejtelme sem volt arról a vad tragikumról, mely e szerencsétlen teremtés lelkét összerázta s lényét szinte sarkaiból forgatta ki.

Ez a szegény asszony hasonlított egy leszerelt hajóhoz, mely a fájdalmak viharos tengerén kétségbeesetten hánykódik hullám és örvény között, vitorlák, kormányrúd és iránytű nélkül...

**

A dajka csóválta hozzá a fejét...

De, hogy hűthették volna le a gyermekszoba egyszerű és ártatlan örömei e heves képzelmet, e kicsapongó, szövevényes fájdalmat? Hogy tarthatta volna vissza minden egyensúlyából kizavart szellemét a kötelességek hitvány horgonya, mikor fájdalmának egyetlen kacaja erősebb láncokat is széttépett?

Mert vannak fájdalmak, néma s áldásos könnyekben felolvadni nem tudók, olyanok, melyeknek, hogy csak kissé is enyhüljenek, kacagniok, hahotázniok, tombolniok kell. És bizony ti irigylendő vérmérsékű, a higgadtság langyos limonádéját minden megrázkódtatás nélkül szürcsölgető moralisták, ily fájdalomhoz mindig hiába fogtok lépni azzal a józan és bölcs figyelmeztetéssel:

- Ne tessék kacagni, hiszen ezt jókedvükben szokták tenni az emberek, de tessék rendesen zokogni, sírni, mert ez már így illik!

Ki látja közületek, mi megy végbe egy ily omló, alázuhanó lélekben, melynek pazarul pompázó világát váratlan orkán villámzápora paskolja semmivé s égeti föl, dönti hamuba rémes hirtelenséggel?

**

„Egyetlen nyugodt, vagy tűrhető pillanatom sincs, - írja fentebb említett barátjához. Mihelyt egyedül vagyok, azt hiszem, megőrülök. Minden este ájulásszerű, mély, nyomasztó álom ment meg az öntudattól. De még álmaimban is szenvedek s szívem minden dobbanása oly kínos, mintha mindegyik utolsó lenne. Ha emberek közt vagyok, megfeszítem minden erőmet, hogy uralkodhassam magamon; ilyenkor mintha leplet borítottam volna lelkem iszonyaira, ilyenkor legalább nem látok, nem borzadok, csak érzek. És csodálatos! Minél betegebb és nyomorultabb a lelkem, testem annál épebb, egészségesebb! Elpusztíthatatlan forrása kell az életnek, hogy legyen ereimben, mert mindenképpen elhanyagolom, sőt rontom magamat s arcom és testem olyan, mintha minden nap az egészség tengerében fürödném. Mikor leginkább fel vagyok hevülve: iszom, hogy tönkre tehessem magamat, - hiába!

Sürgetve szólítom fel önt, ha lehet, jöjjön el! Nem tudom, meddig leszek itt, tán egy hónapig, tovább semmi esetre. Jöjjön, ha lehet és tegyen tökéletesen őrültté. Szeretem, ha olyan veszett lélek, mint az öné, részt vesz poklom gyötrelmeiben. Éppen az én társaságomba s az én világomba való az ön ezerszer fölfeszített lelke is!

Ha eljön, az irgalom Istenére kérem, hozza el azt a mérget, amit nekem ígért. Ha csak részt vesz sorsomban, tegye meg, mert különben örökké kísérteni fogom fehér lelkemmel és piros arcommal.”

**

Nem tehetek róla, de ez eszeveszett, bizarr fájdalom majdnem artikulátlan kitörései és süvöltései azt a hatást teszik rám, mintha vigasztalanul komor, halottian sárgás felhők közt szétrongyolt szárnyú sirályokat látnék kavarogni, vagy fuldokló embert hallanék, amint levegő után kapkod.

Bárhogyan ítélje meg a világ ezt a nőt: erősen tévednek és csak a saját szűkkeblűségükről tesznek tanúságot, akik közönséges mértékkel mérik őt.

Sem a körülötte zajló idő, sem e benne menthetetlenül alámerülő jelenség nem voltak közönségesek. A lelkesedésnek s a nyomába lépő kétségbeesésnek talán sohasem tűntek fel változatosabb, különcebb formái, mint ezekben a lázas években.

Hány alak szállt minden vád nélkül sírjába! De Petőfinét meglátta mindenki, mert omló alakja roncsát egy nagy név glóriája világította meg.

Életírói nem emlékeznek senkiről, aki csillapítólag vagy emelőleg tudott volna hatni rá, ki – bár erőszakosan – megmentésére törekedett volna; de annál tömegesebb azok száma, kik szították kétségbeesése vészes lángjait, s mikor már égett, elfordultak tőle, sorsára hagyván őt.

Vett volna részt véres ütközetben, forgatva kardot vagy lövöldözve pisztolyait: senki sem mondta volna nőietlennek; de mert kétségbeesésében őrültségeket követett el: legelőször is (bizony nem valami lélekemelő látvány!) saját neme vetette meg.

Az irgalom és könyörület egy pillanatig sem gondolt arra, hogy az a pokol, melyet ez elgázolt teremtés leveleiben és verseiben annyiszor emleget, nem a fantázia festett pokla, sem holmi hivalkodásból, szenvelgésből összekomponált pokol, de égő, eleven kárhozat, s e nő benne vergődik és megváltásért sikoltoz. Csak szilaj alakját látták, csak hahotáját hallották, de örvényes lelke vad őszinteségében nem hitt senki sem, még akkor sem, midőn helyzete sötét, rémes humorát ő maga világította meg:

Ne higyj nekem, ha dallásra

Látod nyilni ajkamat:

Gondolatot föd e dal, mit

Kimondanom nem szabad.

Ne higyj nekem, hogyha hallasz

Fölkaczagni engemet:

Megsiratnál, hogyha látnád

Egy ily perczben lelkemet.

**

Nem akarom én semmit sem szépíteni a dolgokat, még azoknak az adatoknak a hatása alatt sem, melyek Szendrey Júliáról, mint anyáról, elég érzelmes képet rajzolnak. Tudom, hogy Petőfi Szeptember végén című gyönyörű költeményében olyan kegyelet-szövétneket gyújtott meg rajongóan szeretett neje számára, melynek egy második szívbeli friggyel szükségképp ki kellett aludnia.

Amint e nő eldobta „özvegyi fátyolát”: kilépett a Petőfi-kultusz azon bűvköréből, mely fényével őt is elárasztá.

De azt is tudom, hogy e nő szíve ott vérzett el férje szíve mellett a segesvári csatatéren s nem maradt fenn belőle más a további élet számára, csak a kísértő, bolyong árnyék, - egykori boldog ábrándjainak tündérzenéjéből csak a magát elsirató rekviemek komor melódiái, nehéz csuklása.

Ki irigyelné tőle azt a „szívbeli” frigyet, melynek története egy menekülő lélek kényszerű magát odavetése s melynek színleges boldogsága lantján így zokog fel:

Meghaltam én réges-régen,

De nem nyughatom békében;

Kisértetként járok, kelek,

Keresve, mit nem lelhetek,

Keresve a boldogságot,

Mire sehol nem találok:

Mi messziről annak látszik:

Árny, mint én, mely velem játszik.

Hogyha közelébe érek, -

Rémképétől elszörnyedek

S futok vissza koporsómba

Új kinoktól ostorozva.

S rám vonom a búbánat-szőtt

Gyászor, halotti lepedőt

S várom, míg az ég majd megszán,

Hogy majd meghalok igazán.

**

Íme, ilyen e nő szétdúlt életének s szomorú költészetének légköre!

Dobjon rá követ, aki hibátlannak érzi magát, - de mi, kiket nagy és mély perspektíva választ el azoktól az izgalmas, lázas időktől; kik nyugalmas és békés emberek vagyunk; hiszünk a kötelesség mentő hatalmában, rendesen végezzük napi teendőinket; apró gondjaink és örömeink váltakozása csak az életkedv fűszerét sokszorozza bennünk s minden megrázkódtatás nélkül gyakorolhatjuk az irgalmasság erényeit, sőt esténként imát rebegve, adunk hálát a jó Istennek, hogy megőrizte lelkünket a külső és belső rontó zivataraitól: mi ne sározzuk be megvetésünkkel még jobban ez elítélt asszony emlékét, de vessük üldözött s bolyongó árnya elé az igaz résztét egy-két virágát, nem azért, mert Petőfiné, de mert – nagyon szerencsétlen volt.

 (Forrás: Petőfi-album 62-69. old.  – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)

Bartók Lajos: Nem halt meg a dalnok...

Petőfi Sándor – Orlai 1848-iki festménye után 

Tábortüzek éber lángját veri vissza

A vérszínű éjben a távoli ég.

Orkán veti fellegvárából a síkra

Izzó repülésű parittyakövét.

Cikáz a viharfény, fáklyája a vésznek,

Mely utat a földrül az égre hasít.

Ez éjben, amelyben villám a szövétnek,

Olvasom, oh költő! könyved dalait!

Mily hangok! a könyv szól oly szörnyű haraggal?

Nem mennydörej-é e szilaj riadó,

Mely int dühös érckos, bástyádra levagdal

Láthatatlan erővel, kevély Jerikó!

Úgy illik e hang a közel zivatarhoz,

Mely készül e honra zúdítni dühét!...

Nem halt meg a dalnok. ma nyúlt csak a lanthoz!

Eltűnt; de ha itt a nap: újra kilép!

Óh jöjj, ki sírodban nyugszol temetetlen,

S vagy megsiratott, örök életű holt!

Mint lepke csak alszik a síri lepelben:

Bölcsőd legyen a rideg éjjelű bolt!

Jöjj! néped epedve vár özvegyi gyászban,

S közelgeni vél, ha nehéz az idő,

És északi fényben, villámlobogásban,

Gondolja: Petőfi megint haza jő!

Még egyszer, utólszor, zendüljön a lanton,

A rózsaölelten, - zengjen a húr;

Önts lelket az élők szívébe te, phantom,

Mígnem haragunk tűzvésze kigyúl!

Harsogjon a lant!... S ne pihenj le, de üldözz,

Mint szellem, amely haza járva kísért; -

Csak gyilkosidat ha tiporva a földhöz,

Állunk bosszút átszögezett szívedért!

(Forrás: Petőfi-album – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)

id. Ábrányi Kornél: Petőfi megzenésítői

A magyar dal és zene újabb kori fellendülése oly elválhatatlanul össze van forrva a petőfi költői nagy nevével, hogy azt egymástól elválasztani többé alig lehet. Mert költészet, dasl s zene mindenha a legbensőbben összenőtt ikertestvérek szerepét játszván a népek kultúrtörténetében; semmi sem volt természetesebb, minthogy a Petőfi lángelméjének a tüzes szekere is oly mély nyomokat hagyjon a magyar zenének kedély- s hangulatvilágában, amelyek aztán azoknak úgyszólván másodalakulási rétegét képezik és jelzik. tudjuk, hogy a negyvenes évek képezték a magyar szellemi élet újjászületésének a korszakát. Ez évtized oly magas hullámú forrongásba hozta azt, amelyhez hasonlót nem mutat fel nemzetünk ezer éves történelme. Egymást kergetve, jöttek létre a legmaradandóbb értékű alkotások a politika, irodalom dráma, költészet, szín- s a zeneművészet terén, de egyszersmind olyan ellenáramlatokat is teremtvén, amelyekből a további fejlesztések kivezető Ariadné fonalát megtalálni: igen nehéz feladattá vált. Kiváltképpen észlelhető volt ez a dal s zene terén, amely egyszerre a régi és az új iránnyal szemben olyan válútra jutott, amelyen alig tudott eligazodni. Ekkor tűnt fel, mint fényes üstökös, a magyar költészet egén Petőfi, aki csodás és hamisítatlan nemzeti irányával fáklyát gyújtott a sötétségben tapogatózók előtt.

Petőfi géniuszának átalakító nagy befolyását a magyar dal- s zeneirodalomra elsősorban az ő népdalaiban kell keresni, mert ama szoros etikai kapocsnál fogva, amely a szóköltészetet a szózenével minden nemzetnél összeköti: Petőfiéhez hasonló megihletés sem maradhatott terméketlenül az újabb kori magyar zeneírókkal szemben. Dallam, ritmus és forma tekintetében, ennek visszhangja elsősorban  az örökforrású nép lelkében fakadt. Egészen új menetű s hangulatú népdalok keletkeztek ismeretlen szerzőktől, hasonlóan az erdők, rétek virágaihoz, amelyeket nem ültet senki, magától teremnek, mint a népmondások igazságai s amelyek eredetét hiába keresik és elemezik a tudós búvárok. E népies visszhang aztán elementáris erővel ragadta magával az egyetemes magyar zenevilágot, ez pedig azt eredményezte, hogy manapság már nincsen Petőfinek olyan bármily nemű s hangulatú költeménye, amely a magyar zeneirodalom valamely válfajában meg ne lenne zenésítve. Világfolyása óta így termékenyíti meg egyik művészet a másik talaját, ha azt a Petőfiéhez hasonló géniusz szellem ekevasa szántja fel.

**

Petőfi megzenésítőit két kategóriába lehet osztani. Az egyiket maga a magyar nép képezi, amely közvetlenül átérezvén a nagy nemzeti költőnek reá gyakorolt befolyásoló hatását, ösztönszerűleg adott kifejezést új dalaiban az övéivel teljesen rokon érzelmeinek. Az így keletkezett Petőfi-dalok legszebb hajtásai a magyar népdalirodalomnak. A másik osztálya ama magyar zeneírókból kerül ki, akik elbűvölve s fellelkesedve a Petőfi költészetétől, részben mint öntudatos s képzett zenészek, részben pedig csak mint a magyar érzülettel magukat teljesen azonosítni képes félnaturalisták adtak kifejezést dalaikban a Petőfi-költészet újabb irányának.

Ez utóbbi kategóriából elsősorban kell Egressy Béniről megemlékezni, aki Petőfi-dalaival mint első tört utat a magyar újabb dalirodalomban. Az ő Télen-nyáron, Ereszkedik le a felhő, Ez a világ amilyen, nagy, Kis furulyám, A virágnak megtiltani nem lehet stb. dalai mind oly elévülhetetlen becsűek, amelyekben a magyar nép- és műdal első mezsgyéi bámulatosan összeforrnak. Mellette leginkább kimagaslik Simonffy Kálmán, ez a magyar géniusztól oly nagy mérvben megihletett naturalista dalíró, aki Petőfi számos költeménye megzenésítésével a legnépszerűbb emléket hagyta maga után. Az ő Te vagy, te vagy barna kis lány, Pusztán születtem Világos kék a csillagos éjszaka, Tarka madár,  Beh szomorú ez az élet stb. népdalai kitörülhetetlenül vannak a nép szívébe bevésve. És Petőfi két kiváló naturalista megzenésítője mellett egész sorozatát lehetne még felhozni azoknak, akik több-kevesebb szerencsével szerepelnek a magyar zeneirodalomban mint Petőfi megzenésítők.

**

Az ötvenes évektől kezdődik aztán az az időszak, amikor a magyar zeneírók legkiválóbbjai Petőfinek nemcsak népdalai s kisebb keretű lírai, hanem nagyobb szabású drámai, hazafias és hősies költeményei megzenésítésére is vállalkoztak. Az első e nemű kezdeményezés Lorenz János karnagyé az ötvenes évek elején, mikor Petőfi Tied vagyok, tied hazám kezdetű hazafias költeménye megzenésítésével egy férfinégyes pályázatnál az első díjat nyerte el. Komoly irányú s nehezebb megoldású, szövegileg átdolgozott műkar volt ez, mely ma is értékes termék, s mely által a hazai karirodalom a további évtizedekben nagy fellendülést nyert. A későbbi országos dalünnepeken gyakran lehetett aztán találkozni Petőfi megzenésítéseivel, melyek részint kötött versenydarabokul, részint nagy tömegű összkarokul szolgáltak és szolgálnak folyton. Mint versenydarab 1884-ben Miskolcon Huber Károly Talpra magyar-ja, 1882-ben Debrecenben Liszt Ferenc Magyarok istene (közös kar), 1886-ban Pécsett Hubay Jenőnek szintén e szövegű versenykara s 1892-ben Erkel Ferenc Elvennélek én kezdetű összkara, nyolc cimbalom kíséretével, a magyar műzene-irodalom maradandó becsű termékei. De Petőfi szelleme a női vegyes karirodalmat is megtermékenyítette, ide nem számítva a magyar műdalirodalomnak azt az igazán gazdag készletét, amely bátran kiállja a versenyt bármely más nemzet hasonló válfajú termékeivel. Régibb és újabb zeneírónk között számosan voltak s vannak, akik egész rajongó nemzeti kultuszt űztek s űznek Petőfi költeményei megzenésítésével. Ilyenek – hogy a sok közül csak néhány kiválót említsek – Hubay Jenő, aki vastag kötetet bocsátott közre, melyben számos Petőfi-költemény van szellemdúsan és magasabb színvonalon megzenésítve; Zimay László, akinek a többek közt Boldog éjjel című dala egy darab kohinur a magyar dalirodalomban. Engeszer Mátyás, Gaal Ferenc, Káldy Gyula, Lányi Ernő, e sorok írója s még sokan számosan úgy a magánének, mint a férfi- és vegyes kar terén ihlettségük javát öntötték a Petőfi-költemények megzenésítésébe.

**

 (...)

 

De a szózene mellett Petőfi szelleme a magyar absolut zene talaját is új irányban termékenyíté meg. Költeményeiből vett sorok, mottók s idézetekkel, mondhatni, külön magyar zenei műformák s hangulati képek keletkeztek. Mert a nemzeti nagy költő-géniuszok, a velük legközelebb rokonságban álló zeneköltőket mindig befolyásolják s amit ők fantáziájukkal elébük rajzolnak, az mind felfogható s átérezhető formákat nyer a zene hangjaiban, s mentül nemzetiebb tartalma van a költő alkotásainak, annál inkább rokonérzésekre hangolja a zeneköltőket is.

Ezt tette Petőfi is az ő tiszta nemzeti költészetével, ezért lesz ő mindörökké minden magyar zeneköltőnek lelkesítő forrása.

(Forrás: Petőfi-album 110-113. old.  – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)

Jókai Mór: A márcziusi fiatalság

- Visszaemlékezés –

Ötven év múlt el azóta.

Akik abban az évben születtek, azok mind vén emberek már.

Egy egész új emberöltő támadt nyomunkban.

Akik ama napfordító év cselekményeiben részt vettek, kevesen élnek már, s akik még életben vannak, azok is minden nap leszámolnak az élettel, mielőtt álomra hajtanák fejüket, mert nem tudhatják, hogy lesz-e még annak az álomnak fölébredése?

Akinek a régi emberek közül még van valami elmondani valója, siessen vele, amíg nap süti az arcát.

Én is e régi emberek közül való vagyok.

Hadd mondjam el, amit ez emlékezetes napokról följegyeztem.

Más Magyarország volt az, mint a mostani.

A magyar nemzetet félmilliónyi nemes ember képezte. Az választott megyei tisztviselőket és az országgyűlés alsóházába követeket, megyénkint kettőt. Ezeknek a megyei rendek utasításokat adtak s ha követeik ez utasítások ellenére szóltak és szavaztak, visszahívhatták őket.

 Jókai Mór 1848-iki metszet után

 

A polgári osztály is képviselve volt az országgyűlésen. A királyi városok egy-egy követet küldtek. S valamennyi királyi város követeinek a szavazata „egy” szavazatot adott ki. Ez volt a polgárság részvevése a törvényhozás műveletében.

Hát a többi? A tizenöt millió lakosa az országnak? A földmívelő, a munkaviselő nép? A jobbágyság? Annak semmi szava nem volt.

A „Misera plebs contribuens”,  a „glebac adstrictus” jogokkal nem bírt, csak kötelességekkel.

Ő viselte az adó terhét, sokféle címen, ő adta az újoncokat a rendes hadsereghez, s azok szolgáltak tíz esztendeig, szabadságolás nélkül: a nemesség csak a haza határán betörő ellenség ellen tartozott harcolni. A jobbágy szolgált a földesúrnak ingyen, szántott, vetett, aratott, robotolt, forspontozott; fizette termése után a dézsmát, kéménye után a füstpénzt; csinálta az országutat, bírája volt az „úriszék”, törvénye az „urbarium”. A bot volt a rangkülönbség jelképe a nemes és a jobbágy között.

Tizenöt millió lakosnak nem volt hazája Magyarország.

S talán a nemesi rend élvezte a szabadságot?

Igen: ha a szabadság a tétlenségben, a tagadásban volna megvalósítva.

Nem tenni semmit, nem engedelmeskedni senkinek, nem fizetni sehová, nem haladni semmi irányban, erre volt elég nemesi szabadság; de alkotni, kezdeményezni, előre haladni, a jövendő javára beruházni, ehhez minden út el volt zárva.

Magyarország volt az európai országok között a leghátramaradottabb. Hitel nélkül, mívelődés nélkül, létezési cél nélkül. Jövendő prédája bármely idegen hódítónak: jelen prédája a szövetségesének.

Az országgyűlésen voltak kitűnő államférfiak, kik az életbevágó reformok szükségét belátták, s azok mellett fényes szónoklatokat tartottak; de ha nézeteik többségre vergődtek is, a conservativ felső tábla visszautasította határozataikat s felelős kormány nem volt, mely azokat végrehajtsa: helytartótanács, udvari kancellária, dikasteriumok intézték az ország ügyeit, administrátorok úrkodtak a vármegyéken, s valamennyi fölött kormányzott a mindent intéző Metternich.

A magyar nemzeti politikusoknak eszményképe volt a vármegye. Ötvenkét parlamentben lehetett ismételni a gravameneket, amik a pozsonyi diaetán elhangzotta. A vármegyét nevezték az alkotmány bástyájának. Csakhogy a bástya ellenáll; de előre nem mozdul.

Ekkor támadt a magyar politikai világban egy kis csoport, mely új programmal lépett fel: nevezték el őket doctrinaireknek, centralistáknak.

Vezértehetségek voltak közöttük báró Eötvös József, Csengery Antal, Szalay László, Kemény Zsigmond, Irinyi József, Irányi Dániel.

1846-ban találkoztam legelőször báró Eötvös Józseffel, amikor ezt mondá előttem:

„... a többi pártoknak nincs semmi programjuk, a mienk világos, érthető. Négy szóból áll: „felelős kormány, népképviseleti parlament.”

Igaz, hogy ez csak négy szó; de hogy az ige testté váljon, előbb romba kell dőlni a régi rendi alkotmánynak, az utasításos követi ország-

gyűlésnek s meg kell előbb születni egy népnek, egy magyar népnek, mely képviselőket válasszon.

lehet-e ezt szavakkal elérni? Hogy a rendi országgyűlés alsó- és felsőháza önmagát megsemmisítse, hogy a földesurakból álló főrend a jobbágyságot szolgaságából fölszabadítsa, az úrbériséget eltörülje, hogy a szűz vállaira büszke nemesség a jogegyenlőséget kiterjessze a parasztra, a közteherviselést elvállalja? S ha megtörténnék az a csoda, hogy a régi alapon álló országgyűlés mindezt elfogadja a rábeszélő ékesszólás, lelkesítő írói befolyás mellett: elfogadja-e azt Metternich: Magyarország újjászületésének hatalmas akadályozója:

 

Petőfi Sándor – Barabás 1848-iki eredeti tusrajza után

 

De hát lehet-e hatni a nemzet lelkületére írott szóval, nyomtatással, mikor itt nehezedik ránk az új eszmék Herodese, a censura?

Mindenkinek van itt ura; mágnásnak a királyi jogar, parasztnak, katonának a káplárpálca, írónak, költőnek a censori veres plajbász.

Csodák csodájának kellene történni, ha a népszabadság napja mégis felvirradna.

Felvirradt.

Március 15-ike volt 1848.

Tízedik évfordulója annak a nagy katasztrófának, mellyel a korszellem óriás keze a régi Budapestet a föld színéről eltörölte a jeges árvízzel, hogy helyet csináljon az újan emelkedő dicső főváros számára.

Másodszor követelte a korszellem azt a csodát, mely eltörölje a régi, korhadt Magyarországot s alapot teremtsen az új, az Európában számot vető, szabad Magyarországnak.

Nem jött e követelés megelőző intés nélkül.

Amíg az 1846-47-iki országgyűlésen az ország legjobbjai fáradtak a reformok sisyphus-sziklájának felgördítésével a soha el nem érhető hegytetőre, egyszerre csak megjelent az országház termében az a láthatatlan kéz, mely Belzázár palotájának falára felkarcolta a „mene, tekel, ufarsin”-t. A szomszéd Galíciában kiütött a forradalom. A lengyel nemesség forradalma volt az az idegen uralom ellen. Ennek az elnyomására támadt az ellenforradalom, a pórlázadás. A lengyel nemesség szabadságharcot kezdett; de elmulasztotta előbb a saját jobbágyságának felszabadítását. S a kettős forradalomnak a lengyel nemesség esett áldozatul. Azok a rettentő kegyetlenkedések, amiknek híreit, ha a hírlapokban elnyomta is a cenzúra, a magyar országgyűlés vezérszónoka által annál megrendítőbb alakban lettek felmutatva; vérrel írott izenet voltak a magyar nemzethez. Az irtóztató példából kellett megtanulnia a magyar nemességnek, hogy a szabadság nem osztályok kiváltsága, hanem köztulajdon, hogy az a régi privilégiumok zászlója alatt halálba vezet: életet csak akkor ád a nemzetnek, ha annak a neve „népszabadság”. S a vésztűz itt dühöng a szomszédban: a világszellem nem ád időhaladékot.

Értette azt minden gondolkozó ember, hogy az eltiport lengyel nemesség után rajtunk a sor; s a kíméletlen hatalom ellenében nincs más módja a nemzeti lét fenntartásának, mint a munkás köznép bebocsátása az alkotmány mentsvárába, nincs más mód a hazát megmenteni, mint hazájává tenni az országot azoknak a népmillióknak, akik eddig csak verítékükkel, vérükkel öntözték ezt a földet, de magukénak nem nevezhették.

Tisztelet, becsület mindazoknak a bölcs államférfiaknak, akik rendes utakon, szokott eszközökkel igyekeztek a törvényhozás visszhangtompító termében a jobbágyság szolgai állapotán javítani; de eszményi céljaiknak nemcsak a kormány ellenszenve képezte akadályát, mint inkább az érdekelt birtokos szavazók önzése; ez volt az a rossz út, melynek feneketlen kátyúiban a reformok szekere fennakadt.

 

Landerer és Heckenast nyomdája – 1848-iki metszet után

 

Egykorú jegyzeteimben egy adatot találok, mely némi világot vet az akkori állapotokra.

Csekélységről volt szó. Az indítványoztatott, hogy a jobbágyoknak engedtessék meg az erdei vadgyümölcs szabad szedése. Hát mi az az erdei vadgyümölcs? Szamóca, gomba, som, mogyoró, vadalma. Paraszt nők, gyermekek szüretje. Ugyan ki irigyelné tőlük? De az indítvány mégis a leghevesebb ellenállásra talált s végül kiderült, hogy a vezérszónoknak, ki a philippicát tartotta, nagy kiterjedésű erdejei után a jobbágyai ötven ezer forint évi bérletet fizetnek az erdei vadgyümölcs szedéséért!

Hát még ha a dézsma és robot megszüntetéséről leend szó, amely az egész eddigi gazdálkodási rendszert gyökeresen meg fogja változtatni!

Az országgyűlés 1848 első hónapjaiban szép csendesen tanácskozott, úgy a tekintetes Karok és Rendek, mint a méltóságos Fő-Rendek tábláin: kimerítő tárgyalások folytak a közös teherviselés, a városi törvény, a honosság és az administrátori rendszer fölött: ezek között három sürgetős reform, egy pedig még sürgetősebb gravamen. Nagy viták folytak, név

 

szerinti szavazásokkal afölött, hogy a főpolgármester évi fizetése 600 forint legyen-e, vagy 1500?

Ekkor kiütött a francia forradalom. A párisi fölkelő nép összetörte a trónt. Egy fiatal írótársunk, Dobsa Lajos egy darab rongyot a széttépett trónkárpitból dicsekedve mutogatott előttünk: ő maga is részt vett a világtörténelmi barikádharcokban.

S e forradalmi kitöréssel egyidejűleg keletkezett Olaszországban a lombard-velencei mozgalom. A szárd vezetőkörök a magyar nemzethez buzdító felhívást intéztek (latin nyelven) szabadságának kivívására.

Közeledő vihar dörgése nyugtalanítá Közép-Európát.

A megdöbbentő politikai esemény a magyar szónokokat is elhatározó lépésre ösztönzé. Március 3-ikán Pest-megye követe, Kossuth Lajos, felirati javaslatot terjesztett a Karok és Rendek elé, melyben a törvényhozás a dynastia iránti törhetlen hűséget hangsúlyozva, kéri a tróntól a felelős minisztérium kinevezését, a szellem szabadságát, a honvédelem rendezését s a jobbágyok felszabadítását, országos kárpótlás mellett. Az alsótábla egyhangúlag elfogadta a felirati javaslatot.

A méltsás főrendek azonban igen egyszerűen segítettek magukon, hogy ez a felirat általuk ne tárgyaltassék. Összes elnökeik, a kiválóbb főrendű tagokkal együtt fölrándultak Bécsbe. És így öt napig nem került tárgyalás alá a felirati javaslat. A március 7-iki alsóházi ülésben már türelmetlenkedtek a követek, hogy mit absentálnak annyit a főrendek? Mit keresnek Bécsben? Nem Bécsben van az országgyűlés! – Komárom követe, Pázmándy Dénes, finom iróniával magyarázta meg az állapotot. – Bécsben a csehek és lengyelek szláv bált rendeztek; most ennek az ellensúlyozására tartottak a magyar főurak Bécsben egy magyar bált: különbség a kettő között az volt, hogy a szláv bálban szláv nyelven beszéltek, a magyar bálban pedig németül. Kossuth erre méltó haraggal jegyzé meg, hogy nem táncolás az első kötelessége a főrendeknek, hanem a haza ügyei feletti tanácskozás. Követtársa, Szentkirályi, még tovább ment s vád alá kívánta fogatni a kötelességmulasztó elnököket. Erre a radikális indítványra egyszerre felemelte az alsóházban lehunyt fejét a conservativ reactio s a mérges vitának ismét Komárom követe szakította szét a gubancát azzal a szóval, hogy farsang utolsó napján nem tanácsos ilyen komoly ügyeket tárgyalni, halasszuk ezt a nagyböjtre. (Március 7-ike éppen húshagyó keddre esett.) A humoros ötlet véget vetett a kényes vitának. Átmentünk a nagyböjtbe.

Egyszer aztán a táncoló főrendeknek a lába alól kirántotta a csiszolt parkettet a Bécsben kitört utcai forradalom. A bécsi intelligens fiatalság kezébe ragadta az alkotmányos szabadság zászlóját. A bécsi nép akkor még egy szabadelvű tábor volt, csatlakozott a fiatalsághoz, véres összeütközés történt a nép és katonaság között az utcán; melynek az uralkodó V. Ferdinánd atyai jó szíve vetett véget, elbocsátva a kormányról az absolutismus főnökét, Metternichet.

A bécsi ifjúság szabadságharca valóban megelőzte a pesti mozgalmat s diadalmas zászlójától a koszorú meg nem tagadható.

Csupán azt a körülményt akarom felderíteni, hogy a pesti mozgalomnak mégsem a bécsi forradalom volt a keresztanyja.

A mai világ villanytáviratos, telefonos, gyorsvonatos szokásai szerint ily országra szóló eseményt még aznap meg kellett volna tudni Budapesten. Ámde 1848-ban még nem volt se vasút, se villanytávíró. Aki nagyon sietve akart Bécsbe eljutni, az nyergesújfalusi gyorsparasztokkal utazott (mint én is ugyanazon év októberében), a postai küldeményeket ellenben a gőzhajó hozta, melynek Bécsből idáig egész napi út volt. A Pesti Hírlap ugyan március 17-iki számában azt írja, hogy március 14-ikén már megérkezett a bécsi forradalomnak a híre Pestre. Én azonban lehetetlennek tartom, hogy egy hírlapíró március 14-ikén ily világesemény hírét megkapja, azt a fiókjába elzárja s csak három nap múlva közölje.

A március 13-ikán támadt bécsi forradalomnak nem is volt sem aznap, sem a következő március 14-ikén befejezése: folytonos kitartó harcok között, melyben a legkiválóbb államférfiak által vezetett egyetemi fiatalság küzdött elsősorban a bécsi népsereg élén, jutott az március 15-ikén döntő diadalra, amidőn a népakaratáról felvilágosult uralkodó az alkotmányt, a sajtószabadságot, a felelős kormányt, a nemzetőrség és az aula felfegyverzését aláírta s az ujjongó Bécs utcáin, testvérével és annak fia, Ferenc Józseffel egy kocsin végigvonult. Ugyanezen a napon érkezett meg Pozsonyból a gőzhajóval a magyar országgyűlés küldöttsége, István főherceg nádor vezetése alatt, Kossuth Lajossal és követtársaival, a bécsi nép ovációi mellett, a király által kegyelmesen fogadott feliratával az országgyűlésnek.

Ez is március 15-ikén történt – Bécsben.

De erről Budapesten senkinek tudomása nem lehetett.

Egy tenger választott el még akkor bennünket.

A budapesti március 15-ikének indító oka nem a bécsi forradalom volt; hanem, amit nyomtatott adatok igazolnak, a „Pesti Körnek” az a határozata, hogy a „magyar nemzet tizenkét pontban formulázott kívánatait” ne intézzük egyenesen az országgyűléshez: hanem elébb köröztessük azokat az országban vidékszerte.

Ez lett volna az eszmefolyás elmocsárosodása.

Ez ellen indítottuk meg mi, márciusi fiatalok, a népre való hivatkozást.

Március 14-ikén este adtunk egymásnak találkozást az én szállásomon, melynek lakosztályán Petőfiékkel osztoztunk.

Másnap reggel négyen jöttünk össze, a kitűzött találkozó helyen: Petőfi, Vasvári, Bulyovszky és én; de többi társaink Degré, Bozzay, Vajda János, Sükey, Pálffy Albert, Emődy, Oroszhegyi, Dobsa a Pilvax-kávéházban vártak reánk, az úgynevezett „közvélemény asztalánál”.

Korán reggel volt: borús, esős idő.

Petőfi az elmúlt éjjel megírta költeményét: „Talpra magyar, hí a haza!”

Én pedig a pesti tizenkét pontját a fiatal Magyarországnak. „mit kíván a magyar nemzet?” a nép által megérthető magyarázattal alakítottam át. A tizenkét pont összeállítása Irinyi József műve volt, ki azt a Pesti Kör elé terjeszté.

A kérdés csak az volt március 15-ikének reggelén, hogy mi történjék e tizenkét pontos petícióval.

Apelláljunk a népre! Ez volt közös megegyezésünk.

Vasvári Pál, kezében elefántcsont-fogantyús botjával oly hevesen hadonászott, hogy a pálcatőr kirepült a botjából s az én falam szögletében állt meg a hegyével.

„Jó ómen!”

Előre a vassal!

S ezzel a szóval kezdődött meg az örökké emlékezetes 1848-iki március 15-ike: a sajtószabadságnak, a népszabadságnak örökké emlékezetes napja.

E nap dicsőítésében szabad nekem is részt vennem, akinek a fejére ennek a dicsőségnek csak a visszfényéből jut egy eltévedt sugár. A népszabadság vezérférfiai ott keresendők a pozsonyi országgyűlésen, a pesti eldöntő mozgalomnak a lelke maga volt PETŐFI.

Az ő hazaszeretettől lángoló, szabadságérzettől áthatott költeményei voltak azok az előhírnökei az új korszaknak, melyek évekkel elébb szórták a szikráit a szabad eszméknek a közvéleménybe. Az ő lelke volt a korszelem vezető fáklyája. Mint költő is a világköltészet színvonalán álló lángész, aki egy lustrum alatt egy üstököspályát futott meg az égen s művei összességében magának halhatatlanságot, nemzetének elismerést vívott ki késő századokra. Mint bajnoka, vértanúja a hirdetett népszabadságnak, kinek alakját ércbe öntjük, hogy mindig maga előtt lássa, soha el ne felejtse az utókor.

Március 15-ikének minden hulló csillagait Petőfi homloka gyűjté maga körül egy csillagkoszorúba.

Mi többiek, kik az ő felhívó szavára léptünk ki a küzdtérre, csak az ő hű harcosai voltunk.

Ennek a becsületes hazafi phalanxnak a tagjairól kívánok én e mai napom megemlékezni, aki őket március 15-ikén a küzdelem színhelyén láttam.

Kéziratomban itt kitörült sorok következnek. Öt sor. Ezekben soroltam elő azoknak a neveit, akik a márciusi napok ifjai közül még élnek. Még most is nevezetes, kiváló tényezői a társadalomnak, a vallásnak, az irodalomnak. Másnap rá a sors keze, ez a rettenetes censor, kitörülte az első sort a feljegyzésemből, Március 15-ikének a szerkesztője a ravatalon feküdt. Én aztán kitörültem a többi sorokat. A mesterségemhez illik, hogy ómenekben higgyek. Nem merem már megszámlálni az élőket. Egyedül maradtam már a „tízek” közül. Két év alatt az utolsó háromból kettő elhagyott. Petőfi születésnapjától a szabadsajtó születésnapjáig háromszor fogy el a hold: - addig még mi is elfogyhatunk.

Következzék ama hosszú sora a szellemalakoknak, akik már csak a lélekidézés szavára vonulnak végig látó lelkem előtt: legelöl Petőfi, utána Vasvári Pál, Irinyi József, Degré Alajos, Bozzay, Egressy Gábor, Vidacs János, Vajda János, Csengery Antal, Sükey Károly, Emődy Dániel, Bulyovszky Gyula, Oroszhegyi Józsa, Irányi Dániel, Vas Gereben (Radákovics), Ludassy Mór, Papp Gábor, Lisznyai Kálmán, Bérczy Károly, Tompa Mihály, Arany János, Helfy Ignác, Kerényi Frigyes; utolsónak a fiatalok sorába kell számítanom, Nyáry Pál, Pest-megye alispánja és Rottenbiller, Pest város polgármestere.

Minő felvonulása a szellemeknek! Mintha Csaba vezér „hadak útját” látnám az éjjeli égen megrémledezni!

Ezeknek az alakjairól akarok tinektek beszélni, ti szép, ifjú, reményteljes, kötelességterhes új nemzedék.

Költők, hírlapírók voltak mindannyian. Neveiket műveik elsorolásával együtt mind megtalálhatjuk a hazai lexikonokban: egy sem múlt el úgy, hogy irodalmunk múzeumát ne gyarapította volna. Egy, szorosan összetartó irodalmi társaságot képeztünk valamennyien.

NYÁRY PÁL ugyan nem tartozott az írók közé; de különösen rám

 Landerer és Heckenast sajtója 1848.

nézve valóságos kútforrást képezett az ő gazdag ismerete, melyből a régi táblabíró világ és a szabadságharc leírásának adatait merítettem. A magyar humorban, mely előadásait jellemezte, igazán mesterem volt. Erős kritikája volt s azt kíméletlenül gyakorolta ellenemben, Petőfi ellenében – és még a legnagyobb emberek ellenében is. Alakja, arca igazi magyar típus volt, amaz erőteljes, emez kissé ragyás: nem volt ideálszép; de szeretetre méltó: láttam őt több ízben halálveszély előtt is mosolyogni. Hogy a legnagyobb kétségbeesés halálba csalogató napjaiban élve maradtam, azt is neki köszönhetem. -  Aztán ő is ott volt közöttünk március 15-ikén reggel, amikor egy csoport fiatal ember azzal a képtelen követeléssel állt elő, hogy legyen egész Magyarország fiatal. Nyáry Pál megjelenése közöttünk azt bizonyítja, hogy ez lehet - meglesz -, meg kell lennie!

Társaink egyike nem tudta ezt a napot bevárni. A megelőző évben mindennapos látogatója volt társas összejöveteleinknek CZAKÓ ZSIGMOND, fényes nagy tehetség, eredeti úttörő a színműirodalom országában (már az arcképe is megjelent, Barabás rajzónjától megörökítve). Mért hagyott itt bennünket? annak az okát soha meg nem tudjuk. Nem bízott tán a jövendőben, nemzetében, önmagában. Csengery Antal lakásán, vidám társalgás közepett, szájába vette egy pisztolynak a csövét s ezzel a halálcsókkal átküldte magát a túlvilágba. Szegény özvegy anyja ott Erdélyországban, összegyűjtött vagyonkájából sírkövet szándékozott dicső fiának készíteni; de mire az összeg egybegyűlt, bekövetkeztek a nemzeti felszabadulás napjai s a szabadságra rögtön előtámadtak a megvédő küzdelemé: a küzdelemhez honvéd kellett, annak fegyver és ruházat, ahhoz pénzre volt szükség; hogy a magyar pénzjegyeknek hitele legyen, ércalapot kellett előteremteni: felhívtuk az egész országot, hogy ki-ki tegye le a haza oltárára az otthon takargatott ezüstjét, aranyát; a nemzet követte a felhívást, főurak ezüst servicei, polgárok ezüst kanalai, szép asszonyok, hajadonok arany függői, karperecei, jámbor földmívesek rejtegetett tallérkái halomra gyűltek a szent oltáron .Czakó Zsigmond édesanyja is odatette ez áldozatok közé a bibliai özvegyasszony fillérét: szeretett egyetlen fia sírkövének az árát. S most csak az őszi kökörcsinek tudják, melyik hant alatt nyugszik a költő? Fejfáját feltüzelték azon a télen a táborozó hadcsapatok. Ha tudott volna várni egy esztendeig, talán másutt is megkaphatta volna ezeket az ismeretlen sírokból kibúvó kökörcsineket, ahogy megtalálták a magukéit Petőfi és Vasvári.

PETŐFInek arca és alakja nem volt az, amit daliásnak nevezünk: arckifejezése komor, rideg volt, termete szűkvállú, járása nagy lépésű mint a távgyaloglóké; hangja tompa, de mikor az ihlet lángja átmelegítette, ez a mozdulatlan arc ragyogott, ezek a csapott vállak földgömbemelő Atlasz vállaivá nőttek s midőn lelkesítő költeményeit szavalta, hangja az indulatoknak minden változatait zengte, sírta, mennydörögte. S ha lóra kaphatott, akkor egész daliává alakult át: úgy ült a lovon, mintha tejes életében azt tanulta volna. Bár sohase is vált volna meg a lovától a végzetes napokban. Ha Bem tábornokot, mint hadsegéde, követi, a végzetes ütközet után vele együtt menekülhetett volna azon a mocsári ösvényen, melynek bejáratát a hős Zeyk Domokos egymagában védte mindhalálig az egész szotnia kozák üldözése ellen. Miért kellett neki nézőül elmenni abba a magára hívott végső csatába: „ott essem el én, a harcz mezején!” Ahogy megkívánta, ahogy megjósolta, a fölötte elszáguldó paripák otthagyták holttestét összetaposva. Hol omlott ki drága vére? Hol van eltemetve? Azt senki sem tudja. Amennyire a láthatár terjed Fehéregyház táján, az mind Petőfi sírja. Sírnak elég nagy.

Azt mondá Petőfi hozzám írt versében: „Te, lelkem megmaradt fele!” – A megmaradt fél nem szűnt meg elvesztett felét siratni soha. Talán összetalálkoznak még valahol.

A márciusi napoknak második hőse volt VASVÁRI PÁL. Hatalmas ifjú férfialak, nyílt tekintetű, nemes vonásokkal büszkélkedő arccal, nagy kék szemekkel, sűrű gesztenyeszín hajfürtökkel. Bálványa volt a fiatalságnak, vezére, lelke a néptömegnek, mely tartalomdús csengő szózatára ment utána, amerre hívta, s megállt, ahol megállítá.

Ő is kardot fogott, mikor a tollnak és szónak a sikere megszűnt. Maga szervezett egy szabadcsapatot, Rákóczy-csapat cím alatt. Csapatja élén esett el az erdélyi havasok közt. Társait is leölték. Tíz évvel később ott jártam a Biharhegy gerincén, ahol e siralmas harc lefolyt. De még akkor nem nyíltak a kökörcsinek, hogy megkérdhettem volna tőlük, melyikük őrzi a délceg népszónok álmait. Kísérőm, egy derék oláh nemes, tíz év előtt ellenség, most jó barát, megmutatta az út mellett felmeredő sziklatornyot, mely mellől a csapatja élén lovagló vezért lesből lelőtték. Az elesettnek piros bársony mellényét is megmutatta, mit ereklyéül megtartott. Ráismertem a szép asszony keze hímzette virágokról. A hímzőjét  is ismertem valaha. De a sírját a kísérőm sem tudta megmutatni. Kőhalmaz, borókabozót nagy messzeségben.

Megelőzte mind a két vértanúját a népszabadságnak a közöttünk legifjabb költő, a szép tehetségű Bozzay, ki még az al-dunai harcok alatt esett el. Alig volt húsz éves. Vasvári volt huszonkettő, Petőfi volt huszonöt.

A márciusi ifjak közül még többen is elmentek a csatatér babérait tépni. Degré Alajos, mint huszártiszt sebet is kapott az isaszegi ütközetben, Úrházi György hírlapíró egy kozák lándzsadöfés sebhelyét viselte holtig a homlokán, Ballagi Károly írónak Budavár ostrománál a karját lőtték keresztül, Sárossy Gyula, az „Arany trombita” írója, s Táncsics Mihály, a szocialista író, az in effigie felmagasztaltatásban részesült. Vajda János zászlótartó volt; Sükei Károly is végigszolgálta a hadjáratot, mint hadnagy ez a kis termetű, de nagy erélyű emberke, kinek március tizenötödikén dadogó hangjával kiejtett szava röpke mondásul maradt fenn. „nem kkkell ilyenkkkor hallgatni az okokokos emberekre!” Azután Dobsa Lajos, Lisznyai Kálmán, Balázs Sándor. Majd Vadnay Károly, Tóth Kálmán, kik még a márciusi napokban fiatal diákok voltak, de mielőtt a költői babért kivívták volna, a legnehezebb idők harci babérjait szerezték meg homlokukra.

EGRESSI BÉNI, a kedves dalköltő, Petőfi verseinek dallamosítója, mint honvédszázados harcolt számos csatatéren. EGRESSY GÁBOR, az utolérhetetlen szavalóművész, mint kormánybiztos és szabadcsapatvezér játszotta a legszebb hősszerepet a Kárpátok között. A magyar hadsereg romjaival ő is kivándorolt Törökországba s éveket töltött a számkivetésben. A király kegyelme megnyitá előtte hazája határát, visszatérhetett honába. honába igen, de nem a maga országába, a színpadra. Az intendáns nem ád amnestiát. Ekkor aztán a magyar közönség gyűjtés útján adta össze a páratlan nagy művész fizetését, hogy az újra elfoglalhassa a helyét a színpadon. Ott is halt meg, a színpadon, a saját csataterén, ahogy illik a szellem harcosához, egy mesterszerepe közepén.

OROSZHEGYI JÓZSA alacsony termetű, cingáz emberke volt, tökéletes kínai arctípus, még a sárga színnel is ellátva. Hírlapíró volt és költészettanára egy pesti felsőbb leánynevelő intézetnek. A hadjárat alatt ő is szabadcsapatot alakított, melynek viselt dolgait a hivatalos Közlöny is megörökíté. A végén ő is átmenekült Törökországba. Orvosi diplomája volt, az ozmán hadseregnél alkalmazást nyert; abban meg is maradt; utóbb tábori főorvosi rangra vitte. Hét nyelven beszélt és írt tökéletesen. A hatvanas évek vége felé meg is házasodott, török leányt vett el. Sokoldalú tudományáért, különösen nyelvismeretéért a törökök nagyon megbecsülték. Egy ebéd után hirtelen felhajtott egy pohár arakot s attól kapott a fejére a denevérszárnyú angyaltól egy olyan legyintést, hogy a hét nyelv közül hatot egyszerre elfelejtett, csak a hetedik maradt meg a nyelve hegyén. a magyar anyanyelv. Ekkor kénytelen volt hazajönni Magyarországra; itt azután a magyar kormányelnök gondoskodott a kegydíjáról, mely életét fenntartsa – a halálangyal szárnyának második szellőcsapásáig. Mozgalmas életet végzett; pedig milyen nyugodalmasat kezdett!

VAS GEREBEN (családi nevén Radakovics József) szintén a márciusi fiatalság közé tartozott. Irodalmi munkássága a legkedveltebb elbeszélők közé tartozott. Irodalmi munkássága a legkedveltebb elbeszélők közé érdemesíti. A szabadságharc alatt a kormány által gyámolított Néplapot szerkesztette, s a későbbi évtizedekben tehetséges munkása volt a nemzeti irányzatnak. Vidám, eleven, életpiros arcú fiatal ember volt, akinek a feje fölött az idők viszontagságai nyomtalanul múltak el. Kétszer házasodott, mindannyiszor eszményi szép nőt vett feleségül. Egyszer Bécsbe utazott, ahol ügyvédi praxisa után volt valami dolga. :Az utcán valami baját érezte. Máskor is elő szokott az nála fordulni Egy kis szívdobogás. Ismerte  már a csalhatlan gyógyszerét: Digitalis. Útjában volt a Burg melletti gyógyszertár. Oda tartott a panaceát megrendelni. Mikor a gyógyszertár ajtaját kinyitotta maga előtt, még ezen a földi világon volt; mikor betette az ajtót maga mögött, már akkor a másik világon járt. A legtöbb írónak ez a vége. A jótékony szívszélhűdés. A szívünkkel dolgozunk. A természet diktálja, hogy az elhasznált életműszer felmondja a szolgálatot. Egész lajstromát az írótársaimnak számlálhatnám el, akiket ugyanez a gyorsposta szállított el boldogabb hazába.

IRINYI JÓZSEFre kerül a sor. Ez a kiváló alakja magyar társadalmunknak volt a legszebb férfi, akit valaha ismertem. Termete Antinousi, arca klasszikus idomzatú, feje, mint Achillesé, ajkai pirosak, megcsattanók, beszéde gyors, a franciához inkább hasonló, mint a magyarhoz. Franciához hasonlított az egész modora, viselkedése, szokásai, társadalmi fogalmai. Tökéletesebb párisi alakot nem lehetett képzelni Irinyinél, ki mindenben hű utánzója is volt a francia nagy fiatalságnak, mely közt nevelkedett. Senkit sem respektált, mindenkivel komázott. Egyszer Deák Ferenc azt kérdezé tőle, hogy mit adnak ma a nemzeti színházban? – A Hunyady Lacit – felelte Irinyi. – Úgy? A Hunyady Mukinak a fiát? – mondá Deák. – Irinyi volt a pesti tizenkét pont összeállítója, ő volt, aki e pontokat kinyomatva a Landerer és Heckenast nyomda ajtajából a közönség közé szórta. A szabadság éve alatt tagja volt a képviselőháznak. Kiváló alakja meg van örökítve az országgyűlés megnyitását ábrázoló nagy képcsoportozaton. A Bach-korszak alatt ismét visszatért az irodalmi pályája. Ismeretei, nagy tehetsége ott ismét nagy elismerésre jutotta. Az a sajátsága volt, hogy télen sem viselt soha meleg felöltőt. Csikorgó januári időben találkoztam vele gyakran az utcán, szétgombolt frakkban (mindig frakkot viselt, még a forradalom alatt is) és fehér mellényben. Azt mondta, hogy Párisban nem ismerik a hideget.

Egyszer aztán alaposan meghűtötte magát: gyomorgyulladást kapott. Orvosa, jó pajtása, félreismerte a baját: gyomorkatarhusst konstatált s erometicát rendelt neki. s azzal magára hagyta.

Irinyi József nőtlen volt; nem őrizte se jó barát, se szerető se fizetett ápoló

Másnap reggel ott találták a szobája közepén meghalva, bútorai összehányva, szobájának falai, padlata vérrel befecskendezve. Elvérzett, anélkül, hogy valaki segélyére sietett volna.

Vele együtt múlt ki az utolsó francia-magyar.

Idézzek-e még több kísértetet?

Nem menekül-e még a hallgatóság kegyetlen előadásom elől. Hisz magamnak is megreszket a szívem a szellemidézés közben.

Pedig még többen vannak, akik a föld alatti induló zene accordjaira, halotti lepedőikbe burkolva előttem végig haladnak.

Ott jön a „Kegyenc” drámaírója, a magyar emigráció vezére, átlőtt szívét takarva szemfedőjével. Megszólítom: „miért volt ez?” Felemelt csontkeze ujjával int: „ha megmondanám, te is utánam jönnél.” Megsemmisíteni magunkat, mikor meggyőződtünk róla, hogy élő alakunk útjában áll a nemzet jövendőjének.

Majd VIDACS JÁNOS alakja vonul el lelkem előtt. Milyen igazi magyar fiú volt 1848 márciusában, mikor az Egyetem téren összetalálkoztunk. Emelvényünk volt a lelkesült fiatalság válla. Karcsú, izmos termetű ifjú, fekete göndör hajjal, tüzes szemekkel, harsogó szavára mozgásba jött a tenger: a néptenger. S ő szerette ezt a tengert hullámba verni, partot ostromoltatni vele. Értett hozzá. Talán egyetlen valódi forradalmi jellem volt a magyarok közt. A hadjáratot végigszolgálta fegyverrel. De azután sem nyugodott el soha. Feszítő rugója volt minden mozgalomnak, mely az idegen absolut uralom megtörésére támadt itthon s fenntartá az összeköttetéseket ott künn. A börtönodúk penésze nem tudta kigyógyítani belőle.

És amellett a legkomolyabb magyar iparos volt. Gépgyárat alapított, mely kiváló sikerrel működött, s e sikert nem támogatta semmi reklám, dicsekedés. A Vidacs-ekék híresek voltak a hazában és a külföldön mindenütt, ahol az édes mindnyájunkat éltető kenyeret termesztik. Együtt dolgozott a munkásaival. Kora hajnalban ott volt már közöttük, s a munkások nem panaszkodtak a munkaidő hosszúsága s a fekete kenyér miatt, mikor azt látták, hogy gyártulajdonosuk maga is ott veri a vasat az üllőn velük együtt, s ugyanabból a fekete kenyérből szeg magának és a családjának, amely a munkásoké. Magánéletében a puritán egyszerűséget követte. A pénzügyekben pontos, az üzleti ügyekben lelkiismeretes volt: ezért fordult hozzá minden olyan közügyek kezelésében az ország közbizalma, melyek titoktartást követeltek.

Az alkotmányos korszak alatt azután alakult egy részvénytársaság Budapesten, mely milliónyi tőke mellett egy nagyszabású gépgyár megalakítását tűzte ki feladatául. Igazgató elnöke lett a szabadságharc egyik legnépszerűbb tábornoka. Munkásokul behozták a külföldön leghírhedettebb izgatókat s azokat háromszorosan nagyobb bérfizetéssel alkalmazták, mint amilyent a Vidacs-gépgyár munkásai kaptak.

Ez volt a megölő fátum.

Vidacs János nekem többszörös találkozásunknál elpanaszolta, hogy ez az őrületes verseny őt semmivé teszi. Az ő gépgyára háromszoros munkabérfölemelést el nem bír. pedig most már az ő munkásai is fel vannak izgatva.

A részvényes-gépgyár aztán néhány esztendő alatt elvesztegette a millióját; leszámolt: maradtak a puszta falak; de aközben a földig verte az életképes, szorgalomból támadt Vidacs-gyárat. Alapítója, a még mindig fiatal népképviselő egy rossz napon egy Kígyó utcai ház negyedik emeletéről a földre vetette magát. Földanya megölte.

De a kezelésére bízott közpénzekből egy fillér sem hiányzott. A honvédmenház alapjára begyűlt összegeket halála előtti napon az utolsó forintig leszámolta az építő bizottságnak. Egy homályfolt se maradt a nevén. A szakismeretlen vállalkozás egészségtelen versenye ölte meg.

Hasonló halált választott a szabadság hosszú küzdelmének egyik legkiválóbb vezéralakja, NYÁRY PÁL. Végzetes elhatározásának indító oka sohasem jött nyilvánosságra. Rongált vagyoni állapot nem lehetett az, mert rokonai igen szép összeget érő vagyont örököltek utána, mely az egyszerű magányosan élő urát bőven eltarthatta. Halálának titka csak sejthető; rendkívüli helyzetekből, lélektani kényszerűségekből összebonyolult oly kínzó szövevény támadt, melyet egy lágy ember fél kézzel letépett volna magáról; de mely a vasembert agyonfojtotta. Nyáry Pál életének regényét én jól ismerem, de leírni nem fogom soha, - elrettentő például mindazoknak, akiket valami végzet arra ösztönöz, hogy ezért a szegény Magyarországért feláldozzák a saját boldogságukat, lelküket, mindenüket.

És ezzel bezárom a kriptaajtót. Ti többiek aludjatok csöndesen, amíg majd én is nem kopogtatok az ajtón. akkor zúgjatok, hogy „szabad!”

(Forrás: Petőfi-album 115-131. old.  – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)