- Visszaemlékezés –
Ötven év múlt el azóta.
Akik abban az évben születtek, azok mind vén emberek már.
Egy egész új emberöltő támadt nyomunkban.
Akik ama napfordító év cselekményeiben részt vettek, kevesen élnek már, s akik még életben vannak, azok is minden nap leszámolnak az élettel, mielőtt álomra hajtanák fejüket, mert nem tudhatják, hogy lesz-e még annak az álomnak fölébredése?
Akinek a régi emberek közül még van valami elmondani valója, siessen vele, amíg nap süti az arcát.
Én is e régi emberek közül való vagyok.
Hadd mondjam el, amit ez emlékezetes napokról följegyeztem.
Más Magyarország volt az, mint a mostani.
A magyar nemzetet félmilliónyi nemes ember képezte. Az választott megyei tisztviselőket és az országgyűlés alsóházába követeket, megyénkint kettőt. Ezeknek a megyei rendek utasításokat adtak s ha követeik ez utasítások ellenére szóltak és szavaztak, visszahívhatták őket.
Jókai Mór 1848-iki metszet után
A polgári osztály is képviselve volt az országgyűlésen. A királyi városok egy-egy követet küldtek. S valamennyi királyi város követeinek a szavazata „egy” szavazatot adott ki. Ez volt a polgárság részvevése a törvényhozás műveletében.
Hát a többi? A tizenöt millió lakosa az országnak? A földmívelő, a munkaviselő nép? A jobbágyság? Annak semmi szava nem volt.
A „Misera plebs contribuens”, a „glebac adstrictus” jogokkal nem bírt, csak kötelességekkel.
Ő viselte az adó terhét, sokféle címen, ő adta az újoncokat a rendes hadsereghez, s azok szolgáltak tíz esztendeig, szabadságolás nélkül: a nemesség csak a haza határán betörő ellenség ellen tartozott harcolni. A jobbágy szolgált a földesúrnak ingyen, szántott, vetett, aratott, robotolt, forspontozott; fizette termése után a dézsmát, kéménye után a füstpénzt; csinálta az országutat, bírája volt az „úriszék”, törvénye az „urbarium”. A bot volt a rangkülönbség jelképe a nemes és a jobbágy között.
Tizenöt millió lakosnak nem volt hazája Magyarország.
S talán a nemesi rend élvezte a szabadságot?
Igen: ha a szabadság a tétlenségben, a tagadásban volna megvalósítva.
Nem tenni semmit, nem engedelmeskedni senkinek, nem fizetni sehová, nem haladni semmi irányban, erre volt elég nemesi szabadság; de alkotni, kezdeményezni, előre haladni, a jövendő javára beruházni, ehhez minden út el volt zárva.
Magyarország volt az európai országok között a leghátramaradottabb. Hitel nélkül, mívelődés nélkül, létezési cél nélkül. Jövendő prédája bármely idegen hódítónak: jelen prédája a szövetségesének.
Az országgyűlésen voltak kitűnő államférfiak, kik az életbevágó reformok szükségét belátták, s azok mellett fényes szónoklatokat tartottak; de ha nézeteik többségre vergődtek is, a conservativ felső tábla visszautasította határozataikat s felelős kormány nem volt, mely azokat végrehajtsa: helytartótanács, udvari kancellária, dikasteriumok intézték az ország ügyeit, administrátorok úrkodtak a vármegyéken, s valamennyi fölött kormányzott a mindent intéző Metternich.
A magyar nemzeti politikusoknak eszményképe volt a vármegye. Ötvenkét parlamentben lehetett ismételni a gravameneket, amik a pozsonyi diaetán elhangzotta. A vármegyét nevezték az alkotmány bástyájának. Csakhogy a bástya ellenáll; de előre nem mozdul.
Ekkor támadt a magyar politikai világban egy kis csoport, mely új programmal lépett fel: nevezték el őket doctrinaireknek, centralistáknak.
Vezértehetségek voltak közöttük báró Eötvös József, Csengery Antal, Szalay László, Kemény Zsigmond, Irinyi József, Irányi Dániel.
1846-ban találkoztam legelőször báró Eötvös Józseffel, amikor ezt mondá előttem:
„... a többi pártoknak nincs semmi programjuk, a mienk világos, érthető. Négy szóból áll: „felelős kormány, népképviseleti parlament.”
Igaz, hogy ez csak négy szó; de hogy az ige testté váljon, előbb romba kell dőlni a régi rendi alkotmánynak, az utasításos követi ország-
gyűlésnek s meg kell előbb születni egy népnek, egy magyar népnek, mely képviselőket válasszon.
lehet-e ezt szavakkal elérni? Hogy a rendi országgyűlés alsó- és felsőháza önmagát megsemmisítse, hogy a földesurakból álló főrend a jobbágyságot szolgaságából fölszabadítsa, az úrbériséget eltörülje, hogy a szűz vállaira büszke nemesség a jogegyenlőséget kiterjessze a parasztra, a közteherviselést elvállalja? S ha megtörténnék az a csoda, hogy a régi alapon álló országgyűlés mindezt elfogadja a rábeszélő ékesszólás, lelkesítő írói befolyás mellett: elfogadja-e azt Metternich: Magyarország újjászületésének hatalmas akadályozója:
Petőfi Sándor – Barabás 1848-iki eredeti tusrajza után
De hát lehet-e hatni a nemzet lelkületére írott szóval, nyomtatással, mikor itt nehezedik ránk az új eszmék Herodese, a censura?
Mindenkinek van itt ura; mágnásnak a királyi jogar, parasztnak, katonának a káplárpálca, írónak, költőnek a censori veres plajbász.
Csodák csodájának kellene történni, ha a népszabadság napja mégis felvirradna.
Felvirradt.
Március 15-ike volt 1848.
Tízedik évfordulója annak a nagy katasztrófának, mellyel a korszellem óriás keze a régi Budapestet a föld színéről eltörölte a jeges árvízzel, hogy helyet csináljon az újan emelkedő dicső főváros számára.
Másodszor követelte a korszellem azt a csodát, mely eltörölje a régi, korhadt Magyarországot s alapot teremtsen az új, az Európában számot vető, szabad Magyarországnak.
Nem jött e követelés megelőző intés nélkül.
Amíg az 1846-47-iki országgyűlésen az ország legjobbjai fáradtak a reformok sisyphus-sziklájának felgördítésével a soha el nem érhető hegytetőre, egyszerre csak megjelent az országház termében az a láthatatlan kéz, mely Belzázár palotájának falára felkarcolta a „mene, tekel, ufarsin”-t. A szomszéd Galíciában kiütött a forradalom. A lengyel nemesség forradalma volt az az idegen uralom ellen. Ennek az elnyomására támadt az ellenforradalom, a pórlázadás. A lengyel nemesség szabadságharcot kezdett; de elmulasztotta előbb a saját jobbágyságának felszabadítását. S a kettős forradalomnak a lengyel nemesség esett áldozatul. Azok a rettentő kegyetlenkedések, amiknek híreit, ha a hírlapokban elnyomta is a cenzúra, a magyar országgyűlés vezérszónoka által annál megrendítőbb alakban lettek felmutatva; vérrel írott izenet voltak a magyar nemzethez. Az irtóztató példából kellett megtanulnia a magyar nemességnek, hogy a szabadság nem osztályok kiváltsága, hanem köztulajdon, hogy az a régi privilégiumok zászlója alatt halálba vezet: életet csak akkor ád a nemzetnek, ha annak a neve „népszabadság”. S a vésztűz itt dühöng a szomszédban: a világszellem nem ád időhaladékot.
Értette azt minden gondolkozó ember, hogy az eltiport lengyel nemesség után rajtunk a sor; s a kíméletlen hatalom ellenében nincs más módja a nemzeti lét fenntartásának, mint a munkás köznép bebocsátása az alkotmány mentsvárába, nincs más mód a hazát megmenteni, mint hazájává tenni az országot azoknak a népmillióknak, akik eddig csak verítékükkel, vérükkel öntözték ezt a földet, de magukénak nem nevezhették.
Tisztelet, becsület mindazoknak a bölcs államférfiaknak, akik rendes utakon, szokott eszközökkel igyekeztek a törvényhozás visszhangtompító termében a jobbágyság szolgai állapotán javítani; de eszményi céljaiknak nemcsak a kormány ellenszenve képezte akadályát, mint inkább az érdekelt birtokos szavazók önzése; ez volt az a rossz út, melynek feneketlen kátyúiban a reformok szekere fennakadt.
Landerer és Heckenast nyomdája – 1848-iki metszet után
Egykorú jegyzeteimben egy adatot találok, mely némi világot vet az akkori állapotokra.
Csekélységről volt szó. Az indítványoztatott, hogy a jobbágyoknak engedtessék meg az erdei vadgyümölcs szabad szedése. Hát mi az az erdei vadgyümölcs? Szamóca, gomba, som, mogyoró, vadalma. Paraszt nők, gyermekek szüretje. Ugyan ki irigyelné tőlük? De az indítvány mégis a leghevesebb ellenállásra talált s végül kiderült, hogy a vezérszónoknak, ki a philippicát tartotta, nagy kiterjedésű erdejei után a jobbágyai ötven ezer forint évi bérletet fizetnek az erdei vadgyümölcs szedéséért!
Hát még ha a dézsma és robot megszüntetéséről leend szó, amely az egész eddigi gazdálkodási rendszert gyökeresen meg fogja változtatni!
Az országgyűlés 1848 első hónapjaiban szép csendesen tanácskozott, úgy a tekintetes Karok és Rendek, mint a méltóságos Fő-Rendek tábláin: kimerítő tárgyalások folytak a közös teherviselés, a városi törvény, a honosság és az administrátori rendszer fölött: ezek között három sürgetős reform, egy pedig még sürgetősebb gravamen. Nagy viták folytak, név
szerinti szavazásokkal afölött, hogy a főpolgármester évi fizetése 600 forint legyen-e, vagy 1500?
Ekkor kiütött a francia forradalom. A párisi fölkelő nép összetörte a trónt. Egy fiatal írótársunk, Dobsa Lajos egy darab rongyot a széttépett trónkárpitból dicsekedve mutogatott előttünk: ő maga is részt vett a világtörténelmi barikádharcokban.
S e forradalmi kitöréssel egyidejűleg keletkezett Olaszországban a lombard-velencei mozgalom. A szárd vezetőkörök a magyar nemzethez buzdító felhívást intéztek (latin nyelven) szabadságának kivívására.
Közeledő vihar dörgése nyugtalanítá Közép-Európát.
A megdöbbentő politikai esemény a magyar szónokokat is elhatározó lépésre ösztönzé. Március 3-ikán Pest-megye követe, Kossuth Lajos, felirati javaslatot terjesztett a Karok és Rendek elé, melyben a törvényhozás a dynastia iránti törhetlen hűséget hangsúlyozva, kéri a tróntól a felelős minisztérium kinevezését, a szellem szabadságát, a honvédelem rendezését s a jobbágyok felszabadítását, országos kárpótlás mellett. Az alsótábla egyhangúlag elfogadta a felirati javaslatot.
A méltsás főrendek azonban igen egyszerűen segítettek magukon, hogy ez a felirat általuk ne tárgyaltassék. Összes elnökeik, a kiválóbb főrendű tagokkal együtt fölrándultak Bécsbe. És így öt napig nem került tárgyalás alá a felirati javaslat. A március 7-iki alsóházi ülésben már türelmetlenkedtek a követek, hogy mit absentálnak annyit a főrendek? Mit keresnek Bécsben? Nem Bécsben van az országgyűlés! – Komárom követe, Pázmándy Dénes, finom iróniával magyarázta meg az állapotot. – Bécsben a csehek és lengyelek szláv bált rendeztek; most ennek az ellensúlyozására tartottak a magyar főurak Bécsben egy magyar bált: különbség a kettő között az volt, hogy a szláv bálban szláv nyelven beszéltek, a magyar bálban pedig németül. Kossuth erre méltó haraggal jegyzé meg, hogy nem táncolás az első kötelessége a főrendeknek, hanem a haza ügyei feletti tanácskozás. Követtársa, Szentkirályi, még tovább ment s vád alá kívánta fogatni a kötelességmulasztó elnököket. Erre a radikális indítványra egyszerre felemelte az alsóházban lehunyt fejét a conservativ reactio s a mérges vitának ismét Komárom követe szakította szét a gubancát azzal a szóval, hogy farsang utolsó napján nem tanácsos ilyen komoly ügyeket tárgyalni, halasszuk ezt a nagyböjtre. (Március 7-ike éppen húshagyó keddre esett.) A humoros ötlet véget vetett a kényes vitának. Átmentünk a nagyböjtbe.
Egyszer aztán a táncoló főrendeknek a lába alól kirántotta a csiszolt parkettet a Bécsben kitört utcai forradalom. A bécsi intelligens fiatalság kezébe ragadta az alkotmányos szabadság zászlóját. A bécsi nép akkor még egy szabadelvű tábor volt, csatlakozott a fiatalsághoz, véres összeütközés történt a nép és katonaság között az utcán; melynek az uralkodó V. Ferdinánd atyai jó szíve vetett véget, elbocsátva a kormányról az absolutismus főnökét, Metternichet.
A bécsi ifjúság szabadságharca valóban megelőzte a pesti mozgalmat s diadalmas zászlójától a koszorú meg nem tagadható.
Csupán azt a körülményt akarom felderíteni, hogy a pesti mozgalomnak mégsem a bécsi forradalom volt a keresztanyja.
A mai világ villanytáviratos, telefonos, gyorsvonatos szokásai szerint ily országra szóló eseményt még aznap meg kellett volna tudni Budapesten. Ámde 1848-ban még nem volt se vasút, se villanytávíró. Aki nagyon sietve akart Bécsbe eljutni, az nyergesújfalusi gyorsparasztokkal utazott (mint én is ugyanazon év októberében), a postai küldeményeket ellenben a gőzhajó hozta, melynek Bécsből idáig egész napi út volt. A Pesti Hírlap ugyan március 17-iki számában azt írja, hogy március 14-ikén már megérkezett a bécsi forradalomnak a híre Pestre. Én azonban lehetetlennek tartom, hogy egy hírlapíró március 14-ikén ily világesemény hírét megkapja, azt a fiókjába elzárja s csak három nap múlva közölje.
A március 13-ikán támadt bécsi forradalomnak nem is volt sem aznap, sem a következő március 14-ikén befejezése: folytonos kitartó harcok között, melyben a legkiválóbb államférfiak által vezetett egyetemi fiatalság küzdött elsősorban a bécsi népsereg élén, jutott az március 15-ikén döntő diadalra, amidőn a népakaratáról felvilágosult uralkodó az alkotmányt, a sajtószabadságot, a felelős kormányt, a nemzetőrség és az aula felfegyverzését aláírta s az ujjongó Bécs utcáin, testvérével és annak fia, Ferenc Józseffel egy kocsin végigvonult. Ugyanezen a napon érkezett meg Pozsonyból a gőzhajóval a magyar országgyűlés küldöttsége, István főherceg nádor vezetése alatt, Kossuth Lajossal és követtársaival, a bécsi nép ovációi mellett, a király által kegyelmesen fogadott feliratával az országgyűlésnek.
Ez is március 15-ikén történt – Bécsben.
De erről Budapesten senkinek tudomása nem lehetett.
Egy tenger választott el még akkor bennünket.
A budapesti március 15-ikének indító oka nem a bécsi forradalom volt; hanem, amit nyomtatott adatok igazolnak, a „Pesti Körnek” az a határozata, hogy a „magyar nemzet tizenkét pontban formulázott kívánatait” ne intézzük egyenesen az országgyűléshez: hanem elébb köröztessük azokat az országban vidékszerte.
Ez lett volna az eszmefolyás elmocsárosodása.
Ez ellen indítottuk meg mi, márciusi fiatalok, a népre való hivatkozást.
Március 14-ikén este adtunk egymásnak találkozást az én szállásomon, melynek lakosztályán Petőfiékkel osztoztunk.
Másnap reggel négyen jöttünk össze, a kitűzött találkozó helyen: Petőfi, Vasvári, Bulyovszky és én; de többi társaink Degré, Bozzay, Vajda János, Sükey, Pálffy Albert, Emődy, Oroszhegyi, Dobsa a Pilvax-kávéházban vártak reánk, az úgynevezett „közvélemény asztalánál”.
Korán reggel volt: borús, esős idő.
Petőfi az elmúlt éjjel megírta költeményét: „Talpra magyar, hí a haza!”
Én pedig a pesti tizenkét pontját a fiatal Magyarországnak. „mit kíván a magyar nemzet?” a nép által megérthető magyarázattal alakítottam át. A tizenkét pont összeállítása Irinyi József műve volt, ki azt a Pesti Kör elé terjeszté.
A kérdés csak az volt március 15-ikének reggelén, hogy mi történjék e tizenkét pontos petícióval.
Apelláljunk a népre! Ez volt közös megegyezésünk.
Vasvári Pál, kezében elefántcsont-fogantyús botjával oly hevesen hadonászott, hogy a pálcatőr kirepült a botjából s az én falam szögletében állt meg a hegyével.
„Jó ómen!”
Előre a vassal!
S ezzel a szóval kezdődött meg az örökké emlékezetes 1848-iki március 15-ike: a sajtószabadságnak, a népszabadságnak örökké emlékezetes napja.
E nap dicsőítésében szabad nekem is részt vennem, akinek a fejére ennek a dicsőségnek csak a visszfényéből jut egy eltévedt sugár. A népszabadság vezérférfiai ott keresendők a pozsonyi országgyűlésen, a pesti eldöntő mozgalomnak a lelke maga volt PETŐFI.
Az ő hazaszeretettől lángoló, szabadságérzettől áthatott költeményei voltak azok az előhírnökei az új korszaknak, melyek évekkel elébb szórták a szikráit a szabad eszméknek a közvéleménybe. Az ő lelke volt a korszelem vezető fáklyája. Mint költő is a világköltészet színvonalán álló lángész, aki egy lustrum alatt egy üstököspályát futott meg az égen s művei összességében magának halhatatlanságot, nemzetének elismerést vívott ki késő századokra. Mint bajnoka, vértanúja a hirdetett népszabadságnak, kinek alakját ércbe öntjük, hogy mindig maga előtt lássa, soha el ne felejtse az utókor.
Március 15-ikének minden hulló csillagait Petőfi homloka gyűjté maga körül egy csillagkoszorúba.
Mi többiek, kik az ő felhívó szavára léptünk ki a küzdtérre, csak az ő hű harcosai voltunk.
Ennek a becsületes hazafi phalanxnak a tagjairól kívánok én e mai napom megemlékezni, aki őket március 15-ikén a küzdelem színhelyén láttam.
Kéziratomban itt kitörült sorok következnek. Öt sor. Ezekben soroltam elő azoknak a neveit, akik a márciusi napok ifjai közül még élnek. Még most is nevezetes, kiváló tényezői a társadalomnak, a vallásnak, az irodalomnak. Másnap rá a sors keze, ez a rettenetes censor, kitörülte az első sort a feljegyzésemből, Március 15-ikének a szerkesztője a ravatalon feküdt. Én aztán kitörültem a többi sorokat. A mesterségemhez illik, hogy ómenekben higgyek. Nem merem már megszámlálni az élőket. Egyedül maradtam már a „tízek” közül. Két év alatt az utolsó háromból kettő elhagyott. Petőfi születésnapjától a szabadsajtó születésnapjáig háromszor fogy el a hold: - addig még mi is elfogyhatunk.
Következzék ama hosszú sora a szellemalakoknak, akik már csak a lélekidézés szavára vonulnak végig látó lelkem előtt: legelöl Petőfi, utána Vasvári Pál, Irinyi József, Degré Alajos, Bozzay, Egressy Gábor, Vidacs János, Vajda János, Csengery Antal, Sükey Károly, Emődy Dániel, Bulyovszky Gyula, Oroszhegyi Józsa, Irányi Dániel, Vas Gereben (Radákovics), Ludassy Mór, Papp Gábor, Lisznyai Kálmán, Bérczy Károly, Tompa Mihály, Arany János, Helfy Ignác, Kerényi Frigyes; utolsónak a fiatalok sorába kell számítanom, Nyáry Pál, Pest-megye alispánja és Rottenbiller, Pest város polgármestere.
Minő felvonulása a szellemeknek! Mintha Csaba vezér „hadak útját” látnám az éjjeli égen megrémledezni!
Ezeknek az alakjairól akarok tinektek beszélni, ti szép, ifjú, reményteljes, kötelességterhes új nemzedék.
Költők, hírlapírók voltak mindannyian. Neveiket műveik elsorolásával együtt mind megtalálhatjuk a hazai lexikonokban: egy sem múlt el úgy, hogy irodalmunk múzeumát ne gyarapította volna. Egy, szorosan összetartó irodalmi társaságot képeztünk valamennyien.
NYÁRY PÁL ugyan nem tartozott az írók közé; de különösen rám
Landerer és Heckenast sajtója 1848.
nézve valóságos kútforrást képezett az ő gazdag ismerete, melyből a régi táblabíró világ és a szabadságharc leírásának adatait merítettem. A magyar humorban, mely előadásait jellemezte, igazán mesterem volt. Erős kritikája volt s azt kíméletlenül gyakorolta ellenemben, Petőfi ellenében – és még a legnagyobb emberek ellenében is. Alakja, arca igazi magyar típus volt, amaz erőteljes, emez kissé ragyás: nem volt ideálszép; de szeretetre méltó: láttam őt több ízben halálveszély előtt is mosolyogni. Hogy a legnagyobb kétségbeesés halálba csalogató napjaiban élve maradtam, azt is neki köszönhetem. - Aztán ő is ott volt közöttünk március 15-ikén reggel, amikor egy csoport fiatal ember azzal a képtelen követeléssel állt elő, hogy legyen egész Magyarország fiatal. Nyáry Pál megjelenése közöttünk azt bizonyítja, hogy ez lehet - meglesz -, meg kell lennie!
Társaink egyike nem tudta ezt a napot bevárni. A megelőző évben mindennapos látogatója volt társas összejöveteleinknek CZAKÓ ZSIGMOND, fényes nagy tehetség, eredeti úttörő a színműirodalom országában (már az arcképe is megjelent, Barabás rajzónjától megörökítve). Mért hagyott itt bennünket? annak az okát soha meg nem tudjuk. Nem bízott tán a jövendőben, nemzetében, önmagában. Csengery Antal lakásán, vidám társalgás közepett, szájába vette egy pisztolynak a csövét s ezzel a halálcsókkal átküldte magát a túlvilágba. Szegény özvegy anyja ott Erdélyországban, összegyűjtött vagyonkájából sírkövet szándékozott dicső fiának készíteni; de mire az összeg egybegyűlt, bekövetkeztek a nemzeti felszabadulás napjai s a szabadságra rögtön előtámadtak a megvédő küzdelemé: a küzdelemhez honvéd kellett, annak fegyver és ruházat, ahhoz pénzre volt szükség; hogy a magyar pénzjegyeknek hitele legyen, ércalapot kellett előteremteni: felhívtuk az egész országot, hogy ki-ki tegye le a haza oltárára az otthon takargatott ezüstjét, aranyát; a nemzet követte a felhívást, főurak ezüst servicei, polgárok ezüst kanalai, szép asszonyok, hajadonok arany függői, karperecei, jámbor földmívesek rejtegetett tallérkái halomra gyűltek a szent oltáron .Czakó Zsigmond édesanyja is odatette ez áldozatok közé a bibliai özvegyasszony fillérét: szeretett egyetlen fia sírkövének az árát. S most csak az őszi kökörcsinek tudják, melyik hant alatt nyugszik a költő? Fejfáját feltüzelték azon a télen a táborozó hadcsapatok. Ha tudott volna várni egy esztendeig, talán másutt is megkaphatta volna ezeket az ismeretlen sírokból kibúvó kökörcsineket, ahogy megtalálták a magukéit Petőfi és Vasvári.
PETŐFInek arca és alakja nem volt az, amit daliásnak nevezünk: arckifejezése komor, rideg volt, termete szűkvállú, járása nagy lépésű mint a távgyaloglóké; hangja tompa, de mikor az ihlet lángja átmelegítette, ez a mozdulatlan arc ragyogott, ezek a csapott vállak földgömbemelő Atlasz vállaivá nőttek s midőn lelkesítő költeményeit szavalta, hangja az indulatoknak minden változatait zengte, sírta, mennydörögte. S ha lóra kaphatott, akkor egész daliává alakult át: úgy ült a lovon, mintha tejes életében azt tanulta volna. Bár sohase is vált volna meg a lovától a végzetes napokban. Ha Bem tábornokot, mint hadsegéde, követi, a végzetes ütközet után vele együtt menekülhetett volna azon a mocsári ösvényen, melynek bejáratát a hős Zeyk Domokos egymagában védte mindhalálig az egész szotnia kozák üldözése ellen. Miért kellett neki nézőül elmenni abba a magára hívott végső csatába: „ott essem el én, a harcz mezején!” Ahogy megkívánta, ahogy megjósolta, a fölötte elszáguldó paripák otthagyták holttestét összetaposva. Hol omlott ki drága vére? Hol van eltemetve? Azt senki sem tudja. Amennyire a láthatár terjed Fehéregyház táján, az mind Petőfi sírja. Sírnak elég nagy.
Azt mondá Petőfi hozzám írt versében: „Te, lelkem megmaradt fele!” – A megmaradt fél nem szűnt meg elvesztett felét siratni soha. Talán összetalálkoznak még valahol.
A márciusi napoknak második hőse volt VASVÁRI PÁL. Hatalmas ifjú férfialak, nyílt tekintetű, nemes vonásokkal büszkélkedő arccal, nagy kék szemekkel, sűrű gesztenyeszín hajfürtökkel. Bálványa volt a fiatalságnak, vezére, lelke a néptömegnek, mely tartalomdús csengő szózatára ment utána, amerre hívta, s megállt, ahol megállítá.
Ő is kardot fogott, mikor a tollnak és szónak a sikere megszűnt. Maga szervezett egy szabadcsapatot, Rákóczy-csapat cím alatt. Csapatja élén esett el az erdélyi havasok közt. Társait is leölték. Tíz évvel később ott jártam a Biharhegy gerincén, ahol e siralmas harc lefolyt. De még akkor nem nyíltak a kökörcsinek, hogy megkérdhettem volna tőlük, melyikük őrzi a délceg népszónok álmait. Kísérőm, egy derék oláh nemes, tíz év előtt ellenség, most jó barát, megmutatta az út mellett felmeredő sziklatornyot, mely mellől a csapatja élén lovagló vezért lesből lelőtték. Az elesettnek piros bársony mellényét is megmutatta, mit ereklyéül megtartott. Ráismertem a szép asszony keze hímzette virágokról. A hímzőjét is ismertem valaha. De a sírját a kísérőm sem tudta megmutatni. Kőhalmaz, borókabozót nagy messzeségben.
Megelőzte mind a két vértanúját a népszabadságnak a közöttünk legifjabb költő, a szép tehetségű Bozzay, ki még az al-dunai harcok alatt esett el. Alig volt húsz éves. Vasvári volt huszonkettő, Petőfi volt huszonöt.
A márciusi ifjak közül még többen is elmentek a csatatér babérait tépni. Degré Alajos, mint huszártiszt sebet is kapott az isaszegi ütközetben, Úrházi György hírlapíró egy kozák lándzsadöfés sebhelyét viselte holtig a homlokán, Ballagi Károly írónak Budavár ostrománál a karját lőtték keresztül, Sárossy Gyula, az „Arany trombita” írója, s Táncsics Mihály, a szocialista író, az in effigie felmagasztaltatásban részesült. Vajda János zászlótartó volt; Sükei Károly is végigszolgálta a hadjáratot, mint hadnagy ez a kis termetű, de nagy erélyű emberke, kinek március tizenötödikén dadogó hangjával kiejtett szava röpke mondásul maradt fenn. „nem kkkell ilyenkkkor hallgatni az okokokos emberekre!” Azután Dobsa Lajos, Lisznyai Kálmán, Balázs Sándor. Majd Vadnay Károly, Tóth Kálmán, kik még a márciusi napokban fiatal diákok voltak, de mielőtt a költői babért kivívták volna, a legnehezebb idők harci babérjait szerezték meg homlokukra.
EGRESSI BÉNI, a kedves dalköltő, Petőfi verseinek dallamosítója, mint honvédszázados harcolt számos csatatéren. EGRESSY GÁBOR, az utolérhetetlen szavalóművész, mint kormánybiztos és szabadcsapatvezér játszotta a legszebb hősszerepet a Kárpátok között. A magyar hadsereg romjaival ő is kivándorolt Törökországba s éveket töltött a számkivetésben. A király kegyelme megnyitá előtte hazája határát, visszatérhetett honába. honába igen, de nem a maga országába, a színpadra. Az intendáns nem ád amnestiát. Ekkor aztán a magyar közönség gyűjtés útján adta össze a páratlan nagy művész fizetését, hogy az újra elfoglalhassa a helyét a színpadon. Ott is halt meg, a színpadon, a saját csataterén, ahogy illik a szellem harcosához, egy mesterszerepe közepén.
OROSZHEGYI JÓZSA alacsony termetű, cingáz emberke volt, tökéletes kínai arctípus, még a sárga színnel is ellátva. Hírlapíró volt és költészettanára egy pesti felsőbb leánynevelő intézetnek. A hadjárat alatt ő is szabadcsapatot alakított, melynek viselt dolgait a hivatalos Közlöny is megörökíté. A végén ő is átmenekült Törökországba. Orvosi diplomája volt, az ozmán hadseregnél alkalmazást nyert; abban meg is maradt; utóbb tábori főorvosi rangra vitte. Hét nyelven beszélt és írt tökéletesen. A hatvanas évek vége felé meg is házasodott, török leányt vett el. Sokoldalú tudományáért, különösen nyelvismeretéért a törökök nagyon megbecsülték. Egy ebéd után hirtelen felhajtott egy pohár arakot s attól kapott a fejére a denevérszárnyú angyaltól egy olyan legyintést, hogy a hét nyelv közül hatot egyszerre elfelejtett, csak a hetedik maradt meg a nyelve hegyén. a magyar anyanyelv. Ekkor kénytelen volt hazajönni Magyarországra; itt azután a magyar kormányelnök gondoskodott a kegydíjáról, mely életét fenntartsa – a halálangyal szárnyának második szellőcsapásáig. Mozgalmas életet végzett; pedig milyen nyugodalmasat kezdett!
VAS GEREBEN (családi nevén Radakovics József) szintén a márciusi fiatalság közé tartozott. Irodalmi munkássága a legkedveltebb elbeszélők közé tartozott. Irodalmi munkássága a legkedveltebb elbeszélők közé érdemesíti. A szabadságharc alatt a kormány által gyámolított Néplapot szerkesztette, s a későbbi évtizedekben tehetséges munkása volt a nemzeti irányzatnak. Vidám, eleven, életpiros arcú fiatal ember volt, akinek a feje fölött az idők viszontagságai nyomtalanul múltak el. Kétszer házasodott, mindannyiszor eszményi szép nőt vett feleségül. Egyszer Bécsbe utazott, ahol ügyvédi praxisa után volt valami dolga. :Az utcán valami baját érezte. Máskor is elő szokott az nála fordulni Egy kis szívdobogás. Ismerte már a csalhatlan gyógyszerét: Digitalis. Útjában volt a Burg melletti gyógyszertár. Oda tartott a panaceát megrendelni. Mikor a gyógyszertár ajtaját kinyitotta maga előtt, még ezen a földi világon volt; mikor betette az ajtót maga mögött, már akkor a másik világon járt. A legtöbb írónak ez a vége. A jótékony szívszélhűdés. A szívünkkel dolgozunk. A természet diktálja, hogy az elhasznált életműszer felmondja a szolgálatot. Egész lajstromát az írótársaimnak számlálhatnám el, akiket ugyanez a gyorsposta szállított el boldogabb hazába.
IRINYI JÓZSEFre kerül a sor. Ez a kiváló alakja magyar társadalmunknak volt a legszebb férfi, akit valaha ismertem. Termete Antinousi, arca klasszikus idomzatú, feje, mint Achillesé, ajkai pirosak, megcsattanók, beszéde gyors, a franciához inkább hasonló, mint a magyarhoz. Franciához hasonlított az egész modora, viselkedése, szokásai, társadalmi fogalmai. Tökéletesebb párisi alakot nem lehetett képzelni Irinyinél, ki mindenben hű utánzója is volt a francia nagy fiatalságnak, mely közt nevelkedett. Senkit sem respektált, mindenkivel komázott. Egyszer Deák Ferenc azt kérdezé tőle, hogy mit adnak ma a nemzeti színházban? – A Hunyady Lacit – felelte Irinyi. – Úgy? A Hunyady Mukinak a fiát? – mondá Deák. – Irinyi volt a pesti tizenkét pont összeállítója, ő volt, aki e pontokat kinyomatva a Landerer és Heckenast nyomda ajtajából a közönség közé szórta. A szabadság éve alatt tagja volt a képviselőháznak. Kiváló alakja meg van örökítve az országgyűlés megnyitását ábrázoló nagy képcsoportozaton. A Bach-korszak alatt ismét visszatért az irodalmi pályája. Ismeretei, nagy tehetsége ott ismét nagy elismerésre jutotta. Az a sajátsága volt, hogy télen sem viselt soha meleg felöltőt. Csikorgó januári időben találkoztam vele gyakran az utcán, szétgombolt frakkban (mindig frakkot viselt, még a forradalom alatt is) és fehér mellényben. Azt mondta, hogy Párisban nem ismerik a hideget.
Egyszer aztán alaposan meghűtötte magát: gyomorgyulladást kapott. Orvosa, jó pajtása, félreismerte a baját: gyomorkatarhusst konstatált s erometicát rendelt neki. s azzal magára hagyta.
Irinyi József nőtlen volt; nem őrizte se jó barát, se szerető se fizetett ápoló
Másnap reggel ott találták a szobája közepén meghalva, bútorai összehányva, szobájának falai, padlata vérrel befecskendezve. Elvérzett, anélkül, hogy valaki segélyére sietett volna.
Vele együtt múlt ki az utolsó francia-magyar.
Idézzek-e még több kísértetet?
Nem menekül-e még a hallgatóság kegyetlen előadásom elől. Hisz magamnak is megreszket a szívem a szellemidézés közben.
Pedig még többen vannak, akik a föld alatti induló zene accordjaira, halotti lepedőikbe burkolva előttem végig haladnak.
Ott jön a „Kegyenc” drámaírója, a magyar emigráció vezére, átlőtt szívét takarva szemfedőjével. Megszólítom: „miért volt ez?” Felemelt csontkeze ujjával int: „ha megmondanám, te is utánam jönnél.” Megsemmisíteni magunkat, mikor meggyőződtünk róla, hogy élő alakunk útjában áll a nemzet jövendőjének.
Majd VIDACS JÁNOS alakja vonul el lelkem előtt. Milyen igazi magyar fiú volt 1848 márciusában, mikor az Egyetem téren összetalálkoztunk. Emelvényünk volt a lelkesült fiatalság válla. Karcsú, izmos termetű ifjú, fekete göndör hajjal, tüzes szemekkel, harsogó szavára mozgásba jött a tenger: a néptenger. S ő szerette ezt a tengert hullámba verni, partot ostromoltatni vele. Értett hozzá. Talán egyetlen valódi forradalmi jellem volt a magyarok közt. A hadjáratot végigszolgálta fegyverrel. De azután sem nyugodott el soha. Feszítő rugója volt minden mozgalomnak, mely az idegen absolut uralom megtörésére támadt itthon s fenntartá az összeköttetéseket ott künn. A börtönodúk penésze nem tudta kigyógyítani belőle.
És amellett a legkomolyabb magyar iparos volt. Gépgyárat alapított, mely kiváló sikerrel működött, s e sikert nem támogatta semmi reklám, dicsekedés. A Vidacs-ekék híresek voltak a hazában és a külföldön mindenütt, ahol az édes mindnyájunkat éltető kenyeret termesztik. Együtt dolgozott a munkásaival. Kora hajnalban ott volt már közöttük, s a munkások nem panaszkodtak a munkaidő hosszúsága s a fekete kenyér miatt, mikor azt látták, hogy gyártulajdonosuk maga is ott veri a vasat az üllőn velük együtt, s ugyanabból a fekete kenyérből szeg magának és a családjának, amely a munkásoké. Magánéletében a puritán egyszerűséget követte. A pénzügyekben pontos, az üzleti ügyekben lelkiismeretes volt: ezért fordult hozzá minden olyan közügyek kezelésében az ország közbizalma, melyek titoktartást követeltek.
Az alkotmányos korszak alatt azután alakult egy részvénytársaság Budapesten, mely milliónyi tőke mellett egy nagyszabású gépgyár megalakítását tűzte ki feladatául. Igazgató elnöke lett a szabadságharc egyik legnépszerűbb tábornoka. Munkásokul behozták a külföldön leghírhedettebb izgatókat s azokat háromszorosan nagyobb bérfizetéssel alkalmazták, mint amilyent a Vidacs-gépgyár munkásai kaptak.
Ez volt a megölő fátum.
Vidacs János nekem többszörös találkozásunknál elpanaszolta, hogy ez az őrületes verseny őt semmivé teszi. Az ő gépgyára háromszoros munkabérfölemelést el nem bír. pedig most már az ő munkásai is fel vannak izgatva.
A részvényes-gépgyár aztán néhány esztendő alatt elvesztegette a millióját; leszámolt: maradtak a puszta falak; de aközben a földig verte az életképes, szorgalomból támadt Vidacs-gyárat. Alapítója, a még mindig fiatal népképviselő egy rossz napon egy Kígyó utcai ház negyedik emeletéről a földre vetette magát. Földanya megölte.
De a kezelésére bízott közpénzekből egy fillér sem hiányzott. A honvédmenház alapjára begyűlt összegeket halála előtti napon az utolsó forintig leszámolta az építő bizottságnak. Egy homályfolt se maradt a nevén. A szakismeretlen vállalkozás egészségtelen versenye ölte meg.
Hasonló halált választott a szabadság hosszú küzdelmének egyik legkiválóbb vezéralakja, NYÁRY PÁL. Végzetes elhatározásának indító oka sohasem jött nyilvánosságra. Rongált vagyoni állapot nem lehetett az, mert rokonai igen szép összeget érő vagyont örököltek utána, mely az egyszerű magányosan élő urát bőven eltarthatta. Halálának titka csak sejthető; rendkívüli helyzetekből, lélektani kényszerűségekből összebonyolult oly kínzó szövevény támadt, melyet egy lágy ember fél kézzel letépett volna magáról; de mely a vasembert agyonfojtotta. Nyáry Pál életének regényét én jól ismerem, de leírni nem fogom soha, - elrettentő például mindazoknak, akiket valami végzet arra ösztönöz, hogy ezért a szegény Magyarországért feláldozzák a saját boldogságukat, lelküket, mindenüket.
És ezzel bezárom a kriptaajtót. Ti többiek aludjatok csöndesen, amíg majd én is nem kopogtatok az ajtón. akkor zúgjatok, hogy „szabad!”
(Forrás: Petőfi-album 115-131. old. – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése