Petőfi Sándor – Orlai 1848-iki festménye után
Tábortüzek éber lángját veri vissza
A vérszínű éjben a távoli ég.
Orkán veti fellegvárából a síkra
Izzó repülésű parittyakövét.
Cikáz a viharfény, fáklyája a vésznek,
Mely utat a földrül az égre hasít.
Ez éjben, amelyben villám a szövétnek,
Olvasom, oh költő! könyved dalait!
Mily hangok! a könyv szól oly szörnyű haraggal?
Nem mennydörej-é e szilaj riadó,
Mely int dühös érckos, bástyádra levagdal
Láthatatlan erővel, kevély Jerikó!
Úgy illik e hang a közel zivatarhoz,
Mely készül e honra zúdítni dühét!...
Nem halt meg a dalnok. ma nyúlt csak a lanthoz!
Eltűnt; de ha itt a nap: újra kilép!
Óh jöjj, ki sírodban nyugszol temetetlen,
S vagy megsiratott, örök életű holt!
Mint lepke csak alszik a síri lepelben:
Bölcsőd legyen a rideg éjjelű bolt!
Jöjj! néped epedve vár özvegyi gyászban,
S közelgeni vél, ha nehéz az idő,
És északi fényben, villámlobogásban,
Gondolja: Petőfi megint haza jő!
Még egyszer, utólszor, zendüljön a lanton,
A rózsaölelten, - zengjen a húr;
Önts lelket az élők szívébe te, phantom,
Mígnem haragunk tűzvésze kigyúl!
Harsogjon a lant!... S ne pihenj le, de üldözz,
Mint szellem, amely haza járva kísért; -
Csak gyilkosidat ha tiporva a földhöz,
Állunk bosszút átszögezett szívedért!
(Forrás: Petőfi-album – Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. Bp., 1898.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése