Őri István: Régi dicséret

Légy velem, Uram, ha közel az éjjel,

hogy megküzdhessek a sötéttel!

Elcsüggedt kezem égre emelem,

könyörgöm Hozzád: Uram, légy velem...

(forrás: mek.oszk)

Őri István: Szomjazom, Uram!

Az emberélet útjának felén

Kietlen, tikkadt sivatagba értem én

Átkozott a nap, mi ide elhozott

Átkozott a kékség,

Mit a nap gyilkos tüze rám boltozott!

Sem fűszál, sem szikkadt ág, mi betakar

Az őrült szél játszik velem, rőt homokot kavar

Testem megremeg, a földre lezuhan

Néma kiáltás hagyja el ajkam: Szomjazom, Uram!

Féreg vagyok már, száz lábam nőtt a homokon

Azokkal csúszom vélt célom felé

S közben ismerős korbács ütéseit érzem hátamon -

Messze, úgy látom, zöld ág virul

Ott a víz, ott az élet

S ott legel a Húsvéti Bárány is jámborul

A csalóka remény utolsó erőt ad nekem

S egyszerre itt van előttem, csak kell intenem

De a szikár homok belepi homokba vájt utam

Ha nem segítesz, meghalok, szomjazom, Uram!

A zöld mező emlékeimben létezett

Nem megyek tovább, testem haza érkezett

Szemem becsukom, a szél dombtetőre ül

A puffadt nap lassan nyugatnak szenderül.

Halk kopogást hallok, s lelkem máris nyitva van

A bűn kifolyik rajta, mint sűrű gennypatak

Kósza kérdést fogalmaz kiszáradt agyam:

Hogy lehet, Uram, hogy Téged elhagytalak?

Mi volt az életem? Most csak álmodom?

Miért nem éreztem eddig, hogy szomjazom?

A sivatagban hűs forrás fakad

Érzem édes ízét, s hogy valaki megragad

Élet sarjad a homokból s élettel megtelik

A gyűlölt port fák, virágok, erdők elnyelik

S én csak iszom, iszom, abbahagyni nem tudom.

Lassan csillapul szomjam, Uram

S mert oly édes forrásod vize,

Hogy vele a mérték be soha nem telik

Csak hallgatom szavad boldogan

S minél tovább csüngök ajkadon,

Szent igédre, Uram, annál jobban szomjazom!

(forrás: mek.oszk)

Őri István: Árva-vers

Árva vagyok, nagyon árva

átalvetve hét határba'

hómezőbe' fehérségbe'

árva vagyok, mind elhagyott

hómezőbe' hét határba'

árva vagyok, nagyon árva

Őri István: Lehet, hogy...

Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el.

Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le…

A legszebb mondat ez, amit életemben olvastam, s nem hiszem, hogy ennél szebbet valaha is mondani tudna valaki. Szebb ez, mintha azt mondtad volna: „Szeretlek!”, szebb annál, hogy „Féltelek!”, hogy „Hiányzol!”, hogy „Te vagy minden nekem!”. Szebb annál, hogy „Szép vagy és erős!”, szebb annál, hogy „Jó veled!”

Mindennél szebb ez a mondat, mert benne van minden. Minden, amit el lehet mondani egymásnak, minden, amit érzel, amit kívánsz, ami boldoggá tesz, ami jó Neked. Benne van minden, és még több: benne vagyunk mi, aki egy és egy is marad örökké.

Köszönöm, Kedves, hogy megajándékoztál a világ legszebb mondatával, hogy nekem mondtad el azt. Az a néhány csepp víz, amit a sziklák mellől küldtem Neked, tápláljon minket, mint ahogy a virágot is az eső, és a napfény élteti. Én adom a vizet, Te vagy a Napfény, s mi együtt szép virág vagyunk, olyan szép, hogy aki lát bennünket, elcsodálkozik: ilyen lehetséges? Igen, lehetséges, mert akkor azt mondtad:

„Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el.

Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le…”

Ez volt a kezdet és ez a folytatás is. Befejezés pedig nincs, mert ami szép, erős és egy, az örökké tart.

Ezt szerettem volna elmondani Neked, Kedves.

Őri István: Miért kiáltasz?!

Derkovits Gyula: Halottsiratás

Miért kiáltasz?!

Miért sírsz?

Miért nyújtod felé kezed?

Hát nem látod, hogy meghalt?!

Elment!

Miért...

Nem!

Nincs igazad!

Nem!

Nem halt meg, csak alszik!

Hát nem látod, hogy él?!!!

alszik

mert elfáradt

pihennie kell

sokáig

hagyjuk, menjünk innen

különösen te

mert neked nincs szíved!

Menj innen, mert a végén még megölöd!

Igazad van

nincs szívem

valaha volt - azt hiszem, nagy

de elosztogattam

adtam egy-egy kis darabot

mindenkinek, aki kért

s ami megmaradt, azt kitépte a világ

mert éhes volt és kegyetlen

mára nem maradt semmi...

igazad van

nincs szívem

nem tudom, mi van a helyén

mert néha fájdalmat érzek

ott, ahol valaha volt

Igen

Menjünk

Te arra, én erre

Majd találkozunk

egyszer

mindnyájan

Őri István: Hogyan lett az igazgyöngyből gyöngyvirág?

Úgy, Kedvesem, hogy Isten egyszer régen lejött a földre körülnézni, és eljátszogatott a szép igazgyöngyökkel (mert Isten nagyon kedves, vidám és játékos valaki, nem olyan öreg, nagyszakállú, mogorva alak, ahogyan ábrázolják!). Becézgette, fényesítgette őket, kérdezgette, hogy érzik magukat a földön, de a gyöngyök bizony nem feleltek semmit. Isten gondolkodott egy kicsit, hogy mi lehet ennek a nagy hallgatásnak az oka, s hamarosan rájött: a gyöngyök azért nem szólnak, mert ők csak egyszerű kis gyöngyök, akik nem tudnak növekedni, felmelegedni, mosolyogni, s beszélni sem, mert nincs bennük élet. Fogta hát Isten a gyöngyöket, rájuk emelte szelíd szemeit, életet lehelt beléjük, hogy érezni tudjanak. Majd szétszórta őket a földön és azt mondta nekik: "Szaporodjatok és sokasodjatok! Borítsátok be fényetekkel a mezőket, melegítsétek fel tüzetekkel az emberek szívét, gyönyörködjenek bennetek, szeressen titeket minden élő, erdő-mező vadjai, az ég madarai és az emberek az egész földön." A gyöngyök pedig jó földbe hullottak, ott gyökeret eresztettek, s minden gyöngyből egy-egy szép gyöngyvirág lett Isten és az egész világ örömére. Isten - látván, hogy milyen szépséget alkotott - örömében táncra perdült és így énekelt:

  Örülök, ha ragyog a nap

  Örülök, ha felhő-borús

  Hegyek csúcsa köd-koszorús.

  Édes-kedves szép világ,

  Gyöngyből lesz a gyöngyvirág!

  Villám csapkod, ég morajlik

  Dörgő hangja messze hallik

  Záporeső, szivárvány

  Eső után csalogány

  Édes-kedves szép világ,

  Gyöngyből lesz a gyöngyvirág!

A gyöngyvirágok Vele énekeltek, csilingelve táncoltak és olyan szépen mosolyogtak, ahogy csak Isten boldog teremtményei tudnak mosolyogni.

Így teremtette Isten a gyöngyvirágot.

Őri István: Az ács fia

Gyorsan elszaladt a harminchárom év

Nem volt híres hadvezér

Mégis ismertté vált a név

József, az ács Fia

Megváltó halálra kell most várnia.

A keresztfa áll, a Rend szorgosan dolgozott

Katonák köre köpenyén osztozott

Szemében vér s fájdalom könnyei

Szállhatna föl az angyalokkal,

de mégsem teszi.

Alatta hullámzó, komor tömeg

A bűn súlyától a föld megremeg

Ez Isten fia volt! - mondották sokan

A kereszt tövében

Katonák hevernek fásultan, álmosan.

Szívekbe lopózik az iszonyat sötétje...

A Fiú meghalt, a bűn elkárhozott

Ember is volt Ő, ember sorsában osztozott -

Majd meleg eső hullt a szenvedők szemére

S harmadnapra eljött a pirkadat

Szétáradt a világra a kegyelem fénye.

Őri István: Az erő

A minap imádkoztál hozzám, ember

panaszkodtál, nehéznek érezted

a földi keresztet

erőt kértél, útmutatást,

bűneid bocsánatát

egyszóval:

elmesélted lelked minden bánatát.

Úgy érezted, nagyon egyedül vagy

az élet

arcodon keserű ránc-nyomot hagy

sötét árkokat láttál a szemed alatt,

amikor reggel a tükör előtt álltál

s útközben bágyadtan nézted

a szürke falat,

mely mellett utad minden nap elvezet

úgy érezted, egyedül vagy,

pedig kavargott körülötted a tömeg.

Kiabáltak, lökdösődtek,

mindegyik tört vélt célja felé,

mint ahogyan te is

és közben nagyon egyedül érezted magad,

a célt pedig értelmetlennek

azt a célt,

amely tegnap még életed része volt.

Imádból úgy tűnt,

nem bízol igazán bennem,

nem bízol igazán abban,

hogy ez az iszonyú

fojtogató

állapot

megszűnik egyszer.

Ennek ellenére megértelek

s tudom, mit érzel,

hisz én is voltam magányos,

amikor

tanítottam az embereket

és nem értettek,

amikor

tanítványokat választottam

és csalatkoztam bennük,

amikor

királyt akartak belőlem csinálni

és hamis szóval dicsőítettek,

amikor

elárultak

leköptek

megtagadtak

s amikor

úgy éreztem, mint most te:

hogy még az én Atyám is elhagyott.

A zsúfolt buszon, amelyre felszálltál

közömbös arcok,

üres szemek néztek rád

s te is automatikusan felvetted

a közömbösség álarcát,

hogy elvegyülj a tömegben

és ne lássák mások,

hogy mennyire egyedül érzed magad.

Nagyon vigyáztál,

hogy ne csillogjon a szomszéd

lépcsőházban lakó

panel-társad

szemében elégedett-fásult

ál-örömsugár:

"Lám-lám, nem csak én vagyok nyomorult,

az is, ott, hasonló cipőben jár!"

Néztél a semmibe, mert azt hitted,

így kirekesztheted,

tudatalattidba gyömöszölheted,

hogy társtalan bolyongsz.

A buszon

kétszer oldalba löktek

letaposták a jobb lábad kisujját

és majdnem elsodorták a táskádat,

mire ahhoz a megállóhoz értél,

ahol minden nap le szoktál szállni.

Munkahelyed egy mellékutcában van.

Oda befordulva ritkult a tömeg

már nem kiabáltak

nem lökdösődtek

céljukat elérték

a névtelen,

párhuzamos

szemtengellyel

közlekedő

arcok.

Nyugodtan haladhattál

végig az utcán

s közben rádöbbentél,

hogy ennél az ürességnél

még az arctalan tömeg is jobb!

Kútban érezted magad

a házak rád akartak omlani

a magányosság ólomtáblái feléd zuhantak -

hirtelen éles szúrást éreztél a szívedben,

de csak mentél tovább:

a kötelesség-reflex mozgatta

lábaid vittek előre.

Amikor már úgy érezted,

nem tudsz lépni sem,

amikor úgy érezted,

ott esel össze,

nagyot dobott a szíved

adrenalin áramlott szét testedben,

mert valaki megfogta a kezed.

Erő költözött fáradt agyadba,

hogy már gondolkodni is tudtál

s ez az erő eddig ismeretlen

biokémiai kapcsolatokat is

teremtett az idegsejtjeidben.

Ettől megnyílt a szemed befelé,

megnyílt a füled olyan hangokra,

amelyeket csak azok hallanak,

akiket ez az erő megérint.

Először nem tudtad,

mi van veled.

Megálltál a járda közepén,

mert a soha nem tapasztalt,

elemi erővel feltörő

boldogság

megdermesztette lépteidet.

Megálltál és hallgattad

az egyre tisztábban kivehető hangot,

amelyet nem te mondtál magadnak,

s nem is a melletted néha-néha

elsiető

megkésett arcok

szóltak hozzád.

A hang máshonnan jött

másvalaki szólt

egy benned lakozó,

eddig szunnyadó

gyönyörű világról.

Én szóltam hozzád,

a teremtőd,

mert láttam, hogy lelked tiszta,

de valódi célok híján

kétkedő és tétova.

Tapasztald meg, ember,

hogy nem vagy egyedül

csak fordulj felém

nyisd ki a kaput

bocsáss be házadba

és meglátod, egész más lesz

benned s körülötted a világ!

Kapudon régóta kopogtatok,

de úgy látszik,

valahol út közben elenyészett

a kopogás hangja

vagy olyan nagy volt

a magány dübörgése,

hogy kezem szeretet-koppanásai

nem jutottak el a füledig.

De most, hogy küszöbödet átléptem,

ugye már nem is vagy olyan

magányos

ugye oszladozik a homály

az ember-maszkok arcokká változnak

ugye látod, hogy ők is

segítségre szorulnak

szeretetre vágynak,

miközben a semmibenéző szemeik

határozott irányt véve

téged keresnek?

Látom, lelked megtelik

kegyelmem táplálékával

s ettől

percről percre más leszel

szinte fizikailag átalakulsz.

Milyen boldog vagyok,

hogy boldognak látlak,

ember-gyermekem!

Te már ráléptél

Jákob létrájának legelső fokára.

Igaz, hosszú még az út,

de ne tétovázz!

most már tudod:

én veled vagyok,

vezetlek

s ha kérsz, még több erőt is adok,

hogy a létra fokait legyőzve

eljuss hozzám.

Most pedig megyek

várnak rám sokan,

kik szintén úgy érzik,

nem tudnak élni

támasz nélkül,

magányosan.

Őri István: Boldogságok

Boldog, ki a kísértés útján ellenáll

boldog, ki, ha tétova is, de engem megtalál

boldog, ki, ha nem lát is, hisz

boldog, ki vállán szálkás, nehéz keresztet visz.

Boldog, ki befogad másokat

boldog, ki örül, ha szenvedőt látogat

s vigaszt visz neki

lelke sűrű keservét, szeme tompa fényét

mind elveszi.

Boldog, ki bennem hisz, bennem remél

nyitott szívvel jár, lépte hozzám felér

boldog a bátor, tiszta lélek

mert én benne lakom, kezét fogom, vele élek.

Őri István: Kérdések

Hol vagytok, nappalok, hol vagytok, éjszakák?

hol vagytok, álmok, hol vagytok, virágok?

hol vagyok én, hol vannak mások?

hol van a világ, hol van a kéz

hol van szép szemed, hol van a méz

hol vagy?... Te...

Őri István: Dal az életről

Néha nehéz, néha könnyebb,

néha mosoly, néha könnyek,

néha megbocsátás, néha ítélet,

néha csüggedés, néha remények.

Az Élet az, mely nyomomba' jár

ha megállok, ő is megáll

s vár, hogy induljak már, mert nincs idő

ott van mögöttem a következő,

kit lökdösni, rúgni kell és biztatni,

ha menni nem akar:

"Igyekezz! Végezd életed hamar!"

Néha ilyen, néha olyan,

a fő, hogy ne vedd komolyan

ne hallgass rá, mondjon, 'mit akar,

hisz nemsoká' minden jó lesz

a közömbös-kedves föld betakar.

Őri István: Gyertek...

Gyertek, menjünk fel a világ legmagasabb hegyére,

s tartsuk oda arcunkat a szélnek,

hogy megtisztítson minden rossztól,

amely ránk ragadt.

Gyertek, menjünk el a mezőre,

s érintsük meg kezünkkel a harmatos füvet,

hogy megtisztítson minden rossztól,

amely ránk ragadt.

Gyertek, menjünk el a legmélyebb barlang mélyére,

s tartsuk oda lelkünket a csendnek,

hogy megtisztítson minden rossztól,

amely ránk ragadt.

Gyertek, fogjuk meg egymás kezét szorosan,

s adjuk oda szívünket egymásnak,

hogy boldogok legyünk.

Őri István: A Hegy

(Hargita)

Édes szellő jött a hegyekből és

elhozta a lombok suttogását

elhozta a jázmin illatát

a madarak dalát és a csendet.

Elhozta a hó tiszta illatát is,

a nap ragyogó fényét

a források habjait

a gyerekek énekét

az avar pihenését

az óvatos lépteket

a reményt és a szeretetet.

Édes szellő jött a hegyek felől

és elhozta hozzám a legöregebb Hegyet.

Amikor a Hegy megérkezett,

leült mellém a székre

és beszélgettünk,

mint minden este,

amikor a nap már elbújt

s az első csillagok félénken pislogtak

a tiszta-kék égen.

Az öreg Hegy sokat mesélt nekem

erőssé tett és bölccsé

mert a tudás erő

a látás bölcsesség.

Lassan mesélt, hogy megértsem

és néha képeket is mutatott

eleveneket, szépeket

illatokkal, dalokkal teli képeket.

Az öreg Hegy mesélt az emberekről is,

akik nála laktak

énekelt a dalaikból

amelyek az Életről szóltak

elmondta a vágyaikat

amelyek erősek voltak

és csak álmok maradtak.

Mutatott árnyakat

mutatott fényt

elsóhajtotta az öreg fák lélegzetét

és a sűrűben lakó madarak csipogását.

S amikor a világ sötétbe burkolózott

s csak a csillagok lesték kíváncsian

a Hegy szavait,

felállt, szólította a Szelet

felült a hátára és énekelt neki:

"Édes Szellő, kedves Szellő,

világokon átrepülő,

későre jár, éji idő,

szaladj velem, szaladj, Szellő!"

A Szél pedig elmosolyodott,

kitártra szárnyait,

felröppent a magasba

s vendégemet visszavitte a társai közé.

Mert várták, szerették és tisztelték

a bölcs öreg Hegyet.

Én visszaültem a székre

és vártam a másnap estét,

amikor a Szél újra elhozza őt,

hogy beszélgessünk.