2015. szept. 15.

Ferenczy Teréz: Boldog perc




 
Én még tudok beszélni
Hisz ifjú vagyok én,
Szeretem a világot
Amely mosolyg felém.
Vágyakozom – leülvén
A virágos gyepen –
Sóhajtni és suttogni
Szép ifjam, kebleden.

Olyan meleg a lélek!
És úgy ragyog szemed
Miként az ábrándos nap
A láthatár felett!
Óh – ha megcsókolnának
Szívem szakadna szét, -
S elpattanna tán a nap
Mint tüzes buborék!

Mily hosszas e tekintet
Ne nézz így… meghalok
A tengert zaklatád fel
Mely szívemen buzog
Amelynek hullámain
Hintáznak angyalok
Rózsa füzért kötözve…
Ne nézz így… meghalok!!

Forrás: Ferenczy Teréz: Minden versei – Nógrádi irodalmi ritkaságok 1. -  Salgótarján, 1983.

Thury Zoltán: A gabalyi kis káplár



 
I.
Az én kis városkámtól már sokszor el akarták venni a huszárságot, mert a város semmiféle biztatásra se akart kaszárnyát építeni. A századot bérházba helyezték el s a nagy üres telek végében hevenyészett istállószerbe laktak a lovak. Utóbb azonban már nem lehetett kimozdítani a katonákat ebből a vidékből, mert a környék szénbányáiban mind szaporább lett a sztrájk. A bányásznép különösen kezdte viselni magát. Teszem fel, ha beszakadt egy-egy tárna s harminc-negyven pajtást mozdulatlanul, csúnyán összetörve húztak ki a föld alól, a többi semmi kedvet se mutatott arra, hogy lemenjen az úgy-ahogy föltámogatott fekete folyosókba, sőt némelyek a mérnök urakon keresték a halott társak életét, ami pedig hiábavaló dolog, mert egész rendesen meg voltak már azok halva. Aztán meg kevesellték a bért, sokallották a tizennégy órát, amit lenn kellett tölteniök a bányákban és néha vasárnaponkint nem annyira inni, mint inkább panaszkodni gyűltek össze a kantinokba, ahol olyan bankóval fizettek, amit nem a közös pénzügyminiszter úr, hanem a bányadirektor írt alá s amiért annyi ételt és italt ad a kantinos, amennyire éppen kedve van. A nagy, kopár mezőkön körös-körül csenevész, sápadt gyermeknépséget püföltek parasztfiúk és görnyedt kicsi asszonyok sétáltak vagy veszekedtek, mivelhogy anélkül már nemigen tudtak meglenni egy pici félórára se. Valami örökké sivalkodó, ideges tempó vette be magát ebe a nyomorúságos népbe. Nyugtalan volt még az éjszakájuk is. Mintha a sok hosszú, egymás végtében épült gőzölgő házikó fölött rémek lebegtek volna a sötétben.

Az urak is észrevették, hogy eddig idegen mérges párákat gőzölög ki magából a föld és a szénporos fekete népben túlságosan meggyűlt a panasz. Körül mindenfelől katonaságot kértek a telepek s kiürült a kis rozoga kaszárnyánk. A legénységet egy-egy őrmester rendelkezése alá adták s szerteküldték a falukba. Otthon alig maradt valaki.

Húsz legény ment Gabalyra. Recsegő trombitaszóval vonultak be a faluba kettesével, hogy többet mutassanak. ellenségesen bámult rájuk a kapuk lécein keresztül a sok paraszt. Éppen a sovány kis termést csépelték az udvarok közepén keményre tapasztott szérűn. Egy-egy sóhajtás volt minden suhogása a cséphadarónak. A vékony kévékben alig volt valamicske szem, talán éppen hogy a jövő esztendő nyomorúságához elég vetésnek, de kenyér még sehol. A tikkasztó őszi napban léha polyva kóválygott s messzebb a táránál még finom fekete homályban szénpor. Az úton pedig ha összetalálkozott egy fekete ember meg egy fehér ember, valahogy így beszélgettek:

- Maguknak se sokat adott az Isten. A gazda dolga is szegényes.

- A bányász se úszik a zsírban.

- Nem, igazán nem. Ezt jól mondta. Most meg huszárok is jöttek…

És belemeredve tekintetével a hosszú útba, aminek a végén akkora kis porgomolyag fogyott egyre, mint amennyi füstöt egyszerre kifúj az ember a pipából, szomorún felet a paraszt:

- Jöttek, jöttek…

Ferenczy Teréz: Tavaszi dalok




 
I.
Piros rózsabimbó
Mért mosolyogsz felém?
Mi csillog kelyhednek
ifjú levelén? –
Nem, - mit örömében
Elsírt a tavasz, -
Nem az ég harmatja; -
Az én könnyem az!
Piros rózsabimbó
Mért mosolyogsz felém?

II.
Játszi pilleszárnyon
Szállj el képzelet
A virágillattól
Részeg föld felett.
Szedd fel a tavasznak
Minden kellemét
S ékesítsd fel véle,
Rózsám szép szemét,
Játszi pilleszárnyon
Szállj el képzelet!

III.
Gyöngyvirágot szedni
Nosza jőjjetek
Futkosni szerető
Fürge gyermekek!
A bánat letépett,
És mély sírba vág: -
Hüvös siri hanton
Terem gyöngyvirág.
Gyöngyvirágot szedni
Nosza jőjjetek!

IV.
Holdsugár és szellő
Földre jöttenek
Hogy a májushónak
Rózsát szüljenek.
Szép szerelmesem, jőjj,
Ölelj engemet –
Csókod forró lángján
Öld meg lelkemet.
Holdsugár és szellő
Földre jöttenek.

V.
Ha egy vőlegénynek
Szíve tiszta lesz,
Rózsát rozmaringot
Hű keblére tesz; -
Az én örömem a
Rózsa illatában.
Az én bánatom a
Rozmaring szálában.
Ha egy vőlegénynek
Szíve tiszta lesz.

VI.
Megraboltál engem
Ifjú szép tavasz;
Sugárodat kérem,
Az én kincsem az.
Fürtöm árvalányhaj
Arcom rózsa volt.
S ajkamról a lombok
Fülmiléje szólt.
Megraboltál engem
Ifjú szép tavasz!

VII.
A virágok – lányok
Kitesznek mirajtunk:
Mi ha szépek – mellé –
Már tetszelgők vagyunk.
A gyöngyvirág élet –
Mentő gyógyszert adhat, -
A kis ibolyában
Hol fér annyi illat?...
A virágok – lányok
Kitesznek mirajtunk!

VIII.
Mennyi kín lehet a
Pacsirta szívében?
Jajgató dallama
Elvegyül a légben.
És tavaszi eső
Leszen belőle fent,
Mely a völgybe hullván
Rózsabimbót teremt.
Mennyi kín lehet a
Pacsirta szívében?

IX.
Ha én meghalnék is –
Megél költészetem;
Mert a virágokat
Ápolom, szeretem.
Azoknak lelkével
Majd összevegyülök
S az ártatlan lánykák
Szemébe röpülök.
Ha én meghalnék is
Megél költészetem!

Forrás: Ferenczy Teréz: Minden versei – Nógrádi irodalmi ritkaságok 1. -  Salgótarján, 1983.

Gyarmathy Zsigáné: Idegenben





I.
Anglia a legtökéletesebb ország, az angolok pedig mintaképei a földkerekségén élő minden más népnek; de még azon is felül, mert nincs szó azt kimondani, mily nagyszerű erényekkel ékeskednek Albion fiai és leányai és Bardos Alice nem is tud más boldogságról álmodni, mit arról, hogy egyszer Angliában élhessen.

Angol könyvet olvas, angol nyelvet beszél, angol lovat ül és angol vendégeket hívogat, mely vendégek szentül hiszik, hogy ha egy magyar tárgyú képet vetnek albumaikba; vagy hazatérve valamelyik lapjukban felfedezik Magyarországot, mint nem egészen barbár országot, ezzel rendkívüli módon lekötelezték nemcsak Bardosékat, de az egész nemzetet.

…És Bardos Alice nagyon, nagyon szeretné, ha utazásaiban valaki angolnak nézné. Hej! ha felcserélhetné azt a kecses, se nem kicsiny, se nem magas termetét egy hosszú, sovány angol miss-sel, a barna-piros hamvas arcát, a ragyogó fekete szemét azzal a márvány fehérséggel és hideg, világos szemmel!

De hát nem lehet, semmi módon nem lehet! Ezt még az édesapja sem tudja a kisleánya kedvéért helyreigazítani, pedig az mindet tud, mert rengeteg tudományú férfi és az imádásig szereti az ő eszes, bájos kisleányát.

A mama szintén angolimádó és a tudományokat kedvelő művelt asszony, akinek éppen nincs ellenére a leányka vágya. Édes örömest menne hosszabb tartózkodásra Londonba, ahol majd kedvére búvárkodhatnék a könyvtárak, képtárak és mindenféle tárak gazdagságában.
.        .        .        .        .        .        .        .        .        .        .       
Aztán amint odaértek – már tudniillik Londonban – a kisleány szívecskéje teljes melegével mondott köszönetet édesapának azért a vételen boldogságért, melyet akkor érzett, midőn megpillanthatta az imádott óriásvárost: Londont. És az a boldogság a végtelenig fog nőni ott, ahova úgy vágyott. bár itt lehetne édesapa is, hogy legyen olyan boldog…

Édesapa már volt ott, s ennek okán csak mosolyog a „baba” levelén. bizony itthon ki sem gyógyultál volna soha az angol-imádásból; azok a remek angol művek, melyeket olvastál, csak fokozhatták vágyadat; így volt az nálam is, azért nyugodtan engedtelek, kedves kis babám, a szürke, ködös világvárosba, majd meglátom, lesz-e kedved ottmaradni örökre?

Sok helyen megfordultak, sok mindent láttak, sokról írtak, de egy dologról – az angol udvariasságról – sohasem írtak. Hej! pedig a kisleány szívecskéjének a mélyén volt egy hő kívánság: hogy nagyon, nagyon megdicsérhesse annak az imádott országnak a népét, az – úri népét. Minden nap fokozódott ez a vágya, de az alkalmat nem adták meg hozzá azok a megtermett angol urak, kik lépten-nyomon csak ott álltak egy kép és a kisleány látcsöve között; úgy, hogy Alice meg a mamája is sokkal több szürke kabátos angol hátat láttak a tárlatokon, mint amennyit óhajtottak volna.

Ahol csak megjelentek, mindenütt azt tapasztalták, mily lázas sietséggel, a szomszédok teljes mellőzésével igyekszik mindenki az előnyösebb helyek elfoglalására; s különös! Arra nem gondol egy is, hogy van e tolongó sokaságban két gyöngéd női teremtés, aki messzi földről jött ide angolt imádni!

A királyi képkiállításra tolongott a közönség és ott volt Alice is a mamájával; nagy vággyal jöttek, hogy végre megláthassák azokat a képeket, melyekről már olvastak és… és annyi szürke kabátos angol hátat sohasem láttak még, mint aznap.

Ferenczy Teréz: Lisznyay Kálmán emlékkönyvébe





Boldog az, ki hő keblednek
Napsugarát élvezi
Mert a világ nagy tengerét
Örömek közt – evezi.
Ifjú lélek – és költészet
Mennyi kincs ez, mennyi kéj!
Egy hang tőled: - és a jégszív
Túlvilági lángra kél.

Kezed nyújtád… és barátul
Elfogadtál engemet
Lelked egyetlen sugára
Lángra gyujtá lelkemet.
Hidd el édes költőm! ámbár
Csak barát vagy én vélem,
Lelkesítőbb az nekem, mint
Másoknak a szerelem.

Forrás: Ferenczy Teréz: Minden versei – Nógrádi irodalmi ritkaságok 1. -  Salgótarján, 1983.