Mikszáth Kálmán: Irodalom és politika (Előszó-féle)

Egy hírlapírói banketten gondolom, Rákosi Jenő fejtegette, hogy Magyarországon a politika és irodalom kölcsönösen termékenyítették meg egymást, hol az egyik a másikat, hol a másik az egyiket és csak azt nem lehet tudni, melyikük volt a nő és melyikük a férfi.

Valóságosan úgy volt, mintha házastársak lennének, hatva egymásra és támogatva egymást. Statusférfiak, a közélet kimagasló alakjai állottak össze, hogy egy-egy irodalmi munkát kinyomathassanak; ha magok nem tehették, fogtak valami szürke, gazdag embert, annak csak egy intés kellett. A nagylátásúak lelkesedtek az irodalom emelésén, a rövidlátásúak pedig engedelmeskedtek az okosaknak. Milyen tiszteletre méltó szamaraink voltak régente!

A politika és irodalom egy ugyanazon kemencében sült azon egy tűznél, Kölcsey csinált politikát és írt verseket. A verseibe politikát kevert, a politikájába poézist. Vörösmarty Mihály együtt vitatkozott Deák Ferenccel, ki délutánonkint ott szítta kabanoszait egy karszékben a Ráth Mór könyvesboltjában, lesve a megjelenő új könyveket.

Tudvalevő róla, hogy minden kis verset elolvasott azzal az indokolással:

- Mégis kíváncsi vagyok, mit mondhat valaki nyolc sorban, amely alá odaírja a nevét.

Kegyetlen és merész kritikus volt különben s egyszer olyasvalamit nem talált szépnek, amire kárörvendve jegyzé meg Bonis Samu:

- No azt pedig Shakespeare írta, urambátyám.

Deák rámordult nagy flegmával:

- A patkány se szép, Samu fiam, pedig az úristen teremtette.

Gróf Széchenyi István esze, bár agy államférfiú volt, bizonyos poetai intuitióval volt megpatkolva és sokkal hívebben írta le a forradalmat negyvennyolc előtt, hogy miképpen fog jönni, mint ahogy leírta a negyvennyolc után Horváth Mihály, hogy miképpen jött. Csodálatosan volt akkor a  politikus és író megalkotva, úgyszólván egy anyagból,m int az akkori hatos és húszas, mindenikben volt réz is, ezüst is, csakhogy az egyikben az ezüst a túlnyomó, a másikban a réz.

Báró Kemény Zsigmond délelőtt a miniszterekkel konferált, vacsora előtt vezércikket írt, vacsora után regényt – és mégis okos embernek tartotta mindenki, még a kortesnóta is: „Habár poros a kabátja – Deák Ferenc a barátja.”

A piros bársonyszékben ült báró Eötvös József s egy-egy nagy beszédet elmondván, mikor lecsillapodott az éljenzaj, kigyúlt arca felvette hétköznapi sápadtságát, feje lankadtan lehanyatlott, homlokára sugarak szálltak, merengő kék szeme elsiklott messze a képviselők feje fölött. Az az, hogy nem is volt ott képviselői fej. Egy fürge tündér nyomban eltakarította előle a honatyákat s lombos, susogó fákat hozott helyettük patakokkal, virágokkal. Néha idegesen nyúlt a ceruzájához… s öreg képviselőknél láttam emlékül eltett költemény-embriókat, melyeket a papírjain találtak:

„Tavalyi fám gyümölcsöt hoza már...”

Hiszen a miniszter után ma is találni néha ott felejtett fragmentumot, de az most ilyenforma:

Majláth püspök által felfüggesztett professzor ügyében felelni.

**

Vagy húsz év múlt el s a z irodalom és politika nincs többé közösségben. Elváltak asztaltól, ágytól. Az ágy az irodalomnak jutott, hánykolódik benne, sem elaludni nem tud, sem ébren lenni; a terített asztal a politikának jutott; erőlködik is rajta, hogy fölfordítsa De nemcsak elváltak, kezdik egymást lenézni kölcsönösen.

Az író politikusok kivesztek, azaz vannak még írók bent a parlamentben, de azokat idegen, excentrikus lényeknek tekintik, mint ahogy veszik például Trencsénben a vadon nőtt szőlőtőkét. Trencsénben az csak dísznövény… Mit keres itt? Gyümölcsöt nem hozhat, nem neki való a talaj.

De viszont az írók is úgy veszik a politikát, mint az énekes madarak a diófát. Rászállanak, mert csalogató leeresztett szárnyakkal pihenni gallyain, de tudják, hogy kigőzölgése ártalmas a hangjuknak.

Legjobban lehetett megfigyelni e különös változást Jókain. Húsz év előtt őt is úgy vették, mint kiváló politikust, mert nagy író. Beszédei roppant hatást keltettek, a Terézvárosban egy hatalmas minisztert buktatott meg, zászlóit diadalmasan lehetett volna végig hordozni az ország minden kerületében.

S mi történt húsz év után?

Húsz év után mindenki azzal állt elő, hogy Jókai nem ért a politikához.

lehet, hogy nem is értett hozzá, de ezt minduntalan szemére vetették, üldözték vele, ujjal mutogattak rá. „Nem ért a politikához, nem ért, nem ért.” Mintha folytonos szemrehányást tennének neki azért a nyomorult mandátumért: „Itt van és nem ért a politikához.”

És ott volt Demkó Pál is, Urbanovszky is és ott voltak százan és százan és azoknak senki se tett szemrehányást, azok mind értettek a politikához, mert nem nyomta le őket az a dehonestáló körülmény, hogy egy gyönyörűséges könyvtárt írtak össze Magyarországnak.

Szomorú dolog ez és rejtélyes. Az ember tűnődve kutat, kérdez. Mi okozta a távolodást? Kiben van a hiba?Mikor kezdődött és mik voltak a fázisai? Meddig fog tartani és mi lehetne az orvossága?

**

Egy este e fölötti töprengésemben aludtam el. Álmomban szétnyílt a fal és egy sárkány bontakozott ki belőle. (Gyakran álmodom sárkánnyal.)

- ha már annyira érdekel a téma – szólt hozzám a sárkány -, mért nem kérdezed meg a haza bölcsét.

- A haza bölcsét? – feleltem csodálkozva. – Hiszen ő meghalt és nem felelhet.

A sárkány megrázta mind a hét fejét.

- Ő megvan – mondá titokzatosan.

- És hol található?

- Szép asszonyok ujjaiban laknak a lelkek.

Ejh, bolond egy álom! – gondoltam magamba, amikor fölébredtem. De megvallom, némileg megragadott és nem ment ki eszemből, amit a sárkány mondott, hogy az elhalt lelkek szép asszonyok ujjaiban laknak: nem is olyan rossz ízlés ott lakni rózsaszín körömmel fedett házikóban.

Lám, a vén kujonnak, a sárkánynak,m ilyen ötletei vannak! Nyilván ez ette a szüzeket abban a bizonyos fekete posztóval bevont mesebeli városban…

És íme, rá nehány napra a véletlen olyan társaságba vitt, ahol a spiritismussal mulattak. Az egész esztendőt dominálta nálunk ez a divat, kivált a hosszú téli estéken. A salonokban kezdtek fade-ak lenni az élők, hát oda kellett invitálni a halottakat. Jámbor pénzváltó, ha egy ezüst forintos kerül a kezedbe, forgasd meg kegyelettel, mert királyok, költők és államférfiak lelke szaladt rajta keresztül…

Egy ezüst forintos engedelmesen mozgott és szaladgált ide-oda két ideges asszonyka szép ujja alatt a körbe állított abécén. A lelkek pedig jöttek-mentek és felelgettek a hüledező asszonykáknak, mint a diákok.

Jöttek tarkán, XIV. Lajos, Jeanette D’Arc és egy agyonvert kecskeméti juhászbojtár. Az asszonyok pedig sikongattak, borzongtak és jegyezték a betűket.

Erre aztán nekem is eszembe jutott a sárkány mondása (nini, szinte igaz kezd leni) és eszembe jutott a témám, hogy az irodalom és politika miért távolodott el egymástól s mikor kerül ismét össze? Kértem a hölgyeket, hogy kérdezzük meg Deák Ferenctől.

Deák állításuk szerint megjelent s az első kérdésre, miért távolodott el a politika és irodalom egymástól, a következő sorrendben szaladgálta be a forintos a betűket:

- Mert nincs együtt az egész nemzet.

A második kérdésre (mikor kerül ismét össze) világosan jelent meg a felelet:

- Mikor az egész nemzet együtt lesz.

Hogy érti ezt? – vetettem fel suttogva.

Mire ismét megindult a vándorló pénzdarab, oly sebesen, amint a finom ujjbőr alatt lüktető női vér hajtotta, és legott papírra volt vetve a bővebb magyarázat:

- Mikor a száműzöttek mind visszatérnek.

Mosolyogtunk magunk közt, akik ott férfiak voltunk. Együgyűség! Hiszen a száműzöttek mind itthon vannak már. Az utolsó is hazakerült halva.

A forintos magától verte ki a feleletet:

- Még két száműzött van.

Kik azok? – kérdeztük.

Lomhán, tétovázva kúszott most a lélekhez jutott ezüst karika, a fele útról visszatért, átment a balszögletbe, onnan ismét vitte a rátapadó női ujjakat a jobb szögletbe, mintha tétováznék, végre aztán vágtatva nyargalt egyenesen az „E” betűnek, onnan a „gy’” betűt érintette meg, egyszer csak ott volt  a frappáns két sor:

- Az egyik a magyar lélek az irodalomból – a másik az idealismus a politikából.

Összenéztünk csendesen, megdöbbenve. Lehetséges-e, hogy Deák szólt? Ki hisz a csodákban? De csakugyan nem térhetne-e vissza az a két száműzött? Ki nem hisz a jövőben?

Forrás: Almanach az 1898. évre 7-16. l. – Egyetemes Regénytár. szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner kiadása