Gyarmathy Zsigáné: Idegenben

I.

Anglia a legtökéletesebb ország, az angolok pedig mintaképei a földkerekségén élő minden más népnek; de még azon is felül, mert nincs szó azt kimondani, mily nagyszerű erényekkel ékeskednek Albion fiai és leányai és Bardos Alice nem is tud más boldogságról álmodni, mit arról, hogy egyszer Angliában élhessen.

Angol könyvet olvas, angol nyelvet beszél, angol lovat ül és angol vendégeket hívogat, mely vendégek szentül hiszik, hogy ha egy magyar tárgyú képet vetnek albumaikba; vagy hazatérve valamelyik lapjukban felfedezik Magyarországot, mint nem egészen barbár országot, ezzel rendkívüli módon lekötelezték nemcsak Bardosékat, de az egész nemzetet.

…És Bardos Alice nagyon, nagyon szeretné, ha utazásaiban valaki angolnak nézné. Hej! ha felcserélhetné azt a kecses, se nem kicsiny, se nem magas termetét egy hosszú, sovány angol miss-sel, a barna-piros hamvas arcát, a ragyogó fekete szemét azzal a márvány fehérséggel és hideg, világos szemmel!

De hát nem lehet, semmi módon nem lehet! Ezt még az édesapja sem tudja a kisleánya kedvéért helyreigazítani, pedig az mindet tud, mert rengeteg tudományú férfi és az imádásig szereti az ő eszes, bájos kisleányát.

A mama szintén angolimádó és a tudományokat kedvelő művelt asszony, akinek éppen nincs ellenére a leányka vágya. Édes örömest menne hosszabb tartózkodásra Londonba, ahol majd kedvére búvárkodhatnék a könyvtárak, képtárak és mindenféle tárak gazdagságában.

.        .        .        .        .        .        .        .        .        .        .       

Aztán amint odaértek – már tudniillik Londonban – a kisleány szívecskéje teljes melegével mondott köszönetet édesapának azért a vételen boldogságért, melyet akkor érzett, midőn megpillanthatta az imádott óriásvárost: Londont. És az a boldogság a végtelenig fog nőni ott, ahova úgy vágyott. bár itt lehetne édesapa is, hogy legyen olyan boldog…

Édesapa már volt ott, s ennek okán csak mosolyog a „baba” levelén. bizony itthon ki sem gyógyultál volna soha az angol-imádásból; azok a remek angol művek, melyeket olvastál, csak fokozhatták vágyadat; így volt az nálam is, azért nyugodtan engedtelek, kedves kis babám, a szürke, ködös világvárosba, majd meglátom, lesz-e kedved ottmaradni örökre?

Sok helyen megfordultak, sok mindent láttak, sokról írtak, de egy dologról – az angol udvariasságról – sohasem írtak. Hej! pedig a kisleány szívecskéjének a mélyén volt egy hő kívánság: hogy nagyon, nagyon megdicsérhesse annak az imádott országnak a népét, az – úri népét. Minden nap fokozódott ez a vágya, de az alkalmat nem adták meg hozzá azok a megtermett angol urak, kik lépten-nyomon csak ott álltak egy kép és a kisleány látcsöve között; úgy, hogy Alice meg a mamája is sokkal több szürke kabátos angol hátat láttak a tárlatokon, mint amennyit óhajtottak volna.

Ahol csak megjelentek, mindenütt azt tapasztalták, mily lázas sietséggel, a szomszédok teljes mellőzésével igyekszik mindenki az előnyösebb helyek elfoglalására; s különös! Arra nem gondol egy is, hogy van e tolongó sokaságban két gyöngéd női teremtés, aki messzi földről jött ide angolt imádni!

A királyi képkiállításra tolongott a közönség és ott volt Alice is a mamájával; nagy vággyal jöttek, hogy végre megláthassák azokat a képeket, melyekről már olvastak és… és annyi szürke kabátos angol hátat sohasem láttak még, mint aznap.

És ekkor eszébe villant a kisleánynak egy más képkiállítás. Erdély hegyei között egy ódon művelt városban – a szülőhelyen – volt az. Gazdagságban, fényben távol állt ettől; de mikor oda beléptek, szíves előzékenységgel kínálták a legelőnyösebb helyekkel és érdeklődő, becéztető szeretettel halmozták el. Nagyon meleg ez az emlékezet, vissza kell kergetni; hiszen az mind csak a papáért volt! Nevetséges kicsinyesség az egész!

És mégis egy benső titkos vággyal úgy szomjazott abból a nevetségesből egy csöppecskét, s ez a vágyakozás csodálatos módon nevelte az elhagyatottság érzetét. És a benső szükség még nagyobbra nőtt volna, ha az utóbbi napokban valami kivételt nem tapasztalnak: csekélység volt, itthon ügyet sem vetnek rá, de az idegenben nagyon kellemesen hatott. Egy csinos, eszes tekintetű ifjú – be érdekesek is ezek az angol férfiak! – csak ott termett, midőn az Alice látcsőzsinórja beleakadt egy kabátgombba, mely körülményről a gomb gazdája sem vett nagyobb tudomást, mint maga a gomb és a himbálózó kis látcsövet magával ragadta a nagy angol. Az ifjú utána szökött, kiakasztotta a zsinórt és abban a modorban nyújtotta át a drága apróságot, melyről Chesterfield azt mondta a fiának: „Többet érsz vele, ha egy elejtett legezőt ügyesen adsz fel, mintha ezer forintot ügyetlenül ajándékoznál el.”

De aztán oly hálás érzéssel még nem is fogadtak ily csekélységet, mint Alice fogadta azt. Tehát meg van mentve az Angliába vetett hit, mely immár kezdett ingadozni!

És ezentúl több közhelyen találkoztak és a kisleány ragyogó fekete szeme mindig hálás tekintettel üdvözölte az ifjút; de beszélni nem beszéltek soha.

II.

Egy koros angol úr, aki több hétig volt a Bardosék vendége, egyszer arra az elhatározásra jött, hogy ő is viszonozni fogja a vendégszeretetet s ennek okán felajánlotta a kocsiját, melyen elkíséri a hölgyeket egy olyan vendéglőbe, ahol egy híres magyar cigányzenekar játszik.

Hideg, nyirkos idő és vágni való köd volt, s így nagyon kellemesen hatott a díszes vendéglő meleg fénye. Elegáns közönség foglalta el az asztalokat. Aliceék is helyet foglaltak az angoljukkal; nehány perc múlva jött a szőke ifjú, jól szemügyre vett minden asztalt, aztán csak leült ahhoz az asztalhoz, mely éppen a koros angol háta mögött volt: szemben Alice-szal.

Mégis csak gyönyörű helyiség ez, gondolta a kisleány, és azután nagy érdeklődéssel tekintett szét a „gyönyörű helyiség”-ben, mialatt a cigány húzta szépen, merengőn. Egyszerre csak eltűntek a díszes aranyozott oszlopok, a meleg színbe olvadó redőnyök és a zene hullámain ott ringott a bűbájosan ragyogó magyar ég és csengett az aratók dala, hullámzott az aranykalász-tenger és túl ezeken a regényes hegységek tündérvilágában merengőn, lágyan szólt a furulya…

Szemben, ott a másik asztalnál bort töltött a szőke fiatalember, egyik kezét a pohárra tette, a másikkal feltámasztotta meghajtott fejét és sötétkék szemében olyan különös láng lobogott. Alice odanézett; a magyar nóta érzéssel, tűzzel búgott és meleg pírral vonta be az üde arcot. Szívét pedig sebes dobbanásra hajtotta s az a parányi szikra, melynek létezését nem is sejtette, egyszerre lángra gyúlt, a magyar vér egy pillanatra elfojtotta az angolimádást és önfeledten, azaz magyarul szólt:

- Istenem, be szép!

Erre a szomszéd asztaltól felszökött valaki.

- Hány magyar? Magyar? – És a szőke ifjú ott termett a barna kisleány mellett és szeme, arca ragyogott az örömtől, a szavakat pedig éppen nem válogatta, úgy ömlöttek azok melegen, egyszerűn a szívéből:

- Járy Ödön vagyok Bihar vármegyéből és nagyon csodálkozom magamon, amiért az első látásra ki nem találtam, hogy nagyságodék magyarok… pedig éreztem valami ilyet; de aztán soha egy magyar szavukat nem hallottam, hát csak beletörődtem, hogy angolok…

A mama hellyel kínálta meg a rokonérzést keltő ifjút és Alice szólt:

- Hát aztán bűn lenne az, ha angolok lennénk?

- Nagy hiba lenne! Ne mosolyogjanak kérem, és ne mondjanak sovinisztának, mint édesapám mond, mert hiába! Előttem Magyarország a legszebb, legjobb ország és nem tudok más véleményre jönni, bármennyit is utaztat az én édes, jó apám. A régi jó táblabírák vére kering bennem, akik úgy tartották, hogy Magyarországon kívül nincsen élet, legalább számomra nincs.

A kisleány mosolygott és meg is mondta, min mosolyog.

- No, a mi papáink ugyan nem hasonlítanak egymáshoz! Lássa, az én papámnak nem tetszik, hogy mamával annyit utazunk és úgy szeretjük Angliát.

Az ifjú kissé elgondolkozott, aztán gondolt is valamit.

- Különben az öregem meg lehet elégedve az utolsó levelemmel: Angliában is vannak szép hölgyek, jól tette, hogy ide küldött – írtam; most már várom, nem kívánja-e, hogy az ősi kúriára egy angol menyet röpítsek?

Aztán szótlanul hallgatták tovább a magyar nótákat.

Másnap – történetesen – ismét találkoztak és a kisleány úgy szeretett volna megkérdeni valamit, de csak harmadnap kérdezte meg.

- Kapott választ a papájától?

- Még nem.

Erről nem beszéltek többet, pedig ráértek volna, mert együtt szemlélték meg a nagyváros nevezetességeit és az ifjút kissé bosszantotta, hogy a kisleány többet tud Angliába múltjáról, jelenéről, mint ő, pedig hát ő sem lenne tudatlan!

- Nagyon derék ifjú ez! – mondta Bardosné a leányának – és tudod, mit írtam ma a papának? Azt, hogy Londonban az egyetlen előzékeny angol is magyar. Ez jól fog esni az öregnek.

A kisleány elpirult, de nem tudta megérteni, hogy miért. Édes mamája nevetett:

- Te Alice! Nem furcsa dolog-e az, mikor az egyik papa azért küldi a gyermekét idegen országba, mivel felette isteníti a saját országát, a másik pedig éppen azért engedi idegenbe, hogy ezáltal szerettesse meg ugyancsak a saját országát?

Másnap Járy kérdés nélkül mutatott egy címeres levelet.

- No, írt az öregem! Csak pár sor az egész, ha nem unja, olvassa el.

Alice éppen nem unta és alig elrejthető mohósággal olvasta. „Kedves fiam! Most aztán tüstént jer haza! Éppenséggel nem azért küldtelek ember- és világismeretet szerezni, hogy az ősi udvarházba valami idegen fajzatot hozz. Csak jer; itthon aztán elveheted akármelyik jó házból való leányt; nem szólok a szíved dolgába… Most pedig haladéktalanul vár szerető apád.”

- Hát így is jó! Úgysem a magam vágyából jöttem ide… Más az, aki úgy imádja az angolt! – és kötekedve teszi hozzá: - Lám, most együtt mehetnénk haza, ha nem akarna itt maradni örökre angolnak.

Nem együtt mentek haza, de azért Járy csak át tudott jönni egyszer a Királyhágón, mert azt már elképzelheti akárki, hogy Aliceból minden angolimádás mellett sem lett angol asszony.

Forrás: Almanach az 1898. évre 35-43. l. – Egyetemes Regénytár. szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner kiadása