Bársony István: Lidércnyomás

Kora reggel volt. A csombori síkon a nyár szellői ringatták a rét füvét, meg az aratatlan zabtáblákat. A búza meg a rozs jobbára keresztekben volt már. Messziről is ki lehetett találni, melyik a búzatábla. Ott, a tarló fölött sok vadgerlice röpködött. Le-leszálltak a keresztekre, szemecskéltek, reggeliztek.

Az urasági határ Csombor felé eső részén egy homorú hajlatba volt beékelve a Penczy-család birtoka. Nem volt valami nagy, de az uraság kétszer annyit is adott volna érte, mint amennyit megért, mert ezzel a birtokrésszel éppen kerek lett volna a gróf Kárászyak latifundiuma. Hanem a Penczyek nagyon ragaszkodtak ahhoz a földhöz, amelyen ősapáik is éltek-haltak.

A grófi vadaskert érintette a Penczy-birtok csücskét. Ott most a harmatos fűben egy férfi állott és éppen levette a nyakszíjat két angolvizsláról.

Öltözete után ítélve, úri vadász volt. Csinos, lesült arcú ember, energikus mozdulatokkal. A mint a kutyák szabadon voltak, egy kézmozdulattal rájok parancsolt, hogy feküdjenek, aztán ő magában elindult egy learatott kölestábla felé.

Az egyik kutya, egy finom kölyök pointerszuka, idegesen remegett a helyén s nyöszörögve kérte az engedelmet, hogy ő is mehessen. A másik, egy ráncos homlokú vén kan, meg sem mozdult. Csak értelmes szemével követte a férfit s leste, hogy mi lesz már.

Gazdájok vagy harminc lépésnyire ment el tőlök. Akkor megállott, visszafordult s hangosan hívta az egyiket: Flóra!

A kis szuka örvendő nyiffanással ugrott előre s vágtatva futott a férfihoz. Boldogan pajkoskodta körül, nyefegve-szűkölve nyalogatta meg a csizmáját; leguggolt – felpattant, hebegett, negédesen illegette m,agát s szinte mosolygott hozzá. A gyerekes féktelenkedésnek halk pisszegés vetett véget. Arra a kis kutya lecsillapult, leült az ura elé s farkával gyöngén verdeste a gyepet.

- Don! – hangzott újra a kemény férfi-szó.

Az öreg Don eddig hidegvérrel, türelmesen nézte a távolból fiatal társa mókáit. Most, a hívásra gyors futásnak eredt. Intést se várva megült a szuka mellett.

A vadász megsimogatta mind a kettőt s kisvártatva szó nélkül, határozott mozdulattal mutatott egy irányt.

Mind a két kutya villámgyorsan szökött előre s vágtatva kezdett keresni abban az irányban.

A reggeli napfény olyan ragyogással hintette be a környéket, mintha a kék ég soha többet nem akarna felhőt tűrni magán. A levegő tiszta volt és átlátszó; a gyöngéd szél nem bírta kiverni a port a füves gaz körül. A kölestarlót rét övezte Ott, az alacsony sarjún gazdagon csillogott a harmat. A lassan lépdelő férfi elől kékbe-zöldbe-pirosba játszó cingolánnyok röppentek fel, jelenlétökkel sejtetve, hogy homokföld terül itt egy darabon.

Egy ponton, ahol a messze nyúló rétnek medencéje volt, nagyon élénk zöld látszott és sok fecske röpködött a zöld folt fölött. Nedves, süppedékes lehetett ott a talaj s apró legyek és szúnyogok oszlopos raja kavaroghatott a levegőben.

Don, az öreg, nagy öntudattal végezte a dolgát. Magasra tartott fejjel, hosszúkat lódítva magán, keresztben járta be a tarlót gazdája előtt. Egyszerre megtorpant. Mintha kővé meredt volna, kinyújtózva, mozdulatlanul állott. Egyik első lábát felemelte, a másikat ellenben szinte cövekként szegezte a földhöz. Nyakát előre nyújtotta, szeme kitágult, orrcimpája egy-egy rándulással jelezte, hogy ott rejlik az izgatottság fészke.

A férfi nem is ügyelt rá; tekintetével a kis Flórát kereste. A kölyök vagy húsz lépéssel volt Don mögött s már észrevette, hogy áll az öreg. Megállott ő is. Ámbár alkalmasint semmit sem érzett még, ugyanabba a pose-ba vágta magát, mint híres mestere, a vén champion. Gyönyörűen „szekundált” Donnak. Aztán csöndesen közeledett hozzá. Nagyon izgatott volt.  Egész testében remegni kezdett. Most már megkapta a szimatot ő is. Ez már nem szekundálás volt többé, hanem öntudatos munka. Onnan lehetett tudni, hogy már nem a kant nézte, hanem kővé meredve fordult egy euforbia-bokor felé. Abban lehetett valami, onnan áramlott ki a vad szaga.

A vadász lassan ment mögéjök, egy darabig mosolyogva gyönyörködött bennök. Aztán halkan mondta: „előre Don!... előre Flóra!...

A két kutya megindult. Haladásuk óvatossága jelezte, hogy csakugyan vad van előttök. Eleinte lépésben mentek, aztán majdnem ügetve; meg-megálltak, a levegőben láthatatlan, alakok elé fordították fejöket, úgy haladtak tovább.

Szárnyas vad futhatott előttök a gaz közt.

Don megint megtorpant. Lassan fordította hátra a fejét, mintha azt kérdezte volna a gazdájától: itt vagy-e?

- Előre Don!

A kutya nem mozdult. Csak a farka vége rezdült egyet-egyet. Most már szinte lecsüngette a fejét, mintha nagy bágyadtság fogta volna el. Már csak a szeme mozgott, visszafelé sandított. Azt mondta a tekintetével. „iszen itt van már előttem; éppen az orrom előtt van már!... Micsoda parfüm, hajh!”…

A kis Flóra nem bírta állva az izgatottságát. Lefeküdt. Ott nyújtózott el, mintha nem is élne.

„Brrrrr!”… hangzott e pillanatban nagy robajjal. Néhány lépésnyire a kutyák elől egy falka fogoly röpült fel. A vén kakas lármás „csiki-csiki”-jét hallatva kanyarodott visszafelé, a grófi vadaskert bokrai irányába. A fióksereg, az egész fészek, röpült utána mind.

De egy mégis elkésett egy szempillantásig, később talált felkelni, int a többi. Annak a túlbuzgó kis szuka neki kapott.

Ekkor éles füttyszó hasgatta meg a levegőt. Arra mind a két kutya hasra vágta magát s eltűnt a fűben. Ötven lépésnyiről azt sem lehetett látni, hol feküsznek.

Gazdájok várt, amíg meggyőződött róla, hogy teljesen a fegyelem hatása alatt vannak. Akkor egészen a vadaskert kerítéséig ment s ott gyorsan egymásután két rövid, metsző füttyszót hallatott.

A kutyák felugrottak s vágtatva rohantak hozzá. Megültek előtte, mozdulatlanul.

- Brávó! gyönyörű volt! – hangzott e percben a bokrok közül. Remek kutyái vannak, vadász úr!

Egy fiatal nő közeledett a vadaskert széléhez vezető gyalogúton. Lovaglóruhában volt s lovát egyenruhás fiú vezette.

Penczy Gábor meglepve fordult meg s kalapot emelt. Meg akarta köszönni a nagy dicséretet, de csudálkozása beleojtotta a szót. Ki lehet ez? Még itt sohasem látta. Pedig olyan ösmerős a hangja.

A fiatal nő eközben egyre közeledett. Nemsokára ott álltak szemben egymással. Csak a vadaskert drótkerítése volt még köztök.

Egyszerre kiáltottak fel: - Te?!...

Penczy egy pillanat alatt útbújt a drótkerítés között s megragadta a fiatal nő kezét.

- Hogy kerülsz te ide?! Te eltűnt gyönyörűség! Ó, milyen szép vagy most is!... Nem változtál te egy hajszálnyit sem.

Az asszony kacagott is, sírt is. Nincs az a gerlice, amelyik úgy tudna örömében nyögni. Olyankor szól így a gerle-madár, amikor közeledő párját még közelebbre hívogatja. ha a lovászfiú ott nincs, talán a nyakába ugrik Penczynek.

Azt a gyereket nem is lehetett megtűrni itt. Beljebb küldték a lóval az árnyékos fák közé; aztán az asszony kézen fogta Penczyt és vitte magával egy másodvirágzásban levő nagy akácra alá, ahol csupa bársonyból volt a pázsit és fent, a virágok közt sok részeg méh dolgozott.

- Gyere, te csúnya ember, akit annyiszor elsirattam, akit gyászolok a lelkemben folyvást, hadd lássalak.

A „csúnya embert” nagyon kellemes érzések özönlötték el. Valami megrezdült benne, ami már rég pihent. Hiú örömmel hallgatta az asszonyt s azt mondta:

- Már egésze lemondtam rólad. Már nem reméltem, hogy valaha hallom a hangodat. Pedig milyen bolondod voltam valaha.

- Ó, de régen is volt az.

- Én akkor egy szegény kis katona voltam.

- Én meg egy még szegényebb kicsi asszon, akit tizenhét éves korában hozzáláncoltak egy morgó Cerberushoz.

- S az a Cerberus az én őrnagyom volt.

- nekem meg a férjem.

- És minden percben tönkre tehetett volna.

- Meg is fojtottam volna akkor!

- Ezzel a kicsi kézzel? Ó, te!…

Penczy forrón csókolgatta az asszon ujjait. A nő csak hagyta. Még ő maga szorította jobban a kezét ahhoz a csókos szájhoz. Az erős, barna bajusz közt majdnem eltűnt az a kis fehérség.

A két kutya ott konfidenskedett körülöttök. Az asszony elragadtatással simogatta meg a kis Flórát. Jaj, be formás állat! Most éppen tanítottad, ugye?

Don megirigyelte a társa jó sorsát, ő is odadugta nagy buksi fejét az asszony ölébe.

Penczy rájok förmedt: takarodtok?! Aztán ő foglalta le magának a simogató kezet.

- Azóta, hogy eltűntél, itt vagyok mindig ezen a sivatagon. Remete életet élek, mondta a férfi.

Az asszony hamisan mosolygott s megfenyegette: Nono.

- Bizony isten!

Már esküdözött. Mintha kötelessége lett volna beszámolni az egész életéről.

- Mikor is volt az?... Hány éve már? - kérdezte eltűnődve.

Az asszony rögtön felelt: Kilenc éve, fiam. Jövőre megülhetnők a jubileumát. Ha a katonaságnál maradtál volna, már kapitány lennél. Így is szép vagy, de akkor szebb lennél, tette hozzá.

- Annyira szereted az uniformist?

- Képzeld!... Sz’ csak az aranygallér miatt mentem az uramhoz.

Nevetett, és hanyatt dőlt a füvön, mint egy rakoncátlan gyermek. A zöld lombokon át kukucskált ki a kék égre, úgy mondta: Hanem a balesetem miatt majdnem elváltunk ám.

Most már Penczy is nevetett.

- Ó, te drága! az a te baleseted…

- Ugye vakmerő voltam? Na, mondd igazán, ki volt a bátrabb kettőnk közül?

Büszkén ült fel s hivalkodva nézett a férfira.

- Könnyű volt teneked. Te nem gondolkoztál.

- Iszen sokat is értünk volna vele, ha csak gondolkozom. Csípősen, súgva egészítette ki. mint egy bizonyos hadnagyocska.

Penczy elpirult. Istenem, milyen ártatlan gyermekek voltunk akkor. Tudod-e édes, hogy tulajdonképpen meg se csókoltuk egymást:

Kedves, komikus szemrehányással mondta az asszony.

- Bizony.

- Még a „baleset” is – baleset nélkül múlt el.

- Csak te féltél, én semmitől sem féltem. Én a világ végéig is elmentem volna veled.

Olyan odaadással mondta, hogy Perczyn végigfutott a hideg-meleg. Milyen isteni asszony! – gondolta.

- Emlékszel-é arra a napra? – kérdezte az asszony. Titkos levélkét kaptál akkor tőlem, amelyben előre értesítettelek, hogyan történjék minden. A hegyek közt volt aznap a gyakorlat. Én odalovagoltam s egyszer csak a lovam nélkülem száguldott le a völgybe, ahol a te zászlóaljad volt.

- Mindenki azt hitte, véged van. Az egész zászlóaljat a te keresésedre kergette az urad – vágott közbe Penczy.

- És csak te tudtad egyedül, hol vagyok.

- Egyenest oda mentem.

- S a szűk medvebarlangból lestük, nem vetődik-é hozzánk valamelyik a kereső katonák közül. Úgy szorongtál, hogy alig csókoltál meg.

- Kérlek – húsz éves múltam mindössze, és igazán szörnyen respektáltam a zászlóaljparancsnokomat.

- Gyerek voltál. Talán még gyerekebb nálamnál. Tán ezért olyan könnyű, olyan jó most visszagondolni arra.

- Magam sürgettem, hogy gyerünk már, adjunk valami életjelt magunkról – mondta Penczy búsan.

- Igen. Kivezettél egy tisztásra s odakiabáltad a katonákat. Én úgy tettem, mintha nem tudnék a lábamra lépni. A karotokon vittetek le.

- S az urad mégis gyanakodott, amikor megtudta, hogy én találtalak meg.

- Igen, mert nem jól színleltem a fájdalmat. Piros voltam a boldogságtól és jókedvemet nem tudtam magamba fojtani. Később megtudtam, hogy még aznap kérte az uram az áthelyeztetését. Valahova Morva-országba mentünk. Oly hirtelenséggel utaztuk el, hogy még csak el se búcsúzhattam tőled.

- Nekem se lehetett több hasznomat venni. Züllésnek indultam. Utoljára is felülvizsgáltak, elbocsátottak végkép. Azóta itthon gazdálkodom.

- S lásd, milyen jó az isten; most összekerültünk megint.

- Hát az urad?

- Meghalt szegény, tavaly, ezredes korában. Nem látod, milyen gyászban vagyok, - mondta az asszony érzelmesen.

- Szegény öreg! És te eszerint most, mint ezredesné élsz és szerepelsz a nagyvilágban.

- Ameddig te akarod, édes.

Penczy nagyot nézett. – Hogy érted ezt?

- Hát most már egészen is a tied lehetnék – mondta az asszony fülig pirulva s mélyen lesütve a tekintetét.

A férfi megdöbbent. Elhúzta kezét az asszony derekáról. Mintha álomból ébredne, megsimogatta a homlokát. Zavart volt. Az asszony észrevette.

- Mi lelt? – kérdezte sértődve.

Penczy nem bírt a szeme közé nézni. Alig hallhatóan mondta: - megházasodtam már.

Egy örökkévalóság volt az a perc, ameddig hallgattak.

Az asszony halvány volt; a szája félig nyitva, mintha egy sikoltás fagyott volna rája. A férfi nem gondolt semmire. Maga elé nézett bután, szótalanul.

Az ezredesné szólalt meg először.

- Nem nagyon szeretheted a feleségedet – mondta hidegen.

Penczy megütődve kérdezte: mi jut eszedbe?

- Nohát, én istenem, nem valami régóta lehetsz házas ember, hisz nyolc-kilenc év előtt még nem is gondolhattál házasságra. És most mégis úgy tudsz örülni egy másik asszonynak, aki – nem a feleséged…

Ezt a logikát nehéz volt cáfolni, - Penczy hallgatott. Lehorgasztotta a fejét.

Az ezredesné felpattant a fűről s megváltozott hangon mondta: - Későre jár, isten áldja meg Penczy úr.

A férfi szinte bűnbánattal kérdezte. – Hol láthatlak?

Az ezredesné gondolkodott egy kicsit. – Nem kerülöm – mondta végre. Mindenütt láthat, ahol vagyok. Most a gróféknál. A grófné távoli rokonom.

Elment, anélkül, hogy csak egyszer is visszafordult volna.

Penczy addig nézett utána, amíg csak láthatta. Mikor a lódobogást hallotta a vadaskert fái közt, elindult haza ő is.

A távolban egy facsoportot állított vízbe a délibáb. A mögött volt a Penczyek ősi kúriája.

**

Másnap, harmadnap és negyednap folyvást a vadaskert tájékán őgyelgett Penczy Gábor.

Egyszerre nagyon fontossá vált, hogy a fiatal kutya tökéletesen ki legyen tanítva. Odakint pedig a szegény két vizsla el nem tudhatta képzelni, hogy mért van most olyan szabadjára. Mért nem törődik velök a gazdájok. Ha a kis Flóra el-elugrott egy süldő után. csak a vén Don morogta meg, amikor lihegve visszajött.

A gazda nem látja azt. Csak a vadaskert ösvényeit lesi. Fanatikus, beteges vággyal vár arról valakit, aki nem jön.

már a kerülőnek is feltűnt. Utána lesett a szomszéd úrnak, nem rak-e le tőrt vagy hurkot, minthogy lőni nem hallotta soha.

néhány nagy topolyfa szegélyezte a vadaskert egy részét;azokon egy sárgarigó-család tanyázott. Amikor Penczy jött, a hímek figyelmeztették a famíliájokat:

„Ide ül! meglásd!... ide ül alánk, megint!”

És Penczy csakugyan ott üldögélt a nyárfák alatt órahosszat, és hallgatta a levelek súgását, beszédét.

A suttogó tündérbeszéd egyre biztatta – csábította:

„De bolond vagy!... Hogy annyit töröd – emészted magadat!... Egyszer szerettél életedben, mégis mást vettél el… de bolond vagy!”…

Még a harmadik fának is volt mondanivalója:

„Iszen azt sem tudod, mi a szerelmes csók… Akkor, régen, tisztességes voltál, szamár voltál. Hát mire való most ez a szépséges asszony? No már csak bolond vagy”.

Így múlt el a negyedik ap is. Az ötödiken már nem volt Penczynek se éjjele, se nappala.

Most már bizonyos kezdett lenni, hogy azt az asszonyt látnia kell mindenáron. Délután lóra ült. Gondolta ellovagol a grófi kastély felé, hátha legalább megpillantja.

Útközben szemközt jött rá a felesége, kocsin.

Az igaz, hogy csöndes, hideg, élettelen jő volt. Egy darab kőszikla. A városból jött; az volt minden időtöltése, hogy ellátogatott a rokonaihoz s a boltokat járta.

Most is tele volt csomaggal a kocsija.

Penczynek eszébe jutott az ő kis bűntársa, aki pedig tiszta volt, mint egy angyal. Milyen más az!

A felesége meglátta, odaintette magához s álmosan kérdezte. én elém jött?

- Mit felelhet erre mást egy jó nevelésű férj, mint hogy igen.

Visszafordult s hazakísérte a feleségét. Másnap aztán még százszorta bolondabb vágyak nyugtalanították.

A másik volt folyvást az eszében. Alig pittymallott, Penczy már talpon volt. Céltalanul barangolt a mezőn. A két kutya vele. Hiába jeleztek azok vadat, Penczy észre se vette. Don, az okosabb, látta, hogy mostanában kutyába se veszik, megállta a foglyot egy pillanatra, aztán rázott egyet a fején, mintha azt mondta volna. eh! – és loholt szórakozott gazdája mögé.

A vadaskert kerítéséhez még most sem jött ki senki.

Penczy, hogy az időt agyonüsse, virágot tépdesett. Bokrétát gyűjtött sárga gyujtoványfűből, lila-kék zsályából, fehér mécsvirágból, ami csak estére nyílik ki; aztán egy pásztortáska szívleveleit csipegette le s babonásan mormolta hozzá: „igen – nem, - igen – nem…”

Bizony már nem viselte magát úgy, int egészen okos ember.

Fáradtan, betegen, izgatottan került haza délben.

Egy falatot sem evett. Alig várta, hogy itt legyen az a délutáni idő, amikor látogatást tehet. Átöltözött, befogatott s indult a grófékhoz, amire pedig ugyancsak ritkán szánta rá magát ezelőtt.

Nagy csend volt a grófi ház körül. A verandán egy öreges nő fogadta, a grófné társalkodónője.

- Azt hiszem szomszéd úr, elkésett – mondta a bőbeszédűségre hajló nő, oly hangon, amelyben egy kis csípés is volt.

Penczy csudálkozott. Mitől késhetett ő el!

- Elutazott ám az ezredesné. De még a grófék sincsenek itthon.

A grófék! – ki törődött most a grófékkal.

- Elutazott – ismételte gépiesen, anélkül, hogy kérdés lett volna a hangjában.

- Mégpedig nem egyedül.

Ezt már határozottan malíciával mondta a vénség.

Penczy ösztönszerűleg hallgatott. Sejtette, hogy aki ennyit mond kérdés nélkül, azt nem kell faggatni.

- Az ám – folytatta a társalkodónő -, egy kapitány jött érte, elvitte Nizzába. Furcsa, furcsa, de mi még furcsábbat vártunk. Halkan tette hozzá, mintha közös titka lenne Penczyvel: - Fecsegett ám a lovászfiú.

- Ahán! hát fecsegett.

Bánta is ő; csak mondott valamit, hogy éppen feleljen.

- Rokona az ezredesnének a kapitány, ugye? – kérdezte reménykedve.

- ah, a kapitány. Rokona? Jó isten, egy fess katona mindenkor rokonunk – mondta az éltes nő s kacagott.

- Valami kötelék csak volt tán köztök?

- Vooolt – volt! Régebben ösmerhették egymást. A kapitány különben barátja a grófnak, s az ezredesnének is.

Határozottan gúnyolódott. De egyszerre kenetesre vált a beszéde: Nyilván házasság lesz a vége; kinek mi gondja arra, ha egy pár emancipált ember előlegezi a nászutat egymásnak.

Ezt az impertinenciát nem hallgathatta tovább Penczy. Sietve búcsúzott el, beugrott a hintajába s rákiáltott a kocsisra, hajts!

Még hallotta, hogy az a nyelves perszóna utána kiabál; majd örül a gróf… De hogy mienk, az már nem jutott a füléig. Csak az tudta, hogy a kicsi ezredesné elment. Örökre elment és őtőle még csak egy szóval sem búcsúzott el.

És nem is egyedül ment el – hál’ istennek!...

Mert ha magában lenne valahol, akkor – úgy érezte Penczy – semmi a világon meg nem akadályozhatta volna, hogy most neki ne menjen a világnak és meg ne keresse benne azt, aki egyedül van, és talán őrá gondol.

De már kettő után csak nem futhat okos ember.

Még Ő is kinevetné.

Az a vad hév, ami nehány nap alatt úgy gyűlt fel szívében, mint amikor orkán idején keletkezik tűz: hirtelen jeges esőt kapott.

Csak egy lépés választotta már el attól, hogy felforgassa az egész múltat és megsemmisítse a jelent egy fantasztikus jövő kedvéért; egy fantomért, akit jóformán nem is ösmer, aki majdnem tíz esztendeig nem került szeme elé, akiről tulajdonképpen nem is tudhatja, hogy mi lakik benne; aki távoli rokona ugyan a grófnénak, de akivel úgy látszik, nem sokat törődnek, ha világgá tudják ereszteni azzal a kapitánnyal.

A jégeső hatalmasan kopogott, zúgott, viharzott odabent; a szíve mélyén összetört, pozdorjává zúzott mindent, ami útjába került.

A feleségére gondolt, aki egy kicsit unalmas ugyan, de akit egy ezred huszárkapitány se tudna elcsalni Nizzáig.

- Talán jobb így – dörmögte magában.

Öt perc múlva már azt mondta: bizonyosan jobb így. És megszítta hozzá a fogát, mintha egy nagy szálkát húzott volna ki a tenyeréből.

Mikor a pusztai útra értek, gyors mozdulattal érintette meg a kocsisa vállát.

- Megállj csak egy kicsit.

az út mellett egy szép falka fogoly futott az árok tövise közé. Sokkal szebb csapat volt, mint az ott, a vadaskert szélében.

Penczy kividult arccal nézte, amíg az utolsó is el nem tűnt a gazban.

- Ha most a kutyák itt volnának! – mondta, s az ujjával csettintett. Aztán közönyösen szólt rá a kocsisra:

- No, menjünk hazafelé.

Forrás: Almanach az 1898. évre 17-34. l. – Egyetemes Regénytár. szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner kiadása