2014. szept. 24.

Benjámin László: Tüzet akartam (1945)



Tüzet akartam inni régen -
langyos víz lett az italom.
Nem lőtt agyon az ellenségem,
hát nem is illet hatalom.

Kétszáztíz napig játszott vélem
nagy haragosom, a halál,
aztán továbbment - s most se értem:
mért nem nyomott a föld alá?

Hogy megszöktem előle? - mégis
egy pillanat, egy mozdulat
elég - s elnyúltam volna én is
a tehetetlen ég alatt.

Azt mondják, hogy meg kell köszönnöm:
lélegzem, jót tettek velem!
Kinek s mit köszönjek, ha önnön
életem csak annyit jelent,

hogy két háború terhét vinnem
harminc évemmel vén vagyok?
Millió halott hever bennem,
és minden halott én vagyok.

Forrás: Benjámin László: Tüzet akartam 5. old. - 
Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1978.

Benjámin László: Kormos kövek közt



Szedd rendbe végre gondolataid,
mert elmaradsz a lét megett, magányos
vándor leszel, ki senkin sem segít,
csak baktat elmerengve, céltalan.
Nagy terveidet holmi szép kaland
ne feledtesse - messze még a város.

Messze a város, honnan fiatal
szívvel s agg bánatokkal meggyalázva
menekültél; de komor diadal
sejlett növekvő homlokod megett,
s teljesülésre óvtad életed
erdőn, betyár nádasokban tanyázva.

Kormos kövek közt lépdelsz, s az idők
csúcsán feléd int városod, a jelkép,
és alatta mogorva építők
görnyedve intenek, hogy ne feledd:
vérben-szennyben csak ők voltak veled,
s minden idők terheit ők cipelték.

Mocskos kövek, ledőlt falak között
nem várt rád senki sem, csupán az Osztály.
Hozzá volt s csak hozzá lehet közöd,
ki karján emberré melengetett;
és most, hogy a halál elengedett,
nem fáj, hogy népednek semmit se hoztál?

Markold ökölbe üres tenyered,
ki harcra született, ne kössön békét.
A munka és a szó a fegyvered,
az építők között építs te is.
Ha szólni kell, hát szólj helyette is -
még vár valamit tőled a szegény nép.

Forrás: Benjámin László: Tüzet akartam 8-9. old., Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó Bp. 1978.

Turgenyev: Az én fáim



Levelet kaptam egy régi egyetemi diáktársamtól; gazdag földbirtokos volt, arisztokrata. Meghívott magához a birtokára.

Tudtam, hogy régóta beteg, világtalan is, szélütés is érte, alig tud járni... Elmentem hozzá.

Tágas parkjának egy fasorában találtam őt. Bundába burkolózva - nyáron volt ez a találkozás - sorvadtan, meggörbülve, zöld ellenzővel a szeme fölött, kicsi kocsiban ült, melyet két díszes-livrés inas tolt hátulról...

- Üdvözlöm itt - szólalt meg síri hangon -, az én ősi földemen, az én százados fáim árnyékában!

Feje fölött egy hatalmas, ezeresztendős tölgy sátorként terjesztette szét lomb-koronáját.

És én elgondoltam... "Ó, te ezeresztendős óriás, hallod ezt? Ez a gyökereid körül csúszó, félholt féreg a maga fájának nevez!"

De akkor szellő lendült felénk s könnyű suhogással végigfutott a tölgyóriás sűrű lombozatán... S nekem úgy rémlett, hogy a vén tölgy jóindulatú, csendes nevetéssel válaszolt az én tűnődésemre is - és a beteg hivalkodó szavára is.

1882. november

Ford.: Áprily Lajos

Turgenyev prózában írt költeményeinek első csoportja 1882-ben jelent meg először, nem könyvalakban, hanem folyóiratban. Latin szóval ezt a címet adta a válogatott költeményeknek: Senilia (öregkori munkák). A kiadóhoz intézett levelében így határozta meg műfajukat: költemények prózában. A levélben rövid előszót is írt s abban ezt a tanácsot adta az olvasónak: "Kedves olvasóm, ne fusd át ezeket a költeményeket egyfolytában; úgy bizonyosan megunnád s a könyv kifordulna kezedből. Olvass közülük innen-onnan: ma egyet, holnap is egyet: - valamelyik talán belehullat valamit a lelkedbe."

Mind a hetvenkilenc költemény élete utolsó éveinek termése (1878-1883). Sokáig azonban csak az első csoport darabjait ismerték, magyarra is csak azokat fordították le. A második csoport harmincegy költeménye 1930-ban, Párizsban került elő P. Viardot hagyatékából. Ezek egy részét az író bizalmasaknak érezte s ezért maradtak ki az első összeállításból.


Forrás: Szépirodalmi Kiskönyvtár 55. Turgenyev: Költemények prózában 81-82. old. - Új Magyar Könyvkiadó Bp. 1952.

Komját Aladár: A mennybolt óriás keze



A mennybolt óriás keze
gyöngéden illeti a tájat:
a táj estével áldott.

Két bánat-stigma a szemem
S emlékre húnyván kékség fogja el.
Ó sírjatok jövendőt a fejemre!

Az űrön át idáig cseng a véred!
Bujdokolnék, de hozzám nőtt a tér:
a messzeségek fogyhatatlan égnek.

Kínban oromló! Kínáld magadat az égnek!

Forrás: Komját Aladár válogatott művei 79. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1962.

Komját Aladár: Jár az ember



Jár az ember. Fütyül is egy kicsit.
Jár az ember ide-oda lábbal.
Olykor fanyalog az éjszakával
s ha szíven ütik, már nem is sikít.

Jár, kavicsot dobál.
Fütyül, fütyül, fütyörész.
Gondja nincs: kifogyott belőle az ész,
de semmi, semmi! Csak másnak áll a bál.

Gyűszűnyi erőre tellek-e?
Kincsem, szeretőm, kellek-e?
Hiszen szép legény vagyok! A szemem kék,
csak éppen beszakadt, mint a jég...

Forrás: Komját Aladár válogatott művei 79. old., Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1962.

Komját Aladár: Nézd, itt ülök



Nézd, itt ülök. Sötét fejem letorpad.
Nézd, itt ülök rongy életemre csuklón.
És halni kell, ó halni kell nagyon.
Véresre marta emlék-bilincs a csuklóm!

Véresre marta emlék-bilincs a csuklóm...
S mintha szemezne altató korom;
és úgy néz feléd dacosan a vágyam,
mint ott a ködben az a rőt orom.

Forrás: Komját Aladár válogatott művei 78. old. - Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1962.

Komját Aladár: Ne bánd, kapuk rozsdája fáj



Ne bánd, kapuk rozsdája fáj,
havaz a hold s alig szivárg a vér,
ne bánd, ne bánd! Hisz tudja más miér!

Hisz tudja más, mért száll lihegve
tört kémények fölött a füst
s mért cseng a napfény, miként a holt ezüst.

Hisz tudja más, mért görgetem fejem
esett-ziláltan emlék-síneken
s ha sóhajtok, sóhajtva a világ
mért nézi égre gyötrött homlokát!!

Forrás: Komját Aladár válogatott művei 78. old., Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1962.

Komját Aladár: Búban eltörődve



Búban eltörődve, estére jutottan,
magam mire adjam? kihez folyamodjam?

Ó könnyítő lehelletem nekem:
szépséges szeretőm! Áldott örök sebem!

Kinek veszejtő égzengés a tested!
Dolgok tartalma, java mindeneknek!

Engedd, utószor, áhítatos lázban
a homlokod lapozzam bibliásan

s bízó szavammal a felhőkig érjek!
Te vagy az út, az igazság s az élet.

Forrás: Komját Aladár válogatott művei 79. old., Szépirodalmi Könyvkiadó Bp., 1962.

Szécsi Margit: Nevettek engem sokért



Nevettek engem sokért:
bolond ékességekért,
nyakamba tejútnak fűzött
olcsó üveggyöngysorért.

Kincset: fekete földet
óh ember, minek gyűjtesz,
amikor engem: bárány-
felhőt, melledre tűzhetsz.

Fejedet égre-szegve
nem akarsz vándorolni,
elhagynak majd a mezők,
így fogsz te szétomolni.

Forrás: Szécsi Margit: Páva a tűzfalon 17. old. Szépirodalmi Könyvkiadó 1958.

Szécsi Margit: Káprázat



Köd szitál, ragyog a téli aszfalt,
kemény tükre a reklám-betűknek.
Kicsiszolt gyémánt nincs ilyen fényes,
a lépés zengő fém-hangot üt meg.
Rézvörös lovak a víztükörben
úsznak, fölöttük rózsaszín pára.
Arany hajfürtje egy sihedernek
rezeg, és csapkod kitárt kabátja
mint a hangtalan füstmadár.

Kezdek eljutni én is odáig,
hogy a valótlan világ csodáit
mint az arcomba-hajított kesztyűt
fölemelem már - félek, elcsábít
az élet tündér látszata!

Forrás: Szécsi Margit: Páva a tűzfalon 16. old., Szépirodalmi Könyvkiadó 1958.

Szécsi Margit: Végrendelet



Ki porból lettem s porrá válok,
halálra gyógyszert nem találok.
Síromra kérek szép virágot,
életet s mindent eltestálok.

Szívemet kössék rongylabdába,
játszó kicsikék vigalmára.
Nem fáj kedvesek rúgására,
beröpül majd a boldogságba.

Hamvamat lábbal-hordott pornak,
szőnyeg-poroló jóasszonynak
ajánlom - vígabb hajnalokon
lebegő, piros porsátornak.

Forrás: Szécsi Margit: Páva a tűzfalon 15. old., Szépirodalmi Könyvkiadó 1958.

Szécsi Margit: Este a Mátrában



Tücsökhegedű, álmatag,
szól a sötétkék fák alatt.
Világos ablakomra jár
s koppan a tündér vagy bogár.

Amit belémvert ostoba
erők faragott ostora,
kiűzi tündér üzenet,
kitárom néki szívemet.

Világ szívére helyezem
csókomat, s szádra, kedvesem.
Piruló, hűvös bort igyál!
A borzalom, nézd, szundikál.

Forrás: Szécsi Margit: Páva a tűzfalon 14. old., Szépirodalmi Könyvkiadó 1958.

Robert Rozsgyesztvenszkij: Szomjúság


- Kajszin Kulijevnek -

Döbbent város
a hóviharban.
Házak -
hó-habba
bugyoláltan...
Szomjazom.
Úgy
szomjazom
arra,
ami történik
a világban.
A világ
oly figyelmes, oly tág,
s szenzációt
néhanap ád csak.
Úgy kell nekem
reggel
az újság,
mint heroin
a narkománnak.
Szomjazom én,
szomjazom folyton,
lapok
halmain csemegézek.
Száguldok.
Hallgatom,
bolygómon
hogy süvítnek
az események.
Eper-szüret
s katona-dolgok,
sport-
és lakás-kérdés reám vár.
Az új könyv
szaga
elbolondít,
különb
a saslik
illatánál.
Ezt nem értem...
Megértem rögtön.
Ezt elítélem.
Azt köszöntöm.
Fejem töröm.
Beletörődöm.
Szomjazom,

szomjazom örökkön.
Nagy ügyön kotlok,

majd - bolondon.
Lélegzem.
Hogy magamra
leljek.
Szomjazom én,
szomjazom folyton,
hogy üres
szóbeszédet nyeljek.
Lám, földühödtem,
s nagyon nyeltem...
De még révületben
lebegve
is azt álmodom:
fölébredtem,
és szomjazom,
szomjazom egyre.

(Ford.: Garai Gábor)


Forrás: Robert Rozsgyesztvenszkij: Szomjúság 8-10.., Európa Könyvkiadó Bp., 1979.

Mécs László: Vállán kasza, kezében kancsó vízzel



Lennék próféta, napvágyú, robusztus,
turistája sok istenes oromnak
- s vagyok törpéje ideges koromnak,
kit bágyaszt a nagyfényű augusztus.

Döglesztő délutánon a díványon
fetrengek. Vérem sorstragédiákat
zenél. Szívem haláltáncot bokázgat:
holt őseimmel hemzseg a homályom.

Most nem segít se könyv, se régi zsoltár,
mit Dávid vert ki szent arany gitáron,
"apád is hirtelen kimúlt a nyáron"
suttogja asztal, ágy, dívány és oltár...

De elcserélném híres emberségem!
Csak tudnék nézni olyan áldott-bölcsen,
mint néz a lúd, a féreg a gyümölcsben
s a jóságos tehén az erdővégen.

Most is, mint máskor, elfutok lakomból
ki a mezőre, hol mint szent ígéret,
dalol a dolgos, száz nótájú Élet
s a cséplőgépek vad zenéje tombol.

Az alkony már lelebbent balzsam-ízzel.
Egy dűlőn egy "dicsértessék" marasztal:
találkozom egy baktató paraszttal,
vállán kasza, kezében kancsó vízzel.

Kezet fogunk. Szeméből hetven éve
komolykodik, de lába még se reszket.
Pitymallat óta tán ötven keresztet
levágott, nyájként áll a sárga kéve.

Pirulva állok. Telve van malaszttal.
Szívébe Isten szállt le angyalostól,
így járhatott a tizenegy apostol,
kiknek a hit volt: étel, élet, asztal...

Boncolni ő nem ért rá: élni kellett!
Aratni, földet túrni, újra vetni,
bölcsőt ringatni, kis pulyát etetni
s virrasztani komoly halottak mellett

Csak vízzel él, de hogyha lagzit ülnek,
borral bimbózza végig lelke fáját,
lányvállalat markol, cifrázza bokáját
s a halálnak kihívóan fütyülget.

Méltóságos urakkal álltam szemben
s éreztem, hogy szörnyen komédiázom
ropogva rangjukat, mit rájuk mázolt
egy ijesztőnek felfújt mumus-ember...

Az élet-szelek új dudából fújtak
s láttam lombként hullongni cím-cafrangot...
Vörös földrengést sírtak a harangok
s kegyelmesek kis patkánylyukba bújtak...

Ő az egyetlen méltóságos úr!
A forradalmak véres vitustánca
utcáján rángott, vér csurgott a sáncba,
ő portáján állt s nem mozdult egy ránca...

Királyokat seprűz eszmék viharja...
Ő meg se hallja: szánt, vet bronzos karja,
Halál avarja nem zavarja. Hívják:
gyón s megy, mert Istent erősen akarja...

... Feljött a hold... megglóriázza tűzzel
s míg én apró szenzációkra várva
botorkálok a holdfényes határba:
őt biztos úton hordja célos lába,

vállán kasza, kezében kancsó vízzel.

Forrás: Mécs László: Hajnali harangszó 13-15. old.,
Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása, Bp.

Mécs László: Baráti szavak Áprilishoz



Gyerekszemű szép Április! Vásott kölyök, duhaj garázdák
víg, cinkos cimborája vagy a cívisek szemében,
mert forgatsz rothadt rögöket, mozgatsz avas szívet, barázdát
s szavadra új tavasz csíráz a kérgesült világ ölében.
Mégis borzongva néz reád a vénhedt bőrű gróf s a kalmár,
(mert gyűlölt minden Messiás s jövőt vető szent forradalmár,)
mert néha nagy kamaszosan napfény-karikán karikázol
az űrben, vígan játszol, ujjad az égre kék zománcot mázol,
a cinkefüttyel kicsalod a véneket a téli házból:
akkor szelet fújsz mérgesen s az Isten tudja hol veszed,
csak szórod rájuk a havat, örvénylőn, mint ki megveszett
- s náthásan prüszköl úr, szegény, a varjú hintás jegenyén
s az országúton rossz subában sarat verő szegénylegény.

A biedermájer májuson merengnek ifjak és a vének,
mely még a konzervatívek szőrrel benőtt, rokkant szívének
is tud olcsó romantikát csurgatni csöndes holdas éjen...

De én szeretlek Április! Testvérem, mélyebb, másik énem!
Az egyik énem ez: már régen, tán a mintázó anyaméhben
találkoztam a Szeretettel... Emberszánó, szelíd szemében
minden korok minden komor tragédiája tükröződött,
minden élet minden keresztje, vérző utódok és elődök...
S megláttam akkor a kinyílt, népek tükrének támadt Szemben:
hogy minden szögnek és keresztnek kovácsa, ácsa: mindig Ember!
Rothadt emberszívem hozzáért és ő magához mágnesezte:
azóta rajtam súlyosul minden ember minden keresztje.
Azóta mennék prófétának, átmennék földünk minden táján,
át falvakon, erdőn, mezőn, át városon, sötétlő bányán,
nem szólnék semmit, csak kezemben lámpásként vinném szívemet,
a Szeretethez mágnesült lámpásomat lengetném egyre,
mint lengeti az új Tavasz az új Napot a föld felett
s tüzet hullajt a kérgesült, fagyos-jeges mezőre, hegyre...
Csak lengetném a szívemet: s a Gyűlölet zord, himalájás
ős csúcsain a jégburok olvadna és virág feselne...
Csak lengetném: s a régi átok, a régi vérzés, régi fájás
megszűnne. Minden ajk hozsánnás himnuszt énekelne...
Csak lengetném: s minden szurony és minden ágyú összetörne
s lehullna minden rács, bilincs, ha rálengetném a börtönre...
Lehullna minden kitalált finánchatár, országhatár
s utánam jönne minden ember: orosz, magyar, török, tatár
és énekelnék zárt ajakkal, csupán a szívükkel dalolva
a minden-ember énekét s a földnek színe megújhodna...
És mondanák: itt jár előttünk a Szeretet kicsiny cselédje,
kicsiny sugár, mit morzsalékul elhullajtott a Szeretet,
gyerünk testvérek, Őt keressük s mint tóba néző gyerekek,
úgy nézzünk minden szenvedések tükrébe, szent Istenszemébe...

Élet-kertem egyik tőkéje tehát ez volna, Cimbora;
súlyos fürtjéből sajtolódik pirosló kínjaim bora...
A másik tőkén a te véred száguldoz végig, Cimbora:
borából friss kurjantás lenne és ifjú álmok hímpora,
- de minden hajtását lenyesték, mint hogyha volna rossz kilis,
ezért szeretlek s irigyellek bolondos, édes Április.

Míg minden ember elbújik (mert mint kinek hiányos
a csöpp esze, úgy szórsz havat s jókedved vad, cigányos,)
- én végigjárom a határt, a kertet és kileslek.
Órákig vártam bokrok alján, kíváncsian szemedre,
míg titkon ibolyák tövén szemed kéken kifeslett...
Az orgona menyasszonyként vár, várt varázskezedre
s te jöttél mint királyfi, mint mesék megváltó vőlegénye
s minden nap jobban megnyitod mély, téliálmú rügyszemét,
hogy finom lelke ébredezzen s lilán viruljon édes lénye
(tudod, most a kedvencem ő, mint eddig egy virág se még!)

A bokrok közt rigók merengtek nem sejtve semmi rosszat:
s némult hangszalagjaikat nótára csiklandoztad...
Szelet fújsz bakfisokra is nagyot kacagva rajtok,
csipkéik közt csiklandozod a szökdelő szívecskét:
a bíbor szőrű barikát s álom-pázsitra hajtod...
Az űrben már tereferélnek a csacska, játszi fecskék:
csicsergő, csörgő, kikelet-nyitó nyelvű kis kulcsaid
s vajúdva megremeg az új barázda és az új csalit...

Kálváriákon sok jóságos szív, és sok szeretet-eretnek
fájdalmak verklijén zenél a fölfeszített Szeretetnek.
- Te az útszéli feszületnél a pléh-Krisztus elébe állsz,
mókusként mókázol, forogsz, cigánykerekeket csinálsz,
mulattatod az elhagyottat: s mosolyt szürcsölget szomjas szája...
Majd ránézel, fütyölgetsz néki s kamaszos szíved nótájára
az öt véres szent seb helyén öt bazsarózsa szirma pattan...
Nagyot ugorsz, két zárt szemét megcsókolod a virradatban:
s szeme rádnyílik ibolyásan, mint áldás, illatos lehelet...
Ezért szeretlek, Április, szeretlek s irigyellek!

Forrás: Mécs László: Hajnali harangszó 10-12. old.,
Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása, Bp.

Mécs László: Viharos tavasszal



A föld még mindig félhalott, nagy fagy-fullánkja volt a Télnek;
szíven szúrt termő televényt, embert, folyót, fát, réteket...
Mély volt a szúrás: a rügyek, remények, méhek félve félnek
s csak lassan jönnek, bár az ég azúrja és az Úr arany
órája is fel-feltűnik felhők között s tavaszt ketyeg!

Hiába minden! Rémeket viharzanak a fellegek.
Ha egy-egy szívből egy naiv, színes pillangó fellebeg,
választhat: hogy virág helyett szuronyra, vagy tövisre szálljon.
A fűzfavesszők kérge is hiába rejt friss füttyeket:
mert nincs ki vágjon furulyát s nótázzon a bimbótlan tájon...

Ti árva, özvegy milliók, ti emberek, ti fák, ti rétek,
hadd súgjak nektek valamit: a tavasz titka a mosolygás!
A tél akkor zúdult reánk, mikor kitört a Káin-vétek
s a földről eltűnt  a mosoly: Ti árva, özvegy milliók,
kezdjünk kacagni dalt, rügyet: s jönnek tavasz-ribilliók!

A gyermek sem tud nézni bús arcot, melyek könny, átok dermed
s addig mókáz, mesterkedik, míg nem nevet egész család.
Testvéreim, kik Lucifer lidérc-lámpásaként hordjátok
a szemetek: feledve rég a nagy Család közös dalát:
most hadd legyek előttetek az arcvidító játszi gyermek!

... Figyeljetek! Most felkapok egy kósza, vad szélparipára,
magasba vágunk szárnyalón, a föld alattunk elmarad,
tavaszt kurjantok mindenütt és rárikkantok fűre, fára
s mint színes szálló hegedűk, csatlós csapatnak csatlakoznak
a csízek, énekes rigók, pacsirták és más madarak.

Egy nagy Titok repül velünk s vonóz a szálló hegedűkön...
Lenézek s látom: lassúdan mosoly szülemlik mindenütt,
völgyön, hegyen, az orgonák bokrán s haragvó-zöld fenyűkön.
A fák nevetnek, fölkacsint felém pirosló rügy-szemük
s a szántó gazda fölkacag, mert fölficánkol jámbor ökre.

Mi vágtatunk, megyünk tovább, hol ránkmerednek barna gyárak,
hol ember-páriák szíve szebb emberségük száz csíráját
jó mélyen rejti, mint nemes király-rabot a régi várak;
a napfény addig el nem ér: s talán tán már nem is kívánják.
De én kiáltom a tavaszt, ti többek vagytok páriáknál!!

És rákiáltok a hegyek csodálkozó öreg fejére:
hurrá hegyek, ti vagytok a magasba lendült vágyaink!
Ifjúljon erdő-szívetek és bent a Csönd hószín leplére
tavaszt hímezzen a madár, mosolyból, dalból, szerelemből,
hogy teljesüljön az örök törvény, míg édes párja int...

És átkiáltok a folyók s a csermelyek vidám vizének:
hurrá vizek, rohanjatok, forgassatok nagy turbinákat,
a Fájdalom szent malmait hajtsátok mint egy zúgó ének,
őrüljetek a tragikus ember számára örömet:
adjon testvérnek parolát s az Istenségnek szép imákat!

Forrás: Mécs László: Hajnali harangszó 8-9. old.,
Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása Bp.

Mécs László: Hajnali harangszó



Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.

Szörnyű éj volt: a megőrült csillagok mind vért röhögtek,
vad vigyorral vért köpött a máskor lányos, szűzi hold.
És az Ember: sárkány-magból sarjadt fattya véres rögnek
elfeledte, hogy az arca régen Krisztus arca volt.
Álmodott vad háborút és vér csurgott le testén, lelkén
s népek közt és szívek közt a szivárványhíd leszakadt...
Jaj, mocsár van, förtelem van még mindég a lelkek telkén,
Sátán gubbaszt éltünk fáján s mind levágja ami jóság bimbósodva kifakad.

Elég volt az éjszakából! Álmodjunk már hajnalt végre!
Milliónyi kakas torka! kurjants, hajnalt hívogass!
Minden szívből, piros szívből kukorékold fel az égre!
Minden vándort útra küldj és minden csírát szólogass!

Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.

Undorít a lápos róna. Szent magasba lesz lakásom:
égig ér a jóság tornya, már ezentúl ott lakom
s két szemem csak ámul minden apró élet-mozduláson

s kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.

Most idézlek minden szépség, minden dolgok színessége,
minden magból minden élet, minden szívből minden jóság jöjj elő!
Színesedjetek harasztok, mókázz virgonc ágak vége,
bár már dér puhít kökénykét s zúzmarás a legelő.
Hollószárnyban is pír lappang s minden ember-szívbe mélyen
vár a jó mag, melyet egykor elszórt a nagy Magvető;

minden szívből minden bíbor hajnalodj most szent-kevélyen!
Csábíts célok mágnesujja, lábat messze szöktető!
Minden munka célhoz érjen, darvak szárnya délre szálljon,
minden bokron szél zenéljen, felhő, forrás fussatok,
égi jóság, harmatozz s légy mézes szó a szitkos szájon!

Kongatom piros harangom, ifjú szívet kongatok.

Nem vagyok én mesehős és kis harang az én harangom,
mégis, mégis azt kívánom, minden ember hallja meg
s Afrikában, Indiában, északsarkon, déli sarkon
minden dühtől sápadt arcot szégyen pírja marja meg!
Kis harang az én harangom, ám ha rája rezonálna
minden szív és összekongna: úgy megnőne szózatom,
mint a végítélet holtat létre keltő harsonája...

Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.

Uramisten add meg nékem, úgy zenéljen kis harangom:
kongásában minden testvér élte titkát lelje meg:
társat sejtsen szíve mellett, aki koldusan barangol,
testvért, vele együtt sírót, aki álmokat temet...
Mondogassák a szegények: lelkünk kottájára kongat:
gazdag mondja: bennem is még emberség után kutat
és a vének: ránk köszönti régi, ifjú hajnalunkat,
ifjak, lányok: a szívünkből szórja szét a hangokat.
Tánc feszüljön a harangban: hajnalember szirom-tánca,
mely magyar lányt, tót fiúcskát testvér-táncra pöndörít,
gyermekkezet gyermekkézbe, lelket fűzzön tavasz-láncba!
Gyűlöltünk már Káin óta vérivásig, csömörig!
Átkozott, ki most sem áll a testvér-csókos hajnal-táncba!
Átkozott, ki székelyt gyilkol Szent Istvánkor, zsidót gúnyol szombaton.

Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.

És ti vándorok, kik jártok társtalan és rácsavartok
lábatokra minden utat, hímes ösvényt: menjetek!
Testet öltött vágyaim, Ti vándorútra vert csavargók,
szeretettől szőnyegelt út hátán halkan lépjetek,
nyitott ajtó, ölelő kar, lágy kenyér, telt kancsó várjon,
szívem hangja égjen minden testvérhívó mondatom
s aki elhúnyt, lágy szemére béke, béke, béke szálljon...

Kongatom piros harangom, ifjú szívem kongatom.

Forrás: Mécs László: Hajnali harangszó 5-7. old., 
Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása Bp.