Mécs László: Baráti szavak Áprilishoz

Gyerekszemű szép Április! Vásott kölyök, duhaj garázdák

víg, cinkos cimborája vagy a cívisek szemében,

mert forgatsz rothadt rögöket, mozgatsz avas szívet, barázdát

s szavadra új tavasz csíráz a kérgesült világ ölében.

Mégis borzongva néz reád a vénhedt bőrű gróf s a kalmár,

(mert gyűlölt minden Messiás s jövőt vető szent forradalmár,)

mert néha nagy kamaszosan napfény-karikán karikázol

az űrben, vígan játszol, ujjad az égre kék zománcot mázol,

a cinkefüttyel kicsalod a véneket a téli házból:

akkor szelet fújsz mérgesen s az Isten tudja hol veszed,

csak szórod rájuk a havat, örvénylőn, mint ki megveszett

- s náthásan prüszköl úr, szegény, a varjú hintás jegenyén

s az országúton rossz subában sarat verő szegénylegény.

A biedermájer májuson merengnek ifjak és a vének,

mely még a konzervatívek szőrrel benőtt, rokkant szívének

is tud olcsó romantikát csurgatni csöndes holdas éjen...

De én szeretlek Április! Testvérem, mélyebb, másik énem!

Az egyik énem ez: már régen, tán a mintázó anyaméhben

találkoztam a Szeretettel... Emberszánó, szelíd szemében

minden korok minden komor tragédiája tükröződött,

minden élet minden keresztje, vérző utódok és elődök...

S megláttam akkor a kinyílt, népek tükrének támadt Szemben:

hogy minden szögnek és keresztnek kovácsa, ácsa: mindig Ember!

Rothadt emberszívem hozzáért és ő magához mágnesezte:

azóta rajtam súlyosul minden ember minden keresztje.

Azóta mennék prófétának, átmennék földünk minden táján,

át falvakon, erdőn, mezőn, át városon, sötétlő bányán,

nem szólnék semmit, csak kezemben lámpásként vinném szívemet,

a Szeretethez mágnesült lámpásomat lengetném egyre,

mint lengeti az új Tavasz az új Napot a föld felett

s tüzet hullajt a kérgesült, fagyos-jeges mezőre, hegyre...

Csak lengetném a szívemet: s a Gyűlölet zord, himalájás

ős csúcsain a jégburok olvadna és virág feselne...

Csak lengetném: s a régi átok, a régi vérzés, régi fájás

megszűnne. Minden ajk hozsánnás himnuszt énekelne...

Csak lengetném: s minden szurony és minden ágyú összetörne

s lehullna minden rács, bilincs, ha rálengetném a börtönre...

Lehullna minden kitalált finánchatár, országhatár

s utánam jönne minden ember: orosz, magyar, török, tatár

és énekelnék zárt ajakkal, csupán a szívükkel dalolva

a minden-ember énekét s a földnek színe megújhodna...

És mondanák: itt jár előttünk a Szeretet kicsiny cselédje,

kicsiny sugár, mit morzsalékul elhullajtott a Szeretet,

gyerünk testvérek, Őt keressük s mint tóba néző gyerekek,

úgy nézzünk minden szenvedések tükrébe, szent Istenszemébe...

Élet-kertem egyik tőkéje tehát ez volna, Cimbora;

súlyos fürtjéből sajtolódik pirosló kínjaim bora...

A másik tőkén a te véred száguldoz végig, Cimbora:

borából friss kurjantás lenne és ifjú álmok hímpora,

- de minden hajtását lenyesték, mint hogyha volna rossz kilis,

ezért szeretlek s irigyellek bolondos, édes Április.

Míg minden ember elbújik (mert mint kinek hiányos

a csöpp esze, úgy szórsz havat s jókedved vad, cigányos,)

- én végigjárom a határt, a kertet és kileslek.

Órákig vártam bokrok alján, kíváncsian szemedre,

míg titkon ibolyák tövén szemed kéken kifeslett...

Az orgona menyasszonyként vár, várt varázskezedre

s te jöttél mint királyfi, mint mesék megváltó vőlegénye

s minden nap jobban megnyitod mély, téliálmú rügyszemét,

hogy finom lelke ébredezzen s lilán viruljon édes lénye

(tudod, most a kedvencem ő, mint eddig egy virág se még!)

A bokrok közt rigók merengtek nem sejtve semmi rosszat:

s némult hangszalagjaikat nótára csiklandoztad...

Szelet fújsz bakfisokra is nagyot kacagva rajtok,

csipkéik közt csiklandozod a szökdelő szívecskét:

a bíbor szőrű barikát s álom-pázsitra hajtod...

Az űrben már tereferélnek a csacska, játszi fecskék:

csicsergő, csörgő, kikelet-nyitó nyelvű kis kulcsaid

s vajúdva megremeg az új barázda és az új csalit...

Kálváriákon sok jóságos szív, és sok szeretet-eretnek

fájdalmak verklijén zenél a fölfeszített Szeretetnek.

- Te az útszéli feszületnél a pléh-Krisztus elébe állsz,

mókusként mókázol, forogsz, cigánykerekeket csinálsz,

mulattatod az elhagyottat: s mosolyt szürcsölget szomjas szája...

Majd ránézel, fütyölgetsz néki s kamaszos szíved nótájára

az öt véres szent seb helyén öt bazsarózsa szirma pattan...

Nagyot ugorsz, két zárt szemét megcsókolod a virradatban:

s szeme rádnyílik ibolyásan, mint áldás, illatos lehelet...

Ezért szeretlek, Április, szeretlek s irigyellek!

Forrás: Mécs László: Hajnali harangszó 10-12. old.,
Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása, Bp.