A föld még mindig félhalott, nagy fagy-fullánkja volt a Télnek;
szíven szúrt termő televényt, embert, folyót, fát, réteket...
Mély volt a szúrás: a rügyek, remények, méhek félve félnek
s csak lassan jönnek, bár az ég azúrja és az Úr arany
órája is fel-feltűnik felhők között s tavaszt ketyeg!
Hiába minden! Rémeket viharzanak a fellegek.
Ha egy-egy szívből egy naiv, színes pillangó fellebeg,
választhat: hogy virág helyett szuronyra, vagy tövisre szálljon.
A fűzfavesszők kérge is hiába rejt friss füttyeket:
mert nincs ki vágjon furulyát s nótázzon a bimbótlan tájon...
Ti árva, özvegy milliók, ti emberek, ti fák, ti rétek,
hadd súgjak nektek valamit: a tavasz titka a mosolygás!
A tél akkor zúdult reánk, mikor kitört a Káin-vétek
s a földről eltűnt a mosoly: Ti árva, özvegy milliók,
kezdjünk kacagni dalt, rügyet: s jönnek tavasz-ribilliók!
A gyermek sem tud nézni bús arcot, melyek könny, átok dermed
s addig mókáz, mesterkedik, míg nem nevet egész család.
Testvéreim, kik Lucifer lidérc-lámpásaként hordjátok
a szemetek: feledve rég a nagy Család közös dalát:
most hadd legyek előttetek az arcvidító játszi gyermek!
... Figyeljetek! Most felkapok egy kósza, vad szélparipára,
magasba vágunk szárnyalón, a föld alattunk elmarad,
tavaszt kurjantok mindenütt és rárikkantok fűre, fára
s mint színes szálló hegedűk, csatlós csapatnak csatlakoznak
a csízek, énekes rigók, pacsirták és más madarak.
Egy nagy Titok repül velünk s vonóz a szálló hegedűkön...
Lenézek s látom: lassúdan mosoly szülemlik mindenütt,
völgyön, hegyen, az orgonák bokrán s haragvó-zöld fenyűkön.
A fák nevetnek, fölkacsint felém pirosló rügy-szemük
s a szántó gazda fölkacag, mert fölficánkol jámbor ökre.
Mi vágtatunk, megyünk tovább, hol ránkmerednek barna gyárak,
hol ember-páriák szíve szebb emberségük száz csíráját
jó mélyen rejti, mint nemes király-rabot a régi várak;
a napfény addig el nem ér: s talán tán már nem is kívánják.
De én kiáltom a tavaszt, ti többek vagytok páriáknál!!
És rákiáltok a hegyek csodálkozó öreg fejére:
hurrá hegyek, ti vagytok a magasba lendült vágyaink!
Ifjúljon erdő-szívetek és bent a Csönd hószín leplére
tavaszt hímezzen a madár, mosolyból, dalból, szerelemből,
hogy teljesüljön az örök törvény, míg édes párja int...
És átkiáltok a folyók s a csermelyek vidám vizének:
hurrá vizek, rohanjatok, forgassatok nagy turbinákat,
a Fájdalom szent malmait hajtsátok mint egy zúgó ének,
őrüljetek a tragikus ember számára örömet:
adjon testvérnek parolát s az Istenségnek szép imákat!
Forrás: Mécs László: Hajnali harangszó 8-9. old.,
Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása Bp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése