2019. jan. 3.

Kemény György: Szeretjük egymást



Szeretjük egymást – szó sincs róla -;
Virágzik köztünk a szeretet.
Hogy sor kerül késre, karóra:
Arról ugyan ki tehet?

„Szeressük egymást!” – régi nóta;
Mondogatjuk szünös-szüntelen,
De azért ősi idők óta
A gyülölet nem pihen.

Mint bősz ellenség, egymást marjuk;
Időnk egyébre alig marad…
Jól használják eszük és karjuk
Mások, s a világ halad.

Vele haladni mi nem tudunk:
A régi átok tart lekötve.
Ezerfelé ágazó utunk
A haladást megölte.

Összeverődünk néha szépen,
De ez arra való egyedül,
Hogy ugy táncoljunk, a mint éppen
Egy-egy primás hegedül.

Dehogy primás! Hova beszélek?
Nekünk a hegedü nem való.
Nagydob, a magyar tőled éled!
A nagydobos csak a jó!

Azé a dicsőség, az érdem,
Aki jól üti a nagydobot.
Müködni, dolgozni szerényen:
Az haszontalan dolog.

Van öröm, ha a dob megszólal;
Veszett módra járja a kánkán…
Ki nem táncol, annak karóval
Végigütünk a hátán.

Szeretjük egymást – szó sincs róla -;
Virágzik köztünk a szeretet.
Hogy sor kerül késre, karóra:
Arról ugyan ki tehet?

Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.

Kemény György: Sötét idők



A végtelen idő
Nagy homok-óráján
Hull, hull a homokszem…
Az élet nagy fáján
Elsárgul a levél,
S egyenkint lepereg…
Elviszik, elhordják
A száguldó szelek.
Világ szekerének
Fordul a kereke;
Nem kérdi: hegy, völgy-e?
Erdő, vagy berek-re?
Csak száguld, csak röpül,
S nem jön ki a sorbul;
S alig vesszük észre,
Mikor egyet fordul.
Csak a nyomát látjuk
Hol sárban, hol vérben:
Békés országokban,
Véres csatatéren.
De jön a feledés,
Ráveti homokját;
Alig-alig tudjuk,
Hogy valaha ott járt…
Emlékét megőrzik
Az öreg irások…
De a régi helyett
Jönnek ujak, mások,
S a világ annyira
Tele van ezekkel:
Nem gondol a régi,
Sárgult levelekkel.

*

Elterült a felleg
Magyarország egén.
Pedig a magyar föld
Anélkül is szegény,
Elhagyatott, árva;
Ugyan rászorulna
Egy kis napvilágra…
Meddig tür a magyar
Bilincset meg jármot?
Vagy tán igaz magyar
Nem is akad már ott?!
Ha talán kifogyott
Fegyverből és kincsből:
Kovácsoljon kardot
A siró bilincsből!
Bilincsből legyen kard,
Zugó, dörgő fegyver;
Jármot hordó rabból
Szabad magyar ember!

*

Az a sárgult levél
- Fakult irás rajta –
Azt hirdeti nékünk:
„Rajta magyar, rajta!”

Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.

Kemény György: Vajjon van-e férfi?




Vajjon van-e férfi
A magyar hazában?!
Akad-e még asszony,
Minő hajdanában?
Vagy kiveszett immár
Magja a magyarnak,
S Duna, Tisza mentén
Idegenek laknak?!

Ha akad még férfi,
Ki kardot forgasson;
Ha van még a honért
Lelkesülő asszony:
Mért türik el némán
A nyomasztó jármot,
Mely a nemzet testén
Vérző sebet vágott?!

Mért nem támadnak föl
Megvédni a hazát,
Mit a szolgahüség
Idegennek ad át?
Hisz’ ha a magyarnak
Megmozdul a karja:
Szétfut a szolgahad,
Amikor akarja.

Lám, a bérci sas is,
Ha fészke veszélyben:
Nem törődik azzal,
Hogy ő maga éljen…
Pedig hogyha fészkét
Durva kéz megrontja:
Ujat rakhat később
Másik hegyoromra.

Nincs több a magyarnak
Nincs, csak egy hazája,
Amelynek a földön
Sehol sincsen párja!
Terem-e még a föld
Lelkes magyar asszonyt?
Akad-e hát férfi,
Ki megvédje a hont?!

Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.

Kemény György: A cár álma



Fényes palotában álmait alussza
Oroszok „szent” cárja.
Fényes palotának mindenik szögletét
Fegyveres úr járja.
Nesztelen léptekkel, figyelő szemekkel
Léptét ezer rójja,
Hogy föl ne rezzenjen királyi álmából
Palota lakója.

És mégis fölrezzen; hideg borzadással
Merően oda néz,
Hol rémes betükkel büneit jegyzi fel
Valami titkos kéz.
Kiabálna, nem tud. Bibor takaróba
Arcát betemetné;
Nehéz a takaró, karja meg nem mozdul,
Habár ugy szeretné!

Lázas homlokára kiül a verejték,
A szive elszorul;
Mindent megigérne, talán meg is adná
Féltében botorul.
Eltünik az irás, pihen a titkos kéz,
De oroszok cárja
Nem tud elaludni, s hajnal derengését
Oly nehezen várja.

Fölveti sokára ég peremén a nap
Bibor takaróját;
Cári palotában a szemfüles őrök
Léptük félve rójják.
Haragos a „szent” cár! Jaj annak, kire most
Haragja találjon!
Hisz’ minden oroszok nagyhatalmu cárján
Nem fog ki egy álom!

Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.

Kemény György: Oroszország – Magyarország



Forrongás van most a nagyvilágban…
Bilincseit leverni kész a nép,
Mely századokon át némán türte
Nehéz jármát és siró bilincsét.
Az elfojtott indulat
Kitör vad dühében,
S fürdik a boszuvágy
A patakzó vérbe.
A vadállattá lett vágynak immár
A későn odadobott konc nem elég;
Hamu alatt szitogatott szikra
Egekig érő lánggal, tüzzel ég.
Nem kell a népnek későn adott jog,
Melykirályi kincs lett vón nemrégen;
S koldus-alamizsna lett belőle
A megvaditott népek szemében.
A hajdan kevésből
Ma MINDEN lett;
A nép vált most urrá
Zsarnok cárok felett.
S bár tengere folyjon
A kiontott vérnek:
Küzdnek a milliók,
Míg csak célt nem érnek.
Megszünt az uralom;
Kész a forradalom.
Szabadsajtó, polgár-jog, szabadság
Alamizsna most csak az orosznak,
Mely ezeket csak hirből ismeré.
A magyartól mindent eloroznak:
Amit ő szerzett, az sem az övé.
És a magyar hallgat…
Mi ez a hallgatás: remegés-e?!
Vagy a tüzhányónak küzködése.
Hogy százados kérgén általvágjon,
S végigpusztitson egy világon?

Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.

Kemény György: Jókai halálára



Jókai meghalt! Gyászol a világ
Trónon és alant…
Kunyhót, palotát mely földeritett,
Nem zeng már a lant.
Muzsák berkében hallgat az ének,
Néma a határ.
Elnémult vesztén nagy mesterének
A dalos madár.

Meghalt a költő! Kiröppent végleg
Hatalmas lelke,
Amely az embert, - szegényt, gazdagot,
Hévvel ölelte.
A nagy lélekben megfért egy világ
Öröme, buja…
Szerelmétől az eltikkadt virág
Föléledt ujra.

A próféta nincs! Néma romokra
Ki hint virágot?
Ki tár föl majdan a bus magyarnak
Egy szebb világot?
Akad-e költő, ki mondjon szépet?
Próféta lesz-e,
Ki minden másnál a magyar népet
Jobban szeresse?

Jókai meghalt! Gyászol a világ
Trónon és alant,
Egy világot, mely kedvre deritett,
Eltörött a lant.
Gyászol a világ. Muzsák berkében
Hallgat az ének.
Vigasztalója kilesz ezután
A magyar népnek?

Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.

Kemény György: Rákóczi képe előtt




„Rákóczi vezérünk, mi nagy fejedelmünk!”
Legendás időknek hőslelkü vezére!
Van-e magyar ember, akinek nevedre
Ne dobogna szive, ne lángolna vére?
A te szent emléked tüzoszlopként égett;
Attól nyert világot, élni bátorságot
Börtöni sötétre kárhoztatott néped.

„Rákóczi vezérünk mi nagy fejedelmünk!”
A magyar égboltnak ha kigyullad fénye:
A csillagok között a legragyogóbban
Téged lát a magyar fiatalja, vénje.
S mikor véreset vág az isten-haragja,
Mikor a föld reszket az ég jajszavától:
A magyar ugy véli, tárogatód hallja.

„Rákóczi vezérünk, mi nagy fejedelmünk!”
Egy nép szenvedését fogta föl a lelked,
Egy országért éltél; zászlód hanyatlásán
A sirnak valót csak idegenben lelted.
Sóhajod elnyelte a morajló tenger;
Vágyaid széttépte a zugó szélvihar,
De azért visszavárt minden magyar ember.

„Rákóczi vezérünk, mi nagy fejedelmünk!”
Egyre visszavár még szorongatott néped.
Erősen hiszi, hogy kitörsz a sirodból
És siró láncait kezéről letéped.
Még idegenben is hivó szódat várja,
S hozzád fohászkodik: „Támadj föl,l vezérünk,
Hogy szabad lehessen magyarok hazája!”

Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.

Kemény György: Idegen ég alatt




Idegen ég alatt
Sok, bujdosó magyar
A föld méhét vájja,
Míg a szülőföldön
Pusztul, egyre pusztul
Az apró ház tája.

Sötét bánya mélyén
Küzd sok ezer magyar
A nyomorult létért,
És mennyi elpusztul
Élete tavaszán,
Még mielőtt célt ért!

Ha meg el nem pusztul,
S ezernyi veszély közt
Sértetlenül marad:
Gyilkos munka révén
Összekapar talán
Ezüstöt, aranyat.

De csillogó arany,
Csengő, hideg ezüst
Soha meg nem váltja;
Mert hiszen hiányzik
Régi, nótás kedve,
S lelki boldogsága.

Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.

Kemény György: Napszámos vagyok



Napszámos vagyok!
Idegenben arcom verejtékén
Szerezgetem a napi kenyeret.
Nem vagyok gyáva, megesik mégis,
Hogy néha a könnyem is megered.

Napszámos vagyok!
Fösvény kézzel fizeti az élet
Keservesen megdolgozott bérem.
Sokszor megcsal, s annyi lelkem sincsen,
Hogy részemet tőle visszakérjem.

Napszámos vagyok!
Serdületlen, apró cselédimnek
Nehéz gonddal kenyérkeresője;
Egy-két percet csak ellop a lelkem,
Hogy szálait néha meg-megszőjje.

Napszámos vagyok!
Szükre szabott, szabad perceimben,
Ha egy-egy hur megrezdül lelkemen:
Idegenben küzd véreimnek
Nótaszóban el-elbeszélgetem.

Napszámos vagyok!
Nem a sovány, verejtékes kenyér,
Nem csupán a szegénység fáj nekem:
Önsorsomban népemet siratom,
Hogy itt oly árva, olyan idegen.

Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.

Kemény György: Közélet




Közélet?! Hát ez miféle jószág?
Azt mondják, hogy valamikor régen
A nyilvánosság nagy temploma volt,
Hol a becsületé volt az érdem.
Halljátok, tisztelt fülek:
Érdem volt a becsület!

Becsület?! Bolondok játékszere;
Ma semmi becse a közpiacon,
Hol a kendőzött arcu gonoszság
Járja ledér, szilaj táncát vakon.
Ahol megcsörren a pénz:
Minden táncos odanéz.

Pénz?! Hatalmas varázs-hőmérője
A bordélyházzá tett közéletnek.
A becsület rongyait elszórt rímák
Csengésére őrült táncot lejtnek.
Egy a mást tulkiáltva,
Bájait fölkinálja.

A becsület szegény bolondjai
Koldusként ülnek az utszélen.
Rangos, fényes fogatokon hajtat
Szemforgató gazság nagykevélyen.
És a sok koldus-pára
Mind a kalapját rázza.

Rongyos koldusi a közéletnek,
Ne süvegeljétek a fajankót!
Álljatok föl, kapjátok két kézre
Férfiasan a reszkető mankót,
S a sok gazembert sorba’
Kergessétek pokolba!

Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.