A végtelen idő
Nagy homok-óráján
Hull, hull a homokszem…
Az élet nagy fáján
Elsárgul a levél,
S egyenkint lepereg…
Elviszik, elhordják
A száguldó szelek.
Világ szekerének
Fordul a kereke;
Nem kérdi: hegy, völgy-e?
Erdő, vagy berek-re?
Csak száguld, csak röpül,
S nem jön ki a sorbul;
S alig vesszük észre,
Mikor egyet fordul.
Csak a nyomát látjuk
Hol sárban, hol vérben:
Békés országokban,
Véres csatatéren.
De jön a feledés,
Ráveti homokját;
Alig-alig tudjuk,
Hogy valaha ott járt…
Emlékét megőrzik
Az öreg irások…
De a régi helyett
Jönnek ujak, mások,
S a világ annyira
Tele van ezekkel:
Nem gondol a régi,
Sárgult levelekkel.
*
Elterült a felleg
Magyarország egén.
Pedig a magyar föld
Anélkül is szegény,
Elhagyatott, árva;
Ugyan rászorulna
Egy kis napvilágra…
Meddig tür a magyar
Bilincset meg jármot?
Vagy tán igaz magyar
Nem is akad már ott?!
Ha talán kifogyott
Fegyverből és kincsből:
Kovácsoljon kardot
A siró bilincsből!
Bilincsből legyen kard,
Zugó, dörgő fegyver;
Jármot hordó rabból
Szabad magyar ember!
*
Az a sárgult levél
- Fakult irás rajta –
Azt hirdeti nékünk:
„Rajta magyar, rajta!”
Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az
idegenben – Cleveland, Ohio 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése