Megtelt már a pohár, csordulásig megtelt.
A sok keserüség mardossa a kebelt,
Facsarja a szivet.
És még tovább türjünk és még tovább várjunk?
Meddig hordozzuk még szégyenitő jármunk,
Meddig legyünk „hivek”?
Évszázadok óta elnyomnak, tipornak.
Ha sirunk, kacagva neveznek baromnak,
Utszéli bitangnak.
Kétfejü sas karmát vérünkbe áztatja,
Csőrén csurog szivünk gyöngyöző harmatja:
Vére a magyarnak.
Évek során egyre takartuk sebünket;
Csöndet parancsoltunk háborgó lelkünknek.
De a seb nem hegedt…
Hóhérink mert soha gyógyulni nem hagyják;
Időről-időre mindig fölszaggatják
Azt a fájó sebet.
Hát csak szakadjon föl! Rettentő keservét
Öntse ki már végre, kiáltsa szerteszét
Az egész világnak!
Tépjük le a fátyolt, amely eltakarta
Gyilkosaink bünét! Ne legyen alatta
Hely senki fiának!
Félre a fátyollal, nincs szükségünk rája!
Hadd bontakozzék ki magyarok hazája
Koldusan, szegényen!
Lássuk a rablókat, kik büszkén vájkálnak
A rablott kincsekben, mig a föld fiának
Nincs, amiből éljen.
Hazudozó fátyol, darabokra tépünk!
El veled örökre, hiszen nem miértünk
Takargattak téged!
Titkolója voltál gazok táborának,
Akik lepled alatt összehalmozának
Tengernyi bünt, vétket.
Talpra magyar népem, föl a szent munkára!
Ha másként nem lehet, vijjuk ki csatázva,
Mit régen kivánunk!
Ha vér kell: legyen vér! Ha célt csak ugy érünk,
Hadd váltsa meg ujból csörgedező vérünk:
Ősi szabadságunk!
Idegen ég alatt küzdő magyar népem,
Mikor kigyul a tüz a keleti égen:
Véreink harcolnak!
Vijjogó haraggal rontsunk tengeren át;
Üzenjünk háborut, ősi jogért csatát
Ördögnek-pokolnak!
Forrás: Kemény György:
Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése