Az öreg Tél meghalt…
A temetési dalt
Lágy, tavaszi szellő,
Nyájasan enyelgő
Dudolta felette.
A nap eltemette…
Az öreg sirjánál
Pompájában ott áll
Leánya: a Tavasz.
A szellő, a ravasz
Sugdosgat fülébe,
S a nap lánggal égve
Csókolja termetét…
Soha ily temetést!
*
Akkor is igy volt ez:
Negyvennyolc tavaszán.
A tél sirja fölött
Ott állt az ifju lány…
a szellő sugdosott;
A nap lánggal égve
Szórta sugarait
A leány ölébe.
Szellő suttogását,
A nap hő szerelmét
Az ifju leányka
Elhordta szerteszét,
S titkos, édes vággyal
Telt meg a hegy, róna…
Megmozdult a magyar
A bübájos csókra.
Eltikkadt ajakán
Az édes csók égett,
S érzett szive táján
Csodás melegséget.
De mikor szerelmét
Ölelni akarta,
Karja visszaesett:
Bilincse volt rajta.
Március idusán
Már annyira vágyott
Ölelni kedvesét:
A szép szabadságot,
Hogy átkos bilincsét
Sámson erejével
Darabokra törte,
Szórta szerteszéjjel.
Március idusán
Szellő, s a tél lánya,
Az előbb rab magyar
És szép szabadsága
Vigan ölelkeztek.
Beteljesült vágyuk…
Egéből az Isten
Áldást hintett rájuk.
*
Magyar! Mikor látod
A téli világot
Megtérni sirjába,
S mikor a tél lánya,
Csókját, ölelését
Hordozza szerteszét:
Ölts ünnepi ruhát!
Szálljon égbe imád
Március idusán:
Föltámadás napján.
Forrás: Kemény György:
Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése