Megkaptam leveled, régi jóbarátom,
S megrajzol az elmém, hogy soraim szántom.
Lelki szemeimmel olyannak látlak itt,
Ahogy együtt ültük iskola padjait.
Pedig mikor volt az, hej de nagyon régen,
Hogy ott barangoltunk az Eged tövében:
Virágtermő réten.
Gondtalan gyermekkor napsugaras képe
Belérajzolódik lelkem közepébe.
Az emlékezésnek vessző-paripája
Szilajul elragad rég nem látott tájra.
Bár az élet-vihar sokszor földhöz vágott,
Fölfogja szívem a derűs napvilágot,
S terem még virágot.
Itt járom utait idegen világnak.
Megszolgált kenyeret szememre nem hánynak;
Idegen ég alatt raktam meg a fészkem,
Mégis elmerengek az elhagyott fészken.
És mikor elhallgat a vásári lárma:
Megsuhan titokban vágyó lelkem szárnya,
Mintha sírra szállna.
Minek is kérdezed: nem vágyom-e vissza?
Hisz’ tudod, hogy „aki Tisza vizét issza”…
De minek folytassam? Sebét lelkemnek
Újabb tőrszúrással miért vérezzem meg?
Elsodort a vihar, más vidékre csapott;
Leveszem előtte a kopott kalapot.
És tovább ballagok.
Nem tudja becsülni az a boldogságot,
Akibe körmével a bugond nem vágott.
Azt az ősi tölgyet hát megbecsüljétek,
Amit zúgó vihar annyiszor megtépett.
Lombját letarolta, elszórta virágát:
Hazátlan magyarok az idegent járják,
Túrják a mély bányát.
Kevesebben vagytok?! Szeressétek jobban,
S mikor a szülőföld szíve nagyot dobban:
Hallgasson zsibaja az élet-vásárnak,
Legyetek fiai a magyar hazának.
Ne legyetek mindig mostoha testvérek,
Koncon marakodó fizetett cselédek,
Dühös ellenségek.
Szűnjön meg valaha az ősrégi átok;
Régmúlt dicsőséget se siratgassátok.
A jövő nagyságát szülje meg a jelen;
Jelszavatok pedig csak a munka legyen.
Amely nép jövőjét a jelenben bírja,
Nem ül annak arcán örök szégyen pírja,
S nem vándorol sírva.
Ha kifogyott a tűz, izenjetek nékünk,
Akik itt örökös munka-tűzben égünk.
A szívünk tűzéből megrakjuk a máglyát;
Még a jéghegyek is kigyúlnak, ha látják.
Ki tisztes munkába belefogni nem mer,
Ne nézzétek tovább megbocsátó szemmel:
Az nem magyar ember.
Az indulat lova hogy elragadt velem!
A kerékvágásból kizökkent levelem.
Megbocsáss barátom, nem tehetek róla,
Ha tollam sorait vastagabban rójja.
Mert bár fejem fölött idegen nap ragyog,
S nem magyar égboltról néznek a csillagok:
Mégis magyar vagyok.
Szorongó lélekkel nézem pusztulástok;
Sírgödrötök van már, mégis újat ástok.
Bár nagy ostorával a sorsharag megvert,
Meg nem becsülitek egymásban az embert.
Az egyszerű népet föl nem emelitek,
S azon csodálkoztok, hogy a szíve rideg.
Hej, nem ismeritek!
Ha egyszer szívébe jól belenéznétek,
Becsüli tudnátok az egyszerű népet.
Kérges bár tenyere; mert a földet vájja,
De ha kell, a lelkét teszi az oltárra.
Annyi ideje sincs távol idegenben,
Hogy elgyötört teste valamit pihenjen,
De részt vesz mindenben.
Bár a szívem vérzik, itt maradok szépen;
Itt van az én munkás, lelkes magyar népem.
Hazavágyó lelkük, mikor nagyon vérzik:
Elszoruló szívvel mesélgetek nékik.
Édes magyar szóval egymást vigasztaljuk,
De ha magyar föld hivó szavát halljuk:
A szívünk szerelmét mind, mind nektek adjuk
Forrás: Kemény György:
Száz vers – Magyar énekek az idegenben – Cleveland, Ohio 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése