Üvöltő szél hangos panaszával
Erre-arra fut…
Éhes ebként végigbarangolja
A kicsi falut.
Megzörgeti a vásott ablakot;
Be is pillant, de ki sem akad ott.
Belekap hát a ház üstökébe,
Szerteszórja darabokra tépve.
Majd pajzánul a rongyos tetővel
Messze elszalad…
Hajdan boldog, zajos hajlék helyén
Puszta fal marad
Mint mezitlen koldusa utszélnek,
Könyörög a puszta fal az égnek,
És a felhő alamizsnaképpen
Hópehellyel beborítja szépen.
Nincs, nem maradt senki a faluban,
Ki védje, ójja;
Vándor-madárként mind elköltözött
Régi lakója…
Gazdátlanul maradt pajta, verem;
Gazdái ott küzdnek tul a tengeren.
Egy vén ember maradt hirmondónak;
Egyért meg a harangok se szólnak.
Nincs a magára maradt öreggel
Más, csak kutyája;
Mind a kettő a vándor-madarat
Ott lesi, várja…
De hasztalan; mert egyik se tér meg!
Nyár vihara, zord szele a télnek
El-eljönnek idegen határról,
De egy se tud a vándor-madárról.
A kemény tél most is beköszöntött;
Itt a karácsony.
Szétnéz a szél, de a kis falun már
Nincs, a mit bántson.
Egyet fordul, s repül műs határra…
Az öreg is, ki hasztalan vára:
Utnak ered más faluba messze,
Hogyha meghal, legyen, ki temesse.
Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az
idegenben – Cleveland, Ohio 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése