„Rákóczi vezérünk, mi nagy fejedelmünk!”
Legendás időknek hőslelkü vezére!
Van-e magyar ember, akinek nevedre
Ne dobogna szive, ne lángolna vére?
A te szent emléked tüzoszlopként égett;
Attól nyert világot, élni bátorságot
Börtöni sötétre kárhoztatott néped.
„Rákóczi vezérünk mi nagy fejedelmünk!”
A magyar égboltnak ha kigyullad fénye:
A csillagok között a legragyogóbban
Téged lát a magyar fiatalja, vénje.
S mikor véreset vág az isten-haragja,
Mikor a föld reszket az ég jajszavától:
A magyar ugy véli, tárogatód hallja.
„Rákóczi vezérünk, mi nagy fejedelmünk!”
Egy nép szenvedését fogta föl a lelked,
Egy országért éltél; zászlód hanyatlásán
A sirnak valót csak idegenben lelted.
Sóhajod elnyelte a morajló tenger;
Vágyaid széttépte a zugó szélvihar,
De azért visszavárt minden magyar ember.
„Rákóczi vezérünk, mi nagy fejedelmünk!”
Egyre visszavár még szorongatott néped.
Erősen hiszi, hogy kitörsz a sirodból
És siró láncait kezéről letéped.
Még idegenben is hivó szódat várja,
S hozzád fohászkodik: „Támadj föl,l vezérünk,
Hogy szabad lehessen magyarok hazája!”
Forrás: Kemény György: Száz vers – Magyar énekek az
idegenben – Cleveland, Ohio 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése