Petőfi Sándor: Bánk bán – Bemutatja Kerényi Ferenc

PETŐFI SÁNDOR

BÁNK BÁN

A Bánk bán cím Katona József nevét idézi fel a mai olvasóban és az ő nevét idézte már az 1840-es évek közönségében is. Vajon mi késztette Petőfit arra, hogy 1848-ban, huszonhét évvel a dráma megjelenése után, színpadi sikersorozata közepette, újból feldolgozza Bánk nagy múltú mondáját?

A kérdés megválaszolása előtt a Petőfi-kézirat bemutatója, Kerényi Ferenc áttekinti a Bánk-téma hatszáz éves történetét, az 1213-as királynégyilkosság adatokkal bizonyítható valóságos eseményeitől nemzeti drámánk születéséig. Bánk történetének már az első, krónikás elbeszélésében is benne van a későbbi feldolgozások valamennyi lényeges motívuma: a csábítás, a megsértett önérzet, a lázadás és a gyilkosság. A történeti monda főképpen Bonfini nyomán terjedt el szinte egész Európában, erkölcsnemesítő példázatokban, jogi eset-gyűjteményekben és népszerű regényekben élt tovább (miközben „tanulsága2 koronként változott), színpadra pedig olyan írók állították, mint a német Hans Sachs, az angol George Lilio és az osztrák Franz Grillparzer.

Magyarországon a Bánk-történetnek kezdettől fogva lényeges eleme volt a magyarság és az idegen elnyomók összeütközése: ezt hangsúlyozta már Valkai András históriás éneke a XVI. században és kétszázötven évvel később Katona József vagy népszerű kortársa, Kisfaludy Sándor Bánk-drámája. Ez a motívum ragadta meg Petőfi figyelmét is: nála Bánk a nemzet nevében és kétségtelenül jogosan pusztítja el az idegen elnyomás, a jogtiprók irályi hatalom képviselőjét. A verset Petőfi 1848 nyarán írta, olyan időben, amikor a forradalmi baloldal a politikai élet peremére szorult. A költő ekkor történelmi példázatok közvetítő közegén át hirdette eszméit: a politizáló rétegeknél szélesebb közönség – a parasztság – figyelmére apellált. Ezért öltöztette Bánk történetét naivnak tetsző, szinte népmesei formába, egyszerűsítette a dráma motívumrendszerét, s tette vitathatatlanná Bánk cselekedetének jogosságát, értelmét. Tudatosan áldozta fel tehát a drámában színre lépő figurák sokrétűségét, mondott le a Katona József által meghódított esztétikai értékek jelentős részéről, hogy a bánki tettet forradalmi példázatként ismertethesse meg azokkal a tömegekkel, amelyek a Bánk-dráma viharos színpadi sikerének nem lehettek részesei.

PETŐFI SÁNDOR

BÁNK BÁN

BEMUTATJA

KERÉNYI FERENC

A hasonmásban mellékelt verskézirat szövege

Ügyefogyott király vólt az

A második Endre,

Papucs alatt szuszogott az

Istenteremtette;

Felesége tartotta az

Ország gyeplőszárát,

Őgyelgett is ám a szekér

Majd tüled majd hozzád.

Gyönge kéz az asszony keze,

Nem való kormányra,

Hátha még a gyöngeségnek

Gonoszság a párja!

Endre király, gonosz asszony

A te feleséged,

Szíve gonosz, neve Gertrúd

Születése német.

Gertrúd a jó magyarokat

Kutyába se vette,

hivatalrul, méltóságrul

Le-letevegette,

A helyökbe meg a maga

Perepútyát rakta,

Maradtak vón, vesztek vóna

Ott a hazájokba’!

Illyen sértést szenvedtenek

A nagy uraságok,

A szegény nép meg szenvedett

Húzzavonjaságot,

Szenvedett az istenadta

Árva magyar népe;

Mint a Krisztus a keresztfán,

Ollyan volt a képe.

Úgy fizette a sok adót,

Hogy a szeme dűledt,

Nem volt irgalom számára,

Nem volt könyörűlet.

A királyi udvarból illy

Nyájas szavak jöttek:

„Dolgozz paraszt, dolgozz, fizess,

Azután dögölj meg!”

Néhányan az efféléket

Megsokalták végre,

Szövetkeztek rettenetes

Összeesküvésre,

Azt mondották: „Söpörjük ki

A királyi házat,

Annyi benne a szemét, hogy

Igazán gyalázat!”

Csak Bánk bán, a nádorispán,

Tartóztatta őket,

Nem remélt-e sikert? vagy tán

Remélt jobb időket?

De mikor a feleségét...

Iszonyú történet!...

Hogyan kezdjem? hogyan végezzem?...

No jaj neked, német!

Bánk bánnak a feleségét

A királyné öccse

Erőszakos lator móddal

Megszeplősítette.

Szép az asszony, ifju és jó,

Asszonyok virága!

S eltiporva, bele dobva

Fertőzet sarába!

„Föl, barátim!” ordít a férj

Kínja nagy voltában,

„Lelkemen a bosszuállás,

Kardomon halál van;

Föl, barátim, egyenesen

A királyi házba...

Királyi ház? bordélyház és

Zsiványok tanyája!”

És bementek egy csoportban

A királyi lakba,

Ott a német urak épen

Dőzsöltek kaczagva;

Akkor is, míg a magyarnak

Borát, étkét falták,

A szegény magyar nemeztet

Veszettül csufolták.

Megálltak ám a magyarok

A ház közepében,

Mindeniknek egy-egy menykő

Villogott szemében;

Meg is hökkent a németség

Egy keveset akkor,

A ki ivott, gégéjében

Eczetté vált a bor.

Kezdte pedig a beszédet

Mag’ a nádor Bánk bán,

Királynénak s udvarának

Jó estét kivánván:

„Jó estét, jó mulatságot,

Fölséges személyek...”

A királynő: „Mit akartok,

Hivatlan vendégek?”

„Azt azonnal tudni fogod,

Nem soká váratlak,”

Felelt Bánk bán, „elbeszélem

Neked s ez uraknak.

Tiszteletet parancsolok!

Mert nemzet áll itten,

Egy megbántott nemzet, és a

Bosszuálló isten!

Mi vagyunk a vendégek itt?

És nem ti lennétek?

Ti vagytok itt a hivatlan

S hálátlan vendégek!

Befogadtunk titeket s ti

Kivertetek minket,

És eszitek és iszszátok

Testünket, vérünket.

De csak ettétek... mert ez az

Utósó falattok;

Ami most van szájatokban,

Ettül megfuladtok!

Először is te halsz meg, te

Gertrúd, német szajha!

Te királyné s kerítőné

Egy személyben!... rajta!”

Bánk bán kardja a királynét

Át meg általjárta,

S magyarság a németséget

Hányta mind kardjára.

A ki bírta, megszökéssel

Életét elorzá,

Meghalt, a ki nem szökhetett...

Kitisztult az ország!

(PEST, 1848 MÁJUS)

KERÉNYI FERENC

PETŐFI BÁNK BÁN-JA

Bevezetés

Petőfi Sándor Bánk bán című versének kézirata a Petőfi Irodalmi Múzeum Petőfi-gyűjteményének tulajdona. A kézirat, amelynek hasonmását kötetünkben közöljük – tisztázat: a szöveget a költő egy negyedrét méretű papír két oldalára és az egy nyolcadrét lapra másolta le. A költemény ugyancsak autográf első fogalmazványát az Országos Széchényi Könyvtár őrzi. A Széchényi Könyvtár példányán még látszanak a csiszolgató műgond nyomai: áthúzás jelzi, hogy a „Dolgozz, paraszt...” kezdetű sor előbb szökkent a tollra, mint azt a szerkezet megkívánná; a 61. sorban pedig a „hív” jelző helyébe a „jó” került. A gonddal írt tisztázaton viszont a nagyon figyelmes szem is csupán egyetlen javítást észlelhet: a 4. sor „Istenteremtette” szóösszetételét a költő eredetileg két szóba írta. Néhány ékezeten, egybeíráson és sorvégi vesszőn kívül a vers két leirata nem különbözik, s változatlan szöveggel jelent meg a költemény nyomtatásban is a Nép barátja című újság 1848. július 30-i számában.

A Bánk bán cím a mai olvasóban Katona József nevét idézi fel, s az ő nevét idézte már a múlt század negyvenes éveiben is. Ez a tény irodalmi nyomozásra csábít. Vajon milyen időszerű gondolatok késztették 1848 májusában Petőfit, hogy Katona után ismét feldolgozza Bánk nagy múltú mondáját?

Az oklevelek adataitól

az európai vándoranekdotáig

A „nagyúr” történetének históriai alapjait történettudományunk régóta kutatja. Mégsem mondhatjuk el, hogy az eseményeket, hátterüket teljes pontossággal ismerjük. A fennmaradt oklevelek adatai azonban körülhatárolják a szereplők életét, a valóságos tetteket és következményeiket, lehetőséget adva a Gertrúd királyné ellen szőtt összeesküvés története és a Bánk-monda szétválasztására.

II. András feleségének származásáról a tudósnak is kiváló Arany János, nemzeti tragédiánk mindmáig legjobb ismerője, így tájékoztat bennünket, Szalay László történetíróra hivatkozva: „Gertrud királyné leánya volt Bertholdnak, Meránia hercegének. Egy Meránia. Merán, Tirolban fekszik, az Etsch vize mellett, s az e nevű várost ma minden turista ismeri. De derék Szalaynk megtanít, hogy a magyar történelemben szereplő meráni hercegek neve nem ezen tiroli Merántól veszi eredetét, hanem a dalmát-albániai tengerpartnak hol Maronia, hol Meranie, Miránia nevek alatt előforduló hegyes vidékéről (...), mely Kálmán óta a magyar koronától függött, s hűbérileg (...) két bajor nemzetségre volt bízva....”

Az adatokhoz ma sincsen hozzámenni való; az idézett szöveg két megállapítása azonban megérdemli figyelmünket. Gertrúd valóban német, pontosabban dél-német származású – de korántsem az előkelő választófejedelmek valamelyikének családjából, hanem egy olyan herceg lánya, aki a magyar király vazallusa. Így házassága András magyar herceggel, Imre király öccsével feltétlen és egyértelmű emelkedés, sőt politikai siker. András 1198 után – az Árpád-ház szokása szerint – mint „ifjabb király” az ország egy részét, déli tartományait igazgatta, hogy gyakorlatot szerezzen a kormányzásban. Így kerülhetett kapcsolatba a vele szomszédos és hűbéres Merán vezető családjával. Az „ifjabb király” körül mindig főurak csapata gyülekezett, abban reménykedve, hogy a leendő uralkodó oldalán szerzett érdemeikért utóbb birtokadományokat kapnak. Alkalomadtán attól sem riadtak vissza, hogy urukat bujtogatva, összeesküvéseket és lázadásokat szítva igyekezzenek meggyorsítani a hatalomátvétel óráját: az „ifjabb király” környezete állandóan belviszály forrása volt. Nem történt ez másként Imre király és öccse, András herceg esetében sem.

Az ingatag jellemű, erősen befolyásolható András mellett már második zendülése idején, 1203-ban vezető szerepet játszott fiatal felesége, Gertrúd, akit a vállalkozás kudarca után Imre haza is küldött Meránba, felismerve öccse hatalmi törekvéseiben az ő bujtogató nagyravágyását. 1205-ben, bátyja halála után András lépett trónra, e néven másodikként. Gertrúd vágya megvalósult, királyné lett. Ezután, befolyását tovább növelendő, kegyenceit, rokonait plántálta a királyi udvarba és a zsírosabb tisztségekbe. Berthold nevű, feltűnően tudatlan öccsét például a király kezdeti vonakodása és a pápa határozott tiltakozása ellenére neveztette ki kalocsai érsekké. Katona József jellemzése a királynéról a dráma elé helyezett Jegyzés-ben megfelel a tényeknek: „Gertrudist se reméljük igen angyalnak – nem is szolgálhat nagy védelmére az, hogy ő anyja egy szent szűznek (Erzsébetnek), mert ez nem neki köszönheti neveltetését.”

Az okleveles utalások mozaikköveiből Bánk bán pályafutása is kirakható. Már Imre király alatt tisztségviselő volt, 1199-ben (aba)újvári ispán, 1203-ban pedig éppen a lázadó András herceg területével határos Zala királyi vármegye élén állt. A trónváltozás után pályája tovább emelkedett: 1210 és 1212 között a királyné udvarispánja, 1212-13-ban pedig nádor volt, a király után a legfőbb közjogi méltóság betöltője, az uralkodó távollétében teljhatalmú helyettese. Így történt 1213-ban is, a halicsi hadjárat idején. Bánk tehát az ország legtapasztaltabb, legnagyobb közéleti gyakorlatú főura, amikor szembekerül Gertrúddal, a királyra igen erős befolyást gyakorló hitvessel.

Nyitva maradt azonban az ilyenkor legfontosabb kérdés: cui prodest? Kinek állt érdekében, hogy 1213. szeptember 28-án a pilisi erdőben meggyilkolják Gertrúdot? 

II. ANDRÁS MEGERŐSÍTI A PANNONHALMI APÁTSÁG KIVÁLTSÁGAIT. AZ UTOLSÓ SORBAN BÁNK, POZSONYI ISPÁN NEVE.

Arról, hogy a gyilkos fegyvert maga Bánk emelte volna a királynéra, korabeli adatunk nem szól, a tettest nagy valószínűséggel Péter ispán személyében (az irodalmi feldolgozások Petur bánjában) kell keresnünk. Az összeesküvés szellemi vezetőjének azonban a nádort tekintették. A számba jövő indítékok közül kettő érdemel említést. Az egyik belpolitikai: a főurak – elsősorban Imre király hajdani hívei – aggodalommal szemlélhették Gertrúd befolyásának növekedését, meráni rokonainak és léhűtőinek térhódítását, saját anyagi és politikai érdekeik ellenében. A másik nagyralátó hatalmi tervekkel függ össze: III. Béla uralkodásának kezdete (1172) óta, s főképpen azóta, hogy 1204-ben a keletre indult, zömmel a francia királyságból jött keresztes lovagok elfoglalták Bizáncot, és ott megalapították a latin császárságot, a magyar királyság szorosabbra kívánta fonni kapcsolatait mind Franciaországgal, mind Bizánccal, egyebek közt dinasztikus házasságok révén is. A bizánci orientáció elsősorban a délvidéki főurak körében örvendett népszerűségnek, az ő törekvéseiket akadályozta Gertrúd jelenléte és szerepe András mellett. Erejüket mutatja, hogy (a bűnbaknak kikiáltott és kivégzett Péter ispán kivételével) a pártjukhoz tartozók a királyné meggyilkolása után sem tűntek el a közéletből, sőt növekedett a befolyásuk. A király, aki – Gertrúd halála után – egy francia őrgróf lányát vette feleségül, a latin császár címének megszerzésére törekedett, utóbb pedig keresztes hadjáratot vezetett a Szentföldre. Bánk maga is büntetlen maradt: 1213-ban a gyilkosság után is szerepel – pozsonyi ispánként – egy oklevélen, András sosem vádolta őt összeesküvéssel, sőt 1217-től újra fontos tisztségek birtokába juttatta.

Nem így IV. Béla, aki – éppen apja gyengeségének példájából és anyja halálából okulva – trónra lépte után csakhamar hozzálátott a királyi hatalom rovására megerősödött befolyásos főurak visszaszorításához. 1240. április 6-i oklevelének tanúsága szerint  a gyermekkori véres élmény sohasem törlődött ki emlékeztéből. A Gertrúd elleni összeesküvés miatt Bánkot megfosztotta javaitól, birtokait Gecse barsi ispánnak adományozta. Hasonlóképpen királyi kézbe kerültek (és onnan tovább, új tulajdonosokhoz) Péter ispán és a többi résztvevő birtokai is. Feltűnő, hogy a főúri összeesküvés és a királynégyilkosság szereplőit felvonultató forrásokban nincs adat a magánéleti sérelemre, a Bánk-monda majdani másik pillérére.

Mi, kései olvasók és nézők, hajlamosak vagyunk rá, hogy a történetet olyan eseménynek tekintsük, amely sajátosan magyar, és így hazánk határain kívül nem tarthatott igényt tartós érdeklődésre. Ne feledjük azonban, hogy Gertrúd meggyilkolása a korabeli Európa egyik legtekintélyesebb udvarában történt: az eseményeket a kortárs évkönyvírók és krónikások egész sora rögzítette. Tollukon kezdődött meg Bánk bán történetének alakváltozása. Először egy 1268-as ausztriai verses krónikában olvashatunk a nádor magánéleti sérelmeiről; a szerző szerint az említett Berthold kalocsai érsek, a királyné öccse meggyalázta Bánk feleségét. Krónikásunk forrásként élő mondára hivatkozott. Bár szóbeli Bánk-hagyományra ilyen korai adatunk nincsen, idehaza és külföldön is egyszerre indult meg a folyamat, melynek során a téma feldolgozói vagy rögzítői – a hatalmi indítékok ismerete híján – a magánélet oldaláról magyarázták a száraz tényeket.

A történet ezután két évszázadon át magyarországi krónikások munkáiban él és formálódik tovább. A Képes Krónika a XIV. század közepén így összegezi az eseményeket: „... az említett úrasszony (Gertrúd) kétségen kívül az emberi nemzet ellenségének rábeszélésére, Bánk bán nagyságos férfiú nejét bizonyos idegen öccsének erőszakosan megkerítette. Miért is a Bor nemzetségből eredt Bánk bán kardját irgalmatlanul a királyné vérébe mártotta, és őt kegyetlenül megsebesítvén megölte...; kinek teste a szürkebarátok pilisi monostorában van eltemetve.” (Geréb László fordítása.)

Itt már döntő motívumként szerepel a magánéleti sérelem és gyilkosként Bánk. A Képes Krónika harmadik adatát legújabban régészeink igazolták: a Pilisszentkereszt mellett állott cisztercita apátság romjai között egy remekmívű szarkofág darabjaira bukkantak, amelynek művészi értéke királyi halottat sejtetett. Márpedig Gertrúd az egyetlen fejedelmi személy, akiről adatoltan tudjuk, hogy ide temették. Idézett mondatai után a Képes Krónika a büntetés részletezésére tér át, a vérontásra, amely Bánk bán családját sújtotta a nagyúr tette miatt. A megtorlás képsorának eredete világosan kimutatható: krónikánkban a hasonló, de frissebb Zách Felicián-eset emléke kapcsolódik össze a Bánk-mondával.

Antonio Bonfini, Mátyás király történetírója Thuróczy János (1435 k.-1490 k.) A magyarok krónikája című munkájából ismerte a királyné meggyilkolásának történetét. Az olasz humanista tíz könyvre tervezett munkája második részében szól Bánkról. Művéből Heltai Gáspár XVI. századi magyarításában idézünk: „Azonközben juta Németországból a királné asszonnak öcscse, hogy vigasztalná a nénjét, miért hogy távoly vala az ura. Vala pedig az Bánk bánnak a felesége éjjel-nappal a királné aszszonnál, ki igen szép szömély vala és igen jámbor... Ezt igen kezdé a királné asszonnak az öcscse szeretni, annyira, hogy meghal vala miatta. A királné aszszon megérté ezt: de kedvezett az öcscsének: és minden nap azért egymással nyájaskodnak vala, és egy asztalnál esznek vala: némelykort is szólnak vala csak ketten egymással. Annak utána béhivá a királné aszszony az Bánk feleségét egy rejtekházban, és ott lőn a királné aszszony öcscse is. Azon közbe a királné aszszony kijöve a házból és csak ketten maradának az házban. Mikor az jámbor Bánk bánnak a felesége sokáig megoltalmazta volna beszédekkel az ő jámborságát, végre a királné asszonnak öcscse erőszakot tőn rajta.”

Bonfini elbeszélésénél azért érdemes hosszasabban elidőzni, mert a krónikák szárazabban előadott tényei itt már határozottan és egyértelműen irodalmi formát öltenek. Az eseményeket a továbbiakban Bonfini három jelenetbe tömöríti: a csábítást Bánk és a meggyalázott asszony párbeszéde követi, majd egy színpadias tabló, amelyben a nádor a királyné megölése után véres tőrrel a kezében lép az udvar elé, végül pedig Bánk és a király dialógusa. Thuróczyétól Bonfini szövege a történet végének az ismertetésében is eltér; ott középkoriasan véres és kegyetlen büntetés várt Bánkra, viszont a humanista történetírónál a nádor bocsánatot nyert. 

EGY LAP A Képes Króniká-BÓL: A BÁNK-MONDA TÖMÖR ÖSSZEFOGLALÁSA A XIV. SZÁZAD KÖZEPÉN.

KÉT LAP THURÓCZY JÁNOS A magyarok krónikája CÍMŰ MUNKÁJÁBÓL (XV. SZÁZAD) II. ANDRÁS KÉPÉVEL ÉS A BÁNK-MONDÁVAL

Mátyás király tudós krónikása az idegenből jött külső szemlélő tárgyilagosságával mérlegelt minden rendelkezésére álló hagyományt. Tudta például, hogy Bánk utóbb újra fontos méltóságokba került. Egyik ismétlődő megfogalmazása pedig („többek véleménye szerint”) arra enged következtetni, hogy az olasz történetíró talán élő Bánk-mondát is hallott, esetleg több változatban. A szerző európai tekintélyének, a megfogalmazás humanista értékeinek meg a vérbő, valóban reneszánsz tárgynak köszönhető, hogy a XVI. századtól, Bonfini német nyelvű kiadásaitól (Basel, 1545 és 1555) gomba módra megszaporodnak a Bánk-monda külföldi feldolgozásai.

Egyetlen olyan esetről tudunk, amikor a téma nem Bonfini közvetítésével került az európai – németországi – irodalomba. Az erősen torzult történetet Landaui Udalrik mester jegyezte le 1453-ban. Elbeszélésének alaphangját az adja meg, hogy Gertrúdban Árpádházi Szent Erzsébet anyját látja, és ábrázolása egyértelműen a királyné ártatlanságát sugallja.

HANS SACHS, NÜRNBERG „MESTERDALNOKA” HÉTFELVONÁSOS DRÁMÁT ÍRT BÁNKRÓL

Bánk őnála orgyilkosokhoz folyamodik, akik – tettük elkövetése után – égi büntetésként másnapra megnémulnak, végtagjaik összezsugorodnak.

Ennek a tizennyolc soros latin nyelvű feljegyzésnek nincs folytatása, hatása; viszont tucatnyi, Bonfini ihlette variánsra van adatunk a XVI-XVII. századból. Elsőként Georgius Lauterbeck mansfeldi kancellárius használta forrásként Bonfini német szövegét 1557-ben. A legismertebb feldolgozás kétségkívül Hans Sachs (1494-1576), a nürnbergi csizmadia-költő hétfelvonásos Bánk-drámája: Ein tragedi, mit zwölff Personen zu spielen, Andreas der Ungarisch König, mit Banchano seinem getreuten Statthalter (Tragédia 112 játszó személyre: András magyar király Bánk bánnal, hűséges helytartójával) – olvashatjuk 1561. december 17-i keltezéssel a dráma címlapján. A csábító herceget nála Friedrichnek hívják, Bánk bán feleségének pedig Rosina a neve. A Bonfini nyomán gördülő történet, amelyben a királyné megint nyílt kerítőként szerepel, szintén II. András kegyelemosztó gesztusával zárul, mintegy előlegezve Katona József híres mondatát:

... előbb mintsem magyar hazánk,

Előbb esett el méltán a királyné!

Bánkra itt sem büntetés vár, hanem a hűséges tisztségviselőre áradó királyi kegy lesz az osztályrésze. S hogy tévedés ne csússzék az értelmezésbe, a Hírnök epilógusa minden szereplőt röviden újra jellemez: a királyné és a herceg sorsában a jogos büntetést szemlélhettük; Rosinában az ártatlan szenvedés jelképét, Andrásban a jóságos király, Bánkban a minden körülmények között hűséges tisztségviselő mintáját kell látnunk.

A XVI-XVII. századi feldolgozásokat nincs terünk részletezni –nemcsak a forrásvidékük közös: Bonfini szövege, hanem a mondandó is hasonló: az anekdotává, szinte prózai epigrammává zsugorodott eseménylánc mindig az erkölcsi tanulságot példázza. Az együttérzés Bánk bán feleségét övezi, a kárhoztatás pedig a férjes asszonyt megkívánó szenvedélyt illeti.

ANTONIO BONFINI TÖRTÉNETI MUNKÁJÁNAK DÍSZES KÉZIRATA. AZ ELSŐ OLDAL JOBB FELSŐ SARKÁBAN A SZERZŐ KÉPMÁSA.

BONFINI TÖRTÉNETI MŰVÉNEK ELSŐ NÉMET NYELVŰ KIADÁSA (BÁZEL, 1545). ENNEK A KIADÁSNAK A NYOMÁN TERJEDT EL A BÁNK-MONDA A NÉMET NYELVTERÜLETEN, MAJD EURÓPA-SZERTE. A KIADÁS CÍMLAPJA.

Sajátságos nézőpontja miatt említsük meg közülük az ausztriai Matthias Abele művét, aki 1651-ben jogi furcsaságok nyomtatott gyűjteményével lépett a nyilvánosság elé, és ebbe fölvette Bánk bán esetét is. Az ő figyelmét az a szokatlan jogi helyzet ébresztette fel, hogy a vádlott és a vádló egyazon személy, a király elő lépő nagyúr.

A BONFINI-MŰ SZÖVEGOLDALA A BÁNK-MONDÁVAL.

De az uralkodónak is kettős funkciója van: nemcsak sértett, felesége halála révén, hanem bíró is egyszersmind. Derék szerzőnk belebukott a témába. A forrásul vett történetből készen kapta ugyanis a felmentő ítéletet, amely sehogy sem volt összhangba hozható az istentől származtatott uralkodói hatalom és a királyi személy sérthetetlensége jogelvével.

És mi történt ezenközben Magyarországon? Bonfini még Európa egyik leghatalmasabb királyi mecénásának pártfogását élvezhette, olyan udvarban, melynek reneszánsz pompája, hmanista műveltsége, könyvtára a leghíresebbek közé tartozott a maga korában. Magyar tolmácsolója, Heltai Gáspár 1575-ben egy sok sebből vérző, három részre szakadt ország közönségére számíthatott csupán, de azért a könyvnyomtatás meg az irodalmi műveltség terjedése révén – annyi olvasóra, amennyiről a legműveltebbek szűk körének író Bonfini nem is álmodott.

Heltai kolozsvári nyomdája egy évvel a Bonfini-magyarítás előtt, 1574-ben, a Cancionale című gyűjteményében, több más verse művel együtt, egy másik Bánk bán-feldolgozást is a közönség elé bocsátott: Valkai Andrásét, akinek históriás éneke ugyanebben az évben, Debrecenben önállóan is megjelent. A Báthoriakkal rokoni kapcsolatban álló Valkai (1540-1587), a fejedelmi ítélőszék bírája megdöccenő, mindig rímre kifutó sorokban a legkülönbözőbb témákat verselte meg: históriáinak tanulságával, ha a téma engedte, a függetlenné vált Erdély politikai létét akarta igazolni, ugyanakkor azonban nem feledkezett meg arról sem, hogy olvasói erkölcsi jobbítását és szórakoztatását szolgálja. Megénekelte például a longobárd Alboinus és a gepida királylány, Rosamunda történetét; de sem ezzel, sem a János pap országáról szóló legendával nem tudta felülmúlni a Bánk históriáját elbeszélő ének sikerét. Ennek huszonhét év alatt hat kiadása hagyta el a sajtót, bátran nevezhetjük tehát a nyomtatott magyar könyv eegyik első nagy közönségsikerének. Az 1567-ben, Kalotaszegen írt krónika alapja Bonfini szövege, de a figurák egysíkúbbak, mint Bonfininál voltak. A „német Gertrúd”, az idegen asszony minden korábbi feldolgozásnál inkább bűnrészes öccse vétkében. Alakja itt jelképez először – jó emberöltővel a középkori magyar állam bukása után – fenyegető, idegen, nagyhatalmi törekvéseket. Hogy Valkai „megfeledkezett” a hűbéres Meránt örténelmi jelentéktelenségéről, az könnyen érthető: szemében az erdélyi fejedelemség éppen hogy biztosított létét (katonai, politikai és vallási szempontból egy aránt) semmi sem fenyegette jobban, mint a „németek”, akiknek császára ekkor már nemcsak fél Európát uralta, de Magyarország királya is volt. Az idegen asszony alakját hatásosan ellenpontozza a tökéletesnek, jámbornak rajzolt Bánk és felesége:

VALKAI ANDRÁS BÁNKRÓL SZÓLÓ HISTÓRIÁS ÉNEKÉNEK A CÍMLAPJA HELTAI GÁSPÁR Cancionale CÍMŰ GYŰJTEMÉNYÉBEN (KOLOZSVÁR, 1574).

Királné aszszon szóla az öcsével,

Rejtekházba lönne ő csendeszséggel,

Mind addig forgódnak mesterségével,

Hozzá viszi Bánk bánnét beszéddel.

Bánk bánnét hordozá ő házaiban,

Beszélget ő vele nagy nyájasságban,

De az Bánk bánné semmit nem tud abban,

Királnénak mi vólna szándékában.

Öcse rejtezve vala meghagyott házban,

Aszszony az Bánk bánnét vive az házban,

Jámborsága megromla virágában,

Megtöreték az ő tisztaságában.

A történet olvastán a vallásos, erkölcsi tanulságot, Valkai tulajdonképpeni eszmei indítékát, a prédikátori intést csak toldaléknak érezzük:

Magyarok ez dolgot vegyünk eszünkben,

Tisztaságot kövessünk életünkben,

Mi eleünk dolgát vegyünk eszünkben,

Azokat kövessük jámbor életben.

Geleji Katona István egyik, 1645-ben kiadott prédikációjában XVII. századi, játszott Bánk bán-dráma emlékét idézi fel: Krisztus emberi természetét megkülönbözteti és elválasztja „a Comocdia jáczók” alakoskodásától, kik „Hectornak, Priámusnak, Agamemnonnak, Bánk-bánnak, vagy többeknek” képét öltik külsőleg magukra.

A hatalom és a szabadság ellentmondásai közt

Az Európa-szerte elterjedt történetet valószínűleg ismerték a „fény századénak” lángelméi is: Goethe verset írt Hans Sachsról, Wieland újból ki akarta adni a műveit, Lessing pedig egy helyütt utal rá, hogy olvasta Abele jogi gyűjteményét.

A XVIII. század kedvelt témája az irodalomban, a filozófiában, az államtudományban egyaránt a hatalom eredetének és helyes gyakorlásának kérdésköre: a rá irányuló figyelem a gazdasági kulcspozíciók birtokába jutott és immár politikai hatalomra áhítozó polgárság törekvéseit fejezte ki. Az a korszak, amely megalkotta a „népfelség” elvét, és a hatalom birtokosától a közjó szolgálatát várta, keresve sem találhatott problémái sokszempontú megközelítésre, epikai vagy drámai feldolgozására jobb anyagot a Bánk bán-mondánál. Az angol George Lillo 1730-ban írott Elmerick vagy az igazság győzelme című drámája a londoni Drury Lane-színházban aratott sikert. A darabban II. András az alkotmányos uralkodó történeti előképe. Felesége – ezúttal Matilda a neve – kettős bűnt követ el férje ellen: királyi méltóságának hatalomvágyával, férfiúimivoltában Elmerick-Bánkot csábító kéjsóvárságával sérti. Lillo tehát megduplázta a szerelmi motívumot. Konrád, a csábító herceg, nála is zsákmányául ejti Ismena-Melinda tisztességét, az asszony azonban – már a szentimentalizmus szellemében – belehal lelki bánatába és testi sértettségébe. Összegezve: ismét jogos tehát a királyné halála, s ezt a szerző azzal is aláhúzza, hogy Elmerick nem megöli, hanem a rábízott királyi hatalom jogaival élve, szabályosan-törvényesen fejvesztésre ítéli Gertrúd-Matildát; az ítéletet az államérdek nevében a hóhér hajtja végre.

A XVIII. században a Bánk-monda újabb országhatárokat lépett át, pontos motívumtörténete szinte nyomozhatatlanná vált. Francia földön 1726-ben Vertot abbé honosította meg; igazi népszerűségre azonban akkor tett szert, amikor bekerült Louis d’Ussieux Le décaméron francais című gyűjteményének első kötetébe (1775). Az utóbbiból a történet (itt még „anecdote historique”) visszakerült német fordításokban Bécsbe, éppen – s nem véletlenül – II. József uralkodásának évtizedében. A felvilágosult abszolutizmus elveit valló és követő uralkodó szellemi környezetében a monda ismét új értelmet nyert: András király helyesen cselekedett, amikor magánérzelmeit, Gertrúd halálán érzett fájdalmát és keserűségét elfojtotta, alárendelte a köz javának. És – hogy a kör bezáruljon – a XIX. század elejére az európai irodalmat megjáró vándortéma visszakerült szülőföldjére. A szaporodó német regényváltozatok fordulatait a korabeli magyar olvasók is végigizgulhatták, sőt az egyik, Csery Péter magyarításában Katona József kezén is megfordult, mint a Bánk bán-t bevezető Jegyzés-ből értesülünk róla: „Csery Úr, vagyis inkább Müller (akitől fordította) egy történetkében Ottót veszi, és Bánk bán által Konstáncinápolnál megöleti. – Igen mohón! A jeruzsálemi út sokkal későbben esett...” Az adatok pontosságára kényes magyar drámaíró joggal szisszen fel – de nem számolt a francia, német, angol feldolgozók által felismert és kiaknázott lehetőséggel. Ők II. András életének két nevezetes eseményét, Gertrúd halálát és a keresztes hadjáratot érthetően és hatásosan kapcsolták össze.

„Hazatért” a Bánk-történet elterjesztőjének szülőföldjére, Itáliába is. Tommaso Gargallo Bonfini krónikáját Il Palatino d’Ungheria címen, tizenhárom lapnyi novellává dolgozta át, és Boccaccio műveként adta közre 1823-ban, Firenzében. A hamisítás látszólag sikerült: az elbeszélést 1824-ben Trevisóban és Milánóban is kiadták. A siker azonban kihívta az olasz irodalom kutatóinak haragját, a filológusok ízekre szedték a novellát, és megvédték Boccacciót a neki tulajdonított szerzőségtől.

A Bánk-történetben rejlő szabadság-drámát – a francia forradalom idején – egy jószerivel ismeretlen magyar fiatalember fedezte fel. Adatszerű bizonyítékot erre egy levél szolgáltat, amelyben – milyen jellemző ez az ellentmondás a korra és Magyarország helyzetére – a franciák ellen készülődő hadsereg katonája, Lakfalvy Ede a Bánk-témát Schillernek ajánlja figyelmébe, akiben nemcsak a nagy drámaköltőt tisztelte, hanem a Francia Köztársaság díszpolgárát, a szabadság poétáját is.

FRANZ GRILLPARZER ARCKÉPE ÉS 1828-BAN BEMUTATOTT BÁNK-DRÁMÁJÁNAK CÍMLAPJA

„Míg Fiescóját olvastam – hangzik az 1793. május 11-én Sopronból kelt levél -, mily sokszor ébredt fel bennem a kívánság, bárcsak megörökítené Schiller tolla Rákóczi, Nádasdy, Bánk alakját, bárcsak életre keltené ezeket a férfiakat ő, aki egyedül képes és méltó rá, hogy széltében ismertté tegye fennkölt szellemüket.”

Nem tudjuk, hogyan fogadta Schiller lelkes híve javaslatát. Magyar tárgyú darabot nem írt, és a felsorolt témák tervei között sem szerepeltek, bár Bánk történetét bizonnyal ismerte, hiszen ő írt előszót Vertot abbé említett művének német fordításához. Az újabb német irodalom Bánk-drámája csak harmincöt évvel később született meg, egészen más történelmi helyzetben: a Szent Szövetség hatalmi rendszere időközben ismét megszilárdította a középkori maradványokkal terhelt újkori feudalizmust, és a cenzúra a szabadság gondolatának még az emlékét is igyekezett elfeledtetni.

A magyar téma feldolgozására magyar vonatkozású esemény adott alkalmat. 1825-ben Pozsonyban magyar királynévá koronázták Karolina Augusztát, I. Ferenc osztrák császár és magyar király feleségét. A királyné kívánsága szerint Franz Grillparzert (1791-1872) kérték fel, hogy az ünnepélyes alkalomra ünnepi drámát írjon. A drámaköltő – mint önéletrajzában elbeszéli – nyomban munkához látott, magyar történetírókat forgatott, ám megfelelő témát csak jóval a koronázás után lelt: Bánk történetét. Ez annyira megnyerte tetszését, hogy két hónap alatt megírta tragédiáját, amelyet 1828. február 28-án mutatott be a Burgtheater az udvar jelenlétében, hatalmas sikerrel. Másnap reggel a rendőrfőnök jelentette be magát az írónál, és közölte, hogy a császár örökáron meg kívánja vásárolni a darabot, amely megnyerte a tetszését. Grillparzer, aki levéltárnokként udvari tisztviselő volt, óvatosan, az udvaronc simaságával tért ki a magas kérés teljesítése elől, azonnal felismerve a veszélyt, hogy így akarják művét eltiltani a színpadról és a könyvpiacról. A darab sikersorozata végül két év múlva tört meg: amikor a francia nép elkergette a „semmit nem tanult és semmit nem felejtett” Bourbon-uralkodót, az osztrák cenzúra leparancsolta a drámát a színpadról.

Pedig Grillparzer korántsem úgy értelmezte a témát, ahogyan kortársa, Katona József. Már a cím árulkodó: Ein treuer Diener seines Herrn (Urának hűséges szolgája). Az osztrák drámaírót elsősorban a vétlen államférfi magánéleti tragikuma érdekelte; a konfliktus, ahogy Grillparzer ábrázolta, elmélyült lélekrajzra és a hősök belső vívódásának költői kifejezésére adott lehetőséget. A nádor ezúttal őszöreg férfi, akinek egész élete a király szolgálatában telt el, de olyannyira szerény, még attól is ódzkodik, hogy az uralkodó helyettese legyen a halicsi hadjárat idejére. Az öreget az udvarnál mindenki keseríti: a királyné gyűlöli, Ottó elcsábítja a feleségét (akit ezúttal Ernynek hívnak), az udvaroncok gúnyolódnak rajta, a meggyalázott asszony rokonai pedig bosszút sürgetve ostrom alá veszik a királyi palotát. Bánk ekkor emelkedik hivatása magaslatára: ő maga menti ki egy rejtekúton a királyi családot s velük Ottót is. Gertrúd halála véletlenszerű, egy rosszul irányzott, öccse szívének szánt tőr vet véget életének; Erny pedig, miután hiába keresett oltalmat, majd elégtételt rendíthetetlen királyhűségű férjénél, öngyilkosságba menekül.

Bánk alakja a nemzeti játékszínen

Lakfalvy Ede a „szabadság, egyenlőség, testvériség” szellemében, világpolgárként ajánlotta magyar történelmi témáit Schiller drámaírói figyelmébe. Feltehetőleg nem zavarta, hogy a német költőnek csupa olyan hőst ajánl, akik a „német nagyravágyás”, a német császár ellen küzdöttek. A francia háborúk másik – Lakfalvynál nevesebb – katonája, Kisfaludy Sándor, aki Himfy-dalai révén a XIX. század elején az ország legismertebb költője, a hazafiság példáit kutatta a történelemben: történelmi regényeivel, drámáival a nemesség nemzeti öntudatát akarta éleszteni. Alkalmas témát keresve, hamar rábukkant Bánk történetére. 1808. augusztus 6-án, Batsányi Jánoshoz írott levelében említi, hogy „a magyar színjátszó társaságnak szükségét látván a teátromi darabokban”, drámát készült írni részükre „Bankó nádorispányról”, de tervét félretette, mert érezte, „talán a tárgy magában is botránkozást okozhatott volna.” Egy jóval későbbi, 1820-ban kelt levél viszont arról tudósít, hogy a dráma mégis megszületett; nyomtatásban a mű – az említett oknál fogva – csupán 1892-ben jelent meg. Az ötfelvonásos „históriai dráma” külsőségeiben annyira hasonlít Katona József alkotásához, hogy az irodalomtörténet hosszabb ideig Katona közvetlen hatásának lehetőségét gyanította.

Kisfaludy Sándor Bánk nádora a dráma kezdetétől érzékeny férj, jó hazafi, derék tisztségviselő, idegengyűlölő; semmit nem fejlődik addig, amíg fegyvert nem emel a királynéra. „Örömekkel és biztató reményekkel hinti a jó hazafi és emberséges tisztségviselő a közhaszonnak, a közjónak, a szent Igazságnak magvait a nemzetnek földjébe” – mondja fellengzősen önmagáról. Kisfaludy gondosan számba veszi és színpadra viszi az 1825 előtti évek sérelmeit. Magyar és horvát nemesek, kalodába zárt parasztok, sanyargatott és kifizetetlen polgári iparűzők harsogják tirádáikat az idegenek és hazai talpnyalóik ellen, akikben a dráma minden rossznak az okát látja. A megírás és nem a cselekmény időpontjában aktuális eszméket tükröz a dráma befejezése is: szinte receptet sugall I. Ferenc osztrák császár és magyar királynak, aki 1811 és 1825 között egyetlenegyszer sem hívta össze az országgyűlést, és – a nemesség növekvő elégedetlenségét semmibe véve – rendeletekkel kormányzott. II. András belátja, hogy hiba volt idegenekre bízni az országot és hű népe sorsát; a zárójelenetben kezet fog az özveggyé lett nádorral, s nemcsak megbocsát neki, hanem egy füst alatt elhatározza az országgyűlés összehívását és a nemesi jogokat becikkelyező Aranybulla kiadását is!

Az 1810-es évekből még egy Bánk-drámát ismerünk. Szerzője, Horváth József Elek, utóbb pedagógusi és tollforgató tevékenysége elismeréséül a Magyar Tudós Társaság, az Akadémia levelező tagja lett. Drámáját nem szánta a nyilvánosság elé. Egyrészt a cenzúra várható tilalmától tartott, másrészt ő maga is megrettent a témában rejlő társadalmi gyújtóanyagtól: „Vagynak ezen darabban az értelmes embernek igaz és velős principiumok, de ártalmassak a pórságnak: azért is soha ezen darab a mostani világ eleibe nem jöhet, a melly éppen úgy utálja a szabad lelket, valamint kedvelli a határtalan uraságot és a rab címét.” A kézirat több mint száz évig (1929-ig) meg is őrizte titkát.

Az 1810-es években tehát Bánk története közismert, mondhatni „divatos” Magyarországon. Tudományos felfedezése a XVIII. és a XIX. század historikusai – Pray György, Katona István, Virág Benedek, Ignaz Aurel Fessler – munkásságának eredménye volt, széles körű elterjedése az olcsó ponyvakiadások, a részint németből fordított „románok”hatása.

A Bánk-támát Katona József éppúgy ismerte, mint ez idő tájt már minden magyar anyanyelvű művelt ember az országban; csak egy szerencsés pillanat (meg az Erdélyi Múzeum történeti drámára kiírt pályázata) kellett hozzá, hogy rádöbbenjen: ez a legalkalmasabb anyag írói mondandói kifejezésére. Hiszen együtt találta benne azt, ami korábbi drámáiban foglalkoztatta: az uralkodója ellen forduló hős problémáját (ezt a problémát feszegette már Ziska című kétrészes tragédiájában is), a hazafiak és az idegen elnyomók összeütközését (a Jeruzsálem pusztulása fő konfliktusát), és mindezt otthonos, hazai környezetben, de távoli, homályba vesző korban.

KISFALUDY SÁNDOR.

TÖRTÉNELMI DRÁMÁJA „BANKÓ NÁDORISPÁNY”-RÓL.

CSAK 1892-BEN JELENT MEG.

Nemzeti tragédiánk születésének jól ismert körülményeit, az író életútját részletezni, magát a művet elemezni itt nem feladatunk. Elégedjünk meg annyival, hogy felidézzük: Katona alapos színpadismerettel, bőséges fordítói, átdolgozói és színészi gyakorlattal rendelkezett már, amikor nekilátott, hogy a pályázatra megírja művét, amelynek első fogalmazása (1815) még sokkal többet viselt magán a korabeli „vitézi játékok” harsány harciasságából, mint a ma ismert végleges szöveg.

KATONA JÓZSEF ARCKÉPE ÉS A Bánk bán ELSŐ KIADÁSÁNAK A CÍMLAPJA (1821).

Fejlődő ízlésének és a jó barát, Bárány Boldizsár kritikai Rostá-jának köszönhető, hogy 1821-ben már remekmű jelenhetett meg. Legalábbis könyv alakban – mert a játékszíni bemutatót a cenzúra nem engedélyezte, joggal tartva a tiborci panaszok és a peturi tirádák lázító hatásától.

Pedig a cenzor aligha értette meg e panaszok és e tirádák váltakozásának jelentőségét, azt, hogy Katona – jó húsz évvel megelőzve korát – túllépett a nemzetfogalom hagyományos értelmezésén. A nagy drámaíró szemlélete csak az első felületes pillantásra rokonítható Kisfaludy Sándoréval, aki a nemesi sérelmeket szedte lajstromba. Katonánál megjelenik a nemzeten belüli osztályellentét, de képviselői, Bánk és Tiborc, az összecsapás pillanatában, szinte közös megegyezéssel, elfojtják indulatukat, alárendelik ellentétüket a nemzet ügyének. Nem az 1810-es, hanem az 1830-as, 1840-es évek felfogása ölt itt drámai formát, a reformkoré, amely – Kölcsey szavával – „az érdekek egyesítésében” látta a nemzet haladásának feltételét. Bánk tettének „megizmosodásához”, ahhoz, hogy a nemzet nevében cselekedhessen, egyformán szükséges Tiborc és Petur, mint ahogyan a királyné elé lépő nagyúr IV. felvonásbeli szavaiban is egybefonódik – olykor szó szerint visszhangozva a korábbi szöveget – a paraszti és a nemesi érvelés, Tiborc panasza és Petur indulatos szózuhataga:

A becsületes kínoztatik,

Megostoroztatik, kipörkölik

Szemeit, s midőn minden kitelhető

Csapást kiállt, akkor törik kerékbe;

És így, ha későn is, megismeri,

Hogy ugyan becsületest kell játszani,

De valóba” lenni mégis oktalanság.

Minő dicső ellenben becstelennek

A sorsa, csakhogy tudja a közönség

Jó véleményét meghódítani.

Akkoron azonban, hogy a becsűlet ál-

Orcája mellett bűntetetlen el-

Követhet undokságokat, vakon

A hír legemberebbnek szenteli...

Gertrudis hatalomvágyának motívuma, befolyása a gyenge kezű királyra évszázadokon át ismétlődött a különböző feldolgozásokban, de a „német voltáról alkotott felfogás – ahogyan már Valkai Andrásnál láttuk – alapvetően megváltozott. Gertrúd a félreeső Merán hercegének leányából az ország állami létét fenyegető német hatalom jelképe lett.

A KASSAI ŐSBEMUTATÓ SZÍNLAPJA (1833).

Valkai András németgyűlöletét hirdető éneke után Lakfalvy Ede idézett levelében Bánk már Nádasdy és Rákóczi mellé került a magyar függetlenségért küzdő szabadsághősök közé; Kisfaludy Sándornál az idegen tanácsadók megakadályozhatták a király és a népe közötti együttműködést – most pedig Katonánál a „merániak” olyan hatalmi tényezővé váltak, hogy csak a belső erők összefogása adhatott esélyt az ellenük folytatott harcra.

Az uralkodó színrelépte az oklevelek, a történetírói munkák, a vándoranekdoták, a drámafeldolgozások eddigi sorában a közeli megoldást ígérte. A király kegyelmet vagy büntetést osztott, de ezzel mindenképpen a szenvedélyek kiegyenlítését szolgálta, az örökletes hatalom súlyával és tekintélyével. II. Andrásnak a történelemből ismert bizonytalansága és erélytelensége - egyes korok felfogásában – erénnyé emelkedett, az önmaga korlátain túllépő kormányzó bölcsesség jelképeként. A Katona József színpadára idézett Endre király más. Elsősorban ember, aki maga is belső konfliktusának súlya alatt görnyed, lopva könnyeit törli, és megrettenve látja: senki sem von kardot, hogy Gertrudis teteme fölött megvívjon érte:

A DRÁMA PEST-BUDAI SÚGÓKÖNYVE AZ 1830-AS ÉVEKBŐL.

Királyi székem koldussá tevém –

Azt hittem: a jobbágynak csak legyen;

Ugy addig a király se lesz szegény!

Szegény, szegény király! be megcsalatkozál.

(Könnyes szemekkel elfordul)

A Bánk bán felfedezése – túlzás nélkül állíthatjuk – a vándorszínészet nagy egyéniségeinek érdeme. A dráma első ébresztője Udvarhelyi Miklós volt, Katona Józsefnek még a pesti jogtanulmányok és színészévek idejéből társa, barátja. Az 1833. február 15-i, kassai ősbemutatóról csak színlap maradt ránk, ennek ajánlásában a jutalomjátékát tartó Udvarhelyi a jó szerepet találó színész örvendezésével hívja fel a közönség figyelmét a műre: „...a hajdankorból egy oly honévrajzi történetet kívánok kellemes időtöltésül szemléltetni, mely akár a költőnek nagy lelkét, akár a karakterek fénye-becsének rajzolását tekintsük benne, minden módon remek s méltó becsülést érdemel.”

A következő évben, 1834-ben Kolozsvárott került színre a dráma, Egressy Gábor jutalmára. A fiatal és törekvő színész, aki Kassán is Ottót játszotta, ekkor kezdte meg makacs és végül diadalmas harcát Katona József elismertetéséért. A címszerepben itt lépett föl először Lendvay Márton, a kor legünnepeltebb hősszerelmese, aki mindenben megfelelt a romantikus férfieszmény követelményeinek. 1835-ben a budai Várszínházban megint csak színészi kezdeményezésre, Kántorné jutalomjátékaként mutatták be a tragédiát.

Kerek két esztendő leforgása alatt három város színpadára került a dráma, mégsem állíthatjuk, hogy a Bánk bán csatát nyert. A Budán történt és a korabeli sajtóból ismert anekdota szerint: „Mennyire ismeri míveltebb publikumunk eredeti színműveinket, ma ismét tapasztaltuk, midőn egyik előkelőbb néző következő kérdést tett: - Ki fordította ezt a darabot? – Katona írta – volt a felelet.”

A radikális eszmék történelmi előképe

A pozsonyi országgyűlés berekesztése (1836) után a bécsi kamarilla lesújtott a társadalmi haladás, az érdekegyesítés legkövetkezetesebb híveire. Kossuth Lajost és az országgyűlési ifjakat börtönbe zárták, Wesselényi Miklós, a későbbi „árvízi hajós” ellen pert indítottak. A politikai érzelmek és törekvések mesterséges elfojtása ismét az áttételesen politizáló, kulturális fórumok szerepét növelte: az 1837-ben felavatott Pesti Magyar Színház a nemzeti összefogás és áldozatkészség jelképeként emelkedett a régi Kerepesi úton (ma: Múzeum körút és Rákóczi út sarok).

A felháborodás légkörében formálódott irodalmi és politikai társasággá a fiatal radikálisok köre, az Ifjú Magyarország. A közéjük tartozó Egressy Gábor határozott politizáló szándékkal választotta 1839-ben Pesten is jutalomjátékául a Bánk bán-t. Az 1839. március 23-i előadás feszült légkörét jól érzékelteti a Melindát játszó Lendvayné Hivatal Anikó időskori visszaemlékezése: „Az első fölvonás nem tett semmi hatást. Halálos csend követte a függöny legördülését és Egressy maga is megrendült bizalmában. Úgy járt közöttünk, mint aki szívesen kérne bocsánatot, ha merne. Mikor aztán Szentpétery elmondta Petur bánnak hazafias kifakadásait, egy kis mozgás támadt. Az talált és a karzat meg is éljenezte. De a földszinten nem talált visszhangra ez a cenzúrától különben is megnyirbált beszéd, fáztak a szokatlanul erős hangja miatt. Az igazi hatás akkor mutatkozott, mikor Bartha panaszolta el Tiborc keservét.”

Az emlékidézés hitelességét a korabeli sajtóvélemények igazolják. A földszintet és a karzatot megtöltötte a közönség, a városban élő és a környékbeli nemesség, az értelmiség és az egyetemi ifjúság. A páholyok és a zártszékek azonban üresen maradtak, az arisztokraták és gazdag polgárok komornak, félelmesnek érezték Katona sorait. A gyéren látogatott páholyok egyikében ott ült Széchenyi István is, aki megrettenve jegyezte föl német nyelven vezetett naplójába: „Megfoghatatlan, hogy az igazgatóság ilyen esztelenséget színpadra enged. Rossz, veszélyes tendencia ez.”

A NAGYAR NEMZETI JÁTÉKSZÍN SZÍNPADA ÉS NÉZŐTERE

A Bánk bán történetében 1839 a fordulópont. Az ifjú radikálisok eredeti műveiben is tetten érhető Katona tragédiájának közvetlen hatása. A fiatal Szigligeti Ede, aki a Várszínházban segédszínészként az egyik „békétlen”-t alakította, 1836-ban Dienes című történelmi tragédiájában egyik szereplőjét Bánk esetéről beszélteti. Híres tanulmányában (Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?) Katona is említi, hogy Bánk mellett Zách Felicián is foglalkoztatta, de a cenzúra miatt félretette a témát. A Zách-tragédiát most ketten is feldolgozták: Kuthy Lajos és Vahot Imre. Színpadra csupán az utóbbi került, az is csak 1846-ban; nyomtatásban azonban mindkét mű megjelenhetett. (A cenzori gyakorlat húsz év alatt, Katona József esete óta semmit sem változott...) Vahot Zách Feliciánja nem is tagadja rokonságát a nagyúrral. A II. felvonás 5. jelenetében parancsba adja a trubadúroknak, hogy leendő bosszúállása színhelyén, a királyi ebéden Bánkról énekeljenek, amit azok – egy gyönge versezetben – meg is tesznek:

Eldaloljuk Gertrud asszony

S Ottó öccse bűneit;

Hallgassátok meg figyelve

A pokolnak tőreit.

Oh, tanuld meg szittya hősfi

Bánk bán nádor bosszúját,

Mért sóvárgunk a dicső hon

S a szemérmes nő után.

EGRESSY GÁBOR BÁNK JELMEZÉBEN (PESTI MAGYAR SZÍNHÁZ, 1839).

Katona József remekét Pest-Buda közönsége a dráma megírása után harminc évvel végre szívvel-lélekkel a magáénak vallotta. 1845. november 1-én a Nemzeti Színház ünnepi kivilágításban fogadta Lendvay Márton jutalomjátékának publikumát. A kihívásokkal, koszorúdobásokkal teljes siker mértékét a színház pénztárkönyvei is tanúsítják: az előadás tiszta bevétele 1580 forint 45 krajcár volt, és a jövedelem még a tíz napon belül megtartott harmadik előadáson is meghaladta az 1000 forintot. A címszerepet felváltva játszotta a két kiemelkedő színészegyéniség, Egressy és Lendvay. A kortársak két táborra szakadtak: egyesek (pl. Bajza József) Lendvayra esküdtek, mások Egressyre. Az utóbbiak közé tartozott Vörösmarty és Petőfi Sándor, aki Egressyt már 1844-ben eszmetársaként, sőt szellemi elődjeként énekelte meg:

A RÉGI NEMZETI SZÍNHÁZ (ALT RUDOLF RAJZA, 1845).

S mindekkorig te el nem csüggedél,

A zsibbadásnak terhe nem lepett meg,

Hogy ily kevés, ily kétes bére van

Sok átvirasztott, puszta éjjelednek.

De nem, jutalmad nem fog elmaradni.

Megtisztuland az érzet és az ész.

És eljövend a méltánylás idője,

Midőn mindnyájunknak kedvence lész.

Megtaláljuk a Bánk bán-téma feldolgozását a romantikus irodalom kedvelt műfajában, a balladákban is. A mindjobban megbecsült, mert a nemzeti múltról tudósító történetírói munkák és Katona József szövege nyomán a história nemcsak terjedt, népszerűsödött, de egyszerűsödött, vulgarizálódott is. Olykor harmadrendű költők versfaragásának tárgya lett, mint az a Honderü című divatlapban, 1843-ban olvasható. Barna Ignác balladája nem hoz újat szemléletben (a király és népe közötti bizalom fontosságát ismétli-igényli csupán), poétai erényeiben még kevésbé. A Gertrúd-Melinda és az Endre-Bánk jelenetet sokadszor, a maga szerényebb tehetségének szintjén fogalmazta meg.

LENDVAY MÁRTON A „NAGYÚR” SZEREPÉBEN

(BARABÁS MIKLÓS RAJZA, 1845).

A korban rendkívül népszerű volt Garay János Bánk bán-balladája, amely az Árpádok című ciklus részeként 1847-ben jelent meg – tehát már a Nemzeti Színház nagy sikerének hatása alatt. A kötet a következő esztendőben második kiadását is megérte. Háry János megalkotója ezúttal is megajándékozta olvasóit néhány szép,v érbeli romantikus sorral, fordulattal (innen az egykorú siker), 1847-ben azonban a balladafüzér vállalkozása tűnik már tíz-húsz évvel megkésettnek. Garay János tizennyolc strófáját olvasva, a tanulság kettős. Egyrészt a téma már olyan mértékben ismert, hogy ráhagyatkozhat az újabb feldolgozás készítője: elég egy-egy utalás a tudott eseményekre. Másrészt viszont egyre kevésbé szabadulhat Katona József monumentális tragédiájának súlyától (és a ballada műformáján belül persze Vörösmarty Mihály hatásáról). Garay néhány sora a számonkérés jelenetéből mindkét állítást igazolja:

„Pártütő! sikolt Gertrud – királyod,

És urad vérére fensz kezet?”

És elébe tartja két kezével

Mentő pajzsul a két gyermeket.

„Istenemre” – mond a bán kevélyen –

Bántódása egyiknek se légyen!

A király, és vére szent előttem,

Érte élek, érte meghalok;

De ki vérem- és nevembe gázol,

Annak vérrel s karddal számolok!”

A királyné szívben sujtolá őt:

Ő sziven találta a királynőt!

A korát megelőzve született dráma lépésről lépésre telítődött tehát az 1840-es évek politikai érzelmeivel, és fokról fokra nőtt fel hozzá a közönsége is. Ennek a fejlődésnek a csúcspontja, hogy 1848. március 15-e délutánján a pesti nép azt kívánta Bajza József aligazgatótól, adassa elő ünnepi külsőségek között a nemzeti eszme jelképévé lett tragédiát; így került sor a forradalom napján az eredetileg tervezett francia vígjáték helyett a Bánk bán bemutatására. Az Életképek tudósítása szerint: „A színház oltár volt ma, a közönség színe volt jelen ünnepi arczokkal, ünnepi ruháiban; a nemzeti kokárda volt minden férfi, minden nő keblére föltűzve, középen a háromszínű zászló. (...) A páholybirtokosok is megnyiták páholyaikat a nép számára. A zenekar fölváltva a Rákóczi-indulót, Marseillaiset és Hunyadi László szebb helyeit hangoztatá.”

A Bánk-bán-nak ez az előadása nem fejeződött be. A közönség már az első felvonás közben a Nemzeti dal-t kívánta hallani. A Peturt játszó Egressy azonnal átöltözött, és a színpadra sietett. „Egressy Gábor szavalá el Petőfinek költeményét, a nép ezreinek harsogó esküvése mellett.

LENDVAY Márton (BÁNK) ÉS LABORFALVY RÓZA (GERTRUDIS) A IV. FELVONÁS NAGYJELENETÉBEN.

Ugyanezt rögtön Szerdahelyi által zenére téve, a színházi polgártársak kara éneklé el; a közönség ismételteté a szavalmányt és a dalt” – olvassuk az Életképek tudósításában.

Hogy Petőfi részt vett-e a történelmivé vált előadáson, pontosan nem tudjuk. Jókai Mór utólagos szépirodalmi ábrázolása szerint (A tengerszemű hölgy című regényében) Petőfi az Akadémia páholyából szólt a közönséghez. Ő maga azonban nem említi ezt naplójában, a mi nagy valószínűséggel ki is zárja Jókai közlésének helyességét.

Útban a Petőfi-vershez:

a forradalom előtt

Petőfi útja a Bánk bán témájához nem csupán azzal szemléltethető, hogy megvásárolta és könyvtárában őrizte a drámának Nagy Ignác Színműtár című sorozatában megjelent kiadását (valamint Kuthy és Vahot említett Zách-tragédiáját, amelyek ugyanebben a sorozatban jelentek meg), de tán statisztált is a drámában. A költő és a híressé vált tárgy találkozásának másik szála, amelyet követnünk kell, Petőfi műveiben lelhető meg, azokban az epikai törekvésekben, melyek a János vitéz nagy, átütő, költői forradalmat támasztó sikere után (1844) is folyamatosan éltek Petőfi terveiben, poétai szándékaiban.

Az epikus költészetet a kor is igényelte. A Kisfaludy Társaság 1846-ra pályázatot írt ki „költői beszély”-re, amelynek hőse a népmondában élő alak. Petőfi nem pályázott, ám ennek a pályázatnak köszönheti irodalmunk Arany János Toldi-ját és  Tompa Mihály Szuhay Mátyás-át, valamint a népiesség három vezéregyéniségét összekötő eszmei és személyes kapcsolatok kiteljesedését, főképp Petőfi és Arany barátságát. Kettejük levelezésének Petőfi verses-epikai terveire pontos, kimutatható hatása volt. Arany már a köszöntést, az irodalomba befogadást megköszönő, verssel bélelt levelében (Szalonta, 1847. február 11.) megpendítette a témát: „Mit szólna Ön hozzá, ha valaki tisztán népi szellemben és nyelven írt (komoly) eposra vetné fejét?” Petőfinek a kérdés elevenjére tapintott, postafordultával küldött válaszában már történelmi témákat is felvetett. „Nekem illy epos már régi eszmém, hőseim Trencséni Csák Máté és Rákóczy. Az a szerencsétlenségem, hogy egyiket is másikat is agyonütné a censura...” (Pest, 1847. február 23.) Márpedig a házassági tervekkel foglalkozó, majd ősszel családfővé előlépő, tollából élő költő nem engedhette meg magának (s ez az első gátló tényező epikai terveinek útjában), hogy hetekig, sőt hónapokig íróasztalának dolgozzon.

PETŐFI SÁNDOR EGYETLEN HITELES ARCKÉPE (DAGERROTÍPIA 1846-47-BŐL).

Nem lendített Petőfi tervein a Kisfaludy Társaság újabb, 1847-es pályázata sem, amely Szécsi Mária és Wesselényi Ferenc XVII. századi történetét tűzte ki témául. A „murányi Vénus” esete irodalmunkban Gyöngyösi István eposza óta ismert – korszerű műfaji feldolgozását a XVIII-XIX. században többen is megkísérelték (említsük meg közülük Verseghy Ferenc és Kisfaludy Károly drámáit), de teljes értékű eredmény nélkül. Egyike lett tehát azoknak a históriai tárgyaknak, amelynek maradandó megfogalmazását a reformkor irodalma szinte kötelező feladatának tekintette. (Hasonlóan Csák Máté vagy Kont történetéhez.) A Társaság választása nem bizonyult szerencsésnek: a helyhez kötődő témája, a történet értelmezésének nehézségei a pályázókat visszatérésre késztették a rege műfajához. Így történhetett, hogy noha – Petőfi, Arany és Tompa is – feldolgozták a témát, egyikük sem indult a pályázaton. Petőfi esetében ez az önértékelés pontosságát bizonyítja: a Szécsi Mária nem tartozik az életmű legjavához. A költő ugyan 1847 júliusában, második felvidéki útján felkereste Murány romjait, de a lokális ihlet, amelyről a költemény zárósorai tanúskodnak, nem oldhatta fel a témában rejlő alapvető ellentmondásokat. Szécsi Mária magatartása ugyanis (szerelméért pártot, zászlót cserélő pálfordulása) ellentétes Petőfi nemrégen, 1847. január 1-én, a Szabadság, szerelem! soraiban megfogalmazott hitvallásával. A költő legfeljebb Wesselényi Ferenc rendíthetetlen eszmehűségével érezhetett rokonságot, de a vitéz hadvezér ekkor még nem a nemzeti függetlenségért összeesküvésbe sodródó hős, hanem ellenkezőleg, „a haragra lobbant császár” seregvezetője, aki a Rákócziak (jelesül I. Rákóczi György) ellen harcol. Nem is azok a költemény igazán sikerült részei, amelyek a két főhős jellemét festik, hanem az elbeszélő és a leíró strófák. Ezek – közvetlenségükkel, egyszerűségükkel – szinte a János vitéz fordulatait idézik:

„Vár kapitányával szólni óhajtanék.”

„Szólj, felelt a hölgy, én vagyok kapitánya.”

Elbámult a követ, hogyne bámult volna

Ily kapitánnyal még sohasem volt dolga.

A költő újabb kísérlete a történelmi-népi epika műfajának meghódítására már 1848 elejére esik. Az esztendő első versében, A téli esték című remek életképben – az együtt üldögélő házigazda, szomszéd és koma alakjában – Petőfi remélt közönségét jeleníti meg:

És mint a pipafüst csavarog a légben,

Akkép csavarognak szanaszét elméik,

És ami már régen elmult, nagyon régen,

Összeszedegetik, sorra elregélik.

Ezt a közönséget idézi, a nekik szólás szándékát fogalmazza meg a Lehel vezér bevezetése:

Nem írástudóknak, nem az úri rendnek,

De beszélek szűrös-gubás embereknek...

Lehel régi, kedvelt hőse Petőfinek, neve negyedszer került vers élére. A Pápán, diákfővel írott két Lehel-vers (1842) után 1845 őszén párhuzamot vont a saját hivatása és a hajdani kürtös, az „országokat reszkettető Lehel” között. Az első kísérletekhez képest a harmadik Lehel-versben megerősödött a németellenes hangvétel. Az 1848 februárjában és márciusa elején papírra vetett elbeszélő költeményben Lehel egyértelműen a nemzeti erő és harcrakészség jelképe, poéta-katona, aki egyképpen művésze a kardforgatásnak és a kürtnek. Az ötvenhét versszakból álló töredékben a költői mesélőkedv meglelte témáját. Sokféle hangneméből emeljük ki a németcsúfoló gunyorosságot, amelyet a kuruc költészet névtelenjei óta senki sem fejezett ki ennyire élesen, mint Petőfi Lehel szavaival:

Mert barátja vagyok a német sógornak,

Mint e tolakodó légy itt az orromnak;

Noha nem kell neki az én barátságom,

Odatolakodom és reátukmálom

Ez az ingerlékeny, támadó kedvű világrettegtetés költői válaszadás, szükségszerű ellenhatás azokra a politikai élményekre, amelyeket Petőfi 1848 első hónapjaiban joggal érezhetett arcpirítónak. A futótűzszerűen terjedő itáliai felkelések heteiben a magyar országgyűlés Pozsonyban háborogva bár, de tehetetlenül fogadta a király február 1-i leiratát, amely szóban elítélte ugyan a reformmozgalmak letörésére a vármegyékbe küldött főispáni biztosok, az ún. adminisztrátorok egyes túlkapásait, de magát a rendszert változatlanul fenntartotta.

Király- és németellenesség, a nemzeti tehetetlenség láttán érzett szégyen és keserűség indulata villódzik Petőfi verseiben 1848 elején, és szükségszerűen át is sugárzik a történelmi témába, a Lehel vezér strófáiba. Nem véletlenszerű, hanem nagyon is tudatos a cselekmény idejének meghatározása:

Akkor más világ járta, elgondolhatjátok,

Nem volt még korona, nem voltak királyok...

A hősül választott személyre és a kormeghatározásra ezúttal is erősítően hathatott Arany János korábbi tanácsa, véleménye: „Ha én valaha népies epos írására vetném fejemet, a fejedelmek korából venném tárgyamat.” (Szalonta, 1847. február 28.) A Lehel vezér sokat ígérő sorai azonban nem folytatódtak: várva várt forradalmi helyzet gyors érlelődése, március 15-e nem az epikai tervek megvalósítását segítette, hanem a forradalmár-lírikus közreműködését, sőt vezető szerepét igényelte.

RADIKÁLIS GÚNYRAJZ A MARADIAKRÓL.

Útban a Petőfi-vershez:

a forradalom után

A március 15-ét követő napokban Petőfi Sándor vitathatatlanul az ország egyik legnépszerűbb embere volt. A vértelen pesti forradalom, amelynek eredményeit az utolsó rendi országgyűlés csakhamar cikkelyezni kezdte Pozsonyban, elsősorban a liberálisok elképzeléseit elégítette ki. Petőfi azonban nemcsak az országos lelkesültséget támasztó Nemzeti dal költője volt, de az is, aki néhány nappal korábban megírta a Dicsőséges nagyurak... úrrettentő strófáit, egy új Dózsa képét vetítve a nemesség elé. S amíg a polgárság és nemesség zöme elégedetten lezártnak vélte a forradalmat, a költő és elvbarátai tudták, a nagy történelmi színjátéknak még csak első felvonása pergett le. A Pest vármegyei és a Pest városi választmány egyaránt örömmel konstatálhatta az olyannyira óhajtott rendet, Petőfi azonban már a francia köztársaságot élteti naplójában, és leírja a következő mondatot: „... a fejedelmek úgy sem adnak soha semmit, azoktól, a mit akarunk, el kell venni.”

A következő napok eseményei Petőfit igazolták. A pesti polgárság hamar sutba dobta a törvény előtti egyenlőség frissen kivívott tételét: érintetlenül igyekezett átmenteni a céhek korhadt rendszerét. Megtagadta a zsidók és az iparoslegények felvételét a nemzetőrségbe és próbálta megakadályozni azt is, hogy a márciusi ifjúság önálló fegyveres egységgé szerveződjön. Öt nappal a forradalom után, az első zavargások láttán olvashatjuk Petőfi naplójában a versünk szempontjából fontos bejegyzést: „Német polgárok, bevádollak benneteket a nemzet és az utókor előtt...” A megszólítás ilyen sommás összegezése kétségkívül túlzás, és mint ilyen, némileg igazságtalan, hiszen a forradalom legkövetkezetesebb híveinek táborában is akadtak német származásúak.

Az indulat azonban könnyen érthető. A maradiság pesti hívei egyre jobban észrevehető taktikát követtek: zavart akartak támasztani a városban, a zavargások ürügyén ki akarták kényszeríteni a nemzetőrség, sőt a sorkatonaság fellépését a békétlen márciusi ifjak ellen, s egyúttal – a vagyonkáját féltő kispolgár, a társadalmi tekintélyéért aggódó köznemes rettegését felhasználva – igyekeztek ellenük fordítani az országos közhangulatot is.

A RADIKÁLIS BALOLDAL FORRADALMI EMLÉKMŰVET TERVEZ. A PEST VÁROSI VÁLASZTMÁNY GYŰJTÉSI FELHÍVÁSA ÉS A GYŰJTŐÍV.

PETŐFI, A NEMZETŐR

(BARABÁS MIKLÓS RAJZA).

A királyokhoz – MAGYAR NYELVŰ RÖPLAPON.

A márciusi fiatalság, a pesti baloldal folytatta a harcot. Március végén a baloldal hívei vörös szalagot és kokárdát tűztek a kabátjukra, ami a polgárokban egyenesen a jakobinus diktatúra rémét idézte föl. A fiatalok – Vasvári Pál révén – kapcsolatot tartottak a céhlegények mozgalmaival, és követelték a céhrendszer fölszámolását. Ugyanakkor az első kísérletektől kezdve élesen visszautasították a vádat, hogy ők keltették a zavargásokat.

A királyokhoz – NÉMET NYELVŰ RÖPLAPON.

A harc április közepéig, amikor a Batthyány-kormány („az első felelős magyar minisztérium) Pestre költözött, és megkezdte tevékenységét, nem dőlt el. A cenzúra eltörlése után megszaporodtak a hírlapok. Pálfi Albert március 19-én megindította a fiatal baloldaliak lapját, a Marczius Tizenötödiké-t, amely radikális szellemű kül- és belpolitikát követelt; április 8-án híradás jelent meg arról, hogy a Jókai Mór szerkesztette Életképek címlapjára hamarosan felkerül szerkesztőtársként Petőfi neve is. Pest vármegye és Pest város választmányának együttes ülése április közepén egy bizottságot jelölt ki azzal a feladattal, hogy készítse elő egy országos felvilágosító néplap alapítását; a bizottságnak Petőfi Sándor is tagja volt. A baloldal befolyásának külső jeleként április 15-én a Pestre érkező minisztereket a kettős város lakossága nevében Vasvári Pál üdvözölte.

Az írott szó mozgósító hatását természetesen Petőfi ismerte a legjobban. Eszméit nemcsak naplójában, választmányi felszólalásokban és magánbeszélgetésekben fejtette ki, hanem mindenekelőtt természetes költői közegében: versben. A márciusi bizonytalan helyzet két jeles költemény megírására adott alkalmat: szinte egy időben született a hónap utolsó napjaiban a Föltámadott a tenger... és A királyokhoz. 1848-ban az utóbbi tette a nagyobb hatást, egyértelmű refrénjével: „Nincsen többé szeretett király!” A vers politikai vízválasztóvá lett, nyílt állásfoglalásra késztetett nemcsak az államforma, hanem a forradalom értelmezése és továbbvitele ügyében is. A magyar és német nyelven röplapként terjesztett költemény éppen április közepére keltett országos visszhangot, amikor a baloldalnak mindenképpen új politikai helyzettel kellett szembenéznie: a forradalmi folyamat lezárására törekvő erők felülkerekedésével.

VÉRES MACSKAZENE BUDÁN: KATONASÁG ROHANJA MEG A LEDERER FŐPARANCSNOK ELLEN TÜNTETŐ TÖMEGET

(1848. MÁJUS 10.)

A NEMZETI MŰZEUM A SZÉNAPIAC (A MAI KÁLVIN TÉR) FELŐL: AZ 1848 TAVASZI NÉPGYŰLÉSEK SZÍNHELYE

Egy hónappal a forradalom győzelme után Petőfi már A királyokhoz ellenverseit olvashatta. Pálfi Albert a Marczius Tizenötödike napi szerkesztőségi postájában egyre több fenyegető levelet találhatott, a kormányt pedig sorra keresték fel a vármegyei táblabírák küldöttségei nyilatkozataikkal, amelyekben elítélték a túlzónak és lázítónak bélyegzett fiatalság véleményét, tetteit. Május 6-án megjelent Petőfi naplója, és a nemrég még országos ünnepelt költő teljes részvétlenséget tapasztalhatott iránta. Négy nappal később már vér folyt Buda utcáin. A fiatalság május elején a bécsi forradalom mintájára ellenszenvtüntetéseket, ún. macskazenéket rendezett, azokat a konzervatívokat „tisztelve meg”, akik most a Batthyány-kormány szolgálatába állottak át. Május 10-én este, amikor Lederer Ignác főhadparancsnok került sorra, katonaság rohanta meg a tüntetőket; húszan megsebesültek, egyikük, Burger József orvostanhallgató néhány hét múlva belehalt fejsebébe. Május 12-én Petőfi a Nemzeti Múzeum előtti téren tartott gyűlésen indulattól remegő hangon mondta el híressé vált szavait: „Én e minisztériumra nem a hazát, sőt a kutyámat sem bíznám.”

AZ ELSŐ NÉPKÉPVISELETI ORSZÁGGYŰLÉS MEGNYITÁSA

(PEST 1848. JÚLIUS 5.)

Az első véres összetűzés a katonasággal újabbakat tántorított el a fiatalok oldaláról: a forradalom következetes hívei kisebbségben maradtak a fővárosban is, kiszorultak a tényleges politikai hatalomból. Május közepén, amikor a délvidéki szerb felkelés már létében fenyegette a forradalmat, a republikánusok vezetői cikkekben vonták le a következtetést. Az Életképek-ben június 4-én Vasvári Pál, 11-én pedig Petőfi Sándor ismerte el (egy május 27-i keltezésű írásában), hogy a márciusi ifjak követelései túlmentek azon a ponton, ameddig az országos közvélemény késznek mutatkozhatott eszméik befogadására. Anélkül hogy a korábban leírtakból bármit is megtagadott volna, Petőfi leszögezte: „... a monarchiának vanmég jövője nálunk, sőt mostanában elkerülhetetlen szükségünk van rá.” Hogy ezek után a forradalmi baloldal tagjai közül csak egy-egy kerülhetett be, mintegy mutatóba a népképviseleti országgyűlés padsoraiba, úgy véljük, nem igényel különösebb magyarázatot.

Nemzeti múlt – forradalmi jelen

Petőfi verstérképén 1848 tavaszán túlsúlyban vannak a „lírai eszközökkel direkt agitációt folytató művek” (Pándi Pál). Petőfinél azonban ez nem jelent műfaji és költői szegényedést. A republikánus, németellenes versek egyik csoportja szinte naprakész válaszokat ad az egymásra torlódó eseményekre: ide tartozik A királyokhoz is. A Mit nem beszél az a német... a király követelésére felel, hogy Magyarország vállaljon részt – kétszázmillió forint erejéig – a birodalom államadósságaiból a Fekete-piros dal költői jajkiáltás a szerb felkelés első napjaiból, a Két ország ölelkezése a megvalósult erdélyi uniót ünnepli, s a példákat még szaporíthatnánk...

Noha a Lehel vezér töredékben maradt, a versben elinduló törekvéseknek volt folytatása. Bizonyosra vehető, a baloldal április-májusi elszigetelődése okozta, hogy Petőfi verstermésében ismét megszaporodtak a történelmi példázatok: segítségükkel a költő épen megőrizhette, sőt hirdethette célkitűzéseit (a köztársaság és ezzel a nemzeti függetlenség kivívását, a forradalom megvédését) – anélkül, hogy nyíltan szembeszállt volna a közvéleménnyel. A példázat-versekben a korábbi epikus tervek „felaprózódtak”: kisebb terjedelmű művek születtek, amelyek között akad ódai szárnyalású emlékezés (Rákóczi, 1848. április 21.), humoros királyellenes jellemkép (Dobzse László,  1848. június), s egy sor olyan vers, melyeknek közös vonása, hogy a költő tudatosan épít a cselekmény ismert voltára. A Bánk bán, a Hunyadi László-témát megismétlő A király esküje (1848. május), a Kun László krónikája (1848. július) strófáiban nem a meseszövés fordulatossága, hanem a mozzanatok újszerű értelmezése fejezte ki a költő időszerű politikai mondanivalóját: republikanizmusát, királygyűlöletét, cselekvésvágyát E versek sorát az 1848 decemberéből való, Debrecenben írt Kont és társai zárja le.

A Bánk bán 1848. ÁPRILIS 1-I ELŐADÁSÁNAK SZÍNLAPJA.

Korábbi áttekintésünkben láttuk, mint vált Katona Bánk bán-ja az 1840-es években országosan ismertté, Pest-Budán pedig radikális forradalmi jelképpé; nem véletlenül esett tehát rá elsőként Petőfi választása, amikor történelmi példázatot keresett. (A Nemzeti Színház Katona József drámáját a forradalom után is műsoron tartotta, 1848. április 1-én és június 4-én játszotta.)

Petőfi versében nincs olyan mozzanat, amely Katona József drámáján kívül egyéb feldolgozás vagy forrás ismeretét, használatát feltételezné. De természetesen más a belső konfliktusokkal vívódó, játékszínen fellépő hősök és áldozatok világa, mint a forradalmár-költő agitáló, tettre indító versének mikrokozmosza. Petőfi megőrizte mindazokat a motívumokat, amelyek a Bánk-monda évszázados történetében fontosnak bizonyultak: az ország nyomorát, az összeesküvést, a királyné bűnrészességét (az itt meg nem nevezett) Melinda elcsábításában, Bánk jellemfordulatát.

Figyelme azonban nem az egyes ember sorsára irányul: ezt alárendeli a két szembekerülő közösség, a magyarság és a németség ellentétének. E szándékának a költeményben szigorúan végigvitt nyelvi formák felelnek meg. Az „ország”, a „magyarok”, a „magyar nép”, a „magyar nemzet” áll az egyik oldalon; szemben velük a másik oldalon viszont nemcsak a „német urak”-at látjuk, hanem a „királyi ház”-at és a „királyi udvar”-t is, s ez a kettő a leszámolási jelenetben mellérendelten, összekapcsolva szerepel („Királynénak s udvarának” (91. sor), „Fölséges személyek” (94. sor), „Neked s ez uraknak” (100. sor). Fel kell figyelnünk arra is, hogy a két táborból névvel megjelölve csak azok a szereplők emelkednek ki, akik e nemzeti közösségek lényegi tulajdonságait hordozzák. Gertrúdot szinte a népmesehősök merev, változhatatlan tulajdonságaként, az uralomvágy s főleg a gonoszság jellemzi. Negatív vonásait mintegy betetőzi és egyúttal magyarázza a második szakasz keményen csattanó zárósora: „Születése német”. Alakjának rajza a későbbiekben is csupán olyan vonásokkal gazdagodhat (gőg, az alattomos erőszak pártolása), amelyek az általa képviselt tábor egészére is vonatkoztathatók.

A mozgósító célzatú és erejű költeményben érthetően árnyaltabb a magyarság jellemzése, az egységben való cselekvés példázata. Láttuk, hogy Katona József szövegéből a reformkor során előbb az érdekegyesítés vezéregyénisége bontakozott ki Bánk figurájában. Petőfi sem ejti el ezt a szálat. Helyet kapnak versében – tíz sor terjedelemben – a nemesi sérelmek is (17-26. sor), de nagyobb hangsúllyal szerepelnek – tizennégy sorban a parasztság nyomorának líraian átérzett tényei (27-40. sor), középpontjukban a Krisztus-hasonlattal (29-32. sor). Az összeesküvés elbeszélésében aztán már eltűnnek a társadalmi helyzetre vonatkozóutalások, és a tábor egészét jellemző vonások maradnak meg: a királyné ellen szövetkezők magyarok és hazájukban megalázottak. Szándékukban, a királyi ház „kisöprésében” együtt érezzük a német- és királyellenességet, a korábbi radikális Bánk-értelmezések örökségét Petőfi azonban továbbhalad ezen a nyomon. Az, hogy az összeesküvés nemesi jellegét említetlenül hagyja, lehetőséget ad az egységes nemzeti cselekvés modelljének kialakítására. A konspiráció – megfelelő vezető híján, sőt a tartóztató nádor jelenlétében – alacsonyabb, előkészítő foka a tettnek, a forradalmi erőszak nyílt és jogos, sőt szükségszerű és elkerülhetetlen alkalmazásának. A kudarctól való félelem és a jobb idők tétlen kivárása után (mennyire jellemző nézetek ezek 1848 tavaszán!) a magánéleti sérelem szakítja át a gátakat, és teszi indulatszülte forradalmár hőssé Bánkot, akinek Petőfi saját kedélyállapotát kölcsönzi: „... a februáriusi francia forradalom óta szakadatlan hullámzásban, rengésben volt lelkem. Minden nap egy új remény, új feszül várakozás, új lelkesedés, új aggodalom, új harag és minden a világon” – írja majd szeptemberben, ezekre a hónapokra emlékezve.

Bánk megőrzi ugyan nádori rangját a versben, sőt ez mindkét minőségében, az összeesküvők fékezőjeként (49-52. sor) és a számonkérők élén (65-72. sor) is jellemzi őt – érvelésében mégsem királyhelyettesi megbízása dominál, nem is magánéleti sérelmének nagysága, hanem az, hogy az igazság és a nemzet nevében cselekszik. (E kettős indíték itt és így rímel vissza – ellentétesen – a Gertrúdot bemutató sorok etikai és etnikai minősítésére.) A forradalmár-nagyúrnak tehát nincs vétke, bűnhődnie sem kell, a vers derűlátóan, a megtisztult ország képével zárulhat! Ne feledjük: Petőfi legtöbb, a jövőre utaló nagy forradalmi verse (Várady Antalhoz, Egy gondolat bánt engemet, Az ítélet, Nemzeti dal) ünnepélyes hangvétellel, maestoso-tétellel zárul. Ennek zaklatottabb, kifejtetlen formája villan fel a Bánk bán zárósorában is.

Bánk és Gertrúd alakjának ilyen értelmezése természetessé teszi számunkra a költő részletmegoldásait. A két főszereplő nem magánjelenetben csap össze, int Katona József tragédiájának IV. felvonásában, hanem híveik gyűrűjében; a kevésbé fontos mellékalakokat csak a főszereplőkkel kapcsolatban említi a költő: „Bánk bánnak a feleségét / A királyné öccse...”

Érdekes megoldást talált Petőfi II. András alakjának újraértelmezésére. Az Árpád-házi, tehát nemzeti uralkodó figurája, távolléte Halicsban a történtek idején, kegyosztó szerepe semmiképpen nem illene a király- és németellenességet sugalló, a forradalmi cselekvés lírai modelljét megalkotó vers keretébe. Ezért Endre király komikus epizódistává törpül, aki – akár szemlélője az eseményeknek, akár nem – gyengeségével elindítja a folyamatnak, amelyre a továbbiakban nincsen befolyása. Alakjának különválasztását a németség-magyarság ellentététől Petőfi a költői hangnem megváltoztatásával hajtja végre. Az akarattalan királyt festő-csúfoló sorok – meg az általánosító tanulság – után (1-10. sor) egyre komorodó versmondatok következnek, amíg eljutunk Gertrúd korábban elemzett bemutatásáig. Az időszerűség itt is nyilvánvaló: Endre király mögött ott kell látnunk a tehetségtelen, tétova V. Ferdinándot és a helyette kormányzó kamarillát. Ez az ábrázolás új minőséget nyer a szövegkörnyezettől, de egyébként semmiben sem különbözik attól, ahogyan Petőfi már 1844 novemberében az uralkodóról írt:

Igaz-e, királyom,

Amit mondogatnak?

Nálad híre sincs a

Szabadakaratnak.

(V. Ferdinándhoz)

A Szécsi Máriá-ban és a Lehel vezér töredékében Petőfi természetes módon folytatta a János vitéz írásakor már kipróbált és virtuóz módon kezelt epikai versformát, a négy ütemre tagolódó, tizenkettes szótagszámú, magyaros hangsúlyozású sort, amelynek lassúbb, kevésbé tagolt elődje évszázadok óta az epikus költészet jellegzetes sorformájának számított. Ezúttal a lírai indulat szétfeszíti a hosszú verssort, két rövidebbre – egy 8-as és egy 6-os szótagszámúra – tagolja. A tördelt sormetszés azonban nem jelent perdülő, rímekkel erősített átritmizálást. Csak a nádor feleségét ért gyalázat festésekor, az indulatkitörés felkiáltásai férnek el egy-egy sorban (53-56. sor), egyébként a versmondatok legalább két sort igényelnek, de gyakoribb, hogy négy, sőt nyolc sor, egy egész strófa alkot egyetlen egységet. Alábbi példánkon is jól megfigyelhető, hogy a rímek elhelyezése a páros számú sorok végén szintén az egylendületű versépítkezést erősíti:

És bementek egy csoportban

A királyi lakba,

Ott a német urak épen

Dőzsöltek kacagva,

Akkor is, míg a magyarnak

Borát, étkét falták,

A szegény magyar nemzetet

Veszettül csufolták.

A verssel Petőfi széles körű hatásra törekedett. A népies hangvétel még indulatszavaiban, megbélyegző jelzőiben, kitételeiben is hiteles, bár nem mindig előzmények nélkül való. A németek hálátlanságáról szóló versszak (105-113. sor) Petőfi naplójának fentebb említett március 20-i bejegyzésére emlékeztet: ott Pest-Buda polgárságát vádolta a költő hasonló vétekkel. Gyakoribbak azonban – s mindenekelőtt ezek formálják az olvasó élményét a versről – azok a szóvisszhangok, amelyek a korábbi epikai művek, jelesül a János vitéz egy-egy fordulatát idézik. A „zsiványok tanyája” (Bánk szavával) ezúttal maga a lezüllött királyi udvar (72. sor); Kukoricza Jancsi történetéből, a franciaországi csatából és a Lehel vezér soraiból egyaránt ismerős a „magyarság” gyűjtőnévképzős, összefoglaló elnevezése (123. sor). Az óriások királyának csúfos végű ebédjére utal vissza a „gégéjében / Ecetté vált a bor” (87-88. sor) és az „Ami most van szájatokban / Ettül megfulladtok!” (115-116. sor) fordulat.

A versbeli indulat felforrósodása szintén nemcsak a Bánk bán zárószakaszát jellemzi. A hasonló ívű versek főképp 1848-ból valók,és ugyanannak a tettvágyó türelmetlenségnek a kifejezői, amely költeményünket is életre hívta. A Dicsőséges nagyurak..., A királyokhoz (1848. március), a Van-e mostan olyan legény?, a Készülj, hazám, a Már minékünk ellenségünk... (1848. április) szolgálnak közvetlen előzményül, vagyis azok a versek, amelyek a történelmi példázatok előtt születtek, és a história áttételessége nélkül, közvetlenül politizálnak.

A Nép barátja PROGRAMTERVEZETE PETŐFI SÁNDOR KÉZÍRÁSÁVAL

PETŐFI Bánk bánja A Nép barátja 1848. JÚLIUS 30-I  SZÁMÁBAN

Az Életképek május 14-én közölte a történelmi tárgyú művek sorából a Rákóczi-t, a következő héten (24-én) pedig A király eskü-jét. A Bánk bán megjelenésére azonban még több mint két hónapot kellett várni.  A késedelem pontos okát nem ismerjük, s arra sincs adatunk, hogy Petőfi egyáltalán megkísérelte közlését. Kétségtelen viszont, hogy a vers jóval erősebb hangú a másik két történelmi témájú és rokon ihletésű költeménynél is. Hiszen itt már nem az addig tiltott hagyomány példaállító megvallásáról van csupán szó, mint a Rákóczi esetében, vagy a tehetetlen, a fővesztést némán bámuló nép fölrázásáról, mint A király eskü-jében -, hanem az idegen királyné fizikai megsemmisítéséről és a németek erőszakos kiűzéséről.

PETŐFI RAJZA A Nép barátja KIJELÖLT SZERKESZTŐJÉRŐL ARANY JÁNOSRÓL

Júliusban azután (alig három héttel a szabadszállási választási kudarc, a politikusként való fellépés kísérlete után) újra megszólalt a költő-agitátor: az Életképek július 9-én közölte az 1847-ben írt, még kiadatlan verset, Az ítélet-et, mely a történelem logikájának vizsgálatától jutott el a forradalmi erőszak jogosságának hirdetéséig, az emberiség egyetemes, végső szabadságharcának ábrázolásáig. Július 23-án megjelent a Lehel vezér mutatványa is, tíz versszak – s éppen Lehel németellenes szónoklata! Most már a Bánk bán következett: a vers 1848. július 30-án jelent meg a Nép barátjá-ban, a június 4-én megindított felvilágosító néplapban, amelynek szerkesztőjéül éppen Petőfi ajánlotta Arany Jánost. A Toldi szerzője azonban csak egy hétre rándult fel Pestre, így a tényleges szerkesztés Vas Gereben kezébe került. A hetilap számait lapozgatva, feltűnő az új orgánum kétarcúsága. Az újságban az uralkodó szinte a mesék jó királya, akit csak gonosz tanácsadói tartanak távol igazi híveitől, a néptől. Ugyanakkor a lap kiállt Petőfi mellett, a szabadszállási választást csalásnak minősítette, gúnyolódott a győztes ellenfélen. Július 16-ától az első oldalon történelmi verssorozat indul, amelynek hősei mindig időszerű példaképül szolgáltak a gyorsan változó események közepette. Gaál József Kinizsi Pál-ja azt sugallta: álljunk katonának, belőlünk is válhat Kinizsi; Bulcsu Károly Zákány Pistá-ja pásztorfiúból lett törekvő hős dicsőségét hirdette. Petőfi első szereplése a néplapban a Bánk bán közlése volt, e verssorozat harmadik darabjaként.

A költemény időszerűségét a forradalom közvetlenül fenyegető veszélye adta meg július utolsó napjaiban. 25-én ért véget a háromnapos custozzai ütközet, amelyben Radetzky marsall győzelmet aratott az itáliai szabadságmozgalmakat támogató szárd-piemonti csapatok fölött. Szinte érintésnyi közelből, ugyanazon államalakulat határai között szemlélhették a magyar kortárak a „népek tavasza” eredményeinek erőszakos lerombolását. Petőfi válasza erre csak egyféle lehetett: a költő a forradalom önvédelme mellett agitált.

A baloldal elszigetelődése, a táblabíró politikusok kísérlete a forradalom eredményeinek kisajátítására, majd a szabadszállási választási kudarc nem hozott Petőfi költészetében olyan válságot, amilyet 1845-46-ban a Felhők-ciklus pesszimizmusa jelzett. Mire 1848 szeptemberének elején a nyár sötét tapasztalatai, keserű felismerései elnyerik végleges művészi kifejezésüket Az apostol mélytüzű soraiban, a nemzeti összefogás, a cselekvés adja vissza a magát már-már magányosnak érző költő-próféta derűlátását: Magyarország fegyvert fogott a forradalom védelmére! Petőfi nemcsak azt állapíthatta meg, hogy a kamarilla módszerei pontról pontra igazolták A királyokhoz sorait, hanem azt is, hogy a múlt példája újra eleven. Az Egyenlőségi Társulat mozgósító kiáltványában, hírlapi cikkekben és természetesen első helyen az 1848 őszén írt versekben tovább élnek a történelmi példázatok gondolati és poétai eredményei – a Bánk bán indulata, elszántsága, tettvágya is:

Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe

Világhódító híres őseid.

Egy ezredév néz ránk itélő szemmel

Atillától egész Rákócziig.

A felhasznált irodalom

Az okleveles adatokat Szentpétery Imre munkájából vettük: Az Árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke, I. kötet, Bp. 1923. – A Bánk-monda itt összefoglalt történeti útjának, külföldi feldolgozásainak jelentős és tekintélyes filológiai szakirodalma van, ezeket tételesen felsorolva megtalálhatjuk Kókay György könyvészeti munkájában A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1772-1849 (Bp. 1975.), az 520-522. oldalon. A tárgytörténet megírásához elsősorban Heinrich Gusztáv, Csiky Gergely, Turóczi-Trostler József, Gombocz Zoltán, Badics Ferenc és Katona Lajos adatközléseit, tanulmányait forgattuk haszonnal. – Bonfiniről újabban Kulcsár Péter írt könyvet: Bonfini Magyar történetének forrásai és keletkezése, Bp. 1973. – Valkai Andrásról György Lajos ugyanezen cím alatt, Kolozsvárott 1947-ben kiadott monográfiájában olvashatunk. – Geleji Katona István adatát a XVII. századi Bánk-drámáról Tarnóc Márton idézi: Erdély művelődése Bethlen Gábor és a két Rákóczi György korában (Bp. 1978. 191. o.) Lakfalvy Ede Schillerhez írott levelét magyarul a Művelt Nép című folyóirat 1955. évi 19. száma közölte. – Kisfaludy Sándor Bánk-drámájáról Kókay György említett bibliográfiája tartalmaz könyvészeti adatokat, az 570. oldalon. – Ugyancsak Kókay György segítségével tekinthetjük át a csaknem könyvtárnyi Katona József-irodalmat (i. m. 507-523., a Bánk bán-ról és színháztörténetéről uo. 515-519. o.). A bibliográfia lezárása (1970) óta megjelent művek közül említendőnek tartjuk Sőtér István elemzését Az ember és műve című kötetben (Bp. 1971. 180-211. o.), Orosz László Katona József-kismonográfiáját a Nagy Magyar Írók sorozatban (Bp. 1974.), Rohonyi Zoltán könyvének egyes fejezeteit (A magyar romantika kezdetei, Bukarest 1975. 74-136. és 182-192. o.), valamint Pándi Pál tanulmányát: Az ötödik felvonás, Kortárs 1975/6-8. – Petőfi verseit, cikkeit, leveleit a költő műveinek kritikai kiadásából idéztük: Petőfi Sándor összes művei, Bp. 1951-1964. – Petőfi 1848 tavaszi és nyári közéleti szereplése iránt az utóbbi években ismét megnövekedett a kutatás érdeklődése. Ezért Kókay György adatain túl (i. m. 652. o.) megemlítjük Tamás Anna Petőfi és a magyar történet lapjai és Spira György Petőfi kardja című tanulmányát (mindkettő megjelent a Petőfi tüze című kötetben, Bp. 1972.) és Pándi Pál könyvét: Petőfi és a nacionalizmus (Bp. 1974.).

Kiadta az Európa Könyvkiadó Magyar Helikon osztálya. A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója. A szedési, nyomási és kötészeti munkálatokat a Dürer Nyomda végezte. Felelős vezető Háromszéki Pál igazgató. (Munkaszám 78/3926). Készült Békéscsabán, 1979-ben, top-ofszet papíron, Bembo betűvel, 3650 példányban, 7,6 A/5 ív terjedelemben, egy színes lap hasonmás képmelléklettel. © Kerényi Ferenc. A képeket Kerényi Ferenc válogatta, a felvételeket Kotnyek Antal készítette. A kötetet Kőszeg Ferenc szerkesztette. A tipográfia és a kötésterv Nagy András munkája. A magyar Helikon vezetője Szántó Tibor.

HE 32-d-7880 / ISBN 963 207 134 4 / ISSN 0134-0077

Forrás: Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor: Bánk bán (Kézirattár, Budapest, 1979)