Mindig várom jó hiszembe’,
Hogy még egyszer visszajőnek
Izmaimba, kebelembe
Lángszikrái az erőnek
S fáradt lelkem tépett szárnya
Megnő tán még csendesen
S újra küzdve, újra szállva,
Majd az eget keresem.
Visszanézek olykor-olykor
Multam virágmezejére,
Hátha onnan a letűnt kor
Üditő fuvalma érne:
Ámde csendes, holt világ az,
Nem lendíti fúvalom,
Mindenik virága száraz,
Az egész egy sírhalom.
Kárpátok fenyves honában
Néha jól esik mulatnom:
Talán itt a hűs magányban
Megzendül még néma lantom:
De a bérczek mintha súgnák:
Képzelet játszik veled,
Nem lakoznak itt a múzsák,
Őket itt föl nem leled.
Küzdő ifjak seregéhez
Vonz csak a vágy, nem a verseny:
Közel szellemök tüzéhez
Tán enyém is ujra serken:
Meg se látnak, gyorsan szállnak
Fent repülő madarak,
Tőlök lelkem elfeledten
Szárnyszegetten elmarad.
Bizakodva így merengek
Mult és jövő távolában,
Csodás vigaszért esengek,
Pedig érzem hogy hiában,
Mint ki a tenger partjára
Aggódó reménnyel ült
S azt a drága hajót várja,
Mely réges rég elmerült.
Forrás: Budapesti Szemel CIX. kötet, 1902.
2026. júl. 8.
Lévay József (1825-1918): Hiú remény
2026. jún. 24.
Lévay József (1825-1918): Siralomház
Nincs több a világon ollyan szomorú ház,
Nincs ollyan keserves, mint a siralomház.
Hej! Mert a ki egyszer annak a lakója
Sirathatják már azt, mintha meghalt volna.
László, Barna László! Mibe keveredtél,
Hogy e háznak e is lakosává lettél?!!
Jaj neked szegény rab s még inkább jaj annak,
A ki téged szólit szerelmes fiamnak.
Ételt italt hoznak, hogy kedved betöltsék,
Bőven lakozhatol, másoké a költség…
Mind ott áll előtted, régen is áll már ott,
A sok jófélébe villádat se mártod.
„Szerencsétlen voltam világéletemben,
Erős mérget ittam édes szerelemben,
Tulajdon vérem is rosz volt én irántam,
Még az ág is huzott, akármerre jártam.
Jövel értem halál! Készen vagyok, látod,
Szivesen elhagyom ezt a rosz világot;
Az élet már nekem csak egy rövid álom,
Jövel szabaditóm, jövel én halálom!”
De a ki az ajtón belépett e szóra,
Nem a halál, de egy öreg asszony volt a…
Egy szót sem szólhatott, megállt minden vére,
Elájulva omolt fia kebelére.
„Édes anyámasszony! Ébredjen föl kelmed,
Hiszen azért ugysem kapok én kegyelmet,
Végem van már nekem, nyugodjék meg rajta,
Mintha csak ez volna isten akaratja.”
Anyját vigasztalná mostan is, ámbátor
A maga könyje is omlik, mint a zápor.
Kínos vigasztalás! Alig alig birja,
Kínosabb ez neki, mint a halál kínja.
„Omolj össze még a Pipagyujtó csárda!
Szórjon el a szélvész milliom határba,
Pusztuljon el benned a végső karó is,
De még azt kivánom, maga a zsidó is!”
Szegény Barna László tovább is beszélne,
Ha a lovas szekér itt nem volna érte,
A város végéig viszik rajta épen,
Azután nem ül ő soha több szekéren.
A tenger-népség közt ott van édes anyja,
Nem hallik a zajban zokogó siralma,
Sürün dobog szive, gyakran pillant hátra,
Szegény asszony! Ő a fehér kendőt várja.
Várja lobogását egy fehér kendőnek,
Mellyel tán utánok kegyelmezni jőnek,
S a lobogó kendőt addig addig várja,
Hogy Lászlónak immár nincs szüksége rája!
Forrás: Délibáb Nemzeti Szinházi Lap. Első félévi folyam Május 15. XX. sz. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája Pest, 1853.
Lévay József (1825-1918): Késő ábrándoknak
Szememet már félig
Befogta az álom,
De azért még most is
Szép arczodat látom.
Itt mosolygasz,
Itt lebegsz előttem,
Ah pedig beh
Messze vagy te tőlem!
Messze vagy, messze vagy
Csillagnál is messzebb;
De nálad a csillag
Ragyogása sem szebb;
Száll szerelmem
Gyors fecskéje érted,
De mi haszna!
Soha el nem érhet.
Ajakam akkor is
Csak nevedet zengi,
Ha éjjel álmodom
És nem hallja senki.
Álmaimat
Rózsaujjod hímzi;
Még sem tudok
Álmaimba bízni.
Nem lesz ollyan idő,
Nem hiszem én soha,
Hogy szived szivemet
Megértse valaha,
Neked megvan
Ohajtott virágod,
S engem a sors
Az utfélre vágott.
Mért nem találkoztunk
Szép hajnalkorodban,
Midőn szived első
Szerelemre lobbant.
Midőn nem volt
A világra gondod
S magának
Még senki sem mondott!
Mi lehetett akkor
Ez arcz és e lélek;
Mellyben most is forrnak
Még a szenvedélyek!
Hajnal fénye,
Vezuv lángolása;
Egy mennyország
Üde boldogsága!
Leszállt volna akkor
Kebeled halmára
Ábrándos szerelmem
Égberontó vágya,
S homlokodat
Nem mulandó rózsa,
Örökös hír
Koszoruzta volna!
Téged a jó Isten
Költőhöz teremtett
S feledékenységből
Pusztaságra ejtett;
Világodat
Mondom pusztaságnak,
Virágtalan
Gyász egyformaságnak.
Én meg, mint az égnek
Eltévedt vándora,
Egyedül bujdosom
Földön ide s tova,
S hogy lehullott
Éltem csillagzatja,
Csak egy hideg
Kődarab mutatja!
Forrás: Délibáb Nemzeti Szinházi Lap. Első félévi folyam Martius 20. XII. sz. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája Pest, 1853.
Lévay József (1825-1918): Szerelem viszhangja
1.
Szerelmemet oh leányka!
Csalfának ne véljed;
Szeretem hív szerelemmel
Gyönyörű személyed.
Nem pityergek, nem sohajtok
Holdvilágos estve,
Megemésztő bubánat sincs
Két orczámra festve.
Az is igaz, hogyha eszem,
Jól esik az étel
S pohár mellet sohse szoktam
Ülni hosszú képpel.
Tudom, hogy így ád az isten
Erőt, vidámságot;
Erős vagyok, vidám vagyok,
Azt magad is látod.
De azért, hogy igyen élek,
Ne illess gyanúval;
Beteg a szív, beteg hogyha
Meg van rakva búval.
És ha volnék vékony pénzű,
Elsáppadt poéta,
Maga is megsajnálnál, agy
Kinevetnél néha.
Szerelmemet oh leányka!
Csalfának se véljed;
Szerelem hív szerelemmel
Gyönyörü személyed.
2.
Kökényszemed égő parázs,
A derekad karcsu darázs.
Ingó bingó rózsafa vagy,
Kivirított viola vagy.
Azt mondom a rózsafának:
Beh szeretlek, beh kivánlak!
Árnyékoddal hajolj reám,
Leveledet hullasd reám!
Azt mondom a violának:
Jere hozzám bokrétának
Kalapomhoz bokrétának
Életemhez vigasságnak.
Kökényszemed rajtam legel,
Egy szót sem szól, mégis felel,
Mennyországom benne ragyog
S azt mondja, hogy tied vagyok.
3.
Oh ismerlek, nem vagy rózsa,
Nem vagy viola;
Azt is már, hogy hozzád
Szóltam valaha.
Mert ha volnál rózsabimbó,
Megátkoználak
És ha volnál viola, most
Elhervasztnálak.
Bolygó méh vagy, egy virágom
Soha, meg nem ülsz,
Mézes ajkkal sebet ejtesz
És tovább repülsz.
4.
Kifelé áll a szekerem rúdja,
S z e l l ő lovam még a mezőt rúgja…
Gyere haza édes lovam Szellő!
Menjünk innen, mint a sebes szellő.
Borul, borul, borul az ég alja,
Sírok, sírok, de senki sem hallja
Hull a könnyem záporeső módra,
Bánatomat azért el nem óltja.
Éjjel nappal feketében járok,
Nem néznek már én rám a leányok.
Nincs már nekem senkim e világon,
Sem szeretőm, sem egy jó barátom.
Czofel, czofel édes lovam Szellő!
Iramodjál, mint a sebes szellő;
Gyorsabb legyen alattam négy lábad,
Mint ahogy az égi madár szállhat.
Repülj innen holnap virradtáig
Akár a nagy operencziáig,
S holnap után ollyan messze vágtass,
Hol eszembe sem jut ez a váras!
Forrás: Délibáb Nemzeti Szinházi Lap. Első félévi folyam. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája Pest, 1853.
2026. jún. 1.
Lévay József (1825-1918): Az ő lelke
Az ő lelke harczviharra termett,
Tüzet fújó tündérparipa;
Vágtat, repül, nincsen ember, a ki
Béklyót vetne gyors lábaira.
A szélvész is elmarad mögötte,
Ha a pusztán olykor neki vág,
Nincsen árok, nincsen gát előtte,
Jobbra, balra sik, szabad világ.
A szabadság égő vágya űzi
Fölkeresni a rab népeket,
széttörni a régi szolgalánczot;
Melyet rájok zsarnokkéz vetett.
Éber örök tiltó kurjantását
Hallja, hallja, de rá sem figyel,
Tovább nyargal, czélja messze van még,
A távolban gyorsan tűnik el.
Már csak egy-két dobbanása hallik,
Itt-ott látszik egy-két lábnyoma,
Széjjel rúgja, a miben megbotlik,
Hangyazsombék bár vagy korona.
Forrás: Petőfi almanach Budapest, 1909.
Lévay József (1825-1918): Petőfit olvasva – 1848 deczember
Zúghat én tőlem most vihara a télnek,
Érzem hősugárit a költő lelkének,
Arczom, szívem lángol a mély olvasásban
Szinte elhiszem, hogy jó meleg szobám van.
Virágokat rajzol szeszélyes formára,
Ablakom tábláin a megfagyott pára.
Nemde, nem tavasz ez? Többet mit reméljek?
Talán még csak azt, hogy levegőből éljek.
Forrás: Petőfi almanach Budapest, 1909.
2026. máj. 26.
Lévay József (1825-1918): Emléklapra (Miskolcon)
Ha tiszta sziveden,
Mint én most e lapon,
Sötét betüket ir
Az élet egy napon:
Tekints e hely felé,
Ismer völgy és patak,
Mert itt gyermekkorod
Virági nyiltanak.
S szived a gyász-betüt,
Hogy enyhüljön sebe:
Ama virágoknak
Porával hintse be!
Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték: Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.
Lévay József (1825-1918): A virasztó
Búsan viraszt. – Kitárva asztalán
A könyvek könyve, a szent Biblia:
Eme csodás könyv ihletén talán
Fájdalmival könnyebb lesz birnia.
Az olvasásban mélyen elmerül,
Mint egy könyörgő, jámbor szerzetes,
Lelkére uj meg uj felhő kerül
S a Bibliában ő istent keres:
Ott látja mindenütt nevét, jelét;
S világa oh! Hogy mégis oly setét!
„Gyarló az ember! Lelke-teste rab!
- A lázas ajk ilyen szavakra tör -
Ki porba görnyed, az legboldogabb,
Csak arra vár, csak arra itt gyönyör.
Az angyal, a ki bölcsödhöz kisért,
Pályád ha nyilik, egyben elriad;
S az élet, a gyermekkor álmiért,
Örök sebet, nehéz vakságot ad;
Borong az ész sugára, nem vezet,
Bolygó lidérc nyujtván feléd kezet!
Ha azt mondom: im itt e bércorom
Arannyá válik minden éjfelen,
És a csodát szemlélni akkoron
A balga nép, hiába, megjelen, -
Ha azt mondom: a nap lángszekerét
Az égen négy sárkányfiú viszi,
Kacagni fogják a költött regét,
S mert nem valósul, senki sem hiszi;
És mégis, mégis e világ felett
Rabláncot sző egy puszta képzelet!
Borúl a tál, az égbolt mennydörög,
A földet rázva bömböl a vihar;
Uj életre pezsdül a barna rög,
Ha rajta már az ő hervad s kihal:
De mindabban mit sejtessen velem
Az önmagát ujító létezés?
A mit keresnék, nincs az ott jelen,
E változás, ö r ö k n e k mind kevés…
Nem várok agyrémtől ítéletet
S nem létezőtől üdvet, életet.
Nézd! Mint forr a természet kebliben
Az ős erő s miképen működik!
Egy-egy parány elfárad, elpihen,
De a nagy összeg nem kevesbedik.
Halott van egy avult ház udvarán,
Sirjába hetven év terelte őt;
Pohár cseng a szomszéd ház asztalán,
Most ülnek ott vidám keresztelőt.
S mi bűbáj kell ahoz hogy így legyen!
Ez mindig így ment, most is így megyen!
Im! zúg az élet habja egyre még,
A menny fölötte búsul vagy derül;
Dicsfényben úszik itt a dőreség
S a bölcseség sövény alá kerül.
Előtted a láng föl, magasra csap,
Vélnéd, erény tömjének s ihletés,
De szégyenében elborul a nap,
Hogy ily játékot űz a tettetés…
Körülmény és ügyesség célhoz ér,
Hol a vaksors vagy önzés a vezér. -
Ah! hittem egykor én is mennyeit,
Csábitva inte a világ felém;
De a kulcsot, mely útat mennybe nyit,
Pártos kezemből régen elvetém,
S már nem csodálom a menny sátorát,
E szép hazugságot fejünk felett,
Nem a földnek dicsőség-biborát,
Melyet vér és könyü himezgetett.
Magamra bolygok, kétséggel tele,
Önlétezésem gyász kérdőjele!”
Ekkép zajong és mélabús szemét
Vonják nehéz, sötét káprázatok;
Kormánylapátját szélvész törte szét,
Űzik, ragadják a zugó habok.
S egy biztató fényt nem talál soha,
Hogy csillapitsa lázas kínjait,
Romban hever lelkének oszlopa,
Mely egykor védte, óvta őt – a hit.
Csak a köny, mely olykor szemében ég,
Ragyogja, hogy nincs vesztve mennye még!
Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték: Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.
2026. máj. 12.
Lévay József (1825-1918): Oh ne csodáld!
Oh ne csodáld, hogy szeretlek,
Vagy hogy elhagylak, ne félj!
Csöndes tűz az én szerelmem,
S zajtalan tenger, de mély.
Bérczek felé hajlik a nap,
Gyorsan elszáll, jól tudom,
S éjszakára sötét színt kap
A harmat, a liliom;
Arczodról a piros rózsa
Elvirít majd és lehull,
És a fényes hollófürtök
Tükörére dér borúl;
Homályos lesz minden, a mi
Rajtad egykor tündökölt,
Fölötted a vidor ég is
Fölleges, bús arczot ölt;
De az, a mit én tebenned
Oly igazán szeretek:
Eltünendő szépségednek
Romjain is ott lebeg.
S mint az elhervadt virágot
Szép emléke, illata:
Hamvadat is körüllengi,
Hogy szeressünk általa!
Forrás: Magyar hölgyek naptára 1856. szökő évre. Szerkeszti és kiadja Császár Ferencz. Pest, 1856. Beimel J. és Kozma Vazul könyvnyomdája – Aldunasor, kegyesrendiek épületében. -
2024. márc. 18.
Lévay József: Téli örömek
(Burns után, angolból)
Szép a tavasz, elismerem,
Nem hiában dicsérik:
De kedvesebb a nyár nekem,
Ha meggy s cseresznye érik.
Leg is legkedvesebb a tél:
Zúg a vihar magában,
Az ember nem hajnalba’ kél
S melegszünk a szobában.
Rigó ül tar töviseken
S éhes veréb sovárog,
Varjú kapar vetéseken
s nyomorogva ott károg.
Sárga fagyott az eke is,
Hó és vihar nem széled,
Későn virad a reggel is:
Ez ám nekem az élet!
Forrás: Budapesti Szemle. 1889. 60. kötet, 154-156. sz.
Lévay József: Szobránczon
I.
A SZINNAI KŐ VIRÁGA*
Kék magasban születtem én
A szinnai kő tetején.
Szülőm volt az Isten napja,
Nevelőm az ég harmatja.
Emberi szem ritkán látott,
Ember csak elvétve járt ott,
Csak, ki merész vágyat érze
Felkúszni a sziklabérczre.
Szíve dobbant, lelke ámult,
A mint a tájkép kitárult,
Tündérkép, a menny darabja,
Magát az Istent mutatja.
Hajh! engem, hogy oda lépett,
Sziklabölcsőmből kitépett,
Nem vihar, nem romboló vész,
De egy vándor, nyugtalan kéz.
S most egy lyányka, gyönge árva,
Tart emlékkönyvébe zárva…
Itt álmodom halvány-holtan,
Hogy hol éltem! és mi voltam!
Nem vádolok senkit érte,
Hogy engem ily végzet ére:
Ki a magasban nevelt fel,
Itt a mélyben sem felejt el.
S szinna-kői virág sírja
Boldog, hogy egy lyányka bírja,
Sápadt szirmomat könyvében,
Sorsom emlékét szivében.
*) A szinnai kő Szinna város határában, Ung és Zemplén megyék határszélén, egy igen magas szikla orom felséges kilátással.
II.
SZEPTEMBERBEN
Füstölög a hegyek Viharlátó feje;*
Rossz napokat jósol: itt van az ideje,
A lobok közt híves őszi szél kesereg:
Hallgass el muzsika! oszolj vendégsereg!
Magam vagyok meg itt, mint egy sereghajtó;
Én utánam végkép bezárúl az ajtó,
Bús hervadás lép a virulat helyébe,
Téli komor csend a víg zaj örökébe.
Itt marad a liget némán, elhagyottan,
Melynek bokrai közt sokszor andalogtam
A magányt keresve, emberektől távol,
Vágyam s képzeletem rajzó alakjával.
Szerelmes párokra figyeltek e nyirfák,
Gerlicze búgását lombjaikba szivták,
Oda a sóhajt is, mely üdülést kérve
Halavány ajakról szállt köztök az égre.
Ha a szellő lendül s fa levele rezdül,
Csodás hang vonúl itt a légen keresztül,
Mintha a magasban a nyírlombok itt-ott
Susogva csevegnék egymásnak a titkot.
Mintha tőlök aztán fölhatna az égig,
Hol az ember sorsát őrszemmel kísérik
S búgó gerliczéken bételik a végzet:
Vagy édes boldogság, vagy keserű érzet.
A hol éjjel nappal fenn van, a ki hallja,
Mikor ellebben egy szenvedő sóhajja
S megkönnyíteni a súlyos fáradalmat
Balzsamot küld neki, vagy örök nyugalmat.
Oda van az ünnep!... hétköznapok jőnek
Forgó kerekén a múlékony időnek;
Kandallónkban a tűz mélán, csendesen ég
S meg-megcsillan benne egy-egy kedves emlék!
*) A Viharlátó vagy Vichorlat a Szobráncz vidékét környező hegyek legmagasabb csúcsa.
Forrás: Budapesti Szemle. 1889. 60. kötet, 154-156. sz.
2020. okt. 11.
Lévay József (1825-1918): Merengés
A dúsnövésű gabona rég kihányta már fejét. Érkezik az esti fuvalom, és a kalásztenger tetején habjátékot kezd, melytől elnémul a mezsgye sűrűjéből kiáltozó pitypalatty. – Az ákácok sűrű virágfürttel rakvák s szellemes illatárban fürdetik a temető fejfáit, melyek érzéketlenek, mint az alattok nyugovó hamvak.
Gyakran látogatom a zöldellő halmokat; megtisztulnak itt örömeim, ha örülök s boldogító sejtésbe olvad szomorúságom, ha szívemre bánat nehezül! Minden fűszálban eleven tükrét látom én a teremtő jóságának; a körültem zsibongó méhek, a számtalan virágok, a rengő falevelek mind megannyi tanító barátai az én lelkemnek.
Eltekintek a messze terjedő rónaságon, melynek közepén zúgó folyam csillámlik, itt egy sötét erdő, amott magános kútgém, itt a vígkedvű kaszások, amott csordája mellett a furulyás pásztor… mindenfelől annyi elragadó gyönyörűség az én számomra!
Fürteimmel játszik a nyári lebel s virágillatot hoz, hogy megcsókolja vele hevülő ajkamat… Dalt, dalt, oh én szívem! mely méltó legen lángérzelmeidhez s versenyt hangozzék a bujdokló fülmilével!... ah! de ő rákezdte immár, s megelőzött téged a dicséret-zengedezésben. Mért rejtőzködöl, mért vagy oly vad kedves fülemile?... Arra tanít engem a te bujdoklásod, hogy az igazi érdem mindig szerényen elvonul. – Ne hagyd félbe énekedet, aranyajkú kedves madárkám! örömmel ügyelek én arra, s elhallgatok, mihelyt szavad reácsattan!!
Elmegyek a kopár sziklák repedéseihez, ott öntöm ki szívem titkát, mely talán gúny tárgya lett volna az emberek előtt; elmegyek a völgyi forrás partjára, ott tanulom el a csörge hullámok úti dalát; elmegyek a liget árnyas bokrai közé, s ott fogok álmodni a paradicsomról, melyet az ember önként pusztít el saját bensőjében… De mi ez? ki közelg hozzám ama füzesből? szemem káprázik-é, vagy valóság ez? van- e ennyi báj, ily mennyei szépség, ily zefírkönnyű lépés? Gyorsan, vidáman lebeg felém; ruhája aranyos köd, homloka gyémántlap, szeme napsugár, fürtei lelke az éjnek…
- Idvezlégy ifjú! rég óhajték veled szót váltani, mert mióta szívből eredt zengeményid édes merengésbe ringatának, rokonszenvet érezek irántad. – Lásd, az igéző tájkép, melynek szemléletében elandalodál – az én házam, a szellő, mely virágillattal simítá meg arcodat – az én sóhajtásom, a bárányfelhős ég, melyre gyakran vágyva tekintesz, az én szobám tágas mennyezete… s mit ér mindez, ha ti – kik legkedvesebbek vagytok előttem – hideg szívvel, részvétlenül mellőztök?
- Te vagy, oh ismerlek, te vagy az, ki nekem álmaimban olykor megjelentél, s tűnődésemben ott lebegett képed, mint fényes ideál… Idvezellek dicső lény! kinek sóhajtásod a szellő, s házad tágas mennyezete a bárányfelhős ég! Szólj, parancsolj: én követni foglak!
- Minek a szépen csengő beszéd, ha mellette magamra hagytok? Hűséget esküdött a polgár, de elfeledkezett arról, midőn szerencséjét kereste; hűséget a dalnok, kinek ajkára én adtam az első hangot és ő sem volt jobb a többinél, mert bérbe adta zengő lantját… a szegény földmívelő még legtovább maradt mellettem.
- Vizsgáld meg e szívet, ha szívet vizsgálni van hatalmad! s ha nem méltó reád, mondd ki az ítéletet!
- Keveset kérek, csak azt tedd meg értem, hogy húrjaidon akkor zendüljön meg a dal, midőn hozzám közelítesz s fogadd föl, hogy gyakran látogatsz; meglásd együttlétünk órái alkotandják életednek legszebb gyöngyeit… Mint fog emelkedni lelked, mikor lassanként megbarátkoznak veled leányaim a hímes virágok, s házi dalnokaim az ezüsthangú madarak, mikor hírnökeim a vihar és a villám megismerendenek s szelíden simulnak hozzád egy intő szózatra!?... S most először és utoljára kérdem: teljesíted-e kérelmemet? hű leszesz e hozzám igaz lelked szerint?
- Idvemre mondom, teljesítem kérelmedet s hű leszek hozzád igaz lelkem szerint.
- Jól van tehát, fogadd fölavató csókomat ifjú barátom! És homlokomat érinték a szellemajkak, minőket emberi szem sohasem látott. Elcsattant a csók s fejemben mint habzó tenger kezdett áradozni a tűzképzelet.
- E csók által szerafszárnyakat adtam képzeletednek, hogy társaid közül kiemelkedhessél. – Jöjj, hadd érintsem kebledet is! – Aranyszelencécskét vőn kezébe, felnyitá és belemártván rózsaujjait, megkené szívem tájékát. Érintése után mondhatlan érzelmek támadtak dagadó kebelemben, érzelmek, minők azéban ébredhetnének, ki mennyből jön alá földi kedveseit látogatni.
- Ez az állhatatosság olaja – szólt a bámulatos lény -, melly megszentelte szíved minden mozdulatját s hűséged alapját megerősíté. – Egyiránt fogod már te kedvelni hajlékomat, egyiránt fogsz ragaszkodni hozzám, ha, mint most, ünnepi köntösben, üdvözlő örömhangoktól kísértetve jelenendek meg előtted; vagy ha majd a múlandóság színét viselve arcomon, búsan állok meg enyésző ékességim fölött; vagy ha a sír nyugalmát látod kinyomva rajta, s fehér halotti lepellel bevont hajlékomon… azonban tudd meg, hogy legtöbb mégis csak saját magadtól függ… Most isten veled! fölajánlád magadat a természet szellemének; légy hű, s boldog leszesz!
Ezeket mondván, látatlan lőn a tündéralak; én pedig andalogva, hevülő kebellel ültem egy mogyorócsalit tövében, míg a szomszéd bokor közt rácsattant az énekes fülemile s minden fűszál és virág, minden völgy és halom oly bizalmasan intének felém, mintha régi ismerősim vagy testvéreim lettek volna!!
Forrás: Pesti Divatlap 30-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Julius 22-én
Lévay József (1825-1918): Élet és halál
**
szomszédok voltak az élet és halál, egymásnak öröktől fogva ellenségei. Amazt szerette az egész mindenség; ezt pedig gyűlölte még a csúszó féreg is.
A halál nem bírta már tovább féken tartani dühét, s bosszúért epedő tajték forrott szederjes ajkain. Futott előtte az ártatlan élet s lankadó erőben állt meg egy kellemes liget oldalánál.
- Rejtsetek el sötét bokrok! adj helyet, ments meg üldöző ellenségemtől oh virágos liget! A szánakozó liget gyöngéden takarta bé pázsitszőnyegével, és vidor szárnyasai szenderítő dalt zengedeztek, hogy enyhítsék a kedves jövevény fájdalmát. – A halál pedig homályos távolban izzadott utána. Nyomán mindenütt enyészet, s hervadás szomorú jelei maradtak. Elsült a mező, melyen keresztül nyargalt s körülte dögletes bűz terjengett a levegőben. Kiszáradt a folyam, melynek partján megállott s a hűs habok lakói forró kavicsban lelték szomorú végöket. Nyögött a föld, de a halál nem hallgatta nyögésire s rémítő arccal állt meg egy sűrű pagony szélén.
- Hol vagy? merre tűntél, hitvány kedvence a világnak? A föld nyílt-é meg alattad nyomorú rimánkodásidra? vagy az istenség teremtett oldalaidhoz csudaszárnyakat, hogy a mindenség végtelenén túlröpülhess?... Kézre kerítlek, ha légió angyal állott volna is pártodra!! Így zúgott ő szívrázó hangján a mennydörgésnek, s nem bírván dühével, mohos sziklákat kezdett egymásra dönteni, hogy lássuk, csudáljuk bitor haragját.
Sokáig ólálkodott siker nélkül; aztán rokon barátjához, az időhöz fordult, kérvén, hogy tartaná szemmel az elrejtőzött életet s állna bosszút pártfogóján is. – Hallotta kérelmét a liget és remegve súgá meg a keblén pihenő életnek.
- Áldjon meg az ég jóságodért, kedves liget! megyek, mennem kell, ha észrevétlen tudnék tovább szabadulni védőszárnyaid alól!
Búcsút vett! Az őrt álló idő pedig utána küldé a förgeteget, hogy kedves szolgálatot tegyen a halálnak és hervasztó dért borított a ligetre, mely a fáradt életnek titkos menedéket merészlett adni. – Temetővé lett a kellemes táj, zöld pázsitszőnyege fakó halotti lepellé változott; illatos virágai egymás után hullatták le fonnyadt levélkéiket, és a sűrű bokrok lombtalan meredeztek fölfelé, míg harasztjukkal csípős szél űzött vad játékot.
A ligetnek azóta évről évre tűrnie kell a büntetést jó tetteért; le kell rakni minden díszt és gyászruhát öltenie a sujtoltatás napjaiban. Eljön az ősz, hogy minden ékességéből kirabolja; eljön a tél és jégpáncélt ad a pusztán maradottra!
Futott az élet és nem talált immár menedéket futásában. – Terepély fűz alatt, csörgő patak partján mulatott játékival egy sápadt kis leány; ismerte őt a patak s szeretve fogadta árnyékába a terepély fűz. – Midőn az élet hozzá közelíte, hajnalpirosság futá el harmatgyöngye arcát, s ártatlan keblecskéje önkénytelen tárult ki a jövevény előtt. – Pillanatról pillanatra elevenült a gyermek, kezet fogott vele a vidámság és előbbi sínlésének minden nyoma elenyészett. Nagy kék szemeiben ártatlan öröm csillogott s örömének édes testvére lőn a szelíd mosolygás. Angyalnak képzelé őt, ki reá tekinte, angyalnak hívták a szülők és áldák érte a mindenhatót. – Ajkain égett még az üdítő csók, két eleven rózsabimbó volt még gömbölyű arca, midőn a hatalmas vendég hirtelen búcsút vett tőle, s előtte a halál tűnt föl egész zordonságában.
Láttátok-é a híves éjen megfagyott gyöngyvirágot?... vagy a csillagot, mikor már a hajnal bíbora is alvó félben volt?... odalett a gyönyörűség remeke, mint fehér liliom, mely napkeltekor még virágzik s délben már hamvait is elvitte a haragos szél. – Halovány vállára hajtá le fejecskéjét; hideg veríték gyöngyözött színtelen homlokán s még egyszer, még utószor erőlködtek szóhoz jutni elkékült ajkai; de szó helyett sóhajtás szakadt föl kebeléből és e sóhajtással ártatlan lelke is elröpült… Ott alszik ő, hűs árnyékában a fűzfának, mely a bánat miatt leereszté gallyait s neve szomorúfűz lőn!
Futott az élet! és egy iszonyú hegytetőn ült le, míg a halál a roppant bérchalom tövében pihent vala. Magas és kopár volt a hegytető; emberi láb nem illette még gránitormozatját, a fölleg is csak ritkán s elszakadozott darabkákban tudott hozzá fölemelkedni.
- Nincs nyugtom e földön! – sóhajtott a bús élet -, bármerre nézek, mindenütt csak árnyéka leng már jóvető hatalmamnak s üldöző ellenségemé a diadal… Azért születtem hát a legelső nap hajnalán, hogy szenvedjek a legutósóig! hogy midőn tömérdek fáradság után nyugalmat óhajtanék, reménytelen vesse magam a halál enyésztő körmei közé? Ki lesz most védangyalom? hova rejtőzöm a jövő pillanatban?... oh kín! oh gyötrelem!... Könnyeket hullatott, melyek ragyogó gyémántszemekké fagyván, leszálltak tündökleni a gránitorom sötét kebelébe…
Pompásan pirult az alkony s tündérszózatára egymás után keltek föl álmaikból a csillagok; a halál pedig elhagyá nyughelyét s egy szökéssel a szédítő csúcs közelébe jutott. Kétségbeeséssel küzde az élet s ellensége örömében vigyorgott, míg nem egy hang bátorságot önte a remegőbe.
- Jer hozzám üldözött angyal! szívesen látott vendég leszesz a kis csillagnál. – Föntrezgő csillag ejté e szavakat s lelövellt sugarain felvillant hozzá a megszabadult élet. – Sokáig laktak ők együtt képzelhetlen boldogságban…. az élet földerült bánatából s jókedvvel gyakorlá csudaerejét; a csillag ragyogóbb fényt kapott s büszkén tűnt ki versenytársai közül.
- Megérdemled a mennybeli jutalmat, kiküzdött gyermekem! Jövel hát hajlékomba s örvendj ott a tökéletességnek, mely eddig csak sejtelemben s óhajtásban lebegett vala előtted! – E szavakat hallá csöndes nyári éjen a vidám vendég s halk lebbenéssel az örökké való trónja elé szállott. – A csillag?... sírva futott búcsúzó barátja után, de siralmára nem nyílt meg az ég kapuja. Mai napig keresi az életet csöndes nyári éjeken a futó csillag.
Ki tudná hűn rajzolni a halál dühét, mely diadalt nem bírt venni üldözött ellenségén? Hatalmában maradt e föld s minden pillanatban hullnak áldozatjai; de az élet szikrája fölszáll az égbe, hogy ott eredeti forrásával egyesüljön s lánggá fejlődvén, lobogjon mindörökké.
… Majd mikor én már nem leszek többé közöttetek: látogasd meg, kérlek, síromat a temetőkertben, s búsan gondolván e csöndes nyári alkonyatra, melynek pompáján együtt merengve rokonérzelmű lelkünk, vigasztaljon azon hit, hogy van örök élet!!
Forrás: Pesti Divatlap 38-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Septemb. 16-án
Lévay József (1825-1918): Ekebontó Borbála
Ez volt ám a derék leány
Nógrád vármegyében…
Különben nem lány volt, hanem
Ördög, lány képében.
Sirtak rittak a szegények,
Kiknek ő parancsolt,
S azt hivék sokan, hogy szíve
Hitvány kődarab volt.
A dolgos barmot kifogta,
Volt ollyan szeszélye,
S egy vagy más csinos legénykét
Boldogíta véle.
Félve nézett a csuhás pór
Ecsegnek várára,
S átkot suttogott magában
A vár asszonyára.
Háborúság kelt nyomában,
Ha elhagyta várát,
Kedvetlenségének mindig
Más vallotta kárát.
Ha kedve jött, az ekéből
A marhát eladta,
É a jármot türve tűrő
Jobbággyal vonatta.
Nem is leány volt ő, hanem
Ördög, lány képében,
Ekebontó Borbála volt
Egész életében!!
Forrás: Pesti Divatlap 36-dik sz. – Szépirodalmi közlöny a társasélet, irodalom és művészet körében. Második félévi folyam. Szerkeszti Vahot Imre. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél 1847. Septemb. 2-án