Búsan viraszt. – Kitárva asztalán
A könyvek könyve, a szent Biblia:
Eme csodás könyv ihletén talán
Fájdalmival könnyebb lesz birnia.
Az olvasásban mélyen elmerül,
Mint egy könyörgő, jámbor szerzetes,
Lelkére uj meg uj felhő kerül
S a Bibliában ő istent keres:
Ott látja mindenütt nevét, jelét;
S világa oh! Hogy mégis oly setét!
„Gyarló az ember! Lelke-teste rab!
- A lázas ajk ilyen szavakra tör -
Ki porba görnyed, az legboldogabb,
Csak arra vár, csak arra itt gyönyör.
Az angyal, a ki bölcsödhöz kisért,
Pályád ha nyilik, egyben elriad;
S az élet, a gyermekkor álmiért,
Örök sebet, nehéz vakságot ad;
Borong az ész sugára, nem vezet,
Bolygó lidérc nyujtván feléd kezet!
Ha azt mondom: im itt e bércorom
Arannyá válik minden éjfelen,
És a csodát szemlélni akkoron
A balga nép, hiába, megjelen, -
Ha azt mondom: a nap lángszekerét
Az égen négy sárkányfiú viszi,
Kacagni fogják a költött regét,
S mert nem valósul, senki sem hiszi;
És mégis, mégis e világ felett
Rabláncot sző egy puszta képzelet!
Borúl a tál, az égbolt mennydörög,
A földet rázva bömböl a vihar;
Uj életre pezsdül a barna rög,
Ha rajta már az ő hervad s kihal:
De mindabban mit sejtessen velem
Az önmagát ujító létezés?
A mit keresnék, nincs az ott jelen,
E változás, ö r ö k n e k mind kevés…
Nem várok agyrémtől ítéletet
S nem létezőtől üdvet, életet.
Nézd! Mint forr a természet kebliben
Az ős erő s miképen működik!
Egy-egy parány elfárad, elpihen,
De a nagy összeg nem kevesbedik.
Halott van egy avult ház udvarán,
Sirjába hetven év terelte őt;
Pohár cseng a szomszéd ház asztalán,
Most ülnek ott vidám keresztelőt.
S mi bűbáj kell ahoz hogy így legyen!
Ez mindig így ment, most is így megyen!
Im! zúg az élet habja egyre még,
A menny fölötte búsul vagy derül;
Dicsfényben úszik itt a dőreség
S a bölcseség sövény alá kerül.
Előtted a láng föl, magasra csap,
Vélnéd, erény tömjének s ihletés,
De szégyenében elborul a nap,
Hogy ily játékot űz a tettetés…
Körülmény és ügyesség célhoz ér,
Hol a vaksors vagy önzés a vezér. -
Ah! hittem egykor én is mennyeit,
Csábitva inte a világ felém;
De a kulcsot, mely útat mennybe nyit,
Pártos kezemből régen elvetém,
S már nem csodálom a menny sátorát,
E szép hazugságot fejünk felett,
Nem a földnek dicsőség-biborát,
Melyet vér és könyü himezgetett.
Magamra bolygok, kétséggel tele,
Önlétezésem gyász kérdőjele!”
Ekkép zajong és mélabús szemét
Vonják nehéz, sötét káprázatok;
Kormánylapátját szélvész törte szét,
Űzik, ragadják a zugó habok.
S egy biztató fényt nem talál soha,
Hogy csillapitsa lázas kínjait,
Romban hever lelkének oszlopa,
Mely egykor védte, óvta őt – a hit.
Csak a köny, mely olykor szemében ég,
Ragyogja, hogy nincs vesztve mennye még!
Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték: Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése