Zálnoki Sándor: Kupa (Ballada)

I.
„Hőn tisztellek – imádlak oh Hadúr!
Hitem ég bennem olthatatlanul.
Legyen barátom, vagy legyen fiam:
Én nem szegem meg senkiért szavam!
Fiam! Hah átkozott!… A hűtelen
Elhagyta ős hitét s könyörtelen
Nehéz keservvel sujta… Mit neki
Az ős hit, a dicső mult képei!
Ő elfeledte őshazánk’ a hol
A szent-liget inden fűszála oly
Kegyelt volt őseinknek, az nekem.
Nem! Néki nincs, csak nékem van hitem!
… De itt ki jő? Fiam Zoárd! Hitemre!
Nem vártam őt. Vajon mért jő e helyre?”
Igy szólt Kupa, fiára nézve, ez -
Követ gyanánt jött atyja sergihez.
„Atyám, bocsáss meg! Gyülölsz, jól tudom.
Kerültelek…  ah! Mire kelle jutnom
Most érjen bár átok, nem távozom.
- A holnapi végzetteljes napon
Serged s István király csapatjai
Élethalálra fognak küzdeni.
Szeretlek oh atyám! Mi gyászos volna
Elválni tőled, s néma sirba dobva
Látnom téged! – Te elüztél, mivel
Keresztyén lányt szerettem s érte fel-
Vevém Krisztus hitét. Ám mégis, én
Szeretlek, bár mindig gyülöltetém! -
Ne menj holnap csatába! Elesel: -
István király német segélyivel
Csekély serged széllyeltiporja s te
Beléveszitsz e gyászos küzdelembe.
Atyám! Hagyd el bálványidat s nemes
Királyunk ujból testvérnek nevez!…
„Hah, vakmerő, miket beszélsz te itt!
Nevezze testvérének cinkosit!
El innen hitszegő!… Vagy azt hiszed:
Mikép te, én is lényaló leszek?!…
Átkom kisérje minden léptedet,
Ki meggyalázád szent emlékidet.
Nem kell békéd: csatára vágyom én,
Hogy míg hitetlen les a földtekén,
Addig fürösszem vérbe’ kardomat. -
Távozz innen - - többé ne lássalak! - -
*
 *     *
Szólt s elrohant. – Rejtekhelyét oda
Ekkor  hagyá Zonuk, vén harcosa:
„Hadúr – szólt – győzelem ma, s dics neked;
Fiát föláldozá… tied, tied!”

II.
Hogy megcsendült a kürt harsány szava,
Villámgyorsan két had robog tova.
Kiáltozás nem hangozék, de tiszta
Volt lelkükben a láng, mint égi szikra.
Merészen csapnak egybe, mint midőn
Két hegyfolyam csap össze rémitőn.
Ha itt hanyatlanak, immár jelen van
Kupa, s uj tűz lobog a harcosokban;
Ha ott csüggednek, a pogány vezér
Köztük terem – s a csüggedő felél.
A szent had már bomoltan fut tova,
Már győzedelmesen fordul Kupa
A harcból vissza. – Hah! De kit talál?
Előtte rögtön ifju lovag áll.
Az ellenfélnek ez legbátorabb
Harcosa volt, a megbomolt hadat
Ő buzditotta; lelke – jobb kara
Királyának, s az ellen ostora.
Most itt – amott majd! Még csak egy roham
Mindkét felől: - a kocka vetve van.
Kupán rémes sejtés cikázik át,
Villámgyorsan emelte föl vasát.
Az ifju védőleg nyujtá ki karját;
Már sujt amaz, - de gyöngül karja, - kardját
Elejti. „Oh fiam így láttalak:
Nemes, gyöngéd, szelid: te vagy, te vagy -
Anyádnak képe!… Mit! Megölni téged?!
Oh, nem lehet: hisz úgy anyád ölném meg!
Fuss innen – el, hamar! Hadúr veled!
Apád kardja nem ontja véredet.”

III.
„Hah, gyáva áruló! És én hivék!…
Átok reá, ki hisz! Hitvány pribék:
Pokolba lelkedet!” – Kupa lerogy, -
Egy bősz döfés szivén találta. „Hogy
Csalódnom kelle – s benned!…” így folytatta
Zonuk, merülve szörnyü indulatba.
„Elvesztéd őshitünk: e gondolat
Megölne oh! – hahogy halálomat
Sebem már nem hozná… Átok reád,
Ki fényes zászlónkat elárulád!
.    .    .    .    .    .    .
Nagy volt a bűn – az áldozat ma nagy.
Kiszenvedett. Hadúr: boszulva vagy!
Fenn a  k e r e s z t , többé itt nincs mit várnom, -
Kebledbe sietek én is immáron.”

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.