Báró Eötvös József (1813-1871): A zászlótartó

I.
Gyásztérein Mohácsnak
Megszünt a nagy csata,
Tört vértek s fegyverek közt
Fekszik sok dalia.

S hol annyi bátor küzdött,
Oly sok szű vérezett,
Az esti szellő sóhajt
A gyászmező felett.

Ébren csak egy vitéz még
Az ezerek közül;
Romján a dult hazának
Csak ő tekint körül.

Vér folyik le homlokáról,
Széttörve fegyvere,
Egész csak még a zászló, -
Ezt tartja hős keze.

Ezt tartja és körülnéz
Számitva társait:
És lám egy sem hiányzik,
Mind, mind jelen van itt.

Ki reggel véle jött el,
Mind megmaradt helyén, -
Keblében mély sebekkel,
Szenny nélkül fegyverén.

S ő föltekint az éghez:
Légy áldva istenem!
Sok bajnokunk veszett el,
De Árpád népe nem.

A nép mely ily csatát veszt,
Mely halni így tudott,
Feltámad még a sírból
S még egyszer élni fog.

Igy szól és most tovább megy
A pusztult téreken.
Már csak lépése hangzik
S a táj csendes leszen.

II.
Mély völgynek rejtekében
Áll egy magányos lak.
Fölötte zúg a fenyves,
Alatta a patak.

A völgy körül a Mátra
Magaslik ég felé,
Mikint ha nagy falával
Nyugalmát védené.

Felette tiszta égnek
Borul el kárpita,
Áldáskint öntve fényét
A völgy virágira.

S míg lenn a messze síkon
Naponkint harc zajog,
E tájnak nyugodalmát
Csak ha a lomb susog -

Zavarja, - s zúgó csermely
S madárkák éneke.
Itt élt régmult napokban
Egy tisztelt remete.

Nyugodtan mint e bércek,
Tisztán mikint ege,
S magányban mint a csermely
Igy folyt el élete.

Hajdan ifjabb korában
A dalia nevét
Jól ismeré az ellen,
S hatalmas fegyverét.

S a hon mely nem felejti
Győzelmes bajnokát,
Sokszor babérral fűzé
Körül hős homlokát.

De hogy leszállt Mohácsnál
E honnak csillaga
S nem volt miért csatázzon
A bátor dalia:

E völgy nyugodt körében
Rejté el bánatát,
Szivét a bú emészti,
A rozsda jó vasát.

Most agg, hosszú napokban
Sok évek folytak el;
Haja galamb-fejér lett,-
Nyugodtabb a kebel.

S mikint ha hó takarja
A hervadt téreket,
Csak itt-ott áll egy kóró
A jéglepel felett:

Ugy hosszú életének
Nehéz keservibül
Csak itt-ott még egy emlélk,
Mely néha fölmerül.

De ha távol falukból
A nép hozzája jött
S az agg letérdepelve
A feszület előtt,

Éghez emelt kezekkel
Könyörgé istenét,
Hogy el ne hagyja veszni
Letiprott nemzetét!

Hogy el ne hagyja veszni
A szép magyar hazát,
Hogy el ne hagyja veszni
Nagy Árpád magzatát:

Akkor sejditi néha
Az ájtatos tömeg,
Hogy bár e fej megőszült,
Hogy bár e kéz remeg;

De egy iránt még ifjan
Hevül ez agg kebel,
Szemén a könyek érte
Még nem apadtak el.

III.
Igy mult a hosszú élet;
Kifáradt a kebel,
Mit rég sejdit, most érzi:
Hogy végre menni kell.

S kiket sokszor szavával
Vigasztalt bú között,
Még egyszer összegyüjti
A kis kunyhó körött.

Oh légyetek üdvözölve
Még egyszer, jámborok,
Kik terhes életemnek
Baráti voltatok.

E hosszú földi pályán
Végig kisértetek,
Oh légyetek üdvözölve
Utolszor, hiv sereg!

Egy kincset rejt e kunyhó.
Mig ifjabb volt karom,
Megvédtem; éltem eltelt;
Most már rátok bizom.

Igy szól, s megy kunyhajába
S egy zászlóval kilép;
Terhétől karja reszket;
Bámulva áll a nép.

Im kincsem! Szebb napokban
Királyom bizta rám, -
Közötte száz veszélynek
Mohácsnál hordozám.

S sok évig a kunyhóban
Őriztem kincsemet.
Im itt van, szenny nem érte
E szentelt szineket.

Büszkén lobog mint egykor
Győzelmeink alatt.
Sok elveszett Mohácsnál,
De zászlónk megmaradt.

Mátyás fényes lakában
A félhold ül Budán,
S uj zsarnokok jöhetnek
A zsarnokok nyomán;

De míg e zászló meglesz
s élnek emlékeink,
Nem fognak eltiporni
Győzelmes ellenink.

A hosszú éj után a
Napnak kell jőnie
És a korány fuvalma
Fölébred majd vele.

S ha kéz lesz, mely e zászlót
Fel birja tartani,
E szellő a redőket
Ki fogja bontani.

És ujra kardot fognak
Az elszokott kezek,
Melyek láncot viselve
Megerősbültenek.

S megtisztúl a töröktől
Budának szent fala
És ujra ön-hazánk lesz,
Mi börtönünk vala.

De hol van a ki tartsa
Vészek között, a kéz?
Hol van ki védni birja
Zászlónkat, a vitéz?

Szólt – s im, amint körülnéz
Száz kar emelkedik
És száz ajakról egy szó - - -
Mind, mind ajánlkozik.

Kevés egy élet, egy kar,
E terhet hordani,
De mindnyájunkra bizzad,
S meg fogjuk tartani.

S a melyet elbocsáta,
Száz kéz ragadja meg
A zászlót s most közöttük
A  n é p  felett lebeg.

Ő látja, s megnyugodva
Csukódik be szeme.
Hisz zálogát jövőnknek
Jó kézbe tette le!

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.