Szelestey László (1821-1875): Uj Sahara

Pusztán, ridegen áll a sivatag:
Nincs enyhe lég, nincs hullámzó patak,
Felüditni a haldokló erőt -
Aszalt az erdő, a mező kopár,
Elbujdosott vagy meghalt a madár,
Nincs semmi úgy már, mint volt azelőtt.
Az égnek sincsen könye, mely leszállván
Az égő sebeket enyhitené -
Ott áll a föld, de elhagyottan árván:
Az egyház kövén hullák csontjai,
Nincs, ki harangját megcsenditené.
Áldás esője, égnek harmata:
Csillagok sirtak téged valaha,
Vajon már ők sem sirnak-e? Talán
Nincs részvétök az emberek baján.
Vagy kölcsön adták mind a könyeket,
Hogy ébredjen az emberszeretet…
A kisértet is fél itt megjelenni -
Élőhalottak sirja tán e föld,
Hogy nincs vigasza, hite semmi, semmi,
Kebelén nincs egy talpalatnyi zöld.
Ki kell-e állnunk a Szamum szelét,
Mely elégeté a fák levelét
És betakarja az ember nyomát?
Jó, szenvedjük át holnapért a mát.

Mi most e föld, hová a nap lenéz?
Egy a tengerbe hullott kelevéz:
Története, e gyémánt markolat,
Vet a világba fényes sugarat.
Nincs testvére a világ kerekén,
Bár ott is nagy, a tenger fenekén.
De tört a vágy, de meddő itt a tett:
A legszebb kalász magva elveszett.
Egy gondolat, mely nagy volt s megbukott;
Nincs életjele és mégsem halott,
Mely a hajnaltól kapta életét
És élte mostan mégis oly setét…
*
*    *  
S e kietlenben, elhagyottan, árván,
Él az oroszlán, az állatkirály,
Kiéhezetten, ajkait kitárván
A pusztaságba orditoz – kiált.

Tagjaiban ott forr az ős erő,
Sötét szemében ég az akarat;
De ellankadva nem törhet elő -
Csak vár, csak jajgat és csak ott marad.

A távolból a Nil zúgása hallik
S Szenegál partján int a zöld sziget,
De szive csak a szülőföldhez hajlik,
Bár vesszen – elhagynia nem lehet.

Emlőjén csügg több kiskoru család, -
Vérén táplálja ennek életét
S éles fogait vicsoritja rád,
Ha fenyegeted akarmelyikét.

Pedig ő maga küzdött éhhalállal
S a szenvedések verejtéke rajt’:
Ha fordul a sors az idő jártával
Megemlékeznek-e nevére majd:

Mindegy! Ő nem tud máskép cselekedni,
Nem tud más lenni, mint nagy és nemes:
Szülött fiát nem birja elfeledni
Legyen az reá, vagy nem érdemes.

Lelkén ős jellem, szivén ős erő,
Sötét szemében hit és akarat,
De ellankadva nem törhet elő -
Csak vár, csak jajgat és csak ott marad.

Két első lábát a határra téve
Néz a távolba: vajon nincs-e jel?
Végre elhallgat, izmai dagadnak
Mi az, mi benne uj erőt nevel?

Vastag serényét fel-felborzogatja,
Szeméből szikrák szállnak, mint a raj:
… Ott a  t á v o l  gyászfelhőit mutatja,
Ott a távolban zúgás és moraj...

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.