Midőn
a lepel lehullt Fadrusz Mátyás szobráról, az első pillantás meggyőzött róla,
hogy ez a szobor sikerült; áhítat fogta el lelkemet, a nagynak fuvallata csapta
meg valómat, elfelejtettem, hogy ezernyi ezer ember közt állok és elmerültem a
szobormű nézésében. Igaz, hogy sem én, sem más nem nézte akkor a szobrot
pusztán mint műbíráló; a leleplezés pillanata egy nagy nemzeti ünnep delelő
pontja volt, mely egész valónkat fölkavarta. Mátyást ünnepeltük, Mátyás
szülővárosát, Mátyás tetteit, a nemzet múlt dicsőségét, hajdani nagyságát, a
magyar történet legragyogóbb, legtisztább emlékét. De hogy a szobor ebbe a
hangulatba bele tudott illeszkedni, hogy nem zavart ki belőle, sőt élesztette
és mélyítette, ez a szobor érdeme volt és midőn később szóhoz juthatott az
elmélkedés, az is az első benyomást igazolta.
Fadrusz
nem volt idegen ahhoz az eszmekörhöz, amellyel mi Mátyás királyt tekintjük. Ez
a mi Mátyásunk, a nagy király, a hadverő vezér, a magyar erő dicső hordozója.
Ez nagy ember. Mi teszi azzá? Nem tudom megmondani, ez a művész szintetikai
erejének titka. Ugyanezek a vonások lehetnének, ugyanez a tartás, ugyanez a
környezet, csak valami kicsinység, hiányoznék és a nagyság érzése esetleg
elveszne. Semmiféle leírás nem fog soha a fő, a döntő körülménynek nyitjára
akadni. De minden ezen az alakon, ezen az emlékművön, erőt tükröz és sugároz.
Egy római imperátorhoz hasonlóan üli meg lovát, keményen, büszkén, öntudatosan.
Fejéről szabadon hullanak alá a fürtök, melyekből arany babérkoszorú fénylik
ki. Az arc kemény elszántságot sugároz, mintha mondaná: száz csatában győztem,
most pihenek, de készen állok, ha kell, új küzdelemre. A kegyetlenséggel
határos az arcnak e dacos kifejezése. De ez még sem valami Landsknecht, valami
condottiere. Szó esett Verocchio Colleonijéről. Nincs hasonlóság köztük.
Colleoni művészi tekintetben talán a legszebb újkori lovasszobor, aki alkotta, nagy
művész volt, elsősorban művész, aki gyönyörködött a szépségben, a kifejezés
erejében tisztán mint artista, de Mátyás nem Colleoni. A testtartásban van
hasonlóság, a kifejezésben nincs. Colleoni csodálatos szép alak, bátor
banditavezér, friss, merész, mindenre kész, elszánt. Mátyás: király. Ez a
férfiú a messzeségbe tekint, értelmesen, mintha a múltat és a jövőt, a közelt
és a távolt egy pillantással átfogná. Ettől az embertől mi nem félünk, ebben
megbízunk, mert ő is – nem elbizakodott -, de magában bízó. Nem szép arc. Még
néhány év előtt egy ideális szépségű Mátyást kaptunk volna. Fadrusz mátyása
inkább csúnya, de csúnyasága vonzó, férfias, jellegzetes, az élet kemény
ekevasának barázdáit mutatja. Csak finoman metszett ajka kelti e férfiú egy más
életének sejtelmét. Ez most semmi egyéb, mint hadvezér, az ajk nem nyílik
mosolyra, vagy nyájas szóra, de mi érezzük, hogy tud mosolyogni, tud finom
beszédre is megnyílni. De mindennek megvan a maga ideje. Most nehéz páncélban,
nehéz lovon ül és fogadja hívei hódolatát. Most nincs ideje a szelíd
érzelmeknek, az elme játékának.
Nehezen,
súlyosan, egészen páncéllal borítva üli meg lovát, majdnem mintha a kengyelben
állna. Keze egy szerencsés mozdulattal a ló nyakán vízszintesen nyugvó kardját
fogja; bal keze átfogja a kard hüvelyének hátsó részét, jobb keze a kard
markolatán nyugszik, mintha kész volna minden pillanatban kihúzni. Mindkét keze
így jól el van helyezve, a kar, amely szépen görbül és a kar mozdulata a
páncélon át is energiát árul el. Maga a páncél nagy feladatot rótt a művészre.
Nagyon nehéz, a mellvért hatalmasan domborodik a mell fölött, és főleg oldalról
tekintve, egészen idegenszerű képet ád az alaknak. Hogy lüktessen élet e
páncélon keresztül? Talán jobb lett volna könnyebb páncélt választani.
Verocchio nem mert ekkora tömeggel megküzdeni. Hiszen a király nincsen csatában,
nem is jő csatából, győzelmi ünnepet ül, harci karakterét a könnyű páncél is
jelezhette volna. De értem a művész szándékát. Félelmetesnek akarta feltüntetni
a magyarok királyát, félelmetesnek és királyinak, ezért választotta a nehéz
vértezetet. Egy érzés él az egész műben. Zord Mátyás áll előttünk, kinek száz
ellenséggel kell küzdenie. Semminek sem szabad enyhíteni ezt a zordságot, minden
hozzájárul kifejezéséhez, a súlyos páncél, a nehéz ló, a bástya foka, melyen a
ló megveti lábát, a hatalmas vitézek, kik a bástya tövében állnak, és a
győzelem jeleit, a meghódított zászlókat hozzák. Valami egyszerű, de hatalmas
ékesszólás van ebben a műben, mely a retorika minden virágját megveti, csak egy
érzéssel akar hatni, de ezzel azután hatalmasan. Fadrusz nem tekint se jobbra,
se balra, ellenáll minden kitérő kísérletnek, csak egyet akar, de ezt teljes, a
végsőig megfeszített erejével. és ámbár a páncél súlyos és
megeleveníthetetlennek tetszik, mégsem hat úgy, mintha ez másnak a harci meze
volna, mintha a szobrász a kész, élettelen vértezetre ráillesztette volna
Mátyás fejét. Nem, ez Mátyás harci öltözete; az arc energiája olyan, mintha
csak egy erőtől duzzadó testből sugározhatnék rája, mi ezen a páncélon
keresztül érezzük a testet, az arc erejének közvetítésével. Igaz, hogy oldalról
nézve ez az érzés elvész, de Fadrusz nézetünk szerint helyesen járt el, midőn a
szobrot egy fő szempont számára alkotta. Nagyon különösnek találom azok
okoskodását, akik, ha arra szükség nincsen, megkerülik a szobrot, mintha próbát
tennének, vajon ha szalonba lép, hogyan fog festeni hátul, vagy oldalról
tekintve.
A
ló nyugodtan áll, egyik lábát sem emeli, két hátsó lábát, hogy erősebben
álljon, hátrafelé feszíti, fejét lehajtja. A talapzat szélégi lépett, de nem
nyugtalanítja a nézőt. Nagy erénye az, hogy nem vonja el a figyelmet Mátyástól.
A nagy király méltóságos megjelenésének szükséges eszköze, semmivel sem több,
semmi egyéb.
A
bástya foka, melyen a ló áll, egyszerű, szürke kőből készült, gömbölyű, csipkés
párkányzatú. Jobbról-balról keskeny hídlás vezet le az egész mű talapzatához. A
hídlás így kétfelől ferde, íves síkban fut lefelé, csonka oszlopokon nyugszik
és a nagy bástyafokhoz hasonló kis bástyafokban végződik. Ezáltal kis térség
származik, a középső bástyafok és a hídlás között, ahol a művész a
mellékalakokat helyezhette el.
Mindössze
négy van. Nincsen nevük, mert itt csak Mátyás él és uralkodik, de van
karakterük. Mind föltekintenek Mátyásra, egynek kivételével, de ez az egy, aki
felénk fordul, zászlót nyújt fel a nagy királynak és kiáltja – mit kiálthatna
egyebet? – éljen Mátyás király! Igaz, hogy így nyitott szájjal áll előttünk, a
nyitott száj nem szép, de nem szeretném, ha ez a nyitott szájú legény, bármi
legyen a neve, nem állna itt. Ő szólaltatja meg a szobrot, ő nyitja meg a mi
szánkat. Oly őszinte lelkesedés, oly egyszerű pátosz van ebben az emberben,
hogy a lelkesedés szimfóniájában az ő alakja sem hiányozhatik. Mellette áll a
nagyszakállú, a legnépszerűbb alak, mondják, hogy Magyar Balázs, ki levette
sisakját a fejéről és megható rajongással tekintetében néz föl a nagy királyra.
Ezek a jobboldali alakok. Bal felől is két alak áll, itt is az egyik a zászlót
felnyújtja, a másik lehajtja férfias, páncélos alakok, a fekete sereg vitézei,
a hűség és bátorság, az erő és odaadás példányképei. A kép is festői, a lobogó
és elterülő zászlókkal, a páncélos, férfias alakokkal, de még több mint festői,
naiv ékesszólásával és igaz érzésével a lelket is megragadja. Ennek a nagy
királynak ily hívei voltak, mert a nagyság olyan, mint a mágnes, magához vonja
a legjobbakat és ezeknek a jó magyaroknak ily királyuk volt. A királynak a
jelessége fokozza a hívekét és ezeknek az ereje a király erejének talapzata.
Szívünkbe zúg a férfierények e szimfóniája. Húsz évvel ezelőtt, nem, még talán
tegnapelőtt, hideg, élettelen allegóriák állották volna körül a nagy királyt,
talán a Hungaria, bizonyára a bátorság, talán fúriák, maga nagy Arimán, a mint
láncra veri Mátyás és egy reliefen feltűnt volna Mátyás a tudósok körében,
korvinakötet sem hiányzott volna, mindez szép, finom, filigrán kivitelben.
Nagyon szép lett volna, de nagyon élettelen. Ebben a szoborműben élet zúg,
érzés lüktet, a múltnak élete ugyan, de annak oly megragadó jelenete, hogy a
jelenben is szívünket hevíti.
De
még nem végeztem. Ami művészünknek a szerencse is kedvezett, alkalmas tért
kapott a maga alkotása számára. Legtöbb szobrunkat a tér öli meg, városaink
nagy négyszögletes terei, ahol a házak agyonnyomják a szobrot, vagy a szobor
elbújni kénytelen, hogy a veszedelmes szomszédságtól megmeneküljön. Legtöbb szobrunk
közlekedési akadály és kárt szenved a modern élet zajától, mely megszokottá,
majd unottá teszi látványát. A Mátyás-szobor tere ideális. Van neki nagyszerű
háttere, a gót templom hatalmas szürke fala, a maga szép, nagy, csúcsíves
ablakaival. Ez a szerencse adománya volt, de a szobrász tudott élni a
szerencsével és műve kiállotta a próbát, melyre ez a háttér tette! A szobor
akkora, hogy ez a háttér nem nyomja. Épp ellenkezőleg, a hatalmas háttér még
emeli a szobor impozáns voltát, mert a szobor megáll vele szemben, szinte
egyensúlyozza. A templom közelsége a teret megfosztja a mindennapi próza durva,
rikító színeitől. Zajong ott az élet, nem a temető csöndjében érezzük magunkat,
de a hangulat mégis más. A szép építészeti mű a maga tagolt tömegével
megcsendíti azt az ünnepi hangot, mely a szoborműben tovább zeng. Nincs szebb
tér most Magyarországon és nincsen tér, mely a magyarság érzését oly nagy
akkordban szólaltatja meg, mint a kolozsvári Mátyás-tér.
Midőn
hazafelé jöttem, úgy éreztem magam, mint aki egy nagy dolgot átélt lelkében.
Előttem állott, képzeletben az egész mű, egyszerű nagy sziluettjével; lent a
vitézek, amint fölfelé utalnak erejük és egész Magyarország erejének forrására,
nagy Mátyás királyra. És mondottam magamban: ezt a férfiút vártuk mi oly
régóta, ezt a Fadrusz Jánost; bizonyos feladatokra, úgy látszik, ő a
legalkalmasabb; érzi a mi érzésünket, tud a mi nyelvünkön szólni és van érzéke
a monumentalitás iránt. Lehetetlen, hogy nagy hatása ne legyen művészeinkre is.
Erő van benne, naivság, pátosz, lendület. Érzi-e a szépet is, mint Zala? Nem
tudom. Inkább a karakter és karakterisztikus vonzza, de ez jó modern vonás
benne. A rafinált elmélkedés nem tette habozóvá, és kétkedővé. Ez megfelel
nekünk. Mi nem vagyunk ott, hol a nyugaton vannak, kezdetlegesebbek vagyunk, de
talán épebbek is. Mi hiszünk. Mi hiszünk a múltunkban és a jövőnkben. Párizsban
talán azt mondották volna, mit nekünk a páncélos vitézek és a páncélos király,
ez nagyon durva, nagyon egyszerű, nagyon primitív. Németországban a győzelem
istennőjét keresték volna, mert Poroszország legyőzte a fél világot. Nekünk
Fadrusz egyszerű, erős pátosza tetszik, az ő művészete modern, realisztikus, de
minden rafinement nélkül való. Ő a legjobb magyar érzéseknek, a hitnek, a
lelkesedésnek, az egyszerű igazmondásnak és a nemzetéért való rajongásnak egyik
művészi apostola. Ő is hisz magában, és hisz bennünk, mi viszonozzuk, hiszünk
benne.
Forrás: Jövendő 1. évf.
2. sz. Szerkeszti: Bródy Sándor. Főmunkatárs: Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza.
1903. márc.
8.
