Lantos költészet – ÉNEK – Természeti dalok

AZ ESTHAJNALHOZ

Emeld fel bíbor képedet,
Csendes esthajnal!
Enyhitsd meg a természetet
Harmat-illattal.

Hozd alá a fáradt szemnek
Kivánt álmait,
Fedezd be a szerelemnek
Édes titkait.

Titkon nyilnak az életnek
Legszebb rózsái,
Mély titokban csergedeznek
Legszebb órái.

Ah4 nekem is van egy titkom
Szivembe rejtve;
Nem szabad azt kimondanom,
El van temetve.

Nem szabad kijelentenem,
Melly boldog vagyok;
S hogy ki az én egyetlenem,
Kiért hervadok.

Csak a néma hold mosolyog
Rám szemérmesen,
Mikor az örömcsep ragyog
Forró szerelmesen.

BERZSENYI DÁNIEL

T A V A S Z I   D A L O K

 A  TAVASZ ELŐÉRZETE

Pusztaságok pusztasága!
Nincs a földnek még virága!
Lombtalan áll a berek,
Vig madárka nem cseveg;
S mégis ah! Mi érzet ez,
A mi bennem ébredez,
S mint egy édes sejtelem
Végig rezgi kebelem?
Szellem-csókod az
Ébredő tavasz!
Oh e bimbó-ezredek
Nem soká kifejlenek!
Ebből illatár fakad,
Abból csörge és szakad,
Ez növény, az zöld fa-ág,
Ez fűszál lesz, az virág,
S ez, melly itt van keblemen,
Érezem,
Ez- szerelmi dal leszen.
*
II. SAJKÁS

Tükrén a nagy Dunának,
Habok ringásiban,
Tündér gyönyör varázsban.
Egy zöld szigetke van.

Hívólag intnek fái,
Mint annyi hölgykezek,
Mellyek vidám örömre
Magukhoz intenek.

S kormányt veszek kezembe,
Sajkám, egy gyors evet,
Könnyen, vigan szökelve,
Felé, felé siet.

Fölöttem és alattam
Mosolygó ég vagyon,
Két ég közöl – ki hinné? -
Kivágyik csolnakom.

A zöld sziget hűségen
Virúl az én egem,
A föld legszebb leánya
Ott köt füzért nekem.
*
III. SZABADBAN

A tavaszkor fűbe fekszem,
Szívem nyitva áll,
Szembe, szívbe kéjgyönyörnek
Illat-árja száll.

Ah!ki írja meg mit érzek
Édességinél?
Szívem, mint a megtelt bimbó,
Meghasadni fél.

Kéjvilág örömvilága,
Bájoló tavasz!
Egy öröm van a világon -
Élvezésed az!
*
IV. EGY SZÉP ÁLOM

Lágy déli szellő
Volt ringatóm,
Méhdöngicsélés
Elaltatóm.

Elszúnytam a kéj
Érzelmiben,
Temetve fekvén
A zöld fűben.

Tündéri álom
Kecsegtetett:
Egy szebb jövendő
Hazám felett.

Ajkamra csók szállt -
Fölérezék:
S szerelmes hölgyem
Karán valék.

GARAY JÁNOS

SZÁMADÁS

Kicsinke voltam én,
Volt számtalan bajom;
Izetlen terheit
Reám raká fajom.
Nem láttam napsugárt,
Melly nékem szánva volt,
Hajlám akár hová,
Izleltem a nyomort.

Magamra voltam én
Hagyatva szüntelen,
Senkim, csak a nap ott,
s keblemben istenem.
S a nap felszáritá
Lassankint könnyeim,
S az isten meghozá
Nem várt örömeim.

És boldog lettem én,
Mint senki ég alatt;
A földet megvetém,
Az ég enyim maradt,
A dalnok istené, -
Övé a nagy viálg;
Hazája öleli
Akármelly földre hág.

Nem adtatok hazát:
Találtam én magam,
Koldulni kegyeket
Nem tudtam, nem fogom,
Bár nem sajáttok az
A mit bitorlatok,
Istennel mennykövet
Rátok nem sujtatok.

Mind semmiség, a mit
Más adhat, más vehet:
Az kincs, mire kezet
A tolvaj nem tehet.
Nem haragszom, világ!
Sőt neked köszönöm,
Hogy a mivel bírok,
Saját és dús önöm.

VAJDA PÉTER

BÁNYA-DAL

„Sápadt arczu bús legény, mondd:
Merre tántorogsz?
Öngyilkos, botor magadnak
Mély sírt ásni fogsz?

Szűnjél túrni mélyebben már,
Koválygó lidércz!
A mit ásasz, átkozott mind
E sok gazdag ércz.

Önkény szörnyű eszközévé
Lesz e gyáva kő,
Porba roskad villogásin
Minden szent s dicső.

Borzasztó erővel dúland
Átkos újakon
S elnyomottan sir miatta
Annyi árva hon.

Szennyesen árúba szálland
Annyi becsület,
Annyi hir-név, annyi eskü,
A földszin felett!”

Nem felel, s csak ás tovább is,
Véres körme bár,
Mig elébe gazdag érczet
A szirt keble tár.

S a kapart kincs új alakba
Gyorsan öltözik,
Véle a bűn nagy kevélyen
Jár s büszkélkedik.

Békóvá lesz a nemesre,
A ki tenni mer,
S a szabadság ellenében
Szent vér lepte szer.

Szűz virágot gyilkoló kés,
S isten ára lesz,
Rajta mennyet, rajta poklot
A bűn kénye lesz.

Föl, föl innét nap világra!
Keblem agg s szorúl,
S benn mint bányászakna mélyén
Búnak férge dúl.

TÓTH LŐRINCZ

TIHANY FOKÁN

Nem egyszer andalogtam,
Merengve álmakon,
Zárt völgyek hűs ölében
S magányos bérczfokon;

De messze szárnyra nem kelt
Ajkimról a zene,
Bár hévvel azt ohajtám
Hogy messze zengene;

Hogy izgató hatással
Ébresztne lelkeket,
S hogy nagyra, szépre bírna
Elkorcsult népeket.

És elhagyatva, kínos
Érzelmim árjain,
Nem leltem egy rokon szűt
A lét magányain.

S érezve: szóm mi gyáva
És milly erőtlen,
Ledőltem csüggedezve
Hideg kőszirteken.

Most, most feletted állok,
Tihanynak szent hegye!
Most sokszorozva hallja
Zenémet sok megye.

S az csak kevés szavacska:
2KLiművelt értelem,
s a népet egybefűző
Öszhangzó érzelem.”

Bércz szikla keble érti
S visszaadja zengzetem,
Tompább Tihany kövénél
Lehetne nemzetem?

Ah! hogy ha ősi átok
Elnyomja vágyamat,
Sziklába körmeimmel
Ásom meg síromat.

TÓTH LŐRINCZ

ŐSZI DALOK

1.
Csendes mezők, óh! Szóljatok,
A kedv hová lett rólatok?
Kiért e gyász, ki halt meg itt?
Kinek segítsem terheit?
Hol a halott, s gyászos felek,
Hadd tartsak és sírjak velek? -
A táj nekem, hajh! Nem felel;
Szemlátomást halványul el.
Mi gyászolunk egymás felett,
Én a mezőt, ő engemet.

2.
Zsöngettek is szívemben
Daleszmét, érzetet,
Mint hű anyát, ölelvén,
A szép természetet.

Ősz elvivé belőlök
Az édes illatot,
Fölitta nap sugára
A gyöngyi harmatot.

Hol lelke a virágnak?
Ha ujra kérdezem,
Szivemre és magamra
Némán emlékezem.

3.
Ha beköszönt az őszi szél, 
Pusztára válik a berek.
Földdé lesz a viráglevél,
Az új évet sem éri meg.

Virágok álma szép halál,
Megérik a feltámadást;
Egy uj tavasznak ünnepe
Felejtet egy elhervadást.

4.
Szüretre más vigadni megy,
Olly szép az őszi vigalom.
Alant kopár mező, halom,
Fenn, mint remény, zöldül a hegy.

Én a szüretre fölmegyek,
Tudom de vissza is jövök
Való nekem zaj, örömök?
Utánok hogy busabb legyek?

Szőlő után sem gondolok;
Érlelje, mint búm, őszi szél.
Megszüretel, ki borral él:
Kisebb bajom, nagyobb dolog.

Vigak közé nem illem én,
Ki szívem el nem hagyhatom,
de benne éltem bánatom’,
Emlékeim szent őrhelyén.

Ha majd a szőlőt megszedik,
Magam megyek ki egyedül,
S a pusztaság lesz kedvemül,
Mellyben sorsom lefestetik.

Mulván a vig szedők nesze,
Ha ember ott járdalni fog,
Szánjátok őt, az én vagyok,
Ki tmegszedett a bú keze.

ERDÉLYI JÁNOS

Forrás: Költészeti kézikönyv, vagy magyar költemények példagyűjteménye, a költészet fajai szerint elrendezve, költészet tanulók számára. Szerkesztés Dr. Bloch Móricz, nyilvános oktató. Pest, 1845. 

Lantos költészet – ÉNEK – Nemzeti dalok

HUSZÁR DAL

Sírtál anyám egykor értem,
Hogy huszárnak felütöttem;
Ne sírj, anyám, fiad jól van
Vitézek közt a táborban.

De ha nem él anyám immár,
Ha Julishoz eddig más jár.
Akkor szívem a táborban
Vitézek közt sincsen vígan.

Nyugodj anyám, édes dajkám!
Élj boldogul, szép Julikám!
Kedvesetek a táborban
Királyaért s hazáért van.

Fájva váltam Juliskától,
Szíve repedt bánatjától;
Ne sírj, Julis, szíved jól van
Vitézek közt a táborban.

Könnyet ejtek nagyot erre,
Csak egy balzsam jó szívemre:
Körül nézek a táborban,
A hány pajtás majd mind így van.

Vitéz vagyok, felmegyek é n,
Paszománt lesz csákóm szélén
S majd azt mondják a táborban:
Magyar tűz volt a fiúban.

DÖBRENTEI GÁBOR

ÚJ KORTESDAL

Magyarország az én hazám,
Itten nevelt apám anyám,
Magyar az én nemzetségem,
Önállás a büszkeségem.

Igaz magyar csak úgy vagyok
Ha hazámhoz hív maradok,
eGy istenem, egy királyom,
Ezt tisztelem, azt imádom.

Nem henyélek, iparkodom,
Az okos szót elfogadom;
Héj ha mind így cselekednénk,
Bizony boldogok lehetnénk.

Szent a magyar nép törvénye,
Ez oltalma, szeme fénye.
A mi olly szent, át nem hágom,
A fát alattam nem vágom.

Ha választok előljárót,
Viczeispánt szolgabírót,
Ebben engem a becsület,
S az igazság lelke vezet.

Júdás pénzen, boritalon
A lelkemet el nem adom;
Czudar az, a ki ezt teszi,
Még czudarabb ki megveszi.

Lélek-kerítő kupeczek,
Veletek nem adok veszek,
Hitvány kalmár a házaló,
Otthon is elkel a mi jó.

Ki velem csak akkor koma,
Ha áll a tiszti lakoma,
Nem kell csalóka hívása,
Róka fark-csóválgatása.

Ki rávaló megérdemli,
Az bennem emberét leli,
de magát rám ne imádja,
Benőtt már a fejem lágya.

Akárki szól, meghallgatom,
Vadul le nem hurrogatom,
Mert ha magyar magyart bántja,
Ki leszen utóbb barátja?

Ha szavam’ kérik, követem
Saját lelkiösmeretem;
De más szájával nem eszem,
Mire való tehát eszem.

Hazámé javam, életem,
Ha kívánja lefizetem,
A terhet nem tolom másra,
Adok közös javítása.

CZUCZOR GERGELY

INTÉS

Ha szived a hazáért
Úgy lángol és eped,
Hogy vérező keservek
Miatt majd megreped:

Zengj, tégy, csatázz, kinek mint
Adák az Istenek,
Oltári a hazának
Hogy füstölögjenek.

Ha zengsz, csak honszerelmet
Sugjon minden dalod;
Ha téssz, hiven kövessed
Meghivó angyalod.

Ha mégy csaták elébe,
Szakítsd föl kebledet -
Meglátjuk a kiömlő
Vérben szerelmedet.

ERDÉLYI JÁNOS

ÚJ ÉVRE

Istenünk meghozta ujdon
Hajnalát az évnek,
Perczihez még perczet adván
a hon életének.

Vigaság jő tán bajunkra,
Száll szívünkbe új hit,
És betölti szebb jövendő
Annyi hű reményit.

Messziről mint távol isten,
- Rab szívünk regéje -
Elközelget a szabadság
Testté vált igéje. -

Jőj dicsőséged leplében
Béla nemzetének,
És mi téged esküvendünk
Templomunk hitének.

Szállj le hozzánk a magasból
Sok halál díjában,
S vértanúid érdemiért
Kik hulltak csatában.

És a kik hullnak máiglan
Bátoran, vitézül,
Hamvokon tán a fiaknak
Országod kikészül.

Hozd el új év a magyarnak
Rég epedt hazáját;
Szentesítsd egy átok ellen
Nemzetét, királyát.

Adj kenyért a föld népének,
Boldog új esztendőt!
És szabad hazát szívének
Szent titkú jövendő!

Hogy legyen vig e magyar hon,
Ősink vérörökje,
Földje többé külhatalmak
Jármait ne nyögje.

ERDÉLYI JÁNOS

NÉPDAL

Miről apám nagy busan szólt
Hogy itt hajdan szebb élet volt,
Érzi szívem s felsohajtok,
A mint Rákos térén szántok.

Hol Mátyás az igazságos?
Te láttad őt boldog Rákos!
Tán itt nyargalt hajdanában,
Hol én szántok mostanában.

Mondják, itten vitéz urak
Összegyültek tanakodtak;
S ha csatára trombitáltak,
Mint a sasok víni szálltak.

Eltűntek ők! Rákos te állsz,
Meződön hány embert táplálsz,
Hej de magyar alig látok,
S nehéz szivvel tovább szántok.

Pest Budáról sok nép kijár,
S alig érti nyelvünket már,
Hej ma holnap a magyar szó
Ritka, mint a fejér holló.

Hűs szél támad onnan felül
Zúgó szárnyán sötét köd ül,
Tán a por is e szép mezőn
Nemes szivek hamvábul jön.

Barna leány a falubul,
Hej ne igyál a Rákosbul!
Magyar csonton foly a vize,
Könnyektül sós annak ize.

Rákos! Rákos! Hová lettél?
Szép hiredbül de kiestél!
Fáj szívem, fáj, ha ezt látom,
S hazám földét sirva szántom.

KISFALUDY KÁROLY

HONFI DAL

Tied vagyok, tied, hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?

Szentegyház lelkem belseje,
Oltára képed.
TE állj, s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted;

S az összeroskadó kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem
Áldása rája!

De én nem mondom senkinek,
Ki nem kiáltom:
Legkedvesebbem hogy te vagy
A nagy világon.

Titkon kisérem lépteid,
S mindegyre híven;
Nem, mint az árny az utazót,
Csak jó időben.

De mint az árnyék nő, midőn
Az est közelget:
Nő búm, ha sötétedni kezd,
Hazám, fölötted.

És elmegyek, hol hiveid,
Pohárt emelve,
A sorstól új fényt esdenek
Szent életedre;

S kihajtom egy csepig borát
A telt üvegnek,
Bár keserű… mert könnyeim
Belé peregnek!

PETŐFI SÁNDOR

Forrás: Költészeti kézikönyv, vagy magyar költemények példagyűjteménye, a költészet fajai szerint elrendezve, költészet tanulók számára. Szerkesztés Dr. Bloch Móricz, nyilvános oktató. Pest, 1845. 

Lantos költészet – ÉNEK – Társasági dalok

ÉLETPHILOSOPHIA

Mint forog a világ,
Mint surog sok ország,
Fognak-e bomlani,
Vagy egybe állani?
Nincs gondom illyekkel,
Maragok békével.
Kedvemre élek,
Kényre henyélek,
Kancsót üríek,
Kedvet merítek.

Felőlem mit cseveg,
Már reám mit fecseg,
Nem tartom eszembe,
Nem öntöm szívembe;
Bízom egy istenbe
És becsületembe.
Kedvemre élek,
Kényre henyélek,
Kancsót ürítek,
Kedvet merítek.

Ugy töltöm éltemet,
Ne bánjam létemet;
Igazság szerelme
Jóvoltom védelme,
Egyenest beszélek,
Senkitől sem félek,
Kedvemre élek,
Kényre henyélek,
Kancsót ürítek,
Kedvet merítek.

Dolgaim folytatom,
Megkerül falatom;
Nem vágyok magosra,
Csak takarékosra;
Van annyi, mennyi kell,
Nem halok meg éhhel.
Kedvemre élek,
Kényre henyélek,
Kancsót ürítek,
Kedvet merítek.

Ha pajtás látogat,
A ki nem válogat,
Szelek egy karajkát,
Kapom a kulacskát:
Egymásra köszöntjük,
Kortyait hörpentjük.
Kedvemre élek,
Kényre henyélek,
Kancsót ürítek,
Kedvet merítek.

Ha fejem felhevül,
És hölgyem mellém ül,
Megölel kezével,
Ingerel szemével -
Igy leli kedvemet
S boldogít engemet -
Kedvemre élek,
Kényre henyélek,
Kancsót ürítek,
Kedvet merítek.

A vidám lelkeket,
Víg énekeseket
Keresem, és elek
Versenyt énekelek,
Jó kedvre tüzelem,
Csókolom, ölelem.
Kedvemre élek,
Kényre henyélek,
Kancsót ürítek,
Kedvet merítek.

Mért törjem fejemet,
S kínozzam eszemet,
Ugy se tart az élet
Ezer vagy száz évet!
Kisebb minduntalan,
Egyet fujsz – s oda van.
Kedvemre élek,
Kényre henyélek,
Kancsót ürítek,
Kedvet merítek.

VITKOVICS MIHÁLY

PIPADAL

Gyűlöljön bár sok finnyás orr,
Édes pipám! Tégedet;
Hű vitézed én mindenkor
Pártul fogom ügyedet.
Te vagy éltem kísérője,
Egészségem hévmérője,
S játszi bodor füstöddel
Búmat vígan űzöd el.

Ha látom a por-lelkeket
Ezer kínnal mozogni,
S büszkén rázva bilincseket
Üres fényben ragyogni;
Reád gyujtok, s azt gondolom:
Szánandó, kit illy átok nyom!
Lepje bár arany, ezüst,
Léte még is hiú füst.

Hány hajlódik szerelmével,
Néz, szalad, int, áldozik,
Hevül, fázik, nyugtot nem lel,
Hold felé sohajtozik;
Én rád gyujtok, s azt gondolom:
Szánandó, kit ön szíve nyom!
Mert a szép szó s leány kegy
Vaji hamar füstbe megy.

Ha valaki tág tüdővel
Magát hirbe kürtöli,
Fényleni vágy nagy erővel
S más érdemit elöli;
Én rád gyujtok, azt gondolom:
Itt legtöbbet az idő nyom,
S koszorúdat neveddel
Füst gyanánt oszlatja el.

Ha egy úrfi, pézsmán hízott,
Felfürtözött üres kép,
Szűk elméjű, de elbízott,
Nagy gőgösen hozzám lép;
Magát, javát fitogtatja,
Drága időm elragadja:
Fegyver lészen pipámból,
Kifüstölöm szobámból.

De ha jő egy lelkes magyar
S szívcserére kész velem,
Szembe nem méz, hátul nem mar:
Nyiltan leli kebelem;
Sokat ugyan nem adhatok,
Legfelebb egy dalt mondhatok;
De felcsapván jobbjával,
Megkínálom pipával.

Némelly szépek, idegenhez
Máskép nem idegenek,
Csak a szegény pipafüstben
Olly igen kegyetlenek;
Pedig mennyi gazt táplálunk!
Én úgy vélem dohány nálunk,
Bár ki mit állítana,
A legjobb indigena.

KISFALUDY KÁROLY

FÓTI DAL

Fölfelé megy borban a gyöngy:
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
A mi gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.

Testet éleszt és táplál a
Lakoma,
De a mi a lelket adja,
Az bora.
Lélek és bor két atyafi-
Gyermekek;
Hol van a hal, melly dicső volt,
És remek?

Víg pohár közt édesebb a
Szerelem;
A mi benne keserű van,
Elnyelem.
Hejh galambom, szőke bimbóm,
Mit nevetsz?
Áldjon meg a három isten,
Ha szeretsz.

Érted csillog e pohár bor,
Érted vív,
Tele tűzzel, tele lánggal,
Mint e szív.
Volna szívem, felszökelne
Mint a kút,
Venni tőled vagy szerelmet,
Vagy bucsút.

Hejh barátom, honfi társam,
Bort igyál.
Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
Csak igyál.
Borban a gond megbetegszik,
Él a kedv,
Nincs a földön gyógyerőre
Több illy nedv.

Borban a bú, mint a gyermek,
Aluszik.
Magyawr ember már busúlt sok
Századig.
Ideje hogy ébredezzen
Valaha;
Most kell neki felvirulni,
Vagy soha.

Bort megissza magyar ember,
Jól teszi;
Okkal móddal meg nem árthat
A szeszi.
Nagyot iszik a hazáért
S felsivít:
Csak hogy egyszer tenne is más
Valamit.

No de se baj, máskép leszen
Ezután;
Szóval tettel majd segítsünk
A hazán.
Ha az Isten úgy akarja,
Mint magunk,
Szennyest rajta és bitor bűnt
Nem hagyunk.

Rajta társak hát igyunk egy
Húzamost;
Bú, szerelmek, házi gondok
Félre most:
A legszentebb-,  legdicsőbbért
Most csak bort,
De ha kellend, vérben adjunk
Gazdag tort!

A legelső magyar ember
A király:
Érte minden honfi karja
Készen áll.
Lelje népe boldogságán
Örömét,
S hir, szerencse koszorúzza
Szent fejét!

Minden ember legyen ember
És magyar,
A kit e öld hord s egével
Betakar.
Egymást értve boldogítva
Illy egy nép
Bármi vésszel bizton bátran
Szembe lép.

Ellenség, vagy áruló, ki
Hont tipor,
Meg ne éljen, fogyjon élte,
Mint e bor.
Áldott földe szép hazánknak,
Drága hon,
Meg ne szenvedd soha őket
Hátadon.

S most hadd forrjon inden csep bor,
Mint a vér,
Mellyet hajdan frigyben ontott
Hét vezér;
S mint szikrája a szabadba
Felsiet,
Úgy keresse óhajtásunk
Az eget.

Legyen minden óhajtásunk
Szent ima,
S férfi keblünk szent imáink
Temploma.
És ürítsük a hazáért
E pohárt,
Egy pohár bor a hazáért
Meg nem árt.

Érje áldás és szerencse
Mindenütt,
A hol eddig véremésztő
Seb feküdt.
Arcza, melly az ősi bútól
Halavány,
Felderüljön mint a napfény
Vész után.

Hű egyesség tartsa össze
Fiait,
Hogy leküzdve észak rémes
Árnyait:
Künn hatalmas, benn virágzó
És szabad,
Bizton álljon sérthetetlen
Jog alatt.

S vér, veríték, vagy halál az,
Mit kíván,
Áldozatként rakjuk azt le
Zsámolyán,
Hogy mondhassuk, csend s viharban:
„Szent hazánk!
Megfizettük mind, mivel csak
Tartozánk.”

VÖRÖSMARTY MIHÁLY

VÁNDOR DALOK

Indulok világutamra
Csendes hajlokom körébül,
Hol felém csak bú sötétlett
Gyász jövendőm tükörébül.

Ajkamon sűrű fohász kel,
Mély panaszló nyögdeléskint,
S ifjuságom angyalának
Haldokolva végbucsút int.

Arczomon a kínözöntől
Égető könyűk csorognak,
S keblemen eláztatólag,
Sós tengerré összfolynak.

És szerelmem hamvas üszke
Még utólszor felvilágít, -
Síri fáklya, melly mutatja
Vándor utam pusztaságit.
*
Állok véghantodon
Szülő hazám,
Mellyben sok perczemet
Elátkozám.

S ha volt is üdvösebb
Pillantatom,
Keserven kelle azt
Megváltanom.

Állok vég hantodon
S levetkezem,
Mit egykoron czimül
Adál nekem.

A honfi – e dicső
Magas nevet,
Mellynél kitüntetőbb
Alig lehet.

S állok vég hantodon
Nem honfi már,
Hanem zarándok és
Világpolgár.

Kinek hazája lesz
Nyugot, kelet, -
A merre a sorsviszály
Haragja vet.
*
Kitárul reszkető karom
Ölelni földedet,
Mellyre záporkint hullatom
Fiúi könnyemet;
Szülöttidben csalatkozám,
Te hű s igaz valál, hazám!

Fogadjad esküvésemet,
Midőn kibújdosom,
Hogy szende nyájas képedet
Szivemben hordozom
s a míg koporsóm eltakar,
Leszek külhonban is – magyar.

S hogy álmom édesebb legyen
Hazám határán túl,
Maroknyi port viszek velem
Síromba – vánkosúl;
Igy, bármi távol ég alatt,
Tőled nyerem nyugalmamat.
*
A madárnak lombos ágon
Fészke van s hazája,
A futó vad elvonulhat
Erdők zugolyába.
A folyam lezúg s nyugtot lel
Tenger mély ölében,
Szél, vihar lecsillapulhat
Sziklák rejtekében,

Fellegeknek bérczi ormon
Biztos a tanyája;
A nap elhalad s lenyugszik
Rózsa sátorába.

S én, az ég rokonszülöttje,
Im hazátlan bolygok,
S nem tudom zarándok útam
Végződni hol fog.

KUNOSS ENDRE

Forrás: Költészeti kézikönyv, vagy magyar költemények példagyűjteménye, a költészet fajai szerint elrendezve, költészet tanulók számára. Szerkesztés Dr. Bloch Móricz, nyilvános oktató. Pest, 1845. 

Lantos költészet – ÉNEK – Világ ének

S z e r e l m i   d a l o k

A KESERGŐ SZERELEM

Gyermekségem szép ideji,
Beh hamar elmulátok!
Életemnek örömei,
Beh rövidek valátok.
A tavasznak virágzati,
Levelei a fáknak,
Erdők s berkek víg hangzati,
Vígsági a világnak:
Mind ez megtér bizonyára,
Mindennek megtérül kára:
De ti soha, soha sem!
Utánnatok mit késem?

Napok jőnek, napok mennek,
De búm csak nem távozik;
És z órák elreppennek,
De sorsom nem változik;
A volkások kifáradnak,
De nem az én tüzeim;
Folyók, tavak kiapadnak,
de nem az én könnyeim;
Erdők, mezők felvidulnak,
Csillagzatok megfordulnak,
A szerencse forgandó
Csak inségem állandó.

Téged látlak az egeknek
Magas, tiszta kékjében;
Téged látlak a vizeknek
folydogáló tükrében;
Nappal a nap aranyának
Ragyogó lángfényében,
Éjjel a hold világának
Reszkető ezüstjében,
Minden idő perczenetben,
Mindennemű szögeletben,
Üldözőm vagy szünetlen -
Hagyj békén, ój kegyetlen!

A BOLDOG SZERELEM

Tőle jőnek, hozzá térnek
Gondolati fejemnek;
Neki adnak, tőle kérnek
Érzeményi szivemnek;
Minden eset,minden dolog,
Csak annyira érdekel,

A mennyire ő rajt is fog,
Neki is kell, vagy nem kell.
Szerencséje s nyúgodalma,
Fájdalma és aggodalma,
Búja, s kedve éltemnek
Mind szivében teremnek.

Miket, szívem ömledezvén,
Enmagam lelt hangokban
Énekeltem, legelső én,
Nem nagy ész szól azokban:
Csak természet szüleményi,
Együgyűek szavaim;
Búj s örömim érzeményi
Énekeim, dallaim;
De, ki mind ezt nem érezed,
S talán hiú hangnak veszed, -
Élelmed a nap alatt
Csak agyagból kelt falat.

KISFALUDY SÁNDOR

OHAJTÁS

Volnék csak kis madár!
Repülnék szárnyakon,
El, szép hazám felé,
Hű szívem merre von ;
Túl erdőn túl hegyen,
Mellyről a nap felkél,
Viruló part felett,
Lyánykám hol búban él.

Lassan szállonganék.
Mint esti fúvalom,
Forró szerelmeket
Csattogna bús dalom;
S elszenderíteném
A lyányt zengésivel,
Hogy édes álmain
Képen viradna fel.

Látnám, mint gyúl felém
Hullámzó kebele,
Hév ajkin hallanám
Nevem mint zengi le;
S az álomkép után
Felnyitván karjait,
Örömcsepp fénylené
Végig lángarczait.

Mint lepke, harmatot
A rózsa bájölén,
Oh reszkető könycsepp,
Felszívlak téged én!
S erőd balzsam gyanánt
Átfolyja mellemet,
Megenyhül majd sebem,
Melly most kínnal temet.

KÖLCSEY FERENC

ELSŐ SZERELEM
 
Édes szülém, mi bánt
Engem szegény leányt?
Nyögök, sohajtozom,
De miért, nem tudom.

Szememben tűz lobog,
Szívem is úgy dobog,
Dolgomat felejtem,
Vagy viszásan ejtem.

Ha ablakom alatt
Esténként elhalad
Egy valaki, s megáll,
A vérem is eláll.

Szemem be nem zárom,
De ezer az álmom,
Hevülök, lankadok,
Beteg még sem vagyok.

Istenem, Istenem!
Ugyan mi lelt engem?
Szólj édes jó anyám,
Te tudhatod talám.

CZUCZOR GERGELY

A KIS LEÁNY BAJA

Isten a megmondhatója
Mennyit szenvedek,
Testi, lelki nyugodalmam
Mint eltűntenek.
Nappal álom forr fejemben,
Éjjel gond viraszt;
El sem végzem, már is újra
Kezdem a panaszt.

A sohajtás tartja bennem
Még az életet,
Keblem a sok sohajtástól
Szinte megreped.
Csak sovárgok, csak tünődöm,
Nem tudom, miért?
Mintha égnék s vágyakoznám
Birhatatlanért.

Ah! ha e sovár tünődés
Tán a szerelem:
Akkor jaj szegény leánynak,
Akkor jaj nekem!
A ki engem úgy szeressen,
Élve, halva hív,
A mint én szeretni tudnék:
Nincs olly férfi szív.

VÖRÖSMARTY MIHÁLY

A GYÖNGY KERESŐ

Futosva rét virányain
Piros lepék után,
Két drága gyöngysort elveszít
A gondtalan leány.

Kárán ijedve szerte néz,
Kacsóit tördeli:
Hol csillog a hószinü gyöngy?
Epedve nézdeli.

Mind hasztalan… Leszáll az est,
De kára megmarad,
s fájdalmiban könyűje hull
A merre csak halad.

Nem sejti a kis együgyű -
Hhullatva könnyeit -
Hogy a midőn gyöngyöt keres:
Uj gyöngyöket veszít.

VACHOTT SÁNDOR

NÉPDALOK

Nyisd ki rózsám az ajtót,
Magyar kopogtat sem tót;
Jaj de soká nyitod ki,
Mintha nem tudnád, hogy ki.
„Tudom biz én, de félek,
Mert a férfi rosz lélek:
Azt esküszi, hogy szeret,
Egyet fordul, kinevet.”

El kell menni, el kell menni
Messzire;
A rózsámat itt kell hagyni
Nincs kire!

Te rád hagyom édes kedves
Pajtásom!
Éljed vele világodat,
Nem bánom.

Én is voltam szegény legény,
A míg nem szerettem;
De azóta gazdag vagyok
M’óta rabbá lettem.

Szépen zeng a kis pacsirta,
Ha tavasz kifejlett;
Szebben danol édes rózsám,
Pergő rokka mellett.

Ha pénzem nincs, rátekintek,
S mindjárt kincset látok,
Ha megölel bú, baj, gondok,
Nevetek reátok!

Arcza millyen, keble millyen! -
De azt meg nem mondom,
Mert többen is megszeretnék,
Lenne akkor gondom.

KISFALUDY KÁROLY

Piros arczám, hová levél?
Hervadsz, mint az őszi levél,
S mint a homokban nőtt bokor,
Mellyet belép a fojtó por!

Talán enyhít a zöld mező,
Keménnyé tesz a vad erdő
S a nagy hegynek nagy a szele,
Tán elviszi búmat vele.

Elbolygok én a mezőre,
Mezőről a vad erdőre,
Vad erdőről a hegyekre,
A hegyek legtetejére.

De nincs sehol maradásom
Visszaragad vonzódásom,
Visszaragad Erzsikéhez,
Szivem édes kedveltéhez.

CZUCZOR GERGELY

A KÉRŐ

Vicza lelkem! Hová sétálsz?
Tudod-e hogy rosz helyen jársz?
Szerelem van itt elvetve,
Reá bubánat ültetve;
Megbánod ha leszakasztod,
Megbánod ha nem szakasztod:
Mindenképen veszedelem,
Másnak magadnak gyötrelem.

Vicza lelkem! Tudod-e már
Mit mondott a kakuk madár!
Azt mondotta, hogy nem élek,
Ha meg nem szánsz drága lélek;
De ha szeretsz: mint a madár,
Melly az áldott mezőben jár,
Vigan lakom, vigan élek,
Még a haláltól sem félek.

Hej galambom, gyere hozzám,
Tövistelen az én rózsám,
Nem rég hordom kalapomon,
Neked szedtem a hajnalon;
Ha megtetszik edd el azt is,
Végy el hozzá magamat is:
Ketten leszünk az örömre,
Ketten a keserűjére.

VÖRÖSMARTY MIHÁLY

I.
Én istenem szép teremtőm!
Ágyba esett a szeretőm,
Piros két orczája
Halvány mint a fal,
Tán ki is terítik
Levelek hulltával.

Paphoz megyek bánatomban,
Könyörögjön a templomban,
Tégyen szép könyörgést
Egész falu népe:
Maradjon életben
Ő a falu szépe.

II.
Elmennék én katonának
Csak kötéllel ne fognának.
Ugyan kinek volna kedve
Gyöngy élethez erőltetve?

Szenvedni katona dolga,
Sok az ura, fényes szolga,
Egyik lábbal a békóban,
Másikkal a koporsóban.

Szegény kenyér, nincs benne só
Húsos leves csak néha jó,
Tárja mindennap számára
Csillagot néz vacsorára.

Van is nincs is becsülete,
Készülgetés az élete,
Nincsen török, sem francia
Még is strázsát kell állnia.

A világot hitegeti,
Ha sarkantyuját pengeti,
Megszánja szép gazdasszonya,
Ugy vacsorál a katona.

ERDÉLYI JÁNOS

Forrás: Költészeti kézikönyv, vagy magyar költemények példagyűjteménye, a költészet fajai szerint elrendezve, költészet tanulók számára. Szerkesztés Dr. Bloch Móricz, nyilvános oktató. Pest, 1845. 

Lantos költészet – ÉNEK – Szent ének

 
Üdvözlégy, nap és hold alkotója!
Üdvözlégy atyám és istenem!
A világnak titkon mozditója,
Téged tisztelve zeng énekem.
Hő napodban szél hatalmad,
Nyugszik a holdban irgalmad.
Az leballag, hagyva fénypályáját,
Bérczekről hint le üdvözletet;
Végsugári festik föld arczáját,
Lelkem bennek lel enyhületet.
Pihenj, hő nap, éj ölében,
Kelts föl holnap új erőben.
A hold, szívem bájoló csendképe,
Szép szeliden integet felém;
Irgalmad, oh Isten! Benne rejtve,
Benne föl nyugalmamat lélm.
Ő ha csüggedek vigasztal,
Tölti lelkemet malaszttal.
Üdvözlégy, nap és hold alkotója!
Üdvözlégy atyám és istenem!

GUZMICS IZIDOR

ÁRVÍZI FOHÁSZ (1838)

Míg földi jólét ringatott ölében,
Áldások atyja! Téged elhagyánk
Rettentő kézzel érzetéd hatalmad
S mi felkerestünk s törve hódolánk.
Tolongva jöttek hullámok fölünkbe,
Ezer halál rémítve dult körünkbe’,
De te lebegtél a vizek felett
S ezer halál közt éltünk mentve lett.

A földi jólét romjain imádunk
Rengő kebellel, isten tégedet,
Mert vádolólag vallja érzeményünk:
Méltán sujtád tévelygő népedet.
De építünk vallásunk szent szavára,
Hogy tűrő vagy s kegyednek nincs határa.
S melly most csapással büntet szent kezed
Borús uton derűs czélhoz vezet.

Maradj reményünk, óh világok atyja!
Légy őrünk, vértünk, te légy mindenünk,
Neked szenteljük megtérő kebellel
Siralmak hangján mentett életünk.
Fejts a csapásból áldást nemzetünknek,
Fakassz a kínból enyhet tört szivünknek,
Hogy sírván a nagy veszteség felett,
Égit keresünk földi kincs helyett.

SZÉKÁCS JÓZSEF

REGGELI IMA

Isten! Kegyed virasztott
Mly álmaim felett,
S új élet hajnalára
Nyitád fel a szemet.

A vér nyugodt eremben
Vigabban forr, kereng,
Szemem kezed csudáin
Magasztosan mereng.

S e sziv hálás öléről
Dicséret hangja kél,
Hova te hit-virágot
Erényül ültetél.

Oh hagyj szeretni téged,
Hagyj mindenek felett,
s a bűnnek mételyétől
Őrized e szivet.

Kötélyim teljesítni
Egedből adj erőt;
Adj hó szívet, segíteni
Szegényt és szenvedőt.

Fürözd kegy-tengeredben
A bék’adó királyt,
S a fejlődő hazáról
Űzd messze a viszályt.

Erős karod hatalma
Vezessen síromig,
Hol üdvem bájkoránya
Örökre feltünik.

SUJÁNSZKY ANTAL

A REFORMATIO ÜNNEPÉN

Három század elrepült! -
Annyi század népe nincsen! -
Mennyi szív elhidegült?
Csak te élsz kegyelmes Isten,
S veled mi új nemzedék,
Szívünk lángja néked ég. -

Üldözésben hulltak el
Szent ügyednek hű baráti,
Vész terült el útjokon
És a népek vad csatái:
Ámde, mert velük valál,
Nem győz rajtok a halál.

Három század elrepült -
Föld ölében föld levének
És nyugosznak csendesen,
Ámde zeng felettök ének,
Szól a milliók dala
És a hitnek angyala.

Mit viharban nyertenek,
Békességet hoz szívünknek,
S mit csatákban hittenek,
Az alapja szent hitünknek:
Bibliánk az Úr szava,
Életünk legjobb java.

Őket áldva, add atyánk,
Szent hitünket hűn szeretni!
Mellyért annyin estek el,
Mit fiad amít követni:
Igy ha lesz is ellenünk,
Lesz győzelmes fegyverünk!

ELEFÁNT MIHÁLY

Forrás: Költészeti kézikönyv, vagy magyar költemények példagyűjteménye, a költészet fajai szerint elrendezve, költészet tanulók számára. Szerkesztés Dr. Bloch Móricz, nyilvános oktató. Pest, 1845.