A szomszédomban, a doktor bácsi házában lakott Pánczél Józsi, a szőcs.
A Jóska apja egyházi ember volt: sekrestyés vagy valami ilyesféle, s diákiskolát is járt. Őróla sok ragadt a fiára. Nevezetesen Jóska is több latin szót toldott bele a beszédébe. Olyan kistestű, kopasz fejű, kacsaszerűen járó emberke volt, mint az apja; csak oly szertelen alázatossággal köszöngetett az utcán, s a kereszt előtt emelte le a süvegét, s fogta össze a kezét.
Az apjától néhány könyvet is örökölt, s azokat a kasztenen tartotta, a virágos csészék között. Emlékezem a csíki imádságoskönyvére, melyben sok veresbetű volt keverve a feketék közé, s oly szörnyű képek, hogy az ember magába kellett hogy szálljon, ha látta. Ilyen volt a többek között egy beteg ember ágya, melynek felette egy kiterjesztett szárnyú angyal nyújtogatta a kezeit a haldoklónak, míg a pádimentumon az ágydeszka alatt görnyedezett egy sovány, szarvas ördög, kilógó hosszú nyelvvel. E könyvből a nyitott ablak mellett szokott hangosan imádkozni Pánczél Jóska, ami bizonyos tekintélyt adott neki.
Általában jó hírben álló ember volt Pánczél előttünk. Minthogy tudtuk, hogy könyvekkel is foglalkozik, de meg a tisztelendő urakkal is jó ismeretségben van, ügyes-bajukban elmentek a tanácsát kikérni. Kivált házastársak kibékítésében szolgált szívesen. Oly kenetesen, oly szívrehatólag beszélt, s idézett a szentek életéből példákat, hogy azon volt mit hallgassanak a háborgó felek: "óh, gondolj Sárára, óh, gondolj Rebekára, óh, gondolj Józsefre" s több efféle - s a felek gondolhattak a nevezettekre mindazt, ami nekik éppen tetszett, de az annál hatásosabb volt.
Odahaza Páncél nem volt oly ártatlan, mint a föntebbiekből következtetni lehetne, sőt az ő kis sovány feleségét, Annát, nagy kordában tartotta, s durván beszélt vele. Csak egy kis fiuk volt, egy nagyfejű sárga gyermek. A doktor bácsi az ő reszelő durva hangján így oktatta Pánczélt:
- Hússal tartsd azt a hitvány kutyuskát! ha azt akarod, hogy csontja nőjön, ahelyett a kocsonya helyett, amiből építve van.
- Isten adománya - felelt ünnepiesen Pánczél.
Jól emlékezem a hamvas gödörre az udvaron, amelybe a bőröket mártogatták, és arra a rézsútosan álló, kétlábú vastag gerendára, amelyiken húsolták a bőrt. Az asszony öltögette hallgatagon a rózsákat, a tulipánokat a kozsókokra, s ha félre talált nézni a munkájáról, hallatszott, amint Páncél kiáltja: "Járjon a szád, de járjon a kezed is".
Szépen lépesedtek. A munka jól fizetett Páncél rakosgatta egymásra a garasokat. Volt tisztesség is, becsület is, amivel az Úr megajándékozni szokta a jóakaratú embereket.
Történt pedig ekkoriban, hogy a barátok szakácsnéja egy nap igen nagy tüzet rakott a konyhában, kürtőskalácsot sütvén. Attól felgyúlt a konyha, s erős szél levén, a barátok egész sora leégett. Nagy volt a veszedelem s kicsi a segítség. A házak a piacsoron úgy égtek, mint a gyertyák. A polgárok futottak le s fel; sokat kiabáltak, de nem tudtak semmit csinálni, csak a szakácsnét mocskolták. Egy üszök és romhalmaz lett a piac napkeleti sorából.
A nagy tűz után ekkor összegyülekeztek a város elei, és kimondták, hogy tűzoltóegylet nélkül nem érünk semmit. Nagy lelkesülés támadt, s a parancsnok mindjárt megrendelt magának egy istentelen lófarkas sisakot s egy ezüstös bárdot. Hosszú tárgyalásokat tartottak, s az eszmésebb emberek törték a fejüket, hogy miképpen lehetne leghatékonyabban kiöltöztetni a nagy számban jelentkező önkénteseket. Gomb- és sujtás-mustrák jártak kézről kézre. Senki se beszélt egyébről, mint a kötelekről, létrákról, vitézkötésekről, tömlőkről, és csupán két osztály érdekelte a városunkat a világ minden osztályai közül: a mászók és szivattyúsok osztálya.
