Bogdán Gyuri, ki igen szegény öreg cselédember volt, abba elegyedett egy csendes alkonyatban, hogy a rengeteg úrikert gyertyános sétaútján kantáron kapott egy csintalan lovat, mely oktalanul száguldott, bárha a méltóságos Ilyés úr csemetéjét vitte a hátán. Bogdán Gyuri, ámbár lefelé járt az órája, markába pökött, belé kapaszkodott a baromba, leszedte a féligholt csemetét, s ölében beszállította a tatája elé.
- Megijedt-e, Aladár? - kérdezte komoran az úr.
- Nem volt ideje rá, Méltsád...
Gyuri egy ideig dörzsölgette a kisárgult fiút, aztán kifordult a drága palotából, hogy a ló körül elvégezze a kötelességét.
Amiből annyi lett, hogy a méltóságos Ilyés út jóvoltából a főispán írt a nagytekintetű miniszter úrnak, aztán teméntelen sokat írtak erre-arra, s a végén elhatározták, hogy Bogdán Gyurit, e példás gazdasági munkást, hosszas szolgálata fejében a magyar állam megjutalmazza egy szépséges rajzolattal s száz koronával, mely summa szép ünnepség kíséretében lesz átadandó a derék férfiúnak.
Így történt, hogy a szép pünkösti ünnep második napján, a nagy úrikert tisztásán, hatalmas sátrak alatt, étellel-itallal ékes asztalok mellett összeültek a nagy népek: maga az asztaltartó méltsás Ilyés, a fia, a szolgabíró, a pap, a jegyzők, a tanítók s más előkelőségek, hogy felmagasztalják Bogdán Gyurit, a példás életű gazdasági munkást.
Gyurit vitték, s az asztal elejébe ültették. Új, zöldszegélyű darócbekecs feszült roskadt derekán, új csizma a lábán. Feleségén, Máriskón, színes nagybabos fersing, s lilaszín selyem keszkenő fehér haján; mindez pedig a méltsás úr kegyességéből. S a szolgabíró ékesen szólt hozz-juk. Elmondta nekik, hogy minek alapján áll a haza: erkölcs és becsületes munka. Amint a levegő ott van hegyélen és mélységekben: azonképpen jelen van mindenütt a nagy kormány; meglátván a jókat, azokat megjutalmazza, míg a gonoszokat megbünteti. Itt ül pedig a jeles erejű Bogdán Gyuri. Erre mindenki éljenzett. A méltsás úr intett a szemével Gyurira, odacitálta magához, s kezet fogott vele. Erre megint éljeneztek, s bort ittak. A méltsás az ünnepelt feleségére is ránézett.
A sátoron túl a cigányok muzsikáltak.
Kinn a bátrabb ifjak ütögették a csizmaszárukat, a hátulsó sorokban megforgatták a leányokat tréfás táncszók mellett, az öregek pedig nyelték a tokányt, melyet a szakácsné bőven mért, pohár borokkal öblögetve le.
A jókedv fényesen kivirágzott, az éljenzések hallatára a madarak belefütyöltek a kedves zajgásba.
Egyedül Bogdán szégyenlősen szigorgott az ülőhelyén. Ő mindig hátul szokott állani a homlokát törülgetve, s úgy mozgolódott a helyén ezúttal a dicséretekre, mintha szégyenbe esett volna, s mintha hegyes szegben ült volna. Máriskó is az ura füléhez hajolt e nagy percben (a száz koronát ekkor nyújtotta át a szolgabíró), s így szólt:
- Ha hozzátesszük e pénzt a mi kevés garasainkhoz, egy tehén néz ránk, öreg...
Bogdán intve felemelte az ujját:
- Ssss, ne beszélj hozzám, Mári a tehénről. Első a becsület, Mári...
Istenem! Egy tehén. Kincsesbánya. Tej odahaza, vaj... friss, és egy borjú... Tehénborjú... Mit álmodoztak felőle! a téli estéken összebújva a hideg kemence mellett s nyári járás-kelés közben a mezőn, a füvekre, virágokra ügyelve, melyet eszegetne a tehén... ha volna...
Azonban a pap is felkelt méltóságosan, s felelevenített egy izraelitát a bibliából, ki igyekezett volt s dolgozott volt... s a tűz gyehennájával intette meg Bogdán Gyurit, ha nem lesz olyan, mint azon izraelita Gyuri a mellére ütött, mintha azt mondta volna: "Leszek én olyan, mint azon izraelita se nem volt!" Szégyellt volna beszélni. Nagyon tisztességtudó, kevés szavú dolgos volt, őtet örökké siettették, korholták, ügyelték s a nagy méltsás mellett is ülvén, alig merte hinni, hogy ő ugyanaz lenne, ki a jó izraelitához hasonló... A pap... A méltsás... Az ajka rebegett, s erőszakkal vett erőt magán, nehogy elérzékenyedjék. Azonban a lelke ez édes zajban elkalandozott, s hallotta vele, hogy: "Bú, bú... ú...", a tehén bőg a borja után. Az asszony vetette a tehént a tapétára. Mert az asszony belekottyant minden szép dologba...
Az alkony szelíd árnya összezavarta a nagy fák lombjának a rajzát, s a toronyban kongatták a harangot az "Úr imájára". A pap felemelkedett, keresztet vetett, s az asztal elcsendesedett. Künn is elcsitult a zsivaj. A vén Bogdán megsúrolta a homlokát doroncsos kezével, s felnézett az égre: Úr Isten...
A méltsás úr is felállott, a fia is, utána a szolgabíró s egyéb uraságok, de az okon, hogy félbeszakítsák már a szép ünnepséget. A cselédek sürgölődni kezdtek az asztalok mellett, a poharak alját is felhörpintették, s Bogdán csendesen csoszogott nehezen a népek elején, a falu útján.
A száraz kortyokat nyelve. Nagyon fel volt zúdulva az érzése, s amint az úri asztaltól felkelhetett, mindjárt erősebb embernek találta magát. Hiszen nem tréfa az, ami vele esett Száz korona csilingelt egy csomóban a zsebében, aranyokban. Úgy kihúzta magát, hogy szinte megnőtt. A kocsma előtt elhaladva, kissé rátartian, hangosabban így szólalt meg:
- Ne nézzünk be ide, magyarok?
- Hát hogyne! - kiáltott a kántor, s összeütötte a tenyerét a feje felett.
- Én fizetem - szólt bátran Bogdán.
Máriskó az ura felé fordult csendesen:
- A tehenet ne felejtse el kend...
Bogdán feléje mordult:
- Nekem senki se beszéljen. Én ember voltam, ember leszek. Megmutatom, megmutatom. Nem igaz, magyarok?... Mi?
S nagy dübörögve lépte át a kocsma küszöbét elsőnek. A falusiak tolakodva siettek utána. Benn már gyertyák égtek az asztalon, és bazsarózsák kacagtak a poharakban. Az asszonyok is besompolyogtak, s az asztal sarkán egymás mellé ültek.
Bogdán sohase bajoskodott a maga mivoltával, de az ünnep úgy felborsolta, hogy az asztalfő előtt csapta le magát a székbe, s hangosan mondta:
- Egyszer élünk, testvérek! - S rákiáltott a kocsmárosra: - Bort ide, Stájn. Nekem is, másnak is. Én fizetem. Nagy az asztal, nagy üveget! Egyszer élünk!...
A szeme kigyúlt, s félrecsapta a kalapját. A hang, melyen beszélt, tetszett neki, s Máriskót maga mellé intette:
- Te hazamehetsz, asszony... Itt férfiak mulatoznak.
- Elfelejti magát, Gyuri.
Bogdán figyelmeztetőleg felemelte az ujját:
- Sss... Mars a tyúknak, ha a kakas szól... a zsidóra szólván, az asszonyokra mutatott az asztal végén: - Oda édest, Stájn. Én fizetem. Édest, mint a mézet, a szoknyáknak!
S bal kezét a füle mellett legényesen emelgette.
Mindjárt beszédes lett. A kisbírót maga mellé intette, hogy elmondja az esetet a méltsás úrfival a fasorban, s dicsekedve szólt:
- E kar fogta meg a kantárt. Vén kar? Nem igaz. Ebben az erő, s itt (a szívére mutatott) a becsület....
Úgy megnövelte az érdemeit a beszédben, hogy lekicsinyelte azokat, akik ünnepelték. A bort mohón töltötte. Felszökött s töltött mindenfelé az üres poharakba. Aztán helyet változtatott, vitte a székét, s - eszébe jutván - mindenféle történeteket az életéből, ifjú korából, férfi korából beszélt; s az asszonyok közé kerülvén, ócska pletykákat elevenített fel, a kacagást maga kezdvén meg úgy, hogy az izzadság a homlokán kigyöngyözött.
A cigányok besompolyogtak a mulatságra, s azok tudtak valami városi nótát, melynek a végén fütyölni kellett. Ezt pedig a falusiak mindjárt fütyölték, s a mulatság nekivadult. A fehérnépek verték a taktust az öklükkel, a legények kurjongattak, s a némbereknek csájt rendelt Bogdán urasan.
Bogdán a duhajkodásra kigombolta a lajbiját, helyet vágott magának a szoba szegletén, hogy ő táncoljon csürdöngölőt. Ifjú korában egyszer szépen tudta. Mind körülötte állottak fel, s tapssal ugratták a vén embert.
Ekkor már mindenki beszélni kezdett egyszerre, s kacagás, üvöltés hangzott a megsűrűsödött rossz levegőn. Bogdán Gyuriba három vénasszony kapaszkodott, s forgatták, a gazdák tölt pohárral a kezükben megújrázták a látnivaló komédiát, és a becsípett ifjú gazdák az asztal tetején művelték a bokázást iszonyú dübörgés közben. A bakter bekiáltotta a kocsmába az elütött tizenegy órákat, s ekkor a baktert is beráncigálták. Lenyomták egy székre, és addig töltötték a bort a szájába, míg tikkadozott.
Tizenegy... Az ajtó tán megnyílt ismét egészen nesztelenül (én nem tudom: igaz-e ez? s látta-e más Bogdán Gyurin túl?), s tán a Bogdán Máriskó sápadt, betegesen sovány fejét dugta be, de visszavonta rögtön, mintha megijedt volna, valami csúfságot látott volna... s becsapta az ajtót.
Bogdán ezt mindenesetre látta, s összerezzent az ajtó csattanására, mintha megrázták volna az ünnepelt vén embert. De bizonyos, hogy a Bogdán szavát kettévágta a csattanás, elhallgatott, elkomorult, s a kocsmárost behúzta a léces ketrecbe valami beszédre, pénzfizetésre, s onnan ki se bújt a szálába, hanem a hátulsó ajtón kisompolygott a vak éjszakába, hogy hazatérjen...
Nagyon nehéz volt a feje, s kapkodott a sötétségbe, mintha megkapaszkodni akart volna a vastag ájerbe. Elébb nem tudta, vajon messze van-e hazulról, aztán rekedten kiáltotta: - Máriskó, asszonyom, he! - S leült egy csomó kőrakásra, melyeket az út szélére hordtak az útmesterek, mert tudta, hogy még nincsen odahaza. A kiáltó hangja mind csendesebb lett, s végre csak a szája széléről tátogott, hogy hívja öreg hitestársát, hogy valami nagy bajt elpanaszolja neki.
Az ingét is kigombolta, s a kalapját levette a fejéből.
- Elment Máriskó - dadogta - mellőlem... Azonban a tehén... a tehén... Elment. El se jött... Egyszer éltünk... Vége.
És lekuporodott ismét a szemétdombra, s halkan rebegte:
- Máriskó, óh... búsulsz az uradért. Szegény öreg... A "Virág" elment... semmi sincsen. No nézd csak! hiszen csak nem fog könnyet ejteni Bogdán Gyuri, kit ünnepre állított a miniszter ő szentsége... Uram... az ő hosszas jó szolgálataiért... Bogdán Gyuri, ki haszontalan lett... gaz lett... szemét lett...
És felnézett az égboltra. Egy csillag úgy ragyogott, mintha kacagna. Dacosan szembenézett vele, kihúzta a nadrágszíjat, ráakasztotta a megkopasztott akácfa vastag ágára, s bedugta a fejét a hurokba.
Két kezét felemelte imádságra, s suttogva rebegte:
- Úr... Isten.
*
PETELEI ISTVÁN a magyar novella egyik legtehetségesebb megújítója; a hagyományokhoz kapcsolódva vitte új utakra a magyar prózát. Marosvásárhelyen született, polgárcsaládból. Budapesti bölcsészeti tanulmányai után visszaköltözött szülőföldjére, egy időben a Kolozsvár című lapot szerkesztette. Gyakorta járta Erdély tájait, ő írta az egyik első faluszociográfiát (Mezőségi út, 1884). Elbeszéléseiben az erdélyi kisvárosok és a székely falvak életét ábrázolta, erős szociális érzéssel, a társadalom elesettjei iránti együttérzéssel. Egyik első elbeszélőnk, aki az élet mélységei, a kitagadott, veszendő lelkek felé fordult. Kitett gyermekeket, elesett szegényeket, csalódott embereket, pártában maradt lányokat, öngyilkosságba hulló érzékeny lelkeket örökített meg, zaklatottabb, balladisztikus történeteiben. Sok elbeszélése szinte "prózában írt ballada". Kortársai nagyra becsülték művészetét, Thúry Zoltán az ő tanítványának tartotta magát. Életében öt novelláskötete jelent meg. Utolsó éveiben a reménytelenség és a betegség megbénította a tollát. Nem tudta végigjárni ő sem a kritikai realista útját.
Műveiből Bisztray Gyula válogatásában adott ki legújabban a Szépirodalmi Kiadó egy kötetnyit (Lobbanás az alkonyban, 1956).
Forrás: Magyar irodalom a századfordulón - Antológia sorozat a középiskolák számára VII. kötet - - Tankönyvkiadó, Budapest 1962.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése