Mennyi mindent megtett szívből értem,
míg tanultam, én, makacs gyerek.
Ő forgatta helyettem a szélben
a szikkadó sarjúrendeket.
Kévét hányt fel, kalász hullt hajára,
s lucskos őszön kukoricát tört...
Kicsi néném fojtott sóhajára
emlékszel-e gazos réti föld?
Remény nélkül maradt otthon szótlan,
s mégse marta irigység, harag,
hogy kis öccse messzi városokban
álombeli ábrákon farag.
Nem volt könnyű életem nekem sem,
de az övé százszor nehezebb:
Távlat se nyílt, merre, hol keressen
sima utat, kékebb egeket.
Én, ha a sors vélem rosszul bánik,
lázadok - de mit csinálhat ő,
mikor még el sem jutott a Vágyig
s széltől üzent neki a jövő?
Fülledt falu, rossz gondok, szegénység
s néhány csendes barátnő között,
ki találhat irgalmas, szép békét
s újat látó, merész örömöt?
Férjet vár s az elbukott szerelmek
alkonyában kislányt, kisfiút,
legyen, akit könnyesen szerethet,
ha anyátlan árvaságra jut...
Kifakult sors kicsi néném sorsa,
lassú patak, kövek közt botol.
hulló virágszirmokat sodor...
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 340-341. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése