Nézd, a völgy mint füstös kohó,
lehervadt a végső szikra,
sűrű, álmos csönd szitál a
pattogzott-meszű otthonokra.
Neszez növényi szerelem,
porharmat hull omló rögre,
térjünk meg szerelemhez
édes, mára - mindörökre.
Már én öltök bíbor-inget,
barna karom aranya villog,
kurta hajam bodza-szagú,
szalagos koszorút hordok.
Virágok, sárgák, vörösek,
pillézzetek rá a szívére,
mikor zöld selyemszoknyámig
hajtja bíbor szenvedélye.
vagyok én barna Mária,
vihart is tanítok táncra,
zöld szoknyámon forog a föld,
csillagképek kicifrázva.
Kígyótipró az én sarkam,
s halál ellen éles fegyver:
tíz fehér hold, gyémánt-szarvú
lapul gyöngyház körmeimben.
Tíz aranyos pecsétgyűrűt,
tíz napot hord a tíz ujjam,
napok, holdak szállnak az égből,
megbújnak mind szöghajadban.
Rézveretű a derekam,
vörösréz-kupa a mellem,
rézvörös lángok erdejében
kalapáltak karcsúra engem.
A csillagos vágy-paripákat
böjtös jászoltól eloldom,
a csillagos vágy-paripákat
hajtom a viharos mennybolton.
Napos oldala életemnek,
két bazalt-hegy a te vállad,
könnyeimnek vízválasztó,
istenek sírnak utánad.
Jajaj!
Nem tudom én, mire lettem,
élet-választók az éjek,
kettéhasít a vágy, a bánat,
akarom, hogy mint csillag, elégjek.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 337-339. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése