Ledőlök porosan, szomjasan a süppedt sír füvére,
arcomra árnyékot vet a sírkő elfeketült lapja,
onnan nézek a szikrázó, fellegtelen égre,
sólyom repül magányosan, szárnyait lassan mártogatva.
A hegyen a várrom: köd-ménjeiken ott hajkurásszák
a rablott asszonyokat a barbár urak, suhognak korbácsütések.
A tarlón az árva búzaszálak földbeszúrt aranylándzsák,
vagy lecsüggő fejű Jézusok, vagy szakállas vén vitézek.
S mint gyors zápor buborékjai a tó színét rajozva,
a rétet ellepik, kinyílnak, s foszlanak már
a kikericsek, s a lehelletnyi szélben szokasodva
e sok kék hajócska egymást lökődve úszkál.
Betyárok csontjai lázas és nyughatatlan szívem alatt,
s tán a csontok mellett a rozsdás, tölcséres csövű puska, -
és cirregés a réten, a zenélő-szárnyú bogarak
elnémulnak, s rákezdenek egy vad, vihar-előtti tusra.
És lódobogás rengeti a földet, látom, vágtatva jönnek
át a mezőn, csapzottan, villogó szemmel a betyárok,
a szakadt ing alatt a húsban véreb-körömnek,
vadrózsatüskének sarkantyú-nyomából vér szivárog.
Hajuk zsíros csomókban csüng nyakukra, a szőrös arcon
forradás, lóharapás kettős félholdja világít. - -
Hőkölnek, nincs kiút semerre! Hát veszteni kell a harcon?
Körül dübögni hallják pandúr-lovak patáit...
Pandúr-lovak? Zsandárok pisztolya körben? Tegnap még
Vak Illés múlatott, a félszemű, a félszemű, a bort kurjantva itta,
mint lámpás ölelte a terebélyes, világító-húsú Billege Böskét,
s szabadon kószált csikajával a szomorú Kölykes Pista.
Pandúr-lovak? Málnaszín és szalmaszín csikók,
tajtékos mennykövek, a pusztulást a hátatokon hordók,
megnyergeltek sátánok, hát mit hoztok? Bitót,
golyót, vagy inakat rothasztó kőből rakott koporsót.
Mint páncélos, bajuszos sáska-fej (csupa él, szöglet, kidülledt szem,
csőr-áll, sziklás halánték) zsandár-arc ragyog a napon.
Dörrentsd el homlokodon a pisztolyt! Nem... De mégsem...
Vágd a fokost szívedbe, de halj meg szabadon...
Ó, az az arc! S egy régi kunyhó, esti tűz emléke sajog,
zúg a nád, s rojtos fekete kendő száll az égen: vándormadarak.
Zsandár-arc? Mint őskori lávaömlés, kő-özön, sziklazuhatagok!
- de iker-láng. S pisztolyát a földnek fordítja a betyár, a fiatalabb.
Egy-csecs gombját marcangoló testvér-gödölye mi lettél?
Vadászsólyom! Vaskesztyűs úri kézről röppenő. Sólyom? Dögkeselyű!
De téged is az nevelt, az a csonttorkú tél,
az a pusztai szél -
és elkomorul a betyár és lő, arcát füst lepi el...
Zsandár-fejek? (Lapul az áruló a sásban vacogva, nyögve.)
Dögöljetek meg4 S hosszú kék láng csap ki a pisztoly csövén.
Feleselnek egymással a fegyverek füstölve, dörögve. -
Ó, erdő, farkas-magány, seb-gyógyító csönd, elérhetetlen remény!
S az erdőben a harc zaját riadva az édes őszi légbe szimatol
egy falka szarvas, gubancs-agancsú bika, meszelt-farú ünő,
s gázolva egymást futni kezd, úszik a sárga habon,
míg összecsap a láng, a láng mögötte, az őszi, zizzenő.
Meghalni, hisz ez lehetetlen! A jószág követ nyal,
éhség, üszkös rongy, kíntól legörnyedt táj amerre látsz.
Az úr kölyke játszik lófejnyi rubinttal, arannyal,
a mienk meg könnyű, s üresbelű, mint magtalan kalász.
Meghalni, S az egyik betyár a ló nyakára omlik
és vérbe mázolódik megőszült hajatincse.
A ló fehér hasán a fekete tasakkal, tátott pofával föltoronylik,
mint roppant sas, ha szállni készül, s elzuhan nyerítve.
S égbe szökik a kövér ló, a másik, kapál, merev farkára ül,
s úgy pörög a betyárral. Füstölgő fustély a kézben,
amíg a földre hull és elfakul, a betyár-szem kihűl, -
s lova nyihog, a szemgolyó-fehérje látszik, kering a réten.
Egy dörrenés, a győztes, az utolsó. A pandúr a levegőbe lőtt.
Füstcsíkot húzva száll a golyó a néma űrön át.
Ledöntve már a meg-nem-alkuvók, a szabadság-szeretők,
a megszelídült vad fejek nagy, véres, bomlott dáliák.
Az ellobbant vulkán-szívűek, habvert futó szablyái
az emberi reménynek, az úri szügybe dúló lándzsák,
a nyomor kelyhét örömmel beporzók, a szegénység ordasai,
kik egy testbe gyúrva hordozták a föld nyögését, zokogását,
a betyárok, puszták sasai, mennydörgési a rengetegnek,
a reménytelenségnek komor máglyákkal üzenők,
csillagsugarak kévébe kötői, rozmaringoktól-kegyeltek,
csüdig gazdag rémületbe gázolók, szeretők keblén pihenők!
Egy dörrenés. Szívem volt... autó az úton... vadász az erdőn... semmi?
Betyárok... ifjúság... szerelem... nyár... erős nép!
Fejemet fölkapom. Izzik a himlőhelyes rét, a fű elkezd zizegni,
s az alvadt égen átsuhan egy lökhajtásos repülőgép
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 321-318. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése