A rádió harsogta tegnap a hírt,
hírek közt, Dulles beszéde után,
hogy most, télen, január derekán,
lilakék gyertyáit felgyújtva, kinyílt
kopasz zalai tájon valahol
egy árva bokor,orgonabokor.
Palánk mellett - gondolom - ott, hol a ház
meszelt falát mindig éri a nap,
s a rózsafák fején zsák a kalap,
(hiszen rózsáira a gazda vigyáz)
ott nyílt ki, míg rá senki se gondolt,
tél közepén pár virágot bontott.
Mert süt a nap, meleg van, lám tizenöt
celzius és ez az árva bokor
kapja magát és mindent kipakol
hirdetni már most is a fényt, levegőt,
életet! S hol úgy fehérlik a fal,
mereng lilakék virágaival.
Sejti-e szegényke, hogy holnapra már
lefagyhat, ágait hó lepi be,
csipog fölötte fázó cinege,
s mit tavasznak hitt, az tél volt, január?
Mindegy, nem arra gondol, mi lehet,
csak betölti, amiért küldetett.
S mi egy nyíló májusi orgonafa
őhozzá képest, ki a tél derekát
felvirágozta az élő virág
tavaszával? Mert nekem ő a csoda,
hogy lássam meg: nincsen lehetetlen,
amit tennem kell, most kell tennem.
Tudom, lefagy; de ősszel is lekaszál
minden virágot a sors, legalább
ő csoda volt, szívünkbe itta magát,
s így örökké él a hős orgonaszál,
mert a télben is lett tavasza -
mindig a bátornak van igaza.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 305-306. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése