Hetven év telt el a gyönyörű pünkösdi nap óta, hogy Szent István koronáját Ferenc József fejére tették.
A káprázatos fényben, ragyogásban a magyar nemzet öröme és boldogsága tükröződött.
1867 június 8-án indult el a koronázási menet a Mátyás templom felé. Legeslegelől a bandérium élén Ráday Gedeon, mint a jászkunkapitányság főparancsnoka. Vállán párducbőr, oldalán Lehel kürtje. Követi a jászok és kunok bandériuma. Majd Magyarország összes vármegyéinek bandériumai, saját színeikben és zászlóikkal. Külön a főváros küldöttsége. Hódolatteljes tiszteletből Erzsébet királyné színeit viselik.
Andrássy Gyula gróf, a miniszterelnök, minisztereivel együtt pompás díszmagyarban. Aztán a legmagasabb rangú katonák és a keresztet vivő püspök. Külön csoportban a főhercegek.
Közvetlen a keresztet vivő püspök után hófehér lovon a király, udvari kíséretével, majd az ország összes érsekei és püspökei teljes egyházi díszben.
Lassú méltósággal halad Mária Terézia gyönyörű barokk hintója, melyben a királyné ül magyar díszöltözetben. Mária Terézia hintója csupa arany és kristály. Belsejét Rubens képei ékesítik. A batárt nyolc fehér ló húzza. A lovak sörénye majdnem a földet sepri és gyöngysorok vannak beléfűzve.
A királyné udvari hölgyei és palotahölgyei négylovas hintókon. Köztük szerényen meghúzódva Ferenczy Ida. Majd magyar testőrök és huszárok csapata zárja be a káprázatos menetet.
Bent a Mátyás templomban a hercegprímás teljes díszben, nagy papi kísérettel a főoltár előtt várja a királyi párt. Az emelvényen foglalnak helyet, míg a kíséret tagjai közül azok, kiknek joguk volt a templomba lépni, elhelyezkednek.
Felhangzik Liszt Ferenc koronázásra írt zenéje és a mise elkezdődik. A király átmegy az evangéliumi oldalra és leül egyedül az ott felállított trónszékre. Haynal bíboros, a kalocsai érsek a következő szavakkal fordul a hercegprímás felé.
„Tiszteletreméltó Atyám. Az Anyaszentegyház úgy kívánja, hogy az itt jelenlevő nemes lovagot az ország királyi méltóságára emeld.”
A hercegprímás most intő szavakat mond a királynak. Inti a jó erkölcsre, az irgalmasságra, a törvények megtartására és Krisztus alázatos és hűséges követésére. A király letérdepel, úgy hallgatja a hercegprímás intő szavait. Aztán két kezét a Bibliára téve megesküszik a törvények, a jog, az igazság és a béke megtartására.
És most következik a nagy történelmi pillanat, mikor a hercegprímás és a nádorhelyettes, Andrássy Gyula gróf miniszterelnök Ferenc József fejére teszik Szent István koronáját s magyar királlyá koronázzák.
Ferenc József feláll térdéről kezébe veszi a jogart, baljába az ország aranyalmájával és a prímás főpapi kíséretével a trónhoz vezeti. Ugyanekkor mikor Ferenc József leült trónjára, Andrássy Gyula gróf miniszterelnök, mint nádorhelyettes kiállt a templom kapujába és kalapját magasra lengetve hangosan kiáltja: „Éljen a király!”
Az ágyuk dörögnek, a harangok megszólalnak és a nép örömujjongással üdvözli alkotmányos, törvényes királyát.
A király most a hercegprímáshoz fordul és kéri, hogy Erzsébet császárnét koronázzák meg Magyarország királynéjává.
Ezt a szertartást a veszprémi püspök végzi. A királynénak nem fejére teszik, vállát érintik a szent koronával, a püspök ezt mondja: „Erzsébet, én a haza királynéjává, Magyarország szeretett anyjává koronázlak téged.” Erzsébetet a király oldalára vezetik a trónra és felharsan a Te Deum.
A király a kíséret nagyobb részével a helyőrségi templomba ment, gyakorolni a szent koronával járó egyik jogát az aranysarkantyús lovagok felavatását. A királyné pedig az egész hölgykísérettel visszatért a budai palotába, nehéz brokát ruháját könnyű tüllruhával cserélte fel és a Lloyd palotából nézte végig gyermekeivel együtt a koronázás további ünnepségét.
A lovaggá ütés fényes szertartása után a király megint fehér lovára ült. A menet megindult, az ágyuk újra megszólalnak, a harangok zúgnak, folyton megújuló üdvkiáltások között halad a király Szent István koronájával fején és palástjával a vállán, ragyogó kíséretével együtt Pest felé a belvárosi plébánia terére.
Végre megérkezik a menet a mai Eskü-térre.
Ferenc József leszáll lováról, a magyar főlovászmester kivont karddal és egy püspök az apostoli kereszttel megy előtte. Ő maga a hercegprímástól, a kalocsai érsektől és magyar minisztereitől kísérve felhalad az eskü-emelvény lépcsőjén.
Andrássy Gyula miniszterelnök átnyújtja a királynak az eskü szövegét. A király átadja a hercegprímásnak és baljába fogva Szent István apostoli keresztjét arccal a templom felé fordul és esküre emeli fel jobbját. - Magyarország ősi törvényeit, megtartom és megtartatom. Isten engem úgy segéljen!
Az eskü után az egész menet átvonul a Lánchídtérre, melynek azóta Ferenc József-tér a neve. Ennek a térnek a közepén állt a Királydomb, melyet Magyarország vármegyéinek földjéből hordtak egybe. Mikor a királyi menet megérkezett, a király kivált kíséretéből és fehér paripáján, fején koronával, vállán palásttal felvágtatott a Királydombra. Kardjával a négy világtáj felé vágott, jelezve, hogy az országot bármely oldalról támadja is meg az ellenség, meg fogja védelmezni.
A király és a nemzet megtalálta egymást.
A királyné, ki egymáshoz vezette őket, ott állt a Lloyd palota ablakában. És ott állt mellette két gyermeke, a 9 éves trónörökös, Rudolf és leánya, Gizella.
Erzsébet jobb keze a trónörökös fején pihent, míg baljával az örömtől mámoros, a királyt körülrajongó tömegre mutatott.
- Ez majd a tied lesz egyszer Rudolf. Tied lesz a magyar nemzet szeretete, ragaszkodása, hűsége. Vigyázz rá! A legnagyobb kincs és legfőbb érték örökségedben, mely Isten rendeléséből reád fog szállni.
A magyar nemzet ősi szokás szerint koronázási ajándékot ad a királyi párnak. Százezer aranyat. Erzsébet arra kéri férjét, adják oda ezt az összeget a magyar szabadságharcban küzdött honvédek menháza számára.
Ferenc József teljesítette felesége kérését.
*
Az országos ünnep után jönnek a munkás hétköznapok. Királyra, nemzetre nagy feladat vár. Magyarországnak a nyugati műveltségbe és gazdasági életbe való belekapcsolása.
Az ötvenes évek reformmozgalma szédítő iramban repítette fel a nemzetet. Soha el nem halványuló, az egész európai horizontot bevilágító csillagok ragyogtak fel égboltunkon, államférfiak, mint Kossuth Lajos, Széchenyi István, Eötvös József, Deák Ferenc, költők, írók, mint Vörösmarty, Arany, Petőfi, Vajda János, Jókai, hadvezérek, mint Görgey, Damjanich, Klapka... Aztán jött Világos... Az emberek Mohácsra gondoltak, a nagy temetőre.
1867-ben a koronázás után mindenki úgy érezte, folytatni kell a munkát.
A halhatatlanok megmutatták az utat. Csak legyen erőnk rajta járni.
Természetesen Deák Ferencre akarják bízni az ország hajójának kormányzását, de az öreg tekintetes úr Andrássy Gyula grófot ajánlja maga helyett miniszterelnöknek. Nem akar elfoglalni, sem hivatalt, sem díszt, sem kitüntetést.
De mikor azt mondják tapasztalatára, bölcsességére, tekintélyére van szükség, akkor elhagyja kehidai magányát.
Felköltözött Budapestre és ott élt az Angol királyné-szálló két egyszerű szobájában. És nem volt politikai esemény, melyet meg nem tárgyaltak, meg nem beszéltek volna vele. Ide címezte neki Erzsébet levelét, melyben ez állt: „Tudom, nem szeret meghívást elfogadni, de talán az én kedvemért mégis kivételt fog tenni és eljön hozzám ebédre”.
*
A királyné, mióta megismerte, mindig otthonának tekintette Magyarországot. Amint tehette, leköltözött hozzánk. Bécsi lapok kiszámították és ritkított betűkkel közölték, hogy a császárné az év 365 napja közül 228-at töltött Magyarországon. Andrássy Gyula gróf indítványára a nemzet megvette a királyi pár számára a gödöllői uradalmat és Erzsébet most még szívesebben látogat le hozzánk Gödöllőért még külföldi utazásairól is le tudott mondani, pedig az utazgatásban épen olyan nagy kedve telt, mint édesapjának.
Szerette az idegen földön való bolyongást, ahol minden szertartásosság nélkül, rangrejtve járhatott meghitt kíséretével. Legszívesebben Ferenczy Idát vitte volna magával, de a gyönge szervezetű fiatal nő nem bírta a nehéz, fárasztó hegymászásokat, gyalogtúrákat. Így került Erzsébet mellé Festetich Mária grófnő udvarhölgynek.
Mert mikor útitársat, meghitt kísérőt kellett választani, megint csak magyar emberre esett a királyné választása. Magyar volt főudvarmestere is, Nopcsa Elek báró.
*
A békés munkálkodás, a harmonikus együttműködés napjaiban egyszerre csak szörnyű hír érkezik. Miksa főherceget, ki Mexikóban császár lett, fellázadt alattvalói elfogták.
Ferenc József rossz sejtelmeinek igaza volt, mikor nem bízott a francia segítségben. III. Napóleonnak az európai bonyodalmak miatt szüksége volt Mexikóban levő csapataira, visszahívta őket és Miksa védtelenül kiszolgáltatva a lázadók kezébe került.
A koronázási ünnepség után még két hét sem telt el, mikor Miksát Mexikóban agyonlőtték.
A gyászhír az egész Habsburg családot lesújtotta.
Zsófia nagy beteg lett és nem is nyerte többé vissza egészségét. Még egypár esztendeig élt, de ez már csak lassú búcsúzkodás mindentől, ami valaha drága és kedves volt neki.
Ferenc József némán, fejét lehajtva fogadja a gyászhírt, Erzsébet, ki legkedvesebb sógorát vesztette el Miksában, erőt vesz fájdalmán, hogy férje mellett állhasson a szörnyű órákban.
Elindult a trónért, koronáért, - gondolja Erzsébet, - hogy aztán 35 éves korában idegen földön idegen emberek kiontsák vérét. Szegény Sarolta, hogy tüzelte, lelkesítette férjét. Pedig milyen boldogok lehettek volna ott a tenger mellett a szép miramarei kastélyban. Szépek, fiatalok voltak és annyira szerették egymást. És most?... Mi lesz Saroltával? Vajon hogy viseli azt, ami ráméretett?
Erzsébet még nem tudta, hogy Sarolta beteg és nem is fog meggyógyulni. Mikor férje kivégeztetésének híre megjött, elvesztette öntudatát és nem is nyerte vissza többé e földi életben. Mint élőhalott élt a miramarei kastélyban, nem tudva semmiről, nem emlékezve semmire. Egész nap, néha éjszakánként is ott állt a kastély ablakánál és várta férjét, ki diadalmas hősként, császári díszben fog hozzá megérkezni Mexikóból.
*
Lassanként megenyhül kissé a sötét gyász és az emésztő fájdalom. Ferenc Józsefnek minden csapást segít elviselni rendíthetetlen kötelességérzete, a tudat, hogy történjék bárhol bármi, neki mindig helyén kell maradnia.
Erzsébetnek is nagy gondjai vannak fia nevelése körül, mely nézete szerint nem a kívánatos irányban halad.
Rudolfot csecsemőkora óta nagyanyja utasítása szerint nevelték. Mindenekelőtt az uralkodói öntudatot kell erőssé tenni benne, mondta Zsófia.
Erzsébetnek mindjárt kezdetben voltak kifogásai. Ő, mint kijelentette, embert akar fiából nevelni. Derék, élete minden vonatkozása és körülményei között helytálló embert.
De bár befolyása Rudolf születése után egyre erősödött és hatalmasodott, ebben a kérdésben nemcsak anyósával, hanem az egész Habsburg ház szellemével, hagyományaival találta magát szemben.
Itt még sokkal erősebben és keményebben kellett harcolnia, mint mikor a magyarokért küzdött és a harc, sajnos, sokkal sikertelenebb volt.
Ferenc József is azt akarta, hogy fiát a hagyományok és a Habsburg dinasztia átöröklött szellemében neveljék. Rengeteg gondja és baja között nem foglalkozhatott sokat Rudolffal és úgy gondolta, nem tehet többet és jobbat fia érdekében, mintha nevelését olyan férfiakra bízza, kiket környezete, tanácsadói, mint kitűnő, hűséges embereket ajánlanak.
Ezek a kiválasztott férfiak, lehettek jó katonák, a császár igazi hívei, de a neveléshez nem értettek.
Annyira nem értettek, hogy az élénkeszű, túl korán fejlett gyermek lelkiéletének kialakulása mindjárt kezdetben rossz utakon haladt. Uralkodói önérzetét erősítették, de az ezzel járó felelősségérzetet nem bírták a gyermekbe belenevelni. Gyors felfogású, fogékony elméjének bő táplálékot adtak, de nem szoktatták fegyelmezettségre, kívánságainak, szeszélyeinek megfékezésére. A birodalom leendő uralkodójának kedvében akarván járni, óvakodtak az őszinteségtől. A gyermek már azt is tiszteletlenségnek veszi, ha figyelmeztetni merik valamire.
Erzsébet, mikor látja, milyen rossz és helytelen ösvényen halad Rudolf nevelése, azonnal tudatja férjével. A nevelőket kicserélik és Rudolffal most szigorúan bánnak. De ez nagy visszahatást okoz az ideges gyermek lelkében.
Rudolf külön udvartartást kap és most megint új arcok veszik körül. Ezek azon dolgoznak, hogy mindenkitől elidegenítsék és saját önző céljaiknak nyerjék meg a trónörököst.
Elméjét foglalkoztatták, de szívét elhanyagolták. A tudást erőltették és a lélek erősítésével, képzésével nem sokat törődtek. A tragikus végzet, mely később lesújtott a szerencsétlen királyfira, a még szerencsétlenebb szülőkre, már ott leselkedett a gyermekszobában és várta, mikor üt az óra, melyben magával sodor majd mindent.
*
Egyelőre ezek még a jövő árnyképei és senki nem sejtheti, hogy valamikor döbbenetes valósággá válhatnak.
Most napfény, derű, melegség mindenhol.
Magyarországot hihetetlen gazdasági és kulturális fellendülés emeli magasba. Budapest, melyet az ötvenes években egy angol utazó Európa legnagyobb falujának nevezett, egyszerre kezdi kiformálni saját egyéni arcát, jellegzetes karakterét és Európa egyik legszebb városává fog fejlődni.
Jósika Miklós regényt ír ezzel a címmel „Egy kétemeletes ház Pesten”. A kétemeletes ház nagy ritkaság és nevezetesség volt akkoriban. Alig telik el néhány esztendő, a kiegyezés után gomba módra emelkednek a többemeletes bérpaloták. Felépül az Andrássy-út, akkoriban még Sugár-út a neve, a körutak, a művészi nagyvillák. Már áll az Operaház, a Szent István Bazilika, a Népszínház, a Parlament palotája. Budapest lassan leveti gyermekcipőit, egyre jobban fejlődik, nő, hatalmasodik. Óriási magyar vállalatok, bankok ideterelik a külföldi tőke érdeklődését, vasutak hálózzák be az egész országot, hajók futnak a Dunán a Fekete tengerig, Széchenyi István álma valóra vált.
Az irodalom, a művészet, tudomány virágzásba borul. Arany János alkotó ereje hihetetlen méllyé válik és óriási magaslatokat ér el. Ott áll mögötte a magányos, bús vándor, Vajda János. Ott sorakoznak a fiatalok... A festőművészetben Munkácsy Mihály, Paál László, Szinyei Merse Pál, a muzsikában Liszt Ferenc, a szobrászatban Fadrusz, az építőművészetben Ybl Miklós és a többiek.
És Erzsébet kedvelt regényírója, Jókai, kinek a királyné úgyszólván minden könyvét a megjelenés után azonnal elolvasta és gyönyörködött benne. A királyné egy ízben így szólt Jókaihoz:
- A maga regényalakjai, kedves Jókai, mind jó ismerőseim. Tudom, hogy csak a maga fantáziájában kaptak életet, és mégis közelebb állnak hozzám, mint sok eleven ember. Én jól ismerem Kárpáthy Zoltánt, Ankerschmidt lovagot, Baradlay Richárdot, meg a többieket. Az életem szegényebb és sivárabb volna, ha a maga jóvoltából össze nem hoz velük a sors.
A királyné otthona Magyarország, főként Gödöllő. Itt rendezik a híres vadászatokat, lovaglóversenyeket, mulatságokat. Itt fogadja Erzsébet a magyar tudomány, művészet és politikai élet kiválóságait.
A koronázás utáni években óriási ünnepségeket rendeznek Bécsben és Budán. Egymásután érkeznek a fejedelmi vendégek.
Eljön a walesi herceg, a későbbi VII. Edward angol király, a porosz trónörökös, feleségével, az orosz trónörökös.
De mindezek között a fejedelmi vendégek között legérdekesebb a perzsa sah látogatása. A királyné még esztendők múltán is mulatott, ha Perzsia felséges uráról beszélt.
A sah európai körúton volt és már sok furcsa hír előzte meg idejövetelét. Párisban egyik szolgája elvesztette a sah kedves kis kutyáját és felséges gazdája egyszerűen ki akarta végeztetni az ügyetlen szolgát. Nagyon csodálkozott, sőt méltatlankodott, mikor megmagyarázták neki, hogy a francia törvények nem engedik az ilyesmit. A tettest fel kell jelenteni a bíróságnál, és ha az bűnösnek, vagy hibásnak találja, tettéhez illő büntetést szab ki rá. De gondatlanságból származó kutyavesztésért Európában nem szoktak embervért ontani.
A sah csodálkozott, sőt méltatlankodott. Aztán így szólt:
- Na jó, hát ha így van, legyen így... - De szemmel láthatólag nem volt megelégedve az európai törvények szellemével. Kivált mikor megtudta, hogy szolgája kereket oldott és egy francia nagybirtokos fogadta fel. Hát ez hallatlan!... Így még Perzsiában sem húzhatja el a nótáját...
Bécsben nagy várakozás előzte meg jövetelét.
A sah tiszteletére udvari ebédet rendeztek. A hivatalos méltóságok mind a fehér teremben gyülekeztek. A sah - sötét arcú szikár férfiú - nagyvezére társaságában jelent meg. A nagyvezér, - kinek méltósága körülbelül egy európai miniszterelnökének felel meg, - két lépésnyire követte urát és úgy leste parancsait.
Mikor a császári pár bevonult, a sah szinte megbűvölve nézte Erzsébetet. Sokat hallott már az uralkodóné szépségéről, de amit látott, minden várakozását felülmúlta.
Csak nézte és bámulta Erzsébet gyönyörű arcát, fehér brokátba burkolt tökéletes alakját, gyöngyökkel átfűzött aranyosbarna haját. Nézte elölről, oldalról, majd hátulra került és úgy kezdte bámulni.
Ferenc József, ki eleinte mosolyogva figyelte a sah elragadtatását, megelégelte a bámulást és halkan figyelmeztette kelet nagy urát franciául:
- Sir, kérem nyújtsa karját feleségemnek és vezesse az asztalfőre.
A sah asztalhoz vezette Erzsébetet, de nem az etikett szerint karját nyújtva, hanem megfogva kezét és mint a gyermekek szokták, kézlóbálgatva ment vele az ebédlőterembe.
A sah helyét Erzsébet jobb oldalán jelölték ki. Vele szemben volt Ferenc József terítéke, mellette pedig a sah nagyvezérének kellett volna ülnie.
- A nagyvezér azonban, - hiába intett neki a főkamarás, - nem ült le a császár mellé, hanem csak állt mereven a sah háta mögött. A főkamarás halk szavú kérő figyelmeztetésére gyorsan odavetette:
- Hogyan ülhetne le a rabszolga az ő urával egy asztalhoz? Örvendeznie kell, hogy kegyes sorsa megengedi itt állni mögötte és hódolattal lesni parancsait.
A kamarás ezt később elmondta Ferenc Józsefnek, aki kitűnően mulatott rajta és nevetve fordult hadsegédéhez, Bellegarde tábornokhoz.
- Nagyon jó, nagyon jó... A nagyvezérnek, a birodalom első emberének inasként kell állni háta mögött. Haj, haj, keleten aztán értenek az uralkodáshoz, ugye, kedves Bellegarde gróf?
A díszebéd felejthetetlen élmény volt a bécsi udvar számára.
Előételnek halat hoztak, majonézzel.
A sah kivett a mártásból, megkóstolta, nem ízlett neki, mert elfintorította arcát. Aztán szépen visszatette az ezüst csészébe.
Ferenc József komoly méltósággal ült helyén, csak néha nézett lopva és kérőleg ragyogó szép feleségére. Attól félt, hogy Erzsébet nem tud uralkodni magán és hangos kacagásba tör ki.
Erzsébet arca meg-megrándul ugyan az elfojtott nevetési vágytól, de azért változatlan figyelemmel és udvariassággal beszélt a sahval franciául. A sah társalgás közben hátra-hátra fordul a háta mögött álló nagyvezérhez és egy-egy perzsa mondatot vet oda neki, szikrát nem törődve azzal, hogy sem az uralkodópár, sem a társaság többi tagja nem érti, amit beszél.
A Burg szakácsa remekelt az udvari ebéd összeállításánál, de a sahnak nem igen ízlett a bécsi szakácsművészet. Mikor a felszolgáló lakáj elébe tartotta a különböző, egymásután következő pompásabbnál pompásabb fogásokat, csak intett, hogy mehet tovább, - nem kell. Amellett úgy látszik éhes lehetett, mert minél tovább húzódott az ebéd és minél több fogást küldött el, annál kedvetlenebb lett az arca.
Végre óriási ezüst tálcákon szamócát hoznak. A sah arca felderül.
Hirtelen kikapja a lakáj kezéből az óriási ezüst tálcát, maga elé tette és egy szemig megette a szamócát, melyet legalább tizenöt ember számára készítettek elő.
Este bemutatták a királyné kíséretét Perzsia felséges urának. Mikor az öreg Lichtenstein hercegnét meglátta, bosszúsan elfintorította arcát és csak ennyit mondott: Merci, assez. (Köszönöm, elég volt.)
A táncestély azonban nagyon megnyerte tetszését, gyönyörködve nézte a táncoló párokat, csak azt nem értette, miért nem végeztetik ezt a fáradságos munkát az európaiak inasaikkal és szolgálóikkal? Miért fárasztják ennyire magukat?
Még mulatságosabb volt a másnapi sétakocsizás.
A sah Bécs látványosságait akarta megnézni, a császár, hadsegédét, Bellegarde gróf tábornokot rendelte mellé kísérőül.
A sah felszállt az udvari hintóba és mikor a tábornok baljára akart ülni, ahogy Ferenc Józsefnél szokta, a sah egy méltatlankodó kézmozdulattal a szemben lévő kisülésre parancsolta.
A tábornok nem tehetett egyebet, leült szembe. Így hajtattak ki a Burgból.
A nap erősen sütött, a sah mikor kocsiba szállt, fehér napernyőt tartott kezében. Most hirtelen kinyitotta az ernyőt és a teljes tábornoki díszben összes érdemjeleivel tündöklő gróf kezébe nyomta, hogy tartsa a feje felett.
Így kocsiztak végig a Ringen, a sah kényelmesen hátradőlve az udvari ülésen és szemben vele a tábornok, kuporgott, kezében a kifeszített napernyővel.
A jó bécsiek hetekig mulattak ezen a sétakocsizáson.
A keleti fejedelem különben hozzánk Budapestre is ellátogatott. Nagyon jól érezte magát.
A lovas rendőrök különösen megnyerték tetszését és néhányat meg akart venni, hogy hazaviszi Perzsiába. Nagyon álmélkodott és csóválgatta fejét, mikor megmondták neki, hogy nálunk nem lehet embert vásárolni vagy eladni. Ki-ki saját ura és azt szolgálja, akit akar.
- Hát, - mondta a sah, - a ti dolgotok. Nekem ugyan nagy balgaságnak tetszik, de ha nektek így is jó...
A lóversenyre is kivitték, de pár perc múlva felkelt helyéről és csak annyit mondott:
- Az állatok nagyon szépek, de mit nézzek én itt tovább? Úgyis tudom, hogy egyik ló jobban fut, mint a másik. Hogy melyik a leggyorsabb lábú? Nem mindegy az nekem és nem mindegy nektek is?... De hát olyan furcsák vagytok ti európaiak, hogy én semmin nem csodálkozom, amit nálatok látok, vagy tapasztalok.
*
A vidám, humoros fejedelmi látogatásnak vége és Erzsébet ismét itt van nálunk.
Itt születik a budai várban 1868 április 22-én a királyi pár legfiatalabbik gyermeke: Mária Valéria. Úgy hívták: a magyar királykisasszony. Nemcsak azért, mert Budán látta meg a napvilágot, hanem, mert édesanyja magyar dajkát vett mellé. Valéria előbb tudott magyarul mint németül.
Az ötéves Valéria szép kis magyar verssel búcsúzik nénjétől, Gizellától (a verset a királyné maga írta) kit 1873-ban Lipót bajor herceg vett feleségül.
Gizella még nincs egészen 17 éves, mikor férjhez megy, édesanyja korainak is találta a házasságot, de a fiatalok annyira szeretik egymást, hogy szívesen adja rájuk áldását.
Nagy ünnepségek között ülik meg Bécsben a királyi pár legidősebb gyermekének esküvőjét. A jelenlevő fejedelmi vendégek, násznép, udvari méltóság egyértelműleg megállapítják, hogy Erzsébet a legszebb, legragyogóbb királyi asszony egész Európában.
A legfiatalabbik királykisasszony, Valéria nagyon ragaszkodó, melegszívű gyermek. Erzsébet úgy akarja, hogy amint serdülni kezd, magyar nevelőt vegyenek mellé. Ferenc József készséggel egyezik bele felesége kívánságába. Most kezdi belátni, hogy Rudolf nevelését milyen szerencsétlenül vezették. Teljesen megbízik Erzsébet módszerében és örül mikor meghallja, hogy a tudós püspököt, Rónai Jácintot hívták meg a kisleány történelem tanárává.
Ebben az időben különben nagyon népszerű a magyar nyelv a Habsburg családban.
A fiatalabb nemzedék mind kezd magyarul tanulni. Károly Lajos főherceg fia, Ferenc Ferdinánd, a király unokaöccse, (a később Sarajevóban meggyilkolt trónörökös) már tíz éves korában kezdett magyar leckéket venni.
A király egy ízben látogatóban volt öccsénél, Károly Lajosnál és bementek a kisfiú dolgozószobájába is.
Ferenc Ferdinánd éppen a magyar igeragozásnál tartott.
- Mit csinálsz Ferenc? kérdezte a király.
- Magyarul tanulom.
- Tanulok, - igazította ki az uralkodó.
- „Lom”, - védte fiát Károly Lajos.
- „Lok”, - erősködik a király. Különben ezen ne vesszünk össze. Sisi mindjárt itt lesz, megígérte, hogy utánam jön. Ő majd megmondja, hogy „lok” vagy „lom”? Remélem, Sisivel nem fogtok vitatkozni?
- Nem, nem, - húzta be vállát Károly Lajos. - Hiszen mindenki tudja, hogy feleséged kitűnően beszél magyarul.
- A leányom, Valéria is, - büszkélkedett Ferenc József.
Erzsébet csakhamar megérkezett és igazságot tett a vitatkozó felek között.
A király szemmel láthatólag nagy súlyt helyezett Valéria magyar tudására, mert még egyszer megemlítette és biztatóan tette kezét unokaöccse, Ferenc Ferdinánd vállára.
- Te is megtanulsz majd tökéletesen magyarul, csak igyekezzél fiam... Nemsokára utoléred Valériát.
- - -
Ferenc József nagyon igazságos, kiegyensúlyozott, mérlegelő, megfontolt természetével nem tesz különbséget gyermekei között. De az biztos, hogy Valéria a legmelegebb szívű és legbarátságosabb az egész családban. Ferenc József arca felderül, valahányszor látja.
Egy ízben, mikor Gödöllőn voltak, a királyné megint dicsérni kezdte Valéria szelídséget, kedvességét és kiemelte, hogy milyen jól halad a magyar történelemben.
- Igazán annyira szereti a történelmet Valéria? - vág közbe az uralkodó. - Látod Sisi ezt örömmel hallom. Tudom, a te kedveltjeid a költők és írók, de hidd el nekem, semmi sem fejlesztheti annyira a fiatal lelket, mintha a történelem útján megismeri a nagy emberek hősiességét és áldozatkészségét. A napokban, - amint időm engedi - meglepem Valériát és bemegyek történelem órájára.
A király másnap csakugyan bement a történelemtanításra. Váratlanul bejelentetlenül jött, nehogy zavarba hozza a gyermeket és intett a püspöknek, hogy csak folytassa a tanítást.
- Fenség, fordult Rónai Jácint a kis Valériához, kegyeskedjék megmondani, mit tud Buda váráról?
- Buda vára... Buda vára... - dadogott Valéria, mert nagyon zavarban volt, hogy édesapját meglátta.
A püspök segíteni akart.
- Miről nevezetes Buda vára?
- Hogy én ott születtem, - mondta boldogan és büszkén Valéria, hogy meg tudott felelni a kérdésre.
- Nana, kislányom, - vágott közbe a király mosolyogva - történtek Buda várában ennél sokkal nevezetesebb dolgok is.
És mikor látta, hogy a kislány szeme könnybe lábad, jóságosan megsimogatta haját.
- Igaz viszont, hogy reád nézve ez volt a legnevezetesebb. Hát csak folytassuk püspök úr. Szíveskedjék elmagyarázni az én kis leányomnak, hogy ez a vén Buda vára, átélt már sokkal nagyobb dolgokat is, mint hogy ő - mindnyájunk nagy örömére - ott született.
Később aztán nevetve mesélte el a király Erzsébetnek.
- A te szerény, félénk kis leánykád!... Azt tartja Buda legnagyobb nevezetességének, hogy ő ott látta meg a napvilágot. Na, mit szólsz ehhez, Sisi?...
Erzsébet is mosolygott, de kissé erőltetve.
- Ez csak gyerekesség. Sokkal több gondot okoz nekem, hogy Rudolf...
Most Ferenc József arca is nagyon komoly lett.
- Nos, mi hír róla? Csak nincs valami baj?
- Baj éppen nincs. Új nevelője nagyon derék ember. Bár a többi is ezen a nyomon járt volna, akkor nem lenne aggodalomra okunk.
- Mit ír az új nevelő?
- Itt van legutolsó levele. Most jött, néhány órával ezelőtt.
És Erzsébet hangosan olvasta az írást.
„Legalázatosabb hódolattal teljesítem felséges Asszonyom parancsát, hogy mindig az igazságot, a tiszta és leplezetlen valóságot írjam meg, nem törődve azzal, hogy híradásaim kellemesek, vagy kellemetlenek.
A trónörökös őfensége tanulmányaiban kitűnően halad. Nem igen találkoztam eddig ilyen gyorsan dolgozó, mindent átható elmével, ilyen mohó tudni vágyással, szomjas érdeklődéssel, mint őfenségéé. Nem tudok annyi tudnivalót kijelölni számára, hogy ő még többet ne vegyen át, - ezeket vagyok bátor örvendező szívvel jelenteni.
Ám ugyanekkor ki kell térnem Őfensége állhatatlanságára, kilengéseire, szertelenségeire és ami legszomorúbb, hogy vágyait kívánságait nem akarja és nem tudja fékezni. Amit akar, annak meg kell lenni. És ha akadályok torlódnak elébe, szinte dührohamot kap, vagy ami még rosszabb, elkeseredik. A múltkor egy elmaradt vadászat miatt kijelentette, hogy nem érdemes élni és legszívesebben öngyilkos lenne. Mit ér ez az egész élet, mondta, ha még az egyszerű kívánságok elé is akadályok tornyosulnak?... Én elmondtam neki, hány ezer meg ezer más kívánsága teljesül, hogy neki ki milliókon fog majd uralkodni, mindenekelőtt saját magát kell féken tartani, fékeznie. Elmagyaráztam, hogyha úgy élhetnénk, amint lehetne, milyen könnyű és üres volna sorsunk. A kényszerűség, az erőfeszítés, a lemondani tudás mutatja meg igazi életértékünket.”
- Ez a nevelő igen derék ember lehet, - vágott közbe Ferenc József.
- Igen, igen - bólintott Erzsébet, - csak azt nem tudom van-e hatása Rudolfra?... Az is lehet, hogy már későn érkezett.
- Istenem, megijesztesz.
- Nem... nem, hiszen Rudolf még gyermek, - igyekszik megnyugtatni férjét és önmagát Erzsébet, mert egészen belesápadt abba, amit kimondott. „Talán későn érkezett volna?...”
- Nem is szabad ilyesmire gondolnunk, tette hozzá pillanatnyi szünet után, férjéhez fordulva. Ne haragudj, hogy ezt a meggondolatlanságot kimondtam. Rudolf nemes lelkű, okos, jószívű. Mindenki mondja: milyen tehetséges.
- Hiszen nem is eszében, tehetségében a hiba. - És Ferenc József arca csak nem tud felderülni. - Hanem - - -
- Az Istenért, csak nem jellemére gondolsz?
- Nem. Ez kétségbeejtő lenne. És amint az imént mondtad Sisi: vannak dolgok, melyekre gondolni sem szabad. Én úgy hiszem, úgy akarom hinni, Rudolf kissé gyönge idegzetű, nagyon szenvedélyes, hirtelen fellobbanó, még gyorsabban elcsüggedő, de kellő vezetés mellett meg fog szabadulni hibáitól, - úgy remélem.
- Egészen biztosan meg fog szabadulni. - És Erzsébet igyekszik, hogy hangja erős és határozott legyen. - Látod, eddig, Istennek legyen hála, mindegyik gyermekünkkel szerencsénk volt. Gizella boldog asszony, Valériánál nincs kedvesebb kisleány a világon. És meglátod, Rudolf dolga is rendbe fog jönni.
*
Csakhogy a szülők reménysége nem válik valóra.
Rudolf, a szerencsétlen királyfi, hasonlatos volt a mesék királykisasszonyához, kit keresztelőjén a tündérek minden jóval és széppel megáldottak, mi az embert boldoggá és kiválóvá teheti. A gonosz boszorkány azonban az áldást átokká változtatta és a szegény királykisasszonyból a legszerencsétlenebb teremtés lett. Így történt ez Rudolffal is...
Öntudatos büszkesége lassanként komor gőggé, szabadelvű nézetei szabadosság pártolássá, vidám mulatságszeretete tobzódássá, lelkesedése szertelenséggé, sportszenvedélye durvasággá, humora sértő gúnnyá, jószívű áldozatkészsége könnyelmű meggondolatlansággá fajult. És ami legaggasztóbb, legrettenetesebb, hogy semmiféle kívánságán, vágyán, szenvedélyén nem akart, nem tudott uralkodni. Apja komoly, szigorú intelmei, anyja kérései, szemrehányásai csak ideig-óráig változtatnak a helyzeten. Rudolfot mintha a gonosz boszorkány átka ragadná magával.
Milyen jó, hogy a jövendő képeit sűrű fátyol fedi és hogy halandó ember szeme nem láthat át a fátyolon...
Vajon volna-e az uralkodópárnak ereje továbbmenni útján, dolgozni, építeni, birodalmuk épségén, hatalmán, gyarapodásán dolgozni, ha látnák, ami a jövendőben reájuk vár, - ami reájuk méretett? - - -
A király lelke egyre jobban felmelegszik Magyarország, a magyar nemzet iránt. Ha vannak is apróbb-nagyobb félreértések, súrlódások, komolyabb jellegű összetűzésekre nem kerül sor. Király és nemzet megismerték, megértették egymást.
És aki az egymáshoz vezető utat megmutatta nekik: Erzsébet királyné, minden magyar szívnek bálványa lett.
Jóban, rosszban, örömben, gyászban teljesen összeforrt velünk.
1876. január 29-én a nemzet egyik legnagyobb fia, Deák Ferenc átadta nemes lelkét az örökkévalóságnak. Erzsébet többször meg akarta látogatni betegsége alatt, de Deák csak annyit mondott:
- Nem akarom, hogy így lásson. Nem akarom nemes, nagy lelkét elszomorítani.
Erzsébet sötét gyászban állt a nagy férfi ravatalánál és virágot tett koporsójára. Letérdelt a ravatal előtt, sokáig imádkozott és könnyekkel szemében búcsúzott el a nagyembertől, ki felmérhetetlen szolgálatokat tett hazájának, királyának egyaránt.
*
Rudolfról mostanában nem jönnek olyan riasztó hírek. A királyi szülök remélni merik, hogy minden rendbe jön. Rudolf Belgiumban járt látogatóba és ott beleszeretett II. Lipót belga király leányába, Stefániába.
A trónörökös mindössze 22 éves, a leányka 15.
A királyi szülők úgy gondolják, hogy az esküvővel még várni fognak, fő az, hogy Rudolf állhatatlan természete megtalálja a maga párját.
Mindenesetre megnyugtató, hogy Rudolf mindig újat, változatosat szomjazó lelke ilyen nagy érzéssel veszi körül a bájos, szőke hercegkisasszonyt.
Ferenc József örül a házasságnak. Úgy gondolja, azt reméli, fia nagy változáson megy majd keresztül a benső, meghitt családi életben.
- Hidd el kedvesem, - mondja Erzsébetnek, egy jó és okos asszony valóságos áldás a férfiember életében. - Én magamról tudom, mit jelentettél számomra. Akkor leltem meg életem igazi célját, akkor lettem igazán erős, mikor nekem nyújtottad kezedet. Rudolf pedig - és itt nagyon komorrá vált a király arca - sokat ingadozik.
- Senki nem olyan erős, hogy néha ne ingadoznék, - védte fiát a királyné.
- Ugyebár te is úgy gondolod Sisi, hogy Rudolf boldog lesz feleségével?
Most Erzsébet arcára borult mély és komor árnyék.
- Egy nagy francia filozófus mondta: „Nehéz a boldogságot magunkban megtalálni, másokban pedig lehetetlen.”
- Sisi!... - Szinte szemrehányásként hangzott Ferenc József felkiáltása.
- Nem magunkról beszélek, jól tudod, - folytatta gyorsan Erzsébet. - Mi ketten igazán hűséges jó barátai tudtunk egymásnak lenni jóban, rosszban. És hidd el nekem „kicsim” - itt Erzsébet férje vállára tette finom, fehér kezét - az ember boldogságát csak az dönti el, ami lelkében van. Élhetünk egy és ugyanazon környezetben és mégis egészen más világban. Hogy milyen a világ, amiben élünk, az tisztára lelkünk mivoltától függ. Látod, én sokszor gondolkoztam ezen. Némelyik ember irígyli a másik boldogságát, holott lelkét kellene irigyelnie, mely a boldogság befogadására és átérzésére képes. A történéseknek mindig saját lelkünk ad súlyt és jelentőséget.
- Fő az, hogy Rudolf tudjon uralkodni magán és fegyelmezze indulatait, - mondta Ferenc József szinte komoran. Aztán valamivel enyhébbé vált hangja, mikor folytatta:
- Te szoktál engem költők idézeteivel mulattatni, vagy meggyőzni, Sisi. De most én próbálok idézni. Ismered Goethe mondását: „Talán lett volna belőle valami, de nem tudta magát fegyelmezni s így élete és munkássága egyaránt szétszóródott.”
Erzsébet igyekezett könnyed hangon felelni.
- De ezt nem a mi Rudolfunkról mondta Goethe, hanem egy költőtársáról.
Most már mind a ketten mosolyogtak, de szívükben állandóan titkos aggodalom remegett, ha egyetlen fiúkra, a birodalom örökösére gondoltak.
*
Az 1881-ik esztendő tavaszán esküdött Rudolf trónörökös örök hűséget Stefánia királykisasszonynak.
A házasság eleinte boldognak ígérkezett. A fiatal pár Luxenburgban élt, aztán beutazták az osztrák-magyar birodalmat és mindenütt lelkes, szeretetteljes fogadtatásra találtak.
Rudolf mintha megváltozott volna. Szeszélyei, mulatozási vágya, saját magához és rangjához nem illő barátkozásai, maró, sebző, sértő gúnyolódása mind elmaradt. Valéria, kit sokszor megbántott és aki sokat szenvedett bátyja kíméletlensége miatt így ír róla egyik levelében:
„Rudolf házassága óta teljesen más ember lett. Mintha kicserélték volna. Mindnyájan boldogok vagyunk, hogy ezt a változást látjuk.”
Mikor a trónörökös párnak kisleánya születik még zavartalanabbnak látszik a harmónia. A kis Erzsébet főhercegnő szép szőke gyermek. A királyi pár nem bír eleget gyönyörködni unokájában.
Erzsébet nyugodtan indul el hosszabb utazásra.
Két gyermekének sorsa már rendben van. Gizella boldog felesége Lipót bajor hercegnek, Rudolf házassága is teljesen harmonikusnak látszik.
Erzsébetnek az utazás legnagyobb gyönyörűsége. Idegen országokban szabadon, fesztelenül bolyongani... Óriási hegyek csúcsán diadalmasan megállni, a Korfu szigetén levő fehér márvány villájának teraszáról a tengert nézni... Vitorlás hajón, vagy csónakokon, kirándulásokat tenni.
Még mohóbban keresi a magányt, mint fiatal korában. A magányosságban tudjuk meg, hogy ki-ki mennyit ér? - szokta mondani. Szorgalmasan tanul görögül. Nyelvtehetsége elsőrendű, nemsokára már Homerost olvassa.
Ferenczy Ida még mindig legkedvesebb barátnője és az is marad haláláig, de Erzsébet tudja, hogy Idája gyönge szervezetét kímélni kell s így a hosszú utakra a fáradalmakat és megerőltető sétákat jobban bíró Festetich Mária grófnőt viszi magával.
Minden héten hosszabb levelet küld Idának, melyben részletesen beszámol úti élményeiről és Ida is hűségesen értesíti úrnőjét mindenről, ami úgy gondolja, nem fogja izgatni őfelségét.
Sokat töpreng a felolvasónő azon is, vajon megírja-e úrnőjének, hogy a trónörökös pár házassága már nem olyan zavartalan, mint eleinte volt. Rudolfot megint mintha a rossz szellemek kerítették volna hatalmukba.
A trónörökös sokat utazik, szórakozik, fiatal felesége nélkül. Stefániával csak akkor látják együtt, ha valahol a király parancsára reprezentálni kell. Akkor is sietve és kedvtelenül tesz eleget kötelességének.
Stefánia visszavonultan csakis gyermekének él, Rudolfot pedig a hódolók és hízelgők raja veszi körül. Mindenki a birodalom jövendő urát látja benne és azon igyekeznek, hogy kis vagy nagy számadásaikat megcsinálják mellette. Rudolf nagyon hiú, szereti a tömjénezést. Ez az igazán kiváló elméjű, tehetséges ember úgy áll a hízelgőkkel szemben, mint egy gyermek. Hiúsága, önszeretete elvakítja és lassanként olyan környezetbe jut, mint a régi római cézárok, csak saját személyének magasztalását hallja.
Ez a levegő megmérgezi lelkét. Lassanként képtelen elviselni az igaz, őszinte szót.
Nemcsak az udvarnál, hanem úgyszólván egész Bécsben beszélik, hogy a trónörökös elhidegült feleségétől és egyre sűrűbben látják a szép Vetsera Mary bárónő oldalán.
*
Bécs városában ez időben nagy szerepet vitt Vetsera Albert báró özvegye. Ügyes asszony létére bejutott az előkelő társaságba és sikerült magát az udvarnál bemutattatni.
Erzsébetnek annyira ellenszenves volt, hogy mikor elébe vezették, csak fejét biccentette meg és egyetlenegy kedves szót sem mondott hozzá. De Vetsera báróné nem érzékeny természetű nő és elhatározta, hogy törik-szakad, ő karriert fog csinálni a Habsburg udvarban.
Csodálatos, hogy éppen Erzsébet, - kinek demokratikus, szabadelvű nézeteit mindenki ismerte, kinek emiatt sokat kellett szenvednie, - tiltakozott a homályos származású báróné helyfoglalása ellen. Míg a megboldogult Zsófia főhercegasszony környezete nagyon is pártfogolta Vetsera bárónét. Erzsébetnek mintha anyai ösztöne súgta volna meg, hogy micsoda szörnyű veszedelmet hoz rá ez a család. Ő, ki mindenekelőtt és mindenkiben az embert nézte, most követelte, hogy kutassák ki a Baltazzi (a báróné Baltazzi leány volt) és a Vetsera család származását.
A megboldogult Zsófia főhercegasszony már évek óta a kapucinusok kriptájában pihen, de szelleme tovább él régi környezetében. Ezeknek elég, ha Erzsébet pártfogol valamit, vagy valakit, hogy ellene forduljanak. És elég a császárné tiltakozása, hogy keresztül akarják vinni a dolgot. Így most is a báróné pártját fogják, fedezik, családját, származását kifogástalannak, életét feddhetetlennek találják. Vetsera báróné leányaival együtt az udvar rendes látogatója lesz.
Ha Erzsébet ebben az időben otthon van, talán nem kerüli el szemét, hogy a legfiatalabbik Vetsera leány, Mary milyen rajongással követi tekintetével a trónörököst. Mintha megbűvölte volna Rudolf lénye.
Ma már nem lehet tudni, mennyi volt ebben a rajongásban a számítás és mennyi az igazi érzés? Csak az bizonyos, hogy Rudolfnak módfelett hízelgett a fiatal leány hódolata. Akadtak lelkiismeretlen, gonosz emberek, akik, mint Rudolf minden gyöngéjéből, hibájából, tévedéséből, úgy ebből is hasznot akartak húzni és szították a tüzet úgy a trónörökös, mint a fiatal leány szívében.
Rudolf érdeklődni kezd a szép bárókisasszony iránt és ez érdeklődésből egyszerre szerelem lesz.
Természetesen kötelessége lenne neki a férjnek, a családapának, egy hatalmas birodalom örökösének ezt a szenvedélyt megfékezni, érzésein erőt venni. De íme itt van az átok, melyet születésekor természetében hozott magával.
Soha semmiféle kívánságát, vágyát le nem gyűrte, még birkózni sem próbált velük. Amit kívánt, annak meg kellett lenni.
A boldogtalan királyfi soha nem értette meg, hogy lemondásból és saját lelkünk megfékezéséből származnak legszebb erényeink.
Rudolf lehetetlen terveket forgat fejében. Ő, a katolikus Habsburg ivadék, az osztrák-magyar birodalom leendő uralkodója egy katolikus királyleány férje, válni akar feleségétől, hogy elvehesse Vetsera Mary bárónőt.
Titokban puhatolódzik magas állású, egyházi férfiaknál. Természetesen mindenütt rideg nemet kap válaszul és hozzá még kemény feddéseket, komoly intelmeket. Az egyház szolgái figyelmeztetik Rudolfot keresztényi, uralkodói, férji és apai kötelességeire. Mikor látják, hogy sem figyelmeztetéseiknek, sem intelmeiknek nincs foganatja és Rudolf nem akar lemondani képtelen tervéről az egyik püspök kihallgatást kér az uralkodótól és figyelmezteti Ferenc Józsefet a veszedelemre.
Közben már Ferenczy Ida is kötelességének tartotta, hogy egyet-mást megírjon Erzsébetnek, és a királyné gyorsan hazajön.
Ferenc József keményen, apai és uralkodói tekintélyének teljes erejével áll szemben fiával. Ő, aki soha el nem vesztette higgadtságát, józan, a tényeket mindig reálisan mérlegelő ítélőképességét, most félelmetes volt haragjában, felháborodásában és megbántott méltóságérzetében.
Fia eljárását egyenesen hitvány gyávaságnak nevezte. S mikor Rudolf tiltakozni próbált, szinte fékevesztett indulattal kiáltott rá:
- Hallgass! Egy szót se merészelj kiejteni, mely ezt a hitvány gyávaságot menteni próbálja. Gyáva és megvetésre méltó az az ember, aki nem tud helytállni és a születésével reá szakadt kötelességek elől megszökik. Az ilyen nyomorultnak nincs lelki gerince és nem érdemes rá, hogy éljen!
- Apám...
A király felindulásában nem látta fia eltorzult, halálsápadt arcát, vonagló száját. Ha látja, talán nem is folytatja tovább. De megbántott méltóságérzetében, megsértett apai szeretetében és büszkeségében nem tudott megfigyelni semmit.
- Az ilyen embernek, - folytatta - nincs magatartása az élettel szemben és az életnek semmi szüksége sincs az ilyen emberre.
Rudolf most már nem felelt. Némán, lehajtott fejjel állt apja előtt. Így találta Erzsébet is, mikor a hangos beszédre hirtelen rájuk nyitotta az ajtót.
- Fiam, - mondta a királyné csöndesen - nem szabad így nézned magad elé. Higgyél nekem, mindaz, amiért most fel akarsz áldozni, hivatást, kötelességet, feleséget, gyermeket, ha várni tudsz és akarsz, az idő távlatában olyan súlytalannak tűnik majd fel előtted... Nagyon fiatal vagy, megtévesztenek vágyaid, szenvedélyeid. Nem is te állsz itt most velünk szemben Rudolfom, csak egy szegény, eltévedt fiatalember, és ha később majd visszagondolsz erre az órára - - -
- Mindig szeretettel fogok reád gondolni anyám, - mondta Rudolf. - És kérlek, hogy erre a szavamra egész életedben visszaemlékezzél.
Kezet csókolt anyjának, meghajolt apja előtt és elhagyta a császár dolgozószobáját.
Ez történt az 1889-ik évnek január 29-iki napján.
Másnap, január 30-án ködös téli reggel borult Bécs városára. Erzsébet a szokottnál korábban ébredt és Ferenczy Idának panaszkodott a reggelinél:
- Egész éjszaka nem hunytam be a szemem. Nagyon fáj, hogy Rudolf ilyen szerencsétlen befolyás alá került. És talán még jobban fáj látnom, hogy a császár mennyire szenved a dolog miatt.
- Félreértések, el fognak múlni Felség, - vigasztalja Ferenczy Ida úrnőjét.
- Adja a jó Isten. De két nagyon is ellentétes természetű ember került egymással szembe. A császárt, ha kötelességről, uralkodói méltóságról, helytállásról van szó, semmi sem lágyíthatja meg. Az apai szeretet sem. És végre is tehet-e mást, minthogy végleg kitart álláspontja mellett, mely nézetem szerint is az egyedül helyes és követnivaló. Legfeljebb szavainak keménységét enyhíthette volna kissé, de álláspontjától nem szabad és nem is fog eltérni. Rudolf szerencsétlen válási tervei...
- A trónörökös őfensége bizonyára le fog mondani róluk.
- Rudolf nagyon makacs, - rázta fejét Erzsébet, - s minél lehetetlenebb, kivihetetlenebb, képtelenebb a terve, annál inkább ragaszkodik hozzá.
- De Felséged szavára annyira hallgat és én bizonyos vagyok benne, hogy a szeretet visszatéríti Ő Császári Fenségét a helyes útra.
- Ida... - és Erzsébet sokáig, áthatóan nézett társalkodónőjére. - Nem tudod te, hogy Isten kegyelmén kívül csakis saját lelkierőnk segíthet rajtunk. Ha Rudolfot nem tartja vissza hivatása, méltósága, a birodalom, felesége, gyermeke iránti kötelessége, mit jelenthet az én szavam?...
A görög tanár jelentkezett, Ferenczy Ida el akarta küldeni, de Erzsébet intett.
- Nem, csak hadd jöjjön. Legalább el tudok merülni a halhatatlanok álmaiba és elfeledkezek arról, ami gyötör és megszabadulhatok a kínzó sejtelmektől, melyek szívemet szorongatják.
Ferenczy Ida egyedül hagyta úrnőjét a görög tanárral.
Homerost fordították és Erzsébet éppen Odysseus szavait olvasta, mellyel a parton álló Nausika királykisasszonyt köszönti:
„Lábaid előtt térdelek, - istennő vagy halandó leány...
Hogyha csakugyan olyan halandó vagy, aminők a földön élnek,
Háromszor boldog a te apád és tiszteletreméltó anyád.
Háromszor boldogok bátyáid is...”
És azután Nauzikaa válaszát olvassa a királyné.
„Idegen, úgy látom, te sem vagy alacsony származású, sem kevés eszű...”
Ferenczy Ida nyit be az ajtón. A királyné annyira belemerült a görög szövegbe, hogy nem is néz felolvasónője arcára. Különben észre kellene vennie, hogy Ida halálsápadt.
- Felséges Asszonyom...
- Nos, mi az?
Erzsébet hangjában kedvetlenség vibrál. Nem szereti, ha tanulmányai közben zavarják.
- Felséges Asszonyom, a főudvarmester, Nopcsa báró úr kér kihallgatást.
- Nem érek rá. Majd görög óra után.
- Sürgős és halaszthatatlan ügyben...
Erzsébet ma szokatlanul ingerült. Olyan élesen szól rá Ferenczy Idára, ahogy talán még sohasem tette.
- Ez aztán igazán különös. Hát még tanulni se hagynak? Kérem mondja meg a főudvarmesternek, hogy jöjjön később.
- Felség... Nopcsa báró a trónörökös őfenségéről kapott híreket, melyek...
Erzsébet most már felkapja fejét, ránéz a halálsápadt Idára. Mikor meglátja az elfátyolozott, tétova nézésű szempárt, egész testében megremeg. Int a görög tanárnak, hogy vége az órának.
Már sejti, hogy valami szörnyű, jóvátehetetlen szerencsétlenség szakadt reá, de azért méltóságteljes és királyi, mikor tanárát elbocsátja.
- Majd legközelebb folytatjuk...
Mikor a tanár kimegy, Ida felé fordul:
- Kéretem a főudvarmestert.
Nopcsa báró bejön, lehajtja fejét és nem néz a királyné szemébe.
- Felség, alázatosan esedezem bocsánatért, hogy nekem kell ezt megmondanom...
- Mi történt Rudolffal? - vág közbe gyorsan a királyné.
- Hoyos gróf pár perce érkezett meg a mayerlingi vadászkastélyból. A trónörökös őfelsége nagyon rosszul van, állapota majdnem reménytelen...
Egy fehér márványszobor állt most az udvarmesterrel szemben.
Nopcsa egy pillantást vet reá. Niobe, gondolja, a mitológia Niobéja és nekem itt kell maradnom, mindent el kell mondanom...
És hallja, hogy a királyné megismétli kérdését:
- Mi történt Rudolffal?
Csend. Fullasztó, szinte idegbontó csend. A királyné egyenesen, mereven áll, Nopcsa báró, az erős férfi egész testében reszket, Ferenczy Ida halkan, magában imádkozik. „Uram, add, hogy meg nem történtté váljék, ami megtörtént... Törölje el irgalmad ezt a rémséget. Uram, tégy csodát ezért a nemes lelkű királyasszonyért, és vedd el érte áldozatul az én életemet. Uram, Istenem tégy csodát...”
Mint ahogy az őskeresztények a tigris ketrecében is imádkoztak és várták az elképzelhetetlent, a lehetetlent, úgy várta most a hűséges lelkű Ida a csodát. Aztán megint a királyné hangját hallja.
- Mindent mondjon el. Mindent akarok tudni. Rudolf már nem él?...
Nopcsa nem tud szólni, csak fejével int igent.
- Beszéljen, - parancsolja Erzsébet. - A császár?... Tudja már? - - -
- Őfelsége még semmit sem sejt. Hoyos gróf engemet bízott meg, hogy tudassam a Felséges Úrral a gyászhírt. De én azt feleltem, ezt csak Felséges Asszonyom mondhatja meg a királynak. Más senki. Mi nem láthatjuk az uralkodónk arcát, mikor meg fogja tudni. - - -
- Rudolf öngyilkos lett, - vág közbe a királyné. Nem kérdés ez a mondat, hanem határozott állítás.
- Igenis, Felség. Megölte magát. Vetsera Mary bárónővel együtt mentek a halálba.
Most léptek hallatszanak a folyosón, ismerős léptek.
Mind a hárman megremegnek. Ismerik ezeket a lépéseket. Ferenc József jön feleségéhez rendes délelőtti látogatására.
- Még ne... Egy pillanatig ne... - És Erzsébet szinte könyörögve néz Nopcsára. - Még egy pár percig ne engedjék, be. Erőt kell gyűjtenem.
A főudvarmester kisiet a folyosóra, hogy a császárt valamilyen ürüggyel feltartóztassa.
Erzsébet egy pár pillanatig szívére szorított kézzel áll helyén.
És Ferenczy Idának is Niobéra kell gondolnia, csakhogy Erzsébetnek nem adta meg a kegyet az istenek irgalma, hogy márvánnyá változhasson. Éreznie, szenvednie, élnie kell, azokért, kik saját magánál sokkal drágábbak neki: férjéért, életben maradt gyermekeiért.
A fehér márványszobor még mindég ott áll egyenesen, mereven, szívére szorított kézzel. Szeme a távolba néz, mintha keresne valakit, aki elment, kivel a végtelenség birodalmában sem találkozhatik többé soha.
Aztán leveszi kezét szívéről és Ferenczy Ida felé fordul.
- Menj Ida és eresszétek be hozzám a császárt. Senki ne zavarjon minket, míg én nem rendelkezem.
Ferenczy Ida minden ízében remegve elhagyta a szobát, hogy Ferenc Józsefet beengedje feleségéhez.
*
Egy óráig volt együtt az uralkodópár és ennek az órának titka övék - kettőjüké.
Soha senki nem tudhatta, nem sejthette, milyen szavakkal mondta el Erzsébet férjének, hogy egyetlen fiúk, két ország és egy nagy birodalom reménysége eldobta magától az életet. És senki nem sejtheti, mint fogadta az erőslelkű császár és király, a jámbor és alázatos lelkű keresztény, a szerető apa, a hithű katolikus Habsburg, fia öngyilkosságának hírét. Örök titok maradt, mert erről soha nem beszélt egyikük sem.
