2012. máj. 19.

Apollinaire, Guillaume (1880-1918): Kikericsek


Most mérget hajt a rét s virágzik késő őszig
Legelget a tehén
S lassan megmérgeződik
Kikericsek virítnak kékek és lilák
Álmos szemed olyan mint itt ez a virág
Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt
S szemedtől életem lassan megmérgeződik

Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall
Lebernyegük röpül és zeng a harmonikadal
Letépik a virágot mely anya s leány is
És színe mint szemhéjadé s oly félve rebben már is
Mint rebben a virág ha szélben térdepel
A csordás csöndesen halk hangon énekel
Míg bőg a sok tehén s elhagyja gőzölögve
E halnikészülő nagy rétet mindörökre

(Ford.: Radnóti Miklós)
(Forrás: Guillaume Apollinaire: Szeszek – Válogatott versek)

Apollinaire, Guillaume (1880-1918): Az utas

Janet Brooks Gerloff festménye: Kopogtatás nélkül
Fernand Fleuret-nek 


Nyissátok ki az ajtót sírva zörgetek

Az élet változó akár Euriposz

Egy vastag fellegrajt figyeltél ép alászállt
Jövendő lázálmok felé egy elhagyott hajóval
És mind e sok panaszra e bűnbánatra mind
Emlékszel-é

Hullámok felcsapó halak a tengerszint virágai
Egy éj ez volt a tenger
S beléömöltek mind a nagy folyók

Ó emlékszem én emlékszem arra még

Szomorú fogadóban szálltam meg egyszer este
Luxemburghoz közel
A terem mélyén egy Krisztus függött szinte szállt a teste
Az egyik férfinak menyétje volt
A másik sündisznót szorongatott
Kártyát kevertek
S te elfeledtél akkor engemet

Emlékszel-é a pályaudvarokra hosszú árvaházak
Átkeltünk városok során naphosszat mind forogtak
S kiokádták éjjel a nappalok tüzét
Ó matrózok szomorú asszonyok s ti társaim
Emlékezzetek reá

Két matróz együtt élt és együtt tékozolt
Hogy egyetértsenek nem kellett sok beszéd
S kidőlt az ifjabb és egyszerre vége volt

                           Ó drága társaim
Villamos csengők a pályaudvaron marokszedő leányok éneke
Egy mészáros szánkója utcák töméntelen sora
Hidakon átkelő lovasság alkoholtól ólmos éjszakák
A városok én láttam őket úgy éltek mint az eszelősek

A határokra s a tájak panaszos nyájaira emlékszel-é

A ciprusokra rásütött a felkelő hold
Egy epedő és folyton izgatott madár
Fütyölt az éjben s őszbe hajlott már a nyár
Zúgott egy nagy folyó örvényes és sötét volt

De míg a pillantások mind mind halni készen
A sziszegő föveny felé gurultak ott
Az elhagyott fenyéres part csak hallgatott
S szemközt a hegy fala világos lett egészen

S lélek se moccant akkor ott és nesztelen
A hegy felé lélegző árnyak lépegettek
Felénk fordultak és rémülten ránkmeredtek
S megmozdult hirtelen lándzsájuk árnya fenn

A hegy függőleges falán a testes árnyak
Fölálltak néha majd guggoltak csüggeteg
Szakálluk volt és sírtak mint az emberek
S a megvilágitott hegyen csúszkálva jártak

Kit ismersz fel e régi megkopott fényképeken
Emlékszel-é a napra még mikor egy méh a tűzbe hull
Épp akkor búcsuzott a nyár emlékszel-é

Két matróz együtt élt és együtt tékozolt
A vénebb vas nyakán vasláncot hordozott
S a fiatal varkocsba fonta szőke nagy haját

Nyissátok ki az ajtót sírva zörgetek

Az élet változó akár Euriposz

(Ford.: Radnóti Miklós)
(Forrás: Guillaume Apollinaire: Szeszek – Válogatott versek)

Szentmihályi Szabó Géza: "Tükör által homályosan" - Petőfi dagerrotip arcképe



Pál apostolnak a korinthusbéliekhez írott első levelében, a 13. rész 12. versében olvasható az a nevezetes mondat, amely a Károlyi-féle fordításból közismert: “Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre.” A magyarítás nem egészen pontos, hiszen a görög textusban lévő “en ainigmati” nem azt jelenti, hogy homályosan, hanem azt, hogy aenigmatikusan, azaz rejtélyesen, talányosan, sejtelmesen látunk. A talányos tükrözésről szóló gondolat egyrészt arra utal, hogy a látott kép a valóságosnak a fordítottja, azaz attól eltérő, más világot mutat, másrészt pedig azon alapul, hogy az ókori tükröket bronzból, ónból és ezüstből készítették, s ha a fémet fényesre is csiszolták, felülete akkor sem volt sohasem tökéletesen sík, s még üveg mögé helyezve is csak gyengén verte vissza fényt. Így a régi emberek torzított és életlen képet láttak magukról, amely számukra valóban megmásítva, sejtelmesen adta vissza a valóságot. Csak a reneszánsz kor óta készülnek olyan foncsorozott tükrök, amilyeneket ma is használunk. Az üvegtükrök Velencéből illetve Muránóból terjedtek el Európaszerte. Ha az üveg egyenetlen, akkor a mai tükör is torzít. Homályossá azonban csak a rosszul tárolt tükör válik, ha foncsorozása a peremektől indulva elszíneződik vagy helyenként felperdül. Az ősfénykép, a dagerrorípia sok tekintetben hasonlítható az ókori és az újkori tükörhöz is.

Daguerre találmányát 1839-től lehetett szabadon alkalmazni. 1840-től magyarul is olvasható volt Daguerre képei’ elkészítése’ módjának leírása (Bécs, 1840.) a bécsi Theresianum magyar tanárának, a piarista Zimmermann Jakabnak a jóvoltából. Daguerre találmánya a fotográfia történetében végül is zsákutcának bizonyult, de az 1850-es évek közepéig sikeresen alkalmazták. A modellnek verőfényben is húsz-harminc másodpercig mozdulatlanul kellett ülnie a kamera előtt; a fémlapocskán rögzített kép egyedi volt, hiszen, negatív híján, nem lehetett sokszorosítani, s az ábrázolt személyt vagy tárgyat tükörképszerűen, a jobb és a baloldal felcserélésével mutatta. A mai polaroid kamera is rögtön pozitív képet készít, de egy képfordító prizma segítségével. A prizma nagy fényerejű objektívet igényel, ezért a dagerrotípisták az első időkben nem alkalmazták. A dagerrotípia, ha derékszögben nézünk rá, olyan látványt nyújt, mint egy tükör vagy egy ezüstérem, hiszen csiszolt fémfelületét ezüstamalgám fedi, s ebben az anyagban van jelen a kép. Kézbevéve tehát meg kell találni azt a megfelelő fényszöget, miként a hologrammnál, ahonnan az ezüstösen csillogó kép érzékelhetővé válik. A fotóreprodukciók ugyanúgy nem tudják visszaadni ezt a látványt, mint a régi miniatúrák aranyozásának csillogását a fakszimilék. A dagerrotípia valójában olyan, mint egy ékszer, ugyanúgy tokban tartották, miként a középkori kézitükröket.

Pesten, 1841-ben, Marastoni Jakab festőművész nyitott először dagerrotípiát készítő műhelyt a Felső-Dunasoron (a mai Apáczai Csere János illetve Akadémia utca), a Nákó-házban, ahol ugyanazon év júliusában Kossuth Lajost is megörökítette egy hármas csoportképen. Számos követője akadt: 1842-ben a lipótvárosi Három korona (ma Hercegprímás) utcában, a Somogyi-házban dolgozott egy Tarschl Ferenc nevű mester. 1843-ban az a Strelisky Lipót kezdte meg tevékenységét, akinek 1846. májusában a Bálvány (ma Október 6.) utcai Blüchdorn-ház III. emeletén nyitott műterme utóbb fogalommá vált Pesten. Ugyancsak 1843-ban nyitott üzletet Khogler a Régi-posta utcában, Roth Imre portréfestő pedig újsághírdetésben adta tudtul, hogy dagerrotípiát is készít. 1844-ben egy Kawalky nevű mester fotografált a Diána-fürdőben, majd a Nádor utcai Tigris Vendégfogadó III. emeletén, Stuhr nevű konkurensével szemközt. Csaknem ugyanekkor nyitotta meg Mayer György a Király utcában, majd a belvárosi Gizella (ma Vörösmarty) téren fotóműtermét. 1845-ben Fájth János, Nusz Ferenc nevű társával, a Nagy Diófa utcában alapított optikai és fényképészeti műhelyt. 1846-ban Vahot Imrének is dolgozott egy dagerrotípista, aki a Magyarföld és Népei című folyóirat rajzolói számára készített tájképfotókat. 1847-től a szép fényképeiről elhíresedett Heller József kezdte meg pályafutását. Jókai szerint a Ferenciek terénél, az Egyetem és a Kalap (ma Irányi) utca sarkán is nyílt 1846-ban egy műhely, ahol akkor portré készült Laborfalvy Rózáról, majd 1848-ban egy nagyobb méretű csoportkép, amelyen Bulyovszky Gyula, Nyáry Albert, Jókai Mór, Vasvári Pál és Petőfi Sándor volt látható (a fotográfus nevét Jókai elfelejtette). 1845-től Budán működött Kramolin Alajos, és a Ferenczy István Mátyás-emlékművét megörökítő Gola Ádám. Az első fényképészek ötvösök és festőművészek voltak, akiknek a listája korántsem teljes, hiszen tudunk alkalmi fotósokról is. Petőfi Pesten, szokott útvonalait járván, nem kerülhette el, hogy jó pár dagerrotípistáról is tudomást ne szerezzen, ám hogy kivel fényképeztette le magát és mikor, az máig sem derült ki. Azok a vélemények, amelyek szerint Petőfi Szendrey Júliának szánva, 1847-ben, Streliskynél vagy egy Friedrich nevű, ismeretlen fényképésznél készíttette volna a felvételt, nincsenek kellően alátámasztva.

Hogy miként zajlott a fényképezés az 1840-es évekbeli Pesten, arról Nagy Ignác Magyar titkok című regényének egyik 1845-ben közzétett fejezete számol be. A című életkép meglehetősen szatirikusan mutatja be a pesti polgárok kamera előtti viselkedését. A humoros párbeszédekből mellesleg azért az is kiderül, hogy mennyibe került egy dagerrotípia elkészítése (két pengő forintba), s hogy milyen módon öltöztek ki a felvételhez, amelyet néha meg is kellett ismételni. Nagy Ignác gúnyos szavai olyan felkapott divatnak mutatják be a dagerrotípia-készíttetést, amely Petőfi számára aligha lehetett vonzó. A Daguerre-féle fotótechnika közismertsége révén azonban műkedvelők is beszerezhették a Franciaországban gyártott Daguerre-Giroux kamerát, de akár leírás alapján akár el is lehetett azt készíteni. Jedlik Ányos például 1842-ben vásárolt, 229 forintért, egy ilyen fotómasinát, amely ma is megvan, Apor Károly gróf pedig, 1843-ban, a Kolozsvárott megforduló Marastoni Jakab egyik fényképezőgépét megvásárolva lett Erdély első amatőrfotósa.

Amatőr fotós volt Petőfi barátja, a színész Egressy Gábor is, aki valószínűleg 1843-44-ben, párizsi útja során szerzett magának kamerát. Erről fia, Egressy Ákos a következőket írja egy visszatekintő cikkében:

“Atyám művészi foglalkozásai közé tartozott, a negyvenes években használt, daguerre au type-féle fényképezés, melyhez gépet és lemezeket szerzett be magának. Előbb családja tagjait majd legjobb ismerőseit, barátait fényképezte le, nevezetesen: Petőfit, Tompát, Szentpétery [Zsigmondo]t, Czakó [Zsigmondo]t, Diósy Mártont, akikkel családunk mindennap együtt étkezett Szentpéterynél, kinek mindannyian kosztosai voltunk. Atyám, a kedélyállapot különböző változatait tanulmányozandó, magát is lefényképezte, többféle alakban, víg és komoly arckifejezéssel, miket eztán színpadi működésében mintákul használt.”

Egressy Ákos Petőfi életéről szóló emlékezésében további adalékokat közöl:

“Atyám, szabad óráiban, Daguerrotip képek készítésével foglalkozott, melyeket azidőben hozott hazánkba a francia feltaláló élelmessége. Arcképei igen tiszták voltak; szebbek, mint a mai fotografiák; de múlékonyak. Pár év alatt a világosság teljesen elhalványította, megsemmisítette az alakok körvonalait. Atyámnak - magánhasználatra - saját gépezete volt, mellyel lefényképezte családtagjait, ismerőseit, barátait, s a különféle kedélyállapot változataiban önmagát, - nem hiúságból, hanem hogy - szükség esetében - a különböző pózokat mintául használhassa alakításaihoz. Petőfit is rávette egyetlen egyszer a pózra; de többször nem állt kötélnek. Teljességgel nem szerette magát képmásoltatni. Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel - hangoztatta sokszor.”

Egressy Ákos visszaemlékezése időrendben haladva, az 1845. március 17-i, Sándor-napi köszöntés és a “rekkenő nyári napok” idején tett visegrádi kirándulás elbeszélése (amely Petőfi 1845-ös, Visegrád táján című versét ihlette) között említi a fotografálást. Petőfi április 1-től június 23-ig nem volt Pesten, mert a Felföldet járta, így a felvétel nyár közepén történhetett! (A Petőfitől idézett mondat hitelét igazolja, hogy az egybevág a költőnek 1845 augusztusában szerzett, s Mednyánszky Bertától ihletett verse kezdősoraival: “Arcképemmel, lelkem arcképével / Ajándékozlak meg tégedet.”) Ha hihetünk az akkor 15 éves emlékezőnek, érdemes megvizsgálnunk, hogy a fennmaradt dagerrotípia azonos lehet-e azzal, amelyet Egressy Gábor készített 1845-ben?

Egressy Gáborról két dagerrotip arckép (egy közeli és egy távolabbi felvétel) maradt fenn. Ezek eredetileg az Ernst-gyűjteményben voltak, ma azonban a miskolci Herman Ottó Múzeumban őrzik őket. Flesch Bálint fotóművész szerint az Egressyt ábrázoló dagerrotípiák és a Petőfiről készült példány technikailag azonos jellegűek. Mindháromból levágtak egy darabot, hogy a kamera adottságaihoz illő méretük legyen. Az Egressy Ákos által említett asztaltársaság tagjai közül Szentpéteri Zsigmondról fennmaradt ugyan egy dagerrotip arckép, amely ma a Magyar Színházi Intézet birtokában van, ám ez műtermi felvételnek látszik. Szentpéteriről és a többiekről, Diósy Márton kivételével, egy vagy több korabeli metszet is fennmaradt, így a magán- és közgyűjteményekben őrzött, azonosítatlan Daguerre-féle képek közt talán meg fel lehet lelni még róluk készülteket. Ha Egressy többi amatőr felvétele is előkerülne, az teljes bizonyossággal eldönthetné, hogy valóban ö készítette-e Petőfiről a máig fennmaradt fényképet. A kép művészi beállítása addig is e feltevés mellett szól, de további feltevésekre is módot ad.

Egressy Ákos fogalmazása, hogy tudniillik apja Petőfit a “pózra” vette rá, arra is utalhat, hogy modelljeit – önmagához hasonlóan – különböző érzelmeket mutató arckifejezéssel örökítette meg. Az önmagáról készült, két fennmaradt dagerrotípián a népszerű színész mosolygós arccal ül a széken, a támlán könyökölve, kezét kabátjába mélyesztve. Petőfi arca viszont komoly a fényképen. A költő, mint gyakorló színész, modellként a kamera előtt, az egykedvűen komoly arcvágás mellett, megjeleníthette a vidámság, a düh és a bánat arckifejezéseit is, azaz a flegmatikus, szangvinikus, kolerikus és a melankolikus alkat jellemző arckifejezéseit is. (Figyelemre méltó, hogy Barabás 1545-ös rajzán – más ábrázolásoktól eltérően – ábrándos pózban látható. A korban készült olyan könyv, amely a érzelmeket bemutató arcmimikát és testtartást írta le.) Elképzelhető, hogy a sorozatból a komoly tekintetű kép tetszett igazán Petőfinek, s ezért adta át neki barátja épp ezt. Magyar vagyok című versében így vall kedélyállapotairól a költő:
“Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani. Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.”


Nézzük meg alaposabban a fényképet. Petőfi, miként a róla készült rajzok és festmények többségén, jobbra fordulva, ült a kamera elé, ám a fényérzékeny lemezre vetülő tükörképe alakját és arcát balra fordultan rögzítette. A helyes állású képet a dagerrotípiáról készített negatív megfordításával lehet elkészíteni. (Jankó János 1879-ben selyempapír segítségével fordította helyes állásba a lemezről kopírozott rajzát.) A régi képek tanúsága szerint a férfiakat, ha nem szemből, akkor többnyire kissé jobbrafordulva ábrázolták, eleinte talán azért, hogy a kardjuk látszódjék. A kabát, atilla, mellény, zakó és az ing jobb szárnyán vannak ma is a gombok; a gomblyukak vagy a hurkos kapcsok és a derékszíj csatja pedig baloldalt. A női viseletek ehhez képest épp fordítottak. A férfiak hajválasztója is többnyire baloldalra kerül. A Petőfi-dagerrotípián a kapcsok és gombok felcserélt helyen látszanak, ami azt bizonyítja, hogy a felvételt végző kamerában nem volt képfordító prízma. Petőfi a kamera előtt oldalra fordulva ült a székre, úgy, hogy a támlán átvetett egyik karját a másik kezével fogja. (Jellemző lehetett rá, hogy többnyire nem a hátát, hanem az oldalát vetette a támlához, miként az 1848-as, Lapalapítás című karíkatúrán, ahol az élesszemű rajzoló, Szerelmey Miklós is ilyen módon, sőt a széken hintázóként ábrázolta.) A Petőfi karja alól kilátszó szék, az éppen ebben az időben divatossá váló biedermeier stílusban készült. (Felső támláján, nagyításban, talán P-betűvel kezdődő intarziás felirat látszik, amely Palládi Ferenc neves pesti asztalos mesterjegye lehet.) Az ilyen szék akkoriban a polgári lakások díszes bútordarabja volt, ezért aligha használták a hevenyészett berendezésű fotóműtermekben. (Ehhez hasonló széket a Petőfi Irodalmi Múzeum ereklyetára őriz.) A költő derékig látható alakját a fény csak egy irányból világítja meg eléggé. Ő pedig fejét kissé lehajtja, arcát enyhén félrefordítja, épp ezért alulról felfelé, a szeme sarkából tekint a kamera irányába, ám talán az ott álló fotográfusra figyelve, kissé az objektív fölé néz. Petőfi a felvétel pillanatában ugyanazt az 1844. végén vagy 1845. elején, Tóth Gáspár pesti magyar szabómesternél csináltatott fekete atillát, és ugyanazt a két végén aranyrojtos, hosszú nyakkendőt viselte, mint amelyet a róla 1845. márciusában készült, s azon év júliusában litografált, “hátratett kezű”, első Barabás Miklós-féle rajzon. E rajzon a nyakon körbetekert, felemás hosszúságúra kötött selyemkendő két rojtja, a három felső gombnál bekapcsozott kabát belsejéből, éppen egymás felett lóg ki, s az alsó az ötödik gombig ér le. (A kendőn egy hullámvonal szerű hímzés is kivehető.) A fényképen is csak a három felső gombnál van összehúzva az atilla, ám itt a kendő nem belül, hanem a gallér nyílásából a kabát szárnyán kívülre vetve halad az ötödik gombig. A valóságban öt centiméteres rojtok itt annyira egymásbaérnek, hogy a halvány fényképen egybefüggő fehér csíknak látszanak. (Jósika Sámuel nyakkendőkötése épp ilyen, a róla Barabás által, 1838-ban készített litográfián.) Az is egyezik az 1845-ös rajz és a fénykép között, hogy a költő itt is, ott is, úgy tekerte nyakára a kendőt, hogy az az inge gallérját is eltakarja. Ha nem így lenne, akkor a gallér fehér színe a fényképen mindenképp látszana. Petőfi a kortársak tanúsága szerint csak 1845. végéig hordott nyakkendőt, utána mindig nyakravaló nélkül, begombolt vagy kihajtott inggallérral járt. (Ismeretes a nyakravaló miatti 1849-es vitája Mészáros Lázárral.)

A képen látható öltözék tehát azt valószínűsíti, hogy Petőfi, 1844 vége és 1845 ősze közti időben próbálta ki a fényképezést. Erősíti e feltevést az is, hogy a dagerrotípián, Barabás említett 1845-ös képéhez hasonlóan, Petőfinek serkenő bajsza van. A pödrött bajusz 1846-tól jelenik meg az ábrázolásokon. Sötét haja pedig, amelyről Lisznyay Kálmán 1845. májusában azt írta versében, hogy “tíz ujjal furdalád borzas hajadat”, fülénél rövidebbre van vágva, mint bármely más képén. De 1844. végénél korábbi sem lehet e fénykép, hiszen Petőfi akkoriban a Pesti Divatlap különcködő segédszerkesztőjeként, még nem atillát, hanem, a peleskei nótáriust utánozva, Zajtay-mentét viselt. (Erre Szemere Miklós 1845-ös gúnyverse utal.) Amikor 1844. novemberében első verseskötete megjelent, végképp lemondva a színészi pályáról, felhagyott a teátrális külsőségekkel, hogy immár, mint hírneves költő, új, egyéni arculatot teremtsen magának. Ennek a metamorfózisnak átmeneti állomása lehetett 1845 első felében, talán Csapó Etelke januári halálát követően, a nyakkendővel párosított atilla, a borotvált arc, a kicsiny bajusz. Felföldi utazása előtt, március elején pingáltatta le magát Barabással, hogy arcát megismerhessék költészetének csodálói. A kép, a Pesti Divatlap mellékleteként, 1845. július 3-án, kőnyomatban jelent meg, nem sokkal azután, hogy Petőfi sikeres felföldi utazásáról visszatért Pestre. Ekkor kezdte írni az Egressy jutalomjátékának szánt, Zöld Marci című népszínművet. Ez lehetett az a pillanat, amikor a képmás készítésétől idegenkedő Petőfit Egressy rá tudta beszélni, hogy üljön fényképezőgépe elé. A felvétel időpontját Petőfinek a dagerrotípián látható rövidre vágott haja is igazolhatja. Hudák Ágost, aki ekkor Eperjesen látta Petőfit, úgy emlékezett, hogy “fekete haját, mely mereven állt fölfelé, akkor rövidre nyírva viselte.” Kéry Gyula jegyezte fel, hogy 1845. szeptember 26-án, amikor Petőfi Borjádra érkezett, zsinóros fekete magyar ruhát viselt, aranyrojtos nyakkendővel, amely egy kevéssé kilátszott. A vendéglátó Sass István felesége a nyakkendőre pillantva, meg is jegyezte: “Be szép aranyrojtos nyakkendője van!” Petőfit zavarba hozta e megjegyzés és gyorsan a ruha alá csúsztatta a nyakkendő arany rojtját. “Nem is tudtam, hogy kilátszik” – szólt.

Minden arra vall tehát, hogy a Petőfiről máig fennmaradt dagerrotípiát Egressy Gábor készíthette lakásán, a Kerepesi (ma Rákóczi) út és a Síp utca sarkán álló Marczibányi-ház második emeletén, mégpedig 1845. júliusában! Egressy Ákos emlékezéséből kiderül, hogy apja ugyan jó képeket készített, de amatőr lévén, nem tudta őket olyan szakszerűen rögzíteni, hogy azok állagukat tartósan megőrizzék. A Petőfit ábrázoló dagerrotípia épp ilyen esztétikai és technikai jeleket visel magán! (Az ezüstözött rézlemez felső részén lévő C. R. B. betűk csak típus- és minőségjelzők. Gola Ádám egyik 1846-os dagerrotíp-lemezére is ezek a betűk vannak beütve.) A Petőfi-dagerrotípia felülete sérült, s olyannyira halvány, hogy a költő arca szinte alig vehető ki rajta, holott a korból fennmaradt 150-200 dagerrotípia között vannak olyanok, mint például Kertbeny Károlyé 1847-ből, vagy Görgey Artúré 1849-ből, amelyek ma is teljesen jó állapotúak.

Petőfinek az új találmány alighanem csalódást okozott, s nem lett lelkes híve. Amikor 1847 nyarán, Vácra utazva, a Magyarországon egyesztendős újdonságnak számító vasútat kipróbálta, hamarosan elragadtatott verset írt róla (Vasúton). Vajon a fényképezés korszakalkotó voltát miért nem találta megverselésre méltónak? Kortársa, Henszlmann Imre 1841-ben, a művészetek felől nézve, nemtetszéssel nyilatkozott a fényképezésről. “Mert – amint írja – ámbár a daguerotyp a természetet oly híven utánozza, mint csak physikai eljárásnak lehet: mégis, ha élő emberek arcképeit adja elő, oly borzasztó, oly eleven nélküli holt lesz az előadás, hogy a nézőre csak kellemetlenül hathat.” Sőt egyenesen ijesztőnek látta az első portrét, amelyet látott: “... megvolt ezen arcképen az eredetinek minden legkisebb redője, pórusa, vonása, hajszála; de másrészről a kép (ámbár fiatal emberé volt), negyven vagy ötven esztendővel öregebbnek látszott, mint eredetije.”

Petőfi és kortársai először találkoztak a fénykép kérlelhetetlen realításával. Ez portré esetén csalódást is okozhatott. Az idealizált arcképek feleltek meg a kor igényének, s e tekintetben Petőfi sem volt forradalmár. Sőt, Petőfi nagyon is hiú volt. A róla 1846-ban készült, “szakállas állú”, második Barabás-féle rajz acélmetszetét is felülbírálta. Különösen arra volt kényes, hogy orrát valósághűen, keskenynek ábrázolják. A képet sajátkezűleg átigazítva küldte vissza a metszőnek, Tyrolernek, akinek 1847. november 24-én, németül írt levelében utasításokat is adott egyes részletek kijavítására. Aligha kétséges, hogy Orlai Petrich Soma róla festett képeibe is beleszólt. A Petőfiről készült dagerrotípián éppen az orr vonala mellett látható ma is egy olyan sötét foltocska, amely megtévesztő módon vastagnak mutatja az orr alsó részét. Kertbeny a 22 esztendős Petőfit pörsenéses arcbőrűnek látta. A retusálhatatlan dagerrotípián egyetlen efféle szépséghiba is torzított, vagy éppenséggel előnytelen látványt keltett.

Petőfi tehát a fényképet, amellyel vélhetőleg elégedetlen volt, gondosan eldughatta, hiszen arról senki nem tudott 1868-ig. Ekkor Szendrey Júlia halála után, annak hagyatékával együtt Petőfi István vette át. Ö 1879-ben úgy nyilatkozott, hogy “a kép annyira el volt mosódva, hogy azon csak egy görbült alaknak mintegy árnya látszott, az arc vonásai a legmerészebb képzelő tehetséggel sem voltak kivehetők.” Petőfi öccse alighanem az ezüstamalgám oxidációjának következményeit látta, amely egy régi ezüstkanál megfeketedéséhez hasonlítható. (Egressy Gábor 1866-ban meghalt, így ő már nem nyilatkozhatott arról, hogy az előkerült dagerrotípia az ő felvétele volt-e avagy nem.) A fénykép eztán Petőfi Zoltánhoz, majd annak halála, 1870. után barátjához, Beliczay Imre pesti orvoshoz került. Beliczay csak 1874-ben hozakodott elő a képpel, amikorra valószínűleg restauráltatta. Az eztán készült reprodukciókat senki sem látta annyira rossznak, mint Petőfi öccse. A feljavítási kísérleteket egy későbbi levél is bizonyítja. Doctor Albert, aki 1862-ben nyitott fényirdát Pesten, 1878. április 11-én német nyelvű levél kíséretében küldte vissza Beliczaynak a dagerrotípiát, és bizonyára azt a reprodukciót is, amely máig fennmaradt, s amelyet Rózsa György Petőfi leghitelesebb arcképének tart. A fotográfus német nyelvű levele magyarra fordítva a következő: “Kedves Barátom! Csatolom Petőfi képét. Ha ezt te még további felhasználás céljára alkalmazni akarod, úgy sietned kell, mert a kép rajzolata szemmelláthatólag elhalványodik. Megfelelő kémiai kezeléssel ez felerősíthető. Rövidesen, amint lehet megyek. Öreg barátod: Albert.”

1874-ben Berecz Károly nagy lelkesedéssel írt a dagerrotípia egyik fotómásolatáról a Magyarország és a Nagyvilág című lap hasábjain: “Jelen arckép, mely [Petőfi] nejének hátrahagyott holmia közt találtatott, s mely eredetiben a negyvenes évek elején készült primitív daguerreotyp, reám, megvallom, megdöbbentő hatást tőn, mintha a nyomtalanul eltünt a maga őseredeti alakjában lépett volna elém.” Kertbeny Károly pedig 1876-ban ugyancsak egy másolat láttán imigyen kiáltott fel: “Ez az a Petőfi, ki évtizedek óta él emlékezetemben!” Kertbeny csak 1844 szeptembere és 1845 decembere között látta Petőfit, de akkor igen sokszor, s – állítása szerint – úgy megfigyelte, hogy 32 év után (azaz 1877-ben) is le tudta volna rajzolni. Az ő ráismerése is a dagerrotípia 1845-ös keletkezését támogatja. Petőfi öccse, de még Jókai is, a későbbi, kiforrottabb Petőfire emlékeztek, hiszen élete végéig ismerték. Nem véletlen, hogy 1879-ben, amikor Kertbeny Koszorúban közölt cikkének mellékleteként a folyóirat minden egyes számába egyenként beragaszva megjelent Klösz György papírképen készült reprodukciója, Jókai Mór Petőfi István nyilatkozatára így válaszolt: “Az a daguerreotypról másolt arcképe Petőfi Sándornak, ami a Koszorú-ban megjelent, s amit Petőfi István, kedves barátom, megtagad, csakugyan semmit sem hasonlít a költőhöz. Hanem az nem ugyanaz, amit Klösz most kiadott. Ugyanarról az elmosódott üveglapról van ugyan lemásolva, de új retouchirozással, amihez én is hozzájárultam, ahogy tudtam, emlékezet után. Az üvegnegatív, amit valaki spongyával lemosott, csak a fej felső részét mutatja meglehetős tisztán, az a homlok, a felálló hajviselet, hegybetörő szemöldök, a satyrszerű fülek egészen Petőfi Sándoré, hanem a száj már elmosódott, s az állon azt sem lehet kivenni, volt-e szakálla, vagy borotválva volt?” (Jókai tévesen beszél üvegnegatívról, hiszen a dagerrotípia fémlemez és pozitív kép látszik rajta.)

Az eredeti dagerrotípia végül is a Beliczay-családnál maradt, ám mindenki megfeledkezett róla, és hosszú ideig elveszettnek hitték. 1948-ban Rózsa György utánajárásának köszönhetően került újra elő Beliczay Imre hasonló nevű unokájánál. A nem megfelelően tárolt, elpiszkolódott lemez ekkorra már teljesen besötétedett, s a kép alig látszott rajta. 1956-ban Escher Károly fotóművész az ezüstoxidtól megfeketedett dagerrotípiát rendbe hozta. Egy régi recept szerint, 1%-os ciánkáli oldatban fürdetve, néhány perc leforgása után sikerült eltüntetnie a sötét oxidréteget, s halványan ugyan, de előtűnt a portré. Valószínűleg ugyanezt az eljárást csináltatta meg a lemezzel Beliczay is 1874-ben! (Ez a restaurálási módszer – a fotográfusok véleménye szerint – vissza nem fordítható romlási folyamatot indít el a lemezen!) Escher azonban az így előhozott kép látványával nem volt elégedett, ezért helyenként retusálta a közzétett fényképet. Arra viszont ügyelt, hogy a tükörképet visszafordítsa, így az ő reprodukcióján Petőfi jobbfelé fordul, miként egykor a valóságban. Várkonyi Nándor 1940-ben, Petőfi arca című írásában a Klösz-féle retusált fényképet tekintette a hiteles Petőfi-arcmásnak, 1957-ben, Az üstökös csóvája című, Petőfi ábrázolásait igen részletesen tárgyaló, gazdagon illusztrált könyvében pedig már az Escher Károly által restaurált, ám retusálva reprodukált kép mellett állt ki. Az 1970-es években Flesch Bálint fotóművésznek, hosszas kísérletezés után, sikerült eszményi megvilágítást és fényszöget találnia, s ennek eredményeként olyan jó reprodukciót készítenie a dagerrotípiáról, amely retusálás nélkül is élvezhető képet ad a költő arcáról. Ez a legjobb fénykép ma Petőfiről!

1990-ben hologramm is készült a dagerrotípiáról; az előállításhoz szükséges lézersugár többet láttat a képből, mint a természetes fény. A bankkártyákon alkalmazott, ezüstfénnyel tükröződő, fémfóliás halogrammokkal szinte tökéletes másolatot lehetne készíteni a Petőfit ábrázoló dagerrotípiáról. A mai számítógépes technika segítségével akár digitalizált, színezett arckép-rekonstrukció is lehetséges. A dagerrotípia tehát nem rekvizítum, amely bár egy régen elavult technika produktuma, mégis annak a néhány másodpercnek a közvetlen tanúja, emelyet Petőfi a kamera objektívja előtt töltött.. Jól kidolgozott szoftverrel a dagerrotípia, a róla készült jó fénykép és a hologramm Barabás rajzával, a Mezey József, valamint az Orlay Petrich Soma által festett képekkel is “összehozható”, s így akár szembe vagy profilba is elfordítható mozgóképet is elő lehetne állítani. Érdekes virtuális találkozás volna ez Petőfi arcával, amelyet – ha nem is olyképpen, mint a színről-színre való látásnál – végre nem homályosan, hanem világosan szemlélhetnénk!
IRODALOM

·         Gyakorlati illusztrációk a retorikus mozdulatokhoz és játékokhoz. Pest, 1822. (Kincses Károly adata.)
·         Móth Endre: Rövid értekezés a nemzetiségről. Pest, 1833. (Klasszy Vencel szabómester értekezése a magyar viseletről.)
·         Dagerre képei’ elkészítése’ módjának leírása, Német után közli Dr. Zimmermann Jakab. Bécsben, 1840. (Reprintben: Bp., 1984. Karlovits Károly utószavával)
·         Henszlmann Imre, A daguerotypek = H. I., Párhuzam az ó- és újkor művészeti nézetek és nevelések közt, különös tekintettel a művészeti fejlődésre Magyarországban, Pest, é.n., 111-112.
·         Nagy Ignác, Magyar titkok. Kilencedik füzet. Pest, 1845. és Bp., 1908, 48-58.
·         Tárgyjegyzék az 1846dik évi iparműkiállításhoz. Pest, [1846.] 18.: VI. terem, asztalokon: “Tóth Gáspár, magyar szabó (ung. Schneider) Úri utcában, Jankovics-házban. Magyar díszöltözet, palást-mente bársonyból, dolmány damaszkból, nadrág posztóból. Dolmányok selyemből, posztóból.”
·         Berecz Károly, Petőfi. Visszaemlékezések, Magyarország és a Nagyvilág 1874, 33. szám, augusztus 16. 402-405 (Székely Bertalan rajzával).
·         Kertbeny Károly, Petőfi arcképeiről, Koszorú. A Petőfi-társaság havi közlönye. I. kötet, Bp., 1879, 10-22. (A 10-11. lap között beragasztott papírképpel.); Petőfi István nyilatkozata a dagerrotípiáról és Jókai Mór hozzáfűzött megjegyzése a Hon 1879. szeptember 2-i, esti számában jelent meg.
·         Petőfi Album, Szerk. Bartók Lajos, Endrődi Sándor és Szana Tamás, Bp., 1898, 81. (A 149. lapon Jankó János rajza)
·         Szinnyei József, Magyar írók élete és munkái, X. kötet, Bp., 1905, 1000. (A Fridrich nevű fényképészről)
·         Egressy Ákos, Egressy Gábor, a budapesti Nemzeti Színház első éveiben. 1837-1848., Uránia, 1906, 10. szám, október, 386.
·         Kéry Gyula, Friss nyomon, Bp., 1908. 33-34. (Petőfi-könyvtár, 1.)
·         Egressy Ákos, Petőfi Sándor életéből, Bp., 1909. (Petőfi-könyvtár, XII.) 37-38
·         Kéry Gyula, A Petőfi-ház ereklye-gyűjteménye = Petőfi Almanach, Bp., 1909, 332-333.
·         Endrődi Sándor, Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849, Bp., 1911. (Petőfi-könyvtár, XXIX-XXX.)
·         Harsányi Zsolt, Utazás a súgólyukon túl, Színházi Élet, 1917. április 8., 56-57. (1848. március 16-án Strelisky Lipót lefotografálta Petőfit. Téves adatokkal teli írás. Talán a csoportkép készült ekkor!)
·         Ernst Lajos, Petőfi arcképei, Bp., 1922.
·         Varjú Elemér - Höllrigl József, Ernst Lajos magyar történeti gyűjteménye. Bp., 1932. (A Magyar Nemzeti Múzeum kiállításai, VII.) 130. (IV. szakasz, 7. tárlóban: 2. "Egressy [Gábor] fiatalabbkori arcképe. Daguerotipia. 3. Egressy [Gábor] fiatalabbkori arcképe közelebbről fölvéve." Ez a két kép 1986 óta a miskolci Herman Ottó Múzeumban van!)
·         Várkonyi Nándor, Petőfi arca, Pécs, 1940. és 2. kiad. Széphalom Könyvműhely [1990.]
·         Kreilisheim György, Régi magyar fényképezés, Bp., 1941. (2. kép: Kertbeny Károly 1847, 3. kép: Görgey Artur 1849.)
·         Rózsa György: Az igazi Petőfi-arc (Előkerült a daguerreotípia), Szabad Művészet, III. (1949), 200-201.
·         Rózsa György, Petőfi Sándor képmásai (Ikonográfiai tanulmány), Irodalomtörténet, 1951, 207-216.
·         Fejős Imre, A fényképezés feltalálása. Magyar daguerrotípisták, Fotó 1954, 5. szám 1-4., 6.szám 1-2., 1955. 2. szám 1-2.
·         Várkonyi Nándor, Az üstökös csóvája. Dokumentumok Petőfiről, Pécs, 1957.
·         Hevesy Iván, A magyar fotóművészet története. Bp., 1958, 32-33. (3. sz. kép: a Kertbeny Károlyt ábrázoló dagerrotípia)
·         . (Escher Károly retusálatlan reprója a dagerrotípiáról Rózsa György birtokában van.)
·         Fejős Imre, Széljegyzetek Petőfi ikonográfiájához, Irodalomtörténet, 1961, 320-322. (Strelisky hirdetései műterméről)
·         Hatvany Lajos, Így élt Petőfi, 2. jav. kiad., Bp., 1967, I. 714; II. 124-126.
·         Mihályfi Ernő, Escher Károly munkássága. Bp. é.n., Fotóművészeti Kiskönyvtár. (A 64. számon lévő Petőfi kép retusálása eltér a Fotóban közölttől!)
·         Mészáros Vilmos, A fényképezés kezdeti korszaka Magyarországon. Várpalota, 1977. (A Magyar Vegyészeti Múzeum Kiadványai, 16.)
·         Egressy Gábor válogatott cikkei (1838-1848). Kiad. Kerényi Ferenc. Bp., 1980. Színháztörténeti Könyvtár
·         Beke László, Fényképezés és képzőművészet = Művészet Magyarországon 1830-1870. Bp., 1981. (II. 516. Gola Ádámnak Ferency István szobrairól 1846. augusztus 28-án készült felvételei közt, az Idő címet viselő degerrotípiáján, C.R.B. ötvösjegy látható.)
·         Leletek. A magyar fotográfia történetéből. Vál. Szilágyi Gábor - Kardos Sándor. [A bevezető tanulmány Kreilisheim György munkája (1941)], Bp., 1983, (Az 1. kép a Petőfi-dagerrotípia mai állapotot tükröző reprukciója)
·         A miskolci fotográfia 1945 előtt. Miskolci Galéria 1986. szeptember 26. – október 26. [Kiállítási katalógus] Bev. Tarcai Béla, Miskolc, 1986. (Egressy Gábor 1840. körül, reprodukció dagerrotípiáról. Az Egressyt ábrázoló két dagerrotípia jelzete: HOM. F. 966. és HOM. F. 967.)
·         Magyar színháztörténet 1790-1873. Szerk. Kerényi Ferenc. Bp. 1990. (96. kép: Dagerrotípia Egressy Gáborról. Az 536. lapon a 96. kép jegyzete: Dagerotípia, 1840-es évek. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, fotógyűjtemény)
·         Kincses Károly, A színház. A fénykép. A 200 éves magyar színjátszás és a 151 éves magyar fotográfia közös történetéből, Magyar Színházi Intézet, Bp., 1990, 8-9. (Flesch Bálint véleményéről)
·         Görög-magyar szótár az Újszövetség irataihoz. Szerkesztette Varga Zsigmond J. Kiadja a Magyar Bibliatanács megbízásából a Református Zsinati Irroda Sajtóosztálya. Bp., 1992. 149., 377.
·         Kovács Ida, Írófényképek, Irodalomismeret, 1994, 1. szám, 43-44.       
·         Beszélő tárgyak. A Petőfi család relikviái, Összeáll., és bev. Kalla Zsuzsa és Ratzky Rita. Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 1997. (A 76. kép Petőfi atillája, amely a fotografáláskor rajta lehetett.)
·         Szentmártoni Szabó Géza, Feltevések a Petőfit ábrázoló dagerrotípiáról, Irodalomismeret, 1998, 1-2 szám, 96-103.
·         A Petőfi-dagerrotípán látható biedermeier stílusú székhez hasonló a Petőfi Irodalmi Múzeum raktárában, az R 91.76 leltári számon található.


Szentmártoni Szabó Géza
irodalomtörténész, egyetemi adjunktus (ELTE BTK)
1031 Budapest, Őrlő u. 19., III. em. 12.
Tel.: 242-6256

Apollinaire, Guillaume (1880-1918): A Mirabeau-híd


A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna
S szerelmeink
Mért kell gondolnom arra
Hogy az öröm nem jöhet csak a jajra

Óra verj az éjszakában
Megy az idő én megálltam

Maradjunk szemközt kéz a kézbe zárva
Míg fut örök
Szemektől elcsigázva
Karunk hídja alatt a Szajna árja

Óra verj az éjszakában
Megy az idő én megálltam

Fut a szerelem akár ez a gyors hab
A szerelem
Az élet vánszorog csak
És a Reményben mily sok az erőszak

Óra verj az éjszakában
Megy az idő én megálltam

Tűnnek a napok a hetek suhanva
Vissza se tér
Múlt és szerelem habja
A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna

Óra verj az éjszakában
Megy az idő én megálltam

(Ford.: Eörsi István)
(Forrás: Guillaume Apollinaire: Szeszek – Válogatott versek)

Escher Károly: Petőfi igazi arca

 
 
1948, a magyar szabadságharc centenáriuma alkalmából, fokozottabb mértékben vetődött fel a kérdés, milyen is volt a magyarság lánglelkű költője, Petőfi Sándor.
 
Aránylag sok Petőfi ábrázolást ismerünk, korabeli jeles művészek alkotásait, de azok annyira ellentmondtak egymásnak, hogy érthető volt az izgalom, amikor köztudomásúvá vált, hogy van egy hiteles arckép is, egy fénykép, amelyet Petőfi az 1847 körüli időben készíttetett Pesten, jegyajándékképpen menyasszonyának, Szendrey Júliának.
 
A kép Petőfi Sándor fia, Zoltán birtokába került szülei halála után. Azóta nyoma veszett. Az első utalás a képre 1870 körüli pár soros írás, amely így szólt: "... itt küldöm neked Petőfi fényképét, már nagyon rossz állapotban van ha fel akarjátok használni, úgy azt gyorsan tegyétek, mert napról-napra romlik, halványodik". Hogy kinek szólt a levél és kinek küldték el a Petőfi fényképet, nem derül ki.
 
A centenárium évében a Nemzeti Múzeum egy fiatal irodalomtörténésze, Rózsavölgyi György fedezte fel, hogy a fenti írás a Beliczai család birtokában volt, tehát feltételezhető, hogy tudnak valami felvilágosítást adni a kép sorsáról. A család egy idős, életben levő tagjának úgy rémlett, hogy a "Nagypapa mondta volna, hogy van náluk valahol egy Petőfi-fénykép, de hogy hol, azt nem tudja, ő maga sohasem látta".
 
Végül pince, padlás, sok ócska láda átkutatása után előkerült egy kb. 7×10 cm nagyságú dagerrotípia, egy kis ezüst lapocska összetörött üveg alatt. De milyen állapotban! Csupa por, piszok, penész, üvegtörmelék. A képet alkotó ezüst felület teljesen feketére oxidálódott, úgy hogy az első pillanatban csak annyi volt bizonyos, hogy egy dagerrotip képet találtak, de hogy ez Petőfi fényképe volna, azt semmi sem bizonyította.
 
Később, amikor a Múzeumban a törött üvegfelületen levő durva lerakódást eltávolították (szerencsére az üveg alatt levő tönkrement ezüstréteghez nem nyúltak) mégis mintha képnyomokat lehetett volna látni egyes helyeken, így az egyik szem körüli részt, a magyaros nyakkendő egy részét.
 
A lapok megírták az esetet, a Múzeumban lajstromozták és félretették a képet. Sokáig nem történt semmi.
 
Az én figyelmemet először egy barátom hívta fel a vélt Petőfi-képre. Elkeseredetten mondta: "Végre találtunk egy hiteles Petőfi-fényképet, és mégsem tudjuk, hogyan nézett ki a költő. Ebbe nem nyugodhatunk meg! Menjünk el és nézzük meg!"
 
Ez 1953-ban volt s ekkor már öt éve feküdt és romlott tovább a dagerrotip fénykép.
 
Elmentünk a Múzeumba, ahol nagyon szívesen fogadtak; hogyne, nagyon örülnének, ha lehetne tenni valamit, mert hát ilyen állapotban semmit sem lehet kezdeni a lemezzel.
 
Megmutatták a drága nemzeti ereklyét. Felfedezése után öt évre a nagyon kevés nyom is jóformán eltűnt és nagy fantázia kellett ahhoz, hogy azon bármit is felfedezzünk, ami Petőfi-képre emlékeztetne.
 
Megállapodtunk abban, hogy adnak egy hasonló, régi, rossz dagerrotip-képet és azon mutassam meg, hogy mit lehet visszaidézni a képből. Kaptam egy 2×3 cm nagyságú ezüst lapocskát, amely szintén teljesen el volt oxidálódva. Most már nekikezdtem a munkának.
 
Sok régi könyv átböngészése után receptet találtam. A leírás a következő:
 
"Az ezüst képet kivesszük az üveg alól. Portól, piszoktól megtisztítjuk, tálba téve absolut-alkoholban fürösztjük, amelyben az esetleg képződött gyanta és zsír-réteget leoldjuk. A művelet pár perc alatt befejeződik. Rövid mosás után (destillált víz) a lemez a már előre elkészített 1%-os ciánkáli oldatba kerül. A képen lévő sötét oxid-réteg ebben az oldatban eltűnik és a kép tisztán előlép. A processus ideje 5 perc. Ha a művelet alatt azt vesszük észre, hogy a kép kifejlődése megáll, vagy a kép gyengülni kezd, a fürdetést azonnal megszüntetjük és a lemezt destillált vízben mossuk."
 
Kezemben volt a kísérleti dagerrotip kép és ez a leírás. Hozzá fogtam: a kísérlet fényesen sikerült. Öröm volt nézni, hogy a művelet alatt hogyan tűnt el a fekete réteg és hogy hívódik elő a kép. Pontosan öt perc alatt be is fejeződött. Nagy meglepetéssel ismertem fel a hasznavehetetlen lemezen Kossuth Lajos egy eddig ismeretlen fényképét. Megbízóim nagyon örültek a sikeres munkának, de a Petőfi képet még mindig nem kaptam kézhez, mert felvetődött egy újabb kérdés: mennyi ideig tartós egy ilyen regenerált kép? Próbáltam érvelni, hogy ez talán nem is olyan fontos, csak addig tartson, amíg időtálló jó film, vagy üveg negatívot készítünk a regenerált képről, akkor a Petőfi-kép véglegesen megoldott kérdés. (A dagerrotip eljárásnál nincs negatív, az érzékenyített ezüst lapon a felvételt követő előhívás után, magán az ezüst lapon keletkezik a pozitív kép, amely akkor még nem volt másolható, sem sokszorosítani nem tudták. A felvétel eredménye egyetlen pozitív kép, amely a dolog természeténél fogva fordított kép volt, ti. a jobb és bal oldal felcserélődött.)
 
Vártunk fél évig, a regenerált kísérleti kép nem változott semmit. De a Petőfi fényképet rejtő oxidált kis ezüst lapocskát még mindig nem kaptam meg. Közben eltelt két esztendő, a kísérleti képecske még mindig mit sem változott, de viszont a Petőfi kép megint két esztendőt romlott. Ennek az évnek februárjában egy művész barátommal találkoztam, aki éppen Petőfi tanulmányon dolgozott. Elmondtam neki az esetet. Másnap kezeim között volt a hivatalos megbízás a most már végképp tönkrement Petőfi fényképpel együtt. Hozzáfoghattam a munkához. Ugyanúgy, ahogy az előző kísérlet történt, vezettem le a folyamatot. A munka sikerült. Tisztán és kizárólag vegyi úton hoztam vissza a megsemmisülésből Petőfi fényképét anélkül, hogy ecsettel vagy ceruzával hozzányúltam volna.
 
Nyugodtan meg lehet állapítani: a regenerált Petőfi-dagerrotip tényleg Petőfi egyetlen és hiteles fényképe. — Az utána következő munka: az időtálló film vagy üvegnegatív készítése, sokszorosítása stb. már nem volt izgalmas feladat.
 
Az új, hiteles Petőfi kép megjelenése nagy meglepetést keltett azért, mert egyetlen festői ábrázolás sem hasonlított a tisztára vegyi úton regenerált, tehát kétségtelenül hiteles képhez. A szobrok pedig egyéb forrás híján a festői ábrázolások után készültek, jóval Petőfi halála után. A fantázia szüleményei. Ha kézbe vesszük az új Petőfit, ami legelőször szembetűnik: a szemei! Csodálatos lángoló, világító szemek. A kortársak, akik leírták Petőfit, nem tudtak szabadulni a lenyűgöző tekintettől. Finom kis pelyhedző bajusz, kis francia szakáll, boltozatos homlok tűnt elő a kis ezüst lapon. A Petőfi-arc problémája véglegesen megoldódott.
 

Escher Károly: A Petőfi-daguerrotípia

Ez a történet., amelyet most elmondok, nem régi, mindössze néhány éves. De ide iktatom, mert jól illusztrálja, hogy a fotóriporter pályáján milyen különös események adódnak, mennyire sokoldalúan kell magát képeznie.

Az eddigi esetek jórészt arról szóltak, hogyan kellett alkalmazkodnia a fotóriporternek a körülményekhez a riport érdekében, mennyire másodpercek alatt kell döntenie néha igen fontos dolgokban. Ez a mostani meg azt mondja el, hogy néha száz év után is a fotóriporternek kell beavatkozni. hogy valamit helyrehozzon, amit mások - s az idő - elrontottak.  

Az 1948-as év, a szabadságharc és a nagy március 15 centenáriuma fokozottan előtérbe állította a kérdést : milyen is volt hát valójában, hitelesen Petőfi Sándor. Sok Petőfi-ábrázolást ismerünk, korabeli jeles művészek festményeit, de ezek annyira eltérők, sőt ellentmondóak, hogy nem tudunk belőlük pontos képet formálni a legnagyobb magyar költő arcáról. Voltak feljegyzéseink, amelyek arról szóltak, hogy 1847-ben Petőfi, menyasszonyának szánt jegyajándékul, fényképet készíttetett magáról. E régi-régi daguerrotípia azonban kézen-közön úgy elkallódott az idők folyamán, hogy nyomát se találták a kutatók. A kép valamikor Petőfi Sándor fiának, Zoltánnak birtokában volt, de az ő halála után nyoma veszett. 1870-ből ismeretes egy levéltöredék, amely erről a valamikori képről szól :  ". . . itt küldöm neked Petőfi fényképét. Már nagyon rossz állapotban van, ha fel akarjátok használni, úgy azt gyorsan tegyétek, mert napról napra romlik, halványodik"  Hogy kinek szólt a levél, kinek küldték a képet? - azt nem tudjuk.

A centenárium évében a Nemzeti Múzeum egy fiatal irodalomtörténésze, Rózsa György kimutatta, hogy az említett levél a Beliczay-család birtokában volt, tehát feltehető, hogy ők tudnak valamit a képről is. Valóban, család egyik idős tagjának úgy rémlett, hogy még a nagyapja beszélt valamit erről a képről. Nagy keresés indult meg, padlást, pincét, régi ládákat, minden átkutattak, s elő is került egy 7X10 cm nagyságú daguerrotípia, kicsiny ezüstlapocska, összetört üveglap alatt. De milyen állapotban ! Csupa por piszok, penész, üvegtörmelék. A képet alkotó ezüstfelület feketére oxidálódott, úgyhogy első pillanatban igazán csak annyi látszott : daguerrotípiát találtak, de hogy mit ábrázol, azt senki sem tudja.

A Múzeumban felületesen megtisztították a képet (szerencsére a tönkrement ezüstréteghez nem nyúltak), s ekkor előtűntek némi kép-nyomok; egy kis rész az egyik szem körül, s a magyaros nyakkendő egy csücske. A lapok megírták az esetet, a Múzeumban lajstromozták a képet, s elrakták. Sokáig nem történt semmi. Petőfi képe - ha ugyan az volt - romlott, oxidálódott tovább.  

A kérdés nem hagyott nyugton. Végre találtunk egy hiteles Petőfi ­képet, s nem megyünk vele semmire. A költő arca épp olyan ismeretlen, mint azelőtt. Ebbe nem lehet belenyugodni. Így tüstönködtünk egy művészeti szakértő újságíró barátommal.  

Elmentünk a Nemzeti Múzeumba, onnan a Petőfi Múzeumba utasítottak, ott van a kép. Ott is volt. Hanem nem olyan egyszerű dolog az ilyesmihez hozzányúlni. Ahhoz engedély kell, felsőbb helyről. És mi lesz, ha nem sikerül a kísérlet ? Ha még jobban tönkremegy a kép ? Mi lesz ? Hát mit veszthetünk? Képünk így sincs, csak egy feltételezésünk. Ha azonban sikerül - hát az szenzáció.  

Végül is megállapodtunk, hogy adnak egy hasonlóan rossz állapotban levő másik daguerrotípiát, próbálkozzam először azzal. Hazavittem az apró, 2 X 3 cm méretű ezüstlapocskát, s munkába fogtam.  

A szakirodalom alig beszél ezekről a kérdésekről. Belenyugszunk, hogy a régi képek tönkremennek s kész. Utánagondoltam a daguerrotípia készítési módjainak, áttanulmányoztam a vegyi eljárásokat, s elkészítettem a haditervet. Bezzeg jól jött most a régi-régi fotogyakorlat, az ifjúkori kísérletezések, amelyek során a legprimitívebb módszerekkel készítettük fényérzékeny papírjainkat, felszerelésünket! Semmi tudás, tanulmány nem vész kárba, egyszer megjön a haszna.  

Több lehetőség kínálkozott., én a ciános eljárást választottam. Abszolút alkoholban leoldottam a képről az idők során rárakódott szennyet, zsírréteget, az évtizedek alatt képződött fátyolt. Utána desztillált vízben lemostam a képet, s 1%-os ciánkáli-oldatba tettem. Közben állandóan figyeltem, hogy tűnik elő a kép. Előbb sejtelmesen, majd határozottan kibontakozott előttem - Kossuth Lajos egyik ismeretlen fényképe. Azt a megfigyelést tettem, hogy a ciános fürdővel csínján kell bánni, mert a hosszas fürösztés nem tesz jót a képnek. Egy idő után gyöngülni kezdtek a. vonások, tehát gyorsan desztillált vízbe helyeztem, lemostam a képet. Kb. 5 perc a ciános kezelés optimális ideje.

Nagy volt az öröm, megbízóim gratuláltak a sikeres munkához - de a Petőfi-képet még mindig nem kaptam kézhez. Mert hát . . . a hivatal dolgozni akar, meg aztán  ki tudja, milyen tartós az ilyen regenerált kép", hátha még jobban tönkremegy utána stb., stb. Próbáltam érvelni, hogy hát mégis csak az a fontos, hogy a hiteles Petőfi-portré egyszer előkerüljön, akkor már jó film- vagy üvegnegatívot készíthetünk róla, s véglegesen a miénk marad a kép, még ha a daguerrotípia tönkremegy is. Hiába. Az lett a vége, hogy várjunk. Hát vártunk.  

Eltelt fél év, a Kossuth-kép nem változott. Vártunk tovább. Telt múlt az idő, két évnél is több az első kísérlet óta, de az engedély csak késett. Magam is meguntam a huzavonát, nem törődtem többé a kérdéssel.  

Végül 1957 elején egy tudós barátom, aki éppen Petőfi-tanulmányon dolgozott, erélyes lépésre szánta el magát, Mégiscsak hallatlan, hogy ilyen lényeges kérdésben az adminisztráción múljon a siker! Dúlt-fúlt, elrohant. Hogy csinálta, hogy nem, nem tudom, elég az hozzá, hogy pár nap múlva kezemben volt a megbízás a Petőfi-daguerrotípiával együtt. Pontosan megismételtem a Kossuth-képnél bevált eljárást, most már gondosan ügyelve a ciánfürdő időzítésére. S a kísérlet sikerült : előttünk állt Petőfi Sándor egyetlen hiteles fényképe, amelyet minden retus-beavatkozás nélkül, kizárólag vegyi úton hoztam vissza a megsemmisülésből. A drága ereklyét ma is őrzi a Petőfi Múzeum. Kifogástalan állapotban van, megnézheti bárki.  

A hiteles Petőfi-portré birtokában egészen nyilvánvaló a daguerrotípiáról régebben készített és sokszorosított felvételek erősen eltorzították a költő arcát. 1870 körül Klösz György készített egy felvételt az akkor már nagyon rossz állapotban levő ezüstlemezről. Sajnos, durva retus-beavatko­zásra volt szükség, Klösz önkényesen teljesen átrajzolta a fényképet. Így aztán értizedeken át egy hamisított - jó szándékkal ugyan, de azért mégis hamisított - Petőfi-fénykép forgott közkézen számos reprodukcióban, mint  hiteles" portré.  

Az új, valóban hiteles ábrázolat meglehetősen eltér a korábbi képektől, s az ezek alapján készült szobroktól. A legelső, ami szembetűnik rajta : a költő szemei. Ezek a csodálatos, lángoló, világító szemek, amelyekről annyi kortárs írt lenyűgözve és megbűvölten. S a finom, pelyhedző kis bajusz, a franciás szakáll, a boltozatos homlok, mindez szépen előtűnik a kis ezüst lapon.  

Szeretettel és meghatottan zárom ide, befejezésül ezt a képet. Nem az én felvételem ugyan, hanem ismeretlen pesti  fényíró munkája - de azért egy kissé az én gyermekem is, hiszen a megsemmisülésből hoztam vissza.
 
( Az illusztráció Escher Károly retusált reprodukciója a beavatkozás utáni állapotról.)
 
Megjegyzés: 
 
Escher Károly és kortársai nem tudhattak a módszer károsító hatásáról. Az ezt bizonyító tudományos vizsgálatok az 1980-as években, vagyis jóval később történtek. Escher korában ez nem is lett volna lehetséges például mert a pásztázó elektronmikroszkóp még nem létezett...
 

Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor művészi névhasználatáról

  Petőfi Sándor halála - Hegedüs László festménye 1850

1998-ban emlékeztünk születésének 175., 1999-ben halálának 150. évfordulójára. Mindezek mellett azonban igazolhatja a tárgy újbóli felvételét, hogy e téren az elmúlt két emberöltő alatt szinte semmi nem történt, és amíg életrajza született, költészetét többször is kisajátították, majd el- és visszaperelték, művészi névhasználatának kérdésében máig Kovalovszky Miklós álláspontja a mérvadó: „Petőfi nem jelentős a névadás szempontjából, munkásságának lírikus iránya miatt.” (Az irodalmi névadás. Bp., 1934. MNyTK. 34. sz. 60). S valóban: a névtudományi konferenciák sora sem változtatott ezen az alapfelfogáson. Most, a kritikai kiadás újjászervezése után, munkálatainak előrehaladtával elsődleges tapasztalatainkat összegezzük.
 
Kezdjük a családnév kérdésével: Petőfi Sándor — és nyomán 1848-tól a család — névmagyarosításának aktáit, akár kutató-elődünk (Kovalovszky Miklós, Petőfi nevéről: It. 1944: 62), hiába kerestük. Az apa, Petrovics István, 1845-ben még keményen ragaszkodott a családnévhez. Tanúnk rá kisebbik fia, István, aki ekkor költő-bátyja átütő népszerűségével viaskodott „Sokan kérdezték” c. versében, amelyben felidézte a nekiszegzett kérdést: „...hogy nevemet / Mért nem magyarosítom meg...” Választ is adott rá: „Nevem, ha megújítanám, / Haragudnék rám az apám...” (Petőfi-adattár III. Gyűjtötte, s. a. r. és a jegyzeteket írta Kiss József. Bp., 1992. 63). Valóban: a jászkun megváltás centenáriumán a kitűnő lovas még Petrovics István néven nyert díjat. (Vö. Petőfi-adattár I. Gyűjtötte, s. a. r. és a jegyzeteket írta Kiss József. Bp., 1987. 58.) 1848 nyarán azonban már Petőfi néven szerepel, akár apjuk, akit így nevezett néven a Marczius Tizenötödike október 14-i száma, hírt adva „a vén zászlótartó” nagy meneteléséről Pákozdtól Parndorfig, és aki így írta alá december végi, unokája születésén örvendező levelét. A Petőfi István, illetve Petőfi Maria született Hrus név olvasható a szülők 1849 tavaszi halotti bizonyítványában is.
 

Petőfi

 

Petőfi Sándor élete semmiben sem tekinthető szokványosnak.

Szlovák származású szülei a kiskőrösi mészárszékbérlet után Kiskunfélegyházára költözve viszonylagos anyagi jólétet értek el, ami Szabadszálláson, a szintén alföldi városban még fokozódott. Az 1838-as dunai árvíz azonban mindenüket elvitte, ettől kezdve a szülők élete újrakezdések sorozatából állt. A költőt anyagi lehetőségeikhez mérten iskoláztatták, kezdetben egyre rangosabb intézményeket látogatott (Kecskemét /1828-1831/, Sárszentlőrinc/1831-1833/, Pest/1833 -1835/, Aszód/1835-1838/, Selmec 1838, Pápa/1841-41/).

Diákévei vándorélettel és színészi próbálkozásokkal tarkítottak, sokáig nem is döntötte el véglegesen, melyik pályát válassza. A színészet iránti vonzalma bosszantotta apját, mert úgy gondolta, hogy ez megy a tanulás rovására, pedig csupán arról volt szó, hogy a költő csak azt végezte kellő energiával és eredménnyel, amihez kedvet érzett. Szabadságvágya- és szeretete egész életét végigkísérte, ezt a korláttalan lehetőséget kívánta az egész nép számára megvalósítani, ezért küzdött költészetével, elveivel és tetteivel.

Néhány színészi epizódszerep után végérvényesen a költészet mellett döntött.

1842-ben az Athenaeumban megjelent első kinyomtatott verse (A borozó), 1844-ben első önálló verseskötete Versek címmel. Ezzel elindult a költői sikerek felé, ám életére a német nyelvű életrajzában megfogalmazott "Koldustarisznya és szabadság" jelszó maradt jellemző. 

1844 vége, 1845 eleje a sikerek ideje (A helység kalapácsa/1844.október/; János vitéz /1845.március/).

1845-1846 telén már átélte első, igazán mély emberi, alkotói és érzelmi válságát: fiatal kedvese meghalt, állás és lakás nélkül maradt, műveiről bíráló kritika jelent meg, és vidékre kényszerült szüleihez az irodalmi központot is jelentő fővárosból. Kényszerű remeteségben írta meg Szalkszentmártonban első remekműveit, amelyeket a "Felhők" - ciklusban foglalt egységes egésszé.

A válságból kilábalva ismét munkához jutott, megjelentek művei, szerződést kötött az Összes Költemények kiadására, sőt Bécsben kinyomtatták Dux Adolf fordításában az első német nyelvű Petőfi-kötetet. 1846 szeptember 8-án Nagykárolyban - útban Kolozsvár felé - megismerkedett későbbi feleségével, Szendrey Júliával, aki csodálója, társa s egyben buzdítója volt a költőnek. A kapcsolat minden szülői tiltakozás ellenére házassággal zárult megismerkedésük első éves évfordulóján.

1847-ben Petőfi erőteljesen a politika felé fordult, és radikális nézetei találkoztak a közvélemény szigorú igazságérzetével. Elvi álláspontját kritikus verseivel, határozott kiállásával tette hitelessé egyfelől, másfelől kiváltotta ezzel a bírált tábor ellenszenvét. A költő népszerűségének ettől kezdve semmi sem szabott gátat.

A kor megfelelő táptalaj volt a romantikus zseninek, tehetsége pedig meghozta a sikert. Politikai körökben is népszerű volt a hangja, sorra születtek programversei (A XIX. század költői, A nép nevében, Világosságot! stb.).

A költőnek kiterjedt irodalmi és politikai baráti köre volt, legszorosabb kapcsolat Arany Jánoshoz fűzte.

Olvasmányaival, műveivel tudatosan készült a nagy veszteségekkel járó világforradalomra, melynek fontos részét képezte a magyar polgári forradalom.

Házasságkötése után a "mézeshetek" idején újra megfogalmazta kettős célját:
 
"Egyik kezemben édes szendergőm
Szelíden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!"
 
Beszél a fákkal a bús őszi szél, Koltó, 1847.szeptember
 
1848 eleje a szabadság és a szerelem kettős vonzásában telt, felesége éppúgy beletanult a fővárosi politikai világba, mint a költő. A március 15-e történéseit Petőfi kiáltványverse, a Nemzeti dal fejezi ki hangulatában a legszemléletesebben, az eseményekről a "15-dik március,1848" című vers számol be krónikaszerű hitellel.:
 
"Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt."
 
A felocsúdó Habsburg Birodalom nem fogadta el a forradalom vívmányait (áprilisi törvények), a túlerőben bízva fegyveres küzdelemre szorította a rebellis magyarokat. Soha nem látott erők mozdultak a szabadság megvédésére, Jellačić serege szeptemberben támadást indított a magyar önállóság letiprására, de a magyar honvédsereg Bécs irányába űzte a támadókat. Petőfi már a nyár folyamán figyelmeztetett a támadás lehetőségére, további küzdelmet szorgalmazott egészen a köztársaság eléréséig, radikális követeléseivel azonban elszigetelődött, elvbarátai is elmaradtak mellőle, még a kis-kunok is megbuktatták Szabadszálláson a követválasztáson. A költő látta az események alakulását, újabb válságkorszakot élt át. Ennek következménye az elemző költészet megjelenése, melynek legszebb példája "Az apostol" című elbeszélés. A mű a bibliai értelmű (krisztusi vagy mózesi) vezetővé válás útját, a vezető személyes tragédiáját mutatja be a költőével egyező életrajzi adatok felhasználásával.

Egyértelmű örömet csak a házassága és kisfia születése (1848. december 15.) jelentett. A téli szomorú hadi események után a sikeres tavaszi hadjárat ellenére eredménytelek voltak a politikai alkudozások. A nyári ütközetekben már a Szent Szövetség értelmében nyújtott külföldi segítséggel is szembe kellett néznie a magyar csapatoknak. A szabadságharc sorsa ezzel végérvényesen eldőlt. Az utolsó, elkeseredett harcokban szó szerint elvérzett a magyar szabadság. A kétségbeesett próbálkozások lélektani vetülete szintén jól követhető a költő verseiben.
 
"Tombolt a vész irtóztató erővel
A végitélet végórájaként
És ím mi élünk még és nem halánk meg,
Csak meghajoltunk, de el nem törénk!"
Jött a halál, Pest,1849,május 21.
 
Petőfi 1849 tavaszán veszítette el szüleit, apja március 21-én halt meg, anyja május 17-én. A költő nem vehetett részt apja temetésén, anyja halála után versben búcsúzott mindkettőjüktől.

A szabadságharc bukását a nemzet pusztulásaként élte meg, utolsó versében, a Szörnyű időben így fakadt ki:
 
"Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyűség mindegyre nő.
Talán az ég
Megesküvék,
Hogy a magyart kiirtja.
Minden tagunkból vérezünk,
Hogy is ne? villog ellenünk
A fél világnak kardja."
 
Mezőberény, 1849, július 6-17.
 
A költő az utolsó pillanatig jelen volt a csatákban, haláláról felesége kutató keresése, a szemtanúk visszaemlékezése, Heydte osztrák császári tiszt jelentése, valamint román-magyar akadémiai kutatócsoport jelentése alapján elfogadhatjuk Szendrey Júlia keserű megállapítását: "legszorgalmatosabb fürkészéseim és bizonyosságot adó adataim tökéletesen meggyőzének afelől, hogy Petőfi Sándor az erdélyi csatákban esett el."

Pest,július 21. 1850.
 
A költő 7 évig tartó irodalmi működésével, rövid életével, legendás éleslátásával, politikai érzékenységével vonult be a magyar és az egyetemes kultúrtörténetbe. Azóta minden vele kapcsolatos emlékhely - különösen a születés és az eltűnés helyszínei - zarándokhelyekké váltak.
 
A költő 7 évig tartó irodalmi működésével, rövid életével, legendás éleslátásával, politikai érzékenységével vonult be a magyar és az egyetemes kultúrtörténetbe. Azóta minden vele kapcsolatos emlékhely - különösen a születés és az eltűnés helyszínei - zarándokhelyekké váltak.
 
Petőfi Sándor, a világszerte ismert és elismert költő 1823. január 1-jén Kiskőrösön született. A mindössze 26 éves életpálya alatt vált irodalmi, politikai és emberi legendává a magyar nép, és Magyarország szimbólumává elsősorban Európa, de az egész világ számára. Az európai irodalom változásának, fejlődésének szinte teljes évszázadot felölelő vonala a költő mindössze hét esztendőn át tartó irodalmi tevékenységében stációnként megtalálható.

Egyszerű szülők gyermekeként csak a saját erejének és zsenialitásának köszönhetően került be verseivel és prózai alkotásaival először a magyar, majd az európai irodalom vérkörébe.
 
1848. március 15-én a vértelen magyar polgári forradalom irányító egyénisége volt.

A kivívott szabadság megtartásáért folytatott harcokban esett el, egy hét és fél hónapos fiúgyermeket és egy 20 éves özvegyet hagyott maga után.
 
Halála óta személye és életműve különböző korok és népek előtt áll példaként, verseit több mint ötven nyelvre lefordították.
 

Pataki József: Petőfi a színpadon

 
A legnagyobb magyar dalköltő rövid vándorszínészi útja alig volt egyéb keserves vergődésnél.
 
Hanem azért színészi tehetségét mégsem lehet tagadásba venni. Hiszen a rajongó kezdőnek jóformán alkalma sem volt, hogy tehetségét megmutassa. Valamire való szerepet csak egyszer osztottak rá: "Lear király"-ban a bolondot. Ebben pedig szép sikere volt.
 
Ez a siker már magában megcáfolja azokat, akik Petőfi rövid színpadi útjának babértalan voltából kiindulva magát a színészi tehetséget is elvitatják tőle. Mert más a tehetség és megint más az érvényesülni tudás.
 
Ez a két tulajdonság a színpadon sem jár szükségszerűleg együtt. Hány kiváló színész tehetség nem részesül méltánylásban és hány haszontalan nappali komédiásnak sikerül magát ünnepeltetnie!
 
Ne dobálódzunk hát könnyelműen a "tehetséges" és a "tehetségtelen" jelzőkkel. A színészi tehetség kérdése különben is igen problematikus és sokszor a legnagyobb tehetségnek is csak évekig tartó fáradságos munkával sikerül a maga egyéniségét művészivé kiépítgetni.
 
Az öreg Szentgyörgyi szerint egy emberélet nem is elég arra, hogy a színész kellőleg kifejlődhessék. A nagyhírű Megyeri - mint kezdő - egyáltalán nem mutatkozott olyan nagy tehetségnek, mint amilyen nagy színész lett belőle. Egressy Gábor is a lassan fejlődő színész egyéniségek közé tartozott s jóformán csak idős korában tudta művészete iránt a teljes elismerést kivívni. De hát akkor mi akarnak a kezdő Petőfitől? Nem elég, hogy a statiszta sorból hirtelen előállva húsz esztendős korában általános tetszésre eljátszotta Lear bolondjának keserű humorral telített nehéz szerepét? Ki tudja, hogy ez a szent rajongó nem művelt volna-e csodákat a színpadon is, ha véglegesen meg nem utálja - nem a színművészetet, mert azért haláláig rajongott - hanem a siváran kisszerű ripacs életet?!
 
Minden jel arra mutat, hogy Petőfiből nem hiányzott, a színészi tehetség. Igazgatói azonban a külső színi hatás szempontjából nem sok használhatóságot olvastak ki belőle. Az átlagos középtermetnél kisebb sovány alakja, erős csontozatú arca, csontos kezei és tompa hangja, főleg pedig fölényesen önérzetes lénye egyáltalán nem ajánlották őt a külső hatást kelletén túl becsülő és szolgai hízelgéshez szoktatott színigazgatók szereposztó kegyeibe. Nagy baj volt továbbá az is, hogy a fiatalokat leginkább megillető szerelmes szerepekben, miután nem volt eléggé mutatós legény, az akkori felfogás szerint meg sem próbálkozhatott. A nagyobb jellem szerepekhez viszont az öregebb aktoroktól nem juthatott. Így aztán kénytelen volt beérni a bejelentő szolgák és feszes inasok háládatlan szerepével. Közös sorsa ez már a fiatalon is jellem szerepekre predesztinált színészeknek. Ezek rendszerint sokáig kénytelenek várni, amíg idejük elérkezik.
 
Várni! Sokáig várni! És tűrni! Nem a nyomort, mert azt hivatása tudatában büszkén viseli az ember. De tűrni az igaztalan mellőztetést, a szóhoz jutni nem tudást, egy-két hitvány pályatárs áskálódásait, az üres nagyhangúak felül kerekedését, a színházi érdek csoportok garázdálkodásait, egy csomó nagyképű embernek úgynevezett "kritiká"-it, egyszóval tűrni mindazt, amit minden önérzetes színésznek tűrnie kell, az életen szilaj türelmetlenséggel végig robogó Petőfi képtelen lett volna!
 
Ez volt az ok, nem pedig a tehetség hiánya, hogy nem játszhatott, s hogy szívében keserű csalódással egészen fiatalon hátat fordított a hálatlan színpadnak... és ment, ment - kitérés nélkül - a maga útján... a halhatatlanságba!!!
 

Illyés Gyula: A betiltott Petőfi

 

Egy irodalmi est műsorából a rendőrség kihúzott hat Petőfi-verset. Sorjában "A nap", a "Palota és kunyhó", "Az országgyűléshez", "A XIX. század költői" címűeket s "Az Apostol" egy részletét. A betiltott Petőfi-versek száma ezzel negyvenre emelkedett. Mielőtt egy szót is fűznénk ehhez, idézzük emlékezetünkbe az egyik közveszélyes verset, az 1845-ből való "A nap"-ot:
 
Mi az a nap? mi az a nap?
Nem is nap az tulajdonkép.
Ugyan mi hát?... hát semmi más,
Mint egy nagy szappanbuborék.
Valami óriás fiú
Ki fujja reggel keleten,
S szétpattan este nyugaton, -
És ez minden nap igy megyen.
 
Ennyi az egész vers; egy foszlány a közelgő "Felhők"-ből. Hálás téma volna találgatni, hogy közbiztonsági szempontból mi kivetnivalót talált benne a hivatalnok, akinek az államon át a társadalom a legnagyobb magyar költő elnémítására adott jogot. Hosszan gúnyolódhatnánk fölös aggodalmán, simplicissimusi túlbuzgalmán, irodalmi hozzáértésén. (Nem beszélve arról, hogy amilyen alapon a Petőfi-előadásokból kitörlik a "félreérthető" részeket, olyan alapon az istentiszteletekből kitiltathatnák a fele bibliát; abban még keményebb mondatok vannak a jogról, igazságról, a szegények-gazdagok viszonyáról.) De sem a gúnyhoz, sem a vitához nincs kedvünk. A lamentációhoz sem, amely ilyen alkalmakkor hasztalanul föl-fölhangzik. Szellemi integritásunkon esett sérelem. Ha van eszköz a szobor-rombolás megakadályozására, kell módot találni az effajta, annál sokkal súlyosabb sérelem meggátlására. Kik illetékesek erre, kik képviselik itt Petőfit, az irodalom épségét? Akad közülök, aki e sorokat olvassa? Vegye egyenesen hozzáintézett beadványnak. Egy hivatalnok, vagy tán még inkább egy rendszer hibájából nyilvános közérték-csonkítás történt, pontosan úgy, ahogy arról már a költő is beszélt:
Oh szent költészet, mint le vagy alázva,
Miként tiporják méltóságodat
Az ostobák...
 
"A költészet" című versében mondja ezt, melyet mintegy tárgyi bizonyítékul szintén betiltottak. 

(Forrás: Nyugat, 1937. 3.szám)

Szendrey Júlia: El, messze innen!


El, messze innen a világba,
Ahol nem ismer senki sem,
Ahol nem üldöz, nem gyötör majd
Sem gyűlölet, sem szerelem!

Ahol majd élek enmagamnak,
Mit soha még nem teheték,
Mióta a sorsnak kezében
Tehetlen játékszer levék.

Háborgó tenger ez az élet,
Kis sajka én rajta csupán,
Mit a sors, miként kénye-kedve,
Majd erre, majd amarra hány.

Oh, miként vágynám megpihenni
Csöndes kis sziget partjain!
Hűs árnyai után epedve
Terjesztem lankadt karjaim.

De hasztalan, de mindhiába,
Tovább, tovább, egyre tovább!
Örök küzdés nekem az élet,
Nyugtot csak a sír mélye ád.

Szeretni kell s gyűlölni addig,
És várni a pillanatot,
Melyben kialszik majd az élet,
S véle minden kín elhagyott.
*
(Szendrey Júlia 1828-1868; Petőfi Sándor felesége volt)