Zivuska Andor: Hajóm

Hová, hová bus sötét vitorlák?

Hová mégy hajóm!

Mi hajt,m i üz?... A régi tüz

Hunyorogva néz ránk, elhalón!

Mi vár reánk. Parttalan vizek;

Remegve érzem: nem hiszek,

Gyönyörbe, vágyba, kéjbe!

Hová, hová sötét hajóm?...

Valami sugja elhalón:

Csak el!... Csak el!... – az éjbe!

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 1. sz. 1912. jan. 1.)

Dr. Kardos Albert: Cholnoky Viktor*

A romantika nem hal meg soha. A regények és novellák járhatják a realizmus és naturalizmus ösvényeit, bolyonghatnak a lélekelemzés, a társadalmi rajz mezején, azért csak visszatérnek a maguk legősibb, legtermészetesebb útjaikra, a romantika birodalmába. Cholnoky Viktor legalább visszatért, ott érző jól magát a képzelet országában, amelyet Jókai halála után mintegy hét lakattal elzártnak gondoltak a magyar írók. Nem csoda, hiszen azt lehetett volna hinni, hogy Jókai teljesen kifosztotta a képzelet kincsesházát; a fantasztikummal, a képzeletes tárgyakkal már nincs mit kezdeni.

Cholnoky nem így gondolkodott és ez a szerencséje. Különös erővel, de nem mindig jó ízléssel kutatja föl a világ minden tájáról a fantasztikus eseteket és személyeket, a képzeletből származó és a képzeletre ható tárgyakat és hősöket. Egy dunántúli Fatia Negrát, a devecseri szolgabírót, aki ügyessége és vakmerősége dacára sem tudja elfogni a bakonyi haramiát, a félelmes Ritupert, mert szolgabíró és rablóvezér egy és ugyanazon személy. (Ritsper.) Egy Tepelenti Ali hazájából való rémtörténetet, amelyben az albán török közkatonának szintén rá kell lőnie halálra ítélt atyjára, az albán fölkelő vezérre. (Mirza bej katonája.) Egy szaharai oroszlánvadászatot, amelyben a sivatag királya, habár robbanó golyóval töltött puska van is a vadász kezében. (Ain Holofra.)

Cholnokynál a képzeletes sokszor összeolvad a rémessel. Nemcsak A szürke ember-ben, aki Komárom várának két legerősebb katonáját üti agyon a saját puskájukkal és akiről kisül, hogy egy állatseregletből megszökött gorilla, hanem A sekrestyés-ben, aki bosszúból felgyújtja a tűzoltószínt, de a tűzoltók védőszentje, Szent Flórián megbünteti, mert a szent szobra rádől az üldözők elől hozzá menekülő gyújtogatóra. A rémes nem egyszer víziókkal párosul, amelyek három-négy elbeszélésében is előfordulnak.

Tóth Árpád: Szilveszter

A teremben mindenki felugrált, az emberek egymás nyakába borultak, részeg, sikoltozó bácsik meghatottan és sokáig veregették ölelkezés közben egymás vállán a nyűtt ferencjóskát, a külvárosi kávéház tulajdonosa pedig boldogan dörzsölgette a kezét, mint valami fordított Pilátus, aki ezzel az ős-római gesztussal szerényen hencegi el, hogy az ő közbenjárása nélkül aligha sikerült volna ilyen akkurátusan keresztre feszíteni a halálra ítélt szegény ó esztendőt.

Az ó esztendő szegény, szerencsésen elhalálozott s ennek örültek a hajnali mulatóhely savanyú borgőzében és lomha szivarfüstű levegőjében derék polgártársaim, akik évről-évre úgy tartják legcélszerűbbnek ezt a búcsúzó halotti tort, hogy rúgnak egyet a vonagló, halódó esztendőn, szemébe köpnek, töviskoszorút kerekítenek a feje búbjára: rossz voltál, komisz voltál, becsaptál, adós maradtál, dögölj meg, nyomorult, vén, csaló esztendő!

Keserűen, tűnődve rágtam az egyik szögletasztal mellett egy komisz virzsinia végét. Szerettem volna közébe kiáltani ennek a lármás örömű kompániának, szerettem volna megvédeni az agyonrugdalt ó év hűlt, vérző, szomorú tetemét, ezt a nekem olyan kedves, drága hullát, aki könnyek balzsamát, elmerengések jóillatú keneteit érdemelné s akit szívünkbe kellene rejtenünk, ebbe a bársonyos, piros koporsóba, mert jó volt, szép volt, mert gyönyörű órák puha legyezőivel becézett s aranyat, kincset hagyott örökségül: feledhetetlen és ragyogó emlékeket.

Ekkor az öreg úr, aki valahogy észrevétlenül mellém telepedett, csendesen a vállamra tette a kezét.

Riadtan néztem rá s idegenkedve méregettem végig. Estélyi ruhában volt, de a nyakkendője petyhüdten lógott az ellágyult és félretört kemény gallér alatt. Ingmellébe rút gyűrődéseket vájt már valamely durva éji dáridó s feketés-vörös foltok éktelenkedtek rajta: vörösbor-nyomok, vagy odafreccsent vér foltjai talán.

- Szilveszter vagyok, a hóhér. Hogy mulat?

Zavartan hebegtem valami olyasfélét, hogy nagyon örülök, s hogy jól mulatok, ő pedig szivarra gyújtott, fölényesen mosolygott s beszédnek eredt:

- Kedves fiatal barátom, magának nincs igaza, hanem ezeknek a többieknek itt, ezeknek a gajdolóknak és eszteleneknek, ezeknek van igazuk. Örülni kell, fiatal öcsikém, mert az örömérzés a legértékesebb életérték. Örülni pedig, fiatal barátocskám, akkor lehet legigazábban, ha a jóleső élményeket komisz élményekkel állítjuk kontrasztba. Magamagában mérve az abszolút örömérzés mindig silányabb, mint az abszolút fájdalomérzés. Keverni kell tehát a kettőt, mint ahogy a modern, divatos párfőmöket kotyvasztják: brutális szagok hátterével elevenebb és pikánsabb az egyszerű vadvirágból kicsavart esszencia. Hát mit gondol, édes kis barátocskám, ez a hajnali borozgatás, részeg és gőzös ajkaknak ez a toros nyálú összecuppanása, a tartalommal, konkrétummal meg nem tömhető, bizonytalan jövőnek, az újesztendőnek ez az üres szavú köszöntgetése egymagában boldoggá tehetné ezt a kerekfejű, dáridózó kompániát? Szidni kell a múltat, kínos halállal kell megfojtani a nyomorult ó esztendőt, hogy kicsi és olcsó mámorunk széppé és meleggé zamatosuljon. Nézze, örök példa, hogy a szíve egészséges dobogását csak akkor becsüli sokra az emberfajta, mikor kínos és öldöklő betegség emlékeit eleveníti fel, a csendes és unalmassá váló családi élet boldogsága akkor buggyant a mi nyomorult szemünkbe igazi, hálás könnyet, mikor az újságban borzalmas szenzációkról olvasunk, amik mások családi életébe hasítottak tátongó, elvéreztető sebet.

Ne szakítson félbe, kis barátom, hogy ez hóhérlogika és ne beszéljen nekem arról, hogy arra is gondolni kell, mennyi gyönyörűséget pazarolt ránk ez a vén, megfojtott esztendő. Az idő az a halott, kedves öcsém, akire nem illik az ősi közmondás, hogy a holtakról vagy jót, vagy semmit se beszéljünk. Mi jót hagyhat ránk egy ilyen hanyatt vágódó esztendő? Májusok emlékét, ünnepi élmények préselt virágait. Csak emléket. Az emlékek közül pedig csak a fájó emlékek eleven erejűek, azok lappangnak minden mozdulatunk mögött, amint azt a maga kedves orvos-auktora, a derék Freud professzor olyan bölcsen megírta. Ezért olyan mihaszna dolog a költők minden verscsilingeltetése, amely édes emlékek hiú visszasírásából rendez koncertet. Az örömök közül csak a jelenvaló öröm él, ez is csak úgy, ha a kellemetlen múltak fekete ébenfájából faragunk mankót a gyenge, rózsaszínű hóna alá.

Azért csak sose berzenkedjék poétácska barátom, hogy az idén is kegyetlenül keresztre applikáltam a maga kedves ó esztendejét s hogy szembeköpdösik őt hóhértársaim, az emberek. A hóhérlogika a helyes logika.

Ezzel felkelt Szilveszter s hóhérlogikával, fizetés nélkül távozott.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 1. sz. 1912. jan. 1.)

Oláh Gábor: A tenger asszonya

A tenger álmodik az alkonyatban,

Szép álma kékesszürke fátyolán

Keresztülködlik ős Cherso szigetje,

Ahol tündérek éltek hajdanán!

Elröppent vágyak: hófehérvitorlás

Bárkák suhannak szent kapud felé,

Örök kékségben rejlő Ismeretlen:

Sok balga vágy: sok balga emberé.

Enyém piros vitorlaszárnyakon száll,

Mert szerelemmel s halállal rokon:

El nem merül a kéklő messzeségbe,

El nem pihen a halk hullámokon.

Egy asszony irta lépte szent betüit

Futóhomokba, tenger, partodon,

Sorsok szele fujt... és a titkos irást,

E néma jajt olvasni nem tudom.

Itt ringatózott lelke, itt hajolt rá

Babérfalomb, itt leste szőke hold;

Tenger, napsugár elrabolta képét,

Jaj, csak nékem egy fényes, puszta: Volt.

Szemében hordott: Tenger, változó rém,

Volt napja, holdja, köde, csillaga,

S olyan babonás szépséggel sötétlett,

Mint rajtad, rajta is az éjszaka.

Most benned, te elpihent nagy változóság!

Az ő bús lelke tükörét lesem:

Azért hajolok rád olyan sóvárgón,

Olyan szomorun és szerelmesen.

Add vissza tenger! A te asszonyod volt:

Mindig rejtelmes, változó, csalárd,

Lelkében, mint te, drágagyöngyöt rejtett,

Sok drága gyöngyöt és ezer halált.

Vágyaim pirosszárnyu gondoláját

Egymástölő habjaidnak szegem,

S azt a csodás, tengerlelkü egy asszonyt

Ha él, ha érnyék: űzöm, kergetem.

Mint a kimondott átok, ugy repülök

Hajnal után és napszállat előtt;

Mindenhatóság: adj célt utaimnak!

Elalél lelkemnek uj erőt!

A tengerjárók bolygó réme lesz majd

Lángvitorlásom, zászlóm: a Halál.

Szegény testem: halottá roskadt őrszem,

Ki a kormányon mozdulatlan áll!

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 1. sz. 1912. jan. 1.)