Dr. Kardos Albert: Cholnoky Viktor*

A romantika nem hal meg soha. A regények és novellák járhatják a realizmus és naturalizmus ösvényeit, bolyonghatnak a lélekelemzés, a társadalmi rajz mezején, azért csak visszatérnek a maguk legősibb, legtermészetesebb útjaikra, a romantika birodalmába. Cholnoky Viktor legalább visszatért, ott érző jól magát a képzelet országában, amelyet Jókai halála után mintegy hét lakattal elzártnak gondoltak a magyar írók. Nem csoda, hiszen azt lehetett volna hinni, hogy Jókai teljesen kifosztotta a képzelet kincsesházát; a fantasztikummal, a képzeletes tárgyakkal már nincs mit kezdeni.

Cholnoky nem így gondolkodott és ez a szerencséje. Különös erővel, de nem mindig jó ízléssel kutatja föl a világ minden tájáról a fantasztikus eseteket és személyeket, a képzeletből származó és a képzeletre ható tárgyakat és hősöket. Egy dunántúli Fatia Negrát, a devecseri szolgabírót, aki ügyessége és vakmerősége dacára sem tudja elfogni a bakonyi haramiát, a félelmes Ritupert, mert szolgabíró és rablóvezér egy és ugyanazon személy. (Ritsper.) Egy Tepelenti Ali hazájából való rémtörténetet, amelyben az albán török közkatonának szintén rá kell lőnie halálra ítélt atyjára, az albán fölkelő vezérre. (Mirza bej katonája.) Egy szaharai oroszlánvadászatot, amelyben a sivatag királya, habár robbanó golyóval töltött puska van is a vadász kezében. (Ain Holofra.)

Cholnokynál a képzeletes sokszor összeolvad a rémessel. Nemcsak A szürke ember-ben, aki Komárom várának két legerősebb katonáját üti agyon a saját puskájukkal és akiről kisül, hogy egy állatseregletből megszökött gorilla, hanem A sekrestyés-ben, aki bosszúból felgyújtja a tűzoltószínt, de a tűzoltók védőszentje, Szent Flórián megbünteti, mert a szent szobra rádől az üldözők elől hozzá menekülő gyújtogatóra. A rémes nem egyszer víziókkal párosul, amelyek három-négy elbeszélésében is előfordulnak.

Kétségtelen, hogy Cholnoky minde tárgyakkal, képzeletes, rémes, víziós dolgokkal fel tudja kelteni az érdeklődést, de hamar reá unnánk, ha Cholnoky szellemes író is nem volna egyúttal. Szellemessége néha már az ötletes tárgyválasztásban is megnyilvánul. Kitűnő ötlet például Shakespeare híres humoros alakjait, Falstaff-ot és társait összehozni és beszédbe bocsátani az örök komikum spanyol megszemélyesítőivel, Don Quijotte-val és Sancho Pansá-val. Hasonló szellemességgel van kieszelve a Szent Ciprián tükré-nek a meséje, amelyet a Cornevillei harangok-ból ismert Gáspár apóval beszéltet el.

A képzeletes iránti vonzódása és a szellemesre való hivatottsága magyarázza, hogy szeret és tud ellentéteket rajzolni. Egy pár eleven alakot vetett így papírra: a természet ölén élő, józan felfogású vidéki embert és a természettudományos gondolkozású, de jelszavak után induló, világ-átalakulásban hívő fővárosi urat. Kétszer is megfesti ezt az ellentétet (A medve, Az Ofélia-szanatorium) előbb egy bakonyi főerdészt állít szembe egy budapesti dilettáns nagy úri vadásszal, másodszor egy vidéki körorvost az egyetemi professzorral.

Cholnoky elbeszélő tehetsége mindennemű sajátságával leginkább tündöklik „Az Alerion madár vérében”, ebben a három önálló novellából összerótt elbeszélésében. A Des Maupertuis családnak három egymástól messzeeső nemzedékét fogja meg egy lelőtt énekes madár, az alerion-madár vérének az átka és amint felvonultatja a három Maupertuist, a keresztes háborúk lovagját, a XIV. Lajos korabeli márkit és a mi korunk regényíróját: Cholnoky alkalmat vesz magának három stílusfajnak az utánzására, ami nem kis mértékben sikerül is neki.

Ebben t. i. a különböző stílusok művelésében – úgy látszik –különös kedvét találja a szerző; kor és tárgy szerint rendkívül változtatja az előadását. „Az Agorán” címűben Szokráteszt mutatja be a maga görög környezetében. A hasbeszélő-ben egy magyar-zsidó kántorfiúnak fantasztikus történetét beszéli el. Az elsőt megrakja görög történeti, földrajzi és egyéb ismereteivel, a másikba tömérdek héber és zsidó szót és szólást vegyít bele. Ez a túlságos színezés keresettséggé válik, azonkívül egy kis hivalkodássá is, mert Cholnoky lépten-nyomon érezteti az olvasóival, hogy ő mi mindent nem tud, hogy ő járt Skóciában és Albániában, Kis-Ázsiában és Afrikában, hogy ő beszél angolul és spanyolul, törökül és héberül, hogy beletekintett az orvos- és természettudomány legmélyebb titkaiba. Ez a felsőbbség, amelyet mint egyik-másik személyének a hibáját a szerző kigúnyol, de amely gyöngeségbe ő maga is beleesik, bánt bennünket, már csak azért is, mert stílusát itt-ott terheltté teszi.

Pedig Cholnoky nem közönséges íróművész, akit a főváros rohanó beszédáradata sem tudott kiforgatni a maga ősmagyar, tuladunai jó nyelvérzékéből, de egy-egy foltot már ejtett rajta, mert több apró szépséghibáin kívül elkövettetett véle egy ilyen lehetetlen szót: önkívületlenül.

Cholnoky Viktort a magyar közönség már évek óta ismeri A Hét csípős, szúrós cikkeiből ugyanott megjelenő elbeszéléseiből. Ami gyönyörűséget elosztva és darabokra törve talált ott benne, azt sokszorosan megnövekedve feltalálhatja e kötetében, a képzeletes tárgyaknak, a szellemes ötleteknek, a különböző stílusnemeknek ebben a gazdag és változatos gyűjteményében.

*) Cholnoky Viktor. Az Alerion-madár vére. Elbeszélések. Budapest. Franklin-társulat 1912.)

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 1. sz. 1912. jan. 1.)