A betyár*
I.
Dallam: Bort ittam én,
boros vagyok.
Kondorosi csárda mellett
Gulya ménes ott
delelget:
Csárdabeli szép
asszonynál
Bort iszik az
öregbojtár.
Öregbojtár, kis-számadó,
A főcsikós után való;
Leányokért élőhaló,
Menyecskék kedvire való.
Hej kocsmáros, hova lett
kend?
Furcsa rovás megy
odabent:
Hiba van a kréta körül:
Egyet felir, kettőt
törül.
Hej kocsmáros, eb az
ingét!
Elszeretik a menyecskét
–
El van az már
réges-régen,
A felől már alhatik
ken’.
Csaplárnénak volna
kedve,
Csak vihogna, enyelegne:
De a betyár búsan
hallgat
A karimás kalap alatt.
Mi lelt téged, Pista
szentem,
Hogy ma szavad se
vehetem?
Mi lelt volna! duzzog
Pista,
S a rosz bort mint tejet
issza.
Beteg vagy te, szivem
István?
Vagy haragszol? mondd ki
nyilván.
Nem haragszom, semmi
bajom:
Csak magamban
gondolkozom.
Igy iszogál alkonyatig,
Míg a nap is
lehanyatlik;
Néha-néha egyet kurjant,
Azt is a legszomorúbbat.
Este pedig indulóban
Visszafordul az ajtóban:
Már most Juczi,
isten hozzád!
Tartsd még azt a piros
orczád.
Jaj galambom, jaj
szerelmem!
Roszat sejtek a
szemedben:
hova készülsz?
katonának?
Egy fiu vagy: nem
kivánnak.
„A kivánást: az mind
semmi:
De most ennek igy kell
lenni.”
Jej ne menj el,
gyöngyvirágom,
Jobb pihensz a vetett
ágyon.
Puha ágyon, puha gyepen
Nyugovásom nincs már
nekem:
Sem éjjelem, se
nappalom:
Mindig az ágyuszót
hallom.
Pista köszön, indul
tovább,
Fölkeresi ménes-lovát;
Juczi csak úgy néz utána
Míg behal az éjszakába.
Csikós, gulyás
gyülekezik,
A menyecskét
körülveszik:
De Juczinak egész estve
Odavan a játszó-kedve.
Hej, akkor nap, azután
is,
Holnap is, holnapután
is,
Akkor is, ha más öleli:
Pistával van feje teli.
II.
Dallam: Porcsalmai Palkó
nótája.
Csongorádi Pista magában
Válogat a ménes lovában;
Mint a kanász pergő
dolgában,
Válogat a csikók
javában.
Válogathat benne, van
elég,
Kiereszti pányvás
kötelét,
Sárga csikó hurkon
megakad,
Mond a betyár ilyen
szavakat:
Hej keserves, lánczos,
lobogós!
Tud-e imádkozni a
csikós?...
Uram isten! lásd meg
dolgomat:
Most lopom az utolsó lovat.
Ezt az egyet nézd el,
Jehova!
Nem cselekszem többé, de
soha;
Ezt se teszem, bár is,
magamért:
Teszem… a jó isten tudja
mért.
Nagy-nehezet sóhajt
utána,
Veti magát sárga lovára,
Vágtat a ló messzi
határra,
Csak ugy bámul a hold
utána.
III.
Dallam: „Pej paripám
patkószege…”
Tiszaparton táboroz a
huszárság:
Arra veszi Pista betyár
futását.
Adjon isten! Hozott
isten! mi bajod? –
Semmi bajom; huszár
lenni akarok.
Összenevet a legénység,
összenéz;
Igy kötődik a bojtárral
egy vitéz:
Még huszár hé? nagy
kívánság, nagy dolog;
Sokat akarsz édes öcsém:
hát gyalog?...
Gyalogoljon ám a kutya!
nincs lova;
Gyalogoljon a ki szokta,
én soha!
Lovon nőttem, növekedtem
ennyire:
Kardot ide meg
sarkantyút izibe!
Van paripám, én
szöröztem magamnak,
Ilyet ugyan komisz lóba’
nem adnak;
Szegény magyar! hogy is
győzné a huszárt:
Nem ád neki ő felsége a
király.
Emberem vagy:
talpraesett felelet!
Addsza tehát azt a
vaskos tenyered;
Itt a kulacs, bor van
ebben, nem lőre;
Ihatunk ma – holnap
aztán: „előre!”
IV.
Dallam: „Majd elmegyünk,
rózsám…”
Jó huszár volt Pista,
A milyen egy huszár
lehet;
Meg se is gyalázta
Azt a nevet, a
gyöngynevet.
Apja-házához ment
Ha beszálla, ha
beszálla;
Csirkefiú nem sok:
A se veszett el utána.
Szófogadó is volt,
Soha semmit nem hiába;
Azt se tudta, milyen
Az a pálcza,
káplárpálcza.
Bort sem ivott, hej!
csak
Szomjuságról,
szomjuságról;
Káromkodó sem volt
Különben, csak
haragjából.
El merte mondani
Kapitány úr is felőle:
Hej! ha irni tudna,
Káplár lehetne belőle.
Hát még a csatában,
Ütközetben, ütközetben!
Akkor volt ő ember
A tizedben, a tizedben!
A zászlóaljára
Fel lehetett volna tenni
–
Ha huszár nem lett vón’
A többi is, valamennyi.
*) Első szakaszai egy
románczkörnek, mely /gondolom mivel alapeszméjét a idők túlszárnyalták/, félben
maradt.
Forrás: Koszorú 3. évf.
Első félév 25. sz. 1865. jún. 18.
