2022. jan. 12.

Derschawin Gawriil Romanowitsch (1743-1816): Óda

 


Te, távolabb a végtelennél!

Te, porrezegtető erő!

Öröklény az idők folyásán,

Alaktalan szemlélhető.

Te az élő csirának lelke,

Okozat s térnélküli, Te,

Ki előtt tudomány nincsen!

Ki megtöltöd a mindenséget,

Teremted, fentartod, véded,

Kit mi így nevezünk: Isten!

 

A tengerek ha mérhetők is,

Világsugár számlálható:

Az ész mindenhatóságának:

Te nem vagy az, Örökvaló!

A Seraph is, a fény szülötte,

Teáltalad lett megteremtve –

Futásodtól visszariad.

Ész téged meg nem közelíthet:

A melyben eltünik, az fényed,

Mint időben a pillanat.

 

A chaosznak sötét világát

Örök éjből hivtad elő, -

De mint alapja az öröknek

Magad levél az őserő.

Te önmagadnak ellentéte

Lettél, dicsfénykörrel övezve;

Te a világ villámló fénye,

Igéddel világokat szórva,

És folytonosan megujítva:

Voltál, vagy, és leszesz örökre!

 

Öszpontosúla benned a lét,

Te, minden létnek kezdete;

Te rejted a támadat végét,

Benned éltünk enyészete.

S mint szikrák a lángból czikáznak,

Úgy új napok eléd forognak;

Mint napsütötte tájakon

A por rezeg a dél hevében,

És ragyog ezerféle színben:

Úgy fényed a csillagokon.

 

Milljó világló gömbök úsznak

A tág, martatlan égürben;

Erői nyilvánulásodnak,

Világosítva létedben;

De e csoportok ünnepélye?

De e világok fényessége?

De ez aranyhabok dagálya?

De ez égi fény rózsa lángja?

Előtted e fény ragyogása:

Mint nap előtt az éjszaka.

 

Egy csöpp, elnyelve tenger által,

Reád nézve e boltozat;

És mind az, amit szemem láthat,

Mi az, s mi én is itt alant?

Melyek milljószerűleg lesznek,

S ezek felett milljók reszketnek,

Más világgal, milljó világok!

Alig vannak, ha rád tekintek;

Előtted csak kis porszemek,

S előtted én semmi vagyok!

 

Semmi, ah! de világosítva

Fényed által, lágyan, gyöngén;

Énembe te vagy berajzolva

Mint napsugár harmat gyöngyén.

De hogy élet hatott át, érzem,

Röpülök, gyorsan, hirtelen

Minden nagy czélja felé is!

Lelkem csak téged éreze,

Véglet véglettel egyesüle:

Vagyok én, tehát vagy te is!

 

Oh, Te, ki ott a természetben

Teremtesz, szólsz szívhangokon;

Elmém mondja felsőbb röptében:

Te vagy, én igy vagyok magam!

Egész ölel, mint gyönge részt,

Egy koszorúnak kötelékét,

Melybe a mindent béfonád; -

S mint por jogát bevégezővel,

És égi lényekhez intővel,

Velem, mindezt átkarolád.

 

Én, köteléke sok világnak,

Én, minden lények elseje,

Legyek gyúpontja sok valónak,

S az istenségnek kezdete.

Az én hamvam vegyül a porral,

de lelkem dörgésnek parancsol:

Én féreg, isten, éj és fény!

De mily csoda, csodák csodája?!...

Lettem, lényem mint támada?

Önmagamból nem lettem én!

 

Te adtad éltem, élet osztó, -

Örök erő, igéd teremte!

Oh, lét forrása, jót adó!

Te vigaszom, lelkemnek lelke.

Maga czélúl az lőn kitűzve:

Halál éjébe bémerülve –

Legyek szabad és istené.

És porruhába öltözötten,

A semmiségnek álljak ellen,

S emelkedjem éved felé!

 

Te nevezhetlen, kimondhatlan,

Tudom, lényem minő gyenge;

Hogy valójának mélységében

Csak árnyad van visszatüntetve.

Hogy dicső igéd megzendüljön,

S e föld lakója megenyhüljön,

Más válaszút alig leend:

Mint, a magasról mit sem tudva,

Örök mélységben hányattatva:

Hálát rebegni ide lent.

Kun Pál

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 11. sz. 1865. márcz. 12.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése