Te, távolabb a végtelennél!
Te, porrezegtető erő!
Öröklény az idők folyásán,
Alaktalan szemlélhető.
Te az élő csirának lelke,
Okozat s térnélküli, Te,
Ki előtt tudomány nincsen!
Ki megtöltöd a mindenséget,
Teremted, fentartod, véded,
Kit mi így nevezünk: Isten!
A tengerek ha mérhetők is,
Világsugár számlálható:
Az ész mindenhatóságának:
Te nem vagy az, Örökvaló!
A Seraph is, a fény szülötte,
Teáltalad lett megteremtve –
Futásodtól visszariad.
Ész téged meg nem közelíthet:
A melyben eltünik, az fényed,
Mint időben a pillanat.
A chaosznak sötét világát
Örök éjből hivtad elő, -
De mint alapja az öröknek
Magad levél az őserő.
Te önmagadnak ellentéte
Lettél, dicsfénykörrel övezve;
Te a világ villámló fénye,
Igéddel világokat szórva,
És folytonosan megujítva:
Voltál, vagy, és leszesz örökre!
Öszpontosúla benned a lét,
Te, minden létnek kezdete;
Te rejted a támadat végét,
Benned éltünk enyészete.
S mint szikrák a lángból czikáznak,
Úgy új napok eléd forognak;
Mint napsütötte tájakon
A por rezeg a dél hevében,
És ragyog ezerféle színben:
Úgy fényed a csillagokon.
Milljó világló gömbök úsznak
A tág, martatlan égürben;
Erői nyilvánulásodnak,
Világosítva létedben;
De e csoportok ünnepélye?
De e világok fényessége?
De ez aranyhabok dagálya?
De ez égi fény rózsa lángja?
Előtted e fény ragyogása:
Mint nap előtt az éjszaka.
Egy csöpp, elnyelve tenger által,
Reád nézve e boltozat;
És mind az, amit szemem láthat,
Mi az, s mi én is itt alant?
Melyek milljószerűleg lesznek,
S ezek felett milljók reszketnek,
Más világgal, milljó világok!
Alig vannak, ha rád tekintek;
Előtted csak kis porszemek,
S előtted én semmi vagyok!
Semmi, ah! de világosítva
Fényed által, lágyan, gyöngén;
Énembe te vagy berajzolva
Mint napsugár harmat gyöngyén.
De hogy élet hatott át, érzem,
Röpülök, gyorsan, hirtelen
Minden nagy czélja felé is!
Lelkem csak téged éreze,
Véglet véglettel egyesüle:
Vagyok én, tehát vagy te is!
Oh, Te, ki ott a természetben
Teremtesz, szólsz szívhangokon;
Elmém mondja felsőbb röptében:
Te vagy, én igy vagyok magam!
Egész ölel, mint gyönge részt,
Egy koszorúnak kötelékét,
Melybe a mindent béfonád; -
S mint por jogát bevégezővel,
És égi lényekhez intővel,
Velem, mindezt átkarolád.
Én, köteléke sok világnak,
Én, minden lények elseje,
Legyek gyúpontja sok valónak,
S az istenségnek kezdete.
Az én hamvam vegyül a porral,
de lelkem dörgésnek parancsol:
Én féreg, isten, éj és fény!
De mily csoda, csodák csodája?!...
Lettem, lényem mint támada?
Önmagamból nem lettem én!
Te adtad éltem, élet osztó, -
Örök erő, igéd teremte!
Oh, lét forrása, jót adó!
Te vigaszom, lelkemnek lelke.
Maga czélúl az lőn kitűzve:
Halál éjébe bémerülve –
Legyek szabad és istené.
És porruhába öltözötten,
A semmiségnek álljak ellen,
S emelkedjem éved felé!
Te nevezhetlen, kimondhatlan,
Tudom, lényem minő gyenge;
Hogy valójának mélységében
Csak árnyad van visszatüntetve.
Hogy dicső igéd megzendüljön,
S e föld lakója megenyhüljön,
Más válaszút alig leend:
Mint, a magasról mit sem tudva,
Örök mélységben hányattatva:
Hálát rebegni ide lent.
Kun Pál
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 11. sz. 1865. márcz. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése