Gyökössy Endre (1880--1957): Hivogat Kelet

 
A tornyos paloták árnyéka alól
Keletre vágyakozom,
Hol több a levegő, az illat, a föld,
Hol kevesebb a kő, a füst, a korom.

A palotaerdős Párisokat én,
Haj, soha nem keresem,
Lelkem a kék eget csókolja mohón,
A végtelen pusztát öleli szemem.

Itt, a Duna partján, Páris-Budapest,
Ha görnyed, vagy ha mulat.
A szive, a szive; élete, álma:
A fénye, a foltja büszke Nyugat.

Itt töröm én is át kis életemet,
A kenyér ide kötöz.
Már meg is szoktam a zajt, a rohanást,
Érzem: a robotom itt lesz örökös.

De ha tán veszettül gyötörne a harc
S paskolna idő előtt:
A roppant Kelet vad földjén keresek
Új dalhoz ihletést, munkához erőt.

Kimegyek a puszták kék ege alá,
Futok az ember elül.
Csak a földdel, éggel; a tűzzel, vízzel
Ereszkedem szóba bizvást egedül.

Heverek a szellős sátorok alatt,
Hol a csend s zaj csupa dal,
Megérzi szívem az ős ritmusokat
S megifjul elalélt erőm mihamar.

S akkor Párisunkba, a Dunapartra
Sietek vissza megint.
Újabb palotákhoz hordom a követ
És mondom az új dalt a szívem szerint!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 16. sz. 1909. ápr. 18.

Gyökössy Endre (1880-1957): Emlékkönyvbe

 

1.

Fehér szárnyu dalom

Vidám mosolygással

Csak tehozzád szálljon!...

S kis leányszobádban

Bő áldássá váljon.

 

Ültessen szivedbe

Rózsaerdőt termő,

Madárdalos álmot:

Mindig gyönyörünek

Lásd, te a világot!

 

Csak a bárányfelleg

Vessen rád árnyékot

Nagynéha az égrül,

Ha már ugy sincs élet

Egy-két felhő nélkül!

 

2.

Szelid csillag ragyogása

Legyen a te fehér arcod

Mosolya.

S kerüld, aki büszkélkedőn

Kikiáltja, hogy ő nem sirt

Még soha!

 

Forrás: Magyar Lányok 14. évf. 17. sz. 1908. ápr. 19.

Gyökössy Endre (1880-1957): Édes anyám levelére

Panaszkodó anyám bánatos levelét

Kezemből kiejtem,

Mint a szomorufűz leveletlen ága,

Elalél a lelkem.

Szememből kitörlök egy-két nehéz könyet,

Remegő szivem is megjajdul bele…

Poriglan lesujtott

Az én édes anyám siró levele!

 

Mi lesz más belőlünk? Hét szűk esztendőnknek

Soha se lesz vége?

Te vagy, édes fiam, öregedő szivünk

Utolsó reménye.

Ha téged is elhagy a hatalmas Isten,

Legjobb lesz, ha még ma sirba roskadok.

Minek is irsz verset?

Meglásd: elvesztenek azok a dalok!

 

Kihajt még, jó anyám, a szomorufűznek

Leveletlen ága.

Eljut még az égbe aggódó szivednek

Meleg imádsága.

Hét szűk esztendőnknek vége szakad, meglásd,

Csak el ne hagyjanak addig a dalok!

Oh, mert édes anyám,

Utolsó dalommal én is meghalok!

 

Forrás: Magyar Lányok 14. évf. 5. sz. 1908. jan. 26.

 

Gyökössy Endre (1880-1957): Az öröm nálunk

 

A szomoruság volt soká

Kis házunk állandó lakója.

Került bennünket az öröm,

Mint várost a daru, a gólya.

Szivből kacagni, mulatozni

Mindenki elfelejtett nálunk.

Mindenkit mélyen meginditott

A mi sötét szomorúságunk!

 

Pedig nem mondtuk senkinek,

Hogy mennyi siró bánatunk van.

De nem hitt, nem hitt senki se

Szelid, erőtlen mosolyunkban.

Mint az árnyék a vizen este,

Arcunkon reszketetett a bánat…

És oh, nevetni sohse látták

Az én szomoru, jó anyámat!

 

Csak most szokik már az öröm

Lassan, lassan kis házikónkba.

Szokatlanúl nézünk reá:

Boldogan, némán, elfogódva.

Oh, csak anyámat megtalálja!...

Szállj, hűséges öröm te, mellé!

Hogy holtáig boldog maradjon,

Senki ugy meg nem érdemelné!

 

Forrás: Magyar Lányok 14. évf. 13. sz. 1908. márc. 22.