Jó kedve van György gazdának,
Mit nem tenne galambjának;
Víg kedvében, szerelmében,
Ha szép asszony kéri szépen?!
’Hejh galambom, szívem szente!
Boltos uram azt izente,
Azt izente ő kigyelme:
Most jött sok szép selyem kelme.
Érkezett szép selyem kendő,
Oly divatos, oly kelendő.
Nehéz selyem, legjobb fajta,
Aranyos rojt csillog rajta.’
„Galambocskám! Mind jó lenne,
Hejh milyen szép lennél benne.
Csupa angyal! – de hiába:
Ha nincs a láda fiában!”
’Se baj, üsse patvar, hiszen:
Tőle más is csak ugy viszen.
Többinek is fenn az ára,
Majd fizetünk valahára!’…
Leesett György gazda álla,
Hajh, mert dobot vernek nála.
Az a csinos oldalborda:
A ház árát boltba hordta!
Forrás: Mátyás diák Könyvesháza. Közhasznú házikönyv a magyar nép számára. Szerkeszti Vahot Imre. I. füzet. Pest, 1857.
2026. jún. 25.
Losonczy László (1812-1879): Jó kedve van György gazdának (Családi kép, a népéletből.)
Halász Dezső (1835-1910): A gyöngyösi biró lánya
A gyöngyösi biró takaros kis lánya
- Hét megyében sincsen sem szebb sem jobb nála -
Elment az erdőre földiepret szedni
Zokogását ottan nem hallgatja senki.
Az erdőnek fája lehajol hozzája,
Szánalma jeléül árnyékot hint rája.
Kis kosarát íme telis-teli szedte
Egy tölgy-fának alján le is ült a gyepre,
Balkeze felül van egy halvány vadrózsa;
Nem rég ideje hogy ő is halvány rózsa.
Rózsaszin ruhára foly könyének árja,
Jobb felül a forrás csergő bugyogása.
Sirnak sirnak, versenyt sirnak mind a ketten,
’Mi bajod van édes, mér keseregsz lelkem?’
Igy szólott egy vadász szánakozó hangon
’Ne szaladj, ne röpülj! Nem bántlak galambom!
Megvigasztallak én, eszem a kis szádat!
Nem való vagy még te halvány violának!
Nem való vagy még te búgó gerliczének!
Jobban illik hozzád a pacsirta ének!
Nem való vagy még te síró csattogánynak!
Mért keresed ezt a sötét erdős árnyat?!
Látod a napsugár itt is utánad jár!
Elbújtál előle? Ismét arczodon már!’
„Ki vagy te vad vadász? Mért háborgatsz engem,
Mért nem hagysz az erdők mélyén keseregnem?”
’Én vagyok a vigasz, én vagyok a hajnal.
Óh remélj leányka, rád derül a nappal!’
„Rámborul az este, h’sz lemegy a nap mindjárt4
A sötét éjszaka nem sokára itt jár.”
’Nem lesz sötét az éj, csillaga lesz néki
S szerelmes az éjet nappalának nézi!
Szerelmet vagy te is, oh! Lányka ne tagadd!
Ne rázd fejed „nem”-et ne mondjon ajakad!
Elárult bánatod! El szikrázó szemed,
Mi keseríti meg, mondd el, szerelmedet!’
„Elmondjam-e? Ne-e?” – gondolkodott a lány,
És elmerengett a vadász csengő szaván.
Hasonlított ahhoz kedvesének hangja,
a kérelmet tehát meg nem tagadhatta.
„Szántó István, a ki úgy szeretett engem,
Hadakozni ment a fekete seregben!”
„Szegény fiú volt ő, az apám meg gazdag;
Azt mondták szülőim: hogy hozzá nem adnak!
Gyász ruhát akartam ölteni magamra
S édes anyám rám ezt a rózsaszínt adta;
Nem szabad magamat kisirni sem otthon.
Nevetnek, ha, Istvánt szeretem, azt mondom.”
„Az után meg szépen kipirongat apám
’S rám parancsol hogy az urát mulattatnám.
Mondják is már nekem a falusi lányok:
Talán az urfival már jegyben is járok.
Hallottam is olyat: hogy holnap megkéret,
Az vigasztal hogy tán addig nem is élek!”
’De hogy nem élsz addig, lelkem teremtette!
Remélj, húgom, remélj, bízzál az istenben!
Nem hágy az el téged! ’S messze van még holnap,
S nem feledkezett el Szántó István rólad
Isten hozzád húgom! Áldjon meg az isten!’…
Paripáján termett… híre-hamva sincsen!
Hogyha nem volna a nap a láthatáron,
Azt hinné a lányka: nem más volt ez: - á l o m.
Eltekint az erdő sötét sűrűjébe,
Azt fájlalta aztán hogy csak nem is kérdte:
Ismeri-e Szántó Istvánt, s mit tud róla? -
Majd hazaindult az esti harangszóra.
***
A mint a küszöbön Örzsike belépett
Volt is hallani mit eleget szegénynek!
Fehér liliomként halovány arczája
Pipacs-pirossá lett a sok pironságra.
Hallgatta a feddést, s bocsánatot kérve
Borult az atyának boszús kebelére.
’”Itt volt Imre úrfi és sokáig vára,
Hol is kóboroltál oly sokáig márma!
Jegyet akart véled váltani a lelkem;
Mutatta a gyűrűt, csaknem oda lettem!
Aranyból volt verve, drága kő volt benne.
Semmi no! – szólt anyja – eljő holnap este!’”
Ekkor az udvaron lódobogás hallott,
Fordulj ki csak lányom! Nézd meg hogy ki van ott!
Ingadozva lépett kifelé a lányka,
Remegett azt vélvén Imre úrfit látja.
Ám de most ez egyszer édesen csalódott;
Az erdőben talált vadász ifjú volt ott.
Nem vadászruhában: fényes öltözékben,
Arannyal, ezüsttel van hímezve szépen.
Bibor bársonyból van készitve a mente,
Paripájáról már magát levetette.
Befordult a házba, hol már gyertya égett.
Szívesen fogadják a fényes vendéget.
Sürgés-forgás támad a tágas konyhában.
Egyedül a bíró maradt a szobában.
El-elbeszélgetnek s azon veszik észre
Hogy kihívták őket egy kis estebédre.
Estebéden vannak, ízes minden falat;
Éhen odakint még a koldus sem marad.
Késő este van már, - lakomának vége,
Bíró uram tölt a vendég serlegébe.
’’Igyék vitéz uram! Ád még a Hegyalja!””
’S a jövevény magát nem is kínáltatja.
Föláll s a poharat magasra emelvén,
Ilyetén beszédek csendülnek meg nyelvén:
’Köszönöm a szíves vendégszeretet!
Áldjon meg az isten, jó nép, benneteket!
Erőt, egészséget és szent békét adjon; -
S a kis húgom legyen egy hétre menyasszony.
A kit szívből szeret, ahhoz menjen férjhez,
Sohse könyezz, húgom! Beteljesül még ez!’
’Mert most már kimondom édes uram bátyám,
Hogy ha véle talán meg nem haragítnám,
Mi járatban vagyok, mi szél vetett erre?
Kérni jöttem Örzsét egy vitéz emberhez!
A király nevezte őt főkapitánynak,
Nemesi levelet karddal irt magának.’
’Kinizsi a vállát meg-megveregette,
Magyar Balázs pedig együtt ivott vele.
Mátyás király adott neki egy szép várat.
Hivják ezt az embert SZÁNTÓ PISTIKÁNAK.’
A család elbámúlt ezen a beszéden, -
Örzsike elkezdett sírni örömében.
„”Hát oly derék ember az a Szántó Pista?
Nem utasitom hát úgy kérelmét vissza.
Hát de édes lányom: Örülsz a mint látom!
Hozzá adlak ne félj még ezen a nyáron.
Még mához egy htre! Isten áldja érte, -
Hogy is hivják már no! – hogy hozzánk betére.
Már ha úgy kivánja tudni biró uram
S hogy ne kételkedjék: amint mondám úgy van?
MÁTYÁS KIRÁLY VAGYOK! – mit omoltok térdre?
Ide most a király csak mint barát tért be!
Omoljatok inkább forró kebelére! -
Eljövök én ismét Szántóval egy hétre!
Forrás: Mátyás diák Könyvesháza. Közhasznú házikönyv a magyar nép számára. Szerkeszti Vahot Imre. I. füzet. Pest, 1857.
Juhász dal (a nép ajkáról)
Magamban nevetem
Az egész világot,
Jobb szeretem annál
A magánosságot.
Vigan eszem, iszom,
Mert nincs semmi pöröm,
Éjjel jól aluszom
Reggelre vár öröm.
Minden pásztortársam
a legjobb emberem,
Örömest megosztom
Velök a kenyerem.
Nincs oly szép éneklés
Heted hét országban,
Minőt pacsirta tesz
A messze pusztában.
Majd délre jóllakik
Nyájam s haza megyek,
Egy két dézsa tejet
Kedvesemnek fejek.
Kihajtok délután,
S vígan furulyázok;
Gyapjas nyájam után
Jó kedvvel sétálok.
Árnyékkal kínálgat
Minden hárs engemet,
A puszta pázsiton
Nyugtatom testemet.
Csak az az én rózsám
A kurta szoknyában,
Benne lakik szívem
Melle hullámjában.
Olyan vagy te, Pere,
Mint az engedelem,
Piros orczádon
Játszik a szerelem.
Hol vagy bús kedvesem,
Nyájam már bezártam
Nélküled a mezőn
Szívszakadva jártam.
Forrás: Mátyás diák Könyvesháza. Közhasznú házikönyv a magyar nép számára. Szerkeszti Vahot Imre. I. füzet. Pest, 1857.
Petőfi Sándor (1823-1849): Hunyady László
Megeskütt a király,
Hunyady Lászlónak,
„Esküszöm az égre,
Az ég istenére,
Bántani nem foglak.”
Készül föl Budára
Jó Hunyady László,
Ne menj fel, ne menj
Ne légy életeddel
Könnyelmüen játszó,
Vermed lesz Budavár,
Bele esel ha mégysz,
Maradj lenn Belgrádban,
Vagy bujdoss hazátlan,
Szép fiatal vitéz.
Kora még te neked
Sírba fekünnöd le,
Éktelen halotti
Szemfedőt borítni
Ékes szemeidre.
Hazám szép vitéze,
Ne menj föl Budára!
Látod, mi csillog ott?
Nem a te csillagod…
Hóhérbárd sugára!
„Balga aggódástok
Nem ijeszt el engem;
Köszönöm tanácstok,
De reá nem állok,
Megyek, föl kell mennem.
Vén Budavárban van
Ifjú menyasszonyom;
Érted száz halálba
Mennék meg sem állva,
Szerelmes angyalom!
De halálrul ottan
Sző sincs, nem is lehet.
Megesküdtél nekem,
Királyom, s én hiszem
Szent esküvésedet.”
Nemes bizalommal
László Budán termett.
Ássák a hitványok,
Ássátok, ássátok
Alája a vermet!
Menyasszonya keblén
Meg sem pihenhetett,
Szerelme egébül
Mély pokolba szédül:
Tömlöczbe vettetett.
„Miért dobtok engem
Fekete tömlöczbe?”
- „Mert királyod ellen
Van szándék szivedben;
Hűséged megszegve.”
„Én királyom ellen!
Én hűséget szegő?
Emelj szót ellenem,
Lelkiismeretem
Légy bíróm, lépj elő.
Ez hallgat, ez alszik,
Mint csecsemő gyermek
Anyja lágy ölében,
S engemet, oh szégyen!
Itt bilincsre vernek.
Vegyétek le rólam
Ezt a rozsdás vasat,
S adjátok helyébe
Hazám védelmére
Tündöklő kardomat!”
Beszélhetsz, jó vitéz,
Senki sem hallgat rád,
Tömlöczöd becsukták,
Halld fordulni kulcsát,
Csikorogni a zárt.
Nem sokáig hagyták,
Hogy magát eméssze,
Nagy Magyarországnak
Legszebbik virága,
Legnagyobb vitéze.
„Kelj föl, és jöszte ki!”
- „Szabad vagyok tehát?”
- „Szabad léssz, oly szabad,
Hogy egy óra alatt
Ott vagy, a hol apád.”
- Mit? Megöltök engem?
Apám szent nevére,
Ez őrült merészség!…
Ki sem hallgatva még,
És már elitélve.
Hunyadi Jánosnak
Vagyok én gyermeke;
Velem így tennetek
Nem rettent bennetek
E félisten neve?
De volnék akárki,
Én ártatlan vagyok,
S a király végtére
Esküvel igérte,
Hogy bántani nem fog!”- - -
Szép vitéz Hunyadit
Föl Szent-György terére
Hurczolták mint rabot…
Többet is akartok
Tudni? Kifolyt vére!
Háromszor csapott a
Hóhér a fejéhez
S László vitéz még él,
Él, s halljátok, beszél,
Ekkép szól a néphez:
„Én ártatlan vagyok;
Ha volna is vétkem,
Bűnhődtem már érte,
S törvény értelmébe,
szabad már személyem!”
S föláll László vitéz,
De megbotlik lába,
S estében negyedszer
Sujt hozzá a mester
És fejét levágja!
Lemenőben volt a
Nap, piros volt arcza,
Vad haraggal vetett
Végső tekintetet
A véres piaczra. - - -
Forrás: Mátyás diák Könyvesháza. Közhasznú házikönyv a magyar nép számára. Szerkeszti Vahot Imre. I. füzet. Pest, 1857.
Spetykó Gáspár (1816-1865): A gyöngyösi…
A gyöngyösi Solymos-utcza
Gyásszal van nekem behúzva,
Beteg az én kedves rózsám:
Szomorúság illik hozzám.
Mátra felett terhes felhő,
Hull belőle sebes eső;
Lelkemen sötét búbánat,
Könnyeim hullnak utánad!
Jaj csak könnyeimnek árja
Gyógyító fürdővé válna:
Rózsámat végig siratnám,
Egészségét visszaadnám!
Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre
Halász Imre: Pusztai lakoma
Hadd élvezze más a termek
Dúsan terített asztalát,
Melynél innepi köntösben
Az úr órákat izzad át.
Nem irigylem! – nekem mindig
Kedvesebb egy lakoma,
Melyet az alföldi magyar
A pusztán ád egy bográcsba.
Ti tudjátok azt vadászok,
Hogy örömetek balzsama
Az alföld legszebb rónáin
Mindenkor egy ily lakoma.
Ha vendége megérkezik,
Földbe üti a szolgafát;
Nincsen szüksége szakácsra,
Megadja ő szavát, borsát.
Beh jó ízű az a lebbencs,
Mily hamar készen van vele;
Pedig ez a puszták fia,
s a pásztor kedves étele.
A kinek kell gulyásos hús,
Az is készül más bográcsba;
Egész hüvelyes paprikák
Kapaszkodnak itt egymásba.
Utána jő a tarhonya,
Megehetnék az angyalok;
Annyi rajta a tepertő,
Mint az égen a csillagok.
Ezt követi pörkölt tokány,
A mint ő elkészítette;
Paprikásan boldog a ki
Csak egyszer is ízlelhette.
S ott a hol még a gazduram
Magáért ugyancsak kitesz,
A kaurmány is malaczból
Az étkek között helyet vesz.
A kulacs itt sürün forog,
Kikotyogja a jó kedvet,
A lakomát fűszerezi,
Önti a buzdító nedvet.
A nagy költő csikóbőrös
Kulacsa is így szerepelt,
Melyet hajdan a délibáb
Szentje ezért megénekelt.
Mert különben nem hat szívig,
Nem kotyoghat oly édesen,
Csak így lehet koronája
A jókedvnek legényesen.
Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre
Jakab I.: A falusi hízó végnapja
Hej ha tudná minden ártány
Hogy miért hizlalják,
Ha gyanítná hogy utóbb még
Össze is konczolják;
Szívesen koplalna,
Kevesebbet falna,
Hogy kövére, hája
Vészt ne hozzon rája.
Ámde nem is sejti a cselt
A nyomorú pára,
Egyre habsol és mohón jár
A kukoriczára;
Igy dagad orjája,
Hája, szalonnája,
Míg alig szuszoghat
Majd nem is mozoghat.
S itt az óra, hol lakolni
Kell a potrohosnak:
Vizkeresztre ha fagy áll be
Vériben taposnak.
Mint haramját, rablót,
gyilkos utonállót
Rögtön elitélik,
Perczre sem kimélik.
Kora reggel ketreczéből
Álnokul kicsalják,
Pedig ott van a végzőhely,
A hová hurczolják;
Hasztalan rikoltoz
Kőszivű bakókhoz,
Hirtelen kivégzik,
Kés alatt elvérzik.
Nem eléglik kínozói
Keserű halálát,
Szalmatűzzel perzselik le
Minden szőre szálát;
Róla hamu pernye
Még le sincs seperve,
Már fülét levágják,
Nyersen összerágják.
Ezután a kannibálok
A hasának esnek,
Fölhasítják, benne mindent
Összevissza nyesnek.
Szénre aszva nyelve,
Lába mind leszelve,
Sőt maga is csonka
Valamennyi sonka.
Bárd alá jön mid veséje,
Mind tüdője, mája,
Izre porra lesz aprítva
Minden porczikája;
De akármi morzsa,
Van sava, van borsa,
Majorána, hagyma,
Nem marad kihagyva.
Este aztán sül a kolbász
Czitromos, fokhagymás,
Véreshurka, pörczös oldal,
Gömböcz és riskásás;
Híva jegyző, klántor,
Pap, cooperator -
S most jön a hadd el hadd,
Ifja véne vígad.
Majd amúgy csak béteremnek
A sötét zenészek,
Mert hiszen hol üllnek ily tort,
Van nekik is részek.
Reszelik a csárdási,
Senki sem kíván mást,
S járja a kuferczest
Minden, a ki nem rest.
Még utóbb a pap is üti
A nagy csizmaszárat,
Rakja a szép bírónéval,
Míg csak ki nem fáradt;
Végre mind eláznak,
Haza botorkáznak:
A hízót megették,
Borral eltemették.
Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre
Halász Dezső (1835-1910): Falusi kép
Ki boldogabb mint a szántóvető?
Akkor kél fel: midőn hajnal hasad!
S ott dolgozik reggeltől alkonyig
A szent Isten szabad eget alatt.
Nem ismeri, nem látta soha sem
A nagy világnak fényes nyomorát,
Nem azt a feszes, tarka divatot
S a czifra bűnök egész táborát.
Szánt, vet tavasszal, majd kapál, kaszál,
És munkájára áldást kér, s remél.
Midőn gyönyörrel áll ő néha meg
Kalásszal hullámzó vetésinél.
S ha este csöndes kis lakába lép,
Eléje futnak kis cselédei;*
Egyik nevet, a másik mosolyog,
Szemét mindannyi rája emeli.
Körülfogják a szoba közepén.
Kalapját egy ládára teszi;
A másik meg azon rimánkodik,
Átalvetőjét** adja le neki.
De ezt kezében tartja az apa,
Gyaníthatólag van ott valami…
Lóczáról a faszögre a subát
Ketten akarják fölakasztani.
A bunkósbot szögletbe vándorol…
Majd mindenki az apához szalad,
Megsimogatja ez gyermekeit,
És kiveszi a fiók madarat.
Ah! mint örülnek! ámde az öröm
Nem tart sokáig, hamar oda van:
Az ablakon a madár kiröpül.
Mondják: „Juliska gyáva, gondtalan!”
A kis leányka sirásra fakad,
Menhellyé lesz az anya kebele,
Hogy a madárka ujra visszaszáll,
Vigasztalón elhiteti vele.
Mezővirág az apa vigasza…
„Hát nékem édes apám, mi marad?”
Igy kérdik őt az aprók vidoran, -
Már elfeledték a kis madarat! -
Tarisznyájába nyult a gazda, és
Figyelnek – és találják hogy mi lesz…
Kiveszi a szép fényes tollakat,
Egymás közt mondják: „beh szép! Mi-mi ez!”
Kapnak még néhány földi mogyorót***,
Megköszönik – s nem mondják hogy kevés!
Mindenkinek legszebb s jobb az övé,
Oh mily szép ez a megelégedés!
Beáll a csönd. – A kedves feleség
Férjéhez fordul: minő szeretet!
Kötővel törlött széket tesz alá:
„Pihenjen kelmed! Fáradt eleget!”
S meglátva a férj izzadt homlokát,
Fehér kendővel töröli meg ő
Kifordul a konyhába, s nem sok
Az estebédet hozva jön elő.
Istennek hálát adva költik el -
Beszélnek aztán az eresz alatt,
Majd elmondják az esteli imát,
Kezök is összekulcsolva marad.
A csöndes álom szemeikre száll
Szendergéseik vajh mi édesek!
Meghallgatá az ég a szent imát:
Megáldja ő az ilyen életet!
Ki boldogabb int a szántóvető?
Nem vágyik nagyra, megelégedett!
Valódi boldogsághoz kell-e más
Mint nyúgodt s tiszta lelkiismeret!
(* Igy nevezi a magyar földmíves gyermekeit.)
(** Táska, tarisznya.)
(*** Szántás alkalmával néhány újnyír a földben találtatik.)
Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre
Szöllősi Benő: A jó öreg harangozó (Falusi életkép.)
Mindenki meghal, még maga Rúz
Mihály uram is.
Egy öreg prédikátor.
Minden arcon szomorúság, - minden arcon bánat. Az emberek oly zavartan, oly átváltozott, kikelt arccal tekintenek egymásra, mintha nagy, ismeretlen bajok bántanák lelköket.
A lélekharang egyre sír.
Lármája olyan szomorú, int az enyészet fuvallatáé, mely a leveleket leszórja a fáról.
Mindenkit meghatnak ezek az ijesztő kiváló hangok, - a jó emberek, a jámbor keresztyének nagy kíváncsian kérdik egymástól: ki a halott, kire harangoznak? -
Nemsokára ezután befutja a falut a hír, hogy oda van az egyháznak az ő régi jó szolgája, hogy most már arra harangoznak, aki ezelőtt másra harangozott.
Ilyenkor azután azok a jó ismerősök, azok a jó keresztyének buzgóan sóhajtanak fel, hogy:
- Szegény jó öreg harangozó!…
*
És midőn mindezen szomorú előzmények bevégződnek, az ismerős, jóakaró nép, nagy kegyesen felöltözött ünnepies, fekete ruhába, - elzarándokolt azután az ő halottjához, megnézé annak halavány, összeaszott arcát, - és kezdé vigasztalgatni azokat a megszomorodott feleket; de hiába, - a fájdalom őket is meghatotta, és midőn a vigasztalás igéit beszélték, ők magok is úgy tettek, mint a megszomorodott felek, magok is sírtak…
Egyik sóhajtás a másikat követte, - egyik fájdalom a másiknak nyitott utat.
Egy pár nap azután fönt volt az a halott.
A rokonok, a régi jó ismerősök, a régi jó komák, és a jó szomszédok odajöttek este körébe, - ott azután elkeseredtek fölötte ceremonizálni. Elővették azt a szomorú verses könyvet, amelyben csupán csak olyan versek vannak írva, hogy sohasem lehet őket anélkül elmondani, hogy elmondva azokat, eszébe ne jönne az elmondónak az Úrnak hatalma és az embernek mulandósága…
Ez a szomorú, ez a siralmas könyv a protestánsoknak halottas könyve.
Ebből a könyvből énekelgettek a halott fölött az ő jó barátjai, az ő jó ismerősei, egész kegyelettel éppen úgy, ahogy a jó, buzgó keresztyénekhez illik.-
Midőn pedig ez az egy pár szomorú nap letelt, jött még a szomorúbb – jött az a nagy óra, midőn az apát kiveszik az ő gyermekei közül –, és elrejtik azt más idegen, hideg karok közé…
Sírtak a rokonok, sírtak a jó ismerősök.
A falu jó népe körülállta azt a szomorú házat, amelyben annak a szegény, annak a jó öreg harangozónak hamvai nyugodtak.
Mindenki iparkodott az egyháznak az ő régi jó szolgáját kikísérni azon helyre, ahol nem érzi többé a szegény az ő szegénységét; hanem megnyugszik ott, mint megnyugszik a gazdag az ő puha aranyos ágyában… Mindenki iparkodott kikísérni oda, hol az embernek be van takarva a feje a szellő érintésétől, hol nem tépi többé aggodalmak a szív és lélek ütereit; - hol boldog az ember, hol nem eszi többé az élet keserű falatjait…
Szegény öreg harangozó!
Mikor még az a harangkötél az ő kezében volt, - mikor még neki kellett húzni azokat a nehéz rézedényeket!
Ifjúságában vígan tette ezt, öregségében eszébe jutott, hogy őreá is ily szomorúan konganak azok egykoron.
Az ember ki van téve a múlás, - és hervadás szelének. Ő sem kerülheti azt ki. Utána kell menni szülőinek, feleségének – szóval mindazoknak, kik őelőtte már régen, igen régen elhagyták ezt a siralmas földet…
Még egy pár szomorú éneket mondtak el fölötte, - azután fölvették azt a fekete koporsót fátyolos karú, bánatos legények, vitték azt a szentegyház felé, a népség mindenütt utána buzgóan énekelgetvén halottas énekeket. Midőn azután a szentegyház elé értek, letették azt a jó öreg harangozó annak ajtaja elé, - a kísérők bementek a templomba, sorba helyet foglaltak ott, várták, míg a lelkész is belé ül a maga székébe, azután elkezdték énekelni azt a szomorú, azt a fájdalmas hangú éneket, hogy:
„Te benned biztunk eleitől fogva,
Uram téged tartottunk hajlékunknak,
Mikor még semmi hegyek nem voltanak,
Hogy még sem ég sem föld nem volt formálva.
Te voltál és te vagy erős Isten,
És te megmaradsz minden időben.
Az embereket te meg hagyod halni,
És ezt mondod az emberi nemzetnek:
Por vagy és porrá kell lennetek.
Mert ezer esztendő előtted annyi,
Mint egy egy napnak ő elmulása
És egy éjnek rövid vigyázása…”
Midőn azután az ének bevégződött, - a lelkész fölvette azokat a szent könyveket, felvitte azokat a szószékbe, és imádkozott ott fájdalmas halotti imádságot Minden ember utána mondta azt, és minden ember buzgó, áhítatos volt e nagy szomorú órában. -
Bevégződvén az ima, következett a gyászbeszéd. -
A rokonok lassankint elkezdtek sírni, szemeiket könny futotta el – és az a fehér kendő –, mire vége lett a gyászos szertartásnak, olyannál lett, mint a vízbe áztatott ruha.
Mindannyian meg voltak illetve. Hisz mindenki tudja, mindenki érzi a hiányt, hogy:
- A jó öreg harangozó nincs többé!…
Ki fogja a hiányt kipótolni, - akad-e ember, ki annyi éveken át oly buzgón annyi önmegtagadással legyen képes viselni a harangozásnak gondjait?
Szomorú, igen szomorú óra ez a falu népére nézve.
Az a jó falusi nép nagyon fel tudja azt gondolni, - hogy mit tett ez az öreg ember az ő életében, s hogy mennyire érdemes az, mikor már nem tehet semmit is.
Megsajnálja, megsiratja őt…
És az a könny, ami itt ilyenkor elfoly, nem a képmutatás, nem a színlett fájdalom könnye, hanem könnye azon nehéz érzelmeknek, amelyek ilyenkor át meg átjárják a szív ereit, éppen úgy, mint a - szomorú idők..
Senki sem mutat alakoskodást.
Ha nem szerette a halottat életében, nem megy temetésére, - de ha elmegy oda, nem mutat semmi idegenséget, szomorkodik azokkal, kik szomorkodnak, és hullatja könnyeit azokkal, kik fájdalmat és bánatot hordoznak szíveikben…
A lelkész bevégezvén beszédjét, a hallgatag síri csendet azután nemsokára ismét ének váltá fel. A kántor elkezdé, és a buzgó áhítatos nép utána mondá a szomorú éneket, hogy:
„Menj el immár nyugalmadba,
Boldog lélek, követünk;
Hogy igért boldogságodban,
Részt vehessünk, siessünk” stb.
Aztán fölvették azt a fekete koporsót, vitték azt kifelé a temetőbe, a halottak országába, oda, hol a boldog jó lelkek nyugodalmat lelnek.
Midőn letették azt a sír szélére, gyermekei odaborultak még egyszer koporsójára, hullatták arra az ő forró, fájdalmas könnyeiket… Meg is érdemelte ezt tőlök az ő jó édes apjok, - hisz mehetnek szerte e világba, nem fogja többé úgy szeretni őket senki is…
Találhatnak jó barátot, jó ismerőst; - de olyan jó barátjok sohasem lesz többé nekik e földön, mint az volt, kit most siratnak, kit most a föld alá tesznek…
Az ének ismét megzendül, - és a jó öreg harangozót leeresztik a sírba.
Olyan fájdalmas, olyan szívszaggató óra az, midőn a fiú szemei elől elzárják az ő apját… örökre.
A szem teli van könnyekkel, a szív fájdalommal. Minden perc újabb meg újabb és nehezebb bánatot hoz elé.
A koporsóra hantok hullanak; a sír mindinkább megtelik, a sírások sebesen húzzák a földet, mert az ilyen szomorú munka úgy jó, hogy gyorsan bevégzi az ember.
Végre készen a sír.
Még egy pár szót mondanak a halott fölött, azután távozik a népség, de mindegyik megjegyzi, hogy:
- Jó ember volt, az Isten áldja meg!
Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre
Petőfi Sándor (1823-1849): Bányában
Ezer ölre vagyok idelenn a
Föld ölében,
Hol az ősi örök éj tanyászik
Vadsötéten.
A kis lámpa reszkető sugára
Félre néz s zordon éj arczára,
Mint a sasra a galamb.
Ezer ölre a virágoktól s a
Napvilágtól,
Ezer ölre! Tán már a pokol sincs
Innen távol;
Vagy már benn is vagyok a pokolban?
Benne, mert a sátán háza ott van,
A hol az arany terem.
Bányaszellem, sátán, kincs királya,
Mit adsz értem?
Mennyit adsz, ha szivemet tenéked
Eligérem?
Alkudjunk meg, jöszte bányaszellem,
Most az egyszer volt lejőni kedvem.
Vagy látsz többé vagy soha!
Vártam, vártam, és hiába, mert a
Kincs királya
Benn maradt a sziklák tömegében,
Ki nem álla.
S miért nem állt ki? Miért nem jelent meg?
Csak azért mert tudta hogy enyelgek,
Hogy szívem nem eladó.
Nem, szívem nem eladó, e szivnek
Nincsen ára,
Nem megy az be a hatalmasoknak
Kincstárába…
Széjjelosztom én a szegénységnek,
Kik kunyhóban és utfélen élnek,
Köztök ingyen osztom szét.
Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre
Dr. Pap Iván: Arany tanácsok a nép számára
Az örök bölcsesség keze nyugszik rajtunk.
Ép testben lélekben maradni óhajtunk,
Annyi veszély között szerencsét sóhajtunk;
De nem változik a természet miattunk.
Bámulandó erő végtelen medrében,
Háborúban szintúgy mint kedves csendjében;
Rámulandó erő sötét mélységében,
Bámulandó erő összes szerepében.
Ime ha csendjében áldását mutatja,
E nagy mindenséget karjában ringatja;
Ront, bont, fát tövestül tördeli, szaggatja,
Ha magasabb tettre hábora ingatja.
Van tehát e szörnyü erőnek hábora,
Tudjuk is bámulva teljében mekkora:
Működött nem egyszer a földön szigora;
Tehet hát ellene a föld jelenkora?
Teljesen nem. Oh de részben lehetséges.
A buvárkodó tan e körül fenséges;
A mi reánk nézve kellő és szükséges,
Bár nehéz magában, de még sem rémséges.
Ott fenn lebeg egy nagy fellegnek csomója,
Vakító szikrákban látszik lobogója,
Sarkán a föld recseg, ha kiált ekhója:
Jaj van ott, hová ledurrant tűzgolyója.
A családi életharcz között fáradunk,
A szükség zátonyán alélva gornyadunk,
S mikor a szebb remény fonalán izzadunk:
Egy sebes lövettel a földön málladunk.
A kis dongó legyet darabra gázoljuk,
Erőnket felette ezzel igazoljuk;
De mikor kényünket ekként gyakoroljuk:
Természet kezéből ugyan ezt kóstoljuk.
A kis légynek nincsen ellenünk hatása,
De a természetnek nyiltabb a folyása,
Törvényen alapúl az egész forgása,
Járhatóvá leve sok titkos nyilása
Mikor a természet tölti a bombáját,
S fejünk felé tolja borzasztó orczáját,
Fenyegetvén körünk korlátlan kis táját:
Oh ne nézzük tétlen törvénye csatáját.
Oltsuk el a tüzet ott künn a konyhában;
Ne álljunk a kémény köz léghúzásában;
Zárjuk be az ablak- s ajtót hamarjában,
a középre ülvén ott benn a szobában.
Kün pedig ne fussunk; fa alá ne álljunk,
Mi több még e mellett gyorsan se sétáljunk,
Hegyre és toronyba ilykor ne mászkáljunk,
Vasak és a vizek körül ne munkáljunk.
Állitsuk meg úton gőzölgő lovunkat,
Szálljunk le és hasra nyujtsuk ki magunkat,
Bár az eső mikép mossa is hátunkat:
Ha megáll, majd akkor folytassuk utunkat.
Mikor az erdőn vagy, csak az uton haladj;
Csakhogy jól figyelmezz, az uton se szaladj:
Az ember-csoportbul válj ki, s magad maradj:
Minden vas ércznemet magadtól most elhagyj!
Villám természetes a magast szereti,
A léghuzam után tolong s azt követi,
Tűz s az abból fejlő füst őtet élteti,
A rosz vezetőket rendesen megveti.
Jegyezd meg, barátom! Pontosan ezeket,
S fékezni tudod a rontó elemeket.
Keresd föl a rózsa-tenyésztő kerteket
S a rózsa közt leled a szebb kellemeket.
Az irás szavára nyisd fel értelmedet,
Ebben találhatod nagy lelki enyhedet,
Ez pedig im oda köti figyelmedet:
„Őrizd magad, én is őrizlek tégedet!”
Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre
Balogh Zoltán (1833-1878): A budai nő
„Hidd el hölgyem, hogy nagyon szeretlek,
Mért nem olvad hát jege szivednek?…
Szólj! Mi légyen szived ohajtása:
Megadja a magyarok királya.
Oh csak egyszer ölelj kebeledre,
Mig ajkad rám egy csókot lehelne…”
Szól Kun László a szép menyecskének,
De szavai csak légbe menének.
„Nem tudod hát uram – szólt az asszony -
Hogy férjemhez mi kötelesség von…?”
„Felejtsd őt, és bird királyod szivét…”
De az asszony csak úgy rázta fejét.
És László már égett szerelmében,
Erőszakkal öletné meg épen…
„Megállj! – szólt ez – még próbára teszem,
Hogy igaz-e benned a szerelem.
Kövess tehát a halál elébe!”
S az ablakon leugrik a mélybe…
Néz László, néz a nőnek utána,
És elsápad kipirult orczája.
Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre
Magyari (Ismeretlen szerző): Este van
Kolompol a vezérharang,
Haza tart a pásztor nyája:
Haza hajt, már ideje is!
A menyecske nagyon várja.
Kiálltak már a munkából,
Dalra kelnek a leányok:
Kedvet kapnak a legények,
S azok is mondják utánok.
És egyszer csak mind elhallgat:
Imádságra harangoznak.
Szépen hallik a harangszó,
Mind annyian imádkoznak.
Aztán ujra dalra kelnek
Csöndében a szép estének.
Hallani még, pedig immár
A faluba be is érnek.
Gondolatom maradt csak itt,
S utóhangja a nótának;
Megtudták azt, hogy rokonok,
És azután elhalának.
Nem tudnám én azt leírni,
Mint szeretem én e népet.
Tiszta lelkű, édes népem,
Áldjon meg az Isten téged!
Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre
A, B, C, - A helynevek magyarázója szépirodalmi részéből
Hodor szerint az a hon boldog, az a nemzet gazdag, az a büszke, melynek erényes történetei, a komoly történet, a költők mennyei eredetű képzelményei, s a metszők isteni ihletésű vésői fenntartják. -
E szent kötelességből fűzzük össze korunkat az elővilággal, s tartsuk fel minden szavakból az illető emlékeket.
A. ÁSVÁNY. Helységek vannak e néven Ungvár, Szabolcs és Győr-megyében. Vályi Magyarország leírásában a Duna mellett említ Ásvány falut s ez a Győr-megyei volt, mely most a Dunától egy órányira Hédervár mellett a megye Pozsonnyal határos szélén fekszik. Tompa így kezd róla regét:
Volt egy falu hajdan a Duna mentében,
ma is megvan ugyan, pedig ott hol régen,
Mégis épen akkor, a folyóra dőle
Most egy órányira van a Duna tőle.
Nevét néphit alapján onnan nyerte, mert habár bányája nem is volt, gazdagon bővelkedett arany s ezüst ásványban, a közel Dunából keresvén s mosván fövenyéből ki az aranyport. A Duna többször elöntötte e helyet, de iszapjával kincset hagyván vissza, minden kárt megtérített és a nép háromszor ebben építkezett utána. Végre a fényes port elrejté a Duna, a nép is beljebb húzódott – ámde -
Ásványnak hivják most, amint hítták hajdan, de akkor gazdag volt ezüstben aranyban.
B. BECZKO. Mezőváros Trencsinben, a déli határszélen. Nevét Stibor erdélyországi vajda, pozsonyi főispán, Sárkány-rendnek vitéze, Osztia lengyel nemzetségből való főúr udvari bolondjától Beczkótól nyeri a XV. század elején. – Eredetéről a monda: hogy Stibor idejében, ki e vidéket bírá, puszta volt itt minden, érdektelen koloszként állott a hegygerinc.. Az sziklára vár, környékére épület nem jó, ha nincs Beczko az udvari bolond, ki urát, ha jókedvű volt, mindenre – így egykor arra is rávette, hogy neki bizony a hegygerincre várat emeltessen, s ajánlotta, hogy ezt az arra menő utasokkal is lehetne végeztetni. Stibor meghallgatá, rövid időn elkészült a vár, de maga ült bele a bolond ura. Némelyek szerint e hely már XV. század előtt fenn volt. Anonimus a magyarok által a szlávoktól elvett várak között már említi Blondus várát, melyből jött Bolondocz. 1228-ban Jakab nyitrai püspök itt alapítá a Benedicti apátságot, annak a bortized negyedét engedvén. IV. Béla 1266. költ egy levelet Beczkó várból van jelelve. Bánfi Miklós 1379. adománnyal nyeré. 1388 volt birtokában Stibornak. Stibor Imre Zéchen Katalinnal lakodalmát évhosszáig e várban tartá. Némelyek amellett vannak, hogy Beczkót Stibor ok nélkül innét a legmeredekebb szikláról a mélységbe vetette.
Trencsin vármegyének déli határszélén,
Állt hajdan Beczkó-vár, büszkén tekintvén le
Az alatta elnyult egész Vág völgyére.
Most is áll még a vár.
A régi fénynek egy nyoma sem maradván,
Mint emléke egy más, de tettben dus kornak
Mutatja jellegét a mulandóságnak.
(Tatár P.)
C. CSATÁRVÁR, Rom; erdő s hegyek között Vas-megyében hasonnevű falu mellett. Nevét rege alapján csatár nevű e vidék egykori dúsgazdag fiától nyeri; - sok század előtt a fiatal lovag első szerelmét a környék egy szép pórleányának ajándékozá, keble sokáig dobogott érette, de házasságot később mégis mással – úrhölggyel kötött.A leány ezt hallva érzetének áldozatául esett, de Csatár sem lett boldog, házassága kietlen s magtalanná vált.
Csatár nevű helyek vannak Szalában, Veszprémben és Tolnában. Nevöket kérdésbe hozom, nem-e csatár-tól nyerik! Csata névszó, ar, ár pedig rag, mely különösen névhez téve nok-helyett szolgál. P. o. Parancs, parancsár, parancsnok. Költő szava.
Sok század elviharzott
Édes hazánk fölött,
Most romban áll Csatárvár
Erdő s hegyek között.
(Cs. . d.. i. .)
D. DÉVÉN Magyarország Duna és Morva összefolyásánál múladozott régi vár. Németül Thében, és mellette e néven Pozsony területén m. v. is van. A Bécsbe utazó gőzösön mellette megy el, a vasútvonalról pedig meglátni. 864-ben határvára volt már Morvahonnak. Első építőjéül a marahanusokat tartják, de ez bizonytalan állítás, mint az, hogy a magyarok sz. László alatt vették birtokukba, mert 1233-ig a történet, s okirattár nem említi. Dévént IX. században Svatopluk s testvére Wratizlav bírták, gúy 893 körül foglalhatták el tőlök a magyarok. – Dévényt II. András kir., Fridrik osztrák herceg ellen csatára kelvén, a várossal együtt felégette (L. Arenbachot Pernél l. K.) Juldenses Annalisokba 864-ben Rastics morva fejedelem építtette a várat, Diveni morvául Dovina, s leányt puella tesz. Belnél Notitia 2.. 256 lep. Devojna családnévtől kapja magyarázatát, ez kezdette építeni a várat, mely egyik felében romokban maradt. E néven Dévény, van egy m. v. Nógrádban is, ezt a rege úgy tartja, hogy rossz szellemek építették. Dévényoroszi s Dévény huta is e megyében feküsznek. -
A kies Nógrádnak kiterjedt völgyében,
Jó magas sziklának kellő tetejében
Áll Dévény várának romja, még alatta
Sok jó és rosz szerencse eleven tanuja.
E. ERDÉLY Ország. Magyarhon testvére, mit hozzá 1715:92; 1732: 20; 1741: 18; 1792: 11; 1823/7, 1830 183 2/4 s 1848. t c.-ek kapcsolnak. E tartomány hajdan dákok, mások szerint gothusok és gepidák birtoka volt. A magyarok meghódítván sok erdőiért, mind magyar, mind diák nyelven Erdélynek, Erdelia nevezték. Másik neve Transilvania, erdőn túli tartomány. Mondják Hétvári tartománynak, Septem castrensisnek is. Ez a nevezet némelyik vélekedése szerint II. Gejza kir. után a németek által épített hét várat illeti, u. m. Brassót, Szebent, Segest, Medgyest, Szászsebest, Kolosvárt és Beszterczét, amint ugyanis nálok Erdély neve Siebenbürgen. Az erdélyi szászok címere is 7 vár képéből áll. Mások szerint a magyarok beköltözködvén, hét megyére osztották az országot, s minden megyébe 1 vár építtetett, hol az ispánok laktak, ezért neveztetik Hétvári tartománynak (Eder I.) Erdély török nyelven is Erdel (Chlod) Momas szerint Erdelj szerecsen szó=Herdalu! Her=katona Dalu=hatóság. Erdély-Herdalu=katonai hatalom alatti tartomány (P. II. p. 45.) Kővári hitregei származtatást ád neki, s mondja, hogy itt 7 tündér, Tranyai, Dévai, Kecskekői, Firtosi, Tartodi, Torjai és Kolosvári várakat építvén, innét a Hétvár nevezete. Eleink Arany földnek terra auri is nevezték (Bemhardt) Lisznyai krónikája szerint 747-ben hét magyar kapitány, hét roppant táborral jött e földre, s hantokból, meg földből 7 rettenetes várak csinálának s ebben 7 esztendőt töltöttek. Innen htvár, septem castra, Sevenburg a neve. Árpád innen kijövén magyar földre, Erdélyt háta megetti erdőn túl való országnak, Trans-szilvania is nevezé. Van egy szép vers székelyföldről, melyben Erdély így szólott zokogva Magyarhonhoz:
Ős anyahon! Kérlek békülj meg velem egyszer,
Mostoha nem leszek, légy nekem ujolag anyám,
Végy kebeledbe megint, nem leszek mostoha hozzád:
Nagyra dicsőre fogunk jutni, ha párul erőnk,
Egyesitett lélek, hü sziv, haza tiszta szerelme,
Hitbeli türedelem, nemzeti lelkesülés,
Mostani korszakkal mindig magasabbra haladni:
Honfibeszédünknek jelszava ennyi legyen.
F. FÜLEK vár s helység Nógrád-megyében. Fülek v. Filek azonos értelmű fölleg (magas) várral.Előjő már 1246, 1262, 1282-ben mint Nógrádi vár! Budai Ésaiás szerint nevét Fulk nevű emberiségből kivetkezett honpolgártól kapta, ki IV. Béla király alatt a tatárokkal együtt mint ellenség rabolt s fosztogatott, azoknak elmenete után pedig hamis pénzt készített.Ezért IV. Béla törvénybe idéztette, büntetésül akkori szokás szerint meztelen testtel hagyatott meg neki, egy fegyveres bajnokkali vívás. Fülek e büntetést számkivettetésre kérte változtattatni, mi megtörtént, jószágai várával együtt 1246. lefoglaltattak; innét róla jött a Fülek név. Bél egy népmondát közöl róla, hogy e tájon nyáj őriztetett, melyet egy Füles nevű kutya őrzött, - a nyáj megtámadtatván rablóktól, az eb nemcsak elugatta őket, de a megfutamodóknak üldözőket is vezetett nyakába, kik azokat elcsípték, s rejtekhelyeiken kincseket találván, abból építették Füles nevére a Füleki várat; melyre Berzsenyivel mondhatni:
Amott egy magas szirt fokán
Egy puszta vár dőledez,
Melynek szomoru homlokán
Bús régiség epedez.
G. GYÖNGYÖS. Mezőváros heves-megyében. Totus Derides. Etimológiai szótár szerint Gyöngy Gyön-gy, oly valami,miben gyöny, gyönyör, gyönyörűség van. Objectum oblectans, innen gemma. Gyöngyös nevét a mellette levő azon nevű folyamtól, mely hajdan medrében gyöngyöket rejtett, nyeri. (Gyöngyösinum a Gyöngyös fluvio, quibusdam Gemmeo denominationem mutuatum) Költők szerint újabb időkben soknak szerelmét gyöngyökben veszi el. Régi versíró Berei Farkas András így ád reá gyöngyöt, s teszi híressé:
Gyöngyös gyöngy kis város,
Gyönge lakosai;
Gyöngyeknél gyöngyebbek
Ennek asszonyai.
H. HEGYESDOMB. Kolosvár város határa éjszaki részén szántóföldek végében egy kúp alakú domb, messziről gyönyörködtető nyugpontot adva a szemeknek, róla pedig lélekemelő kinézést Kolosvárra, és a Szamos nádas hullámitól áthatott ermékeny térekre.
Látni onnan, város és rét
Mint terül el a vidéken,
Oly mosolygó színözönnel
Mintha festve volna képen.
Nevét I. Apafi Mihály korából egy elszegényedett, hajdan gazdag nemes embertől, öreg Hegyestől kapta. Itt lakott ez Kolosváron szép Ilka leányával a hídkapu mellett, egy kis házban. Az öreg Hegyesnek aranyálmai, Ilka leányának bájai voltak esmerve. Öreg Hegyesnek házát, mely különben zárva tartatott, két egyén látogatá: Láncz, Apafi apródja, s Antonio egy olasz, Apafi udvarából. Láncz s Hon szerették egymást. Antonio volt az üldözőjök, - ez utóbbi, hogy Ilkát megnyerje, felhasználta apja gyengéjét.Celu rejtett kicnseit, melyet Árpád üldözésére hagyott volna el, ajánlotta felkeresni. Antonio György napja éjjelén ígérte kiemelhetni a kincset, s bérül Ilka kezét kéré; mire alkut tettek. E titok Láncznak bizonyos cigányné által elárultatott, s hogy Hegyes ámítását megláthassa, sz. György éjjelén elment a választott hegyre, de észrevétetvén, azö reg dühével találkozott. Antonio tőrt rántott az ámítását felfedezni szeretőre, de tusa közben a küzdők Hegyes testébe márták önkénytelenül gyilkaikat; e tettről neve Hegyesdomb.
I. IGICZE, falu Doboka-megyében. A név formájában Ipolyi Arnold szerint hitregei „ihletés”, cselekvés rejlik. Mythoszi értelme egy sajátságos madár alaú ihlető lényt fejez ki. Így Igricze falu szalában, e név formájában ismét hitregei idézés van. Néphit szerint: itt bolygó tűzszellemek laktak, kik idéztek s ihlettek, tájszólási változatban e szellemek alatt a lidércet lehetne érteni, mely szárnyas, kártevő madarat fejez ki – így írja le Zrinyi (187.)
Mint tüzes lidércz száll le a fölhőből,
Kinek lángos farka szikrázik sok tüztől.
K. KENYÉRKŐ Recsk palóc helység határában, Heves-megyében, - egy kerek kőhalom. A monda úgy tartja: hajdan e vidéket egy gazdag ember bírta, kit földjén búzakeresztjei között sok szegény keresett meg; egy így köszönté őt: Isten szépen adott, szaporítsa többre; de a gazdag nem ügyelt reá, s elhagyá menni a szegényt, reggelre s kalangya bérccé nőtt, s mellette egy kenyérhalom domborult, - még gazdagabb lőn az úr – s ismét eljött a szegény, de már istennevében kért; - a gazdag oda utalta kinek nevében kért, erre átokra fakadt a szegény
Követ tart sziv helyset baloldalad:
Válj azért kővé mindenestől -
s úgy lőn, ővé vált a kalangya és kenyér, a szegény pedig mások jóvoltábólnem halt meg éhen, míg a gazdag tönkrejutott.
Az a kerek halom pedig,
Mely volt a gazdag kenyere,
Melyről emélkszik a rege -
Kenyérkőnek neveztetik
(Tompa)
L. LŐCSE. Németül Leutsch, Leit-schau. Latinul Leitschovia. Fővárosa Szepes-megyének, magas dombon. Lengyelhon is határa. Nevét II. Béla király által 1136. Geyza által 1207, IV. Béla által 1247-ben betelepített szászoktól kapta, ezek e tájra kerülvén, építkezések közben a tatárok beütései miatt sokrzos siralmas állapotba jöttek, földig égettettek és több ízben évszámra kellett tartózkodniok erdőknek, leginkább Karlsdorf hegyén. Tisztulván a láthatár a rabló tatároktól, ők is kijöttek rejtekeikből, kerestek építkezési helyet, de építkezésök alatt, nehogy meglepettessenek száguldozó ellenségtől, őröket állítottak több pontra vizsgálódás végett, és ezeket nevezték Leuteschauer-eknek, mely jő a német Leute nép, schauen nézni szókból. E Leutschauerek nevére lenne a város elkeresztelve. Hogy hajdan fenyőerdő volt helyén, tanúsítják a tőkék, gyökök, melyek a lakosok pincéiben kiásatnak, és találtatnak. Zeiler Hungari 1690 588 tp. (A magyarázó azt tartja, hogy Béla királynak tatárok elöli menekvésekor kocsijából a lőcse itt esett ki,melynek emlékére kapta a magyar Lőcse nevet. A Chronica szerint nevét az Albanus néptől kapta, kiket a görögök , Leucos vagy fehéreknek hívták, innét Levcovia és Lőcs (Magus füv. Gesch. d. östr. Monarchie l. B. 234.) de hozzá teszi „am richtigsten wird der Name von dem benachbarten Bache Leutscboch abgeleitet. Rejtett szavaiban így írják körül:
Két betüm öl, néggyel szekerednek része leendek,
Három végsömben nemzeti névre találsz!
Régi magyar város voltam, most ritka azonban,
Mint a fehér holló, bennem a szittyai szó.
M. MÁTYÁS-CSURGÓ v. CSÖRGETEG. A budai hegyek között a vironyoson, mely közönségesen Zugligetnek mondatik, forrás, mely fölséges vizénél fogva általánosan ismeretes. Németül Saukopfnak, a virányost Sauvinkelnek hívják, állítván, hogy az Mátyás király idejéből való elnevezés, ki itt disznó-csordát tartott, s hízlaltatott. Néha Döbröntei Gábor Mátyás csörgetegének nevezé s ennek okát a forrás feletti egy élemedett tölgyfába illesztett bádogtáblára jegyz fel, ma miután Döbröntei meghalt, a fa eltűnt. B. I. közlése után emlékül a felítás szavai itt is felhordatnak:
Csörgék már Mátyás korában
s enyhitém a nagy királyt,
vadkant üzve itt-jártában
hiv utód! Ki fölmelegszel
Fényt adottján nemzetednek,
Hinál engem őt ecsülve
Tul akárhány századon is
Róla Mátyás-csörgetegnek.
N. NÉMETJÁRÓ. Egy zug neve, melya Körös kanyarulata által Köröstartsa mellett képződik. Nevét Szabó K. szerint onnan vette, hogy a török időkben a Szegedről Debrecen és Nagy Várad felé járó német katonaság, akkor itt közel rév nem lévén, az itteni gázolón szokott átjárni. Tököli idejében a nádasokból felkelők által a németek közől itt sokan levagdaltattak. El lehet mondani:
Nincsen már csata. Rémitő bus csendben alusznak
a rohanó daliák. Szél sem mozgatja meg őket.
Ó. ÓVÁR. Mosony-megye fővárosa, kies rónaságon, Lajta vizénekDunába való ömlésénél, 4 mföldre Pozsonytól. Hajdan e hely magyar királynéknak szolgált özvegyi díjul, és Királyasszonyka is hívatott. Mária Terézia megváltoztatta a jogviszonyt, Krisztina leányának – ki Albert herceghez ment férjhez – adta főpénzül Óvárt. Albert herceg Wittman nevű szende s szorgalmas gazdatisztje javallatára 1818-ban állította fel itt a híres gazdagképző-intézetet. Régi viszontagságait illetőleg, vélemény, hogy a rómaiak „ad fiexum” nevű városa itt volt. Nevét Óvár v. Auvár Cuspianus szerint Nagy Károly idejéből kapja, ezen szótól Avar; mert az avarok fejedleme azon időben itt lakott. Lazius szerint az Ó s vár szótól nyeri nevét, e név magyarázatát adja a latin „Antiquum burgum” s a német Altenberug kifejezés is. E helyen az avaroknak 826 Tulund Chágán idejében ker. püspökségök volt, mely Episc. Vetváriensis hivatott íróinknál, hihető, hogy eredetben latin neve volt; s abból vetus régi vagy ó, régivár, v. óvár neve lett.
Hajdan ez a dicsőségnek
Volt fényes palotája. Stb.
P. PÉTERVÁRAD. A Duna folyó jobb partján Szlavonia és Szirmia erőssége, óriás szikláktól támogatva a vár egy kinyúló kopasz hegyesn ül, mely 1809-ben hasznos javításokat nyert. Schvartner statisztikájában, magyar Gibraltárnak nevezi. Schamt szerint Topogr.Beschr. Pétervardein 1830. e hely római város volt, ezen név alatt Acumineum, melyet Taubes szerint a föld kinyúló helyzete ada. Schönvizner azt állítja, de fekvését nem tudja bizonyítani, hogy hegyen vagy lapályban állott. Péterváradnak első építését némelyek II. Péter magyar király korára viszik vissza. Az ottani köznép hite, hogy egy Péter nevű halász, talált kincsekből első épített ott lovagvárat. Schamt szerint a XI. században épült, és védbástyaul szolgált Péter Eremita, a keresztes hadak főnöke ellen, ki itt kegyetlenségeit űzte. Engel. Gesch. v. Ungarn I. Th. L, 387. honnét később magyarneve Pétervára állott elő Innét németben Pétervardein schutzvere gegen Péter, latinban Pétervaradinum. XIV. században Templáriusok lakhatták, amennyiben az ottani Szer. Ház, kolostor alakú, s Péter néven emlékezetes. Itt 1718. Aug. 5-én Eugen herceg győzelmet vívott az ozmanon. A város s alsó vár, mely 1760 körül épült a sziklavártól nyeri nevét. A Duna féklörbe foly melette, és két kiálló sziget miatt, három karral úsziktova, mélység 14-18 öl. Hogy nevét Péter Eremitától kapta igen hihető, mert ez volt első, ki II. Orbán pápát reá vévén Palesztina elleni keresztes hadak bocsájtására nevét itt emlékezetessé tette:
Kapta nevét Pétervárad helybeli halásztól,
Kit Péternek mond krónika, s nép ajaka
Ő egy lelt kincsből épitete a Duna partján
Szép várát s melytől kapta nevét azután.
(ifj. E. I.)
R. RÓMAI HÍD Baranyában, Eszék mellett. A Dráva közepén faragott kőből épült hat erős oszlop, - melyek kétség kívül a Dráva két partjai hajdan összekötő római híd maradványainak tartatnak, látható még most is, főleg ha csekély a víz. Az oszlopok Katancsics és Hoblik szerint máig megérdemlenék a hídnak kiépítését, oly jó állapotban vannak. (Haas)
A Dunának Káposztásmegyer felől való oldaáln kőoszlop maradványok szinte szemlélhetők, s ezek is római hídlábaknak tartatnak. (Jankovits.)
Vándor, majd ha te jársz egykor Baranyiban Eszéknél
a Dráva közepén, hogy ha csekély a vize:
Látsz te hat oszlopot ott, emlékét a római hidnak
Melyek még most is, állnak erős alapon.
(ifj. E. I.)
S. SÁMSON, VÁR. Nógrád megyében, másképpen Fejérkőnek is hívják. Az egésznek ma már dőledékei látszanak. Nevét II.Béla alatt élő Sámson pártos főembertől vette, ki Borits pártján levén II. Bélával sokszor összetűzött; egy ízben annak sátrába is betört, de Buda nevű főember szolgája megszalasztotta. Úgy tartják e helyen halt is meg. Czuczor énekli róla:
Hol magasan földomborodott nográdi megyének
Bérczei Cserhátnak, szirtos derekába szakadnak -
Rengeteteg erdőség közepén, délszakra fehérlő
Sziklatetőn épült Sámsonnak fellegi vára.
T. TÁTIKA VÁRA Zala-megyében, Szántó és Vindornyalak között, sűrű erdőből kinyúló sziklabércen, várrom. Hajdan még a tatárjárás előtt építi e várat Tátika, vagy régiesen Todenka magyar nemes. Ennek nemzetiségétől Zelana veszprémi püspök szerezte meg † 1254. s ajándékozá a veszprémi Sz. Mihály egyházának (Fejér lod. Dipl. 18. v. ii. 429) e birtokban ők megerősítették 1266-BAN. Stb. stb. Megénekelte Kisfaludi Sándor, miért egy kedves gróf barátja, verseit azon romokon kőbe metszetvén, az éjszaki oldaslon állíttatá fel, de ellopatott; híjába ígértetett „Szép paripa a nemesnek”, „Bornyas tehén a parasztnak”, nem került elő; másodszor vésetett ki a vers, s a kő vasrudakkal erősíttetett oda, de újra, lehet a vasáért, eloroztatott. Tátikát tudományosan érinti Nagy Iván. Kisfaludi szép versei róla következők:
Tátika mint egy korona
Felére a tetőre,
büszkén állott s nézett alá
A földre és időre.
Változott ez évek olta
Körülötte alatta,
de a várnak nem árthatott,
a tatár sem bánthatta.
(Uti naplómbül)
V. VAJDABÉRC. Égbenyúló sziklabérc a természet ölén, Budán „Am Himel” tündérhegy melletti sziklaorm neve. Nevét 1847. június 19-én, midőn a budai hegyormok jelesebb pontjainak nevei ünnepélyesen magyarosítattak Dr. Tavasy Lajos pesti evang. Tanoda egiyk érdemdús tanára álal tett indítványra a magyar költő Vajda nevétől vette, melynél szebb emlék még egy magyar költő dicsőítésére sem emletetett. Tűzessék reá Petőfi verse
Oh természet, midőn alunni mentél stb.
Emlékezést, emlékezést neki
S ha sírhalmához mentek, ejtsetek
Reá egy könnyet… mert megérdemel
Egy könnyet az, ki annyit száritott fel
Meleg lelkének hő sugárival
U. URKONY, Külső és belső dűlőrét neve Süttör helység határában, Sopron-megyében. Urkony eredetileg Ur kompja, ott valaha a herceg kompja létezett, Pomogyról szállítván ide az utasokat, míg a szállítást a Hanyságon keresztül Eszterházától Pomogyikon épített nagyszerű töltés nélkülözhetővé tette. A hercegi családnak soká réce s szárcsavadászó helye volt, mit a máig is ugyanott álló házikó bizonyít. (Zerpák A.)
Urkony van Szabolcsban Tiszadob mellett is, urasági földrész.
Vándor! El ne feledd Sopronmegye tájra ha eljutsz,
Hogy Süttör falunál, fekszik az Uronyi rét
Hajdan a folyamot herczegnek kompja hasitá
S így eredett Urkomp, és leve Urkony utóbb.
(Ifj. E. J.)
Z. ZÁKÁNY RÉTJE Egy földrész Szendrő város mellett, Bodva víz mentén. Nevét hős magyar vitéz Zákány Istvántól hiszik származottnak, ki itt a szendrői basát megverte. A nevezett városnak ref. eklézsia birtokában mondatik lenni basa pompás pirosselyem nyeregtakarója s turbánja, melyen a vér most is sötétül. Thali Kálmán verseli róla:
Hős Zákány porladoz sirjában régóta,
de a nép e regét mégörizte róla;
s a mezőt, hol a tart lesujták hős kezei
Maiglan is Zákány-rétjének nevezi.
Hazánk történeteire minden úton, minden módon figyelmezni kell; hol sok fáradozás után is sűrű fátyol fedi a nagyobb nemzeti tárgyakat, ott világosságot nyitni kötelesség.
Ifj. E. S.
Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom Pest, 1858-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre
Hang Ferenc: Eger ostroma (Történeti rajz.)
Megsokallta már az ég a bűnök halmazát, s kinyújtá Isten büntető jobbját, de a büntető jobb alig talált egyebet, mint Isten s emberiséget feledő dölyfös, és az emberiség szent célját feledő bűnös embereket.
Hazánkban már a tizenhatodik század elején nagyravágyás, büszkeség és a visszavonás vettenek lakást. A hatalmasok jobbágyaikat zsarolták, s ezek viszont uraik ellen támadtak fel. Árulás, esküszegés, jobbágyzsarolás és a fényűzés megszokottak lőnek. Nagyjaink a drága időt nem fordíták arra, hogy hazánkat fénye, nagysága és hatalma által emelvén, félelmessé és tiszteltté tegyék a magyar nevet! Éltöket egyformaságban és a semmit nem tevésben élték le, gondolván: Isten őrködik a hon fölött!
Kell-e tehát csodálnunk, hogy az Isten büntető ostora a mohácsi vésznap után egyesek vétkeiért az egész hazát, az egész nemzetet közösen sújtá? Kell-e csodálnunk, hogy ős Buda tornyain, hol előbb a megváltás szent jele a kereszt díszlett, később a török uralmat büszkén hirdető félhold ragyogott?
A bűn pohara csordultig telt, őseink vétkei halomra gyűltenek. Ekkor a hatalmas alkotó leereszté villámait, mert mondva van: AZ ISTEN HALASZT, DE NEM FELEJT!
Sötét vészsötét felhő húzódott Magyarhon fölé dél felől.
A török dúló hada, a Dunán átkelvén s Mohácsnál a magyarok kicsiny és egymás közt is villongó seregét tönkre tevén, vízárként árasztá el hazánkat. Nyomait vérengzés, városok és falvak hamvai jelölték. Elesett Buda, leégett ama széplak, melyen nagy királyunk Mátyás oly dicsőn országlott. Elesett Szigetvár, hol Zrinyi Miklós a magyar Leonidás és társai ly hősileg végzék éltöket Elesett Fehérvár, hol az Árpád véréből származott királyok koronáztatván hírneve s éltök után sírjokat lelték. Elesett sok erős vár és szép város. Elhullottak a férfiak; és sokan, kik a haláltól megkíméltettek, rabláncra fűzetve hurcoltattak a török járom alá. Szomorú volt ez időszak, vérbetűkkel írattak eseményei a hazai történelem gyászlapjaira.
A kegyetlen pusztítás vészhíre rémüléssel tölté el az egész hazát.
Ott, hol a Mátra magas bércei óriásokként nyúlnak ég felé, szöllőkkel ültetett hegyek közt állott hajdan Eger, erős fészke Dobónak, honnét ő gyakran az arra száguldó törökökre leütvén, oly sebeket ejtett, amilyeket azok évek után is éreztek.
Ide vezette volt Ali, Amhád pasával egyesült százötven ezernyi seregét a tizenhatodik század második felében 1552-ben. Ámde Egerben nem féltek a vésztől, Dobót nem rettenté a vihar, mert bizalma Istenben, szíve helyén volt és szereté hazáját.
Mellette volt várnagytársul Mecskey István, s mint főbb vezetők Bornemisza György, Pető Gáspár és ifjú Zoltay István. Az összes őrség mintegy 1800 emberből állott, de olyakból, akik készek voltak harcolni halálig. Hadi készletben sem volt hiány.
Amhád pasa szeptember 9-én küldött levelet Dobóhoz fölkérni a várat, nem is gondolván arra, mily nagy ellenállásra találand, s hogy majdan mily szégyennel kell elhagynia Egert.
Dobó a levélhozót, ki magyar volt, börtönbe vetteté, s feleletül koporsót tűzött ki két láncsára; megesküvék azután, hogy a török ezentúli leveleit olvasatlanul elégeti és törvényül hozá azt, hogy haljon meg az, ki a vár feladásárul szólani mer.
Föltűnt a hajnal pompás fényszövétnekét lobogtatva, és egyenként kezdé oltogatni az éj őrei, a csillagezrek fényei. A hold egy távol hegy fölött rejté el magát egy kis fellegfátyolba a hajnal elől, fényét is levetve, csakhogy észre ne vétessék. Keleen szürkülni kezde az ég alja, s a még most kelő nap első mosolya átröppent a bérceken s elönté Eger ódon falait.
E nagy nap, melyet a történet el nem feledett, szeptember 11-ke volt.
Kilenc ágyúlövés jelenté az ellenség részéről az ostrom kezdetét, melyekre a várból is élénken feleltek, mivel azonban a várban tüzér csak kilenc vala, a lövöldözési szolgálat másokra is bizatott. Kimondhatatlanul mennydörgések az ágyúk, s iszonyú sérelmeket ejtének a falakon. De a nappal ejtett sérelmeket szorgalommal javíták ki a várbeliek éjjelenként; vaskapcsokkal megerősített gerendák és homokkal töltött hordókkal csinálták be a részeket. Oly mennyiségű tüzes golyót lőtt az ellenség a várba, hogy Dobó ki akarván kerülni a tűzveszélyt, a háztetőket leszedeté s a szénát és szalmát önmaga felgyújtatá .A gabona régi magyar szokás szerint pincékbe rejtetett.
Három helyen volt már erősen meggyengítve a vár, midőn a törökök rohamot merényeltek. Háromszor veretek már vissza nagy veszteséggel, míg végre a janicsárok egy toronyra fölhágtak. Elszántan rohant Bornemisza a torony védelmezőjének, Petőnek segítségére. Már elveszettnek látszék a külváros, midőn Dobó a vár minden ágyúit a toronyra sütteté, mire az lezuhant, maga romjai alá temetvén mindazokat, kik el nem futhattak.
Hasztalan volt a roppant erő, hasztalan az ágyúgolyók ezrei. Elszántan verték vissza a magyarok a rohamot.
Következő napon megjelent egy török Amhád pasa iratával, kit Dobó láncra veretvén, az irat felét vele megéteté, felét pedig elégeté, mert min kisült, a levelet hozó török magyar volt. Később tudák meg a magyarok Amhád pasa ajánlatát,mely abban állott, hogy hagyják el a várat, nem lesz semmi bántásuk, a szavai kezességeül kész három mérföldnyire elhúzódni seregével.
Midőn a fölhívás felelet nélkül maradt, alkalmat keresének a törökök az őrséggeli szóbeli értekezésre, céljuk elérésére még az ijesztést is használták azáltal, hogy kegyetlenül végzék ki a foglyokat a várfalak előtt,mely eszköz nem maradt hatás nélkül. Ugyanis Hegedűs István már többeket belevont az összeesküvésbe, midőn az fölfedeztetett. Mire Hegedűs kivégeztetett, összeesküvő társainak füleik vágatak le.
Október hó 4-én új veszély érte a várat, midőn a lőpor, mely egy sekrestyében volt fölhalmozva, légbe röpült, minek következtében emberek és állatok vesztek el; de oly nagy volt Dobó lelkiereje, hogy a rendetlenséget lecsendesítvén, a sérelmet kiigazíttatá s csatakészen állott, mielőtt új rohamos rendeztek volna a törökök.
Az ostromlók erőlködései, az ostromlottak erőlködései által nagyobbodtak, azok aknái a magyarok ellenaknái által lettek alkalmatlanokká.
Még egy és utolsó rohamot kísérlének a törökök.
Október 14-én a tárogatók harsány szózata, fegyverek csörrenése és az ágyúk mennydörgése kezdék meg a nap ünnepét.
A halál és pusztulás lengeté gyászlobogóját.
A kétségbeesés harca kezdődött
Minden oldalról rohantak a törökök a falakra; a kifáradt csapatokat újak válták föl, s a késedelmezőket vasbuzogánnyal hajtották.
Megjelent Dobó, a harcok villáma mindenütt, hol legnagyobb volt a veszély. Szavai új életet öntének a küzdőkbe, egy tekintet reá elég volt arra, hogy mindenki végleheletéig harcoljon.
Bátran nézett mindenki a halállal szembe, az arcokon a nemes érzet színe, a bátorság ülte diadalát és minden kebelben a hon és király szeretete lángolt, visszatükrözé ezt minden tett, minden mozdulat. Minden arcról olvasható volt e büszke öntudat: ÉN HAZÁM MÉLTÓ FIA VAGYOK!
De kik azok, kik miként az óvilág lelkes amazonjai a férfiak mellett vínak? Kik azok, kik mázsás köveket sújtván le a törökök sűrű soraira, oly rémítő pusztítást tesznek azokon.
Ezek az egri nők, kik nem félték a halált, s eljöttek a vérmennyegzőre. Kezökben kard villog, pusztítják az ellenséget, a családi körben szelíd nemtők, most öldöklő angyalok.
Kell-e megragadóbb példa a férfinak, mint midőn kedvesét látja harcolni? Kell-e nagyobb lelkesítés, mint midőn kedvesét látja vérzeni? Végre kell-e megragadóbb példa férfinak a hősi halálra, mint amidőn kedvesét látja elhalni, Oh ilyenkor felejti a férfi az életet, lelke emelkedik, s lesz belőle hős, ki kész harcolni utolsó leheletéig!
A nagylelkű önfeláldozás hősei önmagukat múlták fölül. Köveket, égő szurkot s forró vizet öntének le az ellenségre. Egy vitéz leöletvén, kiragadá kezéből a neje kardját s két törököt sújta le. De íme a megragadó pillanat. Egy nő követ akarván lehajítani, golyótól találtatva földre rogyott, s a vértő pirosló követ megragadá leánya, s oly erővel sújtá le, hogy két töröknek oltá ki életét.
Iszonyú volt az öldöklés, a vér patakokban folyt alá, de a magyarok rendületlenül állottak, mint a sziklaszál!
Az éj eltávolítá az ostromlókat s Eger mentve lőn.
Hat napig táborozának a vár alatt a törökök, de nem ostromolák többé. Hó és hideg kényteleníték Amhád p asát, hogy az ostrommal fölhagyjon. Midőn a várat elhagyák, bekiáltának a magyarokhoz: TI HŐSILEG VÉDTÉTEK MAGATOKAT, LEGYETEK NYUGODTAN, MOST ELHÚZÓDUNK, DE VISSZATÉRÜNK ISMÉT A JÖVŐ ÉVBEN NAGYOBB ERŐVEL!
Haraggal telt el Amhád a budai basa iránt, ki Eger bevételét gyermekjátéknak állítá, ily hősi gyermekeket Amhád még nem látott. Következő évben a budai basa letétetett.
Midőn az ellenség elvonult, összeszedék a várbeliek a belőtt ágyúgolyókat,melyeknek száma TIZENKÉTEZERRE ment. A vár megszabadulását egy általános örömlövés jelenté.
A vár fő védelmezői később megjutalmaztattak. Nevezetesen Dobó erdélyi vajdává, s helyébe parancsnokul Bornemisza lett. Azonban Mecskey szerencsétlen volt, mert egy várkonyi népfölkelésen agyonüttetett.
***
Ma már az enyészet szelleme ül a romladozott falakon. Édes-bús érzelem szállja meg lelkünket, amidőn itt körültekintünk, és szívünk hangosabban dobog, ha ama vitéz s a hazáért lángolt férfiak- és nőkre gondolunk, kik itt a hazáért küzdtenek.
Áldott legyen az egri hősök emléke örökké!!!
Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom Pest, 1858-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre
Medgyes Lajos (1817-1894): Mátyás király Kolosvárott
Mátyás királynak idejében
A honban igazság lakott;
Nem türte ő birodalmában
Az árulót és zsarnokot.
Országában titkon is szertejárt,
Hogy törvényben ne tégyen senki kárt.
Egyszer, midőn magára volna
Fény-termében Mátyás király,
Kopogtatnak a szárnyas ajtón; -
’Jöhet, ki jó dologban jár.’
Mert őrcsapat – mit róla tudni kell -
Személyétől népét nem zárta el.
S egy görbedt agg kopott daróczban,
Lép be a márvány küszöbön;
Fehér szakála földig ér le
Mély hajlással, a mint köszön.
„Nem jó dolog, miben agg hived jár
De jóvá lesz nálad – uram, király!
Kolosvárott a főbiró ur
Paczkázik rajtunk szertelen:
Pandurjainak ütlegétől
Nyomorék lőn két gyermekem.
A népet szolgakint használja fel;
Ha könnyel kérünk, átokkal felel…”
’Rosz hir ez az én országomból,
Nem szeretem szinét, szagát’
- Mond a király a görbedt agghoz.
S megbolygá a tág palotát.
’Most ujat kapsz kopott daróczodért, -
Majd érdemlett díjt, fáradtságodért.’
Igy szólt tovább, s hű kisérettel
Indult másnap Mátyás király,
Megnézni, a dolog ha úgy van,
Biztos titok homályinál.
’Magam szeretek látni, monda ő,
Mert sok az álnok, sok a hitszegő…’
S alig hogy a városba megjő,
Kopott daróczba öltözött,
És megy, és jár és kémszemekkel
Meg-megáll az utczák között.
S mint megy, s mint jár, s mint ekkint meg-megáll:
Mély jajgatást, zajt hall Mátyás király.
Megfordul: - im lát nyakra-főre
Sok népséget tolongani;
És látja köztök, jobbra-balra,
A pandurt sujtva sujtani. -
Hull, - görnyed a nép nagy szálfák alatt,
S vért izzad, és pihenni nem szabad…
A főbiró, mérges szitok közt,
Maga oszt kényparancsokat: -
Nem úgy, hahj, ha tudná ki rejlik
Ott a kopott darócz alatt!
„Mit ácsorogsz potomra rosz paraszt?
Búvj rúd alá, hogy kurtulj egy araszt!”
De ő a birót áthatólag
Megnézve, büszkén félre áll.
„Üssed az ebhordta parasztját,
Hiszen csak nem Mátyás király’
S a pandur a királyra jókat hány,
S hordatja a fát a több nép során.
Jő a dél, - a király kifárad
A nagy gerendák terhein;
De lelke még inkább kifáradt,
Az elnyütt nép vérkönyein.
Hig lőre volt dijul a délebéd,
Mi tisztátlan vállúkba tölteték.
És ott ült ő, kopott daróczban, -
Kezében durva fa-kalán,
Mig fenn a biró lakomát tart,
Vig zaj közt a dus palotán.
’Ez mégis sok, - ennyit nem hittem én,’
Némán szólott, nehéz könnyel szemén.
Egy percz, s felkél a vállu mellől;
Nagy méltóság leng homlokán:
Boszus jobbjából messze robban
Az átok-ülte fakalán.
S tündérütésre, mondhatatlanúl,
Testéről a kopott darócz lehull,
S szétnézett a bám-fogta népem,
Biborral sugár termetén,
Mint csillagfényből szőtt palástban,
Ha volna égi jövevény.
’E népnek most már én parancsolok;
Kezdődni fog egy kissé más dolog!’
’Te pandur, te a nép bakója,
Ki megvetéd királyodat, -
Megforditod tiszted ezennel,
S FELKÖTÖD zsarnok uradat…
Föl, e fákból bitót készitsetek,
Királyi fák, mondhatom, mindezek!’
„S föl, a madár nehogy elszálljon!!”
S tör ront – a nép, mint áradat;
Keblében forr a bosszu habja,
Ajkán hord szörnyü szitkokat,
S egy pillanat – s a főbiró repül -
Hizott hasával kellemetlenül.
Más pillanat, - s im a bitón függ…
A nép örömzajongva áll;
S a nép között, mikint félisten
Igy kiált fel Mátyás király:
’Azt tudja meg egész kerekvilág:
Országomban nincsen rabszolgaság!’
Másnap a főbirói lakban
Királyi vendégséget ád,
A szabadságért több izromban
Hallatván áldomás-szavát.
A görbedt agg jobbjánál ült vala,
S dijul övé lőn a dús palota. -
Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom Pest, 1858-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre
Ismeretlen szerző: A legelső gőzhajó
A legelső gőzhajó jött
Nagy robajjal a Tiszán,
Felzaklatva lágy nyugalmát
Annyi ezredév után.
Tiszaparti Kis-Cigándrul
Nézni mind kigyült a nép;
A sok asszony összenéz, s mond:
Lelkemadta oh be szép!…
Ott a biró a tanáccsal,
Öreg, ifju, lány gyerek
Szemét, száját tátva nézi
Miként habzik a kerek. -
Mond a biró: hallja kentek*,
Nem zubog már úgy a gőz;
Csoda, hogy messzeföldről
El nem fárad: jönni győz!
A tanácsnak hites tagja
Egy ifjuhoz szól: ’Legény,
Még ilyent apád sem látott!’
„Bizony derék egy edény…”
Jött feléjök nagy zuhogva,
Üzte a hab a habot,
És a parton elmerité
A kikötött csolnakot
És a mint jött távozott is,
Nem törődve ővelek;
Tekintetök nem elé, de
Már utána őgyeleg.
Nagyot köhint a kisbiró,
Azután meg felsivit:
Szeretné a HELYSÉG LÁTNI,
KÖSSENEK KI EGY KICSIT…!
(* Tiszaháti szójárás.)
Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom Pest, 1858-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre
Kincses szikla (Vértesaljai népmonda)
Olyan forróság van a Vértes tövében -
Mint a mészégető tüzes kemenczében;
Ugy hallgat a szélvész minden iafia,
Mintha ma kellett vóna mindnek meghalnia.
Csak a századot ért cserhéj pattan néha,
Minden úgy elvonult, minden olyan léha;
Hallgat a b okorban a madár danája,
Feltünik a sikon az alföld búbája;*
S hogy a forróság még állhatlanabb legyen,
Az avult falevél fellobban a hegyen.
Fellobban a napnak égető hevétül,
Gomolygó füstjétül az ég elsösétül.
A fáradt munkások, kik pihenni dültek
Nagyobbrészt jóltevő álomba merültek;
Nem alszik Dus András, üzi hajtja vágya,
Mintha kemény kőbül volna vetve ágya;
Nem alhatik békén mert álma rémitő,
Neki a délálma semmit sem üditő;
Mit a sziklába vájt, kincsét, az erdőben
Látja szeme előtt épen elmenőben.
Nem szunnyadhat békén; felverik rémei,
Lelkiismerete kinszenvedései, - …
Megy Dus András rohan, rohan czélja felé.
Utjában az erdőt csak üszkökben lelé.
Tüzes zsarátnakot lát a szirtteknőben,
Kincse végső cseppjét ép lecseppenőben;
Megáll a szirtfalon, merőn egy helyre néz,
Arczán tükröződik pokoli szenvedés.
Álma már nem álom, igaz, beteljesült;
Kincse, mit fukaron gyüjtött mind elrepült,
Elolvadt a sziklaolvasztó kohában,
Végső cseppig lefolyt járhatlan odvában.
Áll a sziklafalon, remegnek lábai…
Majd meggörcsösülnek inának izmai;
Agyában felforr a szenvedés lávája,
Őrülten a tüzes zsarátnakot vájja.
Kinjában felordit: elhagyott az Isten!
Lelkem, fukar lelkem, most már ördög vigyen!
E szóra megkapják fekete szellemek,
Kiveszik a lelkét, aztán tovamennek.
Utjokon záporzó fellegek születnek,
Meghurczolják délnek, nyugotnak, keletnek,
Villám és dörgésközt a poklokra szállnak,
Hol százszoros kinja terem a halálnak.
Azóta nem nyugszik békén a halálba,
Eljön a Vértesre minden tavasz tájba,
Még a mi több, minden Szent György éjszakáján
Megláthatni ott a kincses szikla táján.
Melynek teknőjében a szent Jánosbogár
Csoportja csillog, mintha volna tüzsugár,
Nem mer belenyulni, eszébe jut mindég:
Hogy égetni szokott az a mi lánggal ég.
A pásztor oda néz Szent György éjszakáján,
S meglátja Dus Andrást kincses szikla táján,
E’ s marad a rege, áll, míg a Vértes áll,
S Dus András kincsével a kincses sziklaszál.
VAJDA FERENCZ
(* A délibáb forró dél idején itt is látható kicsiben, ha különösen a pátkai sikon végig nézünk.)
Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom Pest, 1858-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre
2026. jún. 24.
Lévai József (1825-1918): Egy kisasszonyhoz
Szeretem én a kisasszonyt szörnyen,
Nekem már azt elhiheti könnyen,
A szemembe alig alig nézett,
Mégis jaj beh megigézett.
Gyémánt ragyog a maga szemében,
Ragyog pedig éjjeli sötétben,
Aranyat ér minden pillantása,
Oh csak én rám szórná azt, ne másra.
Rubinból van picziny ajka vésve,
Csengő ezüst annak csevegése,
Mindig játszik a mosolygás rajta
Rubinnál is gyönyörübb az ajka.
Termetének nincs e földön párja,
A liljom is elbámul ha látja.
Hát még csókja hát még ölelése!
Drágábbat már nem adhat az ég se!
Oh csak ennyi drága szépség mellett
Megláthatnék még egyet – a lelket;
Oh csak egyszer nézhetnék beléje,
Mint nézek a csendes tó vizébe!
Nem lesz enyim a kisasszony, látom;
Föl se veszi, akárhogy imádom,
S szerelmemnek viharszárnya nincsen,
Hogy magammal ragadjam repitsem.
Megosztanám vele sok jószágom,
Itt a földön és a más világon
Éltem, vérem és nagy szegénységem
És ha lenne – hirem, dicsőségem.
No de eljön, a ki jobb lesz mint én,
A ki mindezt megigéri szintén.
Nem is gyalog jön, hanem lóháton,
Kaczki legény itt a csereháton.
A boldogság vadon terem nála,
Van sok földje, bora, pálinkája
S hogy pohara csordulásig teljék,
Egyedül csak szép feleség kell még.
Lánggal égő szerelmének tárgya
Sallangos ló, agár, pipa, kártya,
Szerelméből a mi maradék lesz,
Az talán tán a kisasszonyé lesz!
Forrás: Délibáb Nemzeti Szinházi Lap. Első félévi folyam Junius 5. XXIII. sz. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája Pest, 1853.
Erdélyi János (1814-1868): Falura ment lakni
Gondolja, édesem, hová gondolkozom?
Csak arra kérem, ne gondoljon messzire.
Ott vagyok én közel, bár nem mutatkozom,
Kegyedtül örökké egy két lépésnyire.
Látom minduntalan, mit mivel, mit csinál.
- A falusi élet kegyednek roszul áll.
Intézi házdolgát vidám szemeivel;
Ügyel a konyhára, ügyel a kamrára.
Cssekélységem nagyot pöröl cselédivel,
Kiket nem jó hagyni magok szakálára.
Pedig nincs unalmasb annál a sok szónál.
- A falusi élet kegyednek rosszul áll.
Hosszu a nyári nap és hüvös az alkony,
Jól esik ott ülni az utczakapuban.
„Gyerünk be, gyerünk be, aludni, kisasszony!
Nem látja, hogy este van már a faluban.”
Pedig a hegyeken még a végső sugár.
- A falusi élet kegyednek roszul áll.
Korán kel a hajnal, de nem a kisasszony;
Vajh! Minők lehetnek hajnali álmai?
„Kelj föl édes lányom, megárt a sok állom;
Talán bizony kétszer egyest mondani!
Már a konyhán összezördül fazék és tál!!
- A falusi élet kegyednek roszul áll.
Szép ott kinn a falun, szép ott meglepetni
A régi jó harang felejthetlen szaván;
Az egyszerüséghez meg visszaszületni,
Körüldajkálkodván lelkünket a magány.
DE itt is emlékszünk minden harangszónál.
- A falusi élet kegyednek roszul áll.
Hadd végezze baját puszta s falu népe;
Sem dolga kegyednek ott, sem mulatsága.
Jőjön hát, örömnek, baráti körébe,
Hol gyönge hódolás leszen majd világa.
Általa kis körünk tündéri szépre vál.
- A falusi élet kegyednek roszul áll.
A csalogány sohse rakjon fecskefészket,
Ne is ültessenek virágot pusztára.
Akkor érjük el a szép emberiséget,
Ha eggyé foly a szép szellemek sugára.
Ott él a szellem, hol önfelére talál.
- A falusi élet kegyednek roszul áll.
Forrás: Délibáb Nemzeti Szinházi Lap. Első félévi folyam Május 29. XXII. sz. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája Pest, 1853.
Győrffy Gyula (1835-1885): ábrándjaimhoz
Ne hagyjatok el gyermek álmaimnak
Gyöngéden ápolt ábrándképei!
Ne engedjétek a komor valótól
Szép arczotokat el ijeszteni!
Oh istenem! Ha ti is elhagynátok
Mivé leendne e szegény kebel?
Midőn már minden a mi éltetője,
A szerelem is rég elhagyta, el.
Mi sokszor és milly édesen merengtem
Közöttetek szép gyermekálmaim,
Midőn gyakorta túl ragadtatok e
Kalmári élet szűk korlátain.
S ha átérzém az ábrándok honában
A túlvilágnak összes édenét,
Az elragadott lélek vissza vágyék
Egy mély sóhajjal ismét csak feléd.
Ha álmaimban elringattatok, egy
Tündér hazában érezém magam;
Ott, hol a sziv édenvirága nyilik,
S a szerelemnek boldogsága van.
Ott, hol egy csillag tündökölt fölöttem,
A mellyhez annyi szent vágy kapcsola - -
Későbben sejtém, hogy ez a dicsőség
Elérhetetlen tündér csillaga.
Az esti szellő – a madár danája -
A délibáb – mind testvér volt veled;
Azért fogadtam én is olly örömmel
Mint rokonokat, mint testvéreket.
Azért fogamzott közöttük az ábránd
Legfölségesebb tündér gyermeke:
A serdülő ifjuságnak legelső
És legmagasztosabb költészete.
Oh jertek vissza régi kedves órák
Midőn a csermelyeknek partjain
Az esti szellő lágy fuvallatában
Megleptetek szép gyermek-álmaim,
Mert nem tudám még, hogy az esti szél is
A fájdalom kiömlött panasza,
Csak azt sejtém, hogy mi szép a költészete
S a gyermek-álmak első tavasza.
De jött később a szerelem világa,
És megrabolta a szegény kebelt;
s ha bár elébb boldogságban özönlött,
Most mély keservvel bánattal betelt.
A megcsalatás messze üzte onnan
Az éldelet, s az ábrándokat…
A képzeletnek ihletett órája -
Ez is csak néha néha látogat.
Hisz én örömmel türném a keservet
Bár mint égetne s fájna az nekem;
Csak ti maradnátok örökre nálam,
Szép álmaim, kedves költészetem!
Ne engedjétek a komor valótól
Szép arczotokat elijeszteni!
Ne hagyjatok el gyermek álmaimnak
Gyöngéden ápolt ábránd-képei!
Forrás: Délibáb Nemzeti Szinházi Lap. Első félévi folyam Május 22. XXI. sz. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája Pest, 1853.
Tóth Endre (1824-1885): Az arcz
Nem nem! Az arcz nem a lélek tükre,
Ne mondjátok hogy az, nem hiszem;
Nem tündöklik azon a sziv vissza,
Mint a tárgy a rengő viz-szinen. -
Ki mondaná, a ki egykor látta
Az örömtől égni arczomat,
Hogy a szivből elköltözött fénynek
Búcsucsókja ragyogtatta azt?
S ki mondaná, hogy a setét bánat,
A mi ollykor fedi képemet:
Csak felhő, melly hűsitőleg száll el
A gyönyörtől égő sziv felett? -
Voltakép a gyarló ember arcza,
A szeszélyek változ ege;
Ha kiszáll is néha rá a lélek:
Mint napba, nem láthatsz bele.
S ha kihat is a bú éjeléből
Itt ott rajta a sziv szép tüze:
Ki mondja meg, mitől ég a csillag -
Kárhozattól, üdvösségtül-e?...
Forrás: Délibáb Nemzeti Szinházi Lap. Első félévi folyam Május 22. XXI. sz. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája Pest, 1853.
Lévay József (1825-1918): Siralomház
Nincs több a világon ollyan szomorú ház,
Nincs ollyan keserves, mint a siralomház.
Hej! Mert a ki egyszer annak a lakója
Sirathatják már azt, mintha meghalt volna.
László, Barna László! Mibe keveredtél,
Hogy e háznak e is lakosává lettél?!!
Jaj neked szegény rab s még inkább jaj annak,
A ki téged szólit szerelmes fiamnak.
Ételt italt hoznak, hogy kedved betöltsék,
Bőven lakozhatol, másoké a költség…
Mind ott áll előtted, régen is áll már ott,
A sok jófélébe villádat se mártod.
„Szerencsétlen voltam világéletemben,
Erős mérget ittam édes szerelemben,
Tulajdon vérem is rosz volt én irántam,
Még az ág is huzott, akármerre jártam.
Jövel értem halál! Készen vagyok, látod,
Szivesen elhagyom ezt a rosz világot;
Az élet már nekem csak egy rövid álom,
Jövel szabaditóm, jövel én halálom!”
De a ki az ajtón belépett e szóra,
Nem a halál, de egy öreg asszony volt a…
Egy szót sem szólhatott, megállt minden vére,
Elájulva omolt fia kebelére.
„Édes anyámasszony! Ébredjen föl kelmed,
Hiszen azért ugysem kapok én kegyelmet,
Végem van már nekem, nyugodjék meg rajta,
Mintha csak ez volna isten akaratja.”
Anyját vigasztalná mostan is, ámbátor
A maga könyje is omlik, mint a zápor.
Kínos vigasztalás! Alig alig birja,
Kínosabb ez neki, mint a halál kínja.
„Omolj össze még a Pipagyujtó csárda!
Szórjon el a szélvész milliom határba,
Pusztuljon el benned a végső karó is,
De még azt kivánom, maga a zsidó is!”
Szegény Barna László tovább is beszélne,
Ha a lovas szekér itt nem volna érte,
A város végéig viszik rajta épen,
Azután nem ül ő soha több szekéren.
A tenger-népség közt ott van édes anyja,
Nem hallik a zajban zokogó siralma,
Sürün dobog szive, gyakran pillant hátra,
Szegény asszony! Ő a fehér kendőt várja.
Várja lobogását egy fehér kendőnek,
Mellyel tán utánok kegyelmezni jőnek,
S a lobogó kendőt addig addig várja,
Hogy Lászlónak immár nincs szüksége rája!
Forrás: Délibáb Nemzeti Szinházi Lap. Első félévi folyam Május 15. XX. sz. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája Pest, 1853.
Jenevai László (1827-1861): Tavaszkor
Jertek e tömkelegből ki,
Jertek ki a szabadba!
Maradj megettünk messze el
Önző város magadra;
Az ember itt csak elvadúl,
Egymás szemét kivájja, -
Egész egy Kárpát minden ház, -
S nincs egy kövi rózsája.
Mi szebb, virágos kint a táj,
Keblét eléd kitárja,
Feléd szálló sóhaj gyanánt
Köszönt az illat árja;
Kékebb szemekkel üdvözöl,
Alább hajol le érted, -
Nem kell az égbe vágyni fel,
Már ott alatt elérted.
Mosolyg a föld, menyasszony lett,
A nap a vőlegénye,
Mit csak körüled látsz, a zöld,
Az mind az ő reménye;
És az a sok himes virág
Koszoru szép fejére, -
O jertek a szabadba ki,
Jertek menyegzőjére!
Mint sürg a méh, vig dal között
Folyik a munka szépen,
Mezőben a paraszt legény,
Pacsirta szánt az égen;
Magot vet az, s a föld ölén
Nyomán kalászok nőnek,
Ez dalt vet, és a dal kikél
Keblében a költőnek - -
S utána zeng a völgy, a hegy,
A szirt érzetre gerjed:
Felbuzg a forrás kebléből
Alá énekve cserged…
Hallgasd dalát, leülhetsz ott
Vállára a tetőnek,
Ne félj, amoh benőtte, most
Keménye sincs a kőnek…
S kiengesztelve rég a fagy;
Lehulla dérvirága,
Helyette most rózsát terem
A bokrok tüskeága,
S a tél gonosz síró fia,
A szélvész nem sikoltoz:
Legény lett már, szerelmi dalt
Susog most a virághoz.
S a réten vad virágok közt
Szelid rózsák is nyilnak:
Piros leánykák bokrétát
Kötöznek ifjaiknak;
Mert a szerelem ott nem mese,
Valóságos történet:
Attól szárad ki ott a fa,
Attól virúl az élet.
Jertek e tömkelegből ki,
Jertek ki a szabadra!
Maradj megettünk messze el
Önző város magadra;
Az ember itt csak elvadúl,
Egymást szemét kivájja, -
Egész egy Kárpát minden ház, -
S nincs egy kövi rózsája.
Forrás: Délibáb Nemzeti Szinházi Lap. Első félévi folyam Május 8. XIX. sz. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája Pest, 1853.
Tóth Kálmán (1831-1881): Egy költő mellett
Nézem dalaidat lelkemnek szemével,
Fejem zug, szívem ver, és elborít a láz -
Nem merlek vizsgálni, nehogy megőrüljek,
Mint egy istenséget kutató csillagász.
Érezem lelkednek mindenhatóságát,
De a nagy egészet nem fogom föl benned…
Egy egy dalban nézlek, és úgy értelek meg,
Mint egy kis kenyérben a megváltó testet.
Sokszor sötét vagyok – előveszem könyved,
S rám ragyog ezer nap, - nem ezer, milliom!
Sokszor hitetlenül megtagadok mindent,
Hanem a te dalod szent évangyéliom.
Hitet, lángot adsz te… hol is születhettél?…
Azt beszélik sokan, hogy a Kis-Kunságban,
Meglehet hogy úgy van… de én azt gondolom;
Egy új Hóreb völgyén, csipkebokor lángban.
Szebb a te bánatod mint másnak öröme,
Szebb a te örömed mint másnak szerelme…
És a te szerelmed?… oh ennyi fény előtt
Elsápad minden sziv, megvakul az elme -
Sokszor gondolkozom szerelmes lelkedről:
Mielőtt beléd szállt valjon mi lehetett?…
Gondolkozom… talán forró tüzes dicsfény
A nagy alkotónak koronája felett.
És még holmi piszkos istentelen ajkak
Másokkal mondanak egyformának téged!
Szelid fiu vagyok – de hogy ha ezt hallom,
Szinte fogam csattog, majd megesz a méreg.
Én nem is tudom hogy mikép beszélhetnek
Kis tó mellett fekvő hideg porszemekről,
Meg egy határtalan tengerrel övezett
Egész égig nyuló tűzokádó hegyről!
De hadd beszéljenek!… hisz én nekem azért
Egy hangod másoknak mindenével felér,
Páratlan csalogány a dalok kertjében!
Szétpattant üstökös a költészet egén!
Összetörném lantom ha tiedre nézek,
Hanem az vigasztal, az vigasztal nagyon:
Hogy a csalogánnyal sokszor egy bokorban
A leghangtalanabb madárka is dalol!
Forrás: Délibáb Nemzeti Szinházi Lap. Első félévi folyam Május 8. XIX. sz. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája Pest, 1853.
Majthényi Flóra (1837-1915): Az égő havas
Az est biborának fénye
Kopár szirthegyen mereng,
Melynek égig nyuló csúcsán
Játszi fürge szellő leng.
Úgy ég messziről a szirthegy,
Mint a tűzben kigyúlt vas;
Azonban ha közelítesz,
Nem más, mint komor havas.
A mi égő tűznek látszott,
Nem egyéb,mint hideg fény,
Melly játszott az óriásnak
Elolvaszthatlan jegén. -
Némelly szivről is azt hinnéd,
Hogy tele van érzettel,
Hogy hő dobbanásaitól
Majd megreped a kebel.
Ha közelebbről vizsgálod,
Láthatod hogy csalva vagy;
Mert olly hideg lesz e kő sziv,
Hogy ben az érzés megfagy.
Mit érzelemnek tekintél,
Csak mulékony tünet volt,
Melly a szivnek örök jegén
Esti biborként megholt.
Forrás: Délibáb Nemzeti Szinházi Lap. Első félévi folyam Aprilis 10. XV. sz. Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája Pest, 1853.