Petőfi Sándor (1823-1849) A szerelem gyöngyei

SZERELEM GYÖNGYEI BERTÁNAK

I.
Szép vidéknek szépséges leánya!
Eszem azt a gyönyörű szemed -
Gyönyörű? Nem! Csak azért sem az, mert
Hazugságban hagytál engemet.

Hányszor mondtam, hányszor irtam én meg,
Hogy már láttam tiszta kék eget!
S ez hazugság, mert nem láttam addig,
Mig nem láttam a te szemedet.

Vetted észre? Milly hosszan merengtem
S millyen áhitattal szemeden?
Áhitattal függtem rajta, mint a
Haldokló szent a feszületen.

S te valóban megváltóm lehetnél,
Mindazáltal nem halnál te meg:
Holt, hideg fán nem függnél… ölelned
Kéne élő, égő keblemet…

Mit beszélek? Mit mondtam?… szerelmet
Tőled én nem, oh, nem várhatok!
Szerelemmel a szegény költőre
Áldást hozni mellyik lányka fog?

Mert szegénynek alkotá az isten
A költőt, s tán rendén is van ez:
Tarka, pompás toll nem ékesíti
A madárt sem, a melly zengedez.

Igy a költő egyszerűségében
Képes-e lyányt meghódítani?
Tündökölni vágynak a leányok,
S méltán… ők a föld csillagjai.

Te, leányka, az én csillagom vagy,
S tőlem senki nem tilthatja meg:
Ha keblemre nem tűzhetlek is, hogy
Szemeimmel ne kisérjelek.

Fog kisérni szemeim világa,
Fog kisérni vándorútamon.
A távolból ha nem melegítesz:
Legalább nézz rám, szép csillagom!

II.
Megteremtéd lelkem uj világát,
Szerelem dicső világa ez!
Hálából e szív, örök tüzével,
Istenséged szent oltára lesz.

Oh leányka, ha te nem szeretsz is,
Engedd meg, hogy szerethesselek,
Mert különben közten s a világ közt
Megszakadnak minden kötelek.

Vad, sötét föld keblem birodalma,
Fejedelme gyűlölő harag,
Harczban állok a nagy mindenséggel -
Szeretetre csak képed marad.

Képed  fény, az egyetlen egy fény,
Melly keblemnek éjjelébe jár,
Mint a rabhoz, földalatti börtön
Kisded ablakán, a napsugár.

Én szeretlek! Bár tudom: milly rém a
Nem viszonzott szerelem baja;
De kit annyi rém gyötör, szivemnek
Könnyü lesz ezt is megszoknia.

Nem viszonzott szerelem keserve!
Türelemmel hordom terhedet,
Mint az istenember a keresztfát,
Mellyen aztán megfeszittetett.

III.
Éj van, csend és nyúgalomnak éje,
A magas menny holdas, csillagos;
Szőke gyermek, kék szemű kökényfa,
Drágagyöngyem! Mit csinált te most?

Engem édes álmok környekeznek,
De nem alszom, ébren álmodom.
Minden álmam egy fényes királyság
S koronája te vagy, angyalom!

Beh szeretném most, ha lopni tudnék,
A lopás bármilly rút lelki folt!
Meglopnám az álmak kincstárát, hogy
Gazdagitsam a szegény valót.

IV.
Félre mostan, hagyjatok magamra,
Hagyjatok, ti régi czimborák!
Nem látjátok, hogy mi lett belőlem?
Czimerem most rózsa s nem borág.

Szerelemnek katonája lettem…
A lant, a dal töltött fegyverem,
Töltés benne forró érzeményem,
Boldog n! Ha a csatát nyerem.

Oh, ha nyernék, istenem, ha nyernék…
Tündérország, melly előttem áll;
Sikerüljön ezt bevennem: akkor
Én leendek a tündérkirály!

V.
Ablakodból hogyha kitekintesz:
Kertet látsz csak, kertet és eget.
(Adja isten, hogy legyen hasonló
E látmányhoz teljes életed!)

Képzelem: milly boldog vagy, leányka,
Hogy körűled illyen kert virít.
Jaj, de e kert sokkal boldogabb még,
Mert beléje néznek szemeid.

VI.
Nála voltam, a kedves leánynál,
Nála voltam, ismét eljövék.
Honn vagyok… honn? Nem tudom. Szédülök.
Kereng velem a föld és az ég.

Oh, mi szép, mi jó vagy te, leányka,
Szép és jó s olly lelkes honleány!
Te hazám leglelkesebb leánya,
Te hazám nemtője vagy talán.

Lyányka, neked költőt kell szeretned,
Más nem méltó birni tégedet,
Nem méltó más erre, mert hazát úgy,
Mind a költő, senki nem szeret.

Mit tegyek? Szólj, üdvem gyöngyvirága,
Mit tegyek, hogy megnyerhesselek.
Kész vagyok, kész mindent elkövetni,
Mindent, hogy megérdemeljelek.

De ha semmit nem tennék is, lyányka,
Érdemetlen nem vagyok reád:
Szerelemért csupán szerelem kell,
S én szeretlek, mint te a hazát!

VII.
Vasárnap volt. Nem felejtem én el
E napot. Lenn a kertben valánk.
Néztelek… te bokrétát kötöttél.
A nap jó kedvvel mosolyga ránk.

És midőn elkészült a bokréta,
Általad – oh, meglepetés! -
Általadtad azt nekem, leányka…
E gyönyörre minden szó kevés!

Általadtad nekem a bokrétát,
Most is itt van az szívem felett;
S ha fölhajtod egykor szemfedőmet,
Akkor is még szívemen leled.

Higy nekem, hogy szívem és bokrétád
Egy időben, együtt hamvad el…
Millyen édesen fog majd pihenni
Ő alatt e fáradt kebel!

S a míg élek, addig paizsom lesz.
Olly szükséges nekem a paizs!
Most merészen állok itt, ha mindjárt
Az egész föld ostromolna is.

Rágalom, gúny, ármány, balszerencse
Szórhatnak rám millió nyilat:
Szánakozva nézem ellenségim
E tündér virágpaizs alatt.

VIII.
„Drága orvos ur!” szólék eszemhez,
„Látogassa meg csak szívemet;
Látogassa meg, kérem… roszul van…
És gyógyítsa ki, ha még lehet.

Nagy bizalma van szívemnek önben,
Mert ön már többször segíte rajt.
De siessen, kérem, csak siessen,
Még talán elűzheti a bajt.”

És az ész, ez a jó háziorvos,
Nem kélsett, hanem lesietett,
És megrémült és fejét csóválta,
Meglátván a vérző beteget;

S így kiálta föl: „Fiatal ember,
Mit cselekszik ön, az istenért?
Sebe mélyebb s szélesb a Dunánál -
Mért is nem vigyáz magára, mért?

De legyünk csak egy kis türelemmel,
Még talán… talán segithetek.”
Szóla, és a sebet megvizsgálván,
Abba balzsamot csepegtetett.

„Ah!” felelt a szív, „ön a reménynek
Balzsamát használja?… hagyjon föl…
Kínom szörnyű… gyógyuljak, vagy haljak!…
A reménység sem gyógyít, sem öl.”

IX.
Hol van olly nagy pusztaság, mint keblem?
Oh, e puszta olly határtalan!
Jobbra, balra terméketlen föld, csak
Közepében egy élőfa van.

S hol van ollyan nagy élőfa, mint ez?
Árnyat az egész világra vet!
Tudjátok: mi e roppant fa keblem
Pusztájában?… ez a gyűlölet.

El fog dúlni e világborító
Fa, ha majd egy óriás megjelen.
E világborító fát eldöntő
Óriás a boldog szerelem.

X.
Sírba tették első szeretőmet.
Búm e síréj holdvilága volt.
Uj szerelmem, mint a nap, jött ez éjre.
Fölkelt a nap… halványúl a hold.

XI.
Nő szerelmem, egyre nő, pedig már
Végtelen tengerré árada.
És a mint nő: szaporodik benne
A szörnyeknek rémes tábora.

És ha benne a rémek mozognak,
És ha rajta szélvész vágtatott:
Föl az égre csap szilaj hulláma,
S lemos onnan minden csillagot.

És mi kelti e vihart?… az eszme:
Ha te, lyányka, nem lennél enyém!
Iszonyú ez éj és e sötétség
S villám benne égő agyvelőm.

Oh, az illy percz helyett egy öröklét
A pokolban áldás volna rám!… -
Múl a vész, a tenger csendesül, ha
Ezt az eszmét elzavarhatám.

Csendesül a tenger és lesimul,
És a tengerpartra lépek én,
S ott remények erdejében járok;
Oh, mi szép zöld erdő a remény!

A remények szép zöld erdejében
Két galamb ül s búg  e g y  ág felett,
S én, lyánykám, azt gondolom: jövőben
E galambpár én leszek veled!

XII.
Meg ne ítélj a találkozásról,
Melly közöttünk a legelső volt!
Mint magát ekkor viselte nyelem:
Az nem mindig ollyan néma, holt.

Ajkaimról hallhatják gyakorta
A beszéd megáradt folyamát,
S közbe tréfa úszik árján,
Mint enyelgő csónakoscsalád.

De midőn te véled összejöttem,
Ajkamon szó, hang meg nem jelent.
Fergeteg ha van keletkezőben:
Megelőzi temetői csend.

Fergeteg volt itt keletkezőben,
Fergetegre készült kebelem,
S az kitört már… ontja villámlását,
Mennydörgését a vad szerelem.

Zúg, süvölt és szaggat és ront és bont
Bennem a föllázadt fergeteg…
De tűröm; tán egykor, mint szivárványt,
Látom majd viszonszerelmedet.

XIII.
Voltak sokkal jelesebbek, mint én,
Hírök még is elfelejtve már.
Hát ti rátok, dalaim ,ti rátok
A jövendőben vajon mi vár?

Éltek-e ti még akkor, midőn már
Én fölöttem füvek lengenek?
Ugy, miként a lantnak húrja, melly, ha
Elszakad, még aztán is zeneg.

Nem bánom, ha, a mit eddig irtam,
Nem bánom, ha mind az elenyész;
Csak a mit te hozzád írok, lyányka,
Ezt ne bántsa elmulási vész.

S én hiszem, hogy ezt idő nem bántja:
S z e n t  lesz minden hozzád írt dalom,
Mert hisz azok a  m e n n y b ő l  erednek,
Kék szemedből, szőke angyalom!

XIV.
Vadonerdő a világ körülem,
Olly sötét, olly éktelen vadon!
Benne járok én, elfáradt vándor;
Éj van és az útat nem tudom.

Egy kicsiny fény rezg amott előttem
Ágak, bogak gyér nyilásin át;
Te vagy az, te szeretett leányka,
Követem fényednek sugarát.

Vajon e fény mécsvilág-e – a hol
Nyughatom majd – egy csöndes tanyán?
Vagy csalóka bolygótűz csak, a melly
Temetőbe… sírba visz talán?

XV.
Nincs jogom, hogy féltselek, leányka,
Mert hiszen nem is vagy még enyém;
Néha még is szerelemféltés, e
Legborzasztóbb mennykő üt belém.

Elsötétül a világ illyenkor…
Elsötétül? Nem, sőt meggyulad…
Végitélet van… az alkotó az
Angyalokkal trombitát fuvat.

Harsog az arkangyal trombitája…
Agyvelőm reng… szerteszét szakad…
Mert reám így dörg le az ítélet:
A te sorsod örök kárhozat!

XVI.
Száz alakba öltözik szerelmem,
Száz alakban képzel tégedet.
Majd sziget vagy s vívó szenvedélyem
Mint szilaj folyam fut körüled.

Máskor ismét, édes kedvesem, hogy
Szentegyház vagy, én azt gondolom,
És szerelmem mint repkény huzódik
Fölfelé a szentegyház-falon.

Néha gazdag útas vagy s szerelmem
Mint az útonálló megrohan,
Néha meg mint jámbor alamizsnás
Lép elédbe alázatosan.

Majd a Kárpát vagy, s én ott a felhő,
S mennydörgéssel ostromlom szíved.
Majd meg rózsalomb vagy, s én körűled
Csalogányként zengek éneket.

Im, szerelmem ekkép változik, de
Soha meg nem szűnik, mindig él,
S nem gyöngül, ha néha szelidebb is…
Gyakran csöndes a folyó, de mély!

XVII.
Megvallom, hogy én az iskolában
Rest tanúló voltam, szörnyü rest.
Légy tanítóm, jó leányka, tőled
Majd tanúlok édesörömest.

S okvetetlen tőled kell tanulnom,
A mit mostan tudni akarok.
Nem tanulják azt az iskolában,
Nem tudják azt a professorok.

Nos,leányka, léssz-e hát tanítóm?
Kell-e tőlem a professorság?
Azt szeretném én csak megtanúlni:
Mit tesz az a szó, hogy „boldogság”?

Nem kerül ám sok fáradságodba,
Ne gondold; csak egy kis perczig vársz…
Szólnod sem kell… minek?… egy tekintet
Mindent olly szépem megmagyaráz.

XVIII.
Álmaimban gyakran látogatsz meg,
Életemnek legszebb álma te!
Onnan van, mert rajzolásit elmém
Minden este véled végzi be.

Te vagy elmém végső gondolatja,
Mielőtt bezárkozik szemem.
Igy az égen, mielőtt az éj jön,
A szép alkony mindig ott terem.

Hejh, leányka, akarod-e tudni:
Álmaimnak foglalatja mi?
Rövid az, de olly szép!… látlak téged
Szerelemmel rám mosolygani.

Ha ez így van,mint álmodni szoktam,
Ha szeretsz tán engem, oh leány!
Add tudtomra, kérlek, hogy ne légyen
Boldogságom álomkép csupán.

De ha nincs így, oh, ha nem szeretsz, s tán
Kebled értem soha nem hevül:
Akkor… akkor legjobb lesz alunnom
És álmodnom véghetetlenül.

Kérem istent, hogy ne ébresszen föl
Az ítéletkor se engemet;
Jobb itt lenn csak álmodnom, hogy bírlak,
Mint a mennyben lennem nélküled!

XIX.
Szerelemnek lobogója szívem,
Érte két szellem viaskodik;
Rémes a harcz és mindennap eltart
Kora regtől késő alkonyig.

Egyik szellem, hófehér ruhába
Öltözködve, a vidám remény;
Másik szellem a mogorva kétség,
Öltözködve hollófeketén.

Egyre vínak, és nem tudhatom még:
Győzedelmes mellyikök lehet?
Attól tartok, hogy kettészakítják
E szerelmi zászlót, szívemet!

XX.
Alacsony kis ház az én lakásom;
A tiéd magas, nagy palota.
Jaj nekem, jaj én nekem, leányka,
Nem emelkedhetem én oda!…

De miért ne egyesülhetnénk mi?
Én hozzám le mért ne hajlanál?
Le a völgybe tér a hegy patakja,
S az égről a nap a földre száll.

Igy, mint a nap földre száll az égről,
És a völgybe hegyről a patak:
Palotádból, lelkem szép galambja,
Szállj le hozzám, hogy birhassalak!

Én hiszem, hogy boldogabb lennél te
Itt lenn nálam, mintsem odafenn.
A magasban hűvös levegő van,
A tavasz legszebb a völgyeken.

Szép tavasz vár, ha lejösz, leányka,
Szerelemnek ékes tavasza;
Nem mulandó e tavas viránya,
Mint az, mellyet a május hoza.

A mezőkre jő az ősz és hervaszt,
A hol látja a virágokat.
Titkos, rejtett kert szívem szerelme,
A hervasztó ősz rá nem akad.

Kell-e e kert, lyányka, és lejősz-e
Hajlékomba?… szűk s kicsinke bár:
Oh azért megférünk benne ketten,
Mint fészkében a páros madár.

Jőj le, lyányka, nem törődöm azzal,
Ha ott hagyod minden ékszered…
Mért is volna rajtad ékszer? Úgy is
Elhomályosítja azt szived.

XXI.

Mihelyest megláttalak, leányka,
Én azonnal megszerettelek.
Látásodkor úgy jártam, mint a fa,
A mellyet a villám gyujta meg.

Fa valék én, egy kiszáradott fa,
Mellynek lombja szertehulla rég.
Most örülök rajta, hogy az voltam,
Mert a száraz fa legjobban ég.

XXII.
Lyányka, mikor úgy együtt sétáltunk,
Én nem szóltam és te hallgatál.
Hejh4 ha tudnám, beh sokért nem adnám,
hogy te akkor min gondolkozál?

Én csak  illyenféléket gondoltam,
Hogy… izé… bizony már nem tudom:
Mit gondoltam? – csak hogy volt temérdek
Gyönyörűséges gondolatom.

Minden eszmém tündércsengetyű volt,
Melly bűbájosan csilingele,
Bájosan… de némelly’k ollyan búsan
Hogy szívem majd megrepedt bele!

XXIII.
A világtól elvonulva élni
Egy csöndes kis házfödél alatt,
Elvonulva, lyányka, véled élni…
Oh milly szép, milly édes gondolat!

Itt szeretném hagyni a világot,
Melly úgy sem más, mint egy csatatér.
Harczolunk s mi harczaink jutalma?
Legfölebb is tán egy kis babér.

És ezért küzködjem én örökké?
S megvagdalni hagyjam lelkemet?
A babér csak elfödi sebünket,
Elfödi, de nem gyógyítja meg.

Tedd kezembe kezedet, leányka,
S a hová vezetsz: megyek veled;
Oh de messze menjünk, hogy ne lássam
Távolról se a csatahelyet.

Messze menjünk és sebes léptekkel,
Hogy minket ne érjen majd utol
Mult időm emléke, e madár, melly
Harczaimról olly búsan dalol.

XXIV.
A mióta szerelembe estem,
Igazán, hogy féleszű vagyok.
Szemkötősdit játszanak fejemben
S falnak mennek a gondolatok.

Nem csoda, ha ollyasmit teszek, mit
Józanan tőlem nem láttatok,
A mit szinte szégyenlek kivallni:
A tükörbe is pillantgatok.

Reggel sokszor jó estét kivánok,
És jó reggelt, hogyha este van.
Isten hozott! Mondom a menőnek,
S annak, a ki jő: élj boldogan!

Tollam gyakran a porzóba mártom,
A tintát meg porzónak veszem.
S minden hagyján! De mikor szájamba
A szivar tüzes végét teszem…

Erre aztán elmondhatni ám, hogy
Valóságos szerelem sebe.
Te miattad kaptam, lyányka… illő
Volna, hogy csókod gyógyítsa be!

XXV.
Soha sem volt az szerelmes, a ki
Mondja, hogy rabság a szerelem.
Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset,
Szárnyat ád ő… azt adott nekem.

S a madárnak nincsen ollyan szárnya,
Mint minőt a szerelem növeszt.
El sem kezdem olly parányisággal,
Mint a föld, hogy átröpüljem ezt.

Szállok én az angyalok kertébe,
Föl az égre, pillantás alatt,
S koszorúba fűzöm ott e kertnek
Lángrózsáit, a csillagokat.

Majd ez égi fény borit el, majd az
Alvilágnak éjszakája föd…
Szállok és egy pillanatban látok
Istent s mennyet, poklot s ördögöt.

Nincsen itt tér, nincsen itt időköz,
Hogyha szárnyam fölkerekedik;
A világnak megteremtésétől
Szállok a végső ítéletig.

S így ha mennyet és poklot bejárok:
A pokolban a mi gyötrelem
És a mennyben a mi üdvösség van,
Egy perczben mindazt átérezem.

XXVI.
A bokrétát, mellyet nekem adtál,
Háromszin szalaggal kötted át.
Szereted te a hazának szineit,
Lyányka, mert szereted a hazát.

Adok én is három színt cserébe:
A zöld színnek vedd reményimet,
A fehérnek halovány orczámat,
A pirosnak vérző szívemet.

XXVII.
Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy…
Csak hogy lényeink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
Egyedüljünk) én elkárhozom.

XXVIII.
Őszi reggel járok a szabadban,
De hiába nézek szerteszét:
Sűrű ködnek fátyolában a táj,
A toronynak látni csak hegyét.

A természet elhagyott szentegyház;
Nincsen benne buzgó népe már:
A virágok… s hallgat orgonája,
Hallgat a sok énekes madár.

A természet néma szentegyháza
Fölzajlik még egyszer az idén
- A tavasznak mintegy viszhangjául -
A szüretnek megjövetelén.

A szüret víg, kellemes mulatság.
Gyakran ekkép söhajtott szívem:
Beh szeretnék én is szüretelni,
Mért nincs nekem is szőlőhegyem?…

Most beérném egyetlen gerezddel,
Egy egész szőlőhegy nem epeszt;
Hejh, beérném én veled, leányka,
Te legszebb, legédesebb gerezd!

XXIX.
Háborúval álmodám az éjjel,
Háborúba hítták a magyart;
Fölhívő jelül, mint hajdanában,
Országszerte járt a véres kard.

S fölriadt a véres kard láttára,
A kinek csak egy csep vére volt.
A szabadság drága koszorúja,
Nem hitvány pénz volt a harczi zsold.

Épen e nap volt menyegzőnk napja,
Az enyém, leányka, s a tiéd;
S én, hogy haljak a honért, elhagytam
Házasságunk első éjjelét.

Úgy-e, lyányka, a menyegző napján
Menni és meghalni, szörnyű vég?
És mégis, ha rá kerülne a sor,
Ugy tennék, mint álmamban tevék.

XXX.
Életem most egyetlen kívánság:
Megnyerhetni, lyányka, szívedet!
Néha mégis csaknem azt ohajtom:
Vajha ne szeretnél engemet.

Azt hiszem, hogy sorsom a tiéddel
Összekötni vétek volna tán;
Az enyém olly boldogtalan, olly bús,
A tiéd olly boldog, olly vidám!

Berekesszem a szelíd galambot
Vérszomjas vadállatok közé?
Tengerekre, vészes tengerekre
A kicsiny sajkát vezessem-é?

Nem járnál-e úgy mellettem, lyányka,
Mint ott a galamb s a sajka jár?
Megbirnád-e a balsorsot? Mellyet
Én megbírok, mert megszoktam már…

Csak szeress te engemet, leányka,
Szenvedésim tudni sem fogod.
Nem borúl el soha én miattam,
Nem borúl el fényes homlokod.

Megkiméllek bánatomtól téged,
Mint a föld a napot, kedvesét.
Víg, derült ő, s ha lenyugszik a nap:
Akkor lesz csak szomorú, sötét.

XXXI.
A letarlott, megsárgult vidéken
Szomorúan ül az őszi köd…
Mult időmnek szomorú emléke
Ősi ködként ült szívem fölött.

Feljön a nap fényes arczulatja
És eloszlik a szomoru köd…
Fényes arczod megláttam, leányka,
S világosság lett szívem fölött.

Oh de, lyányka, úgy ne tégy, mint a nap,
Melly azért veré el a ködöt,
Csak azért, hogy tisztán lássék: millyen
Hervadás van a világ fölött.

XXXII.
Ha az isten ekkép szólna hozzám:
„Fiam, én neked megengedem,
Hogy úgy halj meg, mint magadnak tetszik,”
Erre kérném akkor istenem:

Legyen ősz, de szép, szelíd, derült ősz,
Sárga lombon fényes npsugár;
Sárga lomb közt zengje végdalát egy
A tavasztól elmaradt madár.

S valamint az őszi természetre
A halál jön észrevétlenül:
Én reám is így jőjön… csak akkor
Vegyem észre, ha mellettem ül.

Ekkor, mint a lombon a madárka,
Zengjem én is el végdalomat
Bűvös hangon, melly le a sziveknek
Fenekére s föl az égbe hat.

És ha vége a varázséneknek:
Ajkaimat egy csók zárja be,
A te csókod, szőke szép leány, te
Földi lények legdicsőbbike! -

De ha ezt nem engedné az isten,
Kérném akkor, hogy tavasz legyen,
Harcz tavasza, hol rózsák teremnek,
Véres rózsák, férfikebleken.

S lelkesítve zengjenek a harczok
Csalogányai, a trombiták.
Ott legyek, s az én szivemből szinte
Nőjön egy halálos vérvirág.

S ha ledőlök ekkor paripámról:
Ajkaimat egy csók zárja be,
A te csókod, te szép szabadság, te
Égi lények legdicsőbbike!

XXXIII.
Elnémult a fegeteg süvöltő
Hárfájának zordon éneke.
Nyúgott a táj, mint az arcz, melly küzdött
A halállal s már kiszenvede.

Olly szelid, szép őszi délután van!
Itt-ott látni csak kis felleget;
A viharból úgy maradt meg ez, mint
Bús időkből az emlékezet.

A faluknak bádogtornyait a
Nap sugári megaranyozák;
Délibábak távol tengerében
Mint hajók lebegnek a tanyák.

Áttekintek a nagy láthatáron,
Rónaság ez, völgy- és hegytelen.
Szívem is most illy végetlen róna…
Nincsen benne más, csak szerelem.

Szívem ollyan tele szerelemmel,
Hogy terhétől csaknem elesik.
Úgy vagyok, mint a fa, mellynek ága
Alig bírja dús gyümölcseit.

Szívem így, megtelve szerelemmel,
Egy pohár, a melly csordultig áll…
Drága bor!… s ha a lyány porba önti?
Kár lesz… inkább idd ki te, halál!

XXXIV.
Arczképemmel,  lelkem arczképével
Ajándékozlak meg tégedet.
Nem bánom ha senkinek sem tetszik,
Csak neked tessék, lyánykám, neked!

Lelkem egy könyv, a melly mindig nyitva,
Olvashatja, ki mellette jár.
Olvassák is – a sok forgatásban
Össze is van az szaggatva már.

Lelkem gyűrű, egy aczélgyűrű; de
Láthatsz benne drágaköveket.
Legnagyobb, legszebb ezen kövek közt
Egy gyémánt, a tiszta becsület.

Lelkem oszlop, egy kősziklaoszlop,
Melly soha meg nem rendíttetett,
Nem reszket… csak egy, csak egy esetben:
Hogyha rá száll szép tekinteted.

Lelkem felhő, egy haragvó felhő,
Gyakran ontja a villámokat;
De, leányka, te ne félj! – a villám
Tölgyeket sujt, nem virágokat.

Lelkem Illés próféta, a mennybe
Száll a dicsőség lángszekerén…
Híj öledbe, lyányka, s lángszekérről
És mennyországról lemondok én!

XXXV.
Avvagy én már soha meg nem nyugszom?
Mindörökké tart e lelki harcz?
Oh leányka, e véget nem érő
Kínozással, mondd, hogy mit akarsz?

Mert te kínzasz, mert te gyötresz engem,
Pedig én meg nem bántottalak;
Vagy talán az megbántás előtted,
Hogy szeretlek, hogy imádalak?

És ezért kell olly sokat szenvednem,
Olly sokat, a mennyit csak lehet!
Szívemet megvesztegetted, lyányka,
Hogy örökké verjen engemet.

S ezelőtt még, ha reggeltől estig
Gyötörtettem is a kínpadon:
Az enyém volt a pihentető éj;
Most sem éjem többé sem napom!

Mint galamb száll én felém az álom,
De reám ne édesgethetem:
A galamb félénk madár… tovább száll…
elriasztja dobogó szívem.

Kérlek, lyányka, parancsolj szivemnek,
Csendesítsd le e vad pártütőt,
Nehogy egyszer a kétségbesésnek
Óráján keresztüllőjem őt!

XXXVI.
Azt hivém, hogy csak az emberek közt
Van irigység és kajánkodás.
Csalatkoztam! Mert amillyen a föld,
Ott fenn az ég egy cseppel se’ más.

Földön, égen nincs valódi béke;
Örökös harcz, örökös zavar.
Mint a földön, épen úgy az égen
Minden csak uralkodni akar.

A nap és éj háborút viselnek,
Hol az egyik, hol a másik nyér.
Mi a hajnal és az alkony?… a nap
S éj közötti harczban elfolyt vér.

És mi a hold? Egy zsarnok király ő,
És jobbágyai a csillagok.
És a jobbágy, ki nagyon tündöklik?
Jaj neki, mert számüzetni fog.

Hány jobbágyát számüzé e zsarnok!
Minden éjjel hull alá nehány…
Tán te is így fnyedért az égből
Számüzött csillag vagy, szép leány?

XXXVII.
Messze estem, oh lyánykám, beszédes
Szemeidnek szép sugáritól…
(Szemeidből jóság és vidámság,
E kedves két égi gyermek szól.)

Messze estem tőled, oh, te szép lyány,
Te aranyba foglalt drágakő!
De a nap, hol majd elédbe állok,
Ez a nagy nap nem sokára jő.

Nagy lesz e nap, sorsomat határzó,
Mint Waterloo Napoleonét,
Még király vagyok… kevélyen hordom
Koronámat, a fényes reményt.

Oh, de mi lesz éltem, ha fejemről
Porba hull e drága korona?
Mi lesz akkor éltem?… fájdalomnak
Oczeánján a Szentilona.

XXXVIII.
Millyen furcsa álmam volt az éjjel!
Lyányka, te megszúrtad szivemet,
És belőle minden vér kifolyt; de
Minden csep vérből egy rózsa lett.

Mit jelenthet ez az álom?… semmit,
Csak azt, hogy illyen a szerelem;
A szegény szivet halálra gyötri,
S ollyan édes ez a gyötrelem!

XXXIX.
Félre mostan, félre a fejemről,
Bú, te fekete, nehéz sisak!…
Jer, jókedv, te könnyü tarka csákó,
Mellyen pajkos tollak inganak.

Félre, bú, te lándzsa, melly szögezve
Vagy tulajdon gazdád keblinek…
Jer, jókedv, te szép virágbokréta,
Mit keblemre bátran tűzhetek.

Félre bú, te alvilági kínpad,
A mellyen a szív martírkodik…
Jer, jókedv, te hattyutollas párna,
Mellyen a szív mennyről álmodik.

Jöszte, jókedv!  Jöszte, víg barátom,
Csapjunk egy hatalmas ünnepet,
Olly hatalmast, a minő közöttünk
Még soha nem ünnepeltetett.

Jöszte, jókedv! Fényes szivárványod
Vond keresztül a nagy ég-iven;
Jöszte, kezd el szép szellemzenédet,
Hadd tánczoljon lelkem és szívem!

Kérdezed, jókedv barátom, hogy mért,
Mért tartunk illyen nagy ünnepet?
Csak azért, mert megtudom: a lyányka
Szeret-e hát avvagy nem szeret?

Hogyha visszatérünk a leánytól
És szerelmet tőle nem hozunk:
Messze utra küldelek, barátom,
S többé tán nem is találkozunk.

Megvallom, hogy eddig én reszkettem
Az időtől,m elly most jőni fog;
De kihamvadt bátorságom lángja
Most, hogy épen kell, megint lobog.

Gyalázat a gyáva katonára,
Ki a sikra búsfélénken áll -
Vigalomra hát – vigan rohanjunk
A csatába – élet vagy halál - -!

Forrás: Petőfi Sándor: A szerelem gyöngyei. Pest, 1845. Nyomatott Landerer és Heckenastnál

Garay János (1812-1853): Hit, Remény és Szeretet

 
Téged hiszünk, nagy Isten,
Mindenható király!
Ki földön és az égen
Örökké vagy s valál;
Ki térben és időben
Megfoghatatlanul,
Mult jelen és jövendőn
Áldásként átvonul.

Benned reménylünk Isten!
Mert nyilatkoztatád,
Hogy úgy imádhatunk mint
Kegyes, szelid atyát,
Ki szent gondviseléssel
Fejünk felett viraszt,
Ki tévedőknek is nyújt
Szelid, kegyes vigaszt.

Téged merünk szeretni
Fiadnak általa,
Ki szent, dicső tanával
Mely „szeretet” vala,
Az Isten és ember közt
Szent híd gyanánt felállt,
S ki által így, az ég s föld
Egy szép egésszé vált!

Téged hiszünk nagy Isten,
Ég föld dicső ura
Benned remélünk Isten!
Szelid, kegyes Atya;
Téged merünk szeretni
Fiadnak általa,
Mert te vagy a szeretet
Legtisztább hajnala.

Forrás: Szilágysági kis képes naptár 1870-dik közönséges évre. Kiadja Telegdy Márton szilágy-somlyai könyvárul. Első évfolyam. Ref. Tan. Betűivel Stein Jánosnál Kolozsvártt.

Ismeretlen szerző: Ébresztő

Ébredj nagy álmaidból
Ébredj Árpád fia!
Fölkelt a nap; hazádnak
Föl kell virulnia.

Ellenséges hadakkal
Vivtál ezer csatát,
Szivvéreden ezerszer
Váltád meg e hazát.

A felviradt kor ismét
Igényli szivedet;
Vért nem kér, csak hazáért
Égő szerelmedet.

Igényli, hogy becsüljed
Honod külföld felett;
Védd, ápold, mikkel Isten
Megáldá földedet.

A mit gyártott magyar kéz,
Nevelt a hontelek,
A mit magyar zamattal
Ihlettek a szelek;

Mi a rónák felett él,
Hegyaknában terem:
Min az nemes fajodnak
Erőt adó elem.

S függjön rajtad darócz bár
S szembántó szinzavar,
Becses, mikor hazáért
Égő szivet takar.

Oh nemzet, nemzet eszmélj,
Becsüld meg tenmagad,
Gyilkold le szolgavágyad,
Mely külföldhez ragad.

Járj egyesült erővel,
Tégy egy nagy fogadást:
Hazádnak Istenén kül
Nem fogsz imádni mást!

Te népek Oczeánján
Hullámtól vert sziget,
Kit mint elsülyedendőt
Ezer jós emleget.

Mutasd meg a világnak,
Hogy még erőd szilárd,
Hogy ezredes fajodnak
Uj ezred év sem árt.

Mutasd meg, mit vihet ki
Erős szivláng alatt
Az elszántság hatalma
És az érczakarat.

Ébredj nagy álmaidból,
Ébredj Árpád fia;
Fölkelt a nap: hazádnak
Föl kell virulnia.

Gáspár, olv. könyv. II. 2.
Forrás: Szilágysági kis képes naptár 1870-dik közönséges évre. Kiadja Telegdy Márton szilágy-somlyai könyvárul. Első évfolyam. Ref. Tan. Betűivel Stein Jánosnál Kolozsvártt.

Bernát Gáspár (1810-1873): Rákóczi Rodostoban

 
Bibor ajku hajnal, mely rózsabölcsőben
Szenderged álmait a közel jövőnek,
Ébredj föl, ébredj föl… a nap már kelőben,
Hogy fényt ragyogjon a harmatos mezőre
S köszöntsd nevemben a szép Magyarországot.

És te szerelmes hold, ég örök vándora!
Ki méla bánattal haladsz a magasban,
Ha elszunnyadoz a csillagok tábora,
Tekints le a földre, mely szived alatt van
S köszöntsd nevemben a szép Magyarországot.

Aranyos felhőcske ott a láthatáron,
Melyre a nyugvó nap lángoló csókot hint,
Pihenj meg egy kissé ama tört sugáron,
És fölleg-anyádhoz vissza szállva megint
Köszöntsd nevemben a szép Magyarországot.

Lengedez itt-ott már a tavaszi szellő,
Az erdő és liget remény szinben virul,
Vándor gólyamadár! Oh szállj nyugat felé
Bűbájos országok déli tájairól
s köszöntsd nevemben a szép Magyarországot.

Isten a magasban, magyarok istene!
Kiben erős hittel bizik a hontalan,
Hozzád könyörg az ég választott nemzete,
Hozzád a száműzött ébren s álmaiban
Áldva s köszöntve a szép Magyarországot.

Forrás: Szilágysági kis képes naptár 1870-dik közönséges évre. Kiadja Telegdy Márton szilágy-somlyai könyvárul. Első évfolyam. Ref. Tan. Betűivel Stein Jánosnál Kolozsvártt.

Petőfi Sándor (1823-1849): A magyarok istene

 
Félre kislelkűek, a kik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midőn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühvel: ő védelmeze.

Az idők, a népek éktelen viharja
Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvizen által a nap képe,
Áthuzódik rajta arany híd gyanánt.

Igy keresztül éltünk hosszu ezer évet;
Ezer évig azért tartott volna meg,
Hogy most, a midőn már elértük a révet,
Az utolsó habok eltemessenek?

Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
Mert káromlás róla ilyet tenni fel;
Nem hogy egy isten, de még ember sem üzhet
Ily gúnyos játékot gyermekeivel.!

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
s büntetéseit már átszenvedte ő,
de erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.

Élni fogsz hazám, mert élned kell… dicsőség
És boldogság lészen a te életed…
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a szép derült ünnepet!

Forrás: Szilágysági kis képes naptár 1870-dik közönséges évre. Kiadja Telegdy Márton szilágy-somlyai könyvárul. Első évfolyam. Ref. Tan. Betűivel Stein Jánosnál Kolozsvártt.

Vajda János (1827-1897): Mátyás tréfája

Mikor Mátyás Német-Újhelyt
Ostromolta,
Hajh! Hogy elmult a dicső kor,
Be szép volt a!
Mint sugár a nap után, ha
Beestellett,
Repül hozzá örömmel az
Emlékezet…
Örömmel és mégis a szem
Könybe lábad:
Ragyog benne gyászló öröm,
Büszke bánat! -
Na de cseppet félre bánat,
A dologra!…
Mikor Mátyás Német-Újhelyt
Ostromolta:
Akkorában Kelet ura
Mahmud zultán,
Szólt hűséges emberéhez:
„Eredj szolgám,
Ékes nyelved-, szép elmédnek
Híre nagy van,
Most mutasd meg, mi lakik benn
Bölcs agyadban.
Eredj, hívem, nagy Mátyáshoz,
Föl Budára,
Mondd, törökök ura neki
Azt kivánja:
Hogy közöttünk mindörökre
Legyen béke;
Legyen övé a világnak
Egyik vége,
És a másik majd enyém lesz
Tudom egyben,
Csak mi egymást ne rongáljuk
Aztán ketten.”
*
Nem volt sok a török zultán
Kivánsága.
Tán a jó úr a jövendő
Képit látta?…
S tán másként is állanának
Most a dolgok,
Ha a követ el nem veti
Ugy a sulykot;
Mert a jámbor vala épen
Olyan ember,
Mint ki ugyan sokat tud, de
Keveset mer. -
Újhely alatt Mátyást s hadát
Megtalálja,
Vezérek közt tudományát
Veti, hányja.
Mondja, hogy a földön ember
Nincs teremve,
Kit szavával – mire akar -
Rá ne venne.
MAGYAR Balázs megsugá ezt
A királynak.
Az mosolyga, s megörült a
Jó tréfának.
„Mátyást – ugymond – e világon
Ugy ismerik,
Hogy szereti a tudomány
Embereit;
Ne legyen hát panasza, hogy
Megvárattam:
Jöjjön a bölcs férfiú e
Pillanatban.”
De azonban jelt adat a
Támadásra:
A dörejnek, csatazajnak
Nincsen mása.
Haragtorzas sörényszárnnyal
Száguldoznak
Jobbra-balra sarkantyúzott
Csatalovak;
Mintha lenn a pokol mélye
Mennydörögne:
Száz döbörgő ostromálgyu
Megy előre,
A nap is a szelid égen
Iszonyodva,
Takarózik tűzokádó
Füstgomolyba.
Mint prédára kerekedő
Gyors karvalyok,
Büszkeségtől fényes, görbe
Magyar kardok,
Kivillannak a hüvelyből,
S világítnak:
Hír, dicsőség ösvényére
A honfinak.
S mintha majd ítélet napján
Letaszítva
Hullanak a csillagok mind
Összevissza -
Ugy repülnek a süvöltő
Golyók itten,
S Mátyás király áll közöttök,
Mint egy isten!
*
Jön a követ, jön a követ -
De hogyan jön!
Nem állt ő még soha ilyen
Ingó földön!
Tudott mindent – sokat tanult
Egyptusban,
De ezt nem tanulta,nem volt
Ilyen tusban.
Meg nem tudta fogni, hogy van
Okos ember
És király, ki e veszélynek
Állani mer.
A beszédre legkisebb volt
Most a gondja,
Csak tünődött: mondja-e, vagy
El se mondja?
„Üdvözöl a – üdvözöl a
Török zultán…”
- Golyó süvölt, és a beszéd
Elhal ajkán.
Egyik csatlós már a földön
Szörnyet halva:
Kimerevült ifju arcza
Megsápadva;
De a tudós követ úr még
Jobban sápad,
Hogy megveszi Mátyás szivét
A sajnálat.
„Eredj vissza az uradhoz”
Szól nyugodtan,
„Mondd neki, hogy küldök embert
Még e hóban,
A ki, hogyha rábeszélni
Nem tud épen
Ugy, miként te: de tud szólni
Hogy megértem.”
Megy a követ – mindazáltal
Kár volt érte,
Hogy valóban bölcsfejét ily 
Gyász -sor érte.
Törökország határáig
Szótlan elment,
De tovább már nem vihette
El a szégyent.
Terebélyes szép tölgy állott
A határon,
Rábeszélő bús dal szólt az
Egyik ágon:
Megszerette azt az ágat,
S válasz helyett -
Szolgájától hazaküldte
A zsineget...

Forrás: Magyar hölgyek naptára 1856. szökő évre. Szerkeszti és kiadja Császár Ferencz. Pest, 1856. Beimel J. és Kozma Vazul könyvnyomdája – Aldunasor, kegyesrendiek épületében. -

Lévay József (1825-1918): Oh ne csodáld!

 
Oh ne csodáld, hogy szeretlek,
Vagy hogy elhagylak, ne félj!
Csöndes tűz az én szerelmem,
S zajtalan tenger, de mély.

Bérczek felé hajlik a nap,
Gyorsan elszáll, jól tudom,
S éjszakára sötét színt kap
A harmat, a liliom;

Arczodról a piros rózsa
Elvirít majd és lehull,
És a fényes hollófürtök
Tükörére dér borúl;

Homályos lesz minden, a mi
Rajtad egykor tündökölt,
Fölötted a vidor ég is
Fölleges, bús arczot ölt;

De az, a mit én tebenned
Oly igazán szeretek:
Eltünendő szépségednek
Romjain is ott lebeg.

S mint az elhervadt virágot
Szép emléke, illata:
Hamvadat is körüllengi,
Hogy szeressünk általa!

Forrás: Magyar hölgyek naptára 1856. szökő évre. Szerkeszti és kiadja Császár Ferencz. Pest, 1856. Beimel J. és Kozma Vazul könyvnyomdája – Aldunasor, kegyesrendiek épületében. -

Madách Imre (1823-1864): A fecskéről

 
Messze, messze, messze szép kelet földéről, 
Honnan a nap jár el látogatni minket, 
Hol minden virágért nem kell harcra szállni, 
Mert még édes frígyben él ember, természet; 
  
Hol rózsáknak kelyhén tündérek ringóznak 
És virágharangok közt dalt suttog a szél, 
Hol még Éden álma nem tünt el egészen, 
S a költők dalában, nők szemeiben él; 
  
Hol szent hagyományként tiszteletben áll fenn 
A lélekvándorlás egyszerű szép tanja, 
És a büszke embert édes jó anyjához 
Még szelíd költői pántokkal csatolja; 
  
Onnan hozta e dalt egy dalos madárka, 
Meglesém, hcgy nyári éjjel énekelte, 
Bár zománca eltünt, amint átfordítám 
A költőietlen emberi beszédre. 
  
Kedves kis hajlék állt pálmafák árnyában, 
Nyúgalom s jólét volt benn a házi isten, 
Küszöbén a puszták lankadt vándorának 
Enyhülést mosolygó szív hozott serényen. 
  
A szép Hermione volt a ház úrnője, 
Kora özvegységre hagyta férje őtet, 
Két kis gyermekével házi gondok súlyát 
Bízva rá s a sírnál gyászoló keservet. 
  
De a bú erősebb volt, mint Hermione, 
Hervadt, hervadt, mígnem ő is sírba szállott, 
És virágai közt, melyeket nevele, 
Kis kertében alvá az örökös álmot. 
  
Férjével volt hát most, ah de szíve ismét 
Vissza, vissza vágyott kisgyermekeihez, 
Jehova fecskébe költöztette lelkét 
S jól ismert házának csarnokán fészkelt ez. 
  
Ott virrasztá kedves árváit, s könnyülten 
Vissza, vissza szállt a férjhez messze földre; 
Hamvából meg ciprus nőtt és árnyékával 
Gyermeknek, virágnak lett enyhadó őre. 
  
Igy folyt ez soká, nőtt a fiú és a lány, 
Ismerték, szerették a kis házi fecskét, 
Ez költé fel őket reggeli dalával 
S vidáman viszonzák édes csevegését. 
  
S hogyha a kis kertben pajzán játékok közt 
Elhevülve dűltek anyjuknak sírjára, 
Homlokuk letőrlé s enyhe szelletével 
Felüdíté őket a ciprusnak árnya. 
  
Ifjú lett a gyermek, hajadon lett a lány, 
Azt ki a világba tetterő üzé el, 
Ennek kebelében szunnyadó világát 
Szerelem bűbája mostan ébreszté fel. 
  
Ott ültek merengve, anyjuknak sírjánál, 
Rejtélyesen rengett a ciprusnak árnya, 
Mintha mondaná, hogy féltve félti őket, 
S fájva kérné, hogy ne hagyják őt magára. 
  
És a csarnokról a fecske is megszólalt : 
"Lányom, szent érzés az, mely szivedben ébred, 
Szent, de veszedelmes, kéje üdvözítő 
S kínja öl, ládd engem is siromba ez tett. 
  
Óh fiam ! bejárom én is a világot, 
S Iátod mégis mindég, mindég visszatérek, 
El ne menj, erődet, szívedet hagyod majd 
Útadban, s párját nem leled e fedélnek," 
  
De az ifjú és lány, csak mereng tovább is 
Új tündérvilágért epedez, epedez, 
S elbusultan, hogy már gyermeki sem érték, 
A kis fecske elszáll, mint szokott, férjéhez. 
  
Nap megy nap után, s hogy visszatér fészkéhez 
Messze földön jár már vándorúl az ifjú, 
Sorsnak sujtó karja nehezült a házra, 
Külsején romlás van, belsejében a bú. 
  
Fű nő küszöbén, beroskadt fedelére 
A galamb nem ül már, kerte dudvát terem; 
Minden elkerűli az átkozott házat, 
Minden odahagyja, csak a kis fecske nem. 
  
Megkeresi fészkét csarnokán a háznak 
S ím meglátja lányát a ciprus árnyában, 
Mostan is mereng, mint egykor, ah de arcán 
Most nem tündér álom, de nehéz keserv van. 
  
Halvány epedéssel messze, messze vágyó 
Pillantása könnyűn által nézi, nézi, 
Merre a hűtlen ment, átkot küld utána, 
S megvetést, de titkon áldja és reményli. 
  
Résztvevő bánatként lengi őt körűl a 
Ciprus árny, vigaszt zeng a fecske feléje; 
Most megérti a lány, jól esik szivének, 
Hej de búját még se adja ő cserébe. 
  
Látja ezt a fecske, s újra útnak indúl, 
Gyermekét, az ifjat, s a hűtlent keresni, 
Hogyha visszahozza őket a tűzhelyhez, 
Felvirúl még háza, titkon úgy reményli. 
  
Holnapok multával megtér az if jakkal, 
Ah, de alig ismér már az ősi házra. 
Oly egészen más az, fényesebb, virágzóbb 
És mégis hidegebb, idegen nép lakja. 
  
Semmihez sem vonja ezt gyöngéd kegyelet, 
A kis fecske fészket sem hagyá zugában, 
Hasztalan keresi hajdani lakója, 
Mindenütt multjának sírján új virág van. 
  
Aki elhagyá a lánykát, most porából 
Nőtt kicsiny virágot visz el mint ereklyét. 
A fiú meg anyja hamvából nőtt ciprust 
Vágja vándorbotnak, mint végső örökjét. 
  
Az kíséri őt el viharos éltében; 
Védi lépteit mint véd az anyaáldás, 
S támaszául áll még, amidőn elhagyta, 
Amidőn megcsalta őt minden, minden más. 
  
S a fecske is elszáll, száll másodmagával, 
E házhoz már többé semmi sem csatolja. 
S amint száll társától kérdi : "Merre lányom ?" 
"Rakjunk fészket, mond ez, a megtért házára." 

Tompa Mihály (1817-1868): Galamb-posta

 
Bérczi vára ablakán
Néz a tájra szép Jolán:
Itt halom, völgy, rengeteg -
Ott kalászok rengenek;
A csillámló folyamon
Zúg, tajtékzik a malom;
Zöld, virágos rét s lapály -
Legelőkön fürge nyáj.

Függ a váron annyi szem:
S büszkén áll az odafenn!
Annyi szív ver lázasan:
S a tündérkép messze van!
Nem szeret még szép Jolán,
de keblében, homlokán
Merengésnek fényköde…
Hajnal a nap hirnöke!

És fölnyitván ablakát,
Melyet rajta kibocsát:
A galamb száll – mindha a
Kiküldő vágy szállana.
Távol jár egy percz alatt,
Tiszta, félénk, hű, szabad,
S álmadozva turbikol…
- Mily választ fog nyerni, s hol?

Megtér – s olvas asszonya
A levélből, mit hoza:
’Jer, osztozzál meg velem
Hatalmamon, fényemen!
Rád gyöngy, gyémánt és arany
Lesz halmozva pazaran!
S a föld, lábad melyre lép,
Bársonytól lesz lágy elébb!’

’Drága füst, ír és kenet
Illatozza a leget,
Fürdődnek a víz merül
Ifjitó kut medribül,
Más földövnek birjad itt
Madarát, virágait;
Lesz kerted, sólymod, lovad,
S száz rabnőd, ki szót fogad!’

Bérczi vára ablakán
Követére vár Jolán;
Másod ízben küldve ki,
Ilyen választ hoz neki:
„Föl-föltünél égi fény!
Borongásim föllegén,
Mely lelkem beárnyalá…
Jer, keblemre szállj alá!”

„Meddig a vész szárnya bir,
Távolabbra száll a HIR;
Napot, holdat, csillagot
A dicsőség tulragyog.
Neved zengő lantomon
Századokon hordozom,
S fénybetükkel írva föl:
Él s örökre tündököl!”

Bérczi vára ablakán
Nyugtalan néz szép Jolán;
Várja a hű madarat…
Harmadízben hol maradt?
Vajh, méltóbb út lesz-e ez?…
Még egy percz – egy gyönge nesz,
A galamb keblén piheg,
S a kérdést így fejti meg:

„’Árnyas völgyben áll lakom;
Csend van, és nem nyughatom!
Sebet kaptam a csatán…
Búsul rajtam agg anyám,
Ingadoz lelkén a hit:
Mosolygó nőt látni itt,
S elvész, mellyel várva volt:
Szerelem és anyacsók!

Virágos föld, tiszta ég…
S véled milyen volna még!
Kincset, fényt nem adhatok,
Szívben leszünk gazdagok!
Szép lesz megfelezni majd
Boldogságot, házi bajt…
Jer, valósítsd meg magad
Ez édes, szép álmokat!”’

Elmerengve, szép Jolán
Nem néz már ki ablakán;
És sováran annyi szem
Nem függ várán odafenn;
Gyors galambja is pihen,
Kicsit ápol fészkiben;
Ott, hol tölgyek, hangafák
A völgyet beárnyalák,
s lágy viz-csorgást hallani:
Telnek boldog napjai.

Forrás: Magyar hölgyek naptára 1856. szökő évre. Szerkeszti és kiadja Császár Ferencz. Pest, 1856. Beimel J. és Kozma Vazul könyvnyomdája – Aldunasor, kegyesrendiek épületében. -

Solymossy Pál: A fecske (Természetrajzi csevegés)

 

M o t t o: Késő ősszel száll a fecske messzire,
De tavasszal vissza tér a fészkire.

    Így dalol a magyar ember a madárkáról, melynek híre, mint költözködő madár már az ó-világban is el volt terjedve, s ez okból közönségesen a tavasz postájának neveztetik. Megtalálja ő az utat régi fészkéhez sivatagon, tengeren s a havasokon keresztül is, s jóval előbb ér oda, int többi szárnyaz útitársai, noha sokkal messzebb távoznak, mint valamennyien, mert ők lemennek egész a Senegal partjaira. De épp ezért örvendünk oly nagyon visszatérőknek. Már görög és római írók, int a „Tavasz hírnök”-ét éneklék meg, s még ma is számos népdal forog a nép ajkain, melyben ő a főszereplő. Azonban hírnöksége nem mindig csalhatatlan. Gyakran kiválnak egyes csatárok a seregből, s természetesen a tél utolsó lehe még utoléri őket, s megtörténik, hogy áldozatul is esnek vakmerőségüknek.
    Amit a fecskénél leginkább kedvelünk, az repülése. Ő röptében vadász, iszik, fürdik, néha gyorsan elröppen fészke mellett, miközben fiait mégis megéteti. A fecske valóban hasonlíthatatlan vitorlás, habár talán a galamb által kitartásra felül is múlatik. Ki ne bámulta volna már meg e madárka tolljátékának hirtelenségét és gyorserejét? Most tomboló zeg-zugban szeldeli át a fellegeket, majd nyílsebességgel vág át a tengeren, most,m int a gyermekek, zagyva tolongásban űzik egymást, lecsapja villámgyorsaságban, majd ismét felemelkedve a felhők közé, ha pedig közelg a vihar, hosszú egyenes vonalokban szeldesik nesz nélkül a földszintet, hogy elkapkodják a legyeket, a vízipókokat, táncolva, szaladgálva. A fecske repülése mindig változatos gyönyörű kép, egy légi labyrinth, melynek útja ezer és ezer bonyolulatban szeldesi át egymást, s még a legélesebb szemet is zavarba hozza. Alig tollasodnak meg a kicsikék, az öregek azonnal oktatni kezdik e művészetben. Egy-két fal közé szorított keskeny utcában, vagy máshol, ahol biztosan korlátolt légfolyás van, kezdődnek a gyakorlatok. Az anya először egyenes vonalban úszik tova, a fiatalok félénken követik, majd gyorsabban és gyorsabban, míg a tanítónő egyszerre elkezd ide-oda kanyarogni, s a levegőt keresztül-kasul szeldesni. A tanulók most már biztosabbak lesznek, s ha elfárad vagy eltéved is némelyik, a próba mégis három nap alatt be van fejezve. E makacs szárnyas nyugalmat nem ismer, ő a megtestesült perpetuum mobile, a szabad csapat, a madárvilág beduinja.
    S mily szépen és bölcsen alakította a természet keze e madarat. A gyönyörű testhez csak a lábak majdnem tehetetlen rövidsége áll némi ellentétben, melyek alig látszanak képeseknek arra, hogy a testet elbírják, jeléül annak, hogy nem a földön, hanem a fellegekben van a fecskének útja és bölcsője. 
    Megszoktuk a fecskét úgy tekinteni, mint jóllétet hozó madarat. Gyöngéd szeretete fiai iránt, bizalmas fészkelése a házereszek alatt, rajongó játéka a levegőben, jövetele és távozása a nyár közelgő és távozó örömeivel, mindez barátunkká tevé őt, s mintegy megszentesíttetett ezáltal. Ez okból a kedélyes Humphrey Davy joggal nevezi őt a „csalogány vetélytársának”, és Shakespeare egyikét teremté a legmeghatóbb jeleneteknek, midőn – Macbeth első felvonásában – egy megärai szenvedélynek irtóztató kitörése után egyszerre egy pillantást vet a fecske csendes fészkére. Lady Macbeth királygyilkolásra fegyverkezve, szól:

„Jöszte, sürü éj,
Burkold magad pokol füstjébe, hogy
Késem ne lássa a sebet, mit üt,
s a vak sötétség kárpitján az ég,
Se lásson át, hogy rám kiáltson: „Állj meg!”,

Szász Károly

    Most ellép, gyanútlanul, Duncan és Banquo, s megkezdődik ama rövid beszéd, mellyel egyszerre az örök-tiszta természet legbájolóbb képében áll a megrázkódott lélek elé. - - Ím, - mond Banquo:

„Ím e nyári vendég,
A házi fecske, gondos épités
Által mutatja, hogy az ég lehe
Édesdeden fuvall itt; nincsen egy
Párkány, sarok, zug, oszlop, a hová
Ne rakta volna függő nyoszolyáját
S kicsinyjei bölcsőjét. A hol pedig
Szeret fészkelni: úgy tapasztalán
Ott tiszta lég van.”

Szász Károly

    És épp ezen tulajdonainál fogva fűződik a fecskéhez számos ájtatos hiedelem. Az arab a „paradicsom madarának” nevezi őt, mert ők a Cherub lángpallosa mellett elröppentek, hogy az eltaszított embert az édenből a nyomorba kövessék. Örömmel üdvözli a fecskét, midőn ez fészkét kunyhója gerendájához erősíti, mert úgy tekinti őt, mint minden égi javak kezesét. De nemcsak az arabok, nemcsak minden nemzet a világon, hanem mi magyarok is hasonló jelentséggel ruháztuk fel őt. A néphit szerint, ahova a fecske fészket rak, oda nem üt a villám, ahonnan ő elköltözik, oda a halál vonul be, s ki fészkét lerontja, az saját szerencséjét rombolja szét, áldás kíséri azonban vendégszerető oltalmazóját. A fecske hangja, mely a rómaiak és héberek előtt oly sajátságosnak tűnt fel, fogékonytalanabb fülnek mint zűrzavaros csiripölés tűnhet fel, azonban a költőnek és népnek mélyebb érzésű hallása az ártatlan öröm, a megelégedés édes hangját, sőt gyakran vidor, jókedvű csevegés hangját hallja abban. Gyakran kivehető a fecske énekétől a földi boldogság vándorlásáróli panasz. Az ókor is egyhangúlag szól a fecske sóhajtásáról, s a görög mythos Proquet, ki öntudatlanul megölte gyermekét, s nyughatatlan madárrá változtatja át, ki a vérfolttal keblén, jajgatva röpdesi körül az emberek hajlékait. Így nyújtják egymásnak kezeiket a múlt és jelen népei a költészet és való hiedelmével.    
    Ha elkövetkezik az ősz, ekkor látjuk a fecskéket gyűlés tartani. Sorban gyülekeznek a házak födelére, a tavak partjaira, s nagy csoportokban tömörülve vonulnak tova. Mindenki tudja ekkor, hogy már költözködésre készülnek, azután eltűnnek, s újra visszatérnek, mintha az elválás nehezükre esnék, míg végre, bár fájdalommal, felkerekednek, hogy túl a tengereken, egy más hazába költözzenek.

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Három emlékirat Petőfiről

 

    HEINE HEINRICH, a nagy költő így írt felőle: „Ich selbst fand ur wenige solcher Naturlaute, an welchen dieser Bauernjunge so reich ist, wie eine Nachtigall. Wir Reflexionsmenschen erscheinen neben solcher Ursprünglichkeit wahrhaft bemitleidenswerth.”
    HUMBOLDT SÁNDOR mondja róla: „Das ist in der That überraschend, plötzlich in so nächster Nähe eine derartige Prachtblüthe zu entdecken, nachdem man die ganze Welt abgelaufen, und trotzdem nicht viel mehr des Lauern fand. Eben dieser Nähe wegen wird es aber ziemlich dauern, bis man allgemein den Schaz sieht und wirklich daran glaubt.”
    UHLAND megjegyzi: „Fremde Dichter, die man blos aus Uebersetzungen, und mögen solche noch so gut sein, kekken lernt, darf man nur höchst vorsichtig beurtheilen, da man sie selbst nicht, höchstens ihr Porträt kennt. Rotzdem nehme ich keinen Anstand, es schon jetzt auszusprechen, dass Petőfi eine Dichternatur zu sein scheint, die es reichlich verlohnte, hätte ich den Muth hiezu noch in meinem Alter, seine Sprache zu erlernen, einzig um ihn in ihr zu lesen.

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Dömötör János (1843-1877): A távolból (Edinburg, január 5. 1865.)

 
Mint a tenger minden áradatkor
Átkarolja a szép partokat:
Kis falunkhoz, csendes tüzhelyünkhöz
Lelkem gyakran haza látogat.

Átölelni kik otthon maradtak
S köztük lenni mily áldó vigasz,
Oh, mert náluk minden, a mi egykor
Rég időn volt, most is mindig az!

Más a gazda, új a gazdasszony,
De a régi mégis mindenik,
Tiszta, csöndes, egyszerü cselédek,
És egymást szeretvén tisztelik.

Két család lett az egyből azóta,
Hogy elhagytam őket s eljövén
Sorsom, éltem, minden boldogságom
Bizonytalan csillaghoz kötém.

S tüzhelyéhez elvár pihenésre,
Vigan nyújtja étkét, italát,
Imájába, énekébe foglal
És szivébe mind a két család.

S fölkel a vád, a kérdés szivemben,
Hogy mindezért én mit adhatok?
Bezárt ajak, félig  t a k a r t  érzés!…
Jaj, hogy tőlem elszakadtatok!!

Szeret e szív most is titeket még,
De az ész már nem az, a ki volt
S lángjából, mely hozzátok ragasztott -
A szent együgyűség rég kiholt.

A  d i c s é r e t  égi szárnyalása
Meghatja még most is szivemet,
De gyermeteg, angyali beszédü
Szövegében már nem hihetek.

Oda van az ártatlanság fénye,
Az imának csekély balzsama;
Pedig az a  r é g i  mintha most is
Szivem- és fülemben zsongana.

S míg másoknak a vezér ködoszlop
Ha  s ö t é t ü l: mindig lángra gyúl,
Én mindig az eltévelyedéstől
Félek, hogyha egem alkonyul.

Óh, ha soha el nem hagytam volna
Azt a csöndes kis szerény lakot!
Óh, hogy soha, soha vissza többé
Olyan ésszel már nem juthatok!

S megered a könyzápor szememből,
Nem szégyenlem, hulljon szabadon,
Egy egész menny van itt romba dőlve,
Ki szólhat meg, hogy elsiratom?

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Losonczy László (1812-1879): A visszatért kedveshez

Itt vagy újra karjaim közt,
Szép szerelmes violám!
Keblemen, ki cukorajkad
Annyiszor megcsókolám.
Mily dicső nap!… ily szerencsés
Vajmi régen nem valék!
Annyi üdvvel, mint szívem most,
Telve nincsen fenn az ég!

Óh te nem földszülte, égi
Származásu rózsaszál!
Szép, picinyke ajkaidról
Édes illat árja száll.
Keblem égő kebleden függ,
Ajkam édes ajkadon;
Óh, ez órát én az égnek
Üdviért nem, nem adom!

Elveszítém, ah, de újra
Feltaláltam mennyemet;
Visszaadta egy nem is várt,
Boldogító percemet!
Hulljon a csók ajkaidról,
Égi érzet közt reám,
Teljesüljön mind az, a mit
Rólad eddig álmodám!

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Gyulai Pál (1826-1909): Három éj

I.
„Nem hallod-e, hogy sohajt
A szél a falevelen?”
„Csak hangodat hallom én
Óh kedvesem, édesem!”

„Nem látsz-e egy csillagot
Hullani ott a habon?”
„Csak szemedet látom én
Ragyogó csillagom!”

„Nem érzesz-e valamit,
Mely fáj, nem tudni miért?”
Csak szerelmet érzek én
Szerelmet szerelmedért.”

II.
Hajnalban elvált az ifjú,
Másnap este újra jött.
Mi lehetne gát a földön,
Két szerető szív között?

Haj de most a szél sohajja
Szélvész lőn a habokon,
És a csillag villám fénye,
És a sejtés fájdalom.

Hullámzajba, villámfénynél
Küzd az ifjú csolnakán,
Lassu dallal, mécsvilágnál
Vár reá a hű leány.

Halld csak künn a haldoklónak
Végső hangját: kedvesem!
Halld csak, benn még suttog a dal
Édes ríme: szerelem.

III.
Parton mereng a leány;
Várja, bár tudja, halott,
Kedvesét várja híven
Óh szegény tébolyodott!

Oly nyugtalan, úgy sohajt
A szél a falevelen…
A lyány remeg és susog:
„Óh kedvesem, édesem!”

Fenn úgy ragyog egy csillag,
Majd húll s elvesz a habon…
Fut, sír, felsír a leány:
„Óh ragyogó csillagom!”

Hullám s hold csalogatja…
„Hű szive hív, szava kr.”
Mi úszik, mi hallik ott?
„Szerelmet szerelmedért?!”

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Németh János (19. sz.): Elfordulnak

 
Elfordulnak majd a földről
Szemei a kéklő égnek;
Szerelmem! Az én szemeim
Örökké csak reád néznek.

A nap felvonja sátrát
A föld elé, s messzebb hala
Az én lelkem mind örökké
Veled érez, veled marad.

A természet levetkezi
Büvölő ékes öltönyét.
Az én szívem s érzelmei
Mind örökre csak a tiéd!

Elnémulnak a szép dalok,
Elcsöndesül erdő, liget.
Én osztom változatlanúl
Fájdalmidat s örömidet.

Szeretlek s szeretni foglak,
Ezen és a másvilágon;
Mindörökre üdvösségem!
Mindörökre boldogságom!

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Szász Béla (1840-1898): Esős napon

Ott künn eső, itt benn hideg -
Halálra unnám magamat
Ha nem jőne agyamba még
Egy-egy elárvúlt gondolat.

De jön. És megint fölsegít
A sors – bár hányszor sújta le; -
És én fejem le nem sütöm:
Farkas szemet nézek vele!

- Az eső-cseppek terhe is
Lehúzza a fa levelét,
De a szellő megrázza és -:
Sokkal zöldebb, mint volt elébb.

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Szász Béla (1840-1898): Az édesanya

 
Az ifjú szeretett s csalódott!
A lányt megáldá és tovább ment;
Imáira a boldog párért
A szél sohaja mondott áment.

Jó anya oda voná keblére,
Nem vigasztalta, csak sírt-sírt véle…

Az ifjú lelkesült, s – hiába!
Megátkozá az égi szikrát,
Mely a gyöngét örvénybe csalja -
Átkát visszhangozák a sziklák.

Jó anyja mind elsírta már könnyét,
De imádkozni érte tudott még.

Az ifiú kétségbe esve
Golyót röpitett dúlt agyába;
Egy dörrenés, a harcnak vége, -
A menny dörgése felett rája.

Jó anyja nem sírt, imát se mondott,
Csak hervadt, roskadt s a sírba omlott.

Az ifiút a sírkert-szélen
A föld úgy nyomta szive táján -
Éjente feljött és ott állott
A  m á s i k  sírnál mint egy bálvány.

Jó anyja feltörte sírja zárját
A trombitaszót  e g y  sírban várják.

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Zilahy Imre (1845-1867): Margit

Éjjel megállok ablakánál;
A zaj régen lecsöndesült.
Minden-minden fény rég kioltva.
Csak az nem, hol a kedves ült.

Körültem mindenütt homály van,
Csak ő ragyog át éjemen.
- Vajjon mért van még ébren most is,
Vajj’ mit csinál most, istenem?!

Imádkozik könnyes szemekkel?
Múltján, vagy a jövőn mereng?
Vajjon, van-e szivében érzés,
Mely nappal rejtett, néma, szent?!

Vajjon tud-e, tud-e szeretni?
Vajjon szeret-e engemet?…
- Merengve nézek ablakára,
Mely fényt borúlt arcomra vet.

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Komócsy József (1836-1894): A te pici piros ajkad…

 
A te pici piros ajkad
Akkor is szól, mikor hallgat;
Ragyogó kék barna szemed
Elárulja szerelmedet.

De hát mért is rejtegetnéd
Szived édes üdvösségét?
Szerelmes vagy: valld be kérlek,
Hisz ezt eltagadni vétek!

Láttad-e már a szép tavaszt,
Mely a rózsán bimbót fakaszt?
Ilyen tavasz szép szerelmed,
Kibeszéli ajkad, szemed.

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Komócsy József (1836-1894): Kékszem

 
Míg egy szelet papiros lesz,
S hozzá tinta, toll, vagy irón:
Én szerelmes dalaimat
Csak a kék szemekről írom.

Óh! a kékszem én előttem
Nevezetes igen nagyon, -
Bár mostani kedvesemnek
Szép fekete szeme vagyon.

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Thaly Kálmán (1839-1909): Szerelem martyrja

 
(Régi dalaimból)

Ha szemed úgy nem lángolna:
Az én keblem nyugodt volna.

Ha meg nem öleltél volna:
Feledésem rád borúlna.

Ha csókot nem adtál volna:
Szivem mostan nem zokogna.

És ha bút nem adtál volna:
Arcom úgy nem hervadozna.

Óh, de mivel szemed lángolt:
Az én keblem merő láng volt.

És óh, mivel megöleltél -
Örökre le bilincseltél.

S mivel csókra csókot adál:
Nyög szívem – e síró madár…

És hajh! Mivel bút is adál:
Engemet így elhervasztál.

- Most már csak azt kérem tőled:
Készítsd el a szemfedőmet!

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Tolnai Lajos (1837-1902): Szerencsés… Sept. 5. 1865.

 
Szerencsés a kihez betére
A boldogság szelid tündére!
Kinek hajlékában e vendég
Édes szülött, kedves növendék.

Jer ülj közénk, ketten vagyunk csak;
Kezecskéd bármelyünknek nyújtsad,
Irigységet nem költesz bennünk:
Gyönyör téged nekünk ölelnünk.

Úgy kedvesem! Öleljük által,
Beszélj hozzá lágy suttogással,
S míg én innen biztatom, kérem -
Kis kezdet nyújtsd által nékem.

Kis tündérkém, égi madárkám!
Mosolyogj felém, hallgass, vigyázz rám.
Kik itt téged kérnek, csókolnak -
Férj és nő lesznek már maholnap.

Te már sokfelé jártál keltél,
Ily magunkforma embereknél;
Sokat osztál a jó tanácsból,
Most nekünk is kérlek tanácsolj.

De várj előbb – mindent föltárunk:
Halld jó és rosz tulajdonságunk.
Sokat sokat küszködünk: mert lásd -
Pedig nagyon szeretjük egymást.

De ő kicsit dacos, szeszélyes,
Hamar fér a harag szivéhez, -
S bár szemében szerelem lángol:
Könnyen odább taszít magától.

Ekkor vele nehéz beszélni;
S én? – de hiszen mért volnék férfi?
Várjuk úgy-e csak türelemmel,
Mindaddig míg ki nem engesztel?

- „Édes, édes!” … No lásd tündérkém!
Épen a legszebb ponthoz érvén,
Hogy a fontos pört abban hagyjam:
Reám borul, s lezárja ajkam.

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Dalmady Győző (1836-1916): Találkozás előtt

 
Lányka, egyszer láttalak csak,
És azután elhagyálak.
Közeleg a végzetes perc,
Midőn ismét feltalállak.

Óh, mi neve az érzésnek,
Mely erőt vesz rögtön rajtam!
Vágyom hozzád, s félek tőled
Ugyanazon pillanatban.

Másfél éve küzdök immár
A tilalmas érzés ellen,
És nincs erőm megküzdeni
Épen most a döntő percben.

Elmenjek-e vagy maradjak?
Lássalak-e újra? Vagy ne?
S míg ezt kérdem: indulok már,
S a kit látok: csak te vagy, te!

Erősebb vagy… mindhiába!
El kell mennem, látni foglak,
És oda lesz győzedelmem,
s vége nem lesz rabságomnak.

Majd ha jövök és fölismersz,
Gyöngeségem ah, tekintsed…
Önkényt nyújtott kezeimre
Rakd szelíden a bilincset.

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Hajnalka (Bálintffy Etelka Rózsaági ANtalné 1844-1906): Kis fiam betegségében

Mily hosszú, kínos ez az éj,
Mily lassan múlik óra, perc…
Mint rettegek ha aluszol,
Óh mint rettegek, hogy ha kelsz.
Gyors lélekzeted hallgatom,
Érintem forró kis fejed,
Óh, jer keblemre gyermekem,
Itt tán puhább lesz fekhelyed.

Én édes beteg angyalom,
Tedd, tedd vállamra kis kezed,
Szenvedsz nagyon, óh jól tudom,
Hisz én is veled szenvedek.
Oly gyönge vagyok, mint az árny,
Óh én istenem adj erőt!
Hisz alig bírják karjaim
Ez arany-fürtü drága főt.

Oly gyönge vagyok, mint az árny,
De el szunyadni nem merek,
Ha csöndes álom száll reá,
Én ágya mellé térdelek.
Enyémbe tartom kis kezét,
S tekintetemmel csöndesen,
Kis, bágyadt fényű szemeit,
És halvány arcát keresem.

Óh, minő hosszú kínos éj!
Mily nehéz, fojtó itt  lég…
Aggodó, kínos helyzetem,
Óh isten, soká tart-e még?!
Legdrágább féltett kincsem ez,
Mit földön bírnom lehetett,
Te adtad ég s áldásodat,
Te újra el nem veheted!

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Szendrey Júlia (1828-1868): Nyugalomvágy

 

Oly törődött, olyan fáradt vagyok,
Gondolkodni is csak alig bírok;
Tudom mégis hiába fekszem le,
Nem jön álom fáradt szemeimre.

Nehéz bánat, gondok, aggodalmak
Űzik tőlem a kívánt nyugalmat;
Keresi ez a boldogság ágyát,
De kerüli, hol tövisek bántják.

Édes álmak tarka pillangója’
Gyönge szárnyát szellő is elkapja,
Hát még a hol vad vihar csatázik,
Óh, ily helyről az mindig hiányzik.

Csak tünődöm: mi lesz ma? Mi holnap?
Tudhatnám már: az örökös tennap!
És én mégis egyre várom, várom…
Mit várhatnék már mást, mint halálom.

S ez a vágyam, ez reményem mostan,
Szenderegni örök nyugalomban,
Sötét éjben, melynek nincsen vége,
Mit egy új nap nem szakíthat félbe!

Nem! Nem sok az örökkévalóság,
Feledni az élet fáradalmát;
Óh, de félek, ennyi keserüség,
Ott sem veszti el majd utóízét!

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Losonczy László (1812-1879): Egy jó barátomnak

 
Rózsa voltál, rózsa ágon,
Legboldogabb a világon;
Mig diszlettél, míg virultál,
Mig az ágról le nem hulltál.

Szeretted a kis madarat,
Ápolgattad bokrod alatt,
Csíz volt bár, vagy fülemüle:
Szíved neki megörüle!

Hány szép lepe repült feléd!
Csókjaiban kedves leléd.
Oly soká, oly gyöngédeden
Tartogattad kebeleden!

Ép itt volt  a baj, a bibe,
Hogy befogadtad ízibe.
Az a sok csók torkodra forrt,
Leforrázta a rózsakert!

Tavasz után eljött a tél,
Virág voltál s kóró lettél.
A mely rózsa korán nyílik,
Korán is elvirágozik!

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Szász Károly (1829-1905): Az ő levele

Alkony van, a nap búcsusugara
Reszketve ég a nyitott levelen,
Tüzcsókokat hint kézvonásira…
- Mily szemrehányás s mennyi szerelem!

Hogy reszketett, a míg írá, keze!
A vádoló köny mint égett szemén!
Galambszivében mily kínt éreze!..
Óh én is érzem, jobban érzem én!

Nyilt homlokán sötétlék néma vád,
S milyen nehéz gyanú fészkelt agyán!
Isten hallja – én hallom szavát:
Ha szeretém, miért hogy elhagyám?

Isten se’ hallja: mert a vád felől
Nem tud szegénynek önnön szíve sem,
Szeretni tud csak, míg vérzik belől…
Mily szemrehányás s mennyi szerelem!

Óh mily szelidek, mily hők szavai,
Mosolygni vélnéd a vonásokat…
Az asszony azt nem szokta mondani
A mikor szive szinte megszakad.

De, kis papír, e megtörött redőd
Kezének görcsét elmondá nekem…
Hiába! Már elárulád te őt,
Keserve nyög e néma jegyeken…

Lement a nap. De még csillag se süt.
Az ég sötét, az ablak fénytelen.
Ah, a sötétben égnek a betük…
- Mily szemrehányás s mennyi szerelem!

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Izidora (Petrichevich-Horváth Ida Bethlen Miklósné 1836-1877): Szemed…

 
Szemed ékesszóló nagyon -
Beszél szépen, magasztoson…
Oly lelkesen mesél nekem,
S a mit mesél, már elhiszem.

Édes mese… tündér rege -
S még is  v a l ó  a szerelme…
Mesélj, mesélj tovább nekem,
Én szerelmem, én életem!...

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Izidora (Petrichevich-Horváth Ida Bethlen Miklósné 1836-1877): Mint szeretném…

 

Mint szeretném tudni, mit álmodtál -
Midőn elhaladtam ablakodnál;
Azt álmodtad-e, közel a tavasz?
S minden virág csak neked illatoz?
Vagy hogy megnyílt a ragyogó kék ég,
És a mennyi angyal, mind érted ég…
Vagy galambok szállottak válladra,
Üdvöt és békét hozva számodra?
Vagy tán egy rózsafelhő repedt meg.
És szellemek súgták: hogy  s z e r e t l e k.

… Közel-létem ha ily álmokat hoz,
Ott feledem nálad hű lelkemet,
Hogy mindig álmodozz.

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Majthényi Flóra (1837-1915): Megadás!

 
Óh! a kit a vész meghánya,
Nem keres már gyöngyöket,
Az utolsó szál darabkát
Mily örömmel fogja meg.

Nem tekint a messzeségbe
A tündér-sziget felé,
Boldog, ha a part felett a
Szikla-révt elérheté.

Feltekint az égre, halkan
Megköszönve életét,
És a mohban csendes álom
Fogja bé fáradt szemét.

Nem kivánok boldogságot
Többé, sem ábrándokat,
Sem azt a szép nagy világot
Ott a tündér ég alatt.

Mely a vészből megmaradt e
Kis foszlányt, e kis hitet
Átölelve, még nyugalmat
Kérek, és nem egyebet.

S megnyugodva, megpihenve,
Nagy vigasztalást az ad:
Hogy még több nyugalmam is lesz,
Hogy meghalnom is szabad.

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Tóth Kálmán (1831-1881): Nevetem…

 
Nevetem e poéták
Pityergő táborát,
A midőn azt éneklik,
Hogy mit szenvednek át.

Hogy megreped szivük, hogy
Sebükre nincsen ír -
Nem bánat az, a melyben
Az ember verset ír.

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Gyulai Pál (1826-1909): Mi hallik az erdőn

Az erdőben örök hang szól,
Mély és titkos fájdalomról.
Tudod-e, hogy korán reggel
Olyan búsan mi sohajt fel?
Éred-e a lombok nyelvét,
Bujdosó szellők szerelmét?
Érted-e a búgó hangot,
Mit a vad galamb kiáltott?
Hallod-e a víz esését,
Mely a sziklákon törik szét?
Nem vetted-e néha észre,
Hogy a lég mint beszél félre?
Mélán suttog, vígan füttyent
Mormol felsir, búsul örvend,
Most panaszol, majd vigasztal,
Itt vad átok, ott édes dal,
És e csengő-bongó hangok
Mint ha tűz van, a harangok
Egymás ellen dühvel telnek,
Összevesznek, feleselnek,
Mig haraggal jő a szélvész,
Zúg az erdő s minden elvész.

Tudod-e, ha az éj csendes,
Nem hallik a legkisebb nesz,
Minden alszik, hallgat mélyen,
Mi nem alszik, mi van ébren?
Mi az mégis, mi megszólal,
Lassu-mélyen, fájdalommal
Nem beszél és még se’ hallgat,
Nyugszik, s nem talál nyugalmat,
Mintha siratná mit vesztett
Mégis ujra vágyba’ reszket.
Mintha majd a hold sugára
Szelid álmot küldne rája,
S a mint lágy szellő ringatja,
Alunnék egy pillanatra,
És beszélné álma közben,
A mi eddig sejtve volt benn, 
Tündér nyelven, bűvös hangon,
Mely igér, fáj, üldöz és von,
Melyben együtt zendül, érez
A mi kínos, a mi édes,
És a mint erősben árad,
Sir a kéj, mosolyg a bánat,
Mire szó és szeme nincsen,
Csak egy érzés benn a szóban…
Most felhangzott, ujra elhalt…
Hallod-e a csalogánydalt?

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Oláh Károly (1826-1875): Boldogfalva és a Karácsondyak. Költői beszély XII. énekben

Hányszor rút nemzetek bennem megharcoltak
Sőt magam fiai egymást felkoncoltak!
Bennem a vérontás merő tenger látszott;
Döghalál sokakat koporsóba rázott. -
De még több van hátra. Már érzem, fiaim
Ellenem készülnek, dulfulnak tagjaim;
Rövid idő mulva nagy zendülés lészen;
És az én romlásom, mert immár van készen…
De bizom Istenben, kit nemzetem imád,
Felhő után ismét, hogy nekem napfényt ád…

            Spanger András Magyar krónikája.

BOLDOGFALVA és a KARÁCSONDYAK.

I.
Nagy Magyarországon, a szép hajdan korban,
Nem volt irástudó minden kis bokorban.
Nem voltak oly cifra papír irka-firkák;
A veres betűket éles karddal irták…
Az urak kezökbe ritkán fogtak tollat;
Könnyebb volt nekik a nehéz kardmarkolat.
Zárt levél helyett tűzpróbán szilárdított
Férfiúi szívek őrzék meg a titkot…
Csak elég az hozzá, hogy még akkor irni
Nehezebb volt, mint az ércbuzogányt birni…
Jaj be megváltoztak az idők azóta:
Némelyikönk karja vékony mint a flóta…
De nem akarom én a honszerelemnek
Hurjait megrázni, mert fájdalmat zengnek;
Csak azt akarom megsugni, hogy még akkor
Nem gyakorta került tollcsatára a sor,
A testamentomot – vagy, magyarul mondva,
A végrendeletet sem a penna orra
Jegyzette föl mindig a maradékoknak,
Kik az örökségen civakodni szoktak:
De az emlékezet szent levéltárába
Szóval rakta a végrendelkező szája.
Legfölebb a jegyző s kéntor egy személyben
Rótta fel magának emlékezetképen. -
És a szív és az ész kettős erős zára
Oly hűn őrzé, mint a titkok levéltára…

II.
A tizenötödik század végszakában
Két jó gazda öreg lakott egy szép házban
Nagy Boldogfalvának egyik utca-végén,
Hires Debrecennek épen déli szélén.
Igen jó barát volt együtt a két öreg;
Tudván, hogy idejök nem soká lepereg
Hoszura nyult éltök véggombalyagáról, -
Régen halogatva holnapra a máról -
Fölmentek a helység házához egy reggel.
A birák ott ültek komolyan, szép renddel.
S mivel közel nem volt szolgabiró s esküdt,
A birákat kérték fel tanúkul együtt;
És ezek előtt végrendeletet tettek, -
Melyet hogy mindnyájan jól eszökbe vettek:
Felállottak renddel, s rá esküt mondának,
Hogy ki nem beszélik azt senki fiának;
Mig nyelveiket a törvény fel nem oldja;
S ekkor hirdetik ki, a mint rende, módja…
Nyúgalommal tértek az öregek haza,
Honnan kün se vóltak, elmult hét tavasza. -
Nem mondom előre, hogy mit végezének:
A titkot előre kibeszélni vétek,
Nem is szokta, kinek vére jó magyar vér;
Majd kibillen később; egy kicsit még ráér.
Elég az hozzá, hogy kevés időtelve
Különféle hirt szórt a falunak nyelve.

III.
E történet előtt vagy hétszer hét évvel
Várnánál harcolt a Magyar, ellenével;
S tudjuk, hogy a tüzes király a csatában -
Gyászos emlékezet maradt a hazában! -
Szörnyü öldöklése után ott esett el;
És a győztes Török a királyi fejjel,
Melyet büszke gőggel tűzött fegyverére -
Most is forr miatta a jó Magyar vére! -
Mint labdával játszott a véres mezőben.
(Nándorfehérvárnál meglakolt későbben)…
A király elestét a nagy Hunyadynek
Két vitéz vivé meg, boldogfalvi fiak.
Bár előre érzé a veszélyt Hunyady,
Szavaiknak még sem akart hitelt adni:
Kardjaikon egy-egy basa-fejet látván, -
A mi győzelemre menydörgős kiáltvány!
De nehány perc mulva, szörnyü fájdalmában,
Mely az egész honét viselé magában,
Látta, hogy nagy részint elhullott serege,
S béborult fölötte a hazának ege.
A Magyarok közől tizenötezeren
Halva maradtak a gyászos csatateren;
Kétszer annyi volt a Török vesztesége;
A halálnak vala benne nyeresége…
Elhullott a honnak legszine és java:
Hátrálni kényszerült a nagy Hunyad maga…
Még a vér is csorog izmos karjairól,
A midőn az egyik hirnök búsan így szól:
Fuss, vezérünk! Drága kincse nemzetünknek!
Ott jön egy csapatja durva ellenünknek;
Tégedet szeretne az rabláncra verni;
Abból ugyan, míg mi élünk, nem lesz semmi!
Fuss! Mi majd bevárjuk, s mig velünk elbánnak:
Mentsd meg drága élted a szegény hazának.
És megálltak ketten; elvalának szánva
A dicső vezérért bizonyos halálra…
Hunyady is, a két hős sok beszédére,
Végre bizonytalan, nehéz útra tére…

IV.
Mintha óriási vihar vad ereje
Döngetné a földet, és ennek kebele,
Végső jajdultában, kétfelé szakadna:
Oly robajjal tört le egy hegyről, rohanva,
A hires sphaik jól rendezett csapatja,
Oly hiszemben, hogy a nagy hőst elfoghatja.
***
Hol az életrázó nagy veszélyek közben
A bátor embernek keble is megdöbben,
És elhalgat az ész figyelmeztetése:
Ott jelenik meg az ég Gondviselése
Mint kies szivárvány az ember életén,
Melynek fő szinei: Hit, szeretet, remény.
***
Széles lap terült a hegynek oldalában,
Neki vágtatott sok spáhi nagy vaktában;
És ott lelte végét hetyke életének;
Borostyánkoszorút vad dicsőségének
A láp folyondára fonott feje felett,
Melyet még a víz is alig szenvedhetett;
Mert a lomha terhet háromszor veté fel,
Játszva a spáhik rút nagy kopasz fejével;
Majd belélopódzott rengő tüdejökbe,
És lenyomván végre eledelül lökte
Az éhes halaknak s békák csoportának; -
Melyek is felettök gazdag tort lakának…
Mint midőn a rabló, istent káromolva,
Vágtat a pusztában, lován meghajolva,
És rohan megölni gyilkos fegyverével
Űzött embertársát, zordon sötét éjjel, -
S akkor csattan villám vágtató lovára,
Megrendül a rabló e szent jel láttára: -
A spahiknak is elállott szemök, szájok,
Társaik halála rémülés volt rájok.
Megdöbbenve álltak meg s tanakodának:
Ha vajon van-e itt hatalmas Alláhnak?!…
Ez alatt időt nyert a két boldogfalvi,
A lápok közt nyúló keskeny útra csapni,
Mely kiemelkedett a lápok tövéből
S összekötő lánc lőn a két lápon szélről.
Feneke volt ez is hajdan a nagy lápnak,
A melyet szélei véknyan ketté vágnak:
De meredek háta a vizat nem türte; -
Gazdag sásnak diszlik rajta sárgult fürte. -
Sok nehézség várt a két vitézre itten,
Alig tértek el jól egymás mellett ketten.
Fáradtukban gyorsan nem haladhatának;
Egy kis félrelépés, s vizbe hullhatának.
És ezenkivül még, Allah! Kiáltással, -
háton könnyebben birkozván a sással -
Utánok száguld egykét vakmerő török…
És ime a fegyver már fegyveren csörög;
Már az egyik magyar kardja ketté szakadt
A török által szórt vagdalások alatt.
De a másik magyar úgy vág a törökre,
Hogy ez egy perc alatt elalszik örökre;
És – a mint boszusan segitségre rohan -
Pajtása, lovával a mély vizbe zuhan;
Lova megbotlott a másik ló testében…
Igy szabadult meg mind a két vitéz szépen.
Több töröknek nem volt kedve űzni őket,
Megtartá az isten a hős menekvőket;
Megtartá a honnak és keresztyénségnek
A nagy Hunyadyt is, bár fenekedének
Rá, dicsőségéért, nem-csak a vad ellen,
Hanem a hazában dúló pártos szellem
Durva katonái is, kik tőrbe ejték,
És a moldva vajda – Drákulának merték
Átadni Magyarhon legnagyobb vezérét,
Árulással adva meg az érdem bérét…
De a szörnyü bünt az ég se nézheté el:
Fiastól lakolt meg Drákula fejével.

V.
Harci kürt orditott riadót e népnek?
És azért tódulnak össze ifjak s vének?
Vagy véráztatott tőrt hurcoltak közötte,
S fülöket szokatlan vész hire ütötte?
Hogy tanácsházához Nagy Boldogfalvának
Ujság – kapzsi arccal annyin szaladgálnak…
De nem hallik harci mének tombolása,
Sem kemény acélnak büszke csattogása…
Vagy temetkezőre hí, búgó hangjával,
A szerény toronynak lármaharangjával
Verdesett levegeőég reszkető nyelve?
Hogy a ház előtt az utca teljes telve!
Vagy talán tűzvész van, s menteni jövének?…
Nem látszik füst; és nem hallik gyászos ének!…
Fenyegető bajnak, cifra ünnepélynek
Nyoma sincs arcán a fölsereglett népnek…
Egyszerű polgári szertartásra várnak
Összetódult népe Nagy Boldogfalvának;
Egyszerűre, melyben a jó emlékezet
Hősi dicsőségnek bölcsejéhez vezet…
Hire futamodott a faluban szerte,
Hogy, ki a törököt oly sokszor megverte,
Ki, Kőtörő Mihály bajtársával egyben,
Várnánál Hunyadyt védte leghivebben, -
Karácsondy György meghalt késő vénségben
Hagyván roppant kincset végrendeletében,
Melyet tőn az elhunyt Kőtörő Mihállyal,
s mely kikiáltatik ma kántori szájjal…
Ime megnyílik a csinos faluháza:
Jőnek a birák a falu szine, máza.
És leülnek egy kitett asztalhoz szépen.
Méltósággal nézve végig a sok népen…
Csendesedni kezd a zaj hullámzó árja,
Mint tenger, mely a nap fölkelését várja.
Majd felállnak egyben a birák és vének,
Egynek intésére,… a kit főnek vélek.
„Már a csend mutatja, hogy, kik összejőnek -
Szól a néphez az, kit imént mondék főnek -
„Itten e napon, jól vannak érdekelve,
Azok emlékétől, kiket a hir nyelve
Méltán mondott falunk leghősebbjeinek;
De hisz’ ismerétek, itt dicsérni minek?Karácsondy György- és Kőtörő Mihálynak
Végrendeletében sok szép dolgok állnak.
Azokat itt sorban mind meghallhatjátok,
Bárcsak áldás lenne belőlök, nem átok!
De mielőtt kántor uram hozzá látna
A kihirdetéshez, teljes toroktátva:
Esküszünk mindnyájan – s erre mind felálltak,
És viszhangja lesznek a szóló szavának -
Esküszünk, hogy a mint tudnunk adta isten,
Híven és igazán elmondatjuk itten
Karácsondy György és Kőtörő Mihálynak
Végrendeletét, a melyet ránk bizának.
Hat tanácsbeli volt a végrendeletnek
Tételekor jelen, kik rá esküt tettek:
És mivel halandó lény mindegyik ember,
Ne hogy feledésbe menne a szó egyszer:
Hat ifjabb gazdának erős eskü mellett,
Emlékezet végett megbeszélni kellett.
A tizenkettőből öten vagyunk jelen;
S a mit öten mondunk, nemde kétségtelen?”
Szólott, és kezével intett a kántornak,
Ki jó barátja volt a halotti tornak;
Neki is szokott már az ilyetén sornak;
Mert, hol bú, vagy öröm tüzszikrái forrnak,
Ott jelen kell lenni a derék kántornak,
Edzett hangja oda illenék Stentornak;
Mézzel foly beszéde, mint a magyar bornak
Nedve, melyet tova ritkaságul hordnak:
„Nem nagyon régen volt;azon időtájban,
Midőn Ubdinánál vítt kemény csatában
Hat ezer magyar halt el Frangepán miatt, -
Mit vigan beszél a Tar s a Magyar sirat; -
Vagy, ha tán még jobban emlékeztek arra,
Akkor, midőn a hős Kinizsy varkarja
A féktelenné lett fekete seregnek
Sirt ásott vidékén a hires Szegednek;
Ekkor történt, mondom, hogy e tanácsházban
Az említett két hős öreg, jó szántában,
Megjelenvén testi s lelki egésségben,
Ezeket hagyá végakarataképen:
„”Mi gyermekségünktől fogva jó barátok,
Közakarattal két kincset hagyunk rátok,
Bpldogfalva népe! Földi kincs az egyik,
Melynek birtokáért majd nyakukat szegik
Azok, kik a testnek élnek, de a lelket
Kevesebbre nézik, mint egy puszta telket;
Jó tanács  másik, melyet fülök mellett
Elbocsátnak sokan, mint a könnyü pelyhet,
De azok lelkének, kik okulnak rajta,
Dísz az, mint kövér galy, mit a vén fa hajta…
Jó szülő földünkről, melyben élni kezdtünk;
Semmi viszonyok közt el nem felejtkeztünk;
S mostan elmellőzni nekünk lenne szégyen:
Azért holtunk után örökösünk légyen
Gazdagon megáldott földeink felében,
Pénzünkben is, melyet gyüjtögetünk régen,
És lakó  házunkban, s mind-abban, mi benne
Földében, falában található lenne.
De, mivel a földön embernek fő dolga:
Arra törekedni, hogy legyen hív szolga
Az Urnak házában, a vallás ügyében,
Hogy jutalma, túl a síron, üdve légyen:
Tiszte vallásosság háza levén keblünk -
Az oltárra, melynél istenhez sereglünk,
Selyem szőnyegeknek vételét rendeljük,
S legyen papjainknak szép áldozó kelyhük;
Szinezüst kupából kell a keresztvíznek,
Arra ömleni, kit ott megkeresztelnek.
S mert az ember is csak úgy lehet képmása
A nagy istenségnek, ha élte folyása
Annak van szentelve, a ki teremtette,
s átható gondjával őrködik felette:
Hagyjuk és rendeljük, hogy a birák s vének
Tanácsával élve az egyház fejének,
A falu népének jó erkölcse végett.
Mely, csak mostanában, ferde útra tévedt,
Alkossák házunknak alkalmas szobáit
Iskolául – a mit lelkünk régen áhit;
Hagyunk a mesternek száz vonás forintot,
Évenként kap ennyit, a ki jól tanít ott;
Fő tudomány lészen a vallásnak dolga,
Mely nélkül nem élhet sem az úr, sem szolga.
Mert ha áhitattal nézzük a nagy égnek
Csillagait, melyek tiszta fényben égnek,
A pusztáknak fényben úszó délibábját,
A tengert és a nagy mindenség világát: -
Isten előtt, a ki mindezt hozta létre,
Oh, mi emberek ne borulnánk-e térdre?!…
Többi földeinket s egyéb vagyonunkat,
A mi holtunk után még épségben marad,
Hagynók Karácsondy Mihálynak, ha benne
Lelkünknek valami kis öröme lenne;
Haj! De fájdalom, hogy, mint egy elátkozott,
Atyja fejére oly szörnyü szégyent hozott,
És megbélyegezte örökre a nevet,
Melyet Hunyady is büszkén emlegetett!
Fájdalom, hogy feslett életének mérge
Béhatott már a népélet rétegébe;
Pedig a mely fába a pusztitás férge
Belekap, kiszárad annak életkérge!
Hagyjuk hát azokat, jó remény fejében -
Vajha e remény is csalódás ne légyen!
Az ő kis fiának Gergelynek javára,
S míg fölnevekedik az anyátlan árva:
Vagyonának hasznát hadd huzza az apja,
A ki tőlünk ezt is méltatlanul kapja;
De ha Gergely el nem jutna teljes korra,
Vagy, ha benne apja romlott vére forrna:
Hagyjuk e javakat Debrecen városnak,
Mely hű népe vala Hunyady JÁnosnak
A kitől nyertünk négy portát s nemességet,
Várnánáli magunkviselete végett. - …
Jó tanácsul pedig azt hagyjuk mindennek,
Hogy igaz szolgája legyen az Istennek
Honnak és királynak, mert a ki ezeket
Mellőzi: nem illik rá ember nevezet!
S eléri azt a megbántott ég haragja,
És kiveszti, hogy ne légyen fattyumagva…””
***
Mint midőn utósót kong a búgó harang;
Széles tölcsérében reng, kanyarog a hang;
És úgy tetszik, mintha szive, szája volna,
Mely érez, panaszol, - s könyüje omolna;
S bár, - hogy zajt ne verjen felsajogó jaja -
Fájdalmait vissza s elnyomni akarja, -
Még is átátzendül fülünkben szivének
Lüktetése, és viszhangja keservének: -
E tanács sulyának érzése ekképen
Csendült át és sajgott a népnek lelkében:
Néma halgatásban oszoltanak szélyel; -
Mintha féltek volna kisértetes éjjel. -

VI.
Ezen idő után, nehány év multával,
Harcban állott a nép királyi urával,
És a nemességgel, mely Mátyás királynak
Hunytával füttyet hányt a gyönge kormánynak,
És a jobbágy népet olyha tekintette,
Hogy az ég azt csak ő érte teremtette;
Hogy, mikép lovát és ökrét oda hajtja,
A hová akarja, s elköveti rajta,
A mit egyezőnek gondol érdekével:
Épen úgy bánhatik e szenvedő néppel.
Megveté a törvényt, mely a jobbágyságunk
Engedélyt adott: felmondani urának;
És a zsarnokságnak nem vala határa,
Hogy nehezebb légyen a szolgaság járma…
Tisztelet a ritka, kevés kivételnek, -
Ilyen vala sorsa a jobbágy embernek.
Úgy, hogy ellenségnek tartott nemest s papot:
Boszut forralva vett előttök kalapot. - …
Ki csodálná aztán, ha ily állapotban,
A melynél szomorubb már nem igen sok van -
Hallván a jobbágyság, hogy keresztes hadat
Állit Bakács érsek s bünbocsánatot ad
Mindenkinek, a ki fegyvert fog kezébe: -
Tomboló örömmel tódult seregébe;
Tűzhelyét, családját, és kinos rabláncát,
A sokszor vérébe mártott hajdu-pálcát,
És után, kit zsarnok tetteiről ismert, -
Kerülve: a halálharcba örömest ment;
Titkon imádkozva simult fegyveréhez,
Hogy kezében ő is védszert s gyilkot érez! -
Jaj lett volna akkor a pogány Töröknek,
Ha a nép s nemesség együtt békét kötnek!
De elkábitotta azt a szenvedésnek,
Ezt a hatalmát túlűző szenvedélynek
Lángoló érzése; s a szegény hazának
Szive vérezett, míg ők tusakodának!
Mert a munkás osztály elhagyá a dolgot;
Kapa kasza helyett kezében kard forgott;
De ezt nem a Török ellen forditotta,
Mely Horvátországot már elboritotta;
Nagyobb ellensége vala neki itthon:
A nemességre rég fenekedett titkon.
S most a merre vonult táborozásában,
Pirosló nemes vér fakadott nyomában
És a pusztitásnak ádáz förgetegét
Keresztül hordozta a honban szerteszét
Gőgös fejedelme a keresztes hadnak -
Dózsa Györgynek ilyen magas címet adtak -
S dörgő parancsokat küldözgetett szélyel,
Hogy, ki utját állja meglakol fejével;
Hogy elérkezett a szabadság órája:
A jobbágy nem lesz már az úr rabszolgája;
Ki kell irtani a zsarnok nemességet;
Behozni a vagyon- s rang egyenlőséget. -
Ily elveknek szerzett Dózsa győzedelmet,
Mig a sors tőle észt s szerencsét el nem vett,
S a fölkelt nemesség őt felyül nem multa
Kegyetlenségben; - mi örök szégyen folja.
Mert, habár a nemes vezérek sorában
Volt is egy kettő, ki, a csaták zajában,
Hallgatott szivének könyörületére, -
Hogy ne folyjon annyi ártatlanok vére, -
(Mint a győri püspök, s Pápa kapitánya,
Kik az ágyut ronggyal, a puskát fojtásra
Töltetvén, sok ember életét megmenték:)
De a többi hadat vezérlő leventék,
Mint a fenevadak, öltek és gyilkoltak;
Táborukban honfi vérpatakok folytak;
Karóba-vnásnak, kerékbe-törésnek,
A kínos halálig kiéheztetésnek;
Orr- s fülcsonkitásnak alig szakadt vége: -
Igy lakolt a fölkelt szenvedő föld népe!

VII.
Már a lázadásnak lelke el volt fojtva;
Dózsa Györgynek teste négyfelé tagolva,
Buda, Pest, Fejérvár s Nagyvárad várának
Kapuin cimerül s rémitő példának
Volt kitüzve; s a mit benne épen hagytak
A győzők: azon éh hollók szakácskodtak…
***
Mig a lázadás elharapózott lángja
Átégett a honos, mint egy véres máglya,
s füstölgő üszkein a nyomor tanyát vert:
A kínnak pohara színig csordulttá telt.
S az önzése mágnes koporsó a szivbe’,
Mely magába folyvást áldozatot szív be,
E mammuth, mely éhes gyomrát ha meg tömte,
Kiforditja, s megfelfalja, mit kiönte -
Sok kalandor szivét drágán bérbe vette,
Vérbe kent zászlóját kitüzve felette;
Ismertetőül a szivre sötét gyászt vont;
Sötét birodalmán nem maradt egy látpont!
S mert körötte forrott a bűnök kovásza:
Megrepedezett a szivnek nemes máza! -
Az önzés rugója sarkából ki vágta
A vagyon szentségét; nem sokat imádta!
Szilaj játékát a lázas szenvedélynek
Nem fékezheté meg a vallásos érdek;
Ajtatos imádság s templomi szent ének
Hangjára a rablók süketek levének;
És kik az úr házát oltalmazni keltek:
Rabló kezek között martir halált leltek.
***
Lecsapott a vésznek pusztitó vihara
Nagy Goldogfalvának is határaira…
Éj boritá sűrű fátyolát a földre,
a midőn nagy számu rabló banda tört be
A csöndes helységbe, rémitő zsibajjal
Mely csakhamar összevegyült ezer jajjal.
Mert, a hol a rablók serege elvonult,
Minden ház és kunyhó tüstént lángba borult;
S a nagy tűz láng-karja az egész helységet
Átfogván: a mi csak éghető volt, égett,
A rablók vezére, míg a templom égett,
Nehányad magával belsejébe lépett;
S az oltár kincseit mind maga ki szedte,
És egy nőnek a ki nyomban állt mögötte,
S egy tízéves-forma csinos figyermeknek
Adogatta át, kik azzal kisiettek;
A telhetlen vezér pedig bent maradt ott,
S vizsga szemmel minden zugot kikutatott.
Buzgányával végre az oltárra vágott,
Szidva azt az örök mindenhatóságot;
Istent káromitva lépett a küszöbre…
Épen akkor szakadt egy égő üszög le,
És oly egyenesen pattant a szemébe,
Hogy egy perc alatt az mind kettő kiége…
Ez alatt a nép a rablókkal harcban állt,
És ha vett ezektől, ő is osztott halált;
Tűzhelyéért vívott a nép, s az is égett:
Keservében fejtett ki hősiességet.
Úgy, hogy a rablók már megfutottak volna,
De zavarban voltak mint a Bábeltornya
Épitői, - meg nem lelvén a jó útat,
A mely szabadulást és menekvést mutat.
Folyt tehát a harc, és csak lassan hátráltak;
A győzők mindenütt fris nyomukba hágtak.
Már a templom előtt zengett a csatazaj,
A hol felhangzott egy halál-fájdalmas jaj.
És e kínos jajban a rablók bandája
Megdöbbenve ismert vezére hangjára.
Épen akkor verte azt egy ember agyon,
S végig nyujtóztatta tört testét a fagyon;
A nő és a gyermek, kik a kincset fogták,
S egy óriás rabló: hárman körül kapták.
Elakarván vinni a vezérnek testét;…
A falubeliek ezt a percet lesték;
S oly erővel törtek mind a hármójokra,
Hogy az erdőnek tán nincsen annyi bokra,
A hány sebet vágtak rajtok, úgy, hogy a nőn
A sürű csapásra a halál erőt vőn.
Ott hevert, bűnének társával, megölve,
Hol az oltár kincsét elrabolta körme…
Az óriás rabló felkapá nyeregbe
A fiut, s lovának sarkantyut szegezve.
Rohant a helyről, hol, az égnek boszuja
Alatt, társainak nagy része elhulla..
***
Más nap is füstölgött még Nagy Boldogfalva.
A romok közt itt-ott egy ember volt halva.
A nyomor minden díszjelvényét feltűzte;
A nehéz koldusbot is ott fityeg közte…
De nincs mit koldulni egész Boldogfalván,
Nincs mit megőrölni a szomszédság malmán.
Ki ad kenyeret az éhezők szájába?!
Ime küld Debrecen város főbirája!
De vigaszt kiadhat a szenvedő népnek,
Mely áldozata lőn önnemzedékének?!…
Mert a nép ráismert a rabló vezérre;
És fellázadt reá minden jónak vére;
Karácsondy MIhály volt az; ki atyjának
Kincsét így akarta megnyerni magának.

VIII.
Még soká érzé e csapást Boldogfalva,
A fájó seb igen lassan gyógyult rajta;
Romba dőlt házai alig épülhettek;
Nem arattak, mert nem szántottak-vetettek.
Debrecennek és a Szepesy uraknak
Kk ott földesúri jogokat birtanak,
Jó szíve adott tápszert a lakosoknak;
Vége lett volna máskép mg igensoknak.
És a templomban nem nyerhettenek vigaszt
Mert a rabló banda földig égeté azt…
Majd, nehány év mulva – még csak ez volt hátra, -
A falunak szintugy félénke, mint bátra
Szörnyü dögveszéllyel vívott kemény harcot,
Melyben a halál nem vallhatott kudarcot.
A veszélyt tetézte még azon körülmény,
Hogy Debrecen népe is neki rémülvén,
Elzárá határát a szenvedők elől:
S így segélyt sem nyertek épen semmi felől
Ugy hogy a dögvész- és éhhalál-tusában,
Elveszett a falu népe harmadában...
Ezen irtóztató csapások láttára
A megmaradtaknak a falu határa
Rémitőnek tetszett, és sokan ott hagyták
A romokat, melyek nem értek egy batkát.
De, kik erősebbek voltak s ott maradtak
Lassanként házakat és templomot raktak.
És megsokasodott földeiknek zsirja -
Mert föld jó volt ott, mint a krónika irja -
A szükség telhetlen gyomrát kenegette,
S  nyomort a jólét penzióba tette…
Nehány év múltával Boldogfalván szépen
Virulásnak indult az erény a népben;
S legszebben virult a vallásosság fája,
Kedves árnyában elfult a bűn csirájal…
A vallásos érzést felfokozta benne
A szentülélésnek egy bizonyos neme. -
Elterjedt a hír, hogy a rosz szellem jár ott,
A hol a halottak alusznak mély álmot.
Mivel éjjelenként az éber pásztorok
Ugy látták, hogy égnek a temető-sorok:
És ha reggelenként vizsgálták a gyepet,
Friss nyomot találtak rajta és holt szenet.
De egy élő lelket sem vehettek észre;
Még nagyobb inger lőn a kifürkészésre.
Egyszer két fiatal siheder ráállott,
Hogy, a hol éjenként látták a világot,
A temető-helyen meghúzódnak estve;
A csodás történet fejlődését lesve
Vártak; ásitoztak; türelmetlenkedtek;
Félve, hogy az éjjel füstbe megyen tervek.
Szemeikre már-már álom ereszkedett,
Midőn észrevettek emberi lépteket.
Figyeltek minden kis zörrenésre, neszre…
S látják, hogy egy lény áll hozzájok nem messze.
Az egyik kezében égő lantornája,
A másikban pedig szent feszület fája.
Egy sirdombon térdel, s maga elé tartja
A feszületet, s rá csókját osztogatja;
Ég fölé emelve arcát, fohászt rebeg;
Sir keservesen; - a két siheder remeg,
És akaratlanul kalapot emelnek,
Térdre hullanak s ők is imára kelnek.
Oly varázserővel birt a buzgó példa,
Mint istenházában a legszebb katédra.
Szinte egy óráig ily helyzetben voltak
Ott, hol szenderegtek sírukban a holtak.
Miglen végre a napbarnitotta alak
Megindult helyéről és kifelé haladt…
Hamar híre futott ezen eseménynek,
Roszat gyanitottak belőle a vének.
És a kandi gyerkúc ifjak pajkossága,
Kiváncsiságukban, oly magosra hága,
Hogy elleskődtek két éjen át is érte,
Mig valamelyiket a szerencse érte,
Hogy meglátta az éj fekete vándorát,
És elbeszélhette a látványnak sorát…
Zajt ütött aztán így a hir faluszerte,
Melynek kezét, lábát, nyakát kitekerte
A félénk s babonás embereknek nyelve:
S meg lőn a gyermek és kisértet lett neve…
Annyira ment már e dologgal a hűhó,
Hogy fegyvereseket állitott a biró
A temető szélén, kik a kisértetnek
Ha útját állhatják, jó jutalmat vesznek. -
Három fő dolog van, ugymint: pénz, pénz, és pénz,
A miért sok ember mindent megtenni kész;
Csoda-e aztán, ha többen vállalkoztak,
S a kisértetet elfogni szándékoztak?
De, a midőn hozzá már közel jutottak,
Kalapot emeltek és térdre omlottak,
Látván a Fekete embernek kezében
A szent feszületet, megható jelképen.
És, a mint elkezdte a szép imádságot:
Lelkökre buzgóság és áhitat szóllott,
S mind utána mondták; együtt énekeltek,
Mint tanitójával az iskolás gyermek.
Folyvást énekeltek; pedig már hajnallott;
Az éneklés hangja a faluba hallott.
Úgy, hogy, a zaj után, sokan oda gyültek,
S akaratlanul is közéje vegyültek
Az imádkozó és éneklő tömegnek;
Hatalmasan zengett: „Dicsőség Istennek.”
Igy történt nem egyszer. S nehány év multával
A Fekete ember szent buzgóságával
Tele volt a népnek szája a vidéken,
Csüggött rajta a nép, mint madár a lépen.
Nem csak hogy gyökeret és fahéjat evett,
Hanem róla ezer mesét emlegetett…
(A hagyomány róla annyit följegyeze,
Hogy bármely lópatkót eltört erős keze;
És hogy átlyukasztá az új szántóvasat
Nyilával: az róla, mint igaz, fenmaradt.)…
Némelyek azonban kötve hittek neki;
Mivel róla néha nem tudhatta senki
Hónapokig is, hogy hol járkel utjában,
S mért bolyong annyit a halottak honában…
Elég az hozzá, hogy a többség dicsérte;
S vérét is ontotta volna ha kell, érte.

IX.
Ezen időszakban – száznegyvenöt évig -
Török rablánc csörgött a nemzeten végig.
Ha ma egy vidékről lehullt a rabjárom,
Holnap foglaló had dult már a határon;
Ha ma a szabadság dicső napja sütött;
Holnap a szolgaság rémórája ütött.
És, ha ment vala is az ország egy része,
Ott is lüktetett a közbú érverése;
Átjajdult az egész hazán a fájdalom;
Ádria, Kárpát s a Mohácsi sírhalom
Bús viszhangot adott, jobb és baloldalon…
Megismerszett a vész a csalogánydalon…
A jó búza mellett megterem a konkoly,
Még a szinmézben is akad egy kis sonkoly;
Csoda-e tehát, ha szeretett hazánknak
Fiai közt roszak is találkozának!?
Kik a honszerelmet ábrándnak tartották,
S a rút önérdeknek buzgón pártját fogták;
Magyaroknak hivják, vagy Hottentottáknak,
Kincs-szomjukban azzal mit se gondolának;
A hol jól volt dolgok, ott volt a hazájok;
De ritka volt, kit meg nem fogott az átok…
De, hogy ne keritsek neki nagy feneket:
A Tisza partjánál Szolnokvára felett,
Török uralomnak cimere, jelképe;
A fél hold világa büszke fényben ége.
A szolnoki bég sok magyarnak tőrt vetett,
Ha fegyver nem győzött, cselt, ármányt keresett.
Fájdalom, hogy sokszor a Török kincséért,
Magyar ember ontá a magyar nemes vért!
Ama szent embert is – oh, ki hitte volna?!
Levette lábáról a Töröknek zsoldja…
Látva ugyanis, hogy rá az okosabbak
Cifra tetteiért már keveset adnak,
Önzésből, vagy miből – föltette magában,
Hogy nagy kárt teend a szép Magyarhazában…
Azt hirdeti hát, hogy őt küldte az isten,
Hogy a Török többé ne pusztitson itten;
A mint meg van irva, - köz hielem vala -
Ment lesz a Töröktől a szép Magyarhaza…
S kevés idő alatt, Debrecen tájáról
Összegyült serege kétezeret számol.
Kik a szent életű embernek beszédét, -
Számitásba véve nagy testi erejét -
Szent irásnak vették; s magok zsoldján éltek;
Vélték: ily vezértől zsoldot kérni vétek.
Szoros rendet tartott a Fekete ember:
Dobokat veretet minden estve s reggel;
Mire minden ember pontosan kirukkolt,
S hoszu ima közben folyvást térden guggolt.
A ki fajtalan szót,vagy káromlást ejtett,
Vagy elcsapatott, vagy máskép büntettetett.
De mind a mellett is elnézte szívesen,
Hogy serege ötön, tizen marhát veszen…

X.
Midőn már meg volt az ilyféle fegyelem, -
Mivel hiányzott még a dicsőségelem:
Hadi tervet csinált,melynek is főpontja
Az vala, hogy Szolnokvárát földig rontja;
De előbb Bala Szent Miklós fala dúl le,
A hol a Töröknek megsül csontja, bőre…
E nagy hadi tervvel elindul hadával,
Megtiltván, hogy vigyen valaki magával
Bármi ennivalót; mert – ugymond – az isten
Eltartja azt mindig, a ki benne hiszen…
És imé időn már jól megéhezének,
S gyomruknak nem használt a fenhangzó ének:
Az úton tömérdek enni valót leltek;
Neki vidámodott szomorkodó lelkek…
Már már látták földig lerontva a várat;
Bennök a sikerről dönthetlen  hit támadt.
Majd, midőn Bala Szent Miklós alá értek,
Egy kevéssé ugyan inogott a térdek, -
De midőn láttak, hogy tűzbe borult a vár:
Bátran kiabálták: a Törökre jaj vár!
Várták, hogy a jóslat tovább is bételik,
S a lángok a török sereget elnyelik.

XI.
De im a jó kedvnek csakhamar vége lesz;
Mert bekövetkezett a fekete leves.
Megdördül az ágyúk iszonyú moraja,
Már a rémülés is a földhöz vagdalja
A szent vitézeket; fölkelnek és futnak,
De mindenütt ágyúk éhtorkába jutnak.
S azok a goromba törökök kitörnek,
És az öldöklésben valóságos szörnyek…
Cifra komédia a háborújáték,
Ha a félsz diktálja a bús retirádét;
Midőn a nótát a fülbe ágyú sugja:
Bebúnék az ember a kis fúrúlyukba;
Midőn fölé súlyos ólom-labdát vernek,
Nincsen kedve, hozzá kapni az embernek…
A Fekete ember népe azt sem kérdte,
Hogy: mi ez? Hanem szétszaladt, mint a csirke.
A ki el nem esett, pajtását se várta,
Hanem szedte, vette a sátorfát-hátra…
A seregből alig maradt meg száz ember,
A mint megszámlálták egymást másnap reggel.
A vezérre átkot, szitkot kiabáltak;
De megölni koránt sem valának bátrak;
Látva, hogy kardvágást kapott balkarjába:
Árúlás nem ötlött senkinek agyába.
Pedig a Töröknek jó pénzért előre
El vólt adva e nép kikészített bőre…
A Fekete ember magát mentegette,
Hogy e csapás, okát abból merítette:
Mert bennök gyenge volt a sükernek hite,
s gazdag zsákmányra várt népe mindegyike…
Ujra hirdeté, hogy uj szerencsét próbál,
s biztos győzelemről fejével is jót áll;
Alig találkozott ám ember a gáton,
Szemébe mondták: haj! Nem szedsz rá barátom!
Azok pedig, a kik hívei maradtak,
Szükséget szenvedtek, mint az éhmadarak…
A vezér magába szállt, s így okoskodott:
Itt magamért kell megfontolni a dolgot;
Ezen emberektől nem szabadulhatok;
A szolnoki bégtől meg mit se várhatok,
Mert nem állithatok második sereget,
Melyet leölhessen, mint sas a verebet…
Két karó közé volt akadva a fickó:
Ilyenkor a kisebb veszedelem is jó.
Hogy tehát – míg a sors jobb szerencsét mutat -
Eleség-szerzésre nyerjen biztos útat:
Beküld Debrecenbe - mely alatt portyászott, -
Tudva, hogy van tej, vaj, és elég kalács ott, -
Hogy a biró küldjön elég eleséget
Táborának; be nem vesz semmi mentséget…
Duskás Ferenc a főbiró ő kigyelme -
Kiben magyar volt a szív s éles az elme -
A követeket a mint végig hallgatta:
„Nekem nem parancsol – mond – az isten adta;
Hordjátok el innen magatokat szépen,
Most is csak a vendég jogot nézem épen,
Hogy ily gyászvitézek követelni mernek!;
Sokat kell dolgozni az igaz embernek,
Mig megkeresheti a napi kenyeret;
Nem arathat itt, a ki nem szántott vetett.”
A savanyú almát lenyelve elmentek,
Mondva a szűr alól: „Meglakolnak kentek!”

XII.
A Fekete ember, ezen izenetre,
Fekete homlokát sűróün ráncba szedte.
S harminc emberével, - kiket Isten lelke Néven h ívott, - istent imigy böcsmérelte -
Bemegy Debrecenbe, hogy onnan zsákmányt hoz,
S Kardos József uram piaci házához
Beszáll; a ki is ott buzgó egyházfi volt;
S ennek nevével elhívatja a bírót…
Szidja káromítja; a bíró meg vissza;
Ütné; de a bíró pofon kanyarítja.
Majd a párviadal egyenetlenné lőn;
A sok Isten lelke a zajra előjön;
És az ezüst hajfürt-koszoruzta bírót,
Ki e híres város első embere volt,
Verik, marcangolják; s a vezér szavára
Felakarják kötni a kapufélfára…
De Kardos uram nem volt rest s buta ember,
Látva, hogy a dolog nem úgy megy, a mint kell,
S tudva, hogy  rablók fölötte vigyáznak,
És a kapun senkit csak ki se bocsátnak:
Az urcára néző ablakon keresztül
Dugta ki két kisebb fiát mindenestől,
Kik apjuktól jól megtanulván a leckét:
A bíró családját hűn értesítették;
És midőn a rablók tettök koronáját
Fel akarták tűzni: hallják a nagy lármát.
Betört a fegyveres nép a házudvarra;
Verték a rablókat, ki jobbra, ki balra,
S megszabaditák jó birájuk életét;
Ki is megfordítván előbbi szerepét,
Midőn a sok rabló vérében fetrengett:
A piac közepén egy fát leveretett;
S az igazság karját pihenni sem hagyta:
A vezért a fára felmagasztaltatta…
***
A Fekete ember oly jól illett arra,
Mint virúló fára a megérett alma…
Az álnok embernek hada így veszett el;
Nem siratta őt meg senki egy könycseppel…
De siratta a nép, családi körökben
Gyermekeit, sötét gyászba öltözötten.
A munkabíró kéz, az ifju nemzedék
Elfogyott; s elpusztult a viruló vidék,
Melyen annyiszor dult a török s tatár had;
S a hol annyi vér és annyi könyü árat…
Boldogfalva ujra hanyatlásnak indult,
Mert a rabló banda folyvást vidékin dult.
S az volt a megrázó csapás, hogy a métely
Épen szülötte volt: Karácsondy Gergely.
Mert, habár nem leltek útlevelet nála -
A mai útlevélrendszer még nem álla -
Ráismertek, mivel a Szolnoki bégnek
Levelei voltak bélése zsebének. -
De hogy egészen elmondjam utoljára:
Midőn KARÁCSONDY MIHÁLYNAK bandája
Felgyujtá a falut s a templom leégett,
s a vezér halállal lakolt bűne végett:
Egy erős rabló, a vezér hű embere,
Mentette meg fiát, és elnyargalt vele;
Önnön hazájába Nagybányára vitte,
Hol mindenki saját gyermekének hitte.
A fiu se tudta, hogy ki volt az apja,
Mig huszadik évét jól megnem haladta;
Ekkor a vén rabló, halálos ágyában, -
Rajtok kívül senki sem volt a szobában, -
Fölfedé a titkot; s erős eskü mellett,
Az ifju legénynek felfogadni kellett:
Hogy meglátogatja  atyja mohos sirját;
S mind addig nem fedi fel, hogy kinek hivják,
Mig véres boszút nem áll apja hamváért,
s apja éltéért el nem veszti sok százét…
Az ifju ezt tudva, egy eszmének éle,
Melynek véres boszu volt hossza és széle.
Évtizedeken át készült ravasz ésszel:
Nem gondolva bajjal, semmiféle vésszel,
Hogy még távolról sem sejthesse valaki:
Hogy lelkében minő tervet forrala ki…
Tanult titkon; böjtölt és élt szent életet,
Midőn maga körül bámulókat sejtett.
Megveté nagyapja egész hagyományát,
Hogy így minden inkább gondolja halálát;
(Úgy, hogy Debrecen, őt régen holtnak vélve,
Végrendeletbeli jogaival éle…)
Terve, mint a lassu méreg bizton munkált;
S fájdalom! Kivitte a felvállalt munkát.
És derék nagyatyja végrendeletének
Legszebb pontjai így be nem telhetének…
Karácsondy Gergely ily kuruc legény volt.
Feketébb volt lelkén, mint arcáján a folt.
*
Ily szörnyű csapások Boldogfalva népét
Lassanként pusztiták és megtizedelték.
És a megmaradtak szegényekké lettek,
Kik is Debrecenbe költözködni kezdtek; -
Eleltünedezvén végre a házhelyek,
Debrecenben nyertek aztán belső telket.
Mert Debrecen város tanácsa nem késett
Cselekedni, hanem erszényébe nézett;
S a Szepesyektől  falu határát
Megvevén, - jó pénzben kifizette árát. -
S azon tér, melynek ma neve: Miklós utca,
Úgy hevert az előtt, mint lakatlan puszta. -
Azoktól, kik akkor költözködtek bele:
Boldogfalvi utca lett az első neve.
***
Széles temetője ama faluromnak
Most könnyen beillik kis paradicsomnak:
Hol egyenetlenség s döghalál pusztított:
Most remek gyümölcsös s szőllős kert virít ott.
Egykori lakói ha feltámadnának,
Szörnyü változását látnák a határnak:
A falu egykori szélén,talán épen
A temető felett, az uj vasút mégyen,
Mely Pesthez Debrecent oly közellé tette;
A mi szent ohajtás vala országszerte;
S hol hajdan sivító vihar szele zúgott:
Repülő gőzösök szárnyverése zúg ott.

Forrás: Oláh Károly: Boldogfalva Karácsondyak. Költői beszély XII. énekben. Debrecenben, kiadja Telegdy K. Lajos 1858.