ELŐSZÓ
Kora ifjúságom óta újabbi költőink közt legjobban kedveltem Vajda Jánost. Úgy a hazai, mint a külföldi írók között alig van egy-kettő, ki oly mélyen hatott volna reám érzelmeivel és gondolataival, mint ő. Az ő végtelenséggel küzdő eszméi ellenállhatatlan erővel nyomultak agyamba s férfias fájdalma szívemet legtitkosabb részében is átaljárta. S ami a mű belső értékének legbiztosabb jele, akárhányszor olvasom is költeményeit, a hatás nem csökken, sőt fokozódik. Csakis a világirodalom legtragikusabb, mélységes eszmékkel leginkább terhelt művei, Shakespeare néhány szomorújátéka, Goethe Faustja, Madách Ember tragédiája, Kemény Zsigmond egy-egy regénye hagyott oly mély nyomokat lelkemben, mint Vajda költészete.
Amint munkáival megismerkedtem, felébredt bennem az érdeklődés a költő személye iránt is. E kérdés után való kutatásomnak: kicsoda az a Vajda? – eredménye e tanulmány.
Munkám nem kevés fáradtsággal járt. Tudtam, tisztán műveinek szelleméből következtetve, meg voltam győződve róla, hogy őhozzá magához hiába fordulok adatokért. Meg sem kíséreltem. Pár évvel ezelőtt végre kész volt egy kis munkám róla. A kiadásra vállalkozott író oda is adta a költőnek, ki úgy látszik, átolvasta, mert itt-ott igazított életrajzi részén (kéziratom több helyén láthatók javításai). De végre is arra kérte, ne adja ki, mert nem akarja, hogy róla írjanak.
Én nem értvén teljesen a dolgot, felvilágosításért magához a költőhöz fordultam, ki ekkor az alábbi levelet küldte nekem, melyet kegyelettel őrzök:
Amint munkáival megismerkedtem, felébredt bennem az érdeklődés a költő személye iránt is. E kérdés után való kutatásomnak: kicsoda az a Vajda? – eredménye e tanulmány.
Munkám nem kevés fáradtsággal járt. Tudtam, tisztán műveinek szelleméből következtetve, meg voltam győződve róla, hogy őhozzá magához hiába fordulok adatokért. Meg sem kíséreltem. Pár évvel ezelőtt végre kész volt egy kis munkám róla. A kiadásra vállalkozott író oda is adta a költőnek, ki úgy látszik, átolvasta, mert itt-ott igazított életrajzi részén (kéziratom több helyén láthatók javításai). De végre is arra kérte, ne adja ki, mert nem akarja, hogy róla írjanak.
Én nem értvén teljesen a dolgot, felvilágosításért magához a költőhöz fordultam, ki ekkor az alábbi levelet küldte nekem, melyet kegyelettel őrzök:
Kivül:
Tek. Kerekes György tanár úrnak
Homonna helységben
(Zemplén m.)
Belül:
Igen tisztelt kedves tanár Úr!
Kérem vegye tekintetbe agg koromat, roppant elfoglaltságomat, s engedje meg, hogy szíves levelére csak röviden, pár szóval válaszoljak. Mintegy évtized óta legjelesb íróink közül már többen felkértek, egyezzem bele, hogy életem történetét megírják; mindegyiknek azt válaszoltam, amit K. úrnak is, hogy törvény szerint nem akadályozhatom meg, de ha mindamellett rólam életírást adnának ki, nyilatkozni fognék, tudtuk adva a közönségnek, hogy az élet- és jellemrajz az én tudtom, óhajtásom nélkül, sőt akaratom ellenére jelent meg, annak dacára, hogy szerzőt esengve kértem az irat ki n e m adására.
E kijelentés folytán K. úr a kiadástól elállott.
Zempléni úrról annyi való, hogy ő is óhajt írni effélét, de neki sem szolgáltattam adalékokat, melyek nélkül e kérdéses munka helyes megírása teljes lehetetlenség, mert legbensőbb barátaimtól, irodalmunk elsőrendű tehetségeitől is megtagadtam e fölhívás teljesítését.
Üdvözlöm öt szeretettel, tisztelő híve:
E kijelentés folytán K. úr a kiadástól elállott.
Zempléni úrról annyi való, hogy ő is óhajt írni effélét, de neki sem szolgáltattam adalékokat, melyek nélkül e kérdéses munka helyes megírása teljes lehetetlenség, mert legbensőbb barátaimtól, irodalmunk elsőrendű tehetségeitől is megtagadtam e fölhívás teljesítését.
Üdvözlöm öt szeretettel, tisztelő híve:
Vajda János, Kerepesi-út 10.
Kéziratom így visszakerült hozzám s azt a költő említett javítgatásai, törlései alapján kiigazítva, majdnem teljesen átdolgoztam s kibővítve, íme, közrebocsátom, hogy fejezze ki a nagy szellem iránti hódolatomat, hogy minél szélesebb körben irányítsa a költőre a közönség figyelmét, hogy mentse meg, foglalja össze a róla felmerült adatokat az utókor számára.
Mert a belső ösztönön kívül, mely ellenállhatatlanul hajtott a költő közelebbi megismerésére, egyedül csak ez volt célom munkám megírásával. A könnyed, mulattató írókat bárki is megérti: a nagy szellemeket magyarázni kell. Nem szerette, nem művelte a reklámot: halála után az olvasóvilág figyelmébe ajánlani és irodalmi műveit méltatni nem reklám, hanem kötelesség. Legfőbb örömöm és büszkeségem lenne, ha csak egy vésővágással is hozzájárulnék ahhoz az emlékoszlophoz, melyet az utókor az irodalom Pantheonjában állítani fog a nagy költőnek.
Egyik bizalmas fiatal barátja, Palágyi írja, hogy Vajda az utolsó időkben tollba akarta neki életét mondani, de ebben a halál megakadályozta. „Így életének valóban jelentős adatait soha meg nem tudhatjuk. Maga a dicsőült mondotta gyakran, hogy rendkívüli és senki által soha meg nem írt események játszódtak le múltjában.” (Palágyi: Vajda J. emlékezete)
Különben pedig elsősorban legfőbb forrásnak ő maga is műveit tartotta. Belső világa ezekben van meg, a többi csak külső élet. Mivel azonban ez magyarázza, világítja meg azt, ebből is igyekeztem adni, amennyit adhattam. Elsősorban azonban vezérfonalul költészete szolgált életviszonyainak feltüntetésénél és az adatok kritikai elbírálásánál is.
Mert a belső ösztönön kívül, mely ellenállhatatlanul hajtott a költő közelebbi megismerésére, egyedül csak ez volt célom munkám megírásával. A könnyed, mulattató írókat bárki is megérti: a nagy szellemeket magyarázni kell. Nem szerette, nem művelte a reklámot: halála után az olvasóvilág figyelmébe ajánlani és irodalmi műveit méltatni nem reklám, hanem kötelesség. Legfőbb örömöm és büszkeségem lenne, ha csak egy vésővágással is hozzájárulnék ahhoz az emlékoszlophoz, melyet az utókor az irodalom Pantheonjában állítani fog a nagy költőnek.
Egyik bizalmas fiatal barátja, Palágyi írja, hogy Vajda az utolsó időkben tollba akarta neki életét mondani, de ebben a halál megakadályozta. „Így életének valóban jelentős adatait soha meg nem tudhatjuk. Maga a dicsőült mondotta gyakran, hogy rendkívüli és senki által soha meg nem írt események játszódtak le múltjában.” (Palágyi: Vajda J. emlékezete)
Különben pedig elsősorban legfőbb forrásnak ő maga is műveit tartotta. Belső világa ezekben van meg, a többi csak külső élet. Mivel azonban ez magyarázza, világítja meg azt, ebből is igyekeztem adni, amennyit adhattam. Elsősorban azonban vezérfonalul költészete szolgált életviszonyainak feltüntetésénél és az adatok kritikai elbírálásánál is.
BEVEZETÉS
Hozzám hasonló e világon nincsen,
Mindig magamban, egyedül vagyok.
Vajda.
Mindig magamban, egyedül vagyok.
Vajda.
A szabadságharc leveretése után következő szomorú időkben a politikai, társadalmi és az irodalmi élet teljesen megbénult.
Amint az ország lesújtó fájdalmából némileg magához tért, legelőször az irodalom kezdte szárnyait emelgeti. Anyagot a nemrég lezajlott idők eseményei és hősei szolgáltattak.
Legtöbbet foglalkozott a közhangulat, különösen az irodalmi világ Petőfivel, kinek lángszelleme, tüneményes életpályája mindenkiben a legnagyobb tiszteletet és csodálatot ébresztette. Gyulai Pál és Salamon Ferenc a legnagyobb elismeréssel szólottak róla, a magyar líra legkitűnőbb képviselőjének nyilvánították, a nép száján legendák jártak róla.
Az elnyomatás idején a nemzetek kétszeres erővel ragaszkodnak minden faji sajátságukhoz. Ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy Petőfi a nemzet bálványa legyen, mert hisz őbenne látta összpontosítva minden jellemvonását. Az akkor fel-feltünedező lírikusok őt választák eszményképül s mindenbe őt akarták utánozni. Így keletkezett auz úgynevezett Petőfi-iskola, mely azonban eszményképének csak hibáit tudta elsajátítani. E fogyatkozások a példányképnél alig voltak észrevehetők, míg az utánzóknál túlságba víve nagyon is kiríttak s a költészetet teljese kivetkőztették eszményiségéből. A szép gondolatok, nemesebb eszmék, őszinte érzelmek helyett lépten-nyomon póriasságra, üres szólamokra, pongyolaságra, népies sallangok hajhászására találunk.
Körülbelül tíz esztendeig tartott a Petőfi-iskola uralma. Hiába küzdött ellenök a kritika, ez irány magához ragadott minden fiatal költőt. Lisznyai Kálmán,Szelestey László, Spetykó Gáspár, Székely József, Zalár József, Tóth Endre, Tóth Kálmán voltak a nevezetesebb Petőfi-utánzók, közülök a legtöbb hivatottságot, a legigazabb tehetséget s a legnemesebb hangot Tóth Kálmán mutat.
Amint az ország lesújtó fájdalmából némileg magához tért, legelőször az irodalom kezdte szárnyait emelgeti. Anyagot a nemrég lezajlott idők eseményei és hősei szolgáltattak.
Legtöbbet foglalkozott a közhangulat, különösen az irodalmi világ Petőfivel, kinek lángszelleme, tüneményes életpályája mindenkiben a legnagyobb tiszteletet és csodálatot ébresztette. Gyulai Pál és Salamon Ferenc a legnagyobb elismeréssel szólottak róla, a magyar líra legkitűnőbb képviselőjének nyilvánították, a nép száján legendák jártak róla.
Az elnyomatás idején a nemzetek kétszeres erővel ragaszkodnak minden faji sajátságukhoz. Ez a körülmény is hozzájárult ahhoz, hogy Petőfi a nemzet bálványa legyen, mert hisz őbenne látta összpontosítva minden jellemvonását. Az akkor fel-feltünedező lírikusok őt választák eszményképül s mindenbe őt akarták utánozni. Így keletkezett auz úgynevezett Petőfi-iskola, mely azonban eszményképének csak hibáit tudta elsajátítani. E fogyatkozások a példányképnél alig voltak észrevehetők, míg az utánzóknál túlságba víve nagyon is kiríttak s a költészetet teljese kivetkőztették eszményiségéből. A szép gondolatok, nemesebb eszmék, őszinte érzelmek helyett lépten-nyomon póriasságra, üres szólamokra, pongyolaságra, népies sallangok hajhászására találunk.
Körülbelül tíz esztendeig tartott a Petőfi-iskola uralma. Hiába küzdött ellenök a kritika, ez irány magához ragadott minden fiatal költőt. Lisznyai Kálmán,Szelestey László, Spetykó Gáspár, Székely József, Zalár József, Tóth Endre, Tóth Kálmán voltak a nevezetesebb Petőfi-utánzók, közülök a legtöbb hivatottságot, a legigazabb tehetséget s a legnemesebb hangot Tóth Kálmán mutat.
Minden lírikus amellett, hogy az általános emberi érzelmeket fejezi ki, egyszersmind kifejezője saját belső világának és kora eszméinek és érzelmeinek. Petőfi fellépése idején a demokrata irány uralkodott s valóban az ő lantján a népies irány jut kifejezésre. Aranyban ez öntudatos művészivé tökéletesedvén, mintegy befejeződik. Olyan költőt, aki ez irányt még magasabbra tudná fejleszteni, elképzelni sem tudunk, hiszen olyan sem akadt, aki irodalmunk három (Petőfi, Tompa, Arany) dicsőségét megközelíteni tudta volna. Pedig mindenik sok jeles tehetséget vont a maga körébe.
Éppen ez utánzók, a nagy szellemek e követői mutatják, hogy líránkon még most is a népies irány uralkodik. Pedig a nemzet érzelmi és eszmevilágában már nagy fordulat állott be. A népuralmi eszmék átalakítván, újjászülvén a politikai, társadalmi, anyagi és irodalmi életet, a nemzet léte biztosítva van s ma nem azért küzdünk már, hogy megéljünk, hanem hogy az újabb kor eszméinek megértése által a kor színvonalára, a vezérnépek közé emelkedjünk s környezetünk felett uralkodó helyzetet foglaljunk el.
Még a Petőfi-iskola idején lépett föl egy költő, aki kezdettől fogva teljesen önálló úton haladt s a népieskedőkkel szemben éppen a mindenáron való népieskedést kerülte, a felszínes érzelmek éneklői között éppen igaz, mély érzelmével és tartalmasságával tűnt föl. Az általános pangás idején az egyedüli, aki emelkedést mutat, aki irodalmunkat tovább vitte. Nem tagadta meg a múltat, nem szakított azzal, hanem felhasználva vívmányait, folytatta azt s amellett, hogy erős nemzeti érzés hatja át, a legújabb kori élet hangjait, színeit, hangulatait, alakjait, küzdelmeit, érzelmeit, összhangzatát, ellentmondásait fejezte ki.
Ez a költő Vajda János.
Éppen ez utánzók, a nagy szellemek e követői mutatják, hogy líránkon még most is a népies irány uralkodik. Pedig a nemzet érzelmi és eszmevilágában már nagy fordulat állott be. A népuralmi eszmék átalakítván, újjászülvén a politikai, társadalmi, anyagi és irodalmi életet, a nemzet léte biztosítva van s ma nem azért küzdünk már, hogy megéljünk, hanem hogy az újabb kor eszméinek megértése által a kor színvonalára, a vezérnépek közé emelkedjünk s környezetünk felett uralkodó helyzetet foglaljunk el.
Még a Petőfi-iskola idején lépett föl egy költő, aki kezdettől fogva teljesen önálló úton haladt s a népieskedőkkel szemben éppen a mindenáron való népieskedést kerülte, a felszínes érzelmek éneklői között éppen igaz, mély érzelmével és tartalmasságával tűnt föl. Az általános pangás idején az egyedüli, aki emelkedést mutat, aki irodalmunkat tovább vitte. Nem tagadta meg a múltat, nem szakított azzal, hanem felhasználva vívmányait, folytatta azt s amellett, hogy erős nemzeti érzés hatja át, a legújabb kori élet hangjait, színeit, hangulatait, alakjait, küzdelmeit, érzelmeit, összhangzatát, ellentmondásait fejezte ki.
Ez a költő Vajda János.
SZÜLEI, IFJÚSÁGA
Született 1827. évi május hó 5-én Pesten; de gyermekkorát Fehér-megye éjszak-nyugoti részén, a Vaál folyó völgyében fekvő Vaálban töltötte. Atyja, Vajda Endre uradalmi erdész volt Ürményi országbírónál, anyja Veleczky Lidia. A család – a szülők, három leány és két fiú – a község mellett lévő, az úgynevezett Vadász-v9ölgyben fekvő magános vadászépületben lakott.
Atyja egyszerű szolgalegény sorsból küzdötte föl magát főerdésznek. Magas, szálas, szép ember volt. Önérzetes, nemes hajlamú, eszes, művelt ember lett belőle, ki különösen a becsületre adott sokat. Fizetése nem volt ugyan nagy, mindössze 100 váltóforint, de szép nagy lakóháza előtt egy hold gyümölcsös-, virágos-, mögötte két hold konyhakert volt, hol minden bőven megtermett. A kis fürge mezítlábas János gyerek kosárszámra hordta a zöldséget, ugorkát, zöldbabot a konyhára.
Az erdőszélen szántóföldet is kapott az uraságtól. Rendesen három-négy tehenet tartott, malaca egy ízben annyi volt, hogy külön kanászgyereket kellett fogadni melléjök. Különösen szerette a szép lovakat, sokszor öt-hat vásárt is bejárt, hogy összeillő párt találjon. Kerülőknek a legszálasabb embereket válogatta össze, magas, nyílt szívű, bátor embereket. Hajnalban, néha már éjfélkor begyűltek és sorakoztak a tornácon. Egy-két öregebbel kezet fogott s vagy együtt indultak az erdőbe, vagy átvették a parancsot. Orvvadászok, fatolvajok, éjjeli legeltetők ellen egész haditerveket főztek ki néha. Mert az urasági erdőt szent helynek tartotta, hova idegennek még imádkozni sem szabad járni.
Hogy a családban mily meleg viszony uralkodott, mutatja a szüleiről írt ez a néhány sor:
Atyja egyszerű szolgalegény sorsból küzdötte föl magát főerdésznek. Magas, szálas, szép ember volt. Önérzetes, nemes hajlamú, eszes, művelt ember lett belőle, ki különösen a becsületre adott sokat. Fizetése nem volt ugyan nagy, mindössze 100 váltóforint, de szép nagy lakóháza előtt egy hold gyümölcsös-, virágos-, mögötte két hold konyhakert volt, hol minden bőven megtermett. A kis fürge mezítlábas János gyerek kosárszámra hordta a zöldséget, ugorkát, zöldbabot a konyhára.
Az erdőszélen szántóföldet is kapott az uraságtól. Rendesen három-négy tehenet tartott, malaca egy ízben annyi volt, hogy külön kanászgyereket kellett fogadni melléjök. Különösen szerette a szép lovakat, sokszor öt-hat vásárt is bejárt, hogy összeillő párt találjon. Kerülőknek a legszálasabb embereket válogatta össze, magas, nyílt szívű, bátor embereket. Hajnalban, néha már éjfélkor begyűltek és sorakoztak a tornácon. Egy-két öregebbel kezet fogott s vagy együtt indultak az erdőbe, vagy átvették a parancsot. Orvvadászok, fatolvajok, éjjeli legeltetők ellen egész haditerveket főztek ki néha. Mert az urasági erdőt szent helynek tartotta, hova idegennek még imádkozni sem szabad járni.
Hogy a családban mily meleg viszony uralkodott, mutatja a szüleiről írt ez a néhány sor:
Meglátogattam szülőimet,
Csupa sziv volt mind a két öreg;
Annyit elcsókoltak képemen,
Majd elállt belé lélekzetem.
Csupa sziv volt mind a két öreg;
Annyit elcsókoltak képemen,
Majd elállt belé lélekzetem.
A természet szépsége, az elszigetelt élet kitörülhetetlen nyomokat hagyott lelkében s a legnagyobb mértékben hatott érzelmi világának kialakulására. Innen magyarázható a természetért aló rajongása s a zajos élettől való visszahúzódása.
Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában végezte, gimnáziumba előbb Székesfehérvárott, majd Pesten járt, ahol be is fejezte. Ez időben, 1842-ben választották meg Vajda Pétert a pesti ág. ev. gimnázium ideiglenes tanárává. János két évig nála lakott s házigazdája szintén jelentékeny hatással volt rá.
Jó természetű, komoly gyermek volt, tanulni szeretett, anyját igen szerette és szavára mindig hallgatott. A szünidőkben vagy az erdőben bolyongott és vadászott, vagy a padláson a l m-lomok közük a régi könyveket kereste elő és azokat bújta. Atyja éppen ezért papnak szánta. De a fiúnak e terv nem tetszett, a csendes pálya helyett valami rendkívülire vágyott. Benne is fölébredett az az ábrándos törekvés, ami megszállotta Petőfi és Aranyt is.
A lelkében beállott fordulatot maga Vajda a következőképpen mondja el: „Életemnek legboldogabb ideje gyermekkorom volt, erre mindenkor örömmel gondolok vissza. Otthon Vaálban, atyámnál oly bőségben éltem, hogy utóbb a jólétet meg is untam és megszöktem színésznek, hogy ne csak tejben-vajban fürödjem hát mindig, hanem próbáljak nyomorúságot és éhséget is. Látni, utazni, tapasztalni, koplalni vágytam. Azt gondoltam, hogy ne csak Székesfehérvárt és Pestet ismerjem, hanem hadd lássam az Alföldet és annak parasztnépét is, a Kunságot, melyet Petőfi oly fényesre aranyozott költészetével.”
1845-ben csapott fel színésznek s 15 hónapig tartott kóborlása. Bekalandozta az Alföldet, Bácskát, Kunságit, a felső megyéket, Mármarost és Erdélyt. Vágyott a nyomorúságra, most bőven volt benne része. De jókedvét nem vesztette el s ezért a fehér-piros képű Jánoska (így hívták) a színészek közt általános kedveltségnek örvendett. Különösen egy vén színész szerette, kinek komor hangulatát gyakran felderítette.
Békésen történt meg először vele, hogy nem volt mit ennie. Lakásában a hársfapadon heverészett; dél felé járván az idő, éppen azon jártatta eszét, mit szólana most anyja-apja, hogyha tudná, hogy nincs mit ennie: mikor vén barátja belépett hozzá, nagy mogorván panaszkodva, hogy egy krajcárja sincs és sehova sem hívták meg ebédre. A fiú jót nevetett az öreg dohogásán és siralmas ábrázatán s a nevetés nemsokára erre is átragadt.
Népies hajlamaihoz képest – az időben az ifjúságon általában uralkodtak ez érzelmek – mint színész a hetyke betyárt és parasztlegényt, a csikóst és verbunkost szerette játszani. Valami kiváló képessége nem volt a színi pályához; de azért Török-Szent-Miklósón mégis nagy sikert aratott. A Két pisztolyt akarták adni, de Hugli borbély szerepére hiányzott az ember (a társaság nyolc férfiból és négy nőszemélyből állott); Vajda még Pestről ismervén a darabot, ajánlkozott a szerepre. Ekkor történt meg vele először és utoljára, hogy a közönség megtapsolta.
Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában végezte, gimnáziumba előbb Székesfehérvárott, majd Pesten járt, ahol be is fejezte. Ez időben, 1842-ben választották meg Vajda Pétert a pesti ág. ev. gimnázium ideiglenes tanárává. János két évig nála lakott s házigazdája szintén jelentékeny hatással volt rá.
Jó természetű, komoly gyermek volt, tanulni szeretett, anyját igen szerette és szavára mindig hallgatott. A szünidőkben vagy az erdőben bolyongott és vadászott, vagy a padláson a l m-lomok közük a régi könyveket kereste elő és azokat bújta. Atyja éppen ezért papnak szánta. De a fiúnak e terv nem tetszett, a csendes pálya helyett valami rendkívülire vágyott. Benne is fölébredett az az ábrándos törekvés, ami megszállotta Petőfi és Aranyt is.
A lelkében beállott fordulatot maga Vajda a következőképpen mondja el: „Életemnek legboldogabb ideje gyermekkorom volt, erre mindenkor örömmel gondolok vissza. Otthon Vaálban, atyámnál oly bőségben éltem, hogy utóbb a jólétet meg is untam és megszöktem színésznek, hogy ne csak tejben-vajban fürödjem hát mindig, hanem próbáljak nyomorúságot és éhséget is. Látni, utazni, tapasztalni, koplalni vágytam. Azt gondoltam, hogy ne csak Székesfehérvárt és Pestet ismerjem, hanem hadd lássam az Alföldet és annak parasztnépét is, a Kunságot, melyet Petőfi oly fényesre aranyozott költészetével.”
1845-ben csapott fel színésznek s 15 hónapig tartott kóborlása. Bekalandozta az Alföldet, Bácskát, Kunságit, a felső megyéket, Mármarost és Erdélyt. Vágyott a nyomorúságra, most bőven volt benne része. De jókedvét nem vesztette el s ezért a fehér-piros képű Jánoska (így hívták) a színészek közt általános kedveltségnek örvendett. Különösen egy vén színész szerette, kinek komor hangulatát gyakran felderítette.
Békésen történt meg először vele, hogy nem volt mit ennie. Lakásában a hársfapadon heverészett; dél felé járván az idő, éppen azon jártatta eszét, mit szólana most anyja-apja, hogyha tudná, hogy nincs mit ennie: mikor vén barátja belépett hozzá, nagy mogorván panaszkodva, hogy egy krajcárja sincs és sehova sem hívták meg ebédre. A fiú jót nevetett az öreg dohogásán és siralmas ábrázatán s a nevetés nemsokára erre is átragadt.
Népies hajlamaihoz képest – az időben az ifjúságon általában uralkodtak ez érzelmek – mint színész a hetyke betyárt és parasztlegényt, a csikóst és verbunkost szerette játszani. Valami kiváló képessége nem volt a színi pályához; de azért Török-Szent-Miklósón mégis nagy sikert aratott. A Két pisztolyt akarták adni, de Hugli borbély szerepére hiányzott az ember (a társaság nyolc férfiból és négy nőszemélyből állott); Vajda még Pestről ismervén a darabot, ajánlkozott a szerepre. Ekkor történt meg vele először és utoljára, hogy a közönség megtapsolta.
Tapasztalván – koplalván – eleget, engedett a fiok elzüllését restellő szülők unszolásának és hazatért. A boldog otthonban kipihenvén a színészi pálya fáradalmait, eleget vadászgatván és mélázgatván az erdőben, apja az egyik uradalom kasznárjához és barátjához nevelőnek adta. De e minősége csak pár hóig tartott. Miután e pályához nem sok hajlandóságot tanúsított, a kasznár a főhercegi uradalomba gyakornoknak ajánlotta. Nagy szerencse volt ez; de a nyugtalan embert untatta a gazdálkodás, csakhamar szakított e pályával is.
Első verse 1844-ben Frankenburg Adolf lapjában, az Életképekben jelent meg. Most a Pesti Divatlapba (szerkesztette Vahot Imre) írogatott. Versei nagy hatást keltvén, a szomszéd dobosi nemesek, több kocsival, fölkeresvén őt, elvitték mulatni a vendéglőbe és egész éjjel szavaltatták. E siker és ünnepeltetés annyira elragadta a fiatal költőt, hogy minden apai engedély nélkül, mondhatni szökve ment Pestre. Pénze kifogyván, Vahot Imrét, az akkori fiatal nemzedék gyámapját kereste föl, hogy segítse valami hivatalba.
A Gazdasági Egyesületben éppen egy gyakornoki állás volt üresedésben, csakhogy ennek igazgatójával, Török Jánossal Vahot haragban volt. Azonban feláldozta haragját, megírta az ajánló levelet, aminek aztán meg is lett a kellő hatása. A főnök ugyan konzervatív párti, a gyakornok a legszélsőbb ellenzéki volt; de azért szépen megfértek együtt. Az ifjú a főnökben a zsenialitást, az erélyt és munkakedvet becsülte, a főnök gyakornokában a tüzet, lelkesedést s költői képességét. Hogy egyébiránt Törökből sem hiányzott a fiatalos jókedv, a kalandosság, különlegesség iránt való hajlam, mutatja a következő eset:
Első verse 1844-ben Frankenburg Adolf lapjában, az Életképekben jelent meg. Most a Pesti Divatlapba (szerkesztette Vahot Imre) írogatott. Versei nagy hatást keltvén, a szomszéd dobosi nemesek, több kocsival, fölkeresvén őt, elvitték mulatni a vendéglőbe és egész éjjel szavaltatták. E siker és ünnepeltetés annyira elragadta a fiatal költőt, hogy minden apai engedély nélkül, mondhatni szökve ment Pestre. Pénze kifogyván, Vahot Imrét, az akkori fiatal nemzedék gyámapját kereste föl, hogy segítse valami hivatalba.
A Gazdasági Egyesületben éppen egy gyakornoki állás volt üresedésben, csakhogy ennek igazgatójával, Török Jánossal Vahot haragban volt. Azonban feláldozta haragját, megírta az ajánló levelet, aminek aztán meg is lett a kellő hatása. A főnök ugyan konzervatív párti, a gyakornok a legszélsőbb ellenzéki volt; de azért szépen megfértek együtt. Az ifjú a főnökben a zsenialitást, az erélyt és munkakedvet becsülte, a főnök gyakornokában a tüzet, lelkesedést s költői képességét. Hogy egyébiránt Törökből sem hiányzott a fiatalos jókedv, a kalandosság, különlegesség iránt való hajlam, mutatja a következő eset:
Egy alkalommal a pozsonyi országgyűlésre kellett utaznia s elhatározta, hogy pontban éjjel 12 órakor fog átkelni az éppen akkor zajló Dunán. Négy fiatalember, köztük Vajda csatlakozott hozzá. Jó pénzért hajósokat fogadva, a kitűzött időben elindultak. Koromsötét volt s annyira hideg, hogy itt-ott ismét jégkéreg képződött a vízen. Ezt hasítva s a zajló, úszó jégtáblák által ide-oda taszigálva haladtak egy darabig; de végre is megrekedtek a jégtorlaszok közt. Fél 1-től reggeli 4 óráig voltak e kétségbeesett helyzetben; ekkor ismét evezhettek. Öt órakor szállottak partra s azonnal vendéglőbe siettek, hogy meggémberedett tagjaikat fölmelengessék.
Irodalmi munkássága folytán neve kezdett népszerűvé válni. Jókai, Vas Gereben, Degré, Lanka, Lisznyai baráti körükbe fogadták. Gyakran megfordult Petőfi társaságában is, a valódi barátságot azonban nem engedte köztük kifejlődni az a csodálat, amellyel a nagy költő iránt viseltetett s ami ezt feszélyezte. Különben az ifjúság minden mozgalmában részt vett. 1847-ben roppant küzdelem folyt Kossuthnak pesti követté leendő választása körül. Ő is ott volt a Komlóban és a vármegyeház udvarán, két nap és két éjjel tartotta szóval a szavazókat.
Tagja volt ama kis körnek, mely március 15-ét csinálta s kik közül ma már csak ketten (Jókai és Dobsa) élnek. Bár nem volt egyetemi hallgató, tagja volt a 30-as bizottságnak is, melyet a magyar egyetem a bécsihez küldött.
Kitörvén a szabadságharc, 1848 nyarán egy szabadcsapatba lépett s mint saját költséges önkéntes ment le az al-dunai sereghez. Az első ágyútüzet augusztus 19-én állotta ki, mikor a szerbektől Szent-Tamást akarták elfoglalni. A szerbek azonban e tervről jó előre értesülvén, úgy megerősíték táborukat, hogy az ostrommal föl kellett hagyni.
Ezután Pestre sietett, hogy a rendes honvédseregbe álljon, de megbetegedvén, kénytelen volt hazamenni Vaálba. Éppen lábadozott, amikor innen alig félórányira Pákozdnál Jellasics seregét szétverték. Az ágyúszó roppant harcvágyat ébresztett benne, alig várta, hogy ismét egészséges legyen, azonnal Pestre ment. A Károly-kaszárnyában Pándi ezredes sorozóelnök kérdezte, mi akar lenni. Mivel éppen ez időben felszólalások történtek, hogy érdemtelenek egyszerre tisztekké lettek s mivel becsvágya volt, hogy saját erejéből emelkedjék, csak közkatona akart lenni. Hiába akarta rábeszélni az ezredes, ő megmaradt szándéka mellett.
A 24-dik gyalogos zászlóaljba osztották, Nagy-Becskereken esküdött föl. Több apróbb csatározásban vett már részt, mikor december 31-én, éppen Szilveszter napján roppant h idegben Pancsova ostromára indultak. Január 4-én Franzfeld faluba értek s mint őrmestert, őt rendelték ki néhány társával együtt előőrsnek. Egész éjjel hiába várták, hogy felváltság őket. Irtózatos hideg s vidék teljesen néptelen volt, tüzet raktak, hogy meg ne fagyjanak. Vagy megfeledkeztek róluk, vagy eltévedt és megfagyott az őrjárat.
Hajnalra türelmök már végképp elfogyott. Attól is félve, hogy a seregtől elmaradnak, mire sem vára, Pancsova felé indultak. Mikorára odaértek, vége volt a csatának, a magyar csapat visszaveretvén, éppen a legrendetlenebb futásnak eredt s a futók őket is magukkal ragadták.
Irodalmi munkássága folytán neve kezdett népszerűvé válni. Jókai, Vas Gereben, Degré, Lanka, Lisznyai baráti körükbe fogadták. Gyakran megfordult Petőfi társaságában is, a valódi barátságot azonban nem engedte köztük kifejlődni az a csodálat, amellyel a nagy költő iránt viseltetett s ami ezt feszélyezte. Különben az ifjúság minden mozgalmában részt vett. 1847-ben roppant küzdelem folyt Kossuthnak pesti követté leendő választása körül. Ő is ott volt a Komlóban és a vármegyeház udvarán, két nap és két éjjel tartotta szóval a szavazókat.
Tagja volt ama kis körnek, mely március 15-ét csinálta s kik közül ma már csak ketten (Jókai és Dobsa) élnek. Bár nem volt egyetemi hallgató, tagja volt a 30-as bizottságnak is, melyet a magyar egyetem a bécsihez küldött.
Kitörvén a szabadságharc, 1848 nyarán egy szabadcsapatba lépett s mint saját költséges önkéntes ment le az al-dunai sereghez. Az első ágyútüzet augusztus 19-én állotta ki, mikor a szerbektől Szent-Tamást akarták elfoglalni. A szerbek azonban e tervről jó előre értesülvén, úgy megerősíték táborukat, hogy az ostrommal föl kellett hagyni.
Ezután Pestre sietett, hogy a rendes honvédseregbe álljon, de megbetegedvén, kénytelen volt hazamenni Vaálba. Éppen lábadozott, amikor innen alig félórányira Pákozdnál Jellasics seregét szétverték. Az ágyúszó roppant harcvágyat ébresztett benne, alig várta, hogy ismét egészséges legyen, azonnal Pestre ment. A Károly-kaszárnyában Pándi ezredes sorozóelnök kérdezte, mi akar lenni. Mivel éppen ez időben felszólalások történtek, hogy érdemtelenek egyszerre tisztekké lettek s mivel becsvágya volt, hogy saját erejéből emelkedjék, csak közkatona akart lenni. Hiába akarta rábeszélni az ezredes, ő megmaradt szándéka mellett.
A 24-dik gyalogos zászlóaljba osztották, Nagy-Becskereken esküdött föl. Több apróbb csatározásban vett már részt, mikor december 31-én, éppen Szilveszter napján roppant h idegben Pancsova ostromára indultak. Január 4-én Franzfeld faluba értek s mint őrmestert, őt rendelték ki néhány társával együtt előőrsnek. Egész éjjel hiába várták, hogy felváltság őket. Irtózatos hideg s vidék teljesen néptelen volt, tüzet raktak, hogy meg ne fagyjanak. Vagy megfeledkeztek róluk, vagy eltévedt és megfagyott az őrjárat.
Hajnalra türelmök már végképp elfogyott. Attól is félve, hogy a seregtől elmaradnak, mire sem vára, Pancsova felé indultak. Mikorára odaértek, vége volt a csatának, a magyar csapat visszaveretvén, éppen a legrendetlenebb futásnak eredt s a futók őket is magukkal ragadták.
Roppant fáradság, gyaloglás, éhség közt, előbb faggyal, majd sárral küzdve értek. Nagy-Becskerekre, hol Vukovics Sebő kormánybiztos közbenjárására Kiss Ernő önként átadta a sereg vezérletét az erélyesebb Damjanich Jánosnak. Ez embernek daliás termete, roppant higgadtsága, a repülő golyók közt is megőrzött nyugalma a legnagyobb bámulatra s lelkesedésre ragadta az egész sereget és Vajdát is, ki nemsokára hadnagy lőn.
A sereg most a Közép-Tiszához rendeltetett, hogy a többi hadakkal egyesüljön. Ekkor mondta Damjanich a rácokhoz intézett kiáltványában e jellemzetes szavakat: „Kutyák! Most elmegyek, de békén maradjatok, mert ha visszatérek, rakásra öllek benneteket s holttesteitek halmazán magamat lövöm főbe, hogy bennem vesszen ki az utolsó rác!”
Mindvégig részt vett Damjanich táborozásában, harcaiban. De májusban ismét a rendes és nagy csatákat vivő Klapka- vagy Görgey-féle hadtestbe akarta magát áttétetni. Pestre menvén, de itt makacs betegsége ismét erőt vévén rajta, huzamosabb ideig irodai szolgálatokat teljesített. Tanúja volt a Hentzi röppentyűi által felgyújtott Pest égésének. Előbb Szegedre, majd Facsetre kellett hátrálnia. Itt érte a fegyverletéte híre, Guyon felszólította a Facseten tartózkodó hadosztályt, hogy menjen vele Erdélybe. Vajda szégyenkezve és fájdalommal kérte a branyiszkói hőst, hogy eressze el, mert betegsége miatt nem tarthat vele.
A felkelt és ellenséges oláhok közt átvergődve, Borosjenőre ért, hol lerakván a fegyvert mindnyájan Aradra kísértettek. Az orvos igen súlyosnak találván baját, kórházba küldötte. Innen nemsokára sikerült Fehér vármegyébe menekülnie. Hazament s a félreeső vadonban barátja, Berényi is (később drámaíró) nála húzódott meg. Egy lapból értesülvén, hogy Hynau a volt honvédtisztekkel, ha nem jelentkeznek, mint szökevényekkel fog bánni, december végén jelentkezett s császár-királyi közlegénynek sorozták be egy osztrák-cseh ezredbe. Nemsokára Olaszországba vitték, hol egy évet töltött. Huzamosabb ideig tartózkodott Paduában.
A sereg most a Közép-Tiszához rendeltetett, hogy a többi hadakkal egyesüljön. Ekkor mondta Damjanich a rácokhoz intézett kiáltványában e jellemzetes szavakat: „Kutyák! Most elmegyek, de békén maradjatok, mert ha visszatérek, rakásra öllek benneteket s holttesteitek halmazán magamat lövöm főbe, hogy bennem vesszen ki az utolsó rác!”
Mindvégig részt vett Damjanich táborozásában, harcaiban. De májusban ismét a rendes és nagy csatákat vivő Klapka- vagy Görgey-féle hadtestbe akarta magát áttétetni. Pestre menvén, de itt makacs betegsége ismét erőt vévén rajta, huzamosabb ideig irodai szolgálatokat teljesített. Tanúja volt a Hentzi röppentyűi által felgyújtott Pest égésének. Előbb Szegedre, majd Facsetre kellett hátrálnia. Itt érte a fegyverletéte híre, Guyon felszólította a Facseten tartózkodó hadosztályt, hogy menjen vele Erdélybe. Vajda szégyenkezve és fájdalommal kérte a branyiszkói hőst, hogy eressze el, mert betegsége miatt nem tarthat vele.
A felkelt és ellenséges oláhok közt átvergődve, Borosjenőre ért, hol lerakván a fegyvert mindnyájan Aradra kísértettek. Az orvos igen súlyosnak találván baját, kórházba küldötte. Innen nemsokára sikerült Fehér vármegyébe menekülnie. Hazament s a félreeső vadonban barátja, Berényi is (később drámaíró) nála húzódott meg. Egy lapból értesülvén, hogy Hynau a volt honvédtisztekkel, ha nem jelentkeznek, mint szökevényekkel fog bánni, december végén jelentkezett s császár-királyi közlegénynek sorozták be egy osztrák-cseh ezredbe. Nemsokára Olaszországba vitték, hol egy évet töltött. Huzamosabb ideig tartózkodott Paduában.
IRODALMI PÁLYÁJA
Hazajövén rövid ideig otthon volt, azután előbb Halason, majd Budán a földbecslésnél hivatalnokoskodott s emellett az irodalomnak élt. Eddig, 1844 óta csak keveset írt, most megszaporítván költeményeit, 1855-ben megjelent első lírai gyűjteménye, melyet nagy tetszéssel fogadtak, különösen kedvelt és általánosan ismeretes volt a Virrasztók című allegóriája. 1856-ban írta a Béla királyfi című történeti elbeszélést mely szintén köztetszésre talált mindenütt. 1857-ben jelentmeg Ildió című ötfelvonásos tragédiája, mely a Nemzeti Színházban előadatván hibás történelmi felfogása és gyönge jellemzése miatt megbukott. De a sikertelenség mit sem ártott a költő jó hírnevének.
Hírlapírói működését a Magyar Sajtónál mit dolgozótárs kezdte, majd maga indította meg a Nővilágot, mely legjobb lapjain közé tartozott s nagy elterjedésnek örvendett, 1864-ig állott fenn. Ez idő alatt írt költeményeinek java része itt jelent meg.* (* A Nővilág hetilap volt, kiadója Heckenast, előfizetési ára 6 frt. Főképpen oly cikkeket közölt, melyek a nőket érdekelték. Olyan akart lenni a hölgyek számára, mint a férfiaknak a Vasárnapi Ujság. Állandó rovatai voltak: Hazai divattudósítás (divatkép-melléklettel), jó tanácsok a nevelés és a házi élet köréből, szépirodalmi cikkek, hírek stb. A írók közt az akkori idők jeleseinek nevével találkozunk (Jókai, Szász Károly, Tolnay, Ágai, Berczik, Toldi István, Szél Ákos,Tóth Kálmán, Csukássi József stb.). Fő érdeme a lapnak, hogy minden száma érdekes, hazafias, komoly volt s a kellő erkölcsi és szépirodalmi színvonalon állott. Nyolc évig állott fenn. 1864-ben azonban a kiadó, miután látta, hogy a „jelenlegi pangás idejében az előfizetők száma egyre fogyatkozik”, a lapot beszüntette.) A 70-es években a Szózat című politikai lapot szerkesztette, de még korábban, 1862-ben jelent meg Aristides álnév alatt két, nagy feltűnést keltett politikai röpirata, az Önbírálat és a Polgárosodás. 1870-ben a Kisfaludy-Társaság tagjául választá.
1858-ban költeményeiből új kiadás jelent meg Új dalok címen, 1860-ban a Vészhangok. 1869-ben Egy honvéd naplója, 1872-ben a Kisfaludy-Társaságság adta ki Kisebb költeményeit két kötetben, benne volt a Sirámok, Szerelem átka, Gina emléke. 1876-ban Újabb költeményei, 1882-ben összes költeményei, 1884-ben Újabb munkái két kötetben, 1892-ben Költeményei (az utolsó öt év termése), 1895-ben Költeményei jelentek meg, 1896-ban a Magyarság és nemzeti önérzet.
Kedélye nagyon fogékony, a legkisebb érintésre is erős hullámzásba jön. Szerelmi verseket többekhez intézett (Rozamundához, Bertához); de egy ideálhoz, Ginához egész életén át ír, jeléül, hogy az iránta való szerelem sohasem hagyta el. Gina életével, viszonyukkal hátrább, szerelmi költeményeiről írva szólunk.
Gina iránti szerencsétlen szerelme eldöntötte egész élete sorsát. Belátja, hogy akit szeret, övé nem lehet s méltatlan is szerelmére; de nem tud képétől szabadulni. Meghasonlik szerelmében, meghasonlik önmagában is. Akiért földöntúli eszményiséggel és szilaj érzékiséggel eseng, nem üdvözíti őt. Magába zárkózik, visszavonul, kerüli az embereket, mert hiszen milyenek lehetnek ezek, ha az az egy, kit nem is emberi lénynek tekintett, olyan volt. Visszhangtalanság, vigasztalanság környezi mindenütt. A „viszonzatlan szerelem elkülönítő szigetén” él, mint valamely elátkozott király s kinek keserűsége, gyűlölete csak akkor lágyul, olvad meg, ha régi tündérvilágának, első szerelmének, gyermekkorának képei újulnak meg lelkében.
Beöthy Zsolt, a költő egész jellemének, költészetének kialakulását a lelkében meglévő alaptulajdonságok mellett szerencsétlen szerelmének tulajdonítja.
De hozzájárultak még egyéb körülmények is ehhez. Szülei szerencsétlenül múltak ki s haláluk végzetes hatással volt a családra. Az életben maradt leánytestvérek a legnagyobb szegénységbe jutottak s csak a költő, kit néha fölkerestek, segítette őket filléreiből.
Egy Sütő János nevű öreg vaáli polgár, aki szemtanúja volt a katasztrófának, Vajda János halála alkalmából a Budapesti Hírlapnak megírta s az 1897. január 31-iki számában közzé is tette, hogy milyen tragikus ódon pusztultak el annak idején a nagy költő szülei.
Hírlapírói működését a Magyar Sajtónál mit dolgozótárs kezdte, majd maga indította meg a Nővilágot, mely legjobb lapjain közé tartozott s nagy elterjedésnek örvendett, 1864-ig állott fenn. Ez idő alatt írt költeményeinek java része itt jelent meg.* (* A Nővilág hetilap volt, kiadója Heckenast, előfizetési ára 6 frt. Főképpen oly cikkeket közölt, melyek a nőket érdekelték. Olyan akart lenni a hölgyek számára, mint a férfiaknak a Vasárnapi Ujság. Állandó rovatai voltak: Hazai divattudósítás (divatkép-melléklettel), jó tanácsok a nevelés és a házi élet köréből, szépirodalmi cikkek, hírek stb. A írók közt az akkori idők jeleseinek nevével találkozunk (Jókai, Szász Károly, Tolnay, Ágai, Berczik, Toldi István, Szél Ákos,Tóth Kálmán, Csukássi József stb.). Fő érdeme a lapnak, hogy minden száma érdekes, hazafias, komoly volt s a kellő erkölcsi és szépirodalmi színvonalon állott. Nyolc évig állott fenn. 1864-ben azonban a kiadó, miután látta, hogy a „jelenlegi pangás idejében az előfizetők száma egyre fogyatkozik”, a lapot beszüntette.) A 70-es években a Szózat című politikai lapot szerkesztette, de még korábban, 1862-ben jelent meg Aristides álnév alatt két, nagy feltűnést keltett politikai röpirata, az Önbírálat és a Polgárosodás. 1870-ben a Kisfaludy-Társaság tagjául választá.
1858-ban költeményeiből új kiadás jelent meg Új dalok címen, 1860-ban a Vészhangok. 1869-ben Egy honvéd naplója, 1872-ben a Kisfaludy-Társaságság adta ki Kisebb költeményeit két kötetben, benne volt a Sirámok, Szerelem átka, Gina emléke. 1876-ban Újabb költeményei, 1882-ben összes költeményei, 1884-ben Újabb munkái két kötetben, 1892-ben Költeményei (az utolsó öt év termése), 1895-ben Költeményei jelentek meg, 1896-ban a Magyarság és nemzeti önérzet.
Kedélye nagyon fogékony, a legkisebb érintésre is erős hullámzásba jön. Szerelmi verseket többekhez intézett (Rozamundához, Bertához); de egy ideálhoz, Ginához egész életén át ír, jeléül, hogy az iránta való szerelem sohasem hagyta el. Gina életével, viszonyukkal hátrább, szerelmi költeményeiről írva szólunk.
Gina iránti szerencsétlen szerelme eldöntötte egész élete sorsát. Belátja, hogy akit szeret, övé nem lehet s méltatlan is szerelmére; de nem tud képétől szabadulni. Meghasonlik szerelmében, meghasonlik önmagában is. Akiért földöntúli eszményiséggel és szilaj érzékiséggel eseng, nem üdvözíti őt. Magába zárkózik, visszavonul, kerüli az embereket, mert hiszen milyenek lehetnek ezek, ha az az egy, kit nem is emberi lénynek tekintett, olyan volt. Visszhangtalanság, vigasztalanság környezi mindenütt. A „viszonzatlan szerelem elkülönítő szigetén” él, mint valamely elátkozott király s kinek keserűsége, gyűlölete csak akkor lágyul, olvad meg, ha régi tündérvilágának, első szerelmének, gyermekkorának képei újulnak meg lelkében.
Beöthy Zsolt, a költő egész jellemének, költészetének kialakulását a lelkében meglévő alaptulajdonságok mellett szerencsétlen szerelmének tulajdonítja.
De hozzájárultak még egyéb körülmények is ehhez. Szülei szerencsétlenül múltak ki s haláluk végzetes hatással volt a családra. Az életben maradt leánytestvérek a legnagyobb szegénységbe jutottak s csak a költő, kit néha fölkerestek, segítette őket filléreiből.
Egy Sütő János nevű öreg vaáli polgár, aki szemtanúja volt a katasztrófának, Vajda János halála alkalmából a Budapesti Hírlapnak megírta s az 1897. január 31-iki számában közzé is tette, hogy milyen tragikus ódon pusztultak el annak idején a nagy költő szülei.
1863. Szeptember 17-én délután Vajda Endre (Vajda János atyja) nejével, Mihály fiával és Novot Ferenc nevű vincellérjével Vaál községben levő lakásáról kiment a szőlőhegyre, hogy a szüreti készülődéshez hozzálásson. Amint a borházhoz értek, Vajda Endre azonnal elment foglyozni a hegybe. Mihály fia és a vincellér pedig a kocsin levő vízzel tele hordót akarták először is leemelni a kocsiról, de elejtették, úgy, hogy a lezuhanó hordó a kocsirudat összetörte. A rudat azután kötelekkel összekötözték, de az öreg Vajdának, aki később visszajött, nem szóltak róla. Estefelé, egy pár pohár bor után hazaindultak a községbe vezető völgyes úton, a beborozott vincellér még a kereket is rosszul kötötte meg s így történt meg, hogy a szabadon rohanó szekér vágtatva ment le a lejtőn, közben az összekötözött rúd is kibomlott s a lovak csánkját verve egészen megvadította őket. Az utolsó lejtőnél a kocsi felfordult s az öreg vadászt néhány lépésre dobta el az útra. Vajdánénak, aki elől esett le, a kocsitengely a halántékába fúródott, Mihály fiuknak pedig, aki hajtotta a lovakat s a veszedelem közepette leugrott a kocsiról, a válla törött el. Az öregasszony szörnyethalt, Vajda még éjjeli tizenkét óráig élt, de nem tért eszméletre. A megvadult lovak a kocsi elejével beugrottak a templom kerítésén, amely az utca felől alacsony, de belül ölmagas s innen összevérezve vadul száguldtak haza, hírül adva a szerencsétlenséget a költő nővéreinek, Rózának és Gizellának, akik ma is élnek Vaálon. Még azt teszi hozzá leveléhez Sütő, hogy az öreg Vajda istenfélő ember volt, aki egész családjával minden vasárnap ott volt a szentegyházban.
Ez utóbbi megjegyzés cáfolni akarja a Pesti Hírlapnak egy pár nappal korábban megjelent közleményét.
A Pesti Hírlap közlése szerint Vajda apja vallástalanságáról és különcködéséről híres volt s a nép is nem jó szemmel nézte ezt, a szerencsétlenséget is ennek tulajdonította, mivel éppen mise alatt kocsiztak be Vaálra s a templom mögötti mély úton történt az eset. Továbbá, hogy a község intésül képen örökítette meg a szerencsétlenséget s a vaáli kath. Templom sekrestyéjéből bemenet lévő Mária-oltárnál akasztá fel. Apjától származtatja e kis cikk a költő különcségét és jó szívét, mert szülei különben jószívűek voltak.
A családját ért szerencsétlenséghez járul még nehéz anyagi helyzete, a mellőztetés (pl. Toldi teljesen kihagyta irodalomtörténetéből, mások is szinte félve említik nevét). Egy időben annyira félreértették, hogy majdnem hazaárulónak kiáltották ki. Nem csoda, hogy ily körülmények közt az élettel meghasonlott s annyira visszavonult, hogy például húsz évig egyáltalán nem volt színházban. De ekkor elmenvén őszintén bevallja, hogy örül a nagy haladásnak, melyet látott.
Élete végén úgy látszott, mintha kezdene felderülni csillaga, mintha kezdenék méltányolni, mintha helyt adnának neki ama magaslaton, melyet jól megérdemelt. Szép és ritka elismerés volt az, amikor 1887-ben korunk legelső írói mintegy negyvenen társasággá alakulván, egy kötet versét és egy kötet prózáját kiadták. A kormány eddigi 300 forint tiszteletdíját, melyet azóta kapott, amint egy alkalommal lába eltörött, 2000 forintra emelte föl, a közoktatásügyi minisztérium pedig az Endrey által festett arcképét a történelmi múzeum számára megvásárolta. Az anyagi gondoktól azonban élte végéig nem volt ment. Betegsége sokba került. Hétről-hétre írta a cikkeket a Politikai Újdonságokba, mik végett egy csomó lapot végig kellett olvasnia. A sok kóros jelenség minduntalan felizgatta s emellett nem tudott a múzsának élni. Keserűségének ez is egyik oka volt. (Palágyi Vajda J. emlékezete.)
Ez utóbbi megjegyzés cáfolni akarja a Pesti Hírlapnak egy pár nappal korábban megjelent közleményét.
A Pesti Hírlap közlése szerint Vajda apja vallástalanságáról és különcködéséről híres volt s a nép is nem jó szemmel nézte ezt, a szerencsétlenséget is ennek tulajdonította, mivel éppen mise alatt kocsiztak be Vaálra s a templom mögötti mély úton történt az eset. Továbbá, hogy a község intésül képen örökítette meg a szerencsétlenséget s a vaáli kath. Templom sekrestyéjéből bemenet lévő Mária-oltárnál akasztá fel. Apjától származtatja e kis cikk a költő különcségét és jó szívét, mert szülei különben jószívűek voltak.
A családját ért szerencsétlenséghez járul még nehéz anyagi helyzete, a mellőztetés (pl. Toldi teljesen kihagyta irodalomtörténetéből, mások is szinte félve említik nevét). Egy időben annyira félreértették, hogy majdnem hazaárulónak kiáltották ki. Nem csoda, hogy ily körülmények közt az élettel meghasonlott s annyira visszavonult, hogy például húsz évig egyáltalán nem volt színházban. De ekkor elmenvén őszintén bevallja, hogy örül a nagy haladásnak, melyet látott.
Élete végén úgy látszott, mintha kezdene felderülni csillaga, mintha kezdenék méltányolni, mintha helyt adnának neki ama magaslaton, melyet jól megérdemelt. Szép és ritka elismerés volt az, amikor 1887-ben korunk legelső írói mintegy negyvenen társasággá alakulván, egy kötet versét és egy kötet prózáját kiadták. A kormány eddigi 300 forint tiszteletdíját, melyet azóta kapott, amint egy alkalommal lába eltörött, 2000 forintra emelte föl, a közoktatásügyi minisztérium pedig az Endrey által festett arcképét a történelmi múzeum számára megvásárolta. Az anyagi gondoktól azonban élte végéig nem volt ment. Betegsége sokba került. Hétről-hétre írta a cikkeket a Politikai Újdonságokba, mik végett egy csomó lapot végig kellett olvasnia. A sok kóros jelenség minduntalan felizgatta s emellett nem tudott a múzsának élni. Keserűségének ez is egyik oka volt. (Palágyi Vajda J. emlékezete.)
1894-ben három írói jubileumot ült az ország: a Jókaiét, Gyulaiét és Vajdáét. A legcsendesebb volt ezek között a Vajda jubileuma, de az elismerés, amellyel a költő mindenfelől találkozott, egészen méltó volt hozzá. Az irodalom ünnepének egyik tevékeny rendezője, Endrődi Sándor, a következő szavakkal vezette be a jubileumról írt cikkét:
Ma, december 18-án volt Vajda János költői működésének félszázados évfordulója. És ez a nap elmúlt minden jubiláris lárma nélkül, küldöttségek, ajándékok, bankett és pohárköszöntők nélkül. Hiába is akartak volna neki ilyesmit fogalmazni: Vajdát még képzelni sem lehet ily sablonok közt. Egyénisége zord, kedélye zárkózott, megveti a külsőségeket, szeret a maga csapásán haladni és úgy jár az emberrengetegbe, mint egy magános oroszlán a sivatagban.
Az ilyen embert bajos jubilálni.
Az ünneplésnek hát oly formáját kellett kigondolni, mely a lehető legegyszerűbb legyen s éppen ez egyszerűség által váljék rá nézve megtisztelővé.
Egy nagy, néma ölelkezésben forrt össze tegnap a főváros színe-java Vajda Jánosnak, a költőnek szívével.
A politikai, irodalmi s művészi világ legjelesebbjei írtak alá egy hozzá intézett üdvözlő iratot, mely így hangzik:
Ma, december 18-án volt Vajda János költői működésének félszázados évfordulója. És ez a nap elmúlt minden jubiláris lárma nélkül, küldöttségek, ajándékok, bankett és pohárköszöntők nélkül. Hiába is akartak volna neki ilyesmit fogalmazni: Vajdát még képzelni sem lehet ily sablonok közt. Egyénisége zord, kedélye zárkózott, megveti a külsőségeket, szeret a maga csapásán haladni és úgy jár az emberrengetegbe, mint egy magános oroszlán a sivatagban.
Az ilyen embert bajos jubilálni.
Az ünneplésnek hát oly formáját kellett kigondolni, mely a lehető legegyszerűbb legyen s éppen ez egyszerűség által váljék rá nézve megtisztelővé.
Egy nagy, néma ölelkezésben forrt össze tegnap a főváros színe-java Vajda Jánosnak, a költőnek szívével.
A politikai, irodalmi s művészi világ legjelesebbjei írtak alá egy hozzá intézett üdvözlő iratot, mely így hangzik:
Érdemes Férfiú!
Költői működésed félszázados évfordulója alkalmából fogadd főlünk, pályatársaidtól, barátaidtól és tisztelőidtől egész szívünket.
Ez alkalmazkodó és másoló világban is megőrizted szabad lelked eredetiségét; minden jobb erődet és hűbb érzésedet a költészetnek szentelted s neki áldoztad életedet, hogy nemzeted dicsőségét dicsőségesebbé tehesd.
E minden futó érdemet pazarul ünneplő világban kerülted a zajt, a feltűnést s magányod álmainak éltél abban a hitben, hogy azok egykor a nemzeti kultúra valóságaivá fognak válni.
Hatalmas szellemed, zord idők és bénító viszonyok dacára az eget vívta meg azokért a kincsekért, melyeket örökül szántál hazádnak, hogy leródd iránta férfias kötelességedet.
Az Isten áldjon meg érette s éltessen nemzedékről nemzedékre a jók emlékezetében.
Budapest, 1895. december 18.
Ez alkalmazkodó és másoló világban is megőrizted szabad lelked eredetiségét; minden jobb erődet és hűbb érzésedet a költészetnek szentelted s neki áldoztad életedet, hogy nemzeted dicsőségét dicsőségesebbé tehesd.
E minden futó érdemet pazarul ünneplő világban kerülted a zajt, a feltűnést s magányod álmainak éltél abban a hitben, hogy azok egykor a nemzeti kultúra valóságaivá fognak válni.
Hatalmas szellemed, zord idők és bénító viszonyok dacára az eget vívta meg azokért a kincsekért, melyeket örökül szántál hazádnak, hogy leródd iránta férfias kötelességedet.
Az Isten áldjon meg érette s éltessen nemzedékről nemzedékre a jók emlékezetében.
Budapest, 1895. december 18.
Aláírta Magyarország miniszterelnöke: Wekerle Sándor; Eötvös Loránd báró, Hieronymi, Festetich gr.,Lukács miniszterek; Szlávy József, a főrendiház elnöke; Bánffy Dezső báró, a képviselőház elnöke; Bende, Szmerecsányi és Firczák püspökök, Ráth főpolgármester; Károlyi István és Sándor, Apponyi Albert, Szapáry Gyula grófok, Ugron Gábor, Prónay Dezső báró stb. Jókai vezetése alatt az egész írói világ, a lapok szerkesztőségeinek csaknem minden tagja.
Köszönet és hála érte, hogy egy pillanatra összedobbant szívök a magyar költészet szeretetében!
Úgy látszik, ez elismerés az ifjabb költői nemzedéknek gyöngéd figyelme, szeretete, mellyel őt körülvették, jótékonyan hatott kedélyére s munkakedvére. Főképpen hazája sorsa érdekelte, aggasztotta. A nemzet képességeiben, életrevalóságában bízott; de a vezetőkkel, a vezetés szellemével, a megalkuvási politikával sehogy sem tudott megbarátkozni. Leginkább két kincsét féltette hazájának: a nemzeti önérzetet és nyelvünket. Mintha csak érezte volna, hogy már nem sok napja van, a legnagyobb izgalommal húzta meg a vészharangot, hogy figyelmeztesse nemzetét a veszélyre. Egymás után írta lelkes, izgató cikkeit e tárgyban a különféle lapokban s 1896-ban egy önálló kötetben ki is adta ezeket Magyarország s nemzeti önérzet címen.
Ha nem is személyes jelenléttel, de lélekben, szívben részt vett Vajda jubileumában a vidéken mindenfelé elszórtan élő számtalan tisztelője, költészetének hódolója. Mert igen sok van ilyen; általában azt mondhatjuk, akik Vajda munkáival kissé részletesebben megismerkedtek, azoknak lelkében maradandód, el nem mosódó nyomot hagyott s azok mindenkor lelkesedéssel beszélnek róla. Számos tekintélyes nevet tudnánk említeni, kik valósággal rajonganak érte. Személyesen ismerünk két kiváló tanügyi embert messze a központtól, kiket éppen a Vajda iránt érzett rajongás hozott össze és tett elválhatatlan barátokká s kiknek legkedvesebb tárgyuk a nagy költő egy-egy eszméje vagy a róla itt-ott felmerült egy-egy új adat. Mindenikök elég tekintélyes vidéki író.
Köszönet és hála érte, hogy egy pillanatra összedobbant szívök a magyar költészet szeretetében!
Úgy látszik, ez elismerés az ifjabb költői nemzedéknek gyöngéd figyelme, szeretete, mellyel őt körülvették, jótékonyan hatott kedélyére s munkakedvére. Főképpen hazája sorsa érdekelte, aggasztotta. A nemzet képességeiben, életrevalóságában bízott; de a vezetőkkel, a vezetés szellemével, a megalkuvási politikával sehogy sem tudott megbarátkozni. Leginkább két kincsét féltette hazájának: a nemzeti önérzetet és nyelvünket. Mintha csak érezte volna, hogy már nem sok napja van, a legnagyobb izgalommal húzta meg a vészharangot, hogy figyelmeztesse nemzetét a veszélyre. Egymás után írta lelkes, izgató cikkeit e tárgyban a különféle lapokban s 1896-ban egy önálló kötetben ki is adta ezeket Magyarország s nemzeti önérzet címen.
Ha nem is személyes jelenléttel, de lélekben, szívben részt vett Vajda jubileumában a vidéken mindenfelé elszórtan élő számtalan tisztelője, költészetének hódolója. Mert igen sok van ilyen; általában azt mondhatjuk, akik Vajda munkáival kissé részletesebben megismerkedtek, azoknak lelkében maradandód, el nem mosódó nyomot hagyott s azok mindenkor lelkesedéssel beszélnek róla. Számos tekintélyes nevet tudnánk említeni, kik valósággal rajonganak érte. Személyesen ismerünk két kiváló tanügyi embert messze a központtól, kiket éppen a Vajda iránt érzett rajongás hozott össze és tett elválhatatlan barátokká s kiknek legkedvesebb tárgyuk a nagy költő egy-egy eszméje vagy a róla itt-ott felmerült egy-egy új adat. Mindenikök elég tekintélyes vidéki író.
Íme közlünk Sárosi Árpád Kassán élő jó nevű költőnk tollából egy hangulatos, szép költeményt, mely az Üstökös 1894. évi 26. számában jelent meg s mellyel Vajda jubileuma alkalmával egy levéllel ő is hozzá akart járulni ahhoz a borostyánkoszorúhoz, melyet fővárosi kollégái az ünnepelt fejére tettek. Igen találóan fejezi ki e vers Vajdának és költészetének fő jellemvonását: a természet iránt rajongását és elhagyottságát.
VAJDA JÁNOS JUBILEUMÁRA
Miként a szűz, ki liliomfehérben
Megy esküvőre csöndesen;
Fehérben állnak a hegyek s az erdők,
Nincs semmi nesz, a föld pihen.
Csak gúnyolódó varjak szállnak itt-ott
A zuzmarás erdők felett.
Igy károg egyik: fák s ti sziklák
Hát mért nem ültök ünnepet?
Hát nem siettek büszkén üdvözölni
A költőt, ki ma jubilál?
Barátai és hű vigasztalói
Meg vagytok fagyva? – haj, be kár!
Gúnyos beszédnek ím csodás hatása:
Megrázkódnak erdők, hegyek,
A jégbilincs lepattan s újra lombos
És újra él a rengeteg.
A völgy ölén felhangzik a madárdal,
Sötét vizek zenéje kél,
A hegytetőn sas néz az égő napba,
Lent gerle búg a fészkinél.
S erdők, hegyek így útra indulának:
Köszöntni az ősz dalnokot,
Ki milljók közt a zajló emberárban
Barátra lelni nem tudott.
Megy esküvőre csöndesen;
Fehérben állnak a hegyek s az erdők,
Nincs semmi nesz, a föld pihen.
Csak gúnyolódó varjak szállnak itt-ott
A zuzmarás erdők felett.
Igy károg egyik: fák s ti sziklák
Hát mért nem ültök ünnepet?
Hát nem siettek büszkén üdvözölni
A költőt, ki ma jubilál?
Barátai és hű vigasztalói
Meg vagytok fagyva? – haj, be kár!
Gúnyos beszédnek ím csodás hatása:
Megrázkódnak erdők, hegyek,
A jégbilincs lepattan s újra lombos
És újra él a rengeteg.
A völgy ölén felhangzik a madárdal,
Sötét vizek zenéje kél,
A hegytetőn sas néz az égő napba,
Lent gerle búg a fészkinél.
S erdők, hegyek így útra indulának:
Köszöntni az ősz dalnokot,
Ki milljók közt a zajló emberárban
Barátra lelni nem tudott.
BETEGSÉGE, HALÁLA
Öntudatlan, titkos sejtelmei nem csalták meg. Napjai már csakugyan számlálva voltak.
Már régóta gyomorban szenvedett. A nyár jó részét különböző fürdőhelyeken töltötte, gyakran volt Tátrafüreden, Gasteinban, Koritniczán és Rohitson. Különösen ez utóbbi helyre ment szívesen, nemcsak azért, mert itt a fürdőigazgatóság nagy figyelemmel volt iránta, hanem mert úgy látszott, ennek a vize használt legjobban. Hálából meg is énekelte varázserejét egy szép költeményben.
1896 tavasz óta baja fokozódott. Orvosai: Müller Kálmán és Schaffer Károly szigorú étrendet szabtak rá. Egy darabog meg is tartotta: egy egész hónapon át csak imperial-sajtot és sós kiflit evett. Némi javulás állván be, roppant étvágya támadt, ez időtől nem tartotta meg az étrendet. Nehéz eledelekkel, szalámival, oldalassal, süteményekkel minduntalan megrontotta magát, mert emésztőképessége nem állt helyre.
Ez időben találkozott Bartók Lajos a testben-lélekben megtört költővel s mély megindultság vett rajta erőt a roskatag alak látásán. Szeretet, részvét, fájdalom és keserűség töltötte el lelkét s ez érzelmeit egy gyönyörű, bánatos, sötét vers harmóniájába öntötte s megénekelte az öreg költőt, a rokkant csalogányt, kit már életében elfelejtett nemzete, ki egykor lángszavakkal serkentette föl honfitársait s mint az ifjúság vezére, az elsők között haladt a népszabadság útján, majd mint hű kutya virrasztott a kirabolt, félig megölt ország felett. S ím, a haza nagy lett, dús lett, szép, boldog napok virradtak rá; de hű fiáról elfeledkezett, mint kivert koldus hajléktalan vánszorog utcáról-utcára, lelkét az elhagyatottság fojtogatja, ajka csak sóhajt, nem tud dalt zengeni többé, a zajgó néptömeg közt nem ismeri senki s ő sem ismer senkit. De még egyszer dalba fog, hogy szerelmét, ez édes álmot, a tündéri ifjúságot s az égi, szent szabadságot utószor megénekelje. Hajh! De a húr csak zokogni tud és lepattan!… Ó, öreg költő, ne zengj te többé, csak siess meghalni csöndben!…
A szerző a Petőfi-Társaság ülésén olvasta fel e költeményét. Nem volt megnevezve benne, kiről szól; de országszerte mindenki ráismert a szegény, beteg Vajdára, kit „Mint az akácok hervadt levelét, Úgy fú utcákon át s tép szerteszét Az őszi szél s tavasz itt nem talál…”
Bartók szíves beleegyezésével egész terjedelmében közöljük e költeményt, hadd legyen ékessége e szerény műnek és hű festője az agg költő szomorú utolsó napjainak.
Már régóta gyomorban szenvedett. A nyár jó részét különböző fürdőhelyeken töltötte, gyakran volt Tátrafüreden, Gasteinban, Koritniczán és Rohitson. Különösen ez utóbbi helyre ment szívesen, nemcsak azért, mert itt a fürdőigazgatóság nagy figyelemmel volt iránta, hanem mert úgy látszott, ennek a vize használt legjobban. Hálából meg is énekelte varázserejét egy szép költeményben.
1896 tavasz óta baja fokozódott. Orvosai: Müller Kálmán és Schaffer Károly szigorú étrendet szabtak rá. Egy darabog meg is tartotta: egy egész hónapon át csak imperial-sajtot és sós kiflit evett. Némi javulás állván be, roppant étvágya támadt, ez időtől nem tartotta meg az étrendet. Nehéz eledelekkel, szalámival, oldalassal, süteményekkel minduntalan megrontotta magát, mert emésztőképessége nem állt helyre.
Ez időben találkozott Bartók Lajos a testben-lélekben megtört költővel s mély megindultság vett rajta erőt a roskatag alak látásán. Szeretet, részvét, fájdalom és keserűség töltötte el lelkét s ez érzelmeit egy gyönyörű, bánatos, sötét vers harmóniájába öntötte s megénekelte az öreg költőt, a rokkant csalogányt, kit már életében elfelejtett nemzete, ki egykor lángszavakkal serkentette föl honfitársait s mint az ifjúság vezére, az elsők között haladt a népszabadság útján, majd mint hű kutya virrasztott a kirabolt, félig megölt ország felett. S ím, a haza nagy lett, dús lett, szép, boldog napok virradtak rá; de hű fiáról elfeledkezett, mint kivert koldus hajléktalan vánszorog utcáról-utcára, lelkét az elhagyatottság fojtogatja, ajka csak sóhajt, nem tud dalt zengeni többé, a zajgó néptömeg közt nem ismeri senki s ő sem ismer senkit. De még egyszer dalba fog, hogy szerelmét, ez édes álmot, a tündéri ifjúságot s az égi, szent szabadságot utószor megénekelje. Hajh! De a húr csak zokogni tud és lepattan!… Ó, öreg költő, ne zengj te többé, csak siess meghalni csöndben!…
A szerző a Petőfi-Társaság ülésén olvasta fel e költeményét. Nem volt megnevezve benne, kiről szól; de országszerte mindenki ráismert a szegény, beteg Vajdára, kit „Mint az akácok hervadt levelét, Úgy fú utcákon át s tép szerteszét Az őszi szél s tavasz itt nem talál…”
Bartók szíves beleegyezésével egész terjedelmében közöljük e költeményt, hadd legyen ékessége e szerény műnek és hű festője az agg költő szomorú utolsó napjainak.
A RÉGI KÖLTŐ
(Vajda János emlékének)
Te vagy, te voltál a megtört alak,
Kit tegnap oly kevélynek láttalak,
Bár koldusnak vélt vón’ dúsak szeme?
Mától a tegnap szörnyű messze van,
Meghalt a nagy mult s eltünt nyomtalan,
És vissza nem tér órjás szelleme!
Mint az akáczok hervadt levelét,
Úgy fú utczákon át s tép szerteszét
Az őszi szél s tavasz itt nem talál…
Igy vánszorogsz, - míg a népáradat
Köznapisága szennyébe ragad.
Felejtés vár rád élve, nem talál!
Tegnap még költő, néped szive hangja,
Ma semmi sem vagy, jársz némán barangva,
Lantidegid zsibbasztván tompa kín.
S őrzéd virrasztva házát e hazának,
Mint hű kutya, míg benn mind szunnyadának,
Reménytelen tétlenség vánkosin.
S hogy ránk virradt, - igen ránk virradott,
Mert lángdalod fölgyujtá anapot,
S a hajnal rózsáit tüzéd az égre,
Hogy ránk virradt: kivernek, ó gyalázat!
Kerülnöd kell hajléktan a házat,
S nem ismernek rád, Apolló hivére!
Az utca a tied csak; népes utcza,
De ridegebb s kihaltabb, mint a puszta,
Szárnyadnak csak végtelen börtön ez,
Ó, nem ölelhet itt át a szabadság,
De fojtogatja lelked elhagyottság.
Ajkad csak sóhajt, ám zengedez…
És szembe véled jőnek emberek,
Nem ismernek rád s meg nem ismered,
S e két dologra még tán büszke vagy,
Ki félrefordult, hires honfi tán,
S ki rád néz s nem lát, fennkölt honleány!
Ó, nem zavarnak, csak nyugton haladj!…
Ó, nem szegény már a magyar hona,
Mért rázd te föl, avultas dalnoka?
Ily dús, nagy népnek a költő miért?
Pihen dicső békén, nem zord csatában,
Melynek a lant elől harsant zajában.
Mit játszd, mind hajdan, a nemzetvezért?
De fölrezzensz most, tested fölmagaslik,
Trombita harsog, doh pergése hallik.
„Fegyvert ragad hát s harczra hi hazám?”
Az! – ott robog az újkor dalnokserege,
Dob s trombitán önhirét fújva, verve.
Hatást, meghallást ez kelt igazán!
S most beosonsz, hogy egy ház udvarán
Lantodhoz nyúlj még, rokkant csalogány,
Levett kalappal, koldusénekesként,
Csakhogy e vásárzajt elűzd, ne halld,
S tanitsd meg: „így kell énekelni dalt!
Kontárhad, némulj, ha nem győzöd ekként!
Légy zengve még, szerelmem, édes álom,
Utólszor még, tündéri ifjuságom,
S te szent szabadság, oly dicső, oly égi!…”
De a tépett húr csak zokog s lepattan.
Hajh, lantod is, mint a nő, elhagyottan,
Hűtlen lesz hozzád s többé nem a régi!
De hű a természet s meghallgatand,
Nincs kitagadva kebléből a lant,
Jövőd még új virágot hajt – a földben.
S vigasztalódj, még visszaesd a nemzet,
S élére állsz, karján a hir s győzelemnek,
Csak félre most, siess meghalni csöndben.
(Vajda János emlékének)
Te vagy, te voltál a megtört alak,
Kit tegnap oly kevélynek láttalak,
Bár koldusnak vélt vón’ dúsak szeme?
Mától a tegnap szörnyű messze van,
Meghalt a nagy mult s eltünt nyomtalan,
És vissza nem tér órjás szelleme!
Mint az akáczok hervadt levelét,
Úgy fú utczákon át s tép szerteszét
Az őszi szél s tavasz itt nem talál…
Igy vánszorogsz, - míg a népáradat
Köznapisága szennyébe ragad.
Felejtés vár rád élve, nem talál!
Tegnap még költő, néped szive hangja,
Ma semmi sem vagy, jársz némán barangva,
Lantidegid zsibbasztván tompa kín.
S őrzéd virrasztva házát e hazának,
Mint hű kutya, míg benn mind szunnyadának,
Reménytelen tétlenség vánkosin.
S hogy ránk virradt, - igen ránk virradott,
Mert lángdalod fölgyujtá anapot,
S a hajnal rózsáit tüzéd az égre,
Hogy ránk virradt: kivernek, ó gyalázat!
Kerülnöd kell hajléktan a házat,
S nem ismernek rád, Apolló hivére!
Az utca a tied csak; népes utcza,
De ridegebb s kihaltabb, mint a puszta,
Szárnyadnak csak végtelen börtön ez,
Ó, nem ölelhet itt át a szabadság,
De fojtogatja lelked elhagyottság.
Ajkad csak sóhajt, ám zengedez…
És szembe véled jőnek emberek,
Nem ismernek rád s meg nem ismered,
S e két dologra még tán büszke vagy,
Ki félrefordult, hires honfi tán,
S ki rád néz s nem lát, fennkölt honleány!
Ó, nem zavarnak, csak nyugton haladj!…
Ó, nem szegény már a magyar hona,
Mért rázd te föl, avultas dalnoka?
Ily dús, nagy népnek a költő miért?
Pihen dicső békén, nem zord csatában,
Melynek a lant elől harsant zajában.
Mit játszd, mind hajdan, a nemzetvezért?
De fölrezzensz most, tested fölmagaslik,
Trombita harsog, doh pergése hallik.
„Fegyvert ragad hát s harczra hi hazám?”
Az! – ott robog az újkor dalnokserege,
Dob s trombitán önhirét fújva, verve.
Hatást, meghallást ez kelt igazán!
S most beosonsz, hogy egy ház udvarán
Lantodhoz nyúlj még, rokkant csalogány,
Levett kalappal, koldusénekesként,
Csakhogy e vásárzajt elűzd, ne halld,
S tanitsd meg: „így kell énekelni dalt!
Kontárhad, némulj, ha nem győzöd ekként!
Légy zengve még, szerelmem, édes álom,
Utólszor még, tündéri ifjuságom,
S te szent szabadság, oly dicső, oly égi!…”
De a tépett húr csak zokog s lepattan.
Hajh, lantod is, mint a nő, elhagyottan,
Hűtlen lesz hozzád s többé nem a régi!
De hű a természet s meghallgatand,
Nincs kitagadva kebléből a lant,
Jövőd még új virágot hajt – a földben.
S vigasztalódj, még visszaesd a nemzet,
S élére állsz, karján a hir s győzelemnek,
Csak félre most, siess meghalni csöndben.
Testben-lélekben meg volt törve, de azért nem gondolta, hogy ily közel van a vég.
Legutóbb arra vágyott, hogy elmenjen a Riviérára és lássa a tengert. Mint katona járt ugyan Olaszországban, de a tengerpartra nem jutott el. Velencét is akarta látni. Sürgette Nagy Miklóst, hogy újíttassa meg vasúti jegyét, ami meg is történt; de előtte már más út állott.
Folyamatban volt a Franklin-Társulattal való tárgyalása is, hogy újabban megjelent számos apróbb cikkét és versét egy kötetbe foglalva kiadja. Tervezett egy történelmi tragédiát Dózsa Györgyről. Hátrahagyott több drámai töredéket és számos cikket. Irodalmi hagyatéka nagyon gazdag, csak ha majd mind össze lesz gyűjtve, akkor fogjuk látni, mily gazdag elme volt. Halála alkalmával költőtársai el is határozták összes műveinek kiadását, de a terv máig végrehajtatlan.
Decemberben végzetes fordulat állott be bajában. Erős, szinte herkulesi testalkata összeesett, szemei ijesztően beestek, már csak vánszorogva járt az utcán. Mikor új, tágas, világos lakásába (Kerepesi út 10. szám) beköltözött, fölébredt benne a reménység, hogy meggyógyul. De csalódott, mert pár nap múlva, január elején már ágyba kellett feküdnie. Annyira elgyöngült, hogy alig bírt mozdulni. Minden szórakozása abban állott, hogy ápolóival, nővérével és gazdasszonyával és az orvossal beszélgetett; de pár nap múlva már erre sem volt képest.
Január 16-án Ábrányi Emil kereste föl, ki így ír e látogatásáról (Budapesti Napló 1898. 93. sz.):
Ott ültem ágya mellett a Dohány utcára néző kis szobában és igyekeztem vigasztalni, bár reményem alig volt már. Tizenkét nap óta csak boros vízzel, erősítő italokkal táplálkozott. Emésztőszerei nem funkcionáltak többé. A valamikor robusztus test borzasztóan összeesett és halvány arcán ott ült a facies hippocratica. Azt mondtam neki, emlékezem, hogy valami súlyos bajomban, amikor a láz és szalicil teljesen tönkretette étvágyamat, öt napig jóformán fagylaltból éltem. Vajda János kialvó szemeiben utolsót villant a remény. Névjegyet hozatott ápolónőjével, írt rá néhány sort ceruzával és kért: azonnal kézbesítsem a Vámház körúton la orvosának.
A névjegyre kuszált, de olvasható betűkkel ezek a sorok voltak írva:
„Tisztelt Doctor úr! Kérem, engedje meg, hogy fagylaltot ehessen. Szilárd ételt nem tudok enni. Ha egy falatot lenyelek, borzasztó fájdalmaim vannak."
Az orvos megengedte. Egy óra múlva Gerbaudtól hozták neki a legfinomabb eper- és vanília fagylaltot, de csak belekóstolt, azután letette, otthagyta s az egészet az ápolónő kisleánya fogyasztotta el.
Az utolsó reménynek is vége volt.
Halálos sejtelmek fogták el a költőt. Egy nyugtalan, álmatlan éjszaka után levelet írt Nagy Miklósnak s arra kérte, hogy bekövetkezendő halála esetére hajtassa végre a mellékelt intézkedéseket, végrendeletét.
Ugyanez éjszakán Szüry Dénes miniszteri tanácsosnak és a Kisfaludy-Társaság tagjának is írt néhány sort egy4 névjegyre ily tartalommal:
Hetek óta a lassú haldoklás állapotában vagyok, amely most már a végéhez közelít. Járnak hozzám többen, de ami engem illet, én szeretném még önt egyszer életemben látni és kíváncsi volnék véleményére, amelyet mondana felőlem. Legcélszerűbb lenne, ha holnap reggel 8-10 között lehetne szerencsém.
Üdv. Vajda János
Szüry el is ment hozzá és hosszasan beszélgettek, többi közt a Kisfaludy-Társaságban legközelebb megejtendő választásokról; de mi sem mutatta, hogy a nagy szellem kialvóban van. Szüry aztán néhány palack tokaji és ciprusi bort is küldött a betegnek, ki azonban alig ízlelte meg.
Legutóbb arra vágyott, hogy elmenjen a Riviérára és lássa a tengert. Mint katona járt ugyan Olaszországban, de a tengerpartra nem jutott el. Velencét is akarta látni. Sürgette Nagy Miklóst, hogy újíttassa meg vasúti jegyét, ami meg is történt; de előtte már más út állott.
Folyamatban volt a Franklin-Társulattal való tárgyalása is, hogy újabban megjelent számos apróbb cikkét és versét egy kötetbe foglalva kiadja. Tervezett egy történelmi tragédiát Dózsa Györgyről. Hátrahagyott több drámai töredéket és számos cikket. Irodalmi hagyatéka nagyon gazdag, csak ha majd mind össze lesz gyűjtve, akkor fogjuk látni, mily gazdag elme volt. Halála alkalmával költőtársai el is határozták összes műveinek kiadását, de a terv máig végrehajtatlan.
Decemberben végzetes fordulat állott be bajában. Erős, szinte herkulesi testalkata összeesett, szemei ijesztően beestek, már csak vánszorogva járt az utcán. Mikor új, tágas, világos lakásába (Kerepesi út 10. szám) beköltözött, fölébredt benne a reménység, hogy meggyógyul. De csalódott, mert pár nap múlva, január elején már ágyba kellett feküdnie. Annyira elgyöngült, hogy alig bírt mozdulni. Minden szórakozása abban állott, hogy ápolóival, nővérével és gazdasszonyával és az orvossal beszélgetett; de pár nap múlva már erre sem volt képest.
Január 16-án Ábrányi Emil kereste föl, ki így ír e látogatásáról (Budapesti Napló 1898. 93. sz.):
Ott ültem ágya mellett a Dohány utcára néző kis szobában és igyekeztem vigasztalni, bár reményem alig volt már. Tizenkét nap óta csak boros vízzel, erősítő italokkal táplálkozott. Emésztőszerei nem funkcionáltak többé. A valamikor robusztus test borzasztóan összeesett és halvány arcán ott ült a facies hippocratica. Azt mondtam neki, emlékezem, hogy valami súlyos bajomban, amikor a láz és szalicil teljesen tönkretette étvágyamat, öt napig jóformán fagylaltból éltem. Vajda János kialvó szemeiben utolsót villant a remény. Névjegyet hozatott ápolónőjével, írt rá néhány sort ceruzával és kért: azonnal kézbesítsem a Vámház körúton la orvosának.
A névjegyre kuszált, de olvasható betűkkel ezek a sorok voltak írva:
„Tisztelt Doctor úr! Kérem, engedje meg, hogy fagylaltot ehessen. Szilárd ételt nem tudok enni. Ha egy falatot lenyelek, borzasztó fájdalmaim vannak."
Az orvos megengedte. Egy óra múlva Gerbaudtól hozták neki a legfinomabb eper- és vanília fagylaltot, de csak belekóstolt, azután letette, otthagyta s az egészet az ápolónő kisleánya fogyasztotta el.
Az utolsó reménynek is vége volt.
Halálos sejtelmek fogták el a költőt. Egy nyugtalan, álmatlan éjszaka után levelet írt Nagy Miklósnak s arra kérte, hogy bekövetkezendő halála esetére hajtassa végre a mellékelt intézkedéseket, végrendeletét.
Ugyanez éjszakán Szüry Dénes miniszteri tanácsosnak és a Kisfaludy-Társaság tagjának is írt néhány sort egy4 névjegyre ily tartalommal:
Hetek óta a lassú haldoklás állapotában vagyok, amely most már a végéhez közelít. Járnak hozzám többen, de ami engem illet, én szeretném még önt egyszer életemben látni és kíváncsi volnék véleményére, amelyet mondana felőlem. Legcélszerűbb lenne, ha holnap reggel 8-10 között lehetne szerencsém.
Üdv. Vajda János
Szüry el is ment hozzá és hosszasan beszélgettek, többi közt a Kisfaludy-Társaságban legközelebb megejtendő választásokról; de mi sem mutatta, hogy a nagy szellem kialvóban van. Szüry aztán néhány palack tokaji és ciprusi bort is küldött a betegnek, ki azonban alig ízlelte meg.
E napon még sok látogatója volt, kiknek nagy gyöngeségről panaszkodott. Délelőtt fázott, délután forró láza volt. Estefelé elaludt. Gazdasszonya egy percre sem távozott mellőle s hajnal felé észrevette, hogy a lélegzete lassúbb.
Január 17-én virradóra nagy nyugtalanság foga el; roppant szenvedései voltak. „Meghalok, meghalok” – sóhajtotta. Megjelent orvosai: Müller Károly és Schaffer biztatták; de már tudták, hogy nincs menekvés. Reggel negyed kilenckor rövid haláltusa, néhány hörgő lélegzés után Vajda János nem volt többé az élők sorában. Lelke előtt megnyíltak az örökkévalóság kapui, nyitva maradt szemei előtt föltárultak a túlvilág titokzatos rejtélyei, melyek után oly kínos vergődéssel kutatott. Nem dobogott többé az a szív, amely egy egész nemzet fájdalmát hordozta magában, nem működött többé az az agyvelő, mely nemrégen még oly fenséges eszméket termelt.
Betegsége alatt a halála előtti hétfőn keddre virradóra verset írt, mely befejezetlenségében is erőteljesnek mutatja Vajda szellemi erejét s melyről Ábrányi Emil a Budapesti Napló 1898. április 13-iki számában így ír:
S azután jött az utolsó vers. Poéta nem mehet el vers nélkül a mulandóságba. Az, ami életének legfőbb célja, legfőbb gyönyörűsége volt, még egyszer a hatalmába veszi, még egyszer a fülébe suttog és meghosszabbítja életét, hogy a reszkető, merevedő kés papírra vethesse a végső gondolatokat. A test már fölbomlóban, de az agy még egy utolsó harmóniát röpít ki; a testet készül elnyelni az örök némaság, de a rím megcsendül, mint egy diadalmas zene.
Mivel foglalkozott Vajda János poézise az élet utolsó pillanatában? A természettel, amit életében legjobban imádott; az univerzummal, aminek a titkait majd haragosan, majd kétségbeesve kutatta egész életében.
Nézzétek ezeket a csodálatos vonásokat. A végső gondolatok birokra kelnek a formával… törlések, javítások követik egymást; de még egyszer győzniök kell, még egyszer verssé, rímekké, ritmussá kell tömörülniök.
És a haldokló költő újra kér egy lap tiszta papírt és a kaotikusan küzdő sorokból most már kezd kizendülni az utolsó vers hattyúdala… az utolsó világ, amit a káoszba visszaérő poéta teremt!
A lélek utolsó percig néz, vizsgál, pedig a szemekre már ráborul az enyészet vaksága. A fehéredő száj készül örökre elcsukódni, de a lélek a mulandóság küszöbén még egyre kérdez, még egyre tudni kívánja: mit akart az alkotó az élettel, mit akart a halállal?
A tehetetlen kézből csöndesen kiesik a toll, de a kézirat megvan… az utolsó vers hadd tegyen tanúságot róla, hogy a poéta dallal az ajkán halt meg, mint a katona fegyverrel a kezében.
Amikor ágyához lépett a halál, Vajda János az örökkévalóságra gondolt és ezzel a gondolattal ment a másvilágra, vagy az örök megsemmisülésbe.
Január 17-én virradóra nagy nyugtalanság foga el; roppant szenvedései voltak. „Meghalok, meghalok” – sóhajtotta. Megjelent orvosai: Müller Károly és Schaffer biztatták; de már tudták, hogy nincs menekvés. Reggel negyed kilenckor rövid haláltusa, néhány hörgő lélegzés után Vajda János nem volt többé az élők sorában. Lelke előtt megnyíltak az örökkévalóság kapui, nyitva maradt szemei előtt föltárultak a túlvilág titokzatos rejtélyei, melyek után oly kínos vergődéssel kutatott. Nem dobogott többé az a szív, amely egy egész nemzet fájdalmát hordozta magában, nem működött többé az az agyvelő, mely nemrégen még oly fenséges eszméket termelt.
Betegsége alatt a halála előtti hétfőn keddre virradóra verset írt, mely befejezetlenségében is erőteljesnek mutatja Vajda szellemi erejét s melyről Ábrányi Emil a Budapesti Napló 1898. április 13-iki számában így ír:
S azután jött az utolsó vers. Poéta nem mehet el vers nélkül a mulandóságba. Az, ami életének legfőbb célja, legfőbb gyönyörűsége volt, még egyszer a hatalmába veszi, még egyszer a fülébe suttog és meghosszabbítja életét, hogy a reszkető, merevedő kés papírra vethesse a végső gondolatokat. A test már fölbomlóban, de az agy még egy utolsó harmóniát röpít ki; a testet készül elnyelni az örök némaság, de a rím megcsendül, mint egy diadalmas zene.
Mivel foglalkozott Vajda János poézise az élet utolsó pillanatában? A természettel, amit életében legjobban imádott; az univerzummal, aminek a titkait majd haragosan, majd kétségbeesve kutatta egész életében.
Nézzétek ezeket a csodálatos vonásokat. A végső gondolatok birokra kelnek a formával… törlések, javítások követik egymást; de még egyszer győzniök kell, még egyszer verssé, rímekké, ritmussá kell tömörülniök.
És a haldokló költő újra kér egy lap tiszta papírt és a kaotikusan küzdő sorokból most már kezd kizendülni az utolsó vers hattyúdala… az utolsó világ, amit a káoszba visszaérő poéta teremt!
A lélek utolsó percig néz, vizsgál, pedig a szemekre már ráborul az enyészet vaksága. A fehéredő száj készül örökre elcsukódni, de a lélek a mulandóság küszöbén még egyre kérdez, még egyre tudni kívánja: mit akart az alkotó az élettel, mit akart a halállal?
A tehetetlen kézből csöndesen kiesik a toll, de a kézirat megvan… az utolsó vers hadd tegyen tanúságot róla, hogy a poéta dallal az ajkán halt meg, mint a katona fegyverrel a kezében.
Amikor ágyához lépett a halál, Vajda János az örökkévalóságra gondolt és ezzel a gondolattal ment a másvilágra, vagy az örök megsemmisülésbe.
A költemény teljes szövege ez:
HOSSZÚ ÉJJEL
Ó, te csodás, dicső természet!
Érthetetlen földi hangyaésznek
Méhedbe látni lehetetlen,
De épp ez űzi, hajtja lelkem.
Bánt a homály és nem hágy békét,
Keresni a dolgoknak végét,
Ha túl a szent, a szűzi fátylon
Lehetne még valamit látnom!
A mit nem látott még a többi
Halandó, tépelődő földi.
Ha már nem is érthetlek téged -
De mi vagyok én? Mi a lélek?
Ó, mert közelg épp a nagy óra!
Már készülődik búcsúszóra,
Testből a lélek válni készül,
Mint kard kiröppen hüvelyébül.
Csodák csodája, tündérjáték
Minden csalóka látszat, árnyék,
A roppant tömeg tehetetlen,
A lég, a puszta lég – a minden.
Ó, égbolt szörnyeteg nagysága,
Benne a földek sokasága,
Mint öntudatlan csecsemője,
Úgy ring a légi anya-ölbe.
Hol vége változó anyagnak,
Kezdődik, a mi meg nem halhat,
Az, a minek nem kell születni, -
Elmúlhat-e a lég? A semmi?
A Himalaya tehetlen rög,
A lepke, mely fölötte röpköd.
Egy porszemét megmozdíthatja,
De ő tűr, el nem riaszthatja.
Anyagban nincs erő, sem élet,
Mi hát a láthatatlan lélek?
A foghatlan, festetlen semmi,
Mely volt, van s örökké fog lenni…
És hogyha így? Ki tudja? Hátha?
Mint örök mécs, leül halmára
S ott megmarad, ha meg nem halhat,
Örökkésiró öntudatnak?
Siratni ezt a drága testet?
A melybe, ime, férgek estek,
Holott előbb még általjárta
Lobogva égő kéjek lángja.
Siratni e siralmak völgyét,
Ez éden sok tilalmas gyümölcsét,
Hol bűnbe esni olyan édes -
S jön a halál – s egyszerre végez.
Ó, te csodás, dicső természet!
Érthetetlen földi hangyaésznek
Méhedbe látni lehetetlen,
De épp ez űzi, hajtja lelkem.
Bánt a homály és nem hágy békét,
Keresni a dolgoknak végét,
Ha túl a szent, a szűzi fátylon
Lehetne még valamit látnom!
A mit nem látott még a többi
Halandó, tépelődő földi.
Ha már nem is érthetlek téged -
De mi vagyok én? Mi a lélek?
Ó, mert közelg épp a nagy óra!
Már készülődik búcsúszóra,
Testből a lélek válni készül,
Mint kard kiröppen hüvelyébül.
Csodák csodája, tündérjáték
Minden csalóka látszat, árnyék,
A roppant tömeg tehetetlen,
A lég, a puszta lég – a minden.
Ó, égbolt szörnyeteg nagysága,
Benne a földek sokasága,
Mint öntudatlan csecsemője,
Úgy ring a légi anya-ölbe.
Hol vége változó anyagnak,
Kezdődik, a mi meg nem halhat,
Az, a minek nem kell születni, -
Elmúlhat-e a lég? A semmi?
A Himalaya tehetlen rög,
A lepke, mely fölötte röpköd.
Egy porszemét megmozdíthatja,
De ő tűr, el nem riaszthatja.
Anyagban nincs erő, sem élet,
Mi hát a láthatatlan lélek?
A foghatlan, festetlen semmi,
Mely volt, van s örökké fog lenni…
És hogyha így? Ki tudja? Hátha?
Mint örök mécs, leül halmára
S ott megmarad, ha meg nem halhat,
Örökkésiró öntudatnak?
Siratni ezt a drága testet?
A melybe, ime, férgek estek,
Holott előbb még általjárta
Lobogva égő kéjek lángja.
Siratni e siralmak völgyét,
Ez éden sok tilalmas gyümölcsét,
Hol bűnbe esni olyan édes -
S jön a halál – s egyszerre végez.
A költemény második része, mely más formában van írva, befejezetlen maradt. E végszakok itt következnek:
O, hátha így van, hátha úgy van?
Kétségbeejtő borzadály,
Mi nem lehetséges még ottan
Határidőn túl, ó halál?
Vagy mégis tán nem volnál enyhébb,
Hogy azt se tudjuk: mi a jobb?
Mi rémitőbb: halál? Öröklét?
Ó, hidd, a mit a milliók.
Hisz úgyis mindig egy a vége -
A vak tudás kétségbeejt,
Megcsal, kínoz a gyarló elme,
Csak fest ijesztő képeket.
Ó, hátha így! Ó, hátha úy van?
Kétségbeejtő borzadály!
És még szörnyűbb is várhat ottan,
Határidon túl, ó halál…
Kétségbeejtő borzadály,
Mi nem lehetséges még ottan
Határidőn túl, ó halál?
Vagy mégis tán nem volnál enyhébb,
Hogy azt se tudjuk: mi a jobb?
Mi rémitőbb: halál? Öröklét?
Ó, hidd, a mit a milliók.
Hisz úgyis mindig egy a vége -
A vak tudás kétségbeejt,
Megcsal, kínoz a gyarló elme,
Csak fest ijesztő képeket.
Ó, hátha így! Ó, hátha úy van?
Kétségbeejtő borzadály!
És még szörnyűbb is várhat ottan,
Határidon túl, ó halál…
A költő egyszerű, keresetlen végrendelete, melyet életének utolsó előtti éjszakáján írt, így hangzik
Halálom esetére.
Január 16. éjjel 3 óra
Január 16. éjjel 3 óra
Kérem a következőket:
I. Testem okvetlen minél apróbb részletekre fölbontassék; agyam, szívem, gyomrom kivétessék és fölapróztassék.
II. Fiókomban, tárczámban található lehet e pillanatban mintegy 400 frt. Ebből hű ápolónőm, Müller Mari azonnal átvehet 200 frt, olv. kétszáz frtot, mint neki megigért kielégítést.
III. Könyvtár, ruhatár, fegyver, pipatár, bútorzat, netán elárvereltetvén, ami ezek után bejön, három részre osztandó és két nővérem, Róza és Gizi, harmadikul pedig Müller Mari részesedjenek belőle.
Egyetlen egy krajczárral sem vagyok adósa senkinek.
Január 16. reggel félnégy.
Vajda János.
Vajda János.
Milyen jellemző e pár sor. Benne van a költő különcsége, hálája az iránt, ki körülötte fáradt: büszkesége, hogy senkinek nem tartozik egy krajcárral sem; takarékossága, még 400 frt készpénze van; szegénysége, mily kevés holmija van. Íme, a puritán, egyszerű nemes lélek.
A boncolást dr. Pertik Ottó egyetemi tanár a Rókus kórház Stáhly utcai boncolótermében hajtotta végre. Kiderült, hogy nagy fokú krónikus gyomorhurutban szenvedett, a többi szervnek a lesoványodáson kívül semmi baja sem volt. A halál közvetlen oka a szív lassú működése következtében beállott tüdővizenyő. Érdekes eredményt mutatott az agyvelő megvizsgálása. Súlya 1500 gramm volt, ami kiváló, ritka szellemi képesség bizonyítéka; közönségesen 1300 grammot szokott nyomni az emberi agy. Csodálatos az is, hogy míg másnál ily magas korban az agy véredényei kisebb-nagyobb mértékben elváltoznak, nála nemcsak teljesen épek voltak, hanem az érfelek finomsága, fiatalos rugalmassága egy huszonöt éves, erős ifjúéhoz hasonlított. Feltűnő továbbá az agy homlokrészének nagysága és tekervényeinek sokoldalú elágazása.
Az elhunyt testvérei a következő gyászjelentést tették közzé:
A boncolást dr. Pertik Ottó egyetemi tanár a Rókus kórház Stáhly utcai boncolótermében hajtotta végre. Kiderült, hogy nagy fokú krónikus gyomorhurutban szenvedett, a többi szervnek a lesoványodáson kívül semmi baja sem volt. A halál közvetlen oka a szív lassú működése következtében beállott tüdővizenyő. Érdekes eredményt mutatott az agyvelő megvizsgálása. Súlya 1500 gramm volt, ami kiváló, ritka szellemi képesség bizonyítéka; közönségesen 1300 grammot szokott nyomni az emberi agy. Csodálatos az is, hogy míg másnál ily magas korban az agy véredényei kisebb-nagyobb mértékben elváltoznak, nála nemcsak teljesen épek voltak, hanem az érfelek finomsága, fiatalos rugalmassága egy huszonöt éves, erős ifjúéhoz hasonlított. Feltűnő továbbá az agy homlokrészének nagysága és tekervényeinek sokoldalú elágazása.
Az elhunyt testvérei a következő gyászjelentést tették közzé:
Alulírottak bánatba borulva jelentik szeretett testvérbátyjuknak
VAJDA JÁNOS
magyar költőnek, a Kisfaludy-Társaság tagjának, 1848-1849-es honvédnak élete hetvenedik esztendejében, 1897. január 17-én hosszas betegség után bekövetkezett halálát. Beszentelése és végső tisztessége a kath. Egyház szertartása szerint kedden, e hónap 19-én délután 3 órakor lesz a Stáhly utcai halottasház kápolájából. Békesség legyen haló porán! Budapesten, 1897. január 18. Király Károlyné, Vajda Róza, Kántor Mihályné, Vajda Gizella.
Bánatos szívvel jelentjük társunknak, lélekben testvérünknek
VAJDA JÁNOS
magyar költőnek, a Kisfaludy-Társaság rendes tagjának 1897. évi január hónap 17-én életének hetvenedik évében bekövetkezett halálát. A nemzete géniusza virrasszon a halhatatlan örök álmain. Budapesten, 1897. január 18. Az elhunyt költő írótársai.
Az írók a Vasárnapi Ujság szerkesztőségében gyűléseztek a temetési szertartások felől. Wlassics miniszter a Vajda nővérekhez intézett részvétlevelében kijelenté, hogy tárcája viseli a temetési költségeket. Márkus polgármester a kerepesi temetőben a Batthyány-mauzóleum mellett jelölt ki díszsírhelyet.
A ravatalt 19-én állították föl a Rókus-kórház mögötti halottasház kápolnájában. Egész nap tódult a nép, megnézni a nagy halottat, kit életében alig vett észre. A koporsó körül halomra gyűltek a koszorúk s a halottat virágokkal borították el. Koszorút küldöttek: a Petőfi- és Kisfaludy-Társaság, Jókai Mór, Bartók Lajos, Endrődi Sándor, Zempléni Árpád, a Révai testvérek, a Budapesti Napló szerkesztősége és olvasóközönsége stb.
A temetést Wessely, Rókus-közkórházi lelkész végezte. Az egybegyűltek közt voltak: Wlassics miniszter, Bedő Albert ny. államtitkár, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, Rudnay főkapitány, Márkus polgármester, Szász Károly, Kossuth Ferenc, Mikszáth, dr. Wlislocky Henrik (vajda németre fordítója) stb. stb.
Pont három órakor vitték ki a koporsót az udvarra. A koporsó mellett állottak Vajda nővérei és családjaik.
Beszentelés után Rákosi Jenő a következő búcsúztatót mondotta:
Gyászos Gyülekezet! Az irodalmi köztársaság nevében kell búcsúszókat mondanom e koporsó előtt. Azok nevében, akik testben nem egyek, léélekben szét vannak válva, csak az elérhetetlen vágyakban találkoznak.
Az írók a Vasárnapi Ujság szerkesztőségében gyűléseztek a temetési szertartások felől. Wlassics miniszter a Vajda nővérekhez intézett részvétlevelében kijelenté, hogy tárcája viseli a temetési költségeket. Márkus polgármester a kerepesi temetőben a Batthyány-mauzóleum mellett jelölt ki díszsírhelyet.
A ravatalt 19-én állították föl a Rókus-kórház mögötti halottasház kápolnájában. Egész nap tódult a nép, megnézni a nagy halottat, kit életében alig vett észre. A koporsó körül halomra gyűltek a koszorúk s a halottat virágokkal borították el. Koszorút küldöttek: a Petőfi- és Kisfaludy-Társaság, Jókai Mór, Bartók Lajos, Endrődi Sándor, Zempléni Árpád, a Révai testvérek, a Budapesti Napló szerkesztősége és olvasóközönsége stb.
A temetést Wessely, Rókus-közkórházi lelkész végezte. Az egybegyűltek közt voltak: Wlassics miniszter, Bedő Albert ny. államtitkár, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt, Rudnay főkapitány, Márkus polgármester, Szász Károly, Kossuth Ferenc, Mikszáth, dr. Wlislocky Henrik (vajda németre fordítója) stb. stb.
Pont három órakor vitték ki a koporsót az udvarra. A koporsó mellett állottak Vajda nővérei és családjaik.
Beszentelés után Rákosi Jenő a következő búcsúztatót mondotta:
Gyászos Gyülekezet! Az irodalmi köztársaság nevében kell búcsúszókat mondanom e koporsó előtt. Azok nevében, akik testben nem egyek, léélekben szét vannak válva, csak az elérhetetlen vágyakban találkoznak.
Te bús halott, lakója e koporsónak, immár betértél az elérhetetlen vágyak birodalmába. Aki annyi lelakatolt kaput egy hosszú életen át döngettél, íme a halál megnyitotta előtted a halhatatlanság kapuját egy halk kopogásra, egy kételkedő kérdésre, hattyúdalodnak tépelődéseire, s midőn beléptél a végzetes portán, gyöngéd kézzel leoldotta testedről az ádáz Nesszusz-köntöst, amelybe gondviselésed születésed percében bepólyált.
Gyászos Gyülekezet! Babérral borítván őt, költőt temetünk itten. De ha visszatekintünk e zordon küszöbről a megfutott pályára, nem az a derült kép tárul elejbénk, amely a költőkről él az emberiség szívében. Mik a költők a küzdő emberiségnek! Dalos, szózatos madarai. Derült öröm, édes vágy, szelíd vigasztalás, önfeledt lelkesedés, fény és dicsőség az, amit ránk árasztanak. Babérral tündöklő homlokukon, kezükben koszorús lanttal, szívökben kiapadhatatlan szeretettel, szemökben isteni fénnyel, a sokaságban járva, a figyelő sokaságtól követve, a sokaságtól ünnepelve, int a gondviselés dicső ajándéki, sírva is, vérezve is ihletett boldogságban, mennyei glóriában: így van szívünkbe vésve a költők képe.
Nem ilyen volt, akinek koporsója búcsúszózatom megindult szavai úgy hullanak, mint a föld röge. Szavaimnak rémes visszhangjaként visszakacagna rám fekvő koporsójából a halott, ha ilyennek hazudnám őt e komor pillanatban.
Zordon talentumának nem áldásával, hanem súlyos terhével magányos bolygója vala ő ez hosszú életnek. Nem értették meg egymást ő és a világ. Test s lélek harmóniája az élet. Az ő teste és lelke meghasonlott életet élt. Nem szolgálta, hanem gyötörte egyik a másikat. Az egyik gyűlölte az embereket, a másik szenvedelemmel követelte szolgálataikat. Lelke kereste az elhagyatottságot, teste visszakorbácsolta az emberek közé. Így üldözve önmagától, sötét, panaszos szóval az ajkán, tövissel a fején, tövissel a szívében, tövissel a testében, tövissel az elméjében, vérző ujjal tépdesve lantját: így járt közöttünk magányosan, kettős életet élve, kettős kínt szenvedve, s ha más halandóknál a halál a test és lélek örök búcsúját jelenti, úgy az ő halálában viszont azt kell mondanunk: lázadó testének és háborgó lelkének egyesülése, megbékülése ez a halál.
Gyászos Gyülekezet! Babérral borítván őt, költőt temetünk itten. De ha visszatekintünk e zordon küszöbről a megfutott pályára, nem az a derült kép tárul elejbénk, amely a költőkről él az emberiség szívében. Mik a költők a küzdő emberiségnek! Dalos, szózatos madarai. Derült öröm, édes vágy, szelíd vigasztalás, önfeledt lelkesedés, fény és dicsőség az, amit ránk árasztanak. Babérral tündöklő homlokukon, kezükben koszorús lanttal, szívökben kiapadhatatlan szeretettel, szemökben isteni fénnyel, a sokaságban járva, a figyelő sokaságtól követve, a sokaságtól ünnepelve, int a gondviselés dicső ajándéki, sírva is, vérezve is ihletett boldogságban, mennyei glóriában: így van szívünkbe vésve a költők képe.
Nem ilyen volt, akinek koporsója búcsúszózatom megindult szavai úgy hullanak, mint a föld röge. Szavaimnak rémes visszhangjaként visszakacagna rám fekvő koporsójából a halott, ha ilyennek hazudnám őt e komor pillanatban.
Zordon talentumának nem áldásával, hanem súlyos terhével magányos bolygója vala ő ez hosszú életnek. Nem értették meg egymást ő és a világ. Test s lélek harmóniája az élet. Az ő teste és lelke meghasonlott életet élt. Nem szolgálta, hanem gyötörte egyik a másikat. Az egyik gyűlölte az embereket, a másik szenvedelemmel követelte szolgálataikat. Lelke kereste az elhagyatottságot, teste visszakorbácsolta az emberek közé. Így üldözve önmagától, sötét, panaszos szóval az ajkán, tövissel a fején, tövissel a szívében, tövissel a testében, tövissel az elméjében, vérző ujjal tépdesve lantját: így járt közöttünk magányosan, kettős életet élve, kettős kínt szenvedve, s ha más halandóknál a halál a test és lélek örök búcsúját jelenti, úgy az ő halálában viszont azt kell mondanunk: lázadó testének és háborgó lelkének egyesülése, megbékülése ez a halál.
Mint költőről nem mondom, hogy csillaghoz hasonlatos, mely éjszakai egünkről fényét szórja le ránk. Nem mondom, hogy mint üstökös tűnt föl az égi boltozaton, hogy káprázatos fénnyel vonuljon el fölöttünk, ámulók fölött. Nem! Vajda János mint barna felhő jött föl az egünkre, zordonan és félelmetesen. Úgy vonult föl a felhőnek minden kincsével, minden félelmetességével. Benne volt a termékenyítő eső áldása, benne volt a pusztító jégverés, benne volt a félelmetes mennydörgés és benne lakozott a gyilkoló villám.
Sorsa is a felhőé. A szél hajtja, kergeti, méhének szülöttje, a villám megtépi, s mint a mindenség kóbor vándora megtépve, megszaggatva, áldásától, villámától, mennydörgő hatalmából kifosztva, íme végre a halálban elenyészik.
Itt állunk, akik láttuk villáma fényét, hallottuk szava mennydörgését és megindult lélekkel nézzük bevonulását a halhatatlanságba.
Megváltó Istenünk, ültesd jobbodra, a mártírok közé.
Bartók Lajos, a Petőfi Társaság alelnöke szólt ezután:
Sorsa is a felhőé. A szél hajtja, kergeti, méhének szülöttje, a villám megtépi, s mint a mindenség kóbor vándora megtépve, megszaggatva, áldásától, villámától, mennydörgő hatalmából kifosztva, íme végre a halálban elenyészik.
Itt állunk, akik láttuk villáma fényét, hallottuk szava mennydörgését és megindult lélekkel nézzük bevonulását a halhatatlanságba.
Megváltó Istenünk, ültesd jobbodra, a mártírok közé.
Bartók Lajos, a Petőfi Társaság alelnöke szólt ezután:
Vajda Jánosnak mondunk Istenhozzádot. Az új ezerév hajnalán Degré Alajossal, a nemzet második halottja ő, ki, mint író, a lezárult ezer év utolsó szabadságcsatáját, negyvennyolcat megküzdötte. És lesz a haza földéből vasunk, aranyunk és kalászunk új ezerévre, fegyverül, díszül és jólétül a magyarnak, ha hősök, költők s a köztevékenység munkásai mindig ennyien térhetnek vissza oda! Nem is azért temetjük őt, hogy a gyászt növeljük, hogy őt dicsőítsük, kiért a gyász nem örök dicsősége is halandó. A világot Isten alkotá s ha elrontják a politikai fegyveres és lelki hatalom hivatatlan kezelői, a költő fogja helyreállítani. Hetven évvel az üdvözült költő nem volt agg, férfiú maradt. Csupán férfias lelke volt megtörve és szomorú a költő végzete, ha túlélte földi eszményei rombadőltét: a nő szerelmét, a barát hűségét, szerencse, hírnév állhatatosságát, de legjobban a szabadság, a haza – a haza elbukását. Petőfi még az istenek kegyence, vele együtt omolhat is. Bajza, Vachot utána törtek össze. És Vörösmarty hiába zengé a „Rendületlenül”-t, ő is csak lelkében megrendülve pengette lantját, a nagy nemzeti katasztrófa után, bár költőkirályi koronája mg folyvást az alkotások fenségében ragyogott fején. Te akkor a „virrasztók” sorába álltál, hogy ha a nagy tetszhalott megmozdul, mi ne aludjunk. Ébren legyetek mindig! A sebeiben ájult haza virrasztója, a költő kér. Ő a korszellemmel dacolva egyenesen folytatója volt a nemzeti újjászületés érzési és gondolkodási módjának. A magyar föld talán visszafelé fordult negyvennyolc után, de ő, mint a kilőtt nyíl, egyenesen ment ama csapáson, melyet a régi nagyok kijelöltek; hogy találkozhatott volna az új korral? A kor haladása ma is rohamos, de a szárnyak nem a pegázus vállain vannak, hanem Merkur sarkain. Hogy értse meg e kor őt, ki a végtelenség és halhatatlanság eszméiben lélegzett, s ha kevesen értik meg, nem költészeti férfiasságának hibája, hanem a kor gyengeségeié. Lírai költészete alapját nem az élvek könnyelmű bölcselete képezi, mint a görögöknél, az eszményért örökké küszködő férfias ember szólt Vajda lantján, ki a magas célt látva megborzad az alacsony eszközöktől. Több benne az égi származás, ezért meghasonlik a földdel. A kagyló nem termi úgy a fájdalomból gyöngyeit, mint az ő lantja a fájdalom gyermekeit, költeményeit. S ha fehér fényével becses az igazgyöngy, még ritkább drágaságok e fekete gyöngyök, a keserv, a világfájdalom és meghasonlottság remek összhangú alkotásai. Nemcsak az izgékony szemből, érzékeny szívből: magából a hideg agyvelőből facsar könnyeket velök. S nem hunyt el anyagi ínségben. Voltak barátai. Barátai voltak sokan azok is, kiket ő tartózkodásában nem tartott azoknak. A közművelődés első férfiai megtették nemesen fölfogott hivatásukat a fáradt költővel szemben. Halála nem váratlan, hosszú volt. S benső elvérzésnek nevezhetni ezt a költőhalált, mely a rideg valóval megbékülni sohasem tud, mert nem leli üdvét a földön, csak a fájdalomban, s mely már a tavaszban „kiégett szívvel kérdi: mért születni, minek élni?” Isten veled: Máglyát kellene, mint Shelleynek, hogy rakjunk, költőtársaid, melyről a tűzzel csókolódzva égbe lépj. E koporsó, mint fekete bárka a vízen, fölötte fénylik szellemed és nyitva van a költő szeme, néz és lát a fényes mégis átfürkészhetetlen éjbe, öröklétbe, honnan a napok, csillagok üstökösök áradnak elő, mint egy-egy szikra az úr lelkéből; ily fénysugár vagy magad is, ki hazatérsz, Isten homlokára. Isten veled!”
E beszéd elhangzása után Wlassics Gyula kultuszminiszter odalépett Vajda János nővéréhez és őszinte részvétének adott kifejezést. A koporsót ezután föltették a négylovas gyászkocsira és a menet megindult, ki a temetőbe.
A sírnál Ábrányi Emil a következő búcsúztató mondotta:
Nem maradtál senkinek adósa. És most fizettél a természetnek is. Minden tartozásod letörlesztve. Most majd a magyar nemzeten lesz a sor, hogy lerója tartozását veled szemben, aki világra szóló kincseket adtál neki, míg magad teljes szegénységben térsz a hazai földbe vissza. Megérdemelt dicsőségedből keveset juttatott neked a sors, annál bővebben omlottak rád a meg nem érdemelt szenvedések. Halálod után megfordítva lesz. Milliók bánkódni fognak, hogy félreismertek, te pedig pihenni fogsz a sírba és nem lesz több bánatod. Nevedet milliók magasztalják föl a csillagokig; te pedig meghúzódol a föld alá s pihensz fájdalom nélkül. Hát jól van ez így. Te megnyugszol a sír mélységében és mi megnyugszunk abban a gondolatban, hogy neked, aki annyit szenvedtél s annyira átérezted a szenvedést, neked nem fáj semmi többé. Akik szerettek s akiket szerettél te is, íme itt állanak nyitott sírod körül. Ők tanúságot tesznek arról, hogy csak azokkal dacoltál, akik meg akartak alázni; csak azokkal éreztetted titáni voltod büszkeségét, akik szemtelen gőggel közeledtek hozzád, hogy Istenektől csókolt homlokodra tapossanak; de senki a gyöngédséget több gyöngédséggel, senki a jóságot több jósággal nem viszonozta, mint te! Az arkangyalok is büszkék voltak a gonoszokkal szemközt s ott, ahol kellett, lángpallos suhogott a kezökben. És azért mi, akik benned a jó embert éppen úgy szerettük, mint ahogy a nagy költőt csudáltuk, mi nemcsak hódolattal veszünk most égbúcsút tőled, hanem könnyekkel és áldással is. Porod vegyüljön össze a föld porával, szellemed egyesüljön a nagy költők szellemével, akik megdicsőültek a halálban. Vajda János, Isten veled!
A sírnál Ábrányi Emil a következő búcsúztató mondotta:
Nem maradtál senkinek adósa. És most fizettél a természetnek is. Minden tartozásod letörlesztve. Most majd a magyar nemzeten lesz a sor, hogy lerója tartozását veled szemben, aki világra szóló kincseket adtál neki, míg magad teljes szegénységben térsz a hazai földbe vissza. Megérdemelt dicsőségedből keveset juttatott neked a sors, annál bővebben omlottak rád a meg nem érdemelt szenvedések. Halálod után megfordítva lesz. Milliók bánkódni fognak, hogy félreismertek, te pedig pihenni fogsz a sírba és nem lesz több bánatod. Nevedet milliók magasztalják föl a csillagokig; te pedig meghúzódol a föld alá s pihensz fájdalom nélkül. Hát jól van ez így. Te megnyugszol a sír mélységében és mi megnyugszunk abban a gondolatban, hogy neked, aki annyit szenvedtél s annyira átérezted a szenvedést, neked nem fáj semmi többé. Akik szerettek s akiket szerettél te is, íme itt állanak nyitott sírod körül. Ők tanúságot tesznek arról, hogy csak azokkal dacoltál, akik meg akartak alázni; csak azokkal éreztetted titáni voltod büszkeségét, akik szemtelen gőggel közeledtek hozzád, hogy Istenektől csókolt homlokodra tapossanak; de senki a gyöngédséget több gyöngédséggel, senki a jóságot több jósággal nem viszonozta, mint te! Az arkangyalok is büszkék voltak a gonoszokkal szemközt s ott, ahol kellett, lángpallos suhogott a kezökben. És azért mi, akik benned a jó embert éppen úgy szerettük, mint ahogy a nagy költőt csudáltuk, mi nemcsak hódolattal veszünk most égbúcsút tőled, hanem könnyekkel és áldással is. Porod vegyüljön össze a föld porával, szellemed egyesüljön a nagy költők szellemével, akik megdicsőültek a halálban. Vajda János, Isten veled!
A beszéd után szitáló eső mellett eresztették le a koporsót a frissen ásott sírba.
A temetés után a Kisfaludy-Társaság dr. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszternek a következő levelet küldötte:
Nagyméltóságú m. kir. vallás- és közoktatásügyi Miniszter Úr!
A temetés után a Kisfaludy-Társaság dr. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszternek a következő levelet küldötte:
Nagyméltóságú m. kir. vallás- és közoktatásügyi Miniszter Úr!
Kegyelmes urunk!
A Kisfaludy-Társaság mély megilletődéssel értesült Nagyméltóságodnak arról a nemes gondosodásáról, mellyel boldogult társunknak, Vajda Jánosnak utolsó napjait a súlyos gondoktól és nélkülözéstől megmenteni s földi maradványait költői jelentőségéhez méltó módon eltemettetni kegyeskedett. Nemcsak ez a tény magában, de Excellenciádnak egészen önkéntes és gyors elhatározása: nekünk, mint a boldogult költő társainak, kétszeres kötelességünkké teszi, hogy Nagyméltóságod előtt a Kisfaludy-Társaság határozatából, legmélyebb köszönetünket fejezzük ki. Tesszük pedig ezt annál melegebb elismeréssel, mert Excellenciád kegyeletes intézkedésében nemcsak emberbaráti szívének sugallatát, hanem minden igazi magyar államférfinak azt a magasabb fölfogását is érezzük, mellyel irodalmunkat, mint nemzeti életünk egyik legfontosabb tényezőjét tekinti és becsüli. Engedje Nagyméltóságod még egyszer kifejeznünk mély köszönetünket és tiszteletünket, mellyel agyunk Budapesten, 1897. február 13-án Nagyméltóságodnak alázatos szolgái:
Beöthy Zsolt s. k., Gyulai Pál s. k.,
a Kisfaludy-Táraság titkára, a Kisfaludy-Társaság elnöke.
Temetése után költőtársai és barátai gyűjtést indítottak síremlékére, melyet Donáth Gyula el is készített, habár a fölállítására szükséges pénzösszeg maig nem gyűlt össze. E síremléken a szárnyaszegett hattyú jelenti a költő elnémulását; a szobor alján a költő relief-arcképe domborodik. Az emlék talpán a bánatos múzsa áll, aki keseregve ereszti le babérját a földre.
Szülőfaluja, a fehér-megyei Vaál, szobrot akar állítani nagy szülöttjének s szintén gyűjtést indított e célra.
Mellszobrát Strobl Alajos tanár lemintázta, mely kitűnően eltalálva, élethűen tünteti fel az öreg Vajda érdekes fejét és arcát. Wlassics miniszter, ki a nagy költő iránti tiszteletből nővéreit is segélyezte, e mellszobrot ércbe öntette s megvásárolva, kegyeletes emlékül a Nemzeti Múzeumban helyeztette el. Strobl készséggel mondott le a díjazásról, csak az ércbeöntés költségeit számította fel.
Hiába, a szegénység még a síron túl is kíséri a költőt. De barátainak, hódolóinak serege sem hagyja el, meghatóan és szépen megmutatva, hogy akik megértették és közelebbről megismerték őt, sok szeretni és csodálni valót találtak rajta.
JELLEMZÉSE; NÉHÁNY LEVELE
Három jeles költőnk szebbnél-szebb s valóban kitűnően találó, jellemző beszéde búcsúztatta el a nagy halottat. Ennél szebb, fenségesebb koszorút nem helyezhettek volna el a frissen hantolt sírra. Hisszük, szent meggyőződésünk, hogy eljön az a kor, midőn az egész nemzet oly kegyelettel fog zarándokolni e sírhoz, mint a keresztény hívők serege a mártírok ereklyéihez. Lesz még idő, mikor az önálló magyar művelődés, az új irányú, ismét a világirodalomban emelkedett magyar költészet egyik legnagyobb alakját fogja gyászolni az itt hamvadóban.
Hosszú, 70 éves nehéz pályát futott meg. Ifjúságát ott töltötte ama nagyok, dicsők között, kik Magyarország újjászületésének elsőrangú munkásai voltak. Ott harcolt közöttük a haza önállásáért, a magyar szabadság megmentéséért. S mikor az ellenfél kicsavarta kezéből a kardot, tollát vette elő s politikai irataival, lángoló verseivel törekedett föltámasztani a nagy tetszhalottat.
Megtörtént a föltámadás. De valamint az a nagy száműzött odakünn, úgy ő sem tudott soha belenyugodni a megalkuvási politikába. Legutóbbi cikkeiben is arról panaszkodik, hogy a kiegyezés által fölavatott mérséklet, önmegadás, önfékezés következtében, sokan a nemzeti önérzetet az önkigúnyolásig, gyáva lemondásig árverelik le.
Ő látta a magyart teljesen külön-, saját lábán állónak s ez a kép oly mélyen vésődött lelkébe, hogy egész életén keresztül végigkísérte. A mai megalkuvás alapján álló nemzedékkel szemben, ő előtte a 48-as idők lánglelkű ifjúsága volt az eszménykép. Ezek életüket és vérüket, szerelmüket és dicsőségüket áldozták a haza oltárán, Bajza, Vachot megőrültek honfiúi fájdalmukban, a ami kor gyermekeinél pedig csak önzést, kapzsiságot, hatalomvágyat, pajtáskodást, léhaságot látott. Íme ezért nem tudott lelke megbarátkozni a jelenlegi politikai viszonyokkal. Elfordult a jelentől s a múlt nagy emlékeiből táplálkozva, szemei a jövő felé irányultak. Kossuth ezt írja Iratainak népies kiadásához küldött előszavában.: „Szomorú öregségem egyedüli vigasztalása a bizalom, hogy a magyar nép lelkében kiirthatatlanul él a hit s remény az önálló magyar államiság teljességének jövendőjében.” Ugyanezt az eszmét fejezi ki Vajda, midőn így szól: „Azt hiszem, nemzetünk jobbjai, legnagyobb belső világosságú szellemei most sincsenek kétségbeesve, nem vesztették el hitüket a fényes jövendő iránt, melyről Széchenyi, Kossuth, Petőfi álmodoztak.”
De az irodalomról is más fogalmai voltak neki, mint a jelen kornak. Ő azt olyan szentélynek tartotta, amelybe csakis a választottaknak szabad belépni s ahol minden emberi gyarlóságot, önzést, pajtáskodást, véleményeladást le kell vetkőzni s csakis a szép, igaz és jó eszméinek áldozni. Nagy nemzeti hivatást tulajdonított az irodalomnak s éppen ezért a léha csevegőket megvetette. Ő maga eszményképe volt a rendnek, a becsületességnek s éppen ezért minden irodalmi svihákságot, bohémséget megvetett. Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi légkörében élt ő (a legmélyebb hódolattal tisztelte őket) s ezek mellett igen kicsinyeknek találta a körülötte mozgók legnagyobb részét.
Így maradt ő kvül a mai irodalmi életen is. Vegyük még ehhez szerencsétlen szerelmét, az utolsó két évtizedben folyton jelentkező betegségét s a megélhetésért folytatott küzdelmét, a sokfelől tapasztalt méltatlanságot: körülbelül megtaláltuk visszavonultságának okait. A visszavonultan élő, magános agglegény embernél rendszerint bizonyos sajátságok, úgynevezett különcségek fejlődnek ki; de amelyek nem a jellem elferdülésének, hanem az életmódnak természetes folyományai. Aki őt közelebbről ismerte, minden szokásának, különcségének teljes magyarázatát adhatja. Például azért volt szobájában annyi meghegyezett plajbász, mert kéziratait ezzel írta s fogalmazás közben nem akart faragással bajlódni.
Mikor Vajda János lakásáról eltávozott, a leggondosabban megnézte, nem ejtett-e el gyufát, jól becsukta-e az ajtót. Természetesen, mert nem volt kire hagynia lakását. A sajtóhibákat a legnagyobb figyelemmel igyekezett kijavítani s napilapok szerkesztőségében roppant lármát csapott értök.
Azért tette ezt, mert ő a legnagyobb megfontolással szokott írni s igen haragudott a mai könnyű, gyors, fércelő dolgozásmódra. Pontosságával, figyelmességével mintegy példát akart adni.
Hirtelen fellobbanó természetű volt; de a legnagyobb lelkierővel igyekezett féken tartani indulatát. Elég volt néhány helytelen, ferde, könnyelmű gondolkodásra valló megjegyzés, hogy vére fölforrjon. Ilyenkor hacsak lehetett, egészen nekivörösödve hagyta ott a társaságot, hogy valami nagyon sértőt ne mondjon.
Az eszményiséget és érzékiséget sajátságos módon egyesítette magában. Benne – mondja Palágyi L. – az az erős tudat élt, hogy ő a tulajdonképpeni hamisítatlan férfi, az az ősi, romlatlan ember, az az Ádám, aki mint az ép szellem s az ép érzékiség, a romlatlan lélek és romlatlan test mintaképe, utolsó írmagja maradt meg a mai süllyedt korban.
Magyar volt ő testestül-lelkestül. Nyelve, hazafisága, komoly szemlélődése, a természethez, az anyaföldhöz való rajongó ragaszkodása egyaránt bizonyítják ezt. Roppant lelkierejének kellett lenni, hogy annyi csalódás, sikertelenség után sem tört meg, nem lépett az elzüllés útjára. Körülötte majdnem mindenki más nézeten volt, más utakon haladt, más végcélért futott s ő állhatatosan megmaradt a maga helyén, gondolat- és érzelemvilágában, mint a kőszál az őt ostromló tengerhullámok között. Valódi példaképe ő a magyar nemzetnek, mely annyi sok ellenséges törekvés közt is fenn tudta magát tartani. A becsületnek, tisztes magaviseletnek, rendszeretetnek, pontosságnak, megbízhatóságnak valóságos mintaképe volt. Következetes a végzetekig.
Nem maradt ő el a világtól. Érdeklődött ő minden mozgalom iránt, éber figyelemmel kísérte a közélet minden jelenségét. A nagy eszmék föllelkesíték, elragadták őt, de az eszményiség lerántása, különösen a nemzeti irodalom kóros jelenségei kimondhatatlanul elkeserítették. Ilyenkor roppant szógazdagsággal, kifogyhatatlan változatossággal, fordulatokkal öntötte ki lelke haragját, akár élőszóval, akár írásban. De soha bántó vagy udvariatlan nem volt senki iránt. Akit nem méltatott rá, hogy eszméiről beszéljen vele, a testi erőről s köznapi tárgyakról társalgott. Ezért írták le némelyek anyagias, nyers embernek.
Latinul, franciául, angolul, németül értett és olvasott. Shakespeare, Byron ragadták el legjobban. Hugo Viktort is bámulta, de hatásvadászását elítélte. Jókai képzeletét s kifogyhatatlan gazdagságát csodálta. Az összes realisták közül jóformán egyedül Tolnay Lajost szerette, humoráért,szatírájáért. Heine szellemességét, könnyedségét igen megkedvelte. Talán éppen azért, mert ez nála hiányzott. Az utolsó hónapokban a görög klasszikusokat akarta olvasni és Odisszeát szerezte meg.
Nem maradt ő el a világtól. Látta, ismerte ő jól a mai kort, összes hibáival, a földi boldogulás összes feltételeivel. Mint egykor Heraklesz előtt, előtte is nyitva állott a két út: az egyik, a kényelem, a könnyelmű örömök útja; a másik a tövises, göröngyös út, amely azonban a halhatatlanság csarnokaiba vezet. Ő ez utóbbit választotta s most már célnál van.
Saját kora nem értette meg: de a jövő igazat ad neki. Olyan volt az ő sorsa, mint a trójai Kaszandráé, kit Apolló isten megszeretvén, emberfölötti tulajdonságokkal ruházott föl. De midőn szerelme viszonzást nem talált, megátkozta őt, mondván: Láss tisztán, de az emberek körülötted legyenek vakok; szíved érezze át a rettenetes jövő minden fájdalmát, de könnyezőid legyenek érzéketlenek; ajkaid hirdessék a magas eszméket, a megváltás útjait, de mindenkinél siket fülekre találj! És az átok megfogant. Kasszandra járt-kelt a kicsinyek és nagyok között; az emberek egy pillanatra meg-megálltak, figyelni kezdtek e szokatlan, egy fenségesebb világból való eszmékre, de aztán ismét belevegyültek a mindennapi élet zajába. S míg az ő lelkét a tehetetlenség, az aggodalom kínjai vérig mardosták: az emberek közönyösen fordultak el tőle s ki-ki futott könnyelmű örömei, önző céljai után. „Az utolsó években alig állottak néhányan körülte. Ha mindig újabb-újabb ifjúság nem akadt volna, az ősz költő csaknem sivatagban érezhette volna magát.” (Palágyi: V. J. emlékezete.)
**
Jelleméről legbiztosabb képet alkothatunk hátrahagyott leveleiből. Ide iktatunk tehát ezek közül néhányat.
Midőn a 30 író, köztük Jókai és Eötvös (ez utóbbi fogalmazta az előfizetési felhívást), összeállott előfizetőt gyűjteni éspedig aránylag elég eredménnyel, mert míg Aigner Vajda egyik legértékesebb kötetéből összesen hat példányt adott el s míg halála alkalmából a Franklin-Társulattól még ennyit sem vettek meg, most 500 előfizető jelentkezett: nagy aggodalommal és reménykedő örömmel kísérte e mozgalmat a költő s hogy naiv, gyermeteg lelke mily hálával volt eltelve a mozgalom vezetői iránt, mutatja az alábbi levele, melyet Ábrányi Emilhez intézett e napokban:
Szeretett kedves jó kolléga!
0Utólag jut eszembe, hogy jó lesz a fölhívásban a szerkesztőségeken kívül a szerző lakását is megjelölni, mint ahova szintén lehet az előfizetést beküldeni. Találkozhatnak, akik éppen ide kívánják gyűjtésök eredményét intézni. Egyébiránt, amint Önök gondolják. Lakásom: Üllői-út 24.
Szintén utólag arra gondolok, vajon nem lenne-e jó az előfizetés összegét csekélyebbre, talán füzetenként 1 forint 50 krajczár, tehát a kettőét 3 forint és díszkötésért 6 forintra tenni? A mint Önök beszédéből kivettem, Önök is inkább a közrendű, tehát kevésbé tehetős közönségre számítanak, tehát talán czélszerűbb lenne a kisebb összeg. De ezt is csak ötletként említem, - nem mérvadó egyéni véleményem. Határozzanak Önök, a mint jobbnak látják.
És most még csak azt, hogy el vagyok telve csodálattal és hálával Önöknek irányomban tanusitott nemeslelkűségeért. Sőt mondhatom, tegnapi elválásunk után szinte megdöbbentem és elszégyeltem magamat fajankóságom miatt, hogy egy szót sem tudtam előhozni ebbeli érzelmeim tolmácsolására.
A mit Önök tesznek velem, az oly szép, nagyszerű, oly sok, hogy úgy érzem, mintha eltörpülnék és összeesném ennyi jóság súlya alatt.
Kérem, legyen szives ebbeli hangulatom őszinte vallomásának Eötvös kolléga előtt is kifejezést adni. Legközelebb arról óhajtok vele beszélni, nem lehetne-e annak valahogy módját ejteni, hogy olykor összejönnénk vele és hallgathatnánk rendkivül érdekes és tanulságos előadásait.
Magamat határtalan becsű, óhajtott rokonszenveikbe ajánlva, vagyok
hálás tisztelője
Vajda János.
Finom lelkéről tesz tanuságot az a levele is, melyet utolsó napjaiban plajbásszal írt dr. Korányi Imréhez, de el nem küldött, hanem halála után íróasztala fiókjában találtak.
Egészségi állapota nagyon aggasztotta az öreg költőt, de kezelőorvosát a világért sem akarta bizalmatlanságnak csak a jelével sem megbántani.
A levél így hangzik:
Kedves Barátom!
Én már egy hete ágyban fekszem. Súlyos, igen súlyos beteg vagyok, nem írhatom le bajom történetét, alig hogy e néhány sort leírhatom.
Dr. Müller Károly őméltósága tüneményes nagylelkűséggel ingyen jön hozzám mindennap és határtalan bizalmat érzek iránta, de már szinte sokallom, hogy egy ember annyit áldozzon, ki tudja, meddig?
Viszont azt se tudom kitalálni, vajon nem érezné-e sértve magát, ha téged nálam találna. Ez egy végtelenül kényes kérdés, te tudhatod, it tehet ő ebben a helyzetben. Nem volna szabad neked engem, mint a régi jó barátot meglátogatni és aztán te itt megmondhatnád, mi lenne tapasztalatod?
Dr. Müller őméltósága délben, vagy este hatkor szokott jönni; te eljöhetnél talán egyszer más időben, sőt úgy lehet, talán ő már nem is jön, mert tegnap este nem jött.
De többet már nem írhatok.
Isten áldjon!
Lassan, hosszasan, de most már egyre gyorsabb ütemben haldokló régi híved:
Vajda János
Hálás szívéről tesz tanúságot az a levele is, melyet Ábrányi Emilhez egy bírálata alkalmával írt:
Kedves testvér!
Engedje meg, hogy így szólítsam, mert azok után, amiket Ön évek, sőt már évtizedek óta és legutóbb is tett, minden egyéb kifejezést hidegnek, kevésnek találok.
Hetek óta készülök személyesen kifejezni hálámat, de gyakori rosszullét, majd rengeteg sürgős végzendők meggátolnak. Hát most már sietek csak röviden tudatni ebbeli hangulatomat és szándékomat, valamint azt a forró óhajomat, hogy legközelebb fölkeressem, hogy szóval is megkíséreljem tolmácsolni, mily határtalanul nagy értékűnek tartom azt a valóban csodálatos, bámulatosan nemes jóindulatot, melyet Ön tanúsít irányomban, azt a támogatást, amelyben folyton részeltet.
Mindezekről szóval közelebb, ha majd lesz szerencsém találkozni. Addig is cak annyit, hogy vajha módját találhatnók a gyakoribb találkozásnak.
Tehát a közelebbi viszontlátásig!
Üdvözlöm szeretettel.
1895. január 5.
Hálás híve
Vajda Jánosnak
Hogy kis dolgokban is mily óvatos, szerény és finom természetű, legjobban bizonyítja az a levélkéje, melyet az Egyetértés szerkesztőjéhez írt abból az alkalomból, mikor cikkéből egy ékezet elmaradt. Levele így hangzik:
T. Szerkesztő Úr!
Tisztelt adassék az Egyetértés szedőinek és javítnokainak! Halvány ónnal papírra vetett, össze-vissza húzgált javított kézírásomnak kiszedését mérhetetlenül nehezebb feladatnak tartom, mint annak megírását. De már arról ők nem tehetnek, hogy múlt keddi tárcacikkem utolsó hasábján egy vessző az „e” betűről a gépben eltörött és kérdezNÉK helyett kérdezNEK maradt a lapban. És ez a különbség engem iszonyú, szinte őrületes szerénytelenség kórságában leledzőnek tüntet föl. Mintha én azt kívánnám, hogy a kormányok engem kérdezzenek meg, ha valami okmányt szövegeznek, annak helyessége felől. Beláthatja kedves Szerkesztő Úr, hogy ez ellen tiltakoznom kell, minél feltűnőbben, hogy a föld alá ne süllyedjek szégyenletemben. Remélem, e kélrésemnek foganatja lesz.
Maradok a tisztelt Szerkesztő Úrnak tisztelő híve
Vajda J.
Vajda János int író, de int ember is egyiránt speczialitás. Szerencséjére elég lelki és testi erővel rendelkezik, hogy mint ilyen helyt álljon
Vajda J. 67 éves ember, formás testalkattal, egészséges arcbőrrel, szelíd szemekkel és germán arcéllel. Ha mosolyog: fiszharmónika, haragjában ágyútorok. Természetében olyan, mint a nyári időjárás. Mikor megindulsz vele, még tiszta égként mosolyog, mire leültetek, ár mennydörög.
Aki igazán kiismeri, csak szeretheti. Ítéletében és eljárásban szigorú, de csak a pimaszok és gyávák iránt. Minthogy nem epe-, hanem véringerlékeny, érzékeny és könnyen sérthető.
Hogy gazdag lelki forrással rendelkezik, mutatja az, hogy igen gyakran el van magába anélkül, hogy unatkoznék. Egyes emberrel, ha rokonszenves vele, még el tud mulatni, de még a jó barátok nagyobb csoportja is lehangolja.
A vadászat szenvedélye. Örömestebb beszél egy sikerült lövéséről, mint legjobb verséről.
Azon, ma már nem annyira ritka egyéniségek közé tartozik, akiket jobban izgatnak az időszak hátrányai, mint örvendeztetnek előnyei.
Fájdalmai, elégedetlensége és panaszai nem koldushangok, hanem harci riadó, amely küzdelemre, győzelemre, vagy halálra hívja fel a megtámadottakat.
Midőn a 30 író, köztük Jókai és Eötvös (ez utóbbi fogalmazta az előfizetési felhívást), összeállott előfizetőt gyűjteni éspedig aránylag elég eredménnyel, mert míg Aigner Vajda egyik legértékesebb kötetéből összesen hat példányt adott el s míg halála alkalmából a Franklin-Társulattól még ennyit sem vettek meg, most 500 előfizető jelentkezett: nagy aggodalommal és reménykedő örömmel kísérte e mozgalmat a költő s hogy naiv, gyermeteg lelke mily hálával volt eltelve a mozgalom vezetői iránt, mutatja az alábbi levele, melyet Ábrányi Emilhez intézett e napokban:
Szeretett kedves jó kolléga!
0Utólag jut eszembe, hogy jó lesz a fölhívásban a szerkesztőségeken kívül a szerző lakását is megjelölni, mint ahova szintén lehet az előfizetést beküldeni. Találkozhatnak, akik éppen ide kívánják gyűjtésök eredményét intézni. Egyébiránt, amint Önök gondolják. Lakásom: Üllői-út 24.
Szintén utólag arra gondolok, vajon nem lenne-e jó az előfizetés összegét csekélyebbre, talán füzetenként 1 forint 50 krajczár, tehát a kettőét 3 forint és díszkötésért 6 forintra tenni? A mint Önök beszédéből kivettem, Önök is inkább a közrendű, tehát kevésbé tehetős közönségre számítanak, tehát talán czélszerűbb lenne a kisebb összeg. De ezt is csak ötletként említem, - nem mérvadó egyéni véleményem. Határozzanak Önök, a mint jobbnak látják.
És most még csak azt, hogy el vagyok telve csodálattal és hálával Önöknek irányomban tanusitott nemeslelkűségeért. Sőt mondhatom, tegnapi elválásunk után szinte megdöbbentem és elszégyeltem magamat fajankóságom miatt, hogy egy szót sem tudtam előhozni ebbeli érzelmeim tolmácsolására.
A mit Önök tesznek velem, az oly szép, nagyszerű, oly sok, hogy úgy érzem, mintha eltörpülnék és összeesném ennyi jóság súlya alatt.
Kérem, legyen szives ebbeli hangulatom őszinte vallomásának Eötvös kolléga előtt is kifejezést adni. Legközelebb arról óhajtok vele beszélni, nem lehetne-e annak valahogy módját ejteni, hogy olykor összejönnénk vele és hallgathatnánk rendkivül érdekes és tanulságos előadásait.
Magamat határtalan becsű, óhajtott rokonszenveikbe ajánlva, vagyok
hálás tisztelője
Vajda János.
Finom lelkéről tesz tanuságot az a levele is, melyet utolsó napjaiban plajbásszal írt dr. Korányi Imréhez, de el nem küldött, hanem halála után íróasztala fiókjában találtak.
Egészségi állapota nagyon aggasztotta az öreg költőt, de kezelőorvosát a világért sem akarta bizalmatlanságnak csak a jelével sem megbántani.
A levél így hangzik:
Kedves Barátom!
Én már egy hete ágyban fekszem. Súlyos, igen súlyos beteg vagyok, nem írhatom le bajom történetét, alig hogy e néhány sort leírhatom.
Dr. Müller Károly őméltósága tüneményes nagylelkűséggel ingyen jön hozzám mindennap és határtalan bizalmat érzek iránta, de már szinte sokallom, hogy egy ember annyit áldozzon, ki tudja, meddig?
Viszont azt se tudom kitalálni, vajon nem érezné-e sértve magát, ha téged nálam találna. Ez egy végtelenül kényes kérdés, te tudhatod, it tehet ő ebben a helyzetben. Nem volna szabad neked engem, mint a régi jó barátot meglátogatni és aztán te itt megmondhatnád, mi lenne tapasztalatod?
Dr. Müller őméltósága délben, vagy este hatkor szokott jönni; te eljöhetnél talán egyszer más időben, sőt úgy lehet, talán ő már nem is jön, mert tegnap este nem jött.
De többet már nem írhatok.
Isten áldjon!
Lassan, hosszasan, de most már egyre gyorsabb ütemben haldokló régi híved:
Vajda János
Hálás szívéről tesz tanúságot az a levele is, melyet Ábrányi Emilhez egy bírálata alkalmával írt:
Kedves testvér!
Engedje meg, hogy így szólítsam, mert azok után, amiket Ön évek, sőt már évtizedek óta és legutóbb is tett, minden egyéb kifejezést hidegnek, kevésnek találok.
Hetek óta készülök személyesen kifejezni hálámat, de gyakori rosszullét, majd rengeteg sürgős végzendők meggátolnak. Hát most már sietek csak röviden tudatni ebbeli hangulatomat és szándékomat, valamint azt a forró óhajomat, hogy legközelebb fölkeressem, hogy szóval is megkíséreljem tolmácsolni, mily határtalanul nagy értékűnek tartom azt a valóban csodálatos, bámulatosan nemes jóindulatot, melyet Ön tanúsít irányomban, azt a támogatást, amelyben folyton részeltet.
Mindezekről szóval közelebb, ha majd lesz szerencsém találkozni. Addig is cak annyit, hogy vajha módját találhatnók a gyakoribb találkozásnak.
Tehát a közelebbi viszontlátásig!
Üdvözlöm szeretettel.
1895. január 5.
Hálás híve
Vajda Jánosnak
Hogy kis dolgokban is mily óvatos, szerény és finom természetű, legjobban bizonyítja az a levélkéje, melyet az Egyetértés szerkesztőjéhez írt abból az alkalomból, mikor cikkéből egy ékezet elmaradt. Levele így hangzik:
T. Szerkesztő Úr!
Tisztelt adassék az Egyetértés szedőinek és javítnokainak! Halvány ónnal papírra vetett, össze-vissza húzgált javított kézírásomnak kiszedését mérhetetlenül nehezebb feladatnak tartom, mint annak megírását. De már arról ők nem tehetnek, hogy múlt keddi tárcacikkem utolsó hasábján egy vessző az „e” betűről a gépben eltörött és kérdezNÉK helyett kérdezNEK maradt a lapban. És ez a különbség engem iszonyú, szinte őrületes szerénytelenség kórságában leledzőnek tüntet föl. Mintha én azt kívánnám, hogy a kormányok engem kérdezzenek meg, ha valami okmányt szövegeznek, annak helyessége felől. Beláthatja kedves Szerkesztő Úr, hogy ez ellen tiltakoznom kell, minél feltűnőbben, hogy a föld alá ne süllyedjek szégyenletemben. Remélem, e kélrésemnek foganatja lesz.
Maradok a tisztelt Szerkesztő Úrnak tisztelő híve
Vajda J.
Vajda János int író, de int ember is egyiránt speczialitás. Szerencséjére elég lelki és testi erővel rendelkezik, hogy mint ilyen helyt álljon
Vajda J. 67 éves ember, formás testalkattal, egészséges arcbőrrel, szelíd szemekkel és germán arcéllel. Ha mosolyog: fiszharmónika, haragjában ágyútorok. Természetében olyan, mint a nyári időjárás. Mikor megindulsz vele, még tiszta égként mosolyog, mire leültetek, ár mennydörög.
Aki igazán kiismeri, csak szeretheti. Ítéletében és eljárásban szigorú, de csak a pimaszok és gyávák iránt. Minthogy nem epe-, hanem véringerlékeny, érzékeny és könnyen sérthető.
Hogy gazdag lelki forrással rendelkezik, mutatja az, hogy igen gyakran el van magába anélkül, hogy unatkoznék. Egyes emberrel, ha rokonszenves vele, még el tud mulatni, de még a jó barátok nagyobb csoportja is lehangolja.
A vadászat szenvedélye. Örömestebb beszél egy sikerült lövéséről, mint legjobb verséről.
Azon, ma már nem annyira ritka egyéniségek közé tartozik, akiket jobban izgatnak az időszak hátrányai, mint örvendeztetnek előnyei.
Fájdalmai, elégedetlensége és panaszai nem koldushangok, hanem harci riadó, amely küzdelemre, győzelemre, vagy halálra hívja fel a megtámadottakat.
Forrás: Kerekes György: Vajda János élete és munkái. Budapest, Az Országos Irodalmi Részvénytársaság kiadása 1901.
