![]()
Ha nem ösmernek bennünket a franciák úgy, mint mi szeretnők, azt legalább nem fogja tagadni senki, hogy érdeklődnek irántunk. Hiszen e lovagias nagy nemzet felhasznál minden kínálkozó alkalmat, hogy Magyarország iránti rokonszenvét bizonyíthassa – Ha igazságosak akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy az utolsó években nagyon sok történt Magyarország külföldön való megismertetése céljából. Három év lefolyta óta nemcsak Tissot hívta föl a franciák figyelmét a magyar csikósokra és cigányokra, hanem írtak azonkívül Mabeau, Ollivier, Proth, Adamné az élő, haladó Magyarországról, és mindegyike e hírneves francia íróknak nem kis mértékben járult ahhoz, hogy a külföld velünk mindjobban foglalkozni kezd.
Sajátságos véletlennek köszönhető, hogy a franciák felfrissítették egy elfelejtett jeles költő emlékét, kivel a párizsi sajtó az utolsó hetekben sokat foglalkozott; mi magyarok pedig azon szerencsében részesülünk, hogy a rokonszenv legmelegebb hangján írt és a nagy magyar költ emlékéhez méltó Petőfi-tanulmányt üdvözölhetünk a francia könyvpiacon.
Richard Jaques (1841-1861) húsz éves fiatalember egy dél-franciaországi városban folytatta tanulmányait s mint sok száz titkos poéta, verseket írt, melyek közül csak egynéhány jelent meg valamely vidéki lap hasábjain; a fővárosi szépirodalmi folyóiratokhoz intézett versei pedig majdnem kivétel nélkül a soha ki nem elégíthető papírkosárba vándoroltak. Richard mindazonáltal nem vesztette el munkakedvét és minél gyakrabban visszautasították a költői hévtől sugalmazott verseit, annál jobban kívánkozott a francia főváros után, hol barátjai előtt már megnyíltak a „La jeune France” hasábjai. 1861. június 5-ikén Patayból egy ismerőséhez intézett hosszabb levelet, melyben költői lelke egész melegével kifejezést adott ez óhajának. Öt hónappal ezután ugyanazon ismerőse már csak atyjától kapott levelet, melyben szomorú szívvel jelenti fia kora halálát.
Azóta elmúlt húsz esztendő, a szegény Richardra nem emlékezett senki, s barátjai is elfelejtették a tehetséges, szerencsétlen fiatal költőt. A téli idényben a Théatre francais egy művészet egy előkelő párizsi szalonban elszavalta a véletlenül kezébe került Richard „Ode á la jeunesse” című költeményét.
Et toi, Jeunesse, toi que chaque jour je pleure
Comme la blonde enfant, bientot, quand viendra l’ heure,
Tu te reveilleras;
Et puisqu’il fant gu’un Dieu descende en ta nuit noire,
N’est-ce pas o mon Christ, que du haut de ta gloire
Alors tu descendras?
A gyönyörű óda oly nagy hatást idézett elő, hogy a rá következő napokban az összes sajtó kezdett foglalkozni Richarddal, a Charpentier et Cie híres könyvkiadó cég pedig megbízta Dietrich Auguste hírneves francia írót, hogy Richard verseit gyűjtse össze.
A nagybecsű kötete napokban, tehát húsz évvel a költő halála után hagyta el a sajtót, s Richard összes feltalálható költeményei bennfoglaltatnak. A kötetnek jeligéül Petőfi e híres versszaka szolgál, Richard francia fordításában!
La liberté l’amour! Mon áme avec envie
A pour ces deux trésors palpité tour a tour.
Pour mon amour je donne et mon sang et ma vie,
Et pour la Liberté je donne mon amour!
melyről Dietrich úr a munkát megelőző tanulmányában azt mondja, „lehetetlen, hogy Petőfi azt szebben vagy meghatóbban fejezte ki magyarul.”
Tudvalevő dolog, hogy Chassin a hatvanas években Párizsban tartózkodó magyarok segítségével lefordította Petőfi összes költeményeit rím nélküli versekben. – E munkált használta fel Richard s egynéhány költeményt fordított rímes versszakokban franciára. Chant de guerre hongrois (magyar harci dal) Étoiles et fleurs (Csillagok és virágok), Vivre avec toi (veled élni), Amour et liberté (szerelem és szabadság), L’Europe est tranquille (Európa csendes, újra csendes), Comment je vondrais mourir (Hogy akarnék meghalni) stb. Richard szabadon fordította Petőfit, ami a következő kélt versszak összehasonlításából legjobban kitűnik:
La lache Europa Cabandonne
Génereux peuple magyar!
A leurs bras la chaine résonne
Qu’aux tiens résonne le p oignard!
Fant il donc que tu desespéres,
Que tu t’affaisses sous la peur?
Non mon pays! Non, non mes fréres
Mais plutot redoublez de coeur!
„Magára hagyták egy magára
A gyáva népek a magyart:
Láncz csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát busuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, oh hon, inkább
Ez legyen a mi lelket ad).
De hogy mily nagyra becsülte Richard Petőfit, kitűnik „Alexandre Petőfi et la révolution hongroise” című tanulmányából, melynek elején felálltja az elvet, hogy tulajdonképpen csak igazságszerető, lelkesülni tudó, nemes lelkű ember lehet költő; úgy látszik ezt csak azért teszi, hogy annál jobban kimutathassa, Petőfi mennyire egyesítette magában e nemes kellékeket, mert mindjárt után teszi, hogy soha költ jobban magában nem egyesítette e tulajdonságokat, mint Petőfi „cette honnéteté indomptable”. Nem akarja untatni az olvasót Petőfi életrajzával, s csak röviden megemlíti, hogy a gimnáziumból megszökött, hogy egy utazó színésztársulathoz szegődjék; látva, hogy nagyobb szerepet nem bíznak rá, a társulatot is ott hagyta és katona lett. Richard ez állhatatlanságot a költő függetlenség iránti vágyából, magyarázza, mely sohase engedte, hogy akaratát mások kívánságának alávesse. Már gyermekkorában is eréllyel kikelt mindazok ellen, kik szabadságát korlátozni akarták.
Párhuzamot von Lamartine s Petőfi közt. A francia költő is kalandos életet élt, de milyen különbség van a két természetindító oka közt. Az egyik a líceum jókedvű tanulótársai körében elhagyatottnak érezi magát, mert nincs senkije, kit szeresen, kit kedveljen; gondol Millyre, szerető anyja csókjaira, míg az elhatározás megérlelődik benne, hogy megszökik az intézetből, hogy felkereshesse mind e kedves emlékeket. Petőfi kevésbé gondolt a csárdára, hol született. Őt vágyai és álmai egy meg nem határozott bizonytalan jövő felé ösztönözték hol majd szabadságát nem lesz kénytelen mások akaratának alávetnie. Megfoghatatlan csak az, hogy szabadságszerető, vasakaratú lévén, miképpen határozhatta el magát a színművészeti pályára s katonai életre. Nem is maradt soká e pályán, huszonnégy éves korában a költi lángész kezd utat törni.
Richard hosszasabban beszéli el Petőfi debreceni és pesti tartózkodását, valamint a szőke Etelka iránti szerelmét és mikor Etelka halála szomorítja a fiatal költőt, megkapó búbánattal írta:
Les étoiles tombent des cieux
Et les pleurs tombent de mes yeux,
Pour qui tombez vous de la sorte,
Pleurs, étioles? Pour une morte
Au vent de mes saintes douleures
Tombez, tombez, étoiles, pleurs!
(Le az égről hull a csillag,
Szemeimbőm könnyek hullnak,
Nem tudom mért hull a csillag;
Könnyeim halottért hullnak.
Csak hullj, csak hullj könny és csillag!
Egyre hullnak, még sem fogynak.)
A francia költő most a magyar szabadságharc előzményeit s indító okait tárgyalja. Március 15-én 1848-ban Jókai és Petőfi óriási néptömeg által követve felkeresik a Landener (!) nyomádt s kihirdetik a szabadsajtó jogát. Jókai, mint népszónok, Desmonlins Camillera, Petőfi Rouget de Lislere emlékeztetik. A forradalom kitört, a lelkes ifjúság ezrével sietett a sorozási bizottság elé, mintha érezte volna, hogy kezében van a haza sorsa, homlokaikon olvasható volt: „Jusqu’ á la victoire!”
Következik az 1849-iki gyásznapok megindító leírása: - az Ausztria felett győzedelmeskedő Magyarország a „gyáva Európa” láttára összeroskad az orosz-osztrák szövetség alatt; s a magyar ifjak mégsem rettennek vissza a katonaságtól, tömegesen sietnek a sorozási bizottsághoz, de homlokukon már nem olvasható „jusqu’ a la victoire”, hanem „jusqu’ a la mort”.
Ily lelkes rokonszenvvel kíséri végig Richard a magyar szabadságharcot a segesvári ütközetig, hol Petőfi meghalt. Pillanatnyilag kételkedik, vajon a nagy magyar költő nincs-e az élők közt valahol elrejtve, elfogva vagy rabszolgaságban? De mindjárt felel rá:
’ „Nem! Petőfinek nincs szüksége ily legendára, valódi nagy költő ő. Petőfi meghalt híven jeligéjéhez, szabadságáért odaadta életét s szerelmét.”
„Nagy költő volt ő s bámulatraméltó hős. Valakivel összehasonlítani őt, annyit tenne, mint elvenni dicsőségéből. S mégis voltak sokan, kik őt Berangerrel akarták összehasonlítani, de határozottan tiltakozom. Az ellen. MI párhuzam vonható a polgárköltő közt, kinek hosszú és bölcs élete önző nyugalomban végződött és a Segesváron az osztrák kardcsapások alatt elvérzett hős közt? Az egyik mindenekelőtt saját érdekét, szerencséjét tartotta szem előtt, a másik hazája nagyságát s függetlenségét! Távol legyen tőlem az a gondolat is, mintha én Beranger még meleg hantját ócsárolnám, ellenkezőleg, becsülöm benne az embert, ki elveiért a fogságot és tűre, de nem vagyok elég gyenge, hogy megbocsássam neki erkölcstelenségét.
Ez kis magyarázatra szorul, nem vetem neki szemére könnyelmű dalait, hanem inkább költészete ihletét. Becsvágyból hízelgett a nép ösztönének s hiúságának, ahelyett, hogy a szerelem s szabadság nemes érzetét becsöpögtette volna a szívébe; ez volt bűne s halálát nem fogja ezt neki megbocsátani soha.”
Ily nagyra becsülte Richard Petőfit; lehet-e melegebben s rokonszenvesebben írni valakiről, mint azt a fiatal francia költő tette? Eltekintve a magyar szabadságharcra s Petőfi életére vonatkozó egyes adatai hamisságától, különösen meglepő a bátorság, mellyel Richard nézeteket kockáztatni s elveket felállítani mert. De mi mindent nem bocsátunk meg szívesen hegy húsz éves tehetséges költőnek, ki nyomorban, ismeretlenül, csak önérzete tudatában hal meg?
Arányi Miklós
Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 16.szám,1885.


