Ha a körúton sétálok magamban,
Két úr vetődik az utamba gyakran,
Előkelőek és beszédesek,
Mindkettőjük mosolyog s igy fecseg:
Az első rendjeles férfiu:
Ah, ön?
A második rendjeles férfiu:
Csodák csodája!
Az első:
Mondja, hogy van?
A második:
Csak úgy s ön?
Az első:
Ó köszönöm, sose jobban.
A második:
Mily szép időnk van!
Az első:
Ha igy folytatódik.
Szép lesz a nyár.
A második:
Bizony.
Az első:
De mégse jó itt:
Megyek a birtokomra.
A második:
Ideje.
Az első:
Az orgonabokor ez évbe rest még,
A föld kopár és hűvösek az esték.
A második:
A zord, szeles idők!... Barack lesz-e?
Az első:
Talán.
A második:
Mi ujság másként?
Az első:
Semmisem.
A második:
Nagysága hogy van?
Az első:
Náthás.
A második:
Meghiszem.
Mind köhögünk most majd előbb-utóbb.
Machin darabját látta?
Az első:
Nem.
A második:
Bukott!
Nem gördül - isten tudja -, Sardoutól
Még messze van. Nem érik őt utól.
Az első:
(Bólint.)
A második:
Machin törekszik. Ám darabja csak
Könyvdráma: érzik rajt a munkaszag;
A szinpadon pedig csevegni kell.
Az első:
Feuillet csodát mívelt szinműveivel.
Ez próza! Lássa, ő az én iróm,
Az én koromba másként sem birom
A könyvbujást; elég nekem a lap.
A második:
A lap... s a nők!...
- Itten mosolyganak,
Bevallva bűnüket kacagva, gyöngén. -
A második:
S a konyha?
Az első:
Ó nem. Ez nem épp a gyöngém.
A második:
Lekötve tartják tán a közügyek?
Az első:
Valóban, ám ez nékem enyhület!
A második:
Átadni a közügynek életünket,
Ez az, miért egy honfiszív hevülhet
S a Házba mostan pompás gárda harcol,
Uj szónokok falánksza.
Az első:
Büszke hadsor!
A második:
Kár, hogy a nagy Thiers nem él ma már.
Olvasta Zólát?
Az első:
Sár, sár, csupa sár!
A második:
Ez a mai kor minden szépet elvet;
Csal, gyujtogat, lop, neveti az elvet,
Ledönt családot és erkölcsöket.
Hová jutunk?...
Hjaja. Gyerünk, öreg.
Az első:
Az óra eljár.
A második:
Kézcsókom nejének.
Az első:
Hogy van leánya, őnagysága? Én meg
Őt tisztelem.
- S elmentek mindaketten
S még prédikálja a pap, hogy a szellem.
Az égi tűz s az ember az úr itten,
S hogy az állat fölé emelt az isten,
Eszméket adva vergődő velőnknek.
S az emberi tudás előre törtet!
A vén világ új s új csapásra vág.
De egy örök marad: a butaság.
Ha marha s ember közt választanék,
Valóba győzne tán a marha még,
Mert, ó, tudósok, meg nem foghatom,
Mért több a szóló, mint a szótlan barom?
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.
Maupassant, de Guy (1850-1893): Régi rege
VERSES JELENET.
XV. Lajos korabeli szoba. - A kandallóban erősen ég a tűz -
Tél van. Az agg márkiné zsöllyéjében ül, térdén egy könyv; unatkozik.
A szolga (bejelenti):
A gróf úr.
A márkiné:
Csakhogy látom végre ismét.
Ön érzi, hogy él régi híve is még.
Ma, látja, nyugtalanul vártam önre,
Hisz máskor olyan pontosan köszönt be;
S oly bús vagyok ez este, érthetetlen.
Üljünk le és csevegjünk el mi ketten
A kályhatűznél.
A gróf (kezet csókol és leül):
Én is bús vagyok.
Elvégre erre ősz hajunk nagy ok
A fiatalok vígak és enyelgők;
Derült egükön illanók a felhők.
S futnak bolondul álmaik után!
Nekünk a kedv fűtőanyag csupán,
A bánatunk öl s nem hagy el soha,
Ránk nő, akár vén fára a moha,
Míg küzködünk remegve, összetörten...
Aztán ma Armont-tal is összejöttem,
Feltúrtuk a mult lomha parazsát
S életre kelt sok régi nő s barát!
Azóta árnyékként bolyongni látom
Távolba lengő, eltünt ifjuságom.
Szivemben a mult munkás férge őröl.
Jőjjön csevegjünk a letünt időről.
A márkiné:
Ó én is úgy fázom ma reggel óta
A szél fütyülve csapkod rá a hóra
Korunkban a bús tél agyunkra száll
S e fagy hideg, akárcsak a halál.
Csevegjen. Egy friss, forró, ifju emlék,
Felszitja agg szivünk kihült szerelmét.
Egy kis verőfény ez...
A gróf:
Bús téli nap
Nincs tüze sápadt sugarainak.
A márkiné:
Ó mondjon el valami vad kalandot,
Hisz ön párbajhős volt, valódi bajnok,
Fékezhetetlen, lángoló fiú,
Gazdag s becsületére is hiú:
Botrányt kavart nem egyszer és a férjek
Miatta gyakran harcporondra léptek.
Azt is tudom - egy hölgy megsúgta halkan -
Ön volt ama nagy ellenállhatatlan.
Apród, vidám, könnyű s előkelő,
Aszfaltbetyár, kardhős, bajkeverő;
Sőt négy havig csücsült, mert egy parasztot,
Egy együgyü parasztot felakasztott,
Mivel csinos, ifju volt asszonya.
Paraszti nőért, ó ilyet soha!
S négy hónapig ült, - már, szavamra, kár!
Ha dús főrangú hölgy lett volna már...
Mondjon tehát galans históriát,
Csillogjon a romantikus világ
S a férj találja a hőst, hogy berobban,
A hagyományos vén szekrénysarokban.
A gróf:
Más nem szeret, csak az előkelőek?
Én látja szeretem mind-mind a nőket.
Azt kérdezem, hogy csinos-e, nem-e,
A szépségnek nincs őse és neve.
A márkiné:
Az ön szerelme végtelen banális.
S a multja másra vall, de bárhogy áll is,
Gróf úr meséljen mindent rendre, - tessék.
A gróf:
Ha ön kivánja, nékem kötelesség.
Bizony igaz - fájdalmasan panaszlom -
Az Isten azt akarja, mit az asszony. -
Hogy ifjan az udvarhoz felkerültem,
Mindjárt csalódás settengett körültem.
Először is Paulé grófnőt szerettem,
Azt hittem, ő majd nem lesz érdemetlen
S egy este más ölén találtam őt. -
Szivem vérzett, fejem bánatba főtt
Két hónapig! Az udvar és a város
Jól mulatott. E nép bizony sajátos,
Fütyül a bajra s tapsol a sikernek.
Megcsalva álltam künn, mint árva gyermek.
De jött helyette más és újra ketten
Osztozkodtunk a furcsa szerelemben,
Én s egy költő, ki firkált pauza nélkül,
Lehozva minden csillagot az égrül
A kedvesének. - A költőt kihívtam,
De ő a párbajt megtagadta nyiltan
És egy lapos szonettel állt elébem,
Bolondnak híva isteni dühében.
Igy zárult a regény, szabály szerint;
Ma nem szeretek egyet, ámde mind;
A jelszavam a régi példaszó:
"Bolond, ki bízik" - s ez megnyugtató.
A márkiné:
De mondja grófom, így beszélt-e ön,
Mikor letérdelt, lázban, epedőn
S egy hölgy fülébe súgta lágy szavát?
A gróf:
Nem, ámde azt valljuk be legalább,
Hogy végleg elkényeztettük a nőket.
A dal meg a bók tette tönkre őket.
A verscsinálók, a finomkodók,
Kikből a mázos bók csakúgy csorog,
És így a költészet cukros vizétül
A nő saját bájába beleszédül.
A nő nem is szeret. - Sziv néki nem kell;
Mit tenne a húsz éves szerelemmel,
A szenttel, amely a szűz ifjué?
Az ideálja a kiélt rué,
A ki az utcán lángot kelt a nőkben,
Láttára mind megindul, visszadöbben,
Mert az az úr - mindenki tudja róla -
Franciaország első csábitója!
Nem fiatal, jeles s cseppet se hercig...
Dehogy, csak élt, győzött, ez, ami tetszik.
Ez az a furcsa és bogos talány;
Ezért bukik el annyiszor a lány!
De hogyha egy fiú véletlenül
Szerény csók-alamizsnáért hevül,
A lány nevet csak a naiv bolondon...
Nem egyről szólok, általába mondom.
A márkiné:
Köszönöm. Ó ön mindig oly figyelmes.
De rajtam a sor, jó lesz, ha figyelmez...
Egy vén, de húsra éhes, béna róka,
Egy éjjel éhesen bolygott a hóba;
Ment és fejét a mult emléki furták,
Hogy fogta meg egy este künn a pulykát,
S hogy kapta el futtában a nyuszit.
Vén volt szegény, megtörte már a sok gond,
Koplal sokat, jólétbe nem uszik.
Egyszerre csak egy jó prédát megorront,
Tűz gyullad a szemén, vad vágyat érez,
Meglátja, hogy a vén mohos falon
Tyúknép buj össze, egy egész halom,
De már az ipsze gyáva és nehézkes
S bár vágya nagy és éhezik szegény,
Szól: "Zsenge... fogja meg ifjabb legény."
A gróf:
Ön bánt, de felelek szavaira:
Mellettem szól: Sámson és Delila
S Herakles, aki a rokkához áll.
A márkiné:
Ó ez sötét egy szerelem-morál!
A gróf:
Nem. Kétfelé vágott gyümölcs a férfi,
Megy a világba; százszor megkisérli,
Hogy megtalálja a másik felét,
A véletlen vezérli s félve lép,
Vakon szalad nem tudja, hol a párja
S csak ritka, aki párját megtalálja.
Ha ráakad... szereti esztelen.
S most azt hiszem, ön a másik felem.
Akit kerestem teljes életemben
S sosem találtam meg, sosem szerettem!
Ma kósza útjaink egymásba nyúlnak,
Egy sors bogozza fáradott utunkat.
A márkiné:
Ez vígasz, ámde csúnyán vétkezett ön
És most bünhődni fog majd érte kellőn.
Gróf, tudja-e, vajjon minő maga?
A szíve a fukar bezárt laka.
Az úr ön; és ha látogatni jönnek,
Azt véli rablókkal lesz dolga önnek,
S csak ócska lomtárt, rongyot mutogat.
De hagyjuk el e bohóságokat!
Minden fukarnál van egy kicsi láda
És mindenik szivnek van drágasága!
Mi van szivében? Egy butuska lány
Arcképe, akiért égett talán?
Úgy-e, pirul mélyen, ha rája gondol?
De visszatér ez emlék árnya sokszor
És nézzük e bús régi képeket,
Mik elmaradtak a hátunk megett;
Oly édes e bohóság s mégis úgy fáj.
Egy este, hogy ködös már a borult táj,
Bezárkozunk s vágyat, szivet kitárunk.
Nézzük szegény, elhervadott virágunk,
S érezzük a tavasz szent illatát!
A néma csenden egy hang szárnyal át,
A régi emlékek bús raja hozza.
Csókot nyomunk a holt virágsziromra
És a szivünkbe gyökeredzik ekkor.
Bizony, ha bánatot hoz az öregkor
Beillatozza lelkünk az üde
Szent fiatalság örök parfüme.
A gróf:
Való! S szivembe csendesen suhanva
Egy emlék ébred ép e pillanatba;
Elmondom önnek rendre asszonyom,
De kérni öntől most csak azt fogom,
Hogy tiszta vallomásomnak fejében,
Ön kezdje.
A márkiné:
Ó gróf, ezt akartam éppen.
Bús, egyszerű történet ez bizony csak,
De sok emléke a bús ifjukornak.
Csak édesebb lesz a muló idővel
S akár a vénülő bor, új erőt nyer.
Jól tudja ön, hogy milyen az eféle:
Minden leánynak van ilyen regénye
És minden asszony kettőt-hármat őröz,
Nekem csak egy volt s a tünő időhöz
Hozzája nőtt, megfogta a szivem;
Ma is vezérli életem híven.
Tizennyolc éves voltam, ifju lány;
Mohón faltam regényt regény után;
Sokat merengtem a vén ősi parkon,
A fűz alatt ért a rejtelmes alkony
S figyeltem arra, vágyva mit beszél
A holdas ágakon a röpke szél,
És vártam őt, a kit az ifju lelkek,
A férfit, kit az ég nekem teremtett!
Aztán, a kit koholtam álmaimban,
Egy nap megérkezett hódítva, ifjan...
Lázas szivem gyönyörbe reszketett.
Szépnek talált a férfi engemet...
Másnap tovább ment! Vége, semmi sincs más,
Egy néma csók, egy égő kézszorítás,
Egy elfelejtett, végtelen tekintet
Azt mondta, szép vagyok s bucsúra intett,
Nem tartott többre egy fabábunál,
De én hiszem, hogy Isten bosszut áll!
Azt mondjátok, a nő szerelme átok,
Szeszélyes ábránd? mind a ti hibátok!
Mert tud szeretni, szivének bolondja,
De jő a férfi s lelkét elrabolja!
Ó én hiszékeny, ábrándos bolond!
De önt untatja ez, látom mosolyg...
Szóval soká vártam, szivet ki hoz!...
Igy mentem férjhez én a márkihoz...
De most bevallom, őt jobban szerettem!
Most látta szívem, végre ismer engem.
Beszéljen.
A gróf (mosolyogva):
Én is vallomást tegyek?
A márkiné:
Ne tréfázzék, mert nem nyer így kegyet
Maga rossz, kőszivű, érzéktelen.
A gróf:
Bretagneba történt e kaland velem,
A rémuralomkor volt. Akkoron
Emlékszem, Stofflet volt parancsnokom.
És itt kezdődik a kalandos álom.
Már áthaladtunk ekkor a Loire-on,
És ott maradtunk árván szétszakasztva,
Pár jó barát, a táj néhány parasztja,
Alig száz ember és én, a vezér,
Rosszul födött a cserje s faüreg,
Hátrálni kezdtünk csendesen ezér
S beszüntettük végtére a tüzet.
Hozzája láttunk már a vigadáshoz,
Mikor a bokrokon egy kékkabátos
Lopózkodott föl hozzánk fondor észszel
S utamba állva rám lőtt nyomba kétszer,
Bezúztam a fejét, lehullt a hitvány,
De két golyótól vérzett a lapickám
És senki sem volt már ott. Ezután
Lovamra kaptam, megsarkantyuzám,
Kantáreresztve száguldtam tovább,
Mint a bolond a pusztaságon át.
S kifáradottan, nyögve, összetörve
Véres ruhával hulltam egy gödörbe.
De nemsokára a szemembe fény tűz
Egy kunyhót látok, valami felé űz
És zörgetek ott: "A király nevébe!"
Meggémberedve estem földre végre
S hörögve nyúltam el a küszöbén.
Azt sem tudom, mikor keltem föl én,
Ám hogy ocsúdtam, hízelegve lágyan
Ölelt körül pihés, kényelmes ágyam.
Jó emberek sürögtek tettre készen
És izgatottan lesték ébredésem.
S mint pulykarajba könnyű kis madár
A nagy bretónok közt imbolyogva jár
Egy kis leány (alig tizenhat éves).
Hogy néz reám, mily andalogva lépdes!
Fején picinyke, kedves női sapka,
Alatta selymes szőke hajfonatja.
Királyi kincset értek fürtjei!
A keze, lába olyan hercegi,
Hogy a mint néztem szép finom fejét én,
Szeplőt találtam anyja jó erényén.
S kövér öregjének cseppet se hittem,
Oly annyira nem volt meg e kicsinyben!
Ágyamnál ült három nap, négy bus éjjel
És őrködött aggódó szenvedélylyel.
Felállt, leült, máskor előre görnyedt,
Kezébe tartva a vén imakönyvet
S imádkozott, gyógyuljon a sebem.
Vagy más miatt? Majd ringva csendesen
Jött, tipegett, mint eltünő igézet,
Aranynézésével mosolygva nézett
Megvillogtatva sárga sasszemét,
Hol lopva égett titkos büszkeség.
És most bevallom, hogy reám talált ön,
Megdobbant a szivem, öreg barátnőm,
Mert láttam újra a tekintetet,
A mit reám a kis leány vetett...
Oly ifju, bájos volt ő, esküszöm,
Áttörtem volna érte a tüzön.
Szerelmes voltam, égő, büszke vágyú...
Azonban egy reggel dörgött az ágyú.
Lihegve, sápadtan nyitott be a gazdám:
"A kékkabátosok, most fusson aztán!" -
Még gyönge, fáradt voltam, amidőn
Történt ez, ámde sürgetett időm.
S mint kürtre felneszel a ló vigyázva.
Fejembe szállt a mámor harci láza;
De hogy kiléptem, talpig feketében
Könnyes szemekkel jött a lány elébem,
Aztán tartotta a kengyelvasam.
Én mint lovag meghajtottam magam
S a homlokát megcsókoltam szerényen,
A lányka hátrált, azt érezve: szégyen.
Lányos szemével villámos tüzet szór:
"Uram", kiált és visszadöbben ekkor.
Csalatkoztam bizony, e szende nő
Arisztokrata volt s előkelő.
S fizettem volna akkor bármi árt,
Ha nem sértem meg e főúri lányt,
Ki bújni jött csupán e pórcsaládhoz,
Mig apjával küzdött a kékkabátos.
S mi furcsán engeszteltem ki szivét!
(Igaz, fejembe zúgott ezidétt
A Don Quichotte s több más kalandregény.)
Leszálltam és letérdepeltem én
A lány elé, ily szókra nyitva számat:
"Kegyes kisasszonyom ezer bocsánat,
E csókot - s hinni kell igaz szavamba -
Nem egy kalandos kéjenc ajka adta,
Hanem, ha úgy tetszik - a vőlegénye.
Majd visszatérek egykor s itt fogom
Keresni e szerelmi zálogom."
"Legyen", kiált a lány s örül szegényke.
És felsegél, kezével csókokat dob.
"Menjen, most megbocsátom a kalandot,
De hitvesem, remélem, visszajön."
Én mentem.
A márkiné (szomorúan):
És sosem tért vissza ön?
A gróf:
Én istenem! Nem. Hogy miért, miért nem?
Igy gondolkoztam: Ő lángolna értem,
Kit alig láttam egy pár röpke percig?
S kétkedtem, hogy nekem a lányka tetszik.
Aztán soká haboztam. Hátha késő?
Tán rátalálok a leányra és ő
Családi körben ül, mint jó anya.
És egy bolond szeles, hamar szava
Kétségtelen már átszállt a fülén
S ma távol emlékképen él üdén,
Mint édes ábránd, illattestes álom,
S vaj ott lakik-e s ha nem, hol találom?
Nem csalt-e meg a lány? Nem jobb-e, szebb-e
Megőrizni emlékit a szivembe.
Inkább úgy látni, hogy lelkembe festem
S nem visszamenni egy hűs, lomha esten
S kiábrándulást lelni legfölebb.
Éljen szivembe a szent bűvölet,
Mint bús öröm, mitől sajog a lelkünk,
Mint kósza üdv, mely súrolt s csendben eltünt.
A márkiné (zokogó hangon):
De hátha várta a szegény leányka?
Az isten tudja! S nem ment vissza, látja.
A gróf:
Ön azt hiszi bűn nyomja a szivem?
A márkiné:
Emlékezik, mit mondott: "Azt hiszem,
Hogy kétfelé vágott gyümölcs a férfi
Megy a világba, százszor megkisérti,
Hogy megtalálja a másik felét.
A véletlen vezérli s félve lép,
Vakon szalad, nem tudja, hol a párja
S csak ritka, a ki párját megtalálja.
Ha ráakad... szereti esztelen.
S most azt hiszem, ön a másik felem,
A kit kerestem teljes életemben,
S sosem találtam meg, sosem szerettem!
Ma kósza útjaink egymásba nyulnak,
Egy sors bogozza fáradott utunkat."
Igen, de későn édes gróf uram.
A gróf:
Sir márkiné? Az égre...
A márkiné:
Csakugyan,
Ismertem e leányt, kiről beszélt
És meghatott regénye, csak ezért
Könnyeztem érte.
A gróf:
Ön volt a leány,
Ki szóba volt.
A márkiné:
Jól emlékszik reám.
A márkiné (egy pillanatnyi csend után.)
(A gróf térdre hull és kezet csókol neki. -
Nagyon meg van hatva.)
Elég, elég. Elmult a rózsakor
Erünkbe nem a vágyak láza forr,
Ha látna más, nevetne jól ezen,
Keljen fel, a regénk bevégezem.
Lelkemmel a multakba szállok át
És átadom szerelmi zálogát,
Már nem vagyok kis lányka, már merem.
(Homlokon csókolja. Azután szomorú mosolylyal mondja.)
Szegény, szegény csókunk, de tűztelen.
Ford.: Kosztolányi Dezső
Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.
