Gond nélkül vidám poharak közt ült a hitetlen,
Kedve pokolkéjjel szárnyra eresztve csapong.
A komor éjfél lett dele, mely hozzája hasonlók
S álnok örömhölgyek csábjai közt telik el.
Átok lett ajakán minden szó, ő maga mirigy,
A hova néz, int, lép, ott van a lelki halál.
Mert mi a jobb lélek, mint gyermek, szent kegyelettel
Függ: azon ő hidegen ördögi gunyra fakad.
A mámor poharát fölemelvén égbekiáltó
Káromolásáal kezde vad éljenezést:
„Hogyha van istenség: az a bor s öröm istene: éljen!
Mert örömet s mámort alkota, istenem ő,
„Éljen az ártatlanság! E szép csába virágszál
Mit leszakasztani üdv; földre tiporni gyönyörrel
„És a barátcsuklyák bölcs rémtana, a pokol, éljen!
Éljen a hős sátán! Éljen az ostoba hit!…”
Szólt, nem szólt, sziszegett, mint éden csalfa kigyója,
S ördögi társaival, vad röhögésre fakadt.
Reszket a bünfészek rozzant fala, melyben az átkos
Éljenezés hangzott, s a gonosz ujra kiált:
„Egyre köszöntsük még poharunkat: a semmisedésbe
Átvezető agyrém, éljen a sárga halál!”
„Éljen a sárga halál!” zugták orditva baráti,
S a kiürült poharat száz darabokra törik.
Él a halál s gyorsabb léptekkel jő a gonoszhoz,
Mint sem ez őt várá bünei élve között.
Jő a halál s mérget csöppent a rája köszöntött
Bűnös italba, mi áthat vala minden erén.
A gonosz elborzad, káromló ajkain a szó
Fennakad, uj érzés lángja emészti szivét.
Mint kire a poklok minden veszedelmes lerontott
Most ezen érzés őt annyira ostromlá.
Lelke előbb a holt csendes tenger vala, ámbár
Benne a jónak még magva sem élhete meg;
S most mi hatalmas erő lázitá hősz oceánnád?
Isten erős szava, a már szabad öntudat az
Mely a hitetlennél kedves bűn láncai közt rég
Hallgata; ám szava most annyival iszonyatosb,
Ott fetreng, ott küzd a gonosz nagy szivbeli kinban,
Társai mámornak nézik örülve baját.
És az ölőgunynak nyilait mind ellene szórják,
S ez gyötrelmihez uj marcona kinokat ad.
Hol vegyen irt? Sebe ég szivében, kinja pokolkin,
Mint a halálangyal, sujtja le öntudata.
Vissza tekint eltünt éltének gyors folyamára,
S ott keres enyhülést, ah de hiába keres.
Mert egy rémtábor jön a hiv emlékezet által
Föltámasztva elő egykori napjaiból.
Ott legelöl jön a gőg, mellyel gúnyt űze a hitből,
És a mi szent, mindent, rosszat akarva tiport,
A szeretetlenség követé ezt, majd a hiuság,
És ezek áldozati tüntek ijesztve elő.
Majd az igazság jött, mint Ábel vére kiáltva,
És a gonoszra boszút kért, mivel őt gyülölé,
Ezt a rövid kélj s röpke öröm tüskéi követték,
Lélekölő tüskék, s puszta, virágtalanok!
Végre a tobzódás elszáradt rémei gúnnyal
Emlékeztették állati élveire:
Rettenetes gyászmult! A beteg kétségbeesetten
Elriad, elszörnyed, s most a jövőbe tekint,
Itt a kiben nem hitt, s nem hinni szeretne örökké,
Istene tünik egész rettenetében elő.
Ő nem atyát kegyelemmel, nem pásztort szeretettel:
Ő csak igaz birót lát gonosz élte fölött.
És mert keblében hiv mását érzi – pokolnak,
Most hiszi már létét, most hiszi kárhozatát.
A kétségbeesés ismét jelenébe taszítja,
Ah de a várt enyhet itt se találja szive.
Társai elhagyták kacagással, nincs a ki arcán
Kinja verejtékét róla letörleni kész.
Nincs a ki részvétből egy csepp vizet adna kiszáradt
Ajkira, s egy jó szót szólani tudna neki.
Mint ő tőle segélyt soha nem nyert senki, viszontag
Elhagyatottságán senki se szánakozik.
Ily keserüségben könyörögni szeretne, de ajkán
Vad káromlássá válik az üdvös ima.
Sirni akarna, de vérszemein már rég kiapadt a
Szivkeserüség és fájdalom enyhe – a köny,
És mikoron sir is, nem harmat – lángözön a köny,
Mint ama lángzápor, mely Sodomára zuhant.
Igy hova forduljon? – mint éden szörnyü kerubja,
Áll a jövő, - villám kardot emelve reá.
Nyomban multjának sok bűnei kergeti, űzik;
Tenger ez, örvény az, kárhozat ez, pokol az.
Még egyszer villan meg az irgalom isteni fénye,
mely a veszendőnek mostan is üdvet igér.
A kegyelemkar még egyszer nyúlik ki feléje,
S végveszedelmében végmenedéket ajánl.
Ah de a megrögzött gonosz a fényt és a segélykart
Megveti, semmisedés, a mit epedve ohajt.
Veszni akar, s nem bir elveszni örökre a kinban,
Már közelit a halál, és neki élnie kell.
Már emelé a csapásra kezét, de hogy iszonyatosbbá
Légyen a végső kin, másra hagyá a csapást.
Im közelit egy nő, a betegnek régen elüzött
Hitvese ront boszu förgetegével elő.
Férje midőn látá, esedezve hörögte: „segitség!”
Melyre a szörnyü nő lángszeme vérbe borult,
S szólt kárörvendő kacagás közt: „Itt a segitség,
Mely pokolörvénynek lángfenekére faszit,
Elrablád egemet, pokol életem ördöge voltál,
Itt vagyok a bűndijt visszafizetni neked.
Átkom elért, átkom kisérend, és ha van egy pont,
Melyben a kin minden lángnyila összeszorul,
Lelked légyen a pont az öröklét végtelenéig…”
Szóla veszett dühvel megcsikoritva fogát.
„És most vessz!…” zúgá, hörgő mellére tapodván,
A beteg elkékült… most üt az óra… kimult.
Itt a hitetlenség szomoru példája, okuljunk,
S tartsuk erény által becsben az égi hitet.
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
2026. ápr. 16.
Tárkányi Béla (1821-1886): A gonosz halála
Garay János (1812-1853): Az utósó Árpáddal
Szent János templomába*, Budán a várhegyen,
Fényes, magas halottal, gyászkiséret megyen;
Az aranyos koporsó, a bársony szemfedő,
Minden, királyi pompát s nagyságot hirdető.
Utána őszek, ifjak, úr és szegény tolúl,
Az arcokon keserv ül, a szemnek könyje húll,
A gyászoló harangok bongása össze sir -
Vajh, kit temetnek itten, kik fogad el e sir?
Egy ősi törzs vég ágát,mely hosszu év során
virult s uralkodott a szabad magyar kazán,
Árpád dicső véréből a végső cseppeket,
Endrét kíséri sirba a gyászoló menet.
Isten magas végzése ültette volt e fát,
Szép Ázsiából hozván a fának ős magvát;
A Kárpátok honában a mag megfoganék,
S négy század éven által a törzs virágozék.
Sok és nehéz csorbákat szenvedt a sorstul el,
Solk és virúló sarját idő s vész dúlta fel,
Most a halál kaszája vég ágát nyeste le,
S kidől András királyban Árpádnak törzsöke!…
S ott állva Endre sirján a gyászos honfiak,
Árpád dicső házának végromján állanak,
A haza szent nemtője hallatván könyüjét
A sír hamvába oltja fáklyája szent tüzét.
Ki az, ki a koporsó aljánál térdepel.
Buzgó imádkozásban s könyben olvadva fel?
Fejétől le bokáig ér gyászos fátyola…
Éjfélben ilyen volna a regnek hajnala!
Erzsébet, a halottnak szegény árvája az,
Oly ifju és oly ékes mint a nyiló tavasz;
A haza szép árvája áll a halott fölött,
Mint dérütött virágszál sziv- a testben megtörött.
Fölötte mind sűrűbben, sűrűbben a vihar
Vészjósló fellegével mindent elföd, takar;
A cselszövény kigyója, gonoszság szelleme,
Sötét szövetkezésben felállnak ellene.**
A ronda tábor ellen egy bajnok férfi kel,
Árpád utósó vérét pajzsával fedi el,
Csák Máté, a dicső ház utósó támasza -
Nincs nagy Magyarországnak két ilyen hű fia!
Az ős, királyi házért od adja életét,
Szabadság és hazáért szivét hasitja szét,
Küzdése óriás harc, … hiába, hasztalan!
Az Árpádoknak trónja örökre dönte van!
András hideg sirjába örökre lemerül,
Trónus helyett Erzsébet zárdába kényszerül,
A viadalmas hős, ki vérig védelmezé
Együtt hull a dicső ház vég romjai közé!
(* SZENT JÁNOS TEMPLOMÁBA BUDÁN A VÁRHEGYEN… A mai várőrségi (Garnison) templom, mely akkori időben szent János evangelistáról neveztetett s minorita barátoké volt, s az is maradt II. József idejeig, midőn a szerzet eltörültetvén, a nevezett templom 1817-ig zárva volt, mikor aztán a várőrség számára megnyittatott (L. Chron. Bud. S a 3-ik számu jegyzetete 218-219. l.) Valljon tudatik-e a hely, hol az UTÓSÓ ÁRPÁD fekszik?)
(** A CSELSZÖVÉNY KIGYÓJA, GONOSZSÁG SZELLEME SÖTÉT SZÖVETKEZÉSBEN FÖLÁLLNAK ELLENE… A királyi árvának ugyanazon ellenekkel kelle találkoznia, kik apját h háborgatták; sőt ennek eggyel több vala, saját neme, hogy t. i. nő és nem férfi volt s így a pártok még inkább ellenezhették trónra jutását..Egyébiránt az ujabb kor eléggé bizonyitá,mikép ha volt ez időben a magyar koronának törvényes örököse, az csak és CSAK ERZSÉBET LEHETETT ÉS VOLT. – Fessler így itélt e tárgyban: „Ha a magyar uralkodást illető alapszerződés Árpád FÉRFIÁGÁNAK, mint Lakics alaposan megmutatá, az Árpádok leány-ágára vala kiterjesztendő: akkor a magyarokra Endre halálával nem voltak felhatalmazva szabad választásra; leánya Erzsébet lévén a trón természetes örököse és az egyetlen törvényes királyné. – De ha az alapszerződést akkép magyarázzuk is: hogy Árpád férfi ágának kihaltával, a magyarokat csakugyan szabad választás illetvén, leányágon kelle választaniok: akkor is legközelebb Erzsébet állott a trónhoz, mint Endrének leánya, (sőt a cseh Vencelnek egyszersmind jegyese.) És elvégre is – mond az idéztem iró – akármint magyaráztassék is az alapszerződés: Róbert Károly mindig csak a PÁRTHATALOM királya marad s nem az alkotmány és jog királya.” (Fessler az id. h. II. köt. 736. lap.)
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Garay János (1812-1853): A költő avattatása – 1792.
Ki az, ki két hazánknak választó őrkövét
Ne tudná, a hatalmas Királyhágó hegyét?
Oh nemhiába kő az, a két ország között;
Mert annyi honfivágynak utjába ütközött!
Erdély szózatja hozzánk miatta nem jön el,
Erdélyhez a miénket még innen fogja fel;
S a honfinak, ki ott jár, borusan nézve szét,
Két országnak reményi törik meg könyüjét.
Ott járt egy ifju dalnok, ott ő is hajdanán,
Magasztos érzeménnyel elnézvén két hazán;
Emettől bucsuzóban, amabba menni kész,
De szive mint soh’sem volt oly megtelt, oly nehéz.
S még egyszer könnyebbülni a földre leborúl,
(Még szive a hazában, -már vándor lába túl)
Ott mély buját kisirja, mert ah sem itt, sem ott
Nem olyan a magyar már, minőt ő álmodott!
S még ott feküdt a bércen, még folytak a könyei,
Fölötte elvonultak az égnek fellegi:
S im, mint ki szent varázsnak büvétől éretik,
Szivében és fejében szent ihlettel telik.
Magasztos érzeményre ébred borúibul,
Föláll és szent hevében meg újra térdre hull,
S az ég felé, a fényes csillagsátor felé
Kezét szent esküvésre ily szókkal emelé.
„Fogadd, nagy Isten és te, imádott drága hon;
Mit esküvel fogadtam e szirtoltárodon,
Hogy im e pillanattól, a melyben érezem,
Hogy v a n számodra mentség, veszendő nemzetem!
Szivem piros véréből, a hányszor s mennyi kell,
Minden kicsinke cseppet te érted ontok el;
Vagy mint selyembogárka keblemből szált fonok,
A sülyedő hajón e szál is segitni fog.
Lantot veszek kezembe s ha lészen énekem,
Csak nyelveden fog zengni, veszendő nemzetem!
Csak nyelveden fog zengni hogy megfoghasd szavát,
Csak sziveket keresni, hogy érezhesd dalát.”
Szólt ihletett kebellel; száradvák könyei,
Fölötte elvonulvák az égnek fellegi;
Helyette hő keblében a hazaszeretet
Tart diadalmi fénnyel győzelmi ünnepet.
S tovább nyilik pályája, - vágy és reményteli
Az ifju, csillagának futását kémlelni,…
Egy Aethna ég szivében, szent vágytól forr ere,
Magasztos ihletése tettszomjnak tengere.
De merre ennyi lánggal, mivé lesz e kebel,
Ha benn a néma szivben a vágy némán vesz el?
Ha nincs, mi rejtekéből előidézze azt,
Ha nincs, mi a bimbóból virágokat fakaszt?
S im Badacsony szüretjén új csillag int felé,
Vágyát a sziv, gyúpontját a hő láng meglelé,
A gondolat nyilást lel, az érzelem szavat,
S a régi ihletésböl tett hajnala fakad.
Az ifju csattogánynak bű-nyele oldva van,
S ég föld gyönyörrel úszik dalának hangiban;
S mert nyelvén szólt a honnak, felfogta az szavát,
S mert szivekben beszéle, átérezé dalát.
A dalt, mely a Bakonytól a Kárpátig hatolt,
S a nagy Királyhágón túl Erdélyben meghonolt;
Mely két testvér hazára örömtavaszt hoza,
Mert benne két isten szólt, a szerelem s haza.
Most, egy kifáradt útas nagy útnak terhitül,
Tövében ős tölgyének az őszült dalnok ül;
Lantját, nincs mért emelje, nincs mért dalolnia,
Mindennap visszazengi azt néki Hunnia.
A nagy Királyhágóra sincs szükség mennie,
Nagyob a hegytetőn sem lehetne már hire;
Követ se rakjon senki nevének emlékül,
Mig a Királyhágója ott áll emlékkövül.
Mig Badacsony, Csobáncz áll, Somló és Tátika,
Emlékben nem fogyand meg a két hon dalnoka,
Mert élni fog hirében, míg él e hon fija,
A tündér Balatonnal megőszült hattyuja!
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Tárkányi Béla (1821-1886): Gyermeki szeretetére
I.
Mély börtön átkos éjjelén,
Ölő bilincseken,
Egy ősz ül és magába sincs
A kin miatt jelen.
Mi vétke volt: felőle nem
Nem beszél a krónika;
De büntetése a kinok
Legiszonyúbbika.
Kétség, gyalázat, bűntudat,
Emésztő rettegés,
S mit tudni félünk – éhhalál
A szörnyü büntetés.
A börtön oly süket s komor:
A részvét szózatát
Nem érti, s megfagy a könyü
Ha érte ajtaját.
Pálcáját eltöré a jog,
A sziv nem szólhatott:
S ezért egy gyermek szive vitt
A jogra ostromot.
„Birák! Az átkok átka van
a tigrisgyermekem,
Ki atyját haldoklása közt
Elhagyja szivtelen.
Atyámtól engem jog fog el…”
S itt jajba fúladott
A szó egy nőnek ajkain.
A biró hallgatott.
Oly ifju és oly szép a hölgy,
És oly nagy bánata;
A szó csengő ajkain
Szirtet lágyithata.
A jog betűje jégbetű,
S csak kurta perceket
Adott: midőn atyjával a
Szép hölgy beszélhetett.
Többet kisirni nem tudott
Kemény biráitúl
És áll a szörnyü büntetés
Másolhatatlanúl.
II.
Már több napok mulának el,
S a bűnös mégis él.
A börtön éber őre és
Biró gyanúra kél.
Az őr, mikint az orvvadász,
Kajánul lesbe állt,
Hogy atyjához kesergeni
A hölgygalamb leszállt.
Élelmet most se hozhatott;
Csak szivét hozta el,
A lángzó gyermekérzelem
Szent gerjedelmivel.
És im föltépi öltönyét,
S atyjának nyujtja át
A legszebb hóemlő piros
Epernyi bimbaját.
És atyja elfogadva azt,
Attól vőn életet,
Kinek keblébe egykoron
Ő éltet ihletett.
Az őr kimegy; biró, tanács,
A nép és mindenek
Tudák, a börtönben mi nagyokra
Csudák történtenek.
A jog betűje jégbetű; -
S nem várva, hirtelen
Széttörve durva láncait
A gyermekérzelem.
A börtön átkozott falát
A nép ledönteté,
És templom épült romjain,
A hálaérzeté.
Az ősz mit véte: nem beszél
Arról a krónika;
De lapján él a gyermekek
Leghűbb s legjobbika.
S ha az őskor templomjain
Hirnek se lesz nyoma,
Legszebbje mégis élni fog:
A hála temploma.
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Tárkányi Béla (1821-1886): Hunyadi László hamva
I.
Lehajtja bánatos fejét,
S nem bir nyugodni hős Szilágy;
Mit úgy ohajt, nyugalmasabb
Leend a halotti ágy.
Szilágyi álma oly sötét,
Átfutja minden vérerét.
Hunyadnak vértanu fia
Biborruhában,véresen, -
Ugy, mint midőn irigyei
Kivégezék őt, - megjelen,
S szép arca bús vonásiban
Boszuállás kérelme van.
Hogyan boszúlja meg Szilágy
A drága, kedves vérrokont?
Elvégzi… fölkel hirtelen,
És befutá az árva hont.
Szilágy hoszúja nagy s nemes,
Hozzá s Hunyadhoz érdemes.
Rákosra gyüjtve hiveit,
Fölszóla: „Mátyás a király!”
S utána negyvenezer szól,
Éltetve: „Mátyás a király!”
Éltette őt sik, völgy, orom,
s éltette őt az árva hon. -
Szilágy pihenni dől le most,
De álma szintoly iszonyú;
Rémitve ujra megjelen
Hunyad fia, a vértanú;
S beszéli bús tekintete,
Hogy nyugtot még sem lelhete.
Szilágy ijedve elrohan,
S a martyr sirboltjába megy,
Miért kisérti árnya őt? -
Hogy a koporsó mondja meg.
Meglátja a szent hamvakat,
S szemébe gyászos köny fakad.
II.
Mátyást létette minden ajk
És minden hű magyarkebel,
Áldást lengetve szárnyain,
A hir örömmel terjed el;
De egy maroknyi gyászsereg
Halottat vive, kesereg.
Erdély felé tart a csoport,
Előtte bús Szilágy megyen,
S Hunyad jobbjára téteték
A nyugtalan martyrtetem;
Budán aludni nem tudott,
Hős atyjához kivánkozott.
Azóta a fiu s Szilágy
Mátyással együtt nyugszanak,
S Hunyaddal Istenünk előtt
Buzgó zsolozsmát mondanak,
Kapisztrán így kezdvén a kart:
„Nagy Isten! Áldd meg a magyart!”
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Garay János (1812-1853): Zrinyi Miklós – 1566. sept. 7. -
Állt Szigetnél vad Solejman
Kétszer százezer sereggel;
Benn a várban Zrinyi Miklós
Nem egészen két ezerrel.
Azt fogadta, hogy Szigettel
A magyart földig lerontja;
Ez megesküdt, hogy honáért
Hősi vérét cseppig ontja.
És vivák a véres harczot,
Reszket ég és föld reája;
A töröknek ágyuzása
Végitélet trombitája.
Föl, magyar np, föl segélyre!
Föl szigethez bajnokáért!
Mert utána vész egész hon,
Föl, csatára a hazáért!
Zúg az ágyúk bömbölése -
Szörnyü hangja Győrig elhat;
Győr alatt német kezekben
Húsz ezernyi kész magyar had.
„Zrinyi eddig is vitéz volt,
Nem ragadjuk el babérit”
Mond a kárvágy s veszni hagyja
Zrinyi népét és reményit.
Veszni hagyja gyáva, hitlen,
Első hősét Európának -
Nem, nem! Ily veszés dicsőség
S büszkesége a hazának.
S Zrinyi küzd és Zrinyi harcol,
Hétről hétre csüggedetlen;
Mint kaszált fü, holt halotton
Vára környékén az ellen.
Zrinyi küzd és Zrinyi harcol,
Egy egy hőse tiz helyett tesz;
De miként az áradó viz
A pogányság rajt erőt esz.
S már a város is lerontva
Néptelen sir, rom tanyája,
A kis Almás,mely befolyja,
Viz helyett vért önt reája.
Még a vár áll, de az is dúlt,
Benne bástya, ház a toronynak,
Mint a puszták délibábja
Tört képei összefolynak.
Sűrű és nehéz golyóktól
Védbástyái megnyilának,
S kik megőrzenék, a hősek,
Véghetetlen megfogyának!
„Isten és a sors akarja,
Hogy meghaljunk a hazáért;
Hol van így szól Zrinyi Miklós -
A ki köztünk szebb halált kért?
Fel, vitézek, a halálra!
Fel, vitézek végtusára!
Ki szabadságért hal, annak
Édes a halál pohára!”
Szólt népéhez Zrinyi bajnok,
S mint egy orkán felzug a had:
„Meghalunk a szent hazáért,
Meghalunk veled, miattad.”
S kardhüvelyt, péncélt, vasinget
Testeikről földre hánynak,
A kaput nyittatni kérik,
Vére fagy künn a pogánynak,
Megy előttük Zrinyi Miklós -
Büszke testén mente villog,
Kócsag kalpag van fejében,
Hős karában kardja csillog.
Bal kezében mint vitorla
Lobogója vég csatára;
s füstgomolyba száll megette,
Mely tovább nem védi, vára.
S láng és füstnek gomolyából
Száll az ellen táborára,
A kis Almás hidja felnyög
Hős urának lábnyomára.
Nézd miként ront, nézd miként vi
A dicsőnek kis csapatja!
Mint oroszlán vál ki köztök
Zrinyi Miklós hős alakja.
Szent feláldozás honáért,
Van felirva homlokára;
Diadalmi dac s önérzet
Két szemének fénysugára.
Hosszú nem lehet csatája,
Mert az árviz elsodorja;
Egytől egyik hű vitézit
A jancsárság eltiporja.
„Hála néked szent hazámnak,
Te szabadság istenének!
Egytől egyig megfeleltek
A szabad magyar nevének.”
Szól örömben Zrinyi Miklós,
S a golyót, mely szűn találja,
Megnyugovással fogadja, -
Ez volt Zrinyi hős halála.
Temetési pompájára
Húsz ezer török tetenek
Halma áll, gyász fátyolával
A siralmas győzelemnek.
S hir s dicsőség leng a nagyra,
Hős halála pályabére;
Szgyen, átok s kajánra,
A ki nem jött védletére.
És a zultán, vad Sulejman,
Mért nem üt tort diadalmán?
Harmadnapja hogy dicsetlen
Halva fekszik már divánján.
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Arany János (1817-1882): Rendületlenül*
(* Vonatkozással Vörösmarty „Szózat”-ára.)
Hallottad a szót: „r e n d ü l e t l e n ü l” -
Midőn fölzengi myriád ajak,
S a millio sziv egy dalon hevül,
Egy lángviharban összecsaptanak.
Oh, értsd is a szót, és könnyelmü szájon,
Merő szokássá szent imád ne váljon!
Sokban hivságos elme kérkedik,
Irányt még jóra, szépre is az ád;
Nem mondom: a hontfők nem szeretik,
De jobban a tapsot, mint a hazát…
Oh értsd meg a szót, és hiu dagályon
Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!
Fényt űz csinált érzelmivel nem egy,
Kinek világát csak divat teszi;
Ő nála köntös, eb, ló egyre megy,
S a hon szerelmén a hölgyét veszi…
Oh értsd meg a szót, s függve női bájon,
Külcsillogássá szent imád ne váljon!
Van, - fájdalom! – kinek cégé hona,
Hah! Tözsér, alkusz és galamb-kufár:
Ki innen! E hely az Ur temploma:
Rátok az ostor pattogása vár!…
Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon:
Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!
Szeretni a hont gyakran oly nehéz: -
Ha bűnbélyeg sötétül homlokán,
Gyarló erényünk öntagadni kész,
Mint Péter a rettentő éjszakán!
Oh értsd meg e szót: fényben vagy homályon -
De kishitüvé szent imád ne váljon!
Szeretni a hont – ah! Még nehezebb,
Midőn az ár nő, ostromol, ragad…
És – kebleden bevérző honfi seb -
Bujsz a tömegben,átkos egymagad.
Oh, értsd meg a szót, s győzve a ragályon,
Káromkodássá szent imád ne váljon.
Hallottad a szót: „r e n d ü l e t l e n ü l?”
Ábránd, hiuság, muló kegy javak,
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Oh értsd meg a szót: árban és apályon,
Szirt a habok közt – hűséges megálljon!
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Tárkányi Béla (1821-1886): A bűnbánó
Vétkeztem. Hova lett szivemnek régi nyugalma?
Hol van az egykori kedv?hol van a tiszta öröm?
Mint a völgyek ölén lefutó vig csermelyek árja,
Napjaim oly vigan folytak a vétek előtt,
És most, mint mikor a bősz tenger harcra dühülve
Háborog, életem úgy zajlik a vétek után.
S lelkem a rettenetes vészben hányatva hajóként
Majd a halálörvény mély fenekére merül.
Ah mi öröm vala szent bizalommal néznem az égre!
Tiszta derüjből béke mosolyga le rám:
Most a komor felhők haragot zúgnak le fejemre,
És ha kitisztúl is, nem nekem int a derü.
Lelkem imája előtt az egek szent ajtaja megnyilt,
S angyalom az Isten trónja elébe vivé:
Bűnös nyelvemen a szent szózat most csak üres hang,
S a meleg érzet most megfagy a sziv jegein.
Gazdag volt ezelőtt minden munkámon az áldás,
S életem élveinek fűszere volt a dolog:
Most kicsik minden kezeimből bábeli tornyot
És homokon palotát alkotok, esztelenül.
Munka után édes nyugalom volt egykor az álom,
S szárnyain a távol kedveseimhez emelt:
Most szemeimtől fut, s ha mikor percekre elalszom,
Fölver a mély poklok iszonyu rémserege.
S őt, a ki ágyából nyugton lépett ki egyébkor,
Jégveriték közt a borzalom üzi ki most.
Üz, igen, és rohanok, félelmem az emberi körbe
Visz, ragad és enyhet – hasztalan ott keresek.
Mert ki előbb bátran nézett mindenki szemébe,
Senkire sem mer most nézni az elvetemült.
Mind szemeimre vetik a bünt e hallgatag arcok,
S a gúnyos szemeken látom a néma gyanút.
Hah! Mi ez? – im a falak rengnek repedezve fölöttem,
Hát a lelketlen kő is a bűnre kiált?
Elfutok, Oh te magány hű orvosa, adj irt,
Mint mikor a bántó emberek ellen adál.
Árnyak,r ejtsetek el! Bús rengeteg éje, takarj el!
Tán a kebelharc így végre lecsendesedik.
Csendesedik?… De minő zivatar riad által az erdőn?
A remegő fákról vész ijedelme beszél,
Durva viharszó lett a patakviz lágy csevegése,
Hull, szakad, omlik a bérc, reszket alattam a föld.
Hah mire vitt bünöm? Mire vitt romlása szivemnek
S a kétségbeesés ördöge még hva ránt?
Mert elfárasztám Istennek hosszu türelmét,
Büneim eltapodák bennem az égi hitet.
Végkép elhervadt a remény zöld ága szivemben,
Nincs abban bánat, nincs szemeimbe könyü;
Csak te vagy énvelem itt, oh kétség! Retteneteddel,
Lélekölő gyilkos, csak te vagy énvelem itt.
Ölj meg, csak ne gyötörj, vess kárhozatomra örökre,
Mert ezen életnél tán a pokol se kinosb.
Hol van a bosszúnyil, mellyel Kainra lecsaptál?
És mint az áruló elvesze, hol van az ág?
Meddig késel még?… De hisz itten emelkedik a bérc,
S a riadó mélység éjjele itt van alant.
Célra tehát… vesszek… S te remegsz, oh szolgai lélek!
Élni se tudsz többé? Halni se? Veszni se tudsz?
Én megyek… Oh Isten! Ha talán szent gondviselésed
Rólam még valamit tudna, - feledje el azt.
És ha leszöktem, a bérc tetemimre szakadjon azonnal,
A kétségbeesés gyászköve légyen a szirt…
Hah de mi tartóztat? Mi szegez le erővel a földre?
És mi sugár villant át a vak éji borún?
Lelkem megrendül, uj érzs támada bennem,
Mint mikor Istennek szózata költi föl azt.
Lépteim inganak, és remegéssel földre borulok
S fölfakad a kiapadt szemben az enyhe könyű.
Oszlik a vad kétség… oh isteni irgalom! Értem,
Értem a szent intést, hallom a menyei szót.
Ő, a kit elhagytam, ő jött kegyelemmel utánam,
És atya volt, mikor a korcs fiu megtagadá.
Ismerem a mentő istenkart, ismerem a fényt,
Melyre a vad kétség éjjele szerte oszolt.
Még füleimben cseng a hivás szózata, melyre
Háborgó lelkem harca lecsendesedett.
Fölkelek és megtört szivvel járúlok Atyámhoz,
S mondani fogja szavam, mondani fogja könyűm:
Én vétkeztem, Atyám, egek ellen, s ellened álltam.
És fiaid sora közt lenni nem érdemelém.
Ámde a kétségből kegyed által visszaragadva,
A bizalom fia hull térdre előtted, Atyám!
Áldást nem várok, jóknak koronája az áldás,
A bűnös irgalmat s égi malasztot cseng.
Add, hogy a megrendült sziv hozzád térjen egészen,
Add, hogy sebjeinek balzsama légyen a köny.
Elmegyek a Bárány vérébe lemosni bünömnek
Sok szennyét s kereszt szent menedéke alá.
És hogy lelkem erőt nyerhessen az uj viadalra,
Majd a menybeliek szent kenyeréből eszem,
Erre szövetséget fogok én majd kötni szememmel,
Hogy ne legeljen a bűn szép, de csalóka szinén;
Hogy ne mulasson a bűn szavain, megmondom a fülnek,
Meghagyom a karnak, roszra ne nyujtsa kezét.
Ajkamat elzárom, netalán vétekre fakadván,
Visszaidézze megint rám az előbbi nyomort.
És azután oltárt emelek lelkemben az Urnak,
Áldozatul szívem lángja lobogjon azon.
Szálljon imádással Jehovának trónja elébe,
S légyen az oly kedves, mint a mit Ábel adott.
Végre, ha visszajövend szivembe az egykori béke,
S nem fog több bűnről vádlani öntudatom:
Ajkaimat kinyitom, zengvén diadalmas örömmel,
S zengje elem föld s ég győzelem-énekemet:
Áldott légyen az Úr, mert megmentette a bűnöst,
És töredelme után vétkeit elfeledé.
Emberek! Oh jertek, jertek példámon okulni,
Lássátok rajtam: mennyire jó s kegyes ő.
Mig a szerencse körüllebeg, addig hived az ember;
Ámde ha balsors ér, senki se nyujtja kezét,
Isten az inségben, nyomor és kétségbeesés közt
Égi malasztjával mint atya megjelenik.
Védkar a gyengének, menedékhely az árva szegénynek,
vigasz a sirónak, mindenikünknek atyánk.
Bizzatok Istenben, hitetek jó maga kihajt így,
S drága borostyánját ő fejetekre tűzi,
S érzeni fogjátok, hogy az Urban töltve nagyobb üdv
Egy nap, mint száz év a bűnök élvei közt.
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Lisznyay Kálmán (1823-1863): Nemzeti dal
Extra hungariam non est vita,
Si est vita, non est ita.
Magyarország: m e n y o r s z á g!
Életem édene:
Legyen áldott földed
Mindenik porszeme!
Fejedelmi ősföld!
Szent föld! Illik rája
Az áldásnak búza-
Virágkoronája.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám, édes hazám,
M a g y a r o k hazája!
Magyarország ő s o r s z á g:
N é p a n y a s z e n t e g y h á z;
Hol vérségünk, ezer
Esztendeje tanyáz.
Hir, dicsőség fészke,
Órjás palotája;
A világon l e g h ő s b
Vitézek tanyája.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám, ős hazám, a
B á t o r s á g hazája!
Hej nincs ilyen hű ország:
H a z á é r t, K i r á l y é r t,
Folyó tengermódra
Ontott, vesztett már vért.
Sőt egy j ó b a r á t é r t,
Kit szóval, tettel véd,
Kész az igaz magyar
Áldozni életét.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám a l e g e l e g-
H ű b b s z i v e k hazája!
Hej nincs ilyen j ó ország
Az egész világon:
Vendégszeretet nől
Itt minden fűszálon.
Barátság nyilik itt
A kapufélfán is;
Otthonos tanyát lelsz
Ott künn a pusztán is.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám a l e g e s l e g-
J o b b s z i v e k h a z á j a!
Hej nincs ilyen s z é p ország:
Koszorus bérc, róna,
Kalászos sik, mintha
Aranytenger folyna.
Itt született világ-
S z é p T ü n d é r I l o n a,
A gyönyörüségnek
Királykisasszonya.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám a l e g e s l e g-
S z e b b l á n y o k hazája!
Hej nincs ilyen v i g o r s z á g:
Nincs sehol ily j ó b o r, -
Rózsát és szivárványt
Terem itt a mámor,
Nyilt rózsát az arcon,
Szivárványt a szemben,
Mely éjjel is ragyog
Lobogó örömben.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám a j ó k e d v a
B a r á t s á g hazája!
Hej nincs ily d a l o s ország:
Ősidőtül óta,
Mint a vadrózsa, úgy
Terem a sok nóta.
Tudj’ Isten ki költi,
Minő tündér madár,
Olyan mint a mese,
Hogy szájról-szájra jár,
- Szivem ezt kiáltja:
Az én édes hazám
A d a l o k hazája!
Hej nincs ily t á n c o s ország:
Táncközben úgy forog,
Ugy lejt a tánczos pár
A hogy szive dobog.
Majd csendesen, ringón
Mind a szellő szokott;
Majd meg lerugdosná
A sok szép csillagot.
- Szivem ezt kiáltja:
Három a tánc! Hazám
A c s á r d á s hazája!
Nincs ily k ö l t ő i ország:
Maga-kárán tanul,
Mind ha a csalódást
Imádná bálványul.
Nyilt paradicsomnak
Hivja kis házhelyét, -
Saját Istent képzel,
Magyarok Istenét.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám a legmagasb
Á b r á n d o k hazája!
Hej nincs ily m e s é s ország
Ó p e r e n c i á n túl:
Abból is jósol a
Nép, ho g y s z a l a d a n y ú l’…
Képzetében szintugy
Hemzseg a sok tündér;
Fü, fa, babonát rejt,
Beszél az ontott vér.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám a tündérek,
S z e l l e m e k hazája!
Hej nincs i l y h i v ő ország
Három az Istene,
Temérdek a szentje,
Szent a természete.
A kebele e g y h á z,
A szive meg o l t á r.
A hol a M e g v á l t ó
Koszorús képe áll.
- Szivem ezt kiáltja:
Hazám a h i t, r e m é n y,
S z e r e t e t hazája!
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Vörösmarty Mihály (1800-1855): Zotmund
Nagy sereggel, büszke szivvel
Áll Pozsonynak ellenében
A hatalmas német úr.
Kétszer eldúlt szép hadáért
Vad szemet vet a magyarra
És boszúját esküszi,
Zúg a tábor és előtte
Rakva uszkál sok hajója
A Dunának partinál.
Barna Zotmund jár boszúsan
A vívadó vár fokánál
S meg-megrázza kalpagát.
„Várj agyargó durva szomszéd,
Béla kéltszer megtépázott,
eGyszer megfürösztlek én.
Megfürösztlek, illyen adta,
Mért jösz a nyugodt magyarra,
Nem bántott ő tégedet.”
Szól, és fölmegy Béla hőshöz,
A merész dicső vezérhez,
S titkon úgymond nékie;
„Halld, uram, ma én tenéked,
A királynak és hazának,
Jó szolgálatot teszek.
Látod ott a sok hajót és
Rajta a sok népet, élést?
Megfurom, hadd fürdjenek.
Gyors folyóknak, tengereknek
Mélyeit megjártam én már,
A Dunát sem rettegem.”
Mond viszont hős Béla: „Zotmund,
Ránk sötétül már az éjjel:
Felleg üli csillagát.
El kell veszned a vak éjben,
Holnapig vagy ponty emészt el,
Vagy hegyes nyárson pörögsz.”
„Azt is eltüröm hazámért,
El, ha még ma belzebubnál
Kell is nyárson pörgenem.
De ne búsulj, megkerülök,
És mikor még mélyen alszol,
Álmaidnál termek én.”
Zotmund megy. – Sokáig ébren
Várja Béla, és az éjfél
Bús komor lesz, mint halál.
Fergeteg rándúl üvöltve
A Dunára, s összevissza
Szórja zúgó habjait.
„Csak te zúgj, üvölts fölötte”
Mond Zotmund a förgetegnek,
S a Dunába elbukik.
Már setét gyomrában uszkál,
S álmaikból fölzavarja
Bámuló nagy halait,
Néha fölbukkan magasra,
S a szélvész elől megint a
Mély özönbe rejtezik.
Béla nem győz várni – fekszik,
Álom ül lehunyt szemére,
S nyomja szinte reggelig.
Ébred egyszer, s im előtte
Zotmund áll vizes hajával,
És merőn szemébe néz.
„Lásd, mutatja, mily zavarban
Áll a sülyedő hajóknál
Henrik ékes tábora.”
’Olyan ember, mint te Zotmund,
Nincs több a magyar hazában,
- Mond a herceg – itt kezem.’
S néki nyujtja görbe kardját,
Gyönggyel ékes szép sisakját,
És igér még többeket.
Örvend Zotmund fegyverének.
Dalt zeneg hires nevének
A késő kor gyermeke.
De homályos bús szemekkel
Nézi vizbefúlt hajóit
Henrik, a hatalmas úr.
S a boszúlni jött ijedve
Zúg el éhes táborával
A magyar boszú elől.
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Garay János (1812-1853): Árpád, a honalapitó
Kié a gazdag tartomány
Folytában a Tiszának?
Bolgárok népe hódol ott
A nagyhirü Zalánnak;
A gabnagazdag rónaság
Arany kalásszal tartja ki,
Alpár hizalmas mezeje
Marhát, lovat tenyészt neki.
De rögtönebben mint a nyár
Felhői megtolulnak,
Árpáddal a magyar hadak
Mély Ungon átnyomulnak.
A két had összeütközik;
Sivit a nyíl, a dárda szúr; -
A harcz után kürt harsadoz:
Magyar sereg már itt az úr.
Ki ül Biharban oly dusan,
Gyémánt s arany ruhában?
Toborzó, hanga vigalom
És lakma mámorában;
Szolgál neki száz pompaló,
Száz rablegény, száz rableány?
Maróth a chazar herczeg az,
A fénypazarnak thrónusán.
De rögtönebben mint az ár,
Mely hegyfokon leömlik,
Árpáddal a magyar hadak
Bihart körül özönlik.
A két had összeütközik,
Sivit a nyíl, a dárda szúr;-
A harc után kürt harsadoz:
Magyar sereg már itt az úr,
Mi ország az mögötte ott
A roppant rengetegnek,
Hol a hegyek aknáiban
Só és arany teremnek?
Erdély az, egy nagy és nemes
Magyar törzsöknek székhelye,
Most a vad és vitéz oláh
Erősokával küzdte le.
De rögtönebben mint az ég
Villáma földre csattan,
Árpáddal a magyar sereg
Serény lovaira pattan.
A kélt had összeütközik,
ivit a nyíl, a dárda szúr,
A harc után kürt harsodoz:
Magyar sereg már itt az úr.
Ki népe és ki hercege
A szép Pannóniának?
Mely völggyel, heggyel változik
Jobb partin a Dunának.
Rómának sarja miveli
Kalászait s gerezdeit,
S a béke szent malasztival
Egy Kánaán tenyészik itt.
De rögtönebb mint gondolat,
Partján Kelem földének -
Árpáddal a magyar hadak
Dunán is átkelének;
A két had összeütközik,
Sivit a nyíl, a dárda szúr, -
A harc után kürt rivadoz:
Magyar sereg már itt az úr.
És menne még tovább is így,
Ország után országra;
De hármat üt Árpád vezér
Rettentő paizsvasára;
Az első sziklaroppanás,
A másik tengerbődület,
A harmadik kemény ütés,
Szörnyű mint égi dördület.
Elsőre a kemény hadak,
A már menők, megállnak;
Másikra mint a rajsereg
Árpád elébe szállnak;
A harmadikra csend leszen
Magas Csepel sziget fölött,
S a hős – egy félisten – feláll
Kétszáz ezer vitéz között.
„Hová, hová, vitéz sereg?
Mindennek van határa!”
Szól a vezér, s mint nap kisüt
A fenség homlokára.
„Az ősi hon megnyerve már,
Ennél egyéb nem kell nekünk, -
Hazát szerezni volt a cél;
A véres harc csak eszközünk!
A nyert hazát megtartani
Lesz szivünk aggodalma;
Erő, egység, közértelem
Nagy nemzetünk hatalma!
Elég a harcz, elég a vér,
Nem dicstelen, ha pihenünk, -
A munka végbevive már,
Most halljon hálát istenünk.”
És régi ős szokás szerint
Nagy áldomást ütének,
Fehér lovakkal áldozók
Az uj hon istenének.
S közben miként éjszak szele
Riadva völgyön és hegyen,
Hangzék az összes háladal
Hatalmas-ékes-lelkesen.
S eljöttek a hon apjai,
A nemzet hét vezére,
Győzelme zsengéit tevén
Az oltár szent kövére;
Elhozta a sik pásztora
Marháját, és feltette azt,
S a hegy lakója szinborát,
s arany kalászát a paraszt.
Eljöttek a hőkeblü nők,
Ékei az uj hazának,
s a tüz előtt letérdelők
Buzgón imádkozának:
„Oh népek atyja, isten úr,
Oh áld meg ezt a nemzetet,
Adj néki mindent, a mi kell: -
Adj összetartó érzetet!”
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Kisfaludy Károly (1788-1830): Erzsébet
Gyászravatal készül, a nép gyül, tompa harangszó
Zúg, s keseregve hazánk bércei visszanyögik.
Meghalt Endre király! Vele Árpád törzsöke dőlt ki,
Melynek négy század látta csodálta diszét;
Mely rab-utált szivvel hintó törvényi malasztit,
A szabados népnek nagyra emelve hirté;
És ellenhadakat tanodó fejedelmi erőben
Büszke hatalma jelét messze időkre füzé.
Elhúnyt a hősvér! De miként a bús döledék közt
Néha tenyész egy bájillatozásu virág;
S nyitva szerény kelyhét az örömlét harmatit issza,
Mig a fergeteg őt kegytelen összetöri:
Igy maradott egyedül Erzsébet puszta tetőjén,
Pártos lelkü felek durva csapatja között.
S atyjának vesztén siratá a nemzet ügyét is,
Mely önnön fiain edzi dühödve vasát.
Így leve tömlőccé elődei fénypalotája:
Ő maga árva, szegény: párthive nincsen azért,
Ótalmára hevült idegen bár; ah de magyar nem,
Nem kele, nem buzgott védeni szent igazát.
S elhidegülve hagyá nagy hőse szelid unokáját
Válni örökjétől, mely nem örökje tovább.
„Hunnia, légy boldog! S bár nincs maradásom öledben,
Mig piheg e sziv, csak – csak teutánad eped.
Hiv leszek és hozzád, ha te bár elhagyva feledtél:
Csak te lehess boldog, szép haza! Szenvedek én.+
Ezt rebegé a szüz, nemzője porára borúlva,
Nagy koronázottink hajdani békehelyén;
És ott hol komorán barnúltak az ősi koporsók,
Honjától ott vőn sziv-szakadozva bucsút,
Érzi, miként hasad el bús élete minden örömtől
S könnyén népének lassu halála remeg.
Elvált! A kit nem rég ezerek tömjéne magasztalt,
Most távol rejtek néma homálya fedi.
A vigadók zajait s a kény szabad ömledezésit
Most halaványszinnel váltja monostori csend.
Rettentő csere! Mily türelem múlhatja fel e súlyt,
Mely a vétlen szűz lágy kebelére rohant!
Távol kedvesitől, részvétlenül, élve temetten:
Léte kies tavaszát zárja halotti magány.
Sikra kiszállani már nem látja vitézei rendét,
Harsány tárogatók nyers riadalmi között,
S bajnoki játékban diadalra hevülve szemétől,
Csengni acélon acélt, vivni erővel erőt.
Nem, nem a délceg inú paripák nyilröptü szökésit
Párducos ifjaknak verseny iramtok alatt:
Nem, soha nem többé! Mindennek vége szakadt már,
A gyönyörü létnek kelleme, szépe, oda!
A győztes seregek dalait most váltja karének,
Mely remegő ajkin hosszu fohászba vegyül;
Vagy komor árnyékként lépdelve sötét teremében,
Gyúladozó vérrel küzdve emészti magát.
Nem mosolyog neki a viszonérzés égi sugára,
Mely lágyvonattal hű szerelemre hevit;
S hintve reánk a lét bájlóbb tartalmu világát,
Minden földi öröm kéjözönébe merit.
A gyöngéd anyanév, deli férjnek tiszta szerelme,
És rokonúlt lélek őt nem enyelgi körül.
Sejti malasztit bár, de lemondás átka felette!
S álma derültében kélpe alélva letün.
Így hervad szomorún örökös gyászkörbe szorúlva,
Így a forró sziv a hideg élet alatt.
Mindenek elhagyták: egyedül fájdalma maradt hiv,
Nyújtva töviskoszorút bibora éke helyett,
Vér gőzölg azalatt Magyarország térein: a vak
Pártosság szabadon gyüjti halálra tüzét;
Mig Rozgony mezején Károlynak fegyere győzvén,
Méreg-, tőr- s cseleken nyert urasága megállt:
S miglen az új fénynek hódolt s örvendeze a nép -
Messze vidéken szép csillaga éjbe borúlt.
Mint a nyári lebel sivatag közt, húnyt el az élet,
Vég jele áldás volt, vég rebegése: haza!
Így hala Erzsébet, nagy szerzőnk hiv unokája,
És hidegült hamvát nem fedi honul virág.
Nyúgodj, áldott sziv! Emlékedet élteti a köny.
Melyet drága hazánk egykori képe fakaszt.
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Mindszenti Gedegon (1829-1877): A liliom (Ernst után)
Szól a szűz a liliomnak:
„Én ma vigalomba lépek,
Büszke liljom! Nem jöhetnél
Koszorúmba ékességnek?”
Mond a liljom: „hivd a szegfűt,
Ő mosolyg, hol tánc s öröm van,
Mig én menten elhervadnék
Lengő, lobogó hajadban.”
A menyasszoony szól továbbá
A liljomhoz: „esküvőm lesz,
Szép liliom! Be gyönyörün
Illenél te fürteimben!”
Mond a liljom: „én nem illem
A menyasszony homlokára;
Mert oly halvánnyá születtem…
- Ott a rózsa jobban állna.”
Szólt aztán a bús szülő is:
„Liliom halvány virága!
Meghalt édes magzatom jer,
Ó jer és borúlj reája!”
Mond liljom: „bús anyácska!
Nem nekem való e hely se’,
Jobb, hogy a kedves halottat
HALHATLANKA ékesitse.”
Végre szól a jó leányka:
„Ma megyek szent áldozatra,
Szende liljom! Mint szeretném,
Ha te diszitnél föl ara.”
Mond a liljom vidáman:
„Ah! Téged édes követnem,
Ilyen sziven nyugszom én jól,
Fehér virág – tiszta keblen!”
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Mindszenti Gedeon (1829-1877): Az egri várban (Okt. 4. 1858.)
Ide illik a szent kereszt,
Ide illik a kápolna
Igy szép a hit, s honszerelem
Egymás keblére hajolva!
Ez a kő, mind drágakő itt,
Honfiak vérétől ázva;
Csak az egy Isten méltó rá,
Hogy legyen belőlük háza!
Ez a nyom, mind hősök nyoma,
Lelkök ragyog a porszemen;
Csak az Isten fia méltó,
Hogy rajt keresztútja legyen.
Ez a fű, mind illatfű itt,
Erős magyar csontok sarja;
Csak az imádság szent lelke
Méltó, hogy lebegjen rajta.
S ki Istent és hont feledve
Mer tapodni e szent romon,
Kinek szivét nem járja át
Az áhitat s honfájdalom:
Az nem ember, az nem magyar,
Pusztúljon gaz erkölcsivel;
Vagy rettegve járjon csak itt,
Vitéz Dobót ne keltse fel!
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Szász Károly (1829-1905): Széchenyi emlékezete
Széchenyi meghalt! – E szót zengi vissza
A bércek orma, déltől éjszakig.
A róna omló könyeinket issza,
S jajszó zokog, hol e g y magyar lakik.
A hir a tengert gályaként hasitja,
Mint nyíl lövell a távol partokig.
S az idegen is fogja érteni,
Hogy mit jelent ez: meghalt Széchenyi!
Mért sietsz, Duna! Gyászló gőzösiddel
Fátyolt boritni füstből téreden?
Vasut! Hogy a gyászhirt robogva vidd el,
Nem tőled várja a honfi szive, nem!
S te sodrony, min (bár emberkéz feszit fel)
Ugy fut a szó, mint érző idegen:
Hiába olyan gyorsan szállnotok,
A sziv érzése gyorsabb nálatok!
Éreztük azt mi, - éreztük előre,
Hogy valami nagy vesztés vár reánk.
Bár önfelünknek nem szóltunk felőle,
Szivünkbe rejtök mérges tőr gyanánt;
Láttuk a vért, a gyászt, álmunkba szőve,
S sirtunk, ha jjel föl-fölriadtánk…
S most, hogy a szó kimondva és igaz:
A régi búra nincsen új vigasz!
Oh mert a mély ürt be nem tölti semmi!
Az minden szivnek fenekéig ér!
Egy század-év azt jóvá nem teendi,
Hazug remény is ennyit nem igér!
Kérdjük: fog-é még ily magyar teremni?
Vagy megtagadja erejét a vér?
Hol e Nagy állt, s mint tört szobor ledőlt:
Üres a hon, middő az anyaföld!
De nem; hallgass el gyáva Csüggedés te!
Menj, sápadt Honfibú, minek kisértsz?
Hisz ő tanitott, harczba’, szenvedésbe’
Megállni, türni, mint vészjárta bérc.
Erős szavát a mint szivünkbe véste,
Megedzve lőn az tőle, mint az érc.
Nagy lelke lángját belénk lehelé,
s riadva mentünk gyors nyomán elé.
Mert ő, a míg mi alvánk túnya-lomhán,
virasztva jegyzé egünk csillagit.
Minden szükséget büv-körébe vonván,
Egyszerre itt, ott, mindenütt javit;
Segitve lelkünk öntudatlan szomján
Mit bor nem olt, tenger sem csillapit;
S a mint ajkán a keltő szó rivallt;
- Keze már nyújtja a mentő italt!
Megrázkodánk szavára a vesékig,
Mint keserű gyógyszertől a beteg.
De fájdalmunkkal ő bölcsen kibékit,
Bár nyitva tartja a jóltevő sebet.
Uj létre keltünk, elhányván a régit.
Mint lepke, mely most fényszárnyon lebeg,
S álomnak véli az előbbi lét
Silány alakját, gyáva szégyenét!
A csodavessző Mózes jobb kezében,
Mely a k őszirt bilincsét leveré;
A gyújtó szikra, mely a vak sötéten
Áthatva, fényt gyüjt e g y gyúpont köré;
A semmiből teremtő szó, a „légyen” -
Felsőbb erővel mint az emberé,
Melynek nem állhat semmi ellene:
- Ez az ő csodatevő szelleme!
Szólt, s szelidülve zuhogott az örvény,
És légbe röppent a zord sziklagát.
A vaskapu, závára összetörvén,
Igába hajtja büszke homlokát.
És, mint a vert eb meghunyázik örvén,
A szilaj Duna megadá magát,
S Pozsonytól Orsováig a folyót
Békébe’ birják a magyar hajók.
Szólt, s a Tisza, e puszták kósza ifja,
Mely majd rohanva mindent elsodor,
Majd kiterülve a rónát megvivja,
Hogy száz mérfölden nincs száraz bokor,
Majd szeliden mereng, hüsége hiva
A fáradt vándort napleszálltakor:
- Az Ő szavára akaratlanúl
Engedni kénytelen s szabályt tanúl.
És szólt, s szavának engedett a lélek,
Az elemeknél hajthattlanabb;
Kit régi eszmék lánczczal terhelének,
Fölkelt az ember, szabad lőn a rab.
Ifjak lobogva, helyeslőn a vének,
A bölcs vezér nyomán indúltanak,
S az elveszéstől megoltalmazák
Az újonnan kivivott szent hazát!
S új élet forrt a négy folyó mentében,
Dicsőbb, magasztosb, több a réginél!
Zengett a nyelv, és rajta égi-szépen
Az eszméletlen eszme szárnyra kél.
Szent lőn a jog megint, mint vala régen,
S a multba néző nagy jövőt remél!
Elvetve a mag, sarjadoz nyomán:
Jóllét, müveltség, erő, tudomány.
Ő él s örökre élni fog e honban;
Nincs lábnyom itt a hol Ő nincs jelen.
Épitő lelke jár, hol néma rom van.
Kezét meglátjuk valamely jelen.
Az elveszett hont kivivja ujonnan,
És nem hagy elenyésznünk fénytelen,
Ha sirjára felhőt boritanánk:
Széttépi s ránk süt nap s villám gyanánt!
Hisz ő jövőnket oly alapra rakta,
Hogy a mikor jött a zúgó vihar
S mindent letiprott rettentő haragja
Hogy sziv szakadt meg s lecsuklott a kar:
Nem birt velünk! – Mi élünk! Meg se fogyva,
És meg se törve él még a magyar!
Nem fogyva meg, mert lám, az idegen
Jő kérve, hagyjuk, hogy magyar legyen!
S a vérázott teren, mely most dúsabban
Hajt ujra, hősök csontjain, kalászt,
S büszkén feledjük a nagy pusztulást,
A föld szive is önérzetre dobban,
És völy s halom levetkezvén a gyászt,
Az égre bizva, bátoran tekint,
Hogy rá az ég is kiderül megint!
Igen, Ő él ez emelő hatásban!
Őrszelleme, mi így biztatva tart!
Hogy míg körülünk vész, rom, pusztulás van,
S köd távolában rémlik még a part:
Higyjünk az égi, magos hivatásban,
Mely még nagyokra tartja a magyart!
Ő é l, a tőlünk, halván, sem válik el,
Mert a mit kezdett, teljesitni kell.
Fog élni nemzet a Kárpátok alján,
A Duna,Tisza és Maros terén!
Magosra tör, az istenek sugallván,
S új fényre kél a régi hős erény;
A sors haragja megtörik hatalmán,
S uj hon virúl föl a vér tengerén.
És megtanuljuk példája után:
Szeretni a hont, mint csak Ő tudá!
Mert ő szerette e hazát! – Szerette?
Köznapi e szó, kifejezni azt,
Megőrült azon, hogy meg nem menthette,
S más, a ki elveszité, lel vigaszt!
Ő, csüggedéssel viva, leveretve,
Kiégett lelke üszkeinél viraszt, -
Képzete zilált, álma oly laza -
De egy s örök központja: a haza!
E gondolattal feküvék a sirba,
E képpel alszik, ezzel édeleg.
Gondtelt fejét ott is lehajtja sirva,
S e z e g y után még szive mind meleg!
Fölkelne onnan ismét, hogyha birna,
Látván mint sir a hon a sir felett.
De földre lelke nem száll már alá,
Mert halhatatlanná tette a halál!
Nem égben csak, itt lenn is halhatatlan,
Könyv, kő, sziv minden, őrzi életét.
Övé e honban minden, a mi csak van,
Örökjogát, sir! El nem vehetéd!
S mely lobogott előttünk nagy napokban,
Neve fényére nem borúl setét.
Mert száz s száz évnek kell lefutnia
Mig lesz e honnak ujra oly fia!
S a századokkal fut a Duna folyvást;
Tekint Budára föl és Pestre ki.
A büszke várról emlegeti Mátyást, -
De emez üdébb, bájosabb neki;
Hullámi tükrén, mint szép álomlátást,
A palotáknak árnyát lengeti;
S mit úgy szeret, mit néz oly örömest?
Széchenyi lánya az, - az Ifju Pest!
Virúlj, te város, örök ifjuságban
S örökre őrizd szépitőd nevét!
Szivünkben értted forró, tiszta vágy van,
Minden magyar gyönyörrel néz feléd.
Te délibáb vagy szomju pusztaságban,
Megenyhitő, búnk apjának hevét;
Te minekünk az Ő képmása vagy: -
Örök-cselekvő, éber, ifju, nagy!
Szép palotáidon szem, sziv elámúl,
Néppel rajosak utczád, téreid;
Mint óriás, - a világnak csudáúl,
Dicsül magadnak, - áll a büszke híd;
Lábához a Duna hódolni járúl,
Alatta bátran járnak gőzösid.
Oly szép itt minden, oly dicső, nemes!
Nagy szelleméhez ily test érdemes!
És te is élj, virúlj örökre, oh hon!
Légy nagy, hatalmas, boldog, nemzetem!
Kárpátod hármas ormán, négy folyódon,
Az Ő áldása megfogant legyen!
Nevét, eszméit viseld lobogódon,
És honszerelmét viseld sziveden!
Tépett lelkének ez lesz vigasza:
Ha mind kiáltjuk: Éljen a haza!
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Vörösmarty Mihály (1800-1855): Jóslat – 1847
Ki mondja meg, mit ád az ég?
Harag, káromlás volt elég;
Gyülöltünk mint kuruc, tatár.
Bánkódtunk, mint a puszta vár;
Ügyünk azért sikert nem ért.
Pedig neked virulnod kell, o hon,
Lelkünk kihalna hervadásodon.
Hát félre bú és gyülölet!
Vagy bár gyülöljünk szellemet,
Azt, mely közöttünk lakozott,
És eggyé lenni nem hagyott:
E gyülölet
A szeretet,
Mert még neked virulnod kell, o hon
Túl és innen sok késő századon.
A gülöletnél jobb a tett:
Kezdjünk egy újabb életet.
Legyen minden magyar utód
Különb ember, mit apja volt.
Ily áldozat
Mindig szabad.
Mert még neked virulnod kell o hon,
Vagy szégyen rögzik minden fiadon.
Mi tilt jobbakká válnotok?
Ha eddig pazaroltatok,
S idő, ész, pénz elszóratott
Megvenni a gyalázatot:
Mi tilt jobbakká válnotok?
Ha eddig pazaroltatok,
S idő, ész, pénz elszóratott
Megvenni a gyalázatot:
Elég az ok
Javulnotok.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Bár büneink felhőznek arcodon.
A verseny nyilt, a nemzet él,
Ha egy jobb tagja sem henyél,
Jut ember és kéz, munka, vér:
Mi volna az, mit el nem ér?
S legyen dicsőbb
Ki tettre főbb.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Ragyogva hirben, büszkén, szabadon.
Itt még e föld, mély sirjaiból
Az elhúnyt ősök lelke szól.
Munklát reá s szabad kezet:
Dicső kert lesz a sir felett,
Zöldelni fogadjatok
Bérc és homok.
Mert még neked virulnod kell o hon,
Miért volnál az éggel oly rokon?
Mit a művészet, tudomány
Csodásat, üdvöst hagy nyomán,
Adjuk meg e hazának azt
A hervadatlan szép tavaszt.
Mult és jövő
Igy egybe nő.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Fölül időn, és minden sorsokon.
Vagy nincs erőnk? Az nem lehet:
Ártunk egymásnak eleget.
Lesz költő, szónok, és vezér,
És tudomány, mely eget ér;
De tisztelet
A gúny helyett!
Mert még neked virulnod kell, o hon,
A szellemek kincsével gazdagon.
Fut, fárad a sok idegen,
Miért? Hogy tápja meglegyen,
S mi tőlök várjuk a csodát
Fölékesitni e hazát?
E jog nekünk
Szent örökünk.
És még neked virulnod kell, o hon,
Vérünknek lángja ég oltárodon.
Kié e hon, ha nem miénk?
Ha érte mindent megtevénk,
Ha tiszta kézzel áldozánk,
S lettünk, mi eddig nem valánk:
Nincs hatalom,
Mely visszanyom.
És még neked virulnod kell, o hon,
Mert isten, ember virraszt pártodon.
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Vörösmarty Mihály (1800-1855): A vén cigány (A költő hattyudala, 1855.)
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vízen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába,
Mindég így volt a világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyütt vonóbul bot.
Sziv és pohár tele búval borral:
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban.
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése, -
Oda lett az emberek vetése.
Húzd, ki tudj ameddig húzhatod stb.
Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordit, jajgat, sir és bömböl,
Fákat tép ki, és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl.
Háború van most a nagy világban,
Isten sirja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja stb.
Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sir e vad rohanatban,
Mi dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban?
Hulló angyal, tört sziv, örült lélek,
Vert hadak, vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja stb.
Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusznak halhatatlan kinját.
Húzd, ki tudja stb.
A vak csillag, ez a nyomorult föld
Hadd forogjon keserü levében,
S annyi bün, szenny, s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jőjön el Noe bárkája,
Mely egy új világot zár magába.
Húzd, ki tudja stb.
Húzd, de még se – hagyj békét a húrnak:
Lesz még egyszer ünnep e világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon:
Akkor húzd meg újra lelkesedve,
Isteneknek teljék rajta kedve;
Akkor vedd fel újra a vonót
És derüljön zordon homlokod,
Szüd teljék meg az öröm borával.
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Garay János (1812-1853): Kelet népéhez
Mi vagyunk-e még a hét vezérnek
Sarjadéki, tiszta, szittya vér?
Mi vagyunk-e vére még a vérnek,
Melyet ontott a szent hét vezér,
A midőn nagy Árpád nemzetének
Hont szerezni esküt esküvének?
Ők az esküt, a szentet kimondták
S vérben itták rá az áldomást;
Mi, kikért a hősi vért kionták,
Elfeledjük a nagy tartozást?
Vagy tán nem köt, mert nem esküvésünk?
És a vér, mit ittak, nem mi vérünk?
Itt van a föld! Kárpátok tövében,
Völgye, halma e vértől kövér;
A kaszás derékig áll füvében.
Dús kalászin áldás a kenyér!
S van hizalmas nyája, van borága,
Drága ércet rejt a bánya ága.
Ím de a föld, oly gazdag magában,
Mért virágzék csak felére fel?
Mert a föld lenyügző bérigában,
Mert a nép rajt bérigát visel;
Mert a földön ég malasztja mellett
Emberátok vad burjána termett!
Itt van a viz, négy folyó medrében,
Dráva, Száva, nagy Dunánk s Tiszánk;
Annyi életér a hon szivében,
Mennyi cseppje áldást hozna ránk.
Itt a tenger, őr gyanánt a szélen,
Mint egy isteneszme terjedékben!
Ím de a viz, négy folyód zugása,
Többször átok, mint áldás, mit ad;
Négy szilaj mén ádáz nyargalása,
Mely kocsit kocsissal elragad -
S tengerünket, ész és kor dacára,
Tétlenségünk vaslakatja zárja!
S itt van a nép! Mely nyolc századon túl
A nemessel együtt vérezék,
Mely ekéhez, kardhoz egyaránt nyúl,
Ahogy a harc kérte vagy a bék;
Itt van a nép, vére még a vérnek,
Sarjadéka a szent hét vezérnek!…
Nyolcszáz évet könnyel áztatott,
És ha van, tövisből van virága,
És ha vet, magának vet magot?
Láthatára sűrű, vastag éjjel,
S fáklya nincsen, mely oszlassa széjjel!
Mi vagyunk-e mi vagyunk-e, kérdem:
A nagy Árpád sarjadékai?
Mi vagyunk-e váltva ősi véren,
Ős elődink méltó fiai?
Kik midőn véren hazát szerzének,
Nagy, dicső nemzetté esküvének?
Az elődök a törvényt kimondák,
S megtarták az eskü szent szavát:
Hogy, kik mint ők, véröket kiontják,
Legyen egy a nagy nemzetcsalád. -
És ki hiven küzd a köz hazáért,
Köz javából egyaránt vegyen bért.
Mi a törvényt, esküt és a népet
Megetettük sok száz éven át;
Jog fölé a kény hatalma lépett,
S szörnyen megcsonkúlt az ős család!
És a földön, vízen és a népen
Isten átka fekszik szörnyüképen!
Fel tehát, ha még egy szikra benned,
Fel, keletnek népe, tette fel!
Őseidnek lelke még-e lelked?
Megmutatni új, nagy esküvel.
És az eskü szent zsolosmaképen
Kárpátoktól Ádriáig érjen.
Oldassék meg a földnek bilincse,
A tulajdon szent legyen, s örök,
S lészen a föld népeidnek kincse,
Szinarany az isten-adta rög;
A mi szárnya a madárseregnek,
A szabad föld az a nemzeteknek!
Fékre vedd a viznek tombolóit,
A világnak nyisd meg kapuját,
Öt világrész lássa lobogóid,
Lássa gályáidnak árbócát!
Tenger a föld vére, lüktetése
Népek és hazáknak érütése.
És a nép, mely vér a régi vérből,
Nyerje vissza régi részjogát:
Osztalékát vizből és kenyérből,
És a törvény védő paizsát;
S mert terhet visz, oszt a köz hazáért:
Köz javából egyaránt vegyen bért!
És te, isten, a véghetlen égben,
Magyaroknak védő istene!
Szentesitsd meg összes összeségben
A mi esküt a nemzet teve.
S fény, dics árad Árpád nemzetére,
Mely megérti vére érdekét;
Vagy halál lesz hosszu bűne bére,
Mint ki elvetette istenét.
És betelve ezredévi átkunk:
Hogy magunktól jőjön pusztulásnak!
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Lisznyai Kálmán (1823-1863): Berzsenyi szobrának leleplezésére - (Miklán, 1860. Junius 14.)
(Somsich Pál emlékkönyvébe)
Dicső költő! Emlékszobrod fölé
Koszorút hoztak ifjak, öregek;
Áldást küldtek, kik nem jöhettek el,
Fekete gyászciprust a betegek.
Szent illatot K e m e n e s rózsái,
Fris, zöld borostyánt a Ságh teteje,
Siró hymnust a zengő madarak,
Malasztot a magyarok istene…
- A v é s z f e l h ő megáll szobrod felett:
’Nálamnál a költő hatalmasabb,’
- Igy zúg, így zeng engedő haraggal -
’Ő a lélekbe sujt villámokat.’
A zúzott népbe olt erőt, velőt,
Szivbe omlik a láng dalaiból;
A rég alvó oroszlánt fölveri,
Egy országot ébreszt álmaiból.
- Dicső költő! Koszorús B e r z s e n y i n k
A zengő felhő t e r ó l a d beszél;
Ilyen valál t e, ébresztő dalnok,
Szent őr a nemzet szivverésinél.
Dicsőségünknek egyik ága t e,
Ki úgy szeretted árva nemzeted;
Szabad lélekkel vallád lantodon; -
„S h o n s z e r e t e t m á s o d i s t e n e d.
A mecenásdicsőitő H o r á c z
Hozzádképest béres dalnok vala,
Ki P e g a z u s á n mintegy diszlovon
Mindig csak tisztelegni nyargal.
Oly v i h a r m é n a t e P e g a z u s o d,
Melyen hajdan kivont véres karddal
Száguldott át egész országon, a
V é s z h i r n ö k e zenditő robajjal.
Szabadság a te lantod szelleme,
Melynek tüze költészetedben ég,
Dönthetlen nagy szilárd elv, akarat,
Szabad, független, magyar büszkeség.
S mi a magyar koboz sajátja, óh
Az a mondhatlan szentséges titok!
A honszeretet zengő ihlete,
Miről szólnak temérdek népdalok.
Hős balladák a népnek ajkain,
És hogy regéli el a hagyomány:Mint vált gyönggyé a lyánk gyászköny e
Honáért halt szeretője után.”
És e dalok sugárcsatornaként
Viszik szét az érzés hullámzatál;
Az ily magyar dal a lefolyt s z á z a d
Jobb szellemét a m á s b a oltja át.
Mi benne szép volt, fönséges, nemes,
A költészet dicskörbe emeli;
Az emberiség küzdő hőseit
Méltó félistenekké szenteli.
Édes hazánk emelkedésének
A költészet egyik főszárnya lőn;
E zamatos, e világhirű nyelvetek
Nagy szellemet rejt a titkos jövőn.
Csak egy kis dal hatalma is dőcs,
Ha aban a szellem varázsa ég:
Vágyat teremt, közérzületre gyújt,
S T i n ó d y már így szitott harcra rég.
Költészetünk jövendők tüköre:
Ott van lerakva minden vágy, remény,
Mit akarunk, ire törekedünk,
A végső cél, hit, ábránd, sejtemény.
- E jó ország olyan mint a madár,
Olyan mint a zengő fülemile:
Lemetszhedd szárnyát, kiszúrhadd szemét
Rabságba ejthedd s bármint bánj vele:
Egyre dalál, - siralmát, örömét
Elénekli egymásnak a magyar,
A költők, a vadászok, aratók,
A betyárok, a nép: mind egyre dall.
S a te lantod regéje az, hogy a
Felhőkhöz jártál iskolába tán:
Eltanúlni a legszebb menydörgést
S viszhangoztatni istenigazán.
Mások gyöngéd kedélyt, himport, sugárt
Oltottak a dalba a t e villámot,
A honfibánat szent rettegését
Elöidéző oszlopos lángot.
Ó d á i d, e szellemi menykövek
Magyarország szivébe csaptanak, -
S kongottak mint a félrevert harang:
S kélt hon szive nyilt meg hangjainak.
Mindenfelé ütött mint a villany.
Metszett, vágott, nyilalt a sziven át;
Mint csattogtatott Istenostorral
dalaival megverte a hazát.
A k ö z ö n y é r t saját sorsa iránt,
A szellemi álmosság büneért,
Tompa lelki zsibbadtság, lankadás
ehetetlen együgyüségeért.
Jellemtelen majomszokásokért,
Idegen elfajult korcahajlamért;
S mely gyáva sülyedésnek bélyege,
Nemzetietlen torzviseletért.
Ő tudta s hirdette, hogy a magyarok
Egy nagy nemzeti életre képes;
Esze, lelke s ős joga van hozzá,
Jövője nagy, multja dicsőséges.
Megvannak hozzá minden elemek,
Szabad szellem kell csak s önérezet;
Mert óh hazám, imádott ős anyám!
A szolgalélek t é g e d nem szeret!
- Ez volt dicső lantjának szelleme,
Igy zenge ő, kit bámul a felhő;
Fönséges-zord Ó d á i n a k becse,
Miként a pálma minden percben nő.
- Pennája sastoll, porzója puskapor,
Halálfő volt a tintatartója;
Vér- és köny- és kardrozsdakeverék
Volt tintája, hogy a hont m e g r ó j a.
Ez lantja jelképes m e s é j e, mit
A v i s z h a n g t ó l tanúlt hinni a nép:
Ez örökifju öreg tündértől,
Mely a történet nyomaiba lép.
N e m c s a k a b é r c n e k v a n v i s z h a n g j a, de
A lantnak, mivnek, az érzelemnek;
S a t ö r t é n e t v i s z h a n g j a l e g n a g y o b b:
Az ád jelt a világegyetemnek.
E viszhang a s z á z a d o k h a r a n g j a
S e n a g y v i s z h a n g b a olvadott bele
B e r z s e n y i lantja, harsány dalai,
Lélekhasitó B á r d-k ö l t é s z e t e.
- Megindúlt a sziv, minden magyar sziv,
Megindúlt a lélek, az akarat!
Repült a vágy, remény, lelkesedés
Ó d á d eme v á d i g é i alatt:
„R o m l á s n a k i n d ú l t h a j d a n e r ö s m a g y a r!”
„N e m l á t o d Á r p á d v é r e m i k é n t f a j ú l?!”
„N e m l á t o d a b o s z ú s e g e k n e k,
„O s t o r a i t n y o m o r ú l t h a z á d o n?”
Csendes tó-életünkben, ép a mi
A természetben a fölindulás
Az volt e honnak lángköltészeted:
Szent lélekomlás, - s z e l l e m i n d u l á s.
- - Dicső költő? Emlékszobrod előtt
Saját áldásodat imádkozom:
’L e o m l o m é n i s s z e n t p o r o d o n, n e m e s!’
S a j ó k k a l e g y ü t t k ö n y e k e t á l d o z o m!’
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Vahot Sándor (1818-1861): A külföld rabja – 1843 -
Még látod a hon vég határait,
Az est elönti rajtok bájait,
Még bérce ormán látsz pásztortüzet,
Folyója partján látod a füzet.
Ó még az édes léget szivhatod;
Mitől e föld oly szép, oly áldatott.
Jól megtekintsd!… Midőn hajnal hasad,
Hazád az éjben tőled elmarad.
Ne kérdd: ha jösz még vissza vagy soha?
Sorsnál a válasz – s sorsod mostoha!
Vesztvén szülőket, jó testvéreid,
Hü lányt, barátot, kebled híveit,
Kiket miattad fájdalom viraszt:
Szegény rab ifju, m e l y i k e t sirasd?
Ők nem gyanitjá éji útadat,
Rég nics felőled biztos hiradat.
S most, a midőn e szép honból kimégy,
Hogy ismeretlen ország rabja légy:
Most, a midőn elmégy örökre tán,
S nem jösz, ha jösz, csak számos év után:
Bucsútlanúl kell tőlök válni meg,
Ez fáj – ezért vagy oly igen beteg.
És nincs, kitől egy jó szót küldenél,
Ha ezt sem, úgy hát kebled mit remél?
Nincs egy betűcske, nincs egy puszta jel,
Mely hirül adná, merre vittek el. -
Ki már a sirban tölti éjjelét,
Tudják a holtnak is nyugvó helyét.
Te élni fogsz, s nem tudják: merre, hol?
Bár azt se tudnák, hogy kinoztatol!
Könnyit e perczben mély fájdalmidon,
Hogy most veled, még itt a drága hon.
Ó itt a hon még, legtovább hive
Annak, kinek leghűbb hozzád szive.
Tőled bucsúzik, búsan nézve rád,
Értsd meg fiadnak néma búcsuját,
Te, kit szerelme mindig hőn ölelt!
Ki rólad annyi jó reményt növelt,
El messze rabnak éretted megy ő,
Tőled bucsúzik a hű szenvedő. -
S tovább, tovább visz a gyötrelmes ut,
Nézd, nézd hazádnak a végső falut.
Bús csöndesen szól ott az estharang,
Átrázza bágyadt idegét e hang:
Fut a szekér bár és gyorsan viszi,
Mintha temetni vinnék, azt hiszi.
És sirni tudna, búban sirni jó,
Gyakran beszélőbb a köny, mint a szó,
De a szekéren ülnek őrei,
S szivébe visszafolynak könyei.
Azok ne lássák őt, siralmiban,
Kiknek bajosztó részvét tiltva van.
Ne bánd, ha nem sirsz4 foghatsz sirni még,
A nagy magányban lesz időd elég. -
S fölkél a hajnal. Fénye ünnepi
Sugárral a zöld tájat ellepi.
Az éjben eltünt szép hazája már,
A merre lát, néz, idegen határ.
Ki azt hiszi, hogy egy nap fénye süt
A terjedelmes földre mindenütt,
Honán kívül tán kételkedni fog:
Vajjon honott nem más, szebb nap ragyog?
S hogy van fajunknak önnön istene,
Ha messze járnál, hinned kellene.
Ó bár te vallhasd egykor e hitet,
Kit majd a börtön gyászhomálya fed.
Neked lehet még tiszta kék egen,
A felkelő nap méltán idegen.
Miként az égő háznak lángjait,
Búsan tekinted tűzsugárait.
Sugárival, hogy most még rád veti,
Nem arczodat, de lelked égeti.
S a mint tovább visz a gyötrelmes ut,
Mindig kopárabb, pusztább tájra jut.
De ő a tájra nem sokat tekint,
Alig tudá, hogy vészes alkony int.
Egy nagy ború lőn a vidék ege,
El szétterülvén sűrű fellege.
Lezúg a zápor, minden oly setét,
Tükrözve látja ő gyászéletét.
Kivűl a várat megsem nézheté,
Hová setét ut vészben vezeté;
Melynek rideg, mint a sír belseje,
Hol annyi átkot látand bús feje!
És ottan áll ő, a négy fal között,
Borzadva látja, milyen helyre jött -
De borzadás még inkább szálla rá,
Midőn az ajtót őre rá csuká.
És ottan áll ő, némán és merőn,
Mély kínja is megállapodva lőn,
Miként a tőr, hahogy mélyen talál,
Az átdöföttnek keblében megáll.
Kitépve őt ég föld áldásiból,
A zord ítélet számos évre szól.
E gondolatra fölreng kebele,
S ismét tolongó kinnal van tele.
Egy rája ömlő tenger, a sok év,
Melyből menekni hol van békerév?
Volnál idő, ó volnál éltesebb,
Oly égetőn nem fájna tán a seb;
De a remény s a tett legszebb korát,
Élő halottként, hogy húzd itten át? -
Mely szüle téged, szép de bús hon az:
Kevés az enyh, sok benne a panasz.
Örök viszongás, tétlen ősi dölyf,
Mely hő szivén rág, a kártékony ölyv.
Kicsiny a részvét nemzete üdv iránt;
Ha ád, leginkább sors ád jó irányt.
Sok őszül ott meg s van fényes neve,
Ki szent javáért lépést sem teve.
Téged korán és hiven meghata
Sinylő hazádnak esdő szózata -
Fiúi bánat és a hiv remény,
Hogy még derül az árva népre fény:
Szilárd hatásra birtanak vala,
S lelked, miként sas, fennen szárnyala.
Dicsők valának kebled álmai,
Dicsők a bátor homlok gondjai.
Hol ifju ajkad szótól hangozott,
Vén is gyönyörrel elnémúla ott.
S föl kell-e tárnom még több bünödet?
Ez, a mi téged börtönéjbe vet!
Az éj körűled sűrű, úgy-e bár?
Ott künn a hold, ki tudja merre jár?
Benn mit se látnak a nyitott szemek,
Habár merően széttekintenek,
Kicsiny a börtönablak és magas,
Kevés üveg van rajta, több a vas.
Ki lakta elsőbb e zordon tanyát?
Gyilkos talán, kiölt testvért, anyát,
S kit, hosszu rabság mulva, e helyen
Holtan találtak egyik reggelen?
S az ő helyén fogsz hát szenvedni te?
Neked hasonló végzet jutna-e?
Mily gondolat! S nincs rá vigasztalás.
Egy rém eloszlik s kél utána más,
Eljő a reggel. Megvirad belől.
Több szolga lép be. Őre lép elől,
Szőrből raböltönyt hoztanak neki -
Ruháit ő bú közt cserélte ki:
Mi volt honából úgy is egyebe,
Mint a ruha, mely testét födte be?
S midőn a rabköntös már rajta volt,
’Le kell fekünni!’ Börtön-őre szólt.
És ő ijedve a vén őrre néz,
Egész valója rettegésbe vész,
Elgondolá, hogy itt a hatalom,
S oly messze tőle minden oltalom!
De nem, ne rettegd a gyalázatot!
Amott van a lánc, ime láthatod -
Lábadra láncot fognak verni fel,
Terülj le bizvást! Fojtsd félelmed el.
S fölverve már a lánc. Testén csörög.
Ajkin hatalmas szózat menydörög,
Mely szózat el nem foghat hangzani,
Mely szózat égbe fog felszállani! -
S amint oszolni kezd a szolga nép,
Némán közölök egy melléje lép.
Fejére durva föveget nyoma,
Mit ismeretlen kéz szőrből fona.
Haragra gyúlt; és négy hó elhaladt,
Hogy fövegéhez ne nyúlt az alatt. -
Bár lassan is, de múlnak a napok.
Nincs perc, midőn ne volna búra ok.
Mi haszna minden szép emlékezet,
Ha mindenik csak búval fog kezet?
Dicső azonban azt éreznie,
Hogy mily ügyért kell ennyit türnie.
E gondolatra gyakran büszke lesz,
De büszkesége is csak búba vesz.
Olykor ha kissé csöndesül a kín,
Bosszankodásra kél unalmain.
Mindent kigondol, a mi lehető,
S időt veszítni nem lel módot ő.
S holott beáll a télnek évszaka,
Sokkal homályosb lőn rideg laka.
A dél alig múl, már a este jön.
Magába nyelné őt az éjözön,
De meghajolt az őr, kérelmein,
És mécsvilág ég hosszu éjein.
Órákig elvan a mécsen szeme,
Mulatja őt a kék láng kelleme.
Sőt többre vitte még az unalom:
Éjjel, ha álma késik, a falon,
Hová a mécs fényt vet sugárival,
Gyakorta játszik újja árnyival.
Hisz gyermek ő, a kínnak gyermeke,
Játékra mért ne volna érdeke?
Majd nagy beteg lőn. Rég sorvadt a test,
Végkép pihenni fogna örömest.
Ki ágya szélén fölvirasztana,
Oly messze mért vagy, ó szülőanya!
Szülötted im itt fekszik, mint a váz.
Szörnyű, midőn elfutja őt a láz,
S a keskeny ágyból talpra vánszorog.
És bús lakában, rémként, tántorog,
Mintha keresni járna a halált;
De azt talán más, boldogabb talált;
Őt ifjusága megvédelmezi,
S lázát naponként múlni érezi.
Ekkor, hogy lenne mit forgatnia,
Könyvet kapott, s e könyv a biblia.
Látván a könyvet, rá öröm derült,
s a szent igékbe mélyen elmerült.
Olvasva tölt el éj és napokat,
A gyönge testtel nem gondol sokat.
Majd megszünék. A könyvet leteszi;
El-elmereng, majd ismét fölveszi,
Agyában a hiteszmék harca kél.
Nem boldogúl az észnek fényinél;
Forr, küzd az elme, küzd haszontalan,
Minél tovább, mind inkább nyugtalan.
Testében a vér lázasan kereng,
Fény és homály a fejben összereng.
Majd mintha égne minden gondolat:
Lelkébe vakhit őrjöngése hat.
S jár kel lakában, míg nem térdre hull,
S ajka csöndes mély fohászra gyúl.
Fohásza hosszu. Egy éj telt belé.
Térdén aludt el virradat felé.
Hallgasd meg isten, a mit ajka kért,
Talán könyörgött a kedves honért!
Azóta sok nap, sok hó eltünék,
Buzgón könyörgni ő meg nem szünék.
Az őr naponként térdein leli,
S vállat vonitva el-elnézdeli. -
Egyik nap, a mint így imádkozik,
Felé: ’szabad vagy!’ e szó hangozik.
Embernek e szó édesben zeneg,
Mint hogy az őrült is ne értse meg.
Megrezzen ő e szónak általa,
Fölnéz, s előtte őre állt vala.
És hinni nem tud őre ajkinak,
Azt hitte, gúnyt űz s ámitgatja csak…
Több szolga jött. Elhozták a ruhát,
Melyet cserébe vettek egykor át.
A rég pihent ó köntöst fölvevé:
Bő volt a köntös… El-belé tevé
A fakanált és villát, mellyel ett,
Emlékül innen nem visz egyebet.
Aztán szekérre lép. Melléje ül
Egy éltes őrtiszt, kisérőjeül,
És elhagyá a zordon elmesirt;
Hogy annyi kínról maga hozna hírt.
**
Honába ér. Szent földén szállva le,
Zavart örömnek volt arcán jele.
Szikrája volt már alvó lángnak ez,
Mely hamviban még föl-föléledez.
Új élet, új zaj hatja meg fülét,
de ő a zajban mélán néze szét.
Ó nincs a földnek semmi oly kegye,
Mi már az ifjat boldoggá tegye!
Körötte sűrűn állnak társai,
Az árva honnak lelkes fiai;
Hévvel fogadják a hű szenvedőt,
Örvend is, sír is mind, ki látja őt,
S közöttök áll ő, testi lelki rom,
S kitör belőle a tűrt fájdalom.
Ajkán a megnyilt szó eláradoz,
Tartalma elmét, szivet gyászba hoz.
Mi volt – s mivé lőn! Felsohajtanak,
Kik ajkiról bús szókat hallanak.
A kórbeszédnek egy ép része van,
Az, mit honáról mond fájdalmiban.
Majd a szülői házba érkezett;
Hangos sirással a ház telve lett.
Hol a cseléd is váltig sira mind:
Ki festené le a szülői kínt?
Reá e házban sem várt lelki bék’,
Meg sem pihent, már elkivánkozék:
Magányt ohajta, hol térdére hullt,
S imádkozásban éje, napja múlt. -
Történik olykor tollat vesz elő -
Hagyjátok el! Hadd irjon csendben ő;
Mely oly sokáig hordta lánczait,
Jegyezze a kéz, tenger kínait.
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Vahot Sándor (1818-1861): Kisfaludy Sándorhoz
Hatalmas a kor, rombol és teremt,
S ha késedelmes is, nem vesztegel,
Elhozza híven választottjait,
Kik ihletéstől nyernek lángerőt,
Intézni a tébolygó századot;
Kik, ha folyamnak mondható a nép,
Úgy e folyamnak ők a medrei;
Kiktől a nemzet eszmét, érzeményt,
Termékenyebb szót, új szint kölcsönöz.
Ily férfiaknak zengjen hála s üdv!
Üdv, hála zengjen, ősz költő, neked!
Te is korodnak választottja lől.
Ember, kit isten álda meg. Kinek
Hangokba olvadt gazdag szelleme,
S elszétterült a hon vidékein.
A végtelene nyúló ős Bakony
Termette a fát, melyből dalszered
Készüle. Rajta kebled húrja szólt.
S mi bűvösebb, mint a kebel dala,
Mely, mint a szellő, enyhit és zokog,
S rózsás ligetről sirhalmokra leng?
Melyben fölárad a mély szenvedély,
És lelkeinken habként ömlik el?
Mert szenvedély, mi meghat és tenyészt,
S csak szenvedély, mi nagy költőt teremt.
Mit ér a dal, ha nincsen ihlete;
Ha nem fakadt fel keblünk mélyiből?
Nem kell torokhang, mellhang, kell nekünk.
Dal kell nekünk, dal, mely mint a tiéd,
Kifejti a sziv minden titkait,
És összeolvad teljesen velünk.
Dal kel nekünk, dal, mely mint a tiéd,
Oly ismerős és mégis új legyen!
Mely, bár magával vészként elragadt,
Kétes szorongás nem hatott reánk,
Mert tudtuk azt, hogy ismerős ragad,
Üdv, hála zengjen, ősz költő, neked!
Téged megálda isten. Látnod ő
Megengedé a föld tündéreit.
Midőn kezedbe vetted lantodat,
Eljött a bájos ajkú szerelem,
Az éjszemü bú jött nyomban vele,
S utána jött a kék szemü öröm.
Hozzád lebegtek a magyar világnak
Hajdan korának ép alakjai.
S te mindenikről mondál éneket,
Felejthetetlen gyötrőt s édeset,
Meghallgaták azt hölgyek s férfiak.
A hölgy szerelmesb lőn és jobb magyar,
S a férfi büszkébb, ily nő karjain.
Midőn pedig hókeblén kisdedet
Táplált a nő, és akkor újolag
Hallá dalodnak ömledéseit,
Édes dalodtól lett a téj meleg,
Melyet magába szívott kisdede.
Üdv, hála zengjen, ősz költő, neked!
A hű anyáknak forró keblein
Új nemzedék, s honnak új reményei
Virúla föl. Lánglelkű ifjuság,
Mely szebb jövőhez fűzi gondjait,
S közjóra fejlő vágyaktól hevül,
S e nemzedék nem lesz méltánytalan,
Hű lesz, becsülni mindig a jelest.
Szent érzelemmel fog gondolni rád,
S üdv, hálaszót zeng, ősz költő, neked!
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Czuczor Gergely (1800-1866): Nemzeti ének
Kárpát fölött zord éjszakon,
Borong az ész, rab a kebel;
Hazám, hazám! Eged derül
S embert igába nem terel.
Itt nemzet él, hon de király hiv őre,
Itt lélek s sziv ébred új erőre.
Föl, föl tehát virasszatok
Ti népek a magyar honon!
Akármi nyelvetek, de egy
Sónk, kenyerünk, jogunk vagyon,
Egy a hazánk, egy jogszerü királyunk,
Mellettök a vész napjain kiálljunk.
Nem nép az ott, csak durva nyáj,
Mit ostor egy tömegbe vert,
Itt egy szabad faju sereg
Hazát teremte Pusztaszert.
Itt nemzet él évezredes jogával,
Mit biztosit királya szent szavával.
Föl, föl tehát virasszatok sat.
A dicstelen csoport szivét
Nincs emlék, mely hevitené;
Ha mit csillogni lát szeme,
Az a bitor föld istene.
Hazám! Talán hant sem hever meződön,
Mely érted megszakadt szivet ne födjön.
Föl, föl tehát virasszatok! Sat.
Rabszolga-bér köt gyülevészt
Urához őr kuvasz gyanánt;
Hazája nincs, csak ketrece,
Mely koncot és szük almot ád.
Magyar! Te összeforradál hazáddal,
Ennek bukása vész reád, haláldal.
Föl, föl tehát virasszatok! Sat.
Még is virulnod kell neked
A századok hosszú során,
Véred folyand, de nem fogy el
A sors hozandja harc torán,
Az éjszak csorda népe itt tanyára
Soh’ sem lelend, hanem vasaink fokára.
Föl, föl tehát virasszatok! Sat.
Rebegje ezt a csecsemő,
Suhancnak ez legyen dala,
Ettől hevüljön férfiu
A nemzet őr hadangyala.
Mi ősz apának ajkait bezárja
A hon legyen búcsút vevő imája.
Föl, föl tehát virasszatok! Sat.
A merre Kárpát orma fut,
S ölében kincset rejteget,
Hol a föld népe szánt, arat
Arany kalászú telkeket.
Dunát, Tiszát ivó lakók, reátok
Bizza ügyét köz ápoló anyátok.
Föl, föl tehát virasszatok! Sat.
Erdély! Te egy vér vagy velünk,
A honszerző magyar fele;
Vagy nem volt köz vidám napod,
Nem folyt-e köz könyüd vele?
Erdély, egy bölcső ivadék magyarral,
Ezzel megosztja életét, vagy meghal.
Föl, föl tehát virasszatok! Sat.
S ti Dráva, Száva partjain
Jogrészesink, horvát felek!
Kiknek mind annyi szláv között,
Csak itt virul szabad telek.
Derüt, borút velünk együtt türétek,
Egy köz jövő int elénk és elétek.
Föl, föl tehát virasszatok! Sat.
Ál csillogást, ígéretet
Éjszakról ne fogadjatok.
Lesz melletek disz-csillagos,
de ostorozva hátatok.
Nem képes az, senkit szivest ölelni,
Ki kész közel rokonfelét megölni.
Föl, föl tehát virasszatok! Sat.
Miénk a tér, min járdalunk,
A föld magot nekünk terem,
Itt kölcsönös törvényhozók
A nemzet és a fejdelem;
Amott az isten-adta lég kel áron.
Ki lépne be egy kény-zsarolt határon?
Föl, föl tehát virasszatok! Sat.
Miénk a lélek, s menny urát
Hit vallja háborítlanul;
Ott a bitor fertőzetes
Kezével a szivekbe nyúl;
S lesz vértanú egész hazák családja,
Ha őt nem úgy félistenül imádja,
Föl, föl tehát virasszatok!
Nem korhadott e sarjadék,
Ez érzi ön becsét s jogát.
S csorbára törni készen áll
A monda óriás fogát.
Egy lélek és egy akarat csodát tesz,
Magyar kövesd e szót s örök hazád lesz.
Föl, föl tehát virasszatok
Ti népek a magyar honon!
Akármi nyelvetek, de egy
Sónk, kenyerünk, jogunk vagyon;
Egy hazánk, egy jogszerü királyunk,
Mellettök a vész napjain kiálljunk.
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.
Tárkányi Béla (1821–1886): Corjolán
„Átok reád viszály hona!
Már nem vagyok fiad;
Átok reád igaztalan
Itéleted miatt.
„E sebhelyek, az ég s a földedet
Tanuk, hogy hű valék,
Most számkivetsz… de él boszum,
S te léssz a martalék!”
Még dörg az átok mennyköve
A hon határinál;
Megy, fut, rohan a számüzött,
Majd visszanéz, s megáll.
Halálos boszuvágy tanyáz
Szétdult vonásain,
Szemében káröröm ragyog,
Szitok kel ajkain.
Nézzétek a hyéna fajt,
Az átkozott kajánt,
Mint szót honára átkokat,
Halljátok Corjolánt.
Még egyszer boszut esküszik,
Még egyszer visszanéz;
S miként a duló fergeteg
A messzeségbe vész.
*
Dühös haraggal ront elő
Egy bérlett hadsereg,
Boszut s halált visz fegyverén.
Nyomán a föld remeg.
Elől egy óriás ragyog,
A termetes vezér,
Honára villog fegyvere,
Hév szomja honfivér.
Táborba szálla már Tibér
Partján, s ostromra int,
S a lázadó csoportokon
Őrszemmel áttekint.
Már megriadt, már zúg a kürt,
A zaj magasbra nőtt…
De im, egy gyászos ősz anya
Áll a vezér előtt.
Körötte nők és gyermekek,
A zaj lecsendesült,
A hölgynek bátor arczain
Magas önérzet ült.
Ing, sápad a kemény vezér,
S leejti fegyverét:
„Anyám!” kiált s az agg felé
Terjeszti vas kezét.
A tisztes asszony visszalép,
A hős eltántorúl,
Keblében a fölzaklatott
Érzelmek harcza dúl.
„Megállj vezér! Még nem tudom
Fiamhoz jöttem-e?
Fiam vagy-e – így szól az agg -
Vagy Róma ellene:
„Hagyd tudnom? Rabnő vagy szabad,
Ki most előtted áll?
Reá öröm, vagy a bilincs
Halálos átka vár?
„Azért őszült meg úgy fejem
Oly számos év alatt,
Hogy téged majd számüzve, most
Mint ellent lássalak?
„S te dulhatál e szent hazán,
Mely téged szült a nevelt?
Vagy a megsértett büszkeség
Hazát s mindent felejt?
„S midőn Róma szemedbe tünt,
Te mégis bősz valál?
Feledhetéd, hogy szent ölén
Oltárod s házad áll?
„Feledhetéd, hogy nőd, anyád,
Anyád s szülötteid
E szent falak közt élvezik
A béke édeit?
„Ha nem szülök, ha nincs fiam,
Most Róma nem remeg;
Szabad hazában mint szabad
Nő haltam volna meg.
„De én tovább nem türhetek,
Te többet nem tehetsz,
Leroskad annyi kin alatt
E bánat-dúlta test.
„Menj, lépj, ha tudsz e testen át,
Anyádnak teste az,
Ölj meg, s úgy rontsd le honodat,
A hires Róma az!”
Igy szólt a lelkesült anya,
Az ősz Veturia;
Könyüt fakar a hadvezér,
Könyárt hullat fia.
„Győztél anyám! Honom szabad,
Fiad bár elveszett!”
Felelt ah ős; - s anyát ölel,
Szelid nőt s gyermeket.
S kit honja, s békeszónokok
Hiába vittanak,
Engedve hódolt mint fiu
A köny hatalminak.
Szabad lőn Róma, s a sereg
Morogva visszatér,
S dühének áldozatja lett
A meglágyult vezér.
Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.