- Budapest. Év nélkül. 268 lap. Genius-kiadás. -
Semmi kétség: Kosztolányi Dezső, a sokszor szenvelgően modoros lírikus, az erős formaérzékű műfordító, - mint regényíró a legtehetségesebbek, a legérdekesebbek közé tartozik. A VÉRES KÖLTŐ című, akadémiai díjjal koszorúzott NÉRÓ-regénye, némi stílszerűtlensége mellett is, elsőrangú jellemrajzokban gazdag, - a PACSIRTA pedig a polgári környezetrajznak egyik legkitűnőbb példányképe.
Legújabb regényének, a Genius kiadásában megjelent ÉDES ANNA címűnek hősnője egy faluról a fővárosba szakadt parasztleány, az egyszerű, igénytelen, szorgalmas „jó cseléd”-nek szinte eszményi típusa, akit egy hitvány úrfi gyalázatosan megejt s aki aztán egy szinte önkívületi pillanatában kést márt érte valósággal rajongó háziasszonya szívébe s az álmából fölriadó és rátámadó háziurat is – már magáról igazán mit se tudva – késszúrásokkal megöli.
Ez a sok tekintetben egészen különös mű sokkal mélyebb jelentőségekre utal, hogysem pár rövid szóval – akár dicsérővel, akár gáncsolóval – el lehetne intézni. Azt tartjuk, hogy hibák vannak benne, de bizonyos, hogy egyáltalában nem közönséges írói tehetségnek részint megragadó, részint megdöbbentő megnyilatkozásai nélkül sem szűkölködik.
A regénynek első fele igazi mestermű. Az író valószínűen munkálja izgalmakkal telt második felét tartja jobbnak, értékesebbnek, - mi azonban, boldog lelki szegénységünkben makacsul ragaszkodunk ahhoz az első benyomásunkhoz, mit hosszas utánagondolás és lelkünk mélyén való megforgatás erős meggyőződéssé keményített: hogy ennek az érdekes regénynek első fele az értékesebb. Igaz, hogy a cselédleány tragédiája a mű közepén túl kezd kialakulni s persze ott is tetőződik és a könyv első fele része jóformán nem egyéb az összeomlás után újra éledni kezdő lateiner középosztály mindennapos életének rajzánál. Nem is az egész életet rajzolja, átfogó tekintettel, csak egy bizonyos szemszögből nézi azt: a cselédkérdésnek igaz, hogy nem könnyű problémája szempontjából. De a költő meglátásai oly eredetiek és elénk tárt rajza oly mesteri, hogy a legkisebb részletekig erjedő festésben annyi művészet nyilvánul meg, hogy ennél különbet ebben a nemben alig termelt irodalmunk. E rajznak nem is élethűségére vetünk mi nagy súlyt. A életigazság csak úgy ér valamit az irodalomban, ha művészi igazság fényében ragyog. S Kosztolányi minden mesterkedés nélkül árasztja ezúttal is a fényt, a miniszteri tanácsosék otthonának, egymást fölváltó cselédeinek s a ház többi lakójának rajzára. Írásművészetének ez a természetessége, ez az őszintesége, cikornyátlansága és közvetetlensége az, ami megragadja figyelmünket, valósággal lenyűgözi érdeklődésünket. Nincs itt semmi szenzáció, semmi idegcsiklandozó esemény, semmi ünnepies póz és izgató lelki probléma – s mégis olyan lelki rajz alakul ki az apró vonásokból, a köznapi semmiségekből, hogy az párját ritkítja s a szerző dicsőségét minden úgynevezett nagyszabású feladat megoldásánál jobban öregíti.
Mert nemcsak nagy eseményekből s nem csupán világtörténeti szereplők vívódásaiból áll az emberi élet e földön. Milliószorta többen vagyunk apró, jelentéktelen emberek, kiknek a nagy világ szempontjából érdektelen, szürke egyhangúságban folyik életük, - de a maga kis bajait mindenki nagynak érzi, az őt érő apró tűszúrásokat vérző sebeknek, a vele történő dolgokat mindig nevezetes eseményeknek. Ám az ilyen együgyű lelkeknek és egyszerű történetkéknek rajza egyszeriben jelentőssé válik mindenkire nézve, ha igazi íróember valódi művészettel tárja elénk. Magában véve ugyan miért érdekelné a világot, hogy Vizyné méltóságos asszony hogyan akar szabadulni az ő Katica nevű, lusta, kódorgó cselédjétől, s hogyan mozdít meg minden követ, hogy megkapja a vörös „bizalmi”-ból egyszerre szolgálatkésszé visszavedlett házmester falusi rokonát, Annát, kiben aztán meg is találja házi nyugalmát és családi boldogságát, s a ki a házban és a környéken lakók szemében csakhamar legendás alakká válik?! Ha ezt csak éppen élethíven mondja el valaki: igazat adhatunk neki, - de képzeletünket és érzésvilágunkat ez a történet nélküli történet nem tudná úgy megragadni és betölteni, mint ahogy teszi azt Kosztolányi a maga írásművészetével.
A regény közepén, Anna történetének pislákoló mécse egyszerre csak fáklyafüstös lobogássá válik. Megérkezik a méltóságos úrék unokaöccse, a léha, elfajzott testű-lelkű Jancsi úrfi, s érzéki vágyának zsákmányává válik a szegény ártatlan cselédleány. Természetesen nem kifogásolhatjuk magát ezt a mozzanatot, mert erre az írónak a maga művészi célja érdekében szüksége volt. Meg kell azonban rónunk az eszközöknek felettébb művészietlen voltát, mellyel céljára tör. Mert ezen fordul meg a dolog itt is. Robbanjon ki a silány férfi rút szenvedélye, bukjék el a szegény falusi leány- ezt a témát magát költői munkában csak a szemforgató álszenteskedés kifogásolhatja. De ezeket a jeleneteket úgy leírni, mint ahogy Kosztolányi teszi, a maguk művészietlen pőreségében, a fizikai jelenségeknek a legapróbb mozzanatokig terjedő durva rajzában, - ez már nem a költészet feladata, ez már nem is költészet, hanem csúnya pornográfia. Ezeket olvasva, valósággal megundorodunk, de undorodásunk mellett még nagyobb a szomorúságunk, egy igazi költői tehetségnek ilyen sajnálatos eltévelyedését látva. Miért teszi ezt ez a jeles író? Magán nem tud uralkodni? Vagy mások rossz szenvedélyeit akarja felkorbácsolni? Divatos akar lenni? Ha tudná, hogy a hozzá ellenállhatatlan rokonszenvvel vonzódó, tehetségét igazán nagyra tartó komoly olvasóban mily végtelen lehangoltságot szül a regény eddigi zöld viránya után ez a sorvasztó számumtól vert kietlen homoksivatag, máskor elkerülné azt, s nem traktálna bennünket förtelmes testiséggel, mikor lelket is tud művészien rajzolni.
Azután következik a gyilkosság. Nem a gaz csábítót öli meg a szerencsétlen leány, hanem a maga ártatlan gazdáit. Miért? Ez a regény fő kérdése, igazi csomója, a valódi nagy probléma. Ebben a látszólagos földi igazságtalanságban mi talán megérezni véljük ugyan a költői nagyszerű igazságot, de bizonyos, hogy az író nem tudja azt kellő világossággal kifejezni. Az ő szócsöve voltaképpen a beteges öreg doktor, az idealista raisonneur, aki – már a regény első felében – utal arra az országra, ahol midenki szolga egyszerre, és egyenlő mindig, az év minden napján: s ez az ország Krisztus országa. Ez az érdekes alak, aki ebben a pártoskodó világban egy párthoz sem tartozik, csupán az egész emberi közösség tagjának érzi magát – a gyilkosság törvényszéki tárgyalásán szeretné a földi igazságszolgáltatás mérlegét az isteni igazságszolgáltatás irányába billenteni, s mindegyre csak azt hajtja, hogy ezzel az öntudatlan, szerencsétlen falusi teremtéssel nem bántak a gazdái igazán emberien. Szó sincs róla: nem ütötték-verték, nem kínozták, sőt örültek neki, s a maguk önzésében boldogok voltak, hogy náluk volt, - de nem úgy bántak vele, mint emberrel, hanem mint egy géppel…
Ez volna hát az Édes Anna tragikumának magva? Az ró is érezni látszik, hogy más indítékra is szükség van, s talán ezért told- bár csak futtában – egy röpke vonást a rajzhoz, mikor azt mondja, hogy a gyilkosságot közvetlenül megelőző estén az előszobában ácsorgó Anna észreveszi, amint az ő csábítója, a léha doktornét táncoltatva, buja csókot nyom annak nyakára. Anna „vissza akar futni a konyhába, de nekiment a falnak” –, mondja az író, s mintha az ekkor „kancsal fénnyel” belobbanó lámpa egy kurta pillanatra bevilágítana a féltékeny leány együgyű lelkének titkos mélyébe…
Így van-e? S ha így, miért mégis az ártatlan méltóságos asszony szívébe döfi néhány óra múlva a konyhakést Anna? Talán bűnösnek érzi azt is, mert az ő öccse gyalázta meg őt, vagy éppenséggel azért, mert az asszony házában történt az ő romlása, abban a házban, amelyből ő – még a nagy eset előtt – el akart menni, de az asszony nem fogadja el felmondását? Vagy talán csupán csak az a gyilkosság magyarázata, amit a ház egyik lakója úgy fejez ki, hogy a bolsevizmus megmérgezte egészséges magyar népünk lelkét, s ez a véres eset a sok aljas kommunista-propagandának rettentő eredménye?…
Íme, mintha a szerző se lenne egészen tisztában a maga céljaival, s bizonyos, hogy az olvasóval nem tudja felfogását egészen tisztán éreztetni. De azért a bántóan rikácsoló, s a mű egész koncepciójából élesen kirívó középső rész után, a könyv utolsó harmadában, megint a jeles írót látjuk Kosztolányiban, aki – úgy érezzük – ha igazán, komolyan, elszántan akarná: talán le tudná rázni a maga írói egyéniségéről azt a sarat, amely azonközben ragadt rá, míg olyan szemétben turkált, amelyre rámutathat az író, de amelynek miazmáit és minden bűzét merőben fölösleges a maguk egész undokságában rászabadítani az olvasókra. Az erős testi-lelki alkaton, igaz, nem könnyen fog a rontás, - de hát nincs-e sajnosan sok gyönge testi-lelki szerkezet, amelyet az írónak nem összetörni, hanem jobbítani, edzeni a feladata.
Az utolsó rövid fejezet egy kis szubjektiveskedés, amelynek néma, de megnevezett hőse az író maga, akit egyik szomszédja egykori kommunistának néz, a másik most nagy kereszténynek ismer. Úgy véljük, hogy ez utólagos igazolás – mert talán az akar lenni, az író pártatlansága mellett –, fölösleges. Az efféle igazolást, - ha szükség van rá – mindig maga a mű kell, hogy tartalmazza, nem egy tőle úgyszólván független függelék.
Mindenképpen bizonyos azonban, hogy az ÉDES ANNÁ-ban megint agyszerűen élveztük Kosztolányi írói talentumának fényét és erejét, de sajnálatosan éreztük a regén nagy hibáit és tagadhatatlan fogyatkozásait is. Ha ezek a gyengék csak a regényéi maradnak: kisebb lesz a baj. Ha azonban az író mindenáron magának vindikálja s levetkezni nem akarja őket: pályája koszorúit saját maga fogja megtépázni.
SZÁSZ KÁROLY
Forrás: Irodalomtörténet XVI. évf. 1-2. sz. Budapest, 1927.
