Mikor felcseng a kis harang
Estimára híva szépen,
Ott künn ül az öregasszony
Ima-könyvvel a kezében.
Tudja is az egész falu
Kiért száll az imádsága:
Van neki egy úri fia
Messze fényes palotába!…
Mikor felcseng a sok harang
A városban, estimára,
Valaki megrezzen félve
A legszebbik palotába.
Csak egy perczre… aztán hideg…
Indul, hogy parancsot osszon.
Eszébe se jut már néki:
Él messze egy öreg asszony!
Mikor leszáll a falura
Álomhozó csendes éjjel,
Odaröppen legelőször
Az asszonyhoz csendességgel.
Beszél néki jó fiáról
Mosolyt csalva az ajkára.
Valaki meg nem alhatik
Messze fényes palotába!
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 20. szám, 1900. febr. 11.
2026. nov. 1.
V. Farkas József: Él messze egy öreg asszony…
Szalay Károly (1859-1938): Tóparton
Megállok néha alkonyatkor
A tó vizénél s hallgatom,
Mint zizzen a nád az esti szélben
S kél halk moraj zsongó habon.
Így kél szivemben szunnyadó vágy,
Minek nevet nem adhatok;
S míg fogva tart bűvös igézet,
Szorongó szivvel hallgatok.
A míg künn a zsongás csendre válik
s elhallgatnak nádak s habok,
Mire vágyamnak szárnya támad:
Szivemben rég vihar zajog.
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 19. szám, 1900. febr. 4.
Szalay Károly (1859-1938): A Tisza forrásánál
Hol föld anyánk ős méhiből kitörsz,
Álltam fejednél, nagy, magyar folyó.
Bérczóriás szirtes keblére hullt
Könycsepp gyanánt fakaszt az Alkotó;
Kristályhabod lágyan zsongó vizét
Merengve nézi tétova szemem
S ajkamra jő, mint jóleső sohaj:
Mily tiszta vagy, én édes Istenem!
Sziklákon át rohansz; völgyön, hegyen
S rónák ölén, míg rád mosolyg az ég;
Kaczéron nézi benned csillagát
S fényes napját a megmérhetlen ég.
S dús partidon egy nemzet szíve ver
S az ősi nyelv szaván búsong a dal
S féket veszítve gátat hogyha törsz,
Haragvó lelke zúg hullámiddal.
Ott halsz meg is, hol sírunk domborúl.
E szent haza bölcsőd s sírod velünk,
Lombkoszorús Kárpátunk méhiből
Jókedviben fakaszta Istenünk.
S hűs habjaid varázsa úgy leköt,
Szomjúhozó ajk hogyha izlelé,
Hogy a ki tőled elszakadni vágy:
Talán a szive megszakad belé!
Buzogj, csevegj Tiszának élő feje!
Kristály vized arról beszél nekünk,
Hogy míg honunk szerelme tiszta, szent:
A fél világ se győzhet ellenünk!
S míg partidon Árpád emléke él
S édes anyánk nyelvén búsong a dal,
Mig egy magyar szív dobban e helyen:
Áldást a honra kér imáival.
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 17. szám, 1900. jan. 21.
„Tudós nők”
Benneteket, kedves ifjak, az iskola meg tanulmányaitok nagyban távol tartanak az élet ezernyi múlékony hullámverésétől, divatjától, jelszavától Jobbára nem is ösmeritek azokat, nemhogy foglalkoznátok velük és lelkesednétek rajtok. De a „szecesszió”-ról okvetlenül hallottatok már. Hallanotok kellett, hisz annyi és akkora zajt csapnak vele úton-útfélen, hogy az emberfiának, kinek füle dobja vagyon, tudomást kell róla szerezni. Beütött a szecesszió mindenüvé: szecessziósak a képek, szobrok, épületek, bútorok, a kezünk ügyébe eső mindennemű alkalmatosságok, szecessziós lesz maholnap a bölcső, melyben ringunk és a koporsó, melyben sírba tesznek. Szecessziósokká válnak az erkölcsök is és a társadalmi érintkezés módjai. Mi hát a szecesszió? A régi hagyományokkal való gyökeres szakítás, új műformák alkalmazása művészet és irodalom területén: ez a meghatározás jár szájról-szájra. Új! új! új! Harsogtatják lelkes hívei, a „beavatottak”; Új! új! új! Zúgja utánok a profán tömeg, mely lelkendezve kap a divat minden forgandóságán. És elfordulnak az emberek az örök-érvényesen bevált formáktól, az igazi széptől, fölcserélvén azt légből kapott bizarrságok, kuszaság és mesterkéltség egyvelegével. Mert az új.
Pedig hát nem is új. A művelődés története bizonyítja, hogy koronkint az emberek elfordulnak a természetestől meg az igazi széptől. Mi nógatja őket erre? Az alkotó erőnek és ízlésnek túltengése-e, a mindenáron újságra való vágyakozás-e, a hetykeség-e vagy az unalom? Ezen indító okoknak egyike-e, vagy mindnyája? Nehéz és hosszadalmas volna ezt kifürkészni. Azért konstatáljuk mi csak az eredményt: a „szecessziót”. Melynek is csak a neve új, de maga a jelensége réges-régi. Az ifjúság, mely e hó 10-kén a Nemzeti Színházban végignézte Molière „Tudós nők"-nek előadását, a XVII. század francia szecessziójának képét láthatta szeme előtt életre kelni. Maga a darab ennek igazságos kritikája. És engem hatalmasan izgatott a gondolat: Vajha a mi ifjúságunk a „Tudós nők” tanulságát a mi napjaink egyes félszegségeire bírná fordítani, melyek az ő ízlését is rontogatják! Mert akkor annál jobban tisztelné, becsülné a szépet és jót, az irodalomban, művészetben és életben egyaránt.
Pedig hát nem is új. A művelődés története bizonyítja, hogy koronkint az emberek elfordulnak a természetestől meg az igazi széptől. Mi nógatja őket erre? Az alkotó erőnek és ízlésnek túltengése-e, a mindenáron újságra való vágyakozás-e, a hetykeség-e vagy az unalom? Ezen indító okoknak egyike-e, vagy mindnyája? Nehéz és hosszadalmas volna ezt kifürkészni. Azért konstatáljuk mi csak az eredményt: a „szecessziót”. Melynek is csak a neve új, de maga a jelensége réges-régi. Az ifjúság, mely e hó 10-kén a Nemzeti Színházban végignézte Molière „Tudós nők"-nek előadását, a XVII. század francia szecessziójának képét láthatta szeme előtt életre kelni. Maga a darab ennek igazságos kritikája. És engem hatalmasan izgatott a gondolat: Vajha a mi ifjúságunk a „Tudós nők” tanulságát a mi napjaink egyes félszegségeire bírná fordítani, melyek az ő ízlését is rontogatják! Mert akkor annál jobban tisztelné, becsülné a szépet és jót, az irodalomban, művészetben és életben egyaránt.
*
A XVII. század elején Franciaországon beütött a szecesszió, melynek korcshajtásai buján elárasztották az országot. Úgy hítták ezt a szecessziót, hogy „précieusité. A magyar »negédesség«, »kényeskedés« csak haloványan fordítják a fogalmat. Hívei azt mondták, ők meg akarják nemesíteni az erkölcsöket, szokásokat és a nyelvet. Igazában pedig a finomságot az affektáltságig, a választékosságot az émelyítő negélyezettségig vitték, mindenben a különöset hajszolták, számtalan badarságot találtak föl, légies, elvont fantazmákon, képtelen ötleteken töprenkedtek, udvariasságuk a nevetség határát érte el: íme, ez a hírhedt précieusité mivolta. Rambouillet asszony termeiből, a »szép elmék« gyülekező helyéből úgy sugárzott világgá a félszeg túlzások, mesterkéltség és hóbort összessége, mint egy óriási gyújtópontból. Az irodalom Scudéry kisasszonyt és Calprenédet uralta, érzékeny, se hossza, se vége regényeikkel. Légiószámra özönlöttek az ízetlenebbnél ízetlenebb, esetlennél esetlenebb költemények, szonettek, madrigálok, melyekről Molière Mizantrópja merészen kijelenti, hogy ezrüknél többre becsül egy igaz hangú, egyszerű népdalt.
Magát a családi életet alaposan felforgatta a „negédes”-ek bolondsága. A nők odahagyják a tűzhelyet és főzőkanál helyett klasszikusokat forgatnak kezükben, kötés, varrás helyett csillagokat vizsgálnak, felcsapnak „tudós nők”-nek. Becsületes, jámbor polgárokat megszáll az úrhatnámság ördöge, mindenáron a nemesség közé vágynak keveredni. Az udvar (még IV. Henrik és XIII. Lajos idejében) szigetként áll a „szecesszió” árja közepette, melyben nyakig dagaszt a polgárság és nemesség, egyes egymagában ad példát a régi jó nemzeti erkölcsök fenntartására. Azért is kérdi a „Tudós nők”-ben Clitandertől a lefőzött Trissotin: „Nem az udvartól való ön?”
Hát ezeket a félszegségeket gúnyolta ki Molière. Éles megfigyelő szeme, hatalmas komikai ereje, csípős gúnyja és szatirizáló képessége fölavatták erre a szerepre. Első támadásával napvilágra pattant, hogy sebre tapintott, de az is, hogy darázsrajt bolygatott meg. Kiállt ő, a vakmerő és szegény komédiás, a hatalmas „negédesek” olthatatlan gyűlölete elébe. A nevetségessé tétel szörnyen fáj és bosszúra sarkall. Mennyi csipkedést, mennyi orvtámadást kellett ezért elszenvednie! De Molière nem rettent meg, szívós kitartással állotta a viadalt és sikerült is a „szecesszió”-t lehetetlenné tennie.
Hadjáratának bevezető csatája a „Póruljárt negédesek” volt (Les précieuses ridicules), legfényesebb győzelme azonban a „Tudós nők".
A „Póruljárt negédesek” mai szemmel nézve kevéssé kiváló, eléggé drasztikus alkotás, de hatása mégis leírhatatlan volt. „Bravó, Molière, ez az igazi vígjáték!” kiáltott föl a nézőtérről a színpadra egy lelkesedett úr. Mert a közönség meggyőződött, hogy a színpadon lefolyó mind igaz: az igazság ereje pedig magával ragad; hogy az előttük mozgó alakok húsból-vérből és az ő körükből valók. Akkortájt mi sem lehetett valószínűbb, mint Magdának és Katónak históriája. A két falusi liba fejét megzavarja a kor félszeg iránya, ők is negédes szerepet akarnának játszani, kiadják hát kérőiknek, két derék úrnak az útját, mivelhogy nem negédesek. Az elutasított kérők bosszút forralnak: elküldik a précieuse kisasszonyokhoz inasaikat, kik jól értik a virágnyelvet, versfaragók, hencegők. Mascarille marquisnak, Yodelet vicomtenak adja ki magát; ezek elforgatják a falusi libák fejét s már a kézfogó következnék, mikor ott terem a két kérő és csalafinta cselédeiket a negédes kisasszonyok szeme láttára rútul elpáholják. A précieusök szégyenszemre felsültek, az egész világ oktalanságukon kacag.
Ezen első vágás után jött az „öreg ágyú” a »Tudós nők.«
Egyszer esett meg, hogy Molière ellátogatott Rambouilleték szalonjába, ekkor is derekasan összezördült két tudákos költővel, Cotinnal és Ménagezsal, kik közül kivált az első öntötte ki rá mérgét. A megsértett Molière felelete az 1671-ben megjelent „Tudós nők” volt. „Don Quijote” óta ily hatalmas szatírát nem látott a világ! Molière költői ereje e vígjátékban tetőzik: humora sehol sem ragyog fényesebben, gúnyja sehol sem élesebb, jellemző tehetsége sehol sem alkot oly tökéleteset, mint ebben a darabban. Nyoma nincs itt a komikai hatás közönséges eszközeinek, választékos finomság ömlik el az egész cselekvényen, mi sem folyik a helyzetből, minden a jellemekből. Mily érdekfeszítő elevenséggel és fordulatossággal zajlik le a vér nélküli harc a józanok és negédesek pártja között! A précieusité egy család boldogságának megrontására tör, sokat felforgat, de a végén csúfot kudarcot vall és mi teli tüdőből nevetünk felsülésén! Mily páratlan Philaminte alakja, kiben az igazi kékharisnyás hölgy (bas bleu) testesül meg! Elkergeti Maris szolgálót, (ez Molière szakácsnéjának pompásan eltalált megjelenítése, kinek a költő darabjait szokta felolvasni), mert parasztosan beszél,noha már harminc grammatikai leckét vett és a jegyző házassági szerződésének „barbár” stílusa miatt zsörtölődik! Méltó leánya anyjának Armande, aki gyalázza a házasságot, de bezzeg örömest hozzámenne Clitanderhez! Bélise a vénkisasszony komikus típusa, ki azt véli, hogy az egész világ őérte eped. Ez az alak azóta konvencionálissá lett a világot jelentő deszkákon. Kisfaludy Károly is Béliset mintázta a „Csalódások” Lucájában. Kacagtató figura a két „költő”: Trissotin, aki nem más, mint Cotin, és Vadius, Ménagenak édes mása. Különösen Cotint, aki gőgös, elbizakodott, hiú ember volt, rántja le a tíz körmire Molière. Már neve (Trissotin) is annyit jelent, mint: háromszoros szamár. Azt a két ízetlen verset (Uránia hercegnő hidegleléséről és egy amarántszín hintóról), melyet a darabban elszaval, valósággal Cotin írta. A kicégérezésnek megadja a módját a költő azzal, hogy a két „szép elmét” irgalmatlanul összekapatja egymással Philaminte szalonjában, holott is mázsás gorombaságokat vagdalnak egymás fejéhez és végezetül Vadius elküldi a tudós nőkhöz ellenfele plágiumait.
Szó, ami szó, Molière a nevetség fegyverével legyűrte kora ízlésének eltévelyedéseit és fonák szellemét. Hát a mi napjainknak mikor jő el Molière-je? Avagy mindannyian úszunk az árral?
Magát a családi életet alaposan felforgatta a „negédes”-ek bolondsága. A nők odahagyják a tűzhelyet és főzőkanál helyett klasszikusokat forgatnak kezükben, kötés, varrás helyett csillagokat vizsgálnak, felcsapnak „tudós nők”-nek. Becsületes, jámbor polgárokat megszáll az úrhatnámság ördöge, mindenáron a nemesség közé vágynak keveredni. Az udvar (még IV. Henrik és XIII. Lajos idejében) szigetként áll a „szecesszió” árja közepette, melyben nyakig dagaszt a polgárság és nemesség, egyes egymagában ad példát a régi jó nemzeti erkölcsök fenntartására. Azért is kérdi a „Tudós nők”-ben Clitandertől a lefőzött Trissotin: „Nem az udvartól való ön?”
Hát ezeket a félszegségeket gúnyolta ki Molière. Éles megfigyelő szeme, hatalmas komikai ereje, csípős gúnyja és szatirizáló képessége fölavatták erre a szerepre. Első támadásával napvilágra pattant, hogy sebre tapintott, de az is, hogy darázsrajt bolygatott meg. Kiállt ő, a vakmerő és szegény komédiás, a hatalmas „negédesek” olthatatlan gyűlölete elébe. A nevetségessé tétel szörnyen fáj és bosszúra sarkall. Mennyi csipkedést, mennyi orvtámadást kellett ezért elszenvednie! De Molière nem rettent meg, szívós kitartással állotta a viadalt és sikerült is a „szecesszió”-t lehetetlenné tennie.
Hadjáratának bevezető csatája a „Póruljárt negédesek” volt (Les précieuses ridicules), legfényesebb győzelme azonban a „Tudós nők".
A „Póruljárt negédesek” mai szemmel nézve kevéssé kiváló, eléggé drasztikus alkotás, de hatása mégis leírhatatlan volt. „Bravó, Molière, ez az igazi vígjáték!” kiáltott föl a nézőtérről a színpadra egy lelkesedett úr. Mert a közönség meggyőződött, hogy a színpadon lefolyó mind igaz: az igazság ereje pedig magával ragad; hogy az előttük mozgó alakok húsból-vérből és az ő körükből valók. Akkortájt mi sem lehetett valószínűbb, mint Magdának és Katónak históriája. A két falusi liba fejét megzavarja a kor félszeg iránya, ők is negédes szerepet akarnának játszani, kiadják hát kérőiknek, két derék úrnak az útját, mivelhogy nem negédesek. Az elutasított kérők bosszút forralnak: elküldik a précieuse kisasszonyokhoz inasaikat, kik jól értik a virágnyelvet, versfaragók, hencegők. Mascarille marquisnak, Yodelet vicomtenak adja ki magát; ezek elforgatják a falusi libák fejét s már a kézfogó következnék, mikor ott terem a két kérő és csalafinta cselédeiket a negédes kisasszonyok szeme láttára rútul elpáholják. A précieusök szégyenszemre felsültek, az egész világ oktalanságukon kacag.
Ezen első vágás után jött az „öreg ágyú” a »Tudós nők.«
Egyszer esett meg, hogy Molière ellátogatott Rambouilleték szalonjába, ekkor is derekasan összezördült két tudákos költővel, Cotinnal és Ménagezsal, kik közül kivált az első öntötte ki rá mérgét. A megsértett Molière felelete az 1671-ben megjelent „Tudós nők” volt. „Don Quijote” óta ily hatalmas szatírát nem látott a világ! Molière költői ereje e vígjátékban tetőzik: humora sehol sem ragyog fényesebben, gúnyja sehol sem élesebb, jellemző tehetsége sehol sem alkot oly tökéleteset, mint ebben a darabban. Nyoma nincs itt a komikai hatás közönséges eszközeinek, választékos finomság ömlik el az egész cselekvényen, mi sem folyik a helyzetből, minden a jellemekből. Mily érdekfeszítő elevenséggel és fordulatossággal zajlik le a vér nélküli harc a józanok és negédesek pártja között! A précieusité egy család boldogságának megrontására tör, sokat felforgat, de a végén csúfot kudarcot vall és mi teli tüdőből nevetünk felsülésén! Mily páratlan Philaminte alakja, kiben az igazi kékharisnyás hölgy (bas bleu) testesül meg! Elkergeti Maris szolgálót, (ez Molière szakácsnéjának pompásan eltalált megjelenítése, kinek a költő darabjait szokta felolvasni), mert parasztosan beszél,noha már harminc grammatikai leckét vett és a jegyző házassági szerződésének „barbár” stílusa miatt zsörtölődik! Méltó leánya anyjának Armande, aki gyalázza a házasságot, de bezzeg örömest hozzámenne Clitanderhez! Bélise a vénkisasszony komikus típusa, ki azt véli, hogy az egész világ őérte eped. Ez az alak azóta konvencionálissá lett a világot jelentő deszkákon. Kisfaludy Károly is Béliset mintázta a „Csalódások” Lucájában. Kacagtató figura a két „költő”: Trissotin, aki nem más, mint Cotin, és Vadius, Ménagenak édes mása. Különösen Cotint, aki gőgös, elbizakodott, hiú ember volt, rántja le a tíz körmire Molière. Már neve (Trissotin) is annyit jelent, mint: háromszoros szamár. Azt a két ízetlen verset (Uránia hercegnő hidegleléséről és egy amarántszín hintóról), melyet a darabban elszaval, valósággal Cotin írta. A kicégérezésnek megadja a módját a költő azzal, hogy a két „szép elmét” irgalmatlanul összekapatja egymással Philaminte szalonjában, holott is mázsás gorombaságokat vagdalnak egymás fejéhez és végezetül Vadius elküldi a tudós nőkhöz ellenfele plágiumait.
Szó, ami szó, Molière a nevetség fegyverével legyűrte kora ízlésének eltévelyedéseit és fonák szellemét. Hát a mi napjainknak mikor jő el Molière-je? Avagy mindannyian úszunk az árral?
Kemény Aladár
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 16. szám, 1900. jan. 14.
Tamás bátya kunyhója (könyvismertetés)
Ki nem olvasta a „TAMÁS BÁTYA KUNYHÓJÁ”-t, a világirodalomnak egyik leghatásosabb regényét, mely ezelőtt félszázaddal bejárta a világot, minden nyelvre (magyarra is) lefordították, drámai feldolgozásban a színpadokon is hatást tett, s képben, rajzban sokféleképp megörökítették? Most ugyan már jórészt feledésbe ment, lázas hatása egészen elmúlt. De az öregek még jól emlékeznek rá, mily roppant benyomást tett, nem csak Amerikában, ahol a még akkor el nem törült rabszolgaság ellen a leghatalmasabban izgatott, hanem Európában is, ahol az érzékeny szívek könnyeikkel áztatták lapjait s eleven tollal rajzolt alakjai mélyen bevésődtek az emlékezetbe.
Általános volt a hit akkor is, hogy e regény nem egészen költemény, s valami igaz tény szolgál alapjául. Valóban, volt is valami ebben, ha nem is oly értelemben, mint általánosan hitték.
Egy Henson Jósiás nevű, rabszolga-néger szülőktől származott rabszolga, aki magát kiváltotta s pappá lett, akkoriban írta meg önéletrajzát. BEECHER-Stowe Henriette ezt elolvasta, fölkereste az írót, tőle egyet-mást hallott még a rabszolgaéletből, a négertartó ültetvényesek, felvigyázók és rabszolga-kereskedők kegyetlenségeiből; maga a Henson Jósiás nemes, komoly alakja is mélységesen megindította. S mint ez elemekből együttvéve írta aztán a „Tamás bátya kunyhója” című regényét, mely a rabszolga-életet s magának Tamás bátyának és családjának tragikus sorsát oly megragadó ecsettel festi, de teljességgel nem a Henson Jósiás életéből van véve, legfölebb egyes részletek, adomák, apró vonások vannak kölcsönözve részint a kiadott önéletrajzból, részint a Henson szóbeli előadásaiból. Mindamellett is általánosan elterjedt a vélemény, hogy a Beecher-Stowe asszony Tamás bátyjának nem más az előképe, vagy eredetije, mint éppen Henson Jósiás, a néger rabszolgából lett metodista lelkész.
HENSON Maryland államban 1789. június 15-én született. Apját, a ki egy felügyelő bántalmazásai ellen védte nejét, iszonyú kínzások: száz korbácsütés, s fülénél fogva egy kapuhoz kiszegzés után arra ítélték, hogy családjától örökre szakíttassék el. El is hurcolták s más állam területére adták el; családja sohasem is látta többé. Így kezdődött a kis Jósiás élete. Anyja azonban vallásos nő volt, s őt jó erkölcsökben és nemes elvekben nevelte. Olvasni ugyan nem tudott, de amit elolvastak előtte, megtartá emlékezetében: a bibliát majdnem könyv nélkül tudta, s már fiatal korában prédikált rabszolgatársainak. Sok viszontagság s keserves szenvedések után összegyűjtött magának annyi pénzt, hogy megválthassa magát. Lefizette váltságdíját, 450 dollárt, de lelketlen gazdája, felhasználta azt, hogy olvasni nem tud, úgy írta szabadító levelébe, hogy csak egy részét fizette le váltságdíjának s még ezer dollárt kell fizetnie. E gazság azonban feloldozta Jósiást minden kötelezettség alól s családjával együtt Kanadába szökött. Itt keze munkájával kereste kenyerét, gyermekeit iskolába járatta, s öreg korára maga is megtanult olvasni egyik fiától és azontúl egészen a lelkészi pályára szentelte magát.
Ekkoriban már a négerek felszabadítása s a rabszolgaság eltörlése minden derék ember jelszava volt Amerikában. Csak a déli államokban voltak még ellenségei az eszmének. Szövetségek alakultak e célból; Henson is a szövetség tagja lett, több ízben beutazta a rabszolgatartó államokat, enyhítni szerencsétlen testvérei sorsán, prédikált s izgatott a felszabadítás érdekében. A diadalt végre is fegyverrel kellett kivívni; az Egyesült Államok déli államai feltámadtak a rabszolgaság eltörlését kimondó törvényhozás ellen, de legyőzettek s Henson Jósiás megérhette, hogy az amerikai nagy köztársaságban nincs többé rabszolga.
Európában háromszor utazott. Legutóbb 1877-ben; s oly nagy tiszteletben részesült, hogy az angol királynő is látni kívánta, s el is fogadta windsori palotájában.
-á-r-
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 16. szám, 1900. jan. 14.
Varga Bálint (1856-1943): Az eb
Egy köztér ékességeül
Valamelyik lánglelkű poétának
díszes emléket állítának.
A sok komondor oda gyűl,
Fogat csikorgat, megugatja:
„Lopás volt minden jó falatja!”
„Megmart minden járókelőt!”
„Én vért ontani láttam őt!”
Egy „keleti bölcs” arra téved,
- Ki állatok nyelvéhez ért, -
S mert rágalom fulánkja sért,
Leczkézteti az ádáz népet:
„Tévedtek! Ez egy »jó lélek« vala,
Honáért élvén csak, éhen hala;
Kárt nem tett soha senkiben;
Nagy lelke kincsét milliókra
Önzetlenül, csak boldogítva szórta;
Még csontja is szeliden, szendén
Rejtett magány árnyékos enyhén
Békén pihen!”
„Nem, nem lehet!
Ki nagy volt, sokat ehetett,
Rabolhatott, dőzsölhetett,
s ha módja volt, tevé is, elhihetd!”
Beszélhetsz a rágalmazó kutyának!
Kuvasz-kedéllyel, ésszel
Mindenkit magafélének képzel,
Minden nemesnek, nagynak neki támad!
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 16. szám, 1900. jan. 14.
Miklós Elemér (1882-1954): Igazság
Élt egyszer egy tudós, ki bár sokat látott,
Egyet sohsem látott még: az igazságot.
Feltette magában, az lesz feladatja,
Hogy az igazságot bárhol felkutatja;
És ha megtalálta, rámutat majd: „Tessék,
Ím itt az igazság, másutt ne keressék!”
Elindult útjára. Mindjárt, hogy szétnézett,
Előtte tündöklött a csodás természet,
A csillagok ezre, fénye a jó napnak,
Melytől fák, virágok életerőt kapnak,
Az az örök rend, mit nem zavar meg semmi,
Mert ez így van, volt, lesz, ennek így kell lenni!
A mint ezt meglátta, tüstént felkiáltott:
2Megtaláltam már az örök igazságot!
Te vagy az, természet! Imádlak örökre!”
De ím vad szél száguld a légben, dörögve
Bősz vihar közeleg s mint a sötét bánat,
A fényes nap helyén felhőtábor támad,
Mely a tiszta eget szépen betakarja,
Hogy ne ártson annak zivatar haragja.
Vad mennydörgés dördül, fényes villám csattan,
Dől a zápor… S már a másik pillanatban
Újra csend van. Minden ép olyan mint régen,
Aranyos szivárvány tündöklik az égen!…
Csak egy bokor mellől hallszik síró ének,
Majd megszakad szíve kicsiny fülmilének.
Fészkét a bősz vihar szétszórta, leverte,
Halott kicsinyei szétszórva, leverve,
Nincsenek, hogy őt víg dallal fogadhassák.
Felsóhajt a tudós: „Itt nincs az igazság!”
S egy bús csalódással újra gazdagabban,
Tovább megy kutatni. Vágya olthatatlan!
Szorgos tanulásban töltött napot, éjet,
Minden bölcsészeti eszmében elmélyedt;
De hiába akart hinni szegény nékik
És hiába tanult annyi könyvet végig.
Látva, hogy ez védi azt, mit másik támad,
érezte, agyában vad zürzavar támad,
Ismerte az egész tudományvilágot,
Csak egyest nem talált: azt a mire vágyott!
Lelke meghasonlott, ki is fáradt teste,
De az igazságot még egyre kereste!
Fagyos, téli estén az utczán bolyongott,
- Régi ábrándja még most sem hagyott nyugtot. -
Látta, hogy megdőlve egy utczaszegletnek
Gubbaszt egy halovány, sápadt arczu gyermek.
Hozzá megy. „Hol lakol?” „Szállásom, az nincsen!
Árva gyerek vagyok. Gondozóm az Isten!”
Szemei csillogtak, könny látszott azokban.
Érezte a tudós, hogy szive megdobban.
Fogta a kis árvát, magával vezette,
Örökbe fogadta, őrködött felette,
Lelkébe sok szép és nemes magot vetett.
… És szálltak az évek, szálltak fejük felett,
Férfi lett a gyermek, van már kis családja,
Puha meleg fészek; örül a ki látja.
Az öreg tudós is itt talált nyugalmat.
S míg a kandallóban víg lángok tánczolnak,
Mélázva meséli, hogy rég mire vágyott:
Megtalálni a nagy, örök igazságot!
„Kedves gyermekeim”, szól s hangja megrezdül,
Ragyogó könny csillog szemein keresztül,
„Most már megtaláltam, ölelve titeket,
Mert nincs több igazság, csak a szent szeretet!”
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 15. szám, 1900. jan. 7.
Oláh Gábor (1881-1942): A hazaáruló özvegye
I.
„Simúlj kebelemre én édes fiacskám,
Nem messze a falu, elérjük lassacskán.
Jó lelkek tanyáján pihenőre szállva
Megpihensz, megnyugszol apátlan kis árva.”
„Jaj be nagyon fázom… takargass be jobban.
Nézd csak, a szívem már alig-alig dobban…”
„Szőke fürtös fejed hajtsd ide vállamra,
Szederjes ajkadat tegyed ajakamra.
Hervatag testedbe életet lehellek. -
Nem, te nem halhatsz meg!… Isten úgy nem ver meg.”
„Be nehéz a szemem… lezárja az álom…
Mikor aluszom már csendes, puha ágyon?…”
„Csak egy cseppet várj még, kis beteg gyermekem,
Fedél alatt leszünk, - ágyadat megvetem…
Fehér szárnyú angyal őrködik feletted. -
Jaj, csak te ne hagyj el, ha anyád szereted!”
„… Látom azt az angyalt – mintha erre szállna,
Nem fehér, nem fehér, - fekete a szárnya…”
„… Ébredj, mosolyogj hát, kis kezes bárányom!
Pihenhetsz már… pihenj e puha kis ágyon.
Tedd össze kacsóid imádkozzál szépen. -
Három angyal vigyáz feletted az égben.”
Mosolyog az árva, - de nem ébred többé,
Felszállott az Urnak angyalai közé…
II.
„… Tizenhat éve már, hogy özvegyen élek,
Csak hálni jár belém azóta a lélek.
Hátralévő időm perczenkint számlálom,
A múlt, a jövendő – egy homályos álom. -
Volt nekem jó férjem, deli, vitéz ember,
Szerettem hitvesi igaz szerelemmel.
- Hazaáruló lett! Istentelen, csalfa…
Nejét, kicsi fiát hitlenül megcsalta.
… Szegény kicsi árvám! Hát te mért mentél el?
Vártalak sokáig a tavasz jöttével,
Kérdeztem a fecskét, a nyíló virágot:
Nem jöttél-e vissza! – de egyik se látott.
Vad virágok nyilnak kicsiny sírod felett,
Ültette, ápolja a tavasz, kikelet.
Én titeket már csak megöntözni járok
fiam porából nőtt tarka vad virágok!
… Könyűim elsírtam, gyámoltalan lettem, -
Nincsen már örömöm e földi életben.
Hazaárulónak özvegyévé lenni! -
Óh ezt a nagy átkot nem mossa le semmi!
Mennybéli Istenem! Tekints valahára
Szegény gyermekednek keserves bajára. -
Szánd meg őt végtére, vedd magadhoz, vedd fel,
Megküzdött, leszámolt a földi élettel…”
III.
El-eljár az özvegy kis fia sirjához,
Azon az oltáron még mindennap áldoz.
Szürkülő fürtivel játszik az enyhe szél,
Régen múlt időkről, szebb napokról beszél…
Megzörren a bokor, - az özvegy felretten,
Álomnak gondolja, a mit lát imetten.
Rongyos, öreg koldus tántorog feléje,
Zokogva borúl le a sír keresztjére:
„Eljöttem sírodhoz, árva fiam, lelkem,
Áldom Istenemet, hogy végre megleltem.
A lelkiismeret eddig űzött, hajtott, -
Jó puha a sírod, megpihenek majd ott.”
Az özvegy csak bámul, csak néz merőn rája,
Ajka meg-megrándul, reszket szempillája.
Egyet lép előre – ő volna? – de – mégsem -
Aztán – reáborul: „Férjem, szegény férjem!”
Forrás: Tanulók Lapja 7. évad 14. szám, 1899. dec. 31.
Szabolcska Mihály (1861-1930): Karácsony
Karácsony ünnepe,
Jer, borulj ránk szépen,
Szülj édes ihletést,
Boldog ünnepelést
Mindnyájunk szivében.
Borulj ránk, borul ránk
Szeretet világa,
Hintegess sugárt a
Kunyhók ablakára,
Márvány palotákra!
Ó, hogy egyként, együtt
Ünnepeljenek meg,
Szülője az áldó,
Világot megváltó
Örök szeretetnek!
Född be a didergő
Ruhátalanságát,
Hű testvéri részként:
Boritsd rá a részvét
Aranyos palástját.
Önts hitet, bizalmat
Az árva szivébe,
S könyje lepergését
Fesd oda intéskép
A gazdag elébe.
Hogy a kit megáldott
Mind a két kezével
A jóságos Isten:
Mást ő is segitsen
Az egyik kezével?
Adván a szegénynek
Háza ereszében,
Enyhelyet, kenyeret,
Ama ma született
Megváltó nevében.
Borulj ránk, borulj ránk
Szeretet világa,
Hintegess sugárt a
Kunyhók ablakára,
S márvány palotákra!
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 13. szám, 1899. dec. 24.
Nógrády László (1871–1939): Tél a faluban
Élesdy István festménye
forrás: https://www.mutualart.com/Artwork/Teli-falu/013A5B0947FFA025
Már déli harangszó után van, mégis elég erősen süt a nap. Az ereszekről a hosszú csuporkák leszakadoztak s a házak előtt álló fák vékonyabb gallyairól is leolvadt a hó. Itt-ott a dombosabb helyekről lefelé apró vékony erecskék folynak, mind oda siet a falu közepén hallga patakba.
Mert a patak most igen hallgat, be van fagyva erősen. Hosszú csúszkáló helyek vannak a sima jégen, amelyen piros kép gyereksereg iringál, kiabál. Néhol-néhol fel van vágva a jég, itt meg az anyaludak fürödnek, nekik jó a hideg víz; vagy asszonyok mosnak, nagy zajt csapva a sulykok paskolásával.
De a verőfény nem sokáig tart. A nap hirtelen kiadja minden tüzét-sugarát, aztán maga is pihenni tér.
Nem olyan királyi most búcsúzása, mint nyáron, mikor előbb rózsaszín felhőket küld aluvó helyére, aztán aranyos ragyogó porral szórja e az eget, ormot, hegyet és völgyet, maga is felöltözködik tűzbíbor köntösbe és ellépetve maga előtt egy pár kósza felhőcskét, végigtekint királyi ragyogó szemével a földön és aztán mint egy szikra eltűnik. Most, mikorára a földperemhez ér, elfogy minden fénye, szomorúan megy le, szegényesen, csak úgy bújva.
Amint áldozni készül a nap, a falu megélénkül. A nagy gémeskutak nyikorogva hajlonganak a nehéz vederrel le-el, míg a hosszú, széles vályú meg nem telik vízzel, mert ilyenkor van az itatás. Innen is, onnan is jönnek ugrálva a jól tartott állatok s ápolóik jókedvűen kiabálnak át a harmadik szomszédba is, dicsérve étkes voltukat. Ez már régi szokás.
Az udvarokon itt-ott settenkedve menő gyerekeket látni, akik a kerítés, vagy a kert valamely helyére vigyáznak figyelmesen.
Ezek a cinkefogó kis gonoszok. Tököt vájnak ki s olyan ördöngös módon csinálják bejáratát, hogy a szegény cinke még lent sincs a tök fenekén, máris fogoly… Kedves gyermekkor, ennek minden időszak meghozza örömét: tavasz fütyülő sípját, nyár az ezer játékkal csalogató erdőt, mezőt; ősz, tél más-más mulatságát. A kertbe kitett üres tökök bekerülnek ismét a lóca alá, hogy másnap ismét használni lehessen. Ez alatt mindig jobban és jobban kezd esteledni, a zúzmarával borított fák koronája a kertekben, összeolvasztva ágaikat a homály, úgy tűnik fel, mint a föld fölé feszített fehér lepel. Az alacsony sövénykerítéseket megnöveli a fehérség s különös kacskaringókban látszanak elfutni a házak előtt.
A patakból gyönge csobogás hallatszik s egy lúd kétségbeesett kiabálása, ki soká elmaradt a vízben. A hegyekről nem ereszkedik le köd, tisztán emelkednek fel, élesen látszik sötétlő gerincük cikk-cakkja az acélszínű égen.
Néhány csillag jön fel, ezek is oly lassan; szórványosan messze állanak egymástól s csak alig-alig vetnek lángot. Hiába keresem a nyári csillagokkal hímes ég mezejét, ez a mező nincs! Hideg szelével a tél odafújt a fényes lángok közé s kioltott közülök sokat, sokat. A mezők virágai elhervadtak, s kialudtak az ég csillagai.
- Huss! Valami sietve csapott le; szegény éjjeli bagoly volt, élelemért jött, de nemigen talál, mert a szárnyad denevérek ilyenkor biztos helyre húzódva alszanak.
Lassan-lassan felcsillannak a ház ablakai is, két sorban egymással erős farkasszemet néznek a tűzszemek. Kis idő múlva, hogy elhangzott az estvéli, jókedvű csapatok mennek hosszú guzsalyokkal a túlsó oldalra, a szomszédba, erre-arra. Ezek a fonóhelyekre sietnek, ahol édes mesebeszéd üti el az álmot, teszi acélossá a fonalát, bőségessé a munkát.
A falu csendes lesz, sok ház sötét, egy-két kutya kuncsorog föl-le a sövények mellett, el-elvakkantja magát csupa szokásból. Néha ki-kihangzik a világos házak egyikéből, másikából a jóízű kacagás, bizonyára a mesemondó nyelve csúszott valami nagyon tréfás dologra.
Úgy éjfél felé elborul lassan az ég, előbb csak vékony fátyol húzódik rá, aztán a vékony fátyolból felhő, szürke felhő lesz, melyből lassan szitálódik a hó, majd sűrűbben esik, úgy, hogy reggelre nyoma sincs a kis faluban az útnak, egy nagy fehérség lesz minden!…
Forrás: Tanulók Lapja 7. év., 12. szám, 1899. dec. 17.
Vörösmarty „Szép Ilonká”-jának jellemei
A tragikum alapja rendesen a bűn; egy oly kiváló ember bűne, aki épp kiválóságánál fogva azt hiszi, hogy ő a fönnálló társadalmi felfogással, szokásokkal és az általános emberi törvényekkel szembeszállhat, s ezek ellenére saját akaratát érvényesítheti. Elbukik s bukása szánalmat kelt; de a szánalom nyomába lép a megnyugvás érzete. S ha még a bűn is, ha kiválósággal párosul, szánalmat kell bennünk, mennyivel inkább szánjuk azt, aki tévedés áldozata, akit mások sodornak bukásba!
Szánalmunkat nem enyhíti a megnyugvás, sőt ha gondolkozunk az ilyen szerencsétlen áldozatok sorsán, elkeseredünk és vádoljuk a sors igazságtalanságát.
Az életnek egy ily elszomorító, jelenségét tünteti fel Vörösmarty „Szép Ilonka” című elbeszélésben, melyet kisebb művei között a legjobbnak tartanak a szerkezet művészi volta és a cselekvést mozgató jellemek erős rajza miatt. A gondolkozni szerető embert különösen ez utóbbi ragadja meg; hisz oly változatos jellemek képezik e kis tragédia alapját.
A mű fő alakja: Mátyás király, az öreg Peterdi és unokája, Ilonka.
Mátyás királysága mellett középkori lovag is, a kalandot nem vetette meg, s amint a Vértes belsejében egy lepke után szaladgáló leányt lát, megfeledkezik a vadászatról s „hévvel a lány nyomdokán halad”. De mint a költő is sejteni engedi, nem mai értelemben vett kalandot hajhász, hanem „tündér kedvtelést” keres, mint a leányka a pillangó űzésben. Ezt az is mutatja, hogy megjelenik az ősz Peterdi házában, hol felséges elveit gyönyörűen hangoztatja pohárköszöntőjében: „Addig éljen míg a honnak él” – „Egy király sem inkább, mint hitetlen; nyűg a népen a rossz s tehetetlen”.
Jól érzi magát Peterdi társaságában, de a kürt hívó szavának elhangzása után „semmi szóra, semmi biztatásra nem marad”, nyájasan búcsút vesz, sőt, hogy örömet, meglepetést szerezzen vendéglátóinak, meghívja őket Budára, Mátyás udvarába. Hogy ragyogó,nemes tulajdonságai megsebzik az Ilonka szívét, s hogy távozása után a csendes ház békés nyugalmát felveri a szerelem hatalma, azért őt hibáztatni nem lehet: akaratlanul lett e szomorú tragédia oka s bizonyára bécsi győzelme után nagy búbánatot okozott neki a szeretet által összefűzött két szív kimúlta.
Az elmondottakból kitűnik, hogy embertársai iránt kegyes, szeret másoknak örömet, meglepetést szerezni, az uralkodók kötelességéről magasztos elvei vannak, lelkiismeretes annyira, hogy, ha akaratlanul lett is szerencsétlenség okozója, az bántotta őt.
Az ősz Peterdi szintén hozzá hasonló nemes jellem.
Mint a kit Isten szeret, erőt adott neki, hogy hazaszeretetét és vitézségét a harctéren kimutassa, s aztán erejét vesztve, agg korában támaszul kis unokáját, a szép Ilonkát rendelte melléje. S az unokája iránt érzett, hálával vegyült ragaszkodás és szeretet érzete tölti el szívét, amely Ilonkájához oly erős kapoccsal fűzi, hogy a halálát nem éli túl.
Szeretet gyűlölettel lakozhatik egy szívben, miért ne lakozhatnék szeretettel? Az ősz Peterdi szívét unokája iránti szeretetén kívül a magyarság s a haza nagyjai iránt érzett őszinte tiszteletet tölti be. Nándorfehérvárnál bőven hullatta vérét hazájáért s ha e szép napokra gondol, tehetetlenségében könny tolul szemébe s nem állhatja meg, hogy hálát ne adjon Istennek, hogy a magyar nemzetet nagy férfiakkal áldotta meg, amilyen Mátyás, a dicső emlékezetű Hunyadi fia. S jó magyar szokás szerint poharat emel Mátyásra s amikor az idegen nem akar poharat üríteni, bár vendégszerető, megfeddi az ifjút Hogy Mátyást. Mennyire bálványozza, az a jelenet mutatja, mikor Budán van munkájával s Mátyásban a vadászt felismeri. Bár agyán átcikázik, hogy mennyit fog szenvedni unokája, a sajnálat érzését egy pillanatra elnyomja az öröm, s lelkesülve kiáltja: „A király az: áldás életére!”
Mindezekből kitűnik, hogy Peterdi az igazi magyar férfi főbb jellemző tulajdonságait, önfeláldozó hazaszeretetet, vitézséget, a király iránt való tiszteletet és hűséget, a hamisítatlan vendégszeretetet, mind egyesíti magánban.
A legszebb, legmeghatóbb azonban az Ilonka alakja, akinek a szép jelző nemcsak külsejére, hanem lelkére is ráillik. S ártatlansága, kedvessége, szótlan szenvedése s hervadása nagyon ösztönöz, hogy Mátyást elítéljük.
Nagyatyjának hű ápolója, s egyedüli támasza vénségében. A tiszta szívű öreg s az erőd tanította, nevelte; az volt világa. Boldog volt, ha nagyatyja ajkára, gondoskodásával és vidámságával mosolyt deríthetett, s boldog volt, ha az erdőben bolyonghatott, s órákig hallgathatta a madárdalt, vagy kergethette a tarka lepkéket. S talán boldogsága csak ebből állott. Hisz az emberekről csak nagyatyja elbeszéléseiből tudhatott valamit; de hogy azok rosszak is lehetnek, arról talán fogalma sem volt. De azért lehettek ábrándképek s voltak is. Amikor a vadásszal találkozik, előbb megijed; de mintha ábrándképével találkoznék, egyszerre barátságos lesz s házukba vezeti az idegent.
S valószínűleg azért lopózik szívébe oly hamar a vadász képe, ámbár nem lehet tagadni, hogy nagy része van ebben a vadász Mátyás nemes, ragyogó tulajdonságainak is. Mint nyílt szívű, egyszerű lányka, - nem palástolja vonzalmát az idegenhez, s esdekelve hívja, hogy újra látogasson el hozzájuk.
A magány kedves ábrándozásának s őt mind jobban hatalmába keríti az érzelem s bizonnyal sokáig kérte, unszolta a konzervatív öreget, míg rávette, hogy Budára menjenek. De az ábrándozás közben kiszínezett viszontlátás rá nézve fájdalmat hozott, melyet kedves erdejében szó nélkül, néma megadással tűrt, míg a halál megkönyörült az ártatlan szenvedésein.
Olyan volt élete, mint a virágé, amelyet az ősz hideg szele, a bánat elhervasztott.
Milyen nemes három jellem egymásra hatása készíti e tragédiát. Semmi bűn, semmi vétség, s mégis két ártatlan szenvedése és halála a büntetés, hogy e fölött egy harmadik keseregjen. Talán a túlságos ártatlanság is lehet tragikum alapja? Vagy talán kárpótlást nyújt nekik szenvedésükért a könny, amelyet mindnyájan hullattunk, mikor e kedves elbeszélést elolvastuk? És ha valóban mindenkire oly hatással volna, mint amilyennek rám volt, akkor az ártatlanság bukásában is jót tesz az emberiséggel.
Gyárfás Pál
Forrás:Tanulók Lapja 7. évf, 12. szám, 1899. dec. 17.
Vörösmarty Mihály ifjúsága
Az ifjúkorban szerzett erős lelki benyomások, jellemvonások és érzések egész életünkben megmaradnak. Vörösmartynál is észlelhetjük ezt; kiváló jellemvonásai ugyanazok maradnak mindvégig, első boldogtalanságának keserű emlékét sohasem veszti el, búskomorsága mindég árnyék gyanánt kíséri vidámságát.
Egészben 17 éves Vörösmarty, midőn már így szólal meg egyik költeményében:
Csak te szép reménység
Csak te légy velem.
Köss az ifjúságnak
Égi szárnyakat!
Mi indíthatta Vörösmartyt arra, hogy ily érzelmeket hangoztasson? Hisz még székesfehérvári deák, kinek még alig volt fogalma az élet nehéz küzdelmeiről és máris rémképnek tekinti jövőjét.
Midőn azt írja, hogy „köss az ifjúságnak égi szárnyakat”, ezt kéri, hogy adjon az ifjúságának szerencsét, pedig éppen nem szerencse vagy nyugodalmas jövő várt reá, mert az égi szárnyakon valóban elszállt ifjúságának gondtalansága. Az ő tavasza nem derűs, tele volt az búval és fájó érzéssel. Küzdenie kellett a mindennapi kenyérért, mert midőn legjobban reászorult a szülői támaszra, atyja megbetegszik és nemsokára meghal.
99 éve múlt, hogy Vörösmarty született. A költői lelkű Csábi Anna volt édesanyja, kinek nemcsak cselekedetei, de érzelmei is legnemesebbek. Vörösmarty lírája első akkordjaiban megcsendült költői vágyakat, az érzések mélységét édesanyjától örökölte. Aki még mit fiatal leánykát ismerték, mint Hunkár Antal, úgy emlékeznek meg róla, hogy a fekete szemű, hollóhajú lányka, mindig ösmeretlen népdalokat énekelt és a meglevőkbe újabb és újabb fordulatokat szőtt. De mikor anya lett, nem hallotta már többé senki sem dalait, mert csak kis fia bölcsője fölött énekelte azokat. A kis Vörösmarty Mihály minden este édesanyja csengő dalai mellett aludt el. A boldog anyát később a gazdasszonyi kötelességei annyira elfoglalták, hogy többé nem foglalkozhatott dalaival.
Határtalan jósága nem volt oly múló, mint költői hajlama. A vidék összes betegei hozzá sereglettek, a testi betegeken orvossággal segített s a lelki betegeken jóságos szavaival. Már kora reggel ott várták az úriház tornácán a betegei.
Megfordult azonban a kocka s ő is elszegényedett, akkor meg utolsó vagyonát, „Rózsás-kertjét”, kedves imádságos könyvét is megfelezi a kéregető szegény szomszéd asszonnyal.
Fia meg is emlékszik ezen megható cselekedetéről és szép költeményében így jellemzi legszebbem anyját e rövid sorocskában:
„Ha neki van, másnak is jut.”
Vörösmarty nem pajkos, hanem magába vonult s csendes gyermek volt. Ezen lelki mélységet és komolyságot atyjától örökölte, ki mindég gondolataiba merült. Ha itt-ott feloldotta nyelvét a bizalmas társaság, akkor megszólalt szíve hangja s kitárta búját, hogy mily siralmat a haza sorsa.
Némelyek ósdinak jellemezhetnék, mert midőn fiai arra kérték, hogy szabasson nekik új divatú pantalont és kabátot, atyjuk azt felelte: míg én nálam vagytok, addig magyar ruhába fogtok járni, mert a ruha alatt szív lakik. Ezzel azt gondolta, hogy esetleg így lassan-lassan a változó ruhával érzésük is megváltozhatnék.
János az ő atyjától kevesebb erélyes gondolkodást és anyjától több vidámságot örökölt. Mihály ellenben atyja szigorú jellemét s édesanyja költői természetét egyesítette már kora ifjúságában.
Midőn Székesfehérvárra jönnek, Mihály preceptoroskodással tölti el szabad óráit, pedig még ekkor nem szorult reá, János öccse azonban folyton hancúrozott. A vakációkat rendesen otthon töltötték. Midőn első évben hazaérkeztek, atyjok alig várhatta őket, már messziről eléjük kiáltott, de nem holmi dédelgetést, hanem e szavakat:
„Miska fiam, hányadik vagy?” és aztán: „Hát te János?” Mihály minden évben ugyanazt felelte: „Első, atyám!” János eleinte 5, s azután 20 és 25-dik is lett.
Atyjuk azonban nem bosszankodott sokat azon, hogy János nem tanult, azt hajtogatta, Mihály mindég megél a tudományából, Jánosból pedig jó gazda lehet.
A nyári vakációk alatt segítettek a gazdaságban. Mihály latin klasszikusával ment az aratásra, valamelyik fa alá ült s olvasgatott, ha kifáradtak a munkások, nem buzdította őket, mint öccse, kivel emiatt sűrűn civakodott, hanem maga mellé ültette a parasztokat s elbeszélgetett velük, egy-egy jó adományért vagy ötletért jó falat járt. Ezen jellemvonása egész életén át megmaradt. Midőn már koszorús költő volt, barátai közé sorolta Zoffcsák asztalos-mestert és Szijj gépészt. Nem szerette a finnyás társaságot, hol sokat adtak az etikettre. Ha megjelent Fáy András mulatságán, ő távozott el legelőször. Nyáron sokszor kirándult, de ha a társaságban csak valakit is nem szívelt, akkor egyedül ballagott gondolataiban elmerülve.
János iskolái végeztével csakugyan gazda lett. Mihály Pestre jött, hogy tovább folytathassa tanulmányait. Anyagi gondjaihoz járult még azon tudat is, hogy anyja nehéz anyagi gondok között boldogtalan. Ő, kinek lelke a legkisebb megrázkódtatást annyira megfájlalta, hogy ne jajdult volna fel akkor, midőn szeretett édesanyja szenvedett!
Míg anyja a szegények szívét gyógyítgatta jóságos szavaival, addig fia őt vigasztalta. Nem akadt kívánsága, melyet megtagadott volna tőle, midőn később teljesen elszegényedett és szőllejébe kívánkozott vissza, a két idősebb testvér, Mihály és János véres verejtékük árán visszavásárolták azt.
Pesten már reá volt szorulva a házi tanítóságra. Szerencséjére a Perczel-családhoz került, hol be is fejezte tanulmányait. A Perczel-család Bonyhádon, Tolna-megyében lakott s itt élvezhette a pusztai életet, felvidult újra szívében az édes otthon emléke.
Sűrűn járt vadászni, de sohasem hozott haza vadat. Hogy is hozott volna, hisz a fegyvert le se vette válláról, hanem elmélyedve bebarangolta a füzest és a bozótot, gondolataival szemben mindég messze otthonában járt.
Vörösmarty már híres költő volt, midőn egy hideg téli napon szedett-vedett, rongyos külsejű fiatalember kopogtatott e hozzá, megmutatta neki költeményeit s arra kérte, keressen kiadót. Vörösmarty akkor visszaemlékezett hajdani ifjúkori nyomorára, megajándékozta ruhákkal s kiadót keresett neki. Ez a fiatalember Petőfi volt. Négy napon át gyalogolt Debrecenből Pestre, eltökélve a végsőre, vagy talál kiadót s megmenekszik az éhségtől, vagy pedig megfagy az úton.
Mint minden ideálisan érző ifjúnál, úgy Vörösmartynál is korán fejlődött ki a plátói vonzalom érzése. Eleinte költött eszményhez írt, később már több név szerepel költeményeiben. De azon időtől kezdve, midőn szellemének figyelme csak Perczel Adélra irányul, ki költészetében mint Etelka szerepel, máshoz nem írt. Ha itt-ott más névvel találkozunk, mindég odaírja, hogy: valaki megbízásából. Így akarja saját maga előtt igazolni eljárását.
Midőn végleg elhagyja Perczelék házát, már befejeződik ifjúsága, mert már diplomás ember. Pesten való tartózkodása elhidegítette némiképp ifjúkori érzéseit, midőn azonban pár év múlva Bonyhádra megy, viszontlátja Perczel Adélt, ki még ekkor is úgy érzett, mint Vörösmarty, de rég tudta azt, hogy boldog sohasem lehet. Mikor férjhez ment, Vörösmarty boldogtalansága még inkább fokozódott. A viszontlátás újra felelevenítette a régi érzéseket, a lassan hegedő szív mély sebét újra föltépte.
Reményei már az első távozáskor szétfoszlottak. Búcsú költeményében áldja szép álmainak tárgyát. Ekképp hangzik búcsúzása:
Szép Etelka, halld utolszor,
A mit sóhajt e csekély sor:
Légy áldott, Isten veled!
Így hervadott el ifjúságának legszebb érzése, szívének első fellángolása, így múlt el küzdelmes ifjúkora, mely azonban a férfiú jellemét megedzette s költészetét rendkívül sok érzéssel és gondolattal gazdagította.
Leopold Andor
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf., 11. szám, 1899. dec. 10.
Oláh Gábor (1881-1942): Szombat este
Leróttam a hétnek rámszabott robotját,
leteszem a küzdés terhes, nyűgös botját.
Zaklatott elmémet elcsitítom lassan,
Hogy a testtel együtt őt is megnyugtassam.
Azután fejemet kezemre lehajtva,
Fáradt ajkam, uram, nevedet sohajtja,
Nevedet, a ki itt lebegsz körülöttem…
Bocsásd meg Istenem a miket vétettem!
Szedtem az örömnek fakadó rózsáját,
Két szemem nevette hervadozó báját.
Mikor szakítottam tövise rámtámadt,
Irigyen megszúrta kezemet, orczámat.
Kiperdült egy csepp vér – könyűm is utána,
Tán valami zokszót is vettem a számba,
Tán káromoltam is szegényt, önfeledten…
Bocsásd meg Istenem, a miket vétettem!
Mikor űzött a vágy küzdő áradattal,
Talán nem törődtem az árva csapattal,
Mely egy jó szót, fillért imádsággal hálál,
Lesi a morzsákat urak asztalánál.
Talán panaszukra nem nyílt a fülem meg,
Elvakított fénye csábos küzdelemnek, -
Tán gyarlóságomat egy perczre feledtem…
Bocsásd meg Istenem, a miket vétettem!
Talán a büszkeség, ez a lenge fátyol,
Lecsalt a szerénység egyszerű útjáról,
Tán mellemet verve nagy szavakat szóltam,
Tán kicsinységemben nagyotmerő voltam.
Ó hisz annyit botlunk éltünk rögös útján!
Ha azokat mind, mind számba szedni tudnám,
Hová tornyosúlna a vétek felettem?…
Bocsásd meg, óh uram, a miket vétettem!
S ha szívem szavára akaratom’ hajtom,
Igazság zászlaját kezembe’ ha tartom,,
Igy az örök szépért nyiltan harczra szállva
Valóságnak tetszik sóvár lelkem álma, -
Ha azzal vetem meg nyugton síri ágyam,
Amit csak tettem itt a föld porában,
Hogy Istent ismertem, imádtam, szerettem:
Megbocsátod, uram, a miket vétettem!
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 11. szám, 1899. dec. 10.
Oláh Gábor (1881-1942): Megújulás
Óh be sokszor perbe szálltam Istenemmel
Én halandó, földi gyarló porszem ember!
Óh be sokszor porba hajlott hitem fája,
Homályosúlt büszkeségem
Féltve őrzött koronája!
Óh be sokszor hullott könyem éjszakákon,
számkiűzve elhagyott a csendes álom,
Erősnek hitt gyönge lelkem szárnyalása
Egyre lassúbb, csendesebb lett
Egetvívó ostromába’.
Ott vergődtem, mint az égből lehúllt angyal…
Fejem fölött a pokolnak üszke lángol.
És kiáltok nagy fenszóval: vége, vége!
Elfelejtett, megvert az Úr -
Mért szállottam szembe véle?!
- Im egyszerre a sötétség összeomlik,
Bennem a hit és a kétség meghasonlik,
Mert felettem a szivárvány lobogója
Bontja szárnyát s az Úr lelke
Biztatással mosolyg róla!
Hógalambként száll fejemre a szent lélek,
Hallom hangját angyali kar énekének,
És a mennybolt kelet táján im kitárúl -
Szól az Isten… szent igéje
Mennydörögve száll ajkáról.
Érzem, érzem: bűneimnek szörnyü súlya
Húll le rólam s én repülök megújulva.
Elrepülök lelkem szárnyán, gondolatban,
Dicsőítem a nagy Istent,
Mint a gyermek, öntudatlan…
Óh be sokszor perbe szálltam Istenemmel
Én halandó, földi, gyarló porszem ember!
S a megbántott örök király megbocsátja -
Zúgolódó pártos lelkem,
Gyarló szívem áldva áldja!
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 22. szám, 1900. febr. 25.
Hugo Viktor (1802-1885)
A XIX. század legnagyobb francia költője, a világirodalom gigászainak egyike 1802-ben született Bésanconban. Apja császári tábornok volt. Hugo Viktor igazi csodagyermeknek nevezhető, már 15 éves korában pályáz a párisi akadémia egy tételére s csak fiatalsága miatt nem adják ki neki a jutalmat! Első kísérlete az 1822-benmegjelent Ódák kötete, melyben az anyjától belécsöpögtetett királypárti hajlamok nyilatkoznak meg. Már ebben is előcsillognak azon tulajdonságai,melyek a későbbi világhírű költőt jellemzik: merész röptű gondolatok, szélsőségek rendkívüli előszeretete.
1826-ban kiadja Balladá-it, nagyobbára bizarr történeteket, csodálandó formai szabatossággal; később Keleti képeit, melyeknek anyagát Ázsia tarka-barka, káprázatos regevilágából vette. Lírai ere az 1831. megjelent Őszi levelek-ben nyer érvényesülést. Byronhoz hasonló természet, fájdalmát, csalódásait tárja elénk; csak erőteljes hangok kelnek lantjáról.
Amint lassankint az érett férfikorba lép, a színpadhoz fordul. Shakespeare meg Schiller mintájára új korszakot alkot fölléptével. A romantikusok élére áll és egy sereg ambiciózus költővel szövetkezve felforgatja az ósdi hagyományokat, maga teremtvén magának új elméletet. A klasszikusok, Racine, Corneille sutba kerülnek, a romantikus tragédia diadalát ünnepli. Egymás után látnak 1830-tól kezdve Hugótól napvilágot: Cromwell, Hernani, Delorme Mária, A király mulat, Tudor Mária, Borgia Lukréczia, Ruy Blas. Hugo Viktor a való életet kívánta ábrázolni, de természetéhez képest a végletekbe esett. Fenséges és groteszk: e két ellentét váltogatja egymást drámáiban. Alakjai mind kivételes, természetben sohsem létezett alkotások. Költői nyelve, tirádái hatás, erő és fenségesség tekintetében egyenesen Shakespeare-i mellé állíthatók. Követői azonban a rendkívüli iszonytató és undorító hajhászása által megásták e műfaj sírját.
Hugo Viktor működése főképp a regény terén örökbecsű. A legnagyobb regényíró pálmájáért az angol Dickens-szel vetélkedik. E nemű munkáiban magával ragadó fantázia nyilatkozik; nála minden: cselekvény, egyének, szenvedélyek rendkívüliek, szertelenek. A fenséges nála gyakran a borzasztóba csap át, mindazonáltal páratlan gyöngédségű jelenetei is vannak. Cselekvényeiben kevés a műgond és szerkesztési kiválóság, ő ezen túlteszi magát, lépten-nyomon ki-kitér, hogy villámszerű, meglepő, kápráztató gondolatok rajaival kábítson el. Költészete olyan, mint egy szédítő mélységű szakadék, melyben nem csak misztikus homály borong, de kellemes virágok is illatoznak.
Első regénye Han d'Islande,, melyet Bug Jargal, Egy boldogtalan végnapja, Ezerhétszázkilenczvenhárom kísér, majd legnagyszerűbb regénye: A párisi Notre-Dame templom. Megragadó korkép ez XI. Lajos uralmából: jellemzetes, festői oldalai utolérhetetlenek. (Misztérium előadása, tolvajok országa, XI. Lajos foglyai közt, Páris madártávolból.) Alakjai bizarrok, de feledhetetlenek, Quasimodo, az idétlen rútság eszménye, az érző szívű szörnyeteg. Esmeralda, a bájos cigánylány és Frollo Claudius, a lényéből kivetkőzött pap.
Hugo Viktor e sokoldalú költői működése mellett a közéletben is élénk részt vett. Királypártiból hamar szenvedélyes republikánussá változott, küzdött a legszentebb emberi jogokért, lelkes szószólója volt a szegény munkásosztálynak. A december 2-ikai államcsíny után, melyet heves agitációval igyekezett meggátolni, menekülnie kellett. Ez államcsíny lefolyását „Egy bűn története” című munkájában kíméletlenül leplezte le.
Húsz évig ette ezután az önkéntes száműzetés keserű kenyerét a tengertől körülzajlott, magányos Jersey szigetén. Irodalmi munkássága szakadatlan: szakítva a romantikus regénnyel, irányregényeket bocsát ki. 10 kötetes Nyomorultjaiban a társadalom alsó rétegeinek véres sebeit, az ínség szívszaggató jeleneteit hozza a bámuló világ elé. Tárgya a nyomor, mely gonosszá tesz, megtöri a nőt, a legalsóbb örvénybe taszít, kihat a gyermekekre és csak kivételesen táplálja az erényt. Óriási erkölcsi és társadalmi pamflet, mely segélyt sürget. A Tenger munkásai borús rajza az óceán népe életének, míg a Nevető ember-ben Angliának restaurációkori komor viszonyait érintvén, egy eltorzított, komédiássá süllyedt főúri sarj tragédiáját beszéli el. Jersey szigetén írta még a „Századok legendája” című fenséges epikai költeménysorozatot, melyben merész szárnyalással végigröppen az emberiség történetén.
A császárság bukása 1871-ben, mint megaggott embert térítette vissza Hugo Viktor hazájába. Keserű tapasztalataiból késztetve, tökéletesen visszahúzódott a politikai tevékenységtől és a magánéletben keresett nyugalmat. A franciák 1871-iki veresége még egyszer a „Rettenetes év” c. feljajdulásra indította, melyben a háború áldatlan eseményeit regisztrálja. Ezzel elhallgatott; 1885-ben örök álomra csukta le lankadt pilláit; koporsója körül nemzete, mint egy ember gyülekezett s kísérte legnagyobb fiát a temetőbe.
a. k.
Forrás:Tanulók Lapja 7. évf. 21. szám, 1900. febr. 18.
ifj. Csiky Kálmán: Dárius sírja
19.
Persepolis városához
Közel egy sír domborúl,
Cziprusfának árnyas lombja
Szomorúan ráborúl.
Csendes a táj, rég’ időknek
Némán állnak romjai;
Köztök olykor megcsendülnek
Bájos lantnak húrjai.
Messze szállnak, tova szállnak
Édes-búsan a dalok:
A sirázi költő lelke
Fényes múlton andalog.
Fényes múltról szól az ének
A nagy hős sír-romjain;
Hafiz dalját a kik hallják,
Elmerengnek hangjain.
Odacsalja bájos dalja
Perzsiának gyermekét;
S Dáriusnak sírja mellett
Múltján sír a perzsa nép.
Forrás:Tanulók Lapja 7. évf. 21. szám, 1900. febr. 18.
Miklós Elemér (19. sz.): A tót fiú
Janó a fővárosba jött fel,
- Hisz élni is kell, Istenem! -
Hátára nagy batyut kötött fel
S egy holdvilágos éjjelen
vándorbotját kezébe véve
Elbúcsúzott szerettitől
Egy rozmaringszál volt kezébe’,
Egy fényes könycsepp a szemébe’;
Ki tudja, a virág kitől?!
Ki bánja, a könycsepp mitől?!
Janó a fővárosba jött fel
Árulni drótos holmiját,
Nem vették meg. Ily tótkölyökkel
Minek törődnék a világ?!
Már fogytán is volt elesége
A mit hazulról elhozott,
Hervadt a rozmaring kezébe’
S míg könyje csillogott szemébe’,
Janó, szegény, imádkozott.
Imádkozott az ég urához,
Ki a szegényen is segít,
Ki irgalmat, vigasztalást hoz
S letörli a bús könyeit,
Imádkozott: „uram, segits meg,
Enyéimen óh hadd segítsek
S lássam szívem szeretteit!”
Mig egyszerű imáját mondja,
Úgy érzi, mintha fogyna gondja,
Mert hisz az Úrban, ki segít!
Nem taniták papok, tanárok,
Hogy lelke higgye az Urat,
Talán tanító sem volt nálok,
- Ki győzne ily kis falukat?! -
Janó sohsem járt iskolába,
De kint a réten szaladgálva
A míg virágokat szedett,
Az egyszerű fiú szivébe
Leszállt a csendes, égi béke
A tiszta hit s a szeretet!
… Soká küzdött Pesten szegény még,
Nyakára ült nyomor, szegénység,
Kis holmiját egy ószeresnek adta,
- Szüksége volt a betevő falatra! -
Maltert kevert, napszámba dolgozott,
A létért szörnyű küzdelemben élt
S keservesen bár gyakran könyezett
A sárgult, hervadt rozmaring felett,
Sorsáért mégis kit sem átkozott,
De küzdött, hitt, remélt, imádkozott!
Egy délelőtt az építésnél
- Éppen szegény Janó alatt! -
Egy magas állás leszakadt.
A sétálók vidám zajában
Egy perczre csend lett, síri és mély
S az odatóduló csoportnak
Egy ifjú dandy így beszéle:
„Azok közül, kik téglát hordnak
Ez épülő ház tetejére
Meghalt egy tót fiú!”… „Szegény!”
Sajnálják, csak egy pillanat,
S a lárma, zaj tovább halad!
„Szegény!” Ezt mondta a világ rá,
Pedig ha köztük bárki tudná,
Hogy mily gazdag volt e fiú,
Mily gazdagabb volt ő sokaknál,
Önző, hitetlen gazdagoknál,
Kiknek szivük üres, hiú!…
Mert gazdaggá pénz, rang sohsem tehet,
Gazdag csak az, ki hisz, remél, szeret!
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 26. szám, 1900. márc. 25.
Szalay Károly (1859-1938): Márczius tizenötödike
Félszázad óta pislogó világod
Lobbantsd ma lángra, hű emlékezet!
Borítsa fénybe az egész világot
Mint nap, midőn déllőre érkezett.
Hasson le fényed sírok éjjelébe,
Hevítse át a porló csontokat,
S mint végitélet harsogó zenéje,
Támassza fel a régen holtakat!
Aztán beszélj! De mint az ég viharja,
Hogy szódra megremegjen a világ,
S a sírlakó, midőn dörögni hallja,
Büszkén emelje fel szemét terád!
Zengjen szavad, mint ősidők zűrében
Az Alkotó első „legyen!” szava,
Hogy újraéljen nemzetünk szivében
a megváltó szabadság korszaka!
Oh szent szabadság! Éltető világunk!
Legszebb sugár az Úrnak lelkiből,
Tiéd e nap s mi álmélkodva állunk,
Látván, hogyan teremtsz a semmiből;
Mint oszlik el a századok vak éje,
Ha megsuhintod égi szárnyadat,
S a szolgaság átoksújtotta népe
Mint tépi szét a nyügző lánczokat.
Vak éj borult az elnyomott hazára,
Gyász ülte meg a honfi-kebleket;
A gondolat merészröptű sasára
Önkény rakott sebző bilincseket,
S kit ezer év szilaj hullámverése
Megtépe csak, de meg nem ingatott:
Az árva hon s borongó nemzedéke
Némán viselte e gyalázatot.
De napnyugtáról csillag fénye rezdül!
S nyomában kél, Szabadság, szent napod;
Izzó tüzed a földgolyón keresztül
Söpör, mintha vetésbe láng csapott.
Trónok enyésznek, mint földinduláskor
A völgybe omló büszke sziklabércz,
S mi csak szennyes salakját hányta máskor,
A nép szívében forr a tiszta ércz!
Lángzó szerelmed, eltiport szabadság,
Világok lelke, éltető napunk.
Egy villanásod, s porba hull a nagyság,
Kinek imént még trónokat rakunk.
S foszlányiból a megmaradt jogoknak,
A népszabadság szent zászlója lőn
S – mint hogyha ég s föld együtt háborognak .
Milljók riongnak egyetérezőn.
Kiről beszéljek? Rólad tán, az égnek
Földünkre szállott fényes csillaga?
Kinek minden dalod égő szövétek,
s jobban hevíte, mint a nap maga;
Ki, míg zilált hajával a viharban
Állott magára hagyva nemzeted:
- Mint vészharangot észbontó zsivajban, -
Véres kezekkel lantod pengeted.
Vagy tán neved varázsiról beszéljen
Lantom, egetostromló óriás?
Kinek szavad a büszke nép szívében
Zúgó folyamnál mélyebb medret ás;
És síkra száll a hon örege, ifja,
Ha még egyszer üzensz, hogy menni kell,
s a hont szeretni agg szülő tanítja
Fiát, midőn mellette vérzik el.
S van-e elég virága száz tavasznak,
Babért körítni homloktok köré
Ti névtelen félistenek? S panasznak
Kel-é szava, mert dúsan öntözé
Szív-véretek e földet, hogy segítsen,
Naggyá növelni hős erényeket?
Ily hősöket oly népnek ád csak Isten,
A kit nagyon, véghetlenül szeret!
Nagy nap, teremtés napja vagy minékünk
S az is maradsz, március Idusa!
Halottiból tőled számítja népünk
Feltámadását! És a bősz tusa,
Mi felzúgott a béke alkotását
Vérrel keresztelő harctereken:
Örök dicsőségben ritkítja mását
S el nem felejti a történelem!
Ne félj hazám, míg hőseidnek sírján
Emlékezet világát égeted!
Véres napunk enyésző estipírján
Egy szebb jövő reménye integet.
Ha jönne vész s a végítélet átka
Süvöltne át a hon határain:
A néma sír lakóit elbocsátja
S ott lesznek ők a jognak harczain!
És újra él Kossuth s Petőfi lelke,
Mert eszme már s nem név e szó nekünk,
S a gondolat szabad röptének kelte
Tettekre hívó lelki ünnepünk.
S sajgó szívünk a mult idők sebére
Habár felejtésből fátyolt takar:
De esküszünk nagy őseink nevére,
Hogy e földön nem lesz rab a magyar!
És szent marad s örökre áldva tőlünk,
Ti hős apák, dicső emléketek,
S a küzdelem során ha majd kidőlünk,
Új sarjakat hajt drága véretek;
S a meddig egy magyar lesz a világon,
Büszkén tekint ti rátok vissza majd,
Ha, a miért véreztetek csatákon:
Világszabadság! Törzsököd kihajt!...
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf., 25. szám, 1900. márc. 18.
Dr. Varga Bálint (1856-1943): A legszebb áldozat
Nagy idő volt, fényes, büszke évek;
Gyülekeztek az első honvédek;
A teremben, hol a verbunk állott,
Szines menték bársonya tarkállott.
Ajtó nyílik, egy jámbor anyóka
Int kezével, hogy szünjék a nóta;
Becsülettel a „tiszt úr”-hoz járul
S ilyen szózat ömlik ajakárul:
„Megkövetem, nálunk azt beszélik,
Jön a horvát, bent is van már félig:
Kossuth apánk hirdeti: „Fegyverre!”
otthon ülni czégérül ki merne?
Azt is mondják: kiürült a kassza,
Jó falatját kiki elszakassza
A szájától s mind, mi édes, drága,
Ide hozza a hon oltárára.
Sáraranyból nekem gyűrűm, kincsem,
- Bús özvegynek – mit od’adnék, nincsen;
De van fiam, bátor, deli, délczeg…
Egyetlenem, … írják be honvédnek.’
Zúgó éljen tölti be a termet;
Honvéd lett a hős szülőjű gyermek;
Budavárnál vítt, harczolt merészen,
… Ott esett el a nyugati részen.
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 24. szám, 1900. márc. 11.
2026. okt. 31.
Gulyás József (1881-1924): A szavalásról
(Levél egy barátomhoz.)
Szavalni fogsz, azt irod, jó barát!
Ifjú szived hevíti már a vágy,
Hogy szenvedély hangját ajkadra véve,
Hatolj belé a hallgatók szivébe,
Művészeteddel őket elragadd,
És kapj ezért bódító tapsokat!
Ez szép dolog, s ifjúhoz is való,
Mert a dicsvágy oly gyorsan elhaló;
Ha az ifjú a férfikorba lép,
Kihal keblébül az hova-elébb.
Ha ez vinné az ifjak lépteit,
- Hisz munkálkodni, tenni, hív, hevít -
Több nagy, dicső fával hatna ránk
Kárpátövezte édes szép hazánk
- De engedd, hogy e nagy lépés előtt
Tanácsimmal megadjam az erőt,
Mely áthatván forrongó kebledet,
Győzelmeid’ bizton remélheted…
A szavalás művészet – jó barát!
Melybe a művész nemcsak lelket ád,
De egyszersmind külsőleg is mutatja,
Milyen lehet az emberek alakja,
Kik holt betűkben élnek, tesznek is,
S kiket a sors örömre, bajra visz.
Tehát itt szép alak már fél siker,
(És ezt sokan az által érik el.)
Költők, festők rútak termetre bár,
De szellemük ha mindig égbe jár,
S munkájuk bája minket elragad,
Nem kérdjük, hogy a szerző mily alak!
Szavalónál már ezt is nézzük ám,
Mert nincs nagyobb nevetség én reám,
Mint ha fellép egy vézna kis gyerek,
És hős helytt szól, kitől a föld remeg,
Kinek szeme a villám villanása,
Szava zúgó mennydörgés csattanása.
- Viszont, ha jó egy délczeg szép fiú,
Kinek arczán öröm és méla bú,
Nemes kevélység, majd szilaj harag,
Mintegy előttem élni látszanak;
Kinek a hangja szellősuttogás,
Úgy szeretem azt látni, hallani,
Előttem az a legszebb valami.
Ne vágyjék hát szavalni az soha,
Kit lelkesít bár a példák sora,
Meg is tudja darabját érteni,
A hős búját át bírja érzeni,
De külseje rabol illúziót:
„Belső erő” bezzeg hiába ott!
Tehát mondom: hajlékony szép alak,
Érzelmes, bő, nagy terjedelmű hang,.
Tüzes két szem és változékony arcz,
Külsődben im, mikkel sikert aratsz.
A végső fontos ám főképp nagyon,
Mert hogy érzek, csak akkor mondhatom,
Ha a szemedből látom, olvasom…
Ma mindezek nálad meg vannak is,
Azért velök engem el nem vakítsz.
Kell még egyéb is – s ez még fontosabb:
Tisztán álljon előtted a darab,
Lelkedben éljen mindenik alakja,
Körülted légyen indnek arcza hangja,
Ne a világban, csak ő vélök élj,
Legyen előtted mind élő személy.
Ezt játszva nem – de csak úgy éred el,
Ha a lelked komolysággal figyel,
Ha búvárként merülsz el a darabba’,
Kémlelve gondolatról-gondolatra,
Belehatolsz a hősök szellemébe,
Előtted áll mindnyájuk lelki képe,
Beléd szivárg tőlük minden vonás;
- Úgy, hogy mikor jő az előadás,
Te általad ugyan, de ŐK beszélnek,
Akkor bizton hiszem, hogy tesznek, élnek.
Azonban azt mégsem feledd soha,
Hogy előtted a hallgatók sora,
Hogy nem a színpadon beszélsz te most,
Nem fogsz kezedben kardot, vagy fokost,
Hanem te is csak közülünk való vagy,
- Soha se mondj búcsút hát a valónak -
Gondolj mindig a szép ízlésre is,
Hogy művész vagy és szépen tanítsz.
Szóval, ne add csak a konkrét valót,
Fokozd, ha kell; ha sok, csak add a jót,
Ha hősödnek dörögni kell vadúl,
Nem kérjük, hogy add takaratlanúl;
Ha hősök tombol és ugrál veszetten,
Nem kérjük, hogy mutasd be nékünk sebten.
- Tarts mindenben itt is mérsékletet,
Tapsunkat így bizton megnyerheted…
Lásd, ennyi kell csak; nem nehéz nagyon,
Sőt könnyű inkább, ha van szorgalom.
Még egyszer mondom - ne feledd tehát!
A szavalás olyan művészet-ág,
Melyet komoly törekvés visz odáig,
Mikor már fénye van, ragyog, világít,
Mikor eléri legnagyobb fokát,
S elébünk csak örökké szépet ád!…
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 9. szám, 1899 nov. 26.
Magyarországi Szent Erzsébet – Erzsébet napjára
Gyönge egy király volt jó II. Endre, az az Endre, kinek német felesége: büszke Gertruda a magyar megvetette, s úrrá tevé nálunk idegen fajtáját kénye-kedve szerint.
Vala pedig nékik Isten jóvoltából egy kisded leányuk, Erzsébetnek hívták. Alig hogy Erzsébet négy esztendős lőn, már eljegyezték őt a thüringeni gróffal, Lajossal, s átadták fényes követségnek hogy vigye szegénykét távol a hazától idegen országba. Azért vigyék oda, hogy ott nevelkedjék, idegen népeknek nyelvét tanulja meg, hozzá simuljon az idegen élethez.
Apa, anya szíve nem esett meg rajta. Rengeteg sok kincset adtak vele, mert hát büszke Gertrudisnak ez volt akaratja. Győzte Magyarország, s Thüringia örült; hercegkisasszonyka pedig hazát cserélt. Csak hazát, Istent nem, mert a Mindenható különös kegyelme véle maradt ott is, gondját viselte a magyar királylánynak idegen országban.
Gyermekszíve hajló, mint a gyönge oltás, faágáról metszik, új földbe plántálják, s hahogy gyökeret ver, ott is megfogamzik, ott is nap süt reá, ott is esőcseppje, ég-harmatozásra rügybe csökkenti, ha eljön a kikelet, a életet adó.
Évek jöttek, mentek, gyermek leánykából gyönyörű hajadon serdült évek múltán. Thüringia megtelt szépsége hírével, de még jobban megtelt jósága hírével. Példabeszéddé vált ritka szelídsége, s mentől jobban terjedt híre az országban, mint a fénynek mindig vetődik az árnya, úgy támadt irigység ellene titokban.
Thrüingia grófja szívéből szerette, együtt nőttenek fel, gyermekjátékaik kötötték össze a szíveiket, s lettek némely évek múltán hitvestársak.
Éltek vala boldogságban, tiszta békességben.
Hanem a gonoszság nyelve nem nyghaték. Összesúgtak-búgtak bársonyba öltözött udvarbeli dámák, kényes urak szintén, s szőtték a rágalom hálóját, hogy abban a magyar királylányt galádul megfogják.
Duruzsoltak ekképp:
- Jaj, nagy szemfényvesztő a magyar királylány, Lajos felesége. Tükörét mutatja a tiszta hűségnek, mégis no, titokban rejtek ajtaján a várnak kilopózik. Isten tudja, milyen rejtekúton jár ő férje tudta nélkül. Tán tilalmas vére gerjedez fel benne, s megszegi hűségét, mit urának esküdt oltárnak előtte.
Duruzsolták mondom, szóra szó, rágalom rágalmat követett, s végül a fülébe jutott Lajos grófnak.
- Vigyázz Lajos - mondá egyik fülbesúgó -, bizony esküszegő a te feleséged. Ne sajnáld azértlen te drága idődet, s gyanút nem mutatva less titkon utána, mikor estefelé a rejtekajtón át palotád elhagyja.
Lajos gróf nem hitte, hogy is hitte volna. Felesége arcán a hűség bélyegét, két szemének tiszta ragyogását látta.
Pedig igazuk volt a fülbesúgóknak, mert Erzsébet titkon ki-kilopózott a palotából este, s merre útját soha nem vette az udvar kényes népe, ott járt: a szegény emberek rongyos viskóiban, alamizsnát osztó keze el nem fáradt, gyógyító balzsamot hordott a betegnek, vigasztaló szót a hitben csüggedőnek. Kunyhóról kunyhóra járt Lajos hitvese, mert nagy ínség vala az egész országában, ezeren meg ezeren küzdöttek az éhség szörnyű angyalával.Csakhogy az ilyesmi szívére nem szólott a fülbesúgóknak, azok nem törődtek az ügyefogyottak jajgató szavával, a kétségbeesés könnyeit nem látták, vagy ha látták is, rajta nem indult meg szánakozó szívük.
Addig-addig szúrták Lajosnak szívébe a gyanú tüskéjét, míglen benne maradt a tövis, bántotta, s végére hogy járjon hitvese dolgának, föltette magában.
Leskelődött reá, a gonosz szándék ébredt a férjnek szívében, hahogy igaz volna, mit hinni oly nehéz.
Csikorgó hideg volt, tél derekának, midőn a kutyát sem űzi ki az ember, hanem megfér mellette a pattogó hasábnál a kemence mellett.
Estefelé jött is Erzsébet, kötényét felhajtva, miként ha holmit rejtegetne. Ételmaradékkal volt tele köténye, azt szánta volt aznap a szegényeinek, akik vártak reá rongyos kunyhóikban.
A rejtekajtónál váratlan elébe toppan férje, s kérdi:
- Hova megy titokban?
Erzsébet reá néz olyan szelíden, mint az égnek angyala. Mennyei tisztaság ragyog az orcáján. Reá néz férjére, de nem szól egy szót sem.
- Mit viszel?
Erzsébet szó nélkül mutatja, hisz aki rosszat nem tesz, hanem jóban fárad, mért félne embertől.
Nézi a gróf, nézi, s nem hisz a szemének. Ember ilyet soha nem látott.
Erzsébet köténye tele volt rózsával.
Isten keze volt e dologban, nem másé. Tél közepén rózsát ember nem vásárol, odáig nem terjed embernek bűbája, hanem ha az Isten csodatevő keze változtatta át az ételmaradékot illatos rózsává.
Erzsébet is bámult, s igazmondó ajkkal ilyen vallomást tett hites ő urának:
- Rosszat nem cselekvém, nem is cselekedtem soha ellenedre. Szegényeim várnak, azoknak akartam vinni maradékot asztalunkról, mert szívemnek fáj az ő ínségük.
A gróf megszégyenül, s hagyja tovább menni. Hadd vigasztalja a szegényeket, s hintsen áldást, amerre megy, jótékony kezével. Mert nyilvánvaló, hogy az Isten van vele.
*
Máskor dideregve jött egy koldus hozzá.Fekély lepte testét, utálat volt reá nézni a szegényre, szeméből a halál nézett ki rémesen, s aszott kezét nyújtá alamizsna-kérőn Erzsébet felé:
- Irgalmazz, jóságos asszony, el ne űzzél, a Krisztus nevében könyörgöm tehozzád!
Erzsébet megszánta, szelíden szólt hozzá, nem is űzte el, de ágyába fektette. Felkélylepte testét balzsammal kené meg, s bíboros palástját, a legékesebbet reá terítette, hogy felmelegedjék.
Leskelődő szolgák mentek az urához, s kárörvendő arccal újságolták neki:
- Most eredj, és nézd meg szentnek tartott asszony-hitvesed, kit rejteget patyolat ágyában!
Siet is mentem a haragra lobbant gróf, belép a szobába, rátekint az ágyra, a bíborpalástot ellebbenti, s akkor – térdre roskad, mert az ágyban akit meglát, maga volt Jézus, a keresztre feszített, keze-lába vérzett, fején ott vala a tövises korona…
*
És mégis, mi történt!
Thüringia grófja elment királyával a Szentföldre, holott vérük ontásával akarták megvenni pogány törököktől azt a földet, melyen az Üdvözítő élt, tanított és meghalt az emberiségért.
Fényes lovagoknak ezernyi ezere felbuzgott s életét kockára vetette, mert ki a világot vérén váltotta meg, azért odaadni gyarló emberéltet, hogy is volna nagy ár.
Elbúcsúzott, elment, ott hagyta hitvesét azok oltalmára, akik nem szerették, csodás erényéért, ő nagyságáért, akik irigyelték. Előbb irigyelték, aztán meggyűlölték.
Palotája többé nem volt már otthona, lépteit őrizték, ajtaját elzárták, s könyörületesnek lenni nem volt szabad. Sőt annyira terjedt gonosz indulatok, hogy midőn hallották, hogy Lajos gróf többé vissza sohasem tér, mert harcban elesett: elűzték várából a magyar királylányt.
Bíborban született, koronás királynak gyermeke volt, fényben élt, s eljött kincsekkel tetézve – és mostan viskóba költözött, keze munkájával szerezte kenyerét.
Eszébe nem jutott, hogy panaszkodjék. Hívságos földi jó az nem kecsegtette, sőt most is megosztá sovány falatját az ínségsújtottakkal. Tél fagyát szenvedte, eső őt megverte, hő nap megperzselte és soha egy percig arra nem gondolt, hogy hírt adjon apjának, a magyar királynak nyomorú sorsáról. Nem jutott eszébe, hogy hazamenjen, ha koldus-rongyosan is, s felváltsa rongymezét királyi bíborral.
Ott tartóztatta őt a szegények raja, kik belé helyezték minden bizalmukat, kunyhója ajtaján, kik kopogtattak, csodatevő keze érintésétől is, akik meggyógyultak. Család volt ez a sok ínséges, nyomorék, s ő e családnak volt földi édesanyja…
Ezért nem ment haza királyi apjához.
Híre terjedt lassan, s a hír szárnya vitte Erzsébet csodáit, szerencsétlen sorsát. Elvitte apjához, a király-udvarba:
- Endre király, míg te dúskálsz földi jóban, s fiaid, lányaid hírből sem ismerik az ínség kenyerét, - gondolj Erzsébetre, legkisebb lányodra, kit idegen földre küldtél zsenge korban, hogy lenne hitvese thüringi Lajosnak, gondolj leányodra, szerencsétlen apa: utolsó cseléded éle nem cserélne, mert viskóban lakik, éjjeli varrástól elveszett ereje csoda szép szemének, koldusnál koldusabb a magyar királylány.
Endre király szíve megrendül e hírre. Fényes követséget megterhel kincsekkel, patyolat-ruhával, végbársonyt, gyöngyöket, aranyos hintót küld édes leányának, s hívja haza szépen.
Követek érkeznek abba a kis faluba, hol éldegélt a hajdani királylány. Akkor is úgy lelték, hogy font-fonogatott, sovány volt az arca, nehéz, sok munklától megtört szeme fénye.
Bizony, amint látták őt a magyar urak, merő szánalomtól elállott a szavuk; haragtól az arcuk, meg a szégyentől is vérvörösre lobbant.
- Jere haza – mondák –, jere haza velünk szegény királyleány! Ha apád megtudja, hogy mi lett belőled, egy bú lesz énki az élete, s lelkének nyugodalma elvész. Vesd le magadról a koldusoknak rongyát, s íme öltsd fel azt, mit apád küldött nééked. Palotában lakjál amint hajdanánban, szolgák lessék, amit szemed-szájad kíván. Gonosz idegenek téged megaláztak, jere velünk haza. Magyarország téged újra felmagasztal.
Erzsébet szelíden mosolygott s rázta tagadólag fejét:
- Köszönöm jóságát királyi atyámnak, engedelmes lánya volnék, amint voltam, ha nagyobb Urat nem kellene szolgálnom: én Üdvözítőmet. Ne is sajnáljatok, apám se sajánljon, hanem hagyjon itt a szgényeim között.Ez a munka tetsző az én Jézusomnak, megkezdem, s bevégzem, amíg erőm bírja Isten jóvoltából. Soha ilyen boldog nem voltam, sem akkor, mikor apám mellett palotában éltem, sem amikor férjem oldalán a várban úr–asszonynak hívtak. Ne is akarjatok szóval fáradozni, én itten maradok, míg az Úr elszólít… Menjetek békével szép hazámba vissza, s vigasztaljátok meg sezgény, ősz apámat.
Ezt mondta Erzsébet és emellett maradt.
*
Sokáig nem tartott földi vándorlása. Magához szólítá az Úrnak irgalma, s csodatevő keze hirdette aztán is, hogy magyarországi szent Erzsébet néki milyen kedves vala.
A marburgi templom sírboltjába tették földi maradványát örök nyugalomba.
Bénák, vakok, sánták, testi kórságban elzarándokoltak Erzsébet sírjához századok múltán is. Erős hittel mentek – ép testtel távoztak.
Szent Erzsébet sírja a marburgi székesegyházban
Gaal Mózes
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 8. szám, 1899. nov. 19.
Zempléni Árpád (1865-1919): Tóparton
Ringó hullámok tükörében
A napnak képe ing, rezeg,
A lombos ágat mintha ráznák
Parányi kis tündérkezek.
Aranyhalak csapatja űzi
A lombon áttört sugarat.
Majd tánczra kelnek ott körötte
Keringve a felszín alatt.
Dalos madár az ág hegyéről
Kedvét találva nézi ezt.
Hunyorgat kis sötét szemével
s a tánczhoz ő fütyölni kezd.
Ne volna szívem összetörve,
Ilyen nehéz, borús, kihalt,
Én zengeném játékotokhoz
A víg, bohókás, játszi dalt.
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 7. szám, 1899. nov. 12.
2026. okt. 26.
Kozma Andor (1861-1933): A régi diákok nevében
(Lehr Alberthez, 1899. október 22.)
Im, itt vagyunk újra a régi hajlékban,
A hol a számunkra annyi szép emlék van.
Mert mi dércsípet fők, kiket ma itt láttok,
Mi is itt voltunkám egykor víg diákok.
Rég volt.. Mennyi éve? Már nem is számlálom.
Tíz, húsz, vagy még több is – elmult, mint egy álom.
Életiskolánkat járjuk küzdve, törve,
De ma egy nagy érzés visszahítt e körbe.
Gyökeres mély érzés – innen vittük azt ki -
Melyet a szivekből sok év se szakaszt ki,
Melyet csak növeszt az itélő okosság:
A hű oktatóhoz hű háladatosság.
Ez hítt – s iskolánkba, íme, visszajöttünk,
Diák barátságot újra megkötöttünk -
s ifjult sorba most mi vének is beállunk,
a tiszteletedre, régi bölcs tanárunk!
Mi a szép legszebbje s legjava a jónak,
Mestere te voltál itt a magyar szónak.
Nagy tudásu mester, híres névre nézve,
Ihletett apostol lelki hévre nézve!
A mit te szolgáltál, nem egy tan, - egy ügy volt.
A leczke te néked csak dicső ürügy volt,
Oktatásid messze czélokig vezettek:
Lelkéig az ősi, nagy magyar nemzetnek.
Tanítád: élő tűz mi a hideg elvben,
Hogy egy tiszta nemzet él a tiszta nyelvben.
A mit mond leírott vagy hangzó szavával,
S a hogy mondja – mindaz belsejére rávall.
Nemcsak elménk dúsabb, hőbb lett szűnk verése,
Attól, mit beléje oktatásod vése.
S a tökéletes nyelv példáját keresve,
Bizton mutattál a legtökéletesbre.
Arany János: ez volt módszered alapja,
S a ki erre épít, házát szirtre rakja.
Magyar szentírás e legmagyarabb költő,
Te vallád – és vallja még sok emberöltő.
Állottál vizének mélységei felett,
S megfogtad kezünket s ott lehettünk veled.
S biztatva, mutatva segítél odáig,
Hogy mi is megláttuk felséges csodáit.
Légy érette áldott!.. S mit adjunk mi néked
Érdemedhez illőbb, kedvesebb emléket?
Itt e faragott kép lelked ismerőse:
Ím, Arany és Toldi, az ő ifju hőse.
Vedd e kis emléket nagy hálánk jeléül,
Mely a sziveinkben soha el nem évül!
S napi fáradástól csöndben elvonulva,
Boldogan tekints rá még sok idő mulva.
Forrás: Tanulók Lapja 7. év. 5. szám, 1899. okt. 29.
Pierre-Jean de Béranger (1780-1857): A fecske
Mór földön elhagyottan, árván,
Egy bús, fogoly vitéz eped.
És felsóhajt: „Itt vagy, madárkám!
Láthatlak újra tégedet!
Te vagy reményem, drága fecske
E zord, kietlen földeken:
Óh, mondd nekem, hazámból jössz-e?
Szülőhazámról szólj nekem.
Már három éve kérlek egyre,
Hogy mondj a völgyről hirt nekem,
A hol rózsás jövőbe vetve
Bizalmamat, telt életem.
Láttad a völgyben csörgedezni
Kis patakunkat csendesen?
Láttad kéményünk’ füstölögni?
E drága völgyről szólj nekem.
E völgyben egy kis házikó van…
Ottan lakott szülő-anyám…
Ottan epedt nagy bánatában
Szegény fogoly fia után…
Ott várt reám, Ott várt hiában…
Láthattad sírni éjeken,
S szivét szakadni bánatában…
Édes anyámról szólj nekem.
Ford.: Détsy István
Forrás: Tanulók Lapja 7. év. 5. szám, 1899. okt. 29.
Petőfi „Apostol”-a
„Mi czélja a világnak?
Boldogság! S erre eszköz?
A szabadság!”
Mint Aranynak, legnagyobb epikusunknak vannak remek lírai költeményei: azonképpen legnagyobb lírikusunknak, Petőfinek, vannak lángész-teremtette epikai művei, melyek ugyan nem állanak oly tisztán az objektivitás kiemelkedő oszlopán, mint az Aranyéi, - mert az alanyi költőt mások sorsának festésénél is elragadja heve, tüze s kifakadásokat vegyít az epika nyugodt hangulatába; tekervényes, merész kanyarodású mezsgyéket vág az epika széles, egyes országútjába, - de azért látszik rajta a géniusz keze vonása. Petőfinél az említett eltéréseket csodálni sem lehet. Az, ki lírai költeményeinek minden sorába lángoló hazaszeretetet, szilaj vagy epekedő szenvedélyt öntött: hogy állhassa meg egy hosszabbra nyúló művénél, hogy bele ne kiáltson természetes hangján a rá nézve szokatlan, neki meg nem felelő, nyugodt folyású cselekmény tágasságába! De talán még jobb is ez így. Talán szokatlan volna Petőfit, az örökifjú Petőfit szenvedélytelen, meggondoló férfiúnak látni, aki nyugodt méltósággal beszél a köréje gyűlt izgékony ifjúságnak! Nem, nem így ismerjük őt! Az „Apostol” is lírai elemmel bőségesen vegyült elbeszélő költemény, élnék, erős vonásokkal festve minden sora: nagy melodráma az egész, melyhez zene sem kell, gyönyörű harmóniát zeng hozzá az érzelmek tárogatója! Magának a költőnek lelke vezeti a fonalat, mely a tarka események sorozatát megragadó összevisszaságban köti össze.
Az „Apostol” 1848-ban keletkezett az ország szívében. Volt már akkor a levegőben valami, ami azt súgta a népét eszmék diadalára vezető költőnek, hogy ha apostola lett egy népnek életében, apostoli halállal, mártirsággal kell megpecsételnie új korszakot teremtő működését. Ez a sejtelem ragadta meg, ez adta kezébe a tollat, hogy lefesse egy boldogtalan nép még boldogtalanabb apostolát… Szilveszter nem más, mint Petőfi Sándor.
A költő olyan híven, leplezetlenül s megragadóan rajzolja a nyomort, hogy a dúsgazdag is, mikor olvassa, azt gondolja: elvesztette minden vagyonát, koldusszegény; - az alacsony sorsúak pedig abban az édes megelégedésben ringatóznak, hogy mégsem ők a legboldogtalanabbak!
Szilveszter, a költemény hőse, az apostol: a bűn, a nyomor gyermeke. Téli éjszakán ismeretlen nő lopja be egy kocsiba a még pólyás csecsemőt. A kocsis leteszi egy lebuj küszöbére, istenre bízván sorsát. Egy részeg tolvaj belebotlik, hazaviszi, orgazdaasszonyával felnevelteti s mivel esztendő utolsó napján találta: Szilveszternek nevezi. A kisgyerek aztán lop a vén tolvaj számára, mígnem egyszer „felmagasztalják” a mestert. Az „árván” maradt fiút a nevelőasszony szárnyára bocsátja. Kóborlása közben valami vén szipirtyó csalja magához, s koldultat magának vele. E nyomorúságos tengődésből egy nagyságos úr rántja ki, aki inasul fogadja „nagyságos gyermeke” mellé. A fiú már meglett, 16 éves; nem született arra, hogy más talpát nyalogassa, azért is, mikor szolgalétét éreztetik vele, otthagyja a nagyságos úrfit s elbujdokol; de nem szegényen indul már útra, van tudománya, amit az úrfi helyett tanult s van pénze, amit az úrfi derék nevelője adott neki útravalóul. – Tanult tovább és kitűnt társai közt, „mint csillagok között a hold”. De az iskolából is kimarta az őt meg nem értő, kaján emberi irigység. Az állás nélküli, nagy tudományú ifjút fényes polcokra hívják, ahol ugyancsak szolga maradna, de néki is szolgálnának ezren meg ezeren. De ő azt mondta: „Nem ismerek nálam kisebbet, nem ismerek nálam nagyobbat”, és ment a nép közé, lett annak ügyvivője, vezére. Hanem az ingatag nép is lerázta válláról, elűzte s csak egy szende lélek követte útjain, mint vándort a reá boruló ég. Ez az ideális lelkű, gazdag leány odahagyta őszi házát, s lett a szegény ifjúnak szegényen is boldog hitvese. S ott a nagyváros szűk padlásszobájában érlelte világra szóló eszméit a népek apostola, míg két éhező gyermeke közül a kisebbiket elragadja az éhhalál. De néki nem szabad sokáig sírnia. Gondolatai agyában nem halhatnak el, ír – csodás eszméket hirdető igéket, miket a cenzor remek-bolond munkának mond, - s kiadni persze nem lehet. De ő nem nyugszik; titkos nyomdával nyomattatja ki. Millió éhes szem falja betűit. – A szerző lázító! Elfogják s börtönbe dobják a szabadságot imádó ifjút. Mit érezhet börtönében?!! … A határtalan elkeseredés csak átkokat űz ajkaira, átkozza a népek fejedelmét, átkozza az emberiség fejét. – Azután őt is csak megtöri a hallgatás, a sötétség. Tíz év múltán szabad lesz, de ekkorára már családja kihalt, s ő megőszült fürtökkel, de ifjú lélekkel lép fel újra a köztérre, hogy ha már ő szabad, szabad legyen „a nemzet, a haza”. S ekkor látja, hogy a világ tíz év óta tízszerte mélyebbre süllyedt. Tenni akar. A népétől istenített királyra rálő, de nem találja. Elfogják, vérpadra viszik, fejét veszik a sokat szenvedett testét az akasztófa alá temetik nyugodni.
Milyen sötét kép!
Ám ha a apostol elesett is, az eszme feltámadt utána s az utókor hirdette szent igéit; kereste nagy mesterének holt porait. „De hol lelik meg? Rég elhamvadtak a bitófa mellett.” – Az eszme diadalra jutása. Az elbukott apostol örök érdeme. És ez megnyugtató.
A cselekmény egyes mozzanatai, amint az elmondottakból is érezhető, szélgyorsan következnek egymás után; de a költeményben nem ilyen sorrendben, int itt. A költő egyenesen a Szilveszter családjának nyomorát mutatja be bevezetés gyanánt, ami hatással van az olvasóra, de zavarja a fejlődő esemény következetes sorrendjét. A költemény XX. szakaszra oszlik s amit a IV. első szakaszban megkezdett, azt a XV-ben folytatja. Tehát tíz fejezetben mondja el az apostol gyermekkorát, általában múltját, s ugyancsak tízben a jelent, az előttünk lefolyó szerelését, aminek pedig már nagyobb tért kellene foglalnia. Érezhető az aránytalanság.
S éppen ez az aránytalanul terjedelmes, gyermekkori élményeket bőven festő rész vonja maga után a költemény legszembeszökőbb hibáját, amit majd alább, a személyek jellemzésénél mondunk el.
A tulajdonképpeni cselekményben – mely az apostol férfikorát, a közügyek terén való munkálkodását tárgyalja, egyes-egyedül egy személy szerepel: maga Szilveszter. A költemény másik felét, amely csak háttere a tulajdonképpeninek, népesítik aztán kisebb-nagyobb fontosságú személyek.
Lássuk tehát először magát az apostolt.
Aki általában ismeri Petőfi jellemét s el tudja képzelni azt igazi mivoltában, a rajongó, szabadságszerető népvezetőt, népapostolt: az maga előtt látja Szilvesztert. Ő az, Petőfi Sándor Még csak a név megválasztásában is milyen érdekesen járt el a költő. Ugyanis ő mindig azt szerette hinni, hogy 1822. december 31-én született, tehát esztendő utolsó napján s itt szövi össze a maga születését az apostol születésével. Szilvesztert is az év utolsó napján tették ki, nem lehetett több a körülményeknél fogva 1-2 naposnál; s különben is az ő élete onnan számítódik. Év utolsó napján, Szilveszter éjszakáján találták, tehát Szilveszter lett a neve. Itt is magára enged következtetni Petőfi. Hát még a jellemzésénél! Hogy egy kissé drasztikus, de találó népies kifejezést használják, mondhatom szájából köpte ki Petőfi. A sokat sanyargatott, szabad gondolkozású, magát megalázni nem tudó gyermek ifjú s a népszabadságért rajongó, a zsarnok fejedelmeket átkozó, földre tipró férfiú, s a rendíthetetlen ember, ki istenével is perbe száll: ki volna más, mint „a haragos Petőfi”?!
Vizsgáljuk az elmondott jellemsajátságokat egyenként.
Kicsiny gyermekkorától kezdve sokat, sokat szenvedett a szegény Szilveszter. Mikor még öntudata aludt s csak gyermeki ösztöne sugallta, hogy engedelmeskedjék annak, aki betevő falatját nagy ritkán megadja: még akkor lopott, mert lopnia kellett, még akkor koldult, mert azt parancsolták! Mit tehetne ez ellen egy 4-5 éves gyermek, akármily független gondolkozású férfi váljék is belőle?! Hanem mikor már kezdett eszmélni, érzett valamit magában, ösztönözte valami névtelen vágy: már akkor egészen másképpen cselekszik. Mikor a vén koldusasszonyt szolgálja s mogorva nagyságos úr hívja fia mellé, a 6 éves fiú jelentős ponton áll: választani kell a két pártját fogni akaró között. Más, hasonló viszonyok közt felcseperedett gyerkőc talán elment volna az úrral, de megszeppenve a rendes, komoly élettől: ott hagyta volna esze nélkül, csak valami lopott tárgyat hozott volna el tőle emlék gyanánt. Ám Szilveszter választott, öntudatosan, szabadon, - választotta a mogorva urat, mert gondolta, ott talán már nem kell – koldulni! Igen, csírájában volt már szabad büszkesége. Meg aztán megutálhatta azt az istentelen életmódot, aminek eddig részese volt. Tisztább légkörbe vágyott – 6 éves gyermekésszel! Mindenesetre szép, finom vonás. Ezután, természetesen, éveivel együtt nőtt szabad gondolkozása, független, korlátot nem tűrő akarata. A nagyságos úrfi, aki alatt szolgált, sokszor testileg is megbántotta. És Szilveszter tűrte, ott maradt. Mi tartotta vissza? – A tanulás! Újabb nemes vonás. Érezte már szükségét a tudásnak, tanulni akart. Tanult is; - „előbb tudá az írást, olvasást, mint a nagyságos úrfi.” pedig hát senki a világon nem mondta néki, hogy tanuljon.
Tizenhat éves korában így gondolkozik:
„Mi jognál fogva vernek engem itten?
Mi jobban bánt embert az ember?
Különbnek alkotá az Isten
Az egyik embert, mint a másikat?
Igazságosnak hirdetik az Istent,
Ha igazságos, úgy azt nem tehette! - -
- Dolgoztathatnak, erre vagy joguk,
De a verésre nincs,
Még egyszer fognak csak megütni,
De többször, istenemre, nem!”
Előttünk áll a dacos ifjú, aki meg is teszi, amit egyszer kiereszt a száján. Mert
„… első alkalommal
Midőn az úrfi rá kezét emelte,
Ekkép kiálta föl:
„Megálljon ön!
Ne bántson többet, mert úgy visszavágom,
Hogy megsiratja holta napjáig!”
Milyen jól esik ezt hallanunk! – Úgy beszél a gőgös úrficskával, mint aki tudja, hogy szellemi tekintetben annyira áll tőle, int az ég a földtől; s mikor az szemébe vágja, hogy „lázadó gazember!” – milyen büszkeséggel mondja:
„… ha lázadás az,
Midőn az ember érzi és kimondja,
Hogy ő is ember, mint akárki más,
Úgy büszkén mondom. Lázadó vagyok!”
E szavakkal jegezte el magát a mártírhalál menyasszonyának. Ettől kezdve már sejti a célt s keres az utat-módot, melyen oda minél előbb eljuthasson. S hogy röppen ajkairól egy áldó imádság, mikor legelőször szabadnak érezi magát:
„Isten!…
Sokszor hallottam és sokszor kimondtam,
De nem értettem nevedet.
An agy természet magyarázta meg
Hatalmad és jóságodat…”
A természetet annyira szerető Petőfi rokonvonása ez Szilveszterben.
Hanem most már nemcsak magát látja. Eddig a város eldugott, nyomorult utcáin kívül fogalma sem volt semmi másféle világról, most vakultan néz a tarka, zúgó világba! De csakhamar felnyílik a szeme és lát sokat, sokat. Kezdi érezni, hogy nemcsak ő áll ily egyedül, hogy „vannak nála szánandóbbak is”, s a költő mesteri öntudatossággal írja e pár sort róla:
„És fájt nagyon neki,
Hogy vannak nála szánandóbbak is.”
Milyen természetes s mégis milyen csodálatosan szép jellemvonások! Érezzük, tudjuk, hogy ennek így kell lennie, mégis olyan meglepő, megragadó. A 16 éves fiú már nem a maga bajával törődik, hanem a mások nyomorúságát siratja. Itt van a cél: boldoggá tenni a szenvedőket? – De hogyan? Ez még titok előtte. – S a célért való küzdelemben nemes önérzettel mondja reá irigykedő, őt bántalmazó tanulótársainak:
„Mit én tudok, higyjétek, annak
Más fogja venni hasznát.”
Ezek után a világtörténelmet (Petőfi bibliáját) veszi kézbe; olvassa, olvassa, „miként a hívő a koránt, mint a zsidó a bibliát” – és tanul belőle csodás, nagy dolgokat! Kezd előtte oszlani a homály, kezd kiválni az út, melyen haladnia kell. Mert mit tanult a világtörténelemből? Azt, hogy:
„A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék,
a föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
Amig megérik? - -
A szőlő a napsugaraktól érik.
Míg édes lett, hány napsugár
Lehelte rája élte melegét?
A földet is sugárok érlelik --
Az embereknek lelke!
Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,
Amely segíti a földet megérni.”
Tisztában van hivatásával, megértette lelke szavát. S a történelemből logikusan levonta, hogy mi úton-módon törekedjék célja felé?
„Mi célja a világnak?
Boldogság! – s erre eszköz? – a szabadság!
Szabadságért kell küzdenem!”
Most már megtalálta magasra vivő ösvényét is. A szabadságért kell küzdenie! Hiszen olyan édes az a szabadság! Ő tudja igazán, aki 16 esztendeig tengődött sötétségben, korlátok közt s aztán kijutott a szabadba! Hisz a szabadság a lélek tápláléka! Ha nem szívják az emberek a szabadság levegőjét: elsenyved lelkük! Ha lelkük nincs: nem emberek többé, hanem állatok, akik egymást falják föl. Adjunk hát lelki táplálékot az embereknek! Milyen magasztos cél! Ezért küzdött a költő is lángszavával, ostorozó haragjával. Hol is lehet ennél nemesebb, nagyobb, önzetlenebb és gyötrelmesebb célt találni? Most már Szilveszter útja kezdetén áll – meg kell tennie az első lépést.
Az első lépés! Haj be sok függ ettől! A jövendő alapja, reá rakja minden következendő cselekedetet. Ha ez gyenge: összetörik a ránehezedő nagy teher alatt s romba dől minden sikere, amit addig elért – s kezdheti újra! Vigyáznia kellett hát az első határozó lépés megtevésénél! Vigyázott is. Hívták gazdag hivatalra, ahol más dolga nem lett volna, mint ezreket nyúzni. Micsoda utálattal fordult el e szavak hallatára! Futott innen, menekült tisztább levegőjű ég alá; bekopogtatott a szegény népnél, melynek boldogságát, szabadságát lészen kivívandó. S tanította, jó útra vezette a népet. Hanem a „populus suspiciosus”, a mindig gyanakvó tömeg – hallgatva hazug, ámító szavakra – „feszítsd meg”-et kiáltott rá. Szilveszter megödöbbenve látja a fordulatot, de rögtön felvillan eszében a világtörténelem s azzal nyugtatja meg magát, hogy „a nép ilyen volt ezredév előtt is.” S aztán megsajnálva a lelki vakságban szenvedőket, így kiált fel:
„Ha eddig küzdtem érte, ezután
kettős erővel fogok küzdeni.”
E pár szó a legegyszerűbb ruhába öltöztetett acélkitartás, erély kifejezése: itt is mennyire eggyé olvad a költő hősével! A szeszélyes Petőfi is keresztülvitte, amit egyszer kimondott, ha tört-szakadt is. Szilveszternek is ez a jelszava: „Ha férfi vagy, légy férfi!”
Ez a szilárd kitartás, energia nyilatkozik benne akkor is, mikor már a családi boldogság karja ringatja; és ő a lelket is lebilincselő szerencséből így költi fel magát:
„Ébredj, ébredj, te nem magadnak,
Te másokért, születtél!”
De már nemcsak a célért való igyekezet, hanem a létért való küzdelem is hajtja munkára.
Családja van s ha ő nem izzadoz, nincs betévő falatjuk, pedig hátuk megett ott ólálkodik a fakó éhhalál…
Egyik kis gyermekélnek halála nem sújtja őt olyannyira, mint az anyát: ő nemcsak apa, hanem – apostol is! De mikor lázító könyveért elfogják, vasra verik; irgalomért esedezi, hogy hadd láthassa még egyszer – talán utoljára – szeretteit! Itt már az apai érés csalja ajakára a szavakat:
„Ne rajtam szánakozzatok,
De ő rajtok, hisz ők ártatlanok!”
Ez említett esdeklés után következő hosszú átkozódás nem szolgálhat az „Apostol” dicsőségére. E szavaival homályt ejt hótiszta jellemén – a költő, mert ezt is ő rikoltja oda, ő, a királyokat felaggatni oly igen akaró Petőfi. Nem más ez az átok, mint patetikus deklamáció, erős kifejezések, durva szidalmak halmaza. Egy olyan férfi, mint Szilveszter, aki bizton mondhatja magát a tettek emberének. Szóvirágos átkozódással nemigen fecsérli az időt, akármilyen helyzetbe jusson is. Hasonló hiábavalóságokat mondat el véle a költő börtönében is, mikor istennel szembeszáll s megátkozza, mint az emberi nemzet zsarnokát! Annyira kétségbeesik, hogy életét is megutálja s azt ordítja fékevesztett mániájában:
„Vedd vissza ezt az életet, a melyet
Mint alamizsnát dobtál le nekem,
Nekem nem kell ez alamizsna élet,
Elédbe vágom azt, hogy összetörjék,
Mint a haszontalan cserép!”
Hogy úgy mondjam, csupa „polypathia”. – Sőt a költő annyira viszi hősét a keservek tengerébe, hogy elvét, szentséges elvét is megtagadhatja vele! Mert ez az öt sor:
„Szerelmem istenasszonya:
Te egymagad voltál valóság!
A többi? Az emberiség, szabadság:
Ez mind üres szó, puszta áránd!”
Melyért bolondok küzdenek!”
olyan megtagadása hitének, amely tisztán mutatja, hogy az, aki így beszél, talán valósággal soha nem is lángolt fennen hirdetett elveiért! Márpedig Szilveszter, úgyszólván gyermekségétől fogva táplálta, érlelte agyában fenséges küldetésének eszméit; az ő ajakára nem illenek ezek a szavak!
Gyönyörű része a műnek a XVIII. szakasz. Ennek is megvan a maga oka. Mert itt a lírai elem lép előtérbe, Petőfi pedig lírikus, s így itt találja igazán otthonosan magát, a szenvedélytelen s mégis érzelemmel teljes szavak írásánál. Szépen jellemi itt Szilvesztert is, a börtönben töltött 10 év alatt megőszült, testben megtört apostolt. Szinte kedvessé válik a börtön párkányzatára szállott madárkával való beszéde. Annak dala szabadságot hirdet, annak megjelenése hozza a sejtelmes örömöt: hogy szabad lesz! S mikor csakugyan lepattannak testéről a bilincsek, milyen hozzáillő kérdéssel suttogja szent örömében:
„ -Én szabad vagyok…
Szabad tehát a nemzet, a haza?”
Az a hosszú tíz év nem ölhette el lelkében kitűzött eszméjének csíráit. Az a tíz év csak akadály volt pályafutásában, most túl van rajta: haladhat tovább, tovább…
Nincs is már messze a pálya vége, - hanem a cél, az még, ki tudja, hol?… Talán jobb lett volna a börtönben maradnia végig, hogy ne látná, amit látnia kell! Tízszeresen süllyedt a nép a bűnök kertjébe, tízszeresen nehéz munka várt arra, aki ki akarta belőle rántani.. Sírt benne a lélek, mikor mindezt látta. De még más is sebet ütött lelkén: szeretett családja nincs többé; a drága nő meghalt, egyetlen fiából ki tudja, hogy mi lett? Hanem ez mégsem fájt volna úgy neki, mint a másik… még azt hitte, hogy a gyászt, mit családja elpusztulása borított rá: leveszi róla eszméi testesülésének utolsó, de határtalan öröme. Csakhogy más volt a csillagokba írva…
Látva a nép elaljasodását, átlátta azt is, hogy már csak az utolsó, nagy eszköz van hátra „melytől egy nemzet, vagy talán a nagy világnak sorsa függ…” Mi volt ez a végső eszköz? – leütni a zsarnokság fejét: a királyt! Hogy aztán a nép szabadon lélegezhessék föl a lassan ölő nyomás alól, rátéve lábát a vérében fetrengő zsarnok nyakára. Hanem az történt, ami megtörténik százszor, ezerszer… nem félelemtől, hanem öregségtől reszkető keze eltéveszté a célt; a zsarnok élt tovább, s a nép – mely talán vállára vette volna, ha terve sikerül – most arcul köpte, megrúgta a letiport aggastyánt s mikor a vérpadon legördült feje, állatias megnyugvással ordítá: „Éljen a király!”
A nép megváltására küldött apostol elbukott, éppen mint a Megváltó. Nem értették meg; éretlen volt még a nép olyan magas, nagy gondolatok befogadására. Hanem mikor másik öltő támadott a régi helyén; megihlette az akkoriakat a nép porrá lett apostol szelleme; súgott fülükbe csodás szavakat – és akkor már megértették! Eljött az idők teljessége, a nép tenni akart, „s fölkelt – leverte rabbilincseit kezéről” Dicsőíték diadalmuk szent hevében azt, aki bölcsőjében ringatta ezeket a felnőtt, megizmosult gondolatokat, eszméket. Ez volt az apostol apoteózisa.
A Szilveszter jelleme tehát alapjában véve kerek egész és ideális. Másképpen nem is lehetett volna föllépetni. Ideális célnak ideális lélek az apostola. Csak két helyen ragadja el a költőt féktelen szenvedélye, mikor azt a király- és istenátkozást adja a tiszta lelkű apostol szájába. De ez mégsem annyira jelentős tévedés, hogy megbolygassa az egész ember jelelmét.
Most pedig vizsgáljuk a többi szereplőket.
Legközelebb áll az apostolhoz felesége, imádott hitvese. Nem nagy szerepet ád neki a költő; ideális lelkű, mint az ifjú, akiért szíve hevül; a gondviselés is arra szánta, hogy a szeretet rózsáival üdítse egy nép apostolának rögös, göröngyös útját. Hogy mily híven, önzetlenül szereti Szilvesztert, mutatják szavai, cselekedetei; gazdag, kényelmes apai kastélyát odahagyja (mint Szendrei Júlia), mert a szíve másfelé vonzza s ő vakon követi egészen a külvárosi padlásszobáig. Hív,gondozó anyja gyermekeinek; szülői szeretetét meghatóan festi a költő a XV. szakaszban.
Férje elfogatása után búbánatnak adja magát; lassanként elfonnyad, elsenyved, mint a dérütött virág. Ha volt valaha valami bűne; megszenvedett érte!
Megható a nagyobbik gyermek jellemzése, szavaiban. Az hűség oly szavakat csal ajkaira, melyek talán öntudatlanul születtek, de szüleinek szívébe mind egy-egy késszúrás.
Hogy eshetnek egy apának az ily szavak:
„- én óhajtom a halált, apám.
Kérlek, szerezz nekem koporsót,
Olyan fehéret, mint anyámnak arcza,
Vitess a temetőbe,
És tégy a föld alá…
A holtak olyan boldogok,
Mert nem éheznek ők!”
„Ki mondj ártatlannak a gyermeket?” – fakad ki a költő maga is. Milyen mély megfigyelés mutatkozik e néhány sorban! A gyermek beszédének hasonlatai környezetéből vannak véve; a koporsó színét is anyjának szép fehér arcához hasonlítja, mert hiszen azt látja maga körül olyan fehérnek, mint amilyen színű koporsót szeretne. S az egész gyermek-filozófia tükröződik vissza e két sorban.
„A holtak olyan boldogok,
Mert nem éheznek ők!"
Figyelemre méltó a nevelőnek Szilveszterhez intézett beszéde, mikor az ott hagyja a nyavalyás nagyságos úrfit, megmondván neki nyíltan az éles igazságot. A nevelő, utolérvén a bujdoklani indult fiút, ezeket mondja:
„Én szórul szóra érzem azt, amit te,
De soha nem mertem kimondani,
Féltem tőled s bámúltalak,
Midőn beszéltél,
Az Isten áldjon minden szavadért.”
Hány ilyen embert ismerünk, akik nem elég erősek arra, hogy az igazságot nyíltan szemébe vágják az önkényeskedőnek, de lelkükben érzik, tudják, hogy nem jól van ez így! Világosan látó ember, aki már észrevette a gyermekifjúban lappangó, leendő nagy férfiút; pénzt ad neki, hogy tanuljon tovább, mert istentelenség volna tehetségét parlagon hagynia.
A vén koldusasszony jellemzése páratlan a maga nemében. Ezen alak megrajzolásánál legjobban mutatkozik Petőfi éles, finoman megkülönböztető megfigyelése.
Pedig ezt a vén boszorkányt nem is viszi úgyszólván a cselekvés terére – nincs is rá szükség –, hanem ezt is szavaiban jellemzi a legkitűnőbb hűséggel. Csak abból a beszédéből említek egy részt, amit a nagyságos úr előtt sápogott el, mikor az magához vette a kis kolduló Szilvesztert.
„Nem fáj a szíved, te puruttya lélek,
Anyádat megtagadni,
Szülő anyádat? Hogy ki nem szakadt e
Szóval belőled a lép és tüdő
S a májad és a zúzád?
A földön nincs jobb nagyanya,
Mint én vagyok, s ő ily rossz unoka!
De már nincs messze az ítélet…
Saját tulajdon anyját
Tagadja meg a gyermek,
Édes szülőjét!”
Minden szava feje tetejére van állítva, mindent visszafelé kell érteni. Mintha a sátánt hallanók becsületességről, erényről prédikálni.
A részeg tolvajnak is szájából vette ki a szavakat a költő. Nem szükség jellemét fejtegetni, utolérhetetlenül jellemzi önmagát.
A nagyságos úrfiról ugyancsak megmondja Petőfi a magáét. Látszik, hogy a gyűlölet is közrejátszott ez alak megalkotásánál; de ez a gyűlölet nem kárhoztatandó, kivált lírai költőnél; vagy nem megérdemli-e a fényben, pompában élő s üres, buta fejű úrficska, hogy ilyen szavakat verjen fejéhez a költő:
„ - a nagyságos úrfi
Oly gazkölyök vala,
a milyenek rendesen a
Nagyságos úrfiak.”
Se több, se kevesebb. – Mintha csak látná az ember az örökké kötekedő, értelmetlen fickót, aki a mellé adott szegény inasnak, Szilveszternek
„Lábára lépett készakarva,
Aztán ellökte, hogy miért áll az útban?
Sarat kent rá s aztán nyakon veré,
Amért olyan tisztátalan,
Szemébe önté a vizet, s ha sírva
Fakadt rá: mazna fattynak nevezte.”
Holott nála nem volt nyavalyásabb a földön.
Kitűnőnek mondhatjuk a néptömeg elénkbe állítását nagy, de határozó vonásokban. Az a nép, „mely mohón nyelé a tiszta enyhítő italt”, amit az apostol nyújtott neki munkáiban, „hogy lelke megfrissült tőle”, az a nép meghunyászkodva szepegi a hatalom dörgő szavai után: „valóban, e könyv lázító, vallást és fölséget sért. A törvény szent és sérthetetlen!” Az ezer és ezer éves nép ez, mely „ma vállaira emel, holnap a porba ránt.”
A bérkocsis, a tolvaj szomszédasszonya, az uraság (kinek leánya lett a Szilveszter neje), a hazug pap, a kritikus és a börtönőr olyan jelentéktelen szereplők, hogy nem lehet velök bővebben foglalkozni.
Az „Apostol” nyelve olyan harmóniában áll magának a műnek hangulatával, a benne kifejezett érzelmekkel, mint a „Marseillaise” dallama a maga szövegével. Lágyan, olvadékonyan festi a szelíd érzelmeket, mennydörögve szórja az átkokat; ha valakit dicsér, magasztal: lelkesülünk érte, akit gyűlöl: mi is úgy gyűlöljük, mint halálos ellenségünket! Petőfi nyelve (stylus) olyan itt, mint egy folyó, amely a hegyek közt ifjan, tüzesen ugrál szikláról sziklára s aki forgatagába került; ellenállhatatlanul vonja magával; mikor pedig a síkságra ér: lassú, méltóságos folyásával viszi a rajtalévőt, s ilyenkor ott nem hagyná az ember a világért, úgy megszerette. Aki olvassa a XVII. és XVIII. szakaszt egymás után: gyönyörködhetik a szenvedélyek két szélsőségében; amott van a zenit, itt a nadir. Így tud játszani Petőfi a nyelvvel!
Hát a képeiről, hasonlatairól mit mondjunk?
Ebben legnagyobb Petőfi. Shakespeare tanulmánya nagyban meglátszik az „Apostol”-on. Mekkora erő, mekkora keresetlenség nyilatkozik meg ebben a hatalmas stílusban! Mikor a sötét, borzalmasnak tetsző éjszakát rajzolja, csak ennyit mond: „olyan fekete a világ, mint a kibérlett lelkiismeret”. Egyszerűségével megragadó ez: „Álomba sirdogálta magát az anya is.” Bámulatot kelt a következő ellentét:
„… ágaskodó bércek között,
Ahol mennydörgős a folyam zúgása,
S a mennydörgés ítéletnap rivalma…
Vagy ott a puszták rónaságán,
Hol némán ballag a csendes kis ér,
S hol a bogárdöngés a legnagyobb zaj…”
A káromlást mily találóan mondja „a lélek sará”-nak! Mily szemléltető e kép:
„… szeméből
a könyek úgy rohantak,
Mint csatatérről a vert hadsereg.”
De ki győzné mindezt felsorolni:
Azonban már a túlságba vivés látszik e hasonlatán:
„Forgatta égő szemeit, mint
A kovács a tüzes vasat.”
Megragadó, de inkább furcsa, mint bámulatos.
Az „Apostol”-nak talán abban rejlik fő hibája, hogy a költő külsőleg nem annyira apostolt, mint inkább egy sokat hányatott, nagylelkű embert mutatja be Szilvesztert szakaszok során, s a tulajdonképpeni cél a kicsinyes, emberi küzdelmek árjába fúl; a fő cél, mely az volna: miket tett, hogy küzdött hát a népért a megváltására jött apostol: csaknem dugába dől; egyedül az utólja felé lépteti fel a költő, mint a szabadság eszméit hirdető és a reakcióval kíméletlenül szembeszálló írót (igen helyesen!), majd később, öreg korában mint királygyilkost, vagy még csak merénylőt, mert bosszuló terve nem sikerült.
Az egész mű rímtelen jambikus sorokban van írva. Talán leggyakoribbak az 5 jambus lábból álló sorok. Különben pedig a hangulattal, a különböző érzelmekkel változik a sorok terjedelme; az erős átkozódásokat rövidebb, keményebb sorokba önti; a csendes szenvedélyek szélesebb mederben úsznak; a haragot röviden, szaggatottan, az ábrándozást sima, fennakadás nélküli szavakkal festi. Egyedül a már említett két átkozódás nem természetszerű, erőltetett, már terjedelménél fogva is; s aztán nagyon következetes benne a gondolatok egymáshoz ragasztása, ami egy félig őrjöngő ember beszédében nem tapasztalható.
Ennek kivételével az egész műben művészi összhangzásban áll a belső tartalom a külső alakkal.
Hangoztatják némelyek, hogy Petőfi e nagy munkáját Byron hatása alatt írta volna. (Amit az „Őrült”-re is ráfognak.) S talán – ha nem mondják is – azt gondolják ez alatt, hogy az „Apostol” nem egészen eredeti. Nagyon kockáztatott észrevétel, akárki találta is ki. Mikor Petőfi az „Apostol”-t teremtette: lelkében nem volt meg a szokogg nyugalom sem, a szokott rend sem, valami világfájdalmas áramlat ragadta magával egy darabig s ezalatt született az „Őrült” is. Tisztán önálló munka tehát, mint akármelyik szabadságdala!
Ám még ha Byron tanulmányozása keltette volna is benne azt az eszmét, hogy megírja egy Szilveszter-féle embernek az életét: lehetne-é azt mondanunk, hogy nem egészen eredeti? Hiszen kimutatható, hogy a lángészteremtette művek nagyobbára más lángészek munkájának behatása alatt keletkeztek! Hát ne mondjuk eredetinek „Bánk bán”-t, mert Katona „Otellót” is tarthatá szem előtt? Ne mondjuk eredetinek „Az ember tragédiájá”-t, mert születésekor már élt „Faust”? Plágiumnak mondjuk Arany balladáiban a lélekállapot rajzolásait,m ivel Shakespeare után ment? – Soha bizony! A lángész eredetisége éppen abban nyilván legjobban, hogy a hatásköre alól kimenekülve mindig öntudatosan teremti remek munkáját; s ha tíz lángeszű költő egy tárgyat dolgoz fel, minden bizonnyal olyan önálló a maga mivoltában mind a tíz, mint az imádságok közt a „Miatyánk”.
Az „Apostol”-hoz hasonló, véle egyöntetű munka nincs, melyről elmondhatnók, hogy húz a másikhoz. Eredeti felfogásában, eredeti jellemzésében, eredeti képeiben, gondolataiban, önálló a maga teljes egészében, minden engedmény nélkül.
S hogy mégis miért méltatják olyan kevés figyelemre a nagy esztétikusok. Megfoghatatlan. Talán az az oka, hogy az „Apostol”ért csak az tud lelkesülni, aki át van hatva attól az eszmétől, mely Szilveszter lépteit vezérli? Lehet. Mert az ifjúság bámulja ma is, csodálni fogja ezután is – Szilvesztert, aki, kivált ifjú korában, ideál képe a nagyratörő, nemes gondolkozású fiatalságnak. Petőfi is 25 éves korában írta, s bizonnyal nem 70 esztendős embernek írta! Nagy munka az „Apostol”; bámulható benne Petőfi, mint a népszabadságért fanatikusan lángoló hazafi, nagy jellemű férfiú, aki percig nem habozva százszor áldozatul dobja inkább életét, csak „szentséges elvei” ölthessenek testet akár a jelenben, akár a jövőben.
De ha az alapgondolatát nem tartanánk is oly nagynak: lehetetlen hidegen maradnunk a költemény erős, zamatos nyelvének olvasásakor, lehetetlen bámulat nélkül hagynunk a keresetlen, pillanat alatt termett s talpra esett hasonlatokat, lehetetlen nem éreznünk, hogy ragad magával a költő, aki szól egyszerűen, de tisztán „mint a puszták harangja”, lehetetlen nem csodálnunk azt a természetességet, melyre még árnyékát se vetheti a meserkéltség – s ha valaki mindezekért tud lelkesülni, lehetetlen, hogyki ne röppentse ajakán, hogy a „Apostol” remek munka! Igen, csodálatos, fenséges, mind az olyan tűzhányóból kilövellt izzó lávafolyam, melynek feladata volna évek hosszú során kihűlni, de amely azt mondja dacolva:
„nem változom!”
Oláh Gábor
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 1-5. szám, 1899. okt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)