Takáts Sándor (1860-1932): Magyar nagyasszonyok 1900. - III. Enyinghi Török Bálintné

„A keserves asszony”

    Írott emlékeink szerint Török Bálint korának legszebb férfija volt. Van levélírónk, aki Bálint úr szépségét a pogány istenekéhez  hasonlítja. Akad olyan is, aki második Herkulesnek mondja őt. Tinódi szerint „szebben termett embert sehol sem lelének”* (* Tinódi írja egy másik helyen: 

Terekek csudálják szépön termött voltát,
Mert régen hallották ő jó vitézi voltát.)

Még a krónikás Szerémi is írva hagyta reánk, hogy mikoron Bálint uram Budáról a szultán sátorába indult, a budai asszonyok és lányok könnyezve néztek utána, mert attól tartottak, hogy többé nem látják őt.
    Deli termetének, testi szépségének megfelelők voltak lelki tulajdonságai is* (* Schesaeus énekli róla:

„Eximias animidotes i corpore pulchro 
Herois, Turci mirantur ad usque stuporem.”

Egy másik író így jellemzi őt: „Fuit omnino et corporis et animi dotibus, quas virtus bellica et indomitus fervor comitabatur, insignis Valentinus; eoque ipso invisus Turcis”.

Bátor, rettenthetetlen vitéz, nyájas, leereszkedő, nyílt szívű férfiú volt. Valamennyi kortársa kiemeli eszességét, hazaszeretetét és hitvesi hűségét. Még ellenségei is azt írják róla, hogy a török ellen való harcmódot senki nála jobban nem ismerte. Mint a magyar könnyűháti lovasság egyik legkitűnőbb mestere s vezetője, számtalanszor bebizonyította, hogy a harcnak minden csínját-bínját érti. I. Ferdinánd királyt a tanácsosai arra kérték, hogy Roggendorff fővezér mellél őt helyezze; mert amit Roggendorff nem tud, az Török Bálintnak a kisujjában vagyon.
    Török Bálint nemcsak katonai vezetéséhez, de fegyelmezéséhez is kitűnően értett. Abban az időben az ő lovas seregénél különb nem volt az országban. Ötszáz magyar lovasáról Ursinus Velius írja, hogy „Mars lelke tündökölt mindegyikben”. És a katonák rajongtak vezérükért. Mert Török Bálit atyafiainak, testvéreinek nevezgeti katonáit, akik, mikor elbúcsúzott tőlük, könnyezve váltak meg tőle.* (*  Török Bálint maga is magasztalja katonáit. Az 1527. évben így írt ötszáz lovasáról: „Stipendium super 500 equitibus, quos iam habet promptos, bonos et strenuos viros” etc. (Bécsi állami levélt. Hung. Petitio Valentini Török.) Megvan búcsúzó levele is katonáihoz, mely meleg és szeretetteljes hangjával ma is meghatja az embert.) De nemcsak a katonái szerették őt. Kortársai írva hagyták nekünk, hogy török Bálint korának legnépszerűbb magyarja volt. S lehet-e valaki népszerű megfelelő kvalitás nélkül?
    Levelei, miket ő írt s miket hozzá intéztek, legnagyobbrészt a levéltárakban kopnak. Tehát igen kevesen tudják, mily hazaszerető szív, mily magyaros gondolkozás szólal meg azokban.* (* Pénzügyi Levélt. 18.557. fasc. Nachrichten aus den Feldlägern című gyűjteményében van egy levele, melyet Fels Lénárd fővezérnek írt, mikor ez őt átpártolásra akarta bírni. E szép levélben írja a többi közt e megkapó sorokat: „Admonet me, ut sim memor conservationis patriae meae, cui rei vestra quoque dom. Incumbit, quo hoc iserrimum regnum conservetur. Habeo gratiam dom. v. Facturus sum omnia quaecunque iubet et quo existimo pertinere ad rem patriae meae, committere enim honor meus non patitur, ut majestati reginali, dominae meae clementissimae et serenissimo filio suo in hac extrema orbitate dseim” etc. (1540. okt. 22. Buda.) Történetírásunk idáig jobbára csak a hibáival foglalkozott s készpénzül fogadta mindazt, amit Ferdinánd király krónikásai írtak róla. Hogy ezek János király leghatalmasabb hívéről jót nemigen mondanak, könnyen érthető dolog. Bizony-bizony ideje volna már, hogy a XVI. század e nagy magyarjáról hozzá méltó életrajz íródjék. Megkapó lesz ez minden tekintetben: valóságos szomorújáték, melynek hőse pusztulásában is nagynak mutatja magát. Nem a hibái miatt bűnhődött. Mint annyi sok jelesünknek, úgy Török Bálintnak romlását is az okozta, hogy olyan lóra ült, amelynek féksúlyát más keze igazgatta…
    A XVI.. század első évtizedeiben élte a megmagyarosodott Pemflinger-család virágzása időszakát. A család tagjai közül egyszerre három is jelentékeny szerepet játszik. Pemflinger Márk – kinek apja budai bíró volt – a szebeni királybírói tisztet viselte s emellett jeles lovastiszt volt, aki igen nagyra tartotta a magyar huszárságot. Jó maga is rendesen 200 huszárral szállt táborba.* (* Bécsi állami levélt. Hung. 1526. márc. 17-én Kassáról írja Márk úr Pemflinger Sebestyénnek, hogy Bánffy Boldizsárnak 125, neki pedig 200 huszárja van.) Mikor 1532-ben a német császár és I. Ferdinánd király nagy hadat toboroztak, Pemflinger Márk panaszos hangos írta volt Maylád Istvánnak, hogy mindenféle nemzetet fogadtak, de a magyar huszárok fogadását elhanyagolták.* (* Orsz. Levélt. Nádasdy level. 1532. július 9. Pozsony. („Saltem in conducendis Hungaris husaronibus negligentis committitur et hoc culpa nostrorum.”) Maga Pemflinger Márk még 1536-ban is kétszáz magyar huszár élén állott Kassán.* (* Bécsi állami levélt. Pemflinger Márk és Abaffy Miklós levele a királyhoz.) Ő azon kevesek közé tartozott, akik állandóan a magyar huszároknak nagyobb számmal való tartását sürgették.* (* U. o. 1532. május 23-án arra kérte a királyt, hogy pénzt hozzon az országba „Nam – írja – majestas vestra paratas gentes non habet, neque husarones, eque nasadistas, ad quorum conductionem nulla pecunia adest.” Július hó 4-én kelt levelében ismét huszárok fogadását sürgeti; mert nélkülük hadakozni nemigen lehet („sine quibus expeditio futura fieri nequit”).
    A második Pemflinger, akit Istvánnak hívtak, I. Ferdinánd nagy befolyású hadbiztosa volt. Buda elfoglalása után a király őt nevezte ki budai udvarbírónak. Az 1531. júli 21-től fogva pedig a magyar kamara elnöki tisztjét viselte.* (* Közös pénz. Levélt. 15.437. fasc. Instructiones 1509-1529. Itt van Pemflinger István budai provisor és Kriegsverewalter utasítása 1529. június 24. Ferdinánd király 1531. július 21-én nevezte ki őt a magyar kamara praefectusának. (Utasítása ugyanitt van.)) Mint ilyen bárói rangot kapott és 1537. május 21-én halt meg Pozsonyban. Felesége Fáncsy Borbála volt, aki később Balassa Zsigmond feleséget lett.* (* Bécsi áll. Levélt. Hung. A magyar tanácsosok írják őfelségének, hogy május 21-én halt meg Pemflinger István s még június 5-én sem volt eltemetve. Megrémült felesége egyik emberét rokonához: Rajky János küldé, akit a pozsonyi gróf ezelőtt öt nappal Enyinghi Török Bálintnál látott.)
    A harmadik Pemflinger (Sebestyén) szintén katonáskodott. Ő is buzgó híve volt Ferdinánd királynak. Mint Diósgyőr várának kapitánya, e gyönyörű várba élte napjait hűséges feleségével és gyermekeivel.
    Végül meg egy János nevű Pemflinger is szerepel, kinek Nagyszebenben tizenkét halastava és gyönyörű kertje volt.* (* „Extra civitatis oenia habet piscinas duodecem, hortum deinde amoenissimum.” 1543.)
    Az 1536. évben Diósgyőr várának v… udvarbírája jelentette Bécsbe, hogy Pemflinger Sebestyén, Diósgyőr ura május hó 3-án meghalt. A vár nagy veszedelemben forog – írja az udvarbíró –, mert János vajda seregei könnyen elfoglalhatják. Úgy a várról, mint Pemflinger árváiról gondoskodni kell.* (* U. o. Kristof Erpauer Uterburggraf zu Diósgyőr zu Hungar, 1536. május 7. őfelségéhez.)
    Fáncsy Borbála valamivel későbben János lundeni püspökhöz levelet intézett, melyben kijelenté, hogy ő Ferdinánd híve marad s kérte, hogy Diósgyőrt hagyják a kezén.* (* U. o. 1537. július 20. Barbara Fáncsy relieta St. Pemflinger ex Diósgyőr. („Credo, quod sua regia maj. De fidelitate domini ac mariti mei ac Sebastiani Pemflinger, duorum videlicet fratrum servitiorum recordetur expensarumque imsorum.” Kéri, eszközölné ki őfelségénél, hogy Diósgyőr élte fogytáig ezén maradhasson.)
    Mind a három Pemflinger sűrűn levelezett Ferdinánd királlyal s mind a három jelentékeny szolgálatokat tett uralkodójának. Sebestyén és Márk még II. Lajos király özvegyével is több levelet váltott. Márknak Kata nevű lánya a királyi udvarban is gyakran megfordult. Sőt – mint az egykorúak említik – udvarhölgy is volt egy ideig Mária királyné mellett. Hol ismerkedett meg Török Bálinttal, nem tudjuk. Még az idő sem biztos, mikor vette őt nőül Bálint úr.* (* Szerémi szerint II. Lajos király uralkodása alatt történt a házasság.) Az bizonyos, hogy országos esemény volt, mikor a legszebb, legdaliásabb és legnépszerűbb ember a „királyi hölgyet’” oltárhoz vezette. És a házasságuk szerencsés és boldog volt. Pemflinger Kata oly lelki tulajdonságokat őrzött a szívében, melyek mindenkorra biztosították a családi boldogságot. Mélyen érző, gyöngéd és hívséges feleség volt ő, aki a hitvesi hűséget és szeretetet a koporsójáig vitte. Férjét tartá „egyetlen egy lelke életének”; érte minden áldozatra kélsz volt. Tudjuk, hogy Török Bálint állandóan hadakozott, élete tehát mindig kockán forgott. Ferdinánd király hívei kétszer is intéztek ellene gyilkossági kísérletet. S a török meg állandóan fente rá a fogát. Felesége tudta, érezte a férjét környező veszedelmeket s ha távol volt, a szegény asszony lelkére sötét bánat nehezedett. Remegett és aggódott. Ki tudná megmondani, hány álma szakadt félbe miatta? Ki számlálhatná meg, lelket szorító gyötrelmében hányszor külde férje után, hogy hírt halljon arról, aki neki minden java, gyönyörűsége és védelme volt?
    A borúra azonban derű következett. Mikor az idő hidegre fordult s hóharmat borítá a növényeket, Török Bálint visszatért a családi tűzhelyéhez. Majd mindig győztesen és zsákmánnyal terhelten érezett haza. Volt aztán öröm otthon A lantosok, hegedősök és énekmondók zaja verte föl a még nemrégen csendes házat. Tinódi Sebestyén – a magyar lantosok fejedelme – Török Bálint szolgálatában állvány, szintén ott pöngette lantját s ott mondogatta vitézi verseit.
    Mivel férj és feleség nagy patrónusai voltak a magyar versszerzőknek és íróknak, Tinódin kívül több más író is otthont talált Török Bálint házában. Ott nevelkedett s állandóan a család alkalmazottja volt Martonfalvai Imre deák, a jeles tollú író, akinek ránk maradt levelei és naplója hirdeti, milyen buzgó humanista volt. Ugyancsak Török Bálinték kenyerén élt a jeles Földvári Bálint deák, Szabadkai Kis Ambrus, verebélyi Fülöp, Deregdy Pál, Veres Lőrinc stb. Ezek közül Földvári Bálint volt Török Bálintné asszonyom titkos deákja (titkára).
    De nemcsak az írókat látták szívesen Török Bálintéknál. Megfordultak ott az új hit apostolai is. A nagy hírű Melius Juhász Pétert meleg barátság fűzte Bálint úrhoz. Lehet, hogy az ő tanítása nyerte meg őt Kalvin vallásának. Felesége: Kata asszony, még férje előtt a luteránus valláshoz szított. Valószínű, hogy ő az új hitet már Mária királyné környezetében felvette. Szerémi luteránus oroszlánnak nevezi őt.* (* „Et Valentinus spopondit et copulavit eam latrunculam, quae demum erat leona Lutteriana et post captum suum Valentini praedicti in Debreczen mortua erat et ibi sepulta est apud monachos.” (100. oldal.))
    Férj és feleség az új hitnek lelkes hívei lévén, Somogyban és Baranyában nagy buzgósággal terjesztgették Kalvin vallását. A siker e téren azért volt nagy, mert Török Bálint és neje példás családi életükkel sok embert vonzottak magukhoz. Ott Somogyvárott, Szigligeten és Csurgón nagyon kedvelt és népszerű alak volt Török Bálint, „kinek ékes vala háza jó feleségével és két szép gyermekével.” Ott töltötték legboldogabb napjaikat. Ott futkostak gyermekeik Kata asszonynak méltán elhíresedett kertjeiben.
    Sajnos, Isten Török Bálintnak nem adá megérnie azt az időt, melyben derék fiai felnőttében gyönyörködhetett volna.* (* Talán nem véletlen műve, hogy Török Bálintnak János királyhoz pártolása a három Pemflinger halálával egybe esik. Ez a három Pemflinger Ferdinándnak lelke híve volt s míg éltek, Török Bálint is velük tartott.) Az 1541. évben Bálint úr – mint tudjuk – Budát védelmezte. Megérkezvén Pestre a nagy török sereg, az urak alámentek a szultán sátorába. Bálint úr, mintha csak sejtette volna, mi fog történni, nem akart Buda várából mozdulni. Kijelenté, hogy ő védelmezi akarja a várost a török ellenében. Fráter György és másik rábeszéléseinek azonban mégis engedett s ő is a szultán elé járult. Többé aztán nem is tért vissza. A szultán Konstantinápolyba vitette és eleinte a Héttoronyban, később az egyik konstantinápolyi házban őriztette őt. Abban az időben oly szél lengedezett felőle, hogy Fráter Györgynek köszönheti a fogságát. E nagy diplomata ugyanis tartott Török Bálinttól, aki tekintélye és népszerűsége mellett János király fiának is egyik gyámja volt.
    Nagy és állandó fájdalma csak nagy lélekben verhet fészket. A sírig tartó hitvesi hűség sem lakozhatik köznapi lélekben. Pemflinger Kata asszony igazában csak most mutatta ki lelke nagyságát, most, amikor virágjában társától megfosztva, nem talált orvosságot sebesült szívére. A saját leveleiből, meg kortársainak feljegyzéseiből tudjuk, hogy ránézve a halálnál is keservesebb csapás volt férjének elvesztése. Mikor az első hírt vette férje elhurcolásáról, majd kettéhasadt a a szíve. A mellette lévő Tinódi a szemével látottakat írta le, mikor imigyen zengte szomorú énekét.

    Fohászkodik vala és igen sir valamivel
Jó Török Bálintné, hogy hirt nem hall vala;
Mert ő vitéz urát igen félti vala,
Hogy az török hiti végrte meg ne csalja,

 Egy levelet néki ha megmutatának
Hogy fogsága volna ő vitéz uranak:
Erő szakaszkodik kezének, lábának,
Földhöz üté magát, ott sokan sirának.

Csudaképpen töri, fárasztja ő magát,
Sirva ápolgatja futosó két fiát,
Oly igen kesergi urának fogságát
És az kélt fiával az nagy árvaságát.

Igyen éjjel-nappal hallják kesergését,
Immár nem állitja világban élését,
Hallja meg az Isten az ő könyörgését,
Hogy hamar láthassa ura megjövését.

    Tinódi e soraival megegyezik mindaz, amit a hű Martonfalvai Imre deák jegyzett fel bánatos úrnőjéről. E hívséges szolga naplójában állandóan csak keserves asszony-nak nevezi Török Bálintnét s úgy ő, mint több kortársa egyöntetűen írnak a magára maradt asszony elmetörődéséről s meg nem szűnő bánatáról.    
    A sors tehát Kata asszony élte útjait ezentúl röggel hintette be. Szíve gyászba öltözött s álmodó elméjét állandóan Konstantinápoly felé vetette. S nem nyugodott meg a Gondviselés végzésében, hanem erős lélekkel és önmegtagadással kereste az utat férje megszabadítására. És semmi áldozattól nem riadt vissza; a sikertelenség el nem csüggesztette. Míg tartott a lélegzetben, tartott a reménységben is.
    Legendába való az a küzdés, amit Kata asszony férje kiszabadítása dolgában mívelt. És soha meg nem pihent. Egy évtizeden át mindig és mindig újabb kísérletet tett. Levelei, miket  ez ügyben Batthyány Ferenc bánhoz, Nádasdy Tamáshoz, Fráter Györgyhöz stb., stb. intézett, a hitvesi hűség és szeretet apotheozisai lehetnének.
    Török Bálint, mikor a törökök magukkal vitték, beteg volt. Ezért a szultán Nándorfehérvárott hagyta és ott gyógyíttatta. Nem kell hinnünk, hogy véle úgy bántak, mint valami közönséges rabbal. Úri módon tartották őt. Nándorfehérvárott például naponkint egy aranyat kapott az asztalára. A levelezéstől sem tiltották el. .Többször írt a feleségének s háza népének. Kata asszony természetesen még többet írt neki. Sajnos, a levelek nem állanak rendelkezésünkre. Tinódi, aki még mindig Török Bálintné udvarában élt, szintén megemlékezik Bálint úr izenetéről:

Szolgáinak izent ő nagy bánatjában,
Hivséggel lennének ő szolgálatjokban.

Török Jánost, Ferencöt néki két szép fiát,
Hallgatnák egyemben ő asszony szép társát.

Fogadnák mindenben ő parancsolását,
Gondolnók az Pekry Lajosnak példáját.

    Azokban a zavaros időkben nagyon is elkelt volna, ha Bálint úr szolgái hívek maradnak a szegény asszonyhoz s megvédelmezik. Régi magyar példabeszéd, hogy a hatalmasnak minden adatik. S a hatalmasak hamar megkezdték Bálint úr jószágainak elfoglalását. Báthory András például Somogyvárát és Remete-Udvarhelyt ragadta el Kata asszonytól „mint hűtlentől”. Martonfalvai deák írja naplójában, hogy  „mint keserves asszonyállat megadatá mindezeket s mid több jószágát. Nem akara fejére és gyermekeire hűtlensége hozni.”
    Ugyanő írja, hogy Kata asszony szolgái (t. i. katonái) jobbára elszéledtek. „Egyik sem akará magát megkötelezni az én keserves kegyelmes asszonyomnak, de én megmaradék és házamhoz szállék 32 lovas szolgámmal Somogyba. Jó falka időig ott laktam fizetetlen, magam ételén.”
    Kata asszonynak pápai tisztje is otthagyta a szolgálatot s pusztán hagyta a házat .”Ezen – írja Martonfalvai – keserves asszonyom igen megbúsult.” Aztán őt, Martonfalvait Szigligetbe hívatta és „sírással is kéré, vállalná a pápai tisztet”. Martonfalvai csak nagy nehezen volt rábírható, hogy Pápára menjen. Végre azonban őt is meglágyította a könnyező asszony. „Nagyságod ne sírjon – mondá Martonfalvai – íme elmegyek az nagyságod parancsolatjára s mind élni, mind halni Pápán akarok… Kész vagyok halálommal is s szolgálni nagyságodnak.”
    A törökök portyázása, de meg hatalmas szomszédainak erőszakossága arra bírta Kata asszonyt, hogy háza népe számára menedéke keressen. A nagylelkű és érző szívű Batthyány Ferenc bán, aki a mohácsi csata után több főúri özvegynek és menekültnek adott szállást, Katalin asszonyt is szívesen látta. Egy ideig aztán Németújvárott élt gyermekeivel és egész háza épével együtt mint Batthyány Ferencnek és feleségének a vendége. Amint Martonfalvai írja naplójában, Katalin asszony 1543-ban búcsút vett Németújvártól s udvarnépével együtt Pápára vonult s egy falka időig ott lakott. A törökök támadásai miatt azonban itt sem maradhatott. „Az én kegyelmes, keserves asszonyom – írja Martonfalvai  nem merészlék Pápán sokáig lakni, tehát Debrecen felé indula kisuraimékkal őnagyságokkal és minden népével egyetemben. Engemet penig sok kéréssel és fogadásokkal esmég Pápán hagya, mint egy szedett szőlőt.”
    Amíg Katalin asszony imigyen ide-oda vándorolt, azalatt birtokait egymás után foglalgatták. Elvesztette imigyen a csurgói uradalmat is, legkedvesebb tartózkodási helyét. Itt, Csurgón gazdálkodott ő legszívesebben. A csurgói nagy kertben találja őt a bimbós tavasz és a kalászos nyár. Itt játszadozott kélt szépé fiacskájával; itt álmodta vissza a régi emlékeket, melyek egyedüli vigaszai voltak sok bút látott lelkének. Ez a csurgói nagy kert az egyetlen, melyről ez időből kimerítő leírás maradt reánk.* (* Pénzügyi levélt. Acta Andrássyana: Super inventariis in Chorgo tempore reignationis. A kertben volt ekkor 21 tábla hagyma, 1 hold és 9 tábla fára folyó borsó, 29 tábla ciceriborsó, 15 tábla saláta, 4 tábla paraj, 2 tábla párhagyma, 2 tábla fokhagyma, 2 tábla mogyoróhagyma, magnak való fejes káposzta 43 fő, veres mogyorófok 7, ciprusbokor 7, piretum 200 bokor, perzsiai és vörös duránci barack 88 fával, besztercei és más szilvafa 82, cseresnye és meggyfa 18 stb.) A magyar műveltségtörténet szempontjából kincs ránk nézve ez a leírás, mert ebből tudjuk meg, mi minden volt akkor egy magyar kertben. Gondolhatjuk, mekkora lehetett ez a kert, mikor csupán a dinnyeágyak két holdat töltöttek be. A kerti vetemények is több holdnyi területet foglaltak el. A magyarság kedves virágai: a zsálya, levendula, liliom, izsóp, ruta stb. számtalan bokorral szegték az ágakat. Kata asszonynak, úgy látszik, a fehér liliom volt a legkedvesebb virága; mert ebből négyszáz bokor díszlett kertjében.
    Zrínyi Miklós elfoglalván Csurgót, Kata asszony egy ideig Szigliget várában húzta meg magát. Ez a vár is férjének tulajdona volt. Itt kellett hallania, hogy Verbőczy Imre katonái is követik Zrínyi Miklós példáját s Kata asszony jobbágyainak ugyancsak volt mit szenvedniök.
    Bár a foglalások és fosztogatások is sok gondot okoztak Kata asszonynak, nem a birtokai gyübeén járt ide is, amoda is. Olyanokat keresett ő, akiknek feltárhatta szívét, elükbe önhette nagy keservét. Az volt a fő gondja, azért járt-kelt, hogy férjének kiszabadítására támaszt keressen. Az ő drága ura volt néki minden java, gyönyörásége és védelme, tehát minden lépése, minden írása csak néki szólott. Bizonyos dolog, hogy Török Bálintnak, mint hatalmas és hatalmaskodó úrnak sok ellensége volt, de az is bizonyos, hogy rabságát tudva még ellenségei is megbékéltek és szívesen támogatták Katalin asszonyt fáradozásaiban. Az egykorú levelek egész serege bizonyítja, hogy amit Tinódi írt, az a tiszta valóság volt. A jó lantos deák pedig így kiált Török Bálinthoz:

Fohászkodik mostan sok gyakor sirással
Asszony-feleséged az két szép fiaddal,
Mert ők élnek mostan az nagy árvasággal,
Nagy sok bosszúsággal, gyámoltalansággal.

Örömök seholt inncs te jó szolgáidnak,
Kik szívvel szeretnek, gyakran fohászkodnak,
Egynéhány közülök tétova bújdosnak,
Ha megszabadulnál, megis sokan várnak.

Csuda int áhitnak az te jó barátid,
Még azok is hogy kik voltak ellenségid.
Lennének nagy somma kincscsel segitségid,
Csak kiválthatnának az te szeretőid.

    Katalin asszony, miután Batthyány Ferenc bánt, Nádasdy Tamás, Szalay Jánost megnyerte ügyének, elment Izabella irálynéhoz és Fráter Györgyhöz is. Mindannyian megígérték támogatásukat. Bár Török Bálint János király híve volt, Ferdinánd király is követei útján azon volt, hogy Bálint urat megszabadítsa.*(* Konstantinápolyból a legelső hírt Lasky írta Bécsbe. Jelentésében ugyanis e sorok olvashatók: „Veit Hassa proditor, qui literas meas imperatori prodiderat et attulit literas a Valentino Terek. Is dixit ope et auxilis ejusdem Valentini se Viennae fuisser et Budae etiam fuisse”. (1541. Relatio domini Lasky, qui apud Turcarum imperatorem agit. Bécsi állami ltr. Turcica.)  Ferdinánd királyt Nádasdy Tamás nyerte meg. Ő nemcsak Török Bálintnak, hanem rabtársának: Maylád Istvánnak megszabadítása érdekében is fáradozott. Hiszen Maylád fiatal felesége Nádasdy Anna volt.
    Ha Török Bálintot és Maylád Istvánt bármily nagy összegen meg lehetett volna váltani, akkor hamar kiszabadultak volna. A váltságösszeget ugyanis itthon hamar összeszedték volna. Ám a két rab, a szultán rabja volt, s az ilyent pénzért nem szokták elbocsátani. Ezért diplomáciai úton próbálták meg kiszabadításukat. Nemcsak Izabella és Ferdinánd király követei fáradoztak ily módon, hanem a francia király konstantinápolyi követe is kísérletet tett – sajnos minden eredmény nélkül. Amint Fráter György írta, a francia követ ezt felelé: „igen nehéz dolog a gyöngyöt a tenger fenekéről kiemelni.” A vezérbasa azt felelé, hogy Maylád Istvánra mód nélkül neheztel a szultán.*(* Orsz. levélt. Nádasdy level.Fráter Györgylevele 1542. január („gemmam e fundo maris eruere admodum difficile est” etc.) 
    Izabella királyné embere megérkezvén Konstantinápolyból Mayládnénak jelenti, hogy meglátogatta Török Bálintot és Mayládot, akik Konstantinápolyban egy szép házban laknak. Izabella királyné embere egy éjjel szállóvendége is volt a két rabnak.
    E látogatásról írta aztán Mayládné Nádasdy Tamásnak és Szalay Jánosnak: „az mely házban vannak uram és Bálint uram, egy püspököt és szép jeles urakat vetének volna hozzájok. Azt is mondja (t. i. Izabella embere), hogy egészségben vagyon mind az én uram, mind Bálint uram. Azt is mondja, hogy szegény uram levelet is küldött volna énnekem… Az én szerelmes uram felől is értem, hogy lelt volna kegyelmetek oly utat, hogy ha Istennek kellemetes leszen megszabadul, kit adna az Úristen és én éltemben láthatnám, ha vagy csak egyszer, ha Istennek kellemetes volna.”* (* U. o. 1542. Nádasdy Tamáshoz és Szalay Jánoshoz.) 
    Nem tudjuk, minő út lehetett az, melyen Nádasdy remélte, hogy a rabokat megszabadíthatja. Nővéréhez intézett levelében ugyanis csak ennyit írt: „Az mi atyánkfia megszabadulásáról oly utat leltünk, ki miatt ha Istennek kellemetes leszen, megszabadul. Azt kigyelmed ne bánkódjék és az Istennek könyörögjön, mert ő az, ki az mi meglölt utunkat véghez viheti.”* (* U. o. Pozsony, 1542. nov. 26. Nádasdy Tamás és Szalay János levele Mayládnéhoz.)
    Az 1542. évben Ferdinánd hadai Budát és Pestet akarván visszafoglalni, elkeseredett küzdelem támadt az ostromlók és a védők között. Az első siker alkalmával Nádasdy Tamás levelet írt Pemflinger Kata asszonynak, akinek tudtul adá Pest megszállását s híreket is írt Török Bálintról. Kata asszony október 13-án felelt Nádasdyak. „A hatalmas Isten adja – írja –, hogy minden téren győzelmet arathassunk a törökön. Ezért imádkozunk mi állandóan! Az én uramról is hírt ír nagyságod. Ennél kedvesebbet nekem nem írhatott volna. Megszolgáljuk ezt fiammal együtt Nagyságodnak. De igen kérem, írja meg Nagyságod, Maylád szolgája visszatért-e már s vajon az én édes férjem és Maylád konstantinápolyi házukban vannak-e még?”* (* U. o. 1542 in die Colomanni ex Chorgo. Örömmel értesült Kata asszony Nádasdy leveléből arról, hogy úgy Nádasdynak, mint más uraknak előkelő török rabjai vannak. Közelebbi híreket kér. Ugyanez évben Szabadkai Kiss Ambrus nevű familiaris-át küldte Nádasdyhoz, hogy élő szóval tárgyaljon véle. (U. o. Chorgo, 1542 in vigilia festi conceptionis.))
    Levele végén még előkelő török rabok megszerzéséről ír. Ezeket természetesen férje megváltására igyekezett megszerezi.
    Ez évben egyik levelet a másik után írja Nádasdynak. Kérve-kéri őt, védelmezze meg az ő szegény jobbágyait, akiknek van mit szenvedniök. Nagyságodnak – írja – szerelmes uramat legjobb barátja volt s ami jót velem cselekszik nagyságod e nehéz időkben, az uram meg fogja szolgálni. Ő szegény már szabad volna, ha Maylád ügye nem hátráltatná elbocsátását.* (* U. o. 1543 április. Csorgó. Mayládnak Nádasdy Anna is egyik levelet a másik után írta férje kiszabadítása ügyében. Fráter György 1543. március 26-án felelte néki, hogy örömest törekedik most is, de Maylád megszabadulása nem áll egészen az ő hatalmában. „Mi is – írja – csaászár kezében voltunk mint foglyok, kivel ost is egy atyánkfia fogva vagyon, no de minket az Úristen ő kegyelmességéből kiszabadítá, őtet pedig ott hagyá. Azért az mely Isten minket megszabadított, ugyanazon megszabadíthatja Maylád uramat is.” (Történeti emlékek: Belügy, Orsz. Levélt.)
    Hiú remény volt ez! Török Bálint szabadon bocsátása nem ment oly könnyen, mint ahogy a szegény asszony gondolta. Hiszen a törökök oly dolgokat kívántak Bálint úr szabadon bocsátása fejében, miket sem ő, sem a király nem teljesíthetett. Várait ugyanis nem akarta török kézre bocsátani.
    A vízbe haló ember azonban még a hab után is kapdos. Kata asszony is inden szalmaszálat megragadott s mindig reméltem, hogy fáradozását siker koronázza. Ezen 1543. évben egyik levelét a másik után írta Nádasdy Tamáshoz és másokhoz. Csupán Nádasdynak egymás után hat levelet írt. Kár, hogy csak a kísérő leveleket ismerjük; bizalmas dologról lévén szó, Kata asszony ezt nem vetette papírra, hanem bizalmas embereire bízta a szóval való tárgyalást. Egyszer nemes Bálint és bertalan familiaris-ait, másszor meg Verebélyi Fülöpöt, Szabadkai Kiss Ambrust és Földvári Bálintot küldte fontos ügyben Nádasdyhoz. Majd meg Deregdy Pált, aztán Weres Lőrincet bocsátotta hozzá, kérvén őt, hogy hallgassa meg, mit szóval előadnak.* (* Négy levele Csorgón kelt, kettő pedig Szigliget várában.)
    E nevekből is láthatjuk, hogy Kata asszony udvarában csakis magyarok szolgáltak.
    Ezen közben Kata asszony más úton is kísérletet tett ura kiszabadítására. Azokban a veszedelmes időkben felkereste Izabella királynét, majd meg Fráter Györgyöt is és kérve kérte őket, vennék kezükbe Bálit úr kiszabadításának ügyét. A királyné hajlott Kata asszony kérésére és követe útján megkezdé a tárgyalást Rusztán nagyvezérrel. Ugyanekkor Dessewffy János Budára küldetvén, ő meg Mehmet basát igyekezett az ügynek megnyeri. Mehmet basa a többi közt ezeket mondá Dessewffynek: Maylád István most is ott őrzik, ahová elfogatásakor vitték. Török Bálint azonban a budai basának és sok másnak közvetítésével többször kérte a szultántól elbocsátását. Legutóbb a felesége Erdélybe ment s a királynét kérte meg a közvetítésre. A tárgyalást most ő vezető. Kár, hogy a királyné ezt a budai basa elkerülésével tette. Különben Török Bálint megígérte, hogy várait a szultán kezére bocsátja (?) s néki engedelmes lészen Így állván a dolog, a szultán út kihozatta a tömlöcből, török módra felruházta őt és átadatta Rusztán basának. Ott él most is a basával. Ha Török Bálint meg nem változtatja ígéretét, ügye hamarosan jó véget ér.* (* Bécsi állami levélt. Turcica: Mehmet budai basa válasza Dessewffyhez. („Negocium autem ipsius Valentini therek in eo statu erat, quodipse promiserat arces suas omnes tradere in manus imperatoris et illi esse obediens, atque ita imperator illum extractum de carcere, vestibus melioribus more Turcico indul fecerat, tradideratque in manus Rusztan passae, cum quo vivit nunc” etc.) 1544. febr. 6.)
    Puchaim ugyanez évben Konstantinápolyból jelenté, hogy Izabella királynénak és Fráter Györgynek követsége itt van. Török Bálint és Maylád István kiszabadítása ügyében tárgyalnak, de én nem hiszem, hogy sikerüljön nekik.* (* U. o. 1544. okt. 21. Ex Constant őfelségéhez. („Es seindt auch alhie des Münichs und des János Vajda Potschaften hie von wegen des Maylads und des Türk Waylant, aber ich kann keiner ihrer Erledigung ernehmen” etc.) Ugyanez a Puchaim jelenti azt is, hogy a rab Moré László török hitre tért.
    Az 1543. évben egy Ágoston-rendi szerzetes jött Katalin asszony csurgói udvarába. Szíves fogadtatásra találván, elmondá, hogy Franciaországba készül a királyhoz. Erre Kata asszony negyven aranyat és jó lovat adott néki, hogy a franciák királyának előadja az ő kérését. Ugyanis azért könyörgött a királynak, hogy lenne kezes a rab Török Bálintért. Ha ugyanis ő kezeskedik érte, a török császár menten elbocsátja szegény rab urát.* (* U. o. Hungarica, 1543. július. Raiky István jelentése. („Supplicaretque si, ut sponsor fieret pro Valentino Therek caesari” etvc) 
    Eljutott-e ez a kérés vagy folyamodás a francia királyhoz, nem tudjuk. De annyi bizonyos, hogy a király megtette, amit lehetett. A rab Mayládhoz (talán Török Bálinthoz is) levelet is írt, melyben a többi közt tudatja, hogy a törökök nem akarják szabadon bocsátani Török Bálintot, mert sok kárt okozott nekik.* (* U. o. Turcica, Maylád 1545 március havában kapta meg a francia király levelét.)
    Amíg a tárgyalások és az alkudozások folytak, úgy Török Bálint, mint Maylád István többször írtak az övéiknek. Oláh Miklós például Prágából írja Maylád fiának, hogy édesatyja Konstantinápolyból levelet írt néki. A levelet itt küldi. Hisszük – írja Oláh –, hogy atyádat meg fogjuk szabadítani. TE úgy tanulj s a jó erkölcsökben úgy fejlődjél, hogy amikor édesatyád visszatér, benned örömét és megnyugvását lelje.* (* Orsz. Levélt. Tört. Emlékek, Belücs, 1543 dec. 3. Prága. („Ut cum redierit, te et literis et svavissimis moribus probe excultum inveniat in teque tanquam tui cupidissimus conquiescat.”)
    Az 1545. évben  Nádasdy Tamás kérésére a király meghagyta a portára küldött követének: Adurnus Jeromosnak, hogy Maylád kiszabadítása ügyében  tárgyaljon a törökökkel.* (* Nádasdy őfelségéhez 1545. június 14. Nádasdy kérte a királyt, hogy a másik orator tárgyaljon ez ügyben. Nádasdy 1545. június 12-én ilyen értelemben írt Fels fővezérnek is. (Mindkét levél a bécsi állami levéltár Turcica-gyűjteményében.) Adurnus azonban váratlanul meghalt Konstantinápolyban.
    Adurnus meghalván, a király Siccus Mikóst küldé Budára és Konstantinápolyba. Siccus az utóbbi helyről jelenti a királynak, hogy a törökök ragaszkodnak ahhoz, hogy a fegyverszünet fejében Török Bálint várai nékik adassanak.* (* U. o. 1545. („Ut in capitulis induciarum Valentini terek castra dederentur… et singulo anno decem millia aureorum illis pendere teneretur.”)
    Amíg Adurnus élt s Konstantinápolyban tárgyalt, Maylád két levelet intézett hozzá. Megírta, hogy vele és Török Bálinttal még három német rab is van. Február 1-én kaptam meg – írja – uraságodnak és a francia királynak levelét. Az utóbbi írja, hogy uraságod megkísérli kiszabadításomat, Ám ha erre uraságodnak alapos fundamentuma nincsen, akkor jobb ha hallgazt. Török Bálintnak azt felelték, hogy sok kárt okozott Magyarországnak, tehát nem érdemli meg, hogy elbocsássák. Félek, hogy uraságodnak is ezt fogják felelni. Az Isten szerelmére kérem, írja meg uraságod (titkos írással) ügyem állását.* (* U. o. Maylád két levele Adurnushoz 1548. március 8. A másik levél is márciusban kelt, de a nap hiányzik róla. Az első levelében arra is kéri Adurnust, írja meg, hogy Török Bálint úrról van-e valamelyes információja. Amíg nem írunk – folytatja –, addig uraságod tartsa magánál a pénzt.)
    Ne gondoljuk, hogy csak a követek fáradoztak a rabok kiszabadításán. Igaz ugyan, hogy ezek állandóan tárgyaltak a basákkal, de hát kevés eredménnyel. Még Zsigmond lengyel király követe is, aki főleg Török Bálint elbocsátását sürgette, kilátástalannak találta a helyzetet. Így állván a dolog, Török Bálintnak és Maylád Istvánnak többet használtak a követek tárgyalásánál Izabella királynénak és Pemflinger Kata asszonynak ajándéktárgyai, miket Rusztán nagyvezérnek és a budai basának küldözgettek. Izabella királyné sűrűn küldözgette Rusztánnak az anya- és ezüst-műveket, de Török Bálint elbocsátását mégsem tudta kivinni.* (* Rustaum crebro tentabat munere bassam flectere regina, emolliret ut ille tyranni successu inflatos animos iraque tumentes, quo patriae reddat vinculis heroa solutum. .Sed frustra! In ventum tentati abiere labores.) Bálint urat a rabság sem törte meg. Büszke, indulatos és makacs maradt a fogságban is és fittyet hányt a törökök követeléseire. Izabella tehát csak annyit ért el, hogy Rusztán biztosította őt arról, hogy Bálint urat emberségesen tartják és hogy semmi rosszat nem tesznek néki.* (* „Rusthanus hoc solum reginae nunciavit, se daturum operam, ut ipsi nihil mali eveniat et laute quidem i carcere tractabatur” etc.)
    Bár Bálint úr megszabadulására kevés volt a kilátás, Pemflinger Kata asszony meg nem pihent. Ha orátor ment a portára, ha külföldi követ indult ugyanoda, Kata asszony mindig talált módot, hogy rab urának izenjen s belé reményt csepegtessen.
    És múlt egyik esztendő a másik u tán. Az egyik reménységet hozott a „keserves asszonynak”, a másik – mint a dérlelő hidegség a virágot – elfagyasztja minden reményét. De azért az írásban és a könyörgésben meg nem fáradott. S nem is volt hiány az olyanokban, akik a szegény asszonyt biztatták. S ő boldognak érezte magát, ha valakitől ígérgető szót hallott. Hiába! Egy biztató szó több a kétségbeesettnek, mint száz ijesztő. 
    Szolimán szultánnak sógora: Rusztán nagyvezér, akit úgy Izabella királyné, mint Kata asszony elhalmoztak ajándékkal, az 1546-ban kijelenté, hogy ő hajlandó Török Bálintot szabadon bocsátani.* (*Velvick orátor jelentései Onstantinápolyból 1546. (Bécsi állami levélt. Turcica.)
    Ez is csak homokba írt szó volt, amit az első szél elsöpört.
    Ígérni mások is ígértek eleget, de mind csak ígéret maradt. Maylád és Török Bálint már nem sokat adtak az efféle ígéretekre. Az 1547. évben elkeseredetten írta Maylád „a barát” ígéretéről: „igen esküszik, hogy Bálint  uramért és mind én érettem akarna törekedni, de azért alattomba mind csak vádol bennünket. Una manu levat lapidem, alia panem.”* (*  Orsz. Levélt. N. 1574. okt. 5.)
    Az 1547. évi követi jelentésekben és tárgyalásokban is szerepel még a két rab ügye.* (*  Bécsi állami levélt. Turcica 1547. aug. 25. Instructio de iis, quae egregius Ioannes Maria Malvetius etc. című követi utasítás, valamint Malvetius és Justide Argento jelentései a portáról.) Ám egy lépéssel sem vihették előbbre szabadulásuk ügyét.
    Egyéb körülményen kívül baj volt az is, hogy Mehmet (Muhammed) budai basa, aki a két rab ügyében barátságos indulatot tanúsított, 1548. január havában meghalt. Utódja Kazum (Kaszim) basa volt, akinek kisebb gondja is nagyobb lett Török Bálint ügyénél. Katalin asszony ezzel a Kazun vagy Kaszim basával már 1544-ben is váltott levelet, mikor még mohácsi és pécsi szandsákbég volt.* (* Orsz. Levélt. Kisebb családi levélt. 7. csomó: Török család levélt. Kazun bég levele Katalin asszonyhoz, melyben panaszkodik a jobbágyok fosztogatása miatt s jelenti, hogy Katalin asszony levelét megkapta. („Generosae dominae Caterinae olim consorti magnifici domini Valentini Therek salutem” etc.) Tehát Kaszim bég ekkor azt sem tudta, hogy Török Bálint még él.) Mint budai basának is írt s kérte támogatását. Nincs semmi nyoma annak, hogy Kaszim basa lett volna valamit Török Bálint érdekében. Mint a legtöbb basa, úgy ő is szívesen vette az ajándékokat, de nem tett semmit.
    Közben úgy Török Bálint, mint Maylád István még indig írogattak haza. Akik Konstantinápolyban megfordultak, meg is látogatták őt. Pozsgay Zsigmond nnaszádos kapitány, akit mint rendkívüli követez többször küldtek a portára 1549-ben írja, hogy János deák háromszor, négyszer is volt Mayládnál és indig bebocsátották őt.* (* U. o. Nádasdy level. Pozsgay 1549. nov. 11. Mayládról írja: hogy peodagrában szenved.)
    Ugyanez évben bizonyos Ferenc nevű pálos barát szabadult ki a rabságból. Ez a Ferenc is látta Mayládot és Török Bálintot. Moré Lászlónál meg két napig vendégeskedett.* (* U. o Lymbus, III. sorozat, 17. csomó. „Idem Franciscus vidit propriis oculis d. Maylád et Valentinum Therek et in  hospitio Ladislai Móré duobus diebus hospitatus est.” 1549.)
    A következő évben a francia király és I. Ferdinánd újra kísérletet tettek a két rab kiszabadítására, Maylád 1550. június 21-én örömmel értesíté Nádasdyt, hogy most biztos reménye van a szabadulására. Ugyanezen levelében írta Maylád, hogy szegény Török Bálint súlyosan beteg.
    Nádasdy Tamás augusztus 25-én felelt Maylád István levelére. Szívből fájlalja – írja – Török Bálint betegségét. Mi már azelőtt  éreztük és sejtettük, hogy Bálint idő előtt elpusztul, mert keménynek és tűrhetetlennek mutatta magát.* (* Sárvár, 1556. aug. 25. „Egritudinem domini Valentini Therek dolemus ex animo, nos et antea propterea quod se ita severum et intolerabilem praestare solitus est, nunquam aliter sensimus, quam ut aut ante tempus interimatur, aut alia ratione male tunc eo agetur.” -Török Bálintnak ilyetén magatartása okozta, hogy Ázsiába vitették őt, de útközben meghalt. Ezt Verancsics írja Nádasdy Tamásnak 1550. okt. 6-án („Nimia carceris impatientia factus passis molestior, Asiae exilio mulctatus, ea translatione tam iniqua in morbum inciderat, nec locum assignatum attgit, in itinere vitam posult.)
    Szegény Török Bálint betegségéből nem is gyógyult fel. Hiába fáradoztak tehát övéi még ekkor is kiszabadításán; mert őkegyelme 1550. év július vagy augusztus havában kilehelte nagy lelkét. Mikor érezte halála közeledtét, még írt az övéinek s levelét meg is kapták. Martonfalvai ugyanis ezt írta a naplójába: „Hunyadban létemkor Borsoló Ferenc hoza levelet az én kegyelmes uramnak fogságából, kibe parancsolá őnagysága, hogy közel lennék gyermekeihez.”
    Nagy és értékes kincsünk lenne, ha Török Bálintnak az utolsó levele valahogyan megkerülne! Sajnos, erre kevés kilátás van…
    A nagy vitéz halálának híre itthon általános részvétet keltett. Az első hírt kimúlásáról Fráter György kapta. Nádasdy Tamás csak december 15-én értesült a szomorú esetről. Tahy Ferenc 1550. december 15-én jelentette Salm Miklósnak: „Az Terek Bálit öt hónapja, hogy megholt.”* (* Bécsi állami levélt. Hung. 1550. dec. 15. Bosiako.)
    Zavaros, hadas idők jártak nálunk, mikor Török Bálint halálának híre az országban elterjedt. Katalin asszony ekkor Debrecenben tartózkodott; idősebb fia János pedig a törökökkel hadakozott s Lippa ostrománál hét sebet is kapott. Martonfalvai írja a naplójában: „Asszonyomat mindennyi háborúban Debreczenben tartottam nagynehezen.”
    Gondolhatjuk, hogy minő hatással volt a „keserves asszonyra” férje halálának a híre! Csoda-e, ha e gyászos hír teljesen leverte a bánatos özvegyet? Nagy lelki fájdalom csak nagy szívben verhet állandó fészket. Az ilyen fájdalmat, nem lévén rá orvosság, testi-lelki sorvadás szokta követni. És Katalin asszony is hamar követte az urát a halálba. Az egykorú levelek és írók egyöntetűen állítják, hogy a búbánat törte meg gyászba öltözött szívét.
    Mikor Tinódi deák 1553-ban Debrecenben a fiatal Török János harcait megénekelte, Katalin asszonyról már mint halottról emlékezett meg, írván róla:

Nem élhete asszony sokat ez világban
Urán való szertelen bánatjában
Ő meghala Debreczen városában,
Az két fia marada árvaságban.

    Szerémi szerint ott Debrecenben temették őt el a szerzetesek templomába.
    Török Bálintot hamar követte a halálba rabtársa, Maylád István. Özvegye Nádasdy Anna 1551-ben már azt írta fiának: Maylád Gábornak, hogy csizmáit megfeketíthetje. „Az én szerelmes uramat – írja – az te szerelmes atyádat az Úristen ez világból kivette. És mely igen keserves nékem az én szerelmes uram halála, az még inkább keserves, hogy ilyen kicsi korodban az te szerelmes atyádtól árvája maradtál és ingyen sem ismerted az te szerelmes atyádat. De hiszem, hogy így volt kellemes Istennek.”
    Mayládné s tán Pemflinger Kata asszony is azo fáradoztak, hogy férjüknek holttestét hazahozathassák. Nem akarták, hogy pogány temetőben pihenjenek. Azonban ezen igyekezet is hiábavalónak bizonyult.
    Mondanunk sem kell, hogy Pemflinger Kata két fiába beléoltotta a török ellen való gyűlöletet. Alighogy a két fiú felserdült, máris a harcra adta magát. Úgy János, mint Ferenc azon volt,  hogy atyjuk halálát megbosszulják. Sajnos, édesanyjuk nem érte meg azt az időt, mikor Daliás fiainak dicső küzdelmeiről az egész ország beszélt.

Forrás: Takáts Sándor (1860-1932): Magyar nagyasszonyok 1900.

Takáts Sándor (1860-1932): Magyar Nagyasszonyok – II. Kanizsay Dorottya

 

Wer den Besen seiner Zeit genug
gethan, der hat gelebt für alle
Zeiten.
Schiller.

    A magyar gondolkozás, a magyar érzés igazi típusait keressük. És rég letűnt századok nagy családjainak alakjai jelennek meg előttünk. Nő és férfiak vegyesen; többnyire olyanok, akiknek egykoron aranyhírük volt, de ma már emlékezetük is eltűnt, mint a hegytetők párája. Pedig ha tetteiket megismerjük, ha a közjó javára hozott  áldozataikat olvassuk, lelkünk emelkedik s a nemesebb érzések varázsa száll szívünkbe. Olyanok ők, akik még az enyészet porában is tiszteletet keltenek s hálára ösztökélnek; mert a nagynak, a szépnek és a jónak örök példájául szolgálhatnak. Lobogó fáklyák ők, akik nemcsak a múltban világítottak, de a jövőnek is vezérlő világosságul szolgálhatnak.
    Az ifjú Zrínyi Miklós – mint maga írja – a sivár időkben bús szívét nemzetünk ezen nagyjaival vigasztaltatta. Kutatta, tanulmányozta, olvasta ezeknek tetteit. S eközben az ő lelke vigaszt talált s a magasabb ideálok felé lebegett. Nagyjaink példájára az ő szívében is fészket vert nemzetünk és hazánk mély szeretete s fölébredett benne a kiolthatatlan vágy: mindent megtenni a pusztuló haza megmentésére. Örökszép sorokban írta ő le, mily hatást tettek reá hőseink s miként szóltak hozzá letűnt nagyjaink szellemei. Méltó ma is meghallgatnunk ez igéket: „Ne alugyál, ne keresd a gyönyörűséget! Látod-e romlott hazánkat, melyet mi annyi vérontással, verésekkel és untalan való fáradsággal nyertünk, oltalmaztunk és sok száz esztendeig megtartottunk? Kövesd az mi nyomdokunkat; ne szánd fáradságodat, ne szánd véredet, ne szánd életedet!”
    Ha ki a mai sivár időben mélyreható szemmel tanulmányozza a letűnt nagy időket és nagy embereket, valószínűleg ugyanazon hangokat fogja hallani, amik egykoron ifjú Zrínyi Miklósunkat fölserkentették és tettekre buzdították. Erőt, lelkesedést s bizalmat merített ő, meríthetünk i is múltunkból. Régi magyar mondás szerint egy biztató szó több a desperátusnak, mint száz ijesztő. S biztató szót, biztató jeleket csak a múltunk nyújthat nekünk. Ez a mi legnagyobb kincsünk a jelenben is. Csak valóra kell váltanunk, amit múltunk nagy alakjai örökül hagytak ránk. Csak követnünk kell példájukat. S minél nagyobb veszedelemben vergődik honunk, annál többet kell érte tennünk; mert hiszen az a jó hajós, aki akkor küzd legerősebben, mikor legnagyobb a szélvész.
    Szép és nagy feladat kiemelni a nagyokat az enyészet porából, feltárni lánglelküknek minden vonását. Nemcsak a hála és a hazafiság kötelez erre, hanem a nagynak, a szépnek és a jónak a megbecsülése is. Hiszen a nagyon egyéniségéből táplálkozik maga a nemzet is. Aki élteti az elhunyt nagyokat, az egyúttal vezérli az élőket is. S míg azok részére a hála és az elismerés koszorúját fonja, addig tüzet is szít az élők szunnyadó szívében.

*

    Kihalt nagy családjaink között a legelsők egyiket volt a Kanizsay-család, - ez a hatalmas tölgy. Ha valaki ez elfeledett család történetét megírná, Magyarország történetének sok századát olvashatnók. A Kanizsayak ugyanis hadi, politikai, egyházi stb. téren mindég vezető szerepet játszottak. Hű fiai voltak ez országnak s a család legtöbb tagja vére hullatásával védte a magyar határokat. Az oláhok és a rácok ellen folytatott hadjáratokban, aztán Hunyady János harcaiban* stb. mindig ott találjuk a hős Kanizsayakat. (* Thuróczy krónikájában olvashatjuk az ifjú Kanizsay Lászlóról, hogy kiváló vitéz volt a Belgrád ostromakor hősiesen küzdött a törökök ellen. (Virtute militari praestans, pro moenibus Belgradi cum a Mahomete Turcorum imperatore obsideretur, atrociter pugnavit.)) És királyi diplomákmagasztalják hősi küzdelmeiket és a haza érdekében tett nagy szolgálataikat A nikápolyi véres csatában kettő kivételével a család tagjai atyafiaikkal (familiarisaikkal) együtt harmadízig mind hősi halált haltak.* (* Zsigmond király 1397-ben maga írta: „consanguineis in prima, secunda et tertia generationis linea ipsis annexis proh dolor! Per paganos prorsus interemtis.”) Mint erdélyi vajdák, mint bánok, mint főpapok és főispánok egyaránt jelesül szolgálták hazájukat.
    A Kanizsay-család magyar eredetű s a száz nyolc nemzetség egyikének: az Osl (Ozsol?) nemzetségnek leszármazottja. A család egyik jeles tagja: Lőrinc apta 1324-ben a kanizsai uradalmat. Ez időtől kezdve viselték a család tagjai a Kanizsay nevet. Hatalmas birtokkal rendelkezvén, állandóan nagy udvart tartottak.  Sok nemes familiaris, sok jargaló vitéz ette akenyerüket s még több nemes lány és ifjú nevekedett az ő udvarukban. Megesett az is, hogy egy egész vármegye úgy keresett magának védelmet, hogy mint familiaris a Kanizsayak szárnya alá adta magát.* (* Sopron-megye 1514. julius 9-én Kanizsay János védnöksége alá adja amgát („ut quicunque sunt, qui familiares ac stipendiarli ipsorum” etc.) Történeti Tár 1904. 223. lap.) Mindég nagy lévén az udvarnépük, hadas időben pompás bandériumokat indítottak a táborba.
    Egyébként a Kanizsay-család az Anjouk idejében és Zsigmond uralkodása alatt élte virágkorszakát. Ez időtől kezdve a Jagellókig alig van történetünknek lapja, melyen egyik vagy másik Kanizsay nevével nem találkoznánk. Az egykorú oklevelek nagy dicsérettel emlegetik például Kanizsay Istvánt, aki 1356-tól kezdve mint zágrábi püspök, majd mint helytartó 19 éven át jelesül szolgálta a közügyet.
    Kanizsay János mint katona tűnt ki. A nápolyi hadjáratban ragyogtatta a vitézségét és katonai ismereteit. Az ő érdemei utat nyitottak az utódainak is a legmagasabb méltóságokra. Közülök János mint esztergomi érsek, Miklós mint tárnokmester és István mint királyi főajtónálló és főispán örökített meg nevét. Mind a hárman Zsigmond király alatt szerepeltek. Királyhűségüket, vitézségüket, hadi érdemeiket és önfeláldozásukat maga Zsigmond király terjedelmes okiratban örökítette meg. E magasztaló oklevélben a kirláyi töviről-hegyire elmondja Kanizsay János érseknek és Istvánnak hősi harcait és önfeláldozó hűségét. János érsek és István voltak azok, akik a szerencsétlen nikápolyi csatában Zsigmond királyt megvédték s a bujdosást véle megosztották. Haza érkezvén, mindkét Kanizsay továbbra is nagy szerepet játszott. Nemcsak a közügyek terén, de a diplomáciai tárgyalásokban is kiváló embereknek bizonyultak. János érsek a király távolléte alatt egy ideig az országot is kormányozta. Int Magyarország  prímása, ő nyerte meg a maga és utódai számára az „apostoli szentszék született követe” címét. Az 1418. év május 30-án halt meg. A legkiválóbb és legnagyobb szerepet játszó főpapjaink egyike volt, akinek tettei méltán kelthetnek elismerést és tiszteletet a későbbi kor íróiban.
    A Kanizsay-család tagjait a XV. században is a vezető szerepet játszó főuraink közt találjuk. Kanizsay László Mátyás király hadjárataiban tüntette ki magát. Részt vett ő Ausztria meghódításában is. Azonban Mátyás király halála után Miksa császár pártjára állott; de rövid idő múlva meggondolta magát s testvéreivel együtt Ulászló hűségére tért. Aztán mint horvát bán becsülettel szolgálta királyát.
    Ulászló király idejében Kanizsay György is magas állásokat viselt. Belgrádi és horvát bán, valamint főpohárnok volt. Őszinte barátság fűzte őt Korvin Jánoshoz, akivel szerencsésen harcolt a törökök ellen. Első felesége: Lindvai Bánffy Erzsébet meghalván, boldogult neje nővérének a leányát: Rozgonyi Klárát vette nőül. Mivel az ilyen házasságot úgy az egyházi, mint a hazai törvények tiltották, Kanizsay Györgyöt a király főbenjáró pörbe fogta.* (* II. Ulászló írja róla: „Idem immemor salutis et honoris sui spretisque tam humanis quam divinis legibus non multo post obitum illius… neptem praefatae dominae Elisabeth uxoris suae mortuae in primo genere et secundo affinitatis gradu… in uxorem duxit”.)  A házasság azonban később érvényesíttetett.
    A XVI. század végén a Kanizsay-családnak négy férfi tagja élt és szerepelt még, úgymint Kanizsay Lászlónak fiai: László, János és István, továbbá Miklósnak fia: Györy. A nevezettek 1493-ban két részre osztották a Kanizsay-család uradalmait.* (* Sopron-megye oklevéltára. II. k.) S ugyancsak ők négyen 1496-ban együttesen tiltakoztak egyik birtokuk eladományozása ellen.* (* U. o.) 
    A Kanizsay-családdal foglalkozó genealógiai munkák* (* Lehóczky, Wagner, Lazius, Kaprina, Budai Nagy Iván stb.) egymás adatait használván fel, igen sok tévedést tartalmaznak. E munkákban olvashatjuk a többi között, hogy ez idő tájt élt a nagynevű Kanizsay Dorottya is. De hogy kik voltak szülei, azt egyik munka írója sem tudta eldönteni. Így aztán Kanizsay Dorottya ki is maradt a családfából.
    Ám Kanizsay Dorottya leveleiben testvérének írja Kanizsay Lászlót. Végrendeletében pedig Jánost is fivérének mondja. E szerint ő idősb Kanizsay Lászlónak a leánya volt s ifjabb Kanizsay László, János és a korán elhalt István fivérei voltak. Dorottya túlélvén fivéreit, azok javainak egy részét örökölte.
    Fivérei közül János, Miksa császár mellett harcolt s mivel nagyon kitüntette magát, a császár 1515-ben birodalmi gróffá tette („in Neuburg ad Oenum”). Bár rokonaival fenntartotta az összeköttetést, ott élt az Inn folyó mellett fekvő Neuburg várában. Az 1522. évben már nem élt. Neuburg várában lévő hagyatékáról ugyanis ez évben készült a leltár.* (* Országos Levélt. Dipl. 26.277 nr. 1522. Neuburgban temették őt el. („Super castrum Neuburga in ecclesia sancti Leopoldi requiescit” – írja róla Kanizsay Dorottya.))
    Kanizsay László – Jánosnak bátyja – mint Vasmegye érdemes főispánja 1519-ben címerbővítést kapott. II. Lajos király ez alkalommal nemcsak László úrnak, de a dicső Kanizsay-családnak rendkívüli szolgálatait és nagy érdemeit is magasztaló elismeréssel illette.* (* U. o. Dipl. 24.772. nr. Buda, Szentgyörgy napján.)
    Mint a Kanizsayak általában, úgy László is rendkívül vallásos ember volt. Több egyházi alapítványt tett s hitbéli buzgósága folyton arra ösztökélte őt, hogy a legfőbb jó dicsőségét tőle telhetőleg előmozdítsa. Többször felkereste a búcsújáró helyeket,  ahol bőséges alamizsna-osztással és adományokkal igyekezett segíteni a földi bajoktól zaklatott embereken. Az 1524-ben Mária lorettói templomához is elzarándokolt, hogy ott fogadalmát teljesítse.* (* II. Lajos király írta 1524-ben, Tamás apostol napján, hogy Kanizsay László, Vas-megye főispánja „causa devotionis et solvendi voti sui ad ecclesiam beatissimae virginis Mariae de Loreto peregrinandum proficiscitur”’. Míg ő oda lesz – írja a király – pörei és ügyei felfüggesztetnek. – Kanizsay János, Dorottya asszony fivére szintén elzarándokolt Rómába és a lorettoi templomhoz, hogy fogadalmát teljesítse (1512-ben)). Kanizsay Lászlónak felesége: Bélteki Drágffy Anna épp oly vallásos és buzgó lévén, mit a férje, osztályos volt annak minden cselekedetében. Drágffy Anna is eszményi céloknak élt; az ő akaratát is a tiszta erkölcs és a mély hit vezérelvén, jó emlékezetet hagyott maga után.
    Kanizsay László talán feleségének ösztökélésére 1524-ben a király jóváhagyásával egyességet kötött Drágffy Jánossal. Ezen egyesség vagy szerződés értelmében magvaszakadás esetén kölcsönösen örökösöknek és osztályos atyafiaknak fogadják az életben maradt fiú örökösöket. Kanizsay László birtokában volt ekkor Kanizsa, Sárvár, Léka, Csepreg, Kapu, Csókakő, Sztenisznyak, Velike, Vasmegyercse és Egervár. Ezen várakon és uradalmakon kívül a budai várban a Szent György-téren volt neki díszes kőháza is.* (* Károlyi nemzetség levéltára, 1524. márc. 11. Az egyesség Lajos király előtt köttetett.)
    Kanizsay László és Drágffy Anna házasságából egy fiú (Ferenc) és egy lány (Orsika) született. A fiú: Ferenc volt a Kanizsay-család utolsó férfisarja. Mivel a Drágffy-család javára a Perényiek is igényt tartottak* (* Perényi Jánosnak a felesége Drágffy Zsófia volt.), Perényi Gábor és neje (Frangepán Katalin) 1525-ben tiltakoztak az egyesség ellen.* (* Nemzeti Múzeum: Perényi-család levéltára.)
    Kanizsay László – amint gondolhatjuk – nagy és fényes udvart tartott. Udvarnépe között sok volt a literatus (deák) ember, ami azt mutatja, hogy a ház ura maga is mívelt ember volt, vagy legalábbis szívesen látta maga körül a tanult embereket. A XVI. század húszas éveiből számos oly kimutatás maradt ránk, melyek bőséges betekintést engednek László úr udvarának életébe.* (* Országos Levélt. Dipl. 26.261. a Kanizsayak udarnépének prebendája (u. itt 26.281. nr. A borprebendáról szól). Dipl. 26.234. nur. Számadás a konyhai kiadásokról. Dipl. 1522. 23.641. a Kanizsayak orvosának reversalisa. Dipl. 26.312. A Kanizsayak egyik várának személyzete és fizetése. Dipl. 26.298. Számadás a Kanizsayak udvartartásáról. Dipl. 26.354. 1526. A Kanizsayak hopmeserének conventioja. Dipl. 35.026. női ruhák leltára magyarul, melyeknek egy részét a Zewcheni kolostornak hagyták.)
    A ránk maradt írott emlékek szerint a Kanizsayak uradalmai marha- és disznóhízlalással is foglalkoztak s nem utolsó jövedelmük volt a halászat. A felső-luci morotvák, a Fertő, a szederkéni és a Ludastó halászatáról kimutatások is maradtak ránk.* (* U. o. Dipl. 26.194. 1516. – Dipl. 26.204. és 26.206. 1519. – Dipl. 26212. 1519. – Dipl. 26.228. 1520. – Dipl. 2424. 1525: a páczini halászok összeírása stb.) Az ónodi uradalom vizaszegyeiről való számadás is reánk maradt.* (* U. o. Dipl. 26.183. nr. 1517.) A halakat ausztriai halkereskedők vásárolták meg. Egyik ilyen kereskedő ellen Kanizsay László  pert is folytatott.* (* Kanizsay László által Budán vásárolt fűszerek és ruhák számlája is ránk maradt ((. O. Dipl. 26.326. NR. 1524.))
    A XVI. század első két évtizedében kevés főúr akadt Magyarországban, akinek udvarában annyi familiaris, annyi nemes ifjú és lány szolgált, mint Kanizsay Lászlóéban. Kedvelt és keresett nemesi iskola volt ez és szerencsésnek érezhette magát, aki oda került; mert ott csakugyan tanulhatott, láthatott és hallhatott.
    Kanizsay Lászlónak két fivére és egyetlen unokatestvére gyermektelenül halt meg s így az egykor népes családnak már ő volt az egyetlen élő férfisarja. Házasságát a sors azonban megáldotta egy fiúgyermekkel és egy lánykával. A fiút Ferencnek, a lánykát Orsikának hívták.
    A szülők mindkét gyermeküket nagy gonddal és szeretettel nevelték. Sajnos, egyikük sem érte meg a gyermekek felserdülését. Kanizsay László mit országbíró a hatvani országgyűlésen (1525) szerepelt utoljára.* (* Kanizsay László gyakran váltott levelet Dorottya asszonnyal. Sajnos e levelek semmi felvilágosítást sem nyújtanak; mert a dolog érdemét a levélvivők szóval intézték el. Kanizsay Dorottya asszony 1522-ben írta Lászlónak: Miként előbbi két levelünkben is írtuk, Henyey Bernátot küldjük oda bizonyos ügyeinkben. Amit szóval előad, annak hitelt adjon kegyelmed. (Magnifico comino Ladislao de Kanysa, comiti com .Castrifarrei ac regni Hung. Thesaurario, fratri nostro honorando – Ex arce nostra Valpo, post festum ascensionis domini sabbati, 1522.) Nem tudjuk, részt vett-e a mohácsi csatában, ahol sógora: Drágffy János hősi halált halt. Kanizsay László halála után özvegye Frangepán Kristóf grófhoz ment nőül. Ez a házasság azonban nagyon rövid ideig tartott. Drágffy Anna ugyanis az 1528. évi tavaszán* (* 1528. sabbato proximo ante dominicam Reminiscere. (Bécsi állami levélt. A Nádasdy-féle iratok közt, 1528. márc. 7.) már mint Frangepán gróf özvegye, betegen testamentumát elklészítteté s még azon évben meghalt Sárvárott. Istennek és a dicsőséges szűz Máriának ajánlván lelkét, gyermekeinek tutoraiul és végrendelete protectoraiul Várday Pál esztergomi érseket, Zalaházy Tamás egri püspököt, Thurzó Eleket, Batthyány Ferenc bánt (közel való atyafiát) nevezi meg. Végrendelete végrehajtóivá pedig Hassághy Dénest (komáját), Wathay Ferencet, Baso Ferencet és Bársony Boldizsárt mint a kanizsai, kapui, lékai és csókakői várainak kapitányait és Csermely Ambrus sopronyi alispánt teszi. Mindezek a Kanizsay-családnak familiarisai, szolgáló atyafiai voltak.
    Mivel első férje: Kanizsay László nem hajtotta végre anyjának: boldog emlékű Rozgonyi Klárának végső rendelkezését, Drágffy Anna elrendeli, hogy Rozgonyi Klárának minden intézkedését utólag végrehajtsák. Meghagyja,, hogy Rozgonyi Klárának nemes szolgáló leányai, kiket annak idején kiházasítottak, amennyiben ki nem elégíttettek, az ő hagyatékából elégíttessenek ki.
    Fia nevelőjének és tanítójának („in eruditorem et instructorem) Gruba Tamást udvari káplánját nevezi ki.
    Meghagyja, hogy mindazon kincseket, miket férje: Frangepán Kristóf az ő tudta nélkül és tudtával Velencében, Zágrábban és másutt zálogba vetett, hiány nélkül visszaváltsák s gyermekei részére megőrizzék.
    Bakonok nevű birtokát az örvényesi pálosoknak és egyházuknak hagyja, hogy Kanizsay Lászlónak és elődeinek lel üdvére miséket mondjanak.
    Elrendeli, hogy az udvarában szolgáló ifjakat, lányokat, mesterembereket stb. elégítsék ki s akik tovább is gyermekei szolgálatában akarnak maradni, azokat fizessék és táplálják.
    Gyermekei mellé örök szolgákul nemes Teryék Gothardot és Gurdács Kelement rendeli.
    Ezután felsorolja a lányának hagyott szoknyákat. Volt ezek között gyöngyökkel kirakott skarlát szoknya, arannyal szőtt szederjes kamuka-szoknya hermelinnel („vulgo hölgy”) prémezve, vörös bársonyszoknya, fehér kamukakapcsos („vulgo kapchos”) szoknya stb.
    Mivel Drágffy Anna udvarában is szolgáltak még jegyben járó nemes lányok, ezeknek a kiházasításáról is gondoskodott. Nem érdektelen tudnunk, mi mindent kapott 1528-ban egy-egy ilyen lány. Nemes Gosztonyi Sárának például a végrendelkező ezeket a dolgokat rendelte: veres kamuka-szoknyát pegyvetháttal prémezve, szederjes gránát-szoknyát, fekete színű majcot, két főkötőt, egy paplant, hat abroszt, hat lepedőt, hat törülközőt, hét huszáringet és öt csahol-inget.* (* A huszár-imeg szűk és testhezálló, a csahol-imeg pedig bő ing volt. A Dorottya nevű lány, aki a fiatal Kanizsay Ferenc gondviselője volt, körülbelül ugyanazokat kapta. Csakhogy neki már csak négy huszár-imeg és három csahol jutott.)
    Drágffy Anna gyermekeit végrendelete értelmében nagy gonddal és szeretettel nevelték. A Kanizsay-családnak egyetlen idősebb tagja: Kanizsay Dorottya asszony mindent elkövetett, hogy a gyermekek jelleme, erkölcse és hite sziklaerős legyen s hogy szívüket a tiszta önzetlen szeretet hevítse. És Dorottya asszony áldott lelkének tiszta lángja orán világosságot keltett a gyermekek fogékony lelkében. Dorottya asszony szellemi felsőbbsége, mely ritka szerénységgel párosult, gyöngéd és körültekintő gondossága, mindent átható hitének varázsa oly hatással voltak a gyermekekre, hogy lesték a hangját, követték a tanácsát s tiszta szívvel ragaszkodtak hozzá.
    Ezek a dolgok teszik érthetővé, miként lett a lányka (Orsika) Magyarország legünnepeltebb asszonya! A fiú is úgy fejlődött, mint nővére. Hozzá még több remény fűződött, de a végzet nem engedte, hogy e remények teljesüljenek. A Kanizsay-család szeme fénye és utolsó férfisarja: Ferenc ifjú korában meghalt.* (* Kanizsay Ferenc 1532-ben halt meg. Már a fegyverforgatást is gyakorolta s jeles lovas serege volt. Van agy kimutatásunk is szolgáló atyafiairól (familiarisairól). Eszerint Hassághy Dénes 12 lóval, Wathay Ferenc 10 lóval, Bársony Boldizsár 8 lóval, stb. stb. szolgált neki. (Orsz. Levélt. Lymbus: „Numerus famulorum Francisci Kanizsay” kelet nélkül.)
    Az ő halála után az egykor népes Kanizsay-családnak már csak két nőtagja élt. Az idősebbik az özvegységben élő nádorispánné: Kanizsay Dorottya, az ifjabbik, Kanizsay Lászlónak lánykája: Orsika volt. E két nagynevű magyar asszonyról annyi írott emlék maradt ránk, hogy lelki világukról, műveltségükről és nem mindennapi erényeikről határozott képet rajzolhatunk.    
    A sors különös játéka, hogy mindkettő nádorispánnak a felesége volt. Tehát mindkettőnek bőséges alkalma és módja volt a nemesnek, a jónak és a szépnek gyakorlására. És ők, mintha érezték volna, hogy minden szem rájok néz, a jóságos emberszeretet, az igazi vallásosság, a munkaszeretet, az élet hiúságaitól ment egyszerűség terén példányképeknek mutatták magukat. És nemes lényük kifogyhatatlan kincseiből pazarul juttattak mindenkinek. Egész sereg ifjút és leányt neveltek udvarukban, akik róluk vettek példát s a hazának jeles fiai lettek. Az emberszeretet annyira eltölté lelküket, hogy a földi bajoktól zaklatottak mindig vigaszt és segítséget találtak náluk. Az áhítat varázsa tölti el mindkettő lelkét s ez az áhítat szebbnél-szebb erényeket fakaszt szívükben. Írásaik ma is az életelevenség melegével hatnak ránk s egyéniségüknek szellemi és lelki világa olyan, hogy a gondokozó embert ma is magával ragadja.
    Kanizsay Dorottyal és Kanizsay Orsika nemcsak rokonok, de rokonlelkek is voltak. Ha írott emlékeket olvassuk, számtalan rokonvonásra akadunk bennök. Bizonyos tehát, hogy az egyik a másikra nagy befolyást gyakorolt. Kanizsay Orsika – amit tudjuk – 1521-ben született s korán árvaságra jutott. Családjának akkor már csak egyetlen tagja élt: a nagynevű Kanizsay Dorottya. Ez a páratlan asszony vette gondjába az árva kis leánykát s úgy nevelte és tanította, hogy méltó legyen a Kanizsay-névre. Nem tudjuk, megérte-e Dorottya asszony Orsikának eljegyzését Nádasdy Tamással (1532-ben). De ha élt még akkor, bizonyára öröm tölté el lelkét, látván, minő nagyszerű nő lett a fiúsított Orsikából.
    Kanizsay Orsikának bizalmas családi levelei jórészt ránk maradtak. Egy részük nyomtatásban is megjelent.* (* Károlyi Árpád és Szalay adták ki.) A XVI. századnak e leveleknél drágább kincse (művelődéstörténeti szempontból) alig akad. A régi magyar családi életnek, a tiszta magyar érzésnek, a nyájasságnak és a kedélyességnek kimeríthetetlen forrásai ezek. Épp oly lelki gyönyörűséggel olvassuk ezeket ma is, mint akkor, mikor íródtak. S e bizalmas levelekben, mint valami tükörben, tisztán látjuk Kanizsay Orsika nagyszerű lelkivilágát, nőies bensőségének minden titkát.
    Nem így vagyunk Kanizsay Dorottyával. Az ő fiatalabb korában a családi levelezés szokása még nem járta. Ha az embereknek valami elintézni való dolguk volt, szolgáló atyafiakkal (familiaris9, élőszóval izentek egymásnak s élőszóval való választ kaptak. Az úgynevezett missilis levelek divatja csak később lett általánossá. Történetírásunk Kanizsay Dorottyáról eddig nem is tudott egyebet, mint hogy a mohácsi csatatér halottait eltemettette. Pedig ő már jóval előbb országos szerepet játszott s működésével páratlan elismerést és tiszteletet vívott ki agának. Három királyunk nemcsak a legnagyobb elismeréssel írt és szólott róla, hanem egyúttal az ország első és legkiválóbb asszonyának mondotta. Dorottya először Geréb Péter nádorhoz ment nőül, akivel igen-igen boldog életet élt. Mély szeretete derék férjéhez még akkor sem némult el, mikor az már rég porladóban volt. Férje hamvai fölé kápolnát emeltetett s márványtáblán örökítette meg emlékét. Ezen kívül misealapítványokat tett, hogy boldogult férje lelki üdvéért állandóan imádkozzanak. Dorottya asszony jó maga is gazdag volt, férje halála után pedig még jobban megnövekedett vagyona, mert Geréb Péter nádor úgyszólván mindenét szeretett feleségére hagyta.
    Kanizsay Dorottya asszony másodízben a büszke és hatalmas Perényi Imre nádorhoz ment nőül. A Perényiek délvidéki birtokai tehát jórészt Kanizsay Dorottyától valók. Bár nagyban növelte Perényi vagyonát, második házassága nem volt boldognak mondható. Perényi Imre természetes homlokegyenest ellenkezett az övével. Aztán férjének határtalan büszkesége sem egyezett meg az ő szerénységével és alázatosságával. Imigyen valószínűnek tartjuk, hogy Dorottya asszony második házassága idején gyakran gondolt első házasságának boldog éveire. Sok kellemetlensége volt Perényi Imre két fiával is.* (* Az egyik fiú Perényi Péter vajda volt, a másik Perényi Ferenc váradi püspök, aki a mohácsi csatában halt meg. Mind a kettőnek szereplése eléggé ismeretes. Az újabb íróin e két Perényi-fiút Dorottya asszony gyermekeinek mondják. Pedig csak mostoha fiai voltak. Kanizsay Dorottyának ugyanis sem első, sem második férjétől nem voltak gyermekei.) Bár maga a király írta, hogy Dorottya asszony e két fiút igaz szeretettel vette körül, ezek nem tekintették őt anyjuknak. Sőt édesatyjuk halála után még civakodtak is véle.
    Perényi Imre nádor – amint tudjuk – igen eszes, nagy látkörű férfiú volt, de egyúttal büszke magyar. Tekintélye oly nagy volt, hogy Miksa császár 1517-ben birodalmi hercegnek nevezte őt ki. Ám Perényi sohsem használta e címet, többnek tartván annál az ő nádori méltóságát.* (* Katona Hist. Critic. 12. köt. 50-52. l. közli a hercegi diplomát, mely a többi között ezt mondja:”Praefatum Emericum eiusque heredes et successores ex lumbis eius legitime matos et nascituros ultriusque sexus nostrum ac sacri inperii ducem et principem facimus, creammus, erigimus, attollimus” etc. E hercegi diploma szerint Perényi a Siklossi (Soklossi) hercegi nevet kapta. A diploma Badenben kelt 1517. szept. 27-én.) Felesége: Kanizsay Dorottya asszony még kevésbé élt a hercegi címmel.
    Perényi Imre, amint tudjuk, Ulászló király idejében nagy szerepet játszott. Részt vett az 1508. évi fehérvári koronázáson s ez alkalommal a felesége is jelen volt az udvari ünnepségeken. Mikor Ulászló király 1509-ben Prágába ment s három évig ott maradt, Perényi Imrét tette meg helytartónak. Így hát ő kormányozta az országot. Az egykorú költő írta róla:

Plenum consilii pectus, quo frena duorum
Regnorum et totidem regum moderantur habenae
Legislatorem non talem habuere Solonem.*
(* Stephani Taurini: Stauromachia, 1519.)

    A király természetesen tőle telhetőleg jutalmazta Perényi érdemeit. Már 1504-ben néki és családjának adományozta Abauj-vármegye örökös főispánságát. Az adománylevélben ékes szókkal magasztalta a Perényi-család nagy érdemeit.* (* Nemzeti Múzeum: Perényi levéltár: Buda, 1504. Dorottya napján. „Animadvertentes non modo egregiam et splendidissimam de hoe rego semper optime meritam, verum etiam praeclaram et intemeratam fidelatatem ac gratissima obsequia fidelis nostri Emerici de Peren dapiferorum regalium magistri et Abaujvar, comitis”. Stb.) Az 1505. évben pedig megengedte néki a vörös pecsét használatát.* (* U. o. Perényi levélt.) A király távollétében mint nádorispán ő kormányozta az országot, mégpedig az uralkodó nyilatkozata szerint közmegelégedésre. Ulászló ugyanis 1512-ben azt írta, hogy Perényi az országnak és a végházaknak ügyeit nagyszerűen intézte! Úgy látszik a maga pénzéből is sokat költött a végházakra. A király ugyanis 33.000 forinttal adósa maradt s Perényi ebből 20.000 forintot elengedett. Ulászló ekkor Perényit Horvát-Szlavon-Dalmátországok bánjává nevezte ki.* (* U. o.) Ez az új méltóság temérdek kiadással járt s ezenkívül Perényinek ott kellett volna laknia, amit mint nádor nem tehetett. Ezrt már a következő 81513.) évben beadta a lemondását. A király azonban nem fogadta el s még egy évre maradásra bírta őt.* (* U. o. Buda, 1513. in dominica Judica, Ulászló király Perényihez. (Itt szerepelnek Perényi fiai először.))
    Perényinek nádori és báni hivatala magával hozta, hogy gyakran kellett ide s amoda utaznia. Aztán az ő és felesége birtokait is többször kellett felkeresnie. Az útra olykor feleségét is magával vitte. A kor szokása szerint hatlovas hintószekereken nagy kísérettel utazott. Az 1516. évben például Soklyósról Ónodra ment feleségével s ott hté napig időzött. Ónodról meg Terebesre ment s ott négy napot töltött s aztán mindketten Budára tértek vissza. Az u tat öt hintószekeren tették meg. Mindegyik szekeret hat ló vonta.* (* Orsz. Levélt. Dipl. 26.171. 1516. „Post festum nativitatis Mariae, dum venerat dominus palatinus cumdomina palatina de Soklyós ad Onod”.)
    Kanizsay Dorottya asszonynak Perényi oldalán ezernyi alkalma nyílt a szereplésre. Meg is jelent gyakran a királyi udvarban s a nagy tisztelet, melyben itt részesítették, világosan hirdeti az ő egyéniségének s műveltségének kiváló voltát. Egyébként második házassága mégsem volt boldognak mondható. Büszke, indulatos és beteges férje, no meg mostoha fiai sok keserű órát szereztek néki. Férjét 1508-tól fogva annyira elfogta a köszvény, hogy székben hordoztatta magát. És egyik esztendőt a másik után kínos szenvedés közt őrölte le. Gondolhatjuk, mit kellett tűrnie feleségének a türelmetlen Perényi mellett. De hát Dorottya asszonyt nem hagyta el a béketűrés és a kötelességérzés. Híven ápolva szenvedő urát.
    Istvánffy és utána mások azt írták, hogy Perényi 1515-ben halt meg. Ez tévedés, hiszen mint nádorispán még a későbbi években is szerepelt. Lajos király, valamint Cebanius szerint is a nádorispán 1519. február 5-én halt meg Budán. Kanizsay Dorottya asszony 1519. március 7-én már özvegynek írta magát.* (* Orsz. Levélt. Dipl. 25.606. 1519. (Ex castro nostro Valpo, dominica post ascensionis domini.) Dorottya asszony levele nemes Horváth Györgyhöz, az ónodi vár kapitányához Úgy látszik, hogy Dorottya asszony férje halála után erélyesen kezelte birtokait. A nevezett Horváth Györgynek is azt írta, talán azt hiszi, hogy már nincsen ura? Már – írja Dorottya asszony – két levelet bocsátottunk hozzád s idáig mit sem válaszoltál. Parancsoljuk, hogy e levelünk vétele után azonnal küldd hozzánk a szekércsinálókat (faragómestereket); mert itt sok dolog vár reájuk.)
    Végrendeletében meghagyta, hogy fényes temetésben részesítsék őt s hogy a király is kísérje koporsóját a Dunán át. II. Lajos király eleget is tett a kívánságnak. A holttestet özvegye Terebesre kísérte s a boldogult kívánsága szerint ott temettette őt el a szent Pálról nevezett templomban, melyet a nádor maga építtetett.
    Második férje halála után Dorottya asszony bizonyára összehasonlította utóbbi éveit azokkal a boldog esztendőkkel, miket első férjével töltött És újra meg újra áldozott Geréb Péter feledhetetlen emlékének. Föl-fölkereste temető helyét, miséket mondatott lelki üdvéért s halála évfordulóján commemoratiót tartott. Aztán mindjárt második férje halála után arra kérte II. Lajos királyt, engedné meg neki, hogy Geréb Péter címerét egyesíthesse a Kanizsay címerrel. A király készséggel teljesítette kérelmét. Kanizsay Dorottyát – írja a király – ezen kérésében is első férje iránt érzett mély szeretete és kegyelete vezette, hiszen a boldogult nádorispánnal indig egy szív és egy lélek volt. („Unanimi concordique animo vixit”.)
    Bár a király ezúttal csak egyszerű címeradományt bocsátott ki, ezt a rideg oklevelet is felhasználta arra, hogy Kanizsay Dorottya asszonyról valóságot himnuszt zengjen. Szokatlan hang ez a királyi diplomákban! Mintha csak a szeretetbe mártotta volna a tollát, aki írta. II. Lajos király azt mondja benne, hogy elsősorban azokat kell a legnagyobb kitüntetéssel elhalmozni, akik a legkiválóbb erények fényében tündökölnek s akik lelkük s jellemük nagyszerű tulajdonságait messze-messze elterjesztették. „Ezért – írja – megindíttatva attól a nagy szerénységtől és áhítattól, álhatatosságtól, őszinteségtől, hűségtől, vallásosságtól s a legszebb erények nagy számától, amikkel Kanizsay Dorottya asszony tündöklik s amik őt a női nem ékességét illetőleg a letűnt idők nagy alakjaival is összehasonlíthatóvá teszik: megadjuk néki a kért címerbővítést.”
    Kanizsay Dorottya – írja a király – első férje halála után Perényi Imrével kötött házasságot, aki őt élete végéig fényesen, főúri módon, nagy tiszteletben tartá. Perényi nádor (1519-ben) meghalván, annak első házasságából született gyermekeit Dorottya asszony később is épp úgy támogatta és tisztelte, mint férje életében.* (* „Cuius quidem defuncti memoriam elusque superstites liberos non minus, quam dum vitali ille fruebatur, auracolit et observat.” etc. Istvánnfy szerint Perényi Imre nádor 1515-ben halt meg. A király azonban ezen 1519-ben kelt diplomában maga írja, hogy Perényi nádor a minap halt meg.)
    Első férjével, Geréb Péter nádorral – írja a király – élete is mindig páratlanul szép volt és boldogult férje rendkívül nagy javakat hagyott reá. Ennek a Geréb Péter emlékének ő a kegyelet mindazon jeleivel adózott, amikkel a szeretett halottat szokás megtisztelni. A kegyelet és az emlékezés készteti őt arra is, hogy a Geréb-címert a Kanizsayak ősi címerével egyesíteni kívánja. Mivel e kívánsága is a szeretet forrásából fakad s a leghálásabb szív melegéből sugárzik ki, kívánságát teljesítjük s a címeregyesítést néki megadjuk.* (* Orsz. Levélt. Dipl. 24.773. sz. 1519. Buda. A király itt aztán leírja az egyesített címert.)
    Nem hisszük, hogy lenne magyar asszony, akiről királyi diploma annyi magasztalni valót írna, mint Kanizsay Dorottyáról. De éppen azért, mivel az efféle dolog ritkaság számba megy, fölötte fontos volna megismernünk azokat a páratlan erényeket, amik Kanizsay Dorottyát a magyar asszonyok örökös ékességévé tették. Sajnos, Kanizsay Dorottyáról nagyon kevés írott emlék maradt reánk s ezek nem adnak teljes felvilágosítást az ő megkapó lelkivilágáról. Annyi bizonyos, hogy amíg élt, magasztos fényt vetett mindenfelé. Hiszen lánglelkének vonásai még a királyi trón előtt is ismeretesek lettek.
II. Lajos király különösen hangsúlyozza azt a mélységes hálát és kegyeletet, amely Kanizsay Dorottya asszony minden tettében megnyilvánult. Nem üres magasztalás ez! Hiszen történeti adatok bizonyítják, hogy Dorottya asszony minden szolgálatot, minden vett jót sokszorosan igyekezett viszonozni. A nála szolgáló szegény lányokat kiházasította; a nemes ifjakat szolgálatukért birtokkal jutalmazta; érdemes atyafiainak emléket állított s javukra misealapítványokat tett stb. De hálás volt ő ura és teremtője iránt is .Ő maga írja: „Isten és a Szűzanya különös jóságát számtalanszor éreztem. Az ő kegyelmöknek köszönhetem, hogy árva állapotomból két ízben nádorispánné méltóságára emelkedtem.”* (* „De conditione pupillari bis ad honorem dignitatemque palatinae pervenerimus” etc.)
    A szívét eltöltő mély hála aztán egész életén át arra ösztökélte őt, hogy Isten dicsőségét minél jobban előmozdítsa. Templomokat és kápolnákat építtetett s azok javára alapítványokat tett. Ő maga udvara népével együtt drága egyházi ruhákat varrt s hímezett s nemcsak ezeket ajándékozta az egyházaknak, de arany- és ezüstedényeket is.
    A mindent átható hit más erényeket is növelt Dorottya asszony szívében. Érezte a szenvedők szenvedéseit s igyekezett a nyomorultakon segíteni. Kevés asszony akadt az ő korában, aki annyi könnyet törült volna le, mint ő. Az 1525. évbe írja Dorottya asszony e sorokat: „Tudjuk, hogy Isten a szegényeknek és az ügyefogyottaknak könyörgését meg szokta hallgatni. Rendeljük azért, hogy akárhol tudnak szegény, ruhátlan gyermekeket és árvákat, ruházzák fel őket.”* (* „Scimus deum omnipotentem pauperum atque simplicium precibus flecti consuevisse” etv.)
    Páratlan bőkezűsége mindenütt megnyilvánult, ahol a fájdalom, a nélkülözés és a szenvedés ostorozta az embereket. S minél több jót cselekedett, öröme annál tisztább, lelkesedése annál nagyobb lett. Rózsákat hintett jósága s azon szerencsések közé tartozott, akiknek embertársai nem tövissel fizettek. Határtalan tisztelet, nagy elismerés és dicsőség volt az ő része. Bár – amint Lajos király írta volt 1519-ben – Dorottya asszony mód nélkül szerény volt, de azért mégis megvallotta, hogy igen sok jóakarója és sok hűséges szolgája vagyon!
    Az a kevés levél, mely reánk maradt, szintén azt hirdeti, hogy kortársai előtt a legnagyobb tiszteletben állott. Hiszen akik levelet írtak neki, kivétel nélkül hódolnak és szolgálatukat ajánlják neki. A hatalmas Tahy János, az auraniai perjelség javainak kormányzója, például az 1529. évben a legnagyobb udvariassággal írja neki, hogy mindenkor és minden dologban bárminemű szolgálattal örömest áll rendelkezésére.* (* Bécsi állami levélt. Hung. 278. f. 1529. feria quarta proxima post festum beatae Annae, matris Mariae („Vestrae dominationi magnificae nos semper affuimus in omnibus iuxta posse nostrum et ad praesens parati sumus omniservicio” etc.)
    Amikor Lajos király felsorolta Kanizsay Dorottya nagyszerű lelki tulajdonságait, egyetlen szót sem ejt arról, hogy Dorottya asszony az általános és a formális műveltség terén is fölülmúlta kortársnőit. A legmagasabb örökben, királyi udvarokban otthonosan forgott, nyelveket beszélt s a társadalmi érintkezésben is mintaszerű volt. Nem a nádorispáni méltóság emelte őt, de ő adott fényt a nádorispáni méltóságnak. Mint özvegyasszony is az ország első asszonya maradt és tekintélye, szereplése semmivel sem kisebbedett. Ulászló és Lajos király életében udvari ünnepély alig esett meg nélküle s mindig úgy szerepelt ott, mint az ország első asszonya. Csak például említjük, hogy Báthory István nádorispán menyasszonyát, a masszioviai hercegkisasszonyt is ő fogadta az ország határánál s ő hozta át a lakodalmas házba. Ennél fényesebb lakodalmat ritkán látott az ország. A főurakkal és a külföldi vendégekkel együtt Lajos király is részt vett azon. És Dorottya asszony rendezte az egész ünnepélyt, mert hiszen, hogy akkori szóval éljünk, őt kérték fel a főgazdasszonyi szerepre.
    Még a lakodalom előtt történt, hogy Lajos király Bakács Tamás esztergomi érseket küldé Dorottya asszonyhoz és arra kérette őt, fogadná Haimburgban az ő királyi mátkáját: Mária főhercegnőt. Dorottya asszony azzal menté magát, hogy Báthory István menyasszonyát kell hazahoznia Maga Báthory nádor is kérte a királyt, engedné meg, hogy Dorottya asszony fogadja és vezesse házához a masszoviai hercegkisasszonyt.
    A véletlen azonban úgy akarta, hogy Báthory lakodalmát Mária Magdolna napjára kellett halasztani. Lajos király nővérének (Annának) esküvője I. Ferdinánddal pedig május 26-ára tűzetett ki Linzben. Tizenöt nappal ezután – írja Lajos király Dorottya asszonynak – az én királyi mátkám (Mária) Haimburgba érkezik. Mivel a királyné fogadásának és hazakísérésének ideje immár közelget, nagyon kérjük nagyságodat, úgy a magunk, mint a királyné nevében, hogy lehető legnagyobb pompával siessen Pozsonyba, ahol a főúri asszonyok és a főurak hamarosan összejönnek s Haimburgig a királyné elé mennek. Mi úgy rendelkeztünk, hogy a főasszonyok között – amint méltó is – nagyságodé legyen az első hely és az első tisztség.*  (* Datum Budae in vigilia festi pentecostes, anno 1521. Generosae ac magnificae dominae Dorotheae, spect. ac. Magnifici quondam domini Emerici Perény alias palatii relictae, nobis sincere gratae. Bartal Wagnertől tévútra vezetve „Barbara, juxtaalios Magdalena de Bátor”-hoz címezteti Lajos király e levelét, holott világosan Kanizsay Dorottyának szól. (Georgii Bartal: Commentariorum ad historiam etc. III. kötet, XVI. lap.)
    Ilyen hangon s ilyen tisztelettel hívogatták őt a főurak is, ha a zavaros időben tanácsot ültek. Dorottya asszony ugyan nem foglalkozott a politikával, de mint az ország első asszonyát, több gyűlésre és tanácskozásra meghívták. Lajos király például két ízben is meghívta Dorottya asszonyt a rendek tanácskozására. Az 1526. évben Rahoczai Miklós deák vitte a király meghívó levelét Dorottya asszonyhoz. Ezúttal a tolnai gyűlésre hívta őt a király.* (* Engel Keresztély: Fragmentum libri rationarii super erogationibus aulae regis Hungariae Ludovici II. de anno 1526.)
    A legutolsó ilyen eset 1532-ben történt, mikor is Báthory György, Perényi Péter s mások a bélavári gyűlésre hívták őt, azaz hogy arra kérték, bocsátaná oda bízott embereit.
    Tudott dolog, hogy a XVI. század első évtizedeiből nem sok ilyen írás maradt reánk. De bármelyik írott emlékünk ejt szót Dorottya asszonyól, mély tisztelettel teszi ezt s a magasztaló nyilatkozatokban nem szűkölködik. Mindez világosan hirdeti, mily nagy hatással volt a korára Kanizsay Dorottya. Valóban elmondhatjuk, hogy századának egyetlen nője sem emelte oly magasra a magyar asszony méltóságát, mint Kanizsay Dorottya. Az ő áldott lelke, az ő nagy jósága sok téren nyilvánult, de tán egyetlen cselekedete sem nyilallik úgy a szívünkbe, mint a mohácsi csata halottainak eltemettetése.
    Nemzetünk tragédiája bevégződött a mohácsi mezőn! Legjobbjaink hősi harc után nagyon megszaporították nemzeti mártírjaink számát. Megérdemelték volna, hogy az egész nemzet sirassa őket, de még olyan ember sem akadt, aki a halottakat eltemettette volna. A veszedelmes csatatérhez még közel sem ment senki. Csak a farkasok és a halottrablók kóboroltak ott éjjelente.
    Amire férfi nem mert vállalkozni, azt véghez vitte egy gyönge, de fennkölt lelkű nő. Kanizsay Dorottya nagy pénzen négyszáz embert fogadott s a mohácsi csata halottait mid eltemettette. A papjaival megáldatta a hamvakat s templomaiban misét mondatott az elesett hősökért. Amit a hatalom és a férfierő elmulasztott, azt a nemzetét megbecsülő érző szívű nő megcselekedte. Kanizsay Dorottya e tettével önmagának emelt örök emléket, olyan emléket, amely tovább él a legerősebb gránitkőnél. Hiszen ez a cselekedete napnál világosabban mutatja, hogy szívét tiszta önzetlenség és emberszeretet hevítette s a hazáért elhunyt hősöknek megbecsülése tölté el. Magasan szárnyaló lelkének ez újabb megnyilatkozása értenünk engedi mindazt a magasztalást, amit a király 1519-ben írt volt róla.
    Kanizsay Dorottyán kívül még egy asszonyunk akad, aki bejárta a mohácsi csatateret. Ráskay Magdolna volt az, aki szerelmes urának: Pálóczy Antalnak holttestét kereste. S miután nagy nehezen megtalálta, a Pálóczy-nemzetség ez utolsó férfisarját Sárospatakra vitte s ott bátyja mellé temettette. Az önfeláldozásnak és a hitvesi hűségnek megkapó példáját hagyta ránk e derék asszony, aki semmi veszélytől vissza nem riadva, nagy fáradsággal és költséggel volt rajta, hogy férjének az  utolsó tisztességet megadja.
    A mohácsi csata után Dorottya asszony bizonyára fájó szívvel vette tudomásul, hogy több templom, miket ő drága egyházi szerekkel és ruhákkal gazdagított, kifosztva elpusztult. A legelsők egyike a báthi egyház volt. Ennek megbecsülhetetlen értékű kincseit, köztük Mátyás királyunk, Korvin János és Kanizsay Dorottya asszony remekművű egyházi ruháit gonosz kezek széthurcolták. Erre a sorsra jutott a valpói templom felszerelése is. S minél tovább tartott a hadas idő, annál több templom, szegényház és monostor jutott erre a sorsra. S Dorottya asszony mégis folytatta a régi munkásságát. Udvarnépével együtt még mindég dolgozgatott, hogy minél szebb egyházi ruhákkal láthassa el az egyházakat. Kimondhatatlan áhítata nem hagyta őt pihenni. S minél nagyobb lőn nálunk a nyomorúság, annál inkább növekedett az ő alamizsnaosztása. S ahol ő megjelent, ott az enyhülés váltá föl a szenvedést, az ima a zúgolódást.
    Dorottya asszony a mohácsi veszedelem után beállott hadas és zavaros időkben úgy látszik Sárvárott vonta meg magát Kanizsay László két árvája mellett. Az 1527. évben részt vett Ferdinánd király koroázásán. Valószínű, hogy Anna királyné kérelmére jelent meg ott. Lehetséges, hogy Anna királyné mutatta őt be I. Ferdinándnak, aki aztán mindig kitüntető szívélyességgel fogadta őt.* (* 1529. tavaszán például Budán fogadta őt Ferdinánd király.)
    De nemcsak a király, a főurak is mindenütt kitüntetéssel fogadták őt. Egyéniségének súlya és tekintélye oly nagy volt, hogy örült, aki őt vendégül láthatta. A nagynevű bán: Batthyány Ferenc, tekintettel a zavaros időkre és a török veszedelemre, 1528-ban Németújvárt ajánlotta föl Dorottya asszonynak és udvarnépének. És megírta neki, hogy minden népével és ingóságával békésen ott lakhatik. A legnagyobb tisztességgel (honorificentissime) fogják őt fogadni – írja Batthyány – s a személyét megillető tisztelettel fogják ott tartani. S amikor néki tetszik, minden jószágával együtt békességgel távozhatik. Mindezt – írja a bán – a magunk, továbbá legkedvesebb feleségünk s hozzánk tartozóink nevében ígérjük s meg is tartjuk.* (* Országos Levéltár: Acta Pollitica, 34. fasc. 18. nr. 1528. Keresztelő szent János ünnepe előtt való vasárnap, Ujudvar. („super quo eandem dominam nostro et dominae consortis nostrae charissimae ac omnium ad nos pertinentium nomine fide et humaitate honoribusque nostris affidavimus et asseveravimus” etc.)
    Dorottya asszony csak rövid ideig vette igénybe Batthyány Ferencnek és szeretetre méltó feleségének vendégszeretetét. Azt hisszük, hogy Dorottya asszony főleg azért ment Németújvárra, hogy Batthyányval mint rokonával tárgyaljon a két kiskorú Kanizsay gyermek: Ferenc és Orsika vagyoni dolgában. E tárgyalásnak az eredménye, hogy Dorottya asszony magához kérette Sárvárra a kapornaki konvent tagjait. Ezek – Ferenc atya és Sethei János deák – csakugyan megjelentek Sárvárott s ott Dorottya asszony ilyen ünnepélyes vallomását foglaltatta vélök írásba: ő Kanizsay Lászlónak két árváját: Ferencet és Orsikát („fratres scilicat suos”) amily nagy testvéri szeretettel és kedvességgel csak lehetséges, nevelni, táplálni és őrizi fogja. Ingó és ingatlan vagyonukat pedig védelmezni és megtartani igyekszik, betöltvén mindazt, amit Drágffy Anna végrendeletében meghagyott. Az árváknak minden ügyes-bajos dolgát pedig Batthyány Ferenc bán és a hat testamentumos atyafi (familiaris) közös és egyöntetű határozata szerint intézi. Ha a testamentumos atyafiak közül valamelyik meghalna, más alkalmasat nevez ki helyébe s ez úgy az árváknak, mint neki esküt köteles tenni. Ha az árvák elérik nagykorúságukat, vagyis életük tizenhetedik évét, ő mindent hiány nélkül átad nékik. Ha Kanizsay Ferenc időközben meghalna – amit ne adjon az Isten –, akkor ő Orsikát kiházasítja s mindent átad néki. Ha pediglen a két árva életben marad, ő semmit semmi  módon el nem von tőlük, hanem mint legkedvesebb rokonainak mindent átad. Erre esküvel kötelezi magát.* (* U. o. Neo Regestratorum Actorum fasc. 251. nr. 1. 1528. („Praefatis dominis Francisco Kanisay et puellae Ursulae, fratribus et consangvineis suis charissimis propter eorum orphanitatem relinquere et obligare jurasset.”) Ha azonban ő előbb halna meg, mint az árvák, minden ingósága reájuk száll. Ellenkező esetben pedig ő örökli az árvák vagyonát.
    Amint ez oklevélben maga Dorottya asszony vallotta, a két Kanizsay árvát a legnagyobb gonddal és szeretettel nevelte, gondozta és óvta minden bajtól és veszedelemtől. Ha Dorottya asszonynak egyéb érdeme sem volna ennél, akkor is szeretettel és hálával kellene róla emlékeznünk; mert neki köszönhetjük  a XVI. század egyik legnagyobb magyar asszonyát: Kanizsay Orsikát, Nádasdy Tamásnak örökre feledhetetlen  házastársát. E nagy magyar asszonynak élete folyását és magasztos lelkivilágát jól ismerjük s így tudjuk, hogy azok a nemes ösztönök, azok a ritka erények, amik őt az ország első és legnépszerűbb asszonyává tették, Kanizsay Dorottya asszony gondos vezetésének az eredményei. Ő ébresztette, ő fejlesztette benne a mély hitet, az emberszeretetet, a nemzeti érzést és gondolkozást, az örök cél után való törekvést. Ha Nádasdyné Kanizsay Orsika lelkivilágát vizsgálgatjuk, lehetetlen nem látnunk, hogy jellemének és erkölcsének legtöbb vonása Kanizsay Dorottya lelkének visszatükröződése.
    Örök kár, hogy a nagy múltú Kanizsay-családnak utolsó férfisarja, akit szintén Dorottya asszony nevelt, élte virágjában elhunyt. Sokat remélt ez ifjútól az ország, tán ég többet Dorottya asszony, aki látta és tapasztalta a fiatal Kanizsay Ferenc szép reményekre jogosító fejlődését. A végzet azonban nem engedte, hogy e szép remények teljesüljenek.* (* Gritti 1533-ban nyolcvan aranyon egy csalót fogadott fel, aki magát Kanizsay Ferencnek állította. Ez a török segítségével el akarta foglalni a Kanizsay-javakat. (Az egri püspök írta 1533.okt. 12-én Nádasdynak: „Inventus est apud Turcas Sycophanta, qui se tuae sponsae fratrem mentiatur, Huno Gritius emit aureis octoginta”. (Pray: Epistolae procerum, II. köt. 44. l.)
    Mivel Dorottya asszony az árváknak nemcsak nevelésével, de nagy kiterjedésű birtokaik kormányzásával is foglalkozott, ugyancsak sok gondot vállalt magára. Tudnunk kell, hogy neki magának is voltak birtokai s Kanizsay Lászlótól is örökölt. A többi közt Sztenicsnyák vára és tartománya is így jutott kezére.* (* Az 1525. évben Sztenicsnyák még nem volt az övé, tehát csak Kanizsay Lászlótól örökölhette azt.) Mindezeknek igazgatása azokban a zavaros időkben még egy erős kezű férfiúnak is sok gondot adott volna. S Dorottya asszony mégis győzte a sok munkált és még több gondot. Több egykorú irat maradt ránk ez időből, melyek azt bizonyítják, hogy Dorottya asszony szeme-füle mindég résen volt s ha vagy itt, vagy amott idegen kéz nyúlt az árvákéhoz, nem nyugodott, míg vissza nem szerezte azt.* (* Az 1529-ben Dorottya asszony megjelent Budán s ezer forintot fizetett be a kamarának. Ferdinánd király, aki ekkor szintén Budán volt, erről nyugtát állított ki neki („Ex illis mille et ducentis flor. Qui anstar dominorum praelatorum et baronum huius regni eidem dominae Dorotheae, ratione conservationis bonorum Francisci Kanisay, iuxta limitationem eorundem dominorum Posonii factam impositierant.” Budae feria tertia proxima post dominicam rogatlonum, 1529. Neoreg. Act. 21. fasc. 30. r.) Ferdinánd király és Anna királyné nagy tisztelettel és jóindulattal voltak iránta s így kérése sohsem talált siket fülekre. Az 1530. évben például Corbaviai Torquatus János bán Sztenicsnyák tartományát elfoglalta s jó maga élvezte. Dorottya asszony panaszára Ferdinánd király azonnal meghagyta a bánnak, hogy a várat tartományával együtt késedelem nélkül adja vissza Kanizsay Dorottyának s őt és övéit ne merészelje háborgatni.* (* Neo. Reg. Act. 155. fasc. 28. nr. Datum Augustae, feria secunda proxima ante festum beatae Margarethae virginis 1530. (Orsz. Levélt.))
    Az 1531. évben Perényi Péter Soklyós várába kéretvén a pécsi káptalan kiküldötteit* (* Nagyváthy Istvánt. Szentgyörgyi Mihályt és Harsányi Éliást, mint a pécsi káptalan tagjait.), ezeknek előadá, hogy Perényi Imre nádor halála után Kanizsay Dorottya asszony kezén  hatezer forint készpénz maradt. Ez összegről ő kiállította a nyugtát és a felmentést Kanizsay Dorottya asszony részére.* (* Neo. Regest. Act. 19. fasc. 31. nr. 1531. in festi beatae Dorotheae virginis („Super quibus /6000 Fl.) praefatus dominus Petrus praenominatam dominam Dorotheam quittam expeditam reddidisset et modis omnibus relaxisset et absolutam relinquisset”.)
    Ezen utóbbi iraton kívül, még egy maradt ránk, mely Kanizsay Dorottya nevét említi. Az 1532. évben ugyanis az urak őt is meghívták a bélavári gyűlésükre.* (* Ez é vben a Kőszeget körülfogó török sereg egy része Sárvárat ostrom alá fogta. De Batthyány Ferenc s a vár őrsége megvédték a várat.) Ezentúl nem sikerült nevével találkoznunk. Pedig az 1532. és a következő évekből több levél és hivatalos irat foglalkozik az árva Kanizsay Orsika ügyeivel és birtokaival. De Dorottya asszony nevét hiába keressük ezekben. Valószínű tehát, hogy ekkor már nem volt életben.
    Az 1532.évben Kanizsay Orsika már Nádasdy Tamás jegyese volt. Nem tudjuk, Dorottya asszony megérte-e a jegyváltást? Ez évbe történt – Nádasdy Tamás kérésére –, hogy János király fiúsította Kanizsay Orsikát s így a Kanizsay birtokok és várak mind Orsika és Nádasdy Tamás kezén maradtak.* (* Datum in civitate nostra Lippa die dominico proximo ante festum b. Barnabae apostoli, anno domini 1532. („Intentione ad id inducti ne scilicet ipsam puellam Ursulam, ex tam insigni et vetusta familia ortam, exhaereditari et ultimam ipsam exstingvi contingat.”) 
    Nádasdy Tamás az eljegyzés után kereste az alkalmat, hogy Ferdinánd király pártjára állhasson. Az 1534-ben Vásárhelyen a király megbízottai: Thurzó Elek és az egri püspök meg is kötötték vele az egyességet.* (* Pray: Epistolae procerum regni Hngariae, II.  k. 55. l. Commissariorum ad regem Ferdinandum relatio, quibus ciditionibus cum Thoma Nádasdyo, ut ad regis partes se conferret, transegerint.) Eszerint Ferdinánd király is beleegyezett abba, hogy Kanizsay László és Ferenc birtokai Orsikára és Nádasdy Tamásra szálljanak. Az egyesség után Nádasdy nagy pompával ülte meg lakodalmát Vásárhelyen.* (* A zágrábi püspök 1536. január 9-én menti magát, amiért a menyegzőn meg nem jelenhetik. Maga helyett Pálffy Pétert küldötte Vásárhelyre. (Feria tertia infra octavam Epiphaniarum domini 1535. Simon episcopus Zagrabiensis.) A menyasszony: Kanizsay Orsika ekkor tizennégy éves volt.
    Az a gyönyörű családélet, amit ez új pár élt, az a nagyszerű és minden íziben magyar udvar, melyet ők tartottak, örök például szolgálhat minden idő főurának. S akár a XVI., akár a XVII. század emlékeit tekintsük, nem találunk ahhoz a nemzeti kincshez hasonlót, melyet e család hagyott ránk írott emlékeiben. Oly vonzók ezek, oly megragadó erővel hatnak ma is a magyar lélekre s múltunknak annyi lélekemelő jelenségét őrizték meg, hogy az utókor áldását és mély hódolatát minden tekintetben kiérdemlik.
    Kanizsay Dorottya asszony tehát jó földbe vetette erkölcsi oktatásának és eszményi gondolkodásának magvait. Sajnos! Ez elhintett magvak csak akkor lőnek gyümölcshozó fákká, mikor őt magát már a sír éjjele takarta. Ő meghalt ugyan, de nem múlt el. Hiszen az örök életben való hit az ő lelkét annyira eltölté, hogy minden gondolata arra felé terelődött. Élete tehát tartalmas volt; mert az örök elmúlás gondolatát nem ismerte; hite és meggyőződése ugyanis az örök életben, az jövő boldogságban összpontosult.
    Kanizsay Dorottyának az elmúlása is olyan volt, mint az élete. Sem az idők, sem az emberek nem változtattak rajta semmit sem. Végső intézkedései is teljes összhangban vannak azokkal a  páratlan magasztalásokkal, amikkel kortársai és az uralkodók elhalmozták.    
    Végrendelete* (* Bécsi állami levélt. Nádasd. Familien-Akten. A végrendelet másolatban megvan a közös pénz. Levélt. Hungarica című gyűjtemény első fasciculusában is. A végrendelet 1525-ben kelt.) terjedelmes füzet (libellus), melyet ha figyelemmel olvasunk, Kanizsay Dorottya asszony egész lelki világa feltárul előttünk. Azzal kezdi írását, hogy hálát mond jó Istenének és a Szűzanyának az életében vett sok jóért. Kötelességének tartja, hogy Isten dicsőségét földi javaival is előmozdítsa.
    Testét – írja – fakoporsóba tegyék s nyolc forintos gyászlepellel borítsák be. A bajcsi templomhoz kápolnát építünk, hogy itt a Szűzanyát örökké imádják s hogy testünk i tt nyugodjék. Míg el nem temetnek, száz szál gyertya égjen a templomban s lelkünk üdvösségeért tíz nagy misét, kilenc énekes misét és kilencben olvasó misét mondjanak. E célra megfelelő összeget hagyunk.
    Akárhol akadnak ruhátlan és szegény nemes gyermekek és árvák, ruházzák fel őket. A temetés után a 30. napon 30 misét mondjanak s a szegényeknek alamizsnát osszanak. Ezen kívül öt nemes vagy jobbágyfiút ruházzanak föl.
    A  második commemoratio a temetés után fél évvel ugyanígy történjék. A harmadik megemlékezést a temetés évfordulóján tartsák.
    Mivel sok jóakarónk, tisztelőnk és szolgánk lesz a temetésünkön, ezeknek és a szegényeknek élelmezéséről gondoskodjanak. A commemoratiok alkalmával is ugyanez történjék.
    A pálos remetéknek mindég nagy tisztelőjük voltunk és sok jót tettünk vélük. A bajcsy pálosoknak hagyjuk véki birtokunkat. Ennek fejében a tőlünk épített kálpolnában naponként misét kell mondaniok. Minden hatodik napon pedig zsoltárt énekeljenek. Erre a célra pénzt hagyunk nekik. A bajcsi templomnak hagyunk gyöngyökkel hímzett arany-casulát, két dalmaticát, gyöngyökkel díszített humerálét, fehér damaszk dalmaticát, vörös, zöld, fekete és szederjes színű, aranyfonállal szőtt három cappát, gyögyös pendulát, oltárterítőt aranyos vörös damaszkból, két ezüst gyertyatartót („in forma Irtalica seu Francorum fabricata”) és két más gyertyatartót, valamint egy ezüst itineraria-t. Ugyanitt a kápolnának hagyjuk a valpói choruson lévő Mária-képet, a három oltárhoz egyházi ruhákat, három kelyhet, három pár ampulát, ezüst csengettyűt, gyertyatartókat, egy nagy aranyozott ezüst keresztet, három szőnyeget, szenteltvíz tartót, ezüst tömjénezőt. A kápolna falára hagyunk egy gobelint, mely a Megváltót ábrázolja a házasságtörő asszonnyal.
    Íme! Egyetlen templomról miként gondoskodott Dorottya asszony. Egész vagyon volt az, amit ez az egyház kapott tőle. A remekbe készült drága egyházi ruhák sejtetni engedik vélünk, minő munka folyt Kanizsay Dorottya udvarában, s mit tanultak ott a nemes leányok.
    Valpói várunk Szent Lászlóról elnevezett kápolnája részére – írja Dorottya asszony – már eddig is tettünk alapítványt, hogy ott naponkint misét mondjanak. Ennek a kápolnának hagyjuk keresztúri birtokunkat és a Csuza hegyen lévő szőlőnket. Ennek a fejében kélt misét kell itt szolgáltatni, egyet a megholt lelkélért, egyet pedig a bűnösökért. E kápolnának hagyunk még hat aranyos feketekék* (* „De veluto fekethe keek deaurato.”) aranyrojtos oltáröltözőt, ezüst ampullákat és négy szőnyeget.
    Fivérem: Kanizsay János – írja Dorottya asszony – Neuburg (Neburga) várának Szent Lipótról elnevezett templomában nyugszik. Ennek az egyháznak is hagyunk aranydamasztból készült misemondó ruhákat.
    A fizitői (Fyzegtw), Mária tiszteletére épült templomhoz – írja Dorottya asszony – különös kegyelet fűz bennünket.* (* „Ad templum sanctae Mariae in Fyzegtw pro honore intemeratae virginis Mariae, in qua specialem defiximus confidentiam” etc.) Az alapítványon kívül ennek a templomnak is hagyunk egy fehér damaszk-casulát.
    Szent Farkas tiszteletére Valpón emelt templomnak hagyjuk a Bodola hegyén lévő szőlőnket és egy atlasz-casulát (coloris testzyn), melyet arany-kereszt díszít.
    Az egyházak részére tett adománynok hosszú sorozata után a végrendelet szól a hagyományozó rokonairól. Dorottya asszony mindössze két női rokonáról emlékezik meg. Mindkettő az ő udvarában élt és nevelkedett. Stomberger Gáspárnak leányai voltak ezek: Erzsébet és Eufémia. Dorottya asszony a végrendeletben ezeket nővéreinek nevezi. Hajadon lány lévén mindkettő, a jegyruhájukról Dorottya asszony gondoskodott.  Lehetséges – írja ő –, hogy még életemben férjhez adom őket. De ha ez nem sikerülne, akkor imigyen kívánunk róluk gondosodni: Eufémiának hagyunk ezüst mosdótálat korsóval, két virágos kupát, két kisebb kupát, két serleget, négy tálat, hat ezüst tányért, 12 ezüst kanalat, ezüst órát, ezüst lámpást, sótartót, boros kannát, két ezüst gyertyatartót, két nagy majcos övet, két nagy gyöngyös pártát (koronkált), a  pártához szafírt, rubintot és egy aranyba foglalt nagy gyöngyöt, két aranyláncot (az egyik száz aranyból, a másik negyvenkét aranyból), melyek egyikén képes násfa lóg, két gyöngyös főkötőt* (* Az egyik aranyfonállal és selyemmel kötött volt. (Vulgo keöteött.)), hat rőf skarlátot, hat rőf gránátot, egy subához 13 rőf zöld bársonyt, s  hozzá hermelin-bélést, másik subához 13 rőf vörös damaszt, egy ruhához 14 rőf zöld damaszt, gyöngyökkel díszített ing-gallért, lakodalomra húsz inget, ebből nyolc huszár-imeg már elkészült. Ha Isten éltet – írja Dorottya asszony – a többit is megcsináljuk, ha pedig nem lehet, száz forintot hagyunk a 12 ing varrására.
    Tudjuk, hogy a főúri lakodalmak alkalmával a férfiak közt arannyal és selyemmel hímzett drága ingeket osztottak ki. Erre a célra szolgált a fentebbi húsz ing.
    A végrendelet szerit Eufémia kisasszony kapott még két aranygyűrűt, az egyikét gyémánt, a másikat „Balas” díszítette. Aztán két ezüst olvasót, egy aranyos, kékbársony-paplant és fehér tafota-paplant, matracokat, derékaljakat, dunyhákat, továbbá utazó ládákat egy kisebb ládát ciprusból és egy másikat ezüstből, gobelint három részben, mely Hercules történetét, Proserpina elrablását és a Cerberussasl való küzdelmet ábrázolja, egy másik zöld gobelint, rajta szarvasokkal, 3 szőnyeget, hat kék kocsi-lovat s a menyegző apján száz aranyat.
    Az idősebb leány, Erzsébet korára már férjhez adható. Ha – írja Dorottya asszony – mi adjuk őt férjhez, minden ruháját magával viheti. Ezen kívül körülbelül ugyanazon dolgokat kapja, mint Eufémia.* (* A végrendelet ezeket is mind felsorolja. A többi közt szerepelnek itt francia kárpitok is. (Antea Francica vulgo francus carpyth.)
    Íme Dorottya asszony végrendeletéből megtudjuk, miként házasították ki az u darában nevelkedő nemes leányokat. A régi magyar udvartartás szokását követte Dorottya asszony is, mikor a körülötte szolgáló nemes és jobbágylányok jegyruhájáról gondoskodott. Ő ugyanis nemcsak a rokonairól, hanem valamennyi szolgáló leányáról is gondosodott. Udvartómesternőjének: Dorottya asszonynak például ruhaneműeket hagyott. Pozsgay Annának, Csikó Magdolnának, Baray Dórának, Bosnyák Krisztinának, Pozsgay Katusnak, Csikó Borbálának, Török Máriának és Székely Jusztinának készpénzen kívül teljes kelengyét rendelt, mely állott szoknyákból, subákból, övekből, pártákból és ágyneműből. Ezeken kívül szolgált még az u dvarában három takarítólány is, akik egyenkint húsz forintot kaptak.
    Az udvarában szolgáló nemes ifjakról is gondoskodott végrendeletében. Méltónak tartjuk – írja Dorottya asszony –, hogy akik híven szolgáltak minket, hűségüknek jutalmát vegyék, hogy imigyen minket is jó emlékezetben tartsanak, s másokat a hűség erényére ösztökéljenek. Henyey Bernátot, Valpó várának kapitányát gyermekkorától fogva mi neveltük. Mikor felserdült, hamarosan kimutatá jeles tulajdonságait. Servitoreseink közül mindég kivált s minden dologban kimutatta ügyességét és szolgálatkészségét. Hűsége jutalmául néki hagyjuk örökös joggal Lippó, Szent Márton, Maarok, Abony, Csatlus és Szent-demeter jószágokat.
    Macskássy László még boldog emlékezetű férjünknek: méltóságos Geréb Péter úrnak volt hív szolgáló atyafia (familiarisa). Később pedig a mi hív szolgánk lett. Wentye nevű jószágunkat minden hozzátartozóival egyetemben néki adjuk.
    A végrendelet készítésekor Dorottya asszony apródjai ezek voltak: Buday Miklós, Kiss Ferenc, Strezenky Palküó, két Zárkándy, Kiss Tamás, Székely Boldizsár, Péterfalvy Demjén, Zoly Jancsi. Ezeken kívül még tanuló deákjai is voltak, név szerint Porkoláb Gáspár, Nagy Bálint, Éliás Ambrus, Kiss Bálint és Szőllőssy Ferenc. Dorottya asszony mindezeknek fejenkint száz forintot hagyott. Abban az időben ez bizony igen szép pénz volt.
    Dorottya asszony a végrendelet végén megemlíti, hogy boldogult férjének: Perényi Imrének fiaival annak idején szerződést kötött, melynek értelmében a nevezett fiúk tízezer forintot kötelesek néki fizetni édesatyjuk rendelkezése értelmében. Idáig azonban csak ötezer forintot fizettek. Amíg a hátralékos ötezer forintot ki nem fizetik, a tisztek be ne bocsássák őket Valpó várába: mert ha ezt megcselekszik, Isten átka lészen rajtuk.
    Dorottya asszony végső intézkedéseinek elkészítése után még évekig élt. Mivel az élet hiúsága, a szereplés vágya nagyon távol volt tőle, keveset hallatott magáról. Neki eszményi, örök céljai voltak. Egyszerű lelkének mélységes hite folyton arra tüzelte őt, hogy a minden szíveket látó Isten dicsőségét emelje, s hogy a földi bajoktól zaklatott embertársainak vigaszt és enyhülést szerezzen. Míg a betegség ágyra nem ejtette őt, el-ellátogatott azon templomokba, miket alapítványaival s fényes egyházi szerekkel gazdagított. Különösen kedvelte a Komárom-megyei fűzitői egyházat, melyet Mária, Magyarország nagyasszonya tiszteletére ő emeltetett.
    Szegény asszony, ha sejtette volna, hogy egész életének munkáját, templomait és alapításait néhány év alatt mind elpusztítják, bizony kővé lett volna benne a lélek. Pedig hát ez hamarosan megtörtént. S ez az egyik ok, amiért Kanizsay Dorottyának a neve és tettei oly hamar feledésbe mentek. Csak a mohácsi agy temetés emléke nem mosódott el. Erről még krónikásaink is ejtenek néhány szót,megírván, hogy Kanizsay Dorottya, nemzetének gyászolója vetette az utolsó hantot elesett fiainkra. Ki tudja, a feledékenység ködén áttört volna-e az ő emléke, ha a nagy temetést nem rendezi? De hát az emlékezéssel, a hírnévvel ő úgysem törődött. Lelke messzebb szárnyalt a földi elismerésnél. A hit csillagsátorában ütött az tanyát, ahol az emberi hiúságnak vége szakad.

Forrás: Takáts Sándor (1860-1932): Magyar nagyasszonyok 1900.