„Én azt az egyet tudom, hogy amikor verset írok,
nem költészetet akarok csinálni, hanem meg akarok
szabadulni attól, ami szorongat Engem csak ez érdekel. Az életem.”(1)
József Attila: Kései sirató
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
5 Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
10 a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
15 neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
20 s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.
25 Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
30 Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
35 Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
40 A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
45 Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
1935 / 1936. december
Ha Freud szorongás-tana és Jung archetipus-elmélete a neurózisokról igaz, meggyőző és teljes magyarázatot adna, akkor a neurotikus költők konfliktus-élménye és képnyele az elmélethez bőséges bizonyító anyagot szolgáltatna. A szavak, a képek viszonyító és képzettársító ereje náluk mintha elemibb erővel törné át a tanultság és a szabályszerűség gátjait. A primitív kultúrák első félelmeire és borzongásaira kell emlékeznünk, amikor szorult és feszengő élethelyzetben beszélni, kifejezni, „szóvá” tenni annyit jelentett, mint felszabadulni: „Dixi, et salvavi animam meam!”
József Attila nyilatkozata is egy ilyen aspektusból világítja meg a költészetét S ha az élete végéről, utolsó éveinek hátborzongató versei felől közelítjük az életművet, akkor az életbetegség egy szorongássá, az élettől való elidegenedés sokarcú hiányérzetté, a kiszabadulás keresésében a költői szó az egyetlen és utolsó fogódzóvá válhatik. A vers ezen a ponton már – a sokféle elmagányosodásban, a közösségi szerepekből való kihullásban – az érzésvilág hűséges ábrájaként elemi erejű válasznak, jajszónak, vészkiáltásnak hat. Sőt, vissza is hat. A játékos, a társas és kozmikus kapcsolatok apró és nagy dolgain végigjáró Attilától hová jutottunk? Az összes kontaktusaiból kihulló, a minden emberi magányt megpróbáló Attiláig. Sokáig a versírás volt az a terület, ahol a belső zűrzavar széthúzó erőit formába kényszeríthette, káoszát kozmosszá formálhatta. De végül is eljut arra a pontra, ahol a költészet már szorongásköltészet, sőt ezen túl már a szó sem ad megkönnyebbülést, fölmentést, fölszabadulást, Ki kéne szabadulni a gyermek, a férfi, a család, a nemzet, a társadalom, az ember, a kozmosz sokrétű magányából! De ekkora igényével a gyengédségnek és akkora rémével az idegenségnek hogy lehetne? Akkora konfliktussal hogy lehetne, amely a gyermek ösztönösségét és a felnőtt értelmét szétszakítja!? Az ösztönt, amely színes mesébe öltözteti a valóságot, s az értelmet, amely pőrére vetkőzteti a világot, valahol össze kellene békíteni. De hol a fogódzó, hol a kötődés lehetősége?
Ha meggondoljuk, hogy a lét – lélektani értelemben – legfőképp egy kívül-belül való kötődést jelent, mégpedig egy erősen érzelmi jellegű hovatartozást, amely célt ad az életnek, és egésszé integrálja, akkor értjük meg az érzelmi töltését, indulati erejét József Attila próbálkozásainak barátokkal, nőkkel, irodalmi csoportokkal, a párttal, s végül és mindig élete legközelebbi és legközvetlenebb lényével, a MAMÁVAL. Gyökeresen érzi infantilis odatartozását ahhoz a lényhez, akiből született, akinek a lényén nőtt naggyá, de ugyanakkor érzi azt is, hogy a róla való leszakadást, a köldökzsinór fiziológiai elszakadását a tudatos lelki, szellemi ragaszkodás sem kompenzálhatja. És a tragikum ott kezdődik, amikor a költődés itt sem sikerül, és a költő a „semmi ágára” jut el, s mindennek a hiányával, a „világhiánnyal” néz farkasszemet.
József Attila a KÉSEI SIRATÓ-t 1935 legvégén vagy 1936 elején írta. A vers a SZÉP S 1936. decemberi számában jelent meg mai formájában, majd a NAGYON FÁJ kötetben.(2)
A KÉSEI SIRATÓ formailag egy leegyszerűsödési folyamat végének hat, tartalmilag pedig az egyéniség felbomlásának tragikus nyitását jelzi. Tudnunk kell azonban, hogy József Attila magányai nemcsak sokszoros kontaktus-hiányt, elszigetelődést jelentettek, hanem a belőlük való kitörési kísérleteket is. Kereste az érzelmi kapcsolódást jelentő barátságokat, közösségeket. 1929-ben csatlakozik az illegális KMP-hez. Köztudomású a pártéletben való aktív részvétele. Költészetének lendületet ad a földalatti pártmunka. A munkáspártok lapjai is érthető figyelemmel kísérik verseit. Így 1931-ben a DÖNTSD A TŐKÉT c. kötetére a aloldal erősen felfigyelt. Az is természetes viszont, hogy a népi ELŐŐRS, polgári NYUGAT meg a feudál-kapitalista MAGYAR SZEMLE fanyalogva nézi a proletárköltőt. 1932-ben a KÜLVÁROSI ÉJ c. kötete szinte általános értetlenségbe ütközik, közönybe fullad. Egyre kevesebb megértéssel találkozik. A hitlerizmus uralomra jutásával felmozdultak a hazai reakció erői, erősen disszimilálták a demokratikus erőket. Jóllehet ezektől József Attila elvszerűen elkülönítette magát, viszont fokozatosan eltávolodott a KMP-től is, amelynek túlzó elemei értetlenséggel fogadták emberi teljességre néző, művészi nívójú szocializmusát. Ők Attilából szektariánus pártköltőt akartak faragni; szemére vetették Freudot és a nácizmus antimarxista értelmezését, s végzetesen nem ismerték fel intranzigens antifasizmusát és vérbeli proletárköltő voltát. Nem értették magányát, és nem vették észre, milyen emberfeletti erővel próbál kitörni belőle. Nem érezték meg(3), amit Németh Andor jól látott: „Attila kollektív lélek volt, s mindennél nagyobb bajnak tekintette az elhagyatottságot.” Ezért József Attila számára a párttal való szakítás is érzékeny csapást jelentett, mert hiszen ott még érzett valahová tartozást. 1934-re – amikor megjelenik az elég jó visszhangot keltett MEDVETÁNC – már teljesen egyedül maradt egzisztencia, tér, megértés nélkül. Egyre szorul a kör, a magány rémei egyre bátrabban ugatnak fel a mélyből. Ám egyre kevesebben látnak bele magára maradásának vacogó éjjeleibe. Az 1935. év az egyéni neurotikus szorítások, a monománia kialakulásának éve. Mind jobban belebonyolódik saját hurkaiba.
Így hát külső-belső körülményeiből nagyon érthető, hogy 1934-ben a MAMA alakja elemi erővel tör elő az emlékek közül; hangulatingadozásai egy aszociabilis időszakot jeleznek, amelyben beszorul a családi magányosság szűk terére. Az infantilis emlékek természetesen idézik a MAMA Könnyen előálló alakját, azzal az érzelmi kétértékűséggel, mennél óriásabbra növeszti őt az idő, a felnőtt fiúban annál nagyobbra hasad az elkésettség, az árvaság tudata. A konfliktust az előző évi MAMA c. vers már világosan mutatja: egy nyomásos gyermekkori anyaemlék és a társ híján kínlódó felnőtt világos felismerése: késő!
A KÉSEI SIRATÓ azonban csak áttételesen tükrözi a külső valóságot; benne inkább a belső szorongás tüneteit olvashatjuk. Mivel pedig egy lírai vers nemcsak társadalmi, esztétikai, hanem lélektani összegezés is, a sirató műfaji, tartalmi tökéletességén tl nem ár, ha egy pillantást vetünk a költő neurotikus fogékonyságára és a vers anyaképének az életműben elfoglalt centrális jellegére.
Kezdjük az anyaképpel! Lényeges meggondolni való itt, hogy József Attila csonka családból származott. Mitől csonkult meg ez a család? Az apa titokzatos eltűnésétől és a hátramaradt proletárcsalád embertelen nyomorától. József Áron, az apa 1908. július 1-én elhagyta családját. Az egyetlen fiú apa nélkül nő fel. Megható, ahogyan sérült apaképét foltozni próbálja idősebb atyai barátaival. Így Juhász Gyulával, aki szintén apátlan anyás költő volt, mint József Attila; majd Espersit Jánossal vagy tanárával, Galamb Ödönnel, akinek „atyám helyett ölelő szeretettel” dedikálta első kötetét. Pszichoanalitikus korában ez a sérült zóna újra felszakadt. Az 1935-benírt A BŰN c. verset a kritikai kiadás úgy értékeli, mint az apagyilkosságra való hajlam (Oidiposz-komplexbeli) tudatosítását. A felelősség, a szabad akarat nagy költője a bűnét keresi („elhagytam érte egy anyát!”), és az apagyilkosságban találja meg. Mintha a mélyből Wilde katonája szólna (A READINGI FEGYHÁZ BALLADÁJA): „Megölünk mindent, amit szeretünk.” Ezen a területen mozog a Freud 80. születésnapjára írt vers is,(4) amikor az anyaölről asszociál az „Ölnek, hanem ölelnek”-re. S ugyancsak ideszól az elfojtásnak (öld!) és a szublimálásnak (Csókold meg!) szép költői kifejezése: „Akit szivedbe rejtesz, Öld vagy csókold meg azt!” Hiába! A magányosság mindenütt ott ólálkodik, és társak után kiált.
József Attila hároméves, amikor apa nélkül maradt a család. Érés szempontjából az első kerek lezárt gyermekkorszak, amikor nagy családélmények zárulnak és kezdődnek. A kisfiú három évével apátlan, 14 évével pedig – mikor elveszíti édesanyját – a kamaszkor zűrzavaraiban anyátlan árva lett. És mi történik a két veszteség között? Természetes, hogy apa híján a családban a „mama” lett a legerősebb lény: kenyérkereső, támasz, apapótlék. A magára maradt asszonyt három gyermekével együtt bukdácsolta a létbizonytalanság mindennapos kálváriáját. Sorsukra a századeleji Pest külvárosi proletársorsának nyomora ütötte rá a bélyegét. Az éhezés fizikai kínjai, a folytonos költözködés, az „uraságoktól” levetett ruhák, a létminimum alatti élet ezernyi lelki sérülése: ebben vált a MAMA hőssé és – halálos beteggé. Az ország I. világháború-végi lerongyolódásával párhuzamosan romlott a József család helyzete és a MAMA egészségi állapota: „Törékeny termetét a tőke megtörte, / mindig keskenyebb lett.” 1919 májusában már ágyhoz szegzett beteg; a két kisebb gyermek tartja fenn a családot. Forrongó idők! Júliusban a ludovikás fölkeléssel kitört az ellenforradalmi puccs .De 1919 „összekuszálódott Budapest”-jének nehéz, tüzelőhiányos, éhínséges, inflációs, feketepiacos őszét a család számára elhomályosítja a MAMA betegsége, haldoklása és halála. A 44 éves asszonyt a gond, az ínség és a betegség töpörödött öregasszonnyá tették, akit a Telepi utcai szükségkórházban ápoltak: itt is halt meg az 1919. december 27-ről 28-ra virradó éjszakán méhrákban. A 14 éves kamasz fiú nincs jelen anyja halálán és temetésén, hanem faluzó úton éppen Szabadszálláson jár a rokonoknál, és ott reked. Anyját nélkül temették el, hogy látta volna. „Holtában sem láttam anyám”: babonásan nő a gátlás. Szinte nem érvényes annak a halála, akit nem mi temettünk el: szól az ösztönök mélyén a primitív lélektan.
Eddig a lírai tárgy az anya rendjén! De a probléma a költői attitűd. Amint József Attilában földrengetően új a proletárérzés lírája, ugyanúgy a magyar irodalom hagyományos anyaképével szemben egy forradalmian új anyaképet hozott, a forradalmi munkásosztály proletárasszonyát, aki megáll a saját lábán, és gyermekeiért agyondolgozza magát. Nem öntudatos proletár, mint Gorkij Pelagejája, hanem családja robotosa, a megélhetés rabszolgája. Új ez a kép társadalmilag, de érzelmi attitűd dolgában folytatása annak az anyaképnek, amelyet a népköltészet Kőmíves Kelemennéje kezdett meg.(5)
A hagyományos, lineáris anyatisztelet írja ezt a képet a népmese jótétanyókájától Jókai érzelmes, problémátlan, egyvonalú anyarajzán át egészen Móricz HÉT KRAJCÁR-jának keményen dolgozó, a szegénysége önérzete alatt bevérző anyjáig. S jóllehet a népköltészet ismer rossz anyákat, Gyulainékat, boszorkányokat, a magyar műköltészet lírája folytatja a harmonikus anyaképet, amely a gyermeki kegyelet szálaiból szövődik. Akár Janus Pannonius threnosára (ad mortem matris Barbarae) gondolunk, amelyben Vitéz Borbála római matrónaként jelenik meg a püspök-fiú önmagát kiemelő meleg pátoszán, akár Vörösmarty biedermeier bájú, jószívű szegényasszonyára emlékezünk, vagy Petőfi kegyeletes anyarajzaira, hogy Arany Toldinéjáról ne is szóljunk. Mindez Gyulai Pálnál és Eötvösnél érzelgő anyaromantikába fut bele (ÉJI LÁTOGATÁS, A MEGFAGYOTT GYERMEK), míg Reviczky és Ady saját tragikus sorsukat melengetik az anyai szeretet tüzén.
József Attila anyásságának lírája azonban minden elődjéénél totálisabb és dialektikusabb. Kétségtelennek látszik, hogy nála nincs anyásabb magyar költő. Nincs egy sem, akinek sorsába annyi idegszállal fonódnak bele anyja lénye, mint az övébe, aki árva gyerek és családostul a társadalom mostohája volt, majd családtalan, magányos férfi. A sorsa mélyén ott él ez az anyaösztön, hol mint tudatos odafordulás, hol a képanyagban, mint tudattalan elszólás. Anyaverseiben nagyrészt a fiúi kegyelet hangja szól a sokrétű árvaság hatványán. De a régi, sokszor érzelmileg kissé elrajzolt, szentimentális kapcsolattal szemben, ahol az alapállás az egyértelmű, lineáris tisztelet volt, József Attila magatartásában már feltűnik a szembefordulás is, az „anyám kivert” hangja, sőt vannak pillanatok, amikor az amo odi-ba csap át. Biztosan egy rossz idegállapot elkeseredett pillanatát rögzíti az a szörnyű nyilatkozat, amelyet József Jolán említ: egy este br. Hatvany estélyéről hazatérve otthon Szántó Judithoz így szólt: „Tudod, mit szeretnék tenni? Kimenni a temetőbe, kiásnám az anyám sírját, és szétverném a koponyáját! Miért hozott engem erre a világra!?” A lélektan, a néprajz szent kétértelműségnek nevezi azt a szituációt, amelyben az áld és átkoz (áld-koz!) kiáltó ellentéte egymásba ér.
Most érkeztünk meg a KÉSEI SIRATÓ anyaképéhez, amely első pillanatra meghökkentette, sőt megbotránkoztatta a hagyományos szemléletet. A fiú fikciójában az anya szándékosan akarta a halált, és a halál szeretőjeként megcsalta fiát. A lenge, könnyű lány helyén a háziratokban többféle változatot találunk. A k jelű kézirat mint utolsó ringyót javít mint senki lányá-ra, míg a gépirat hasonlatában kitaszított lány szerepel. A költői ötlet nem új, megtaláljuk többek között már Shakespeare-nél, a Romeo és Júlia V. felvonásában. Romeo méregpohár-monológjában Júliához így szól:
„Talán szerelmes lett beléd a vak halál?
Itt rejteget a vézna szörnyeteg
a föld alatt, hogy szeretője légy?"
József Attila nem véletlenül és nem hiába jutott el Freudhoz. Intellektuális kíváncsiság kergette, hogy az ösztönök spontán, alogikus világába az értelem fényével és fegyelmével rendet vigyen. Ennek a viaskodásnak a nyoma a KÉSEI SIRATÓ-n is felismerhető. Ebben a versben nem utolsósorban éppen azon érezzük a remeket, hogy – míg az én reményei fogytán beszorul az elmagányosodás zsákutcájába – a forma fegyelme, kemény konzervatív szabatossága ráfeszül a lefojtott indulatokra. Úgy érezzük, hogy a régi anyaképnek a halálban ringyóvá vált új lénnyel való szembesítésében mintha egészen jelentéktelennél válnának a költői fogások, a hogyan: emlékképek ötlenek fel, s a ringyókép keltette meghökkentésben részt vesz egy fájdalmasan vérfagyasztó, bizarr, kegyetlen és kegyeletlen hang: a kontraszthatás törvényei szerint tudjuk, honnan, jön és hova céloz ez a hang: a megbántott szeretet átcsap, átbillen az ellentétébe (ressentiment!), majd meg visszafordul, mintha túljutottunk volna jón-rosszon, azon a határon járunk,ahol az ösztön sem az értelem, sem a prüdéria fékrendszerének nem enged (ó, kispolgári botránkozás!), ahol az életösztön és az elmúlás, a szexualitás és a halál érthetetlen, furcsa párharca és egysége elnémítja a mérlegelő illendőséget. Ki ne érezné, hogy a cédakép itt nem a tiszteletlenség jele, hanem éppen a fiúi kétségbeesés, árvaság fokolója!? És arra nem gondolunk, hogy ez a blaszfém kép, ha másra nem, arra jó, hogy a fiú vele védekezzék fojtogató sírása ellen!?
József Attila itt is megvillantott „a való anyag gyermekei”-nek a kultúrájából valamit. Tudjuk, hogy a szocializmus forradalmi akarata kemény, férfias civilizációt teremt, olyan szókimondó férfitípust formál, amely álság és kendőzés nélkül kimondja, ami a szívén, sőt néha többet is mond a kelleténél, és hangosabban szól, hogy férfiasan durva, trágár kakofémiába rejtse, szégyenlősen titkolja, vagy túlkiabálja finomabb érzéseit, sőt – ösztöneink sokarcú játékaként – vele mintegy visszahatásként felfokozza az érzést, sokszor még azon az áron is, hogy minél jobban meghökkentse, elképessze és érzéseitől messzebbre riassza a polgárt.
De gyakran érvényesül az a lélektani törvény is, hogy mennél szerényebb valaki, annál trágárabbnak mutatja magát a rejtés és megtárulkozás kétütemű ritmusában. József Attila értette, szerette a nagy ellentétek egymás mellé való leütésének a technikáját, a hangok disszonanciájának a művészetét, a költői kontrapunkt tudományát, sőt sokszor túllépve a racionálison, próbálgatta a mitológiák egészben való látásmódját, amelyben az ellentétek töredékesen, részleteken látó értelmünk mondvacsinált kategóriáinak látszanak.
A halál poétikailag egy kisit álomnak, egy kicsit víziószerű állapotnak is felfogható, ahol szó-, mondat-, élménysablonjainkat nem ellenőrzi, nem éri már az értelem kritikája. Érthető, ha a szeretet része ösztönös állapotban kiélhetetlenség, ill. kielégíthetetlenség esetén nemegyszer ellentétébe: haragba, gyűlöletbe csap át, mivel az észszerűség helyén az ösztön azt diktálja, hogy az anya nemcsak életünknek, hanem a vele járó szenvedéseknek is oka. Kivált ha az élet már nem más, mint 36 fokos láz, tömény tűz, betegség:
Sebed a világ – ég hevül,
s te lelkedet érzed, a lázat.
Ide is átszól a népköltészet balladás igazságtevése: „Vasvesszővel verd meg, pajtás, a temetőt!
A József Attila-i neurózisnak a költői alkotásban való szerepét többféleképpen elemezték. A neurotikus állapotot úgy is értelmezték, mint az érzékenységnek, a fogékonyságnak abnormisan felfokozott mértékét. Ha azonban az egyéniség, ill. a személyiség magjáig hatolunk, akkor a külső és belső egyensúly kérdésénél állunk meg. Személy és közösség korrelativ fogalmak, s ahány közösség lehetséges, annyiféle magány felelhet rá. Hányszor támad benne egy családi vákuum, s felel rá a gyermeki magány; a szerelemben a férfi magánya zokog; a nemzeti, társadalmi, kozmikus magányban hányszor jelentkezik a NAGYON FÁJ elidegenedése; s mivel az élet kapcsolódás, kapcsolatteremtés kérdése, innen adódik az izoláció, az „egész” darabokra törésének az érzése. Mert a legárvábbnak érezte magát, a legszélesebb humanizmust hozta:
Ugy leszakadtam minden más világról,
ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.
A József Attila-i jóságnak, megértésnek, szolidaritásnak gyermeki tisztaságú, új színezetű melegsége ettől a leszakadástól válik forróvá. Az út innen a legősibb kapcsolathoz, a legősibb leszakadás-élményhez vezet: anyjához. Ettől nem lehet felnőtt. „Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, se apja.” A gyermeki világ érzelmi betörése történik meg itt az árva felnőttvilágba. Mint a biztonságérzethez nyúl az anya után, aki már gyermekkorában őrizte az éjjeli szorongásoktól és félelmektől.
Nem hangsúlyozhatjuk eléggé a gyermekkor fontosságát József Attila férfi személyiségének és költői egyéniségének kialakulásában. Ha Móricz Zsigmond AZ ÉLETEM REGÉNYÉ-ben első tíz évét úgy írja meg, mint a kezdő életkorszakot, amely csírában egész későbbi életét tartalmazza, és ugyanezt a lélektani súlypontozást érezni a Nyilas Misi-problémában is, akkor ugyanilyen érvénnyel vagy talán még nagyobbal érezzük a KÉSEI SIRATÓ-ban a gyermekkori élmények uralmát.
A KÉSEI SIRATÓ gyászának azonban mégsem az adja meg a mélységét, hogy anyját vesztette el a költő, hanem az, hogy önmagát vesztette el, megbomolván az egyensúly, meggyengülvén a valóságérzék. Minden gyász erejét az hatványozza meg, hogy igazában nem a halottat, hanem a halottban önmagunkat gyászoljuk. (Lásd Arany János Bolond Istók II. k.!) József Attila is édesanyjában 1935-ben önmagát gyászolja. Ez a szubjektív érdek ad mélységet a siratónak. Hisz ápolónő kellene az élet nevű betegségben. S a szeretet inverziója – a szeretet kedvéért (Ide is áll a József Attila-i szó: „Érted haragszom nem ellened!”), a korholó szó hull az anya emlékére, mintha „csalás”-ával oka lenne egy nagy csalódásnak, az örökké tartó anyai szeretet illúziójának.
József Attila estében is, mint az anya-fiú kapcsolatban mindig, a fiú a fontosabb személy: az anya madonnaszerűen mögötte áll a fiúnak. Az anyák a fiaik nevén belemosódnak a generációk folyamába, és energiájukat névtelenül adják át a fiaiknak. Az anya az a gyökeres élmény, akin érzelmileg rajta él, akin élményeit reagálja, szeretetét kiéli a fiú. Mintha az anya emlékké fakultan, típussá váltan, személyesen, de nem egyénítve arra való volna hogy a fiú hiányérzeteivel, elidegenedési tüneteivel vele szublimáljon. „Próbállak összeállítani téged” – minden életszakaszra érvényes, Vagyis a párválasztás és a női barátságok kísérleteiben ugyancsak nem elhanyagolható mennyiség ez. A fiú az érzelmi kapcsolódás egy bizonyos területén anyaképével érzékel, tájékozódik, és ennek a vonalnak az érzelmi története akár egy spirális is lehetne, amelynek csúcsán az őrület magánya fenyeget, vagyis a szárszói vonat.
Igazat kell adnunk annak a véleménynek, amely nem túlozza el József Attila freudizmusát, és hangsúlyozza a pszichoanalízis negatív vonásait, sőt romboló hatását. Wordsworth szavai: „The child is the father of the man” igazak az élmények bizonyos rendjében. De a férfit mégis későbbi tudatos énje határozza meg. Illetőleg megállhatunk kisebbségi, egyenlőségi és nagyobbsági érzéseink egyensúlyánál. Hiszen társas kapcsolatainkban voltaképpen három lényünk játssza össze lelki mechanizmusunkat: a kisebb lény, a gyermek, aki voltunk; a partnert kereső társ; és a nagyobbat, a szülőt, a patrónust játszó énünk. Társas életünk érzelmi fele igazándiból e hármas nagyságrend érzésenergiáinak kiszolgáltatásából és igényéből áll, hiszen ezzel közeledünk azokhoz, akikkel életszerepeinket játsszuk. A KÉSEI SIRATÓ monologue interieur-jének éppen a viszonyulásnak ez a hármas értékűsége adja meg a belső drámai erejét.
József Attila ismeri a képeknek nemcsak hangulat- és drámai légköralakító erejét, hanem jó szerkezetteremtő hatását is. A háló az előbb még konkrétan a nagybátyja hálója, amelyben halak ficánkolnak; de egy lépéssel tovább már a mi idegrendszerünk hálója, melyben a sorsunk vergődik, hogy végül kozmikusan a csillagvilág szemeiből adjon világbörtönt a nagyvilág bolygóinak. A MAMÁ-ban induktív képszerkesztésben tágítja kozmikussá a múlt hétköznapot; a KÉSEI SIRATÓ-ban viszont az első szak első és utolsó sora közrefogja a céda-hasonlatot, amelyet aztán a látomás többi szakába, főként a 3-5-ben deduktíve rendre kibont; s igazi képét a halottnak rögzíteni akarjuk a jelenünkből: lágy őszi tájból, hiszen az őszi táj nőies, mert termékenységével közel áll az élethez és az elmúláshoz.
A szerkezet nagy ívét jól folytatja a szabadszállási faluzás második szaka: a helyi és történeti datálástól hitelesebbé, plasztikusabbá válik a lírai érzés. A kusza helyzet és a fiút hűség konkrét eredményességének ellentéte a tézis – a hűtlen elhagyáson való panasz antitéziséhez.
Most a vádaskodás harmadik szaka következik egyre növekvő érzelmi intenzitással. Ha nem ismernők a költő betegségének kialakulását, elég pontos kórképét bak Róbert orvos tanulmányából, arra kellene gondolnunk: anyja elvesztése éppen az idők távlatában akkorát vágott rajta, hogy lelkileg belesérült. Az egyik változatban az emlékezés egészen az ágyba piszkító infans-emlékekig megy vissza. Három ellentéten át nyargal a vádaskodó érvelés a csalárd nagy becsapásért, a halálért.
Mintha a gyermek után a kamasz fiú jelentkeznék, hogy a maga szempontjain most már ő is motiválja a veszteséget. Újra hármas ellentéten történik a tetemrehívás. „Ettelek volna meg!” – ezzel az erős emfázissal indít a versszak. Lehet a szokásos egyszerű nagyító kedveskedés, de lehet az elmúlással dacoló primitív reakció is: „Ím, anyját falta föl magzatja!”(6)
Az első ellentétben anyaölbe vágyó hangon szól a kamasz értetlensége: „Te vacsorádat hoztad – kértem én?”, de az értetlenség kamaszpóz és művészi játék együtt, ami arról vall, hogy a fiú nagyon is érti anyja életpusztító munkáját. Ezt bizonyítja az a „színes forgókat csináltam” kezdetű szak is, amely a szövegváltozatban a negyedik és ötödik szakasz közé van iktatva, s első felében a kenyérkereső fiút idézi.
A második ellentét – a mosónő-halál szerencsés találatú két sora – remek képben rímelteti össze a proletárasszony életét és halálát. A kérdő kérdésre felelő kérdés a válasz, de a kép azt sugalmazza, hogy a kapitalizmus még a halál örökkévalóságába is átviszi a proletár munkáját. – A harmadik ellentét a verés-emlékekkel hívja vissza a mindent elrontó árnyékot.
Ha a harmadik szakasz a költ személyének nagyobb nyomatékával az érzelmi tézist adja, akkor a negyedik szakasz az anya lényének objetiválásával az érzelmi antitézist jelenti hogy az ötödikben a tehetetlenség fájdalma s szintézis értelmi fortissimóját hozza. A tetőponton járunk: a cédakép három lépcsőben kibomlik: szélhámos, elhagytad, cigány. A vízió, a hallucináció káromkodó dörömbölésbe, a halálban hétalvó anya kétségbeesett keltegetésébe vész. A magányos fiú, az elhagyott férfi szava szól.
Itt a vízió bravúros lezárásánál újra érezni, hogy József Attila költői kultúrájának nemcsak tartalmi, de formai elemein is megosztozik a hagyományos és a szuverén, biztos kezű versépítés. A részektől, a szavaktól a vers-egész felé oda és vissza áramlik az a sajátos József Attila-i fluidum, ami a legjobb európai és magyar hagyományokat sűríti szocialista művészetté.
Mintha a versformában is summázna József Attila. Az anya-elvesztés közös emberi és egyéni fájdalma a magyar és a világirodalom, valamint a folklór közismert formáiból, egészen egyéni új formát talál. Az elsiratás, az eltorolás, a siratóének a népköltészetben is, a műköltészetben is mint lírai rekviem, threnos sajátos műfajjá vált.
A középkorban epeség (planctus) a neve a siratóéneknek, amely speciális középkori műfaj külön lírai jegyekkel (ÖMS). A reneszánszban, kivált a franciáknál s ott is elsősorban Villonnál a ballada-forma él, amely szomorú téma hangoztatására is kiválóan alkalmas. A francia ballada három szakaszból áll, meg egy négysoros ajánlásból. Strófái nyolcsorosak, keresztrímmel és refrénnel. A KÉSEI SIRATÓ ebből a formából megtartja a versszakok nyolcsorosságát és keresztrímét. A strófák kiépítésében azonban József Attila inkább az olaszos stanza felé fordul, amelyet Kölcsey, Arany János (Bolond Istók) és Arany László (A délibábok hőse) honosított magyarrá. A francia változat 11-es jambussorral 6 soron át tizest párosít keresztrímmel, míg a hetedik-nyolcadik sorban párrímet használ. A KÉSEI SIRATÓ csak a versszak harmadik-negyedik sorában él ezzel a sorpárosítással; egyébként a strófa alapja a 11-es, amely a második sorban hatossal, a hatodikban 11–essel, a nyolcadikban pedig hetessel párosul: így a négyfajta sorpár rendkívül változatossá alakítja a versszakot.
A strófa alapjául szolgáló 11-est József Attila gyakran írja verseiben, és kivált szonettjeiben egyik legkedveltebb sorfajtájává dolgozta ki, amelyet szabadon vitt akár a magyar hangsúlyos 11-es felé – olykor a népdal szigorú ütemeléséig –, máskor a sor anapesztikus iramodásával a jambus lehetőségeit tágította, vagy a már Kölcseynél és különösen Arany Jánosnál szívesen zengetett chorijambusban keverte el a magyar hangsúly és az időmérték éleit (A KÉSEI SIRATÓban több mint 20 chorijambust találhatunk!) – A versszakok hatos-hetes soraiban mintha leejtené a 11-esek iramát, s e sorok érzelmi kiélezésével, refrénszerűségével a lényeget sugallhatja, ismételheti. Az utolsó sorokból bizonyos summázó, szentenciázó jelleget hallhatunk ki.
A verstechnika azonban nem árulkodik ki a vers építményéből, hanem engedelmesen, szerényen szolgálja az egészet, ma minthogy a szavak is mintegy időzítve vannak, és miden nyelvi eszköz fényereje a szerkezet irányában szabadul föl: innen érthetjük meg ennek a versnek hallatlan precíz szógazdálkodását és egyöntésű szerkesztését.
Viszont az érzelmi hőfok és a szerkesztés remek ökonómiájának találkozásán lehetetlen újra nem utalni a cédakép megrendítő erejére és újszerű evokáló szerepére. Kontárköltőknél egy ilyen merész képválaszték könnyen ízlésdefektusba bicsaklik, vagy onnan jő. Itt azonban csak az őszinte mély érzés bírhatta el, ellensúlyozhatta. Csak a hiteles elkeseredés tarthatja érvényben. A hétköznapi hangtól milyen hatalmas lesz ennek a rejtett, újszerű proletárpátosznak a szárnyalása! A gyermeki bíbelődés, a férfi keserűsége fölött ott lebeg a gyász. A nagy „utoljára”, az elkésettség tudata viszi a mélybe a verset, ahova régen a kispolgári világban a kegyelet, a pátosz, az ünnepélyesség járt be; a halál világába, most besétálnak a proletár hétköznap szavai. Az utcán élés szolidaritása, az egymás táljába-sorsába való belelátás, a külvárosok népéhez való tartozás tudata szól a hétköznapi szó- és képzetkincsből. De a halál könyörtelen demokráciájának és az „utca fiának” szóbeszédes ellentétből, az egyéni és humánus ellentétéből egy nagy egybefogás, gy új orma születik a halál színe előtt. A profi-irónia beleszól a kegyeletes ünnepélyességbe (koporsó = láda). A nagy érzések némaságát ez az irónia oldja fel. Ismerős nekünk József Attila bizonyos hetyke ironikus hangja, amely fájdalmas szent dolgok, kapcsolatok súlyát enyhítené, ha nem tenné vele még súlyosabbá:
Megszült Pőcze Borcsa,
kit megettek a fenék,
gyomrát, hasát sorba,
százláb surolókefék.
Kell még dokumentum ehhez az iróniához, amely folyton akasztófahumorba csap át? „Bajom se lesz több, / lelkemmé lett mindahány.” Igen, vannak az életünknek nagy bajai, amelyek számunkra olykor csak az irónia távolításában viselhetők el.
Mondtuk, hogy a KÉSEI SIRATÓ-ban a halál jelzése elkerüli a régi ünnepélyességet: „Kukacoknak adtad édes emlőd, zsíros nyirkot kóstol üres ajkad!”; vagy a szocialista realizmushoz híven stílszerűen így: (hátad) „egyengesd egy láda fenekén.” A szétzilált helyzethez – lét-nemlét határán – jól illenek a pátosztalan, sőt pátoszt romboló, új lírai hangot jelentő szavak: a krumpli, a köles, a csirke, a zsák a hasaltam . És nemcsak e szavak sugárzásától teljesedik a proletáranya képzete, hanem azoktól a gyermekkori ideálhelyzetektől is, amelyeket az egyszerű eszközök (ellentét, felkiáltás, kérdés, fokozás, mellérendelés) vagy még inkább az eszköztelenség dísztelen szegényes nyelvén mond el.
Végül a vers József Attilá-s víziós voltáról kell szólnunk. Ha a KÉSEI SIRATÓ első öt versszakán végighúzódó áldialógust víziónak fogjuk fel, akkor ez a látomás mint egy álomszöveget ad, amelyből az utolsó versszakban ébredünk fel a valóságra. A látomásban a fiú kimondhatatlan szeretetét szolgálja a műperlekedés egyre növekvő indulatmenete; benne a gyengédségtől fokozódik a szidalom hangereje, sőt kölcsönösen erősítik egymást. „csalárd, hazug volt kedves szavad!” A verésemlék is a visszahozhatatlanban gyermeki kedveskedéssé szelídül: „Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!” „A haszontalan-szélhámos-cigány” érzelmi crescendo a veszteség nagyságán érzett fájdalmat, a keltegetés reménytelenségének a dühét is érezteti; nőtteti a gyengédséget, és bátorítja a támaszt keresőt a gyengék negatív előjelű bátorságával: gyenge vagyok, hát drasztikus leszek! Bátorítja a gyermeket a káromkodásra, hiszen a mama alszik, és nem hallja a szidalmat. Az életbe való visszakeltést, visszahívást sugallja a tehetetlenség kérdése.
Itt szűnik, itt pattan el a látomás, a legenda. A hatodik versszak visszatér a józan reális ébrenlétbe, az illúziótlan halandóságba, a valóságba, ami ellen az ember csalással, csalódással próbál védekezni, lázongással vagy megbékéléssel, de mind a kettőn csak a halál békéje segít. Amint az utolsó versszakkal kilépünk a legendából, a cédakép költői dedukciója voltaképpen egy eszmei indukció résévé vált. Az indulatoktól a szót átveszi újra a József Attila-i kristálytiszta logika: ennek sugárzásában zárul a vers. A kijózanodás utolsó verssora úgy zárja le az áldialógust, mint a tanulság a mesét. S ha a víziót úgy tekintjük, mint idézetet, akkor az utolsó versszak az idéző mondat. Most, amikor a józan ész kivitt bennünket a valóságba, újra tetten érhetjük azt a nagy igazságot, hogy József Attila a valóságtól lesz nagy szocialista költővé: önnönmaga, az anyag, a társadalom, számára elbírhatatlan, fölmérhetetlen valóságától, amely még akkor is tartogat reményt számára, és visszacsalogatja, amikor önmaga mélyeitől, kiméráitól megrettenve az értelem szigorú korlátain túl találkozott a rosszindulatú semmivel, a csupasz negációval, ahol már semminek, még az életnek sincs értelme.
Hallottuk a mottóban, hogy József Attila számra a költészet az egyik kompenzációs kísérlet. A szó, a kifejezés, a kibeszélés megszabadító, feloldó erejét József Attila egzisztenciális fokon érezte. Ez a szóban hitelessé vált érzés- vagy életdarab a költő számára az elemi erejű valóság: az érzés és a kifejezés ekvivalenciája.
VASS PÉTER
(1) József Attila Német Andornak mondott szavai 1936-ban. Idézi BÓKA LÁSZLÓ: Arcképvázlatok és tanulmányok c. művében, 231.)
(2) A gépiratot, a kéziratokat, a szövegváltozatokat a kritikai kiadás ismerteti: JAÖM II. köt. 418. – 1955.
(3)IMRE KATALIN: A Szép Szó és József Attila. ItK 1962. l.
(4) NÉMETH ANDOR: József Attila 81.
(5) Én nem tudtam I. 140. – SZABOLCSI MIKLÓS: Fiatal életek indulója.
(6) JAÖM II. köt. 29.
Forrás: Irodalomtörténeti közlemények LXXII. év. 4. sz. 1968.
