Herczeg Ferencz (1863-1954): Petőfi

    H azt kérdezném a művelt magyar embertől: Ismeri ön Petőfit? – valószinű, hogy sértődve, vagy derült szánakozással mérne végig. Hogy lehet ilyet kérdezni? Petőfit mindenki ismeri. Petőfi művei nekünk a biblia mellett legkedvesebb könyveink.
    Állapodjunk meg egy pillanatra a biblia mellett. Valljuk be őszintén, hogy a bibliaismeretünkkel baj van. Tanuló korunkban, éretlen elmével, vázlatos kivonatokból és kiszakitott részletekből ismertük meg a szent könyveket. Sokkal kevesebbet olvastuk, semhogy meg tudnók mérni mélységeit, de éppen eleget forgattuk arra, hogy egész életünkre fölmentettnek érezzük magunkat a bibliaolvasás kötelessége alól. Azt szeretném mondani: Alig van könyv, melyet oly sűrűn emlegetünk és oly keveset olvasunk, mint a biblia.
    Szinte félek kimondani, hogy Petőfi műveivel is ilyenformán vagyunk. Ifjú éveiben, zsenge elmével, mindenki elolvasott néhány tuczatot a költeményei közül: Néhányat meg is tanultunk. Azonkivül teliszivtuk magunkat kész Petőfi-hangulatokkal és benyomásokkal, melyekkel teli van a magyar levegő. Nálunk az is ismerheti Petőfit, aki sohasem olvasta egy sorát sem.
    Petőfi szelleme a magyar ember belső világának magától értetődő kiegészitő része. Szóval: tekintély. Ez a költő diadala, de egyszersmind veszedelme is. Veszedelme, mert föléje emeli az olvasó birálatának, pedig ami nagyon is fölöttünk áll, az iránt könnyen fásultak leszünk, int a pusztai ember a naplemente és a zivatar felséges szinjátékával szemben.
    Ne vétessék káromlásnak, ha azt mondom: szeretném, ha valami természetfölötti erő egyszerre kitörülné minden ember elméjéből Petőfi Sándor nevét, azután ujból a nemzet kezébe adná műveit, hogy ismerje meg érett elmével, fogékony szivvel, előitéletek és kész elméletek nélkül, ismerje meg és itéljen fölötte úgy, ahogyan egy névtelen fölött itélne.
    Meg vagyok róla győződve, hogy Petőfi, még pedig az igazi, az eleven Petőfi, nagyszerű diadalt ülne az iskola és a hagyományok Petőfije fölött. Azok, akik CSAK a merész forradalmi énekek, a vértforraló csatadalok lantosát, a magyar népies motivumok és a szerelem költőjét ismerik és becsülik benne, fölfedeznék a csodálatosan finom ecsetű táj- és hangulatfestőt, a bölcsészt és humoristát. És fölfedeznék a nagy formaművészt, kinek nyelve hol édes és olvadó, mint a madárének, hol megrázó, mint rézüstök dübörgése, egyszer perzselő, nyugtalan és világitó, mint a tűzláng, másszor hideg, hajlékony és elegáns, mint a kardpenge. És lehet, hogy fölfedeznék benne  ahuszadik század egyik legmodernebb költőjét, aki a FELHŐK cziklusában megdöbbentő fölénnyel uralkodott ama formák és gondolatkörök fölött, melyekben tapogatódzó kisérletezők a jövő költészetét keresik.    
    A kincs, melyet Petőfi kristálytiszta költő-egyénisége képvisel, akkor fog csak bőven kamatozni nemzetünknek, ha teljesen meghóditja magának és követni tudja tündöklő útjain.

Forrás: Petőfi-könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. XXVI. füzet. A PETŐFI-HÁZ TÖRTÉNETE ÉS KATALOGUSA. Szerkesztette: KÉRY GYULA a Petőfi-Társaság titkára és a Petőfi-ház őre. Budapest, 1911. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Hatvany Lajos (1880-1961): Petőfi-könyvtár

 

Sohse megyek úgy végig a Koronaherceg utcán, hogy be ne kukkantsak a nagy boltívű kávéházba s el ne gondoljam: Itt ült! Soha a Dohány utcán, hogy meg ne állnék egy éktelenül elnyúlt, sötét régi ház előtt: Itt élt. Pár évvel ezelőtt eljárogattam a Kisfaludy-társaság legunalmasabb üléseire, hogy áhítattal nézzem nemcsak Pálffyt, de még Tóth Lőrincet, sőt Vadnai Károlyt is: - hisz ők mind kezet fogtak vele, ismerték, hallották! Mikor sorra meghaltak ezek a jó öregek, azt a képet gyászoltam el bennük, melyet kopasz homlokuk mögött őriztek róla s melyet élő eleven létének kis parányaképp köztünk hordtak. Hányszor vesződöm a Belvárosban, hogy elkapjak a zörgős kövű, sárga utcák zegzugában egy-egy szögletecskét, melyet én is úgy látok, mint ő. Gyermekes vágy, süldő leányhoz illő naivitás, de be kell vallanom, hogy keresem, egyre csak keresem Budapesten Pestet, Petőfi Pestjét!

Petőfi Pestje! Mit jelent ez? Hisz voltak akkor is grófok, bankárok, polgármesterek, szerkesztők, hivatalnokok s egyéb tekintélyes urak, kik e város formáját kiszabták, s mi ezekre a derék gentleman-ekre ügyet se vetve, mégis Petőfi Pestjéről, sőt Petőfi Magyarországáról beszélünk. Hja! Ebbe bele kell nyugodni, tisztelt komoly urak, hogy hiába kormányoztok, uralkodtok, a fáradság jutalmát elcseni egy poéta, egy jött-ment valaki, egy szegény senki, kivel szóba se álltatok s ki egyebet se tett, minthogy megszólaltatta egy ország némaságát. Vajon kié lesz a Wekerlék, Apponyiak, Rákosiak, Bárcziak, Láncziak és Kornfeldék városa, országa?

Én tudok egy pályázót, de félek, hogy úgy kinevetnek vele, mintha annak idején, a rég utcanévvé finomult Rottenbillernek magyaráztam volna el, hogy az ő nevét, de még a Lánchídon arany betűkkel hivalgó Szitányi-Ulmannét és Wodianerét is, elfedi majd a Sándor keresztnevéről ismert kicsapott komédiásé.

Szeretnék egy könyvet, melyben együtt volna nemcsak az idétlen, sárga háztömeg hű mása, melyet akkor Pestnek hívtak, hanem időrendben, amint Petőfi bejárta őket, ama töméntelen sok falué és városé, ahol ez a szerencsétlen fiatalember, kora gyermekségétől fogva hányódott, vetődött. A legszomorúbb könyv volna ez! Nem volna benne egyéb, mint csúnya, sáros kis fészkek, városokká terpedt, poros, nagy falvak, kidűlt-bedűlt viskók, nevetséges bérházak lakótársakkal megosztott hónapos szobái, sőt ágyai, nyomorult korcsmák, piszkos vendéglők, szekerek, tele durva komédiás-csőcselékkel... Ezek a képek szöveg nélkül is retteneteset beszélnének! Aki őszinte szöveget merne alája írni, annak szólnia kellene egy sápadt, vézna gyerekről, ki alig pár évig ődöng otthon az apai mészárszékben, aztán már cipelik egyik rokontól a másikhoz, ki lerongyolt ruhában jár iskolába s ki, bár napokig betevő falatja sincs, konok dacba rejti nyomorát, télen-nyáron gyalog bejárja a fél országot, előbb színészek közé szökik, majd katonának áll, kit a katonák tintanyalónak, a diákok obsitosnak csúfolnak, kiben a színészek visszafojtják a veszett becsvágyat, hitvány inasszerepeket tukmálva reá, hitvány darabokban, hitvány közönség előtt. Szólni kellene azután a gyermekség kitörülhetetlen nyomairól, a fejlődő, soha ki nem fejlett nagy költőben, ki ízléstelenül és feltűnően ruházkodik, magaviseletében különcködő, kellemetlen modorú, úgy hogy Arany Jánoson kívül minden barátjával összevész, ki bár igyekszik műveltsége szakadékait áthidalni, politikai és elméleti kérdésekben zavaros általánosságok fölé sohsem jut el, kinek irodalmi ítélete oly bizonytalan, hogy Bérangert legnagyobb lírikusnak tartja, Heinét Goethe fölé emeli s ki saját írásaiban is többször szaval, mint dalol, többször játszik sistergő szertelenségekkel, mintsem elmélkedik, s ki ezért csak ritka, fenséges percekben volt csak ő, hatalmas, önmaga! Hogy lehetett a fájdalmak, megalázások e megrázóan emberi pályáját legendává szépítgetni? Még Petőfi szerelmeiről is másképp kellene beszélni, mint szokták. A kiugró pofacsontú, sárga arcbőrű, kiálló szemfogú Petőfi nem volt hódító jelenség; Prielle Kornélia lehetett az utolsó megmondhatója, hogy az az ifjú ember, kinek öltönye elhanyagolt, körme, haja ápolatlan, kinek hangja se volt épp vonzó, sehogy se hasonlított ahhoz a költőideálhoz, kikről a hölgyek álmodozni szeretnek. Szegény Petőfi ritkán került jó társaságba... Mi csodálni való tehát, hogy mihelyt valamely jobban nevelt úri leánykával megismerkedett, első dolga volt beléje szeretni. Vahott Etelka, Sass Erzsi, Mednyánszky Berta eseteit így lehet csak megérteni s így eshetett meg, hogy költői finom léleknek hihette Szendrey Júlia kékharisnyáskodó hisztériáját. S e hivatalos szerelmek mögött ott rejtőznek az útszéli csókok, kalandok, éjek, melyeknek ebben a vándoréletben nagy szerepet kellett játszaniok. A krónika csak Pila Anikóról, a koltói cigányleányról szól. Félős, hogy a többiek se voltak különbek, sehol egy igazán finom, kiváló nő ebben a viharvert, feldúlt életben.

Sajnos, Petőfi kortársai nem értették meg hivatásukat. A festők Petőfi külsejét, az írók pedig Petőfi benső képét hamisították meg; hol hős, hol örök-víg bohém... senki se követi őt élte vérpiros nyomán. A róla elnevezett irodalmi társaság is a vezércikkek ponyvapetőfijének kultuszát terjeszti, nem is sejtve, hogy az eszményítésnek és anekdotizálásnak nincs helye többé a mi világunkban, mely Petőfi személyétől távol áll, eszményeiből kibontakozott s ezért minden eddigi nemzedéknél elfogulatlanabbul, mint élvező és ítélő áll a művész elé.

Kéry Gyulát bízta meg a Petőfi-társaság, hogy kikérdezze Petőfi életének tanúit és gyűjtse össze a rá vonatkozó ereklyéket. Kéry úr bizonyára igen buzgó és igen lelkes ember - és mégis vétek volt reá bízni a gyűjtést. Miért? Mert Kéry úr, ki egy életen foglalkozik Petőfivel, róla mégis csak a következőt tudja mondani: "Petőfi Sándor, ki a magyar szabadságszeretet örökéletű dalaival tért a halhatatlanságba..."

Minek is folytassam? Ki ne tudná ezek után, hogy milyen író Kéry Gyula? De hiszen mindegy - fogják mondani - a fő, hogy ügyes, jó gyűjtő legyen. De épp itt a bökkenő! Aki közönségeseket ír, közönségeseket lát; aki a költészetet pohárköszöntői frázisokkal téveszti össze, az nem lehet Petőfi szavainak jó gyűjtője. Ezért nincs is érdektelenebb ember, mint az a Petőfi, kinek ismeretségét Kérynek köszönjük. Igaz, hogy Petőfi nem tartozik azok közé, kiknek egyénisége rendkívül nyugtalanító volna - lelke legjava ott van könyvében - ami ezenkívül fennmarad, nem egyéb, mint egy szenvedélyes, lobbanékony, heves, hangos, lelkes, jószívű, sok keserűséget átszenvedett fiatal ember. Volt oly kitűnő költő, hogy a bölcs vagy elmés csevegés, tárcaírókhoz illő készségét meg ne követeljük tőle. De a nagy ember odavetett megjegyzésében is van valami szuggesztív erő; nagy hátterei vannak, dallamos utórezgései vannak legkisebb szavának is. De művész legyen, író legyen, aki ezt meghallja, Eckermann mutatta meg a világnak, hogy a hallgatásnak mekkora virtuozitását lehet kifejteni. És Herrmann Grimmet se fogom soha elfelejteni, ki az öreg Marianne von Willemer szavain át megpillantja Goethét.

Kéry gyula látta Petőfi dajkáját, beszélt Sass Erzsivel, Mednyánszky Bertával... fölkeresett minden tanút, de hiába! Anekdotái úgy hatnak, mint a könyv illusztrációi, melyekből közderültségre szeretnék bemutatni néhányat. Van bennem annyi érzék a "pretium affectionis" iránt, hogy ha valahol - akár a leendő Petőfi-házban is - meglátom Petőfi padját, ágyát vagy szekrényét, érezzem e tárgyak hangulatát. Sőt mi több, megérzem akkor is, ha e tárgyak jó fényképét mutatja nekem valaki; a szegény bútorok rozoga fája, melyet kikezdett az idő, szólna bizony én hozzám is! De ha Kéry könyvében látom ez ágy, szekrény vagy pad apró rajzát s a kép alatt olvasom: Petőfi ágya, szekrénye vagy padja... hát nem állhatom meg bosszús nevetés nélkül. E képekből épp az a valami hiányzik, ami a sok ágy közül, ezt az egyet különbözteti meg millió más ágytól s teszi épp Petőfi ágyává. Hiányzanak azok a kis foltok, nyomok, kopások, mindazok a jelek, melyek a tárgyaknak egyéniséget adnak. Így van ez a szavakkal is! Én hiszem, hogy Petőfi dajkája nem mondott egy szóval se mást, mint amit Kéry előad, egy csomó tulajdonnév bizonyítja a szavak hitelességét, még a Makovinyi borbély házát se feledi el, ki Petrovicsék szomszédjában a katolikus és evangélikus templom közelében lakott, de az öreg nő teljesen érdektelen közléseiben lehetett egy szó, egy hangsúly, egy taglejtés, valami futó, kis nem tudom én mi, amit fel kellett volna fogni, meg kellett volna ragadni s rögtön megértenők, hogy itt nem akárki dajkája beszél akármiféle csecsemőről, hanem igenis az a jó komámasszony, aki Petőfit szoptatta. Kéry úr igazán jobban tette volna, ha lefotografálta volna a derék nőt. Nagy kár, hogy Mednyánszky Berta, aki Kéry leírásában sehogy sem elevenedik meg, nem írta le, úgy mint Sass Erzsi, Petőfivel való ismeretsége történtét. Az a levél, melyet a 74 éves Erzsike ír Kéryhez, elandalítóan kedves biedermayer levegőt sodort felénk: "Látom a költőt édes mosolyával, mikor a kedvéért táncot lejtettem és eldaloltam a régi dalt:

Csipkés a szőllő levele,
Vártalak rózsám, az este...

Újra láttam édes anyámat, amint munkás kezeivel a fáradozó aratóknak a jó magyar túróstésztát készítette, hogy jóízűen megegyék, s amikor Petőfi levette a kis tányért a tálasról, hogy neki is tálaló kanállal adjon.

Újra láttam a kis méhesszobát, ahol felújult kedvvel borozgatának, pipázgattak; ahol Károly bátyám gitár mellett dalolt a mély érzésű költőnek, hogy jókedvre derítse.

És megtelt szívem, lelkem a múltnak magasztos érzelmével, mint mikor a költő csókját rám lehelte".

Kéry uram! Hallotta ezt? "Levette a tányért a tálasról..." Ugye, hogy nem hallotta? Pedig lássa, épp ez a kis részlet ad ennek a zsánerképnek életet, borjádi helyszínt. Ez az, ami legjellemzőbb Sass Erzsikére; az ő kis leányszeme ezt figyelte meg s őrizte meg emlékül egy életen át. S ön épp ezt felejtette volna ki, ha Sass Erzsi le nem írja, hanem elmondja megemlékezését. A Petőfi-mondagyártáshoz persze ki kellene cifrázni az ebéd utáni dalolgatást, gitározást, elvezetnünk a gyanútlan olvasót ahhoz a Petőfihez, ki a szabadság örökéletű dalaival tért a halhatatlanságba.

Kéry úr! Ön azt hiszi, hogy ártatlan dolog frázisokat leírni. Pedig lássa, hogy nem az. Az élet iránti érzéket rombolja. A jelző nagy áruló. Lássam jelzőidet s megmondom, minő ember vagy. Néha egy mondat elég, hogy sohse legyek kíváncsi arra, aki leírta, még ha Petőfi dajkájánál érdekesebb emberek körébe vonta volna is a jó szerencse.

A Petőfi-könyvtár második kötetének címe: Petőfi-adomák. Valóságos szertára ez a mondagyárnak! Miképp lesz emberből melodrámahős, borzasztó tényekből érdekes költői olvasmány? A mód egyszerű. Petőfi életének legvérlázítóbb részleteit csak bizonyos adomás kedélyességgel kell előadni s rögtön úgy hangzanak, mint a magyar nép élce szép hegedűszóban:

"Abban az időben - így kezdődik meseszerű hangulatosan a "Megzavart olvasás" című csinos történet - a katonák még párosával feküdtek. Az ő hálótársa egy cigányfiú volt. Sokkal inkább nehezére esett azonban, hogy a takarodó után gyertyát égetni nem volt szabad. Ő mindazonáltal feje fölött függő szuronya karikájába gyertyát illesztvén, talán kapitánya engedélyével, midőn társai már aludtak, olvasta az iskola könyvtárából kapott könyveket. Egyik társa egyszer ilyenkor oda lopódzkodott s elfútta a gyertyát, mire Petőfi dühében szuronyát dobta utána, mely szerencsére csak az ágyba fúródott. Másnap aztán bakatársai nagy örömére kurtavasra verték a tintanyalót, ahogy őt hitták".

E tréfás "mese" minden sora fogvacogtató, lélegzetelfojtó rettenetesség. De az ember e nyájas előadásban észre se veszi. Hisz ez adoma - kérem szépen - Petőfi-adoma! De tessék egyenként elképzelni a cigányfiút, az ágyat, a csepegő gyertyát a karikában, a fülledt szobát, azt a bakát, ki a tintanyalót a társak örömére ingerli, s azt a megviselt, elgyötört teremtést, aki akkor Petőfi volt, mikor ádáz nagy dühében szuronyát veti, azt a förtelmes megalázást, amint ezért vasra verik, s bizonnyal átfut mindenkin a helyzet iszonya. Csak a Petőfiről írók nem érzik ezt, ha mernek a tárgyhoz komázva, anekdotázva nyúlni.

Ilyenek a Petőfi-búvárok művei. Milyen lesz az a huszonnyolc füzet, melyet a prospektus még vészjelez! Regényes rajzok Petőfi életéből, Petőfi-regék, Petőfi születésének és eltűnésének irodalma, s pláne Petőfi életregénye stb. Ennyi felesleges könyv, mikor még Petőfinek jó kiadása, jó életrajza, jó méltatása nincs! Az Endrődy-Ferenczy-gyűjtemény sűríti a ködöt Petőfi körül. Itt az idő, hogy valaki elfújja.

Még egy szó a kis füzetkék kiállításáról, melyet az előfizetési felhívás ízlésesnek merészkedik mondani. A könyvkiadás vaskorszakában volt az ilyesmi ízléses, épp úgy, mint az a nagy kétkötetes, illusztrált Petőfi-versgyűjtemény, melyet ugyancsak a Petőfi-társaság adott ki nemrég a Petőfi-ház javára.

Forrás: Nyugat 1908. 16. sz.

Jókai Mór (1825-1904): Deák Ferencznél – 1875. szeptember 10-én

    Budapest fővárosának egy olyan részben, a mit a touristák nem irtak még le, tölti a verőfényes időszak napjait a nemzet kegyelt férfia.    
    A százházon túl, paradicsomtermő kertektől környékezve, egy olyan utczában, a mit kétfelől terebélyes fák szegélyeznek, van az a zöldre festett kerités, mely a Deutsch-villát elzárja a külvilágtól. Ünnep délután van, s ember még ne jár az utczán, a kitől kérdezősködni lehetne, hanem azt minden bérkocsis tudja, hol lakik Deák Ferencz, s egyenesen odahajtat velünk.
    A kényelmes nyári lak fiatal park közepett fekszik, fákon és virágcsoportokon még nem látszik az ősz búskomor szine. A nyitott veranda alatt ül Deák Ferencz egy pamlagon, bő téli kabátban (hálókabátot sohasem viselt), körüle rokonai, látogatói, egyik ápoló rokona, egy finom alkatú, szőke, kék szemű sylphid, ki az öreget papának nevezi; a másik egy feketehajú, életpiros büszke szépség (vendéghölgy); aztán egy délczeg huszártiszt, meg egy magamforma vén képviselő, a ki mindenképen el akar tagadni az öten esztendejéből egyest, meg egy felsőházi tag, a ki velem együtt csak azért akar harmincz esztendősnek látszani, hogy a fejt meg ne hűtse. Mert ilyenkor ősszel, mikor a parokámat felteszem, minden ember azon kezdi, hogy abba köt bele. Denevértermészet! „Tedd fel azt a kalapot!” „Ámbár úgyis fedve van a fejed.” „Bizony magam is rászorulok ides-tova, de várok vele míg ötven esztendős leszek.” „Hiuság! A te neved képviselő, még fiatalitja is magát!” „De itt a zsebemben a keresztlevelem.” „Az bizonyosan az öcsédé lesz.” „De: nem lehet egy pának két Tádé fia!”
    Most közbe szól Deák Ferencz: „Miért ne lehetne? Mikor hajdanában a nemesi katasztert készitettük, találtunk egy apát, a kinek mind a három fiát Jánosnak hivták, egy másiknak pedig két Ferencz fia volt. Az utóbbi ki tudta menteni magát. Azt mondta, hogy az egyik fia Ser Ferencz, a másik pedig Bor Ferencz. T. i. hogy a naptárban Franciscus Seraphinus és Franciscus Boromaeus csak a három első betűjével szokott jelezve lenni.”    
    Áttértünk ezután a mai szent ünnepnapra: Mária-napja volt; a városligetben nagy búcsú, erre egy nagyon kedves adomát mondott az öreg ú r.
    Kehida szomszédságában is van egy hirhedett búcsújáró hely, melynek van egy csodatévő kútja, a minek a vize mindenféle betegséget meggyógyit, s azonkivül is használatos. E hely birtokosa jó barátja volt Deáknak s sokszor időzött ott nála. Egyszer a többi között marasztja, hogy ne menjen még. „Sietnem kell haza, mondá a vendég, holnap angyalok napja van; búcsú lesz s még az éjjel lajttal vizet kell hordatnom a szent kútba, mert egészen kiszáradt.” Hanem azért használt az mindenre.
    Deák mondá neki, hogy mint okos felvilágosult ember, miért nem hagy fel ezzel a szent kúttal, ha már nincs benne viz? „Azt én nem tehetem, felelt a tulajdonos, mert az árendásom százhúsz forinttal többet fizet a korcsmámért, azért, hogy a szent kút ott van.”
    A vizről aztán áttértünk a csengetyűre. Két tárgy van az öreg őr keze ügyében elhelyezve, egy légycsapó, meg egy óriási nagy csengetyű. Hogy az első mire való? Azt könnyű volt kitalálni; a pesti levegő, mit már analyzálva van, áll egy rész élenyből, háromrész légenyből (carbonieum: nem Bursche) meg egy rész légyből. Ezeket a repülő Lusztkandeleket rendre kell utasitani. Hanem az az elnöki csengetyű mire való? Az öreg úr felfogta azt és csengetett vele. Azt hittem, ez azt jelenti, hogy a tisztelt ház hallgasson. Nem biz az, hanem hogy a messzelakó gazdasszony meghallja és hozzon friss vizet.
    Erre aztán én is elmondtam az öreg úrnak, hogy mennyire meg vagyunk most elégedve az elnökünk csengetyűjvel. Példányképe lettünk a rendnek. Mai nap azt mondta tisztelt elnökünk: „fel kellene még olvastatnom a házszabályok értelmében az inditványkönyvet és az interpellátióskönyvet; de miután azokba mindez ideig semmi sincsen beleirva: a tisztelt ház engedelmével, úgy hiszem, helyesen fogok cselekedni, ha nem olvastatom fel.” S a tisztelt ház egyhangulag beleegyezett.
    „Bizonyosan nem volt ott Simonyi Ernő.”
    Most már, ha a fejem leütik, sem tudom megmondani, hgy tértünk át az országházról az állatkertre: erre is volt az öreg úrnak egy jó adomája. Mikor még a jóságos Ferdinánd koronaörökös volt, akkor került az első giraffe a bécsi állatkertbe. Egy kíváncsi polgár épen a trónörököst magát szólitotta meg, mikor a schönbrunni kertben sétált, hol lehet azt a ritkaságos állatot meglátni, a inek a nevét nem tudta. Ferdinánd a kisérőhöz fordult, s azt mondta: „zeigt ihm einen Ligurianer; so ein seltenes Thier hat er gewiss noch nicht gesehen.”    
    A giraffeokról áttértünk az újságirókra (fatális eszmelánczokat!); az öreg úr elmondá, hogy egyszer Kemény Zsigónál Mátyás napján ebéden volt, s ott felköszöntötte a hirlapirókat, a kiknek ma nevük napja van. Hogy-hogy? Kérdezék tőle mindannyian. Hát úgy, hogy Mátyás teszi azt a jéggel, a mit ti az újdonságokkal: „findt er keins, so macht er eins.”
    „Az ám, mondék, csakhogy a löbliche policáj sokszor megtette a szegény újságiróval, hogy »macht er eins, so findt er keins«.
    „Különösen Zsigóval történt ez meg sokszor, folytatá Deák. Majd minden éjjel fölverték az álmából azzal, hogy itt van Pultz úr (a censor-rendőrbiztos), valamit ki kell venni a lapból, s valami mást tenni helyébe. Egyszer megsokallta a mulatságot Zsigó, s mikor éjfél után bekopogtat hozzá Pultz úr azzal a szóval, hogy baj van, a főczikket ki kell venni, különben lefoglalják a lapot, Zsigó álmos is volt, mérges is volt; azt mondta: no hát foglalják le! Azzal befelé fordult s tovább aludt. A rendőrbiztos csak magyarázta neki még a dolgot: alkudozott vele, hogy legalább a kék plajbásszal aláhúzott sorokat vegye ki a czikkből: de Zsigó már akkor úgy horkolt, hogy rengett bele a ház! A biztos hazament s referált Protmannak, hogy a szerkesztő nem enged a fenyegetásre, hanem horkol. A hatalmas főnök megütődött: »da muss was dahinter stecken!« Már most csak azért se foglaljuk le a lapot! S másnap sértetlenül megjelent a czikk. Ilyen dolog volt akkor az újságirás!

    Kemény Zsigmond emlékélnél egészen fölmelegedett az öreg úr; ő ismerte tanitványának, e tiszta léleknek, e lángelméljű államférfiúnak legfőbb becsét, kinek lelke elébb megtörött mint porhüvelye, míg ő, a mester, a testi szenvedések közepett is a szellemóriás maradt. Magasztalását, sajnálatát mindnyájan osztottuk.
    Most új látogatók jönnek: mi helyet adunk s búcsút veszünk az öreg úrtól.
- De ne tessék elszaladni! Kiált utánunk minden olvasó. „Hát az öreg úr egészségi állapotjáról nem hallunk valamit?”
    Úgy hiszem, hogy folyvást arról beszéltem.
    Deák Ferencz derült, vidám kedélyben van: adomázik, mint hajdan, szelleme teljes ruganyosságával bir; ne a ki az egész  társaságnak a hátán fekszik, de a ki kedves hangulatával az egész társaságot kezén hordja. Csak az a kéz reszket kissé, ha felemelve tartja. (Nem reszket a lélek!) A veszélyes betegség csaknem egészen elmúlik, s a maradék is teljes gyógyulásnak ad helyt. Visszatért jó álma, étvágya, szabad lélekzete, izomereje: s most már nem csak az életnek, de a közéletnek is reméljük őt visszaadva látni.
    Mint szerető rokonai mondják, az öreg úr mo st már kész elfogadni a pest-belvárosi képviselőséget: még pedig nem csak mint megtisztelő kegyelet czimét, de mint tettleges munkakört: „én nem akarok szavazógép lenni”, mondá, s szándéka megjelenni az országházban, hogy részt vegyen annak tanácskozásaiban.
    Olyan napot nem látott még az országház, mint a zlesz!
    Adja Isten, hogy minél elébb bekövetkezzék, s adja hosszú sor folytatását ennek az örömnapnak.

Forrás: Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás XCVI. kötet. Életemből I. gaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás. Budapest, Révai Testvérek kiadása 1898.

Jókai Mór (1825-1904): A jó öreg asszony* (* Iratott 1856-ban.)

 

    Régen, régen volt biz az már!
    Mikor engem legelőször az iskolába vittek.
    Csak épen akkora fiu voltam, hogy épen kilátszottam a földből, s elbirtam a zsoltárt, ha két kézre fogtam.
    Maig is emlékezem azokra a benyomásokra, soha sem is fogom elfeledni.
    Elvitt jó apám kézen fogva egy nagy rettenetes épületbe, a minél iszonyúbb palotát képzelni sem lehet. Nagy vastag falai voltak az épületnek, magas márvány lépcsőkön kellett felkapaszkodni az erős vasajtóig, úgy jutottunk egy hosszú, iszonyatos folyosóra, a minek lehetetlen volt belátni a végét.
     A hosszú folyosón kettő ajtók voltak jobbra-balra, a miken keresztül rejtelmes syllabizálás félelemgerjesztő hangjai szivárogtak át; az emeletbe vivő lépcsőn, mely a diák classisok ismeretlen titkaiba vezetett fel, öreg diákok csörtettek alá, kik végezték a leczkét s mentek hazafelé, roppant könyvcsomókkal hónuk alatt.
    Oh mi óriások voltak én előttem ezek az öreg diákok, mennyit tudhatnak már ezek, a mit én nem tudok!
    A folyosóra nyiló ajtók egyikét azután felnyitotta jó apám előttem s kezemnél fogva előre bocsátott.
    Háromszáz gyerek ült odabenn harminczhárom padon, mind olyanok, mint maga. Rettenetes egy ország, a  hol csupa gyerekek laknak! A falon egy óriási tábla; arra irva szörnyeteg nagy betük, azokra mutogatott egy fölséges tekintetű férfi nagyszerű pálczával, a gyermek-tábor pedig mondta rá: „ábe ab vas kalap, ha megütöd, megharap!”
    A mint meglátott bennünket az a méltóságos nagy úr ott a tábla előtt, hóna alá fogta a pálczáját, elénk jött, köszöntött: áldott jó apám elmondta neki, hogy ujonczot hozott a számára; ne sajnálja velem az ő fáradságát.
    A nagybajuszú férfiu megsimogatá simára nyirt lenhajú fejemet, s kérdezé, hogy hivnak?
    Én mondám, hogy „Móricz”.
    Ő elmosolyogta magát rajta. Furcsa egy név. Én szégyenlettem magamat. Ezek a fiuk bizonyosan csúfolni fognak érte: hogy is hivhatnak valakit Móricznak és nem Antalnak, vagy Jánosnak, Istvánnak, Károlynak s egyéb rendes nevezetűnek?
    Egy ideig csak néztem, hogy vajon édes apám is itt marad-e velem? És a mint azután láttam, hogy ő valóban eltávozik és engem itt hágy egyedül ebben az ismeretlen nagyvilágban, a hol mindenki rám néz, s senki sem ismer, s senki sem szeret, akkor valami úgy elszorult bennem, hogy csak egy kicsinyt biztatni kellett volna, hogy sirjak megtettem volna.
    A nagy férfiu, a kit a többiek ujjaikat feltartva, úgy hivtak, hogy „rektor úr”, a folyosóig kikisérte jó apámat, onnan azután visszatért s engem beültett a második padba egy kaputos, meg egy mezitlábos fiu közé: a mezitlábos volt az első, mert itt érdem szerint járta a rang; és az egész első padban előttem sokkal több volt a pőre gatyás fiu, mint az úrfi. Oh az én nagybajuszú emberem részrehajlatlan biró volt a maga országában.
    A mezitlábos fiu ott mellettem komoly, illedelmes személy volt; előtte a padba volt szúrva szeges végivel a kalamáris, a miből mártogatott s szorongatott erősen két linen közé gömbölyű betűket, hogy szeme-szája járt a nagy igyekezet miatt.
    Hanem a kaputos szomszéd: az csintalan fiú volt; miután tele csepegtette tintamalaczokkal az irását, légyházat csinált belőle; engemet is biztatott, hogy fogjak bele én is legyet, a mit én a világ minden kincseért meg nem tettem volna: ezért azután elkezdett csúfolni, azt mondta, hogy „Mó-ricz!” én úgy szégyenlettem magamat s nem csúfolhattam vissza, mert őtet Gyurinak hívtak.
    Azután olvasásra került a sor; a hatalmas nagy férfiu engem is kiszólitott a padból, odaállitott a két térde közé, bemutatott a zsoltárba és szép nyájasan felszólitott, hogy mondjam meg: micsoda betű ez?
    Azt hitte, hogy még csak ennyire vagyok.
    Ohó! Az én kedves jó apám és anyám megtanitottak már engem olvasni otthon, nem úgy hoztak engem az iskolába. Megfogtam a zsoltárt két kézre s szilárd büszkeséggel elkezdtem abból sebesen olvasni, míg a lélekzetem el nem fogyott. A rektor úr megborzolta a fejemet s azt mondta, hogy hisz ez már nagyon is jól megy.
    Az én arczom úgy égett, hogy alig láttam bele. Azóta is dicsérte már megy egy párszor, de olyan jól nem esett egy is, mint az én legelső rektoromé, a ki előtt olyan folyvást tudtam olvasni a zsoltárból.
    Oh, mint lenéztem Gyurkát, a légyfogót, a ki mellettem csak úgy ötölt-hatolt a syllabák között s ujjával bökte meg mindegyik szótagot.
    Majd a nagyobb fiúk könyv nélkül kezdtek felelni, sorba az egész első pad; csak úgy pörgött a szájukból a szó, hogy azt álmélkodás volt hallani.
    A mint mindig közelebb jött felém a felelés rendje, úgy dobogott a szívem; hátha engem is kérdeni fognak: „ha elnézed a világot, mit gondolsz, magában lett-e az, avagy valaki teremtette?” és én még nem tudok semmit sem felelni. Már az előttem ülő mezitlábas bajtárs is felállott, s elmondta rettenetes sebes pergéssel a maga mondani valóját, hogy szemei is kidülledtek bele; ekkor a rektor úr félbeszakitá az examinálást.
    Ilyen nehéz kő soha sem esett le a szivemről, mint akkor; meg valék szabadulva a legnagyobb félelemtől, a mit valaha kiálltam. Hiszen a mi leczke holnapra fog következni, azt már majd megtanulom én is, nem fog többé ilyen rettegésem lenni.
    Még azután egy iszonyatot kellett megérnem. Egy rossz fiút onnan a hátulsó padból megcsaptak. Kiégette az előtte ülő pruszlikját gyújtó-üveggel, a mint a nap odasütött.
    A mosdatlan kamasz orditott és rimánkodott a büntetés elől; én is úgy szerettem volna vele könyörögni, hogy ne bántsák, hiszen igéri, hogy nem teszi azt többet; nem használt, le kellett neki feküdni s kiállani a három botot. Rettenetes. Én nem élném túl, ha engem úgy megvernének. Hogy mer az a fiu most haza menni az atyjához?
    A fiu még azután soká bőgött odahátul; mi pedig el kezdettünk énekelni szépen: „óh mely boldog az oly ember éltében!” a rektor úr verte a taktust az asztalon s velünk énekelt; nekem úgy tetszék, mintha reám mosolyogna s még buzgóbban énekeltem.
    Azután mind felálltunk: az első gyermek imádkozott fenhangon, imádság után kiszabta a rektor úr a holnapra megtanulandó leczkét, s azzal hazabocsátá a nagy tábort.
    Ott kinn meghúzták a nagy csengetyűt, mely egyedül az iskolai nagy hatalmasságok számára volt rendeltetve; valamelyik szomszéd classis népe között nagy volt a tolongás; egy fiúnak nagy baja történt, tán beütötték az orrát; előttem vitték a kúthoz szörnyű véresen. Én Istenem, talán meg is fog halni, nem mehet az édes anyjához haza többet.
    Engem pedig a jó rektor úr fogott kézen s úgy vezetett haza abba a nagy messzesége; negyedik volt a házunk az iskoláig: de én olyan mesze még nem voltam soha.
    Otthon úgy fogadtak, mint valami diadalútról hazatérő bajnokot, jó néném szilvás derelyét készite számomra, a miért jól viseltem magamat s úgy hiszem, hogy büszke voltam a cselédség előtt, midőn kiültem a szederfa alá s fenhangon elkezdtem tanulni a kis káté és a hármas kis tükör nevezetes tudományait. – Egy hét múlva levetettem nemes vetély útján nem csak a mezitlábos szomszédot, hanem az egész első padot ott előttem egyenkint: csupán az első gyerek állta még velem a versenyt egy hónapig, akkor legyőztem azt is.

    Nem illik ugyan az embernek saját diadalaival dicsekedni, hanem hiszen az olyan régen volt már, hogy azt a fiatal embert, a kit akkor a komáromi kollégium első osztályában Móriczkának csúfoltak, bátran tekinthetem egy olyan személynek, a ki ezelőtt huszonhat évvel semmit sem tudott arról, hogy én micsoda atyafisában állhatok ő vele?
    A közül a háromszázharminczhárom gyerek közül azután igen sokat nem láttam többet az életben. Kit elvittek csizmadiainasnak, a mit az ábéczét kitanulta, ki meg elhalt; sokra tán most is emléklezném, ha megint elém jönne s megtenné a kedvemért, hogy olyan kis fiu legyen most is, mint azelőtt egy negyedrész századdal.
    Mire odajutottam, hogy ama széles lépcsőkön, mik a tudományok magasabb régióiba vezetnek, nekem is illetékes dolog volt alá és fel szaladgálnom, már akkor nagyon meg lehetett számlálni a kortársakat, az emlékben megtartás nem volt többé oly nagy feladat és mikor mi is megnőttünk akkora óriásokká, a minőket én bámultam az előtt, hogy tudnak egyszerre négy lépcsőt ugrai? És minden tudunk keresztül-kasul, a mi azokban a nagy vastag könyvekben van megirva: akkor alig voltunk többé tizenketten a háromszáz közül.
    Egy-kettő még most is járja velem az iskolát, a hol az a nagy bölcseségű mester, az élet tanitgat bennünket abból a kitanulhatatlan könyvből, a minek a neve tapasztalás, s nagyokat ver ránk keserves pálczájával, ha rosszul tanultunk meg belőle valamit, kiváltképen a reménység, barátság, emberismeret s más efféle kétértelmű paragraphusoknál.
    Egy-kettő már bevégezte iskoláit s  pihennek csendesen otthon, des anyjuknál, a föld alatt, s most már mindent tudnak. Egy-kettő úgy elszakadt, hogy semmit sem tudok felőlük, s valószinűleg ők sem én felőlem. Van olyan, a ki igen szomorú sorsot ért, van olyan, ki most boldog. Némelyik ugyanazon padok előtt osztja a tudományokat, a hol ő szerezgette hajdan.
    Ámde egy sem lett közülök rossz ember, aljas jellem, áruló, becstelen. Nem tanitottak minket arra.
    Volt azonban egy kortársam, a ki mellőlem még a legelső iskolában elmaradt; erre még most is emlkezem, az én legelső szomszédom, a kis Gyuri.
    Épen olyan idős volt, mint én, de csintalan, eleven kis gyerek. Ah, mint tudott ez a falra mászni; a szájával sipolni; nyelvére tett levéllel fütyölni, tollpuskát csinálni, bömbölő csigát bőgetni, búgatyút húzgálni, télen sikánkózni, patkó élén kerekiteni, milyen győzelmes volt mindig a pitykővel, a pilinczkkel, a barabarabájszum-mal való játszásban; a mikhez én nem értettem. Hogy megvert magánál egy fejjele nagyobb fiúkat, hogy sirva mentek a rektorhoz panaszkodni, hogy merte enni a zöld baraczkot, hajigálni a vén szakállas zsidókat és kergetni a kósza kutyákat az utczán; a mit én mind nem mertem.
    Én gyáva voltam, nagyon gyáva.
    El nem mertem menni az iskolába, ha jó anyám, vagy nőtestvérem addig utánam nem nézett, míg odaértem. Különösen három legsötétebb tárgya volt rettegésemnek: nem tudom ki verhette fejembe? Egyik az, hogy a zsidók megfognak és véremet veszik; másik az, hogy tetszhalott találok lenni s elevenen eltemetnek; harmadik meg, hogy meg talál harapni a veszett kutya. – Nekem ez a három gondolat egész gyermekéletemet megkeseritette. Valahányszor jöttem és mentem az iskolából hazáig vezető úton, rettegve pillanték azokra a nyitott ajtajú boltokra, a hol azok a hosszú szakállú zsidók ültek hosszú kabátokban. Hány gyereket megehettek már ezek?
    A másik gondolat gyakran éjszakákon keresztül nem hagyott aludni. A legrettenetesebb képzelettel birtam magamban elgondolni, ilyen helyzet az, mikor valakit elevenen eltemetnek; és azután nagy csendesség támad körüle: olyan mint most. Néha az iszonyattól fel akartam kiáltani: édes anyám! Na hagyjanak engem eltemetni!
    Végre a kutyáktóli féltemben soha ki nem mertem bot nélkül menni a szobából, voltak mindenféle alakú és kaliberű pálczáim, s nem volt reményeimnek magasabb foka, mint az, hogy bár csak én valaha egy paraplényelet kaphatnék valahol, a mi ideáljaim netovábbját képezte; s ez a rossz szokásom annyira megmaradt, hogy most bottal járok még az udvaron is.
    Mindenféle borzalmas eszméken azután úgy el tudtam gondolkzni, órákig elüldögéltem magamban háborogva az én szederfám alatt, mely velem épen egykorú volt, de engem nagyon elhagyott a növésben, ott rajzoltam mindenféle csodálatos szörnyeket egy nagy palatáblára s komponáltam magamban rémséges históriákat a szörnyetegek mellé, a miket félelem volna elmondani.
    Mig más okosabb gyerekek összejöttek lapdázni, lármázni, kinn a szabadban, addig én kertünk legfélreesőbb szegletében épitettem magamnak kukoriczaszárból  házat, a melybe el lehetett bújni, ott faragtam mindenféle fegyvereket, kézijakat, képzelt ellenségek ellen, ott készitettem földalatti sirboltot, fülkékre felosztva, azokban feküdtek az én kis halottaim, a véletlen kimúlt selyembogarak, feketére és fehérre festett koporsókban; kis harangláb állt mellette, azon csengetyű három is, kisebb-nagyobb, a mikkel őket elharangoztam s irtam számukra epitaphiumokat, mint valami csatában elesett hősökre.
    Egyszer az én kis Gyuri p ajtásom is meglátogatott engem az én saját kukoriczaváramban, az én selyembogársirboltom mellett, egy szombat délután, s mikor nem volt iskola.        
    Sehogy sem tetszettek neki az én mulatságaim. Meséltem neki mindenféle balga történeteket, a miken nagyon rosszúl mulatott, nem volt sem hinta, sem laptázóhely nálunk, a kriptával való mulatság pedig egyáltalában nem volt kedve szerint.
- Te is olyan vagy, mint a nagymama, szólt duzzogva, az is mindig koporsókkal mulattatja magát. Összeillenétek.
- Koporsókkal? Kérdezem én megdöbbenve.
- Az hát, felelt Gyuri kedvetlenül; van neki három koporsója is, aztán azokba minden nap belefekszik, aztán úgy ijesztget mindig: felöltözik sokszor halottnak, úgy tesz, mint a ki meghalt s midig azt kérdezi, hogy szépen el fogjuk-e temetni?
    Ez a szó nagyon megragadta figyelmemet. Szinte örültem neki, midőn a kis Gyuri szülőimtől elkért, hogy holnap, vasárnap, hadd látogassam meg őket; majd ő eljön értem s azután játszunk együtt szépen.
    Másnap délutánra szólt az engedelem.. Akkor eljött érte a kis Gyuri, meg az inas a háztól, mert messze laktak tőlünk s én olyan távolra el nem mertem volna vele indulni, mert előttem még a szomszéd utcza is idegen ország volt.
    Gyurika szülői szép zöldkapus házban laktak, a hol minden ablaknak öblös vaskosara volt ki az  utczára; a kapun haragos oroszlánfej tartotta fogai között a kalapácsos rézpereczet, a mivel zörgetni kellett, ha zárva volt az ajtó.
    Nincsenek-e itt kutyák? Ez volt a legnagyobb aggodalmam, mely idáig követett; volt egy nagy, de ez láczra volt kötve s külön ház volt a számára épitve.
    Egy hosszú folyosón, meg egy konyhán keresztül a gyerekszobába érkeztünk, ott Gyurika mindjárt aktivitásba helyezte magát, a szobaleánynak parancsolatot adott, hogy nekünk hozza frissen az ozsonnát, almát, meg pörkölt tortát, meg vajas kenyeret és diót; azután előszedte játékszereit, a mikkel tele volt minden szeglet: dobot, kardot, puskát, ágyút, egész háborúi apparátust, muzsikáló gólyákat és doboló nyulakat, zengő almát, körtét; annyi mindenféle bohóság volt nála; látszott, hogy ő a legkedvesebb a háznál.
    Azonban még alig volt ideje felállitani a gyalog és lovas hadakat, alig mutathatta meg a kis mészárszéket, mozgó alakokkal,m időn jött a szobaleány s tudtunkra adá, hogy még nem szabad játszani, mert a nagymama elébb látni akar bennünket.
    Gyuri kereken megmondá határozatát, hogy ő bizony nem megy. Mi baja vele a nagymamának? Láthatta más eleget; ma vasárnap van, ma vacatio van, ma engedjék őt játszani.
    A szobaleány erőtetni akarta, mire Gyuri kirántotta a fakardját s olyat húzott a könyökére, hogy az riva ment el onnan.
    Én megijedtem. Azt gondoltam, no most mindjárt exequálnak bennünket e lázadási kisérletért s én is „mitgefangen, mitgehangen” majd úgy meglazsnakoltatódom a jó barátság kedvéért, a hogy csak illik. Egyébiránt elég rémület lesz rám nézve az is, ha egyedül kell haza találnom, mikor azt sem tudom, hogy hivják azt az utczát, a hol lakunk?
    Nem történt ilyen gonosz dolog: a szobaleány után maga az édes mama jött, még pedig nem korbáccsal a kezében, hanem igen is nyájas arczzal. Olyan jó szelid képe volt hosszúkás finom arcza, nagy, bánatos szemei. Szépen kérte Gyurikát, hogy jöjjön be a nagymamához, igért neki kanári madarat, megcsókolta, mondta neki „hogy ha engemet szeretsz”. Pirongatta a makranczos fiut, hogy nem szégyenli-e magát előttem? Lám én milyen szépen viselem magamat. Utoljára én is kértem, akkor azt mondta, hogy no az én kedvemért bejön, de aztán hamar kieresszenek, hogy egy kardcsapással egy egész ulánus szakaszt levert az asztalról.
    A nyájas asszonyság megfogta kezeinket s egy pompás, selyemmel bútoroztt termen keresztül bevezetett bennünket a nagymama szobájába.
    Nagy sötét szoba volt ez, régi virágos függönyökkel az ablakok előtt, roppant barna almáriumok zárták el a kilátást, megvénült pohárszékek, kihúzófiókokkal, miken bronzangyalok voltak czifrázatul; a falak mellett fekete bőrszékek tigriskörmű lábakkal.
    A falakon egy régi divatú úr és asszonyság arczképe: az úr zsinóros mentében, az asszonyság tornyos hajfürtökkel, hóna alatt átkötött szalaggal.
    A szoba leghátulsó részében volt egy nagy füles karszék, a minek hátul két nagy, előll két kis kereke volt, abban a karszékben ült egy öreg asszonyság, régen elfeledett divatú levendulaszínű szoknya volt rajta, olyan összelapult ránczokkal, hogy alig lehetett elhinni, hogy van valaki abban a ruhában; fején suta himzett főkötő volt; szemei előtt pedig nagy zöld ellenző, a mitől alig lehetett az arczából valamit látni.
    Úgy ült ott, két sovány kezét a szék karjaira fektetve, s midőn az ajtót nyitni hallá, nyöszörgő hangon kérdezé: „ki jött be?”
    Egy vén kisasszony, valami régi társalkodóné felelt neki:
- A Gyurika, meg a Móriczka.
- Úgy? Monda ő, s nagyon szeretett volna látni bennünket.
    Gyuri mamája odavezetett hozzá. A nagymama szemei gyöngék voltak, estefelé már alig tudta megkülömböztetni az alakokat. Fejeinkre tette két kezét és megtapogatá azokat. Megismert bennünket. Ez a Gyurika, ez a Móriczka. Amannak kondor barna haja volt, az enyém szőke és sima.

    Azután megfogta kezeinket. Mennyi erő volt ezekben a sovány csontkezekben. Gyuri meg nem tudott tőlük szabadulni. Ott kellett neki maradnia és beszélgetni a nagymamával.
    Az öreg asszonyság igen jó kedvű volt és életvidám. Tudakozódott tőlem mindenről, a miről csak képzelé, hogy tudok valamit, s az őt mind nagyon érdekelte; megkérdezte tőlem, hogy mi akarok lenni? Mondtam neki, hogy ágens akarok lenni Bécsben. Azt nagyon helyben hagyta. Biztatott, hogy csak tanuljak jól, neki van egy igen szép olvasókönyve: ha jól viselem magamat, mikor ő meghal, azt nekem fogja hagyni.
    Gyurika elkezdett feszengeni.
- A nagymama megint benne van már a testamentomban; eresszen el már játszani.
    E naiv véleményre akkor ozsonálni hítt bennünket. Az öreg kisasszony megfogta a nagy karszék támláját s átgörditette azt az ebédlőbe, hol egy hosszú asztal volt megrakva mindenféle csemegével, süteménnyel és kaláccsal.
    Nagy társaság volt: ki egy, ki más ajtón jött be, tele lett velük a szoba. És e nagy társaság mind a nagymama családja volt. Először egy magas homlokú, nagy tekintetű férfi, komoly fekete szemöldökkel, a kit láttam már egyszer az examen alatt s úgy féltem tőle, mikor valamit kérdezett. Ez a nagymama legidősebb fia volt.
    Ennek a felesége volt az a nyájas, szelid asszonyság, Gyurika mamája. Gyurikának volt egy nagyobb leánytestvére, egy nyulánk halavány leányka, a kit már nevelőbe készültek elküldeni; meg egy kisebb testvére is volt, a kit még ölben hordozott a dajka.
    Azonkivül ott volt még a nagymama legkisebb fia, egy gyalog katonatiszt, meg egy özvegyasszony leánya, és annak a fia, a ki Pápán járt iskolába, meg ugyanannak egy kis gömbölyű pogácsaalmaképű leánya, a ki azt képzelte, hogy ha ő megnő, neki is fiúnak kell majd lenni.
    Még azután ott volt a nagymamának egy öccse, valami nyugdijazott huszárkapitány, a kinek a fejben egy darab ezüstből volt csinálva, meg egy unokatestvér leánya, már akkor nagy eladó kisasszony, és még azonkivül is volt kinn a konyhában egy leány rokona, a ki nem szokott a többiek közé ülni, mert azt nem szerették;nem tudom, hogy miért?
    Tehát mikor leültettek bennünket az asztalhoz, épen tizennégyen ültünk annál a kik közül csak ketten voltunk idegenek, a társalkodónő és én, a többi a családhoz tartozott.
    Igen jó, kedves család volt az. A nagymamának négy akkora csészéje volt, mint másnak, s azt kétszer is megtöltötte kávéval. Mindenből evett, s emlékezett rá, hogy minek kell lenni még az asztalon,  s ha nem adtak neki belőle, panaszkodott. Közbe-közbe kérdezősködött, hogy hát a gyerekek esznek-e?
    A nyugdijazott kapitány, meg a gyalogtiszt kötekedtek Gyurikával, hogy álljon be katonának, melyikhez csap el? Huszár lesz-e, vagy gyalogkatona? Ő azt felelte, hogy nem lesz ő sem huszár, sem bakancsos, hanem generális.
    A fiatal diák felnőtt unokatestvérének beszélt valamit, a min az nagyokat kaczagott; az özvegy asszonyság úgy csóválgatta a fejét néha miattuk.
    Csak mikor a hatalmas nagy homlokú úr megszólalt, akkor hallgatott el mindenki, az ő szavába nem volt szabad belevágni; a míg ő beszélt, addig még a nagymama is csak úgy integetve mert kérni ebből, vagy amabból. 
    Azt már akkor is vettem észre, hogy Gyurikának az egész családban mindenki kedves. Neki mindent szabad tenni; őt meg nem pirongatják, ő uralkodik az ifjakon és véneken.
    Ennek akkor nem is tudtam, nem is kerestem az okát. Úgy hiszem, az lehetett a magyarázata hogy Gyurika anyja igen gazdag volt s ennél fogva őt úgy tekintették, mint a kiből valaha legnagyobb úr válik a családtagok között. Testvérei leányok voltak, azok nem jöhettek kérdésbe, a többiek pedig mérsékelt birtokot élveztek, a legnagyobb rész még az öreg mama kezén lévén, a ki mindig biztatta őket, hogy egyiknek ezt, másiknak azt az almáriomot fogja hagyni, ha meghal. Azokban a nagy fekete almáriomokban pedig ki tudja, mi minden lehet, eldugdosott ezüst, arany, élére vert pénzek, ócska bibliák, a levelek közé lapitott bankjegyekkel, sárga kötelezvények régen kamatozó összegekről. Ezeknek mind megvan már az illető örököse: azt kapja a Gyurika, ezt a Málika, ezt a Józsi, ezt a Juczi. Néha közbe születik egy új pretendens, annak megint új hely jut a codicilluban; mind úgy el vannak látva a gondoskodó nagymama által.
    Öreg is volt már, igazán az öreg mama; ha tiz olyan gyermekéletet, mint az enyém volt, összeadnának, még annál is több volna az övé s a világban az a hit hogy az öreg emberek hamarább meghalnak, mint a fiatalok.
    Készen is volt a meghalásra régen. Megvarratta szemfödőjét, halotti ruháját, főkötőjét, a mikben kivánta, hogy eltemessék; elkészittette koporsóját, rá is iratta nagy betűkkel nevét, és hogy „meghalt az Úrban ennyi és ennyi esztendőket élvén”. Mikor aztán egyik nap a másikat ismét előre tolva, megint eljött a nem várt születés napja, mikor egy évvel megint idősebb lett, akkor előhozatta a koporsót, befestette az elmúlt évszámot s eggyel többet iratott helyette.
    És a midőn eljöttek  hozzá a család tagjai, a közeli, távoli rokonok, ismerősök megköszönteni őt az új születésnapján, a kis gyermekek verseket mondtak, a nagyobb leánykák mindenféle apróságokat himeztek számára, akkor ő előhozatta a koporsót, felöltöztette magát sötét gránátszinű selyem halotti köntösébe, megvetteté a szomorú ágyat, fehér tafota vánkosaival, csipks szemfödelével és lefeküdt bele, szépen összetéve kezeit mellén és szemeit lehunyva csendesen,  a hogy halottak szokták; és a család tagjainak oda kellett állni koporsója mellé az elrendelt sorba. Jobb felül legfent a nagyhomlokú férfi, meg a szelid asszonyság, meg a kis Gyurika és nénje, később a kis húg a dajka kezén, utánuk a két kisebb fiu, a gyalog-katonatiszt és az unokatestvér kisasszony leánya; hátuk mögött a soha be nem mutatott atyafi leány onnan a konyhából. Balfelől legfent a nyudijazott huszártiszt és az özvegyen maradt leánya, meg annak iskolát járó fia és a kis piros leány.
    Mikor egyszer így mind mellette állnak, nekem is megengedte a jó öreg asszonyság, hogy benn legyen, akkor mind sorba megcsókolták összetett kezeit, ő pedig folyvást ott a koporsóban fekve, elmondá nekik, miszerint reméli Istentől, hogy ez volt az utolsó születése napja, és többször nem fog e nyugodalmas ágyból felkelni, ha egyszer még bele fekszik, s több évszámot nem leend szükség megváltoztatni azon.
    Azután szép nyájas szóval inté őket, hogy halála után jó rokonok maradjanak, az egyetértést meg ne háboritsák: a melyik közülök nyomorúságba jut, azt a többiek el ne hagyják; egymás árva gyermekeit pártul fogják, a gyöngébbek az okosabban tanácsán járjanak, és végtére, hogy őt szépen eltemessék: temetésén mind együtt legyenek, a gyászt esztendeig elviseljék; sirhalmára gondot viseljenek, azt minden éven felhantoltassák és a gyermekeknek megmutassák, hogy a nagymama hol fekszik? Hogy azok megemlékezzenek róla.
    És mindezeket olyan nyugodt lélekkel mondta el; ha beszéd közben egyik-másik gyöngébb szivű elérzékenyült és halkan zokogni kezdett, azzal ő úgy meg volt elégedve. Abban is megelégedését találta, midőn e számos családtagok kezeit sorban megcsókolták.
    Senki sem szólt szavaira semmit, csak annak a nagy tekintélyű, magas homlokú férfinak volt bátorsága csendes vérrel azt a megjegyzést tenni:
    „Óh anyám, ki tudja azt, melyikünk fogja a másikat szépen eltemetni?”
    A miért aztán a jó öreg asszony nagyon elszomorodott s csaknem keseregve mondá fiának:
    „Hogy tudsz te én nekem ilyen rosszakat mondani?”
    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -
    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -
    Még nem mult el az az esztendő, a midőn egy reggel hat órakor már elkezdtek zúgni a harangok. „Valami nagy halott van”, mondák odahaza.
    A harangok még akkor is szóltak, midőn még iskolába mentem; a kis Gyurika nem volt odafenn; a fiúk azt mondták, hogy nem is jön ma fel a iskolába, mert meghalt az édesatyja.
    Az a hatalmas nagytekintetű úr; azzal a parancsoló homlokkal!
    Mit mondhat most a jó öreg mama?
    Leczke után tanitónk azt mondta, hogy délután nem lesz tanitás, hanem a helyett mindnyájan öltözzünk fel úgy, mintha templomba készülnék, az egész iskola ki fogja kisérni a nagy halottat.
    Nevezetes férfiu volt, nagy párfogója az egyháznak és iskolának: illő, hogy mindazok elmenjenek őt megtisztelni, a kik vele megfogyatkoztak.
    Mindenütt nagy előkészületek folytak a temetésre. Az emeleten az öreg diákok tanulták a gyász-éneket; le-le hallott hozzánk a harmóniás ének egy-egy méla töredéke; délután kiállitottak bennünket hosszú sorban az iskola udvarára; tömérdek nép gyűlt össze, mind úgy meg voltak illetődve, hogy az ilyen nagy ember is meghal.
    Majd megindult a gyászmenet, az ének hangzott távolról.  Jöttek a gyászénekes-diákok, - a tisztelendő urak selyem tógáikban, - a négy lovas gyászszekér, és rajta a koporsó arany szegekkel kiverve, bársonnyal behúzva, nagy aranyos czimerek mindenik oldalán, kétfelül a kocsi mellett diszruhás megyei huszárok és városi drabantok vittek fáklyákat, selyemre nyomtatott czimerekkel fedve; azután… hallatszott valami csendes szomorú  hang; mint mikor sokan sirnak egyszerre, s csendesen, mint valami álom vonult el előttem egy feketébe öltözött hosszú csoportozat: a gyászoló család.
    Maga a világtalan öreg anya középen, mindjárt a koporsó nyomában; testvére és kisebbik fia vitték karjainál fogva. Nem sirt, de feje lecsüggött mellére és lábai minden lépésnél elbotlottak alatta. Oh hogy ezt neki meg kellett érni! Hiszen ő volt készen a halálra, ő rajta lett volna a sor; hiszen elvette már az életből mindazt, a mi jó volt, hiszen nem volt már reá semmi szükség itt a földön, hiszen várta már mindennap a halált: és ime ennek meg kelle őt előzni.
    Letört családjának disze, a gyümölcstermő ág, kidőlt a legerősebb oszlop, és neki meg kellett érnie ezt a napot…
    A többiek, a kik utána jöttek, mind sirtak és nem szégyenlettek a sirást annyi nép előtt. A kis Gyurika is sirt, és elrejté arczát nénje kezébe és úgy mentek be a templomba, hová a halottat bevitték nagy tisztességes előkelő férfiak, vállaikra emelve.
    Azután egy vége-láthatatlan sereg nép vonalt még utánuk, tisztes öreg emberek és komoly férfiak, azután nők és leányok, és azok mind úgy meg voltak illetődve, olyan csodálatos szine volt minden arcznak, hogy én olyant még nem láttam soha.
    A gyászbeszéd után, mit a tisztelendő urak tartottak a fekete posztóval bevont szószéken, ismét megindult az a menet; az iskolás fiuk elől, apróságuk szerint osztályozva, egész ki a temetőig.
    Ott is láttam újra azt a gyászba öltözött családot, azt a hallgatag öreg asszonyt, a mint leroskadt a sirra, a mint felemelték és kocsijába vitték, és mind ez olyan nehéz emléket hagyott bennem maga után.    
    Oh rút, nagyon rút a halál; nem azoknak, kik már ott vannak; hanem azoknak, a kik őket odáig kisérik és ismét visszajönnek.
    E naptól fogva a kis Gyuri nem jött többet az iskolába, úgy hallatszott, hogy édes anyja elköltözött e városból, a hol minden tárgy olyan szomorú emlék volt rá nézve, elment jószágaira, s őt is elvitte magával: nem is fognak többet visszajönni.
    Ezzel vége szakadt egész ismeretségemnek a jó öreg asszony családjával; gyermek voltam, könnyen felejtettem. Elfelejtettem az egész házat s új eszmékben szoktam.

*

    Hajh, bizony sok idő elmult már azóta!
    Ha összeszámitom, hát épen egy negyedrész század. Száz esztendőnek egy negyedrésze!
    Sok, nagyon sok idő.
    És az ember észre sem veszi, milyen hirtelen elrepült: még tegnapelőtt ott játszottunk a porban, és ma már egészen más szemmel nézzük a port: „mint lehet abból kenyeret keresni?” és holnapután megint más szemmel fogjuk azt nézni: „hogy találjunk benne nyugodalmas ágyat?”
    Hányt vetett a sors huszonöt év alatt, minden megváltozott körülem és bennem, arczomon, sivemben idegen érzések váltották fel egymást, a mik úgy nem hasonlitanak egymáshoz, mint a vad rózsa illatos bimbója ahhoz a fanyar, belül szúrós gyümölcshöz, a mi a rózsa virágából szokott lenni, ha megérik. S egyszer huszonöt év múlva megint odakerültem, a honnan elindulék. Ismét otthon valék. Csengettek annál a nagy háznál; nyolcz óra volt, iskola kezdődött. A kis fiuk most is úgy siettek, nagy könyvek a hónuk alatt, fekete tábla az oldalukon, némelyik olyan aggodalmas arczczal: bizonyosan nem tudja a leczkét.
    A nagy tábla előtt most is úgy mondták; „ábe, ab, vaskalap, ha megütik, megharap”.
    A kérdés most is az volt, hogy „ki teremtette e nagy világot?” A kis gyermekek már tudnak rá felelni, és a bölcsek még most is törik rajta a fejüket.
    Minden úgy van, a hogy volt.
    Utam arra vitt a jó öreg asszony laka felé. A ház most is zöldre van festve, miként akkor, a mérges oroszlánfej még most is harapja a réz pereczet, a mivel zörgetni kell.
    Az ajtó kissé nyikorog, a mikor kinyitják s az udvar be van nőve fűvel, miként hajdan nem volt. De arra a kérdésre, hogy ki van itthon? Még most is azt felelik: az öreg asszonyság odabenn van.    
    A jó öreg nagymama! Ő tehát most is él!
    Végig megyünk a hallgató szobákon. Benyitunk az ismeretes ajtón; minden úgy van, a hogy volt. A nagy sötét almáriomok, valamivel még sötétebbek, s tornyos pohárszékek; egy bútor sem kivánkozott a másik helyére. Meg voltak elégedve állapotukkal. Ott a szegletben most is a nagy kerekes szék, benne ül a jó öreg asszony; csak alig bir már mozdulni, minden érzéke elhagyta, beszélni is csak alig tud. A vén társalkodóné ott áll a háta mögött és öt harisnyákat, nem mintha szüksége volna rá valakinek, hanem csak szokásból, hogy teljék az idő.
    Az idegen lépéshangra kérdezi az öreg, hogy ki jött hozzá?
    Mondják neki, hogy a Móriczka van itt, a Mórizka innen és innen, a ki a Gyurikának olyan jó pajtása volt.
- Úgy? A Móriczka? Rebegi a jó öreg, s odaint magához és iparkodik kezével fejemet elérni és hajamat megsimogatni; „hogyan megnőtt.”
    És azután leteszi kezeit és kaczag: az ember azt gondolná, hogy most nevet, pedig ez nála annyit jelent, hogy sir.
    Nem kivánja, hogy beszéljek, mi újság van a világban? Elég neki, ha kezemet kezében tarthatja, s mikor búcsúzni akarok, még azt mondja, hogy maradjak.
    Nincs is miről beszédet kezdeni vele, mert az mind iráson végződik.
    Mit is kérdezhetnék tőle? Hová lett a számos család? Miért van most oly egyedül?
    Oh arra mind nagyon szomorú volna a felelet.
    Három regényiró kifáradna abban, ha azt mind el akarná regélni, a mi e családdal történt.
    Gyurika nénje, a halvány karcsú leányka, legjobb tánczos volt három farsangon a dalidókban a negyediken legfehérebb halott a koporsóban.
    Utána va évben az a kis piros arczú leányka halt meg skárlát himlőben; a halál mind a fiatalokat válogatta.
    Kisebbik fia, a katonatiszt egyszer, valami mellőztetés miatt párbajt vivott; keresztül lőtték, a tüdején ment át a golyó, úgy hozták haza halottan.
    Azután Gyurika anyja következett; férje halála óta folyvást idegbajokban szenvedett, az orvosok kifáradtak benne; egyik fürdőről a másikra járt, egyszer azután el is maradt, a hol örökre kigyógyult.
    Egészen szomorú a szép eladó unokahúg története: azt egy csapodár ifju elcsábitá, elvitte magával; azután elhagyta nyomorban, gyalázatban: a leánynak volt bátorsága türni a nyomort, de nem a gyalázatot;  mérget vett be. Rokonai ugyan, kik siettek a bocsánatadással, jókor érték s kiszabaditák a rögtöni halálból; de azután lassan elsorvadt s egy év alatt csendesen elhalt.
    Mint a villámcsapás jött rögtön erre a hir, hogy kollégiumban tanuló idősebb unoka, egy szorgalmas ifju, ki ügyvédi pályára készült, egy délután fürdés közben görcsöt kapott lábaiba, s bár legjobb úszó volt, ott társai szeme láttára menthetetlenül a vizbe fulladt. Egy csekély nyomorult patakba, a mit máskor játszva úszott keresztül.
    E rettentő hirre a szerencsétlen anya, ki mindkét gyermekét elveszté, forró lázba esett, s tizennégy nap alatt kimult. A jó öreg nagymamát itt elhagyá már a keresztyéni türelem lelke.
- Hát illik-e ez tőletek, dorgálá a halottat, eltemettetitek velem unokáimat, és azután meghaltok magatok is, és hagytok engemet itt kinlódni ezen a világon; én hantoljam be a ti sirotokat? Én temessen el valamennyit? Oh ez kegyetlenség! Szörnyű kegyetlenség.
    Az idők újra múltak szokott soruk szerint, a jó öreg asszony mindig újabb évszámot festetett a koporsóra, és előtte nem hal meg senki.
    Pedig még testvére is hátra volt. Az is sokáig élt már azzal az ezüsttel foldott koponyájával: ideje volt teljes nyugalomra menni neki is; az öreg asszony azt is eltemette.
    De hiszen még megmaradt két unoka: Gyurika és leánytestvére.
    Amaz derék szép ifjuvá nőtt fel; ott volt a testőrseregnél: azt mondják, hogy nem volt nálánál szebb egy sem. Emez elnyomorodott szegényke, kinőtt, köszvényben szenvedett, szánalom volt ránézni, még a jó öreg mama is ha ránézett, felsóhajta magában: „Bár az Isten még ezt is magához venné.”
    Meg is történt. Hosszú betegségnek halál a vége. .A gyermek elszáradt, elfonnyadt, mint mikor két gyümölcs van egy száron, az egyik megnő, piros lesz, a másik elsárgul, és lehull. Ez is lehullt a sárba.
    Eddig is kedvencze volt Gyuri a jó nagymamának, és most mind azon szerelmét, mellyel többi gyermekeit, unokáit elhalmozta, mind ez az egy örökölte. Ah milyen büszkesége volt benne! Ha csak nevét emliték is, magánkivül volt örömében.
    Ez a legszomorúbb történet.
    Az ifju bátor volt és vakmerő. Közbejöttek borzadalmas idők, az ifju elfeledte, hogy neki jó öreg anyja van és annak ő utolsó öröme; elment valahova, a honnan sokan nem tértek vissza. Ő is elmaradt ott; azt sem tudni, hogy hol? Azt sem tudni merre? Azt sem tudni: volt-e szemfedője, mikor eltemették? Csak azt tudni, hogy meghalt; csak azt tudni, hogy nem jön haza többé.
    Lehullt már levél és virág és gyümölcs a fáról, nem volt már senkije az öreg anyának, a kire várjon. Mind elmentek előre.
    Ekkor jutott eszébe az a mellőzött rokon, a kiről eddig senki sem beszélt. Most azt vette maga mellé, az lett az egyetlen egy. Az is harmincz éven túl lehetett már, midőn ez történt: addig észre sem vették, most egyszerre udvarolni kezdtek neki nősülendő piperkőczök, gavallérok s nagysádnak kezdték nevezni.
    A mellőzött leány pedig azzal állt boszút piperkőczökön, udvarlókon és szomorú öreg nénjén, hogy mikor legjobban féltették, akkor meghalt kolerában.
    És a jó öreg asszonyság, ki úgy elkészité magának előre a koporsót, egyedül maradt életben: annyi vidám rokon közül, a kik előtt hosszú évek sora állt még, midőn együtt álltak ott körüle, és ő feküdt a koporsóban szépen, kezeit összetéve és szemeit behunyva. És annak huszonöt esztendeje már, és az nekem úgy tetszik, mintha csak tegnap előtt lett volna.

Forrás: Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás XCVI. kötet. Életemből I. gaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás. Budapest, Révai Testvérek kiadása 1898.

Jókai Mór (1805-1904): Egy magyar költő életéből* (*Megjelent először 1855-ben.)

I.

    A pápai nagy kollégium mellett, ott volt egy kicsi fehér ház, abban egy még kisebb fehér szoba, abban a ház kis szobájában szokott összejönni ezelőtt sok-sok esztendővel három fiatal diák, a kiknek kicsiny volt ez az egész világ.
    Az egyik volt Orlai Samu, a másik Petőfi Sándor, a harmadik voltam magam.
    Tizennégy évvel fiatalabbak voltunk a jelennel, s úgy hiszem, hogy az egész világ maga is sokkal fiatalabb volt akkor, mint most.
    Mindegyikünknek volt saját kedvencz szenvedélye: Orlaié a költészet, Petőfié a szinpad, az enyim a festő ecset.
    Ha Orlai írt tüneményes regényjeleneteket, Petőfi meg elszavalta azokat, én képeket festettem hozzájuk, s Petőfi szavalás modora ép oly rendkivüli volt, mint az én kompoziczióim. Maga készité plasztikai szabályait, mint én a festékeimet.
    Egymásnak őszinte bámulói voltunk: Orlai megközelité előttünk Jósika Miklóst, Petőfi is csak egy fokkal állt alább Egressynél; magam is valahányszor a szögleti bolt előtt elmentem, büszkén tekinték a czimerül festett magyar kisasszonyra, miért ne tudnék én is ilyet festeni valaha!
    Mikor elváltunk, én lefestettem Petőfi arczképét, kicsinyben, olajba; nem tudom, hova lett ez a kép. Orlai emlékverseket irt számunkra, Petőfi könyekre fakasztott érzékeny szavalatával, s akkor erős fogadást tettünk egymásnak, hogy csak mint nevezetes emberek fogunk összejönni, ha még egyszer találkozunk az életben.
    Azután széjjel mentünk a világba, és esztendőkig nem hallottunk egymásról semmit.
    Mikor pedig ismét összetalálkoztunk, akkor Petőfi hirdetett költője volt Magyarországnak, Orlai ihletett festész; magam sem tudok róla számot adni, miként történt? A helyett, hogy ülnék az én kedves mosolygó festékeim között, ime itt szántom ezt a sok csunya fekete betüt, s azt szeretném, hogy ha most is ott tanácskoznánk abban a kis fehér szobában, hogy mi legyen belőlünk? Orlai irná a szép kedélyes novellákat, Petőfi elszavalná méltóságos tűzzel, én pedig festeném hozzájuk a képeket -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -

II.

    Sokan azt hiszik, hogy Petőfi csak szenvelgésből irta azokat a verseket a nyomorról, mely őt környezé. Pedig az mind szomorú való volt.
    Ő gyermekkorában igen jó nevelést kapott, mert atyja tehetős ember volt.
    Véletlenül családja egyszerre nyomorra jutott; igen-igen szegények lettek; Petőfi soha sem beszélt azon okokról, melyek családját megronták; csupán rokonaitól lehetett megtudni, hogy csalárd adósok megszökése juttatá atyját tönkre, ki valamely alföldi városban mint kocsmáros volt kénytelen élelmét keresni. Egyszer emliti csak „a jó öreg kocsmáros”-ban:

Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el.
Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros,
Áldja meg az Isten mind a két kezével.    

    Még Sándor volt a család egyetlen reménye, neki jó nevelést adtak, lehetett volna belőle ügyvéd, szolgabiró: jó tanuló volt, tanárai dicsekedtek vele; egy szó sem igaz abból, a mit ő egy versében irt: „Secundába pónált mégis sok szamár professorom”, ő jól tanult, s csak a szinpad és a gonosz versek okozták, hogy belőle hires, nevezetes ember nem lett, a kit mai napig is megsüvegelnének mind Laczházán, mind Szabadszálláson, mert hiszen neki még most élte virágában kellene lenni: alig  volna több harminczkét évesnél.
    Egyszer azonban úgy elvette az Isten az eszét, hogy iskola helyett „szinházba kezdett járni, a tudós tanárok bölcs beszédei helyett hallgatta azt a sok helytelenséget, a min a komédiában röhögnek és sirnak a vig és szomorú bolondok;ebből aztán az lett, hogy Sándornak el kellett hagyni az iskola küszöbét. Az atyai ház küszöbe pedig el volt előtte tiltva.
    Gyalog bújdosott az ország egyik szélétől a másokig; a ki inkább tudott éhezni, mind kérni, meghalni az útfélen, mint hibáját megbánni. Ment, a merre megindult: atyjának átka nem sietteté, anyjának sirása nem hasitá lépéseit. Szinpadot keresett és beállt szinésznek.
    Nagyon fiatal volt még akkor, s ez a tulajdonság csak a nőkre nézve előny a szini pályán; neki nem jutott egyéb osztály a dicsőségből, mint a szinpadra kihordott székek és asztalok.
    Nem sokára megtanulta azt, hogy a szinház lakásnak nagyn hideg s a babér olyan ostoba fa, a min semmi ennivaló gyümölcs nem terem. Később tréfásan beszélgeté el akkori napjairól: „rózsa lugosokon háltam és felhőkkel takarózám”, értve alattuk a szinfali limlomokat, mik párnáját és paplanát képviselték, mikor egyéb szállás hiányában a szinpadon aludt.
    A nyomor, a kétségbeesés végre nem hagyott más utat számára, mint katonává lenni. „Zöldhajtókás, sárga pitykés közlegény”. Soha sem vitte odább a közlegénységnél. Furcsa katona is lehetett a jámbor: Horácziussal a tölténytartóban, és Schillerrel a csákójában. Ez a kettő volt akkori tanulmánya. Az őrállomáson, hol az ember olyan egyedül áll, hamar megunhatja magát. Sándor ilyenkor előszedegeté kedvencz poétáit, s a puskát vállára vetve, deklamálva járkált alá s fel az őrhelyen. Mehetett ő tőle azután akárki fia ott keresztül, még ha tábornok volt is, ő senkit sem látott, nem hallott, nem tisztelgett, miatta akár a faköpönyeget el is ellophatták volna. Egyszer épen a felváltására jött káplár azon kapta, hogy az őrállásra elfeledett szuronyt tűzni a fegyverére, hanem a helyett olvasott. A káplár foga és vitte Sándort a kapitányhoz, nem ügyelvén azon szép mondásra, hogy „justum ac tenacem propositi virum… non vultus instantis tyranni (magyarul »káplár«) mente quatit solida”. Ha a kapitány olyan jó ember nem lett volna, be sokszor megjárta volna Sándor azt az utczát, a hol a fűzfavesszők beszélnek, az lett volna aztán igazán: „was der Wald spricht?”
    Bizodalmas óráiban sokat elbeszélgetett katonai éveiről, legkevesebb panasz nélkül; csak egy kellemetlen emléke volt belőlök, mikor télen a havat kellett kihordani a kaszárnya udvaráról; ezt szívesen átengedte volna másnak.
    Néhány adomát feljegyzek utána, azon furcsán szomorú dolgok közül, a mik szegény közkatona fejében megragadnak, a ki ezer ismeretlen pajtás közül egyiket-másikat minden ok nélkül megszereti…
    … Egy szelid jámbor lakótársa volt Sándornak, kit valami vétség miatt hadbiróság elé idéztek. A jó fiú, mikor az első emeletből a másikba kellett felmennie, olyan érzékenyen búcsúzott el minden szobatársaitól, mintha soha sem látnák többet. Azok kaczagtak rajta.  Hiszen legfeljebb egy pár napi ismeretség lesz belőle a porkolábbal, abba csak nem hal bele. Petőfi azután kikönyökölt az udvarra nyiló ablakon s ott pipázott a világba; egyszerre a fölötte levő emelet ablakából egy katonai egyenruha forma bukfenczezik le előtte, majd kiverte szájából a pipát; utána néz, csakugyan egyenruha volt, de benne volt maga a katona is, ott a kövezeten még egyet fordult és azután meghalt. Az ő jámbor szobatársa volt az. Félnapi kurta vasra itélték, s ő kivetette magát az ablakon…
    … A másik pajtásának szeretője volt otthon. Sokat töprenkedett rajta: hátha addig férjhez is megy, a míg ő kiszolgálta az idejét? Miden nap várta tőle  levelet, soha sem jött, a legény mindig sápadtabb lett; pajtásai tréfáltak, ingerkedtek vele, biztatták, hogy ne búsuljon: „más város, más leány!” de a legényt nem vigasztalta semmi. Egyszer új állomásra kellett átvonulniok, útközben a szomorú legénynek hallatlan jó kedve támadt, dalolt, ugrálta a pocsétákat, s kötekedett társaival; „ez a fiú ma vesztét érzi” mondogaták azok magukban. Egy helyen letelepült a zászlóalj pihenni; az út mellett volt egy nagy szőlős kert, a szilva épen érőfélben. „Fogjad csak kissé a puskámat”, szólt a víg legény Petőfinek, „megnézem, érik-e a szilva?” A fiú sokáig oda volt,már a készülőt dobolták, a midőn sietve jött a szőlőpásztor, s jelenté az őrnagynak, hogy egy katona lopja a szilvát. A katonák oda mentek, - szegény fiú! Nem hogy a fa gyümölcsét fogyasztotta volna, hanem még magát is oda akasztotta rá szilvának…
    … Volt egy nagy korhely fiú a  zászlóaljban, férjek veszedelme, menyecskék romlása, ki után minden városból elszökött egy-egy jámbor asszony; ennek olyan volt már a háta, mint a jóféle kordován a sok vesszőzéstől, s megszokta már a botot,úgy, hogy még csak meg sem jajdult a harmincz alatt. És ez mind a szerelem sebe volt rajta. Gyakran egész éjjel kimaradt a kaszárnyából, nem is mentette aztán magát érte, hanem kiállotta a mi dukált. Egyszer szinte késő éjjel barangolt az utczán: az őrálló észrevette s rákiáltott, hogy megálljon! A ficzkó a helyett futni kezdett, az őr utána lőtt, s a sötét éjszakában vaktában úgy találta, hogy a golyó szivén ment keresztül. Rögtön meghalt, - talán egy pár csókért.
    Száz ilyen apró jellemzetes kalandot regélt Petőfi katonaéletéből; kár, hogy azokat maga fel nem jegyezte. Egy kellemes emléke maradt fenn ez időkből: egy jó, hű pajtás emléke, ki érzelmét s kenyerét megosztá vele; ezt énekli meg későbbi verseiben annyiszor; ezt halmozza el legőszintébb áldásaival, ezt dicsőité legtöbbször, midőn az ő nevét már bel- és külföld elismeré, amazét nem emlité senki. E név Kuppis Vilmos. Hova lett, mivé lett? Nem tudom. Reménytelen, hogy Petőfi áldásai legalább ő rajta foganatosak voltak.

    Két év múlva kiszabadult a katonaságból Petőfi. Egyik jó szellem a másikat segiti, őt a betegség és elgyöngülés segité ki innen.
    Ekkor még alig volt tizenhét éves – és már obsitos katona.
    Késő évek után történt, hogy Petőfi már hirhedett költő volt, hogy egy este belép hozzá egy bakancsos őrmester, s illő tisztelgés után kérdi tőle, ha tetszik-e még rá emlékezni. Hogy ne emlékezett volna! Ő volt egykori káplára Petőfinek. Csak azért kivánta őt most meglátogatni, ezen jártában, hogy tisztelkedjék nála, s ha talán megbántotta volna egykoron, ezért tőle bocsánatot kérjen. Petőfi nagy örömmel fogadta a derék hadfit, de még csak arra sem birta rávenni, hogy nála leüljön tudja ő, úgymond, hogy ámbár Petőfi sem kapitány, sem tábornok, azért mégis olyan nagy ember, a kit neki tisztelni kell. Ezt tartotta Petőfi mindig a legnagyobb hóditásnak, melyet versei az emberi sziveken műveltek.

III.

    Az első vers! Az első nyomtatott vers!
    Ah! Ezen szó értelméről nincs másnak fogalma, mint a költőnek.
    A mi a szerelmesnek az első „igen” szó, az ügyvédnek az első kedvező ítélet, az: - de hogy az! Száz annyi a költőnek az első nyomtatott vers.
    Minket is megragadott ez a szent őrültség, mit az udvarias világ költészetnek nevez: Pápán voltunk, diákok voltunk, mi is alkottunk magunknak tudóstársaságot.
    Hát mi rossz volt abban? Lám az igazi tudóstársaság sem árt senkinek; mi kárt tehetett volna hát a mienk? Neveztük mi azt illő szerénységgel képzőtársulatnak.
    Választottunk elnökül egy derék tanárt, aztán alelnököt, jegyzőket, választmányi tagokat, tartottunk gyűléseket, a mikben szónokoltunk, úgy mintha országgyűlésen volnánk, szavaltunk, mint a szinpadon, s vitatkoztunk apróságok fölött, mintha igazi tudósok volnánk. Olvastunk fel verseket és novellákat, megbiráltuk, s a mi jó volt, azt beirtuk egy nagy könyvbe, melyet hittak érdemkönyvnek. Ebben maig is találni olyan verseit Petőfinek, a mik nem láttak napvilágot (értsd napvilág alatt nyomdai festéket).
    Ez aktiv mulatság a könyvolvasás passiv élvezetével levén összekötve, kicsiny társaságunk közvetlen előmozditója volt az irodalomnak az által, hogy a megjelent jobb műveket megvette és bámulta.
    És mégis akadtak pártosok, kik ez ártatlan mulatságunkat kigúnyolták, s elnevezték szép társulatunkat képzelődő társaságnak.
    Hogy sértett bennünket ez a gúnynév! Pedig pecsétje is volt már társaságunknak, melyre nagyszerű geniust metszett egy pápai vésnök, nagyobb volt a feje, mint az egész alak; ezzel pecsételtük meg a diplomákat, miket tiszteletbeli tagoknak osztottunk. És mégis kigúnyoltak bennünket.

    A gavallérok és a betyárok, ez a két öröklött ellenséges osztálya minden irodalom-félének, kik jobbnak tartották kávéházban és kocsmában dőzsölni, míg mi szónokolunk és verseket deklamálunk. Pápán iskolai törvény szerint a kocsmázás birsága volt tiz garas, a kávéházjárásé pedig öt forint, minélfogva a gavallérok még jobban lenéztek bennünket, mint a betyárok.
    De ki lett víva nemsokára a társulat becsülete. Minden megelőző hir nélkül, senkitől elő nem segitve, nem hiresztelve, egyszerre, mint az üstökös, megjelenik az Athenaeum hasábjain egy vers Petrovics Sándor aláirással (ez volt Petőfi családi neve).
    Az pedig nem volt jelentéktelen dolog; akkoriban nem létezett hét szépirodalmi lap, csupán csak egy, és az is nagyon válogatós volt; szerkesztője Bajza s Vörösmarty.
    Ez korszakot képezett társulatunkban. E vers kivivta számunkra az egri nevet. Hogyan? Az Athenaeumban jött ki a vers? Lehetetlen! Pedig úgy van, suttogták mindenfelé s kezdte ránk valamit tartani.
- Most már te se nyugodjál addig – szólt hozzám Petőfi, büszke öntudattal – míg tőled is meg nem jelenik valami.
    És azután én sem nyugodtam addig. És azután adtunk ki egy egész könyvet, s minek neve volt Tavasz, Szentmihályi Sándor viselte a költségeit; és ha valaki olvasná azokat a furcsa verseket és novellákat, a mik azokban vannak, hogy elmosolyodnék rajtok; én pedig, valahányszor azokat előveszem, mindig valami olyan köny -féle jelen meg a szemeimben; milyen boldogok voltunk akkor!

IV.

    On revient a ses premiers amours. Visszatérünk az első szerelemhez.
    Petőfi első szerelme volt a szinpad. Ez a kaczér kendőzött múzsa, a ki a kegyetlent, a szivtelent játszá azok előtt, a kik életüket kinálják neki, a ki elcsábitja tisztes apák, anyák fiait, s midőn utána bolondulnak, ott hagyja őket nyomorban vigasztalan, ki hagyja őket nevetni, lepisszegetni, keresztül bukni és azután hátat fordit nekik, mint minden kaczér hölgy megbukott imádójának.
    Mennyivel szelidebb lény vagy te költészet istennője! Te nem kérded választottaidtól, milyen alakjuk van? Te csak a szellemmel alkuszol, téged érdekelni tud a szép lélek, az ember portetemével és kongó hangjával semmi közöd.
    A szini pálya csak töviseit termé Petőfi számára; a rózsákat osztogatta bőkezüleg másnak. Egy-egy megszökött mészároslegény, a kinek nyalka termete volt; - csavargó, részeges naplopók, kiket dörgő hanggal áldott meg a természet; - bohóczkodó furcsa pofák, kik szerettek magukból bolondot csinálni a közönség kedveért; - cziczomázott gavallérok, kiket szép embereknek tartottak a kisvárosi kisasszonyok; - szemöldökrángató intrikusok, kik olyan gyönyörüen tudták magukat rossz embereknek álarczozni, hogy minden bolond rájuk ismerjen: ezek és ilyenek aratták a tapsokat, a koszorúkat; Petőfit, a gondolkozó, a művészetben élő, a szenvedélygazdag szinészt észre sem vette senki. Szerény alakja, kevéssel szinpadi arcza, korlátolt hangterjedelme mind nem jó ajánlólevél volt számára. A jobb emberek sajnálták.
    Ő otthon, magányában Hamletre készült és Coriolánra, és a szinpadon vendégeket jelentett be, vagy ha nagy szerepet játszott, az a vőfély volt a falusi lakodalomból, vagy az öreg apa a velenczei hölgyben. Szökött katonában a notáris, Learban a király bohócza. Ő mind ezeket tagadhatatlanúl saját felfogással tudta előadni, de mit használt, ha nem volt bömbölő hangja, mely megrázza a karzatokat s tapsra kényszeritse tenyereket.
    A szinészvilág nem sokat adott rá, senki sem féltette tőle babérait, még azzal is bántogatták, hogy nem ő az a Petőfi, a ki ama szép verseket irja, hanem egy mások, ki itt és itt lakik. Az ilyenekért azután a keserűségig dühös volt.
    Még jobban fájtak neki az apró szerepek: a mi más senkinek sem kellett, azt mind az ő nyakába rótták. Ilyenkor azután megtette azt az apró bosszúállást, hogy a legkomolyabb darabban olyan komikus néma személyt csinált magából, hogy az egész közönség kaczagott rajta, s egy izben, midőn valami gyűlöletes semmiséget kellett eljátszania, azt a tréfát követte el, hogy a lovagköntös mellé kard helyett egy roppant bunkós botot tűzött fel, s midőn a furibundus hős neki fordul, kiáltván, húzz kardot gyáva stb. s ő kihúzta a bunkós botot, olyan kaczajt gerjesztett vele, hogy a súgó is beleült a szerepbe. Ezért azután megbüntették öt forintig, a mit azonban az igazgató, Komáromi, elengedett neki.
    Hát még azután a fizetés! Volt neki huszonnyolcz bankó forint proporcziója; az a proporczió pedig furfangos találmány; ezen az úton ismerkedik meg a vidéki szinész Keplerrel és Newtonnal, kivált mikor azt mondják neki a hónap végén, mint Petőfinek, hogy nem hogy ő kapna valamit, de még ő fizet vissza. Ezt nevezik proporcziónak.
    Oh milyen sokszor ébredt fel a szegény szinész, a nélkül, hogy aznap kenyeret sütöttek volna valahol az országban számára és mégis büszke volt azt tudatni mással, hogy ő nyomorban él.

    Ezen a pályán nem volt rá nézte semmi javulás, Kecskemétről feljött Pestre; onnan ugyan sok szekér jár fel hetivásárokra, pár forintért el is hozták volna, de az fényűzés lett volna reá nézve; gyalog indult neki a nagy útnak; egy jó kecskeméti ember adott neki kenyeret, és egy ürüczombot, azzal indult meg Magyarország első költője Magyarország fővárosába.
    Az úton belebetegedett a fáradtságba, s valahol a pusztán feküdt, talán minden ápolás nélkül. Ott feküdt a pusztai csárdában, elhagyatva és egyedül, s midőn estve eljöttek a csikósok és juhászok, s a hosszú borozó-asztal mellett elkezdték énekelni az ő dalait, a szegény beteg költő olyan boldog volt akkor! Ez időben az Athenaeumban olvastuk azt a versét: Hortobágyi korcsmárosné angyalom! S mondogattuk magunkban, be vigan van most ez a Petőfi! Közel volt pedig akkor hozzá, hogy meghaljon éhen és nyomorban.
    Pestről is odább csalogatta a csalárd szenvedély, „benézek Debreczenbe, bolond Istók gyanánt!” Többet vendégszerepelt az országban szanaszét, int leghirhedtebb művészeink, csakhogy azokat diadal és koszorúk fogadják, ő nyomort és koldusbotot talált.
    Utolsó szini fellépése ismét Pesten történt: a Szökött katonában játszotta Gémesit; a csekély siker meggyőzte a felől, hogy a szinpad nem az ő hazája. Szavát ne lehetett eléggé hallani, s végül oly zavarba jött, hogy ilyet mondott: „tehát Gergely úrfi a menyasszony?” s kiigazitá hirtelen így: „Julcsa kisasszony a vőlegény.”
    Ekkor végre megszánta ama szelidebb nemtő, a költészet: „hagyd te oda azt a hűtlen kaczér nőt, maradj te az enyim: az csak sebeket adott mindig, én gyógyitottam be azokat, az kigúnyolt, én felmagasztalálak; az üldözött, én nyugalmat adok, az elvette ifjúságodat, én örökké ifjúvá teszlek!”
    Jó, hogy áldott szelleme sugallatát meghallgatá s egészen az irodalomnak adta magát.
    De a kedves chimaerat soha ne tudta elűzni szivéből s a bájos hűtelent, a ragyogó szinészetet még azon perczben is megénekelte, midőn az irodalommal szent frigyét megköté.
    Madárnyelv nélkül beszélve, midőn a Divatlaphoz beszegődött segédnek.

„De sorsom egykor még azt mondja,
Ha majd rám megbékülve néz,
„Eredj, a honnan számüzélek,
Légy a mi voltál, légy szinész.”
Hát addig is, míg újra elzárt
Mennyországomba léphetek,
Isten veled regényes élet,
Kalandok, Isten veletek!”

    Mennyi szenvedély, mily rajongó érzés kellett ahhoz, hogy valaki két évi szenvedés, inség, lemondás és boszúság szakadatlan folyamát „mennyországának” nevezze, s annak bezárt ajtajához visszasirjon!

V.

    „Isten veled te elpártolt barát,
veszett ebként ki szívem megmarád!” stb.
    Valami későkori kommentátor igen meg lesz akadva ezzel a verssel, ha ki akarja tudni, mi indithatta Petőfit e szenvedélyes kifakadásra, e siralom, szemrehányás és panaszteljes búcsúvételre?
    Bizonyosan imádott hölgyét csábithatta el valaki…
    Vagy cserben hagyta, midőn inségbe volt…
    Vagy vakmerő kritikát irt verseire; - ezt a legvalószinűbb lesz.
    Csak egy e három közül lehet méltó ok arra, hogy Petőfi ily versekre fakadjon:

„Nem a legelső rajtam már e seb,
de egyik sem volt fájóbb, mérgesebb
A sok között,
Melyet vétkes könnyelműséggel,
A hűtelenség fegyverével
Rajtam baráti kéz ütött.”

    … Elmondom a tragédiát.
    A Vasárnapi Ujság jelenlegi érdemteljes szerkesztője Pákh Albert, ezelőtt mintegy tizenegy évvel Debreczenben, egy úri háznál, nagyra becsült nevelő volt, s már akkor mint igen geniális fiatal ember volt ismeretes.
    Egy napon tisztesen öltözött, attiladolmányos ifjú nyit be hozzá, bemutatva magát, mint Petőfi Sándort. Az ismeretség két fiatal ember között hamar meg van kötve; mind a kettő tele volt kedéllyel, tele ragyogó reményekkel és szeretettel az egész világ iránt, a hogy szokott húsz éves embereknél lenni.
    Debreczeni föllépte Petőfinek megint nem ütött ki kedvező sikerrel; ott nehány kóbor szellemmel összebeszélt, elmenjek faluzni, és azután elmentek faluzni, játszani komédiákat pajták és sátorállások dicsőségtelen csarnokaiban.
    Pákh Albert megáldotta, megcsókolta útra térő jó barátját, s azután hónapokig nem hallott felőle semmit.
    Egy estve, a mint haza megy, a kapu előtt egy sáros, fáradt embert lát ülni, kopott, szabadozott gubában, átázott kalappal egy nagy vándorbottal kezében.
    Alig ismert reá. Petőfi volt. Nemcsak ruhája volt rongyos, hanem arcza is egészen átváltozott, összeesett. Ott várt reá már régóta a bezárt kapu előtt, mert odább menni úgy nem tudott volna, s az egész nagy magyar Jeruzsálemben nem volt ismerőse egyéb.
    Pákh szívesen megosztá vele szállását; ott elbeszélte Petőfi, hogy a faluzásban megbetegedett, ruháit kénytelen volt eladni s becserélni rosszabbakkal, most azután betegen, nyomorultan ide vánszorgott a szomszéd városból; legalább ha meghal, lesz, a ki eltemeti.
    Nem halt meg, kigyógyult. Volt akkor is ott egy szinész társaság; annak a jegyszedője volt Bordásné asszonyom, becsületes debreczeni polgárnő, az magához vette Petőfit, ápolta, táplálta, gondolván, hogy majd megfizet ez, ha módja lesz benne egyszer.
    Így feküdte végig betegen az egész telet, nélkülözve, sanyarogva; meg is emlékezik róla:

„Jó hogy az embernek csontfoga van,
Ezt bölcsen rendelék az istenek,
Mert hogy ha vas lett volna a fogam,
A rozsda ette volna meg.”

    Csak két mulatsága volt; a szinházbajárás,  hová Bordásné asszonyok titokban bebocsátgatá és Pákhkal eltöltött órái.
    Itt kezdődik most a tragédia.
    Volt Pákhnak egy szép nemzeti szinű szalagja, melyet ő valakitől kapott, s azt Petőfi gyakran kérte. Pákh pedig soha sem adta, mert rá nézve az kedves emlék volt.
    Egyszer Pákh nem volt odahaza, Petőfi vette a szalagot, s felkötötte azt a kalapjára; gondolta, mint fogja majd vele Pákhot megtréfálni.
    Pákh azonban érzékenyen vette a dolgot s szemrehányó levelet irt miatta Petőfinek, nem is azért, hogy a szalagot elvitte, hanem hogy nyitva hagyta a fiókot, melyben pedig sok fel nem kutatandó irat heverészhetett.
    Erre született meg az a veszettkutya vers.
    Két nap múlva természetesen mind a ketten átlátták heveskedésük helytelen voltát, s nagy könyhullatások közt kibékültek, hanem már ekkor a vers megvolt, s Pákh sokkal inkább szépnek és talpraesettnek találta azt, mintsem eltépni engedje, s maga tette azt fel a postára az Athenaeumnak.
    Ez ama vers története.
    Egy szép reggel az eset után berohan Petőfi Pákhhoz (mindig úgy szokott rohanni, mintha azt a hirt hozná, hogy ég a ház),  s megállva előtte, azt kérdi tőle:
    - Van-e hozzám föltétlen bizalmad?
Pákh igent mondott.
- De oly nagy bizalmad, hogy még csak kétkedni se tudj abban, a mit mondok.
    Pákh esküdött, hogy van.
- Akkor vedd a kalapod és gyerünk.
    Hová és mi czélból? Arról egy szót sem szólt, csak vezette Pákhot keresztül Debreczen sáros utczáin, míg csak épen a város végire nem értek.
    Ott volt és van most is egy sor rongyos, szurtos ház, azok közt az egyik volt Bordásné asszonyom viskója, ebbe vezette Petőfi barátját.
    Ott lakott ő egy kis szűk szobában, ablakából épen az akasztófára volt kilátás; kopott pokróczczal bekeritett ágya fölé volt akasztva egyik felől Hugó Viktor, másik felől Vörösmarty arczképe; a hideg vaskályhát asztalnak használta, melyen irta költeményeit s olvasta Berangert, most már Heine s Beranger voltak studiumai). Meg kell ezúttal jegyeznem, miszerint általában mind azok, kik Petőfit valami műveletlen naturalistának tartották, mind ő saját maga, midőn azt írja: „a természetnek tövises vadvirága vagyok én!” nagyon csalatkoznak: - Petőfi nagyon sok önszerezte tudományos műveltséggel birt, az angol, franczia, német és latin irodalom remekeit nagyobbrészt eredetiben olvas, a külföld hirhedett műbiráit igen jól ismerte, francziául, angolul, németül tökéletesen beszélt, utóbbi években a spanyol nyelvet is elsajátitá; csakhogy ő mindezekkel nem szokott dicsekedni, sőt szerette magát tudatlan embernek mutatni. Könyvtára egy volt a legszebbek közül, melyben Byron, Shakespeare, Beranger, Hugo, Heine, Lamartine, Schiller, (Goethét nem állhatta), Shelley pazar kötéseik által kitüntek. Egy szálláson lakván, gyakran únott könyveinket egymás könyvtárába csempésztük, s mulatságos lehetett egy harmadikra nézve elhallgatni, hogy tagadta el mindegyikünk a subintroduktákat; kié ez a könyv? Az enyim nem,  az enyim sem, - hogy jött hát ide? Én nem tudom, én sem tudom. (Igy jutottam többek között Hahn Hahn Ida műveihez miket Petőfi csempészett hozzám, orozva és titokban, s miket kétszer loptam neki vissza, harmadszor rajtam maradtak.)
    Ott még egyszer megtudakolta Pákhtól, hogy van-e hozzá föltétlen bizalma?
    Akkor azt mondta neki, hogy üljön le és vegyen tollat a kezébe; majd ő diktálni fogja, hogy mit irjon: a mint következik:
- Én Pákh Albert, kötelezem magamat, azon esetben, ha Petőfi Sándor 150 váltó forintnyi tartozását Bordásné asszonyomnak 45 nap alatt le nem fizetné, ez összegig kezességet vállalni, s azt helyette lefizetni. Datum stb.
    Pákh leirta és alájegyzé a kezeslevelet. Bordásné asszonyom átvevé azt és megnyugodott benne.
    Pákh maga sem volt valami ragyogónak nevezhető helyzetben, 150 forint összes évi fizetésének háromnegyedét képezte; hogy ezt koczkáztassa, a legnagyobb bizalmának kellett lenni Petőfi jó csillagzatához; azért nem lehetett tőle rossz néven venni, ha a megtörtént dolog után megkérdezte Petőfitől: hogy még is mi úton reméli ez összeget oly rövid idő alatt összeteremthetni? Mi alapja van a reményhez?

    Petőfi büszkén tevé kezét egy csomó mindenféle alakú papirra, öntudatteljesen mondva:
- Költeményeim!
Később hozzá tevé:
- És ha térden állva kellene is házról házra koldulnom, még is bizonyos lehetsz felőle, hogy napjára megküldöm az összeget.
    Azzal ismét vevé pálczáját és költeményeit, s neki indult a világnak. Nem volt a zsebében több tiz garasnál.    
    Mig Pákh ismét keresztül kisérte a városon, egy emberséges vasárus titokban hat ezüst huszast csusztatott Petőfi zsebébe; ez volt egész útiköltsége Debreczentől Pestig.
    Negyvenkét napig azután egy szót sem hallott felőle Pákh. Még csak egy levelet, egy biztató sort sem kapott tőle, azt sem tudta, merre van?
    A negyvenharmadik nap kezében volt az egész összeg, Petőfinek egy igen tréfás, bohókás levelével, mintha az egész dolog igen rendes mindennapi eset volna!
    (Petőfi általában nagyon szerette a humort leveleiben s ezt gyakran a levélboritékra is kiterjesztette; egyszer megharagudott rám valamiért, s hozzám intézett levelén ilyen czimzet volt olvasható: „Jókai Mórnak, legkisebb tisztelet nélkül.”)

VI.

    Egy csomó verssel a hóna alatt, az utolsó garassal a zsebében érkezett meg Pestre az árva költő. – Ebbe a nagy Bábelbe, hol rá senki sem várt, a hol sem rokona, sem barátja, sem egy elbúsult vendégszerető hazafia sem várta nyitott kapuval, tárt kebellel; a hol idegen volt rá nézve minden ember, vagy a ki már egy kicsinyt ismerte, még rosszabb az idegennél.
    De – nem jól mondám: - hiszen itt lakott a költők Mentora, a minden fiatal tehetségek pártolója, a magyar irodalom édes atyja, Vörösmarty. Nem úgy mehetett-e ő hozzá minden ismeretlen, névtelen ifjú költő, kinek a legelső buzditó szóra volt szüksége a nagy világban, mintha atyja házához menne? Nem köszönheti-e neki a legelső buzditás jótékony hangjait valamennyi irója az újabb kornak? Nem segitett-e ő mindenkit, kiben tehetséget ismert, emelkedni, megállhatni a költészet útján, nemcsak jó szóval, de tettel is?
    Mi volt természetesebb, mint hogy Petőfi is legelőször ő hozzá fordult. A jó szelid költőpatriarka nem volt bő beszédű, nem tudott valakit sok szóval biztatni, de a mit mondott szájával, azt érezte szivével. Magára vállalta, hogy Petőfi költeményeinek kiadót fog keresni. Petőfi megnyugodhatott benne, hogy ez nem üres szó, ez nem elnapolási czim, hanem férfi ígérete, mely be lesz váltva.
    Volt ez időben egy saját gyülhelye a pesti értelmiségnek, hova irók, tudósok, ügyvédek, orvosok, művelt polgárok s egyéb efféle férfiak szoktak seregleni, kik nem eléggé mágnások arra, hogy a nemesi kaszinót látogassák, s nem eléggé proletáriusok, hogy kávéházban füstölögjenek; ezt a helyet nevezték nemzeti körnek.
    A nemzeti kör akkori jegyzője egy fiatal ügyvéd volt; (az ingyen hivatalokkal ilyen hazafiakat volt szokás megtisztelni) neve Várady Antal.
    Ha megmondom, hogy Várady volt később Petőfinek azon egyetlen egy barátja, a kire soha meg nem haragudott, a kivel soha össze nem koczódott; akkor úgy hiszem, egy tollvonással tökéletes jellemrajzát adtam a derék férfiúnak, kit magam is szerencsés vagyok változatlan barátaim közé számitani.
    Egy este a fiatal ügyvéd másik kollegáját látogatva, azt épen sajátszerű munkában látta elfoglalva; verseket válogatott. Megdöbbentő foglalatosság egy ügyvédtől.
    A szoba hátuljában állt egy fiatal, sápadt képű alak, kurta gallérköpenyegben; ki figyelt volna rá?
    Az ügyvédtárs kérte Váradyt, hogy tekintsen e versek közé s mondja meg, mit szól hozzájuk?
    Az kivont egyet a sok közül, és az épen a „disznótor” volt.    
- Jaj be silányság; - mondá ez, iszonyúan fitymáló arczkifejezéssel.
    Az ügyvéd kényszerité, hogy olvasson el még egy másikat.
    Ekkor akadt kezébe a „Befordultam a konyhára”. Ez már inkább tetszett. Ez jó vagy mulatságos vers.
    De még tovább.
    „A virágnak megtiltani nem lehet.”
    Már ekkor széket húzott az asztalhoz Várady, s maga kérte, hogy hadd lássa a többit.
    És egyre nőtt elragadtatása; hisze ezek remekművek, hisz ez tünemény! Van-e- még több? Hol termettek ezek? Ki bir ilyeneket irni?
    Az ügyvéd mondá, hogy tekintsen hátra; szerzőjük ott áll.
    Ez a szegény rongyos fiú? Kinek halavány orczáin egy szin változás sem mutatta, hogy az ő verseit ócsárolják és magasztalják füle hallatára?
    Ez a szegény rongyos fiú, ez a fakó csalogány az, a ki oly bűbájosan énekel?
    Minden üres hálálkodás, magasztalás helyett azt kérdezte Várady a költőtől, hogy van-e szállása?
    Az ügyvédek mindig praktikus emberek!
    - Még nincs, volt a válasz.
    - Jöjjön hozzám, egy szobám van, de eltérünk benne ketten.
    Petőfi keresztül-kasul nézett az emberen; mert mindenkitől nem szokott szivességet elfogadni, s miután jól bele nézett, azt mondta, hogy elmegy hozzá.
    Nappal az ügyvédnek sok dolga volt, ezt Petőfi jól látta, s azt mondá, hogy neki semmi dolga sincs. Hanem éjszaka, midőn Várady fölébredt, akkor látta, hogy fenn ül és dolgozik. Nem háboritotta, úgy tett, mintha aludnék.
    Másnap kérdezte tőle, hogy nem lenne-e szives vele ebédelni? Petőfi megköszönte, már máshova van hiva.
    Nem volt igaz; az a nap is ebéd nélkül múlt el róla.
    Csak nagy unszolásra volt képes Várady pár forintot elfogadtatni vele kölcsön.
    Másnap azt is visszafizette Petőfi: éjszaka két költeményt irt, s valamelyik szerkesztőnek odaadta annyi árért, mely épen elég volt ez adósságát lefizetni.
    Mindezek igen aprólékos dolgok, de a költő jellemére oly valódi fényt vetnek, minőt saját naplójából soha sem lehetne kideriteni.
    A negyvenöt napból így folyt le tizenöt, csak harmincz volt hátra, a midőn egy estve azzal toppan be Várady lakótársához, hogy harmincz forintja van nála letéve.
    Szép története van e harmincz forintnak!
    E két hét lefolyta alatt sok kiadó ajtaján bekopogtatott a jó Vörösmarty, a nélkül, hogy az ifjú költő verseinek keresztapát talált volna köztük. Végre eredeti eszméje támadt; hisz a „nemzeti kör” úgy is tudósok tanyája, adja ki e verseket a nemzeti kör!
    A jó költő-vezér csak önmagáról tudott itélni. Váradyval s több irodalompártoló ügyvéddel, orvossal összebeszélve, előterjeszté ez óhajtását. E vakmerő inditványra felröffen a nemzeti kör minden toll- és versfaragó tagja, rátámad az öreg úrra; mi dolog ez: „költő-dajkák vagyunk-e mi? Versirók kisdedovója akar a nemzeti kör lenni? Kapaszkodjék kiki maga, minket sem segitett senki!”
    A poéták, irástudók immár megbuktatták volna a jó Vörösmartyt és azt a nehány ügyvédet, a ki Váradyval az inditványt pártolá, ha ekkor elő nem állt volna egy emberséges derék – szabómester, s azt nem mondá, hogy ő megbizik abban, miként Vörösmarty rosszat nem ajánlhatott, s ha más nem akad, ő egyedül egymaga viseli a nyomtatási költségeket, még harmincz forintot előlegez is a költőnek, hogy élhessen egy ideig.

    Ezt a derék kézmüvest nevezik Tóth Gáspárnak. A ki Petőfit szerette, méltán megsüvegelheti őt, mert ő volt a költőnek első és egyetlen Mecenása.
    Három hét múlva azután százötven pengő forintot kapott a nemzeti kör útján Petőfi versei első kötetéért, s napjára kifizeté a Pákh által aláirt adósságot.

VII.

    Nagyon divatos hang mai világban arról énekelni a költőknek, hogy őket milyen rosszul fizetik: nem találom czélszerűtlennek e tárgyról nehány adversariát jegyezni fel Petőfinek életéből.
    Azon évben, hogy a Pesti Divatlapot Vahot Imre tisztelt barátom meginditá, őt szólitotta fel segédszerkesztőjének. Bajza, ki valami épen nem személyes, de tisztán irodalmi polémia miatt Vahottal ellenkezésben állt, maga tanácsolta Petőfinek, hogy fogadja el az ajánlatot, mely Pesten lételét biztositja.    
    Petőfi tehát először is minden számába a Divatlapnak tartozott egy verset irni. Másodszor az ujdonságokat szerkeszteni és harmadszor félmérföldet utazni reggelenként Pestről a Magyar-utczából Budára Gyurisán és Bagó nyomdájába, s ott végezni a korrekturát.
    És mind e munkáért kapott 400, mondd négyszáz váltó forintot; nem havonként: - egész esztendőre.
    A jó Petőfi nem hogy keveselte volna ez összeget, sőt dicsekedve mondá nekem, hogy milyen szép fizetésbe jutott. Szállást is kapott ezenfelül, melynek ablakát félig eltakarta a lépcső; itt irta azt a panaszos verset a naphoz, hogy mért nem akar hozzá besütni? Hisz tudhatná magáról Apolló, hogy a poétának nincs pénze fára és gyertyára.
    A korrekturából még az a mellékakcziencziája volt, hogy a hol lehetett, egy-egy furcsa sajtóhibűt csúsztatott be a szövegébe, például a helyett, hogy ez s ez a párisi főúr egyik örökösének két ezer livre évi dijt, másiknak háromszáz ezer frankot hagyományozott, így igazitá ki a mondást: az egyiknek kétezer éves livréet, a másiknak háromszáz ezer frakkot.
    Az ilyeneken azután ő nagyon jól mulatott.
    Első nagyobb költeményét, a Helység kalapácsát negyven forintért vette meg tőle Geibel Ármin, János vitézt százért Vahot Imre; egyes verseiért eleinte két forintot adott Grankenburg, Horváth Lázár egy aranya; később az Életképek szerkesztői másfél aranyat.
    Egyszer Petőfi meg akarta tréfálni a szerkesztőket.
    Föltette magában, hogy fok rossz verseket irni, igen-igen rosszakat szándéka szerint, s majd azokat elküldi a szerkesztőkhöz, hogy fogják érte összeszidni.
    De megjárta, mert mikor rossz verseket akart irni, jókat irt, s minden szerkesztő rá ismert a Pönögei Kis Pál név alatt.
    Ilyen a fátum, egyik jó t akar és rossz sül ki belőle; másik rosszat akar és nem ért hozzá.
    Gazdagság volt ez mind ő reá nézve, hisz oly igénytelenül tudott élni. Csak egy vágya, egy óhajtása volt, ha olykor pénz után sóhajtott: hogy szűkölködő szülőin segithessen vele.
    Évek előtt kitiltá őt az atyai szigor a szülői házból és most arról volt szó, hogy az apát űzik el könyörtelen uzsorások azon házból, fizethetetlen adósság miatt.
    Néhány száz forint megmenthette a jó öreget  nyomortól és gyalázattól.
    Petőfi erősen föltevé magában, hogy ez összeget megküldi számára, s az erős akarat és a gyermeki szeretet előtt mi a lehetetlen?
    Ez időben épen hire futamodott, valamennyi hirlap sietett hirdetni, variálni, commentálni, hogy egy gazdag magyar főúr elhatározás magában, iszerint a magyar irodalom lételét biztositani fogja, nagyszerű áldozatokra készül, sőt már épittetett is egy tornyot a jószágán, a melyet asilumnak szánt jámbor poéták számára, a hol ott ellakozzanak, ő gondoskodván étel, ital és csizmáról s ott énekeljenek, mint boldog fürjek a búzában.
    Ez az eszme nagyon magasztaltatott akkor a hirlapokban.
    Petőfi gondolá, hogy a kinek ilyen nagy torony van a fejében, az tán attól sem fog megijedni, hogy ő neki ötszáz forintot adjon – kölcsön, egy év alatt pontosan visszafizetendőt.
    A főúr külömben is jó ismerőse volt Petőfinek, ennélfogva azt válaszolta neki, hogy pénzzel ugyan meg nem vigasztalja, hanem ha tetszik a toronyban lakni, hát ottan szívesen látja.
    Mit a debreczeni csizmadia mondta a szinészeknek: fizetni, nem fizetek, hanem a csizmáitokat megrepetáltatom.
    Petőfi csak azt sajnálta, hogy minek kért?
    Utközben elbúsultában összevetődik egy emberséges könyvárussal, azt kérdi tőle, hogy mi baja? Petőfi mondja, hogy az atyja tönkre jut és ő nem tud ötszáz forintot kapni, hogy megsegitse.
- Hisz az a legkevesebb, - mondá a könyvárus, - vannak önnek művei? És rögtön kifizetett neki 500 frtot, megjelent versei második kiadásáért.
    És két év mulva ugyanazon versek harmadik kiadásáért adott neki két ezer pengőt.
    Ez a derék pártfogó volt Emich Gusztáv, ki úgy hiszem nem is bánat meg, hogy Petőfit megnyeré.
    A költőnek csak egy igaz pártfogója lehet, ki előtt meghajolhat, kit, ha hálatelten üdvözöl, el nem pirul bele és ez a pártfogó – a közönség.
    A közönség pártfogása végre képessé tette Petőfit, hogy szülőit magához vehesse és őket jó módban eltartsa vénségükben. Nyolczszáznegyvennyolczban már öt aranyat fizettek legkisebb verseiért és ő neki akkor is csak egy fényüzése volt: édes apja, édes anyja.
    Olyan nagyon szerették egymást ők hárman, hogy a mint az egyik meghalt közülök, egy év alatt utána  halt a másik kettő.

VIII.

    Petőfi szerette külsőleg a különczöt játszani. Viseletei mindig olyanok voltak, hogy a ki meglátta, vele álmodott.
    Majd olyan kalapokat készittetett, mint egy réz bogrács, csodálatos süvegeket, majd ember nem látta, fül nem hallotta szabású zekéket, dolmányokat virágos atlaszból.
    Talán azért tette ezt, hogy a figyelmet magára vonja? Épen nem; sőt a lehető legnehezebbé tette a vele megismerkedést, hideg, büszke és szótalan volt a többi kalapviselő népek iránt. Valódi keleti büszkeség a frank giaurok ellen.
    Egy időben azt a divatot vette fel, hogy kerek, asztrakán kucsmát hordott, csipőn alul érő prémes mentét, la Csokonai és csizmába húzott magyar nadrágot.
    E Csokonai divat idejében járt itt Liszt Ferencz, annak egyik hangversenyén a hallgatók között gyönyörű fiatal hölgyet pillanta meg Petőfi, s egészen elmerengett rajta, úgy hogy azt is elhitte volna akkor, hogy Egressy zongorázik a Liszt Ferencz szaval.
    Körüle álló barátai észrevették elragadtatását s egy gunyoros fiu a többi közül figyelmezteté őt, hogy ne igen mélyen tekintsen azon szép hölgy szemeibe, mert az rá nézve könnyen szomorú szenvedéllyé lehet.
    - Miért? Kérdezé a költő büszkén.
- Azon hölgy nem magunk forma szegény legénynek való, mert a K**, a leggazdagabb pesti bankárok egyikének leánya.
    Petőfinek büszkesége egészen felháborodott e szavakra. Hát egy költő lelki gazdagsága még csak egymás mellett sem emlithető egy bankár kincseivel?
- Azért is nőül fogom kérni e hölgyet! Szólt, a midőn elhagyták a hangversenyt.
    Társai azt hitték, hogy tréfál és nevettek rajta. E kétkedés, e kaczaj még jobban elvaditotta. Másnap felkereste azt a barátját, ki őt a mondott észrevétellel felingerelte, s azt mondá neki, ha meg akarja tudni, vajon Petőfi gyávább-e a kivitelben, mint a beszédben: vezesse el őt a bankárhoz; még ma meg fogja kérni leánya kezét.
    Az eleinte azt hitte, hogy Petőfi csak tréfál, s elment vele a bankár ajtajáig, hanem a mint látta, hogy ez komolyan szándékozik fellépni, akkor elővette minden rábeszélő tehetségét, hogy őt e szándékáról leverje.
    Petőfi kiszakitá magát kezei közül, s belépett a bankárhoz.
    Hivatalos iratai közt találta az érdemes urat, s minden kerülgetés nélkül bemutatá neki magát, röviden tudtára adva, hogy ő nem egyébért jött hozzá, mint hogy leányát nőül kérje.

    A bankár derék, finom úr volt és a mellett művelt, olvasott hazafi.
    Mondá Petőfinek, hogy már régóta ismeri műveiből és nagyra becsüli személyes ismeretségét; a mi látogatása érdemét illeti, arra nézve semmi kifogása nincsen, miután e tárgyban a határozást egészen leányára szokta bizni. E tekintetben tehát csak azok formaságra figyelmeztetés Petőfit, hogy legyen szives magát leánya előtt a család valamelyik ismerőse által bemutattatni; mindjárt utasitá is őt, hogy ki által?
    Azzal megszoritá a költő kezét szívesen, nyájasan; Petőfi vevé a kucsmáját, jó napot kívánt, s úgy elfelejté a dolgot, mintha meg sem történt volna.
    Sohasem mutattatá be magát azon háznál. Csupán azt akarta bizonyitani, hogy volt bátorsága megtenni azt, a mit kimondott.
    Ilyen bohó fiu volt ő, ha megharagitották.
    Szeretni és gyülölni a végletekig tudott. Egy futó pillanat elég volt arra, hogy a férfit barátjának, a nőt kedvesének vallja, s egy háborult pillanat ismét elég arra, hogy legkedvesebbjét meggyülölje.
    Máskor is megtörtént vele, hogy egy szini előadás alatt egy kedves művésznővel jutott szomszédságba, az első felvonás alatt megismerkedtek egymással, a másik alatt örök szerelmet vallottak, a harmadikat végig sem várták, hanem siettek a paphoz, s tudtára adták, hogy ők rögtön össze akarnak esküdni; nagytiszteletű Sz…..i úrnak szerencséjükre az a felelete volt rá, hogy gyertyavilágnál egybekelni nagy ritkaság, felmentés nélkül nem is megy, tehát menjenek elébb és hozzanak felmentéseket. Mig aztán a felmentés után jártak, a szép kis művésznő is férjhez ment máshoz, Petőfi is egyebet gondolt, s útjaik nem jöttek többé össze.
-    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -

    Egy estve érzékeny jelenetünk volt Petőfivel. Az összezördülés okaira már nem emlékszem, csak a kibékülés jut eszembe. Valami apróság lehetett az egész, a min vitatkoztunk; hanem a vita mindig érzékenyebbé kezdett válni. Ő hees volt, én keserű, közel voltunk hozzá, hogy egymást megrikassuk.
    E vita alatt Petőfi folyvást nyargalt alá s fel a szobában, s egy hosszú szárú pipából a legkegyetlenebb perzsa dohányt szivta, melynek kiégett hamuját azután koronként kiverte valami arra való edénybe, hogy a padlóba ne tapodja.
    Egyszerre a legingerültebb stádiumában a szóváltásnak kénytelen voltam felszólalni:
- Nem gondolnám, hogy a kalapomat rakod tele dohányhamuval?
    Oda tekinténk. Csakugyan a kalapomat rakta tele hamuval. .A nagy dükösködésben nem tudom minek nézhette?
    Mind a ketten elkezdtünk visszatartóztathatatlanul kaczagni, s mire magunkhoz tértünk a nevetésből, nem tudtuk, hogy hol hagytuk el  vitát?
    Aztán nem is kezdtük ujra.
    Pedig egy pillanat előtt azon a ponton álltunk, hogy örökre elváljunk egymástól; a mi csak évek mulva következett be aztán, és az is csak ügyetlenség volt.

IX.

    Vahot Sándor, a gyöngéd költő széplelkű nejének hasonló szellemű ifju, gyermeteg testvére költé fel Petőfi szivében a legelső rokonszenv boldog érzelmeit.
    Még ki sem volt mondba ez érzelem boldogsága, midőn bánatra vált. Még csak ábránd, még csak titkos óhajtás volt a költő szivében ez a gondolat, midőn a legváratlanabb csapás ezt a szót nyomta rá: gyász!
    Etelka meghalt. Meghalt, mielőtt élt volna.
    Ne is kereszteltesse senki Etelkának leányát, mert e név viselői korán halnak el. Ez az én vakhitem.
    Én láttam Petőfit igaz fájdalmát egy évig viselni. Nagyon, nagyon szenvedett. Évekig gyászolta Etelkált.
    Szegény ifju gyermek, ha ő meg nem halt volna, talán Petőfi is élne most. Talán őrszelleme tudott volna lenni a földön. Így pedig magához szólitá őt, midőn költőjének nem volt mit tenni többé e világon.
    A cziprus lombok minden sora a legigazabb könytől van átázva, a legmélyebb, a legtisztább érzelemtől átölelve, elkezdve ama verstől „elmondom, mit eddig rejtve tartogattam”, egész addig, hogy „függ már a lant megérintetlenül”.    
    Ezen sorok Petőfi lelkélnek legszebb, legnemesebb vonásai, - mert legigazabbak.
    Emlékezem rá, hogy e halál után két esztendővel, midőn Etelka sirját halála évnapján meglátogatta, feldult arczczal lépett be hozzám.    
- Látod, milyen silány az ember! Mondá csüggedten; a temetőből jövök, Etelka sirjától; sirtam, mint egy őrült. És a mint visszafelé jöttem, egy idegen szép leány jött reám szembe; s a mint egymás mellett elhaladtunk, én – utána néztem! Pedig akkor jöttem a temetőből.
    Milyen mély, fenékig tiszta tenger lehetett azon érzés,melyben ily átvonuló árnyék is meglátszott. Minő teljes tele tiszta érzelemmel volt az a lélek, ki szemrehányást tett magának azért, hogy egy szép hölgyre kíváncsian tudott nézni, midőn egy másik sirjától jött, ki azóta rég porrá omlott oda alant
    Etelka halála egészen világgyülölővé tette Petőfit. A cziprus lombok után nyomban következik ez a vers: „Megvetése és Utálatomnak hitvány tárgya ember a neved!” Ezt a verset ugyan egy korábbi kiadásban a jó öreg Reseta, szelid, becsületes czenzorunk lealkudta Petőfitől: „Lássa ön, mondá a kedves öreg, én sajnálok öntől egy sort is kitörölni, de ha szeret engem, hagyja ki ezt költeményei közül”; hanem egy későbbi kiadásban ismét be van az téve, s a mi utána következik, az mind sötét, vadonat eszmékkel van tele.
    Petőfit ez eset elűzte Pestről, ujra bebarangolta az egész hazát; most már kényelmesebb úttal, mert mindenütt tárt karokkal fogadtatott, de azzál nehezebb szivvel, mert most már volt, a mi Pestre visszavonja: egy sír. Imitt-amott irt versei erős tanubizonyságot tesznek háborgatott kedélyéről, mely csak ott csillapul le néha, midőn a szülői házhoz ismét koronként visszavetődik, midőn anyjának a legtisztább gyermeki szerelmet vallja, midőn vigasztalja, hogy ne aggódjék azért, hogy kenyere oly barna, az mégis jobb izü, mint másutt bármi lakoma, és a midőn megénekelheti a pusztát, ezt az ő lelkével azonos határtalan képét a szabad, a korlátlan természetnek!
    Ez időben találkozott Tompa és Kerényi költőtársaival; az „erdei lak” költői versenye örökíté e találkozás emlékét.
    Azok a dőzs-dalok, miket ez időközben irt, mind olyan szép tarka bokréták, miket örömest szagolgat az ember, a míg meg nem tudja, hogy a temetőből vannak tépve. Csak egy elfájdult, elfáradt erős szenvedély hangjai azok, miknek vigsága alatt mindenütt meg lehet találni a keresztül nyilalló fájdalmat.

„Kivül a síron nyílik a virágnak
S belül a sírban féreg és halott van!”

    Még a midőn késő – késő idők mulva új szerelmes gyöngyeit megirta, akkor is keresztülvillámlott még e fájó gondolat legforróbb ömledezésein.
„Sirba tették első szeretőmet!”
    A szerelem gyöngyei korszakot képeznek Petőfi verseiben, de nem életében: én bizony már azt sem tudom, hogy a kihez irva voltak, érzett-e olvasásuk alatt mást, minthogy azok igen szép költemények?
    Csokonai Lillája háromszor ment férjhez, s ötven évvel élte túl a költőt.
    A költők sora úgy látszik minden században ugyanaz.

X,

    Egy szép nyári alkonyaton fiatal utazó tért be Szatmár vármegye valamelyik helységébe. Szép, komor hajlásu vonásai, szintelen arcza, kissé melanchlikus szemei, s hegyes kis szakálla egyikét képezték azon arczoknak, a miket a ki egyszer látott, soha el nem felejt.
    Akkor zavaros idők voltak: tisztességes utazónak minden lépten-nyomon igazolni kellett magát. Az ifju utast is megállitják a falu közepén, s türelmetlen ellenvetései daczára vezetik a faluőrök a jegyzöhöz.
    Az ifju lepattan a szekérről, s megy a jegyző szobájába. Az fiatall, czivilizált embernek látszott, talán ügyvédi diplomája is volt; az utazó röviden hitte végezhetni baját az által, hogy magát egyszerűen megnevezte előtte:
- Én Petőfi Sándor vagyok, kérem, hadd utazzam tovább.
    A jegyző arczán semmi változás.
- Van uraságodnak útlevele? Kérdé megvesztegethetetlen hidegvérrel. Mert ebben a vármegyében ilyen nevú compossessort nem ismerek.
    Petőfi egy perczig talán csodálkozott is: ez időben verseit az utolsó parasztkunyhóban épen úgy ismerték, mint a dalnők boudoirjaiban, s arczképe ezernyi ezer példányban forgott a hazában, s ime itt egy kaputhordó irástudó azt kérdi tőle, hogy ki légyen?
    Többet nem szólt, hanem előadta a útlevelét; a jegyző összenézte, ha megegyez-e arcza a személyleirással, szépen előttemezte és visszaadta az iratot. Tessék tovább menni.
    Még azon estve egy másik faluig ért. Ott is letartóztatták, s vitték a jegyzőhöz.    
    Ez egy vén, pápaszemes, roskatag férfi volt, hátrafésült hajjal, a kinek a mentéjén meglátszott, hogy Csokonai óta nem változtatta a divatot.
    Ennél nem is mutogatta be magát a költő, hanem csak elővette útlevelét s útnyujtá szó nélkül.
    De a mint beletekintett az öreg, kihullott kezéből az irat, s örömtől reszkető hangon kiálta fel:
- Ön Petőfi? Oh, áldott az óra, melyben nemzetem nagy költőjét láthatom!
    És azzal átölelte a költőt s oly jól esett neki, hogy örömkönyeit keblére sirhatta, a költőnek talán még jobban. És azután egy tappot sem bocsátá őt tovább, hanem ott kellett neki maradni nála reggelig, s midőn eltávozott onnan, a legőszintébb áldás kisérte őt ismeretlen útjára. Ennek az öregnek az áldása kisérte út talán legtovább.

XI.

    Semmi sem oly megdöbbentő az eszmélni szerető olvasóra nézve, mintha most végig olvassa Petőfi verseit, s majd itt, majd ott akad amaz erős sejtelmeire azon gyászos végzetnek, mely őt utolérte.
    Az ember el-elborzad bele.
    A halál sejtelme, a halál előérzete mindenütt.
    Szüntelen ugyanazon véres szomorú kép, melyset utóbb ideáljává tett, s szerelmes lett bele. Ezek a költői lélek profetiái!

„Tudom azt az egyet,
Hogy nem soká élek”…
.    .    .    .    .
Hogy ha én majd meghalok,
Nem leszen kő síromon…”
-    -    -    -    -    -

    Valóban nincs sirjának emléke.

    -    -    -    -    -
„Most gomblyukamban a virág,
s ha úja zöldül a világ,
Talán sírom halmán fakad.”
-    -    -    -    -    -    -

    Ismét odább:

Ha az Isten ekép szólna hozzám,
„Fiam, én neked megengedem,
Hogy úgy halj meg, mint magadnak tetszik.”
Erre kérném akkor Istenem:
……. hogy tavasz legyen,
Harcz tavasza, hol rózsák teremnek,
Veres rózsák férfi kebleken,
S lelkesitve zengjenek a harczok
Csalogányai, a trombiták.
Ott legyek s az én szivemből szinte
Nőjön egy halálos vérvirág.

    Távolabb egyre sötétebben:

„Ha meghalok, ha megfagyok: szememre
Megkönyezetlen szemfedő borúl,
s ültetni nem fog senki egy virágot
A sirra, a mely rajtam domborúl.
Nő ott a kóró, mert meg nem tapossa,
Nem jő megnézni senki síromat…”    

    Ismét tovább:

„…. Te fergeteg jöjj…..
S szórd el csontommal hirem, nevemet,
Ne tudja senki sem, hogy egykor ilyeneken
Megátkozott teremtmény létezett!…
-    -    -    -    -    -    -    -    -
Véres napokkal álmodom,
----- Ha megfagyok, ha meghalok
……….. a csatatéren”……..

    És legvégre:

„Egy gondolat bánt engemet,
Ágyban, párnák közt halni meg…
…. Ne ily halált adj Istenem….
…. Ott essem el én
A harcz mezején,
Ott folyjon ez ifjui vér ki szivemből
A ha ajkam… végszava zendül
Hadd nyelje el azt az aczéli zörej,
A trombita hangja, az ágyúdörej,
S holttestemen át
Fuj paripák
száguldjanak……
S ott hagyjanak engemet összetiporva……

    E véres sejtelemmel teli verset ő irta 1846-ban, mély béke idején, viruló ifjuság korában, menyegzője küszöbén.
    És úgy lőn, a hogy kivánta.
    Hat év óta hat külömböző esetét hallottam halálának.
    Mindegyik elbeszélő merőben ellenkezett a másikkal, s bizonyítá a magáét. Hat közül öt tehát nem mondott igazat, én meg még azt is merem állitani, hogy a hatodik sem mondotta azt.
    Nem látta őt senki meghalni. De annyi bizonyos, hogy meghalt.
    Hol és mi úton? Melyik virágot táplálja porló hamvaival? Nem tudja senki; elmult, elenyészett, mint a vihar, melyről nem tudni, honnan jött és hova lett? Nem tudja senki más, nem is kérdezi más, csak az esti szellő, viharos lelkének szelidebb testvére, mely eljár a természet költőjének hamvaihoz, fülébe sugdosni:
„Porladozzál porló szeretőddel!”

Forrás: Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás XCVI. kötet. Életemből I. gaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás. Budapest, Révai Testvérek kiadása 1898.