Erdélyi János (1814-1868): A furfangos diák

Urnak nem úr, mert gyalog jár,
Pórnak se pór, nem is betyár.
Nem is siet, nem is késik,
Ott lesz, hová jut estvéig.
Azért az utnak mentiben
Egyest sétál, egyet pihen.

Diák lesz ő, azt mutatja
Mindenféle mondulatja…
Az életet úgy szereti,
Oly vidám a tekinteti,
Pedig pénze fogyó félen,
Vagy el is fogyott egészen.

De amott egy bobárhátu
Csárda, rongyos elül hátul.
És kívül a hűs tornáczon
Nagy czifrán a zsidó asszony
Ülve tölti ünneplését,
Várja csillag feljövését.

A vén zsidó szinte pihen,
Se nem árul, se nem veszen,
Csak azt nézi, ki jő, ki megy;
Betér vagy nem, neki mindegy,
Mai napra semmi gondja,
Hogy üt ki a pintje, fontja.

„Itt fogunk ki, itt a csárda,
Ugy sem érnénk messzi már ma.
Szól a diák, mintha épen
Járna gönczöl szekerében.
Holott pedig későn, korán
Jár az apostolok lován.

„Szomszéd uram, adjon Isten!
Régen lakik-e már itten?”
’Régen bizony!’ – „No ha régen…
Egy itcze bort ide nékem!”
Az semmi, hogy nincsen pénzi;
Valahogy csak elintézi.

Később jön egy olajkáros:
„No hát él-e még, kocsmáros?”
’Élek bizony!’ – „Mi az ujság?”
’Itt is kijött a mulatság,
a paraszt is kardot visel,
Csak a szegény zsidó vesz el.’

„Ejh dehogy vesz, ejh dehogy vesz!
A zsidó is nemessé lesz.”
Szól a diák  nagy lelkesen,
Addig, addig hogy csendesen
Egymás szavát ütve, védve
Elvegyülnek a beszédbe.

A mnt így beszélgetnének,
Betoppan egy árva lélek.
Egészen idegen fajta,
Ugy maga mint a kalapja.
Ugyan honnan jöhet szegény?
Külországi mesterlegény.

Mindjárt kérdi a zsidótul:
Félhetni-e itt rablóktul?
A zsidó meg fejét rázva,
Amazoknak magyarázza,
Hogy a szegény miről beszél,
A rablóktul mennyire fél.

Az olajkáros, a diák
Azt felelik, ostobaság.
S beszélgetnek ujra megint,
De nem egymás inye szerint.
A zsidó is közék vegyül,
S vitatkoznak kegyetlenül.

Most a diák maga marad,
Mulatság helyet vagyon harag.
Régi dolog és nem is jó,
Hogy hasonlást indit a szó.
Szegény diák! Pedig szóval
Nem számolhatsz a zsidóval.

Már a fáradt mesterlegény
Alszik a szoba közepén,
Mellé magát a szalmára
A diák is oda vágja.
Mig ama kettő oldalvást
Feledni látszik az alvást,

„Higye el kend, mond a zsidó,
Ez ember országcsábitó,”
’Hogy is ne volna, mikor az! Szent igaz!’
A diák meg csak mosolyog:
Nem megyek én holnap gyalog. - 

Amint végre gazda, vendég
Legjobb álmukat pihenték,
Egyszerre az éj felzajlik,
„Gyilkos, gyilkos!” csak ez hallik.
Ugrik zsidó, olajkáros:
Végünk! Itt kell veszni már most.

De amint gyujtnak világot,
Tetten érik – a diákot,
Ki a szomszéd vándorlegényt
Ugyan fojtogatja szegényt.
A zsidónak nem kelle több:
No fiú! A nyakad töröd.

Nyakad töröd akasztófán,
Holnapután… holnap korán,
Nem is holnap, hanem még ma,
A reggeli kakasszóra.
Azért elő! Kocsis, szekér;
Indulj diák, ki a hóhér.

„Csak egy szóra, egy szócskára!
Ettem, ittam; mi az ára?
’Nem kell nekem se pénz, se szó,
Hanem neked kell a bitó. -
S mennek azon hevenyébe
A szolgabiró elébe.

Itt a gyönyörü mákvirág!
„’Ez az a garbonczás diák?”’
„Ez az!” mond az olajkáros,
Egész ördöggel határos.”
„’Mi a bűnöd, mondd el magad,
Vagy utána törik nyakad.”’

„Az én bünöm, a mit tettem:
Ettem, ittam, s nem fizettem.”
’Az semmi hün,mond Abrahám,
Elengedem, ne vessen rám.
„’No ha épen elengedi,
A jó Isten megfizeti,”

Egyéb bünöm nincs, nem is volt.”
„’Te bujtogattad a zsidót.”’
„Bujtogattam kész akarvást,
Mert eluntam a gyaloglást.
De ő föl nem érte ésszel,
S megpótolta szekerével.”

„’S mit mond ez a vándorlegény!
Még mostan is reszket szegény.” -
„Minek gyáva, minek beszél,
Hogy mindenütt rablóktul fél.
Én a rablókkal álmodám,
S álmomban őt fojtogatám.”

Megszólal az olajáros:
Nem megmondtam-e, kocsmáros,
Hogy a vészkordta diákja
Magát ügyesen kivágja?
’Dehogy mondta, dehogy mondta;
Az én szavam toldította.

„’Diák, elmehetsz utadra;
Te zsidó, vigyázz magadra.
A biróval ne bolondozz,
Elébe ily ügyet ne hozz
S ne fenj hamar gyanut másra;
Emlékezz e jó tanácsra!”’

Forrás: Magyar nép könyvtára II-III. füzet. Írták: Bérczy Károly, Brassay Sámuel, Csengery Antal, Érkövy Adolf, Szabó Imre, Szász Károly, Tompa Mihály. Pest, 1855.

Garay János (1812-1853): A hét közvitéz (Népies ballada)

 
Háborúra készül a hon fejedelme,
S a ki arravaló viszik katonának
Sok derék legény vesz búcsut tűzhelyétől,
Patakzik a könye sok jámbor anyának.

Nehezen válik meg szüle a fiátol:
Szerette, megszokta kisded kora óta,
S mint az alma fáján, csüggött a reményen,
Hogy öregségében lesz hű gyámolója.

De hát a szerelem?… Nem könyez-e az is
Nem kivánja-e meg a maga adóját?
Mikor ketté szakad két egybeforrott szív:
Fátyollal vonja be hiszen lobogóját!

Van az elmenők közt a ki eljegyezte,
Ha gondolatban is, ezt vagy ama szüzet,
És most a kemény sors kérlelhetetlen kézzel
Tőle tán örökre elszakasztja őtet!

Menni kell, hiába: menni a sereghez,
S a sereggel aztán az égő csatába…
Hej, ki azt elkezdte nem retteg-e attól,
Hogy megfogja őtet az anyáknak átka?!
*
Indulunk a fiúk,
Heten egy faluból,
A zene, mely őket
Kiséri, vigan szól;
De vig dallamába 
A harczi zenének
Búsan vegyül hangja
A nők keservének.

Csak hamar elérik
A falu határát,
Bucsúznak ott, egymást
Forrón ölelve át;
És a hét legénynek
Megindul a szive:
Akaratja ellen
Köny forr a szemébe.

És az agg tizedes,
Ki vezeti őket,
S a ki rég feledte
Az otton levőket,
Ujoncza szemén
A könyeket látva,
Felbosszankodottan
Magát elkiáltja:

„Na ezzeg viszek én
Derék vitézeket:
Jaj az ellenségnek,
Ha meglát titeket!
Hogy elvesszen lábig
Minden katonája,
Feneketlen tókát
Sirtok táborára!

Jobb volt volna nektek
Otthon maradnotok,
S a fonókba járván
Guzsalyt forgatnotok,
Mint hogy katonának
Adtak benneteket,
Hol meggyalázzátok
Majd a magyar nevet!”

Szól, s elfordul tőlök:
Haragja szörnyü nagy:
Puskájára csap, hogy
Megzörren rajt az agy.
Szavát a hét fiú
Megdöbbenve hallja:
Mélyen a szivökbe
Metszett minden hangja.

Némán tekintenek
Össze mind a heten,
Férfias akarat
Szikrázik a szemen;
S könyü nélkül, szótlan
Nyújt kezet bucsúra
Mind a hét – és megyen
A bajterhes útra.
*
Jött és ment az idő suhogó szárnyával,
Vele sok változott a kerek világon:
Sok szegény lett gazdag kincsre, érdemekre,
Sok dús viszont ollyá, int madár az ágon.

A hét közvitéz is ott van ezredénél,
S a hadforgásokhoz, a fegyverhez úgy ért,
A ki őket látná, nem mondaná soha,
Hogy oly nehéz szivvel vették föl a mondért.

Csak ők magok, és a tizedes, ki egykor
Besorozta őket a  zászlótartóvá lett,
Nem feledte még a faluvégi dolgot,
Mikor a hét újoncz könyek közt bocsút vett.

S néha jó kedvében, s hogy rájok pillant,
Elmosolyodik, és így kérdezi őket:
„Tudtok-e még sirni?” S kérdése a fiúk
Komoly homlokára von daczos redőket.

De egyet sem szólnak, gondolván magokban:
Ha majd az ideje eljön, megmutatják,
Ki legény a gáton? S mert könyezni bírtak,
Még azért lehetnek bátor, jó katonák.
*
Kigyúlt a gyászos háború,
S a merre lángja ég:
Elhullt vitézék vériben
Fürdik meg a vidék.

Döntő csatában küzd a két
Ellenséges sereg:
A int egymásra ront, a föld
Alatta megremeg!

Hol leghevesben forr a harcz
S leggyilkosb a halál,
Tusázó ezredével a
Hét fiú ottan áll.

A bátrak rendre hullanak,
A gyáva résre néz:
Pár percz – s az ezred zászlaját
Nem lesz megvédni kéz?…

De im! Kis csapat tör utat
A lobogó felé,
Elvérzett hősök halmain
A kész halál elé.

Hét közvitéz az: mindegyik
Arczán láng lobbadoz,
S a hős tekintet új erőt
A lankadókba hoz.

A lobogót megvédni, vagy
Vele elveszni kész,
S már körbe fogta, védi azt
A hét derék vitéz.

Miként oroszlán küzdenek -
Élet életre dől:
Köröttök tó – nem köny, hanem
Az ellen vériből!
*
Az ezred, a melyben a hét közvitéz vitt,
Diadallal hordja régi lobogóját,
Himzett szalagokkal pipere foszlánya
Büszkén mutogatja az ellen golyóját,

De a ki megvédte, a kinek e zászló,
Míg az ezered áll, legdicsőbb emléke:
Nem köszönti többé örömkönyüjével
Kedves tüzhelyét – a falu hét legénye!

Bátor, hős halállal hulltak el egyenként,
S ott a csatasíkon pihennek csöndesen:
Sírjok füvén a köny, mit arra a kemény
Zászlótartó sírt, a legszebb gyöngyül leszen.

Forrás: Magyar nép könyvtára II-III. füzet. Írták: Bérczy Károly, Brassay Sámuel, Csengery Antal, Érkövy Adolf, Szabó Imre, Szász Károly, Tompa Mihály. Pest, 1855.

Szász Károly (1829-1905): A határ-pör

 
Két alföldi város, (elhallgatom nevét,
Csak annyit mondok, hogy nem Körös s Kecskemét,
S hogy ne származhassék ily gyanú belőle.
Ünnepélyes óvást teszek jó előre).
Két alföldi város, mondom régtől olta
Nagy vetélkedésben, versengésben volt a
Határjárás miatt: egyik mint a másik
Foga egy szép darab kövér földre vásik.
S addig versengenek egy darab föld mián,
A királyi táblán, a kancellárián,
S addig huzódik el a pör évről évre,
Mig magok sem tudják mit kivánnak, végre
De valamiképen, - ha takarja parázs,
Soká de biztosan készül a gyuladás,
S az elrejtett szikra egyszer csak meggyulad:
úgy lappangott itt is a bőszült indulat;
S a két szomszédváros között, az elsőség
Felett, kitört végre a szörnyü gyülölség,

De (nem sértve senkit, - világosabb lészek):
Legyen egyik Porvár, a másik Sárfészek.
Porvár és Sárfészek között a határon
Szép sudarfák álltak, számra nézve három.
Egyik,- a legnagyobb,i – egy gönyörű nyárfa,
Rezgő ezüst levél diszítette nyárba,
Télen, a lombtalan törzsét megbecsülnék,
Két vagy három ölfa belőle kitelnék;
Termetes sudarfa, egy kis dombon álló,
Körülötte selyemfüt adó kaszáló.
- E szép nyárfa felett volt a kérdés épen,
Ezért veszekedtek, vívtak, szörnyüképen.

Porvár azt beszéli: „Mit akar Sárfészek?
Ilyet állitani, vagy bolond vagy részeg.
Nézze bér akárki a határtól kezdve
Az országut fákkal van végig ültetve.
Egész a szőlőkig sőt által a mesgyén,
Száz esztendő olta fáknak sora menvén.
Már most: azt a fák is ki ültette volna,
Ha Porvár városa nem ültette volna?
Azért hogy egy kissé a többitől messze,
Köztük egynéhány fa ki is lehet veszve;
- Bizony a mienk az, az a sudar nyárfa,
Ide tartozik a porvári határba!”

Sárfészek ellenben védte dolgát:
„A porvári tanács kövesse meg magát!
Im archivumunkban a török levelek,
Napnál fényesebben bizonyitjuk velek:
Hogy, anno Domini ezerötszáz hetven,
(Abdi basa vala ur a kerületben)
Városunk határa körül vala járva,
S határunkban állott ez a sudar nyárfa;
Sőt még azon túl is, még egy jó darabot
Lovai számára velünk kaszáltatott,
Vitéz Abdi Basa; - kinek ez sem elég,
Ám olvassa maga a török levelét.
- Bizony a mienk az, az a sudar nyárfa
Ide tartozik a sárfészki határba!”

Eképen folyt köztük a pör évrül évre,
Egyik a más ellen igazságot kérve.
Porvár eskü-szóval ötven tanut állit:
Hogy ez a fa az ő határában áll itt.
Ennek ellenébe Sárfészek se restebb:
Ötven tanú ellen, ő száz tanut esket.
Esküszik az ötven és esküszik a száz,
S a kétféle eskü semmit sem magyaráz.
S végre is nem tudják, hogy hol áll a nyárfa:
A porvári, - vagy a sárfészki határba?

Látván hogy a porból így nem lesz eredmény,
S mégis egymás ellen váltig fenekedvén,
Más vetélkedésre megy a két fél már át,
(Mintha Bodónétól kérik a bor árát)
A határt mellőzve, egyebekről szól már
Porvárral Sárfészek, - Sárfészekkel Porvár.

Először is Porvár elkezdi beszélni!
„Micsoda, Sárfészek? ’sz nem lehet ott élni.
Valóságos falu, dehogy volna város!
Az utczája görbe, a piacza sáros.
Kőháznak hire sincs, minden csupa vályog,
Náddal van födve a legszebb palotájok.
A városház fából, a templom meg olyan,
Minden nap azt várják, hogy öszve omoljon;
Födelénél roszabb csak a fundamentom,
A padok recsegne, ing a padimentom;
A katedra mint egy kis gyerek zsámolya, -
No de hiszen hozzá csak a pap is olyan!
Hát még az iskola! Iskola? Nevetség!
Taval neki fogtak hogy felépittessék;
Fel is építették… bizony, szép épület,
Ha hogy kiállana egy jókora szelet;
Dehogy állja: dehogy! Félő igen nagyon
Hogy egyszer öszve dül a sok embert üt agyon.
Sok embert? – legfölebb húsz gyerek jár bele.
Csak tél-időn jár föl annak is a fele:
Nyáron gulyát őriz, vagy a kertben gyomlál;
- Nagy tudós is ott az a ki tizig számlál.
Mikor pedig fel  nő: hogy ha könyvek lát, - a
Sárfészki embernek borsódzik a háta!”

Ám a felelettel Sárfészek sem késett.
Nagyot káromkodik: „De a teremtésed!
Hogy te nálad elébbvaló vagyok így is,
Már azt megadhatja nekem az irigy is.
Zsiványokat nevelsz, ország-világ tudja,
Ismeri népedet minden országutja.
S bár gazságod sokszor a torkodra forrott:
Mégis olyan hetykén fenhordod a orrod.
No ugyancsak van is mire büszkélkedni:
Sok adósságodat nem birod fizetni,
Adósságaidat? Bár csak a kamatját!
Pusztáid maholnap biró-kézre adják,
Derék városházad van épitve kőböl,
De hogy miből fizess, még azon törődöl.
Senatusod tudja az aritmeticát,
De néped nem bírja a nagy domestikát.
Iskolád? – Az igaz nagy marha épület;
Fel is tették reá immár a födelet,
De még vakolatlan állanak a falak,
Az üres ablakok csak úgy vigyorganak,
Az udvara szemét, tornácza nincs készen,
Irtózatos monstrum, csak valld meg egészen!
E nagy épületnek elég volna fele;
Professort fizetni nem jobb volna vele?” -

Ekép feleseltek mindig a beszédbe.
A sok perpatvarnak nem volt hossza-vége.
De, hogy Sárfészeknek elejébe vágjon,
Törte fejét Porvár valami ujságon.
Neki fog, egy kórház épitésébe kezd:
Sárfészek is épít, alig hallja meg ezt.
Sárfészek tovább megy: tervez nagy kaszárnyát,
Kölcsönpénzzel fel is építi egy szárnyát.
Porvár sem marad el: ő is, csak azér’ is,
Kaszárnyát épít, ha mindjárt kölcsön kér is.
Sőt, hogy Sárfészeknél előbbvaló légyen,
Szinházat terveznek hárman avagy négyen.
Sárfészek sem hagyja az ő elsőségit,
Szinház helyett ő meg bálteremet épit.

Ennyi épitésnek az vége márma:
Hogy nincs sem ispitály sem pedig kaszárnya.
Sem szinház Porváron, sem Sárfészken bál-ház, -
- S a sok hitelező sok vagyont betábláz.
Hejh! Azért kellett ily sokfélét tervelni:
Magatokat ennyi adósságba verni!

Nem megy, sehogy sem megy, De halálig készek
Versengeni egymással Porvár és Sárfészek.
Ki dönti el, hogy az elsőség kié lesz? -
Kapja magát Porvár, megy a felsőséghez:
A vármegye házát tegyék oda, kéri,
Az épités felét hordozni igéri.
Szalad Sárfészek is, ő sem hagyja magát,
Még többet igéz: a költség két-harmadát.
Igérnek mindent, hogy egymást elnyomhassák,
Felejtik hogy mennyi már is az adósság.
Unják fenn a dolgot, és annyiba hagyják;
A vármegye-házát – egyiknek sem adják.

S ennyi perpatvarra, ennyi versengésre,
Még sincsen eldöntve a határ kérdése:
Porvári, vagy pedig sárfészki határba
Tartozik-e végre az a sudar nyárfa?
De, - a mely két várost oly sokáig gyötört, -
Egy rosz szabó-legény ketté vágja a pört.

Szép nyári éjszaka, ragyog fenn az égbolt,
Végtelen pusztára tekint le a szép hold.
Fű nincs a határon, a rétek ki asztak,
A szántóé-földeken alig egy-két asztag.
Forrás nem csergedez a kiszáradt kúttól,
Kiveszett tók helyén béka nem kuruttyol.
Minden arra mutat: hogy esőtelen nyár
Fonnyasztó hevétől tikkadt el a határ;
Buzából, szénából, nem termett majd semmi,
Embernek, marhának, alig van mit enni.
Csendes az éj csendes… De Sárfészek felől,
Micsoda emberi alak merüle föl?
Hosszu pózna lába, mint valami kútgém,
Halvány képe mintha mondaná: „ehetném!”
Rongyos a kaputja, alig fityeg hátán,
Száradt torka mintha hörgené: „ihatnám!”
Vállán, görbe boton batyuját hordozza,
Csizmája is ott lóg, de nincs megfoltozva.
Batyujában sincs más, mint egy ócska rékli,
Egy rossz nyakravaló s egy félpár fuszékli.
Lyukas lajbi-zsebe ki vagyon fordítva,
Hogy egy krajczárja sincs, nyiltan bizonyítja
Szánalomra méltó, nyomoru egy alak;
- Szabó-legény –, csak az nem látja a ki vak.
Porvárra igyekszik, Sárfészken az este
Megverte a májszter, aztán elkergette.

Most a határhoz ér. Meg kell hogy pihenjen.
Nincs annyi ereje hogy egy tappot menjen.
S mint ha fáradt barom lerázza az igát,
Ugy veti le ő is a fa alá magát.
Nagyot sohajt, - s mintha felelne valaki:
Nagyot sohajtanak a fa bús ágai.
Kisértetet gondol: fel néz megijedve…
S ah!… a szép fán függni jó egyszerre kedve.
Minek élni? Minek hurczolni a terhet?
Egy hitvány maiszter befogad, - kikerget! - 
Nincsen a zsebében egy árva garasa.
Egy itcze sörre, hogy somját elaltassa;
A csizmája lyukas, és az inge ronda,
Kalapja tertyedt mint egy csiperke gomba;
Legbecsesb jószága még a nyakravaló,
Rá akassza magát, - az is arra való.
S mily szép halál lenne… zöld-fa sudarára,
Hol édesen csipog egy piczin madárka.
Gazdag lombok között, hives árnyék alatt,
Egyszerre halni meg: mily édes gondolat!
Felakasztja magát… fel… az lesz belőle.
Siet is úgy tenni a mikép beszéle;
A nyakravalóját kirántja hirtelen,
Gyönyörü hurkot vet a tarka kötelen, -
s hogy egyik szavam a másikba ne öltsem:
Ott függ a szép fának gyönyörü gyümölcse!

Jó a reggel. Kelet tájain megvirad.
A harmat a lomb közt egy új hullát sirat.
Vásár van Porváron, s hol az ut tekereg,
Jőnek megterhelve négy-ökrös szekerek.
Nem telik egy óra, - s Porváron, Sárfészken
Beszélik már a hirt minden mészárszéken.
Hallja a két tanács, - s iszonyu a szégyen -
- Az akasztott ember már melyiké légyen?

Sárfészek mond: „No most Pervár álljon elő!
Ha övé a nyárfa – most temesse el ő.
A ki é a fa, - hát a gyümölcs is azé,
A kié, szedje le – avagy nem igaz-é!”

Porvár meg azt mondja: „Sárfészek a nyárfát
Magáénak mondta, legyen az övé hát.
Küldjön ki kebléből egy-két meg bizhatót,
Vágassa le vele a fáról a szabót!”
Bezzeg van nagy dolog, allegál mindenik,
A határ nyárfája nem kell már most nekik;
S a míg allegálnak, a sok beszéd alatt
Az akasztott embere felakasztva maradt.

De a vármegyéhez megy a historia,
Jó a két városhoz a citatoria,
S az ítélet így szól: „Porvár leveteti,
Sárfészek pedig a hullát eltemeti.
Mindkettőjöknek hogy legyen benne részek,
S ne veszekedjenek Porvár és Sárfészek.
Mi pedig illeti a határt: a nyárfa
Nincs sem porvári sem sárfészki határba;
A kettő között áll, s egynek sincsen jussa
Hogy szép gyümölcseit magának tarthassa!”
- Dictum, factum úgy lett. Sárfészek és Porvár
A régi vetélyről egy jótát sem szól már.

Még jó hogy hallgatnak, s veszekedésökre
Lakatot vetett a sors ekép örökre.
Helyre van állitva már a világ béke,
Sárfészek s Porvár közt harcznak, pernek vége.
S a békesség óta, öröm nézni, már-most
Mily szépen virágzik a két szomszéd város.

Vajha sok ember is a kik egymás ellen
Agyart-fennek, s vivják egymást mind szünetlen,
Porvár és Sárfészek példájából azon
Tanuságot vennék, hogy nincs semmi haszon
Az egymás elleni áskapalódásból,
Jobb bizony: magokhoz fordulni egymástól,
Többre halad a ki tétlenül nem hever,
S mindenki a maga háza előtt seper.

Forrás: Magyar nép könyvtára II-III. füzet. Írták: Bérczy Károly, Brassay Sámuel, Csengery Antal, Érkövy Adolf, Szabó Imre, Szász Károly, Tompa Mihály. Pest, 1855.

Tompa Mihály (1817-1868): Amnon és Támár

 
Dávid király, bölcs fejdelem
Uralkodék Izráelen.
Az Ur sok jóval látta őt,
Nemzetsége, - mint a olajfa
Mely Juda halmán nagyra nőtt, -
Sok messzenyúló ágat hajta.
Absolon s Amnon a fiak közt,
Végül Támár hugok vagyon;
Sáron rózsája, gyöngyvirága!
Ékes, szeplőtlen hajadon.

Amnon nem oly jó mint a mily derék,
Jámbor erkölccsel nem dicsekheték;
Iszákos volt s a búja gerjelem
Szivén sok férges gyümölcsöt terem, -
Védő angyal áll a munkáls megett,
Elüz sok vétket sok kisértetet.
De ha a vérhez, melyet hizlala,
A heverésnek átkos pamlaga,
- Melyen ezer kísértő gondolat,
Megannyi álnok ördög látogat, -
Ha a vérhez  még lángja ér a bornak!
Indulatid mély örvénybe sodornak.
Szeplőtlen szük és az ő huga Támár
És Amnon a szép leányzó után jár. - 

Támár pedig szól, a ki már van
A csábitásnak hálójában:
’Irtózik lelkem’ e gonosztól,
Ne kényszeríts hogy azt miveljem!
Oh Amnon, meg ne ronts! Tudod jól:
Nem így történik Izraelben!”

És Amnon mégis vissza nem lép,
Előtte mindig, mindig e kép!
Éjjel viraszt éped napestig,
Hogy belé szinte megbetegszik.
S midőn háló és annyi csel
Czéljához nem vivé közel:
Erőszakhoz nyúl a rosz bátya,
S ékes Támár meg van gyalázva!

De bánat s méltó büntetés
Jár a galádságnak nyomán;
Bor s szenvedélynek mámora
Elpárologván szaporán:
A mi Amnon lelkében támad,
Gyötrő undor és önutálat.
Szép Támárt jobban meggyülölte
Mint kivánná annak előtte,
’Oh ne vess el ha meggyaláztál!’
Mond busan a letört virágszál,
S ő ellökvén: „menj el!” mondá neki,
S szolgáival az útra vetteti.

Visel vala szép tarka szoknyát Támár,
Minőben csak fejdelmi származás jár;
S szép köntösét meghasogatván,
Fejére sirva hint hamut;
Lelkében fel van háborodva…
S Absólonhoz panaszra fut.
Ki hallja s szól hozzá ekképen:
Ne bánkodjál, légy csendességben!

S Amnon ellen a boszú érik
Absólon lelkében két évig;
Fel mégyen akkor Baál-Hásorba
Hol nyiratá ő juhait,
És ott nagy vendégségét rendel,
Testvéreit meghivja renddel,
És Amnon is jelen van itt.

Midőn pedig már vigadnának:
Absólon monda a szolgáknak,
Vigyázzatok, legyetek készen,
a mint Amnon jó kedvet vészen:
Verjétek, öljétek meg őt,
Hadd igya meg vérét a föld!
Ne féljetek, legetek bátrak…!
S a szolgák álmélkodva állnak.

A bortól immár ittas Amnon,
Kiált és tántorogva megy, -
S a szolgák közül monda egy:
Ideje most hogy ő meghaljon.
Jertek ne féljünk, legyünk bátrak!
- S a többiek habozva állnak.

A szolga mondd ismét: mit késtek?
Nem látjátok-e hogy ő részeg!?
Bátran! Kiált fel a lopó, ha lát
Ittas őr kezén pinczét kamarát.
Bátran! Mondd a rosz nyelv, mit úgy se véd:
Vegyük el a részeg becsületét.
Bátran! Lepjük meg! Hol száz nyavalya,
A dobzódó úgy is keres maga.
Bátran! Sug a bün, ez most szót fogad,
Vezessük, hol van inség, kárhozat!
Ne féljetek hát véle szembeszállni,
Azért hogy ő palástban jár a királyfi;
A józan szolga több a részeg urnál. -
Haljon meg ő a kit Absólon útál!

S úgy lőn. Elfonyt a búja Amnon vére,
Absólon elfutott Gessur földére;
S nagy a királynak búsulása gyásza:
Amnon megölve, Támár meggyalázva…
Nagy messze földön fut a harmadik. -

Amnon példáján intés adatik;
Nyomja szivébe mind ki hallja.
Egyik bűn a másiknak anyja.
A vétek kárhozatba von,
Éljetek tisztán, józanon!

Forrás: Magyar nép könyvtára II-III. füzet. Írták: Bérczy Károly, Brassay Sámuel, Csengery Antal, Érkövy Adolf, Szabó Imre, Szász Károly, Tompa Mihály. Pest, 1855.

Erdélyi János (1814-1868): Mese a munkáról

 
Hová lesz a napnak világa,
Hová a harmat gyöngyei,
A kikelet s nyár ifjusága,
A levegő fűszerei:
Ím, egy mesécske mondja meg,
Szerelmesim, figyeljetek.

Egy jó öreg, koporsójába
Van téve már az egyik lába,
Csak azt beszéli gyermekeinek,
Hogy a jövőtül ne féljenek,
Hisz jó az Isten, és megáldja,
Kinek tiszta keze munkája.
Az övét is megáldotta,
Mikor magához váltotta
Sok évek előtt
Az ősi szőllőt…
„Arany van abba eltemetve!…”
Még szólna, de vége a szónak;
Isten, kegyelmezz a halónak:
S lelkét már kilehellette -
És van sirás és jajgatás,
A házat fölveszi a gyász,
Melynek kidőlt az oszlopa,
A gondos, édes jó apa.
De nap nap után enyhül a bú,
Mert vajh ki lehetne örök szomorú!
Szegényrül el volt végezve,
Hogy napjait bevégezze.
Csak a beszédet,
A melybe kezdett,
Végezte volna be!
Most a titok sirba ment vele.

A gyermekek, jó három legény
Ah életkor legszebb idején,
A mint valának, együgyűek,
De munkabirók, jó szivüek.
Gondolnak egyet, egyre mást,
S úgy értik a végvallomást,
Hogy apjok a szegény öreg,
Akarta tudatni velek:
Kincs van elásva a szöllőbe,
S az Isten megtagadta tőle.

És nosza kapára legott,
Csákányra, kinek mi jutott.
Sietve a hegynek
Örvendve mennek.
S itlan, étlen,
Jó reményben, 
Hogy elrejtett kincset találnak.
Késő estig turnak kapálnak.

És ime a szép alkonyatkor,
Azt gondolom Péter apostol,
Vagy más öreg, igyen beszél,
Szakálával játszván a szél:
Áldott a sok kéz;
Átkozott a sok száj.
Istenre ügyelj,
Hogy gonosz ne munkálj.

A három ifju, hallva e szót,
Körülbelül magán kívül volt.
De másnap is a munka járja,
És nincs,
A kincs.
Semmi haszonnak annyi kára!

Im alkonyatkor
Péter apostol
Ujból ilyen szókat beszél.
Szakálával játszván a szél:
A mit kerestek, nem lelitek;
S meglesz, mit nem kerestetek.

A három ifju, hallva e szót,
Félig meddig kárpótolva vala,
S harmadnap is a munka járja,
És nincs
A kincs.
Mindegy! A munka nem megy kárba.

Im alkonyatakor
Péter Apostol
Még egyszer ily szókat beszél,
Szakálával játszván a szél:
Kezdesz könnyüt vagy nehezet,
Isten csak munkára fizet.

A három ifjú, hallva e szót,
Atyjok szavárul tisztában volt.
- Nincs ott arany; minek is volna,
A jó Isten csak tudna róla.
Jámborok a kincset úgy lelik,
Ha kedvök a munkában telik
És józan ésszel,
Kimennek a kertbe, rétbe, szőllőbe,
S munkát, magot temetnek a mezőbe.

Ugy is lőn. A három legény korán
Indula minden reggel, szaporán
Szellők lebegése,
Madarak zengése,
Vidám természet volt
Szivök enyhülése,
Meglett az öröm.
Megjött az áldás:
Egy-egy darab arany
Minden kapavágás.

Majd az idő, e vén kalóz,
Kirablá a föld szépségeit,
Hol volt keresni hol nem a
Hegek, mezők kellemeit?
Hová lőn a napnak világa,
Hová a harmat gyöngyei,
A kikelet s nyár ifjusága,
A levegő fűszerei?
Mindez ott csillog egy sugárban,
Aranyboru vidám pohárban,
A melyhez adá erejét a szirt,
S a férfikar, a mit csak dolgozni birt.
- A munka leszögzi
A nap sugarát,
Sziklának is élő
Természetet ád.
És lélek a bor
Egek felé tör;
Eladni arany,
És inni gyönyör!

Forrás: Magyar nép könyvtára I. füzet. Szerkeszti Friebeisz István. Írták Dr. Arányi, Brassay, Bernáth Gáspár, Csengery, Degré, Erdélyi János, Érkövy, Fáy András, Tompa. Pest, 1854.

Tompa Mihály (1817-1868): A félkezű koldus

 
Tiszteld atyádat és anyádat!
Ez az Isten parancsolatja;
Szived is a háládatosság
Erre inti, erre nógatja.
Ez intést én hiven megőrzöm;

Hogy jól legyen dolgom e földön!
Hogy szép időt érj, a midőn már
Hajad mint az ezüst fehérlik,
Hogy tartsanak majd tiszteletben
A fiak s unokák mindvégig,
Ne légyen ez feledve nálad:
Tiszteld atyádat és anyádat!
***
Jól emlékeznek még a Duna mellékén
Egy vén emberre, ki koldulásból élvén:
Volt a jámbornak egy különös szokása,
Hogy az alamizsna, meg nem maradt nála,
Hanem azon módon, a mint kezébe jött:
Széllyel osztotta azt a gyermekek között,
Mindenik fülébe ezt sugván csendesen:
Tiszteljed atyádat, anyádat gyermekem!

De mindezt mivelni hogy mi okbul szokta?
Vagy régen jutott-e, s mikép koldusbotra?
Hogy hivják, merre van lakja szülőfölde?
Azt sohasem birták kivenni belőle.
A keze felől is tudakozták váltig,
- Mivel a jobb karja el volt esve vállig, -

Volt-e felesége? Gyermeke is él tán…?
Hanem ő mindenre fejét rázta némán,
Az unszolásoknak így véget vetettek,
Látván. Hogy elméje hibás az öregnek.

Egyszer csak elmaradt; - elmaradt végképen,
Jobb helyet keresvén a sirnak ölében,
Holott nyugodalmat találnak, valakik
Oda menvén, lesznek az ítélet-napig.
És végórájában az esze megtére,
Mint a borongós nap kitisztul estére;
Megnyugodt, kibékült a halálos ágyon…
És hogy sirjába is a hit karján szálljon.
Papot kért, - s nyavaljás élte történetit
Akkor fedezte fel, - mely itt következik.

Vagyonos Pál, mert így hitták az öreget,
Akkor mintegy harmincz esztendős lehetett,
Hogy özvegyen maradt s két gyermeke árván,
Feleséget s anyát korán sirba zárván.
Dolgos, takarékos, szelid volt az asszony,
Ki inkább türt, mintsen perpatvart támasszon,
Pál nehéz erkölcsét szépen tartá féken,
- Szelidséggel a nő mindig többre mégyen! -
Két fiát nevelte hasznos erkölcsökben,
Buzgalma, hüsége semmiben nem csökken;
S ugyan virágzott is Vagyonos Pál háza,
Hejh, mert a jó asszony nagy Isten áldása!

De bezzeg, mihelyt a jó asszony sirba ment:
Felfordul egész ház, megváltozott a rend;
Kikre, mint két szeme fényére vigyázott:
Leve a két fiú rendetlen és vásott.
Mert jaj a gyermeknek akkor és idővel,
Ki nem édes anyja szárnya alatt nő fel,
Midőn az anyai szeretet melege,
Szépet, jót ki nem fejt benne jó eleve;
Mikor kézről kézre megy a szegény árva,
Vagy hideg rokonhoz, vagy idegen házba.

Öreg édesanyja, darab idő óta
Ott volt ugyan Pálnál; de bár ne lett volna!
Mert Pál nem jól bánván az édes anyjával:
Gyermekinek adott rossz példát az által.
Oh ti szülék szülék! Bizony nem tudjátok,
Milly szörnyü büntetés készül lassan rátok:
Vén apák s anyákkal bánván méltatlanúl…
Hisz a gonosz példán gyermeketek tanúl,
S midőn megvénhesztek, a roszat idővel
Vissza adja nektek, vissza hét tetővel!
Igy terjed a gonosz, a firól fira menvén:
Sok házat megemészt, mint az eleven szén,
Bekap oda a bün, szétvonás, irigység,
A lakóknak éltét hogy megkeseritsék;
Testvér testvér ellen gyülölködő Kain,
S romlás a ház lelki és testi javain.

Igy állott a dolog a Vagyonos-háznál,
Fájdalom a roszban nagyon elmerült Pál;
Ott lehet felőle család és gazdaság,
Rosz czimborák s bor közt vesztegeti magát;
De e mellett az volt a legnagyobb büne,
Öreg édes anyját hogy meg nem becsülte;
Bel kapczáskodott, korholta ok nélkül,
Sovány falatját is kapta szegény kéztül.
Sokat szerzett, mégis szüköt látott sokban,
Tépett a ruhája a szive még jobban!
Saját édes fia kit szült a világra:
Hosszú életet is a fejéhez vágta;
Nem volt az a csúfság, becstelen nevezet,
Gúny, átok, szidalom a mit nem szenvedett,
Mindezt úgy szórták rá fiának ajkai:
Hogy még a földnek is nehéz volt tartani.
Mig nem végezetre, már miért miért nem?
De felbőszült reá irtózatosképen,
S édes anyját, ki volt a hetvenen felül
Összetörve verte, gazul kegyetlenül.
Gyermekei látták az apának tettét,
de már elfásulva, mindazt fel sem vették,
Az öreg pedig sirt hosszú éjszakákon:
Jövel jövel hamar és csendes halálom!

Igy multak a napok, így multak az évek,
A Pál gyermekei immár megnövének;
Megnőttek az igaz, de a derék testben
Maradt szív és lélek bután és üresen:
Mit is tanultak vón az olyan apátúl:
A ki szült az anyja, életére átkúl?
És a miképen fogy a jó erkölcs Pálnál
Akkép fogy a vagyon, és a ház alábbszáll.

Történt pedig egyszer, hogy rosz két gebéjén.
- A kenyérnek való fogyatékán lévén,
A malomba ment Pál, s nyulván az ing róla,
Két fej kendert is vitt, hogy majd megbakólja;
Szorgos volt a malom, addig hát míg őrne:
Levitte a két fej kendert a törőbe,
És mihelyt a zsilip meg vala bocsátva;
Kezdődött a bakók nehéz pufogása.
Hanem a kenderen egyet avagy kettőt
Alig forditott Pál, hogy jaj szóval eldőlt,
És midőn egy őrlős a földről felhúzta:
A jobb keze szörnyen össze vala zúzva.
Meglehet hogy megél, - mondák – s kiheveri,
De e kézzel anyját többé meg nem veri!
Igaz is! Az orvos lemetszette váltig,
s élet-halál között vitték Pált hazáig.
Azután sokáig nyomta Pál az ágyat,
Ápolgatásába minden bele fáradt;
A fiak, mintha nem történt volna semmi:
Épen nem látszottak a szivökre venni,
Csak egy el nem fáradt, hanem éjjel nappal
A beteg körül volt szives indulattal,
Az anya! A kinél elfelejtve vagyon
Annyi méltatlanság, gúnynév és szidalom;
Kinek a csonka kéz láttán szive vérzett,
Mely kéztől szenvedett kínos vereséget;
Oh anyai hüség! Anyai szeretet!
A melynek nagy voltát megmérni nem lehet!

E közben Pál lassan lábadozni kezdett;
De az orvosságtól a mely gyógyit testet:
Nem nyert könyülést a tusakodó lélek,
Hányták, vetették azt sok visszás érzések.
Gyakran lehunyt szemmel fekszik, de van ébren,
Forgatván ő dolgát fáradt elméjében,
Előtte áll gondos szelid felesége,
Mintha szemrehányó képpel reá nézne;
Helytelen fiai, megvert édes anyja,
A ki őt még most is hiven ápolgatja,
Azután az Isten méltó büntetése:
Mikor rázuhant a bakó a kezére…
Ekkép eszébe jut és vádolja minden,
S nincs a mi lelkére vigasztalást hintsen!

És a mint felgyógyul, anyja halva fekszik…
Mintha élete ska azért nyult vón eddig,
Hogy felápolja az érdemetlen fiat,
Azután meghaljon a sok búbaj miatt.
Mindez Pált leverte, megrázta erősen,
Testben rongált, hitben félénk és erőtlen
Nem vala támasza, s lelkének is tápja…
Hát még, hát még a mi később jött reája!!

Elmúlik az idő…! Az öreg Pál még él,
De alábbvaló az utolsó cselédnél,
Nincsen becsületben, de szitok gyalázata
Éri aggott fején az őszült hajszálat.
A kegyetlen kölcsönt, saját gyermekei
Visszafizetik most hét tetővel neki!
Ki rosszat cselekszik, oly fát ültet, melynek
Ágai számára büntetést teremnek.

Történt egyszer, a mint készen volt az ebéd:
Az öreg ember nyult a tálba legelébb,
De a kisebb fiú elrántá a tálat,
S megütvén a kezét, durván reá támadt:
’Várjon kend sorára! No…! Ilyet ki látott?
Csak henyél s megfalná mégis a világot!
Mi haszna vén koldus! Még az is köszönet:
Ha kenyérhajat kap ott az ajtó megett…!’
Ezt látván mivelni saját édes fiát:
Szegény vén emberrel felfordult a világ:
S végkép összebomlott meggyengült elméje,
Fiának e szörnyü szavára tettére.
Felkelt az asztaltól, - kirohant hirtelen…
S nem látta őt többé a háznál senki sem.
Más távol vidéken bolyongván szerteszét,
Koldulással ette halálig kenyerét.

Szomorú esetét ekkép elbeszélvén:
Kibékült, megnyugodt a halálnak révén;
S ujra visszaesvén bús állapotjába
Mintha akkor is még az utczákon járna,
A koldus-éneket végig mondá halkal…
S szétosztá fillérét azon nagy szavakkal,
Mellyeket ha követ világ-életében:
Nyomorult életét nem végi ekképen.
***
Hogy szép időt éri, a midőn már
Hajad, mint az ezüst fehérlik;
Hogy tartsanak majd tiszteletben
A fiak s unokák mind végig:
Ne légyen ez feledve nálad:
Tiszteld atyádat és anyádat!

Forrás: Magyar nép könyvtára I. füzet. Szerkeszti Friebeisz István. Írták Dr. Arányi, Brassay, Bernáth Gáspár, Csengery, Degré, Erdélyi János, Érkövy, Fáy András, Tompa. Pest, 1854.

Irodalmi régiségek. Baróti Szabó Dávid (1739-1819) kézirataiból

 

Közli Majer István egyetemi tanár

A régi századoknak egy nagy férfia’
Képét elődbe rajzolom. -
Arczája teljes; barna s kedvesen piros;
Merő s világos kétszeme,
Melyből komolyság ül-ki s mély gondolkozás;
Kettős csomóba vont haja;
Fekete bajusza; bóltra nőtt szemöldöke;
Vitéz kalpag ül fején;
Forgója gyöngyös; benne ráró-szárny inog!
Dományja díszesen fedi;
Ezt öv szorítja. Réka-torkos és öreg-
Tojásnyi gomboktól nehéz
Mentje nyaka körül ezüst lánczon lefügg.
Nadrága nem szűk, nem nagyon
Nem fő; kihányva nincs ugyan, de csinos és
Tartós. Kivévén kék övét,
És fekete csizmáját, ruhája mind veres.
Tollas-botot tart jobb keze;
Nagy, görbe, haragos kard lefügg bal oldalán,
És harczra készül ugrani.
Jó szál, egyenes, erős, egész Mars. – Már az ő
Bel-dísze (mert erővel is
Oda siet ecsetem) milyen? Országot, királyt
Csepp-vérig védelmező;
Igaz, serény, hív, bátor, a becsületért
Élő, haló. Szenvedni tud
Éhséget, hideget, meleget; a puhálkodó
Életnek ellensége. Nem
Kivánja másét; maga vagyonát őrizi.
Jobbágyihoz mértékletes,
Kik őtet atyjokként becsülik s tisztelik.
A megvakító bújaság,
A kártya, koczka, s éjszakai farsangolás,
Ő nála mind merő csuda. -
Ha fényes udvart tart is, ártalmára nincs,
Mert számba szokta venni, mit
Vesz-bé, s viszont mit ád-ki. Nem fekszik nyakán
A bús adósság. Másokon
(Kivált hazáján s nemzetén) segíteni
Tud és akar jószágiból.
Bő pénze lévén, s nem szorulván senkire,
Bátran kimondja nagynak és
Kicsinynek az igazságot. A kétszínkedést,
Hízelkedést, árulkodást
Gyűlöli. Pólczot nem vadász mások nee
Lepocskolásával. Maga,
S nem híres ősi nagyraterjedt szárnyain
Kíván repülni. Messze lát;
Vigyázva szól; vigyázva tesz mindent. Ha mi
Jót eltökéllett, markosan
Végére hajtja. Jó királyjáért ezer
Veszélyre szánja mindenét;
Meghalni készebb, mintsem hitszegő pribék-
Nevet viselni. Biztatás,
Adomány, remény, ígéret elnem ütheti
Szivét; hamisra félelem
Nem birja. Mintegy égbe fellövelkedett
Kő-szál, az ő rá dőlt szelet,
Záport, kegyetlen zűrzavart, dörgéseket,
Nevetve tűri, szenvedi.
A Mars placzán nincsen hozzá fogható,
Akár vitézt, akár vezért
Kivánjon a dolog mivolta. Mint az éh
S búsult oroszlány, kergeti,
Aprítja kedvelt honja vívójit; magas
Halmokra hullnak menyköves
Fegyvere hevétől a sebes testek; pirúl
A vérpataktól a mező.
Egy neki, szembe-szállni, s győzni. Nem csuda:
Kisded korától fogva kard,
Ló, test-gyakorlás, szűk- s kemény étel, vadak’
Űzése, vólt legkedvesebb
Előtte. – Marssal öszve tudja csatlani
Tudós Minervát; olvas, ír;
Mind nyelve, mind elméje helyén van. Falun
Vár forma kastélyban lakik;
Hol őtet a vendégek a (kikben nagyon
Gyönyörködik) gyakrabb napno
Meglátogajták. Nem fajúl-el, nemzeti
Nyelvén, ruháján fel nem ád. -
Igy neveli gyermekeit is; és azért saját
Hazája szebb s jobb szűzeit
El nem kerüli, messze-földi czafragos
Leányokat nekik nem hoz.
Kérded: ki képe? – Hát nem ismered? Nem? Ez
Egy régi fő nagy véredé.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tompa Mihály (1817-1868): Pacsirtadal

 

Ébredj el, ébredj álmaidból
Földnek határa, völgy, halom!
A költő-dalt az elközelgő
Tavasz nevében hallatom.
Zöldüljetek…! A gólya, fecske
Elérkezik s meglátogat:
Fogadjátok nyájas mosollyal
Az elfáradt vándorokat.

Szeretni nem mer a madárka…
A ritkás, tarlott berkeken
Nincs elborító néma rejtek,
Hol édes a hű szerelem;
Fészket se rak… nincs lomb az ágon
Reá hüs árnyat hinteni:
Pedig… véletlen megjöhetnek
Féltve ápolt. Kicsinyei.

Medrében, a kopár mezőkön
Oly nyugtalan sír a patak:
Mint a kisded, kit bölcsejében
Soká magára hagytanak.
Oh, keljetek fel a mezőnek
Mélyen alvó virágai!
Ékes liljomok, nefelejcsek,
Jertek el hozzá – játszani!

Ébredj, szendergő élet, ébredj!
Hideg sirodból törj elő!
Borúljon illatos virágba
A színtelen halom, mező.
Harsogjon al ég, - a ligetben
Dal és viszhang beszéljenek;
A rétet dús rendek borítsák,
A rónát ért kalászfejek!

Elég az álom! – lankadást ad
Ha hosszu, új erő helyett:
Holt természet! Feltámadásra
A pillanat megérkezett!
Fel, fel! – munkás meleg napokkal
Sietve eljövend a nyár;
Sok szép remény a teljesülés
Gyümölcsöző üdvére vár! -

Hideg világ! Mély álmaidban
Halld és érezd meg énekem!
A mellyel hívlak, költögetlek,
S fagyos kebled melengetem!
Dalom fennről, a napsugárnak
Honából hangozik feléd:
Ébredj, ébredj! – láttasd meg a dal
S meleg sugárok erejét!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Benőfi Soma (Brujman Sámuel 1821-1887): Mátrai nóták

 
I.
A parádi templomtorony
Nemzeti szint mutat,
A timsósnál, cseviczésnél
Dicsérik az urat…

Füstölög a Mátra feje,
Gond avagy bú éri, -
Csilandják a Mátra lábát
A fürdők vendégi…

Itt a tavasz, itt van a nyár,
Itt vannak a fecskék;
Hej kivannak a parádi
Fris dári menyecskék.

II.
Ha a galamb megfélemlik,
A templomra száll;
Hej az ember a Mátrában
Jó tanyát talál…

Sok fa őrzi itt az embert,
Mint hű gárdisták;
Itt ott még a napsugárt is
Visszataszitják.

Ha áruló valamely fa,
S az ég megtudja:
Belecsap a istennyila,
Az ég boszuja.

III.
Nincsen olyan sötét gyász,
Mit a szél meg nem tépáz;
A Mátrafőn a felleg,
Nagyon ritkán pihen meg; -

Gyakran van most szivárvány,
Itt a vén Mátra táján;
Talán annak jeleül:
Hogy nem soká kiderül!

IV.
A Mátrafőt süti a nap,
Bár felhődzik keble;
Mosolyog az arany kalap,
Bár sír a szív terhe…

Sírva vígad, mint a magyar,
Maga a Mátra is,
Mindene jó, a mit akar,
Csak a szele hamis…

Zöld nadrágban,kék mentében
Jár a Mátra nyárban,
Állhatatos a reményben,
Mint párta a lángban;

Még a Mátra életbe lesz,
A remény sem hal meg;
Ebbe’ maradj! Ne csüggedezz!
Vagy előre halj meg...

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Vahot Sándor (1818-1861): Egy pohár bornál

 

Mily andalitó éjszaka!
A hold teljes fényben ragyog;
Mig a gazda jól aluszik
Gazdálkodnak a tolvajok.

Ugatnak a komondorok,
S van most valóban erre ok;
De mert nem ébred senki föl
Kár inkább nem aludniok.

Tán álmodnának valamit,
Az eb némelykor álmodik;
Álmában úgy szüköl, morog
Mint a ki sír s bosszankodik.

Az eb hát alszik s álmodik -
S nem álmodik é a virág?
És a mi ennél lelkesebb:
A jó bor és a szép bor-ág?

Minők lehetnek álmai
A jó bornak, képzelhető,
Holott minden csepjében forr,
Forré s pezsg a tűz és erő.

Van a borban tűz és erő,
Van benne lélek s gondolat,
Van annyi, hogy mindenikből
Az embernek kölcsön is ad.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Székács József (1809-1876): Rómában

 

Kétes, Rómában „caffé” van-e több avagy egyház,
Mert mindkettőnek száma nagy, éke dicső,
Nem kétes, hogy amott ünnep mindennap, a nép sok,
Itt urnapján is ritka s a templom üres.

Nápolyi tengerpart

Rómában drágák a köntös nélküli minták,
Mellyeken a művész fesst s farag élet után.
Kissébb délre művész! – Nápolyban a partokon ingyen
S bőven fölleled azt, a mi hiányzik amott.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Fábján Pista nótája*

I.
Ha meghalok, arról se tehetek,
Véled, babám, többé neml ehetek,
Nem engedik azt nekünk az egek,
Hogy én kedves babám tiéd legyek.

Nem tudom, hogy hol lesz meghalásom,
Erdőn, pusztán van az én lakásom,
eltemetnek a mezei vadak,
EL IS ÉNEKELNEK  a madarak.

Ha megfognak, lánczczal megkötöznek,
Betyárságunknak már véget vetnek;
Ki van mondva a törvény mirólunk:
Akasztófa lészen nyugodalmunk.

II.
Jön a zsandár kívül belül,
Szól a golyó fejem felül;
Szegény Pista, csak egyedül
Forgolódik a ló körül.

Fogd meg, Julcsám, a lovamat,
Vidd a kutra, itasd meg azt,
Itasd meg, mert szomju nagyon:
Szegény Pista fáradt nagyon.

Azután menj a szobádba,
Borul a vetett ágyadra,
Borul, sirass engem nagyon:
A törvényem hátra vagyon.

Elbúcsuztam Juliskámtól,
Az apjától, az anyjától:
Már én elmegyek, látjátok,
Isten vigyázzon reátok.

Sirva kisért a kapuig,
Onnan a határ széleig,
Megcsókoltam utoljára,
Ugy ültem a pej lovamra.

Lement a nap nyugodóra,
Szegény Pista boszújára:
Belement az istálóba,
Megfogtak másnap déltájba.

Már két kezem vasba verték,
Dupla fegyverem elvették,
Magam fegyver közé vettek,
A zsandárok úgy kisértek.

A törvény elébe vittek,
Komor szemmel rám tekintnek,
Monda nekem: no te kutya
Nem lősz többet pandurt soha.

Akkor meghültem egy kicsit,
hogy az akasztófára visz,
Nem lesz napja vig kedvemnek,
Soha többé életemnek.

Februárjus huszadikén,
Kisértek fel a nagy utczán,
Szégyeltem azt váltig nagyon
Hogy a kezem vasba vagyon.

Édes kedves lovam, Pajkos!
Nincsen czukor, nincs abrak most:
Fogva a te kedves gazdád,
Nincs ki gondot viseljen rád.

(* Íme egy pár AKASZTÓFA-VIRÁG. Népi költészetünk koszorúja nagy részben ily virágokból van fűzve, s habár ez, mit itt közlünk, nem tartozik is a jelesbek közé, annyit mindenesetre megérdemel, hogy a népdalok gyűjteményébe valamikor felvétessék; annál inkább, mert ez, nem, mint rendesen szokott lenni, a kivégzettek REQUIEME, mások általi BUCSUZTATÓJA hanem maga Fábján, a 24 éves szép ifjú szerzeménye, ki az ELSŐT bujdostában írta, a MÁSODIKAT fogságában, midőn a rögtönítélő törvényszék már meghozá fölötte az ítéletet, mondotta egy városcseléd tolla alá, mint ezt közlő bizonyosan tudja.    A. J.)

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tóth Kálmán (1831-1881): Emléksorok

(S. Lóra barátnőmnek, mint távozandó arának.)

Még nehány rövid nap…
És csak lelkem láthat,
Mely az emlék szálán
Huzódik utánad.
Legédesb emlék ez
Egy szép multnak éke…
A tiszta barátság
Legszentebb emléke!

Mit adjak emlékül?…
Lásd… bucsudalt zengek,
Tanujeléül egy
Mélyebb rokonszenvnek.
Vedd tiszta lélekkel…
s ha leendesz távol;
Olvasd: hogy mit kaptál
A dal hű fiától.

I.
Nem kivánok szóval
Semmi boldogságot,
Azt tiszte lelkedben
Ugy is feltalálod…
Nap a tiszta lélek…
Mely a bánat könnyét
Felszáritja – ha tán
Arcáinkra ömlék…

Még is, hogy ha néha
Elnyomand a bánat
S szomorúság fedi
Elborult orcádat;
Gondold meg: hogy más, még
Jobba szenved távol…
S ilyenkor emlékezz
A dal hű fiáról!

II.
Légy könyelmű, vidám,
Mélyen sohse érezz…
A legnemesb érzet
Sorvadásig vérez.
Legszentebb szerelmed
Mint guny tárgya vész el…
Nyomd el a sziv szavát
A jéghideg ésszel.

Ne higyj senkinek se…
Légy szilárd mint szikla,
Mely a hullámokat
Bátran veri vissza.
Igy ha boldog nem is
Ámde nyugodt leszesz
Boldogtalan az, ki
Nagyon mélyen érez.

De hogy ha már érzesz,
Vagy érzeni fognál,
S a mit nem kivánok,
Talán csatlakoznál,
S kigunyolt szivekről
Gondolkozol távol…
Rólam is gondolkozz
A dal hű fiáról.

III.
Hol vígan rengető
Bölcsőd fája termett:
Hol a porban játszál
Mint gondatlan gyermek;
Hol termett menyasszony
Koszorúd virága;
Szent legyen előtted
A magyar hazája!

Imádd nemzetedet…
Hazád édes képe
Szent oltárként álljon
Szived közepébe!…
És ha majd érette
Imádkozol távol:
Emlékezz meg rólam
A hon hű fiáról!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Szelestey László (1821-1875): Rejtett kincsek

 

Egy birtokom van, csendes hajlok ez:
Az elviharzott multak temploma,
Benn áldozóul bánat tévedez,
Kezében a vágy hervadt lilioma,
Ez elhagyott lak keskeny ablakára
Halvány sugárt vet az emlékezet,
S leszállván a remények sirmohára
Kicsalja a rég eltünt képeket.

S én eljövék… egy hű barát velem -
E hű barát: a néma fájdalom,
Bir rejtett kincseket még kebelem:
Ezeket is multamnak áldozom
S letérdelvén a gyász sirok mohára:
Az eltűnt képek felvillámlanak,
S a rejtett kincsek jőnek nem sokára
S NAGY CSEPPEKBEN a sirra hullanak.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tóth Endre (1824-1885): Jókai Mórhoz

 

Csendesen, miként az árnyas rengetegbe
Bujdosott szellőnek sohajtása támad…
Kiséretében egy fényes holdvilágnak -
Emlékezetemmel, köszöntök be nálad!
Alig képzellek már… lelkem olyan fáradt…
De rég nem is láttam halovány orczádat!! -

Jut-e még eszedbe ez a tündér vidék?…
A Sajó folyása… a bikk vad erdője…
Fölkeresi-e még ragyogó lelkével
A „s z e n t-l é l e k” csúcsát rajongó költője? -
Köszönt általam a Sajó mormolása…
Üdvezel a bérczi virágok nyilása.

Jó  napot izen a rónák tóvidéke, -
Alig várja ismét látogatásodat…
Legszebb leányzója ajándékot készit:
Vizi liliomból fehér klárisokat…
S homlokodra fűzi piros pántlikával -
Meg is egyezett rá az édes anyjával.

Szalmafödelével vár az én tanyám is…
Nagy örömem lészen téged látni benne;
Tebernát csinálok zöld leveles fából…
Álmaim virágit hintendem elédbe…
S megszólal a helység legszebb muzsikálja -
Milyet még nem hallott Rév-Komárom tája.

Jaj de minek szólom a mostoha időt?
Könybe lábad szemem ilyetén beszédre;
Ugy kitanultunk már mi a vigalomból -
Alig ismerünk rá magunk személyére!
Szegény, szegény világ!!… Félre sötét bánat,
Az én lelkemben még ezer remény támad.

Szinte ragyog lelkem a jövendőségtől…
Hát a tied mit rejt titkos fölségében?…
Beszlvén a holtak följáró álmival:
Kelnek-é bűbájos sejtések szivedben?
Beszéld el, beszéld el… szólalásod hangja,
A hallgató puszták vándorló harangja. - -

… Csendesen, amikint beköszönték nálad,
Rakodtan mint a méh, ismét tovább megyek;
De te is velem jösz… elhozlak magammal…
Lelkemnek szárnyain elhozom – k é p e d e t.
Andalgó szellemünk hadd merengjen rája -
Magyarország legszebb v a d o n v i r á g á r a.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Losonczy László (1812-1879): Vig lagzi

Összeüti Laczi a bokáját,
Tánczra viszi barna szép babáját;
A csárdást oly gyönyörüen járja,
Eláll bele minden szeme szája.

Jobb szereti a szép magyar nótát,
Mint az ezüst huszast és banknótát.
„Három atáncz, Ambrus hejh, huzd rája!”
Felkurjant, s a huszast csak úgy hányja.

Volna oly gyors a keze mozgása
A dologban, mint lába forgása:
Nincs tagadás, nincsen kétség benne,
A városban első gazda lenne.

Vig Lacziban az a legfőbb hiba,
Nem dolgozik, inkább megy lakziba.
Egyre mulat, - nem áll keze másra
Mint pohár- és leányforgatásra.

Kezén a lány mint az orsó pereg,
Majd megdermed értte a lánysereg,
Boldog leány, boldog a nap alatt,
Ki vele csak eget is fordulhat.

Ebszánkázta fufangos Laczija,
Minden nótán csak a szépit hija;
A többinek úgy viszket a lába,
A hideg is rázza, de hiába! -

Laczi összeveri sarkantyuját,
Földhöz alig érteti lábujját;
Oly könnyen oly fönségesen járja,
Azt tartják, nincs magyar tánczban párja.

Hanem azt is tartják ám felőle:
Gazdag ember soh’sem lesz belőle.
Mit bánja ő, csak vigan élhessen,
S a szép lyánynak kedvencze lehessen.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Bérczy Károly (1821-1867): Halálsejtelmek

I.
Talán megérek én még egy tavaszt,
Talán derül még életemre nyár,
De jól tudom, hogy az ősz leszakaszt
S együtt fogy éltem és a napsugár.

Ha majd kizöldül erdő és mező,
Jelképemül választok ifju fát,
És meglesem, mint rügyez s hajt ki ő,
S miként hullatja a lombkoronát;

Minden levél, mit a szél elragad
Fogyó éltemnek egy-egy napja lesz,
Egy őszi éjjel majd kopár marad -
És lesz belőle főmnél sirkereszt.

II.
Hegyen ülök madárdal közt,
Körülöttem virágmező,
Fejem fölött lombok árnya,
Suttogó és ölelkező.

S nézem röptét a felhőknek
S hallgatom a lomb-beszédet;
Hüs a szellő, zöld a pázsit,
Szép az élet, szép az élet. …

És ki tudja? Új tavasszal
Tán fölöttem lesz a pázsit,
S lenn nem hallom a madárdalt
S a fák méla suttogásit.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tóth Endre (1824-1885): Megverte azt az ur isten…

 

Megverte azt az ur isten
Mind a két kezével,
A ki mint én a kenyerét,
Rongyát, utolsó fillérét
Keresi – e k é v e l!

Havas eső, tavaszi szél,
Nyárnak forró napja;
Egymásután következnek,
Fázom és izzadok bennek -
Még sincs semmi haszna.

Hogy is volna? – a cselédem
Mind egy lábig korhely.
Rongyos mint a rászaféreg,
Szidom… majd megesz a méreg -
Legyen jobb idővel!

Meg is javul: az ökörnek
Ketté töri lábát…
S ha a nyaka közé hányok -
Idővel még többet látok:
Elcseni a párját.

Aztán az a házi lárma…
Nincs mód elpihenni!
Hasztalan van lant kezembe…
„V a s v i l l á t” – zugják fülembe -
Tessék ujat venni!…

Ha így aztán lejár az év -
Ugyan számoljunk hát:
A cselédet kifizetted…
A supereplust mind megetted…
Nincsen egy kan poltrád.

S elmondhatom, hogy van helyem,
Hová tenni kincsem:
„Hosszu sorral udvaromon
Vermem ugyan elég vagyon,
De gabonám nincsen!!!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Sujánszky Antal (1815-1906): Tünődés

Isten! Teremtve a világot,
Szavadra az diszében állt,
S dicső kezednek alkotásán
Ten szíved is kedvet talált.

Teremtél embert, hogy kegyelmed
Imádva – ő boldog legyen,
S élvezze lángoló hatalmad
Remekmüvét ez életen…

Nekem nem adtál bármi részt is
Az élvezetből, csak nekem;
Nem folyt e szó le ajkaidról:
’IM, ÉN ATYÁD, TE GYERMEKEM!’

Megnézem én az ég azurján
A tűzgolyók fénytáborát,
S csak én vagyok, ki nem lelem föl
Köztük szerencsém csillagát.

Megnézem én a szende holdat
Ezüst-zománczos trónhelyén,
Hiába – nem költ fel derűt az
Tépett kedélyem éjjelén.

Megnézem a tavasz virágit,
a rózsa égő bíborát,
S kitárult keble én előttem
Elvonja édes illatát.

Megnézem a patak futását,
S hallgatva ott a hab-zenét,
Medrébe öntött könnyeim közt
Csak én nem érzem kellemét.

Szivem sötétebb mint az Aethna
Tövig kiégett tűzhelye,
S cseréül a lángérzelemnek
Jégvermet alkotál bele.

Nem ismerek baráti keblet,
Szerelmet és boldog hazát,
Akármi ért, uj fájdalommal
Tetézte kínom halmazit…

De mért ez őrült jajveszéklés?
Bocsánat, édes Istenem!
Vedd ünnepélyes esküszómat
Te tőled minden jó nekem.

E földön minden élvezetből
Nem pusztitott ki végzeted:
Hisz BENNE REJLIK már magában
A FÁJDALOMBAN élvezet.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Lévai József (1825-1918): Szép ifiú vándor

Szép ifiú vándor! Jőj be hozzám kérlek,
Mig haragja szünik a viharos szélnek.
Adok hű fedelet, adok vetett ágyat,
Látom elfáradtál, tested lelked bágyadt!

„Igaz barátságod megköszönöm szépen,
Jaj de nem nyughatom házad közelében…
Nem is állhatok meg, csupán egy-két szóra,
Ugy se fordul immár az én sorsom jóra.

„Elhagytam falunkat, elhagytam galambom,
Tudja a jó isten mért kellett elhagynom!
Édes anyám kisért a falunkon végig
Sápadt két orczáját könye folyta végig…

„S egyedül maradtam!… nincsen uti társam
Még a búbánat sem marad hiven nálam,
A csapongó remény meglát néha-néha
S elkergeti búmat változó árnyéka.

„Rengeteg erdőben, idegen határon
a vidéknek rejtett ösvényeit járom,
Bizalmasabb vagyok erdőhöz, sziklához,
Mint a meleg szivü emberhez magához.

„Lehajtanám fejem, de hol az a párna,
Mely engem a földön nyugalomra várna!…
Nincsen apám, anyám, szép szeretőm nincsen,
Megátkozott engem mind a három isten.

„Futok, hogy ne legyen ismerősöm senki,
S nem kérdem, hol fogok végre megpihenni,
Tégedet jó ember, áldjon a ki áldhat,
Hogy a szegény vándort hajlékkal kináltad!”

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Két versenymű egy tárgy fölött

 

Szász Károly (1798-1853):  Tavasszal jőjön el halálom!

I.
Mit bánom én, ha életem
Folyója lezajlik maholnap!
Ha a tenger nagy árjai
Mint egy hullámot felkarolnak!
Ha végig így tart pályaútam,
A napot, órát nem számlálom;
Csak egyet kérek istenem:
Tavasszal jőjön el halálom!

Szelid a lég, madár dalol,
Minden bokorban ifju hajtás…
Az enyhület szellőiben
Száll szivemből a végsohajtás.
A sötét berkek titkos árnyán
Oly édes, oly szelíd az álom;
Miért ne lenne hát örök?
- Tavasszal jőjön el halálom!

A rózsatőn virág nyilik;
Zsonogva jő a könnyü méhe,
S megkapja édes harmatát
A síron nyilt virág kelyhébe:
Siet haza… de ott hintázik
Egy óriás pók fényes szálon,
Elfogja a kis méhikét…
- Tavasszal jőjön el halálom!

Csolnakázom a tó felett,
A hold füröszti benne képit;
Talán jobb hazába vezet
Az ezüst híd, mit rajta épit.
Lapátom nyugszik, én merengek
S úgy ringatózom a hullámon,
Mint bölcsőben a csecsemő…
- Tavasszal jőjön el halálom!

Parányi ökörszem fecseg
A temető tövis-sövényén,
Hű nője a tojáson ül,
A kis fészek gazdag reményén.
Ha majd kiköltik a fiut,
Az itt a sir körébe’ szállong.
Itt próbálgatja szárnyait…
- Tavasszal jőjön el halálom!

A temetőn, hol őseim
Hamvát jelölik a keresztek:
A verőfény sugáriban
A tavasz ezüst köde reszket,
A sirt, melyen oly gyakran ültem,
A ködben is csak megtalálom,
Ott vessetek jó puha ágyat…
- Tavasszal jőjön el halálom!

Anyám, mély gyászod földi ér,
Arczodat hulló könyek mossák,
Szép koszorúd oh szerelem
Egy lemetszett szárazra vált ág.
Minden csak szappanbuborék! 
Egy Ezeregy éji tündér álom,
Csak a természet mosolyog…
- Tavasszal jőjön el halálom!

II.
ÉLET, ÉLET, TE LETÖRT LEVELETLEN ÁG,
Hajts már csak egy rügyet egyszer örömedben!
Vagy eldoblak, mint a koldus vándorbotját
Dobja az ebre, mely rá rohant veszetten.
De mégsem!… Bevárom még a kikeletet,
A holt természet most át nem ölelhetne.
Mit az életben én soha nem éreztem:
Érezzem a sirban, mily édes szerelme!
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Verőfényes nyár volt az én keblem… tele
Édes gyümölcsökkel – s szedék az emberek;
De egy illattalan virágbimbójuk sincs,
Mit nekem adjanak, habár megepedek.
Mereng majd szellőben a szép rózsabokor,
s el-elhullat egy-két levelet a szélbe…
Fölszedem ezeket… s így fonok magamnak
Illatos koszorút – sírom keresztjére.
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Ah az a szép mező pázsitos zöldjével
Fehérpiros virág seregétől járva,
Azok a kék hegyek aranyos sugárban,
Patak,mely zengve fut hímes völgy karjába,
Ligetek sátora templomi homályban,
Édesen síró dal csalogány ajakán…
Igy ünnepli meg a természet önmagát,
Legyen ez ünnepem nekem is, oh anyám!
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Jártam a hegyeket, jártam a völgyeket,
A végtelen rónák örömébe dőltem,
Fürtöm szagos leve a szálló illattól,
Itta a harmatot a napfény előttem.
Boldog volt a fű is várva az esthajnalt:
Hogy éjre visszatér kedves bogárkája…
Csak én sohajtottam: boldogtalan élet,
Mért hogy a sziv benned üdvét nem találja!
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Csak egyszer… ah egyszer mégis voltam boldog,
S te tettél boldoggá szent tavasz… imádlak!
Egyszerre termett a gyümölcs a virággal,
s mily színeket játszott fönlebegő szárnyad!
Kipirultak égő örömtől a lombok,
S bérczek ormain a szirtek ősz mohai,
Az élők meghaltak, fölkelt a halott mind,
S isteneket láttunk a földre szállani…
Virágos mezőben oly édes az álom:
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Ah de elhervadtál… mint egy szép menyasszony,
Kinek vőlegénye a harczban elesett;
Éjfelenként meg-megjelen a hős lelke.
A nő nem ismer rá – s lelke teste remeg…
Virulj föl énnekem még egyszer, oh tavasz!
Mily kéjjel számlálom növő virágidat,
S mily gyönyörrel omlom e virágok közé:
Nehogy elhervadni még egyszer lássalak!…
Virágos mezőben oly édes az álom,
Tavasszal jőj el oh én boldog halálom!

Zalár József (1825-1914)

 
Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

 

„Müvész hazája széles e világ;
A hirnév országutját lakja ő
S ez ut hosszába minden olajág,
Minden babér az ő számra nő.”
Ám hadd legyen; nem tagadom,
Övé, mely birja őt, a hon:
De szívem azt sugja minduntlan,
Hogy a költőnek egy – csak egy hazája van.

Kezdődik e hon a csendes tanyának
Küszöbjén, melyhez emlkezete
Köté legelső végét fonalának,
Midőn először utnak eredete;
Hová e gondolatvezér
Mulatni vissza-visszatér -
És egy szerény zöld ággal megpihen
- Mint bárkán a galamb – az ősi tűzhelyen.

Ott ismerősen veszik őt körül
Gyermekorának játszótársai;
Eléje ott nyájas szóval kerül
Az agg szülő – tán már csak néhai -;
Minden szöget, minden zugot
Ugy lel, miképen megszokott,
Bár őse telkén most a vén Idő
Uj gazda: bont, épit, a hol s mint kedve jő.

Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd,
Anyai tejnek édes folyama;
E szó nyitá meg szivét és eszét,
Ajkára ez simult, hogy dallana;
Szerelme bimbó-hajnalán
E nyelvet érté a leány
S ezen viszonzá a „szeretlek”-et.
Vagy a sohajszócskát, mit visszarebegett.

S a nyilt szivü nép, melyet ott talál,
Vele érzésben és nyelvben rokon;
Dala e nép közt ajkról ajkra száll, -
Örül, vagy sír az édes hangokon;
Fogékony ott minden kebel
A dalra, melyet énekel -
S hogy ebből semmi hang el nem veszett,
Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!

A meddig ily nép fogja őt körül,
Nép, melynek érzi keble, zengi szája
A költő énekét, - addig terül,
Ott érzi végét a  k ö l t ő  h a z á j a;
Azon túl  maga jövevény,
Dala üvegházi növény,
Legszebb illatja, színe kárba megy:
Széles világon nincs népe s hona – egy  e g y!

Innen, hogy ő e népet és hazát
Szeretni tudja kimondhatlanúl:
Nem a díjt méri, melyset tán az ád,
Oltára nem önző lángokra gyúl;
És bárha szűk, és bárha gyér
A jutalom és a babér:
Ő e honé r t, e  hon n a l  s hon n a k  él, -
Örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.

Boldog, ha büszke lantján a haza
Dicsőségének napját zengheti!
Ha nincs multjának vérző panasza
S reménye vásznát jó szél lengeti!
A dal, mit így teremt ujja,
Egy nemzeti halleluja,
Viszhangja messze ég alá kihat -
És fölverendi a késő századokat.

De bár hogy a nép és hazája pusztul
És a jövendő hallgat – nem felel;
Bár keble csak bánat dalára buzdul:
Honát a költő mégse hagyja el -
És, mely alélt hattyú gyanánt
Várja magára a halált -
Ő nemzetének hattyuéneke,
Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Szathmári Pál (1824-1852): A nap aranyozott bérczek mögé halad…

 
A nap aranyozott bérczek mögé halad…
Ülök elmerülve szomorufüz alatt;
Hej! A szomorufüz nagyon kedves nekem,
Árnyába naponta
Árnyába napona azért heveredem.

Gondolkodom itt a mulandóság felett,
S titokteljes érzés szállja meg szivemet.
Hol a fájdalom s búbánat ismeretlen:
A merengés szárnyán
A merengés szárnyán oda repül lelkem.

Nagyon nagyon sokat szenvedett e sziv már,
S a jó isten tudja, hol lesz még a határ!…
Szomorufüz! Lengvén a sirok fölébe:
Te vagy életemnek -
Te vagy életemnek egyedüli képe!

Hogyha van regéje titkos életednek,
Belé kebelemnek bánatát is írd meg…
Ha ágadból egy kéz furulyáját vágja:
Szomorubban szól majd -
Szomrubban szól majd legalább nótája.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Lauka Gusztáv (1818-19029): Románcz

 

Együtt mentek a csatába,
Viharos és sötét éjen,
Mind a ketten sötét mezben,
Mind a ketten fehér ménen.

Az egyik kezében nehéz
És fényes dárda villogott;
A másiknál görbe, könnyü
S élesített kard csillogott.

Mindenütt elsők valának,
A csata véget sem ére,
Együtt győztek, s mindkettőnek
Együtt omlott ki a vére.

A Tisza zúgó partinál,
Hol a képzet regéket sző.
Álmadozva szebb csatákról
Együtt nyugszik férj és a nő.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Tompa Mihály (1817-1868): Bosnyák Zsófia – 1644.

’Haragvó isten! A tágas mezőt
Temetővé változtatod?
Kedvedre van, hogy úton útfelen
Hever haldokló és halott?
Emészt az éhes sárga szörnyeteg…
S ki bir dühének ellenállani?
Kínos szorongásban ha estig él:
Lelkét az ember akkor adja ki.
Ki harczol, szánt, vet és arat:
Mind elvesztem jobbágyimat!
Im, most is a mezőn,
Hét szálas testvér hullt rakásra;
Gyilkolni a ki tud:
A temetést se hagyja másra;
S legyen bár a halott ksiérete
Hullók s farkasok éhes serege,
Mit bánom én!
De embernek, ki a holtakhoz ér,
Halál fején!’

„Oh uram férjem! – szóla Zsófia
Sztrecsénnek istenfélő asszonya, -
Ne nyiljon káromlásra ajkad!
Mint a sebes vizár, a népeken
A bűn eláradott nagy szertelen;
Az ég méltán büntet, sanyargat.
Ne kisérts Istent! Hét testvérfiak,
A csendes sírban hadd nyugodjanak!
S jer…! A csapás megszüntetéseért,
Az istent vélem térre hullva kérd!”

’Hah! Félre asszony, - s szád hitvány beszédi!
Keblem méreg, boszuság marja, tépi…
Csatás időket élünk, - s oldalamtul
Ha olykor tiz-husz hitvány szolga elhull,
Fejemre zúgnak árvák, özvegyek:
- Ki harczra vitte, isten verje meg!
És a ki most ezrenként öldösé el
Gyalázatos dögvésznek fegyverével
Kicsiny- s nagyostul a szorgalmas népet:
Még annak mondjam: hála, hála néked!!
Nem…! S a ki öl, temessen is,
Hollókkal bár, mit bánom én!
De embernek, ki a holtakhoz ér:
Halál, halál fején!’

Haragban így zugán az úr,
Nejét elhagyta végre;
Ki a feszület zsámolyán
Buzgón borúja térdre.
Imádkozott… s ment, - a kunyhók beteg
Lakói tőle vigaszt nyertenek;
Kezében gyógyír és kenyér vala…
- S ki ül gyémánttollal kezében
A  j ó t e t t  k ö n y v enél menyégben,
Jegyzett az urnak angyala.

Csendes a világ, a vár zajtalan;
Ébren csak a kegyes Zsófia van,
Ki késő éjszakán
Lakát elhagyja egyedül,
Hogy felkeresné a helyet,
Holott a hét kiszenvedett
Testvér hullája kidegül.
A hölgy félénk, az éj kisértetes,
Ijesztő a halottak képe;
De bátorságot néki isten ad,
S ő biztosan közéjök lépe.
A hölgy erőtlen, a föld vaskemény,
Kapa s ásó nehéz, nehéz;
De a gyengének isten ád erőt,
Tágúl a föld…
A sír öblös padlanja kész,
S az elhullott testvérfiak
Csendes sírban negnyugszanak.
S ki ül vala
Gyémánttollal fényes kezében
A  j ó t e t t  k ö n y v enél mennyégben,
Jegyzett az urnak angyala.

A kegyes urhölgy haza tére,
S alighogy álom jött szemére:
A nap pirosan kelt, s az ur haragban,
És ajkinak dörgő-szózatja harsan:
’A holtakat ki ásta el?
A vakmerő parancstörőt
Elő, elő…!
Hadd lássam őt!’
S álnok szolgája súg: Uram!
A sírásó ten-nőd vala,
Temetkezés lőn általa
Az éj késő óráiban!
S a férjnek arcza elsötétül;
Zordon parancsot ad:
’Duljátok a sírt fenekig,
Hányjátok szét a holtakat!’
A hölgy elborzad s esdekel:
’Mi porladandó, hadd porladjon el!’
De a hölgy hasztalan szólt,
A bőszült ur vak és süket,
Nem hall szót, nem lát könyeket.
- És dultan áll a sirbolt.

Más jre lesbe áll az ur
A holtakhoz közel;
S ott töltvén a nagy éjszakát:
Figyyel, vár s egy lelket se lát,
Temetni nem jött nője el.
S megtérve, mint jött, titkosan:
Reggel mi nagy leve
Álmélkodása és dühe…
- A hét testvér temetve van!
A szolga súg, - s parancsot ad
A ordon ur szilaj dühében:
’Duljátok a sírt fenekig,
Hányjátok szét a holtakat!’
- S parancsa teljesítve híven.

A harmadik nap éjszakáján
Az urnak ujabb terve van;
A harmadik nap éjszakáján
A kegyes hölgy oly nyugtalan!
A lelke fáj… s férjével nem bir,
Hogy dúlatlan maradjon a sír.
S mély tűnődés közt a feszület
Zsámolyán arczczal leborúl:
De most gyorsan felkelve róla,
Mintha az isten sugta volna,
Örömhang tör fel ajkirúl:
’K e r e s z t j e  nincs a  s i r h a l o m n a k!
S az éjfél még el nem halad:
A feszületnek zsámolyából
Fehérlő sírijelt farag.
Még egy vágást teszen,
S a munka azzal véget ére,
S im a holtaknak szánt keresztet
A kegyes urhölgy mélyen sebzett
Kezének festi drága vére.
De ő az éjben csendesen
A holtakhoz megyen,
Kiket midőn a sírba fektet:
Fejökhöz szurja a keresztet,
S ajkin imigyen reszket a szó:
’Porladjon el, mi porladandó!’
S ki ül vala
Gyémánttollal fényes kezében
A  j ó t e t t  k ö n y v enél mennyégben,
Jegyzett az urnak angyala.

A férj azalatt gyanúval tele,
Az éjben gyakran felkele;
Kezébe vőn égő világot,
S nejének ágyánál megállott.
De mindig halkan lépe hátra,
Gyanús nejét ágyába’ látva.
- A sír felett nem látta meg,
A mult éjjelen;
És mostan látni véli őt,
Midőn nincs jelen.

Reggelre kelve, ismét ép a sír,
A bőszült ur dühével nem bir.
Gonosz cselédje lép elő,
És ujra súg…
De most az ur rámennydörög:
’Kihúzatom nyelved, hazug!
Mert a kire árulkodol,
Egész nagy éjszakán aludt!’
„Hatalmas ur! Tiporj el…
De nőd volt, a ki temetett, -
S keresztet hogy faragna,
Ejtett kezén nagy mély sebet.
Menj oh uram!s ha hazudok:
Fejem bakó kezébe lásd”…

Az ur ment, és a hölgy kezén,
Melyet gondos szemügyre vén,
Nem lel sebet, nem karczolást,
És uj parancs szól: „A hazug
Lásson halálos kínokat;
A sírt pedig rontsátok el,
Megégetvén a holtakat!”

És hirt hoz a poroszló:
’uram! Rosz szolgád halva van;
Imént szakadt ki lelke
A döghalál karjaiban.
S a sírt… a sírt, hatalmas ur!
- Isten csodája! -
Nem dulja fel, nem rontja el
Ember kapája,
Az érczcsákány hantjába nem hat,
S bántója rögtön összeroskad.’
Álmélkodva néma lőn
Sztrecsén kevély ura;
Mig hálakönycseppek szökének
A nő pilláira.

Az istenfélő Zsófia,
Ki ébren tölte három éjet,
A negyedik nap estvelén
delejszerű álomba mélyedt.
S alaktalan ködéből álminak
Csodás képekből összeszőtt
Látvány merült fel három ízben
A felmagasztalt hölgy előtt.

Bevonva földig feketével
Látott először gyászpadot;
Körüle czimerek… nép...fáklyafény,
Szánó sötét könyű a nép szemén,
A gyászpadon  h a l o t t.
S az istenfélő hölgy legottan
Magára ösmert a halottban…
De gyorsan elborult a jelenet,
Reá halvány homály ereszkedett,
S egy század képe elsuhan, letűn
A hölgy előtt gyorsan rohamszerűn.

Sírbolt tünék fel másodízben
Mélyen a föld alatt.
Halottpenész, kihullt felirat
- Mit a gőg márványlapra írat -
Borítván a falat.
Körül csont s rozzant fedelek…
S im egy koporsóban középen
Feküvék százados halott
Romlatlanul, mosolygva, épen.
S az istenfélő hölgy legottan
Magára ösmert a halottban…
S a látvány elsötétült újulag,
S egy század ismét elsuhan, letün
Kelő s elfoszló képivel
A hölgy előtt gyorsan, rohamszerűn.
A föld kizöldült s ujra sárga lőn,
Virág vagy vér piroslott a mezőn, -
Év év után jött, - a mely váltva hord
Titkos keblében áldást és nyomort…

Harmadszor tünt fel a koporsó
A látvány tükriben.
Benn a halott, az istenes hölgy,
Romlatlanul pihen.
Az ó sirbolt sötét öléből
Gonddal kivétetett;
S felette ajtatos sereg
- Virágot szórván a kezek -
Mond buzgó éneket:
- Két század óta fekszik
Sirjában a halott!
Két hosszú század óta
De el nem hamvadott!
Az úr, im, a kegyessel
Mi nagy csudát teszen:
Romlatlan víve által
Időn s enyészeten!
*
És annyi embernyom kifőle,
Sirjába kísért század századot;
S betölt a hölgynek látomása,
Mit önmagáról lelke álmadott. -

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Petőfi Sándor (1823-1849): Mért nem vagyok…

Mért nem vagyok szellő,
Mely hajnalban támad?
Hogy hozzád repülnék
Csókolni orczádat.

Mig a mennyországban
Hordozna az álom:
Rajtad lengenék,m int
Lepke a virágon.

Mért nem vagyok hajnal?
Megjelennék nálad,
Biborpalástommal
Betakargatnálak.

Mért nem vagyok a nap
Esti fénysugára?
Bucsucsókot adnék
Minden éjszakára.

Mért nem vagyok fényes
Csillaga az égnek?
Lefutnék hozzád, és…
Magammal vinnélek.

Hajnali lágy szellő,
Vagy a hajnal maga,
Ne legyek én, se nap,
Sem az ég csillaga;

Hanem hogy lényemet
Senki meg ne lássa:
Lehetnék bár egykor
K e b l e d  s o h a j t á sa!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Vachot Sándor (1818-1861): Atyadalok

 

I.
Ha te mosolyogsz reám,
Ragyogóm, kis babám,
Én, ki sötét vagyok,
Szinte megvirradok.

II.
Szárnya örömimnek,
Repeső gyermekem!
Veled kél fel ujra,
Veled száll énekem.

Az álom is felszáll
És hárman röpültök:
Mig te és az álom
Össze nem vegyültök.

Ekkor a kis ének
Alvó-helyed körül,
Mint fáradt madárka,
Szinte elcsöndesül.

III.
Hogyha mindazt tudnád,
Mit szülőid tudnak:
Nem lennél okosabb,
Boldogtalanabb csak.

IV.
Mitől lenne elméd
Mély- és világossá?
Teljes életedre
Mitől lennél jóvá?

Ha szótól, ha daltól:
Szólok, énekelek.
Ha pedig példától:
Példát is nevezek.

Megnevezem… de hajh
Őt nem nevezhetem!
Hasztalanul esdi
Vissza őt nemzetem.

Ki oly dicső vala
Nagy Magyarországban
Ho a derék férfi?
Őrültek házában!

V.
Azonban, kis fiam,
A magyar hazának
Számos jó embere
Maradt fen példának.

Ha az Isten megtart,
S nagyra nőlsz idővel,
Kivánom, kis fiam,
Érd fel őket fővel!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Gyulai Pál (1826-1909): Emlékszel-é…

 

Emlékszel-é a pillanatra,
Jut-é eszedbe néha még?
A földön virágok tavasza,
Fölötte fényes ifju ég;
Az elhunyó nap végsugára
Reszket a csöndes tóvizen,
Körülünk ingó lombok árnya,
Szivünkben első szerelem.

Nyiló kelyhen pillangó alszik,
Elnyúgodt fészkén a madár,
Csak vízesés moraja hallszik,
S a szellő, mely kalandra jár.
Föl-fölsohajt az álmos erdő
S édes sejtelmekről susog,
A völgy oly illatot lehellő,
Szivünk oly hő vágyban dobog!

Álmodunk a tavasz titkáról,
Érezzük, mi a szerelem;
Kezed reszket és ajkad nem szól,
De nyugszik szíved szívemen.
És míg a félénk esti csillag
Remegve kél az ormokon:
Szivünk verési elringatnak
A dalnál édesb hangokon:

Azóta több tavasz virága,
Virult a völgyben s hervadott,
De hosszu ősz a szív világa.
Felhők takarják a napot.
S ha olykor az est csillagában
Fölreszket az emlékezet:
Oly szomorú, oly sötét éj van
A félig meghalt föld felett!

El-eljövök a tó partjához
És érzem, mi a fájdalom,
S mit semmi többé vissza nem hoz,
Szűm ifjuságát siratom.
S irigylem a pillangó sorsát,
Mely, ha átéli a tavaszt,
Hulló virág takarja sirját,
S fölötte szerelem viraszt,

A fájdalom nem öl meg engem,
Az én szívem sokat elbir;
De érzem s jaj nekem hogy érzem:
Szemem utolsó könyet sir.
Haldoklik a jövő reménye…
Nem érzek bút, sem örömet…
Oh sötét lelkem északfénye,
Ragyogó, gúnyos és hideg!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Erdélyi János (1814-1868): Uazásban (Chambery, 1845.)

 
Vesd meg lányka, vesd meg azt az ágyat;
Lelkem, testem mind halálra bágyadt.
Ha tudnád, mint el vagyok törődve,
Megtörülnél fehér zsebkendődbe;
A pohár bort is helyembe hoznád,
Mert szomjazom, s nézhetném igen rád.

Oh ne kérdezd, hol vagyon lakásom,
Ne csudáldmeg idegen szólásom.
Ne csudáld, ha nyelvem tétovát szól,
Más beszédet vettem én anyámtól.
Azt hiszed tán, megnyugodni járok?
Vágyaimban lettem én zarándok.
Van utamnak minden fordulása,
Jár idővel kedvem változása.

Helyből helybe járom a világot,
Változásban lelni boldogságot.
Látok ujat, majd meg ujra vágyom,
Ez tehát az én örömvilágom?

Szomjam egy van; ez nem ajkat éget,
Megyek én a lélek szomja végett,
Mert ha egyszer vágyad így fölébred,
Szolgaként, a merre van, kiséred.
S a mi édes volt, majd kinra válik,
S üldöződ lesz a barát halálig.

Hasztalanság, hasztalan sovárogsz,
Az tiéd, mit egy karral körülfogsz.
A világból e tér a te téred,
Boldog is vagy, ha véle beéred,
Semmi gondot nem gondolhat elméd,
Hogy magadban meg nem énekelnéd. -

Mit tünődöm? Hisz reám gyönyör vár,
Olaszország küszöbén vagyok már!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Lévai József (1825-1918): Szalmafödeles ház

 

Szalmafödeles ház! Ismerősim háza!
Fogadd a távolból szíves köszöntésem.
Oh beh megváltozott a világ folyása,
Mióta pitvarod küszöbén kiléptem!…

Visszatérek hozzád, mint az üldözött vad,
Melyet a vadászok fészkéből kivertek…
Megosztod-e vélem örömed, nyugalmad,
Ha menedékül még egyszer fölkereslek!?

Ott repdes körülted vágyam s gondolatom,
Valamint a fecske, mely tavasszal megtér,
De szárnyán a tavaszt még el nem hozhatom.
Rajta is látszik a szomorú, hideg tél…

Rossz kéményed mellett bús eszterág fészkel,
Mikép tollászkodik… szinte most is látom,
Mikép fordul szembe záporral, szélvésszel!
És hogy várja társát,gunnyasztva féllábon!…

Vagy az eszterág is elhagyott azóta
S melegebb vidékre ment hazát keresni,
Meghidegült fészkét a vihar elszórta
S puszta helyén kívül nem marad meg semmi!

Hát a háznép maga?… át a jó barátok,
Kiket a szeretet gyakran egybegyüjte!
Élnek-é mindnyájan?… vagy talán reájok
Az isten napja már soha sem derülne!?…

Élnek ők mindnyájan, tudom én hogy élnek,
S össze-összejőnek hosszu téli estvén,
Szerelmes lányok közt mulatnak, mesélnek
Ifju szép legények, az orsókat lesvén.

Néha egynek másnak köny ragyog szemében,
Ki tudja mért könyez, ki tudja mi bántja!…
Most is olyan csendes e hajlék, mint régen…
De az ember szíve?… azt az isten látja!

Szalmafödeles ház! Ismerősim háza!
Fogadd a távolból szíves köszöntésem.
Oh beh megváltozott a világ folyása,
Mióta pitvarod küszöbén kiléptem!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Petőfi Sándor (1823-1849): Ki gondolná, ki mondaná…

 

Ki gondolná, ki mondaná,
Hogy e hely csatatér?
Hogy néhány rövid hét előtt
Itt folyt el annyi vér?

Itt harczolánk, itt vett körül
Az ellenség hada,
Elől halál, hátul halál.
Ez rémes nap vala!

Akkor, miként a férfigond,
Mogorva volt az ég,
Most, mint a kis gyermek szeme,
Szelíd és tiszta kék.

Akkor, mint aggastyán feje,
Hófehér volt a föld,
Mostan, miként az ifjunak
Reménye, olyan zöld.

A légben akkor itt zugó
Golyók röpültek el,
A légben most fejem fölött 
Pacsirta énekel.

Láttunk itt akkor a síkon
Véres halottakat,
S hol a holtak feküdtenek,
Most ott virág fakad.

Ki gondolá, ki mondaná,
Hogy e hely csatatér?
Hogy néhány rövid hét előtt
Itt folyt el annyi vér?
(Szászsebes, 1849.)

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.