„A krónikákból tudjuk, hogy oly állandó dalnok-rend,mint Görögországban a homeridák, rhapsodok és aoidok, mint breton-keltáknál a bárdok, az északi germánoknál a skaldok, s a szerbeknél a legújabb időkig a guzlicárok: a magyaroknál is a legrégibb időtől az újkor kezdetéig mindig léteztek.” Ez a dalnok-rend igricek, regősök, hegedősök, énekmondó nevezete alatt ismeretes; ezek énekelték meg a nemzet őskorát, egyes kiváló alakoknak jeles cselekedeteit stb. Ez a dalnok-rend azonban – mondhatjuk – alig hagyott maga után emléket, kivéve utolsó tagját, a jó öreg Tinódit. De nemcsak az igricek, kobzosok énekeltek e szép magyar hazában. Ha figyelemmel kísérjük népünket, látjuk, hogy dalol, mikor munkáját végezvén nyugalomra dől, dalol, ha felkel, dalol örömében, bújában; minél keserűbb bánat nyomja szívét, annál édesebben, annál szebben, annál szívrehatóbban dalol, s a dal, mely ilyenkor fakad szívéből, versenyez a csattogó csalogány dalával. Nem lehet elképzelnünk, hogy az a nép,mely most minden érzését dalba önti, ne dalolt volna ifjú korában is, mikor pedig kétség kívül sokkal erősebb érzelmek emelték keblét: az őshaza ragyogó virányai, a nemzeti hagyományok dicső alakjai; mondom, lehetetlen, hogy népünk ne dalolt volna nemzeti életünk kezdetén is, mikor dalnokrendünk még teljes virágzásában élt. De ha ily okoskodással nem következtetünk is népköltészetünk előbbi korban való létezésére, történeti bizonyítékaink vannak arra, hogy mindig élt a népnek alsóbb rétegeiben az igricekén kívül egy másik költészet is, mely talán sokkal életrevalóbb volt, mint azoké. Sokszor találunk krónikáinkban adatot arra, hogy kifejlett népies költészetünk volt. Idegen (deák) nyelvű krónikaíróink bizonyos kicsinyléssel, mondhatni megvetéssel emlékeznek meg a köznép dalairól; de nemcsak az idegen nyelvű krónikások bánnak így a népköltészettel, hanem később a vallásos vitatkozások alatt mindegyik felekezet lelkipásztorai is folyton megvetéssel beszélnek amaz, általuk CSÁCSOGÁSOK-nak nevezett VIRÁGÉNEKEK-ről; híveik előtt folytonosan kárhoztatják azokat, mint olyanokat, melyek a vallásos élet kifejlődésének akadályozói. Erdősi Sylvester János volt az első, ki felismerte a népdalok becsét. Ez utóbb felhozott körülmény okozta azt, hogy egész a Thököly-Rákóczi-féle mozgalomig alig találunk népies költészetei maradványt; a nép, ha dalolt is, csak titokban tette, mert papjai üldözték danáit, s a rejtegetett kincs nem találván olyanra, ki becsét méltatni tudja, értéktelenül elveszelődött.
*
Keserves időket élt a magyar a XVII-ik században: zokogva sírhatott a nemzet. Hazánk általános elnyomatása, különösen pedig a protestánsok törvény ellenére való üldözése minden igaz magyar szívét nagy keserűséggel töltötte el. Ezen elnyomatások s üldöztetések következtében támadtak egyes mozgalmak, felkelések: mindannyi Erdélyből indult ki, mely azóta, hogy a nagyváradi békében (1539) külön vált Magyarországtól, ez utóbbi alkotmányának védbástyája volt. Fölkelt Bocskay István, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György, mindhárman Erdély fejedelmei; Bocskay megkötötte a bécsi békét (1606), Bethlen a nikolsburgit (1621) és Rákóczi a linczit (1645), mely békekötések mindegyikében biztosítja a Habsburg-ház az alkotmány megtartását és a vallásos üldözések megszüntetését; de ezen biztatások és ígéretek csak papíroson voltak, sohasem léptették életbe őket. A békepontok meg nem tartása okozta azután a század vége felé Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc alatt azon általános mozgalmat, mely KURUCVILÁG név alatt ismeretes hazai históriánkban.
Ez a kor az, melyben először beszélhetünk népies költészetről; dalba önti a nép minden érzelmét: örömét és búját.
Ezen kor költészete a nemzet hangulatát oly híven tükrözi vissza, s az egyes költemények annyira nyomon követik az eseményeket, hogy – mint Badics Ferenc mondja – csupán e költeményekből is meg lehetne írni a kurucvilág történtét. Az ekkor keletkezett költeményeket csaknem kivétel nélkül a nemzeti visszahatás szellem lengi át; fő éltetőelemük a hazafiság, a magyarnak eme szép erénye, mely talán egy nemzet kebelében sem gyökerezik oly mélyen, mint a magyar fajában.
A hazafias elem nemcsak a nemzet állapotán kesergő, a győzelmeken lelkesedő, a veszteség miatt kétségbeeső költeményekben, de a vallásos és a szerelmi költeményekben is megnyilatkozik. Az események, melyek a XVII. század vége felé játszódtak le, igazolják azt a megvetést és gyűlöletet, mely egészen eltöltötte édes hazánk minden polgárának keblét az osztrák-német iránt; a nemzet lelke tükröződik vissza e költeményekből. Avagy nem a nemzeti önérzetből lelkesítve dalolták-e a kuruc katonák:
„Te vagy a legény Tyukody pajtás!
Nem olyan, mint más – mint Kucog Balázs?”
Nem az elkeseredett, jogaiban mélyen sértett nép haragja és megvetési forr-e az állítólag magától Rákóczi Ferenctől származó s 1706 július felé keletkezett „NE HIGYJ MAGYAR A NÉMETNEK” kezdetű nyolc soros versben, amely e nyolc sorral annyit mond, hogy könyvekben sem mondhatnánk többet? A Szepessy-féle fölkelés leveretése után a labanc összeszedte magát s gúnydalokat készített a nemzeti ügy bukására. Szegény magyar nép, ez a te átkod, hogy még a nemzeti ügy gyámolításában sem tartasz együtt!
Thököly a népköltészetnek nem oly dicsfénnyel övezett alakja, mint Rákóczi. Míg ezt a lépten-nyomon magasztalják a vitézi énekek, Thökölyről csak Gyöngyösinek AZ, KI RÉGEN FEGYVERT FOGOTT HAZÁJÁÉRT kezdetű versezete és egy más költemény: THÖKÖLY HADITANÁCSA emlékezik meg magasztalólag. Ellenben róla megvetéssel nyilatkozó, belőle gúnyt űző versek vannak szép számmal, igaz, hogy ezek megannyian ellenséges félről kelt, labanc-versek. A kuruc-hangulat ez időben talán még nem gyökerezett bele oly mélységesen a nép szívébe; a tótnak is híresztelt Thököly népszerűség dolgában közel sem ért Rákócziban, a fejedelmek, szabadsághősök ivadékához, kinek neve egyértelmű volt a szabadság eszméjével: mindezen okoknál fogva az első kuruc fejedelem nem foglalkoztatta mélyebben a nép érzését és gondolkodását. Vagy ha igen, hát az erről bizonyságot tevő énekek nem maradtak az utókora.
Nem kerülheti ki figyelmünket az a költemény sem, melyben a magyarnak egyik legszebb tulajdonsága, az elkövetett hibának, habár későn is, beismerése és megbánása nyilatkozik. Thököly katonái a felkelés leveretése után sok tettöket megbánják; így a csecsemék legyilkolását s Isten csapásának tekintik az ügy bukását, azért, mert a katolikus papságon jogtalanságokat követtek el.
„Pironkodhatunk már jó Pannoniánkban:
Nem lesz maradásunk az egész országban,
Nem bizhatunk immár Thököly urunkban,
Országunk hervasztó pünkösdi királyban.
Jaj azért minékünk, az kik a papokra
Dühösködtünk vala csuklyás barátokra.
. . . . . . . . .
Kiált Tokajvára, jajgat Patakvára,
Kinek most hallatik veszedelmes kára,
Sok szép lakosinak erős jajgatások,
Ártatlan csecsszopók keserves sirások.”
Úgy a Thököly-, mint később a Rákóczi-fölkelés után menekültek az üldözés elől a kuruc vitézek; egy részök – a tehetősebbek – külföldre menekültek, más részök pedig itthon maradt, nyomorral és nélkülözéssel küzdve, u. n. szegény legény életet éltek. Bámulatos humor nyilatkozik e bujdosók énekeiben; minden tekintetben a magyar ember felfogása tükröződik vissza belőlük, a magyar emberé, ki a veszélyben, a sanyarú körülmények közt sem veszti el jókedvét, áldott humorát. Bár keserű humor van a költeményekben, mégse fájdalomról szólnak; de akármilyen mély fájdalomról énekelnének is a bujdosók, azok az érzelmek, melyekről akkor szólnának, nem érintenék szívünket mégse oly mélységesen, mint az a keserű humor, mely bennök elömlik. Lássuk csak a Buga Jakab énekét:
„Mit búsúlsz kenyeren, midőn semmid sincsen?
Jó az Isten, jót ád, légy jó reménységben!
Kinyílik az idő majd a jó tavaszkor:
Hova két szemünk lát, oda megyünk akkor.”
Micsoda érzelmek súlya alatt énekelhette ezt a szegény bujdosó, elképzelni is bajos; de nemcsak ezen egynek hangja ilyen, sok más bujdosó-ének még keserűbb hangon szól; oly keserű hangon, amilyenen csak magyar ének szólhat, mert talán egy nemzetet sem ért a föld hátán annyi bú, baj, bánat, mint a magyart, s az ő lelke már hozzá szokott ahhoz s még örömében is bújáról énekel.
De minthogy nincsen szabály kivétel nélkül, úgy a bujdosó énekek sem mind humorosak; utoljára – bármennyire megszokta is az ember a bánatot humorral ütni el – mégis felülkerekednek az erős érzelmek, s az elkeseredés és a bánat utat törnek maguknak az elfacsarodott szívből kifelé. Olvasva azokat a szomorú, kétségbeesésig töprengő bujdosó énekeket, elfacsarodik szívünk, szinte érezzük azt a keserves állapotot, mely a szegény bujdosókra nehezült; lássuk csak, a bujdosó hogy „szól… magában, keservesen sírva”, mikor „eszébe jut neki seregeknek ura”:
„Istenem, istenem, én édes istenem!
Már egyedül benned vagyon reménységem,
Felségedet kérem: el ne hagyjon engem -
Mert csak te tőled függ én egész életem”, stb.
Szinte megkönnyebbült a bujdosó szegény legény, ha keserűségét elpanaszolhatta; el is terjedtek az ilyen szomorú, melankolikus hangú énekek az ország minden részében, erre mutat legalább az, hogy mélyeik többféle változatban maradt ránk. Hogy keserves sorsuk volt a szegény legényeknek,mi sem bizonyítja jobban, int az, hogy még a császárpárti magyarság (labancok) sem volt békességben; törvénytelen adókat vetettek ki az országra s ezeket rebelliseknek s labancoknak egyaránt kellett fizetni: idegen katonaságot küldtek a nemzet nyakára, mely mindenképpen bántalmazta a népet, uraskodott, parancsolt a magyaréból. Hogy is mondja az ének:
„Oh szegény magyarság, mit gondolsz magadban?
Azt tudod: jól nyugszol te nemes ágyadban,
Avagy vígan tánczolsz szabad curiádban,
Sípoltatod magad kárpitos házadban.
. . . . . . . . . . .
Ne hidd; mert igen megtréfál a reménység!
Más nótát fúj neked idegen nemzetség.
. . . . . . . . .
Az accisa után az repartitio,
Beszálla tehozzád a contributio,
Mely is te népednek nagy conturbatio,
Kit nem orvosolhat rectificatio.
. . . . . . . .
Megnézik házadnál te kincses ládádot,
Elvonják alulad paplanos ágyadot.
. . . . . . . .
Te nemes fejedre tüle sok huncfut száll,
Azt mondja: házadtul máshova távozzál!
. . . . . . . . .
Asztalod nem tiéd, mert rajta a kártya
Több német urakat kártyázásra várja; -
. . . . . . . . .
Abrakot és szénát kér az lovainak,
Szép fehér, lágy czipót hordat éh gyomrának,
Gyönge levest, tyúkhúst parancsol szájának,
Édes lángízű bort hordat ő torkának.
. . . . . . . . .
Ha ellene támadsz: neved csak rebellis,
. . . . . . . . .
Szabadságod ellen kikerget tízszer is.
. . . . . . . .
Azonban pálczáját emeli fejedre,
Kiméletlenül vér, esel ott az földre,
. . . . . . . .
Fejet köll hajtanod ő engedelmére.
. . . . . . . .
Gondolod olyankor: hol magyar szabadság?!”
De ki győzné sorban idézgetni a költeményeket, melyek az ország szomorú sorsát ecsetelik; legyen elég ennyi.
Sanyargatásaival azt akarja elérni a német kormány, hogy a nép elszegényüljön, újabb felkelésre képtelen legyen. De a sas nem érte el egészen célját; kimerült ugyan az ország, különösen az alsóbb néposztály, de azért megértette Rákóczi harci riadóját. Mikor nagy Rákóczi Ferenc átlépte Lengyelhon felől az ország határát, mindenfelől tódultak a felkelő vezér zászlói alá a nyalka huszárok, hogy harcoljanak „PRO PATRIA ET LIBERTATE”. Mi ecsetelhetné jobban a rajongást, a szeretetet, a bálványozást, mellyel Rákóczit katonáin kívül az egész nemzet illette, mint az „Esztergom megvételéről” szóló ének, mely szerint Rákóczi sátora számára a dombot „jó kurucz vitézek, kezekben süveggel hordották”.
Azután hát úgy volt: elfoglalták Esztergomot s tündökölt a kurucok csillaga.
A Rákóczi korabeli kurucvilág költészetének sajátos vonása az, hogy a győzelmek nem lelkesítik a kiváló bajnokokat annyira, mint amennyire elkeserítik, elszomorítják a veszteségek; a lehangoltság mutatkozik a legkisebb vereség után is, így pl. a nem nagy jelentőségű feketehalmi ütközet után „siralmas lőn dolga a magyar nemzetnek”, ismét más, kisebb csatavesztés után „leborult országunk sok keserű gyásszal, mert hull szegény magyarság szörnyű sokaságával”. – Miért van e lehangoltság? Természete ez a magyarnak? Nem! De akkor, midőn annyi véráldozat után is a német kormány ismételten való hatalomra jutásától kellett félni minduntalan, nagyon is indokolt az a rettegés, szorongás, mely elfogta a magyarok lekélt minden veszteség után.
Változó szerencsével harcolt a kuruc és labanc, de előnyben mégis csak a kurucok voltak; mennyire lenézte a nyalka kuruc a lompos labancot, legjobban festi a „Csinom Palkó” című költemény.
Figyelmet érdemelnek ama költemények, melyeket a nép a fölkelés vezéreinek szájába ád; a nép ragaszkodása vezéreihez bámulatot kelt bennünk.
Vak Bottyánra nem tudtak csodálat nélkül tekinteni; az volt az általános hit, hogy őt még a golyó sem fogja; elnevezték Bottyán apánknak.
De nemcsak Bottyánért lelkesedtek ennyire; a közös érzés, a nemzeti hangulat nyilatkozik a Bercsényiről, Baloghról és Bezerédyről szóló költeményekben is.
Amennyiben lelkesült a nép a kiváló vezérekért – míg a felkelők érdekében harcoltak –, éppen annyira kárhoztatja, átkozza őket, mikor odahagyják a szent ügyet. Ocskai testét nem téphette volna már jobban darabokra az Ujvár piacán összesereglett kurucság, mint ahogy összetépett minden iránta való kegyeletet az „Ócskai Lászlóról való ének”.
Haszontalan sorolja fel Bezerédy Imre búcsú-énekében érdemeit; előbb még őt is nimbus vette körül a nép szemében s még a vadmadarak és a halak is dicsérték, hogy számukra rakott asztalt rakatott; de most, hogy odahagyta a felkelőket, csak átok száll fejére:
„Bezerédy elvesztette a lovát,
Bukompanni megtalálta a nyomát…
Verte volna meg az Isten az urát -
Hiszen akkor adta el a szép hazát.”
A szerencsétlen kimenetelű trencséni csata után semmi sem sikerült a vitéz kurucoknak. Csatákat elvesztették, váraikat elfoglalták. Ezután keletkezett, mintegy epitaphiumként szegény Magyarországra, a híres „Rákóczi-nóta”. Belőle az egész nemzetnek kétségbeesésében támadt fájdalmas jajkiáltása nyilall szívünkbe; a Rákóczi-forradalom után következett szomorú időkben imádság, vigasztalás és búdal volt ez az elnyomott nemzet ajkán. Oly komor hangú, az állapotokat oly híven festő költemény, mint a „Rákóczi-nóta”, csak egy nemzet ügyének bukása után – az egész nemzet érzelmeinek köntösével keletkezhetik, mint keletkezett ez is; legalább arra mutat az a tizenhétféle változat, melyet Thaly Kálmán, a kuruc-költészet szorgalmas búvára, az ország különböző részeiből ismer. Lássuk csak, mit mond róla Thaly: „Aki egyszer hallotta: soha többé el nem feledheti. A trencsényi csapás nem reménylett s reménytelenné lett gyásza alatt keletkezve – síró hangjaival, búsongó dallamával átzengé csakhamar az egész országot. Másfél százados bánat szól belőle – s ezen rebellis Rákóczi-nótának sokszor hulló könnyek s keseredett lelkesedés között, tárogató süvöltő hangja mellett énekelt dallamából keletkezett nemzetünk híres indulója – a csak egy Marseillaise által megközelített Rákóczi-induló. Sok vérbe, sok könnybe, sok fájdalomba került nekünk ez a bús elégia és az a híres harci induló!… Mert annyi szenvedés, annyi kiontott vér termé meg e nótát, annyi nevezetes történelmi emlék van hozzá tapadva, s annyiszor énekelték azt szívszorulva, könnyek hullatása közt dicsőült őseink, egy szenvedésekben dús, hosszú századon át, hogy bizony-bizony korcs unoka, nem magyar az, kit e szent ereklye nem érdekel!”
Elhangzott a tárogató süvöltő hangja, az a hang, mely a zsarnokok ereiben megfagyasztotta a vért; szegény kurucok erdőkben, barlangokban bujdosnak; akik tehetik, külföldre menekülnek vezéreik után, mások pedig itthon maradnak: szegény legényekké lesznek és az előbb említett életmódot folytatják. Mint már föntebb is említém, különösen a keserű humor jellemzi a bujdosó-énekeket; itt népünknek még egy újabb jellemvonásával kell megismerkednünk, hogy t. i. búja körébe vonja még az érzéketlen tárgyakat is: azok is vele együtt búsulnak:
„A merre jár lova lába:
Búsúl az erdő utána,
Árnyékot borít reája -
Elbujdosó katonára!”
De nemcsak az elbujdosók szíve vérzik, vérzik az otthon maradottaké is. Az általános lehangoltságot, mely a felkelés bukása után az egész országos megszállta, semmi sem festi oly találóan, oly vonásokban, mint a „Bujdosó Rákóczi” című költemény.
Szegény Rákóczi! Mennyire szeretett téged a nép! Mert nem az önzés késztetett harcra, nem a hatalomvágy emeltette föl veled a kuruc zászlókat, hanem az édes haza véghetetlen szeretete; ezért ragaszkodott hozzád a nép annyira, ezért dombolták a jó kurucok süveggel kezekben sátorod dombját. Thökölyre maguk a kurucok is csináltak becsmérlő, gúnyos költeményeket, de Rákócziról mindenütt a mély tisztelet hangján beszélnek az énekek: még ellenségei sem bántalmazzák, a lompos labanc is elismeri tündöklő nagyságát.
A kurucvilág lezajlása után amint elnémult a tárogató, úgy elhallgatott a nép harci költészete is, mintha csak a Lethe vizéből feledést ittak volna a nép dalos szavú emberei.
De következett még a magyarra olyan idő, midőn ismét fegyvert kellett fognia féltett jogai, szeretett szabadsága oltalmára; támadt még a nemzetnek Kossuth Lajos-ban másik II. Rákóczi Ference, ki lelkesíteni, lángra lobbantani tudta e haza fiait a daróctól a bíborig édes, halhatatlan szavaival.
1848-ban, a szabadságharc kitörésekor az érzelmek körülbelül olyanok voltak, mint akkor, midőn a Thököly-Rákóczi-féle forradalom kitört, ez az oka annak, hogy a népies költészet jellemző vonásai csaknem ugyanazok, mint amelyek a kuruc-költészetet jellemzik.
Kossuth feje körül éppen úgy dicskört vont a nemzet, mint Rákóczié körül; Rákóczi sátora számára a kuruc vitézek süvegükkel hordtak dombot, a szabadságharc ideje alatt meg ezt énekelték:
„Esik eső karikára,
Kossuth Lajos kalapjára;
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája!”
Meg ezt is:
„Kossuth Lajos édes apám,
Felesége édes anyám;
Én vagyok az igaz fia,
Magyarország katonája!
A forradalom vége felé meg ezt dalolták:
„Kossuth Lajos azt üzente,
Elfogyott a regimentje;
Ha még egyszer azt üzeni,
Mindnyájunknak el kell menni!”
A német elleni gyűlölet most is oly határtalan, mint volt ama másik forradalomban, melynek költészetéről föntebb beszéltem; hogy is van csak a dal:
„Esik eső gyalogútra,
Német császár kalapjára;
Valahány csepp esik rája,
Annyi mennykő szálljon rája!”
A kétségbeesett hang most is felvillan mindjárt a legkisebb veszteség után; de a legnagyobb szerencsétlenség, mely a nemzett érte: a világosi katasztrófa, nem csüggesztette el a nemzetet. Hitt, remélt egy boldogabb jövendőben, melynek a sokat szenvedett nemzetre el kellett következnie s el is jött (bár nem úgy, mint sokan várták). Ezen remény kifejezője az a dal is, melyet Boka Károly húzott Puskievits Erivanskinak, az orosz invázió fővezérének, midőn az Debrecenben mulatott:
„Megvirrad még valaha,
Nem lesz mindig éjszaka!”
A világosi fegyverletétel szerzőjével, Görgeyvel szemben éppen oly kérlelhetetlen igazságot szolgáltat a nemzet, mint a kuruc-felkelés árulóvá lett vezéreivel szemben; nem tekinti előbbi jeles tetteit, ajkán csak egy átok van számára: „Kutyák igyák fel a vérét!” Íme, az elkeseredett nemzet így szolgáltat igazságot azzal szemben, ki a szent ügyet, ha nem is áruló módon, de elhagyja.
Azt hiszem, szükségtelen fejtegetnem, mi történt a magyarral úgy politikailag, mint nemzetileg, mikor a szabadságharcot muszka segítséggel elfojtották. A változás, mely ért bennünket, nyomot hagyott költészetünkben is; nemcsak a műköltészetre, de a népiesre is rányomta bélyegét.
A Bach-korszak népköltészetéről szólva meg kell jegyeznünk a következőket:
Nem mondhatjuk, hogy elcsüggedt volna nemzetünk e korban, de azt se, hogy lelkesült. A szenvedőleges ellenállás váltotta el azt a lángoló hazaszeretetet, mely függetlenségi harcunkat táplálta; sokan csak az anyagi érdekeket tartották szem előtt s a cenzúra lenyeste a költészet merészebben lendülő szárnyait. Hogy az anyagi érdekek felé fordultak: nem kárhoztatható, sőt helyeselhetjük; örvendetes dolog, hogy az anyagi érdekeket nem vitték be az eszményi világba; ez már nem jól van. A vagyonosabb osztály aggódva tekintett körül, hogy gyermekei számára valami keresetágat biztosítson, s ez az osztály, mely annyira reálissá lett, azt tartotta, hogy ott hazája, hol jó dolga van. Másképp volt a népnél. Az istenadta nép – bár keserű szívvel – igyekezett beleélni magát körülményeibe; szerette a földet, melyet véres verejtékével öntöz, melyen él-hal. Ez az osztály, távol minden idegen hatástól, megőrizte őseredeti, nemzeti jellemvonásainkat; költészetét továbbra is a nemzeti jellemvonások hatják át: még e kor költészetén is a nemzeti visszahatás szelleme vonul keresztül.
A költészet jó részét gúnydalok alkotják, melyek, bár csak titokban lehetett őket dalolni, mégis elterjedtek. Vázoltam nagy vonásokkal azt a gyűlöletet, mellyel a magyar a német iránt viseltetett, úgy a kuruc hősök korában, mint 1848-49-ben: körülbelül megegyezik egymással a gyűlölete, csak az a különbség, hogy míg a XVII. század végén és a XVIII. elején inkább gúnnyal fejezték ki a gyűlöletet, addig most, a szabadságharcnak idejében nem találták elég élesnek a gúny fegyverét, tehát elvetették azt, s minden gúny nélkül énekelték: „Esik eső gyalogútra”. A Bach-korszak költészetében is találkozunk egyes dalokkal, melyeken valami gúnyos keserűség vonul át; de mert közel áll a kor a függetlenségi eszmékhez, azoknak hatása érzik, mikor a megvetéssel teli dalt olvassuk:
„Galicziát kisöpörték,
A szemetet kiöntötték;
A szemétből gomba termett,
A gombából bezirker lett.”
Legnagyobb sajnálatomra a szabadságharc és Bach-korszak költészetével nem foglalkozhatom bővebben, mert nincs hozzá elég anyagom; az eddigiekben is saját gyűjtésemre voltam utalva, mely csekély voltánál fogva nem sokat nyújt. Azért ahelyett, hogy az előttem levő csekély anyagot tovább vizsgálnám és a részletekre is kiterjeszkedném; megelégszem azzal – bár nem lenne szabad – amit általánosságban mondtam, s áttérek feladatom harmadik pontjára: tárgyalom a nép hétköznapi életében keletkezett költeményeket; szemügyre kell vennem a népdalokat, népballadákat, népmeséket, vallásos költeményeket (értem ez utóbbiak alatt a karácsonyi és vízkereszti misztériumokat).
Népünk azóta, hogy örökébe vette e négy folyón hazát, nemigen érintkezett idegen népekkel, vagy ha érintkezett is, ez az érintkezés nem volt oly hosszas és nagy hatású, hogy a nemzet tősgyökeres szokásait, faji jellemvonásait megváltoztathatta, arra alakító hatást gyakorolhatott volna.
Egészen mást találunk a többi európai nemzeteknél, melyek egymással úgyszólván folytonos érintkezésben voltak, úgy hogy egymás szokásaiból egyet és mást saját hazájuk földjére ültettek át; az idegen jellemvonásokból az érintkező felek némelyeket elsajátítottak s azok átöröklés folytán hosszú idő múlva a nemzet köztulajdonaivá lettek. De a magyar nemzet sem volt egészen elszigetelve az idegen népektől, mint pl. a régi kínaiak, - elég hosszú ideig ült nyakunkon a török. Hogyan van mégis, hogy attól semmit sem örököltünk szokás és jellem dolgában?* (* Egyedül káromkodni tanultunk tőlük, mint valamelyik írónk mondja. Kétséges dolog különben ez is. Olyan szépen kicifrázva, olyan sallangósan aligha tud a török káromkodni, mint a magyar, ha még olyan rokon nemzet is!) Könnyű a magyarázat. Ha valaki gyűlölettel viseltetik valamely egyénnel szemben, attól nem örömest, sőt mondhatni egyáltalán nem tanul, legyen az a gyűlölt egyén bármily kitűnőség; nem tartja érdemesnek arra, hogy – főképpen jellemében – alkalmazkodjék hozzá. Így van ez a nemzeteknél is. A magyar a törököt a súlyos iga miatt, melyet hordania kellett másfél századon keresztül, teljes szívéből gyűlölte, s ez a gyűlölet bizonyosan közreműködött abban, hogy a népünk nem tanult a töröktől. Azután meg a török a műveltségnek alacsonyabb fokán is állt, mint a magyar, s így nem is volt mit tanulni tőle. Végre pedig még vallás és világnézet tekintetében is óriási különbség van a két nemzet között.
Ez a három körülmény mindenesetre elég akadály arra, hogy a nép belső életére való tekintetben minden hatás nélkül enyésszék el még a legzsarnokibb hatalom is.
A magyar nemzet tehát nemigen érintkezett a külfölddel, s anép pedig, mely másfél századig vele egy földön lakott, nem gyakorolhatott rá hatást az említett körülményeknél fogva; innen ere az, hogy a magyar őseredetiségét – az alsóbb néposztályban megőrizte. Vizsgáljuk ezen egyéni sajátságokat.
Népünk egyszerűsége, közvetlensége dalaiban nyilatkozik meg s e megnyilatkozás oly sajátszerű, hogy azt csak érezni, de megmagyarázni alig lehet. A népdalok a nemzet szellemi gyöngyeit tartalmazzák, s ha megismerkedünk velük, megismerjük a népet is, melynek háromszáz esztendő óta szomorú a nótája. A népdalok olvasásakor legelőször is az a mély alanyiság lep meg bennünket, mely az egész természeti világ középpontjává teszi a nép egyszerű fiának bensőjét, énjét. Pl. „Sír az út előttem, bánkódik az ösvény, még az is azt mondja: áldjon meg az Isten; áldjon meg az Isten minden javaival”. Ősszel nem azért hullik le a fák lombja, mert megcsípte őket a dér, hanem azért, mert a búsuló szerelmes keserű bánatában osztoznak lassú hulldogálásuk csendes susogásával.
De hagyjuk a példákat. Nevezetes sajátsága dalainknak az a sebesen rohanó érzelem, mely menetükön végiglüktet: drámai erővel tör az előre; pl. e négy sorocskában egész cselekmény játszódik le:
„Fakó lovam fel van kantározva,
El is megyek a rózsámhoz rajta.
Gyű te fakó… szikrázik a patkó…
Ez a kis lány de kedvemre való!”
Mint minden nép, úgy a magyar is elsőnek tartja magát a többi nemzetek közt; hogy ez így van, bizonyítják dalaink.
Lássuk most a szerelmi dalokat. A szerelmi enyelgések és bánkódások közt is megszólal a hazafias eszme, a haza és szabadság szeretete; ezen legdrágább és legféltettebb kincsek foglalkoztatják még a szerelmeseket is. Sajátságos vonás, mely aligha fordul elő más nép rokon lírájában. A mélázó, érzelgő sóhajok, világfájdalom nem kapott helyet még a magyar nép lírai költészetében sem. A hűtlenség, viszonzás nélküli érzelem ahelyett, hogy érzelgős fájdalomnyilatkozásokra bírná a szerencsétlen szerelmeseket, inkább lemondást szül, vagy ártatlanul fenyegetőzik, meg átkozódásra is ritkán fakad, s a megcsalt hű marad a csapodárhoz. Például:
„Nem átkozlak, nem szokásom,
Csak a sűrű sohajtásom
Felhat a magas egekre.
Hej! Te felelsz meg ezekre.”
Vagy:
„Felleg borult az erdőre,
Nem átkozlak, ne félj tőle;
Hogyha ajkam átkot szórna:
Soh’sem szerettelek volna.”
A nép fia a szeretett lány halálán sem esik gyógyíthatatlan fájdalomba; néma komolyság az, mellyel a csapást fogadja:
„Azt gondolom eső esik,
Pedig a szemem könyezik:
A galambom halva fekszik,
Holnap délre eltemetik.
Bár csak addig ne temetnék,
Míg én oda nem érkeznék;
Koporsójára borulnék,
Jaj, de keservesen sirnék.”
S ha már alig bírja fájdalmát a legény, akkor is ott az áldott humor, mely népünknek sajátja; ahhoz fordul:
„Édes falum határa!
Itt hagylak nem sokára;
Itt hagyom a falumat,
Szánom a galambomat.
Oh mely vígan megyek el:
Egy zsák diót viszek el,
Ha megunom, leteszem,
Mellé ülök, megeszem!”
Megható az az édes vonzalom, ragaszkodás, mely a magyar szívet idegenben a szülőföld iránt elfogja; a csendes, falusi, elhagyott magányt nem feledteti a nagyváros zaja minden örömeivel együtt sem. Érezhetjük, de le nem írhatjuk azt az érzést,mely elömlött szívén annak a szegény katonának, ki távol szülőföldjétől, messze Olaszországban az őrhelyen ezt a négysoros, de annyi érzést magában foglaló versecskét csinálta:
„Nagy-Abonyban csak két torony látszik,
Hej! Majlandban harminczkettő látszik,
Inkább nézném az abonyi kettőt,
Mint Majlandban azt a harminczkettőt.”
Hogy mennyire megelégszik a magyar ember sorsával, semmi jobban nem bizonyítja, mint a nóta:
„Nem bánom, hogy parasztnak születtem,
Csak azért, hogy gulyássál ehettem.
Nem cserélnék cserényt palotával,
Sem életet köszvényes nagy úrral.
Kiskirályság az én állapotom:
Igazgató törvény bunkós botom,
Országom az egész baromjárás,
Nagy potentát egy révbeli gulyás.
Délben, ha kész bográcsos ebédem,
Körülüli velem a cselédem;
Úgy lakom fordított kásával,
Mint a goróf húsz-harmincz táljával.
Ebéd után, ha rám jön az álom,
gyepen vetett ágyamat találom:
Jobban nyugszom bokrok árnyékában,
Mint beteg úr lúdtollas ágyában.”
Más hangja van a pusztai betyárdaloknak. A betyár nem sokat ád az „enyém-tied”-re, megveti, fitymálja a világot rózsája, a százforintos selyemkendőt viselő csaplárosleány mellett, ki előbb-utóbb elárulja; szilajon kérkedik, bár tudja sorsát,mely rázúdul azért, amiért a törvény ellenére cselekszik. Mindazonáltal nem találkozunk még csak kegyetlenségre mutató vonással sem, sőt ellenkezőleg igen szép erény: a szegény nyomorultak, gyámoltalanok iránt való részvét és azoknak tettleges segítése ragyog felénk a betyárdalokból. Szépen festik a dalok a betyár életet, szinte előttünk áll a sorsán búsuló szegén legény kedves lován bandukolva, szinte hallszik ajkáról a süvöltő szélbe vegyült panaszos, keserű hang; hallani véljük a bilincs-csörgést, varjúkárogást, farkasüvöltést, mikor olvassuk a betyárdalokat.
Elég lesz talán ennyi a lírai költészetről; térjünk át népünk epikájára.
Henszlmann Imre, ki oly sok nép meseköltészetét összehasonlította egymással, arra az eredményre jutott, hogy valamennyi mesének egy-egy őseredeti mese szolgált alapul, s ezen alapra építették a különböző népek, egyéni sajátságaiknak megfelelően mesevilágukat; ezek azok a sajátságok, melyek egyik nép meséit a másikétól élesen elválasztják; ezek a sajátságok csak kedvező világításba helyezik a magyar nép érzelem- és gondolatvilágát.
Mik hát azok a vonások, melyek a magyar meseköltészetet örökre elválasztják a többi népek effajta epikai költeményeitől?
E kérdésre csak úgy felelhetünk, ha végiglapozzuk mesegyűjteményeinket s a szerzett tapasztalatokból beszélünk.
Mindenekelőtt az a leleményesség ötlik előnkbe, mellyel a nép a meseszövésben, a cselekvény tovagördítésében él; szűnni nem akaró leleményesség és humor az, mely a magyar mesevilág gépezetét mozgatja. Nincs az a gonosz szellem – jelenjék meg bármily alakban –, melynek feltett kérdéseit a mese hőse meg nem oldja. Az adomázó, egymást minduntalan rászedni akaró nép jellemvonásai ezek.
Népmeséink sajátos alakjairól egy pár szót. Mint már föntebb is említettem, a népek jellemüknek, kedélyviláguknak s ősvallásuknak befolyása alatt alakították meseköltészetüket. Mivel az említett faktorok egy népnél sem közösek, azért a mesék tartalmának, különösen pedig szereplő személyeinek népek szerint változni kell. Ha vizsgáljuk a ma már keresztény népek meséit, azt találjuk, hogy legtöbb mesehős, vagy szereplő az ősi, pogány vallás alakjaiból került ki. Így van az nemzetünknél is. Népünk ugyan már nem volt pogány, t. i sokisten-imádó akkor, mikor Európában megjelent; de mint afféle műveletlen népnek babonáiban élt többféle, némileg vallásos felfogását kiegészítő alak. Ilyenek lehettek a tündérek, lidércek, manók, garabonciások stb. Nem akarom fejtegetni, hogy kik és mik ezen alakok, eléggé ismeretesek a népmesékből. A táltosról és vasorrú bábáról, mint meséink két legérdekesebb alakjáról, nem állhatom meg, hogy ne szóljak egy pár szót. A táltosok eredetileg az ősmagyarok papjai voltak, s belőlök a nép fantáziája, hogy-hogy nem – csodálatos paripát alakított. A táltos a szeméten teng, alakja nem valami remek: sovány; sokszor szörnyalakban tűnik fel: néha öt lába van, máskor csak három; egyszer három feje van, máskor csak egy, annak is az egyik állkapcája hináyzik. De bármilyen silány külsejű legyen is a táltos, a mese hőse mindig felismeri, s a legszebb paripák közül is őt választja ki. Azután eleven parázson tartja s a rossz gebéből páratlan állat lesz, mely érti és beszéli az emberi nyelvet. Ezt az alakot is ősmitológia nyomán alakította népünk; a magyarnak, mint lovon élő népnek, kedvence, úgyszólván legjobb barátja lova volt, s hite szerint istene előtt is legkedvesebb volt az; ezért nagy szerepet játszott ősmitológiánkban a lóáldozat. Ennek az áldozati lónak eszményítése folytán keletkezett szerintem a táltos.
Hát a vasorrú bábával hogy állunk? Ez minden gonoszság okozója, minden elgondolható akadályt ő gördít a mese hőse elé, már t. i. amikor szerepel; lakásának külseje, valamint maga: borzalomkeltő. A hozzá tévedő ifjút vagy leányt szolgálatba fogadja, s olyan munkát bíz rá, mit nem tud végrehajtani; pl. saját lányait, az érclovakat fejeti meg vele. A hős azonban nem lesz a gonosz áldozata; a jó tündér segítségével végrehajtja a rá bízott munkát. Azt hiszem, ez is mitológiai alak, talán kelet Ahura-Mardája és Andromainyusán alapszik. Andromainyus a vasorrú bába, a minden rossz személyesítője, Ahura-Marda a mese hőse és a segítő jó tündér egy személyben. A küzdelem ugyanaz: a jó s a rossz ellen, s utoljára is a jó győz, mint kelet mitológiájában. Én így vélem; mennyire igaz felfogásom, nem tudom.
Sajátságos jellemvonás az is, hogy mennyire szereti népünk a képtelenségeket. Ezt a képtelenségi költészetet – mint Erdélyi nevezi – különállóan is kultiválják, de legtöbbször mégis csak a mesék bevezetésére használnak ilyen képtelen csalimeséket; néha azonban megesik, hogy egész mese nem egyéb, mint ilyen komikus képtelenségek sorozata, pl. az egyszeri gyerek meséje, ki azon veszi észre magát, hogy apja meg akar házasodni és az anyját akarja elvenni stb. Mindez csak azért van, hogy a mesemondó nagyobb hatást érjen el, hallgatóit jobban megnevettesse. Ugyancsak ezen célból történik a hallgatóságnak a képzelet világából a rideg valóságra való kacsringós, bohó módon való leszállítása is. Kifogyhatatlan leleményesség, szellemesség jelentkezik a nép találós meséiben is; ezeknek szerkezete olyan, hogy teljesen megfelelnek kétféle értelemnek is, s a kérdezett sohase találja ki a közkeletű megfejtést, hanem más valami olyan jelentést tulajdonít a találós kérdésnek, melyre az közelebbről látszik mutatni szerkezeténél s hangjánál fogva, s ez rendesen valami erkölcstelen dolog. Nagy az ámulás azonban, midőn kitűnik, hogy nem az az értelme a kérdésnek, mit a kérdezett mondott, hanem egészen más. „Jele ez annak, hogy a testies dolgokon sokat jár a nép esze, képzelete; de azt nem akarja mutatni, sőt azzal csal, hogy azt színleli, hogy nem ő, hanem a megkérdett gondol olyas valamire.”
Népballadáinkat a tartalmukon végig vonuló karakterisztikus felfogás jellemi. A Kőmíves Kelemnné, Kádár Kaa, Bodrogi Ferencné, Barcsai stb. balladák páratlan színben tüntetik fel a magyar ember erkölcsi oldalát, s egy sajátságos világnézetbe nyitnak utat előttünk, amely szerint a világi rend, a családi béke, nyugalom megbontói legtöbbször az asszonyok. Ezen világnézet úgy tünteti fel a nőt, mint asszonyi állatot, a férfit pedig mint urat, ki minden körülmény közt sokkal szilárdabban állja meg helyét,m int az asszony. Ennek a költészetnek nincs szüksége mesterfogásokra: az erkölcsi elven, a bűnért való bűnhődésen alapszik; hogy a falu rátartós szépségének előbb-utóbb buknia kell: morális elv megtestesülése.
Mennyire szereti az egyszerű pórné önnön faját és mennyire idegenkedik a gazdagoktól, úgyszólván megveti azokat a magát állítja elébük: mutatja a Királyfi című ballada, melyben a szegényes kocsis ruhában megjelenő királyfit a gazdag bíró lánya kikosarazza, míg ellenben a szegény ember lánya örömmel fogadja; mikor pedig királyi ruhában jeleni meg a királyfi a bírólánynál, akkor már szívesen menne hozzá nőül, de a királyfi visszautasítja, megszégyeníti. Szerintem ez a költemény nem egyéb, mint ártatlan bosszú a kevély, gazdag embereken, kik a szegénnyel folyton éreztetik, hogy őket megáldotta a sors vagyonnal, míg annak a másik szegény polgárnak nincs egyebe a rajta valónál; de szellemi tehetsége talán magasabb fokon áll, mert nem rontotta, nem fogyasztotta azt a haszontalan kincsgyűjtéssel, rút kapzsisággal, legalább az a számos drámai erővel és gyorsasággal tovahaladó ballada és az a végtelen sok s nemes érzelmeket zengő dal, mely a nép egyszerű fiainak ajkán keletkezett, magasabb szellemi tehetségre mutat.
A magyarság és erdélyi, különösen pedig a székely balladák közt nagy a különbség, nemcsak a külformában, de a tartalomban is. A környezet hatása, melyben a nép mozog, meglátszik költeményein is. A magyarországi balladák cselekvénye szalmafedeles kunyhókban, a pusztán, a szegénylegények közt játszik, míg az erdélyi balladákban már találunk történeti vonatkozásokat is várurakra, lovagokra, várakra stb. Külalak tekintetében pedig az alföldi balladák sokkal zengzetesebbek, dallamosabbak; inkább lírai versformák uralkodnak bennök, többnyire szakokra oszlanak és rímesek; míg a székely balladákban – alig egy-két kivétellel – mindenben az ellenkezőt találjuk. A székelységre a hóborította zord hegyek nagy hatást gyakoroltak; kedélye, temperamentuma méltóságos, ellenben az alföldi magyar lelke csapongó, határt nem ismer, mint a végetlen puszta, mely előtte elterül.
Még a vallásos költészetről kell megemlékeznem. A nép vallásos költészetéhez sorozom az úgynevezett misztériumokat. Igaz, hogy ezek tulajdonképpen nem népi eredetűek, de miután az egyház felhagyott kultiválásukkal, azóta teljesen a nép alkotta őket,s jellemvonásait annyira rájuk nyomta, hogy bátran sorolhatjuk a misztériumokat is a népköltészet termékeiben.
A misztériumok nálunk nem fejlődtek ki s nem terjedtek el úgy, mint Európa többi nemzeteinél, főleg a román és germán népeknél, s ennek oka az, hogy népünkben nem volt s most sincs meg az alakoskodás iránt való hajlam oly mértékben, mint az említett népeknél. „Az olasz bajazzo, az angol clown, a német hanswurst és bábjátékos még mai nap is létezik. De hogy magyar valaha ezt a művészetet űzte volna, akár a régibb, akár az újabb időben, annak semmi nyoma. Magyar nyelvű mimusok és histriok nem voltak, mert ha lettek volna, még ma is találkoznánk velük.” Tovább nálunk nem is volt olyan jól kifejlett polgári osztály, mint Európa többi országaiban, pedig a minisztériumok más népeknél is csak olyan helyen virágzottak, hol a polgári elem volt a túlnyomó.
Ezen körülmények miatt a magyar misztérium nem válhatott misztérium-drámává, mint Nyugat-Európában. A misztériumokat kedvelte a nép addig is, míg a liturgiának kiegészítő részét képezték s mikor az egyház felhagyott kultiválásukkal, azontúl maga a nép művelte tovább, de csak ímmel-ámmal, mert mint mondtam, a magyarnak természetével nem egyeztethető össze az alakoskodás.
A népies jellemvonásokat ezek a vallásos tárgyú költemények is világosan visszatükröztetik; mert a nép mindenre, ami körében keletkezik, vagy ami keletkezése után körében él tovább, rányomja bélyegét. Egyik sajátságos jellemvonás, hogy a hatás kedvéért, nem nézve még a legkomolyabb vallásos részleteket sem, durva tréfák, pórias enyelgések vannak beszőve a különböző darabokba; ez mindenesetre népies. A többi népek misztériumaiban nagy szerep jut Herodesnek és Jézus szülőinek; nálunk is szerepel egyik-másik darabban Herodes éspedig elég hősiesen: huszár szerepe van; Jézus szülőinek sem jut valami nevezetesebb szerep misztériumainkban. Nem csodálkozhatunk rajta, hogy népünk misztériumaiban főleg a pásztorok szerepe fejlődött ki, hiszen a nép felfogásához ezek állottak legközelebb és míg egyfelől a nép ezeknek szerepében önmagát látta megdicsőítve, addig másfelől legalkalmasabbnak találta a pásztorokat arra, hogy tréfáit és élceit szájukba adja.
Nemcsak a misztériumokban bán el ilyen könnyen a nép a vallásos dolgokkal: borozás közben travestálja az a vallásos éneket s imaformákat is, vagy pedig tréfás dalokat készít az énekek dallamára; végre vannak olyan darabok is, melyekben a tréfás elem közé vegyül vallásos elem. Ki ne ismerné a reformátusok 42-ik zsoltárának travestiáját:
„Mint a szép csöves paprika
A húsba kivánkozik,
lelkem úgy óhajt a borra.” stb.
A Hiszekegy travestiája (már versbe szedve) szintén ismerős:
„Hiszek egy Istenben,
Szaladok egy ingben,
Fölmászok a fára” stb.
A Circumdederuntme dolores inferni dallamára készült ez:
„Ha én annak a mélységes mély pincének fenekére lemehetnék” stb.
Kiknek még el nem fásult keblök ezen gőz és villamerejű korban, azokra mindig jótékony hatást gyakorol az egyszerű nép hamisítatlan, természetes érzése, mely költeményeiből mindenütt kisugárzik. „Mai nap a költészetben minden egyszerű, természetes érzéstől elszoknának, ha ezt a természetes állapotban élő népek naiv költészetében meg nem találnók, melyeknél a papír és tenta nélkülözhető, gyakran teljességgel ismeretlen cikkek és mely népek komplikált kultúránk keretébe még be nem léptek, mert a növekedő kultúrával a valódi, természetes érzés mindinkább háttérbe szorul, mindinkább fogy… Akinek alkalma volt valaha holdfényes éjszakán, őserdők árnyában, vagy végtelen síkon ama titokszerű, mélabús népdalokat hallani, az sohasem fogja feledni ama rongyos alakokat… az sohasem fogja feledni dalaikat.” De nemcsak szép dallam és zengzetes nyelv, hanem ezekkel együtt a gazdag költői tartalom teszi népies költészetünk értékét. Ez a költészet egy, a természet ölén élő nép igaz érzelmének terméke. Nem foglaltak ezen költészetben még tért a tettetett szenvelgések, az eget ostromló eszmék, a világfájdalom, a komor embergyűlölet; a nép egyszerű fiainak feje felett századunk ezen – hogy úgy mondjam – erkölcsi betegségei elvonultak anélkül, hogy nyomot hagytak volna maguk után; megvédte a népet ezen betegségektől az a körülmény, hogy kívül áll a magasabb színvonalú társaságokon, melyekben ama betegségek gombái oly kedvező talajra akadtak.
De nem csupán az irodalmi szempont teszi ránk nézve oly becsessé népies költészetünket, becsesebbé teszi azt más valami: belőle ismerhetjük meg igazán nemzetünk lelkivlágát, gondolkozásmódját.
Azt terjesztgetik rólunk, hogy életünk mozgató eleme e mondásban rejlik: „Ki a legény a csárdában”. Bátran rámondhatjuk, hogy ez nem igaz! A bor mellett magukról megfeledkezett egyénekre talán alkalmazhatjuk ezt, de nemzetünk szellemétől igen távol áll. „Vagyok olyan legény, mint te, vágok olyan rendet, mint te!” Ez nemzeti életünk mozgatóereje. A hivatásnak való pontos, becsületes megfeleléstudata, rendesség minden tekintetben s a nagyon kifejlődött erkölcsi érzelem – azt hiszem – jogosan emeli fel az egyént, mint a faj képviselőjét, arra a magas polcra, melyről pironkodás nélkül, emelt fővel mondhatja sokaknak: „Vagyok olyan legény, mint te!”
Ezt is népies költészetünkből tanulhatjuk meg.
Általánosságban azt hiszem, elég annyi, amennyit elmondtam, a részletekre nem terjeszkedtem ki, mert a ki e témáról részletesen akar írni, egész könyve írhat. Megtettem mindent, amit tehettem, tanulmányozgattam forrásaimat, melyek erre a tárgyra vonatkoznak s melyekhez hozzáférhettem. Hogy feladatomat nem nagy sikerrel oldottam meg, tudom; de vigasztal az a tudat, hogy minden kezdet nehéz. Népünk lelkivilágát, gondolom, legalább főbb vonásokban, meg lehet ismerni e rövidke dolgozatból is.
Hadd végezzem dolgozatom Vajda János hangulatos költeményének nagyon idevágó sorainak idézésével:
„A nép, melynek dalaiban
Nagy, halhatatlan búja van,
Nem halhat meg soha!”
László Imre
Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 35-40. szám, 1900. máj. 27., jún. 3., 10., 17., 24., júl. 1.
