2026. nov. 17.

A Nagy Sándor-monda Gvadányi „Rontó Pál”-jában

 litográfia


    Gvadányi József (1725-1801) „Rontó Pál”-jának első cikkelyében felhasználja a Nagy Sándor-monda egy részletét, melyet hasonlatként Tüzes András ajkára ad. Tüzes András így szól felköszöntőjében:

Kedves komám uram, s gazdánk rontó Dávid!
Hallgasson meg engem, nagy dolog van ám itt.

Mert oly csoda történt kelmednek házában,
Mint régenten történt Maczedóniában,

A hol is Nagy Sándor, a midőn született,
Hogy nagy bajnok lészen, az így jelentetett.

Az égen üstökös nagy csillag tetszett fel,
Három vörös nyílból állott szívén egy jel.

Még akkor kis csikó volt Buczefalusa,
Csak  kölyök kutyácska vala Czerberusa,

Mégis Buczefalus ugrott, ágaskodott,
Czerberus ugatva forgott, nyájaskodott.

E kis Palival is… stb.

    De nemcsak ezen részét használja fel a mondának. Az első cikkely több mozzanata azon benyomást kelti bennünk, hogy a csecsemő Rontó Pál rajzolásában, bármennyire megváltoztatja is a monda motívumait, Nagy Sándor gyermekkora lebegett költőnk szeme előtt. Vegyük sorra e mozzanatokat, melyekhez költőnk, mint látni fogjuk, Leo Historia de preliisé-ből merített.
    Rontó Pál, mint maga elmondja, Szt. Pál napja előtt este nyolc órakor született és éppen „akkor egy csillag is tisztult”, akárcsak Nagy Sándor születésénél, melyet azonban villámlások és földrengés is követtek. Aztán megmutatják a kisdedet atyjának, ki örömében felkapja őt és viszi az istállóba Daru lovához. A ló azt hitte, hogy az eléje tartott csecsemő abrakos tarisznya és

… azért is prüsszögött, hortyogott,
Lábával a hidlást vágta és dobogott.
    Az apa erre azt mondja:
… No bizony urára ismere,
Azért prüsszög, tombol, örvend egész vére.

    Nagy Sándor, mint a Historia de preliis és más feldolgozásokban olvashatjuk, nem pólyás korában kerül Bucephalus elé. Bucephalus is ráismer gazdájára Sándorra „et eoepit lambere manum illis atque eomplicatis pedibus proiecit se in terram, tornansque caput respexit Alexandrum”.
    Rontó Pálnak olyan szép alakja volt, hogy az egyok asszony szerint „a nagy oltáron sincsen olyan szép kép”. Nagy Sándor sem apjához, sem anyjához nem hasonlított. „Propriam figuram suam habebat” és szép volt. Egy másik asszony azt mondja Rontó Pálról: „Oly bodros fején hajacskája, Mind nagyságos grófnénk pudli kutyácskája.” Leonál Nagy Sándorra vonatkozóan ezt olvassuk: "Coma capitis sius sicut leo”. Rontó Pálnak: „Mint a legszebb suvix feketék szemei. Fénylenek mint éjjel rodhadt fák redvei.” Nagy Sándor szeme is fekete, de csak az egyik, a másik kék és „sicut stellae micantes”.
    Még a Bodri kutya érdekel bennünket éspedig azért, mert a mondának a motívummal való párhuzamos helye alapján állapíthatjuk meg, hogy Gvadányi a Leo-féle Historia de preliis"”-ből ismerte a Nagy Sándor-monda e részletét. Az apa a Daru lónál való időzés után a ház felé veszi útját kis fiacskájával és az udvaron találkozik Bodrival, ki mihelyest észrevette őt, leszaladt a ganéjdombról és „előtte ugrásait tette.”

Hol elfutott tőle, hol meg visszafordult,
Hol hátára feküdt, hol meg tovább lódult.


Hol szűkölt, hol pedig nehányszor böffentett
majd bőréből kibujt, oly nagyon örvendett.
    Gvadányi Nagy Sándor születése körülményeihez hasonlítva  Rontó Pálét, a kutyát illetőn ezt mondja:

Czerberus ugatva forgott, nyájaskodott.

    Bucephalus lóról minden Sándor-feldolgozásban szó van, de Cerberus kutyáról az általam ismert feldolgozásokban sehol. Pseudocallisthenes Julius Valerius-féle latin fordításában Bucephalusra vonatkozón, mikor az urára, Nagy Sándorra ráösmer, ezeket olvashatjuk: „Nam et pedes priores extenderat et gesticulum mansuetudinis luserat et supplici quodam motu blanditus est”. Czerberuskutyáról semmi szó nincs. Leo-nál e mondat: „Statim caballus coepit mansuescere amplius: ut cum quando blanditur domino suo canis, sic et ille blandiebat Alexandro”. Azt hiszem, kétségtelen, hogy a Gvadányinál levő Nagy Sándor mondarészletbe a Historia de preliis „ut cum quando blanditur domino suo canis” mondata alapján került be a Czerberus kutya. És az sem lehetetlen, hogy az általunk használt kéziratok szövegében képest a Gvadányitól ismert, taéán bővült változatban „canis Cerberus” volt írva.

KOHÁNYI MENYHÉRT


Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.

A Kamaldoliak pusztulása

 Ányos Pál

    Azon kéziratok közt, melyek Ányos Pál (1756-1784) verseit fönntartották, különösen jelentős a STASICS-KÓDEX, mert Ányos Pálnak olyan versét őrizte meg számunkra, mely mai napig ismeretlen és kiadatlan. A negyedrét alakú, papíros kötésű s 185 lapra terjedő kézirat egykor Balovich Lajos főgimn. tanár tulajdona volt s halála azután került birtokomba. Címe: Ányos Pálnak első remete sz. Pál rendén lévő szerzetesnek munkláli. Mellyeket maga és a' jönvedőbélieknek öszve írt Stasics Alexius ugyan azon renden lévő szerzetes. 1785. esztendőben.   
    A kéziratos kötet, melyet Stasics Elek a költő halála után készített, szövegére nézve a 171. lapig egészen megegyezik Ányosnak az Akadémiában őrzött (Régi és újabb írók. 4. v. 38. sz.) eredeti kéziratával. A kamaldoliak pusztulása, mely a kódex „73. és utolsó darab”-ja, a 182-185. lapokra került. A korabeli pálosok, úgy látszik, ismerhették Ányosnak ezt a versét, melyet Stasics mentett meg az enyészettől. Itt közlöm betűhű szövegét:

A kamaldoliak pusztulása

Álj meg már Dunának ujság hozó vize!
Nincsen partyaidnak szemünk előt disze,
Miolta pazarlod őss szabadságunkat,
’S torkunkra forrasztod kínos falatunkat.
Ama sz(ent) neveket; szabadság! – békesség!
Törvény, és törvényből szivárgó egyesség!
Nem ösméri hazánk, miolta páltzáját
Bitangolja Jósef, de nem koronáját.
Hol el húnyád szemed édes Anyánk Trési!
El futák országunk gonoszságnak rési,
Nem érzi fel szentelt Törvénnek erejét
Mellyben helbesztette Igazság kut fejét
A borzos Magyarság; Verbőtzit Nemesség
Nedves szemmel nézi, mert ott sincs reménség.
Szomoru változás! Szabadság rabsága!
Kalapos kyrálynak nem várt bátorsága.
Nem ezt igérted volt Anyádnak ölében
Hömpölögvén magyar Dieta üdejében.
Igy rontotta Rómát Caesar dühössége
Régi szabadságnak első ellensége,
Midőn Pompéjusnak csökent seregein
Diadalmaskodot Emáthnak Mezein.
De még itt nincs vége: Josef merészsége
Tovább is ki terjed gőgös büszkesége.
A Római Fő Pap nem védelmezheti
Rég birt jószágiban nem erősitheti
Péter onokáit, kiket sz(ent) kyrályok
Hogy Pakulár nélkül ne legyenek nyájok
Bővséges értékel hajdan fel ruhásztak
Választot térséggel meg ajándékoztak.
Százakat tápláló szerzetek rontatnak,
Hasztalan keréknek mert ők alléttatnak.
Szentelt épületek pusztaságá válnak,
Világi kezekre a’ jószágok szálnak,
Mellyeket Egeknek üstökös atyáink
Áldozták, hogy értek térdeplő karaink
Mind éjjel, mind nappal számos Zsoltárokat
Zengjenek, hogy érjék vég pillantásokat
Kegyelem ölében, melly nélkül nem lehet
El nyerni a Jóknak igértetett Eget.
Ezen szent gondolat, mint a’ füst úgy el tünt,
Szabott imádságnak buzgósága meg szünt,
Nem mutattatik bé ollyan sok áldozat,
Mágánosságá vált Templomi boltozat.
Nem hangzanak már most hoszú énekléssel
Zobornak teteji, hol a’ békességgel
Szövetkezet lelkek szent sohajtásokban
Töltötték napjkat gondolkodásokban.
Magános Férfiak szélle kergettetek,
Hagyot jövedelmek bitang kézre mentek;
Kénteleníttettek arra vissza térni,
Mellyel nem akartak régentén meg férni.
El Mentek! Ott hadták kívánt hajlékokat,
Melyekben most lelik vadak szállásokat.
Most bátran ügetnek farkasok ligetin,
Nem irtóznak Medvék tzammogni bértzein.
Oda van lakossa a’ rengetegségnek.
A Madarak bátron építik fészkeket,
Nincsen mitől olják gyenge gyermekeket.
Szomorú halgatás az egész vidékben
Lappang ’s nem hallatik zsoltár az erdőkben.
De nem csak lakósit kietlen Zobornak
E’ szélvész prédálta; ment Bécsnek, Posonnak,
Ott is klastromokra szegezte záporát
Méltatlan csapással döntötte kőfalát.
Addig vitte ottan mulató sziveket,
Míg meg nem hajtották beretvált fejeket;
Most többet nem szóllok! – ne talántán a’ hir,
Mellyel versenyt nem fut a’ repülő Zephir,
Jósephnek fülében sugja panaszokat,
Kitül én is méltán félthetem magamat,
Másszor többet mondok…….
1782.

    Mikor Ányos e versét írta, a felsőelefánti kolostorban tartózkodott. Borongó lelkén átszűrődve az elefánti tájék, olyan, mint az átok földje. A Zoborhegy titokzatos északi zugában, sűrű sötét erdők rengetegében, égbe nyúló kősziklák lábánál kesereg a költő; fölötte haragos felhők kavarognak. Valójában e föld nagyon szelíd. Angol ember édes tájképnek mondaná. A hatalmas kolostor épülete rézzel födött templomtornyával széles völgybe tekintett, ahol rétek közt a szigetes Nyitra vize kanyarog Körös-körül apró fehér falvak. A Zoborhegy déi lejtőjén pedig egy másik remetekolostor: a kamaldoliaké, a néma barátoké, akikben a hegyen át egy árnyékos út vitt, a „barátok útja”.
    Ányost a fél fagya cellájába zárja. A monostor könyvtárában Báthori László bibliájának kódexe után kutat, de vele lakik a tépelődés. Illúziói szertefoszlottak. Mikor a tavasz megjött, lelke visszavágyódott a budai várba, „ifjú nyájossága hív kalibájára”. S távol a városok lármás piacától s a ívságos emberektől panaszolta sorsát s magánosságát a kietlen erdőknek, néma kőszálaknak. Siratta ez elmúlt szép idők napjait. Hazulról is szomorú híreket hall: édesanyja nagybetegen fekszik. Papirosa, pénze fogytán van. Priorja, Bocó András olyan, mint a rendőrfő. Visszatartja leveleit úgy hogy azokat kénytelen ismerőseinek nevére címezteti. A közállapotok is lehangolják. Félti a nemzetet II. József reformjaitól s azért határtalan lelkesedéssel üdvözli a nagyszombati nemes ifjakat, mikor fölbuzdulásukban ismét magyar ruhát öltenek. Nemcsak a módot ostorozza, hanem keservesen panaszolja, hogy a régi szokások pusztulásával nyelvünk, sőt nemzeti jellegünk is veszélyben van.
    Aggodalommal vesz tudomást arról, hogy a korabeli uralkodók sűrűn látogatnak egymáshoz. Lelke megremeg, mert a népek sorsát félti e találkozásoktól. „Nem is olvasunk ily titkot a régiségben. Mi, kik ezek közt a Fényességek között élünk, nem bírunk annyi erővel, hogy ezeket magyarázhassuk; a jövendő ítéletre bízzuk, mely tapasztalni fogja következéseit”. E sorokat írja 1782. ápr. 2-án.
    Bécsben Kaunitz s utána az államtanács azon okoskodott, miképpen lehetne a klastromok vagyonát a közoktatás céljaira megszerezni. 1782. jan. 2-án érkezett a császár utasítása a kancelláriához, hogy biztosok és országos hatóságok írják össze a kontemplatív életet élő szerzetek vagyonát s vegyék át, mint annak idején a jezsusitékét. A prímás a helytartótanáccsal együtt törvénytelennek mondotta ki a rendeletet, de ez mit sem használt. 1872. ápr. 9én jelent meg a császári biztos s zoborhegyi kamaldoliak klastromában és lefoglalta vagyonukat. Ányos szemtanúja lehetett a zoborhegyi néma barátok kiűzetéséenk s az ott lefolyt jelenetek kínosan hatottak rá, mert érezte, hogy a sors előreveti árnyékát saját szerzetére is. II. Józsefet azelőtt sem nézte jó szemmel, most azonban föllobban ellene, mert nemzete szabadságát, alkotmányát és saját vallását féltette tőle. S mikor lelke színig van tele keserűséggel, akkor még nagy bánat szakad rá, özvegy édesanyja hosszú szenvedés után meghal ápr. 6-án s ápr. 8-án el is temetik a nagyesztergári temetőben. Legnagyobb fájdalmában írja meg a Kamaldoliak pusztulásá-t.* (* A Kalapos király-ról írt hosszú költemény végén (275-302. sor; l. Régi Magyar Könyvtár XXIII: 108. l.) szintén megemlékezik a szerzetes rendek s a zoborhegyi kamaldoli rendház feloszlatásáról. A két költeményben több rokongondolat található.)
    Ányos költészete ezzel a verssel nemcsak bővül, de értékben is nyer. E költeménynek legszebb a kezdete. Olyan, mint a távoli mennydörgés moraja: fenyegető, komor és ünnepélyes.

OLGYAI BERTALAN


Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.

Két jegyzet a Bánk bánhoz

 

IV. felv. 9. jel.


Petúr: Megállj!
Ottó (visszaszalad s Gertrúdisra borul): Segíts!
Simon: Én nem megyek tovább! Hol van Melinda?
Petúr: (erősen fújva néz Gertrúdisra):
Elég is. Itt hever már; s a dühös
Tenger magát örömmel engedi
Egy kis gödörbe elszorítani.
Csak ottan is zúzhassa a hajókat.
    Hogyan kell e verseket interpretálni? A jegyzetes Bánk bán-kiadások nem kommentálják őket. Előttem van Hevesi Sándor kiadása (1901), mely bőséges jegyzetekkel kíséri a szöveget, de e verseket, úgy látszik, magukban is érthetőknek találta. Holott két értelmük van. Simon azt mondja Petúrnak, hogy ő nem megy tovább. Petúr azt feleli neki. Nem is kell tovább menned, nem is kell többet tennünk a zendülésben; íme, a háborgó tenger, beérjük azzal, hogy itt romboltunk, s erősen fújva néz Gertrúdra.
    De lehet e soroknak más értelme is, úgy is lehet magyaráznunk e verseket, hogy e szavak, „elég is” azt jelentik, hogy céljukat elérték, az összeesküvés sikerült, a tenger-becsvágyú Gertrúd ott hever s amilyen gonosz volt, a sírban is örvend, hogy ha már az országot nem rombolhatja, legalább meggyilkoltatása miatt az összeesküvőket zúzzák majd össze.
    Vétségnek minősítsük e verseket a stílus szabatossága ellen? Semmi esetre!
    Petúr allegóriát mond és hozzá kétértelműt. Úgy érezzük, mintha a csak imént elköltözött Gertrúd szuggerálná Petúrt. Megdöbbentő hatalmát, nagyságát mi sem jellemzi jobban, mint hogy holtteste látásán a nyers szavú Petúr is az ő nyelvén szólal meg; abban a stílusban fejezi ki magát, melynek csak egyik jellemvonása a kétértelműség, a másik: a mélység. Csak Gertrúd varázsa alatt mondja Petúr a gödörről és a tengerről való képét, hiszen ez a királyasszony mondott egykor ehhez hasonlót; a sírról és a tengerről szólt ő is: „a könny az a gyöngy, mellyel a halálos ágyba fekvő szép virtus ékesíttetik.” (Bb. I. 12.).

III. felv. 1. jel.

Ha a szegény hold férjhez adja szép 
Leányait, mondjátok, hogy királyi
Lakodalma van egy-két nyíllövésnyire.

    Melinda őrjöngő beszéde ez. Az ismert kommentárok itt sem mondanak eleget. Gyulai Pál szerint a hold a végzetes éj, a lakodalom a bűnágy, a két nyíllövésnyi az ő és Bánk élete és boldogsága. Péterfy Jenő szerint: „Királyi lakodalma egy-két nyíllövésnyire: boldogsága oly közel van hozzá s most már mégis elérhetetlen.” Hevesi Sándor szerint: zavaros beszéd az egész.
    De e zavaros beszédnek van értelme és ezt magából a beszédből kell megfejtenünk. Melinda eufemisztikusan fejezi ki magát.
    Az elcsábíttatást, szeretkezést a dráma más helyén is lakodalomnak nevezi. Homályos szavainak értelme csak ez lehet: Ha a sápadt holdnál szeretkezni mennek a nők, mondjátok meg a holdnak, hogy egy-két nyíllövésnyire, a királyi palotában királyi lakodalma van; azaz egy királynő a kerítő, s egy királyi herceg a csábító.

HARMOS SÁNDOR


Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.

A Zalán futása és A Völgyi Lakos


    Vörösmarty a Zalán futásának bevezető részében önmagát, mint a honalapító harcok békeidőben világra jött dalnokát aposztrofálja, ki eddig nem a véres csatákkal foglalkozott, hanem reményteljes, bízó szerelemmel eltelve töltötte idejét.
    E hexameternek hátterében, tudvalevőleg Vörösmarty életének egy mozzanata lappang; sőt egy érdekes tény is, melyet költészetének tárgyalói szem elől veszítettek.
    Az „örömnek panaszosra cserélt dala”, e látszólagos szóvirág, több, mint amit sejtet. E verssor A völgyi lakos című költeményével van összefüggésben.
    A kis költeményt Vörösmarty 1821-ben írta. Tudjuk, hogy lelkét akkor Perczel Etelka iránt érzett heves szerelme töltötte el és int a börzsönyi Perczel-ház lakója, állandóan a szép Etelka közelében élve, e szerelem közel másfél évtizeden keresztül végighúzódik költészetén.
    A költemény 1824-ig íróasztalában hever, s csak az Auróra 1824. évi folyamában jelenik meg.
    A Gyulai-féle kiadások jegyzeteiben sajnos nincs nyoma annak, hogy hol írta Vörösmarty e versét, de a költemény egyes sorai világot derítenek a kétséges kérdésre.
    A Bonyhád és Börzsöny vidékét ismerők ráismernek a költemény első soraiban vázolt vidékre s Vörösmarty életsorának kutatója ráismer a szöghajú leányra, aki nem tud a szerelemtől vagy tán ha tud is, nem szánja a költőt szenvedéséért.
    Kétségtelen, hogy e dal Vörösmarty szerelmének első korszakából való, amikor maga sem tudta még, mit remélhet szerelmétől. Azonban egy érdekes jelenség, melyre a különböző kiadások rávezetnek, sejteti, hogy első szerelme olyan ábrándokra ragadta, melyet később valóban hiúknak kellett látnia.
    A költeménynek tudniillik két befejezését ismerjük: az egyik az, amelyben a szerelmes költő sóhaját könnyeit a halk szellő elkapja s nem engedi, hogy a kedves leányhoz jusson. A másikban pedig a szép leány kitárt karokkal, mindent feledve lép elébe s egymás keblére borulva oly érzelemmel csókolják egymást, amilyennek az isten az embert életében csak egyszer ajándékozza meg.
    Az itt vázolt befejezések elsője az Aurora 1824. évfolyamában s a Vörösmarty 1833. évi Minden Munkái-ban olvasható, míg a második vég az 1840-iki Újabb Munkái-ban.
    Ha ez érdekes jelenséget vizsgáljuk s nem veszítjük el szemünk elől szerelmének történetét, melyről minden életírója bőségesen emlékezik, nyilvánvaló lesz, hogy a költő 1821-ben, amikor Börzsönybe, Etelka közelébe kerül és szerelemre gyullad, azt a véget adja versének, amely vágyaival, reményeivel harmonizál. Melyik ifjú szerelmes nem hisz abban, hogy első szerelmét boldog egyesülés fogja követni? S akkor keseredik csak el, midőn belátja, hogy az első szerelmek sorsa közös – az eredménytelen vég…
    Vörösmarty 1824-ben, amikor elhatározza, hogy nyilvánosságra adja rejtegetett költeményét, már nm remél s versének szomorú véget ad a boldog helyett. Így jelenik meg A völgyi lakos 1833-ban is. Azonban 1840-ben, mikor már csaknem két évtized választja el ama nagy érzések idejétől, ő maga is nyugodtabb bírálója verseinek s kiadja költeményét úgy, amint eredetileg megírta.
    A Zalán futása pedig megerősíti fenti vélekedésünket. A völgyi lakos „örömét” valóban „panaszosra cserélte”.

REXA DEZSŐNÉ

 Forrás: Irodalomtörténet  1912. I. évf.

Arany János „Öldöklő Angyal”-a


    Arany János kisebb elbeszélő költemény-töredékeit nem elemezték és nem értékelték még kellőképpen. (Csak Az Utolsó Magyar-ról szólt újabban – e folyóirat lapjain – Kéki Lajos.) Pedig nemcsak azért érdemlik meg a figyelmet, mert a nagy költőtől származnak, hanem azért is mivel magokban véve, tárgyuknál és finom lélekrajzaiknál,m eg érdekes leírásaiknál fogva, továbbá művészi, hangulatos, sőt szenvedélyes előadásuk és ritmusuk miatt érdemesek az elemzésre.
    Ezúttal az Öldöklő Angyal-ról akarok szólni, amely épp úgy, mint Az Utolsó Magyar, Édua, Csanád szintén az 50-es években keletkezett. Aranyt mélyen leverte hazájának gyászos sorsa, legkedvesebb barátjának, Petőfinek elvesztése. Ehhez járult még nehéz helyzete és testi bajai. Lelke fel volt dúlva. Ilyen körülmények között szinte kereste a komor tárgyakat.
    Öldöklő Angyal-ához valószínűleg Kölcsey Vérmenyegzője adta az indító eszmét. Ezt az állítást nem én hangoztatom először. Megtalálható már Vértesy Jenő Kölcsey életrajzában (Bpest, 1906. 79. l.) s az ő nyomán Tompos Józsefnek a magyar ballada történetéről szóló művében. (Kolozsvár, 1909, 165. l.) Bővebben egyik sem szólt a kérdésről. Azt hiszem érdemes e kérdést közelebbről szemügyre venni, az összehasonlítás munkáját elvégezni, az érdekes költeményt esztétikai szempontból elemezni, tulajdonságait, értékét megállapítani.
    Mindenekelőtt egymás mellé állítom Arany Öldöklő Angyalát és Kölcsey Vérmenyegzőjét, hogy így a tartalom, a tárgy menetének egyezése szembetűnjék. Arany költeményét kivonatosan közlöm hogy az egybevetést az elő nem forduló részek ne zavarják.

ARANY: Öldöklő Angyal.

I. Anna és Jenő az oltár előtt megesküdtek. A menyegző napját vígan ülik meg a palotában. A szobák a vendégektől népesek. A zene szól. Öröm, vigalom mindenfelé.
II., III. A menyasszony és vőlegény eljárják a menyasszonytáncot. A tüzesvérű, önmagán uralkodni törekvő Jenő nézi Annát, akinek vérét a szokatlan érzés felriasztotta. Szívében lázas sejtelem A menyasszony vőlegénye mellett járja a táncot, könnyedén, szinte lengve. A szív siet, az arc tüzes. A szem szemet keres.
IV. A harmadik táncot már a többi fiatallal együtt járják el
V., VI. Arra a hírre, hogy törökök közelednek, a zene, az emberek elhallgatnak. A tánc megszűnik. Az ajkakon szó nem jön ki. A szív megfagy, majd nagy zavarban dobog. Az arcok sápadtak.    
    Jenő, kardját kirántva, így szól: a férfi kimutatja bátorságát, küzd, keresve kerüli a veszélyt, hiszen a futásban nincsen üdv.
    Tudja, hogy a csata reménytelen, fél, hogy Annát a törökök foglyul ejtik és meggyalázzák.

KÖLCSEY: Vérmenyegző

IV. László nyert a szép Lilának
Ídvességet hű kezén,
És szomszédi felszállának
Kedve zajgó ünnepén.
S a billikom kerültében
Minden férjfi gyúl szívében,
S víg ének zengésinél
Az ifjuság táncra kél.
V. Nézi László szív-merülve
Hölgye láng tekinetét,
S kedv remény közt lelkesülve
Vére kényhullámot vét.
S az könnyű mint esti szellet,
Táncát vőlegénye mellett
- Szíve olvad, arca ég -
Pártájában lejti még.
VI. A törökök jönnek.
VII. Elnémúl a palotában
Tánc és élet, kedv és zaj.
Fennakadva dobbantában
Minden könnyű, minden jaj,
Színe halvány minden képnek,
Minden keblet gondok tépnek
Elszorúlva minden szív,
Küzd és habzik, forr és vív.
VIII. Dúlva ront a palotára.
IX. … sebes meggondolással
Kardon minden férfikéz.
XI. Szép hölgy ott a pályabér.
    Arany János költeményének gerince tehát egészen benne van Kölcsey Vérmenyegzőjében. Egy menyegzőt, éppen mikor a legjobb kedvben vigadnak, táncolnak, abba kell hagyni, a törökök támadása miatt. A vőlegénynek le kell mondani a boldogságról és felvenni a küzdelmet az ellenséggel. Igaz, hogy ily eseményről máshol is olvashatott és az egésznek lefolyása általánosságban mindig ilyen lehetett, mégis nemigen valószínű, hogy Arany a tárgyat máshonnan vette volna, mert a részletek, egészen a menyasszonyi táncig, melyet a nő pártában már még el, lépésről-lépésre egyeznek. A két költemény csaknem egyformán indul és halad, sőt Arany költeményének utolsó sorai arra a gondolatra engednek következtetni, hogy Jenő is (mint László) fél, hogy felesége török rabigába fog kerülni, ahol meggyalázzák azt, akit ő szeretett volna bírni. A cím nem egész világos fényt vet a bekövetkező eseményekre. Gondolhatunk olyan öldöklésre, amely egy egész környéket pusztít el, vagy arra, hogy Anna, ez az Angyal, erényei megvédése végett ölni is tudott. Arany minden bizonnyal ismerte Kölcsey e versét.
    Ami nincs meg forrásában, megmagyarázható a költészet keletkezésének lélektanából, Arany más élményeinek hozzáfűződéséből. Költőnk a Kölcseynél nagyjában odavetett vázlatot kiszélesíti, részletesen kidolgozza, beleviszi saját lelkét. Így keletkeztek a palota, a zene, a magyar egyes és közös táncok gyönyörű leírásai, mely utóbbiak élvezésében Aranynak nagy gyönyörűsége tellett és amelyek megörökítésekor előtör lobogó haza- és fajszeretete, miket az akkori viszonyok kétségbe ejtettek és levertek.
„De vajmikép írhassam én is
Oh nemzetem, szép táncodat!+
Busúlni és vígadni, mint te,
Tud-e más nép az ég alatt?

Ezt látni kell és érzeni
Mind a magyar szív érezi,
Mint érezhette egykoron
Ama nász népe, melynek én
Széles jó kedvét vázolom.”
    Talán fölösleges felhívnom a figyelmet arra (Riedl Frigyes ezt már megette), hogy a zene és tánc e leírásai a magyar irodalom legköltőibb helyei közé tartoznak. Testünk együtt járja, lelkünk együtt rezeg a költő szavaival. Külön is megjelent e három rész „Magyar tánc” c. alatt Arany „Elegyes művei” között.
Gyönyörű művészi munkák a jellemrajzok is. Az apa, miután gyermekei egymás után elhalnak, egetlen leánya boldogságán csüng. A leány gyönge, bájos, ártatlan angyal, a házasságot nem érti, a táncot elragadóan járja. A táncolók közt sok egyént látunk fel és eltűnni: komoly, dölyfös, ledér, csalfa, mosolygó arcúakat. Az egyik csúszik, a másik ölyvszerűen űzi galambját, a harmadik méltóságteljesen járja a táncot. Arany bámulatos jellemző tehetsége tehát itt is megtalálható. Az érzések és indulatok széles ecsetelése, a lelki motívumok szintézise ez időben írt munkáit különösen jellemzik. Ebben is megtalálható Byron hatása, amennyiben rá-rávet egy vakító fénysugarat az emberek indulataira, szinte megmagyarázhatatlan lelkiállapotaira, sőt érzékiségére, amivel felizgatja, felkavarja vérünket. (Pl. a menyasszony érzelmeinek rajzával.) Az előadás, a ritmus bámulatosan könnyed, színes, hangulatos, sőt mondhatnám szenvedélyes. Át- és átjárja lelkünket és megvilágítja számunkra Arany lelkének akkori izzó hangulatát, dúló viharait.
    A költemény töredék maradt. Aranynak nem volt lelkiereje befejezni. De e fenséges rom így is megindít.

BITTENBINDER MIKLÓS

Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.

2026. nov. 16.

A korona elszállítása Budáról Debrecenbe

 Debrecenben ásták el a Szent Koronát? | Magyar Nemzeti Levéltár


    1848. decemberében nagyon megnehezült az idők járása felettünk.
    Az olmüci államcsíny, Schlick hadainak gyors előrenyomulása, Wiindischgrätz betörése rémületbe ejtették a magyarok fiatal fővárosát.
    Pest utcái, melyek a dicső márciusi napok óta annyi lélekemelő jelenetnek voltak örömtől ujjongó tanúi, most egyszerre csöndesekké váltak. Az élénkség mindenfelé kihalt, az emberek némán szomorúan osontak el egymás mellett, vagy halkan, szinte suttogva tanakodtak kisebb-nagyobb csoportokban, hogy ismét csakhamar szótlanul szétoszoljanak.
    A kereskedők hiába nyitották ki boltjaikat s vártak vevőkre: senki sem tért be hozzájuk. A vendéglőkből, kávéházakból még a törzsvendégek is elmaradtak, a színház kongott az ürességtől: minden jel arra mutatott, hogy valami nagy szerencsétlenség sejtelme borong a szívekben.
    Az aggodalom sötét fellegeit egyre komorabbakká tették a vesztett csatákról érkező tudósítások, melyek, minthogy végtére már a sajtó működése is megakadt, szájról-szájra kelve egyre ijesztőbb, rémítőbb hírekké nőtték ki magukat.
    Növelte az ijedelmet az is, hogy az utcákon hol itt, hol ott, eleinte csak egyesével később már egész sorokban poggyászos kocsik tűntek föl; a menekülés első jelei, melyek nehéz dübörgéseikkel még az éjszaka nyugalmától is megfosztották a különben is izgatott és elcsigázott lakosságot.
    Ily álomtalan éjszaka után fáradtan, kimerülten, sápadt orcával ült reggelije mellett Budán, az Attila utcai 60. számú házban egy még ifjú házaspár, szabadságharcunknak két sokat szenvedett kiváló alakja.
    Az óra éppen nyolcat ütött. Kopogta az ajtón.
- Szabad! – hangzott fel egyszerre a házaspár ajkán.
    Egy fiatal, szinte lányos képű honvédtiszt toppant be, katonásan köszönt,nyomban rá, a sietségtől elfúló hangon szólott:
- Tolcsvai Bónis Sámuel képviselő urat keresem.
- Én vagyok – volt a kurta válasz a férfi részéről.
- levelet hoztam a honvédelmi bizottmány elnökétől. Választ nem várok.
    Ezzel ismét köszönt, sarkon fordult és eltűnt, mintha ott sem lett volna.
- Bizonyára újabb csapás. Szegény hazám! – sóhajtott föl a nő és szép szemébe könnyek lopództak.
- Ne aggaszd magadat hiába, édesem. Jer inkább, olvassuk együtt. Kossuth levelét. Míg ő velünk van, nem féltem népemet, hazámat.
Nyugodtan bontotta föl a nagy levelet, mely egész árkusra írva ezeket a történelmi nevezetességű, eddig még sehol közzé nem tett sorokat tartalmazá:

Bónis Sámuel képviselő úrnak.

Nyilt rendelet.*


Az ellenség közeledvén a főváros felé, s a csatáknak kimenetele Isten kezében lévén, a kormány kötelességének tartja koronát mindenesetre biztosítani.
    Annál fogva képviselő úr ezennel országos biztosul kirendeltetik s kötelességévé tétetik Ürményi Ferenc koronaőr úr ő excellenciáját azonnal felszólítani, hogy országos biztos úrral együtt és egyetértőleg az ország szent koronáját s egyéb koronázási insigniáit azonnal a koronaőrségből még itt levő legénység őrizete mellett egyelőre Debrecenbe, azután pedig oda, a hová országos biztos úr tanácsosnak látandja, elszállíttatni.
    Ha nevezett koronaőr úr nyomban országos biztos úrral a korona elszállítását nem kísérhetné, ezen esetben kötelességévé tétetik országos biztos úrnak, azt koronaőr ú excellenciája nélkül is, nyomban egyedül is elszállíttatni.
Kelt Pesten, december 30-án 1848.

A honvédelmi bizottmány meghagyásából

Kossuth Lajos s. k.
elnök


    A levél hatása a két házastársra egészen ellentétes volt. Az előbb oly nyugodt férfi megdöbbent. A helyzet válságos volta, mely már a szent korona elvitelét sürgette, megbízatásának, s a vele járó felelősségnek nagysága súlyos teherként nehezedett erős vállaira.
- Istenem! Istenem! Mitévő legyek? – kérdé magától mélyen megindulva.
- Hát mit tennél? Elviszed a koronát, bármibe kerül is! – szólt határozott hangon a nő, ki mintha kicserélték volna, levetkőzve minden aggodalmat, úgy állott férje mellett, mint valami tündöklő cherub.
- Elviszed a szent koronát. Országunk e Palládiumát keze szennyével ne illesse a zsarnok hatalom, mely szabadságunk eltiprására bérelt hadakkal ront reánk – csengett a nő hangja, mint valami tündéri harang, miközben szeme villámlott; kinyújtott hófehér karja, mintha máris pallosként védelmezné nemzeti drága ereklyénket.
- Igazad van. El kell vinnem. De hogyan? Jól tudod, a Duna már napok óta rettenetesen zajlik, a hajóhidat rég fölszedték, a Lánchídon pedig, azonkívül, hogy kocsi közlekedésre még nem készült el, csak menekülő  honvédeinknek szabad az átkelés. A koronázási jelvények súlyos ládáját hogyan vigyem át?
- Átvisszük! – csendült meg újra a nő ajka. – Nincs veszteni való időnk. Jerünk azonnal!
    Úgyis lett. Néhány perc múlva már gyors léptekkel kapaszkodott fölfelé a várba Bónis Sámuel, karján fiatal nejével. 
    Kegyetlen hideg szél fújt; de ők nem fáztak. Egész valójukat átjárta feladatuk teljesítésének égő vágya. Ez hevítette keblüket.
    Fölér-e a várba, legelső gondjuk az volt, hogy meghatalmazást kerítsenek,mellyel a nő átmehessen a lánchídon. Nagy üggyel-bajjal sikerült nekik, s a nő most már boldogan indult meg Pestre.
    Repülni szeretett volna, de csak lelkének voltak szárnyai. De segített neki sietni a lejtős út, melynek sima jegén ötször-hatszor is elesett, azután hosszúkat csúszott alá. Megütötte magát, de nem fájt neki:örült, hogy így hamarább leért.
    Már ott volt a hídfőnél.
    Öröme itt elborult. Hiába volt írása, nem akarták a hídra bocsátani; mikor pedig odaeresztették, a honvédek tolongó sokagásában nem bírt előre hatolni. Csak lassan, nagy taszigálózások közt indulhatott meg az ezernyi láb alatt ingó, hajló, dobogó pallókon.
    Szerencséjére egy udvarias ezredes mellé sodródott, ki részvéttel tudakolta tőle, hogy mi készteti e veszedelmes sétára. Megmondta neki, hogy kicsoda s az akkoriban jól ismert Bónis név megtette a kellő hatást: az ezredes maga vezette át a nőt Kossuth szállására a Nádor utcába.
    Itt még javában folyt a ki tudja mikor, hány napja megkezdett tanácskozás. Bónisnét nem akarták beereszteni, de beküldött névjegye föltárta előtte az ajtókat s beléphetett a tanácskozó terembe a honmentő honatyák között Kossuth Lajos elé.
    Ismerték egymást. Bemutatásra nem volt szükség, azért a nő csupán arra szorítkozott, hogy elmondta a nehézségeket, melyekbe a koron elszállítása ütközik.
- Szent Isten! Ez baj, igen nagy baj – kiáltott fel Kossuth.
- De még sincs minden elveszve – tette hozzá pillanatnyi gondolkodás után.
    Berendelt egy századost és kemény parancsban adta ki neki, hogy a két hídfőnél tátongó nagy üregeket azonnal hányassa be, azután menjen Budára, teremtsen elő a föld alól is lovakat, szekeret, hajtson föl a várba, Bónis eskessen föl tizenkét gránátost, rakassa föl velük a szekérre a koronázási jelvényeket s kísértette át Pestre a déli 12 órakor Szolnokra induló vonathoz.
    Bónisné lelke örült Kossuth intézkedéseinek hallatára, mert most már remélte, hogy a koronát megmenthetik; nemes lelke pedig boldog volt, hogy a szent korona átszállítására fölajánlhatta saját üveges kocsiját két tüzes vérű hatalmas lovát. Budán akkoriban ezen az egy fogaton kívül már nem is volt több: a menekülők szétrebbentek velök.
    Kossuth köszönettel fogadta az ajánlatot s hogy Bónisné annál biztosabban és gyorsabban kerülhessen haza, egy magas állású tisztet rendelt melléje kísérőül. A hazatérét még így is nagyon bajos volt. A hídon szembe özönlött a honvédség, mely szinte futva igyekezett a pesti oldalra; de még Budán is jó sok időbe került, míg Bónisné hazaérhetett.
    Rögtön fogatott s lóhalálban vágtatott föl a várba.
    Foszlányokban szakadt a tajték a nemes vérű lovakról, forró leheletük egész ködbe burkolta őket, midőn megállotta a Szent Zsigmond-egyház előtt, hol éppen abban a pillanatban hangzott a tizenkét gránátos esküje: „életünket, vérünket!”
    Bónis eskette őket. Ott volt Ürményi Ferenc is, ki híven őrizte a koronát, míg őrizetre nem volt szükség, de cserben hagyta, mihelyt veszedelem fenyegette.
    Az elszállítás kötelessége tehát egészen Bónisra nehezedett. Az eskütétel után nyomban kihozatta a koronát s a többi jelvényeket tartalmazó súlyos ládát, feltétette üveges batárjára, melyet, hogy kanyargós úton föl ne dűljön, jobbról is, balról is hat-hat katona tartott.
    Így aztán megindult a menet. Elül hat gránátos lépdelt egymás mellett. Ezt követte a hintó. A hintó mögött haladt Bónis és neje. A sort ismét 6 gránátos zárta be.
    Csak lépést haladhattak, különösen a Lánchídon, melynek gyönge deszkapadlói mélyen meghajoltak a szokatlan teher alatt. Ez volt az első kocsi, mely a Lánchídon átgördült. A vasrudak mintha érezték volna, hogy az ország legszentebb kincsét, Szent István szent koronáját tartják; a szokottnál erősebben rengtek, rezegtek.
    Végre, nagy sokára kiérte a vasúti állomáshoz. Bónis azonnal intézkedett, hogy a koronázási jelvényeket fölrakják a vonatra. Alig voltak ezzel készen, midőn egyszerre, mintha a föld alól bújt volna elő, egy sovány, vöröses arcú ember lép Bónis elé, s halkan így szól hozzá:
- Uram, én tudom, mit visz abban a vaspántos ládában. Ha Debrecen helyett Bécsnek fordítja útját: egy millió forint lesz jutalma.
    A puritán jellemű Bónis a legnagyobb felháborodással utasította vissza az ajánlatot, s azonnal intézkedett, hogy a vakmerő ember, ki valószínűleg a bécsi udvar kémje volt, elfogassék. De a rejtélyes idegen, mire a rendőrség megjött, nyomtalanul eltűnt.* (* Ez utóbbi epizódot Gracza említi fel „Szabadságharc történetében”, a többi özv. Bónis Sámuelné közleménye és teljesen hiteles.)    
    Bónis látván, hogy az ellenség közelben ólálkodik, rendkívüli eszközökhöz nyúlt. A korona ládája mellé hat gránátost ültetett kivont karddal, fölvont pisztolyokkal. Más hárommal a kalauzokat kísértette szemmel, hármat pedig fölrendelt magára a mozdonyra, hogy azonnal lőjék főbe a gépészt, mihelyt észreveszik, hogy az nem Szolnok, hanem Vác felé irányítja a vonatot.
    Rendben volt minden. Azaz hogy hátra olt még egy igen nehéz feladat.
    Bónisné ott állott a vonat mellett. A honleányi bátorságon, mely reggeltől kezdve mostanáig úgy megacélozta gyönge idegeit, erőt vett a hitvesi ragaszkodás.
Omló könnyzápor közt ölelte magához, csókjaival halmozta el férjét s csak nagy nehezen bírta elbocsátani kebléről – Isten nevében.
    A vonat füttyentett s a korona menekült éppen abban az órában, mikor már a móri csata is elveszett.
    Menekült, menekült a korona. Szolnokra szerencsésen eljutott. Itt kocsira tették s óriási hózivatarban, úttalan utakon vitték tovább Debrecennek, hová csak napok múlva érkezett meg.
    Itt adta át, a városházán Bónis Kossuthnak, ki ekkorra már az országgyűléssel együtt szintén ide menekült.
    A korona későbbi sorsa ismeretes.
    De mi történt megmentőjükkel?
    Még az üveges batár sorsa is tragikus. Bónisné, mielőtt Budáról elmenekült volna, őrizet végett átadta Kölber gyárosnak, kinél aztán Pest bombázása alkalmával gránát érte s elhamvadott.
   Bónis Sámuel végigszolgálta szabadságharcunk szent ügyét,melynek bukása után bujdosásnak eredt, de elfogták s halálra ítélték. A kegyetlen kegyelem a halálos ítéletét 10 évi várfogságra változtatta, melyből aztán két hosszú esztendőt József-várban le is ült, apró kézimunkák készítésével űzvén a lassan múló órák unalmát. Ezek közül egy körtefából faragott kis szekrényt ma is kegyelettel őriz családja.
    Az üldözők kegyetlenségét nem kerülhette ki még Bónisné sem. A világosi napok után vallatták, faggatták, hogy mondja meg, hol van a korona. Nem tudta, nem is tudhatta, de azért odavágta a rendőrbiztos arcába:
- Ha tudnám is: akkor sem árulnám el.
    Ezért a szóért, mint ezt már a könyv elején megemlítettük, elfogták. Zsandárok közt Kassára kísérték, hol a „Fekete Sas”-épületben tíz napig tartották sötét, nyirkos börtönben.
    Kassai lányok! Tanuljátok meg e dicső honleány nevét: Ereklyekiállításunk érdemes díszelnökének ma is élő édestestvére ő, nagyréti Darvas Erzsébet.

(* Látható az ereklye-kiállításban.)

Dr. Horváth Balázs


Forrás: A szabadságharcz Emlék-Albuma. Kiadja a Kazinczy-kör. Kassa, 1898.

Sárosi Árpád (1864-1930): Ereklyék

46403

Egy kis virág és egy kokárda,
Mindkettő drága,szent nekem.
Apám szerezte a csatában
S őrizte hosszu éveken.

A szabadságnak ünnepnapján
Elővevé szent kincseit,
Ifjú lett tőlük s összetörte
Az esztendők bilincseit.

Ifjú lett ismét. Vére lángolt
S vakon rohanni újra kész:
Szabadság! Érted harczba szállni,
Hol harczi kürt szól, zúg a vész.

Az élet terheit lerázta,
Ha kis virága volt vele,
Szerelmes dalt dúdolt egy lányról,
És szinte könyezett bele…

Ki tudja, hol tűzték mellére
Fehér, kis, reszkető kezek?
Mikor az ágyúk szózatára:
Meghalni rohant a sereg.

Vagy őrtüzek világa mellett,
Szerelmes perczek idején?
Mikor a lelke ott járt messze:
Síró anyjának tűzhelyén…

Egy szinehagyott rózsabimbó,
És egy kokárda mindenem:
Örök daluk te rólad zengik:
Óh szabadság! Óh szerelem!


Forrás: A szabadságharcz Emlék-Albuma. Kiadja a Kazinczy-kör. Kassa, 1898.

Kovács Zsigmond (1846-1918): A vörössapkás

Kovács Mihály Vörössipkás

Kovács Mihály Vörössipkás
 

Mint zúgó szélvész ront előre,
Halálmegvetve, rémesen…
Nincs gát, nincs akadály előtte.
Nem fog ki rajta semmisem!

Majd megdördül aztán az ágyu,
Hogy megrázzon földet s eget.
S a hős „vörössapkás” e hangra
Nem sápad el… sőt még nevet.

De hát hogy is lehetne gyáva,
Hol Damjanich küzd lelkesen?!
- Hol ő így szól: „Fiuk előre!”
Ott nem terem, csak győzelem.
***
Nagy volt a gyászunk! Törve voltunk.
Alig volt egy-két nyert csatánk.
Az osztrák űzött itt is, ott is,
s mint a karvaly csapott le ránk.

De jött aztán egy nap… dicsőség,
Fény áradt ránk egy szép napon!
És a szivekből tűnni kezdett
Egyszerre a bú, fájdalom.

Szolnoknál megdörrent az ágyu,
S pusztitva szórta a halált,
De a „vörössapkás” szuronnyal
Támadt… s megnyerte a csatát.

És hire ment a diadalnak,
Futó tűzként szétterjedett…
S kicsiny, nagy hordta ajkain a
Dicső „vörössapkás” nevet.

Aztán jött Vácz, Sarló, Komárom,
Isaszeg… fényes, nagy napok…
Ha csak halljuk nevükre szivünk
Még most is lángra gyul, lobog!

S ugyan kit illethetne jobban
A dics, babérág mindezért:
Mint a „vörössapkás”-t, ki oly hőn
Küzdött a legszentebb ügyért?!…

Mint zúgó szél tört ő előre,
Mivelve mindenhol nagyot.
S győzött vagy halt… de meg nem hátrált,
De gyáva lenni nem tudott.


Forrás: A szabadságharcz Emlék-Albuma. Kiadja a Kazinczy-kör. Kassa, 1898.

Stöhr Antal (Sziárd 1841-1909): Az én tanuságom

„Itt csaták csinálják a katonát”, Klapka hadtestparancsnoki tűzkeresztsége

    MIKOR Klapka a tokaji ütközetet vívta, 1849. január 31-én, éppen nyolc esztendős voltam.
    Tanúja vagyok tehát én is azoknak a dicsőséges, gyászos nagy időknek, a magyar nemzet utolsó szabadságharcának. Az én kalapom, magyar koronás, hosszú, piros pántlikáját is lengette a szabad szellő. Én is használtam annak a kornak gúnyszavait: Schlick-nek hívtam inden hibás szemű embert; aki pedig nem éljenzett, vivátozott akkor, mikor ér, azt meg pecsovicsnak.
    Tanú vagyok, igaz; de az ilyen magamfajta tanúnak vallomásai, élményei, egy cseppet sem tisztázzák a vitás történelmi kérdéseket; fényt a homályos pontokra, egyáltalában nem derítenek; s ha világítanak, át egyedül csak nekem világítanak, szentjánosbogár módjára emelve ki a hosszú ötven esztendő éjszakájából a nagy eseményeknek azokat a parányi részleteit, melyeket én megéltem.
    Az 1848-49-iki események engem Rimaszombatban találtak. Nyolc esztendős gyerek létemre nem sokat értettem a dolgok folyásából. Annyit tudtam, hogy háború lesz; megyünk a német ellen. Folytonosan exerciroztatták a nemzetőröket, meg bennünket gyerekeket is; mert hát mi is rendes szakaszokba és századba voltunk beosztva; egy főhadnagy tanított bennünket a katonai rendgyakorlatokra.
    Vígan ment ez a dolog nagyon egy darabig; szörnyű büszkék lettünk, midőn a mozdulatainkat néző város urai, több alkalommal, fülünk hallatára mondták hogy ügyesebbek vagyunk, mint a nagyok, az igazi nemzetőrök.
    Egyszer csak azután ezek elmentek; magunk maradtunk, minket nézett az egész város. Azután megint visszajöttek, de nem mindnyájan. Erről is, amarról is hallottam, hogy Schwechát-nál elesett. Legnagyobb hatást gyakorolt rám a a hír, hogy a nálam pár évvel idősebb pajtásomnak Harmaczy Bélának jól ismert édesapja is ott maradt; fejét elvitte az ágyúgolyó. Megdöbbentem, elgondolkodtam: hát így megy a háború?…
    Azután egymást űzve, kergetve, jöttek a magyarok, németek, oroszok.
    Tudvalevő dolog, hogy Rimaszombatnak a csapatmozgalomból meglehetően kijutott. A körülmények úgy hozták magukkal, hogy ott ugyan véres összeütközés nem volt, de egyszer mégis nagyon válságos helyzetbe jutott a város. A Tornallya felé elvonult orosz hadtest tábori főorvosa postakocsin utazott a hadsereg után. Ezt a szerencsétlen embert egy guerilla, az országút sáncából mindjárt a város végén orozva lelőtte. A postakocsis a halott orvossal Bejénél érte utol az oroszokat. Ezek persze rögtön visszazúdulva, Rimaszombatot lövetni akarták. Nagy nehezen mégis a kancsukával fogadott engesztelő városi deputáció – melynek tagja volt a Katinszky Géza s.-a.-ujhelyi plébános édesatya is –, erős hadi sarc árán kieszközölte tőlük a kegyelmet, s megmentette a várost attól a szomorú sorstól, melybe hasonló okok folytán Losonc jutott.
    Mondani sem kell, hogy ezeknek az izgalmas napoknak minden órája meghozta az érdekesnél érdekesebb látványosságot. Azóta persze nagyon soknak elmosódott az emléke, de a következő jelenetek még most is teljes elevenséggel állanak előttem.
    Egyszer csak a szomszédunkra, Papp Ábrisékhooz egy huszár érkezett. Azt mondták akkor, hogy a Lenkey huszárja. Minthogy a mi udvarunkból a Pappék udvarába, a rossz kerítés miatt hátulról kényelmesen át lehetett menni, én mindjárt megismerkedtem a huszárral, a mi istállónkból szénát vittem neki és ő engem ezért a szívességért ott az istállóban a lovára ültetett és erősen biztatott, hogy másnap reggel elvisz magával kis huszárnak. Kerestem én másnap reggel, amint felébredtem mindjárt a huszárt, de már akkor csak hűlt helyét találtam. Ezt a jóságos arcú katonát, kezében azzal a sárszerű fekete kenyérrel, melyet ott az istállóban velem beszélgetve evett, még most is egész világosan magam előtt látom.
    Látom azt az aranytól csillogó orosz tisztet is, aki a rimaszombati piacon a kofák előtt leszállott a lováról, teleette piros selyem zsebkendőjét nyers uborkával, ismét nyeregbe ült, s lépésbe menve ette az uborkát hámozatlanul.
    Látom a cserkeszeket, kozákokat, amint lovaikat a Rimában úsztatják; a kaftános gyalogosokat pedig, amint a piszkos folyóból nagy üstökbe vizet merítenek, fölforralják s karddal aprítják bele a zöld tököt, kukoricát, káposztát, úgy, amint a mezőről felszedték, mosatlanul.
    Látom a hozzánk szállásolt Schlick-féle vasas altiszteket és hadnagyot. Hosszú, keskeny udvarunk hátul kiszélesedett és 4 lóra való istálló volt benne. Itt voltak a tiszti és altiszti lovak elhelyezve. Az udvaron teknőkben állott darabokra vágva a hús, a szobában pedig dézsákban és vedrekben a bor. Onnan osztották ki az egész legénységének. Emelgettem a szoba padlójára helyezett vértjeiket. A fényes tiszti vértet könnyen bírtam, de az altisztekét alig.
    Látom azután a Beniczky szedett-vedett kis csapatját, amint a piacon sorakozik; s látom az általa Losoncon meglepett a megvert Schlich csapatjának tisztjeit, ugyancsak a rimaszombati piacon, hadi zsákmánnyal telt szekerekhez  kötve.
    Egészen előttem áll az a szomorú jelenet is, midőn Görgey, Rimaszombatban egy spionsággal vádolt serfőző legényt felakasztatott. Az auditor, szép fiatal ember, de még szebb fiatal feleségével, kocsisával, szekerével, lovával, nálunk volt elszállásolva. Délelőtt 10 óra tájban két szürke lovas huszár hozta kivont karddal udvarunkba az elítéltet. A két huszár megállott a kapuban, az elkényszeredett, sápadt, vézna bűnös pedig, a konyhaajtónkkal szemközt, a szomszédház, az öreg Perecz néni háza falához támaszkodott. Kevés idő múlva kijön a szobából az auditor, megáll a konyhaajtóban, felolvassa a nyárfalevélként reszkető, némán hallgató embernek az ítéletet s azzal végzi, hogy „ma délután 4 órakor függni fogsz.” Tanúja voltam az egész jelenetnek, az auditor mellett állottam. Tanúja voltam annak a kétségbeesett iszonyodásnak is, midőn az auditor felesége meghallotta, hogy a saját cigány-kocsisuk hajtotta végre az akasztást.
    Tisztán emlékezem arra a jellemző, mulatságos esetre is, amely nálunk, két orosz katona között történt. Amint akkor mondták, két órai szabadrablás lévén engedélyezve, hozzánk is bejött két marcona kinézésű orosz közlegény, nagy hangon kiabálva a M i c k o,  M i c k o -t. Minthogy éppen az aludttej saisonja volt és három tehenünktől bőven telt, a legnagyobb készséggel hirtelen két nagy köcsögöt állítottak elébök. Szó nélkül kifakanalazták; és amint ugyancsak szó nélkül távozni akarnak, az egyik az ablak párkányán heverő rossz ruhakefét tarisznyájába teszi, a másik szó nélkül nekiesik és agyba-főbe veri; amaz erre a ruhakefét szó nélkül előveszi, az ablak párkányára visszateszi, azután mind a ketten szó nélkül távoztak.
    Így követték egymást a legkülönbözőbb fajta jelenetek ezernyi változatban.
    Ínyár vége felé azonban mindig csendesebbek, mindig komolyabbak lettek az emberek. Az arcok megnyúltak. A sóhajok szaporodtak.
    Láttam kiterítve egy huszonnégy éves fiatalembert, aki szíven lőtte magát. Azt mondták, hogy vörössapkás volt.
    Láttam hogy vitték el az apám két darab vadászpuskáját. Megégett az agyuk, tönkrement a csövük abban a máglyában, melyet a győztes hatalom, az elkobzott forradalmi tárgyakból a rimaszombati piacon rakatott.
    Azután jöttek a városban olyan urak, akik csak németül vagy tótul beszéltek. Úgy csúfolták őket, hogy: b e a m t e r.
    Ugyanazon idő tájban jöttek a hegyes sisakú zsandárok is. Nagyon néztük őket; néztük különösen szép sárgaréz gombjaikat, mert szám is volt rajtuk, szintén rézből. Gombozás alkalmával ezeknek igen nagy értékük volt; tíz füles csontgombot is adtunk egyéért, fületlent még többet is.
    Azután teljesen vége lett a szabadságunknak. Én fölöttem is megnehezedett az idők járása.
    A boldog pigézést és gombozást felváltotta a veszedelmes mensa, dominus és quae maribus… ezt pedig nemsokára a Martin Konrád, Moénik és Mozart Lesebuch...

Forrás: A szabadságharcz Emlék-Albuma. Kiadja a Kazinczy-kör. Kassa, 1898.

Deil Jenő (1846-1908): Honvédzászló

1848-as debreceni honvédzászló



Honvédzászló, rongyos zászló,
Golyóktól megtépett,
Veled zászlóm Kossuth Lajos
isten elé lépett.

És az égben minden angyal,
Ki Isten körül volt,
Honvédzászló, rongyos zászló,
Előtted meghajolt.

Magyaroknak nagy Istene,
A mint ott meglátott
Honvédzászló, rongyos zászló,
Kezével megáldott.

Ha a vész felhői szállnak
A magyar hazára,
Kossuth azt a rongyos zászlót
Viszi a csatába.

Feltámadnak a halottak,
Harczi dicsőségünk;
Előtted te rongyos zászló,
Pusztul ellenségünk.


Forrás: A szabadságharcz Emlék-Albuma. Kiadja a Kazinczy-kör. Kassa, 1898.

Lévay József (1825-1918): Ötven év után – 1898. márczius

 

Nem h alt meg a múlt, csak alszik.
Érverése jól hallatszik,
Érzem vére lüktetését;
A szellő is lendül,
A rög is megszólal
S örök igazságát
Hirdeti fenszóval.

Oszlik a köd a határrúl,
Előttem a táj kitárúl,
Fű, fa, virág, minden éled,
Minden porszem egy-egy élet
S a mit fél századév
Leple borít régen,
Mind előmbe tűnik
Egy fölséges képben:

Hosszu küzdés ezer bajjal,
Sötét éj, csalóka hajnal,
Honvédő titánok harcza,
Gőgös ellenség kudarcza
S a letiport haza,
Melyet az önérzet
Hallgatag is emelt,
Bár homloka vérzett.

Vihar után szellő lebeg,
Szakadoznak a fellegek,
Csillapúl az ég haragja,
Lánczait a rab lerakja;
Megjelen a béke
Tarka szivárvánnyal
S könyet és vért elfed
Színes fátyolával.

Hálás utód ujra épít,
Gyűjti a mult ereklyéit,
Benne uj erőre kelve
Tovább él az ősök lelke
S amit ők szereztek
Birkózva sok vésszel,
Óvja gyarapítja
Bátor férfi-kézzel.

S e fölséges képhez óh! Itt
Titeket is oda szólit,
Titeket, é l ő  e r e k l y é k,
Kik itt köztünk lengetek még,
Kik ama nagy időt
Születni láttátok
S szívvel, ésszel, karddal
Harczait vívtátok.

Szebb, dicsőbb jövőbe bízva
Nézzetek a multra vissza,
Hirdessétek, hogy az önkény
Sohsem lesz felettünk törvény
S nem ölheti meg, bár
Rajta sebet vágott,
Se az igazságot,
Se a szabadságot!


Forrás: A szabadságharcz Emlék-Albuma. Kiadja a Kazinczy-kör. Kassa, 1898.

Kátyánszki Szt. Vladiszláv (Stevan Vladislav Kaćanski 1829-1890) költeményeiből

 

MERRE, MERRE?

1.
Merre, merre? Kérdem egyre
Sűrű felhőt fenn az égen,
Míg rohan, fut nagy sietve…
De nem felel, hallgat mélyen;
Csak tolong s tán ő se tudja,
Merre visz a vándor-útja?!…

Merre, merre? Kérdem egyre
A habot, míg fut rohanva
S a fülembe zúg morajja…
Ám a hab fut nagy-sietve
S meglehet, tán ő se tudja:
Ér-e véget vándor-útja?!

Merre, merre? Kérdem egyre,
Amikor a szertelen vágy
Seregestől ront szívemre
S megpihenni percre sem hágy…
Ám a vágyak futva szállnak -
Sírkövéhez jó anyámnak…

2.
Ó, ti felhők, mért visz egyre
Útatok csak napkeletre?
S mért feledtek engem itten,
Mikor épen ott születtem?!

Csak gomolygtok egyre, folyton
a borongó égi bolton,
Mint a kósza vágy szívemben,
Amely hányja-veti lelkem…

Kebleteknek víz a gyöngye
S termő áldást hint a földre…
Ám nyomában könnyeimnek
Csak siralmak s bú teremnek.

Bősz haragtok zúz világot, -
Az enyém hervaszt virágot:
Vihar után megpihentek,
Ámde nyugta nincs szívemnek!

3.
Barna felhők, szálljatok,
Gyors futással nagy-sietve,
Hadd röpítsen napkeletre,
Szép hazámba szárnyatok;

Vigyetek langy esőt arra
A kiszáradt bús avarra
S véres arcát – ráperegvén -
Permetegtek mossa enyhén…

Ám maradjon itt a villám;
Ott eleget cikázott tán?!
Enyhe szellő halk fuvalma,
Az kísérjen csak suhanva
És az én hő sóhajom:
Áldva légy, szép otthonom!

Ford.: Szászy István

(* Kátyánszky Vladiszláv (1830-1890) a régibb szerb költői gárda egyik jelese. Magyarországban született ő is, a Bács-megyei Szent-Tamáson; Egerben és Zágrábban tanult jogot s aztán gimnáziumi tanár lett Szerbiában, majd élete vége felé lapszerkesztő Különösen a hazafias lírában kiváló, de elbeszélő költeményeket is írt.)


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 24. szám, 1904. szept. 11.

Ábrahám Ernő (1882-1945): Óvás

 

Hol az anya gond varázsát,
A szívek melegét érzed,
El ne hagyd az édes otthont,
El ne hagyd a puha fészket!

A dicsőség nem melegít,
Hívság a fény, hazug a vágy,
Megszaggatja lelked hitét,
S szívtelenül magadra hágy.

Egy érzés csak, ami igaz,
Mikor az elhagyott házra
Fájó, nehéz sejtelemmel
Visszanézel utoljára.

És ha akkor nem érted meg,
Amit a szív sejtve érez,
Elsodor az élet árja,
Soha többé nem érsz révhez.

S honnan vándor útra keltél;
Elfáradva, összetörve,
Hulló könnyel, vezekelve
Borulsz otthon a küszöbre.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 24. szám, 1904. szept. 11.

Etédi Soós Márton (1753-1801) „Magyar Gyász”-a

 [Etédi Sós Márton] Magyar gyász; vagy-is második Lajos magyar királynak a’ mohátsi mezőn történt veszedelme. Mellyet gyenge tehetsége szerént Versekben kívánt szedni egy Nemzete romlását kesergő Nemes Magyar E. S. M.[2. kiadás.]

    Több mint egy századdal Listinek hamar elfeledett eposzkísérlete után, 1792-ben jelent meg újra egy terjedelmes költemény a mohácsi vészről. Szerzője ETÉDI SOÓS MÁRTON, irodalmunk azon számos alakjai közé tartozik, kiknek csak munkái maradtak fönn, de életükről alig néhány száraz adatot őrzött meg szűkszavú koruk és a hagyomány. Számos irodalmi folyóiratainkban, irodalomtörténeteinkben és adattárainkban éppen hogy csak meg van említve neve és főmunkája. Még a „Magyar írók élete és munkái” című gyűjtemény is csak annyit tud róla, hogy erdélyi származású volt és Bugyiban Pest-vármegyében jegyzői hivatalt viselt. Danielik szerint Dömzsödben. Hol és mikor született, merre nevelkedett, mikor halt meg: mind olyan kérdések, melyekre sem saját műveiben, sem másutt nem találunk feleletet. Életkörülményeinek kikutatását az is megnehezíti, hogy két hasonló nevű kortára is volt s mindkettő íróember. Valószínűnek látszik, hogy a XVIII. század hatvanas éveitől a XIX. század elejéig élt. Alig lehetett hosszú életű, mert fő művének elején mellbajról panaszkodik.
    Mint író lelkes tagja volt annak az irodalmi iskolának, mely a XVIII. század végén keletkezve a népies tárgyhoz fordult s a régi magyar költőket, elsősorban Gyöngyösit választotta követendő mintaképül. E magyaros vagy népies iskolának Dugonics és Gvadányi voltak fő képviselői; mindkettő szívvel-lélekkel magyar. Az első, mintegy válaszképpen II. József ama rendeleteire, melyek a magyar nyelvnek magasabb tudományok tárgyalására való alkalmasságát tagadták, kimutatja, hogy még gömbháromszögtant is lehet magyarul tanítani; a másik, mikor elmondatja a nótáriussal budai utazását, könyvet ír a régi erkölcsök, a nemzeti viselet és magyar nyelv dicsőítésére.
    Nem az volt a céljuk, hogy költői remekeket adjanak. A nemzeti érzést akarták fölébreszteni abban a korban, midőn Mária Teréziának Bécsbe édesgető politikája, de a hosszú harcokban kifáradt nemzetet németté akarta tenni. A köznemességhez, a nemzet fönntartó eleméhez, zöméhez szóltak, melyet még kevéssé érintett a francia és német műveltségnek meg irodalomnak főurainak nagy részén már érezhető hatása. Annak a köznemességnek írtak, melynek képzelete még mindig saját hőseivel lévén benépesítve, szívesen olvasott ezekről. Tárgyuk magyar, hangjuk, verselésük magyaros. Ez az oka annak a sok dicséretnek, mely a népiesebb műveiről a korabeli „újság-levelek”-ben fönnmaradt; innen van, hogy Gvadányi, a jó öreg „lovas hadi generális” Rontó Páljának előszavában remek munkának nevezi Etédi Magyar Gyászát.
    E mű, melynek teljes címe „Magyar gyász, vagy-is második Lajos magyar királynak a mohátsi mezőn történt veszedelme. – Mellyet gyenge tehetsége szerint versekben kívánt szedni egy Nemzete romlásán kesergő Nemes Magyar É. S. M.”, a történeti eposzokhoz tartozik. Az effajta hősköltemények tárgya a XVIII. század végén nem csak a költői képzelet kiszínezte fontos nemzeti esemény; egyes királyoknak dicsőséges nemzeti hősöknek tetteit írják le legtöbbször időrendi egymásutánban. Nemigen szerepelnek bennük az istenek, kiknek a klasszikus eposzokban oly tevékeny cselekvéskör jut, csodás elem rendszerint hiányzik belőlük. Versekbe szedett történetek, földíszítve az eposz külső követelményeivel, de se tárgyuk, se főhősük nincs jól megválasztva. Vagy lehet-e hőskölteményt II. József tetteiről, mint Gáti István tette; Hunyadi László is nem inkább tragikus személy, mint eposzhős? S Vályi Nagy Ferenc megtette eposza főhősévé. A mohácsi vész sem eposznak való tárgy, bár az egész nemzet történetére kiható esemény, de nincs egy fő alakja. Lajos király báb volt inkább, mint uralkodó, a mulatozáshoz szokott inkább, mint a kardforgatáshoz, sokkal kisebb szerepet játszott a nagy pusztulásban, semhogy az eseményeket köréje lehetne csoportosítani. Az egész esemény gyászos következménye a seregnek türelmetlenségének, elbízottságának, mely esetleg alkalmas epizód lehetne egy eposzban, de ennek váza, dereka nem. Miért nem emelte hát Listi és Etédi e tárgyat „eposzi magaslatra”, hisz a Zrinyiász tárgya még annyira se eposznak való, int amaz, mivel csak egy jelentéktelen végvár elesését jelenti az egész nemzet pusztulását kifejező mohácsi vésszel szemben? Listinek és Etédinek nem volt hozzá tehetsége; de ide nem is XVII. századbeli magyar költő, hanem egy Vörösmarty kellett volna, mert – fiat justitia – Szigetvár elesésének „eposzi magaslatra” való emelése se Zrinyi leleménye. A magyar nemzet és kereszténység mártírjaként, Isten haragjának kiengesztelőjéül jelenik meg Zrinyi már hősi halálával egy időben írt énekekben is. Egy csöppet sem rontunk ezzel a hadíró nagy költő voltán, hisz Ilosvai is megírta Toldi históriáját s kinek jutna eszébe Arany dicsőségéből emiatt csak egy szemernyit is levonni!
    Mondanunk se kell, hogy Etédi is ajánlást ír műve elé; általános szokás volt ez századokon át minden nemzet költőinél. Részben a hála megnyilatkozásai ezek az előrebocsátott sorok, részben nagyon szerénykedő önbírálatok. Az 1792-beli Magyar Kurir, az első magyar hírlapok egyikének 83-ik száma tanúsítja, hogy a Magyar gyászt báró Orczy László, az ismert költőnek és jeles katonának: Lőrincnek fia saját költségén nyomatta ki. Ezért ajánlotta neki munkáját írónk. Hosszú, versben végződő dedikációjában a magas égig földicséri Maecenásának tudományszeretetét, irodalompártolását.
    A tulajdonképpeni magyar gyász leírását „A Vers-írónak készülete és Mohátsnak gyászos nevezeté”-ről, továbbá „A Magyar Nemzetről közönségesen” szóló versek előzik meg. Az első az invokáció, Melpomene segítségül hívása. Egészen Gyöngyösi módján szólal meg.
    Mohács aposztrofálásával adja aztán tudtunkra, miről fog írni. Régtől fogva átkozott e tér, e gyászos mező füvére hullatta mérgét a pokol megkínzott komondora; itt múlt el a magyar nép virága, itt hunyt el hajnala szép fényes napunknak. Nem állhatja meg, hogy föl ne sóhajtson: vajha Moháts porából új nemzedék, új Mirmidon születne, kit magyar Achilles vezetne csatára.
    Gyászt fog festeni, mert neki is itt ült szívére; de nem bír Gyöngyösi eszével, mondja továbbá Horváth (Pálóczi Horváth Ádámot érti, kinek Hunniása olvasott könyv volt a XVIII. század végén) nagy tehetségével; a Parnassusnak is csak oldalát látja s Apolló is csak színes barátja.
    A második előre bocsátott költemény romlott hazánknak szomorú állapotját rajzolja II. Lajos előtt és alatt. Míg saját lángja nem égette, míg fegyverre nevelte bajnokait, addig

Reszketett nevünktől Észak, Dél, Napkelet
Nem hozott egünkre semmi idő telet,
félt tőlünk török, tatár; de régi dicsőségünk odalett, mikor Dobse Lászlóra került sorsunk.
Mert ellensége lett testvér testvérének,
Üldözője Attya édes Gyermekének,
Némely otskolója saját Nemzetének -
Irigység, erőszak rontá az országot,
Bosszúállás ölte az ártatlanságot.

    Ilyen sokat ígérő, költi lendületű bevezetés után majdnem rosszul esik a csalódás, hogy történetet ír, nem költeményt. Még csak nem is tagolja énekekre az eseményeket; két részre osztja művét. Az első Szolimánnak a magyarok ellen való készületét és tanácskozását; Szabács meg Nándorfejérvár elveszését, továbbá a budai országgyűlés hosszú leírását foglalja magában. Lógodi Simonnak hősi haláláról énekel; Nándorfejérvár elveszéséről szólva a török álnok hitén, igaz véreink pusztulásán kesereg s az áruló rácok legyilkolására célozva költőnk mondja:

A’ rút tövisbokor mikor kiirtatok,
Akkor a’ virág is gyakran tapopdtatik;
Néha Konkoly között gyöngy-is elhányatik,
Meg-esik: jó vész-el, ’s gonosz meg-hagyatik.

    Az első rész nagyobb felét az országgyűlés megjelenítése teszi; úgy szólalnak föl egymás után a főpapok és főurak véleményüket elmondandók, mint Thököly hadi tanácsának szereplői. Lajos király, ki „alig bírta kínját szíve fájdalmának”, bánatos hangon szól az országhoz, kéri az urakat, hogy félre téve a pártoskodást, derítsék föl újra Hollós Mátyás szép arany ideit. Hosszas vitatkozás indul meg erre a rendek között arról, kérjenek-e idegen nemzetektől segítséget, megütközzenek-e a törökkel, hová gyülekezzék, hogyan oszoljon meg a magyar sereg. Magyaros szólásokkal, példabeszédekkel igyekeznek egymást letorkolni. Különösen Tomori ellenzi az idegen segítséget, mert a sok gyülevész nép szerinte csak akadály volna, de meg könnyű Herkulessel poklot is rablani. Hol gyávaságot, hol elbizottságot vet egyik a más szemére. Utolsónak Bánfi János szólal föl, siettetve a harcra kelést.
    Nagy üggyel-bajjal azt végezték, hogy Jakab havának második napjára mindenki Tolnán legyen.
    A második rész „Lajos király különb-különb dolgairól” szól; a magyar tábort írja le, melyet Magyar Mars címmel jelel; Zápolyának levelét, Brodaricsnak az ütközet előzményeiről és lefolyásáról való referálását tartalmazza.
    A király gyorsabb cselekvésre bírandó a még mindig tivornyázó főurakat, véres kardot hordoztat szép az országban. Mikor a kardot hordó követ az urak nemtörődömségét hírül hozta, Lajos éppen a kertjében sétált s a hír hallatára alig tudott hazavánszorogni; szobájában elnyomta az álom. Úgy tetszett neki, mintha mezőn járna magyar seregével, mely a törökkel bátran összecsap; megjelent előtte a várnai csata egész képe. A várnai csatatérről egy lélek Budára, a királyi várba vezette, hol Mátyás szobájában álltak meg a királyok képe előtt. Itt megmutatja neki a dicsőült királyokat s megmagyarázza, hogy Ulászlót is az döntötte veszélybe, hogy nem követett bölcs, tanácsos elmét,

Hogy pediglen Mársot Jupiter kergette
Azzal hibájáról őtet megfeddette,
Nagy vakmerőségre fejét mert vetette
Holott még a magyart fel sem készítette.

    Figyelmezteti, hogy várja meg Zápolyát.

Ekkor a’ ’hiv Lélek szemét szikráztatta
És hogy Mátyás légyen, azt is ki-vallotta,
Mellyre Lajos karját ölelni nyújtotta,
De hirtelen eltűnt, s többé nem láthatta.
Tsattogtatta szárnyát, melynek lármájára
Felérezvén Lajos fordult oldalára,
Azomban tekintvén szobája falára
Látá saját képét esni homlokára.

    E kettős baljóslat hatása alatt álló királyt Szalkányi és Bátori vigasztalják meg, igyekezvén mindent jóra magyarázni. Sikerül is annyira fölbátorítaniok Lajost, hogy megindul Tolnára. Kissé ízetlenül, durván, a költeményen végighúzódó borongós hangulatnak éppen nem megfelelően esti le ezután „Magyar Mars” cím alatt a résztvevő magyar nemeseket. Az egyik egész életében csak török húst ennék, a másik kardjával sózza a pogány húst, mert azt tudta, hogy a török fej káposzta. Az egész szerencsétlenség bűnbakjául Tomorit állítja oda, ki Zápolya levelét is széttépi. Maga a vajda, látván Tomori csökönyösségét, siet egyedül Tolnára, de „ért a fröstöknek mégis tsak tsontjára”, mert akkor már vége volt mindennek s csak a menekül Brodarics elbeszéléséből, szájából tudja meg a harc előzményeit és kimenetelét.
    Brodarics szavaiból tudjuk meg, hogy a királyt nemcsak Mátyás szelleme, hanem az Echo is figyelmeztette.
    Hosszasan kérdezi sorsát s a visszhang azt feleli, várja meg Zápolyát. Tudjuk, hogy Tomori akaratával hiába ellenkezett. A Toldalék, mellyel az egész mű befejeződik, bölcselkedő költemény az emberek gonoszságáról, kapzsiságáról, amivel mindig egymás ellen rontanak.

*

    Etédi műve Brodarics munkájának, Istvánffi és mások idevágó részleteinek rímbeöntése. Szerkezete nem kuszált; nincs megzavarva sok kitéréssel, mint a Listi „Magyar Mars”-a. Az a körülmény pedig, hogy a harc lefolyását a menekül Brodariccsal beszélteti el, az eredetiség színével hat. Lajos király alakja sokkal jobban kidomborodik, mint Listinél; a jobb sorsra érdemes fiatal fejedelem bár itt is sokat sóhajtozik, kesereg a főurak tétlenségén, de mégis van benne némi erélyesség s szabad elhatározás.
    Közkedveltségét azonban nem e csekély szerkezet- és jellemzésbeli  tulajdonainak köszöni, hisz kora, olvasóközönsége ezeket alig látta meg e műben. Batsányi, Kazinczy, Kölcsey a magyar műízlés tulajdonképpen megteremtői, a XVIII. század végén csak szárnyukat bontogatták s Csokonain kívül kevesen ismerték a költői műfajok elméletét. A kritika, ha ugyan lehet erről beszélni, nem is műfaji sajátságokat követelt az ily eposz-szerű költeményekben. Kora hangulatának megnyilatkozását kereste először is. A magyar nemzet, mint már említettük, e század vége felé kezdett erkölcseiben, ruházatában elidegenesedni, németet, franciát majmolt. A magyaros iskola tagjai léptek sorompóba a fenyegető veszély ellen. Dugonics, Gvadányi sűrűn sujtásos magyar ruhában mutatják be hőseiket, kiknek szájából csak úgy ömlik a zamatosabbnál zamatosabb népies szólásmód, példabeszéd, közmondás. Etédi is panaszkodik műve bevezető részében, hogy már ruhánk sincs magyar módra szabva s hogy erkölcseinket „idegenektől húzzuk.”
    A túlzásba vitt, fárasztólag ható népieskedés mellett Gyöngyösi műveinek hatása is az olvasóközönség egyik követelése volt. Maga Etédi is mondja könyve végén, hogy amíg „vér vér testem erében, járok én Gyöngyösi gyöngyös ösvényében”. Szépen összecsengő ügyes alexandrinusai; a magyar hősöknek, különösen Orczynak jellemzése, a görög és római mitológia alakjainak fölös emlegetése lépten-nyomon emlékeztet a Murányi Venus, a Csalárd Cupidó írójára. Jelzőket, hasonlatokat, természetképek rajzait egész gondolatsorokkal együtt vagy Kemény Jánosból, vagy Gyöngyösi legnagyobb utánzójától, Dugonicsból veszi. Mikor műve elején a haza szerencsétlen állapotáról beszél önkéntelenül a Palinodia juthatott az olvasó eszébe. A befejezést Imrefi Istvánnak fogságában való elmerengése és a „világ hívságán elméjében panaszt indító” rab Kemény kesergése is föltűnő hasonlóságot mutat. Azt még mondanunk sem kell, hogy Lajos királynak beszélgetése az echoval szintén utánzása Gyöngyösinek, ki a rab Keményt vigasztaltatja meg a visszhanggal. A másik költői leleményre valló dolog, Mátyás szellemének megjelenése sem eredeti Etédinél, elég, ha az Aeneis vagy Zrinyiász vagy – ha úgy tetszik – éppen Listi megfelelő részletére utalunk.
    Még egy körülmény volt, mely nagyban elősegítette a Magyar Gyász kedveltségét, kétszer való kiadását. Nemcsak az, hogy nemeseink hiúságának nagyon tetszett ama háromszáz családnak földicsérése, melynek tagjai részt vettek a mohácsi ütközetben, hanem a dicsőítés módja is. Mikor azt mondja egy-egy magyarról (a Magyar Mars című részben), hogy csak akkor érzi jól magát, „mikor Török vérben pallosát fereszti”, ki a pogányt oly kegyetlen veszti, miként gyenge bárányt a farkas: sokaknak eszébe juthatott Bezerédi, ki csakúgy bánt a némettel, mint karvaly a fürjjel. Ilyen s hasonló sorok pedig, mint:

A kinek egy bokor vagy erdő szállása,
Erdőn vagy sík mezőn van csendes lakása (222 l.)

a szegény, bizonytalanba induló, megható versekben búcsúzó kurucok emlékét idézhették föl az olvasók lelkében, kik közül nem egy még ismerhette a Márvány-tenger partjáról vissza-visszasóhajtó hontalan csapatnak némelyik tagját.
     A mű kedveltsége mellett legjobban bizonyít az, hogy színpadra is került. Ihászi Imre írt belőle egy ötfelvonásos „nemzeti szomorújáték”-ot, melyet 1705. június 29-én adtak elő először. Csak címe ismerete: A mohátsi veszedelem, ezt megőrizte Méreynek és Kelemennek lajstroma, (l. Bayer: A magyar drámairodalom története II. 424. és 431.), de maga a kéziratos munka elkallódott.

Simai Ödön dr.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 22. szám, 1904. aug. 28.

Gaál Mózes (1863-1936): A magyar múzsa

 
- A brassói magyar színészet megnyitó előadására. -

Eljöttem messze földről vendégképpen,
Fogadjatok testvérül engemet!
A vándornak hazája minden hajlék
Ahol vendéglátó szívet talál,
S a vándornak hazája mégis egy csak,
Ahol megértik s szeretik szavát.

Ó, messze jártam, Kárpát büszke ormán
Csapongó sasként vittek szárnyaim,
Lenéztem onnan kincses városokra,
Melyeknek büszke emlék jegyzi kőfalát.
Sok százados keserv, dicsőség
Romján merengett lelkem, hol leszálltam
Hirdetni szent igéd: hazám szerelme.
Magyar szó édessége volt a fegyverem,
E bűvös fegyver hódított mindenütt,
Hol szív vagyon s a szívben érzelem,
Közös múltnak, hol oltárt emelünk
S tüzét meggyújtjuk, lángja hadd lobogjon,
Fölszálljon ahhoz, akinek kezében
A nemzeteknek sorsa van letéve.

Eljöttem messze földről vendégképpen,
Fogadjatok testvérül engemet.
Hajlékotok hadd váljék otthonommá,
Hiszen mienk a tündérszép vidék,
Kárpátok óriás karja együtt öleli
A másikkal, ahonnan én jövék,
S megdobbant szíve itt is a hegyeknek,
Midőn Rákóczi zászlót bonta ott,
S Munkács kő-ormán testvér-szobra ennek,
Amely a Czenk fejéről messze int,
Hirdetve büszkén a magyar határon,
Hogy a hajléktalan magyar Múzsának,
Édes testvért kell itt is látnia,
Édes testvérre kell találnia.
A bástyás város sziklák szép ölében
Magyar Múzsához nem lehet rideg,
Szívet keres, a jóra, szépre hajlót.
Magyar szót terjeszt és magyar hitet,
Hitet, mely éltet a sivár jelenben,
Erőnek válik buzgó kútfejévé,
S teremt jövőt, mely szép legyen a dicső.

Eljöttem messze földről vendégképpen,
Fogadjatok testvérül engemet!
És minden dal, mely lelkem’ megigézte
Fakadjon lelkesedve ajkamon,
Visszhangja keljen ezreknek szívében,
Rezdüljön végig a szív húrjain,
S nemessé téve ezrek indulatját,
Hirdesse a testvériség malasztját,
Hogy akik századok nagy fergetegjét
Dacolva állották ki egy erővel:
A munka szent hevében egyesülve
Közös jövőért együtt küzdjenek.

Bérc-koszorúzta város, üdvözöllek,
Téged, kit Isten remekül teremtett,
A vándor Múzsa látogatni jött.
Hajlékod légyen otthonná szegénynek,
Hogy amidőn kél ismét vándorútra,
A búcsúszó: áldás legyen az ajkán
És látogatni újra visszatérjen!


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 22. szám, 1904. aug. 28.

Rácz Sándor (20. sz. eleje): Anyámhoz

 
Sors üldözött, sors megtépett,
Kegyetlenül bánt veled:
De ne csüggedj! Higyj Istenben,
Kárpótolni fog mindenben
Kárpótolni tégedet.

Sors üldözött, sors megtépett,
Nem volt gyakran örömed:
De higyj, remélj szebb jövőben,
Melyben jut majd öröm bőven,
Jut még öröm teneked.

Sors üldözött, sors megtépett,
Elrabolta mindened’:
Csak egyet nem: hű fiadat,
Szükség napján támaszodat,
Ő most is csak a tied.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 19. szám, 1904. aug. 7.

2026. nov. 15.

Lampérth Géza (1873-1934): Az öreg zsoltáros

 Vasárnapi Ujság 1906. 10. l.

Kis templomunk hátsó padjában
Kopott zsoltár búsul magában.
Reménykedve várja, csak várja:
Mikor jő már öreg gazdája.

Csudálkozik egyre felette,
Hogy a por is már-már belepte.
Vasárnapra múlik vasárnap
S híre-nyoma sincs a gazdának.

Pedig, ha szólt a harang szava,
A legelső mindig ő vala,
Téli fagyba’ s nyári melegbe’
Az éneklést mindig ő kezdte.

Kedves énekét csak fölcsapta
S mint a szarvas híves patakra:
Óhajtozott lelke az égbe.
Uram! A Te színed elébe…

S egy mosolygó őszi estelen
El-fel is szállt szépen, csendesen…
S ott hol nem kell többé a zsoltár:
Az égi kórusban dalol már.

Itt e földön mi mást se hagyott,
Csak zsoltárját s az üres padot.
Sopánkodott is a szó-beszéd:
- Eléneklé szegény mindenét…

Szánják, mondják szegénynek mások.
- Mi tudjuk csak, dalos pajtások,
S a kopott könyv s az az árva pad:
- Ő volt „szegény” – a leggazdagabb!


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 21. szám, 1904. aug. 21.

Tonelli Sándor: Klopstock,Friedrich Gottlieb (1724-1803)


    A német irodalomnak virágzási ideje a XVIII. század közepétől a XIX. század elejéig tart. A politikai szétszakadozottság, mely a reformációt követte, nem volt alkalmas arra, hogy élénk irodalmat teremtsen. Kétszáz évnél tovább a latin és francia nyelv uralkodtak Németországban s nem volt egyetlen nagyobb költő, aki nemzeti nyelven szólalt volna meg. A német irodalmat az a visszahatás teremtette meg, mely ezen idegen irodalmi  irányok ellen támadt. Első nagy képviselője pedig az új nemzeti irodalomnak Klopstock Frigyes volt.
    Klopstock a németek egyik legnagyobb ódaköltője és epikusa 1725. július 2-án született Quedlinburgban. Tanulmányait Schulportában a jénai teológián végezte s bámulva a nagy angol költő, Milton „Elveszett paradicsom”-át, már ekkoriban egy hasonló nagy biblikus eposz, a Messiás gondolata fogamzott meg benne. Három első énekét 1748-ban ki is adta a Bremer Beiträge című folyóiratban. A hasonló nagyszabású dolgokhoz nem szokott német közönség figyelme rögtön feléje fordult s az általános elismerés volt legnagyobb ösztönzője, hogy eposzán állandóan dolgozott s folyton újabb meg újabb énekeket adott ki belőle. Megfordult eközben mint nevelő Langensalzában, mint tanár Zürichben s mint V. Frigyes dán király udvari költője Koppenhágában. 1771-ben Hamburgba költözött s ott élt 1803-ban bekövetkezett haláláig. Ott fejezte be a Messiás-t is 1773-ban, tehát teljes 25 évvel az első három ének megjelenése után.
    A Messiás Klopstocknak kétség kívül legismertebb munkája. Egy kiváló bírálója mondja, hogy Luther bibliája óta nem jelent meg könyv Németországban, mely akkora feltűnést keltett volna s a német közvélemény költőt sohasem tisztelt annyira, int Klopstockot. De érthető is volt. Első nagy költői munka volt német nyelven, tárgya nagyszerű, gondolatai gazdagok és magasztosak, nyelve erőteljes és magas szárnyalású. Pedig a Messiás Klopstocknak tényleg nem volt legnagyobb költői becsű munkája. Tárgya nem minden tekintetben alkalmas költői feldolgozásra s maga a Megváltó alakja, a minden emberi gyengeségen felül emelkedő tökély lehetetlenné teszi az érdekfeszítő helyzetek teremtését s az olvasó érdeklődésének fokozását.
    Alapjában Klopstock lírai természet volt s legértékesebb művei ódái és elégiái. Itt van képzeletének legszabadabb tere, itt tárja fel nyelvének elragadó bájait és művészetének mesteri szépségeit. Éppen ezeket becsülte azonban saját kora legkevésbé. A századok folyamán elnehézkesedett német szellem nem tudta a költ képzeletének magas röptét követni és sokkal többre becsülte szabad szárnyalású lírai költeményeinél még csekély értékű bibliai és német történelmi tárgyú drámáit is. Utóbbiaknak kivétel nélkül a Varus légióit megverő Arminius, vagy Hermann törzsfőnök a hősük. Voltaképpen nem egyebek, mint dramatizált költemények, de az a nagy hasznuk volt, hogy az elhanyatlott, szunnyadó német nemzeti önérzetet felébresztették. Hazaszeretet lengi át valamennyiüket s előfutárai voltak a német szellem megújhodásának, mely az irodalom terén Goethe és Schiller működésében éri el tetőpontját.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 17. szám, 1904. júl. 24.


Ludas Matyi

Fazekas Mihály 


    Most száz esztendeje, 1804-ben írta meg Fazekas Mihály (szül. 1766-ban, megh. 1828-ban) fő művét, a „Ludas Matyi”-t. A víg verses elbeszélést csak később, 1815-ben adta ki, de akkor is név nélkül. Művét a kapzsi nemesség ellen írta; azt gúnyolta ki az elnyomott jobbágyság igaz örömére, a föld népének mulattatására.
    Ha politikai oldaláról tekintjük ez „eredeti magyar regét”, mint Fazekas e művét nevezi, úgy demokratikusnak mondhatjuk. A jobbágyság győzelme a kapzsi nemesen; ez rövid foglalta a víg elbeszélésnek.
    S ki ne örvendene a szegény, az elhagyott, az árva sikerén, ki eszével, erejével legyőzi a dölyfös, gazdag nemest.
    Ma talán nem értjük meg azt a nagy hatást, melyet „Ludas Matyi” korában gyakorolt. De ha visszagondolunk arra az időre, midőn a rendi alkotmány valóságos korlátokat emelt a haza lakosai között, ha emlékezetünkbe idézzük azt, hogy olyan felvilágosodott ember is, mint pl. Bessenyei György sem kívánta a rendi alkotmány eltörlését, akkor halvány képet alkothatunk magunknak a „Ludas Matyi” megjelenésének körülményeiről.
    Magyarországon a Ludas Matyik nem bántak el mindig olyan kurtán a Döbrögiekkel, mint Fazekas hőse. A nép mindig a rövidebbet húzta.
    Ez a szomorú tény adta költőnk kezébe a tollat.
    A jogegyenlőség eszméinek hirdetői közé áll be Fazekas e művével. Nem új keletű ez az eszme. Első heves hirdetője Szkhárosi Horvát András(s nem Heltai Gáspár, mint Tóth Rezső írja Fazekas műveinek bevezetésében). Szkhárosi már 1542-49-ben írt verseiben erősen kikel a földesúri jogok ellen, az urak kapzsiságát kigúnyolja, támad, rombol, de a szegények, az elnyomottak ügyéért lelkesedik.
    A Szkhárosi Horváttal megnyitott hosszú sornak egy jelentékeny tagja Fazekas. „Ludas Matyi”-jában nem oly kíméletlen, mint elődje. A finom élc és maró gúny fegyverével sebzi meg a nemességet.
    S ki a támadó? A nép gyermeke, a lusta, naplopó Ludas Matyi, aki nyáron a legyet csapkodja napestig, télen meg a tüzelő mellett ácsorog. Szegény öreg, özvegy anyja eleget is zsémbel rá, de hiába.
    Egyszer aztán mégiscsak megunta ezt a tunya életet.
    Kimegy a falu végére, ott meghallja, hogy a híres döbrögi vásár egy hét múlva leszen. Világot akar látni s elhatározza, hogy anyja húsz libájával elmegy a vásárra s eladja azokat. „Márpedig amit ő feltett furfangos eszébe, azt onnan sem tűz, sem víz nem ütötte ki többé.”
    El is érkezik Döbrögre, a hatalmas Döbrögi úr örökös jószágára. Amit a főúr akart, az törvény volt s a portékának is ő szabta meg az árát. S jaj annak, ki többet mert kérni az áruért!
    Döbrögi éppen kiér a vásárra. Mindenki megsüvegeli, csak Matyi nem. Sehogy se tetszett ez a földesúrnak. Aztán meg amikor Matyi a ludak árát csak úgy félvállról veti oda Döbröginek, olyan haragos lett a földesúr, hogy mindjárt elfogatta a nyakas sihedert s alaposan elpáholtatta. Matyi bosszút fogad s e szavakkal fenyegeti a főurat: „Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza!”
    Évek múlva Matyi mint olasz építőmester kopogtat be Döbrögihez, kinek új háza épp most kerül tető alá. A kőmíves munka királyi, de az épületfa bizony nem ilyen szép palotára való. Így oktatja az ács Döbrögit. Tüstént kimennek az erdőbe, hogy egészségesebb fát keressenek, Matyi hosszas keresés után meg is lelte már a keresett fát egy félreeső völgyben.
- „Ilyen lenne derék, ha hogy ölnyi kerülete volna!”
    Döbrögi átkarolja a fát, hogy megmérje; Matyi akkor megkapja két kezét, egy gúzzsal összeszorítja s büszkén vágja ki a szót:
- Nem vagyok én, uram, ács, hanem a Ludas Matyi! – s azzal tarkótól talpig keményen meghányja.
    Másodszor mint orvos jut be a még betegen fekvő Döbrögihez.
    Az egész ház népét elküldi az erdőbe gyógyító füvekért s midőn egyedül marad, megmondja a rettenetes valót:
- Nem felcser vagyok én, hanem a Ludas Matyi! – s másodszor is jól elagyabugyálja Döbrögit.
    Matyi háromszor fogadá, hogy megveri Döbrögit s ha törik, szakad is, meg kell annak lenni. A főúr lándzsás katonákkal véteti  magát körül, de hiába, Matyi kifog rajta. Összebeszél egy sihederrel, kitől csak olyan feltétellel veszi meg lovát, ha elmegy az erdő szélihez, hol Döbrögiék vannak.
- Nyargalj oda, mondjad az úrnak, hogy te vagy a Ludas Matyi. Aztán kotródj ám, mert ha azok elcsípnek, elvisz az ördög!
    Úgy is lőn. A suhanc alig hogy kiszalajtá száján, hogy ő a Ludas, nosza lett nagy kavarodás. Rögtön üldözőbe veszik, de a gyorslábú paripát nem érik utol. Erre Döbrögi valamennyi emberét utána küldi, még a kocsisát is s ekkor az igazi Ludas Matyi előáll s derekasan elnáspángolja Döbrögit. És azontúl Döbrögi „… törvénytelenül nem bánt, hanem úgy, ahogy illik. Embertársaival; jól is végezte világát.”
    Mint a mű meséjéből is láthatjuk, nem remekmű a „Ludas Matyi”, de szegény komikai irodalmunkban a „Dorottya” mellett mégis a legjelesebb az e nemű munkák közül.
    Fazekas „Ludas Matyi”-jának forrására az irodalomtörténet nem tud teljes határozottsággal rámutatni. A mese forrásának kutatói ismernek francia, római, szicíliai és norvég Ludas Matyikat,melyekben találnak a Fazekaséval egyező vonásokat, de ezek oly általánosak, hogy nem győznek meg bennünket arról, vajon költőnk tényleg ezekből a forrásokból merített-e. A legnagyobb hasonlatosságot mégis három francia változat mutatja (Roman de Trubert, Mon oncle Benjamin s egy lotaringiai mese).
    De az mellékes, hogy Fazekas honnan vette műve forrását. Könyve előttünk fekszik s ma, száz esztendő múlva is szívesen olvassuk az egészséges humortól duzzadó munkát. Műve magyar minden ízében, felvilágosodott felfogás hatja át minden sorát s ha egyéb verseiről az irodalomtörténet nem is emlékezik meg dicsérőleg, e munkájáról bizonyára elmondhatjuk, hogy – költő írta.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 16. szám, 1904. júl. 17.