Szabadság, szerelem,
E kettő kell nekem!
Szerelemért odadom
Életem;
Szabadságért feláldozom
Szerelmem!
PETŐFI SÁNDOR.
ELŐSZÓ
Magamról itélve, kissé furcsán fogja venni a nagy közönség, hogy Petőfi életrajzát németből magyarra forditottam.
Hogy miért tettem azt mégis – nézetem szerint – indokolva van az által, hogy Petőfi életrajza, ily hiven int ezt dr. Bubenik Ferenc tette, eddig magyar nyelven még alig iratott meg. Petőfinek magyarul irt életrajzai sokat veszitenek regeszerüségök által; a dr. Bubeniktől megjelent életrajznak alapossága és hitelessége azonban a hazai sajtó által kivétel nélkül elismertetett és általánosan megdicsértetett.
S ha talán azt állitanék, hogy szégyenünkre válik, miszerint Petőfi legjobb életrajza előbb német nyelven iratott, úgy bátran hivatkozhatunk a németekre, kik előbb szégyelhetnék magukat – ha volna reá ok, - hogy a nagy Göthe legjobb életrajzát nem német, hanem angol iró: Lewes George Henry angolul irta meg. Szerény nézetem szerint – és ezt osztani fogja minden magyar ember – inkább büszkék lehetünk arra, hogy nagynevű költőnket német ajkú író is tanulmánya tárgyává tette, megirván hiven életrajzát, hiteles források alapján, hogy a külfölddel megismertesse.
Petőfi mindenek előtt kizárólagosan magyar lyrikus, bár költészete nemzetközi; ő volt jóformán az első magyar költő, ki iránt az összes külföld érdeklődött, mely érdeklődés Petőfinek a különböző nyelvekre fordítása által folytonosan nő!
Szolgáljon tehát e kis munka azoknak, kik Petőfi Sándor hív életrajzát kivánják ismerni, vezérfonalul, s ha csak némileg hozzájárultam a nagy költő életrajz-gyüjteményéhez, akkor elértem a célt, mely szemem előtt lebegett, midőn a forditást elhatároztam és munkámat megkezdtem!
Budapest, 1883. év november havában.
Márai Lajos.
1822. év Sylvester estéje volt. Zord téli éj. Lábnyi magasságban fedé a hó Kis-Kőrös utcáit, midőn Petrovics Mária, Petrovics István, kis-kőrösi mészáros és kisbirtokos felesége, Dinka Janka asszony hű barátnéja által vezetve, fáradtan ballagott haza felé. Petrovics Mária nehéz óra előtt állott, - anyává volt leendő. Alig érkezvén haza – a bakter az éjfélt jelezte épen – Petrovicsné lebetegedett, - 1823. év január hó elsején figyermeket szült, ki a keresztelés alkalmával, melynél Dinka asszony mint keresztanya szerepelt, Sándor nevet kapott. E gyermek a későbbi költő: Petőfi.
Két adatot kell tehát szem előtt tartanunk:
1. hogy nagy nevű költőnket tulajdonképen nem Petőfinek, hanem Petrovicsnak hivták, mely névváltozásra még visszatérendünk, és
2. hogy Petőfi Kis-Kőrösön Pest megyében, nem pedig Félegyházán Kis-Kúnságban vagy Szabad-Szálláson született. Ezt azért emelem ki, mert a dicsőségért, költőnket szülöttjüknek nevezhetni, nem ugyan - mint egykor Homernél – hét, de mégis az előbb említett h á r o m város vetélkedett, és mert maga Kertbeny Károly, ki Petőfit leginkább ismerte volt, Petőfi forditásaihoz irott életrajzi előszavában költőnk szülőhelyeként Félegyházát jelölte meg;mely hibát azonban később helyreigazitott. A tévedés, hogy Petőfi Kis-Kúnságban született, onnan eredhetett, hogy költőnk atyja, Petroviscs egy éves fiacskájával még 1824. évben Félegyházára költözködött; hogy Petőfi itt tölté gyermekkorát és ezért szülőföldjeként Kis-Kúnságot éneklé meg. Most már a Petőfi születéshelye fölötti vita teljesen el van döntve. A házikót, melyben a költő először látott napvilágot, a magyar irók és müvészek társaság megvette, 1880. évi október hó 17-én Jókai Mór azt ünnepélyesen birtokba is vette. Az ünnepélyen részt vett az előbb emlitett Dinka asszony is, ki, habár 91 éves volt, élénk szavakkal mondá el keresztfia születésének történtét, úgy, a hogy bevezetésül előadtuk.
A kis Sándor korán a környék evangelikus iskolába került és 1835-1838. években az aszódi gymnasiumban találjuk, mint a legjobb tanulók egyikét. Igen szép irása volt, rajzolt és Korény tanáránál magán órákban franciául és – zongorázni tanult.
Petőfi játszótársai közt kitünt ügyessége, ereje és merészsége által. Engedjék meg, hogy három anekdotaszerü eseményt mondjak el gyermekéveiből, melyek sokkal jellemzőbbek későbbi fejődésére és költészetére nézve, mintsem hogy azokat elhallgathatnám.
Ezen részletekben, valamint Petőfi életrajzának előadásában a költő két ifjúkori barátjának idevágó feljegyzéseit követem. Ezek Kemény Mihály és a későbbi festő Orlai Petrics Soma, Petőfinek rokona, voltak. Utóbbival 1839. évtől kezdve 1849. évi julius hó 19-éig, tehát majdnem halála napjáig (1849. évi julius 31-e) – mondhatnók folytonosan – együtt volt. Kemény Mihály, jelenleg református lelkész, ki Petőfi ifjukori társával, Jókai Mórral a költő szülőháza már emlitett ünnepélyes átvételénél részt vett, az aszódi gymnasiumot Petőfivel együtt látogatta volt.
Iskolaévekből beszéli Kemény, hogy egykor Petőfi kilenc tanuló-társával madarászni mentek. Mielőtt a fiuk az e célra kiszemelt erdőt elérték volna, a nagy mező közepén, hol védő fa nem volt látható, egy vad bika szaladt elébük. A fiuk futásnak eredtek, csak Petőfi, kinek kezében egy ólomgombos bot volt, állt meg, társait bátorságra biztatva kiáltván, majd elébe áll a bikának és ólomgombjával úgy üti meg a bikát, „miként azt a mészárosok teszik!” Tudnia kellett, mészárosnak volt a fia.
E kis epizod Petőfi bátorságára mutat, ki már mint gyermek és később mint férfiú, bátran szemébe nézett a veszélynek. Ebből azt következtethetjük, hogy Petőfi életének minden vihara között – mit népiesen mondani szokták – szarvánál ragadta meg a bikát.
Szerelmi kalandja is volt Petőfinek, az akkor még serdülő gyermeknek, Aszódon. Imádottja Canerinyi Emilia, egy evangelikus pap özvegyének leánya volt. A leányiskola tanitója fiának kellett a postillon d’amour szerepre vállalkozni és Petőfi szerelmes leveleit titokban Emiliához juttatni. A titok nagyvilágra és a kis szerelmes a – szamár-padra került.
Korán gyakorolja magát, ki mester akar lenni.
És Petőfi a szerelem dolgában mester olt, hisz a szerelem ösztönözte legtöbb és legszebb költeményeit!
Petőfi gyermekkorából még egy harmadik eseményt beszélünk el Orlai Petrics után, kinek nagyatyja Petőfi szüleinél Félegyházán látogatóban volt. Ebéd alatt azt vette észre, hogy boros pohara, a nélkül, hogy belőle többször ivott volna, ismételten gyorsan megürült. Gyanúja, hogy valaki poharát titokban kiüriti, igazoltatott az által, hogy végre észrevette, miszerint kis asztalszomszédja a házi úr négyéves fia a vendég borát csodálatos ügyességgel saját kis poharába átöntötte. A kis Sándor, pedig – kit szigorú büntetéstől csak a vendég kérelme mentett meg – valamennyiök gyönyörködésére tisztességesen berugott.
Petőfi oly korán tanulmányozván a bornak hatását, azt alaposan ismerhette és mi feltétlenül bizunk benne, ha lelkesült dalát:
Igyunk!
Elolvassuk.
A kinek nincs szeretője,
bort igyék,
S hinni fogja hogy minden lyány
Érte ég.
És igyék bort az, a kinek
Pénze nincs,
S az övé lesz a világon
Minden kincs.
És igyék bort az, a kinek
Búja van,
S a bú tőle nyakra-főre
Elrohan.
Sem szeretőm, sem pénzem, csak
Bánatom:
Másnál háromszorta többet
Ihatom.
E pár szó rövid előrebocsátása után térjünk vissza költőnk további életrajzához.
Petőfi 1838-ban elhagyta az aszódi gymnasium V. és VI. osztályát, „rhetorikát” és „poesist” végzendő, Selmecre ment.
Petőfi azonban nem felelt meg a benne helyezett várakozásnak. Inkább költeményeket faragott, int feladványát dolgozta és ezt annál szivesebben, mert költeményeit megdicsérték, míg feladványai sok kivánni valót hagytak hátra. A tanulástól nem annyira a költemények vonták el, mint a már Aszódon felszinre kerekedett hajlama a szinházhoz Majdnem egész napon át az akkor Selmecen tartózkodó német szintársulata tagjaival társalgott; nemcsak a tanulást hanyagolta el, hanem az iskola látogatását is, úgy hogy a selmeci gymnasiumbóli kizáratással fenyegették. Atyjának irásbeli intései mitsem használtak; a költői eredmények által öntudatossá vált ifjút csak makaccsá tették. Midőn pedig az atyai szemrehányások megszaporodtak, melyek már azért is szigorúbbak voltak, mert az öreg Petrovics az 1848. évi nagy árvizek folytán sok pénzt és vagyont vesztett és ezen savanyú viszonyok folytán nagyon elkeseritve volt, költőnk selmeci tartózkodása gyűlöltté és végre lehetetlenné vált, miután az atya fiától minden segélyt megvont.
Petőfi sokkal büszkébb és makacsabb volt, mintsem hogy atyjától bocsánatot kért volna. Elhagyta az iskolát és Selmecet, hogy kenyerét maga keresse. Pestre jött 1839. év február havában, a nemzeti szinháznál statisztának alkalmaztatta magát, a szinészek küldönce volt, és ha az ez után járó csekély jövedelem nem volt elégséges a tizenhét éves ifjú szükségleteit fedezi, a hiányt más uton iparkodott pótolni.
Atyjának tudakozódásait, ki őtet Pestről haza akarta hozatni, a büntetéstőli félelemből, elkerülte és egyik rokonánál Salkovics Mihálynál Székesfehérvárott menhelyet talált, ki őt rövid idő multával bátyjához Salkovics Péter mérnökhöz Ostfiasszonyfára küldötte.
Itt látta először Orlai-Petrics Petőfit, ki a vakatiót Ostfiasszonyfán töltendő, nagybátyjához Salkovics mérnökhöz ment.
Orlai következőképen irja le Petőfi-vel történt első találkozását:
„Midőn kocsink a hosszú udvarba behatott és a vadászkutyák csaholása megérkeztünket jelezte, számos tagból álló család jött ki fogadtatásunkra, köztük egy cingár fiatal ember, középmagas, barna arcszinnel és borzas barna hajzattal, szikrázó szemeinek fehérét aláfutotta a vér; makacsul felvont ajkai felett épen most kezdett pelyhedezni a szakál; hosszú nyaka leszakadó vállai között aránytalanul magaslott ki; kabátja és nadrágja vitorlavászonból volt. Nem kételkedtem, hogy ez Petőfi Sándor, és az ő komoly, hideg arca kellemetlen benyomást tett rám. Csak midőn nagybátyám e szavakkal mutatott be egymásnak: »Legyetek jó barátok!« és Petőfi ajkain és ideges arcán barátságos mosoly vonult el és nekem kezét nyujtá, oszlott el a kellemetlen benyomás; az első, bizalmas beszélgetés közben eltelt óra egészen eltörlé azt és ez kezdete volt változatlan és legbensőbb barátságunknak.”
Salkovics Péternek az volt a szándéka, hogy az ifjú Petrovics Sándort, azon föltevésben, „hogy a szinészi bolondságot kiveri a fejéből” Sopronban tovább tanittatni fogja. De Salkovics ur e várakozásában csalódott, mert midőn a szünidők alatt fölmérésekre elutazott, ezt irta a nejének: „Samut (t. i. Orlai) és Károlyt (t. i. Salkovics testvére) küld Sopronba, Sándornak pedig adj egy pár forintot; menjen a hová kedve van, belőle úgy is csak komédiás lesz.”
Petőfi elsápadt az ijedtségtől, midőn ezt hallá; de hamar visszanyerte ismét nyugalmát és gyorsan elhatározta magát, hogy – katona lesz.
Egy költeményt birunk Petőfitől, melyben szerencsétlen véget ért deák-pályáját irja le és elbeszéli, miként lett deákból katonává. A költemény így szól:
Deákpályám
Dilingenter frequentáltam
Iskoláim egykoron,
Secundába ponált még is
Sok szamár professorom.
A poézisból is ebbe
Estem inter alia;
Absurdum pedig, de nagy, hogy
Ennek kelljen állnia.
El sem obliviscálnak, mert
Ha occassióm akadt
Kutyaliter infestáltam
E jó dominusokat.
Egynek pláne… No de minthogy
Szerelemhistória,
Talán jobb lesz in aeternum
Sub rosa maradnia.
Csak denique mi közöttünk
Sine fine folyt a per,
S consilium abeundi
Lett a vége breviter.
Ergo mentem és vagáltam
A hazában szanaszét;
Verte tandem a bal combom,
Kard… azaz hogy panganét.
Petőfi Sándort tehát 1839. év őszén már Sopronban, mint a Goldner-ezred közvitézét találjuk.
Hadi gyakorlat, őrtállás, a kaszárnya tisztogatása, télen a kaszárnya udvarából a hó elhordása stb. volt legfőbb szolgálati teendője. Élénk szelleme és költői emelkedettsége ezzel sehogy sem tudott kibékülni. Kétszeresen érezte tehát annak szükségét, hogy volt iskola-társaival az érintkezést fentartsa. Szabad idejét költői munkák olvasásával tölté el, nevezetesen kedves olvasmánya volt Horatius költeményei. A különböző hatások alatt mindinkább felkelt költői érzéke; költeményeket is irogatott de nemcsak ha szabad ideje volt – hanem őrtállás közben is teleirta az őrházakat költeményekkel. Alig két évig maradt Petőfi katona. Vért hányt, ennélfogva felülvizsgáltatott és a katonakötelékből elbocsáttatott.
1841. év március havában Pápára ment, Orlai Petrics barátját, tudván, hogy ott tartózkodik, felkeresni. Orlait meglepte Petőfi látogatása, barátságosan fogadta, egy ügyvédnél irnoki állást szerzett számára, elősegité a lyceumba való felvételét, hogy közbeszakitott tanulmányait folytathassa és egyébként is különös előzékenységgel segélyezte. Mindezek dacára itt sem volt soká maradása. „Itt hagyom Pápát, mondá, nem vagyok iskolába való!”
Erre vállára vette táskáját – ez 1841. évi április hóban volt – kezébe ette búnkosbotját és elindult Pozsony felé. Több ide s tova barangolás után, miközben szülőit is meglátogatta és három havi teljesen sikertelen szinészi pálya után 1841. év november havában ismét Pápára érkezett, hol végre a „logikát” végezte.
Ezen második tartózkodása Pápán Petőfire nézve igen kellemes volt. Orlai Petrics megosztá vele szobáját és egy új baráttal, Jókai Mórral ismertette meg, ki Petricscsel egyetemben rajzolt és festett. (Jókai ugyanis akkor festő akart lenni és a mint mondják, különösen a szinvegyitésnél, nagy tehetséget árult el.) Az által, hogy Horváth pápai ügyvéd leányát tanitotta, annyit keresett, hogy szükségleteit fedezhette, és további kiképeztetéséről gondoskodhatott.
Az iskolában ugyan nem ment jól dolga és költői szelleme különösen a mathematikával nem egyezett meg. Annál többet foglalkozott történeti és költészeti művekkel és idegen nyelvekkel, valamint a francia nyelv elsajátitásával. Petőfi költői tehetsége különösen ösztönöztetett a pápai lyceumbeli hallgatók „önképző kör” által, melynek célját már a cím árulja el. Ezen közben Petőfi ismételten adta elő költeményeit és Orlai a költő előadásáról következőképen nyilatkozik. Előadása nagyon szinészies; hangja sonor volt, de mindannak dacára dörmögő; kiejtése, mit Orlai e tekintetben egy életrajziró állitásával szemben különösen kiemel, tisztán magyaros volt, mentve minden tót hanglejtéstől. – Az iskolaév végével az „önképző kör” fennállásának második évünnepét ülte. A legjobb irodalmi munkákra kitűzött díjak az ünnepély emelésére voltak szánva és örvendetes várakozással néztek mindannyian az ifjúk nemes versenye elé. Ezen szellemi versenyben Petőfi is fellépett: „Szin és való” balladájának előadásával az első dijat nyerte el, mely két aranyból állott. „Lehel” cimű költeménye is általános elismerésben részesült.
Nem érte el azonban ugyanezt a fényes eredményt a zárvizsgák letételénél, de miután valahogyan még is átesett rajta, Petrics barátjával Dunavecsére utazott, hol Petőfi szülei szegényes viszonyok közt éltek. Leirhatatlan volt a szülők öröme javult fiúkat láthatni, és nem kevéssé volt Sándor is megindulva, forrón szeretett anyját ölelhetni. Ezt a következő mély érzéssel irt költemény igazolja:
Füstbe ment terv
Egész uton hazafelé,
Azon gondolkodám,
Miként fogom szólitani
Rég nem látott anyám.
Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan
Szebbnél szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék…
Röpült felém anyám…
S én csüggtem ajakán… szótlanul…
Mint a gyümölcs a fán.
Egy másik költemény van ezen időből, melyet kiemelünk, miután az a Petrovicsék családi életét irja le és Petőfi szüleit jellemzi:
Egy estém otthon
Borozgatám apámmal,
Ivott a jó öreg,
S a kedvemért ez egyszer -
Az isten áldja meg.
Soká nem voltam otthon,
Oly rég nem láta már,
Úgy megénült az óta -
Hja az idő lejár.
Beszéltünk erről – arról,
A mint nyelvünkre jött;
Még a szinészetről is
Sok más egyéb között.
Szemében „mesterségem”
Most is nagy szálka még;
Előitéletét az
Évek meg nem szünteték.
„No csak hitvány egy élet
Az a komédia!”
Fülemnek ily dicsérést
Kellett hallgatnia.
„Tudom, sokat koplaltál,
Mutatja is szined.
Szeretném látni egyszer
Mint hánysz bukfenceket.”
Én műértő beszédit
Mosolygva hallgatám;
De ő makacs fej! Föl nem
Világosithatám…
Továbbá elszavaltam
Egy bordalom neki;
S nagyon – nagyon örültem,
Hogy megnevetteti.
De ő nem tartja nagyra,
Hogy költő fia van;
Előtte minden ilyen
Dolog haszontalan.
Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszál hullt ki
A tudományokért.
Utóbb, midőn a bornak
Edénye kiürült,
Én irogatni kezdtem,
Ő még nyugodni dült.
De ekkor más kérdéssel
Állott elő anyám;
Felelnem kelle, hát az
Irást abban hagyám.
És vége-hossza nem lett
Kérdezkedésinek;
De nekem e kérdések
Olyan jól estenek.
Mert mindenik tükör volt,
A honnan láthatám,
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám.
Petőfi szülei, mint emlitettük, nagyon sanyarú viszonyok közé jutottak, úgy hogy nem voltak képesek fiúkat anyagilag segélyezni. Horváth ügyvéd leánya, kit ő tanitott volt, meghalt s így Petőfi elveszté legjobb keresetforrását. A nagy szükség, mely újra beállott, kényszerité őt, tanulmányait abba hagyni. A szinházhoz való vonzalmának engedve, egy szinésztársulathoz csatlakozott és Fekete Gábor társulatához Pozsonyba akart szerződni, mit azonban el nem ért. Más keresetre volt tehát utalva; Vachot Sándor ajánlata folytán Nagy Ignác szerkesztőnél Pesten nyert is végre foglalkozást, ki nála jó fizetés mellett két regény, és pedig: James „Robin Hood” angol és Bernard „Koros hölgy” francia regények forditását rendelte meg.
Ismét pénz birtokában lévén – összesen kétszáz forint volt – most már kedvenc eszméjét, hogy szinész lehessen, minden áron keresztül akarta vinni. E célból Tordára Erdélybe akart menni és onnan előbb vissza nem térni, míg hires szinész nem lesz belőle.
Nehány ruhadarabot vásárolt, egyébként baráti körben igen vigan élt és pénzét marokkal szórta el, úgy hogy kis tőkéje eltűnt, még mielőtt útra kelt volna. Tervét azonban mégsem akarta elejteni. Elindult, az akkor deákoknak kedvenc járművön – szénaszekeren Mezőberénybe, hol az 1843. év őszét tölté el. Innen Debrecenbe ment, képzelt szinészi tehetségét bebizonyitandó; itt azonban fényesen megbukott. Végre megbetegedett és így a télen át (1843-1844) Debrecenben kellett maradnia – pénz nélkül, betegen, kereset nélkül, elhagyottan és egyedül. Oly nyomorban, mint e téli időszakon át, költőnk előbb sohasem volt.
Hol a szükség legnagyobb, ott van a segély legközelebb. E segély számára előbbeni iskolatársa és barátja, Pákh Albert volt. Pákh Petőfit nemcsak anyagilag, hanem szellemileg is segélyezte. Ő ösztönözte a költőt arra, hogy költeményeit összeszedve, számukra Pesten kiadót keressen.
Petőfi megfogadta barátjának tanácsát, összeállitotta költeményeinek egy kötetét és Pákhtól kapott csekély összeggel Debrecenből gyalog Pestre indult.
Fáradságot vándorlás után Pestre érkezvén, legelőbb Geibel kiadóhoz ment, kitől azonban elutasitó választ nyert. Ezen kudarc által elijesztve, hogy kiadót találjon, további kisérletet tenni Petőfi nem akart. Még is sikerült barátja rábeszélésének őt arra birni, hogy az akkor hires magyar lyrikusnál, Vörösmartynál tisztelegjen.
Vörösmarty nagyon hidegen fogadta a szegényes és kopott külsejű ifjut és nehezen adta rá magát néhány költeményt meghallgatni. Alig kezdé azonban meg Petőfi költeményeinek elszavalását, Vörösmartyt érdekelni kezdé az ifju költő, mely érdeklődés minden további költemény után látszólag emelkedett. Az ünnepelt költő ekként szólott Petőfihez: „Ön az egyedüli valóságos lyrikus,kivel Magyarország valaha birt, magamat hozzá értve; ön felől gondoskodnunk kell."
Vörösmarty szavának embere volt. Az ifjú költőt bemutatta az akkor fennállott irodalmi egyesületben, a „Nemzeti körben” és ezen egyesület vállalkozott Vörösmarty ajánlata folytán arra, hogy Petőfi költeményeit kiadja és neki tiszteletdíjat fizet. Petőfi egyidejűleg a „Divatlap” segédszerkesztője lett.
E szépirodalmi folyóirat megjelenéseig Petőfi rövid időre elutazott és meglátogatta örvendező szüleit, azon magasztos öntudattal, hogy állása és biztos keresete lévén, hirnévre fog szert tenni.
Életsorsának e kedvező fordulatát Petőfi egy költeményének tárgyává tevén, bebizonyitotta, mily könnyedén tudott jellemezni:
Fölszedtem a sátorfám…
Fölszedtem a sátorfám és világnak mentem.
Homályos sejtések munkálkodtak bennem,
Hogy, ha elindulok, találok valamit,
Találok; hanem a sejtés nem mondta: mit?
Még azt sem mondta, hogy mely táj felé menjek:
Csak azt mondta; menjek, menjek, ne pihenjek.
Én e benső szónak engedelmeskedtem,
S az apai ház úgy elmaradt mögöttem,
Mint az álom a fölébredt ember mögött;
Apámhoz, anyámhoz még csak hírem sem jött.
Apám s anyám pedig búbánatba esék:
De a jó szomszédok őket fölkeresék,
S vigasztalásukra voltak ilyen formán:
„Sohse búsuljanak Sándor fiok sorsán,
Ilyen istentől elrugaszkodott gyerek
Az aggodást ingyen sem érdemli meg.
Viszi még viheti; végre pedétiglen
Fölakasztják, a mit adjon is az isten,
Mert nem vagyok mai legény a világban,
De kicsiny mását sem láttam gonoszságban.”
Öreg szüleimet ekkép vigasztalták.
Szegény jó anyámmal fölfordult a világ,
Ráborult fejjel az ágy szélére, s ottan
Elveszett fiáért sírt sziveszakadtan.
Édes apám csak egy-két könnyet hullatott,
De azután annál többet káromkodott.
Kicifrázta, mint a szücs a bundát,
S kegyetlen haraggal ím e szókat mondá:
„Hogy tiszta nevemnek ilyen foltja vagyon!
Ha föl nem akasztják, én lövöm őt agyon.”
Mire ment a szónak, hozzám is elére,
Nem is tettem lábam apám küszöbére,
Mert nagyon jól voltam én annak tudója,
Hogy ígéreteit ő hiven lerója.
Kedvem kerekedett beszólni sok ízben
Öregeimhez: de biz én be se néztem,
Csak akkor, hogy már megleltem a valamit,
Megleltem, megleltem, két ország tudja: mit.
Tudni való dolog, hogy nem lőtt meg apám
Mikor azután az ajtót rájok nyitám:
Olyat örült, hogy a szive is fájt bele,
Sohasem volt szivvel így teli kebele,
S bezzeg nem mondja most, mint egykoron tevé,
Bezzeg nem mondja, hogy beszennyeztem nevét.
Hát a jó szomszédok? Ők most azt beszélik:
„Mondtam, szomszéd uram, mondtam én mindétig,
Ne bántsa a fiát, a szerencse fordul,
Derék ember válik abbul a Sándorbul!”
E találkozás Vörösmartyval Petőfi életében és működésében korszakalkotó volt. Ezen találkozással vette kezdetét hírneve és dicsősége, mely örökké fennmaradt.
Az új élet ezen korszakát a költő a már emlitett névváltozással is jelezte.
Petőfi sokkal nagyobb magyar volt, mintsem hogy Petrovics szerb nevét kedvelte volna. Ismételten fogott bele, hogy nevét megváltoztassa.
Egy költeményt birunk ugyanis Petőfitől, mely az 1839. évben kiadott gyüjteményben nincs felvéve, hol a „Dalma” nevet használja. Ezen Petricshez irott költemény barátjának dalait dicséri és a költő (Petőfi) a feletti sajnálkozását fejezi ki, hogy barátja által nyujtotta élvezetet csak egy verssel viszonozhatja. A költemény ekkép végződik: „ám legyen versem jutalmad és díjad és ha a végzet engem karjaidból elragad, úgy, ha ezt olvasod, Dalma lebegjen előtted!”
1841. évben költőnk mint szinész „Sió”, később „Homonnai” és Kertbeny állitása szerint „Borostyán” nevet viselt.
1843. évben Bajzának, titokban Pesten átutazva, „Pünögei Kis Pál” név alatt adta át első dalait.
Végre, midőn nemzete előtt nyíltan s öntudatosan mint költő akart s tudott fellépni, vette föl a Petőfi nevet, mely név örökké fenmarad!
Petőfi első összegyüjtött költeményei, mint azok 1844. évben a pesti nemzeti kör által adattak ki, ezt a cimet viselték: „Versek, irta Petőfi Sándor”. Ezen gyüjtemény 150 versből állott. Ezeken kívül a „Divatlap” majdnem minden száma hozott egy új költeményt Petőfitől. Ebből látjuk, ily termékeny volt az ifjú költő!
Ha azt hiszi az olvasó, hogy Petőfi ezen sikerek után meg volt győződve arról, hogy csakis költőnek, nem pedig szinésznek van hivatva, akkor csalódnak.
Petőfi annyira csüngött kedvenc gondolatán, hires szinésszé lehetni, hogy költői sikerében bizva, még egyszer, és pedig Pesten, a nemzeti szinházban fellépett. Ez 1844. évi október hó 9-én volt. Ezen fellépésnél teljes kudarcot vallott. Ez után végre ki is verte fejéből a szinészeti bolondságot és a szinpadra többé sohasem lépett.
1845. évben megjelent Petőfitől: „Ujabbi költemények” 172 vers, továbbá „A helység kalapácsa”, „János vitéz”, „Cyprus lombok Etelka sirjánál”, ki a költő korán elhunyt kedvese volt, „Szerelemgyöngyök” 37 vers, „Csillagtalan éjszakák”.
Petőfi számtalan költeményt irván nemzete számára, gyorsan nagy népszerüségre tett szert. Szivből jött költeményei megtalálták az utat vissza a szivhez. Legtöbb verseinek tárgya a népéletből van meritve. Megénekelte a pusztát, a csárdát, a juhászt, az öregbérest stb., a nép elé vezette az eddig szokásban volt mythologiai alakok helyett magát a népet és ez által rohamosan hóditotta meg nemzetét. „A nép maga-magát ismerte fel a költőben, kivánságaival, szenvedélyeivel, törekvéseivel és nézeteivel” mondja helyesen Bolla tanár Triestben, Petőfi 71 olasz fordítású költeményéhez irt előszavában.
Petőfi népies irályát ím e versben mutatjuk be.
Falu végén kurta kocsma…
Falu végén kurta kocsma
Oda rúg ki a Szamosra;
Meg is látná magát benne
Ha az éj nem közeledne.
Az éjszaka közeledik,
A világ lecsendesedik;
Pihen a komp, kikötötték,
Benne hallgat a sötétség.
De a kocsma bezzeg hangos!
Munkálkodik a cimbalmos,
A legények kurjongatnak,
Szinte reng belé az ablak.
„Kocsmárosné, arany virág.
Ide a legjobbik borát,
Vén legyen mint nagyapám,
Tüzes mint az ifjú babám!
Húzd rá cigány, huzzad jobban!
Táncolni való kedvem van,
Eltáncolom pénzemet,
Kitáncolom lelkemet!”
Bekopognak az ablakon:
„Ne zúgjatok olyan nagyon,
Azt üzeni az uraság,
Mert lefeküdt, aludni vágy.”
„Ördög bújjék az uradba,
Te pedig menj a pokolba!
Húzd rá, cigány, csak azért is,
Ha mindjárt az ingemért is!”
Megint jőnek, kopogtatnak:
„Csendesebben vigadjanak,
Isten áldja meg kendteket,
Szegény édes anyám beteg!”
Feleletet egyik sem ad,
Kihörpentik boraikat,
Végét vetik a zenének,
S haza mennek a legények.
Ily költeménynek hatni és lelkesitenie kellett a népet.
Ámde a tudákos itészeket Petőfi költészete épen nem lelkesitette; nem, ők fintorgatták orraikat „e paraszt fiú lármája felett”, s a salonköltők utálattal, megvetéssel fordultak el e költészettől, milyen „istállószagot” éreztek.
Érdekes története volt ez az akkori kritikának, melyet azonban most elbeszélni térhiányunk gátol; kit azonban ez érdekel, utaljuk Jókainak „Petőfi és az ő ellenségei” cimű értekezésére, melyet Jókai Petőfi halálának harmincadik évfordulóján irt. Csak annyit emlitünk meg, jellemzéséül a Petőfi költeményeire irt kritikából, hogy az a legtöbb esetben durva kifakadásokból és ennek megfelelőleg goromba sértegetésekből állott, s a mely viszály tollal kezdődött, pisztollyal végeztetett – hála az égnek, vérengzés nélkül.
E kemény kritika azonban mitsem ártott a költőnek, költészetének magva a nemzet gyümölcsöző földébe hullott, annak szivében vert gyökeret és gazdag kalászokat gyümölcsözött. A kritikának minden támadása képtelen volt a nemzet szivéből az ott mélyen gyökeret vert Petőfi költeményeket kiirtani. Petőfi költői hire a nép vállán emelve napról napra inkább és inkább terjedt a hazában. Bárhova ment, egyenlő lelkesedéssel fogadták mindenütt; s mindenütt úgy ünepelték, hogy utazásai valódi diadalmenetek voltak. Gömör megye meg épen táblabirájává választotta.
Ez időben ismerte meg Szathmárban Szendrey gazdasági tiszt leányát. Julia – ez volt a leány neve – sakhamar lángra gyujtotta a költőt és ez érzésnek köszönhetjük ama örökbecsű, meleg költeményeket, melyeket Petőfi költői lelke teremtett. Az apának hosszas ellenkezése után végre 1847. szeptember 8-án Petőfi Szendrey Juliát nőül vette. E házasság boldog kötelék volt. Életöröme még inkább növekedett, időn neje egy fiúval ajándékozta meg, kit Zoltánnak kereszteltek. Zoltán 1848-ban született s mint 22 éves ifjú 1870-ben meghalt. Szendrey Julia, ki mint Petőfi özvegye, már özvegysége első évében (1850. julius 20-án) Horváth Árpád tanár neje lett, és int költő és írónő, különösen az Andersen meséinek forditása által tett névre szert, meghalt 1868-ban.
Petőfi ez élet korszakára (1847) esik a csak özelébb meghalt nagy magyar költő 4 kötött barátsága, ki Toldi című költeményével épen azon időben méltő feltünést keltett. E hősköltemény oly benyomást tett Petőfire, hogy ő a nélkül, hogy Aranyt előbb ismerte volna, a legbizalmasabb és tiszteletteljes hangon tartott levelet irt hozzá, melyben az ünnepelt költőt barátságával kinálta meg, melyet az örömmel fogadott. Költeményt is irt Aranyhoz, melynek első sorai ezek:
Toldi irójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogással forró ölelésre!…
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet
S nagy az én szivemnek ő gyönyörűsége.
Petőfinek őszinte vonzalma és szeretetteljes tisztelete Aranyhoz, a nagy és a költészet terén veszélyes etélytársához, szép bizonyitékát adja költőnk nemes és irigységtől ment jellemének.
Petőfi nem soká élvezhette családi és baráti körben a vidám és békés szerencsét; elérkezett az 1848. év szabadság-mozgalmaival, melyek költőnket teljesen igénybe vették. A rózsás szabadság ezen napjait, mint „Naplójában” maga állitja, „bensőleg” sejtette és előre jósolta.
„Senki sem adott hitelt jövendölésemnek, sokan kinevettek, legtöbben ábrándozó bolondnak neveztek”, irja Petőfi 1848 március 17-én, „de bennem a gondolat élénken élt tovább, és úgy éreztem magamat, mint az állatok földrengés vagy napsötétség előtt (Petőfi-Reliquiák, összegyüjtötte Halasi Aladár, Budapest, 1878. Lásd Hunfalvy »Ungarische Revue« II. kötet).
Elérkezett a várva várt szabadság, és pedig legelöl a sajtószabadság. Petőfi „Napló”-jában következőleg üdvözli azt lelkesülve:
„Oh szabadságunk, édes kedves újszülött, légy hosszú életű e földön, élj addig, míg csak él egy magyar, ha nemzetünk utolsó fia meghal, borulj rá szemfedő gyanánt… s ha előbb jön rád a halál, rántsd magaddal sirodba az egész nemzetet, mert tovább élnie nélküled gyalázat lesz, veled halnia pedig dicsőség!”
„Késő éj van. Jó éjszakát, szép csecsemő… szép vagy te, szebb minden országbeli testvéreidnél, mert nem fürödtél vérben, mint azok, téged tiszta örömkönnyek mostak; és bölcsőd párnái sem hideg, merev holttestek, hanem lángoló, dobogó szivek.”
„Jó éjszakát!… ha elalszom, jelenj meg lámomban úgy, a milyen nagynak, ragyogónak, a világtól tiszteltnek és reméllek!” (Petőfi-Reliquiák, lásd fentebb.)
Nem csodálkozhatunk tehát, hogy egy oly szabadságrajongó mint Petőfi „testtel és lélekkel republikánus”, a márciusi mozgalmakban és az 1848. évi forradalom további fejlődésében jelentékeny szerepet játszott.
Petőfi részt vett minden követelményekben, kiadta az első birálatmentes költeményt Magyarországon „Talpra magyar” cím alatt, az utcákon lelkesitő beszédeket tartott, így 1848. március 15-én, mi által a pesti ujépületben comuniszticus beszédei miatt fogva tartott Táncsics kiszabaditását érte el – szóval a magyar fővárosban a főforradalmárok egyike volt. Mindannak dacára – s ez különös – nem tudom követ lenni. Ugylátszik tehát, hogy Petőfi ez uj fellépésével és különösen fegyverre való felhivásával a magyar nemzet nézeteinek nem felelt meg. Petőfi maga ismeri e „naplójában”, hogy a nép kegyét elveszté mit nagyon is fájlalt.
De midőn a forradalom hullámai mindinkább magasra emelkedtek és vele a nép szenvedélye nőtt, Petőfi ismét nemzete kedvence lett. Benne a forradalom meglett férfiut talált. Petőfi nem csak szavának, hanem tettének is embere volt. 1848. év október hava Petőfit a harcéren találta.
A 27. honvédzászlóaljban százados lett, részt vett az alvidéki csatákban. 1849-ben Bem tábornok hadsegédje volt, ki őt nagyon megszerette, Szász-Sebesen a vitézségi érmet nyerte el; tiszti rangjáról azonban leköszönt, mert a hadügyminiszter nem hagyta jóvá Petőfinek Bem tábornok által javaslatba hozott őrnaggyá leendő kineveztetését, mert – képzeljék miért? – mert Petőfi katona-nyakkendőt hordani vonakodott.
Juliusban Petőfi ismét felkereste az általa imádott Bem tábornokot Moldvában, és vele elindult Marosvásárhelyre.
Petőfi nem volt ugyan harcos, de a hadjáratban azért mégis részt vett.
1849. évi julius 31-én Bem tábornok 5000 emberrel és 14 ágyuval – itt Dr. Lengyel József jelentését követem, ki mint tábori orvos Bem tábornok szolgálatában állott – Segesvár felé indult, hol már Lüders orosz tábornok 48,000 emberrel és 48 ágyúval állott.
Petőfi parasztkocsin követte a tábornokot, ki csapatjával már előbb indult el és elérte Héjasfalván, Fehéregyháztól egy mérföldnyire.
Reggeli 7 és 8 óra között kezdődött meg az előörsi ütközet és délelőtt 10 órakor rendszeresen fejlődött a csata Segesvárnál, mely esti 7 óráig tartott. Ezen Magyarországra nézve emlékezetes csatának kimenetele ismeretes. A magyarok a túlerős ellenség által elnyomottak és futni kényszerültek.
Valódi zavar volt. Petőfinek, ki a csatát először a Fehéregyház mellett elfutó patak hidjáról, később a leégett falu ajtófélfájánál nézte, nem volt lova és dr. Lengyel részletes jelentése szerint, azon harcosok közé került, kik 60 vagy 70 sebesült kivételével, mind elestek.
Habár Petőfi elestét halandó nem látta, és habár holttestét nem is találták, mégis több mint bizonyos, hogy Petőfi Segesvár alatt lelte sirját, melyet 134 hős társával osztott meg.
A huszonhat éves költő a szabadságharcban érte végét, mint azt maga kivánta.
E halálát Petőfi szelleme előre megjósolta.
Egy gondolat bánt engemet… című költeményében, melynek szövege következő:
Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
A melyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj, én nekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavart ki tövestül!
Legyek kőszirt mit a hegyről a völgybe
Eget-földet rázó menydörgés dönt le…
Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát meguva sikra lép,
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyugatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjúi vér ki szivemből;
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyúdörej,
S holt testemen át
Fujó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva!
Ott szedjék össze elszórt csontomat,
Ha jön majd a nagy temetési nap,
Hol ünnepélyes, lassú gyászzenével
És fátyolos zászlók kiséretével
A hősöket egy közös sirnak adják,
Kik érted haltak szent világszabadság!
A költő kivánsága teljesült, meghalt, nem ugyan a világ-, de hazája szabadságáért folyt harcban.
Meghalt? E kérdésre most határozottan „igennel” válaszolunk! Akkor azonban arra az egész magyar nemzet ép oly határozottan „nemmel” válaszolt. E nemzet nem tudott a gondolattal megbarátkozni, hogy imádottja: Petőfi Sándor halott, örökre halott. Hisz Bem tábornok is egész három órán át mint halott feküdt a vizben; csak szerencsés véletlen által vette őt egyik vitéz huszárja észre, ki a vizből kiálló vörös tollat látta meg; mire a tábornokot e halálos helyzetéből kiemelte és övéinek újabbi győzelmes életre visszaadta. Nem volt-e lehetséges, hogy Petőfi hasonló módon lett a halál karjaiból kiragadva és megmentve? Lehetséges, és ez a csodahit annál szivósabban tartotta fenn magát, midőn 1850-ben titokban ismételten szájról szájra járát a hir, hogy Petőfit személyesen látták és vele beszéltek. Ehhez hozzájárult, hogy Petőfitől egyes új költemények és dalok jelentek meg.
Az 1860. évben Petőfi ifjúkori barátja Pákh Albert által megkezdett és be is fejezett vizsgálatok folytán költőnk halála most már bizonyos, különösen bizonyitó dr. Lengyel jelentése, ki még azt is mondja hogy báró Heydte cs. k. tábornok azon a helyen, hol dr. Lengyel Petőfit legutoljára látta életben, egy kecskeszakálú fiatal embert talált, lándzsaszúrással mellében, Lengyel azt irja továbbá és ez jellemző Petőfire nézve, „és a báró azt mondja, hogy a halott talán föl nem tünt volna neki, ha a nadrág és kabát kiforditott zsebeiből irott papirdarabok ki nem látszanak.
A mi pedig Petőfinek 1849. év után ismételt személyes megjelenését illeti, néhány egyén csalási eljárása által van megmagyarázva, kik azt hogy a költőhöz hasonlitottak és viszonyait ismerték, felhasználták arra, hogy Petőfi barátait ámitsák és tőlük pénzt zsaroljanak. (Lásd Jókai „Emlékezéseit Petőfiről” 1870. összeállitotta Kertbeny 1880.)
Végre az új költemények, melyek Petőfi halála után jelentek meg, az utána hátrahagyott kéziratokból lettek közölvek.
Petőfi halálát még az is bizonyitja, hogy a Petőfi név, mint Kertbeny állitja, azon lajstromban, mely a cs. kir. hadbiróság által 1851. évi szeptember hó 22-én in effigie kivégzettek neveit közli, nem fordul elő. A cs. kir. kormány tehát biztos támpontokkal birhatott arra nézve, hogy az előbb nyomozó levéllel üldözött Petőfi meghalt, és ily támpontok valószinüleg hivatalosan is léteztek és ismertettek el, miután Petőfi hátramaradott nejének az újbóli férjhezmenetelt már 1850-ben megengedték.
Mindannak dacára 1877. évben hitelt nyert művelt embereknél is a szárnyra bocsátott hir, hogy Petőfi él, még pedig mint fogoly a szibériai ólombányában. Egy magyar, ki magát Manasses Dánielnek nevezte, lépett el Erdélyben, elbeszélvén hitelt érdemlő részletekben, hogy Szibéria ólombányaiban, hová a segesvári ütközet után az oroszok mint fogolyt elhurcolták és a honnan most tért vissza, Petőfit látta és vele beszélt. A hatóságoknak sikerült végre Manassest, mint közönséges csalót leálcázni, miáltal a szép illúzió, hogy Petőfi él, eltűnt.
De ha Petőfi meg is halt a segesvári végzetes ütközetben, a népnek mégis igaza van, ha azt állitja, hogy ég él! Mint Költő él Petőfi ma is és élni fog örökké!
*
Még egy feladatunk marad Petőfi költői működését közelebbről szemügyre venni.
Petőfi a költészet minden terén működött. Ő lyrikus, epikus, drámai költő volt; de más irányban is élénk írói működést fejtett ki, minthogy utirajzokat, hirlapcikkeket, politikai enunciatiókat („Napló”), néptörténeteket, sőt egy regényt is irt, és, mint már részben tudjuk, franciából, angolból és németből is (Schillertől „Ideale”, „Der Jüngling am Bache+ és Matthissontól »Elegie«) forditott.
Petőfi legkevésbé sikerült müve s ezért legelöl emlitjük, „A hóhér kötele” cimü regén. E regény a költői beteg képzelődés torzs-szülötte, a rémregények méltó adalékát képezi. A költőnek a külföld előtti méltatására felette hátrányos, hogy e leggyöngébb müve az ugynevezett „Universal Bibliothek”-ban van elterjesztevea német közönségnél; mert dacára annak, hogy ezen regényben némely jellemrajz talán elismerésre méltó (p. o. Hiripi Gáspár), az egész mégis visszataszitó. S ez az oka hogy sokan, ha Petőfi költeményeit olvasták volna, a költőért rajongtanak, de ezen regény elolvasása után fitymálva félre teszik.
Petőfi a drámai téren nem működött szerencsés sikerrel. Két drámát irt: 1. „Tigris és hyena” történeti dráma négy felvonásban, 1847, mely a szinházbizottság részéről előadásra alkalmasnak nem találtatván, visszautasittatott és 2. a „Zöld Marci” egy népszinmü, melyet Petőfi a szinházbizottságnál benyujtott, de később önszántából visszavont.
Mint epikusnak nagyobb volt szerencséje. Elbeszélő költeményei a következők:
1. JÁNOS VITÉZ egy elbeszélő rege 27 énekben, 1844.
2. A HELYSÉG KALAPÁCSA, hősköltemény négy énekben, 1844.
3. SZERELEM ÁTKA, 1845.
4. TÜNDÉRÁLOM, 1846.
5. SALGÓ, hét ének, 1846.
6. SZILAJ PISTA, négy ének 1846.
7. BOLOND ISTÓK, 1847.
8. SZÉCSI MÁRIA, 1848.
9. LEHEL VEZÉR, töredék, 1848.
10.AZ APOSTOL, töredék, 1848.
11.A TÁBLABIRÓ, töredék, 1849.
(A szerző ezen elbeszélő költeményekből kettőt emel ki különösen „Szécsi Máriát” és „János vitézt”.)
„Szécsi Mária” a XVII. század osztrák-magyar hadjáratának következő korszakát tárgyalja: Wesselényi Ferenc, Ferdinánd hű pártosa ugyanis, miután a murányi várat a Rákóczy-féle párt legerősebb erődjét bevehetetlennek mondták, nem ezen erőd ellen intézte az ostromot, hanem az erőd birtokosa, Bethlen István szép özvegye, Szécsi Mária szive ellen. E titkos haditerv sikerült; Wesselényi Ferenc hóditott, és Szécsi Mária szivével elnyerte a murányi várat is. Petőfi költeménye eltér ugyan egy kissé a történettől, miután szerinte hőse sem gondolja ki meghóditani. Petőfinél ez kevésbé tudva történik, mi által a mű költői értéke nyer.
Ez emelkedett költemény kitünő német forditását Fest Imrétől birjuk, mely Hunfalvy „Ungarische Revue” 1880. évi márciushavi III. füzetében jelent meg.
„János vitéz” középpontjául a nevezett hős regeszerű alakja van feldolgozva, mely, mint puszta szülöttje, a magyar nemzet legnépszerübb alakja lett. E hős körül egy egész mondakör képződött, mely ebben a költeményben egyszerü, kedves alakban kellemes élénkséggel van bemutatva. Johannes Sherr „Literaturgeschichte aller Völker” cimű munkájában e költeményről ezt irja: a költő vakmerően röpül a mesevilágba, és a varázshatalom fensőségével lehetetlenségeket valókká alakit.
Ezen költeményből két német forditásunk van: Kertbenyé és Schnitzeré „in deutscher Nachdichtung”. A németeknek csak az utóbbinak olvasását ajánljuk, melyet Jókai Mór is legmelegebben ajánl, azt irván: „ez a forditás, dacára a hiv átültetésnek, nem követi indig rabszolgailag a szavakat; magasabb értelembeni hű átdolgozás, melyben a költemény eredeti kecse üditő illatában fenn van tartva.”
A legnagyobb sikert Petőfi kétségkivül lyrai költeményeivel érte el, tehát azon költészeti nemmel, melyről Saar, a lírikus, joggal mondja: „mindig és örökké te maradsz magasra törekvő dalköltészet a költészet virága s koronája.”
Petőfi múzsák felkent lírai költője. Egyéni hangulatának költői kifejezése szivhez szól. Szerelem ösztönözte valamennyi dalát és pedig a szerelme nejéhez, a hazához és mindenekelőtt a szabadsághoz!
Petőfi tehát szerelem, hazafi és szabadságdalnok egyszerre, bár i legyen versének tárgya: a lányka, kitől csókot kapott; a menyasszony, kit epedve vár; a szeretett feleség, kivel boldog órákat él vagy tőle elbúcsuzva áldással üdvözli, a haza, melyet szivének legforróbb érzetével énekel meg; a hon, melyet veszély közt lát és figyelmeztet; az elvtársak, kiket tette hiv fel – ismét és mindig azt az érzést mutatják, melyeket benne a külvilággal érintkezés előidéz úgy a hogy veszi, hiven és természetesen. Verseinek nagy sikere ez érzelmek valóságában találja megfejtését. Költeményeit mindenki megérti, mert egyszerűek és természetesek, mert azokkal mindenkinek együtt kell éreznie.
Nyelvezete a mindenkori tárgynak megfelelő, bensőleg simulékony. Majd a zephyrhez hasonlitható, mely a lombokkal játszadozik, majd csergedező patakhoz, majd zúg mint hegyi folyam, majd pedig dörg mint a villám. De miért törekszem én Petőfi lyrai költeményeit jellemezni, ő maga jellemzi azokat e költeményében:
Dalaim
Elmerengek gondolkodva gyakran,
S nem tudom, hogy mi gondolatom van
Átrepülök hosszában hazámon,
Át a földön, az egész világon!
A helyett hogy ábrándoknak élek,
Tán jobb volna élnem a jövőnek.
S gondosodnom… Eh, mért gondoskodnám?
Jó az isten, majd gondot visel rám.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Pillangói könnyelmü lelkemnek.
Ha szép lyánynyal van találkozásom,
Gondomat még mélyebb sirba ásom,
S mélyen nézek a szép lyány szemébe,
Mint a csillag csendes tó vizébe,
Dalaim mik ilyenkor teremnek,
Vad rózsái szerelmes lelkemnek.
Szeret a lyány? Iszom örömemben;
Nem szeret? Kell inni keservemben:
S hol pohár és a pohárban bor van,
Tarka jó kedv születik meg ottan.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek
Szivárványi mámoros lelkemnek.
Oh de még a pohár van kezemben,
Nemzeteknek keze van bilincsen;
S a milyen vig a pohár csengése,
Olyan bús a rabbilincs csörgése.
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Fellegei bánatos lelkemnek.
De mit tűr a szolgaságnak népe?
Mért nem kél föl, hogy láncát letépje?
Arra vár, hogy isten kegyelméből
Azt a rozsda rágja le kezéről?
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Villámlási haragos lelkemnek.
Valóban megható a költői hang, melyben Petőfi ir, ha imádva szeretett anyjáról beszél. Találók Neugebauer László e szavai: „Petőfinek anyjára vonatkozó minden gondolata szemének könnyévé és lelkének költeményévé vált.”
Egy költeményt irunk ide példaképen.
Fekete kenyér
Mit aggódol, lelkem jó anyám,
Hogy kenyeretek barna, e miatt?
Hisz’ meglehet: ha nincs idehaza,
Tán fehérebb kenyérrel él fiad.
De semmi az! Csak add elém, anyám,
Bármilyen barna is az a kenyér:
Itthon sokkal jobb izü én nekem
A fekete, mint máshol a fehér.
Mennyi szeretet s tisztelet van kifejezve e pár sorban!
Petőfi egyáltalában szüleivel szemben kegyeletes szeretettel viseltetett, de erről meggyőződhetek olvasóim az előbb bemutatott költeményektől („Egy estén otthon”, „Egész uton hazafelé...””Összeszedtem sátorfám…”), - anyja iránti szeretetteljes tisztelete felülmulta az atya iránti szeretetet, ki mint egyszerü mészáros soha sem tudta megérteni fijának kimagasló eszményi terveit, míg anyja azokra kegyelettel figyelt.
Petőfinek anyja iránti szeretetét csak a haza és a szabadság iránti szeretete mulja felül. Hol ez van veszélyben, nem ismer tekintetet sem maga, sem övéi iránt. Láttuk őt atyját, anyját, feleségét és gyermekét elhagyni, midőn a szabadság volt védelmezendő. A következő pár szóban látjuk, mennyire becsülte Petőfi a szabadságot
Szabadság, szerelem,
E kettő kell nekem!
Szerelmemért odadom
Életem;
Szabadságért feláldozom
Szerelmem!
Petőfinek azon költeményei, melyekben a szabadságot énekli meg, vagy a szabadságérti küzdelemre hiv fel, úgy a lelkesülés, mint lyrai hang, valamint zamatos nyelvezetére nézve, hasonlók a németek szabadságdalnokának, Körnernek költeményeihez. Ugy mint a németek Körnert a német, úgy mit Petőfit a Magyar Tyrtäusnak nevezhetjük.
E költeményből megitléhető igazam van-e?
Csatadal
Trombita harsog, dob pereg,
Kész a csatára a sereg.
Előre!
Süvit a golyó, cseng a karó,
Ez lelkesiti a magyart.
Előre!
Föl a zászlóval magasra,
Egész világ hadd láthassa.
Előre!
Hadd lássák és hadd olvassák,
Rajta szent szó van: szabadság,
Előre!
A ki magyar, a ki vitéz,
Az ellenséggel szembe néz.
Előre!
Mindjárt vitéz, mihelyt magyar;
Ő s az isten egyet akar.
Előre!
Véres a föld lábam alatt,
Lelőtték a pajtásomat.
Előre!
Én se leszek rosszabb nála,
Berohanok a halálba.
Ha lehull a két kezünk is,
Ha mindnyájan itt veszünk is,
Előre!
Hogyha el kell veszni, nosza,
Mi vesszünk el, ne a haza.
Előre!
Petőfi lírai muzsája azonban nem volt mindig komoly, nagyon is vidám tudott lenni. A pajkos bohóc gyakran ott ült a költő mellett és ott szerepelt, a hol legkevésbé hittük volna, p. o. egy költemény végén, melyet nagyon is pathetikus hangon kezdett, egészen HEINE modorában:
Megy a juhász a szamáron…
Megy a juhász a szamáron,
Földig ér a lába;
Nagy a legény, de nagyobb
Boldogtalansága.
Gyepes hanton furulyált,
Legelészett nyája.
Egyszer csak azt hallja, hogy
Haldoklik babája.
Fölpattan a szamárra,
Haza felé vágtat;
De már későn érkezett,
Csak holttestet láthat.
Elkeseredésében
Mit telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár fejére.
Petőfi felséges humorát még e költemény igazolja:
Ezrivel terem a fán a meggy…
Ezrivel terem a fán a
Meggy…
Feleségem van nekem csak
Egy!
De mikor még az az egy is
Sok!
Előbb-utóbb sirba vinni
Fog.
Furcsa isten teremtése
Ő!
Reszketek, ha közelembe
Jő.
Megteszek mindent, a mit csak
Kér’,
Mégis mindig dorgálás a
Bér.
Már ilyesmit is gondoltam
Én:
Megverem… birok vele, hisz
Vén.
De mikor a szemem közé
Néz:
Minden bátorságom oda
Vész.
Három izben volt már félig
Holt:
Jaj istenem! Be jó kedvem
Volt.
De az ördög, soh’sem vitte
El:
Oly rosz, hogy az ördögnem sem
Kell.
Miután tudja az olvasó, hogy PETŐFI nejvel, Juliával a legboldogabb házaséletet élte, szükségtelen lesz kiemelnem, hogy az e költeményben előforduló „sárkány” alatt nem a költő neje van értve.
Engedjék meg, hogy végül még egy harmadik verset irok ide, öltőnk vidám modorát bizonyitandó.
Esik, esik, esik…
Esik, esik, esik,
Csókeső esik:
Az én ajakomnak
Nagyon jól esik.
Az eső, az eső
Villámlással jár:
A szemed, galambom,
Villámló sugár.
Menydörög, menydörög
A hátunk megett:
Szaladok, galambom
Jön az öreged.
Miután ismerjük Petőfi élettörténetét, és elolvastuk költészetének bemutatott részleteit, Balla tanárnak igazat fogunk adni, ki ezt írja: „Petőfi magáról ép úgy, mint Horatius és talán több jogosultsággal azt mondhatná, hogy »önmaga« mutatkozik dalaiban, mint egy jól csiszolt tükörben.”
De nemcsak az ő személye tükrözik vissza dalaiban; Petőfi versei tükre az akkori időszaknak: „A különös viszonyok”, írja Bolla, melyek alatt az ifjú költő a nemzeti élet legfelingerültebb korszakának idején felnőtt, egybekötve a valódi magyar typus jellemével, mely maga gazdag az érzelmekben és élénkségben, az akkori idők legnemesebb és legerősebb viszhangjává tették őt.
Engedjék meg, hogy még egy jelentékeny német itészre hivatkozzam, hogy megerősitsem az általam Petőfiről mondott ítéletet. Ezen itész alatt a már emlitett Scherr Jánost értem, ki költőnket következőképen jellemzi: Petőfi mondhatnók természeti költő… Nincsen benne semmi tudákosság, hála az Istennek! Sok tekintetben Magyarország Burnsa. Teli eredeti képzelgéssel, közvetlen és homálytalan szemlélő tehetséggel, teli vidámsággal és pajzánsággal, teli büszkeséggel honára, teli tüzzel nemzete javára, dalaival egy egészséges ősköltészetű népfaj izmos és jóltevő légkörébe vonz. Mindenütt alaphangként népdallamok szólanak. Csendélet képei, a paraszt, a juhász, a rabló életéből valók, naivok és plasztikusak, mint egy valódi népdal. Szerelem- és bordalai mutatják, hogy azokat egyidejüleg élte át és irta meg.
Csekély szinezéssel mesterileg festi a puszta természetét és lángoló hazafiság szól „A magyar nemzet” című költeményétől.
*
S hogy tanulmányunk teljes legyen, záradékul PETŐFI néhány forditóiról kivánok szólani.
Petőfi majdnem valamennyi nyelvre átforditott, franciára (p. o. Saint René-Taillandieráltal), angolra (p. o. John Bowring által és újabbi időben N. Loew által: Gems from Petőfi and other Hungarian Poets New-York 1881.), svéd nyelvre, dán nyelre és finn nyelvre („Unkari Albumi” kiadta Jalava Antal, a helsingforsi egyetemen a magyar nyelv lectora, ez megjelent 1881-ben Jyväskylän Finnlandban és Petőfi, Arany, Kisfaludy Károly és Sándor és Gyulai Pál költeményeiből tartalmaz forditást); PETŐFI munkáiból forditásokat birunk oroszul, szerbül, sőt a németalföldiek is leforditották. Itt még csak azt jegyezzük meg hogy az emlitett forditások alatt Petőfinek nem összes munkái vagy összes dalai értendők. A kérdéses forditások többnyire Petőfi válogatott kisebb vagy csak egyes elbeszélő költeményeit tartalmazzák.
Petőfi költeményei csehül is fordittattak Tuma Karel és Brabek Ferenc által. E forditások a magyar eredetiből készültek – minthogy Brabek magyar születésű – és 1871 évben Gregr-nél Prágában „Básné” Petőfi cím alatt jelentek meg.
Lengyelre csak egyes költemények fordittattak is Petőfitől és elszórva jelentek meg néhány varsói hirlapban (1859). Petőfi dalainak önálló lengyel kiadásáról nem találtunk semmit. A lengyel forditók között szerepel: Severina Prussakowa, született Zodowska is, továbbá kiemelendők F. S. Dmochowski („Poezje Petőfiego”, megjelent a „Kronika” cimű lapban Varsóban 1859-ben) és Wladislaq Sabowski.
Az olasz forditások közül kettő emelendő ki különösen: Giuseppe Cassone-től, egy siciliai költőtől, kitől 1874-ben „Sagno incantato” („Tündérálom”); 1879-ben „Il pazzo” („Az őrült”) jelent meg. Ő forditotta a „Cyprus-lombokat Etelka sirjánál” is: „Foglie di Cipresso su la tomba di Etelka”. (A. Petőfi: Foglie di Cipresso su la tomba di Etelka. Traduzione di G. Cassone, socio onorario della Petőfi-Társaság di Budapest. Noto, Fr. Zammit 1881.) A többi forditás a már ismert trieszti tanártól Bolla-tól való és cime: „P. E. Bolla. Liriche di Alessandro Petőfi. (Dall’ Originale Ungherese.) Trieste. Giovanni Balestra et Co. Editori 1880”. Petőfi 71 költeményeinek forditását Petőfi életének és költészetének sikerült tanulmánya előzi meg.
A mi a német forditásokat illeti, úgy eltekintve számos elszórva megjelent Petőfi-forditástól több önálló költemény-gyüjteménnyel birunk.
Még 1846-ban kisértette meg Dr. Dux Adolf Petőfinek forditását. Költőnk 55 dalát ültette át németre, melyek magának Petőfinek annyira megtetszettek, hogy további forditásokra ösztönöztette. Később ugyanis 1854-ben dr. Dux Adolftól Pozsonyban kiadott gyüjtemény „Ungarische Dichtungen” Petőfi „Bolond Istókjának” és 17 dalának forditását tartalmazza.
1849. évben Heine buzditására a már akkor ismert Kertbeny Károly (született 1824-ben) adott ki német nyelven Petőfitől 170 dal- és költeményből álló gyüjteményt, mely Frankfurtban jelent meg és Heinének van ajánlva. Ezen forditást Kertbenytől 1850- és 1866-ban még nyolc Petőfi-forditás követte. Mi csak az 1866-ban A. G. Steinhausernél Prágában megjelent Sir John Bowring-nak ajánlott műre („Schechzehn erzählende Dichtungen von Alexander Petőfi”) kivánunk utalni, mely a Sir John Bowringhez szóló érdekes előszón kívül egy alapos – részben általunk is felhasznált életrajzi előadást tartalmaz Petőfiről. Az egyes költeményeknek előrebocsátott magyarázó jegyzetei a könyvet németek számára ajánlatossá teszik.
Kertbeny forditásai nagy elterjedtségnek örvendtek és Kertbeny majdnem igazat mond, habár fenhéjázó modorban adja elő a tényálladékot, hogy Petőfi 740 költeményét kilencszer forditotta át újra és hogy „forditásai összesen 24,250 példányban egész Europában és a többi világrészekben vannak elterjedve:
„Csak ezen számokra kell tehát utalni, hogy koromban nyugodtan emelhetem ki a tényálladékot, hogy harminc évi törekvésem nélkül Europa, a világ ma nem ismerné (1879. aug. hava) Petőfinek sem nevét, sem költészsetét" (!?) Ha ezen állitás egész terjedelmében nem is állja meg a sarat, az mégis elvitázhatatlan, hogy Kertbenynek nagy érdemei vannak Petőfi költeményeinek német nyelven való terjesztése körül.
(A szerző itt azt jegyzi meg: Én is neki köszönhetek Petőfi költeményeivel való első találkozásomat, miután az elől emlitett Petőfi-forditások 1877-ben először, jóformán véletlenül jutottak kezembe. E szerint sok élvezetet köszönhetek neki és felhasználom ez alkalmat, hogy a Budapesten, 1882. évi január hó 23-án korán elhunyt Kertbenynek a nyilvánosság előtt köszönetet mondjak.)
Szarvady Frigyesről és Hartmann Mórról, kik 1851-ben közösen adták ki németül Petőfinek 64 dalát és a „Szilaj Pista” cimü elbeszélő költeményét, továbbá Opitz Tódortól (621 dal, 1864.), dr. Meltzl Hugóról (50 dal 1867.) térhiány miatt röviden szólunk.
1878-ban megjelent Wigand Ottónál Lipcsében Petőfi 114 költeményének német forditása Neugebauer Lászlótól. E mű – melyhez Jókai Mór és Bodenstedt Frigyes irták az előszót és mutatták be a közönségnek, csakhamar széles körben terjedt el, mihez főleg az is járult, hogy a szavalás mestere Lewinsky József cs. kir. udvari szinész és rendező a bécsi burgszinháznál, Petőfi költeményeinek német nyelveni elszavalásakor kizárólag a Neugebauer-féle forditásokat használja. Neugebauer forditása – írja Jókai – eltekintve a hiven megtartott alaktól, az eredetinek lelkesült szeretet és kegyelet által előidézett átültetése, melynek minden gondolatát fentartja és minden nuanceát értelmesen adja vissza A Neugebauer-féle kitünő forditásnak ezen illetékes oldalról kiemelt előnyeivel szemben elenyésznek a más oldalról kifogásolt hiányok. (A jelen munka német szövegében előforduló forditások Neugebauer gyüjteményéből valók.)
Schnitzer ignácról megemlékeztünk, midőn „János vitéz” cimü elbeszélő költeményről szóltunk.
Dacára a majdnem 40 évi munkának, mely Petőfi költeményeinek német forditására lett felhasználva, nem jelent meg Petőfi összes dalainak és költeményeinek forditása és a kritika a sok forditónál csak keveset talált megfelelőnek.
Ez vitte Aigner Lajos kiadót és Petőfi forditót Budapesten azon gondolatra, hogy „az mi egyesnek nem volt lehetséges, többek közreműködésével eszközöltessék”. Ezen gondolat megvalósulása az 1880-ban megindult vállalat „Petőfi's poetische werke. Mit beiträgen namhafter uebersetzer, herausgegeben von Ludwig Aigner. Budapest, Aigner Lajos”. A vállalat 20 négy ives füzetre van tervezve.
E gyüjtemény az ismert Petőfi-forditók legjavát kivánja bemutatni, mi mellett ugyan oly forditásokat is hoz, melyek sok kivánni valót hagynak hátra.
Találunk benne forditásokat az előbb említetteken kívül Farkas Miksától, Strassmann Mórtól, Sponer Andortól, Kolbenheyer Mórtól, Molitor Ágosttól, Haide Adolftól, Aigner Lajostól, Nickenburg-Almásy grófnétól és másoktól.
Ezen gyüjteményben egy előkelő Petői forditó hiányzik, Fest Imre ugyanis. Ki a csak itt ott hirlapkban megjelent Fest-féle forditásokat olvasta, sajnálni fogja, hogy ő – talán túlszerénységből – el nem határozta magát, Petőfi összes költeményeinek német forditását kiadni. (Fest, a szerzőnek budapesti tartózkodása alkalmával, megmutatta sajátkezüleg irt s több kötetből álló Petőfi forditásait és felolvasott belőle néhányat. Valóban élvezet volt hallgatni.) A Fest-féle forditások az eredeti költeményekkel azonosak. Fest a magyar eredeti költemény szinezetének és különnemének hív fentartása mellett, németül is irt, és így teljesen megfelelt a követelményeknek, melyek a német forditókkal szemben támasztatnak.
Ezen ítéletünk megerősitésére „Szécsi MÁriá”-nak Kertbeny és Fest-féle forditására utalunk.
E két munka összehasonlitása igazolni fogja a Kertbeny-féle forditás hivségét a német nyelv rovására és a Fest-féle forditás hivségét egybekötve folyékony, tiszta német költészeti nyelvezettel.
*
Ezekben kivántam halvány képét adni Petőfi élete és költői működésének; s hogy költeményeiből nehányat bemutattam, nem csupán azért történt, hogy a képet elevenebbé tegyem, hanem főleg azért, hogy a nagy költő egyes szép műveivel megismertessem az olvasót, s ha csak kissé hozzájárultam is a nagy költő műveinek megismertetéséhez, eléggé meg vagyok jutalmazva.
Lessing szavaival végzünk, ki valamennyi költő nevében ezt irta: „Ne emeljetek bennünket oly magasra, de annál gyakrabban olvassátok munkáinkat.”
Forrás: PETŐFI SÁNDOR élete és költői működésének vázlata. Írta: Dr. Bubenik Ferenc. Fordította: Márai Lajos. Budapest, Révai Testvérek Bizománya 1884.
