Székely nemzeti dalok és versek

  

SZÉKELY DAL

Székelyszéken Marosszéken születtem,
Székely anya virasztott én fölöttem;
Tős-gyökeres székely volt az apám is
Székely érzés maradt róla reám is!

Szeretek én mindenféle nemzetet,
Melyet Isten földszinére helyezett;
De legkedvesb édes székely nemzetem,
Minden népek felett csak ezt szeretem.

Oly bolondja vagyok a dal-, nótának,
Ha zeng, mintha angyal karok szólnának;
De leginkább csak a székelyt kedvellem,
Erre gyulad lángra az én kebelem.

Tetszik nékem minden leány, a ki szép,
Arcza szelid, lelke nemes, szive ép;
De leginkább tetszik az oly szép leány,
Kinek székely ige hangzik ajakán.

Minden hazát, minden földet szeretek,
Hol biztosa, hol szabadon élhetek,
De legbecsesb emlékem a Székelyföld,
Hol reményem virul, mint a télizöld.

Szent előttem földed édes jó hazám,
Csak tégedet szeretlek én igazán,
Szelid olajág fedez vagy harcz riad:
Tiéd éltem s érted leszek hű fiad!
Szentkatolnai Paál Ferencz.


BEKECS ALATT NYÁRÁD TERE

Bekecs alatt Nyárád tere.
Ott egy kunyhó zsuppal fedve;
De belseje aranybánya,
Arany benne egy szép lányka.
Ihaj haj!

Marosszéki piros páris,
Oly piros az én rózsám is,
Szép az alma az ág tetőn,
Még százszor szebb a szeretőm.

Zápor hullott a havason,
Foly a Nyárád zavaroson;
Éltem is megzavarodott,
Mert a rózsám könnyet hullat.

De ne hulljon szemed könye,
Kiderül, még a nap fénye;
Megtisztul a szőke Nyárád,
Jobb idő fog virradni rád.

Zsellér vagy te, én meg székely,
De egünkre egy nap jő fel,
Egy eső hull a földünkre:
Mért lennék hát különb mint te.

Zselléri a születésed,
De királyi a növésed:
Lakod bár nem czifra terem,
Az arany is por közt terem.

Édes anyám ne neheztelj!
Nékem ő vagy senki sem kell;
S ha tiltod választásomat,
Ásd meg anyám a siromat.


SZERELMES VERSEK

Mondd meg édes rózsám,
Hogy mikor jössz hozzám,
Télbe, karácsonba,
Kiskarácson napján? -

Látod ama hegyen
Azt a száraz nyárfát?
Mikor az kizöldül,
Akkor megyek hozzád.

Még megéred rózsám,
Kizöldül az én fám,
Bezzeg akkor tés is
Visszajönnél hozzám.

MÁS

Magos hegyről foly a patak,
Oh be rosz legénynek adtak;
Ha én attól megválhatnám,
A legényt megválogatnám.

Megválogatnám a legényt,
Mind a vásáron az edényt,
Az edénynek a mázossát,
A legénynek a szálossát,
S pántlikálnak a csikrossát.

Megas a torony teteje,
Az én rózsám épitette,
Cziprusfából kimetszette,
Én voltam annak levele.

Ha én azt még tudtam volna,
Hogy a kökény édes volna,
Egy marékkal szedtem volna,
A zsebembe tettem volna,
Kedvesemnek adtam volna,
Egy pár csókat nyertem volna.

MÁS

Verd meg Isten azt a szivet,
A ki kettőt, hármat szeret,
Mert én csak egyet szeretek,
Mégis eleget szenvedek.

Érje bánat azt a szivet,
Ki ura mellett mást szeret,
Mert én uram sem szeretem
Meg is vert a jó Istenem.

MÁS

A pünkösti rózsa kihajlott az utra,
Jere be violám! Szakasz egyet rólla,
Mert én szakasztottam, el is szalasztottam,
de még szakasztanék, ha rája találnék.

A tengernek vizét kalánnyal kimernék,
Annak fenekéből drága gyöngyöt szednék,
Régi szeretőmnek gyöngybokrétát kötnék,
Szombaton esténként vele múllatoznék.

Ver a hideg eső, a szokmányom ázik,
Esik a hideg hó, a lábom is fázik,
Még sincs a ki mondja: jere bé violám,
Megcsókolom orczád hétszer egymás után.

MÁS

Templom előtt egy kis házikóban
Egy vén leány sirdogál magában,
Falba veri fejér bánatjában,
Hogy nem vitték férjhez a fársángban.

Fársáng, fársáng! Ezer előjönne,
Mégis a szer reám nem kerülne;
Ha még egyszer anyám ujra szülne,
Talán reám is a sor elkerülne.

Párta, párta, búra termett párta!
A szégyen a bú szívem átaljárja;
Ha megfoglak messze elhajitlak,
A patakba kővel is bényomlak.

Kiseprem a kipingált házamat,
Fölvetem a paplanyos ágyamat,
Ágyam olyan, hogy a padlót éri,
Paraszt legény mégis nem mer kérni.

Én elmenyek igen-igen messze,
Magyarország kellős- közepébe,
Veres gyöngyöt kötök a nyakamra,
Herczeg, bárók jönnek látásomra.

Minden este várom a kérőket,
Tán az ördög mind elvitte őket,
Már meguntam a kérőket várni,
Magam fogok szerencsét próbálni.

Bár csak immár azt hallanám hirbe,
Hogy valahol legény eső lenne,
Kifekünném az ut közepére,
Hogy cseppenne a surczom szélére.

MÁS

Aggyon Isten olyan törvényt,
Leány kérje meg a legényt,
Hogy a legény várakozzék,
S a leány csak figurázzék,

Nekem anyám azt mondotta,
Ne vásoggyam férjhez soha,
Várjak békével csendesen,
Időre minden megleszen.

Jámbor jó anyám szavának
Hittem, mind a szentirásnak,
Addig s addig várakozám,
Mig a szebb időt elrugám.

Anyám is olyan próféta,
Szép hazugság minden szava,
Mán tul mindennap vénülök,
S a pártába itthon ülök.

Czi! Be büdös ez a párta,
Veszett volna el pokolba,
Be elcserélném jó szivvel
Egy viseltes főkötővel.

Azt mondják a szüzesség kincs,
Hogy annál drágább semmi sincs;
Isten adta szüzessége,
Kinek leszek felesége?

Azon kérem Istenemet,
Szánja meg szegény fejemet,
Rendeljen nekem egy legényt,
Ha nem ifjat bár csak fél vént.

Hogyha én azt megtehetném,
Hogy magam férjhez küldhetném,
A pártámat felgyujtanám,
S hamvát szélnek bocsátanám.

Adna Isten olyan törvényt,
Leány kérje meg a legényt,
Elindulnék s addig járnék,
Mig eg yhányt-vetettet kapnék.

Kérem néne sivességgel,
Valakinek szerezzen el,
Imátkozom életiért
S a lelke üdvességiért.

MÁS

Három rendü fodros szoknya
Mit álmodtál az éjszaka,
Nem álmodtam én egyebet,
Hanem a barna szemedet.

Eszem a barna halálod,
Három városba sincs párod;
Három várost összejártam,
De páromat nem találtam.

MÁS

Anyám, édes anyám,
Fiad nagyon beteg.
Nem szükség orvosság,
Mégis nagyon beteg.

„Nem más, mint igézet!”
Találtad jó anyám, 
„Vén asszony igézet!”
Nem az édes anyám,

Szomszédunkba lakik
A bájos igéző,
Erzsi egy kis hamis
Kékszemű lányka ő.

Ha még szomszédunkban
Sokáig ott marad,
Édes anyám, fiad
Szive ketté hasad.

Hoznók át házunkhoz
S elmulik a bűbáj,
Lakadalom után
Többé szívem se fáj.

Kisfaludy Károly: SZÜLŐFÖLDEM SZÉP HATÁRA

Szülőföldöm szép határa
Meglátlak-e valahára?
A hol állok, a hol megyek,
Mindenkor csak feléd nézek..

Ha madár jön,tőle kérdem:
Virulsz-e még szülőföldem?
Ezt kérdezem a felhőtől,
Ezt a suttogó szellőtől.

De azok nem vigasztalnak,
Bús szivemmel árván hagynak;
Árván élek bús szivemmel,
Mint a fű, mely a sziklán kel.

Kisded hajlék, hol születtem,
Hej, tőled beh távol estem!
Távol estem, mint a levél,
Melyet elkap a forgószél.

ÖNKÉNYTES DAL

Jertek fiuk, induljunk a táborba,
Hű galambunk úgy se szorit karjába:
A míg voltunk se szerettek,
Ha elmegyünk, elfelejtnek
Örökre!

S ti leányok maradjatok pártába,
Igaz magyar úgy se szorit kárjába,
Ki honn marad, nem érdemel,
Ki elmegyen annak nem kell 
Szerető.

A SEBESÜLT KATONA

Idegen országban
Árnyékot ad egy fa,
Alatta kesereg
Egy vagdalt katona,

Mindegyre kesereg
A vagdalt katona.
Busitja kebelét,
szegény székely hona.

Hajh, keserü kenyér
A katona kenyér,
Véres a karéja,
Mert festi piros vér.

A bele nem puha,
De kemény, mint a kő;
Nem patyolatfejér,
De barnán sötétlő.

Nem puha, mert földét
Kemény kard szántotta;
Barna, mert tésztáját
Égő köny áztatta.

Hoy így fúdogálva
Beköté sebeit,
S feltört kezeivel
Letörlé könyeit,

Az idegen fának
Áldást mond a vitéz.
Megy s hazája felé
Némán epedve néz.

MÁS

Gyere pajtás katonának!
Nem megyek mert, ott levágnak:
Ne félj pajtás, mert nem vágnak,
Csak kardlappal lapogatnak.

Akkor megyek katonának,
Ha leányok verbuválnak,
Pántlikával kardot rántnak,
Aval tudom le se vágnak.

Gyere pajtás katonának,
Téged tesznek kapitánynak,
Hat esztendő nem a világ,
Éljen a magyar szabadság!

A PISKI-I HIDNÁL

Megbotlottál édes lovam a réten,
Ismeretlen magyaroknak testébe,
Itt fekszenek körös-körül a porba,
Zúgó szelek játékának kiszórva.

Állj meg nálok, édes lovam, állj meg csak,
Leszállok, hogy rájok könnyet hullassak,
Végig nézem jó vitézek testeit,
Hajh, ki tudja: egy testvérem nincs-e itt?

Szomoruan zokog a szél, vajon mért?
Tán bizony a temetetlen holtakért?
Boldogok ők, mért siratja meg őket,
Jobb volna, ha siratná az élőket!

Jerünk tovább édes lovam, vihar kél,
Szemem közé hideg havat csap a szél,
Ugy is velök marad az én bánatom -
A fű vérét könnyel mosom áztatom.

MÁS

Este jött a parancsolat számunkra,
Indulni kell magyar fiuk a harczra,
Sirtam mint a záporeső,
Hogy tőled bucsuzni késő
Galambom!

Reggel korán megütöttéké a dobot,
Kiadták a kemény parancsolatot,
Indulni kell a csatára,
Csókot sem adtam szép szádra
Galambom!

Ha meghalok vagy a csatán elesem,
Gondolj reám, imádkozzál érettem,
Hullas értem egy pár könnyet,
Megérdemlem tán ezt tőlled
Galambom!

SZÉKELY HONVÉD

Ellőtték a fél lábomat,
Édes rózsám meg ne tagadj;
Koldus lettem és nyomorék,
De azért hived vagyok még.

Büszkén jártam a csatában,
Mikor megvolt a két lábam,
Vagyok ut-fél nyomorékja,
Régi magam bús árnyéka.

Vársz-e haza édes rózsám?
Vagy talán nem is ismersz rám?
Eltakarod két szemedet,
Mintha látnál kisértetet.

Ne félj tőlem drága lélek,
Nem vagyok kisértő lélek;
Ellőtték a fél lábomat,
De a szívem épen maradt.

SZÉKELY KATONA BÚCSUZÁSA SZÜLŐITŐL

Áldja meg az Isten azt az édes anyát,
A ki katonának nevelte a fiát; 
Husz évig nevelte világ pompájába,
Husz év után pedig öltözteti gyászba.

Életem áldozom a magyar nemzetért,
A vérem kiontom a magyar hazáért,
Ne félj Magyarország, vigyáz az Isten rád,
Ellenség kezébe nem adja határát.

Felemelem karom, felkötöm a kardot,
Szomoru szivemre uj bánatot rakok;
Mindenféle nemzet harczol a magáért,
Hazáját szerető kedves testvériért.

Felkötöm kardomat, felveszem fegyverem,
Az édes anyámtól végbucsumat veszem,
Kedves édes atyám tehozzád fordulok,
Katona éltemben utoljára szólok.

Kedves szülő dajkám, tudom bús szivedre
Sok bánatot hagyok katona létemre;
Végbúcsuzást veszek kedves szülőimtől,
Elválásom után kedves testvérimtől.

Tehozzád fordulok kedves jó pajtásom,
Veled nyájasságom volt jó barátságom,
Hogy ha tőled is lesz az én elválásom,
Itt leszen örökre az én maradásom.

Hogy ha megtörténik a gyászos halálom
És piros véremmel a földet áztatom,
Ássál pajtás egy sirt az én kardhegyemmel,
takard bé szememet az én zsebkendőmmel.

Ások pajtás egy sirt az én kardhegyemmel,
be takarom szemed az én zsebkendőmmel,
Mert nincs édesatyánk, nincsen édesanyánk,
Halálunk óráján, ki tekintne reánk.

Ird meg hát pajtásom a gyászos halálom,
Hogy nyugszik a testem idegen országon;
Ki levelem kapja, azt sirva olvassa,
Szomoru szivének bánatát ujitsa.

Legyetek boldogok szeretett szülőim,
Halljátok tőletek búcsuzó szavaim,
Én most eltávozok hadtörvény szavára,
Áldást mondok rátok a szeretett hazámra.

Bennem vetettétek minden reményetek,
El kell hát menjek, tehát segéljetek;
Nincsen reménységem a menekülésre,
Fájdalom! Nincs módom váltság fizetésre.

Gyermekkorom óta velem jól bántatok,
Minden veszélyektől engem megóvtatok;
Köszönöm velem tett sok szivességteket,
Áldjon meg az Isten ezekért titeket!

Áldva legyen minden hátralévő idő,
Mely az ég urától számatokra eljő;
Megelégedéssel, karöltve járjanak,
A szerencse napok rátok viruljanak.

Legyetek boldogok, távozzon a bánat,
Megsegit az Isten engemet s hazámat,
Mit az ősök tettek hazáért királyért,
Nem kimélt a magyar soha vagyont és vért.

Dicső nemzet soha nem henyélhet tanyán,
Kivált ha ellenség fenyeget határán;
Ha vészt hozna reánk, vég elpusztulással!
Akkor szembe szállunk akár a pokollal.

BUCSU A KEDVESTŐL

Katonának visznek
Isten veled rózsám!
Távol, messze tőllem
Hű maradsz-e hozzám?

Küldesz-e levelet
Szép piros pecséttel?
Tele lesz-e irva
Forró szerelemmel?

Eljársz-e házunkhoz
Vigasztalni néha
Szegény jó anyámat,
Hogy annyit ne sirna!

Lesz-e gondod reá?
Segited-e varrni,
Szemfedelem, ha majd
Megtalálok halni.

Katonának visznek,
Jer, tán utoljára,
Hints még egy pár csókot
Halvány két orczámra.

SZÉKELY LEGÉNYEK TÁNCZ SZAVA

Rugd ki lábom, rugd ki most,
Édes borom segély most.

Áló lábom kanyaroggy,
horgos inam le ne roggy.

Édes volt az anyám teje,
Keserü a prófont bele.

Czukro szekfü, havadi.
Szeret engem valaki;
De ne kérdje akárki;
Titkos az a valaki.

A sarkantyum taréja
Szekfüből van kirakva,
Ha szeretőm meglássa,
Rózsával fut utána.

Ha csak így van, ha csak így,
A leánynak kicsit higgy.
Icczi kicsi, lóg a csicsi,
Nekünk is kell egy-egy kicsi.

Nosza rajta legények,
Éán is néktek segittek.
Rezes villa, rezes kés,
Jöszte rózsám tánczolj tés.

Teremtette kis barnája,
Be sok csókot hinték rája,
Kit káromra, kit hasznomra,
Kit más ember boszujára.

Mond meg nékem Péter Ferencz,
Egy szerre hány leányt szeretsz?
Hogy megmongyam nem tehetem,
Nem szólhatok, bérekedtem.

Malomfa, Szentlélek,
Bőjtös czibrével élek.
Elől  kurtul a rokoja,
Hátul a földet hurczolja.

Más legény volt szeretőmnél,
Fáj a szívem könyökömnél.

Voltam leány vagyok is,
Adtam csókot, adok is;
Egyszer kértek, kétszer adtam,
Be jól esik hogy megcsaltam.

Se nem kicsi, se nem nagy,
Éppen hozzám való vagy;
Egyenes vagy, mint a nád,
Hozzám szabott volt apád.

Kicsi leány bujába
Belébútt a burjánba.

Gyönyörü kicsi virágom,
Ne irigyeld boldogságom,
Mert boldog csak addig vagyok,
A meddig hozzád járhatok.

Ide lábom ne tova,
Hátra van még a java.

Nem kell nékem ez a világ,
Csak légy enyim te szép virág.

Ha úgy tudnál szitálni,
Mind a farad riczálni,
Többet érnél anyádnál,
Annál a vén kofánál.

Eczet, torma fokhagyma,
Ez a leány jóforma.

Mezőségi leányoknak
Lopótökkel harangoznak.

Tejet ettem, pujiszkát,
Azér nőttem ekkorát.

Iczu neki,ne hadd magad,
Mig az ördög el nem ragad.

Szegény legény mirejutsz,
Mikor bába után futsz?

Ugy szeretlek, majd megeszlek,
Megbecsüllek, ha elveszlek.

Fris menyecske Kádár Erzsi,
Ember legyen ki megőrzi.

Szeretem én a babámat,
De még inkább a hazámat.

Sok a dolog, ind szorgos,
Sok a gyermek, mind rongyos;
Mind azt mondgya kenyér kell,
Egész nap így telik el.

Azt mondtad, hogy nincs szeretőd,
Pedig én is tudok kettőt.

Forrás: Székely nemzeti dalok és versek. Összegyüjtötte és kiadja Imreh Sándor marosvásárhelyi ref. nyomdász.

Kisfaludy Sándor (1772-1884): A kesergő szerelem - I. ÉNEK

 

Del vario stile, in ch’lo piango, e ragiono
Fra le vane speranze, e’l vano dolore;
Ove sia chi per prova intenda amore,
Spero trovar pieta, non che perdono.
PETRARCA.

I. ÉNEK

Mint az őzek az erdőben,
A halak a vizekben,
Madarak a levegőben,
a méhek a kertekben:
Oly szabadon s kedvem-telve
Éltem egykor napjaim!
Vígan lejtve, énekelve
Űzém kicsiny bajaim.

Erő vala tetememben,
Minden bajt megláboltam;
Tehetség volt tűzlelkemben,
A sorsot csak gúnyoltam;
Nem ismervén veszedelmet,
Nagy dolgokat koholtam;
Nem ismertem a szerelmet;
Egek, be boldog voltam!

Szóljon bár a hímes mező
Füvei közt fülelő
És estvénként lengedező
Illatos nyári szellő:
Ha valaha duplázta-e
Sohajtásom fuvalmát?
Avagy háborította-e
Zokogásom nyugalmát?

Szóljon bár a csörgedezve
Folydogáló csermelye,
Hol, kebelem ömledezve,
Oly sok estvém eltele:
Ha valaha könnyeimből
Egy cseppecskét ivott-e?
Bút nézett-e szemeimből,
S panaszt tőlem hallott-e?

Barátságot szép lelkekkel
Szívem szerint kötöttem,
S érzelmimet jó szivekkel
Enyelegve közlöttem.
Kedvelvén a társaságot,
Akkor én nem gondoltam
Ennél nagyobb boldogságot:
Egek, be boldog voltam!

Nyúgalomra bocsátkozván,
Könnyen elszenderedtem;
S szép álmokkal múlatozván,
Új örömre ébredtem.
Nem ismervén a szerelmet,
Senkinek sem hódoltam,
Nem éreztem szívgyötrelmet:
Egek, be boldog voltam!

De most oda boldogságom,
Oda örömnapjaim!
Oda van szép szabadságom,
Hajh, meggyültek bajaim!
Egy gőgös szép megsebzette
Csalt nem sejtett szívemet:
S tehetetlen rabbá tette
Fellengve járt lelkemet!

A bú marokkal szaggatja
Ifjuságom virágit;
A mirígy tűz száragatja
Szép reményim zöld ágit.
Teli arcom elsorvadott,
Lehulltanak rózsái;
Vidám szemem beapadott,
Elhúnytanak szikrái.

Oda könnyű nyájasságom,
S enyelgő víg tréfáim;
Ellankadott bátorságom,
Búban másznak óráim.
Tetememnek fogy ereje,
Kedvekben nem enyhülhet;
Roncsolt agyomnak veleje,
Elmém már nem repülhet.

Kerülöm a mulatságot,
Epedezek, búsongok;
Kerülöm a társaságot,
Magánosan bolyongok.
A barátság deríteni
Édes szóval igyekszik;
De nem képes enyhíteni:
Szívemen nagy terh fekszik.

A pataknak siralmimmal
Bővítem most vizeit;
A Bakonynak panaszimmal
Töltöm vadon völgyeit.
A szép tavasz kellemi
Lelkem fel nem vidítják;
A madarak szerelmei
Szívem inkább búsítják.

Nyúgalomra telepedvén,
Alva is csak szenvedek;
Álmomban is gyötrődöm én,
S új kínokra ébredek.
A napkelet, napenyészet
Búmban tünődve talál;
Kihalt nékem a termésezt:
Éltem egy hosszú halál.

Látja jól azt a kegyetlen
Mint lankadok, epedek;
Tudja jól az érzéketlen,
Érte mennyit szenvedek;
De mint ezen nem könyörül,
És nem szán ő engemet!
Sőt talán még azon örül,
Hogy így dúlja éltemet.

Egy mosolygó tekintettel
A kegyetlen istenné,
Bár ha színlett szeretettel,
Szívem boldoggá tenné.
Vajha tüzem apaszthatná
Könnyeimnek árjait! -
Vagy hát könnyem elolthatná
Szívem dühös lángjait!

1. DAL
Az életnek tengerében
Két örvény van: szív és ész;
A kettőnek egyikében
A jobb ember könnyen vész.
Az ész ezer bajt okozó:
Ezt el lehet kerülni;
 A szív, minthogy ragadozó,
Könnyű benn’ elmerülni.
Engem a sors forgó szele
Ez örvénybe csapott bele;
S elragadt ez engemet:
A szív szerzi vesztemet.

2. DAL
Hogy anyám megnyugtathatta
Minden kivánságomat;
S egy pohár víz elolthatta
Minden szomjúságomat;
Midőn gyermektársaimmal
Csigást, lapdást játszottam.
És rövidke lábaimmal
Lepkék után futottam;
Madárfészket keresgéltem,
Egy örömmel mást cseréltem,
Boldog voltam én akkor:
Oh gyönyörü gyermekkor!

3. DAL
Mikor egyszer pelyhesedtem,
S a gyermekből legény lett,
S gondolkodtam, elmélkedtem,
S a szív bennem érezett;
Hogy megjárták omladékit
Szívem s elmém Hellának,
S bámulandó dőledékit
A hajdani Rómának;
S gondolatim fellengeztek,
Kivánatim ébredeztek,
S érzeményim zsibongtak:
Örömim is borongtak.

4. DAL
A miolta felserdültem,
Keblem tüzet nevele;
Bizonytalan tárgyért fültem,
S így szívem nem fájt bele.
De mihelyt őt megpillantám,
Lelkem mindjárt megdobbant:
Ő az! Félve rebegé szám,
S a tűz bennem fellobbant.
Mélyen érezvén hatalmát,
Megvallottam diadalmát;
Hatalmát ő szereté:
Diadalmát megveté.

5. DAL
A szív minden, azt tartom én,
Mindennek az eleje;
A szív győzvén, vagy győződvén,
Jó vagy rosznak kútfeje,
Szívem szerzé örömimet,
Míglen még szabad voltam;
Szívem szerzi keservimet,
Miolta meghódoltam.
Lábához tevén szívemet,
És szívemmel mindenemet,
Esem e kelepcébe:
Hatalmának kényébe.

6. DAL
Semmiként se remélhetvén
A kemény szív irgalmát,
S tovább immár nem türhetvén
Fájdalmaim nagy halmát:
Vérző szívvel kifejtőztem
barátim karjaiból,
S a nagy harcba kiköltöztem
Hazámnak határiból.
Ott, hegyeken s völgyeken túl,
Hol Márs vért ont s népeket dúl,
Kínom végét, halálom,
Talán majd ott találom.

7. DAL
Mint a szarvas, kit megére
A vadásznak fegyvere,
Fut, de későn, foly már vére,
Vérzik tőle a csere:
Úgy futok én a pár szemtől,
A seb mellyem baljában;
Ázik a föld keservemtől
Lábam minden nyomában.
De hajh! Mennél tovább érek,
Annál jobban gyűl a méreg,
S beljebb rögzik szíembe:
Futok, hajh! de vesztembe.

8. DAL
A külföldön nyomorogva
A világot futosom,
S tétovázva, csavarogva
A vadságot bújdosom.
Midőn ébred a természet,
Korán én már tévelygek;
Midőn a nap elenyészett,
Későn is még szédelygek.
De oly helyre, haszontalan.
Nem juthatok, boldogtalan!
A hová a szerelem
Ne bújdosnék énvelem.

9. DAL
Boldog valék nyugalmamban,
Őtet még nem ismervén,
Mint a halak a folyamban,
Bú s gond nélkül éltem én.
A szabadság mezejében
Kényről kényre repültem,
S a barátság kebelében
Életemnek örültem.
Ámor sorsom irígylette,
S őt velem megismértette;
Láttuk egymást, s Ámor ott
Csak magamat nyilazott.

10. DAL
Elűzted a komor telet,
Te a földnek szerelme,
Ohajtva várt szép kikelet,
Te mindennek élelme!
Elérkezél kellemiddel,
Itt veled a szép napok,
Teli minden kedveiddel,
De én rajtad nem kapok:
Mert élesztvén lángaimat,
Kettőzteted kínaimat:
Mindaddig hát, míg így téssz,
Tavasz, ellenségem léssz.

Forrás: I. Magyar Remekirók. Gyémántkiadás. HIMFY SZERELMEI. Első rész. A KESERGŐ SZERELEM. Irta KISFALUDY SÁNDOR. Pest,1858. Kiadja Heckenast Gusztáv.

Kisfaludy Sándor (1772-1884): Himfy szerelmei

ELŐSZÓ

    Van egy idő az ember életében, az életnek nyíló tavasza, melyben a magából kidagadó fiatal szív, s a szárnyára kelő fiatal  lélek, a földön és a nyomorult valóságon feljülemelkedvén, érzeményeit és gondolatjait a lehetség és képzeletek tündéres országában hordozza: az embernek legboldogabb ideje! Melynek szép, ámbár hiú, és soha be sem teljesedhető reményeit a megérett, megokosult ember, a legtűrhetőbb valóságért s a legigazabb bölcseségért is gyakran örömest visszacserélné. Ekkor minden egészséges fiatal szív és lélek, a virágzó legény szintúgy, mint a virágzó leány, poeta; poeta, mondom, de nem író: mert minden érzeménye, minden gondolatja poesis; csakhogy ritkának van kedve, alkalmatossága, ideje, és legritkábbnak nyelve, poesisét leírni.
    Én ama virágkoromban katona a hadi fogoly lévén, éppen azon helyeken, hol hajdan Petrarcának édes-kínos énekei minden szívet szerelemmel töltöttek, hol mintegy szerelmet lehet még most is az egész táj, a tüzes, jószívű franciák között, s éppen oly környülállásokban, melyek csak igen bizonytalanul engedék reménylenem, hogy hazámat és kedveseimet valaha megláthassam; én, ott a szomorú magányban, leírtam életem poesisét, azt, amit szívem érzett, vagy Himfy helyén érezhetett volna; leírtam, és magyarul írván, hazámba véltem lelni magamat. S bizonyos vagyok arról, hogy az én akkor környülállásimban minden érző s gondolkodó fiatal hazafi írt volna. Így támadtak HIMFY SZERELMEI, azon könyvecske, melynek foglalatja minden fiatal emberszívben, nagyobb vagy kisebb mértékben, megvagyon. Utóbb szolgálatomat elhagyván, és hazámnak s az anyatermészetnek kebelébe, szabad nemesfészkembe, visszakerülvén, jó barátim reá bírtak, hogy csak könnyen s futólag, sem a hideg, cikornyás, mindennapi, sem a tudományos száraz világ számára készült verseimet közre bocsáttatni engedjem.
    A kinyomtatott Himfy, minden hibái mellett (mert csak úgy ment ki kezemből, amint az a sok és különbféle környülállások és állapotokban, hevenyében érezve, gondola és írva vala), kevés idő múlva úgy elkapatott, hogy most már keresve is alig találja fel az olyan hazafitársam, kinek lelke magát Himfyben örömest fellelné, vagy a jelenlétben, vagy a szerelem évének mindenkor édesen eső emlékezetében: mert hajh, barátim! Akármit mondjon a hideg ész és a hidegebb vér: dulce est desipere in loco!
    Most Himfyt megegyengetve, amennyire az ilyen poesis egyengetést szenved, újra, ismerős és ismeretlen, de ha igaz magyarok, általjában tisztelt hazámfiai kezeikbe eresztem, és őseim indulatjával szeretett hazámnak oltárára leteszem, nem azon büszke gondolattal, mintha csuda mi jót és nagyot mívelnék; hanem azon édes, szíves hiedelemmel, hogy annyira szolgálok neki, amennyire vékony tehetségemtől kitelik. Ha hazám nagy birtokosainak hatalmokkal és tehetségeikkel bírnék, bizonyára nem unszoltatnám magamat, hogy, és nem kérdeném másoktól, mit és miként, szolgáljak hazámnak.
    Szerelmeknek szántszándékkal neveztem dalaimat, hogy ki-ki már első tekintettel megtudhassa, mi azoknak foglalatja: hogy nem a csillagzatok járásáról szóló, sem a kerek négyszegét fejtegető tudós munka, amit kezébe vesz; hanem csupán az érzeményeitől elragadtatott szívnek szava, és a felhevült fiatal elmének tündéres álmodozásai. Voltak, noha kevesen, kik dalaimnak homlokában megütköztek: mintha az emberi természetnek legerősebb, legnemesebb, legszebb, legboldogítóbb indulatja, minden jónak, szépnek, felségesnek kútfeje, minden szeretetre, dicséretre, csudálatra és követésre méltó dolgoknak szerzője, a szerelem, vétkes, bölcsekhez nem illő, tiltott, törvénytelen indulat volna! Mintha az egész emberség, az egész természet, sőt a mindennek teremtője által felszentelt tiszta szerelmet beszélleni, fejtegetni, énekelni illetlen volna! De, anélkül, hogy itt a szerelem apologiáját írjam, melyre az értelmes olvasók előtt úgy nem lehet szüksége, csak azt mondom: hogy én az olyan emberrel, aki soha tiszta, igaz szerelmet kebelében nem érzett, még szóba sem kívánok állani. „Der Liebe Wahnsinn ist ein heiliger Wahnsinn!” azt mondja Herder, igazán és bölcsen. – Vajha életünk szép ideje, melyben alkalmatosok vagyunk a szerelem és örömök érzésére s éneklésére, a sírig tartana! Vajha életünk komor telében is szinte úgy fogná a szerelem és öröm kebelünket, hogy a szívünket környülvevő unalom, zsibbadtság, csömör, hidegség, bágyadtság, érzéketlenség, tehetetlenség miatt meg ne kellene ütköznünk a fiatalság szerelmében; vagy n e kellene irigylenünk azt, amivel már nem bírunk!. Vajha Himfy boldog szerelmének géniusa minden házasságban uralkodhatnék! Akkor sok másként, és valóban jobban volna, mintsem most vagyok.
    Én tudós, én literátor nem vagyok. Sorsom, környülállásaim, hajlandóságom katonává, s utóbb mezei gazdává tevének. De becsülöm az igaz tudóst, a jólelkű, elmés literátort, mint az emberi szívek s elmék jóltevőjét. Kedvelem a tudományokat és szépmesterségeket, és hála légyen az egeknek, ezekben kedvét találó természetemért! Életem sok kellemes óráit köszönöm nékik, melyeket más vagy ásítozó unalommal, vagy legalább nemtelenebb, silányabb gyönyörűséggel tölt.A oskolai lterátor az oskola regulái szerint ne ítélje szabad, s talán szilaj, rendetlen kényen, tulajdon útján járó Pegasusomat; ha cselekszi, lássa: szabad azt tennie, valamint nekem szabad géniusomat követnem, és néki is szakállába mondanom:

„Weg mit der Schülerwissenschaft!
Welt weg mit Weisen, di sich blähen,
Und klügelnd, ohne Sinn und Kraft,
Zu Heu des Lebens Blumen mähen.”

    Által nem látom, miért kellene teljességgel az oskolai regulákhoz eskünnünk. Ki szabott rendet az első poetának, ha nem a természet? Mostohább-e hozzánk mostaniakhoz az anyatermészet, mintsem a régiekhez, hogy teljességgel majmaik legyünk? Annyival szegényebb, silányabb, gyermekiebb-e a mostani emberszív, emberlélek, hogy soha szabadságával, maga kényével, tulajdon útján, tulajdon módjával ne élhessen, hanem mindég a régiek rabja s majma legyen, és azoknak nyomain járjon?  Én úgy vélekedem, hogy valamint az ennyi ezeredik világosabb, formáltabb emberi nemzetségben teljességgel originál és új lenni nevetséges képtelenség, sőt lehetetlenség. Úgy magát teljességgel a régiekhez kötni, és önkényesen menni nem merni, ha nem gyalázat is, de gyengeség. Úgy is csak az elsőség eredetiség: mert az embernek elejétől fogva mindég egy az ő természete, csak az ő legkisebb vonásaiban különbözik. Ami az emberben nincs, nem jöhet az emberből. Hányszor van, hogy olyant olvasunk másik írásában, amit mintha magunk éreztünk és gondoltunk volna? Hányszor írunk olyant, amit noha magunkból vélünk eredni, mástól már régen érezve és gondolva volt hírünk és tudtunk nélkül? De éppen ez vonja az embert emberhez, a szíve szívhez. Ha az én lelkem mást, s viszont más az enyémet, ha mi egymást nem értjük, mi dolgunk legyen s lehetne egymással? – Csalatkozik tehát mindaz, aki Himfyt egészen originálnak mondja, noha egészen maga útján, szabadon jár; mindaz, aki Himfyt, ha fordításnak nem mondja is, minthogy nem mondhatja, más követőjének nevezi, noha némely helyeken úgy beszéli, int őelőtte más szerelmes szív beszéllett. Shakespeare, Milton, Tasso, Voltaire, Wieland, Schiller, Klopstock, és többek, nagy költők lettek volna, ha előttök Homer, Virgil, és mások nem éltek volna is. S anélkül, hogy magamat ezen dicső lelkekhez hasonlítani merném, vagy akarnám (mert a bölcs úgyis tudja, mit tartson játékomról, akármit mondjak; a nem bölcs pedig akármit tartson, mindegy), azt mondom: hogy, ha Petrarca és mások előttem nem énekeltek volna is, én Himfyt mégis írhattam volna, és így talán még nagyobb eredetiséggel: mert ami az emberben vagyon, az jöhet is az emberből.
    De ha Gyöngyösi, Zrínyi, Orczy, Faludi, Ányos, Bacsányi, Virág, Kazinczy, Verseghy, és főképpen nyelvünk Adelungja, még a sírnak partján is buzgó, ősz Szabó Dávid, előttem magyarul nem írnak vala; hátha  három Petrarca lakik vala is kebelemben. Himfy mégse születhetett volna. S csak ezen részről érdemelhetek dicséretet, a feljebb említett hazafiakkal együtt; csak azért, hogy magyarul írtam, ha az, amivel minden hazafi tartozik, hazának és nemzetének szolgálni, dicséretet érdemel. Vajha a köz jóra tett szolgálatot se magunk, se mások ne vennék annyira fel, amint vesszük: csak a dolognak ritkasága ad annyi érdemet az ilyen szolgálatnak. Vajha csak annyiba vennők, ha valaki hazájának szolgál, mint mikor valaki adósságát lefizeti! Vajha általjában véve az emberszív, legerősebb indulatjában oly kicsapó, oly erkölcstelen, oly szentségtörő, oly baromivá fajuló ne volna, hogy az igaz, hív, erős, lelkes, tiszta szerelem leírását úgy ne kellene tekintenünk, mint valamely száz esztendőben néha talán egyszer megtörténő, és sokak előtt még akkor is hihetetlen dolgot! S vajha a magyar literatura, s az ezzel együtt járni szokott nemzeti cultura és szerencse oly állapotban volna, hogy egy olyan természetes költőnek versei, mint az enyémek, s több hozzám hasonlóké, egyébre valók nem volnának, hanem hogy – pipát gyújtsunk velek!
    Még egyszer mondom: én tudós, én literátor nem vagyok:

D’un chant trop concerté
Fuyant l’ennuyeuse beauté,
Loin de faire un travall d’écrire,
Je m’en fais une volupté;
Moins délicatement flatté
De l’honneur de me faire lire,
Que de l’agrément de m’instruire
Dans une oisive liberté.

    Azonban most van ideje, hogy hazájáért, nemzetéért, nyelvéért minden hazafi tegyen, amit tehet. Most van ideje és foganatja a jó hazafiságnak. Ki-ki áldozzon, amivel tud! A jó hazafiság első kötelessége, első érdem. Szívvel, ésszel, értékkel teljesíthetjük ezen édes kötelességünket. Háromszor boldog, aki mind a hárommal áldozhat! Háromszor átkozott, ki mind a hárommal bír, és egyikkel sem cselekszi! Amely nemzetnek nyelve nincs, annak nincs hazája, csak szállása; nincs hazafisága, mert nincs hazája; és csak a szerencsés időknek tulajdoníthatja, hogy az ilyen nem nemzetet, hanem csoportot, más nagy nemzet el nem nyeli. Nem a föld, nem a folyók tartják öszve a nemzetet, hanem a nyelv. A magyar, kenyeret is alig kérhet magyarul az ó idegeneket tápálló és gazdagító fővárosaiban. A nyelv által közli szívét, eszét egyik ember a másikkal. A tudományokat, mesterségeket: egy szóval, a culturát, csak a nyelv által ehetjük magunkévá. Idegen nyelvek által csak legkisebb része míveltethetik nemzetünknek; s éppen azon része, melynek culturájával nem a haza él, hanem idegenek. Az a nyelv egy nemzetnek, ami a napfény az eleven világnak. Egy-két idegen nyelvek által formált hazafi csak egy-két pislogó csillag a nemzetnek setétlő egén. A nyelv köti az embereket egy oly nemzeti testté, melynek a politika vészei nem árthatnak. Nyelvünk nélkül egyenként ingadozó, gyökeret nem verhető, gyenge nádszálak vagyunk, melyeket a politikának legkisebb szelei kitekerhetnek: szóval, a nyelv lelke a nemzetnek. Szükség tehát főképpen nyelvünket a lehető tökéletességre hoznunk; hacsak mindörökké meg nem akarunk, a becsmérezés szerint, maradni egy, vélekedéseink, szokásaink, indulataink, vallásaink, nyelveink által széljelszaggatott, lelketlen, egyenetlen, visszálkodó, s mellette mégis nemzeti büszkeséggel nevetségesen felfújt embercsoport, más nagy, lelkes nemzeteknek csúfja. Mely gyalázatból a nemzetek istene minket most, jó királyunk és lelkes nádorunk által kegyesen kisegíteni látszik, csak magunk is akarjunk.
    (1807.)

Forrás: I. Magyar Remekirók. Gyémántkiadás. HIMFY SZERELMEI. Első rész. A KESERGŐ SZERELEM. Irta KISFALUDY SÁNDOR. Pest,1858. Kiadja Heckenast Gusztáv.

Roboz István: A Balaton szerelme. Rege.

  

 

 

Tekintetes
KACSKOVICS KÁROLYNŐ,
született
ANTAL CORNÉLIA
Asszonyságnak,

Tisztelete jeléül
a Szerző.

I.
Szép estve volt, tündéri szép estve:
Alig látszott csillagtól az ég;
Fent csillag, és alant holdvilágban
Volt részeg a kéjittas vidék.
Felleg, avvagy szél? Erről szó se’ volt,
A légben csend, a fű reszketett;
Ez is azért reszketett csak, mert az
Égből rá harmat ereszkedett.
A harmatcsepp rászállt a virága,
S a mint hideg csókkal megcsókolá
Bokrai közt a vad tulipánt:
Egyesülve harmat a holdfénnyel,
Ugy égett, miként a briliánt;
Volt ének is a világos éjben,
Volt al égben harmónia-hang:
Csengett a bokrok csattogánydala,
Mint templomban az ezüstharang;
S mikor a legmagasbra fölvitte
Dalát az est primadonnája,
A virágok meghajták magokat,
S tapsolt rá suhogva
Az erdők levélkoronája…
Hát ott az a világoskék tükör,
Óriás alakban,
Mintha az ég szinét hordaná?
S hogy még varázslóbb, igézőbb legyen,
A sugárkoszorus hold s egész
Csillagcsoportok himezve rá?!
Ismerlek kékhaju tündérleány,
Balaton! Hazámnak nagy tükre!
(Tükre vagy-e e szegény hazának,
Vagy a siró nemzet
Mult időket gyászoló könnye???)
Azt hiszem én, könycsepp vagy te mégis, -
Égő emlék honfiak szivén:
Tudtul adni majd az unokáknak,
Hogy rajtunk nagy s erős volt az átok,
S örökös, mint a bűn, olly örökös a
Nehéz köny az ősapák szemén!!…
Ismerlek, Balaton4 kék hajaddal,
Milly szép vagy most, elragadó szép!
S milly mogorva, ha zsarnokod – a vész,
Szép hajadnak bársonyából
Sokszor egész fürtöket kitép!…
Mint sirsz, hullámnyelved miként sivít,
Ha a vihar meg-meglátogat;
És én elmerengve, fájó szivvel
Nézem arczodon a kinokat.
Azt hinném, hogy túl a hegyek láncza,
Melly két megye lábán nehezül…
Illyenkor a nagy csatákat nézve,
Megrendül tövében, s összedül.
Pedig a te család mi még ahhoz,
Mellyet anagy Oczeán kiáll;
Vagy a kebel, ha csalt szerelmében
Enyhe üdvöt akárhol talál??!

II.
Cseréljük el jelenért a multat,
S olvassuk e zárt, sötét könyvet;
Vérrel írott ennek minden lapja,
Karddal irta őseinknek karja; -
Hogyha betüzi majd az  utókor,
Ejtsen rá egy megszentelt könyet!…
Menjünk lelkem, menjünk a sötétbe,
S a lapon tárjuk föl a regét.
E fényes lap, a nép hite, arcza,
Ez tükrözi, ez ragyogja vissza 
A Balaton szép történetét.
***
Nagyon régen… a néptusák felett,
Mielőtt e föld hazánkká lett;
S Ázsiának virágos térein,
E szép arany bölcsőben,
Ringaták a harczok zivatarját -
E hir- s babérra termett nemzetet!…
Mikor még a négy folyam hullámit
Nem nevelte honfibú könnye;
S kürtzaj között tomboló paripák
Vitték a hősöket elszánt halál,
Dicsőség és szent győzelemre!…
Száraz volt e föld a piros vértől, -
Nem volt cselszövény és árulás;
A keblet, a vérző szivsebeket
Nem szaggatá pártos szakadás…
Ezredévek előtt nagy tenger volt,
Hol most áll a szép kis Balaton,
Hegylánczok, s a tetők koronája,
Csak – mikéntha volna egyes gálya,
Ugy uszott a tengerhabokon.
Szerelmes volt tenger ő kegyelme, -
De kedvese nagyon messze volt;
S hogy minden napnem lehetett véle,
Enyelegni boldog szerelmébe,
Fájó lelkén száz pokol honolt.
A nagy Oczeán volt szerelme tárgya;
De e gyöngyös, gazdag, szép leány,
Föl nem vette csábitó szavait,
S jót mosolygott égő bánatán!…
Gondolhatni, Ocezán királyhölgy,
A kit minden tenger udvarolt,
Kinek ékszerei, drága gyönge,
Kincstárakat, koronákat érne,
Illy szegény legénynek
Szerelmére épen nem hajolt.
Majd bizony! A mennyből földre esni,
Sárból tépni nyiló virágot;
Szegényt boldogítni szerelemmel,
Holott e láng gazdag fényt követel…
Nem ismeritek a világot? -
Érezte ezt a szerelmes tenger,
Szegénysége szörnyen fájt neki;
Tépelődött, őrjöngött bujában,
S könyben usztak siró szemei.
Mondják: e kín végtelen lehetett,
S a sziv lángja égető pokol;
Hányszor látták kitörni e lángot,
Tüzben égni Badacsonyt, Csobánczot -
A tengernek szivét, lelkét
Hamvadni az emésztő bú lángitol.
Gazdaggá kell lennie, hirt s nevet
Örökölni, dicsőség s vagyont…
Nem egyszer gondolta ezt magánba,
S állt a napokkal véres tusában,
Mig homlokán megőszült a gond!…
-    -    -    -    -    -    -
Parancsolt a szilaj hullámoknak,
Szivén ápolt bút, gyötrelmeket;
Imádkozott: hogy mit sir, a könyből
Adjon Isten drága gyöngyöket,
Sugarat kért az égető naptól,
Csillagoktól fényes ragyogást,
virágot a tavasz szerelmétől, -
S hogy búja is képviselve legyen,
A zord ősztől lassu hervadást!…
Imádkozott: hogy a hullámokból,
Melly ringatja lelkét éj s napon,
Legyen soha ki nem alvó emlék,
Legyen kín és örök fájdalom!!..

Az imádság nem hangzott hiába:
Égő könnye drága gyönggyé lett.
Adott is az égő nap sugarat,
A csillagok fényes ragyogást,
A tavasz virágot – szerelmet,
Kapott az ősztől lassu hervadást;
Hullámból lett emlék, s fájdalom!
Ennyi kincs és ennyi drágaságtól
Égett a sziv s lélek gazdagon.
Mind hiába! Kincshalmaz és gyöngyök
Nem vakiták el az Oczeánt;
Égő szerelem… bú és hervadás…
Csillagoknál fényesebb ragyogás.
Hidegen hagyták az
Érzéketlen, szép tengerleányt.
Évre év jött; a tenger gyötrelme
Mindig nagyobb lett és végtelen, -
Hogy is mulnék el e nem alvó láng,
Melly tán a sirban is jár égni ránk; -
Búra bú jött; ez a kis gehenna,
Egyre marta, dúlta a szivet.
Ismeritek a legnagyobb lángot?
Mellyből csak egy szikra
Fölgyujtana miriád világot.
Ismeritek e nagy láng tüzét, -
A nem viszonzott szerelem hevét? -

Igy multak el évtized s századok,
Nem adott irt sebre az idő!
Mult s jelen – e tudatlan orvosok -
Egyetlen gyógyszert használtak mindig:
A nagy sebre balzsam a jövő.
Győzött a vágy; elég volt a bánat,
Melly őrlé a tenger életét.
Elhatárzá: hogy fölkeresi a
Nagy Oczeánt, szép szerelmesét.
S hogy ne legyen semmi gát utjában,
Szabadon járjon, mint gondolat:
Nem a földön, láthatatlan uton,
Elszökött a sötét föld alatt.
De mielőtt menne gazdag kedveséhez,
Ráborulni hideg keblére;
Szelid szózat fogamzott lelkében,
Itt hagyott Balaton, ifju nővéréhez.
-    -    -    -    -    -    -
Kékhaju Balaton, szép testvérem!
Ha valaha kis szived földobog:
Ne higy akárkinek mindjárt,
Oh ne higy senkinek könnyen,
Ki szerelmet koldulni bekopog.
Sokan szerelmet hazudni járnak,
Mert szive nincs – nincs a csapodárnak.
Azért ne higy annak, a kinek szavára
Szived azonnal lángra gyul, lobog.
Mert átokká lesz azon csillag sugára,
Mellynek fénye dusabban rád ragyog.
Ha csalódtál: ne sirj, tagadd meg szivedet,
Mert ha sirsz: kővé válandnak könyeid,
Halhatatlan búval örökitni
Lángoló keblednek szüz érzelmeit.
Ne zugolodjál: mert örökös szélvész
Háborgatandja nyugalmadat;
Hullám lesz békeséged, mellyet
Reményidnek nemv árt üdve ad.
Napod éjjé leszen… napoddá búd,
Vágyad czéltalan, s mégis örök;
S hogy jobban fájjon ez örök élet,
Elhágy minden öröm, gyönyörök…
-    -    -    -    -    -    -    
Elhangzott az intés… s a szerelmes
Tenger itt hagyta ez árva hont.
Itt hagyta szép, kékhaju testvérét,
Az utána síró Balatont.

III.
Ezredév született az idő méhéből,
S ujra másik ezred a mult ezredévből,
Egyik letünt percz a másik sirját ássa,
Teremtés óta ez a világ folyása.

Remény hamván remény, bubánaton bú nő;
Az öröm virágát eltépi az idő.
Hitünk – az élet e legmagasabb fája,
Meg-megfeszittetik, s ujra zöldel ága…

Lelkünk repül… szivünk örök vágyban mereng,
Gondolatunk szárnya sötét napokba leng!…
S míg szemünk könyezi a sok boldog időt,
Bányászkodunk… Hittel ássuk a zord jövőt!!...

Barátság s bizalom, behunyt szemmel halad;
Égni és dobogni a szivnek nem szabad!
A bün koronát hord, s a rény istenarcza
Öröktől fogva küzd, és izzad a harczba!!…

Igy folynak a napok… a tenger szerelme, 
Könyei, fájdalma már rég elfeledve.
S mintha nem is volna szivébe’ fájdalom,
Virágzó napjait éli a Balaton.

Eltünt testvérének rég hallotta hirét,
Szép ideáljának megnyerte-e szivét?
És a büszke, gazdag Oczeán kisasszony
Hideg márvány-e még, vagy boldog menyasszony?

Ez a föld is sokat szenvedett azóta,
Volt tenger veszélye, volt rajt’ boldog óra.
Sok drága gyöngy hullott inden porszemére, -
Könyek zápora… és honfiaknak vére!…

Balaton vidéke szép táj, s gazdagságban,
Egyetlen tartomány széles e hazában.
Győrtől a Dráváig és föl a Dunának,
Félvilágon nincsen párja e szép tájnak.

Galerius maga, Romának császára,
Hogy nagy legyen e szép paradicsom ára;
S örök hirt adjon a drága tartománynak,
Nejéről nevezte szép  V a l é r i á n a k.*

Krisztus születése után négyszáz évre,
Telepedett itt meg Romának hős népe.
S rá ezerszáz évre már népünk virága
Harczban állt, és nyögött a török igába’.

Állt már Koppán, Somogy erős vára,
Hol hir ragyog a hős Nádasdi kardjára;
Hol a villogó vas győzött, s az ércz kebel,
S Regeff pasa gyáván kegyelmet esdekel.

’Nincs kegyelem!’ zug s üvölt a maroknyi had,
Hangjára a várfal egy-egy ölnyit hasad.
’Nincs irgalom!’ zug a had ujra rettentén,
S a gyáva, szolganép földig alázva lőn.**

Hát büszke Ibrahim, endrédi pasának
Levele, mit irt a hős Pyski Istvánnak?
Hogy Tihany várnak e vitéz kapitánya
Vijjon meg ő véle élet vagy halálra.

Tudjátok, a pasa mért gyuladt haragra?
S mért készült Pyskiel élet-halálharczra??
- Azt irta a császár zászlós agájának,
Nincs árpája a mit adjon a lovának.***

Állt már Sümeg, Csobáncz s Keszthelynek végvára,
Mindegyik várnak egy vitéz kapitánya.
Az őrségbe tüz, láng; kardja égő villám,
Melly mennydörögve sujt a nagy veszély napján.

Tatárjárás után Hegyesd sziklafészke,
Épület még negyedik Béla idejébe’.
Utóbb a sziklavárt Sárkány család birta,
Mig a ravasz Hamzsa tőle elfoglalta.

Félt a fehérvári pasa, hogy a falak
Meghajolnak még a vitéz magyarhadnak.
S régi jó vezérét, Bajazetet küldé,
Hogy öljön, raboljon és a várat védné.

Hol gyilkolásban legény kellett a gátra,
Bajazet ott nem is maradt soha hátra;
Száz lovas és annyi gyalog katonával,
Állt szembe a tüz és mogorva halállal.

Nádasdi Tamás volt ekkor évben nádor;
Jól forgatta kardját, szive, lelke bátor.
Eck grófot küldte el, hüségébe’ bizván,
Ki épen Győrben volt vezér s várkapitány.

Előre nyomul Eck vitéz seregével,
Mint a szélvész, ha küzd haragos felhővel.
Minden legény egy hős, hazáért lángoló;
Köztök Magyar Bálint és Gyulafi László.

Megáll a vár előtt a maroknyi sereg,
Mig fent a szolganép mint a füszál remeg.
Megdördül az ágyu, „hurrá”-t kiált a nép,
S golyózápor között mindig előbbre lép.

Egyre bőg az ágyu; nem tágit az őrség:
Bár ott honszerelem, itt a gyülölet ég.
Golyó golyóra száll… Döngetik a falat,
S a vár oldalában óriás rés hasad.

„Add meg magad pogány!” rivalg a hős tábor;
„Jön a német sereg, és vele a nádor.
Add meg magad pogány! Mentsd meg rongy éltedet,
A német seregnél nem találsz kegyelmet.”****

Nincs csüggedés! Egyre dúl a haláltusa,
Szikráznak a szemek, nincs a karnak nyugta.
Még egy roham, egy „hurrá”, s a véres csatát
Nem birván Bajszet, föladta táborát.
***
Itt van egy lap megint, piros vérrel irva,
A magyar nemzetnek hány volt illyen napja?
Ömlik a vér… ömlik; megfest a földet,
S gyönggyé varázsolja rajt’ a porszemeket!…

Nugodjatok hősök! Csaták csillagjai!!
Nevetektől égnek a jövő napjai…
Lesz majd kő rajtatok, fényes, multhoz illő,
Aranyos irással, mit nem mos el idő!

Kő lesz fölöttetek a sötét gondolat,
S egy-két elhullott köny- a ragyogó irat…
Széppé lesz a mult és széppé a temető,
Rajt’ minden gondolat faragott márványkő!!…

IV.
Lezugtak a csaták, s a váralak
Romban állnak a tetők felett,
Mintha volna mindegyik remete,
Multnak a jelenhez járó lelke, -
Őrzik a kincs és emlékeket.
Le-lenéznek a kék hullámokra,
Sötét arcz, felleges homlokkal;
Hallják a titkos sohajt, bánatot,
S kérdik az agg tutort – a századot -
Hogy e szép lány virágzó korában,
Mért küzd olly emésztő gondokkal?!
Való, a mi való; szép Balaton
Most volt élte virágzó szakán.
Bárkit is leigézett szépsége,
Világ nyelve és a nép regéje
Csak így hivta:  szép tündérleány.
Szerelemtől számüzött testvére,
Rég ideje, elfeledve már, -
Feledve mult, feledve az átok,
Szivét égetik a gyötrő lángok:
Vágya, lelke, tudja ég, hol jár?!
A szerelem örök-zöldellő fa;
Télen,nyáron hajt virágokat.
S nem szárad egy hamar, bár ezerszer
Csonkitsd meg rajta az ágakat.
Az élőfát ott kint a szabadban
Hányszor sujtja haragos villám, -
Belől elég, és kint a szabadban
Zöldellő lomb reng koronáján.
Lent a földben van a titkos erő,
Melly a fának nedvet, éltet ad;
Téphetsz róla levelet, virágot,
Azért ki nem szárad:
De az életfőhez – a gyökérhez,
Nyulnod ember, soha nem szabad!
Epen illyen az égő szerelem,
Van virága, van zöld levele;
Letéphetik ezt a körülmények,
Azért nem szárad el, nem veszett ki,
Mert lent a sziven van élete…
Csak a szivet ne bántsd élet és sors!
Csak ennek hagyj békét gyötrelem!!
Adhatsz akadályt és csapásokat,
Azért égni fog a szerelem…
Dúlt a láng a szerelmes leányban,
Búban töltött éjet és napot;
Vágya, lelke minden erejével,
Szerette a hajnalcsillagot.
Az égen a sugárfényes ifju
Minden égő arczczal járt;
S mintha esze ágába’ se volna
A szerelem, küldött a habokra
Egy-egy hideg, reszkető sugárt…
Azt hitte a szegény tündérleány,
Hogy e sugármosoly mind igaz;
Oh, pedig ha belátna a szivbe,
Világon e legnagyobb mélységbe!…
Tudná: hogy e tüz hazug s ravasz!!

Egyik éjen – szép éjszaka volt ez -
Alig mozdult virág és füszál.
Sugár urfi olly fénybe öltözött,
Hogy fényénél váltig irhatál.
Tetszett ez a szép tündérleánynak,
Felölté legszebbik ruháját.
Kiült lelke merengő arczára,
S a világos éjben szétzilálta
Hajának sötétkék bársonyát.
Épen együtt van a két jó barát,
Hallgassuk a vallomásokat.
Milly szép leend, mit egy tündérleány,
S égő csillag reszketése ad!…
’Jó estvét virágom, tündérleány!
Látásodra messziről jövék.
Épen mint napsugár a virághoz,
Melly a himporokra szerelmet hoz,
Miriád mérföldet fut, szárnyal át,
És mégis meleg, és mégis ég…
Hogy, miként vagy lelkem drága vágya, 
Éltem gyöngye, gyönyörü leány!
Zöld levele reményim fájának,
Szivem titka, kedves violám?!
Mint folyik élted – ez a legnagyobb,
S drága aranyport termő folyó;
Van-e tengere már, hova szakad,
Vagy neked csak ábránd a való?…
Hogy valál, mióta nem láttalak, -
Ezredév ez, ugy-ebár leány!?
Ezredév?… Hisz ez még kevés idő,
Egy örökkévalóság reám!…
Gyöngy leányka! Nemde eltaláltam?
Felejtsd rajtam szemed éjjelét;
Istenemre lányka! Az én éltem
Ez éjjelhez hasonló sötét.
S ha e két éjszaka összeolvad,
Belőlöknap, lángsugár leszen;
Olvadj össze éltem sötétjével,
Égő napom! Fényes éjjelem!!
Csak egy igét lelkednek mélyéből,
Csak egy elreppenő hangot ajkidon!
Melly, mint hegedük dala átrezgjen
A kebel- és lélekhúrokon.
Egy hangot, melly emeljen, vagy sujtson
A gyönyörök mély örvényében;
Legyen villám ajkidnak e hangja,
S mennydörögjön szívem mélyébe…
Egy szavadban mennyemet találom,
Egy szavadban kinom pokla zeng.
Add az elsőt „szeretlek” hangidba,
S fájó lelkem ábránd-, ködárnyakon
Epekedve, többé nem mereng…’
Elpirult a lányka e szavakra.
Csillagán égett szemefénye.
A teremtő így nézheté régen
Világremekét, hogy
A semmiből megteremtette…
Homlokára gondredők borultak,
Szive égett, de még nem hajolt;
 S elmerengve, félig ihletődve,
Reszkető hangon így válaszolt:
„Hogy olly messzeségből jövél hozzám,
Jó fiu! Ez áldozat tőled,
De nézz végig a fellegtáboron,
Mennyire üzi a könyfájdalom,
Megáztatva a vidékeket.
Mennyire van a kék ég a földtől,
Sugara mégis itt lent remeg…
Fent lakik a harmat a magasban,
S mennyire fárad, ha üdvözölni
A viráglevelet szállja meg?!…
Sugár, harmat, mind leszáll a földre,
Mert a második menny itt vagyon.
Igen! Földi mennynek mondják, s poklunk?
A szivet szaggató fájdalom!
Hogy éltem – szerinted e nagy folyó,
Miként folyik! Van-e tengere,
Hová szakad, vagy most is csak ábránd,
S lelket csaló ködárny mindene?!
Köszönöm szivből! Az én életem
Egy száradó nagy virágbokor;
Itt-ott nyilik örömvirág rajta,
Ezt is minduntalan leszakitja,
S eltépi a bubánat sokszor.
Egy pillantást szemeim éjéből,
Ajkimról egy boldogitó szót:
Menny és poklod függ ezektől, - mondád,
Tőlök várván a komoly valót.
Oh csillag! Egy hang az én ajkimról,
Fénysugár szemeim éjéből,
Korán sem birnak üdvöt alkotni,
S kéjt számodra a semmiségből.
Adhatok csak puszta reménységet;
de tudod, hogy mi az a remény?
Hideg hulló csillag, a türelem
Elátkozott, sötét éjjelén!…
Inkább vágyaidat tépd hát össze,
Csak reménnyel ne biztasd magad!
Mig a remény való gyümölcsöt ád,
Sokszor a sziv százszor meghasad…”
’Kis tündérke, gyönyörü beszéded
Egészen a lelkemig hatotŧ;
S a helyett, hogy rombolt volna bennem,
Uj gyötrő vágyakat alkotott.
Lemondani egy nagy királyságról,
Melly üdvöt, boldogságot igér;
Mellynek gyöngye, kincs s égő gyémántja
A kerek földnél is többet ér.
Lejönni olly magasról a mélybe,
A czélt nem érés kinpoklába…
Nem lehetni sas a fellegek közt,
S angyal a dicső mennyországba’?!…
Od’adni az egész nagy világot
Egy perczért, egy hideg szavadért;
s annyi sohaj és szentelt fájdalom,
Ne nyerjen mást, mint hervadt babért?!
Akarnád-e, a lobogós hajó,
Mit a sorskény tengerhabon hajt,
Hogy ne szálljon boldogság révébe,
Hanem a hajósnak szerencséje
Üvegdarabként elzuzzék rajt’…?
Akarnád-e, hogy csillagragyogás…
Szivárvány… nap és virágillat…
Tél viharja… tavasz s nyár édene…
Harmatár… s a természet szerelme…
Elmuljék egy pillantás alatt? -
Nem leányka! Ennyi szép életnek
Nem lehetsz zsarnoka, halála;
S elnézhetnél-e ennyi gyönyörüség
Virágtalan koporsójára,!…
Virágtalan?! De mit is beszélek;
Koporsóra minek a virág?
A halottnak egy virága van csak,
Tul a siron boldog más világ.
Füzér… zöldellő lomb… és szemfedél -
Hah! 
Kell is a halottnak illyen ék?
Balzsam lenne ez, ugy-ebár világ,
A szivnek sebére,
Melly pálczád alatt összetörik?!
Félre balzsam!… tömjén!… virág és fény!
Ne nyomjátok a halottakat…
Kevesebbet kivánnak ők tőled,
Sáfár világ!
Szennyes lábbal ne hagyd eltiporni,
Fölöttök a szentelt hamvakat - - -
Ne fordul el át nap, a sötéttől,
Ne nyugodj el békvilágom!
A gyönyör napja ha leáldozik,
Utána fölkél egy
Sáppadt tele hold - - a fájdalom!!
Adj fényes valót – szerelmedet,
S a sötét pontból világcsillaggá
Varázsolod fájó lelkemet!…’
A leányka e mézes szavakra
Megrendült egész valójában.
Hinni kezdett, majd megint kétkedni,
Mint a szerelemben szokott lenni,
A kéjek e nagy mámorában…
Olly csendes volt minden az éjben, hogy
Meghallott a szellők beszéde;
S lehetett látni a habgyűrűkön,
Miként ringatá magát az öröm, -
A szerelmes csillag szép fénye…
Nehány percz csak! S csendből zivatar lett,
Orditva zúg a dúló elem;
Hullám hullámra tornyosul össze,
A hableány homloka sötétül,
Mintha lelke össze volna törve, -
A te müved volt ez: szerelem!!…
Igen! Mert a sziv dobogni kezdett,
Lángra gyuladt lélek és kebel.
Ez okozta a vész és hullámot,
Melly a lányka homlokán csatázott,
S szivnyugalmát ez rabolta el!
Sirt, sohajtott, - oh, de ind hiába:
Meg volt a láncz, melly rá nehezült;
Rabja volt a legnagyobb erőnek,
A szerelem börtönében ült…
Mindig ott volt mellette a csillag,
Megsimitá borús homlokát;
vigasztalta, letörlé könyeit,
Végig csókolta bársony haját.
Bár a hölgyben dúlt a vágyak harcza,
Mégis félte a sötét jövőt;
És a sugár minden erejével
Sem birhatta vallomásra őt.
„Menj vissza! Oh, menj vissza egedbe!
Szólt zokogva a tündérleány;
Mért cseréled mennyért el a földet;
Ugy sem nyerhetsz itt örök szerelmet, -
Menj! S ne zavard nap és éjszakám.
Ne kisértsd a lelket nyugalmában,
Ne hagyd égni rajtam sugarad;
Elveszett rám nézve már az élet,
Égnem és lángolnom nem szabad…”
’Szépséges lény! Földi üdvöm szentje!
Mért hogy az élet rád elveszett?
Hisz a virág, ha egyszer hervad is,
Az uj tavasz
Mindig hoz rá ujabb életet.
Kell-e harmat, uj eget teremtek,
Melly öntözze virágkorodat;
S ha meguntad a rég kiismert fényt,
Varázslok rá más csillagokat!…
Adok boldogságot, földeritni
Napjaidnak sötét fátyolát…
Gyönyört… adok szemeidbe könyet -
Ha úgy szereted ezt -
Siratni a hős apák porát…
Avagy mit kérsz, mit kivánsz még tőlem?
Tán virágát gondolatimnak?
A jövő titkának varázsfátylát,
S nyitó kulcsát boldogabb kornak?!
Oh, ezt nem adhatom, gyöngyvirágom!
Századoktól könyörögd ezt el.
Mély e titok… s hogyha kérdeznéd is,
A rohanó kor rá nem felel!!!
De a többit mind elővarázslom
Szavadért, egy pillantásodért;
Meghalok… hogy ujra föltámadjak -
Uj halállal halni
Üdvöd, mennyed s boldogságodért!…’
A hullámok egyre, s jobban zugtak,
Mindig nagyobb lett a vészroham.
Mint tüzben a gyémánt, a szerelem
Ugy ég ki a nagy fájdalomban…
E vész közt a lányka szerelme is
Mindinkább nőtt és erősödött;
Utóbb egész világgá lett enne,
Mellyhez éltet, boldogságot kötött.
„És ha szerelmemet odaadnám,
Neked fiu! S vele éltemet:
Lennél-e hajóm hű kormányosa,
A zajgó világtenger felett?
Vagy ha időd elorzá kincseit,
Szélnek adod a puszta hajót?
S nem lesz erő megalkotni többé,
Szivnyugalmat, e nagy földi jót?!…
A kincset is kiássák a földből,
Pénzt vernek belőle, s vesznek rajta
Szivet… becsületet… titkokat!…
Hát ha szerelmem kincsét felturva,
TE is pénzt veretsz belőle, -
S eladod rajta nyugalmamat?…
Oh, mert pénz kell, s csak pénz a világnak;
Sziv és lélek?… Erre semmi gond!
A hirt-nevet száraz fához kötik,
S kinek esze van – az ind bolond.
Nem lesz-e előtted szerelmem is
Szálló  por… mit elkap a vihar?
S többé vissza se ád… De igen!
Ha meghalunk… vele eltakar.
Egész élet nekem a szerelem,
S világomban a legnagyobb kincset,
Reád bizni épen nem merem.”
Mint a holdfény, halvány lett a csillag;
Hitte, hogy elveszt a csatát.
Még egy próba, még egy uj imádság,
S ujra kezdé szive ostromát:
’És te remegsz, és te reszketsz lányka!
Félted a hajót, mit rám bizol;
Hogy a viharok kezébe játszom,
S érczjellemem, mint ág, elhajol.
Nem leányka! Istenemre mondom,
Szent a szó, mit hallasz ajkimon:
Én örökké eged, mennyed leszek,
Csak te legyél fényes angyalom.’
„És ha nálam szebb angyalod támad,
Szólt kétkedve a hableány-  ugy-e,
Kiszellőzteted majd egedet?
Mert a szerelmeseknek egy egében
Két angyal egyszerre nem lehet.”
’Soha -  mondom – soha gyöngyleányom!
Csak te lész éjemnek hajnala;
Ha te elhagysz, megbomlik az üdvhon,
S elpusztul a mennyország maga.’
Menni akart a szerelmes csillag,
Az idő is már reggelre jár;
S tudta, hogyha fent nem lesz az égen,
Leskelődő csillagtársitól
Rá gunykaczaj s szemrehányás vár.
„Megállj csillag! Szólt hozzá a lányka,
Maradj, ülj le, fogd meg kezemet;
Tiéd a győzelem borostyánja,
Mert megnyerted égő szivemet.
Tiéd az élet, időm és napom,
És ezennel vegyed hitemet:
A milly igazán beszélek néked,
Ugy áldja meg Isten lelkemet.”
’Én is hived leszek – szólt a csillag;
Esküszöm oh életre, halálra!’ -
S lángoló csókot nyomot a tündér
Tenger keble hullámmárványára.
’Nem szakitja föl a köteléket,
Ugy-e lányka, semmi hatalom?
Mondd: hogy örökké  ég benned a láng,
Örökös lesz a vágy, fájdalom.’
Ihletődve felelt a tündérlány:
„Olly igaz mind, mint egy Istenem!”
És a csillag ráborult zokogva
’Isten előtt lányka úgy legyen!’
***
Alig hogy elhangzott az esküszó,
Fölhasadt a szép piros hajnal;
És a csillag visszaszállt az égre,
Nehéz sziv, bú, gyötrő lángokkal

Hát a tündérleány? Elszakadva,
Vágyban kisérte a csillagot;
Melly elvitte nyugalmát magával,
S hagyott érte – örök bánatot.

V.
Mi lelt, mi lelt szép Balaton!
Mért fáj úgy a lelked?
Hova tetted vidámságod,
hova lett a kedved??

Eddig ha arczodra néztem,
Öröm égett rajta;
Most csak egy virágod nyilik,
Azt is a bú adta.

Homlokodon felhőt látok,
Mit jelent ez árnyék?
Szemeidben könycsepp ragyog,
Kié  ez az emlék??…

A te szived nyugodtan volt,
Nem zavarta semmi;
Tengerré lett a keserved,
Nehéz rád ismerni.

Mi a bajod? Fáj ott belől??…
Mi dúl, mi bánt, mi rág?…
Tudom… tudom… ezt a férget
Szerelemnek hivják!…

Mig így epedt a Balaton:
Csillaga az égen
Kalandjait elregélte
Társainak szépen.

Elmondta: hogy tündérleány
A szerelme tárgya;
S szépségére két világon
Alig akad párja.

Hullámból van a ruhája,
Szive, lelke gyöngyből;
S az elválás óta szeme
Nem fogy ki a könyből…

A sok csillag, hallva e szót,
Mind egymásra nézett.
Egyik vágy, a másik remény,
S irigységtől égett…

Megzavarjuk örömedet:
Sugtak össze többen;
S úgy tevének, miként tesznek
Az emberek itt lenn.

Eljött az est; csillag urfi
Leszökött a földre:
S hogy ne lássa senki, ráült
Egy sötét fellegre.

A tündérlány szép ruhában
Várta sugárszálát;
Ragyogó báj, bú, merengés
Folyta körül arczát.

Egy csillagra se jött álom,
Mind ott volt az égen;
Vágytak látni a tündérlányt,
Ékes-szép mezében.

Együtt volt a két szerelmes, -
Pásztor órák folytak -
Nem is kell tán mondanom, hogy
Milly boldogok voltak?!

Kéz a kézben, örömében
Egy volt a két lélek;
Sirály képében ott lengtek
A csalfa remények…

S midőn az éj legnagyobb volt,
Csordultig az öröm…
Hát egyszer csak minden csillag
Itt lenn volt a földön.

Zavarba jött a gerlepár,
Nagy boldogságában;
Azt hitte, hogy árulás van
A sugárhazában.

S a szerelmes csillag rögtön
Visszaszállt az égbe,
Itt hagyva a tündérleányt
Égő keservébe.

Sir a vész… és zúg a hullám,
Zúghat most az egyszer!
Jöhet vész és jöhet orkán,
Akár százezerszer.

Egy csillag se távozott el,
Megvárta a hajnalt;
Ekkor hagyták csak magára
A bánatos angyalt.

A Balaton tépelődött,
Őrjöngött magában!…
Hogy ugyan mi történhetett,
Fent az ég honában?!…

VI.
Miből vagy te világot gyujtó láng!
Miből vagy alkotva, szerelem?!
Ki volt az első rab lánczodon,
Szólj, felelj te kinos gyötrelem??!

Porszem vagy-e, a melly hegyekké nő,
Vagy a sziven hervadó virág?
Hullócsillag, a melly elenyészik;
Örök s mégis rombadőlt világ??…

Meddig égsz, és mikor lettél lánggá,
Hogy milliók bálványa legyél?
Porszemekből alkothass világot,
S világokat porszemmé tegyél?…

A világon kevés nagyobb nálad,
S mégis a kis sziv a lakhelyed,
Kis szigetben van a világtenger…
S nem a tengerben a kis sziget!…

Ismerlek, oh nagyon jól ismerlek,
Egyik szivben ragyogsz a sirig;
A másikban hamvadó fénnyel égsz,
S jaj, ki fényedben bizik.

Illy lángban ég fent a hajnalcsillag;
Gyöngyvirága eszébe se’ jut;
Boldog órák, ah minden feledve, -
Örömének másfelé az ut.

Csillagtársi tették tán a zavart,
Üldözik, s gyötri a félelem?
Dehogy, dehogy hazug volt az eskü,
Hamis volt szivén a szerelem!!

Várja, várja szegény tündérleány
Minden estve könyes szemekkel;
Nincsen csillag! … nem jön a sugára, -
Éje, napja búban telik el.

Csillag urfi másfelé kacsingat,
Gazdagabb és szebb leányt szert.
Neki kincs kell4 s kincs és drágaságért
Elhagyja a hulló könyeket!

Igy áll a világ! Remény és vágynak
Szük a föld, és fényes eget kér.
Hünek lenni? Nem érdem ez ma már,
S az igért szó egy fapénzt nem ér.

Érdek, kincs a népek vezérfénye;
Ez a nap, melly lelkünkön ragyog.
A szellem csak másodrendü csillag,
Anyagért küzd szegény és boldog.

Örök hüség?!… ekkép okoskodnak, -
Sár az ember, s legyen végtelen?!
Véges szivben hogy legyen örök láng,
Sirig tartó hüség s szerelem?!…

Egy cseppet se csodálkozzunk rajta,
Hogy a csillag másfelé csapott;
Felejtve az epedő leánykát,
Kéjt, örömöt, mindent elhagyott.

Oda fent a sugárhazában is
Ép illyen a világ folyása;
Érdek a léleknek vágya, lángja,
S a szivnek minden dobbanása.

Messze, hol az örvények honja van,
Hol a mélységekben gyöngy terem;
S végetlen tükör és hullámoknál,
Nem lát egyebet a puszta szem.

Hol a fövényből aranyat mosnak,
És az erdő árbóczokból van;
Merre égetőbb a nap sugara,
És a virág mégis hontalan…

Messze délen a csillag hazája,
Oda jár most minden éjszaka.
Van is, nincs is tanyája az égen,
ott ég, reszket minden sugara.

Déli tenger lett az ideálja, -
Gazdag, előkelő, szép leány;
A világnak leggazdagabb hölgye, -
Igy hirlik fent a csillaghazán. -

Minden porszem aranyból van keblén;
Van-e, ki illy leányt nem szeret? -
S mivel szivén nem fér el a sok kincs,
Partra szórja ki a gyöngyöket.

Ott esküszik szerelmet a csillag,
Ez a hüségtelen lenge fény.
Igér boldogságot, gazdag jövőt,
Hü szerelmet lángoló szivén.

Elmondja, hogy szolgálatjára van
Az ég minden apró csillaga;
Atyafiságban áll nap és holddal,
Jobbágya a sötét éjszaka.

Élte szabad, akár minden napon;
Éjszakán át lent a földön hál.
Ki parancsol merész vágyainak, -
Ő odafent a csillagkirály…

Tetszett a sok szép beszéd a hölgynek,
Elcserélték a jegy zálogát:
A hölgy od’adta gyöngy is kincseit,
S a csillag legszebbik sugarát.

Sötétebb most sokkal az éjszaka;
Alig látni fényt a csillagon.
Nem csuda: hisz egész világával
Lent reszket a tengerhabokon.

VII.
Ne sirj, ne sirj tündérleány!
Mi haszna foly könyed?
Ne zugolódjál: a fájdalom
Keveset segithet.

Mért bánod a cselfogását
Hütlen csillagodnak?
Keress – ha kell – más vezérfényt,
Borús napjaidnak.

Az a sugár nem a tied,
Ne bámuld az égen;
Az a láng nem téged éget,
Buslakodó szépem!

Felejtsd az örömórákat,
Ne gondolj a multra;
Legyen sir a mult előtted,
Hányj földet a sirra…

Mondd szivednek, ne dobogjon!
Tépd össze a lelket,
Hogyha nem birja feledni,
A gyötrő emléket.

Inkább örök életet élj
Béke s nyugalomban:
Mint egy perczet a csalódás
S tépő fájdalomban.

Ne sirj, ne sirj tündérleány!
Mi haszna foly könyed?
Ne zugolódjál! A fájdalom
Keveset segithet.

Az a sugár nem a tied,
Ne bámuld az égen;
Az a láng nem téged éget,
Buslakodó szépem!

VIII.
Mind hiába!… a bú egyre ölte
A szép Balatont, - s a ki ismerte,
Most nézné meg, nem ismerne rá;
Egy pár évben századokat élt át,
s mégis hogyha kérnétek fájdalmát,
Száz világért oda nem adná…
Esténkint ha partjain sétálgatsz,
Hallasz csendes sohajt, suttogást.
A hullámok beszélnek egymással;
S végzi a bús leány imádsággal:
„Adj Istenem lassu hervadást!”
Semmi nesz! A himpor költözése,
Meghallik a virágtő mellett.
S egyszerre felzúdulnak a habok,
Hogy szinte a föld is reng alattok;
Mi ez? – Csendben illyen hullám?…
Nem hullm! – Emlék a mult felett!!
A Balaton föl-fölnéz az égre,
S látva a hütelen csillagot,
Megőrül, és lelke nyughatatlan,
Őrült lelke reng ott a habokban…
Kér a sorstól még több bánatot.
Ha sugárt lát lefutni az égről,
Sir, majd nevet nagy örömében;
Azt hiszi: hogy kedvese jön hozzá,
A megbánás halvány tüzében.
Hányszor ismétli a hazug esküt:
„Nem leányka! Istenemre mondom,
Szent a szó, mit hallasz ajkimon;
Én örökké eged, mennyed leszek,
Csak te legyél fényes angyalom!…”
És utána könye megárad;
Sivít, mint az orkán, azt hinnéd, hogy
Eltépte lelkét a búbánat…
Visszagondol eltünt testvérére,
Későn-korán hangzik az intés:
„… Ne higy annak, kinek beszédére
Szived azonnal lángra gyúl, lobog;
Átokká lesz a csillag sugára,
Mellynek fénye dusabban rád ragyog.
S ha csalódtál: ne sirj, tagadd meg szivedet;
Mert ha sirsz: kővé válandnak könyeid,
Mert ha sirsz: kővé válandnak könyeid,
Halhatatlan búval örökítni
Lángoló keblednek szüz érzelmeit.
Ne zugolódjál: mert örökös szélvész
Háborgatandja nyugalmadat;
Hullám lesz békességed, mellyet
Reményidnek nem várt üdve ad.
Napod éjjél leszen… napoddá búd,
Vágyad czéltalan, s mégis örök:
S hogy jobban fájjon ez örök élet,
Elhágy minden öröm, gyönyörök!…”
Minden beteljesült! Csillagsugár
Átka lett a hü szerelemnek;
S a csalódás keservét öntözni,
Nincs vége-hossza a könyeknek.
A békesség vész és hullámmá lett,
Búból nap, a napból éjszaka;
Czéltalan égnek az örök vágyak,
Öröm… gyönyör… minden elhagyta!!
Igy szenved a háborgó Balaton,
Hullámlelkén nincsen nyugalom.
Ha eszébe jut hütlen csillaga,
S a szerelem eltünt szép sugara, -
Majd összetépi a fájdalom!…
Mert nem tudta szivét megtagadni
S feledni a hiu ragyogást;
S bánatában kérni mert az égtől,
Nem vigaszt, de lassu hervadást.
***
Itt a rege; aranykapcsos könyvből
Szedtem ki, a népnek hitéből.
Nincs a földön üdv; és a szerelem
Malaszt nélkül bú, kín az életen:
Ezt tanultuk meg a regéből.

(* Lásd Horváth B. Balaton környékéről irt kézikönyve 66. lapj. Mindezekről bizonyságot tesz Aurelius Victor romai történetiró: „Agrum satis reipublicae commodantem caesis immanibus silvis, atque emisso in Danubium lacu Pelsone apud Pannonios fecit. Cuius gratia provinciam uxoris nomine Valeriam Apellavit.” Aurelius Victor de Caesaribus.)
(**  Lásd ugyanott 51. l.)
(*** Lásd u. o.53. l.)
(**** Lásd u. o. 103. l.)

 
Forrás: Roboz István: A Balaton szerelme. Rege. Pest, 1856. Müller Emil könyvnyomdája, Dorottyautcza 12. sz.

Petőfi Sándor (1823-1849) A szerelem gyöngyei

SZERELEM GYÖNGYEI BERTÁNAK

I.
Szép vidéknek szépséges leánya!
Eszem azt a gyönyörű szemed -
Gyönyörű? Nem! Csak azért sem az, mert
Hazugságban hagytál engemet.

Hányszor mondtam, hányszor irtam én meg,
Hogy már láttam tiszta kék eget!
S ez hazugság, mert nem láttam addig,
Mig nem láttam a te szemedet.

Vetted észre? Milly hosszan merengtem
S millyen áhitattal szemeden?
Áhitattal függtem rajta, mint a
Haldokló szent a feszületen.

S te valóban megváltóm lehetnél,
Mindazáltal nem halnál te meg:
Holt, hideg fán nem függnél… ölelned
Kéne élő, égő keblemet…

Mit beszélek? Mit mondtam?… szerelmet
Tőled én nem, oh, nem várhatok!
Szerelemmel a szegény költőre
Áldást hozni mellyik lányka fog?

Mert szegénynek alkotá az isten
A költőt, s tán rendén is van ez:
Tarka, pompás toll nem ékesíti
A madárt sem, a melly zengedez.

Igy a költő egyszerűségében
Képes-e lyányt meghódítani?
Tündökölni vágynak a leányok,
S méltán… ők a föld csillagjai.

Te, leányka, az én csillagom vagy,
S tőlem senki nem tilthatja meg:
Ha keblemre nem tűzhetlek is, hogy
Szemeimmel ne kisérjelek.

Fog kisérni szemeim világa,
Fog kisérni vándorútamon.
A távolból ha nem melegítesz:
Legalább nézz rám, szép csillagom!

II.
Megteremtéd lelkem uj világát,
Szerelem dicső világa ez!
Hálából e szív, örök tüzével,
Istenséged szent oltára lesz.

Oh leányka, ha te nem szeretsz is,
Engedd meg, hogy szerethesselek,
Mert különben közten s a világ közt
Megszakadnak minden kötelek.

Vad, sötét föld keblem birodalma,
Fejedelme gyűlölő harag,
Harczban állok a nagy mindenséggel -
Szeretetre csak képed marad.

Képed  fény, az egyetlen egy fény,
Melly keblemnek éjjelébe jár,
Mint a rabhoz, földalatti börtön
Kisded ablakán, a napsugár.

Én szeretlek! Bár tudom: milly rém a
Nem viszonzott szerelem baja;
De kit annyi rém gyötör, szivemnek
Könnyü lesz ezt is megszoknia.

Nem viszonzott szerelem keserve!
Türelemmel hordom terhedet,
Mint az istenember a keresztfát,
Mellyen aztán megfeszittetett.

III.
Éj van, csend és nyúgalomnak éje,
A magas menny holdas, csillagos;
Szőke gyermek, kék szemű kökényfa,
Drágagyöngyem! Mit csinált te most?

Engem édes álmok környekeznek,
De nem alszom, ébren álmodom.
Minden álmam egy fényes királyság
S koronája te vagy, angyalom!

Beh szeretném most, ha lopni tudnék,
A lopás bármilly rút lelki folt!
Meglopnám az álmak kincstárát, hogy
Gazdagitsam a szegény valót.

IV.
Félre mostan, hagyjatok magamra,
Hagyjatok, ti régi czimborák!
Nem látjátok, hogy mi lett belőlem?
Czimerem most rózsa s nem borág.

Szerelemnek katonája lettem…
A lant, a dal töltött fegyverem,
Töltés benne forró érzeményem,
Boldog n! Ha a csatát nyerem.

Oh, ha nyernék, istenem, ha nyernék…
Tündérország, melly előttem áll;
Sikerüljön ezt bevennem: akkor
Én leendek a tündérkirály!

V.
Ablakodból hogyha kitekintesz:
Kertet látsz csak, kertet és eget.
(Adja isten, hogy legyen hasonló
E látmányhoz teljes életed!)

Képzelem: milly boldog vagy, leányka,
Hogy körűled illyen kert virít.
Jaj, de e kert sokkal boldogabb még,
Mert beléje néznek szemeid.

VI.
Nála voltam, a kedves leánynál,
Nála voltam, ismét eljövék.
Honn vagyok… honn? Nem tudom. Szédülök.
Kereng velem a föld és az ég.

Oh, mi szép, mi jó vagy te, leányka,
Szép és jó s olly lelkes honleány!
Te hazám leglelkesebb leánya,
Te hazám nemtője vagy talán.

Lyányka, neked költőt kell szeretned,
Más nem méltó birni tégedet,
Nem méltó más erre, mert hazát úgy,
Mind a költő, senki nem szeret.

Mit tegyek? Szólj, üdvem gyöngyvirága,
Mit tegyek, hogy megnyerhesselek.
Kész vagyok, kész mindent elkövetni,
Mindent, hogy megérdemeljelek.

De ha semmit nem tennék is, lyányka,
Érdemetlen nem vagyok reád:
Szerelemért csupán szerelem kell,
S én szeretlek, mint te a hazát!

VII.
Vasárnap volt. Nem felejtem én el
E napot. Lenn a kertben valánk.
Néztelek… te bokrétát kötöttél.
A nap jó kedvvel mosolyga ránk.

És midőn elkészült a bokréta,
Általad – oh, meglepetés! -
Általadtad azt nekem, leányka…
E gyönyörre minden szó kevés!

Általadtad nekem a bokrétát,
Most is itt van az szívem felett;
S ha fölhajtod egykor szemfedőmet,
Akkor is még szívemen leled.

Higy nekem, hogy szívem és bokrétád
Egy időben, együtt hamvad el…
Millyen édesen fog majd pihenni
Ő alatt e fáradt kebel!

S a míg élek, addig paizsom lesz.
Olly szükséges nekem a paizs!
Most merészen állok itt, ha mindjárt
Az egész föld ostromolna is.

Rágalom, gúny, ármány, balszerencse
Szórhatnak rám millió nyilat:
Szánakozva nézem ellenségim
E tündér virágpaizs alatt.

VIII.
„Drága orvos ur!” szólék eszemhez,
„Látogassa meg csak szívemet;
Látogassa meg, kérem… roszul van…
És gyógyítsa ki, ha még lehet.

Nagy bizalma van szívemnek önben,
Mert ön már többször segíte rajt.
De siessen, kérem, csak siessen,
Még talán elűzheti a bajt.”

És az ész, ez a jó háziorvos,
Nem kélsett, hanem lesietett,
És megrémült és fejét csóválta,
Meglátván a vérző beteget;

S így kiálta föl: „Fiatal ember,
Mit cselekszik ön, az istenért?
Sebe mélyebb s szélesb a Dunánál -
Mért is nem vigyáz magára, mért?

De legyünk csak egy kis türelemmel,
Még talán… talán segithetek.”
Szóla, és a sebet megvizsgálván,
Abba balzsamot csepegtetett.

„Ah!” felelt a szív, „ön a reménynek
Balzsamát használja?… hagyjon föl…
Kínom szörnyű… gyógyuljak, vagy haljak!…
A reménység sem gyógyít, sem öl.”

IX.
Hol van olly nagy pusztaság, mint keblem?
Oh, e puszta olly határtalan!
Jobbra, balra terméketlen föld, csak
Közepében egy élőfa van.

S hol van ollyan nagy élőfa, mint ez?
Árnyat az egész világra vet!
Tudjátok: mi e roppant fa keblem
Pusztájában?… ez a gyűlölet.

El fog dúlni e világborító
Fa, ha majd egy óriás megjelen.
E világborító fát eldöntő
Óriás a boldog szerelem.

X.
Sírba tették első szeretőmet.
Búm e síréj holdvilága volt.
Uj szerelmem, mint a nap, jött ez éjre.
Fölkelt a nap… halványúl a hold.

XI.
Nő szerelmem, egyre nő, pedig már
Végtelen tengerré árada.
És a mint nő: szaporodik benne
A szörnyeknek rémes tábora.

És ha benne a rémek mozognak,
És ha rajta szélvész vágtatott:
Föl az égre csap szilaj hulláma,
S lemos onnan minden csillagot.

És mi kelti e vihart?… az eszme:
Ha te, lyányka, nem lennél enyém!
Iszonyú ez éj és e sötétség
S villám benne égő agyvelőm.

Oh, az illy percz helyett egy öröklét
A pokolban áldás volna rám!… -
Múl a vész, a tenger csendesül, ha
Ezt az eszmét elzavarhatám.

Csendesül a tenger és lesimul,
És a tengerpartra lépek én,
S ott remények erdejében járok;
Oh, mi szép zöld erdő a remény!

A remények szép zöld erdejében
Két galamb ül s búg  e g y  ág felett,
S én, lyánykám, azt gondolom: jövőben
E galambpár én leszek veled!

XII.
Meg ne ítélj a találkozásról,
Melly közöttünk a legelső volt!
Mint magát ekkor viselte nyelem:
Az nem mindig ollyan néma, holt.

Ajkaimról hallhatják gyakorta
A beszéd megáradt folyamát,
S közbe tréfa úszik árján,
Mint enyelgő csónakoscsalád.

De midőn te véled összejöttem,
Ajkamon szó, hang meg nem jelent.
Fergeteg ha van keletkezőben:
Megelőzi temetői csend.

Fergeteg volt itt keletkezőben,
Fergetegre készült kebelem,
S az kitört már… ontja villámlását,
Mennydörgését a vad szerelem.

Zúg, süvölt és szaggat és ront és bont
Bennem a föllázadt fergeteg…
De tűröm; tán egykor, mint szivárványt,
Látom majd viszonszerelmedet.

XIII.
Voltak sokkal jelesebbek, mint én,
Hírök még is elfelejtve már.
Hát ti rátok, dalaim ,ti rátok
A jövendőben vajon mi vár?

Éltek-e ti még akkor, midőn már
Én fölöttem füvek lengenek?
Ugy, miként a lantnak húrja, melly, ha
Elszakad, még aztán is zeneg.

Nem bánom, ha, a mit eddig irtam,
Nem bánom, ha mind az elenyész;
Csak a mit te hozzád írok, lyányka,
Ezt ne bántsa elmulási vész.

S én hiszem, hogy ezt idő nem bántja:
S z e n t  lesz minden hozzád írt dalom,
Mert hisz azok a  m e n n y b ő l  erednek,
Kék szemedből, szőke angyalom!

XIV.
Vadonerdő a világ körülem,
Olly sötét, olly éktelen vadon!
Benne járok én, elfáradt vándor;
Éj van és az útat nem tudom.

Egy kicsiny fény rezg amott előttem
Ágak, bogak gyér nyilásin át;
Te vagy az, te szeretett leányka,
Követem fényednek sugarát.

Vajon e fény mécsvilág-e – a hol
Nyughatom majd – egy csöndes tanyán?
Vagy csalóka bolygótűz csak, a melly
Temetőbe… sírba visz talán?

XV.
Nincs jogom, hogy féltselek, leányka,
Mert hiszen nem is vagy még enyém;
Néha még is szerelemféltés, e
Legborzasztóbb mennykő üt belém.

Elsötétül a világ illyenkor…
Elsötétül? Nem, sőt meggyulad…
Végitélet van… az alkotó az
Angyalokkal trombitát fuvat.

Harsog az arkangyal trombitája…
Agyvelőm reng… szerteszét szakad…
Mert reám így dörg le az ítélet:
A te sorsod örök kárhozat!

XVI.
Száz alakba öltözik szerelmem,
Száz alakban képzel tégedet.
Majd sziget vagy s vívó szenvedélyem
Mint szilaj folyam fut körüled.

Máskor ismét, édes kedvesem, hogy
Szentegyház vagy, én azt gondolom,
És szerelmem mint repkény huzódik
Fölfelé a szentegyház-falon.

Néha gazdag útas vagy s szerelmem
Mint az útonálló megrohan,
Néha meg mint jámbor alamizsnás
Lép elédbe alázatosan.

Majd a Kárpát vagy, s én ott a felhő,
S mennydörgéssel ostromlom szíved.
Majd meg rózsalomb vagy, s én körűled
Csalogányként zengek éneket.

Im, szerelmem ekkép változik, de
Soha meg nem szűnik, mindig él,
S nem gyöngül, ha néha szelidebb is…
Gyakran csöndes a folyó, de mély!

XVII.
Megvallom, hogy én az iskolában
Rest tanúló voltam, szörnyü rest.
Légy tanítóm, jó leányka, tőled
Majd tanúlok édesörömest.

S okvetetlen tőled kell tanulnom,
A mit mostan tudni akarok.
Nem tanulják azt az iskolában,
Nem tudják azt a professorok.

Nos,leányka, léssz-e hát tanítóm?
Kell-e tőlem a professorság?
Azt szeretném én csak megtanúlni:
Mit tesz az a szó, hogy „boldogság”?

Nem kerül ám sok fáradságodba,
Ne gondold; csak egy kis perczig vársz…
Szólnod sem kell… minek?… egy tekintet
Mindent olly szépem megmagyaráz.

XVIII.
Álmaimban gyakran látogatsz meg,
Életemnek legszebb álma te!
Onnan van, mert rajzolásit elmém
Minden este véled végzi be.

Te vagy elmém végső gondolatja,
Mielőtt bezárkozik szemem.
Igy az égen, mielőtt az éj jön,
A szép alkony mindig ott terem.

Hejh, leányka, akarod-e tudni:
Álmaimnak foglalatja mi?
Rövid az, de olly szép!… látlak téged
Szerelemmel rám mosolygani.

Ha ez így van,mint álmodni szoktam,
Ha szeretsz tán engem, oh leány!
Add tudtomra, kérlek, hogy ne légyen
Boldogságom álomkép csupán.

De ha nincs így, oh, ha nem szeretsz, s tán
Kebled értem soha nem hevül:
Akkor… akkor legjobb lesz alunnom
És álmodnom véghetetlenül.

Kérem istent, hogy ne ébresszen föl
Az ítéletkor se engemet;
Jobb itt lenn csak álmodnom, hogy bírlak,
Mint a mennyben lennem nélküled!

XIX.
Szerelemnek lobogója szívem,
Érte két szellem viaskodik;
Rémes a harcz és mindennap eltart
Kora regtől késő alkonyig.

Egyik szellem, hófehér ruhába
Öltözködve, a vidám remény;
Másik szellem a mogorva kétség,
Öltözködve hollófeketén.

Egyre vínak, és nem tudhatom még:
Győzedelmes mellyikök lehet?
Attól tartok, hogy kettészakítják
E szerelmi zászlót, szívemet!

XX.
Alacsony kis ház az én lakásom;
A tiéd magas, nagy palota.
Jaj nekem, jaj én nekem, leányka,
Nem emelkedhetem én oda!…

De miért ne egyesülhetnénk mi?
Én hozzám le mért ne hajlanál?
Le a völgybe tér a hegy patakja,
S az égről a nap a földre száll.

Igy, mint a nap földre száll az égről,
És a völgybe hegyről a patak:
Palotádból, lelkem szép galambja,
Szállj le hozzám, hogy birhassalak!

Én hiszem, hogy boldogabb lennél te
Itt lenn nálam, mintsem odafenn.
A magasban hűvös levegő van,
A tavasz legszebb a völgyeken.

Szép tavasz vár, ha lejösz, leányka,
Szerelemnek ékes tavasza;
Nem mulandó e tavas viránya,
Mint az, mellyet a május hoza.

A mezőkre jő az ősz és hervaszt,
A hol látja a virágokat.
Titkos, rejtett kert szívem szerelme,
A hervasztó ősz rá nem akad.

Kell-e e kert, lyányka, és lejősz-e
Hajlékomba?… szűk s kicsinke bár:
Oh azért megférünk benne ketten,
Mint fészkében a páros madár.

Jőj le, lyányka, nem törődöm azzal,
Ha ott hagyod minden ékszered…
Mért is volna rajtad ékszer? Úgy is
Elhomályosítja azt szived.

XXI.

Mihelyest megláttalak, leányka,
Én azonnal megszerettelek.
Látásodkor úgy jártam, mint a fa,
A mellyet a villám gyujta meg.

Fa valék én, egy kiszáradott fa,
Mellynek lombja szertehulla rég.
Most örülök rajta, hogy az voltam,
Mert a száraz fa legjobban ég.

XXII.
Lyányka, mikor úgy együtt sétáltunk,
Én nem szóltam és te hallgatál.
Hejh4 ha tudnám, beh sokért nem adnám,
hogy te akkor min gondolkozál?

Én csak  illyenféléket gondoltam,
Hogy… izé… bizony már nem tudom:
Mit gondoltam? – csak hogy volt temérdek
Gyönyörűséges gondolatom.

Minden eszmém tündércsengetyű volt,
Melly bűbájosan csilingele,
Bájosan… de némelly’k ollyan búsan
Hogy szívem majd megrepedt bele!

XXIII.
A világtól elvonulva élni
Egy csöndes kis házfödél alatt,
Elvonulva, lyányka, véled élni…
Oh milly szép, milly édes gondolat!

Itt szeretném hagyni a világot,
Melly úgy sem más, mint egy csatatér.
Harczolunk s mi harczaink jutalma?
Legfölebb is tán egy kis babér.

És ezért küzködjem én örökké?
S megvagdalni hagyjam lelkemet?
A babér csak elfödi sebünket,
Elfödi, de nem gyógyítja meg.

Tedd kezembe kezedet, leányka,
S a hová vezetsz: megyek veled;
Oh de messze menjünk, hogy ne lássam
Távolról se a csatahelyet.

Messze menjünk és sebes léptekkel,
Hogy minket ne érjen majd utol
Mult időm emléke, e madár, melly
Harczaimról olly búsan dalol.

XXIV.
A mióta szerelembe estem,
Igazán, hogy féleszű vagyok.
Szemkötősdit játszanak fejemben
S falnak mennek a gondolatok.

Nem csoda, ha ollyasmit teszek, mit
Józanan tőlem nem láttatok,
A mit szinte szégyenlek kivallni:
A tükörbe is pillantgatok.

Reggel sokszor jó estét kivánok,
És jó reggelt, hogyha este van.
Isten hozott! Mondom a menőnek,
S annak, a ki jő: élj boldogan!

Tollam gyakran a porzóba mártom,
A tintát meg porzónak veszem.
S minden hagyján! De mikor szájamba
A szivar tüzes végét teszem…

Erre aztán elmondhatni ám, hogy
Valóságos szerelem sebe.
Te miattad kaptam, lyányka… illő
Volna, hogy csókod gyógyítsa be!

XXV.
Soha sem volt az szerelmes, a ki
Mondja, hogy rabság a szerelem.
Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset,
Szárnyat ád ő… azt adott nekem.

S a madárnak nincsen ollyan szárnya,
Mint minőt a szerelem növeszt.
El sem kezdem olly parányisággal,
Mint a föld, hogy átröpüljem ezt.

Szállok én az angyalok kertébe,
Föl az égre, pillantás alatt,
S koszorúba fűzöm ott e kertnek
Lángrózsáit, a csillagokat.

Majd ez égi fény borit el, majd az
Alvilágnak éjszakája föd…
Szállok és egy pillanatban látok
Istent s mennyet, poklot s ördögöt.

Nincsen itt tér, nincsen itt időköz,
Hogyha szárnyam fölkerekedik;
A világnak megteremtésétől
Szállok a végső ítéletig.

S így ha mennyet és poklot bejárok:
A pokolban a mi gyötrelem
És a mennyben a mi üdvösség van,
Egy perczben mindazt átérezem.

XXVI.
A bokrétát, mellyet nekem adtál,
Háromszin szalaggal kötted át.
Szereted te a hazának szineit,
Lyányka, mert szereted a hazát.

Adok én is három színt cserébe:
A zöld színnek vedd reményimet,
A fehérnek halovány orczámat,
A pirosnak vérző szívemet.

XXVII.
Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy…
Csak hogy lényeink egyesüljenek.

Ha, leányka, te vagy a mennyország:
Akkor én csillaggá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
Egyedüljünk) én elkárhozom.

XXVIII.
Őszi reggel járok a szabadban,
De hiába nézek szerteszét:
Sűrű ködnek fátyolában a táj,
A toronynak látni csak hegyét.

A természet elhagyott szentegyház;
Nincsen benne buzgó népe már:
A virágok… s hallgat orgonája,
Hallgat a sok énekes madár.

A természet néma szentegyháza
Fölzajlik még egyszer az idén
- A tavasznak mintegy viszhangjául -
A szüretnek megjövetelén.

A szüret víg, kellemes mulatság.
Gyakran ekkép söhajtott szívem:
Beh szeretnék én is szüretelni,
Mért nincs nekem is szőlőhegyem?…

Most beérném egyetlen gerezddel,
Egy egész szőlőhegy nem epeszt;
Hejh, beérném én veled, leányka,
Te legszebb, legédesebb gerezd!

XXIX.
Háborúval álmodám az éjjel,
Háborúba hítták a magyart;
Fölhívő jelül, mint hajdanában,
Országszerte járt a véres kard.

S fölriadt a véres kard láttára,
A kinek csak egy csep vére volt.
A szabadság drága koszorúja,
Nem hitvány pénz volt a harczi zsold.

Épen e nap volt menyegzőnk napja,
Az enyém, leányka, s a tiéd;
S én, hogy haljak a honért, elhagytam
Házasságunk első éjjelét.

Úgy-e, lyányka, a menyegző napján
Menni és meghalni, szörnyű vég?
És mégis, ha rá kerülne a sor,
Ugy tennék, mint álmamban tevék.

XXX.
Életem most egyetlen kívánság:
Megnyerhetni, lyányka, szívedet!
Néha mégis csaknem azt ohajtom:
Vajha ne szeretnél engemet.

Azt hiszem, hogy sorsom a tiéddel
Összekötni vétek volna tán;
Az enyém olly boldogtalan, olly bús,
A tiéd olly boldog, olly vidám!

Berekesszem a szelíd galambot
Vérszomjas vadállatok közé?
Tengerekre, vészes tengerekre
A kicsiny sajkát vezessem-é?

Nem járnál-e úgy mellettem, lyányka,
Mint ott a galamb s a sajka jár?
Megbirnád-e a balsorsot? Mellyet
Én megbírok, mert megszoktam már…

Csak szeress te engemet, leányka,
Szenvedésim tudni sem fogod.
Nem borúl el soha én miattam,
Nem borúl el fényes homlokod.

Megkiméllek bánatomtól téged,
Mint a föld a napot, kedvesét.
Víg, derült ő, s ha lenyugszik a nap:
Akkor lesz csak szomorú, sötét.

XXXI.
A letarlott, megsárgult vidéken
Szomorúan ül az őszi köd…
Mult időmnek szomorú emléke
Ősi ködként ült szívem fölött.

Feljön a nap fényes arczulatja
És eloszlik a szomoru köd…
Fényes arczod megláttam, leányka,
S világosság lett szívem fölött.

Oh de, lyányka, úgy ne tégy, mint a nap,
Melly azért veré el a ködöt,
Csak azért, hogy tisztán lássék: millyen
Hervadás van a világ fölött.

XXXII.
Ha az isten ekkép szólna hozzám:
„Fiam, én neked megengedem,
Hogy úgy halj meg, mint magadnak tetszik,”
Erre kérném akkor istenem:

Legyen ősz, de szép, szelíd, derült ősz,
Sárga lombon fényes npsugár;
Sárga lomb közt zengje végdalát egy
A tavasztól elmaradt madár.

S valamint az őszi természetre
A halál jön észrevétlenül:
Én reám is így jőjön… csak akkor
Vegyem észre, ha mellettem ül.

Ekkor, mint a lombon a madárka,
Zengjem én is el végdalomat
Bűvös hangon, melly le a sziveknek
Fenekére s föl az égbe hat.

És ha vége a varázséneknek:
Ajkaimat egy csók zárja be,
A te csókod, szőke szép leány, te
Földi lények legdicsőbbike! -

De ha ezt nem engedné az isten,
Kérném akkor, hogy tavasz legyen,
Harcz tavasza, hol rózsák teremnek,
Véres rózsák, férfikebleken.

S lelkesítve zengjenek a harczok
Csalogányai, a trombiták.
Ott legyek, s az én szivemből szinte
Nőjön egy halálos vérvirág.

S ha ledőlök ekkor paripámról:
Ajkaimat egy csók zárja be,
A te csókod, te szép szabadság, te
Égi lények legdicsőbbike!

XXXIII.
Elnémult a fegeteg süvöltő
Hárfájának zordon éneke.
Nyúgott a táj, mint az arcz, melly küzdött
A halállal s már kiszenvede.

Olly szelid, szép őszi délután van!
Itt-ott látni csak kis felleget;
A viharból úgy maradt meg ez, mint
Bús időkből az emlékezet.

A faluknak bádogtornyait a
Nap sugári megaranyozák;
Délibábak távol tengerében
Mint hajók lebegnek a tanyák.

Áttekintek a nagy láthatáron,
Rónaság ez, völgy- és hegytelen.
Szívem is most illy végetlen róna…
Nincsen benne más, csak szerelem.

Szívem ollyan tele szerelemmel,
Hogy terhétől csaknem elesik.
Úgy vagyok, mint a fa, mellynek ága
Alig bírja dús gyümölcseit.

Szívem így, megtelve szerelemmel,
Egy pohár, a melly csordultig áll…
Drága bor!… s ha a lyány porba önti?
Kár lesz… inkább idd ki te, halál!

XXXIV.
Arczképemmel,  lelkem arczképével
Ajándékozlak meg tégedet.
Nem bánom ha senkinek sem tetszik,
Csak neked tessék, lyánykám, neked!

Lelkem egy könyv, a melly mindig nyitva,
Olvashatja, ki mellette jár.
Olvassák is – a sok forgatásban
Össze is van az szaggatva már.

Lelkem gyűrű, egy aczélgyűrű; de
Láthatsz benne drágaköveket.
Legnagyobb, legszebb ezen kövek közt
Egy gyémánt, a tiszta becsület.

Lelkem oszlop, egy kősziklaoszlop,
Melly soha meg nem rendíttetett,
Nem reszket… csak egy, csak egy esetben:
Hogyha rá száll szép tekinteted.

Lelkem felhő, egy haragvó felhő,
Gyakran ontja a villámokat;
De, leányka, te ne félj! – a villám
Tölgyeket sujt, nem virágokat.

Lelkem Illés próféta, a mennybe
Száll a dicsőség lángszekerén…
Híj öledbe, lyányka, s lángszekérről
És mennyországról lemondok én!

XXXV.
Avvagy én már soha meg nem nyugszom?
Mindörökké tart e lelki harcz?
Oh leányka, e véget nem érő
Kínozással, mondd, hogy mit akarsz?

Mert te kínzasz, mert te gyötresz engem,
Pedig én meg nem bántottalak;
Vagy talán az megbántás előtted,
Hogy szeretlek, hogy imádalak?

És ezért kell olly sokat szenvednem,
Olly sokat, a mennyit csak lehet!
Szívemet megvesztegetted, lyányka,
Hogy örökké verjen engemet.

S ezelőtt még, ha reggeltől estig
Gyötörtettem is a kínpadon:
Az enyém volt a pihentető éj;
Most sem éjem többé sem napom!

Mint galamb száll én felém az álom,
De reám ne édesgethetem:
A galamb félénk madár… tovább száll…
elriasztja dobogó szívem.

Kérlek, lyányka, parancsolj szivemnek,
Csendesítsd le e vad pártütőt,
Nehogy egyszer a kétségbesésnek
Óráján keresztüllőjem őt!

XXXVI.
Azt hivém, hogy csak az emberek közt
Van irigység és kajánkodás.
Csalatkoztam! Mert amillyen a föld,
Ott fenn az ég egy cseppel se’ más.

Földön, égen nincs valódi béke;
Örökös harcz, örökös zavar.
Mint a földön, épen úgy az égen
Minden csak uralkodni akar.

A nap és éj háborút viselnek,
Hol az egyik, hol a másik nyér.
Mi a hajnal és az alkony?… a nap
S éj közötti harczban elfolyt vér.

És mi a hold? Egy zsarnok király ő,
És jobbágyai a csillagok.
És a jobbágy, ki nagyon tündöklik?
Jaj neki, mert számüzetni fog.

Hány jobbágyát számüzé e zsarnok!
Minden éjjel hull alá nehány…
Tán te is így fnyedért az égből
Számüzött csillag vagy, szép leány?

XXXVII.
Messze estem, oh lyánykám, beszédes
Szemeidnek szép sugáritól…
(Szemeidből jóság és vidámság,
E kedves két égi gyermek szól.)

Messze estem tőled, oh, te szép lyány,
Te aranyba foglalt drágakő!
De a nap, hol majd elédbe állok,
Ez a nagy nap nem sokára jő.

Nagy lesz e nap, sorsomat határzó,
Mint Waterloo Napoleonét,
Még király vagyok… kevélyen hordom
Koronámat, a fényes reményt.

Oh, de mi lesz éltem, ha fejemről
Porba hull e drága korona?
Mi lesz akkor éltem?… fájdalomnak
Oczeánján a Szentilona.

XXXVIII.
Millyen furcsa álmam volt az éjjel!
Lyányka, te megszúrtad szivemet,
És belőle minden vér kifolyt; de
Minden csep vérből egy rózsa lett.

Mit jelenthet ez az álom?… semmit,
Csak azt, hogy illyen a szerelem;
A szegény szivet halálra gyötri,
S ollyan édes ez a gyötrelem!

XXXIX.
Félre mostan, félre a fejemről,
Bú, te fekete, nehéz sisak!…
Jer, jókedv, te könnyü tarka csákó,
Mellyen pajkos tollak inganak.

Félre, bú, te lándzsa, melly szögezve
Vagy tulajdon gazdád keblinek…
Jer, jókedv, te szép virágbokréta,
Mit keblemre bátran tűzhetek.

Félre bú, te alvilági kínpad,
A mellyen a szív martírkodik…
Jer, jókedv, te hattyutollas párna,
Mellyen a szív mennyről álmodik.

Jöszte, jókedv!  Jöszte, víg barátom,
Csapjunk egy hatalmas ünnepet,
Olly hatalmast, a minő közöttünk
Még soha nem ünnepeltetett.

Jöszte, jókedv! Fényes szivárványod
Vond keresztül a nagy ég-iven;
Jöszte, kezd el szép szellemzenédet,
Hadd tánczoljon lelkem és szívem!

Kérdezed, jókedv barátom, hogy mért,
Mért tartunk illyen nagy ünnepet?
Csak azért, mert megtudom: a lyányka
Szeret-e hát avvagy nem szeret?

Hogyha visszatérünk a leánytól
És szerelmet tőle nem hozunk:
Messze utra küldelek, barátom,
S többé tán nem is találkozunk.

Megvallom, hogy eddig én reszkettem
Az időtől,m elly most jőni fog;
De kihamvadt bátorságom lángja
Most, hogy épen kell, megint lobog.

Gyalázat a gyáva katonára,
Ki a sikra búsfélénken áll -
Vigalomra hát – vigan rohanjunk
A csatába – élet vagy halál - -!

Forrás: Petőfi Sándor: A szerelem gyöngyei. Pest, 1845. Nyomatott Landerer és Heckenastnál