X.
A balladákon s a már említett kisebb humoros elbeszéléseken kívül írt még néhány rövidebb epikai költeményt Arany az ötvenes években. Az első lopás a legterjedelmesebb köztük, egy erkölcsi célzattal elmondott tanulságos, szép történet tiszta népies nyelven megírva. A gyermek és a szivárvány gyönyörű allegóriája az elérhetetlen cél után sóvárgó emberi vágyaknak. A hamis tanú és Hatvani népmondák, a Szent László legenda s a Keveháza a hun mondák közül a tárnokvölgyi és cezumóri csatáról szóló kis hős-ének. Az utóbbiakban megtaláljuk balladáinak nem egy jeles tulajdonságát; a szerkezet- és előadásbeli szépséget, a gyorsan lüktető menetet s a mesteri nyelvet.
Az eddig tárgyalt epikai művek ismerete nem ad teljes képet Arany ez időbeli egy évtizedes költői működéséről. Láttuk, hogy a Katalin és a Nagyidai cigányokon kívül nagyobb epikai alkotása nincs és kisebb sem igen sok. A szabadságharc előtti néhány év termése mennyivel bővebb ennél! Okát e tüneménynek a költő testi és lelki szenvedéseiben kell keresnünk, melyekről már szólottunk. Arany sokat tervez ebben az időben, hozzá is fog mindenik tervének kiviteléhe, de munkájának eredménye mindig csak töredék lesz. Amin tovább dolgozik, abba beleun, belefárad, de sokszor egy rövidebb költemény megteremtéséhez sincs elég kedve és energiája. A műgondnak néha szinte beteges túlzása s önkritikájának szigorúsága következtében minden alkotásával elégedetlen s már eleve meg van győződve gyengeségükről és sikertelenségükről.
Meddő napok! Üres lapok!
Kezdet elég: de semmi vég.
Lesz-e idő valaha még,
Melyben erőt s kedvet kapok?
Sóhajt fel fájdalmasan.
Az ötvenes évek elején meg akarja valósítani régi népies eposz-tervét s a hun-mondák feldolgozásához fog alapos forrástanulmányokat végezve. Megír két éneket s egy töredéket alexandrinokban, de abbahagyja. Pár év múlva egy nagyszabású eposztrilógia tervét készíti el s megír néhány éneket Nibelung-versben, de ismét belefárad.
Ugyanígy jár Toldi középső részével, melynek megírására már Petőfi buzdította. Megkezdi ezt is a két másik Toldi befejezése után s Daliás idők címen meg is ír hét éneket 1853-ig. Tompa váltig buzdítja, Toldy Ferenc még jobban, tanácsokat is adva a kivitelre, Szilágyi István történeti adatokkal szolgál neki, de hiába. Az elkészült rész nem vonzza, újrakezdi elölről és végre szomorúan mond le a Toldi-trilógia szép tervéről.
Bolond Istók-jából is csak az első ének készül el. A Katalin versformájában kezdi megírni Az utolsó magyart, mely az őshazában maradt magyarok elpusztulásáról, Eduát, mely Kun Lászlóról szólott volna s az Öldöklő angyalt. Mind a három töredék maradt. Mátyás dalünnepe stancákban írt nagyobb epikai műnek indult, de alig készült el belőle valami. Körülbelül harminc töredéke maradt e korból, melyeket szomorúan olvasunk s szomorúságunk növekszik, mikor lépten-nyomon remek részletekre bukkanunk bennük.
Mikor alkotásra nem érez kedvet és erőt, sokat olvas és tanul. Az olasz nyelvben annyira viszi, hogy Dantét, Tassot és Ariostot eredetiben olvashatja. Az utóbbiból fordítani is próbál. Shakespearet is fordítgatja, lefordítja mesteri módon Goethe Balladeját s fordít egy-két kisebb költeményt. Megkísérti a Zrínyiász átdolgozását, kijavítva a nyelvi és verselésbeli darabosságokat, de abbahagyja ezt is.
1856-ban megjelennek két kötetben Kisebb költeményei, melyeket az Akadémia 1860-ban nagyjutalmával tüntet ki. Itt gyűjtötte össze elszórva megjelent s részben új költeményeit, epikaiakat és líraiakat vegyest. Az utóbbiakról az életének későbbi éveiben írottakkal együtt szólunk, hogy lírai költészetét összefoglalólag tekinthessük át.
A Kisebb költemények és Toldi estéje megjelenése alkalmat ad műbírálóinknak, hogy Arany költészetéről nyilatkozzanak. Három év alatt: 1854-1856-ig jelennek meg Kemény Zsigmond, Greguss Ágost, Gyulai Pál, Salamon Ferenc és Erdélyi János bírálatai, melyek különböző oldalról világítják meg Arany költői munkásságát s kivétel nélkül elismerőleg, sőt magasztalólag szólnak róla. Arany szerényen fogadja az elismerést, a magasztalást pedig kelletlenül, sőt bosszankodva. „Az én érdemem – mondja egyik levelében – ama – félig sikerült – törekvés: formát és tárgyat összhangzásba hozni: egészet alkotni”. Ez hiányzott a magyar költészetben eddig, ez a benső forma, kompozíció. Ezt akarta ő, úgymond, meghonosítani: „de hányszor maradtam előképem megett! Hányszor adtam töredéket az összhangzó egész helyett! Azt csak én tudom s érzem.”
1858-ban a Toldi estéjével elnyeri az Akadémia Marczibányi (50 aranyos) jutalmát, ugyanakkor megválasztják levelező s utána mindjárt rendes tagnak. Székfoglalóul Bánk bán fejtegetését választja, de ebből csak érdekes töredékek készülnek el, mert megváltoztatván szándékát, a Zrínyi és Tasso közötti párhuzamba kezd s ennek egy részét olvassa is fel 1859-ben székfoglalóul. Az eposzról szóló bevezető fejtegetései nagy értékűek s mély tanulmányra vallanak. Az érdeke párhuzam csak a Zrínyiász első három énekére terjed. Ezt nem fejezte be.
1860-ban az Akadémia őt szólítja fel egy Széchenyi István emlékét megörökítő óda megírására.
Alig akarja elfogadni a megbízást. Mint mindenen, ezen is kínosan töpreng. Hogy tudna ő a legnagyobb magyarhoz méltó költeményt írni, mely megfelelje az ország várakozásának? Hiszen Vörösmarty halálára s Kazinczy születésének századik évfordulójára sem tudott semmit írni, ami magának fájt a legjobban. Mégis erőt vesz kételyein és csüggedésén s megírja legremekebb ódáink egyikét, a Széchenyi emlékezetét, melyet maga olvas fel a Széchenyi emlékünnepen s melyet az Akadémia száz arannyal jutalmaz.
Az 1860. évi különben ismét fordulópont Arany életében s kezdete egy új korszaknak. Mielőtt ennek vázolásához fognánk, még ötvenes évekbeli irodalmunkról kell néhány szót szólanunk.
Szomorú kezdetét a szabadságharc után már jellemeztük. Azóta megváltoztak a viszonyok s szépirodalmunk elég élénk fejlődésnek indul. A régi írók közül Kemény ekkor alkotja remekműveit, Jókai kifogyhatatlannak látszik s gyengébb művei mellett van egy-két kiváló alkotása, Jósika regényei is egymást érik, de ezek már „a magyar regényírás atyjának” hanyatlásáról tanúskodnak. A színpadon a termékeny Szigligeti uralkodik. A líra és verses epika terén Arany mellett Tompa, Lévay, Száz Károly, Gyulai és Tóth Kálmán tűnnek ki.
E jelesebbek művei azonban csak kis részét teszik az akkori irodalmi termelésnek, melynek csak bősége jelentékeny, értéke azonban csekély. A líra az uralkodó e korban. A költők Petőfi hatása alatt állnak s a népies irányt túlzásba viszik. Lábra kap a vidékiesség, az eredetieskedés, szertelenség, az esztétikai anarchia. A nyelv és verselés pongyolává lesz, a kompozíciót teljesen elhanyagolják. Minden tárgyat lírailag dolgoznak fel lazán, szétfolyólag, mintha a műfajok közti határvonalak elmosódtak volna. Minden költemény egyforma: ha rövid, lesz líra, ha hosszabb, elbeszélő költemény, ha még hosszabb: eposz, mint Erdélyi János találóan mondja.
A kritika Arany szerint „czigányos magasztalás, vagy otromba szidalom”. A polémia személyeskedéssé, az irodalom iránt való egykori lelkesedés civakodássá, érdekhajhászattá s üzleti élelmességgé fajul. Sok a lap, de egyik tartalmatlanabb a másiknál. „Miután egy lapot nem képesek jó munkákkal ellátni – mondja Arany –, csinálnak hatot”. A jobbak szeretnének gátat vetni ennek az irodalmi züllésnek. Kemény Aurora-féle zsebkönyvet tervez a legkiválóbb írók közreműködésével „az ipar gyanánt űzött szépirodalom ellen”. A terv eredetileg Aranyé volt, ki „Kazinczy-társaságot” indítványoz a megszűnt Kisfaludy-Társaság helyett, hogy legyen valami irodalmi központ. Az 1854-ben Pákh Albert szerkesztésében megindult Vasárnapi Ujság derekasan megállja helyét; 1858-ban pedig megindul Csengery Budapesti Szemléje, ez a tartalmas revüe, mely azonban csak nehezen élhet meg. A közönség a hangzatost, nagy hangút szereti. Ami nem „kong”, nem népszerű.
Aranyt rendkívül bántja az irodalom „elsatnyulása és elaljasodása” s kétségbeesik, hogy midőn a forma és eszme harmóniájáért küzd, „idomtalan szörnyetegeket lát nyomdokain”. Ezért határozza el, hogy egy vezető, irányadó szépirodalmi és kritikai lapot fog indítani. Barátai, köztük Deák Ferenc is lelkesen buzdítják s hathatósan közreműködnek tervének megvalósításában.
A Kisfaludy-Társaság 1860-ban újra megalakulván, Aranyt választja igazgatójává, hogy ezzel is némi megélhetést biztosítson számára s lehetővé tegye, hogy fárasztó tanári állásáról lemondhasson. Arany hosszas töprengés után meg is teszi ezt a lépést és az év vége felé a fővárosba költözik.
XI.
Arany szépirodalmi és kritikai lapja, a Szépirodalmi Figyelő 1860 novemberében indult meg azzal a céllal, hogy „irányadóvá s mintegy irodalmi központtá nője ki magát.” A lap a szerkesztő szavai szerint nem a régit az új ellenében, hanem az örök szépet az idő gyarlóságai ellenében akarta képviselni.
Íme – mondhatná valaki – Arany végre a maga helyén van: a fővárosban él író barátjai között mégpedig hozzá méltó foglalkozásban: a legelső irodalmi társulat ügyeit vezetve s lapjával irányt szabva a magyar irodalomnak.
Maga a költő is így gondolkozott s azt hitte, hogy ez a foglalkozás neki való s ami a legfőbb, hogy emellett sok ideje marad a költői munkára. Fájdalom, ezek a szép remények nem váltak valóra. A Kisfaludy-Társaság igazgatása sok apró-cseprő dologgal s kevés fizetéssel járt, a szerkesztés pedig tömérdek gondot, kellemetlenséget és csalódást okozott neki. Folyton a pénz- és kézirathiány Scyllája és Charybdise közt evez, sőt a cenzúra zátonya is fenyegeti. Az írók nem támogatják úgy, mint képzelte és így lapjának nemcsak szerkesztője, hanem „robotban dolgozó munkatársa, újdondásza és correctora” is. „Hol egyik rovat nincs, hol a másik, majd főcikket, majd kritikát kell írnom, majd külföldi irodalmat teremteni elő, majd novellát fordítani, aztán a heti pletykát összeszedni, a lapot corrigálni, beküldött rossz verseket olvasni”, - panaszolja Tompának 1861-ben.
A Figyelő ez évi folyama vagy száz ívnyi kéziratát „ette meg”. Minden közleményt háromszor olvas és javít végig! Levelei tele vannak panasszal és kéziratért való könyörgéssel. A kritikákkal is meggyűlik a baja, mert polémiák és neheztelések kerekednek belőlük s neki kell egeztetni, békíteni. Azután az idő nem volt alkalmas ilyen lap indítására, mikor senki sem dolgozik, az egész világ politizál”. Akkor t. i. már ismét szabad volt politizálni. Ausztria szerencsétlen olaszországi hadjárata megingatja az abszolutizmust s maga után vonja az 1860-iki „októberi diplomát”, majd az 1861-iki „februári pátens”-t és az országgyűlést. Az uralkodó alkotmányt ad Magyarországnak, ez azonban nem elégszik meg az olyan alkotmánnyal, mely szerint Ausztria tartománya maradna s következik a nemzet passzív ellenállása az új Schmerling kormánnyal szemben. Bizony ekkor a politika jobban érdekli az embereket, mint Arany jeles lapja, mely 1862 novemberében két évi fönnállás után meg is szűnik, hogy 1863 elején Koszorú címen más, „publicum csődítőbb alakban” újra feltámadjon. Ebben ár nagyobb teret ád a szépirodalomnak s a kritikát háttérbe szorítja. Mind hiába, a Koszorú sem él tovább a Figyelőnél s 1865 június végén pártolás hiány miatt megszűnik, pedig bátran mondhatjuk, hogy jelesebb szépirodalmi és kritikai lapunk sem azelőtt, sem azóta nem volt.
A szépirodalmi rész jobbnál jobb műveket adott s nem volt valamire aló nép Fáy Andrástól kezdve a legifjabb nemzedékig, mely meg ne fordult volna hasábjain. Az esztétikai és kritikai részt Aranyon kívül Brassai Sámuel, Bérczy Károly, Greguss Ágost, Erdélyi János, Gyulai Pál, Lévay József, Kemény Zsigmond, Salamin Ferenc és Száz Károly írták, hogy másokat, szintén jó neveket ne említsünk. Állandó rovatokban foglalkozott az Akadémia és Kisfaludy-Társaság ügyeivel, a Nemzeti Színházzal s a képzőművészeti és zenei élet jelentősebb mozzanataival. Jegyzékbe foglalta az újonnan megjelent könyveket s kritikai rovata a magyar és külföldi irodalom nevezetes eseményeiről mindig lelkiismeretesen számot adott. A Koszorú ezenkívül mg régi magyar írók arcképeivel is meg-meglepte olvasóit. S ezeknek az igazán kitűnő és hézagpótló lapoknak – jellemző szellemi életünkre – meg kellett szünniök „pártolás hiány miatt”!
Arany kevés költeményt írt lapjaiba, de annál több prózai dolgozatot. Itt jelent meg Naiv eposzunkról szóló érdekes tanulmánya, melynek a végeredménye, hogy „volt nálunk naiv eposz s hogy az, mint általában a népköltemény, költői formában nyilatkozott”. Itt jelent meg Irányok c. cikksorozata, melyben a korabeli költészetet vizsgálja éles szemmel s fő tulajdonságaiként a Petőfi-utánzást, a líra túltengését s a kompozíció hiányát emeli ki. Visszatekintés c. dolgozatában nyelvi kérdésekkel foglalkozik, bizonyságát adva e téren is éles boncoló elméjének s páratlan nyelvérzékének. Írói arczképei Gyöngyösy Istvánról, Orczy Lőrincről, Gvadányiról, Baróti Szabó Dávidról és Ráday Gedeonról finom megfigyelésekben gazdagok s irodalomtörténeti jelentőségűek. Bírálatai és ismertetései, sőt szerkesztői jegyzetei is, mind értékesek és érdekesek, akár egy népmesegyűjteményről, regényről eposzról (pl. Szász Károly: Trencséni Csákja) akár lírai versek gyűjteményeiről szóljanak (legértékesebbek a Tompa, Szász Károly, Szász Gerő és Fejes István költeményeinek bírálatai).
Hozzászól a külföldi irodalom eseményeihez is s mindig van mondanivalója akár Hebbel Mutter und Kind-jéről, akár a hindu drámáról, akár a Nibelung-énekről, akár a homerosi kérdésről legyen szó, sőt még Wagner zenedrámáira is van észrevétele. Prózai dolgozataiban egész kincsesbányáját találjuk az elszórt becses megjegyzéseknek az eposzról, a líráról, a balladáról, a kompozícióról, a fordításról, a kritikáról, a népköltészet és népiesség kérdéseiről (A magyar népdal az irodalomban c. rendkívül becses tanulmánya töredékben maradt), irodalomtörténeti kérdésekről, a nyelvről és verstechnikáról, a költői leírásról és jellemzésről, a költészetben nyilvánvaló realitásról és sok más kérdésről, mindezekben irányt óhajtva adni akkori tévelygő irodalmunknak. Az ő „paraszt aestheticája”, mint egy helyen maga nevezi, nem tudományos elméletekből, hanem a gyakorlatból indul ki. Nem készen kapott szabályokat alkalmaz az irodalmi alkotásokra vaskalapos pedánssággal, hanem maga alkotja meg magának az autodidakta szívósságával minden kérdésről saját tapasztalatain alapuló véleményét, melynek rendesen elméleti értéke van. E munkáiban legjobban bámulhatjuk éles eszét s rendkívüli megfigyelő és elemző tehetségét, valamint széles körű olvasottságát. Minden dolgozatát erős logikai és nagy világosság jellemzi. Bírálataiban tökéletes tárgyilagossággal, minden egyoldalú szubjektivitástól menten ítél s arra törekszik, hogy az író s az olvasó tanulhasson is belőlük. Ezért szeret a részletekre kiterjeszkedni s ezért fűz a bíráló elemzéshez rendesen valami értékes kis fejtegetést, vagy elvi jelentőségű megjegyzést.
Prózai dolgozatainak első gyűjteménye, melyet csak barátjának, Csengerynek kérésére rendezett sajtó alá, mert maga nem sokra becsülte őket, 1879-ben jelent meg az Akadémia kiadásában. Ebben csak a legfőbbek s néhány bírálata foglaltatnak. A többit csak halála után gyűjtötte össze és adta ki fia, Arany László.
XII.
Bármily sok baja volt is Aranynak s szerkesztéssel, mégsem fárasztotta ki annyira, mint a tanárság. Változatosabb, izgatóbb volt, mint az. Önbizalma mintha erősödnék, nem oly csüggedt mindig, mint Kőrösön. A kénytelenség, mely munkára szorítja, munkaerejét is fokozza. A pesti baráti kör, szellemi életünk arisztokráciája, sokszor felüdíti s elfeledteti vele bajait, melyek közül a testiek sem kínozzák annyira, mint mikor folytonosan velük foglalkozott. Amire Kőrösön nem volt képest, az Pesten könnyen sikerül neki: nagy kompozícióba fog s azt egy év alatt be is fejezi. Ez a nagy kompozíció a rég tervezett hun-trilógiának első része: a Buda halála c. tizenkét énekes hősköltemény, vagy mint a költő nevezi, „hun rege”, mely 1864-ben jelenik meg s elnyeri az Akadémia 100 aranyos Nádasdy-jutalmát.
Költeményének fő forrásai a magyar krónikák voltak, ahonnan a mesének vázlatát vette: Etele megöli testvérét, Budát. Részleteket szintén talált a krónikákban, Priscos Rhetor ismeretes elbeszélésében, valamint a történelemben. A Nibelungenlied-ből szintén vett át néhány motívumot. A mondát, melyet a krónikák töredékesen, szárazon tartottak fönn, Arany mintegy újra költi. Mint Toldiban, itt is egységes és költőileg igaz mesét alkot, a száraz adatokat, tényeket indokolva és lélektani kapcsolatokba hozva egymással. Elbeszélése szerint Buda, bátyja Etelének, tehetetlen, gyönge eszű ember, ki megosztja öccsével királyi hatalmát. A hatalmas és népszerű ifjú öcs s a hatalmára féltékeny, kislelkű bátyja közt egyenetlenség támad. A meghasonlást a gót Detre fejedelemnek titkos áskálódása, a két királynő asszonyi versengése s egyéb okok szítják mind jobban és jobban. A testvérek végre ellenségekül állnak szemben egymással és egyikük meggondolatlan tette s a másik szenvedélyessége Buda halálát okozza. Öccse párviadalban öli meg.
Arany a Buda halálában eposzt alkotott, de mint minden művében, itt is nagy reformátor. A hexameteres és klasszikus mintára készült eposz sokat taposott országútjáról letérve új utat tör. Majdnem teljesen elveti a klasszikus formával együtt az üressé vált csodásságot s azt istenek mozgatta árnyalakok helyett igazi embereket szerepeltet, kiknek jellemzésére oly nagy gondot fordít, mint a modern regény, vagy drámaíró. Az epizódokban szétfolyó és lassan haladó mese helyett lélektanilag indokolt, tömören komponált, érdekes cselekvényt ad, mely nem egyszer drámai emelkedést és rohamosságot mutat. A folytonos és a modern olvasóban unalomnál egyebet alig keltő harci jelenetek helyett a népélet más oldalainak s a nép lelkének képét rajzolja meg, nem általános, szinte nemzetközi, hanem nemzeti és hű korrajzi vonásokkal. Alakjai nem a nyelvújítás vívmányaival ékes nyelven, hanem ódon zamatú, klasszikusan egyszerű népies nyelven beszélnek, ahogyan hitünk szerint a magyarok mondai ősei, a hunok beszélhettek. A mondottakat az alább következő rövid fejtegetés fogja jobban megvilágítani.
A költeményben más eposzoktól eltérőleg csak kevés alak szerepel. Legkiemelkedőbb közülök Etele, kit a költő nagynak tud rajzolni. Igazi hős: nagyeszű, ki Detre cselszövényein éppen úgy átlát, mint a keleti császár politikai tervein. Kevés szavú, de mindig kész a tettre. Folytonosan cselekedni látjuk:maga szervezi és gyakorolja be hatalmas hadseregét, ő rendezi a nagy vadászatot s míg birodalmának legfontosabb ügyeit intézi, asszonyai időtöltéséről sem feledkezik meg. Erőtől, önérzettől, szenvedélytől duzzad. Haragjának izzó kitörésében s elfojtott szenvedélyében egyaránt félelmes. S e nagy hőst, a monda és történelem óriását, mégsem rajzolja emberfölöttinek, hanem csak nagy embernek, kit intim vonásokkal hoz közelebb hozzánk. Buda eltörpül mellette. Etele így jellemzi haragjában: „vízeszű, oktalan, gyáva, gyanús lelkű, pulya, boldogtalan”. E jellemzés találó, csak azt tehetjük hozzá, hogy nagyon jó ember szegény Buda, ki senkinek sem vétene, ha körülményei nem ragadnák oktalan tettekre. Etelének mindenben ellentéte, a nagy király még nagyobbnak látszik mellette. Detre, a vén gót fejedelem is fontos szerepet játszik a történetben. Ő „veri az éket” a testvérek közé, hogy meghasonlásukból maga is leigázott népe hasznot húzzon. Öregesen bőbeszédű, de bőbeszédűségével csak ravasz szándékát leplezi: „a beszédet ügyes ésszel fonja”. Képmutató, önző és ravasz, ki odébb áll, mikor megcsinálta a bajt s mindig a hatalmasabb pártján van. A két királyné: Ildikó és Gyöngyvér, a testvérharc szítói, inkább általános női jellemvonásokat mutatnak, de néhány kisebb egyénit is. Ez az öt alak játssza végig a drámát, a többi a háttérbe mosódik. Valamennyien egyének, de emellett koruk emberei is. Lelkük egyszerű, kissé durva és naiv. Beszédük hű tükre lelküknek: egyszerű, mint az s szókincse életviszonyaikat híven feltüntető. Sok lenne a hasonlat, melyek bibliai és homerosi egyszerűségűek.
A leírásokban itt nem annyira hangulatkeltésre, mint inkább korrajzi vonások adására, milieu-festésre törekszik. Odavarázsol bennünket Buda, majd Etele sátorvárosába, részt vesztünk a hunok áldozati szertartásában, hadgyakorlatán, vadászatán, lakomáin, látjuk őket vadászatra, háborúba készülődésük s nomád költözködésük közben, csak a harcban nem, amit kissé rossz néven is veszünk a költőtől. A korrajzot nem annyira forrásokból (hiszen ilyeneket alig találhatott), mint inkább képzeletéből meríti. S e korrajz mégis hű. Elhisszük Aranynak, hogy ilyenek voltak a hunok, ilyen volt életük. Ez a legnagyobb dicséret, amelyet milieu-rajzáról mondhatunk, mert ilyen elhitetésre csak nagy költők képesek. Ennek az elhitetésnek egyik fő titka Arany realizmusa, melyet bele tud vinni minden jellemrajzába és leírásába. Apró, életből kapott vonásokat sző ezekbe, melyekkel a kort és embereit az idők messzeségéből hozzánk közelebb tudja hozni, hogy vele együtt mi is „azokkal időzünk, akik másszor voltak”.
Milyen élénkké és valószerűvé lesz előadásában az „Isten kardjának” mondája, a finom megfigyeléseknek milyen nagy tömege teszi igazzá, hűvé pl. Etele kis fiának bájos rajzát, az asszonyok találkozásait, a megvesztegetésnek, vagy Buda pártja keletkezésének és növekedésének történtét! Arany felülmúlhatatlan mester az ilyenekben.
Még a csodás elem igen takarékos alkalmazásában is realisztikus a költő. Hadúr alakja inkább a hunok képzeletében s Etele álmában jelenik meg, Ármány csak Etele látomása, a csodás előjelek csak a nép babonás lelkében csodásak. Beszédet is sokat találunk a költeményben, de ezek nem üresek és szónokiasak, mint Murány ostromában, nem szószaporítók és unalmasak, mint más eposzokban, hanem tömörek és mindig jellemzők. Részletező lélekrajzokat nem ad a Buda halálában, mert az eposzi előadás nem tűr meg ilyeneket. Ezért találunk itt lírai közbevetést is alig egyet-kettőt. A hatodik énekben a Rege a csodaszarvasról, mint hegedős-ének van a történetbe ékelve. Remek, balladás előadású monda, melyet a vissza-visszatérő lírai versszak hét részre oszt. Ódonszerű, tündériesen bájos s a monda üde zamatát érezteti.
A költemény nyelvét külön ki kell emelnünk. A maga egyszerűségében végtelenül gazdag és változatos. Arany régi szavakkal (mint: joh, szer, megapolá, alit, folyam-elve stb.) és szólamokkal régies színt ad neki. A népies kifejezéseket s általában a nyelv szokott fordulatait újakká, eredetiekké alakítja („fényével a homlok mind szegül Budára”, „most serdüle tetté”, „legelteti gondját csöndes figyelemmel”, „ajzotta száját feleletre”, „eleven sürgés mindenfele pezsdül”). Csupa újság s mégis mind szokottnak tetszik. Metaforái, jelzői is érdekesek, újak, meglepőek („marczona józanság hidegen csúsz rajta”, „éjsűrítő, nagy, kárpitos árnyak”, „pallosokat vérben emel észak lángja”, „rózsa-özönlő” hajnal). Minden kifejezést csodálatosan tömörré és ragyogóvá kovácsol a költő, mint Héphaistos, a varázsos ügyességű kovács-isten.
A nagy trilógia, mint a töredékekből és tervvázlatokból látjuk, a hun birodalom egész történetét megörökítette volna. Fájdalom, az „új dalok”, melyeket a költő a Buda halálában ígért, sohasem születtek meg, mert Isten „nem adott erőt” hozzájuk, a „szegény éneklőnek”.
XIII.
Arany Pesten éppen oly szerényen és elvonulva él, mint Szalontán vagy Kőrösön. Legszívesebben Csengeryékhez jár családjával együtt, kikkel a legjobb baráti viszonyban élnek. Néha részt vesz özv. Bezerédj Istvánné ebédjein Deákkal, Csengeryvel, Keménnyel, Horváth Mihállyal, Gyulaival s másokkal együtt, különben nagyokat sétál a városban s majd mindennap este meglátogatja Keményt a Pesti Napló szerkesztőségében.
1861-ben nagy öröm éri egy kiváló tehetség fölfedezésével. Ez a kiváló tehetség Madách Imre, ki egy drámai költeményének megbírálására kéri fel. Arany elolvassa a művet, siet üdvözölni íróját s közölni vele, hogy az Ember tragédiája „irodalmunk legjelesb termékei közt foglalhat helyet”. Madách művét teljesen Aranyra bízza, ki örömmel javítja át s rendezi sajtó alá a Kisfaludy-Társaság kiadásában. Midőn a társaság Madáchot tagjainak sorába választja, Arany mondja a szokásos bevezető beszédet. Ezután is a legszívesebb baráti viszonyban maradnak s 1862-ben meglátogatja Madáchot sztregovai birtokán.
1865-ben Tompa látogatja meg, ki mind jobban súlyosodó betegségében orvosokkal akar Pesten tanácskozni. Akkor egyikük sem gondolta, hogy utoljára látják egymást.
Ugyanebben az évben szűnik meg a Koszorú s lesz Arany az Akadémia titkára. A Kisfaludy-Társaság igazgatói állásáról lemondván, azonnal elfoglalja új hivatalát, mellyel barátai nyugodt, anyagi gondoktól ment életet akartak biztosítani számára. Csakhogy ez a sinecurának szánt állás a költő végtelen lelkiismeretessége következtében terhes hivatallá vált, mely idejének java részét fölemésztette s apró kellemetlenségeket okozott neki. Nem is tekinti hivatalát örökösnek s csak addig akarja megtartani, míg gondos gazdálkodással annyit gyűjthet magának, hogy a „független nyugalmat” el elérhesse. Míg a Duna-parti „palotában” lakik, „rajongó képzelettel” egy kis „kunyhót” építget magának „ott keleten”. Földet vásárol Szalontán, hogy majd ott töltse el öregkorát kis gazdaságával bíbelődve s boldogan élve s költészetnek.
Apai szívének legdrágább kincsét, Juliskát, Szalontára adja férjhez Szél Kálmán református paphoz 1863-ban. Két év múlva az az öröm éri, hogy unokája születik, ki a Daliás Idők Rozgonyi Piroskájának nevét kapja a keresztségben.
A szép tervek közelednek a megvalósulás felé s a költő már képzeletében ott él a szalontai kis „kunyhóban” szeretteitől környezve, midőn egy rettentő csapás örökre véget vet a boldogság szép álmainak. Juliska súlyos betegségbe esik s 1865. december 28-án meghal, kétségbeesett szeretteitől ezzel a vigasztaló gondolattal búcsúzva: „A lélek él, találkozunk!” A gyászba merült apa meghatóan írja beteg barátjának, Tompának, hogy már házépítésről gondolkozott, mikor ez a csapás érte: „Tegnap indítottam el az első épület követ – Gerendaytól. Egy pyramidál gránit darabot, mely egyszersmind évek óta sóvárgó ábrándjaim zárkövét képezi! Ahová eddig legörömestebb pillantott lelki szemem, ahol megnyugvását találta: most azon vidék felé, e kő zárja el a kilátást!” „Jó fiamban annyi kárpótlást lelhetne szíve – írja néhány hónappal később. – De az a kis koporsó mindig előttem van; amint döcögött előttünk a gyászkocsin. És annyi szomorú jelenet az utolsó órákból.”
Aranyt kedves gyermekének elvesztése mélyen lesújtotta. Ő, mint maga mondta, azon emberek közé tartozott, akiknek fájdalma az idővel nem enyhülni, hanem növekedni szokott. Midőn költeményben akarja megörökíteni leánya emlékét, négy sornál nem viszi többre s ezt jegyi alá: „Nagyon fáj! Nem megy!” Két év múlva a Toldi lassan készülő középső részébe néhány versszakot iktat (a VI. ének Piroska-strófái) s ez még akkor is annyira fáj neki, hogy évekig nem tudja munkáját folytatni.
Mit keresne már most Szalontán? Marad ott, ahol van, beletörődve sorsába, hogy „fél ember”, „negyedrész ember” legyen. Birtokát eladja s örökre lemond ábrándjairól. Betegségei súlyosbodnak, hallása és látása is gyöngülni kezd. 1869-től kezdte évről-évre Karlsbadban keres üdülést, de a fürdő csak enyhíti s nem szünteti meg bajait. A hű barát, Tompa is elköltözik 1868-ban a hanvai temetőbe s nem írja többé neki kétségbeesett, testi-lelki kínjairól panaszkodó leveleit.
Lelke mind érzékenyebb lesz. Ismét töpreng, önmagába mélyed, kerüli az embereket, energiája, költői kedve ismét lankadóban. Egy évtizedig alig dolgozik valamit. Még a fordításban talál valami örömet s három remek Shakespeare-fordítással ajándékozza meg irodalmunkat, ezek A Szent Iván-éji álom (1864), Hamlet (1867) és János király (1867). Majd Aristophanes vígjátékait kezdi fordítgatni csak mulatságból s évek múlva elkészül az összes vígjátékok átültetésének rendkívül nehéz munkájával. Az Akadémia Karátsonyi jutalmával kitüntetett fordítás 1880-ban jelent meg három kötetben.
A haza sorsa eközben, mint tudjuk, hóra fordul s Arany örömmel látja teljesülni azt a jóslatát, „hogy a magyart nem lehet csak úgy spongyával letörölni a föld színéről”. Mint Deák barátja s a mérsékelt, józan politika híve, örül az 1867-i kiegyezésnek s noha a későbbi politikai bonyodalmak aggodalommal töltik is el néha, a haza jövőjét mégis biztosítva látja. Egy fájdalmas lelki sebe legalább begyógyult.
Az 1867-i „csillag-hulláskor” a király a Szent István renddel tünteti ki. Jellemző, hogy vissza akarta utasítani a nagy kitüntetést s csak két miniszter tudta végre nagy nehezen rábírni, hogy fogadja el. El is fogadta, de sohasem viselte életében. Itt említjük meg, hogy 1861-ben és 1865-ben visszautasítja a neki felajánlott biztos képviselői mandátumot, 1871-ben pedig a nemzeti évdíjat, mellyel az országgyűlés akarja megtisztelni. Találóan mondja róla Gyulai: „Mindvégig ő volt Magyarország legegyszerűbb embere, de bizonyos tekintetben egyszersmind legérzékenyebb, legbüszkébb lelke is.”
1870-ben az Akadémia főtitkára lesz, amiről keserű humorral csak ennyit mond:
Szép megtiszteltetés,
De nem birok vele:
Nem vagyok már a kés,
Hanem csak a nyele.
Sokkal jobban örül, hogy 18678-ben sajtó alá rendezhette összes munkáit. Kétféle kiadás jelent meg belőle ugyanabban az évben, Arany János összes költeményei címen, egy hat kötetes, mely 1872-ben akadémiai nagy jutalmat nyert s egy negyedrétű, illusztrált egy kötetes.
Ebben az évben más öröm is érte. Fia, ki már ekkor tisztviselő, pályadíjat nyer a Kisfaludy-Társaságban Elfrida c. költői elbeszélésével. Aranyt, ki semmit sem sejtett a dologról, nagyon meglepi fiának poétasága. Tréfásan írja sógorának: „Arany Laci közelebbi bravúrja nem lepett meg egy kissé? Engem nagyon. Ím én beadom financiernek, hogy legyen practicusabb ember, mint az apja s egyszer csak kipattan, hogy poéta! De már nem lesz belőle semmi.”
l869-ben kis unokájukat, Piroskát, magukhoz fogadják s a kedves leányka felvidítja egy kissé a beteges és borús lelkű nagyapát, ki nagyon szereti és kényezteti a „kis árvát”.
1867-ben lemond a főtitkárságról, az Akadémia azonban nem fogadja el lemondását, hanem szabadságolja, Arany mindazáltal nem tekinti magát többé tisztviselőnek és az őt jogosan megillető fizetést sem veszi fel, bárhogyan kérték is erre. Lemondását többször megújítja, míg végre 1879-ben elfogadják s tiszteletbeli főtitkárrá választják.
A rég óhajtott „független nyugalmat” tehát megadta neki a sors, de mégsem úgy, ahogyan ő szerette volna, ahogy megálmodta:
Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hová múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.
Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.
1877-től kezdte a nyarat a Margitszigeten töltötte az ősz költő. Ha bajai nem gyötörték, nyugodt lelki derűvel bolyongott a „tündérszigeten”, üldögélt a „tölgyek alatt”, elgyönyörködött a fák és virágok üde pompájában. Magános bolyongásai közben meg-meglátogatta a Múzsa s a beteg, szomorú költőt megvigasztalta, boldoggá tette. A sziget egy-egy félreeső padján üldögélve elővette Gyulaitól kapott, kulccsal bezárható „kapcsos könyvét” s lopva, titokban írogatta bele verseit csak a maga mulatságára. A gyönyörű lírai költemények, balladák s kedves humoros apróságok, melyek csodás gyorsasággal születtek a költő lelkében, megtöltötték a könyv lapjait. 1877 nyarán több mint harminc költeményt írt három hónap alatt. Ily rövid idő alatt ennyit egész életében nem írt. Ebből is látszik, hogy Arany nem dolgozott lassan és nehezen, mint sokan gondolják. Nagyobb műveit is aránylag rövid idő alatt írta. Ha nyugalma és kedve volt hozzá, rendkívül könnyen és gyorsan dolgozott, noha mindig gonddal. Sajnos, hogy a nyugalom és kedv oly ritkán jutott osztályrészeül s az ihlet perceit sokszor a csüggedés és kedvetlenség hónapjai, sőt évei követték.
1877-ben írt költeményeit, az Őszikéket nem akarta életében közzétenni, mert beteges érzékenységében szinte rettegett a nyilvánosságtól, de végre barátai unszolására megengedte egy-két költemény közlését. Mind nagy örömöt okozott az olvasóknak és zajos sikert aratott. A Tetemrehívásnak a Kisfaludy-Társaságban való bemutatása után az egyetemi ifjúság ezüst koszorúval tisztelt meg a költőt.
Mást az ünneplés és siker munkára buzdít, Aranyt azonban csak felizgatta s az a tudat, hogy többé nem magának, hanem a nyilvánosságnak ír, kedvét szegte s a kapcsos könyv végképpen bezárult.
Toldi töredékben maradt középső részét vette most elő s elhatározta, hogy ezt legalább befejezi. A hatvanas években is dolgozgatott rajta, de Juliska halála megtörte munkaerejét. Most bámulatos gyorsasággal haladt a munka s a Toldi szerelme csakhamar elkészült. Így beteljesült barátainak óhajtása, hogy a három Toldi egy nagyszabású trilógiává alakuljon. Eleinte ezt sem akarta életében kiadni s mikor örvendő barátai lebeszélték erről a szándékáról, a maga költségén nyomatta ki, „nehogy a kiadó zajt üssön vele s az emberekre ráerőszakolja”. Országos meglepetés volt a mű megjelenése és bemutatása a Kisfaludy-Társaságban 1879-ben s a közönség egy pár nap alatt elkapkodta az első kiadást. A következő évben az Akadémia nagyjutalmával, a Kisfaludy-Társaság pedig ötven arany jutalommal tüntette ki Arany utolsó remekét, melyet az egész ország lelkes örömmel fogadott.
Forrás: Szinnyei Ferencz: Arany János - Költők és írók – Élet- és jellemrajzok az irodalom köréből – Budapest, Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1909.
