LÁTOD az égnek búteli arczát?
Pirja hogy elhal, mily halovány! -
Bánat epeszti, mert a nap eltünt,
Vágyva tekint a kedves után.
Oh leányka hogy ha tőlem
Elfordítod arczodat,
Olyan halvány leszek én is
Az emésztő kín miatt.
HALLOD a szellő lassu nyögését?
Ugy zokog, úgy sir, oly szomorú.
Éjnek ölében látja a földet,
Hü szive vérzik,tépi a bú.
Oh leány, ha más ölében
Kellne látnom tégedet,
Szivrepesztő sóhajokkal
Ostromolnám az eget! -
ÉRZED a harmat permetezését?
Csillog a langy csepp kis kezeden,
Könnyez a felhő, mert a dal elhalt
Kék levegőben a zöld ligeten.
Oh leány, ha nem lehetne
Többé hangod hallanom,
Forró könyek kínos árja
Folyna végig arczomon.
ÉRTED a sürü, éji sötétet?
Fátyol az, a táj gyászba borult.
Mert a mosolygó, szende virágok
Hervatag arcza földre konyult.
Oh leány, ha a sir árnya
Elhervasztja arczaid,
Szellememre a sötét bú
Örök éjt és gyászt borít.
LÁTOD az égnek búteli arczát?
HALLOD a szellő lassu jaját? -
ÉRZED a könyek permetezését? -
ÉRTED sürü éji homályt? -
Mind e bú, e jaj, e köny s gyász
Engem dúlna, kínzana:
Ha nélküled kellne élnem
Égnek bájos angyala! -
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 25. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
2026. máj. 21.
Torkos László (1839-1939): Este
Balogh Zoltán (1833-1878): Örök s mulandó
Örök vagy, szirt, a zordon bércz felett -
Borongva átélsz ezredéveket;
Örök vagy, tenger, örvénnyel tele -
Hiába hány-vet a vihar szele;
Örök vagytok nap, hold és csillagok -
Mig fényetek könyörtelen ragyog;
S örök, melyből az ész kizárva van -
A mély, magas és a határtalan!
Mulandó vagy te, illatos virág -
A hervadást lágy szirmodra irák;
Mulandó vagy te, szép tölgy-korona -
Gyököd kiszárad s diszes mind oda!
Mulandó a hős fürtén a babér,
A hir, dicsőség, mely nyomába ér,
Az ifjuság, a báj a nőszemen
S inden mi kedves: hűség, szerelem!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 24. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Balogh Zoltán (1833-1878): Szellemvilág
Hogy ha a nő lágyan
Ölel végórádban,
S elhagyatott lesz az anya
Gyermekeid egy vigasza:
Eljövünk mi túlvilági szárnyon;
Szellemeknek nincsen tér, idő -
Oldalunknál enyhülést találjon
A hitvesztett s a jámbor hívő;
Égbe viszünk túl a felhőn.
Lengedező esti szellőn:
Virasztani annál -
A kit idehagytál!
Ámde ha csatákban
Porba omolsz bátran,
És az ige szent, a miért
Hősi karod onta ki vért:
Eljövünk mi tulvilági szárnyon;
Szellemeknek nincsen tér, idő -
Oldalunknál enyhülést találjon
A bátor, ki sujtva is dicső;
Elragadunk hol viharok
Harcza az éjben kavarog:
Hogy, ki híven haltál,
Álmodj’ csatazajnál!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 24. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Torkos László (1839-1939): Kisértés
Ajakam lezárva, szemeim kitárva -
Merően tekintek elém a homályba, -
Körülem semmi, csak sürü éjjel,
Elhagyott szobámba egy csillagsugárka
S egy hang sem ér fel.
Várom az ihletet, várom a képeket,
Hiába, hiába! – kerülnek engemet,
- Kandallóm keblét heviti lángja -
Ah! szivem oly rideg, kebelem oly hideg
Nem gyúlhat lángra!
Érzelem s gondolat köznapi gond alatt
Görnyedez, tengődik, - forrása kiapadt,
Indulat nem dúl, - szenvedély nem hajt,
Halovány ajakam lecsukott, szótalan
Éneke elhalt.
El innen hallgatag, lelketlen bús falak! -
Ki a víg életbe, hol dalok hangzanak,
Gyöngyöző bortól habzik a serleg,
Szép leány osztogat kábitó csókokat,
S nyújt puha keblet!
Járjon át lelkemen, mint a tőr élesen,
Égő vágy, utálat – gyönyör és gyötrelem,
Szivemet bánat eméssze, dúlja: -
Majd akkor ajkamon feléled holt dalom
Megcsendül ujra!
Hah mi ez? – minő zaj? – mint éles gúnykaczaj.
Borzadok,- reszketek, mint szélben gyenge galy,
Ismerlek sátán! – el! Vissza, vissza! -
Haljon el énekem, - csak ifju kebelem
Maradjon tiszta.
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 23. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Szász Gerő (1831-1904): A gondolat
Oly mély, mikint a tenger-áradat;
Túlszárnyaló a legmagasb tetőt;
A mely sugárt bocsátsz, mikint a nap;
S termékenyítsz, hogy rá mosolyg a föld;
Gyöngéd, mikint a szellő-lebbenés,
A gyermek-arcz, szülői szeretet;
S zord, mint vihar, mely sebet sebre vés:
Taníts,taníts meg, lényed mi lehet?
Benépesitsz pusztult világokat;
Ha megjelensz: beszélni kezd a váz;
S a hol a múlt, a némaság fogad:
Ha szólsz, a rom mindent megmagyaráz -
Hol élet int: a bölcső téged áld,
Mert a reményt te szinezed ki itt;
S a sir felett feledjük a halált,
Mert benned él az örök-lét, a hit.
- Égből alá, oh gondolat!
Hogy képviseld az isten szellemét;
Hogy átteremtsd, a hol anyag fogad:
És így az embert emberré tevéd. -
És mert te vagy: levésed széttöré,
A mit e szó magába zár – jelen:
A meglevő formának szük körét,
S lelkünk előtt megnyilt a végtelen. -
A végtelen világa lett miénk; -
Nem bánthat az, mi tér- s időben áll:
Nincsen mért irigyen nézni szét,
Szarvas ha fut, a fecske hogyha száll.-
Bejárhatunk egész világokat,
Mig fecske-szárnya egyet a légbe metsz,
Mert a miénk a tűnő gondolat…
- Oh, mérthogy üdv és átok is lehetsz!
Az ifju arcz mi szép lesz, ha nevetsz!
Habár tövis között vonúl az út:
Megesküszünk, hogy ujra éden ez
És a sohaj s a hulló köny hazud. -
Örömre gyújt, vidám mosolyra int,
Virágot ád a puszta sivatag,
S feledni kész a sziv a bút, a kint:
Csak hangjaid az égbe hivjanak.
Ha megjelensz a férfi homlokán,
S szeméből egy sugárod fényt vetett:
Áldást teremt, ha későn, ha korán,
Miként a nap a láthatár felett. -
Egy uj világ mosolya int felénk,
Mely akkor is hevít, ha elborúlt;
S büszkék vagyunk, ha érte könnyezünk
S viselni kell a martyr-koszorút. -
- S mi vészes vagy, hahogy haragra kelsz:
Izekre törsz mindent, mi szép, mi jó: -
A földi üdv elpusztulása ez,
Sirassa bár – ha kell – egy millió. -
Békót faragsz annak, ki még szabad,
És a rabot kinpadra üldözöd;
A gyermek-arcz engesztelést nem ad,
S bántod a vént halálcsatája közt. -
Tombolsz, dühöngsz, mikint szilaj vihar,
s vessződ alatt ha tür a föld, e rög:
Hatalmad új, rémes boszút akar,
S ah, arra tör, mi szent, a mi örök. -
Szétrombolod a templom csarnokát;
Dühöd a szent hitet gúnyolni űz,
S midőn az Ur törvényét hágod át,
E bűn alatt magad megsemmisülsz. -
- Melyre bünre törsz, merész, nagy gondolat!
Tán, a pokolnak is lakója vagy,
Megdöntni kész a kunyhót s trónokat;
Vagy, azzá tesz csupán a véges agy?
Vámpir vagy-e, mely vérre szomjazol;
Bitó, kereszt, a mely halált okoz;
Nyugtod van-é a földön valahol,
Vagy egyre üld a kétely, a gonosz?
Nem – nem! A vész, mit így kezed jegyez,
S mit hord utóbb a század s ezredek:
Csak nagy hatalmad gyászos képe ez,
De származásodat nem dönti meg. -
Nagy, szent az Ur; az Ur hatalma szent,
Mindenki nyert sugára fényiből,
S feledve mégis őt, a végtelent:
Nevét a nép hiában veszi föl.
Nevedből is, ah, gúnyt csinálnak itt;
Soksor a bűnt szolgálod, mint az eb;
Mig meghozád a jobblét magvait:
S a régi bün lesz szolgád és hived. -
… Két uj világ; világ enyészik el,
Te gondolat: valál, leszesz, te vagy;
S mosolygva jöjj, vagy a gyász könnyivel:
Nyomodba kél a szép, a jó, a nagy!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 22. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Jánosi Gusztáv (1841-1911): Három leány (Uhland)
I.
Várból a völgy ölébe
Lenéz három leány,
Öltözve vasmezébe
Atyjok jő harczlován.
„Hozott az isten jó atyánk!
Mit hoztál gyermekidnek?
Mindnyájan jók valánk.”
„Sárga ruhás leányom,
Ma rád gondoltam én.
Legkedvesb a világon,
Neked a pompa, fény.
Aranyból e láncz, úgy vevém
A büszke, jó lovagtól
S halállal fizetém.”
Lánczát sietve a lány
Nyakára köti fel.
Megy a mezre aztán,
Ott a halottra lel.
„Fekszel mint tolvaj utfelen,
Pedig nemes lovag vagy
És az én kedvesem.”
S viszi az ur lakába
Ölébe fölvevén;
Leteszi a sirágyba
Apái nyughelyén.
A lánczot, mely nyakán ragyog,
Szorosan összevonta
S kedvesére rogyott.
II.
Várból a völgy ölébe,
Lenéz két szép leány,
Öltözve vas mezébe,
Atyjok jő harczlován.
„Hozott az isten jó atyánk!
Mit hoztál gyermekidnek?
Mindketten jók valánk.”
„Lányom a zöld ruhában,
Rád gondolt ma atyád.
Neked erdők árnyában
Kedvet vadászat ád:
E gerelyt arany kötelén
A zord vadásztól vettem
S halállal fizetém.”
És véve kelevészét
A lány, miként szokott,
Egyet az erdőn néz szét;
Halál! Jelszava ott.
Hű ebek közt, a hárs setét
Árnyában ott találja
Szendergő kedvesét.
„Eljött, a mint igérte,
a hársfához hived.”
A kelevészt szivébe
Taszítni úgy siet.
Két hű szív pihen hidegen.
Erdők madara zeng fenn,
Zöld lomb hull idelenn.
III.
Várból a völgy ölébe
Lenéz egy szép leány.
Öltözve vas mezébe
Jő atyja harczlován.
„Hozott az Isten, jó atyám!”
Mit hoztál gyermekednek?
Jó s csendes voltam én.”
„Fehér ruhás leányom,
Jól gondoltam ma rád;
Ragyogni te nem vágyol,
Örömed a virág.
E szép virágot úgy vevém
A vakmerő kertésztől
S halállal fizetém.”
„Nagy bűnt tett ellened tán
S megölted a miatt?
Kiápolandja eztán
szegény virágokat!”
„Legszebb virágát a pimasz
Éntőlem megtagadta:
Kedveséé lesz az.”
Tűzi a lány kebléhez
virágát s mén alá
A kertbe. Minden édes
Örömét ez adá.
A fehér liljomok mögül
Uj sirhant domborul föl:
Szomorún ott leül.
„Bár én is úgy tehetnék
Mint a két néne tett!
De oly lágy, olyan gyengéd -
S nem üt virág sebet.”
Beteghalványan nézi míg
A szép virág elhervad
S maga is letörik.
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 21. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Heine (1797-1856) utolsó költeménye*
Álmodtam nyári éjjelt. Összedölve,
Halványa, némán, mint a hold világol,
Fal-töredékek hevertek körül-be,
Pompás romok a renaissance korából.
Csak itt-ott, komor dór fejezetével,
Kél egy-egy oszlop, talpon állva még,
Minth’ a magas ég boltjára nézvén fel
Villámait gúnyolni látszanék.
Tördelve fekszik keresztül-kasúl
Bolt-ív, küszöb, czifrázatos falak,
Az ember-állat korcsok: cenatúr,
Satyr, chimaera, sok mesés alak.
És a romok között, egedül épen,
Márvány koporsó állt romlatlan ott,
S szintoly romlatlan fekvék nyilt ölében
Egy szenvedő, szelíd arczú halott.
Kinyújtott nyaku aryátidok
Nagy bajjal tartják azt föl, - és kevésbe
Múlik, hogy el nem ejtik. A nyitott
Koporsón féldombor-művek bevésve.
Egyik felől sok istenmű Olymp
Erkölcstelen pogány pompája tetszik
Szemérmesen túl Ádám s Éva, a mint
Magok’ szüz fügelevéllel övedzik.
Itt Trója este és égése látszik:
Páris, Heléna, Hektor egy szűk rámán.
Mellettök Mózes és Áron pmpázik
S Eszter s Judit és Holofernes s Hámán.
Amott a nyilas isten, az Amorka,
Apollo s Venus, Vulkánnal meghitten;
És Pluto, Neptun, Merkur egy csoportba,
S Silen- s Priappal a vig Bachus-isten.
Oldalt a Bálám szamara (hogy érti
A szót, szinte szemébül olvasom);
Ábrám, a mint az isten megkisérti,
És Loth, saját lányaival ittason.
Heródiás amint járá a tánczot,
S keresztelő János feje a tálba’;
S a nyilt pokol, és benne Sátán látszott,
S a nyilt menny s Péter a kapúban állva.
Fölváltva ismét látszék itt kimetszve
Szerelmivel a buja Jupiter,
És Léda, a kinek mint hattyu tetsze,
És Danaé, kit arany csábit el,
Itt volt Diána, a midőn vadat les,
Kiséretében nimfák és ebek;
Itt nő-ruhában a vitéz Herakles
Ki guzsalyáról fonalt ereget.
Ott láthatod mindjárt a Sinait,
Rajt’ Izraélt sok ökrökkel, bakokkal;
S a kis Jézust a templomban, a mint
Ott disputál az orthodox papokkal.
Az ellentétek így párúlnak itten!
- A görög kéj-érzék, és Izrael
Isten eszméje! A repkény meghitten
Fonódik rájok s úgy boritja el.
De csodálatos! Míg a képeken
Merengek: lelkem valami elfogja,
S egyszerre úgy tetszék nekem
Hogy én volnék a sarkophág halottja.
A koporsóm fejénél egy virág, - a
Legtitkosabb, csodásb formáju állt,
Levele halvány-kék és kénes-sárga,
Kelyét szilaj tüz s illat járta ált’.
A nép úgy híja: passio-virág,
s azt mondja: Golgotán termett, midőn
Keresztre vonták az isten fiát,
S megváltó vére csorga rémitőn.
Ez a virág, úgy mondják, vértanu,
S titokteljes setét kelyhében annak,
A hóhér által használt iszonyu
Kin-eszközök lerajzolódva vannak.
Igen, mi csak a passióhoz kellett
Mind itt van, egy irtóztató rakás
Kinzó-szer: ostor, szíj, kötelek mellett
Kereszt, korona, szegek, kalapács…
Ily virág volt, mely koporsómnál álla,
És halt testem fölött némán alá
Hajolva, rám borúla gyönge sála,
S kezem’, homlokom’, szemem’ csókolá.
De oh, az álom bűve oly csodás:
A passio-virág egy perczenetben
Bús nőalakká változék felettem,
s ő állt, a kedves ott, ő, senki más!
TE voltál a virág, szép gyermekem,
Csókodról meg kellett ismernem téged:
Virág nem csókol oly gyöngédeden,
Virág könyűje oly nagyon nem éget.
Szemem lezárva volt, de lelkem folyvást
Szemléle téged a mint rám tekintél:
Ah, azt a boldog, bóditó mosolygást,
Kisértetes világban, a holdfénynél.
Nem szólhatánk, de szívem érze mindent,
Mit némán gondolál lelked titkába.
A kimondott szónak szemérme nincsen,
A hallgatás a szerelem szűz virága!
Oh hasztalan beszélgetés! Ki hinné:
E néma, gyöngéd fecsegésbe’ mint
Fut az idő! Egy nyár éj álma, s imé
Elszálla kéje, borzadálya mind!
Hogy mit beszéltünk: ah ne kérdd soha!
- A fénybogárt kérdd: mit csillámla füvén?
A hullámot: mit zúg a mint rohan?
A szellőt kérdd: mit suttog, tova tünvén?
Kérdd; mit sugárzik? A gyémántkövet meg,
Az éji violát kérdd: mire nyit?
- De azt ne kérdd: holdfénynél mit csevegtek
A passio-virág s halottja, mit!
Nem is tudom hogy meddig élrdelém
Hüs márvány-nyoszolyán e gyönyörálmot.
Ah, ébredés nyújtá kezét felém
S nyugalmam édes kéje tovaszállott.
Oh mert, halál! Sircsönded, enyh-helyed
Adhat szivünknek csak gyönyört, valódit.
A bárgyu, durva élet, üdv helyett
Indulatharczzal, kéjviharral bódit.
De jaj nekem! Eltünt az üdv hamar,
Mert lárma támad ottkin újonat.
Nagy szidalom, dühörgő hangvihar,
S elijeszté szegény virágomat.
Kün kelt, igen, szörnyü hangkeverék:
Uy ordítottak, versengtek, tomboltak.
Némely hangot tán föl is ösmerék:
Koporsóm féldombor vésési voltak.
Kisért a kőben még az ős hitábránd?
A márványképletek lármáznak itt?
Ordítni hallom erdején a vad Pánt,
S versengni véle Mózes átkait?
Oh! e versenynek soh’ sem is lesz vége:
Az igazság s a szépség versenyének;
Két pártra oszlik a föld nemzedéke
S mindig lesznek barbárok és hellének!
Hogy dúltak-fúltak! Egy meg, legkivált
Hogy ordított és csak be sem rekedt!
A Bálám szamara, mely túlkiált
Istent, bálványt és minden szenteket.
I-á, i-ája, bőgve és nyihogva
Bántá fülemnek minden idegét:
Addig ingerle és addig bosszanta:
- Nagyot kiálték és fölébredék!
SZÁSZ KÁROLY
(* Csak a költő halála után jelent meg. Címe az eredetiben: „Für die Mouche.”’ A sor mérték és rímszerkezet csekély különbségei az eredetiben is így. Ford.)
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 20. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Tóth Endre (1824-1885): Két fogoly
Habokkal a nyári éj csillagsugári
Fürdenek a Dunán,
Két szemközti eget rajzolva folyamán.
Parton az özönnek habjai zörögnek,
Meg-megrendül tükre -
Szeli a hullámot valami gyürükre:
Hátán a folyónak átsimul a csónak
S gyönge asszony lép ki - -
Mögötte a börtön; fölötte ki védi.
S mintha lélek járna tiszta gyolcs ruhába’
Rémletes vadonban,
Eltünik az erdők sürüjébe nyomban.
Bérczek közt az éjel csendes szellőjével
Legyezgeti nyomát -
S átöltözi a zajt mit a haraszton ád…
Erdő vadonábol feléje a távol
Rezget egy csillámot:
Bécs alatt, Ujhelyben, vérfokon csillámlott,
Alacsony vár, ódon; durva fapadlókon
Viraszt benn1 a fogoly…
Révedez nagy lelke a multban valahol.
Ifju emlékébe tükröződik képe
Őseinek, sorra…
S lázadó fájdalom árjába sodorja.
Elejébe állnak vérszerinti árnyak,
Fegyverben, szabadon;
Legutól nagyapja néz rá a – vérpadon!
Itt volt az is fogva, ugya e zugolyba’
Ugyanazon váddal;
Innen hurczolák ki együtt Frángepánnal…
S agyára tolúl a multak kínos súlya;
Lelke egész ország…
S mint tenger a hajót, hordja rajta sorsát.
S mintha szellemétül feszülne szögébül
Az oroszlán-ketrecz:
Hirtelen fölpattan závárján a retesz…
S gyönge asszony lép be… odafut ölébe…
’Ah szívem! Hitvesem!!’
Zeng rá a börtön… „Csendesen, csendesen!…
„Fuss, utad im készen; kalaúzod lészen
Legnagyobb szerelmed…
Kisérőd a lelkem; bucsúzz’, és ölelj meg!”
’És te?’ „Én maradok!” ’S a fogoly a rabot
Mentve, nem menekül?
S én hagyjalak itten? Én fussak egyedül?’
„S én hagyjam-e őket, két kis csecsemődet,
Fiaidat, zárva,
Hol mohos falak közt emészti a zárda?!
„Fuss, utad im nyitva; parton a ladikba’:
Szirmai és Vay…
Tul, szülő hazádnak kitárult karjai.” -
S unszoló szavával, ölelő karjával
Vonva vezeti ki…
Utánok a kaput a várnagy beteszi. -
Lombbal az éji szél sugdosódva beszél
Csendes Duna partján…
Ott összeborulnak, egymást karba’ tartván…
„Isten veled, férjem!” ’Légy te áldott értem!’
S tul bérczen – tul habon -
Börtönbe fut a nő - - Rákóczi szabadon.
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 19. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Demeter Sándor: Visszapillantás
Mily egyhangu, rideg, puszta,
Szintelen most minden, minden!
Egy nagy eszme nincs a főben,
Lelkesültség nincs a szívben.
Nem szívem verése méri
Futását a perczeknek; -
Egykedvűen, évek során
Nézem, nézem: fövényórám
Szemei mint peregnek.
Más volt egykor! Gyermek voltam,
Alig képes gondolkozni;
Rózsát még csak játszni szedtem,
Nem szívem fölébe tüzni…
S megvillámlott fenn az égbolt,
Megrendült a föld alatt, -
Egy istennő szállt a földre,
Lelkesülést, mámort költve,
Merre útja csak haladt.
Homlokán a tündöklő nap,
Szeme csillag, ajka láng volt,
Két kezében kard és zászló
S kard és zászló szinte lángolt.
Mint rohantunk véle! Utját
Vérvirággal hintettük;
Előttünk a futó rémek…
Tört bilincsek, áldó népek,
Nagy, nemes, szent mind velünk!
Jött az éj! Ő homlokával
Leborult a véres porba.
A mi fényes, mind kialudt,
Vak sötét lett, mint pokolba’ -
A világ sirt, átkozódott…
- S milyen árva lettem én!
Kora reggel éj borult rám
S hogy tavaszom felvirul tán
Kétségbe’sett a remény.
Emlékezni gyötrelem volt,
Reményleni lehetetlen.
Ott feküdtem a vak éjben
Tompán, némán, érzéketlen.
Végre angyal szállt le mellém,
Homlokán a méla hold;
Szép szemén jáczint virágzott,
Édes dala szivbe szállott, -
Tünde lénye fény s dal volt.
Feledésnek, reménységnek
Szelid, édes, szép tündére.
Boldogságnak rövid álma,
Oly rövid a hosszu éjre!…
- Nem e földre volt teremtve,
Szebb világnak lánya volt…
Visszatért; szárnyát kibontván,
És én sírtam, átkozódván:
Hogy az ég is megrabolt.
A két, fényes, égi lényből
Két sugárka maradt nékem,
Eltemettem mély sirboltba,
Mint utolsó reménységem.
És azóta minden év e
Sirra egy-egy ajtót zár;
Oly nehezek bánatomtul,
Rozsda-fogták sirásomtul,
Alig, alig nyilnak már.
Mély a sir! Bent, mint lebukott
Csillagpár, a két fény lángol;
Agg vagyok már, kezem reszket
Kihozni a sirvilágból.
Összeroskad majdan a sir,
Összeroskad kebelem,
s a romok közt odavesznek
Csillagai életemnek
A szabadság s szerelem.
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 18. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Dalmady Győző (1836-1916): Hűségeskü (románcz)
„Oh leányka, hogyha szavadhoz
Csak egyszer lennél hűtelen:
A fájdalom gonosszá tenne,
S a pokol megnyilnék nekem!”
Szólott a lány: „Bár megnyithatnám
A pokol rémes ajtaját,
Venne körül a gonosz lélek…
Látnád hűségem legalább.”
És fölkeltek, s a hold fényében
Ott termett mögöttük az árny,
És nem látták: mint tombol, tánczol
Az ördög lépteik után.
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 18. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Molnár Anna (Ó-székely ballada)*
Jer menjünk el, Molnár Anna,
Hosszu utra, rengetegre,
Tejjel mézzel folyó helyre.
Nem menyek én, Sajgó Márton,
Vagyon nekem jámbor uram,
Jámbor uram s kicsi fijam.
Meg nem állá Molnár Anna,
Elindula hosszu útra,
Hosszu útra, rengetegre,
S tejjel-mézzel folyó helyre.
Találnak egy czitromfára,
Leülnek az árnyékába.
Hallod-e te, édes kéncsem,
Nézz bár egyet az fejembe.
Édes kéncsem, Molnár Anna,
Fel ne nézz a czitromfára.
Meg nem állá Molnár Anna,
Felnéze a czitromfára,
Hát ott vagyon hat szép leány
Felakasztva egymásután.
Sirni kezde Molnár Anna,
A hetedik ő leszen ma.
Egy csöpp könnye kicsordula
Sajtó Márton arczájára.
Megébrede Sajgó Márton:
Mé’ sirsz, é’ sirsz, Molnár Anna?
Nem sirok én, Sajgó Márton,
Mett hull a fának harmatja.
Nem hull most a fa harmatja,
Mett most éppen álló dél van.
Hallod-e te, Molnár Anna!
Indulj fel a czitromfára,
Czitromfának ága közi.
Molnár Anna fel-feleli:
Nem szoktam én fára hágni,
Menjen elől Sajgó Márton,
Én is menyek majd utána.
Letámasztá fényes kardját,
S megindula Sajgó Márton:
Ő is felkapá a kardját,
S egyszerre levágá nyakát,
Felötözék gunyájába,
Felüle a paripára,
S úgy indula hazájába
Jámbor ura udvarába:
Jó napot, te jámbor gazda!
Isten hozta vitéz uram!
Hallod-e, te jámbor gazda,
Occza szállást écczakára.
Nem adhatok, vitéz uram,
Elhagyott a hütös társam,
Kicsi fijam sir mindétig,
s vitéz uram nem adhatik.
Semmi, semmi! Te jó gazda,
Occza szállást écczakára,
Ada is a jámbor gazda,
S boré’t küldte a faluba:
Ő is felvevé a fiját.
Megszoptatá siró fiját,
Haza mene jámbor gazda,
S kérdé tőle: vitéz uram,
Vajjon annak mi az oka
Hogy most nem sir kicsi fija?
Talám tudja, vitéz uram,
Hogy a háznál idegen van.
Hallod-e, te jámbor gazda,
Egyed kérdek, felelj rea:
Feleséged ha mg élne,
S egyszerre csak haza jőne:
Megszidnád-e, megvernéd-e,
Életibe’ elvetnéd-e?
Meg se szidnám, meg se verném,
Életibe’ fel se vetném.
Leüle a nyoszolyára,
Felvette a kicsi fiját,
Kigombolá dolományját,
S megmutatá önnön magát.
Közli
KRIZA JÁNOS
(* Közöljük még e variánst, annak bizonyságul, hogy a mely költemény ennyi változatban hordja magán a népiség bélyegét, az nem lehet – mikép egy buzgó román vitatta – merő irodalmi plagium. S z e r k.)
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 16. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Lehr Zsigmond (1841-1871): Gyönge madár
Gyönge madár – szelid galamb,
Most se vagy még fáradt,
Hogy fölöttem most is folyton
Csattogtatod szárnyad?
Száz mérföldön át kisérsz már; -
Messze földrül jöttünk, -
Mily távolság terül el már
Közötte és köztünk!
És te hiven repülsz velem,
Drága kis madárka…
Ugy figyelek turbékoló
Dalod bugására!
Dalod édes, dalod fényes
Multról beszél nékem;
Szivem szorúl, két szememet
Könyben úszni érzem.
- Oh maradj el, repülj vissza
Éjszaki vidékre,
Szelid galamb: barna kis lány
Fájdalmas emléke!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 16. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Hiador (Jámbor Pál 1821-1897): Lord Byron (Költői beszély)
I.
Költő vagyok, azt mondja Anglia,
Költő vagyok! Azt mondja a világ;
Mit ér? Ha ezt tagadja Julia,
A többi mind kopár, vad pusztaság…
A te költőd vágyok lenni régen:
Szép milady! Légy a feleségem!
2.
Mit ér nekem, ha a britt korona
E perczben itt lábamhoz hullana
Egész világ zöld koszorúival?
Hisz látod azt, nem nézek én oda,
Te vagy nekem, te vagy Britannia,
A korona úgy,mint a cserfagaly.
Szép koronám! Zöld babérom itt lenn:
Szép milady! Légy a feleségem!
3.
Szép vagy te, hajh! De mint márványszobor,
Nem nyúl kezed ki, míg örvény sodor,
Pedig csak egy szó… és enyém a part!
Nyugton nézed, hogy visznek a habok,
Miket nevelnek uj, uj viharok:
Te is, neveled a vihart!
Bár szobor vagy, ő eljegyze régen:
Szép milady! Légy a feleségem.
4.
Vajh bűnöm-e, hogy perbe van családunk?
Nincs más örökség – és a dölyf – mi nálunk;
Hogy a sajtó gúnynyillal ostromol?
Pereljenek! Csak köztünk, frigy legyen,
Hadd bántson a nyíl, nem fáj az nekem:
De tőled, angyal! Fáj a gúnymosoly.
Lelkem úgy is már eljegyze régen:
Szép milady! Légy a feleségem.
5.
És hadd susogják Don Juan!… se baj,
De mely kisér a titkos gúnykaczaj,
Felkölti bennem azt hogy lord vagyok!
Marják, gunyolják törpe verseim! -
De ezt az egyet, melyet küldök im,
Ne bántsa nyíl, inkább engem gyilok.
Ugy is egykor egyesitnek égben:
Szép milady! Légy a feleségem!
6.
Egek! Mi szép! – mondják: menyasszony ő!
Igaz lehet, a nép egyházba jő;
E czimeres sok hintó nem hazud;
Szebb volna a nász, ha a vőlegény
Kereszt helyett viselne koszorút.
Oh ne mondd ki… enyém vagy te régen:
Szép milady! Légy a feleségem!
7.
Fénytől lobognak, oltár, czímerek,
Mig titkon lelkem gyászt ölt, éji gyászt;
Vajh tudja-é, hogy én mit szenvedek? -
Ámbár… mosolygok, bár nem könyezek;
Isten hozzád! Hogy kisérném e nászt?!
Halld! Az esküt most susogja épen:
Szép milady! Légy a feleségem.
8.
Láttál e már királyi esküvőt?
Hol a királyt nem nézik: mind csak őt;
Te is királyné vagy ma, Julia!
Mint a galamb, ha leejt egy szemet,
Oly könnyen mondod a terhes nevet,
E szót örökké! E helyett soha!
Addig is míg egyesítnek égben:
Szép milady! Légy a feleségem! -
9.
Szép lányka volt. Szebb mint menyasszony ő!
A koszorú halványabb mint a fő;
Ily párt nem látott régen Anglia;
Midőn az ég rám darabokba hull,
Zápor gyanánt az áldás hull oda;
És a költő most nem susogja, nem:
Szép milady! Légy a feleségem!
10.
A nép boldog, ha gazdag nászt követ;
Téged ki fog követni, számüzött?!
Nem kérek én… csak egy mosolyt, nevet,
Az oltárról csak egy tekintetet
Az érted esdő boldog nép között…
És a költő majd susogja – ott lenn:
Szép milady! Légy a feleségem!
* * *
Isten hozzád koronám! Babérom!
Mily kicsiny lesz, most tünik ki sírom,
Nagyobb a seb, melyet eltakar, -
Téged ott vár lágy menyasszony ágyad!
Tenger hányja az én nyoszolyámat;
Isten hozzád! Üdvözlégy – vihar!
* * *
Másnap, sötét köd úszott Londonon,
Míg egyre forgott lány és billikom,
Zenébe olvadt a tengermoraj,
- Ilyenkor elvész egy lassú sohaj -
Fényárban úszott a dús palota; -
O lord Byron! Még egyszer nézz oda! -
Holnap – ma tán – örökre elhagyod
Édes hazád, boldog menyasszonyod!
Ints búcsujelt kendőddel… ott van ő!
Mosolyg az arca, mosolyg a büszke fő;
Mienk az élet! Mondják, s érzik azt.
De hátat fordít… nem keres vigaszt.
Egy agg cseléd, hű Fletscher jő elé:
„Bujdosni kedved – kérdi -volna-é?”
Nem kérdvén merre? Ez fejével int;
És ujra kérdi; és int ez megint…
Kövess tehát! Mond Byron – s adj kezet,
Elhagyjuk holnap ezt a – szigetet,
De néha légy, komor, rideg, setét,
Soha ne ejtsd ki a honnak nevét!
Oh, mert e név fáj! Mint gúny és epe,
Csak ezt ne említsd, kérlek égre! Ne!
„Uram! Van egy sír… nem megyünk oda?”
„Hallgass! Utamban áll a palota.”
„Barátaidtól nem veszesz bucsút?”
„A siron át visz arra, lásd, az út!”
„Hát véreidtől?” Itt kaczag: haha! -
„Én, lord Byron! Soha, soha, soha!”
Páris 1856.
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 16. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Tóth Endre (1824-1885): A gazda és a jövevény
(Beszélgetés egy rövid látogatás alatt.)
Tornáczában a gazda épen
Ott ül az egyik szalmaszéken.
Setét gondülte homlokán körül
Nehéz cseppű verejtéket törül;
S a mi fölött pihenve révedez:
Nyilván a mezők fáradalma lesz.
A nyári reggel halk fuvalma
Oly édes enyhü bájt fuval ma;
A hosszu tornácz oszlopairul
Reá a vad borostyán árnya hull.
Előtte asztal, rajta könyv, lapok,
Miket a szellő össze forgatott.
Fölötte fecske-fészkek víg dala,
Hímes lepéktül tarka udvara…
Közöttük aranyfürtös gyermeki -
Mindegyik a lepkéket kergeti
S ő ott mereng, néz elmerülve rájok,
Mikint tipornak lombot, nyilt virágot,
A meddő öröm reményeivel,
Mig a pillangó odább repül el!
Nem birnak már közöttük szállani
Megnehezült lelkének szárnyai;
Hirhedt kedélye: komor, gondütött,
Gyötrődő minden – mindenek fölött -
S búsan sohajt a három gyermekem:
„Mi lesz ezekbül, édes istenem!”
De meg se’ hülhet ajakán a szó:
Derülten ott toppan egy útazó
S a hosszu tornácz árnyas szögletén
Előtte áll magas jövevény.
JÖVEVÉNY:
Ah… épen van szerencsém hallani:
Mi baj fölött tetszik sohajtani?
Én ez s ez író vagyok… nékem
A főváros állandó székem,
De mivel útam erre hoz,
Betértem uraságodhoz,
Mert… ha nem csalódom… nemde:
Szerencsénk van e fényes rendbe'…?
Ön ez s ez, úgye? … Ah de mért!
Ki önre pillant ilyet meg se’ kérd,
Hisz arczképének hűséges vonása
Az eredetit készti vallomásra!
Dicső dolog! No csak hogy látom!
Ön az, ön az, dicső barátom,
Ki hőn karolta ifju társait,
Kiktől na zendül bércz, kopár, sik,
S daluknak dicsősége itt lebeg
Az ön érdemes homloka felett!
Ön az, ki oly hőn, szíves helyet ad -
Remélem, engem örömmel fogad…!
GAZDA:
Mint ismeretlent a ki beköszönt.
Foglaljon helyet. Isten hozta önt.
JÖVEVÉNY:
Önnek bizonnyal rosz órája van ma;
El van riasztva, látom, szép nyugalma.
GAZDA:
Órám elég jó; helyesen mutat;
Nyugalmamnak se’ mondtam jó utat.
Egy kis kedély-baj, aztán semmi más;
Szegény gazdáknál már ez rosz szokás.
Kis vándor árnyék a lélek felett,
Nyomába fény jön. – Foglaljon helyet.
JÖVEVÉNY (leül)
De kérem! Hogyha meg nem sérteném
Bár sok nehéz gond okát értem én -
Mert engem is apasztott szertelen
Sok névtelen kín itt az életem;
Magas fájdalmu büszke vágyak
Vetettek alám tövis-ágyat;
Gigási harczát én sok szenvedélynek
Hős küzdelemmel víva szenedém meg;
Éheztem az utczák gazdag során,
Gúnyám is fedett, mondom, mostohán;
Télben megfagytam, nyáron összeégtem,
Itt nem vala, ott nem volt menedékem.
Csüggedt valék. Az élet szomja ölt.
Ábrándaimnak kicsi volt a föld…
A fantázia nem vitt, de ragadt
Bolondul, hogy lábam összedagadt…
Barangoltam én ide és tova,
De nem találtam az eget soha,
Azaz hogy… egyszer… ah de mért ragad
Magával ismét ez a gondolat!?
Egyszer megleltem, s mi több: ide lenn -
De ott se volt sokáig menhelyem:
A rút hivalgás költözött bele
S kiűzött engem – Ida kebele!!
- Oh sok nehéz gond okát értem én,
De mégis, hogyha meg nem sérteném,
Szabadna tudnom: honnan az a gond,
Mely önre oly nyomasztó árnyat ont?
GAZDA:
Barátom, a gond jön hivatlanul
S agyunkra néha felhőkint tolul.
Kinek osztályrész ebből nem juta:
Boldog lehet; de gyermek, vagy buta.
Van, ki negélyez vidám gondtalant,
De a gondültnél tán boldogtalanb.
Vannak, kik a gond setét szárnyát
Fényes könnyelműségbe mártják;
De ha lekopott róla fény, sugár:
Előttük a meztelen nyomor áll. -
Korunk a gondok nehéz korszaka;
Setét, álmatlan hosszu éjszaka.
S ha engemet a virasztók között
A többinél talán több gond ütött:
Nincs mit tünődni semmi ok felett:
Természetem- vagy sorsomban lehet.
- Hanem, barátom! Egy kis reggelit…
Nemde?… A lányka tüstént megterít.
JÖVEVÉNY:
Dicső, dicső! nem fog megártani.
Hát hol is szállak lelkünk szárnyai?
Igen; a sors… a sors…! De hát mi a?
Gyötrő szerető? Vagy haramia?
Tarkónkon csüggő dühös eb?
Vagy ennél is valami dühösebb?
Avagy szerető édes jó anya,
Kinek gyönyör minket ringatnia
S az áldó kézbül csak úgy hull reánk
A mit szemünk lát és kivána szánk?…
Egyik sem az. Ne tessék hinni. Nem!
Lidércznyomás csupán a kebelen…
Egy kissé tágabb lelkiismeret
S az ember örömre is szert tehet.
S aztán, ha önhöz a sors mostoha,
Vet például, és nem arat soha:
Mért nem hagyja itt ezt a rongy falut?
A fővárosban önnek kész az ut…!
S ah! Ott az élet pompás, gondtalan,
Köztünk nem él e szó: boldogtalan.
A nézeteknek mi adván irányt:
Megleli kiki a mit ott kívánt.
Csinálunk, ha nincs, mindenbül szelet,
S vezetjük mi, mi a köz-szellemet!
A vidékeken ész, munka, vagyon:
Nekünk adózik, érettünk vagyon.
Az élet ott örömmel van teli…
GAZDA:
Tessék, barátom, itt a reggeli.
JÖVEVÉNY:
Dicső, dicső!...Aztán kérem, ha a
Fővárosban lakik ön valaha,
Meggyőződhetik róla, hogy mi ott
Nem teszünk épen nagy szolgálatot…
Egy pár ujdonság, egy rövidke czikk -
S a mit nem vártunk az is megesik:
Mint a mesében a kis madarat,
Fölemel a hír szárnyai alatt…
S ha tán valamely tekintély leránt,
A nyegleségnek bűnét fenve ránk:
Megírjuk a hálátlanság tanát,
Mondván: a hála csupa szolgaság…
S határzunk, végzünk jelesek felett,
Tollunk sirásó, ajakunk temet;
Tudóst, tagot, előre candidálunk -
Az ország sorsa van letéve nálunk!
Ah miért is nem jön fel közénk! Hisz’ ön
Baráti közé, kész pályára jön,
Mely annyi gondot, mint ez itt, nem ad…
GAZDA:
Ha úgy tetszik: még egy kis fris vajat…
JÖVEVÉNY:
Pompás, pompás! No már én rendesen
Út közbe mindig kétannyit eszem.-
Aztán mi szép az! Mily remek dolog!
Ah! szívem már előre feldobog:
Ha majd ismét közéjök térhetek,
Megérkeztemről szólnak ezerek;
Vetélkedve tapsolnak a lapok
S jaj annak, a ki rólunk hallgatott!
És ha több hallgat, és lapot birunk:
Magunkról magunk magunkhoz irunk…
Ez gyökeres mód s tesszük egyiránt,
A pocsolyábul ez gyakran kiránt.
GAZDA:
Hát ebből a lepénybül nem fog ön?…
JÖVEVÉNY:
Nem, nem; tisztelt barátom, köszönöm!
Időm már is túl ment a kelletén,
Csak az vigasztal, hogy itt tölthetém.
A bú, a gond, mely jöttömkor önön
Körül setétlett, mint egy árnyözön,
Részvétre, szóra kelté ajkamat -
Kövesse ön, kérem, tanácsomat!
GAZDA:
Fogadjon el még, egy pipadohányt.
JÖVEVÉNY:
Örömmel tenném, de… a szaga bánt!
Hanem e „Londres” … potomság ugyan,
De út közben elkél, úgy a hogyan…
… Így ni! S most isten önnel, jó uram!
Innen az alföldségre visz utam,
Az inségesek állapotja int:
Hazaszerte lefesteni a kínt,
Mely egykint söpör embert, állatot;
Ah ez szívrázó, pikáns állapot!
S ha én leestem: megrendül bele
A részvétlen felhőknek kebele…
S ki nálam a festvény-keretben áll:
Utolsó pénzén is praenumerál. -
S most szent örömmel fogok kalapot -
Adieu uram!… Maradjon!… Jó napot!! -
GAZDA: (utána néz)
Mindenható édes jó istenem!
Hát még ezekből ugyan mi leszen?! -
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 15. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Ács Zsigmond (1824-1898): Omar és Merima halála (szerb nyelvből)
Kér fiatal megszerette egymást,
Omer ifju s Merima leányka,
Kikeletkor, a virágnyiláskor,
Szegfü s zumbul a mikor virágzik.
Észrevette őket egy kicsiny kém,
Egy kicsiny kém ifju Omer anyja.
S így beszéllett Omer anyja néki:
„Jó szülöttem, drága vérem Omer,
Ne szeresd te Merima leánykát;
Gyönyörübbet néztek én ki nődül,
Uj szerdárunk szép leányát Fátát; -
S Fáta hozzá nemesebb családa,
S szép vagyonnal gazdagítja házunk!
Erre ekkép válaszolt az ifju:
„Hagyd a dolgot, jó anyám, magamra, -
A való jó nem a csillogó kincs
Az való jó, mi a szivnek édes.”
Nem hajolt rá Omer édes anyja,
Sőt erővel házasítja Omert,
És erővel vitte rá a mátkát.
Lakma végén, éj midőn beállott
S a jegyes párt nyughelyére vitték,
Igy beszéllett Omer ifju hősfi:
„Oh Fatima! Istenemre, szép vagy,
Nincs ily ékes Merimám, miként te, -
Ámde Méra kedves én szivemnek.
Istenedre, Fatima szüzecske,
Hozz papirt és irószert előmbe,
Négy vagy öt sort szándékom leirni;
Mert anyám kész a gyanúra a vádra, -
S még talán rád fogja, hogy megöltél!”
A levélkét anyjának megirta,
S Fatimához, egyeséhez, így szólt:
„Istenedre, Fatima szüzecske!
Mossatok meg rózsavizben engem,
S Méra háza mellett vigyetek ki:
Nyomja csókját Méra mint halottra,
Már ha élve nem csókolhatott meg.
Istenedre szűz, bár szánakozzál,
A sikoltást hagyd fehér korányig,
Hadd anyámat vigadozni kissé,
S tánczi körben húgaim forogni,
S táncz között vig dalra fakadozni.”
Ezt sohajtá s lelkét kibocsájtá.
A fehér nap reggeledve föltünt,
Nyoszolyából fölkel Omer anyja, -
Hoz bazsali bokrétát magával,
A jegyespárt költené fel ágyból,
Sirva-ríva Fáta ezt nyögellé:
„Istenemre, hitvesemnek anyja,
Ömered kiszenvedett ez éjjel.”
De reá így szóla Omer anyja:
„Verjen isten, Fatima leányka,
Fiamat te végezted ki orvul.”
Ámde szóla Fatima szüzecske:
„Életemre, oh anyám, nem úgy van:
Ime vedd e négy vagy öt sor irást,
Ifju mátkám Omer hagyta hátra.”
Omer anyja olvasá az irást,
Olvasá azt s könnyözönt bocsátott.
Megfüröszték rózsavizbe’ testét,
S elvivék azt Méra udvaránál.
Szóla ekkor Merima leányka:
„Oh anyácskám, rózsaillat érzik,
Rózsaillat ömlik udvarunkra,
Sejtem én azt, Omer ifju lelke.”
Igy felelt rá szép Merának anyja:
„Ne bolondozzon’, Merima leánykám!
Ne bolondozz’, hisz te balga nem vagy;
Omered most másra nyomja csókját,
S rád se gondol, volt szerelmesére.”
Ujra szólal Merima leányka:
„Rózsaillat érzik, oh anyácskám,
Rózsaillat, lelke hű Omernak.”
A teremből lefutott rohanva,
Kirohant az utcza kapujához,
S bátyjaúl két ismerőst köszöntvén:
„Hej, kié e gyöngyfedezte gyászság?”
S ismerősi ekként válaszoltak:
„Ifju Omer ága ez, hugocskánk!”
Szóla ismét Merima leányka:
„Istenemben testvérim, barátim!
Oh tegyétek földre udvaromnál;
Hadd borítsam halva csókjaimmal,
Minthogy élve nem csókolhatám meg.”
Leeresztik Méra udvaránál; -
Élve hajlott kedvesére Méra,
Halva dült le barna földre Méra.
Néki karddal vágtak egy koporsót.
Mikor Omert fölvevék a földről,
A leányt fa szekrényébe tették.
Ép a sirhoz értek a legénnyel,
Mikor a lyányt kapuján kivitték.
Mig az ifjút sirba leeresztik,
Ép a sirhoz értek a leánnyal.
Barna földet húztak a legényre,
Mig a lyányt a sirba leereszték.
Ott kesergnek két öreg szüléik,
S vénet ifjat átok alá vetnek,
A ki gátul áll a hű sziveknek.
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 14. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Gyulai Pál (1826-1909): Szeretők*
„Olvad a hó, tavasz akar lenni,
De szeretnék kék ibolya lenni!
Kinyilnék a szomszédunk kertjébe’
Hadd tüzne föl dobogó keblére.
Megtudhatnám, miről gondolkozik,
Rólam-e vagy másról álmadozik.
Jaj ha másról, jaj ha csalni akar…
Hervadjak el, én istenem, hamar!”
Szomszéd fia átkiált a lyánnak:
„Ne légy virág, maradj te csak lyánnak!
Szeretőm vagy, légy a menyasszonyom,
Feleségem, én édes asszonyom!
Virágozva együtt hervadjunk el,
Ne tavasszal, hanem késő ősszel,
Csak egymásért örüljünk, búsuljunk,
Egy nyoszolyán, egy sirba’ nyugodjunk.
(* E költemény kezdő sorait egy népdalból kölcsönöztem; a többi rész, valamint az egész compositiója, eredeti. Gy. P.)
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 14. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
2026. máj. 20.
Bolgár Emil (1840-1907): Itélet
- Nagyobbak vagytok nálam bérczek, ormok?
Oh menyivel magasztosabb e homlok!
Tibennetek ezüst, arany, gyémánt van,
itt gondolat, s mily kincs a gondolatban!
Felhők között a durva bércz határa,
Nekem csak ott kezdődik még a pálya.
Felhőkön át az ész az égig ér fel!
Bércz, nekem szolgálsz mind a drága érczczel.
Nekem teremsz te szőlőt a borágon,
Vasad tulajdon oldaladba vágom.
Magas hegyek,dacos kiálló ormok,
Felétek büszkén fordul ím e homlok!
- Felhőkig én, te ember égig érsz fel,
Keblem mélyébe törsz erővel, ésszel.
Mit onnan gyüjtesz, tudománynak mondod,
Ezt kincsnek, - gyüjtöd innen s onnan gondod.
Im állok én sok ezredévtül óta,
Lábamnál küzde népek milliója,
S eszével míg az ég határit mérte,
Csak mérte, mérte, ámde fel nem érte.
Azért hogy czifra egy, és rongyfedett a másik,
Hogy ez büszkén jár, s az négykézláb mászik:
Királyok, hősök, bölcsek és vezérek
Egyforma furcsa apró-cseprő féreg.
Lábam porában fészkel élve, halva.
Kenyere önnön hőseinek hamva;
Ah emberek, bolond komédiások!
Kaczaghatnám, ha tekintek reátok.
S míg így czivódnak, a föld egyset zökken,
- Az ember térdre hull nagy ijjedtében –,
Szörnyü villámlás támad a felhőkben,
Mig tombol a vész lenn a föld mélyében.
Bérczek ropognak, ing a szikla orma,
S eldől dörögve, rémitőn rombolva,
A rohanó viz árja messze loccsan,
Dúl a vihar, zúg egyre borzasztóbban.
Mikorra ismét elvonúl a felleg,
Az ős természet önművén döbben meg,
Mint megdöbben a szilaj asszony, hogyha
Zúzott cseréppel lepve már a konyha.
Eltünt a bércz, a völgyet eltemette. -
Tudós vándor jár ásóval felette,
Ez a kavics – hatalmas szikla romja,
E csont alant – a büszke ember csontja.
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 13. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Bulcsu Károly (1823-1865): Thaddé mester
Nem földiekről tanitott
Thaddé mester hajdanában.
Előtte mind elveszendő
Mi alant él – e hazában.
Az anyag semmi előtte,
Haszontalan földi pára,
A nap s az ég összeroppan
Egykor a halál szavára.
Egy van örök, a nagy isten,
Kitől uj föld, uj nap ébred;
Egy van örök, nem veszendő,
Bennem isten: ez a lélek.
Ez midőn a vég-tusában
Avult köntösét lerázza,
És kitép a régi várból,
Magát ujonn’ felruházza.
De e tulvilági testet
Durva, földi szem nem látja,
Mert fényesb a napsugárnál
S könnyebb mint a lepke szárnya.
Thaddé mesternek minden birtoka
Könyvtára volt és egyetlen leánya,
Az avatag szellemmumiák, ez
Tavasznak hajnal-szülte rózsaszála.
Ámde szemet húnyt a jámbor tanár
A selyem pillák árnyas tükörére,
Az arcz havára, a kebel halmára,
Az ifju lány liliomtermetére.
Mi a szemekben andalítón
Mosolyogva, kérve, vigasztalva szólt,
E kis mennyország – örök áldásával -
Nem e durva föld adománya volt.
Ő a lelket szerette abban,
Mely boldogított minden pillanatban.
E két kis kéz, a mely ha megsimitott,
Édes volt az; - mint kegyelem harmatja
A bujdosó angyalnak, ki az ég
Titkos zárát oly régóta kutatja. -
E két kis kéznek érintése
Az örök üdvnek múló izlése.
E légi testnek hogyha súlya volt
Nem zuzta az le a füszálat,
Mely vidámabb lőn, ha megcsókolá
Ellebegtében a parányi lábat.
S oly csendes lesz e terem, s te betöltöd
Magasztos, dicső, szent bűbájaiddal. - -
Gyakran eljöjj, - ne vesd meg vén apádat,
Ki hozzád képest gyermek, oktalan, -
Hisz terád már nem ragad földi por, -
Mit én csak sejtek, nálad tudva van.”
Hallgat Thaddé mester évek óta,
Tanszékiben ujjong más fris erő,
Szakított ég a tannal, iskolával,
Könyves odvából ritkán lép elő,
Az ilyenkor a tulvilági fény
Oly ijesztő a tarlott homlokon,
S megrendítő a tétova mosoly
A szótlanul beszédes ajkakon,
Márvány arczán nincsen vágy, szenvedély,
Áll, mint iratlan sirkő, s nem beszél.
De éjfélkor, midőn
Föld s ember a halál jobbágya lőn, -
A kis könyvtár kinyúlik hosszasan,
Domborművekkel a fényes tetőn. - -
Környös-körül a jóni oszloprend
Hószikráján száz csillárfény törik meg.
S környös-körül a szent Sion korából
Hószakálú proféták csendes intnek: -
Magas állványán ott áll a tanár
S mint harsona alvó tábor felett -
Zendül ajkain az öröklét tana;
S mitől szédül az éber képzelet:
Beszél a végtelenről, a tökélyről, -
lelkünkről, mely úgy törekszik e mélyről
Fel a szabad végtelenbe,
Hol nem él soha jelenbe’, -
Hol ismeri már az őslényt,
Mely napokra szórja a fényt, -
És ismeri önmagát a világot,
Sírok felett az örök valóságot.
Mellette, mint egy égő liliomszál,
Kitárt szárnnyal angyal leánya áll…
S rázug az orgona
Fönn egekig szárnyaló hangokon.
Oh dehogy… Künn hóba burkolt vihar
Vad tánczot jár kéményen, ablakon. -
Az utczára beteg fényt lövel egy
Szöglet-csárdának kinyilt ajtaja.
„A rózsámat beiszom!” czimbalom
Futamához bőg a betyár dala.
Most nő röpül ki ocsmány fészkiből,
Tépett galamb, ölyv-arczczal, - bün leánya,
Szétszórt hajából korbácsot csavar
A fagylaló szél s önarczába hányja.
Nehány percz s a havat szóró vihar
A ringy-rongyra fris szem-fedőt takar.
S a csárdában a czimbalom
Felsikolt a részg dalon:
„Czoki boglyas! Az angyalát,
Huzd rá nekem az uj nótát.!”
Jó Thaddé mester, két világ van itt:
Térj eszedre, kergesd el álmaid.
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 13. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Szász Béla (1840-1898): Az erdő vigasza (Fankl Lajos)
Az élet sürgő, vad zajátol
Szived ha bánat tépi szét:
Keresd, az emberektől távol,
Keresd az erdő rejtekét.
Jól ismerik a fák, a sziklák
A bánatot, jól ismerik:
vihar, villám sokszor hasítják,
Sokszor törik meg sziveik’…
Nem szóval vigasztalnak ők meg,
Mint a részvétlen emberek:
De viszhangjukban véled nyögnek,
S hallgatva nyugszanak veled...
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 12. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Szász Béla (1840-1898): A jó tanúk (Gruppe Ferencz)
Nyujtsd kis kezed, másszunk a hegyre;
Ő idenyujtá s indulánk,
Setét tölgylombtól béfedezve -
Szivünkben úgy égett a láng!
És megnyugvánk egy csöndes helyen
A hársak lugosa alatt;,
Ah, még csak ránézni se’ mertem,
Ajkamra nem jöttek szavak…
De fönn a csúcson, ah, mi kéj volt!
A tenger és a föld előtt, -
Lángolt a nap, kéklett az égbolt,
S a szellő hűs-csevegve jött.
Ott fölpattant ajkunknak zára,
Csók volt a mivel feltörők,
- Azt hiszem jobb tanuk láttára
Kötésünk meg sem köthetők!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 12. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Szász Károly (1829-1905): Hogy hordja a szél a havat! (ballada)
Hah! Milyen ítélet! A tájt a vihar
Csapkodja fehéres szárnyaival!
Reszketve buvik és szüköl a vad.
- Hogy hordja a szél a havat!
„Pusztulj szemeimből! Gyalázatos, el!
Sirsz? Esküszöl? – ily bünt egyik se mos el!
Vidd csalfa könyüd’! Vidd esküszavad’!”
- Hogy hordja a szél a havat!
„Férjem könyörülj! Vagy csak ne ma hát!
Ily éjjel! Elüzni nem kéne kutyát!
Oh, gyermekemért! Hiszen a te fiad.”
- Hogy hordja a szél a havat!
„Az én fiam, ez. De a másik, a mely
Méhedbe’ szunyad még? – Gyalázatom, el!
Grófodhoz eredj! Most, csalfa, szabad!”
- Hogy hordja a szél a havat!
Világos az ablak; hangos a ház,
A vig zene harsog, a gróf hahotáz.
Esd, jajgat az asszony az ablak alatt.
- Hogy hordja a szél a havat!
„Mit gondol az asszony! Az istenér’!
Nászt ül ma a gróf, most rá nem ér!”
S bécsukja a kapus a tölgykapukat.
- Hogy hordja a szél a havat!
Hah, milyen ítélet! A tájt a vihar
Csapkodja fehéres szárnyaival.
Reszketve buvik és szüköl a vad…
- Hogy hordja a szél a havat!
Ki sír, nyög az éjben? Hol nyöszörög?
Nincs lomb a cserén, megfagyva a rög;
Kis uj csecsemő sir egy cserje alatt.
- Hogy hordja a szél a havat!
Föl a hegyre, le völgybe, vágtat a szél.
Nyomában a nő, - hogy el nem alél!
Föl hegyre, le völgybe, őrjöngve szalad.
- Hogy hordja a szél a havat!
Még fényes az ablak, hangos a ház.
Még vigad a nász, a gróf hahotáz.
A szép ara fázik, hahotája miatt.
- Hogy hordja a szél a havat!
Csak hallgat a férfi, az éji tanyán.
A kis fia kérdi: „hol édes anyám?” -
Véres havon mi tép, szaggat a vad?
- Hogy hordja a szél a havat!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 12. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Székely népköltemények
KÉT MAGYAR URFIAK
’Pajtásom, pajtásom, kinyeres pajtásom!
Már hét esztendeje, hogy mü fogván estünk
Császár tömlöczébe, - két gerezd szöllőért;
Azután nem láttuk a napnak járását,
Hódnak, csillagoknak változó forgását!’…
Ezt ajtón hallgatta császár szép leánya:
Szóval így felmondja császár szép leánya:
„Halljátok meg szómat, két magyar urfiak!
Atyám tömleczéből szabadult ifiak:
Felfogjátok-é, ha innen kiviszlek,
Hogy Magyarországba ingemet bévisztek?”
Arr’ a szóra mondja nagy Szilágyi Milkós:
’Bizon felfogadjuk, császár szép leánya!…
Azonnal elmene császár szép leánya
Az apja házába:
A kezéhez vevé tömlecznek kóccsait;
A zsebébe tevé kevés aranyait;
Sietve elmene s megnyitá az ajtót.
Megindulának ők, onnan el, sietve.
Mikor mentek volna, vissza-visszanéze
Császár szép leánya.
„Halljátok meg szómat, két magyar urfiak!
Atyám tömleczéből szabadult ifiak:
Imhol jön, imhol jön az atyám tábora;
Jaj! Már ha elérnek tüktöket levágnak
S ingem visszavisznek.
„Ne félj semmit, ne félj, császár szép leánya!
Münköt se vágnak le, ha kard el nem törik;
Téged se visznek el, ha az isten segit!”
Azon megérkezett a kegyetlen tábor.
’Pajtásom, pajtásom láss a küsasszonyhoz,
Ne hagyjam magunkat!’
Elérte a tábor, harczba mene vélle.
Egy elmenetibe gyalog ösvényt vágott:
Visszajövetibe szekérutat csapott;
A nagy táborból csak, élve, egyest hagyott:
A ki menne haza s a hirt mondaná meg.
Mikor az eltelék, - hogy elindulának,
Igy mondja, így mondja Hagymási László ezt:
’Pajtásom, pajtásom, próbáljuk meg egymást,
Hogy melyiké legyen császár szép leánya!”
„Halljátok meg szómat, két magyar urfiak,
Atyám tömleczéből szabadult ifiak!
Érettem de soha ne vagdalkozzatok:
Hanem térdre állok – s vegyétek fejemet.”…
Azonnal azt mondja nagy Szilágyi Miklós:
’Pajtásom, pajtásom, kinyeres pajtásom!
Én neked bocsátom császár szép leányát,
Mert vannekem otthon, jegyesem, gyürüsöm;
Hüttel elkötözött hütes feleségem!’
Err’ a szóra oztán császár szép leánya
Hagymási Lászlónak ottan elmarada.
Nagy Szilágyi Miklós haza elindula.
Hagymási László is küsasszonyt elvivé.
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 11. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Kun Pál: Óda (Dershawin)
Te távolabb a végtelennél!
Te, porrezegtető erő!
Öröklény az idők folyásán,
Alaktalan szemlélhető.
Te az élő csirának lelke,
Okozat s térnélküli, Te,
Ki előtt tudomány nincsen!
Ki megtöltöd a mindenséget,
Teremted, fentartod, véded,
Kit mi így nevezünk: Isten!
A tengerek ha mérhetők is,
Világsugár számlálható:
Az ész mindenhatóságának:
Te nem vagy az, Örökvaló!
A Seraph is, a fény szülötte,
Teáltalad lett megteremtve -
Futásodtól visszariad.
Ész téged meg nem közelíthet:
A melyben eltünik, az fényed,
Mint időben a pillanat.
A chaosznak sötét világát
Örök éjből hivtad elő, -
De mint alapja az öröknek
Magad levél az őserő.
Te önmagadnak ellentéte
Lettél, dicsfénykörrel övezve;
Te a világ villámló fénye,
Igéddel világokat szórva,
És folytonosan megujítva:
Voltál, vagy, és leszesz örökre!
Öszpontusúla benned a lét,
Te, minden létnek kezdete;
Te rejted a támadat végét,
benned éltünk enyészete.
S mint szikrák a lángból czikáznak,
Úgy új napok eléd forognak;
Mint napsütötte tájakon
A por rezeg a dél hevében,
És ragyog ezerféle színben:
Úgy fényed a csillagokon.
Milljó világló gömbök úsznak
A tág, martatlan égürben;
Erői nyilvánulásodnak,
Világosítva létedben;
De e csoportok ünnepélye?
De e világok fényessége?
De ez aranyhabok dagálya?
De ez égi fény rózsa lángja?
Előtted e fény ragyogása:
Mint nap előtt az éjszaka.
Egy csöpp, elnyelve tenger által,
Reád nézve e boltozat;
És mind az, a mit szemem láthat,
Mi az, s mi én is itt alant?
Melyek milljószerüleg lesznek,
s ezek felett milljók reszketnek,
Más világgal, milljó világok!
Alig vannak, ha rád tekintek;
Előtted csak kis porszemek,
S előtted én semmi vagyok!
Semmi, ah! De világosítva
Fényed által, lágyan, gyöngén;
Énembe te vagy berajzolva
Mint napsugár harmat gyöngyén.
De hogy élet hatott át, érzem,
Röpülök, gyorsan, hirtelen
Minden nagy célja felé is!
Lelkem csak téged éreze,
Véglet véglettel egyesüle:
Vagyok én, tehát vagy te is!
Oh, Te, ki ott a természetben
Teremtesz, szólsz szívhangokon;
Elmém mondja felsőbb röptében:
Te vagy, és így vagyok magam!
Egész ölel, mint gyönge részt,
Egy koszorúnak kötelékét,
Melybe a mindent béfonád; -
S mint por jogát bevégezővel,
És égi lényekhez intővel,
Velem, mindezt átkarolád.
Én, köteléke sok világnak,
Én, minden lények elseje,
Legyek gyúpontja sok valónak,
S az istenségnek kezdete.
Az én hamvam vegyül a porral,
De lelkem dörgésnek parancsol:
Én féreg, isten, éj és fény!
De mily csoda, csodák csodája?!..
Lettem, lényem mint támada?
Önmagamból nem lettem én!
Te adta éltem, élet osztó, -
Örök erő, igéd teremte!
Oh, lét forrása, jót adó!
Te vigaszom, lelkemnek lelke,
Magas czélúl az lőn kitűzve:
Halál éjébe bémerülve -
Legyek szabad és istené.
És porruhába öltözötten,
A semmiségnek álljak ellen,
S emelkedjem éved felé!
Te nevezhetlen, kimondhatlan,
Tudom, lényem minő gyenge;
Hogy valójának mélységében
Csak árnyad van visszatüntetve.
Hogy dicső igéd megzendüljön,
S e föld lakója megenyhüljön,
Más válaszút alig leend:
Mint, a magasról mit sem tudva,
Örök mélységben hányattatva:
Hálát rebegni ide lent.
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 11. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Dalmady Győző (1836-1916): A fák közt
I.
Rejts el engem, sötét erdő,
Ide hozom búbánatom…
A nevető világ nem ért,
Te megértesz engem, tudom.
Tekinteted oly búteli!
Neked is jó, ha itt vagyok…
A bánkodónak öröm az,
Ha bánkodóval társalog.
II.
Mond a szikla: nem találtál
Férfiakban szilárdságot?
Maradj nálam, - ingadozni
Engem senki még nem látott.
Mond a virág: nem találtál
Leányokban hű szerelmet?
Maradj vélem, - itten fogok
Elhervadni temelletted.
Mond a mélység: nem találtál
A szivekben részvételre?
Maradj itten, - sok köny elfér
Az én kitárt kebelembe’.
III.
Ah köny! Tehát megjelensz szememben?
Sirhatok hát bátran, szabadon?
Megtalálja nagynehezen utját
Az elnyomott fájdalom?
Mily jól esik itten lepihenni,
És zokogni szivetrendítőn,
És láthatni képemet a könyben
Ujra fény közt és dicsőn!
IV.
Az arcz szinlő, a szem csalfa,
És a beszéd mérget rejt,
És az ember oly oktalan:
Mindegyikben üdvet sejt.
És ha lát, és kiábrándul,
És a méreg égeti,
És vergődik,- ráfogják, hogy
Helyes esze nincs neki.
V.
Hittem én is, és szerettem,
Isten lakott e kebelben,
Az örökszent zászlójáért
Tüzbe, lángba elment lelkem.
Ah, de szívem nyitva hagytam,
És azalatt titkon, halkan
Kiraboltak, kifosztotak…
Egy imát sem hagytak abban!
VI.
Miért voltam bolond? Mért akartam a jót?
Mért kerestem csupán az örökkévalót?
Maradtam volna meg a föld sarába’ lenn:
Ronda férgektől most nem volnék idegen.
Ne szálltam volna tul a föld határain:
Most nem volna rajtam határtalan a kin.
Másnál különb lenni minek vágyakozám?
Emberek elől most nem rejtene az árny.
Lettem volna zsivány, vértszomjazó, kemény:
Sorsomat legalább most megérdemleném.
VII.
Künn a nagy világban ember embert kerget,
Itt csöndes béke él,
Csak néha töri meg halk zúgás a csendet,
Mi zaj az? Ki beszél?
Hallgass sziv, fájdalmad még alig született
És már éj szálla rád…
Százados harczokat, százados sebeket
Emlegetnek a fák.
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 11. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Gr. Dessewffy József (1771-1843), Kazinczy Ferencznek* (1819)
Hatszor tiz őszt, érdem s üldöztetés között
Bú, s gonddal fáradtan átélő barátom,
Minden idő-perczed nekünk gyümölcsözött,
Minden óra téged uj diszben öltözött,
Halhatatlan! Könnyen sirnak indulsz, látom.
Az epés kajánság fogát eltördelte
Gyémánt tartósságu s fényü érdemeden,
Rágott, rágott, de csak ön rozsdáját nyelte,
Minden harapással reptedet emelte,
Nem ejthetvén csorbát, ő csorbult lelkeden.
Mig e nyögő haza termend fris virágot,
Ragyogó napfény fog rajtunk tündökleni,
S hevével érlelni édes szöllőágot,
Hogy ránk is cseppentsen egy kis boldogságot,
Kedve lesz a neved, hired fog fényleni.
Azért hurczoltatál fogságról fogságra,
Hogy a külföldön is lánczinkat nézhessék,
Sőt itthon is szántak sok méltatlanságra,
Vagy hidegen néztek a szép fáradságra,
A pulyák, - a nagyot hogy eltemethessék.
Ápolva-gerjesztő jutalom hijjával,
Mely másutt a lelkes főket koronázza,
Hányszor jelenél meg a irigy mocskával,
Hányszor vágott ő meg astag ostorával,
Ő, - a ki a homályt a fény közt hajhássza.
Tövid Idvezítőnk gyászos koronája,
Anitosz Socratest bürökkel kinálta,
De fenn áll Megváltónk kedves oskolája,
Él még a bölcs Socrat, a bölcsek példája,
Mindakettőt a nép megölte, s csudálja.
Néked is a tisztább maradék hágtatni
Fog könnyel áztatott oltárt, meg oszlopot,
Midőn a magyar sziv reményt fog forgatni,
Minden magyar ajak magyar szót hallatni,
S nem lesz a durva, ki magyar tejet szopott.
Ekkor magzatidban meg fognak ösmerni,
Velek együtt minket hogy szebbre neveltél,
Nem lehet mindenkor az óban heverni,
Javitál, - nem rontál, - midőn kezdtél merni,
S a jövendőnek is bölcsen megfeleltél. -
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 10. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Tompa Mihály (1817-1868): Alant és fent
Miért néznél a ronda földre,
Ha az eget szemlélheted?
Lent sok vészes, csalóka, dőre
Jelenség bántja érzeted.
Fojtó párát lehel ki a föld,
Verejtékén táplál penészt;
Keblében undok nyüveket költ,
S szinén mérges gyomot tenyészt.
Itt bút iszol habzó kehelybül;
Remélve: szíved zaklatod; -
Futó gyönyör gyötrelmeket szül,
A szerelem kárhozatot.
Mily zürzavar, fázás, szorongás…!
Kábán szédelgnek a fejek;
Mily kárvágy! Mit elédbe dob más:
Hurok s a kő elejtenek.
A por belep s a sár befecskend,
Bármint utáld, bármint kerüld. -
Magánál lentebb nézve becslend
Az alacsony s elvetemült.
Dicsben él-hal s megáldva sok gaz,
Ki ügyesen ámít vala;
S a szentnek, - jót, erényt ki szomjaz -
Maró eczet végitala.
* * *
Miért néznél a ronda földre
Ha az eget szemlélheted?
Szorosság fent nem fogja tőrbe
Látásod és eszméleted.
Repülhetnek fel… s messzi, messzi…
Feletted a nyilt végtelen,
s hol a határt nincs a mi jegyi:
A tiszta, könnyü, kék elem.
A hajnal ott kél bíbor ágyán
Melynek rózsái közt aludt. -
Ott lángol a nap, - s a szivárvány
Épít magas, színes kaput.
A harmat onnan jő; - az illat
Oda száll anyja kelyhibül. -
S kit al ég finom árja ringat:
A vig madár ott zeng s repül.
S bár a túlon rejtő palást van,
Nem érni földi szárnyakon:
Remény s hit szép találgatásban
Jár a nem ösmert tájakon.
Isten magas, szép mennye,…! Majd ha
Repülni gát nélkül lehet:
Dicsőségét, titkát ohajtva,
Oda lehellem lelkemet!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 10. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Tóth Endre (1824-1885): Ne mondd
Ne mondd, ne mondd, hogy szívemen
A legszánandóbb bú emészt!
Ha elveszett sok örömem:
Nem félem értök már a vészt.
Hogy puszta hang, viszhang csupán
S nem több volt a baráti szó
S rideg sziklához mondta szám
Mindazt, mi oly áldásthozó…
Hogy mint az éj, ha fénytelen,
Özvegy szerelmem gyászba’ jár;
S csak kínom lángja keleten
Mely fel-feltör minden sugár…
hogy annyit én már, élve még,
Szomoru sirba temeték,
És szétszakadt szivembe’ rég
A mi legszentebb kötelék…
Hogy multam árnya lettem, és
Járok bolyongva, téveteg;
Mint kit kifoszt nagy szenvedés
S erőtlenül jár a beteg…
S hogy bús romok között vezet
Az élet, és oh egymagán!
S fölöttem az emlékezet
Holdjánál siratom hazám:
Mind ez mindennapi dolog!
S bár fáj, emészt, gyötör, lever,
Szivem koporsóban dobog,
És reszket hogy dobogni mer:
E bú nem a legszánandóbb:
Megadta isten zengenem…
S ha-bár nem sok világi jót -
De még van mit veszitenem.
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 9. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Gyulai Pál (1826-1909): Az álmodó leány
Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,
És szíve dobog és sóhaja hallszik.
Mi bántja, mi búja, mi titka lehet?
Először, utolszor, örökre szeret.
S mint őzike, mely’t a vadász nyila hajt,
Reszketve, lihegve, alélva sohajt:
Oh titka szivemnek,
Oh sziklateher!
Oh ifju, szeretlek,
S nem mondhatom el!
Megölne a szégyen,
Megölne a bánat,
Elhervadok érted,
Haldoklom utánad!
Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,
És szíve dobog, és sóhaja hallszik,
Dee égi mosoly lebeg ajka felett,
Álmában övé, kit oly égve szeret.
S int vágya hevébe veszett csalogány,
Megcsattan a szó remegő ajakán:
Tiéd leve immár
Búm szégyene, titkom,
Oh ifju, szeretlek
És íme kimondom,
Csókollak, ölellek,
S bár vesszek el én,
E pillanat üde
Örökre enyém!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 8. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Wohl Janka (1841-1901): Csillagképek
I.
Ki mondja meg?
Mit rejt a mély, a kéklő égi sátor,
Hogy oly sovárgva vágy keblünk oda! -
Sietve futjuk át e földi pályát,
S megnyugvást nem nyutjhat e föld soha. -
Talán a menny virága vagy, Te ember,
És szíved nem virulhat fel, csak ott? -
Oh jaj! – a mennynek sincs örök tavassza,
Mert mennyben hervad, ki lenn elbukott.
Ki mondja meg?
Szemünk mit lát ha feltekint az égre,
Mosolygva néz le rá a mennyek kékje -
Egy valami úgy hí, úgy vonz, úgy kérdez…
Vágyában szívünk oly szakadást érez.
Ugy menne, szállna nemtudja mivé lesz -
Míg sírva elfakad – és most ő kérdez:
- Ha hisz, miért nem viszesz fel magadhoz?
Hiszen tudod, magam nem mehetek.
Még nem nőtt meg lelkemnek sovár szárnya,
S nyugtot e földön mégse lelhetek!
Ugy vágyom én már kebleden pihenni -
El innen! Oh csak innen vágyom el!
Nincs a mi többé idelenn marasszon,
Midőn te hisz nyugodni kebleden. -
Vagy tán nem is hisz? -
S megzendül egy ének,
s a menny felel: - Igen, én hílak téged!
És ím setét lett és mindig setétebb -
Aztán világos csillagok kelének -
S szivem úgy érzé, mintha csak rá nézne
A sok csillagnak bűvös szemefénye.
„Óh jöszte! Jöszte!” híva szólt a szellő.
„Jer el velem, felviszlek téged, fel!
- Oh nem! – feleltem – e súlyos ruhámmal,
Te lenge szellő, nem nem birsz engem el. -
S szivemben csengett, zengett: jöszte! Jöszte!
- Nem mehetek, kiálték kínosan -
Ha hisz, oh menny! Miért nem hisz egészen
Hogy szállhassak szabadon, boldogan!
Ha hisz, oh menny! Ha terhét már megérzém
E földi létnek, mely ah! Oly nehéz:
Tovább ne hagyj már küzdenem a porral
Lelkem midőn már rejtekidbe néz…
Hallád imámat?…
s megzendül egy ének…
„Csillagvirágnak fogadunk be téged.
Ki földön idegen, mennyben hazát talál,
Te hozzánk tartozol, mert szeretni tudál.
Ki mindig könnyezél, itten örülsz -
Jer, jer, kiszenvedett, itt üdvözülsz,
Itt megpihensz! -
É fénybarázdát hagyva
Maga után, egy csillag hull alá…
Épen előttem… s szól: helyest csináltam! -
S a por mezéből, én, a mint kiváltam,
Feleltem: Már megyek!...
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 7. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Tóth Kálmán (1831-1881): A lengyel anya (románcz)
Négy szép gyermeke volt a lengyel anyának,
Mind olyan kiváló leventék valának,
Madarak közt sólymok, erdőn fenyüágok,
Büszkeséggel nézett édes anyjuk rájok,
Elereszté egy nap mégis mind a négyet
S bucsuzó szemébe egy könycsepp se tévedt.
A középső fiát hamar visszakapta -
Jaj tán nem is ő az, annyi a seb rajta;
Golyóval lőtt galamb nem roncsoltabb nála -
Be is teszik aztán fehér puha ágyba,
Ma még puha ágyba, holnap temetőbe -
S édes anyja nem sir, büszkén megy előtte.
A dobogó dobog, a szövétnek lobog,
Ez immár a másik, haja vérben ázik,
Ennek nem kell már ágy, ez már meg van halva;
- Kikiséri némán ezt is édes anyja;
Csak szemében egy köny, elnyomva, remegve, -
Hisz a legkisebb volt – legjobban szerette.
Harmadikat is csak meghozzák egy éjjel -
Oh csak arczáról a leplet ne vennék fel,
Ne látnák a szörnyűt a mi történt véle,
Oh ezt nem a golyó, - hóhér keze érte.
Hanem kikiséri ezt is édes anyja,
Büszke, daczos, fásult, semmi meg nem hajtja.
Most a negyedik jön – nem éjjel, ez nem fél -
Vállán arany rajtok, csillag van a mellén…
„Hol vetted ezt?.. nem ott… ott csak halált adnak,
Árulója hazád’, testvérid’ s magadnak -
Fiaimhoz!… megöl ez a csillag mellém -”
Ki is viszik aztán többi fia mellé.
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 7. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Losonczy László (1812-1879): Egy barátomhoz
Az emberek között ma is
Vannak még csoda-bogarak;
Van dús-szegény, ki éhezik,
Mig kincseket halomra rak.
Bálványimádó, a ki mint
Mózes népe rég ezelőtt,
Térdet-fejet hajt az arany
Borjú – vagyis pénzkép előtt.
Nem éled lelke szép dalon,
Egy víg napot nem töltene,
Az ezüsthang becsesb neki,
Mint a legédesebb zene.
Fásult szivét nem hatja meg,
Nem semmi jaj, köny, fájdalom;
Elhangzik a szó, mellyel esd
A hon, vagy az irodalom.
Mit néki az irodalom?
Mit néki a könyvek sora?
Hisz akkor olvas ő csupán
Mikor bejön az uzsora.
Oroz, csal, nincs előtte szent,
Nincs semmi, csak szennyes zsebe:
Felfordul a kincsek fölött,
Mint a Phaedrus mesés ebe!…
Kik az embert zsákkal mérik
Olyak is vannak elegen,
Kik közt a hány zsák földed van,
Csak annyit nyomsz a mérlegen.
Nem látja át a gőz között
Az a sok lelki nyomorult,
Hogy az igaz, valódi bölcs
Sok földi kincsre nem szorult.
A bölcs előtt ész, tudomány
Magában is olyan vagyon,
Hogy a mellett sok elbizott
Földbirtokos szegény nagyon.
Nézd mégis a sok lelki vak
S üresfejü milyen kevély;
Azért mivel sok földe van,
Veled csak félvállról beszél.
Ezen nagyérdemü urak
Mondd, mondd: hogy tetszenek neked?
Én szánom is, mosolygom is
E dúsgazdag-szegényeket;
Milyen kevésre száll le majd
A messzi-terjedelmü föld,
Mit sok, az ősapák után,
Isten kegyéből örökölt!
Mert végre bé kell érnie
Őt, - legfölebb hat lábnyival;
Nem áldja senki a nevét,
Emléke is végkép kihal.
S a hant, melyet kihült pora
Föl a sirásó tetéz,
Gyakorta árvák, özvegyek
Sötét átkától is nehéz!…
Más a te mérleged, latolsz
Te is, de csak belbecs szerént;
Becsülöd a valódi jót,
Nemest, a tudományt s erényt.
Oh a te útad a közös
Országútból nagyon kitér;
Az embernek nem birtokát,
Az embert nézed mennyit ér…
Volt néked is földbirtokod,
Jó szived, ez megmaradt,
Földbirtokod dugába dúlt,
Mert nem valál földhöz-ragadt.
Mind oda van! De fejedet
Azért a falba nem vered;
Szép, drága belértékedért
Szeret kevés hű embered.
Ne bánd, az élet tengerén
Hajótörést ha szenvedél;
El nem merült szebb vagyonod,
Az a sok kincs, mely benned él.
Sok gazdag még szegény lehet,
De néked, új Szimónidesz,
Életünk rövid határi közt
A mennyi kincs kell, annyi lesz.
Ne bánd, ha kebledről lehullt
Hűtlen barát, hűtlen leány;
Férges gyümölcs az, melyet a
Fájáról kis szél is lehány.
S kinek kincse: ész, tudomány,
Jó sziv, s kevés, de hű barát:
Dúsgazdagnak mondhatja az,
Mig földön él mindig magát.
Aztán van néked aranyod:
A ragyogó aranykedély;
Míg megmarad e birtokod,
addig, nemes barát, ne félj.
Te boldogabb s dúsabb leendsz,
Mint ha lakodba hullana -
Mit a közember úgy ohajt -
A nagy kerek föld aranya!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 6. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál 1865.
Tompa Mihály (1817-1868): A boriszához
Világodat ki vigan éled!
Királyilag s nyugton fecsérled
Mit a fukar percz osztogat!
Mig más lenéz, megró, elítél:
Oh, én irigylem sorsodat!
Bolondsággal bölcs, dús szegényül,
Szerencsés vagy szerencse nélkül.
Kedvvel ballagsz járt útakon,
Nem futsz az ingovány lidércze
Hú remény után vakon.
Vágyad könnyen s gyultába’ czélt ér:
Hajt a borág, - a csalfa czégér
Lóg mindenütt, unszol s becsal…
Belől fogad szó, tüzes szem,
Vár a kedvet-szító ital.
S míg némán ülsz, nem nyulsz borodhoz:
A jó sors víg barátokat hoz,
Valamennyi korhely, de hű;
S minő órák…! Mint tombol a szív…
Ha szólni kezd a hegedű!
Megszépül a világ s kitárúl,
Szivárvány int a láthatárrúl;
Zöld ágon ül dalló madár;
Örömben reng a tiszta csermely,
S a szellő azt susogva jár.
A bor s a jókedv árja pezsdül…
Szép, szép az élet mindenestül!
Útán, mely rózsás, egyenes:
Igazság s béke csókolóznak. -
Hibás az, ki hibát keres.
Ha volnának szirtek, mocsárok?
Nincs itt kétség, nyomor, seb, átok,
A más mellére nincs ki hág;
Olyan jó s boldog minden ember…
Éljen e szép, dicső világ!
Igy – S elszunnyadsz a csárda padján,
Kemény az a diófa… hagyján!
Elég finom pelyhhel tömött
Párnán ohajtják a te álmad,
Mely ringat lágy karok között.
Igyál, igyál boldog halandó!
Lehetnék bár hozzád hasonló,
Olyan, ki a pohárhoz ért!
Fagyos józanságom, cserében,
Od’ adnám én mámorodért!
Csalódni és szunyadni vágyom:
Hogy az élet mindig ne álljon
Torzképivel szemközt velem…
Mert kín, mindent érezni, látni
Így józanon, így éberen!
Küzd sok nehéz kérdéssel elmém:
A bog csalárd végét ha lelném;
De bontva, még inkább kötöm…
El-elhagyom, - meg ujra kezdem…
Munkámban nincs süker s öröm.
Remegve várom a mi majd lész;
De hallgat a szó, nyugszik a kéz
Mely rögtön alkot s romba zúz;
A multat kérdem a jövőről:
De nincs tanács, nincs kalaúz.
Sok bánt, gyötör; lelkemre gyül sok. -
Ez álló ködben mely körülfog
És nem vonúl alá, se föl:
A gondolat… a gondolat hajh
Az észt rabolja el s megöl!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 6. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Benedek Aladár (1843-1915): A nyári éj
Hova lett az este? Hova a kolompszó?
Hova a mezőknek vidor zaja s népe?
A pásztorfiúknak távolra elhangzó
Kurjantása?… minden bezárult az éjbe. -
Nem hallani már a dolgosok danáit,
Nem a kútgémeknek rekedt csikorgását:
Minden olyan csöndes, minden olyan néma,
Minden most nyugossza napi fáradalmát. -
Éj van; altató csend ül az egész tájon,
Az úton a fák is csak félre susognak:
Gyöngéden érinti őket a lágy szellő,
S regéket mond nékik, szépet, édest, hosszat…
Hallgatom, hallgatom, mintha én is ért’ném,
S eszembe jut rólok gyermekkorom s dajkám;
És mintha csak most is az ölében ülnék,
És mintha csak most is meséit hallgatnám…
El-elgondolkozom… s gondolkozásomból
Egy távolról hangzó kocsizörej ver fel;
De az nem felém tart, másik utra fordult -
Hol is késhetett hát ilyen késő éjjel? -
Ily zajok szakítják meg az éjnek csendét,
Meg aztán olykor egy-egy kis tücsök hangja;
De ezek is, a mint születnek, meghalnak,
Nem élnek sokáig, az álom nem hagyja.
Csak a szellő az, mi hosszasabban élhet,
Csak a szellő zokog, mintha szíve fájna;
Zokog de csak lassan, mint a megbántott s már
Félig kiengesztelt érzékeny kis árva.
Zokog, zokog, a míg kifárad, és aztán -
Aztán ura csend lesz, minden újra hallgat;
Hallgatja a táj a csendet, és ez viszont
Hallgatja a némán regélő szép tájat…
Mint értik meg egymást, azt senki sem tudja,
Én sem tudom miként értem, mégis értem:
Értem minden szavok, mert bűvös jelekben,
Szellemhangzatokban szállnak át a légen…
Kibotlik a hold is a bárányfelhőkből,
Nagyot bámul mint egy süketnéma, s legott
Elkezdi folytatni útját, a mit neki
Örök átkul kínos balvégzete szabott.
Hallgatagon jár-kel, szomorúan ballag,
S önkéntelen én is szomorkodom velel;
Ő talán azért, mert nincsen megnyugvása,
Én pedig – hogy anyám e világra szüle…
De mi hát e világ? És mi ez az élet?…
Nagy erdőség, mely csak árnyakkal van tele…
Sűrű rengeteg, mely elrejteni a gonoszt,
S hol a jóknak sincsen különváló helye…
De mi hát a gonosz? S mit neveznek jónak?
Mi különbség van e kettő között?… semmi -
Ah, de mit beszélek?! Mért ez átkos bánat?
- Nem is jó ily késő éjen át fen lenni. -
Megyek, megyek tehát távolabb e helyről,
Ott egy susogó fa, alá heverészek;
Szememre jő talán majd az álom, s akkor
Veled álmodom, szép gyönyörű természet!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 5. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Zilahy Imre (1845-1867): Egy ifju hölgyhöz (Kolozsvárt, 1864. oct. 3-án.)
Fenékig hajtád az öröm kelyhét,
Aztán megtöltötték keservvel;
S te kiittad végetlen sokszor,
S belőle egy csöpp sem fogyott el.
S hogy a lezajlott zivatarnak
Vetsz pillantást pusztúlt nyomára:
Kelyhed most is kezedben reszket,
Most is benne a kínok árja.
Futottál gyilkos éjszakákon
Be, a sülyedtek tömegébe,
Hogy fölránthasd a napvilágra,
Kiért benned gyülölet ége;
Csakhogy a milliónyi embert,
Ki millió tőrt vert sziedbe,
Megfoszd kíváncsi mosolyától -
Magad a mennyből vetetted le.
Mert, bár kín volt minden órája
S most is az, első szerelmednek,
Virágos volt az átok fája
S lombján madarak zengedeztek.
S árnyában te, a boldog álom
Titkos bájától részegedve,
Nem néztél a tátongó űrre,
S a rettenetes fellegekre.
Az élet szokott, silány arcza
Undok mosollyal reád nézett,
Bár férjed, s a nyomor korbácsolt,
Bár lelked a mocsoktól vérzett.
Feledni tudtál bűzhödt léget,
És ki nem hitt menybe’, pokolba’,
Kit erényéért önvád tépett -
A tisztaság gyémántját szórta.
Nem a lélek nyugodalmáért…
Ah! hiszen az elveszett régen!
Nem is a múlt szerelmi kéjből
Eredt szebb jövő reményében.
Ha említem a jövőt néked,
Mosolyod szívem szétszaggatja…
Égben, földön nincs reménységed
A mely magasabbra ragadna.
Nékem is volt már szenvedésem,
A halál? – oh, hiszen az semmi.
Boldogért miért keseregjek?
Hisz én magam vágyom pihenni.
Egy gyilka van csak a halálnak
És az életnek ezer tőre.
Hajh! Már mind, mind szivemben hordom,
S mégis, most is reszketek tőle.
Oh, de mért beszéljek magamról?
Nem érdemes egy hitvány szóra!
Előttem állsz, - cseng édes hangod,
Cseng, mint éjféli rémes óra…
Mit az érzésről képzeltem csak -
Megtestesülve látom benned.
Most is vigyorog rád az élet,
Szíved most is hasztalan szened.
„Föl, föl! Rohanj a pusztaságba,
A gyönyörök sivatagjára.
A szétzúzott erény hadd nyögjön,
Hadd sírjon az eltikkadt árva.”
Az emberek szólnak így hozzád,
S az is, a ki nyugodtan élhet.
S te erényeddel tündöklesz most is
S én most is itt kesergek véled.
Nevetsz, és ők vignak itélnek,
Ők, kik nem tudják, hogy a bánat
Mindig nevet, örökké vidám,
Nyomában mindig kaczaj támad.
S ha így a bércz tetőre ér el,
S a derült eget közel érzi:
Csak akkor tör ki bősz átokban,
A villámot csak akkor kéri.
És te, a ki a világ arczát
Láttad, s mindig ily nagy alakban,
Kinek érzése ott a multba
Lenn vagy fenn csak pokolba dobbant:
Im itt vagy most, hol minden ember -
S kinek elég a menny se volna,
Hogy gyülölt élted el ne vesszen
Küzködni tudsz a földi porba.
Beszélsz és jársz az emberekkel.
Bárcsak hideg közönyük fájna.
Bárcsak utálni tudnád őket,
Bár mosolyod átokká válna;
Milyen semmi a forró részvét,
Milyen semmi lehet az néked,
Hogy jövőmmé örömmel tenném
Minden – minden múlt szenvedésed! -
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 5. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.