A HIT SZAVA
Az oktalan bölcs, titeket istenek!
Tagadni akarna, de ti felette meg-
Dördítitek bosszús ütéssel
A ropogó tüzeket, hogy Ujhely
És a Hegyalják tornyai rengenek,
S fortyanva csap ki partjain a Tisza;
S ő sápadozva roggyan össze;
Érzi hatalmatokat, s tagadja.
Ekként dühültek egykor az elfajult
Tellus szülöttjei ellenetek, de Zeüsz
Felkölt; futának ők, s az ádáz
Enceladust leterité az Aetna.
Engem szerény szív vonz tifelétek, és
Nem ingható hit, s magzati félelem.
Áld szenvedésim közt nyögésem:
Áld poharam, ha virág övedzi.
Az éj sötétét tiszta nap, a fagyos
Telet tavasz, s nyár váltja fel, és az ősz
Gerézddel ékesítve fürtjeit,
S újra sötét jön elő, fagy újra.
Hadd jőjenek! Ti gondotok az. Nekem
Örvendeni illik, tűrni, reményleni.
Ég, föld szakadjon össze, szórja
Lángjait a Phlegeton: ti védtek.
KAZINCZY FERENC
A MAGYAROKHOZ
Romlásnak indúlt hajdan erős magyar!
Nem látod Árpád vére miként fajúl?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait nyomorúlt hazádon?
Nyolcz századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vipera fajzatok
Dulják fel e várt, melly sok ádáz
Ostromokat mosolygva nézett.
Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S viágot ostromló töröknek
Napkeletet leverő hatalma;
Nem folythatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze:
A szent rokon vérbe füröszté
Visszavonás tüze közt megálltál.
Mert régi erkölcs, szpártai férfi kar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél s Herkuleszként
Ércz buzogány rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt;
Nézd, a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre terittetik! -
Igy minden ország támasza, talpköve,
A tiszta erkölcs, melly ha megvész:
Róma ledől s rabigába görbed.
Mi a magyar most? – Rút szybarita váz,
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverő helyének;
Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megunván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja;
Gyermeki báb puha szíve tárgya.
Óh! más magyar kar menyköve villogott
Attila véres harczai közt, midőn
A fél világgal szembe szállott
Nemzeteket tapodó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője Árpád a Duna partjain,
Oh más magyarral verte vissza
Nagy Hunyadink Mahomed hatalmát!
De jaj csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontagság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány vet,
Játszva emel s mosolyogva ver le.
Felforgat a nagy századok ércz keze
Mindent, ledőlt már a nemes Ilion,
A büszke Carthágo hatalma
Róma s erős Babylon leomlott.
BERZSENYI DÁNIEL
A FÖLKELT NEMESSÉGHEZ
- a Szombathelyi táborban 1797. -
Él még nemzetem istene!
Buzgó könnyeimen szent öröm ömledezz!
Állsz még, állsz, szeretett hazám!
Nem dúlt még alacsony porba nemes fejed!
Méltán búslakodása előbb,
Hogy hérósz eleid nyomdokiból kitérsz
S régen-félt veszedelmidet
Rád húzzák netalán majd buta korcsaid.
Hálá4 mást mutat e sereg,
Melly most, régi magyar módra, nyeregben ül.
Nem szállt Trója alá soha
Illy szép szpártai had, sem Hunyadiak kevély
Zászlóit nem emelte volt
Rettentőbb hadid nép Bécs letörött falán.
Csak sast nemzenek a sasok,
S nem szül gyáva nyulat Núbia párducza.
Thétisz nagy fia nem maradt
Chironnál mikoron kardra veté szemét:
Árpád vére sem hülhet el,
Ámbár rég heverész a puha pamlagon,
Nézd: most felköti fegyverét,
Csákóján lobogó kolcsag emelkedik.
Buzdító katonás ruhát
Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez.
Majd kardjára felesküszik,
Mindent ront s megemészt, mint heves Afrika
Búsúlt tigrise, a midőn
Ordít kölykeiért s körme viaskodik.
Majd felkelnek alattad is
Oh József! Nagy anyák Thrézia bajnoki
S bátran mégy, szeretett vezér,
A jég-álpeszeken s Ádria öblein. -
E nép nem gyülevész csoport,
Nem rabbérbe emelt bús buzogányt keze.
Önként áldoz az életet,
S horgas kardja kövér hantjaiért hasit.
Miglen hősi bibor süveg
Tündöklik fejeden Hunnia csillaga,
Esterházy dicső magyar!
Mig győző eleid pallosa czombodon
Csattog: győzni fog a magyar,
S Andrásnak ragyogó napja le nem menend!
BERZSENYI DÁNIEL
APOTHEOSIS
Nyugosznak ők, a hősfiak,
Duló csaták után,
Nyugosznak ők, sirjok felett
Zöldell bokor, virány;
Zöldell bokor, uzöldell virány,
Mert vérök öntözé,
És hálakönnyek hulltanak
Az égharmat közé.
Castájok nem volt pártcsata,
S ábrandos képzelet,
Melly dúl alkotni várait
A közromlás felett:
Melly nektek mélyiből idéz
Viszályok angyalát,
Hogy vérszinnel boritsa be
A béke hajnalát;
Hogy nyomdokán, lángvész, gyilok,
Rablás pusztitsanak,
s a század szebb reményei
Sírokba hulljanak.
Csatájok a védelmezett
Népjog csatája volt,
Mellyet szent eskü, szent kötés
Ellen zsarnok tiport.
Keblökben a köz érdekek
Szerelme lángola,
Karjokba tiszta honfitűz
Szablyája villoga.
Vad kényt, zsarnok parancsokat,
Lánczot nem tűrtenek,
S szabadság, te szép égi lény!
Érted vérzettenek.
Vérzettek és elhulltak ők,
De győzedelmesen,
Tettök sugára átragyog
Időn, enyészeten.
Dicsőség báj virágai
Vérökből termenek,
S sirjokról nagy világba át
Hírszellők lengenek.
Márványlapokra tettöket,
Örök betűivel
A történet komoly szavú
Muzsája vési fel.
Mint víttanak, mint estek el
Szabadság harczain,
Beszéli a vándor rege
Utódok ajkain.
Hazájok most bús temető,
Népetlen pusztaság,
Paloták és faluk helyén
Fű nő s fenyér-virág.
Kiket megkimélt a halál,
A férfi bajnokok,
Vagyontalan földönfutók,
Hazátlan vándorok.
Roppant zajongó városok
Útczáin hallgatás,
Sáppadt nők arczán siralom,
Bánat, szivszaggatás.
Romok között erőtlen agg
Apák lézengenek,
Kik egy jövő szebb kor felől
Kétségbe estenek.
Ti gyászló nők, őszült apák,
Gyámatlan magzatok!
Elgázlott honnotok felett
Szűnjön siralmatok!
E porba omlott szép haza
Fel fog születni még;
Van biró a felhők felett,
Áll a villámos ég.
Az ész mindenható tüze
Támad föl ellene,
S a zsoldos szablyák ezrein
Győz a kor szelleme.
E síri gyászolás öröm-
Hangokká változik,
Keresztül dörgi a hazát
Kelettől nyúgotig:
S hol legtöbb honfivér lepé
A harczi sikokat:
A népszabadság ott tenyészet
Legszebb virágokat.
BAJZA JÓZSEF
ÓDA
Mondom hogy átok fekszik e nemzeten,
A meghasonlás százados átkai;
Föl nem magozhat vértül ázott
Telkein a gyökeres dicsőség!
Öltünk vad ellent, s öve levénk magunk,
És öltük egymást elleneink gyanánt,
s hol holttetem van, mond az írás,
Ott a sasok ragadozni jőnek.
A békeangyal jött mi nem ismerők,
Távol riaszták visszavonásaink;
A nyelvzavarba veszni indult
Új Babylont siratá, s nem érté.
Látott közöttünk börtönöket, hol a
Tiprott szegénység s lánczai sirtanak,
Mert a parancsok túlfeszültek,
S izmai? – emberiek valának.
Látott közöttünk kinpadokat, hol a
Lélekszabadság hörge halálosan,
És a nagy Isten szent nevében
Dulakodék botorúl a álhit.
Ne tarts fölöttünk, Isten, ítéletet,
Mert bűneink már rég elitéltenek,
Sőt légy kegyelmes, s e hazát az
Átok alul valahára old fel!
SZÉKÁCS JÓZSEF
BÚCSÚ
Isten veled, hazám, bátrak hazája,
Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek!
Gyermek reményeim s bánatim tanyája,
Isten veled, én messze elmegyek;
Ha visszatérek boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon.
Nem, mint Helvetia hótakart tetői,
Nem nyúlnak olly magasra bérczeid,
S tán szebbek a Provence daltelt mezői,
Mint zöld kalász hullámzó téreid:
Virág mit ér, mit ér a bércz nekem?
Hazát kiván, hazaért ver szívem.
Az ég egy kincset ád minden hazának
S a nemzet híven őrzi birtokát;
Császárról szólt a franczia fiának,
Büszkén mutatja Róma ó falát,
Hellasznak kincse egy elomló rom,
Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom.
Hallgatva áll Rákosnak szent határa,
Ah4 régen hallgat immár a magyar!
S az ősök elenyészett nyomdokára
Az esti szellő új fövényt takar;
Hallgatva áll a tér, szivünk szorúl
S egy köny beszél hazánk nagyságirúl.
S egy köny Budáról, melly magas tetőjén
Sötéten áll, egy bús emlékezet,
Nagy sír köve hazámnak temetújén
S ráirva mind mi vele elveszett;
Régen szétdönté az idő falát,
Kövén meglátni a csaták nyomát.
S még áll Mohács, még áll! Magasbra nőnek
Az új barázdán s régi hősökön
Kalászai, erőt ád a mezőnek,
Bár rég lefolyt a férfivér-özön,
Nincs kő határán, nincs kőhalom,
De áll a tér s nem vész a fájdalom.
S nem reszket el míg az ezüst Dunának
Nagy tükörén egy honfi szem pihen,
S magyar lakik a parton, s a hazának
Csak egy romlatlan gyermeke leszen;
Buda-, Mohács-, Nádornál elfutó
Tán honom könnye vagy te, nagy folyó?
S oh én szeretlek néma bánatodban,
Hazám, szeretlek könnyeid között,
Égőn szeretlek özvegy fátyolodban,
Nehéz keserved mellybe öltözött;
Bájlón mosolygsz, mert bár sorsos kemény,
Él még a sír felett is egy remény.
És most isten veled; talán sokára,
Örökre tán, hazám, isten veled!
Rég eltünt ismert bérczeid kék határa
S tovább siet vándorló gyermeked,
Ha visszatérek boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon.
B. EÖTVÖS JÓZSEF
PINDARUSI ÓDA
MELPOMENA.
Nehéz tetszeni mindenke;
Kevés jóknak pedig megnyerni
Kedvöket olly jutalom,
Mellyből a halhatatlan kezek
Csupán a deréket részeltetik.
Boldog a költő, ki az arany hajó
Melpomenát követi,
S nem gondol a többséggel,
sem a hiúkkal,
Mellyeknek kecsegtetne bár vará-
zsok, nem tart sokáig;
Mert az ő dísze virúlni fog
S nőttön nő szüntelen,
Mint a magas derékségé.
TE aegist-viselő Zevsnek,
Olymp mézhangzatú isten-
asszonyi kellemetes
Anyjoktól, legdicsőbb gyermeke,
Jövel, s kölcsönözz, oh Melpómena!
Bájoló szép verszetet énnekem,
S tiszta ezüstrezegést
Lantom feszes húrjának,
Hogy istenimnek,
S honom hőseinek, kedvetek szerint
Dicsérhessem a jót,
Felderült gondolatok sebes
Szélreptökben, s koszo-
rút fűzzek a jelesbeknek.
Boldog hazám, jó lélekvédte magyarság!
Tündöklik a te dicsőséged örökké,
Mint a magasan delelő nap
Fénnye az ég üregén;
S nyereség leszen énnekem is valaha,
Hogy polgári tisztet
Bételjesítém irántad.
A költőkre pedig nem irigykedem,
Kik a leánykákkal suttognak:
Szégyen volna Achillnak
Az asszonyok között lappangnia!
TÓTH
Forrás: Költészeti kézikönyv, vagy magyar költemények példagyűjteménye, a költészet fajai szerint elrendezve, költészet tanulók számára. Szerkesztés Dr. Bloch Móricz, nyilvános oktató. Pest, 1845.
