Mit kéne az emberekkel mívelni. A rosszaság, vagyis a butaság tán csak betegség, hiszen nincs abnormálisabb valami, mint hogy nem csudálkozik, nem élvezi a természetet, a Teremtést valaki, mint hogy nem tart itt valami szüntelen ünnepet, aminek nem kell munkaszünettel járni, sőt amely ünnepnek szépséges érzetében annál könnyebben, vígabban, vigasztalódottabban végezheti a dolgát. Nem lehet természetellenesebb valami, mint hogy ne legyen elfogódott az ember a hozzá hasonlatos élőlényhez közel, hogy ne eszmélje annak is a gondjait, a vágyait, a halálra való rendeltetését. Az a Carrel professzor megállott a kutatásai végeztével. Pedig a test és lélek egységének a konklúziója csak az lehet, kisütni, hányadik agykéregben, melyik dúcban, mirigyben fészkel a szerencsétlen betegség, az ember butasága. S ezt gyógykezelni vagy kioperálni. De lehetne egyebet is próbálni. Altatófélét feltalálni, azt minden embernek folytonosan adagolni, tompítsa el a butaságot; lassankint ki is irthatja. Lehetne az egész Földön naphosszat zengeni a harangoknak. Evvel megejtetni a lelkeket. Zenekaroknak szólani hétköznap is minden városi téren, minden község piacán, a legelőkig hasson el a zeneszó. A költők ne bújjanak el finnyásan, szemérmetesen: legyen mindennap egy órájok, a járdán a lakosság közt virágot osztogassanak, szép, mosolyogtató, mulattató igéket, epigrammákat hallassanak, időnkint frisseket költvén. A költőket persze az állam, a megye fizetné. Már agyaltam a legelső epigrammot, a körúton haladtomban; a Podmaniczky-utca sarkára értem, meg is volt már, igen, már pattanóban volt fényesen, mint a pici szappanbuborék benn a homlokom homályában, még egy lépés és itt van. Éppen akkor vettem észre, hogy a rendőr rám néz emelődő kézzel, hogy álljak meg; ő is lépett egyet felém.
- Át tetszett jönni, mikor még nem fordult a lámpa sárgára.
Megírta a bárcát, két pengőt lefizettem.
Soha még ilyen enyhe büntetést nem szenvedett, aki a világot meg akarta váltani.
*
A fukar gazdag lelkébe csakúgy nem tudom beleélni magam, mint a pederaszta lelkébe.
*
Mindennap legalább egyszer az eget körülnézni. Mindennap végigpillantani a fákon. Mindennap megtapogatni, szagolni valami virágot. Mindennap legalább egy pohár jó kis zöldszilvánit felszürcsölni. Mindennap diskurálni egy pofára valót egy kedves emberemmel. Mindennap egy bájos leányt beinni a szemembe. Minden lefekvéskor egy pár kedvenc verset elolvasni.
*
Mennyien esznek csúnyán urak, sőt ú. n. előkelőségek. A pengére lehatol a kezök, amint a kést fogják; a legszófogadóbb süteményhez is kést is használnak; a sajtot villával-késsel szabdalják; estélyen úgy zabálják a büfé csemegéit (dámák is), hogy a gyomrom fel akar fordulni; belévágnak a más szavába; tapintatlankodnak; barátaik jelenlétében gorombán szólnak rá a feleségükre. Hazudnak otromba mód és a műveletlenségüktől majd felhördül az ember. A műveletlenség csak olyan csúnyaság, mint szabálytalanul enni, vagy vakon zabálni, nem igaz? Teremtőm, milyen áhítattal tekintettem diákidőmben az urakra, kik mindig új ruhában vannak és oly sokszor nyiratkoznak.
*
Egyetlen nyelv milyen beláthatatlan alkotás. És van száz meg száz nyelv, ezer meg ezer nyelvjárás, tolvajnyelvek vannak; millió meg millió szó, milliárd, mind egy-egy parányi költemény. Egy-egy ötlet mind a szó, találmány. Oda vagyok!
*
Semmi jó, semmi rossz, ami ér, nem érvényes, mert elmúlik. És semmi igazság nem igazság, mert meghalunk.
*
Ismerem ezt a szörnyeteg típust még az első monstre-háború nyomoraiból: harminc inget csináltattam az elején, fiam, tizenkét pár cipőt, gyönyörű cipők barátom, olyan erősek mint a bivaly. Feleségem zsírt, lisztet, kávét, teát, mézet, sonkát, szalámit, aszalt gyümölcsöt, dzsemet, mindent annyit szerzett be, dugig van a spájzunk, konyakom is van vagy száz üveggel, felőlem, öregem, tíz esztendeig tarthat ez a háború.
Szembeköplek, disznó, ha még egyszer így kérkedel előttem, aki soha nem tudom, a jövő héten nem veszek-e éhen.
*
Ugyanazon gondolatok a fejekben, ugyanazon nyakkendők a kirakatokban.
*
Némelyik ember hangjában, akit pedig fiú-korában nem ismertem, elfülelem a diákkori hangját. Vannak ilyen meg nem ért, nem tért hangúak.
*
Újságot olvas a szigeti padon egy nő. És fel nem sikolt!
*
Zöld időmben éktelenül sajnáltam, aki kövér. Azután meg büntetésnek néztem azt a nagy hasat az urakon. Mert a többletet, amit fal, a szegények elől kaparintotta el. Eljutottam a semleges csodálatig. A hízó ember jókedvű szeret lenni, kell néki a nevetés az emésztéshez, a jó egészséghez. Hát olyan kedélyvilága is keveredik, derült, nevetős. A kövérnek kétszerte annyi étel-ital, kétszerte annyi szövet-vászon kell, mint nekem; annak a költségét muszáj megkeresni, előteremteni. Kíméletlenebbnek, céltudatosabbnak kell lenni néki, mint a soványnak. Pénzes lesz, sőt vagyonos. Az persze tekintélyt szerez. Pénze nem volna, kinevetnék a hasát, a hízott fejét. Szóval a kövérség tekintély, szerencse. A kövér tolakodik fel a legerőszakosabban az autóbuszra. A kövérek ülnek a képviselőházban, a városházán, az elnöki karszékben. Övék ez a világ, a kövéreké. Nézzétek, büszkék is a kövérségükre; úgy adják, akár csak maguk kívánták volna, hogy ilyen kövérek legyenek. A nőknek a szerencse mellé kell húzódni; nem csudálom, ha takaros feleséget kapnak. De azt még mindig csudálom egy kicsit, hogy szeretni is tudja a nő a kövér férfit, úgy ahogy némelyek a marhahúsban a kövéret szeretik.
*
Még Mozartot is lehet unni. A harangszót soha nem érezzük unalmasnak.
*
Szerencsét csinálnak regényírók, akiket analfabéták gyanánt említünk; a színpadi világsiker olyan szerzőké, kiket emberszámba nem lehet venni.
*
A trafikba ne állíts be csak egy bélyegért, csak egy levelezőlapért, csak tantuszért. Van sejtelmed felőle, mennyi haszna van azon a boldogtalan özvegynek, aki abbahagyja a látogatójával való kis beszélgetést, vagy a regényolvasást, vagy a jó kis hülye pihenést? Egy skatulya gyufát is végy legalább. Nem vagy dohányos? Először is légy, de azonnal, mert az a legjobb rossz a Földön. De ha sehogy se gusztusod a bagózás, vagy tilalmas, bagózik a másik, annak mindig adhatsz tüzet.
*
Mindent Nagybetűvel írnak már, Minisztériumot, Karácsonyt, Édesanyámat, Mindent. Mikor a Hazát is meg az Istent is kisbetűvel írták, voltak a magyarok legalább oly jó hazafiak, mint ma és talán több volt a vallás is a lelkekben.
*
Olyan másodperceim vannak, másvilágot hallucinálok, ott fejezzük be, mert hiszen be kell egyszer fejezni, a társaságban félbemaradt mondatainkat.
*
Régen nem írok verset; úgy érzem, az az én számomra most tilalom. Csúnya, nyomorult állapot ez a versnemírás. Fatantuszt nem ér az életem, olyan űr ez és olyan szívbéli kárvallás. A próza nem az, ami a vers, még a Szentírás se! Rémüldözöm, hogy nem tudok majd soha többet verset adni. Úgy rémülök, mint ha a vakságtól fél valaki, mint ha az operista borzad, hogy elvesztette a hangját. Aki versre kapatta magát, akármit is ír, csak rekedten hebeg.
*
Csak a hajnalt, csak a tengereket szabad Petőfihez mérni. Soha, de soha ilyen költőcsodája nem volt az embernemzetnek s nem lesz soha de soha, esküszöm.
(Forrás: Nyugat, 1941. 8.sz.)
