Szendrey Júlia (1828-1868): Nyugalomvágy

 

Oly törődött, olyan fáradt vagyok,
Gondolkodni is csak alig bírok;
Tudom mégis hiába fekszem le,
Nem jön álom fáradt szemeimre.

Nehéz bánat, gondok, aggodalmak
Űzik tőlem a kívánt nyugalmat;
Keresi ez a boldogság ágyát,
De kerüli, hol tövisek bántják.

Édes álmak tarka pillangója
Gyönge szárnyát szellő is elkapja,
Hát még a hol vad vihar csatázik,
Óh, ily helyről az mindig hiányzik.

Csak tűnődöm: mi lesz ma? Mi holnap?
Tudhatnám már: az örökös tennap!
És én mégis egyre várom, várom…
Mit várhatnék már mást, mint halálom.

S ez a vágyam, ez reményem mostan,
Szenderegni örök nyugalomban,
Sötét éjben, melynek nincsen vége,
Mit egy új nap nem szakíthat félbe!

Nem! Nem sok az örökkévalóság,
Feledni az élet fáradalmát;
Óh, de félek, ennyi keserüség,
Ott sem veszti el majd utóízét!

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Losonczy László (1812-1879): Egy jó barátomnak

 

Rózsa voltál, rózsa ágon,
Legboldogabb a világon;
Míg díszlettél, míg virultál,
Míg az ágról le ne hulltál.

Szeretted a kis madarat,
Ápolgattad bokrod alatt;
Csíz volt bár, vagy fülemüle:
Szived neki megörüle!

Hány szép lepe repült feléd!
Csókjaiban kedves leléd.
Oly soká, oly gyöngédeden
Tartogattad kebeleden!

Ép itt volt a baj, a bibe,
Hogy befogadtad izibe.
Az a sok csók torkodra forrt,
Leforrázta a rózsakort!

Tavasz után eljött a tél,
Virág voltál s kóró lettél.
A mely rózsa korán nyílik,
Korán is elvirágozik!

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Szász Károly (1829-1905): Az ő levele

 

Alkony van, s nap búcsusugara
Reszketve ég a nyitott levelen,
Tüzcsókokat hint kézvonásira…
- Mily szemrehányás s mennyi szerelem!

Hogy reszketett, a míg írá, keze!
A vádoló köny mint égett szemén!
Galambszívében mily kínt éreze!…
Óh én is érzem, jobban érzem én!

Nyilt homlokán sötétlék néma vád,
S milyen nehéz gyanú fészkelt agyán!
Isten se hallja – én hallom szavát.
Ha szeretém, miért hogy elhagyám?

Isten se’ hallja: mert a vád felől
Nem tud szegénynek önnön szíve sem,
Szeretni tud csak, míg vérzik belöl…

Mily szemrehányás s mennyi szerelem!

Óh mily szelídek, mily hők szavai,
Mosolygni vélnéd a vonásokat…
Az asszony azt nem szokta mondani
A mikor szíve szinte megszakad.

De, kis papír, e megtörött redőd
Kezének görcsét elmondá nekem…
Hiába! Már elárulád te őt,
Keserve nyög e néma jegyeken…

Lement a nap. De még csillag se süt.
Az ég sötét, az ablak fénytelen.
Ah, a sötétben égnek a betűk…
- Mily szemrehányás s mennyi szerelem!

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Izidora (Petrichevich-Horváth Ida Bethlen Miklósné 1836-1877): Szemed

Szemed ékesszóló nagyon -
Beszél szépen, magasztoson…
Oly lelkesen mesél nekem,
s a mit mesél, már elhiszem.

Édes mese… tündér rege -
S még is  v a l ó  a szerelme..
Mesélj, mesélj tovább nekem,
Én szerelmem, én életem!...

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Izidora (Petrichevich-Horváth Ida Bethlen Miklósné 1836-1877): Mint szeretném…

 

Mint szeretném tudni, mit álmodtál -
Midőn elhaladtam ablakodnál;
Azt álmodtad-e, közel a tavasz?
S minden virág csak neked illatoz?
Vagy hogy megnyílt a ragyogó kék ég,
És a mennyi angyal, mind érted ég…
Vagy galambok szállottak válladra,
Üdvöt és békét hozva számodra?
Vagy tán egy rózsafelhő repedt meg,
És szellemek súgták: hogy  s z e r e t l e k…

… Közel-létem ha ily álmokat hoz,
Ott feledem nálad hű lelkemet,
Hogy mindig álmodozz.

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Majthényi Flóra (1837-1915): Megadás!

Óh! a kit a vész meghánya,
Nem keres már gyöngyöket,
Az utolsó szál darabkát
Mily örömmel fogja meg.

Nem tekint a messzeségbe
A tündér-sziget felé,
Boldog, ha a part felett a
Szikla-révt elérheté.

Feltekint az égre, halkan
Megköszönve életét,
És a mohban csendes álom
Fogja bé fáradt szemét.

Nem kivánok boldogságot
Többé, nem ábrándokat,
Sem azt a szép nagy világot
Ott a tündér ég alatt.

Mely a vészből megmaradt e
Kis foszlányt, e kis hitet
Átölelve, még nyugalmat
Kérek, és nem egyebet.

S megnyugodva, megpihenve,
Nagy vigasztalást az ad:
Hogy még több nyugalmam is lesz,
Hogy meghalnom is szabad.

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Tóth Kálmán (1837-1924): Nevetem…

 

Nevetem e poéták
Pityergő táborát,
A midőn azt éneklik,
Hogy mit szenvednek át.

Hogy megreped szivük, hogy
Sebükre nincsen ír -
Nem bánat az, a melyben
Az ember verset ír.

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Gyulai Pál (1826-1909): Mi hallik az erdőn

 

Az erdőben örök hang szól,
Mély és titkos fájdalomról.
Tudod-e, hogy korán reggel
Olyan búsan mi sohajt fel?
Érted-e a lombok nyelvét,
Bujdosó szellők szerelmét?
Érted-e a búgó hangot,
Mit a vad galamb kiáltott?
Hallod-e a víz esését,
Mely a sziklákon törik szét?
Nem vetted-e néha észre,
Hogy a lég mint beszél félre?
Mélán suttog, vígan füttyent
Mormol felsi, búsul örvend,
Most panaszol, majd vigasztal,
Itt vad átok, ott édes dal,
És e csengő-bongó hangok
Mint ha tűz van, a harangok
Egymás ellen dühvel telnek,
Összevesznek, feleselnek,
Míg haraggal jő a szélvész,
Zúg az erdő s minden elvész.

Tudod-e, ha az éj csendes,
Nem hallik a legkisebb nesz,
Minden alszik, hallgat mélyen,
Mi nem alszik, mi van ébren?
Mi az mégis mi megszólal,
Lassu-mélyen, fájdalommal
Nem beszél és meg se’ hallgat,
Nyugszik, s nem talál nyugalmat,
Mintha siratná mit vesztett
Mégis ujra vágyba’ reszket.
Mintha majd a hold sugára
Szelid álmot küldne rája,
S a mint lágy szellő ringatja,
Alunnék egy pillanatra,
És beszélné álma közben,
A mi eddig sejtve volt benn,
Tündér nyelven, bűvös hangon,
Mely igér fáj, üldöz és von,
Melyben együtt zendül, érez
A mi kínos, a mi édes,
És a mint erősben árad,
Sír a kéj, mosolyg a bánat,
Mire szó és eszme nincsen,
Csak egy érzés benn a szóban…
Most felhangzott, ujra elhalt…
Hallod-e a csalogánydalt?

Forrás: Gombostű-naptár hölgyek számára. Szerkeszti: Hajnalka. 5. évf. Emich Gusztáv kiadványa Pest, 1867.

Maupassant, de Guy (1850-1893): Két úr az utcán

 

Ha a körúton sétálok magamban,
Két úr vetődik az utamba gyakran,
Előkelőek és beszédesek,
Mindkettőjük mosolyog s igy fecseg:
Az első rendjeles férfiu:
Ah, ön?
A második rendjeles férfiu:
               Csodák csodája!
Az első:
                                 Mondja, hogy van?
A második:
Csak úgy s ön?
Az első:
               Ó köszönöm, sose jobban.
A második:
Mily szép időnk van!
Az első:
               Ha igy folytatódik.
Szép lesz a nyár.
A második:
               Bizony.
Az első:
               De mégse jó itt:
Megyek a birtokomra.
A második:
                                            Ideje.
Az első:
Az orgonabokor ez évbe rest még,
A föld kopár és hűvösek az esték.
A második:
A zord, szeles idők!... Barack lesz-e?
Az első:
Talán.
A második:
                Mi ujság másként?
Az első:
                                         Semmisem.
A második:
Nagysága hogy van?
Az első:
               Náthás.
A második:
                                  Meghiszem.
Mind köhögünk most majd előbb-utóbb.
Machin darabját látta?
Az első:
               Nem.
A második:
                                   Bukott!
Nem gördül - isten tudja -, Sardoutól
Még messze van. Nem érik őt utól.
Az első:
                (Bólint.)
A második:
Machin törekszik. Ám darabja csak
Könyvdráma: érzik rajt a munkaszag;
A szinpadon pedig csevegni kell.
Az első:
Feuillet csodát mívelt szinműveivel.
Ez próza! Lássa, ő az én iróm,
Az én koromba másként sem birom
A könyvbujást; elég nekem a lap.
A második:
A lap... s a nők!...
                               - Itten mosolyganak,
Bevallva bűnüket kacagva, gyöngén. -
A második:
S a konyha?
Az első:
               Ó nem. Ez nem épp a gyöngém.
A második:
Lekötve tartják tán a közügyek?
Az első:
Valóban, ám ez nékem enyhület!
A második:
Átadni a közügynek életünket,
Ez az, miért egy honfiszív hevülhet
S a Házba mostan pompás gárda harcol,
Uj szónokok falánksza.
Az első:
                                     Büszke hadsor!
A második:
Kár, hogy a nagy Thiers nem él ma már.
Olvasta Zólát?
Az első:
                                    Sár, sár, csupa sár!
A második:
Ez a mai kor minden szépet elvet;
Csal, gyujtogat, lop, neveti az elvet,
Ledönt családot és erkölcsöket.
Hová jutunk?...
               Hjaja. Gyerünk, öreg.
Az első:
Az óra eljár.
A második:
                                     Kézcsókom nejének.
Az első:
Hogy van leánya, őnagysága? Én meg
Őt tisztelem.
                       - S elmentek mindaketten
S még prédikálja a pap, hogy a szellem.
Az égi tűz s az ember az úr itten,
S hogy az állat fölé emelt az isten,
Eszméket adva vergődő velőnknek.
S az emberi tudás előre törtet!
A vén világ új s új csapásra vág.
De egy örök marad: a butaság.
Ha marha s ember közt választanék,
Valóba győzne tán a marha még,
Mert, ó, tudósok, meg nem foghatom,
Mért több a szóló, mint a szótlan barom?
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893):  Régi rege

VERSES JELENET.
XV. Lajos korabeli szoba. - A kandallóban erősen ég a tűz -
Tél van. Az agg márkiné zsöllyéjében ül, térdén egy könyv; unatkozik.
A szolga (bejelenti):
A gróf úr.
A márkiné:
      Csakhogy látom végre ismét.
Ön érzi, hogy él régi híve is még.
Ma, látja, nyugtalanul vártam önre,
Hisz máskor olyan pontosan köszönt be;
S oly bús vagyok ez este, érthetetlen.
Üljünk le és csevegjünk el mi ketten
A kályhatűznél.
A gróf (kezet csókol és leül):
      Én is bús vagyok.
Elvégre erre ősz hajunk nagy ok
A fiatalok vígak és enyelgők;
Derült egükön illanók a felhők.
S futnak bolondul álmaik után!
Nekünk a kedv fűtőanyag csupán,
A bánatunk öl s nem hagy el soha,
Ránk nő, akár vén fára a moha,
Míg küzködünk remegve, összetörten...
Aztán ma Armont-tal is összejöttem,
Feltúrtuk a mult lomha parazsát
S életre kelt sok régi nő s barát!
Azóta árnyékként bolyongni látom
Távolba lengő, eltünt ifjuságom.
Szivemben a mult munkás férge őröl.
Jőjjön csevegjünk a letünt időről.
A márkiné:
Ó én is úgy fázom ma reggel óta
A szél fütyülve csapkod rá a hóra
Korunkban a bús tél agyunkra száll
S e fagy hideg, akárcsak a halál.
Csevegjen. Egy friss, forró, ifju emlék,
Felszitja agg szivünk kihült szerelmét.
Egy kis verőfény ez...
A gróf:
                                   Bús téli nap
Nincs tüze sápadt sugarainak.
A márkiné:
Ó mondjon el valami vad kalandot,
Hisz ön párbajhős volt, valódi bajnok,
Fékezhetetlen, lángoló fiú,
Gazdag s becsületére is hiú:
Botrányt kavart nem egyszer és a férjek
Miatta gyakran harcporondra léptek.
Azt is tudom - egy hölgy megsúgta halkan -
Ön volt ama nagy ellenállhatatlan.
Apród, vidám, könnyű s előkelő,
Aszfaltbetyár, kardhős, bajkeverő;
Sőt négy havig csücsült, mert egy parasztot,
Egy együgyü parasztot felakasztott,
Mivel csinos, ifju volt asszonya.
Paraszti nőért, ó ilyet soha!
S négy hónapig ült, - már, szavamra, kár!
Ha dús főrangú hölgy lett volna már...
Mondjon tehát galans históriát,
Csillogjon a romantikus világ
S a férj találja a hőst, hogy berobban,
A hagyományos vén szekrénysarokban.
A gróf:
Más nem szeret, csak az előkelőek?
Én látja szeretem mind-mind a nőket.
Azt kérdezem, hogy csinos-e, nem-e,
A szépségnek nincs őse és neve.
A márkiné:
Az ön szerelme végtelen banális.
S a multja másra vall, de bárhogy áll is,
Gróf úr meséljen mindent rendre, - tessék.
A gróf:
Ha ön kivánja, nékem kötelesség.
Bizony igaz - fájdalmasan panaszlom -
Az Isten azt akarja, mit az asszony. -
Hogy ifjan az udvarhoz felkerültem,
Mindjárt csalódás settengett körültem.
Először is Paulé grófnőt szerettem,
Azt hittem, ő majd nem lesz érdemetlen
S egy este más ölén találtam őt. -
Szivem vérzett, fejem bánatba főtt
Két hónapig! Az udvar és a város
Jól mulatott. E nép bizony sajátos,
Fütyül a bajra s tapsol a sikernek.
Megcsalva álltam künn, mint árva gyermek.
De jött helyette más és újra ketten
Osztozkodtunk a furcsa szerelemben,
Én s egy költő, ki firkált pauza nélkül,
Lehozva minden csillagot az égrül
A kedvesének. - A költőt kihívtam,
De ő a párbajt megtagadta nyiltan
És egy lapos szonettel állt elébem,
Bolondnak híva isteni dühében.
Igy zárult a regény, szabály szerint;
Ma nem szeretek egyet, ámde mind;
A jelszavam a régi példaszó:
"Bolond, ki bízik" - s ez megnyugtató.
A márkiné:
De mondja grófom, így beszélt-e ön,
Mikor letérdelt, lázban, epedőn
S egy hölgy fülébe súgta lágy szavát?
A gróf:
Nem, ámde azt valljuk be legalább,
Hogy végleg elkényeztettük a nőket.
A dal meg a bók tette tönkre őket.
A verscsinálók, a finomkodók,
Kikből a mázos bók csakúgy csorog,
És így a költészet cukros vizétül
A nő saját bájába beleszédül.
A nő nem is szeret. - Sziv néki nem kell;
Mit tenne a húsz éves szerelemmel,
A szenttel, amely a szűz ifjué?
Az ideálja a kiélt rué,
A ki az utcán lángot kelt a nőkben,
Láttára mind megindul, visszadöbben,
Mert az az úr - mindenki tudja róla -
Franciaország első csábitója!
Nem fiatal, jeles s cseppet se hercig...
Dehogy, csak élt, győzött, ez, ami tetszik.
Ez az a furcsa és bogos talány;
Ezért bukik el annyiszor a lány!
De hogyha egy fiú véletlenül
Szerény csók-alamizsnáért hevül,
A lány nevet csak a naiv bolondon...
Nem egyről szólok, általába mondom.
A márkiné:
Köszönöm. Ó ön mindig oly figyelmes.
De rajtam a sor, jó lesz, ha figyelmez...
Egy vén, de húsra éhes, béna róka,
Egy éjjel éhesen bolygott a hóba;
Ment és fejét a mult emléki furták,
Hogy fogta meg egy este künn a pulykát,
S hogy kapta el futtában a nyuszit.
Vén volt szegény, megtörte már a sok gond,
Koplal sokat, jólétbe nem uszik.
Egyszerre csak egy jó prédát megorront,
Tűz gyullad a szemén, vad vágyat érez,
Meglátja, hogy a vén mohos falon
Tyúknép buj össze, egy egész halom,
De már az ipsze gyáva és nehézkes
S bár vágya nagy és éhezik szegény,
Szól: "Zsenge... fogja meg ifjabb legény."
A gróf:
Ön bánt, de felelek szavaira:
Mellettem szól: Sámson és Delila
S Herakles, aki a rokkához áll.
A márkiné:
Ó ez sötét egy szerelem-morál!
A gróf:
Nem. Kétfelé vágott gyümölcs a férfi,
Megy a világba; százszor megkisérli,
Hogy megtalálja a másik felét,
A véletlen vezérli s félve lép,
Vakon szalad nem tudja, hol a párja
S csak ritka, aki párját megtalálja.
Ha ráakad... szereti esztelen.
S most azt hiszem, ön a másik felem.
Akit kerestem teljes életemben
S sosem találtam meg, sosem szerettem!
Ma kósza útjaink egymásba nyúlnak,
Egy sors bogozza fáradott utunkat.
A márkiné:
Ez vígasz, ámde csúnyán vétkezett ön
És most bünhődni fog majd érte kellőn.
Gróf, tudja-e, vajjon minő maga?
A szíve a fukar bezárt laka.
Az úr ön; és ha látogatni jönnek,
Azt véli rablókkal lesz dolga önnek,
S csak ócska lomtárt, rongyot mutogat.
De hagyjuk el e bohóságokat!
Minden fukarnál van egy kicsi láda
És mindenik szivnek van drágasága!
Mi van szivében? Egy butuska lány
Arcképe, akiért égett talán?
Úgy-e, pirul mélyen, ha rája gondol?
De visszatér ez emlék árnya sokszor
És nézzük e bús régi képeket,
Mik elmaradtak a hátunk megett;
Oly édes e bohóság s mégis úgy fáj.
Egy este, hogy ködös már a borult táj,
Bezárkozunk s vágyat, szivet kitárunk.
Nézzük szegény, elhervadott virágunk,
S érezzük a tavasz szent illatát!
A néma csenden egy hang szárnyal át,
A régi emlékek bús raja hozza.
Csókot nyomunk a holt virágsziromra
És a szivünkbe gyökeredzik ekkor.
Bizony, ha bánatot hoz az öregkor
Beillatozza lelkünk az üde
Szent fiatalság örök parfüme.
A gróf:
Való! S szivembe csendesen suhanva
Egy emlék ébred ép e pillanatba;
Elmondom önnek rendre asszonyom,
De kérni öntől most csak azt fogom,
Hogy tiszta vallomásomnak fejében,
Ön kezdje.
A márkiné:
      Ó gróf, ezt akartam éppen.
Bús, egyszerű történet ez bizony csak,
De sok emléke a bús ifjukornak.
Csak édesebb lesz a muló idővel
S akár a vénülő bor, új erőt nyer.
Jól tudja ön, hogy milyen az eféle:
Minden leánynak van ilyen regénye
És minden asszony kettőt-hármat őröz,
Nekem csak egy volt s a tünő időhöz
Hozzája nőtt, megfogta a szivem;
Ma is vezérli életem híven.
Tizennyolc éves voltam, ifju lány;
Mohón faltam regényt regény után;
Sokat merengtem a vén ősi parkon,
A fűz alatt ért a rejtelmes alkony
S figyeltem arra, vágyva mit beszél
A holdas ágakon a röpke szél,
És vártam őt, a kit az ifju lelkek,
A férfit, kit az ég nekem teremtett!
Aztán, a kit koholtam álmaimban,
Egy nap megérkezett hódítva, ifjan...
Lázas szivem gyönyörbe reszketett.
Szépnek talált a férfi engemet...
Másnap tovább ment! Vége, semmi sincs más,
Egy néma csók, egy égő kézszorítás,
Egy elfelejtett, végtelen tekintet
Azt mondta, szép vagyok s bucsúra intett,
Nem tartott többre egy fabábunál,
De én hiszem, hogy Isten bosszut áll!
Azt mondjátok, a nő szerelme átok,
Szeszélyes ábránd? mind a ti hibátok!
Mert tud szeretni, szivének bolondja,
De jő a férfi s lelkét elrabolja!
Ó én hiszékeny, ábrándos bolond!
De önt untatja ez, látom mosolyg...
Szóval soká vártam, szivet ki hoz!...
Igy mentem férjhez én a márkihoz...
De most bevallom, őt jobban szerettem!
Most látta szívem, végre ismer engem.
Beszéljen.
A gróf (mosolyogva):
                   Én is vallomást tegyek?
A márkiné:
Ne tréfázzék, mert nem nyer így kegyet
Maga rossz, kőszivű, érzéktelen.
A gróf:
Bretagneba történt e kaland velem,
A rémuralomkor volt. Akkoron
Emlékszem, Stofflet volt parancsnokom.
És itt kezdődik a kalandos álom.
Már áthaladtunk ekkor a Loire-on,
És ott maradtunk árván szétszakasztva,
Pár jó barát, a táj néhány parasztja,
Alig száz ember és én, a vezér,
Rosszul födött a cserje s faüreg,
Hátrálni kezdtünk csendesen ezér
S beszüntettük végtére a tüzet.
Hozzája láttunk már a vigadáshoz,
Mikor a bokrokon egy kékkabátos
Lopózkodott föl hozzánk fondor észszel
S utamba állva rám lőtt nyomba kétszer,
Bezúztam a fejét, lehullt a hitvány,
De két golyótól vérzett a lapickám
És senki sem volt már ott. Ezután
Lovamra kaptam, megsarkantyuzám,
Kantáreresztve száguldtam tovább,
Mint a bolond a pusztaságon át.
S kifáradottan, nyögve, összetörve
Véres ruhával hulltam egy gödörbe.
De nemsokára a szemembe fény tűz
Egy kunyhót látok, valami felé űz
És zörgetek ott: "A király nevébe!"
Meggémberedve estem földre végre
S hörögve nyúltam el a küszöbén.
Azt sem tudom, mikor keltem föl én,
Ám hogy ocsúdtam, hízelegve lágyan
Ölelt körül pihés, kényelmes ágyam.
Jó emberek sürögtek tettre készen
És izgatottan lesték ébredésem.
S mint pulykarajba könnyű kis madár
A nagy bretónok közt imbolyogva jár
Egy kis leány (alig tizenhat éves).
Hogy néz reám, mily andalogva lépdes!
Fején picinyke, kedves női sapka,
Alatta selymes szőke hajfonatja.
Királyi kincset értek fürtjei!
A keze, lába olyan hercegi,
Hogy a mint néztem szép finom fejét én,
Szeplőt találtam anyja jó erényén.
S kövér öregjének cseppet se hittem,
Oly annyira nem volt meg e kicsinyben!
Ágyamnál ült három nap, négy bus éjjel
És őrködött aggódó szenvedélylyel.
Felállt, leült, máskor előre görnyedt,
Kezébe tartva a vén imakönyvet
S imádkozott, gyógyuljon a sebem.
Vagy más miatt? Majd ringva csendesen
Jött, tipegett, mint eltünő igézet,
Aranynézésével mosolygva nézett
Megvillogtatva sárga sasszemét,
Hol lopva égett titkos büszkeség.
És most bevallom, hogy reám talált ön,
Megdobbant a szivem, öreg barátnőm,
Mert láttam újra a tekintetet,
A mit reám a kis leány vetett...
Oly ifju, bájos volt ő, esküszöm,
Áttörtem volna érte a tüzön.
Szerelmes voltam, égő, büszke vágyú...
Azonban egy reggel dörgött az ágyú.
Lihegve, sápadtan nyitott be a gazdám:
"A kékkabátosok, most fusson aztán!" -
Még gyönge, fáradt voltam, amidőn
Történt ez, ámde sürgetett időm.
S mint kürtre felneszel a ló vigyázva.
Fejembe szállt a mámor harci láza;
De hogy kiléptem, talpig feketében
Könnyes szemekkel jött a lány elébem,
Aztán tartotta a kengyelvasam.
Én mint lovag meghajtottam magam
S a homlokát megcsókoltam szerényen,
A lányka hátrált, azt érezve: szégyen.
Lányos szemével villámos tüzet szór:
"Uram", kiált és visszadöbben ekkor.
Csalatkoztam bizony, e szende nő
Arisztokrata volt s előkelő.
S fizettem volna akkor bármi árt,
Ha nem sértem meg e főúri lányt,
Ki bújni jött csupán e pórcsaládhoz,
Mig apjával küzdött a kékkabátos.
S mi furcsán engeszteltem ki szivét!
(Igaz, fejembe zúgott ezidétt
A Don Quichotte s több más kalandregény.)
Leszálltam és letérdepeltem én
A lány elé, ily szókra nyitva számat:
"Kegyes kisasszonyom ezer bocsánat,
E csókot - s hinni kell igaz szavamba -
Nem egy kalandos kéjenc ajka adta,
Hanem, ha úgy tetszik - a vőlegénye.
Majd visszatérek egykor s itt fogom
Keresni e szerelmi zálogom."
"Legyen", kiált a lány s örül szegényke.
És felsegél, kezével csókokat dob.
"Menjen, most megbocsátom a kalandot,
De hitvesem, remélem, visszajön."
Én mentem.
A márkiné (szomorúan):
                       És sosem tért vissza ön?
A gróf:
Én istenem! Nem. Hogy miért, miért nem?
Igy gondolkoztam: Ő lángolna értem,
Kit alig láttam egy pár röpke percig?
S kétkedtem, hogy nekem a lányka tetszik.
Aztán soká haboztam. Hátha késő?
Tán rátalálok a leányra és ő
Családi körben ül, mint jó anya.
És egy bolond szeles, hamar szava
Kétségtelen már átszállt a fülén
S ma távol emlékképen él üdén,
Mint édes ábránd, illattestes álom,
S vaj ott lakik-e s ha nem, hol találom?
Nem csalt-e meg a lány? Nem jobb-e, szebb-e
Megőrizni emlékit a szivembe.
Inkább úgy látni, hogy lelkembe festem
S nem visszamenni egy hűs, lomha esten
S kiábrándulást lelni legfölebb.
Éljen szivembe a szent bűvölet,
Mint bús öröm, mitől sajog a lelkünk,
Mint kósza üdv, mely súrolt s csendben eltünt.
A márkiné (zokogó hangon):
De hátha várta a szegény leányka?
Az isten tudja! S nem ment vissza, látja.
A gróf:
Ön azt hiszi bűn nyomja a szivem?
A márkiné:
Emlékezik, mit mondott: "Azt hiszem,
Hogy kétfelé vágott gyümölcs a férfi
Megy a világba, százszor megkisérti,
Hogy megtalálja a másik felét.
A véletlen vezérli s félve lép,
Vakon szalad, nem tudja, hol a párja
S csak ritka, a ki párját megtalálja.
Ha ráakad... szereti esztelen.
S most azt hiszem, ön a másik felem,
A kit kerestem teljes életemben,
S sosem találtam meg, sosem szerettem!
Ma kósza útjaink egymásba nyulnak,
Egy sors bogozza fáradott utunkat."
Igen, de későn édes gróf uram.
A gróf:
Sir márkiné? Az égre...
A márkiné:
                           Csakugyan,
Ismertem e leányt, kiről beszélt
És meghatott regénye, csak ezért
Könnyeztem érte.
A gróf:
                          Ön volt a leány,
Ki szóba volt.
A márkiné:
                         Jól emlékszik reám.
A márkiné (egy pillanatnyi csend után.)
(A gróf térdre hull és kezet csókol neki. -
Nagyon meg van hatva.)
Elég, elég. Elmult a rózsakor
Erünkbe nem a vágyak láza forr,
Ha látna más, nevetne jól ezen,
Keljen fel, a regénk bevégezem.
Lelkemmel a multakba szállok át
És átadom szerelmi zálogát,
Már nem vagyok kis lányka, már merem.
(Homlokon csókolja. Azután szomorú mosolylyal mondja.)
Szegény, szegény csókunk, de tűztelen.
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): Séta

(MIKOR TIZENHATÉVES VOLTAM)

A föld az égre nézett. A füvet
Remegve födte a tűzfényü csepp.
Dal szólt a földön s a szivembe benn.
Pajkos rigó füttyentett szüntelen,
Talán azért, hogy engemet gunyoljon.
A szüleim meg pörlekedtek otthon
Reggeltől estig, nem tudom, mi végett.
A lány virágot tört, táncolva lépett,
Aztán leültünk, a mohágyra dőltem
Egy enyhe domb sugározott előttem
S a búcsuzó, hamvas biborba folyt át,
Szólt a leány: "Ó nézze csak e pompát,
Mily meredek a hegy, hervadt a gyöp",
Én néztem és nem láttam mást, csak őt,
Dalolni kezdett vágyva és esengőn,
Majd visszajöttünk a homályos erdőn,
Egy kiszakított szil utunkban állt,
Fölé emeltem lombernyő gyanánt.
Fejét zöld sátor árnya koronázta,
Az ajka nevetett szerelmi lázba.
Félénken egymás közelében álltunk,
Néztük a harmatos füvet s a lábunk,
Az alvó rét csendes volt és setét,
A lány reám nyitotta őz-szemét
S tüzes szemünk a bársonyos homályban
Meggyónta egymásnak dacolva, bátran,
Mily lázasak a sziv tüz-vágyai...
Csak szánk nem merte még kimondani.
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): A nagyapó

 

Holtan feküdt a nagyapám,
Kilencvenéves nagyapó.
Az arca bús volt s halavány,
Akár az ágya, oly fakó.
Nagy, sápadt szeme kinyilott,
Halk hangja hörgött reszketőn,
Mint sóhaj-üzte messzi szók,
Mint bújdosó szél a mezőn.
Álom ez, vagy emlékezet?
Nap kelt, foszolt a köd-burok,
A fákba tűznedv pezsegett,
Szivembe piros vér futott.
Bús álom, vagy emlék-e ez?
Az élet oly szép s ködbe vesz!
Emlékezem, emlékezem.
Oh, tünt napok, tünt életem!
Az ifjuság! emlékezem.
Álom ez, vagy emlékezet?
A gyenge hab, a puha, lágy,
A szélre bűvösen rezeg.
Himbálja a szivem a vágy.
Álom ez, vagy emlékezet?
Miért e perzselő szelek?
Emlékezem, emlékezem!
Ifjú erő vitt tüzesen!
A szerelem! emlékezem.
Álom ez, vagy emlékezet?
Zajtól telik meg a szivem,
Habok suhannak reszketeg,
A gondolat fut s elpihen.
Álom ez, vagy emlékezet,
Hogy meg se kezdtem s végezek?
Emlékezem, emlékezem!
Rám várnak ők a mélybe lenn;
A sír! a sír! emlékezem.
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): Ámor, a madarász

 

Ha a virág kelyhét kinyitja,
   Ámor siet a rétre ki.
Kutat a síkon, a csalitba
És este a kicsiny kalitka
   Fogoly madárral van teli.
Veti a hálót, bajt idéz fel,
   Hogy szétterül a bűvös est.
Lépvesszőt rak homályos éjjel
És játszi kedvvel, fondor észszel
   Rászórja a zabot, kölest.
Sövények rejtekébe bújik,
   A csermelyek partján riog,
Harasztra kuszik s félve búj itt
És les mikor jön ki az útig
   A rebbenő madárfiók.
Örökzöldből, friss gyöngyvirágból
   Van a hálón viráglepel.
Galagonyát fon rája máskor
És hull belé akár a zápor
   A pinty, a csiz, sok-sok ezer.
Zöld füzfaágból, rozmarinbul
   Hajlit kelepcét olykoron.
És a mező határain tul
Halk csendesen keresni indul
   Van-e madár a magokon?
Sietve rebben a madárka,
   Ujjongva és kábulva lép,
Ártatlanul néz félve, várva,
Megcsípi a magot az árva,
   S már ott ragad lábán a lép.
S Ámor kacagva viszi vissza,
   A zsákmányt el nem engedi
A síkokon és a csalitba,
Ha este a kicsiny kalitka
   Fogolymadárral van teli.
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): Rettegés

 
Sokáig olvastam, tudom, ez esten
Éjfélt ütött, egyszerre félni kezdtem,
Már nem tudom, mitől, de féltem iszonyún
Lihegve hallgattam, hogy az éjféli csöndben
Valami borzalom jön a sötét borún...
Valaki csöndesen megáll mögöttem,
Áll nesztelen, meredten, szótalan
S kacag idegesen, fülsértve, fagylalón;
Semmitse hallottam belőle. Borzalom!
Fölém hajolt már, hogy megfogja a hajam,
Éreztem a keze lassan felém int
S én nyomba meghalok, ha ez a kéz megérint!...
Egész közel simult némán tapadva hozzám
S én ültem ott lekötve és merőn,
Nem fordithattam hátra gyenge főm...
Mint madarak, miket szétszórt az orkán
Vijjongva röpdöstek rém-gondolatjaim,
Fagyos verejtéket lopott reám a kín
S hallgattam a kongó, kopár-üres szobán át
Egymásra csattogó fogaim vacogását.
Egyszerre megrecscsent valami a szobámba,
Bősz orditás harsant az éjszakán keresztül,
Minő sosem szakadt még emberi kebelbül
S a földre vágódtam meredten, holtra válva.
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): Számvetés

 

Alig ismertem férjét, asszonyom;
Csak azt tudom, hogy meg volt áldva hassal,
Mi persze nem haragszunk akkoron,
Ha a szép asszony férje görbe, kancsal.
E sérthetetlen hű tinó ugyan
Nem volt veszélyes sem reám, sem Önre,
Ott állt közöttünk törpén, bárgyuan,
S mi csókolódzhattunk vigan fölötte.
Nem is törődtem véle. Ámde Önt
Ma mily bohó szeszélynek gondja érte,
Beszél eskükről, bánat-könnyet önt,
Emészti önmagát?... S mindezt csak érte?
Mit gondol? Érte lett - azt véli tán -
Ifju, reményvirágos, hű szivével,
Hogy besározza e vad pávián
S ön véle él-hál mégis nappal-éjjel?
Mit? Sirni tud egy percig is ezért?
Megcsalhatunk-e ily vajszívü szörnyet?
Ily testi és ily szellemi herélt
Hitvány fajánál nem jut sohse följebb.
Tekintse, asszonyom, hasadt szemét,
Mint két sunyi lyuk, vaksi s gyantaforma.
A tagja korcs, rövid, kicsinyke még,
S mint óriási hordó ing a gyomra.
Tudom, hogy olykor bajlódik vele...
Ebédre asztalkendőt köt nyakához,
Hogy ingredőjét ne szennyezze be,
Mely máskülönben piszkos és tubákos.
Benn a szalonba? Csendbe félre ül
És meghuzódik egy sötét sarokban.
Máskor meg a tűzhelyhez menekül,
S emészt hortyogva, forrón, jóllakottan.
Nem egy merész szójátékot farag,
Becézi Önt "cicám" "te hű s szoborszép"
És az az egyetlen dicsvágya csak,
Hogy véleményét kérje ki a szomszéd.
Gondos, okos programmja van neki.
Mindenki csak jót tud beszélni rája.
A kis cseléd bokáját csipkedi,
De már fölebb nem... A cseléd utálja.
Elrejti a gyertyát meg a cukort,
Sőt a harisnyáját is megfejelné;
Boldog, ha pár garassal elugort,
Sőt, hogyha tán leül szoknyája mellé.
Ön nélkül él és az Ön oldalán
Ugy érti báját, mint szamár a verset,
Ha titkainkat kikottyantanám,
Tán meghatódna s épp nem lenne nyersebb.
Ez az üres, széllel felfújt muja,
Ijesztgeti szerelmünk, mint a bősz őr.
A fák kopott, rongyos fabábuja,
Mitől fél a madár, de csak először.
Én Önt úgyis keblemre ragadom;
Csak karjainknak kell egygyé fonódni,
Köztünk reked ez unt vén s szabadon
Egy öleléssel nyomjuk őt agyon mi!
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): Különös hóditás

 

Egy ifju ment a köruton tovább
Sietve és a zajjal nem törődve,
Nem leste a sok lányka mosolyát,
Akik kacagva ringtak el előtte,
Egyszerre egy ruhának parfüme
Legyinti meg... Felnéz... Egy égi, szép nő.
És szó mi szó, a nyaka oly üde;
Termetje karcsu, gömbölyü, igéző.
Követte. Mért? Vajjon kit nem sodort
Vak lázba bája egy kis női lábnak?
Ki nem üzött egy hószinü fodort?
Megyünk - s botor szerelmünk játszva rángat.
Harisnyáján sorsát kereste ő.
Csinos? - De a szegény se hord ma rongyot.
Paraszti vér-e, vagy előkelő?
Firtatta buzgón, hogy bukott-e, boldog?
A nő hallotta, hogy jön és megállt.
Még sohse látott ilyen égi szépet.
Szivébe rontó tüz bús vésze szállt
S remegve, boldogan hozzája lépett,
Hogy a fülén át víjja meg szivét...
Ám nyomba nagy csoport zugott megettük.
Tolongva bámult a szájtáti nép
A hölgyét hiába leste-várta - eltünt.
Először is dühöngött bosszusan,
Kereste nyugtalan epedve, vágyva
S nem várva meg, mig az est lesuhan
Hazafutott s korán bebujt az ágyba.
Azt véled e fiu naiv s kopott;
De mit csinálna, ha álmot se szőne
S nem édes-e, mig künn a szél zokog,
Gondolni a tűznél egy égi nőre?
E röpke perc tüzelte s nyolc napig
Kerengve szállt az álmok lepketánca,
Remegve dobbant a bús, árva szív
S édes hazugság ringatgatta játszva.
Csak álmodott merengve egyedül,
Épitgetett ezernyi büszke légvárt,
Hisz a sziv a csaláshoz menekül,
Ha forr a vér s nem jő a nő, a régvárt.
És sorba vette az országokat,
Hellaszba szállott képzeletbe véle
S mint régimódi balladalovag
Mellette állott mindig a veszélybe,
Olykor a mélységnél, a hegy alatt
Folyt a vidám, szelid, szerelmi kettős
S ha végre intett a szent pillanat,
Csókot lopott, kapott a szeretett hős.
Egymáshoz nyomták égő arcukat
A postakocsin, ő s az álmodó lány
S száguldtak - édes volt a hangulat -
A hold ezüstösen fürdött a tócsán.
Egyszer merengő várurnő gyanánt
Jelent meg a gót balkonon a nője,
Máskor zavarva a riadt magányt,
Agárcsapattal vágtatott előre.
Apródja volt s követte mindenütt,
A hölgy a vén báróhoz hűtelen lett.
Szerette és úrnőjével együtt
A nagy, süket erdők ölén merengett.
Igy álmodott könyezve, réveteg,
Barátjait se türte már körülte.
Számüzve élt, de ahogy este lett
A fák alá egy korhadt padra ült le.
***
Egy reggel, amint ágyán elnyulott
Kényelmesen ásitva - kelt a hajnal -
Barátai, vidám kirándulók,
Berontanak zajongva, vig kacajjal.
A rétre készültek mindannyian,
Csónakra kapni, bújni a mezőket,
Pezsgőzni a rét zöld füvén vigan
S a nyárspolgárokat heccelni főleg.
Az ifju csak játszotta a komort,
Azt mondta nincs inyére ilyen ünnep,
De hogy tovább ment a zajos csoport,
Merengve nézte, amint messze tüntek.
S vágyott a partra... A szabadba kint
A mormoló víz csillogtatja sodrát,
Tovább suhannak ott bús álmaink,
Mint a vizek mélységein a holt ág.
S van-e hatalmasabb és nagyszerűbb,
Mint futni részeg, céltalan futással,
Beszivni a friss, harmatos derűt,
Míg az acélos hegylég zúgva szárnyal?
A kis patak meg mormol édesen,
Elcsítul a bú a galyak dalától,
Lelkünk lebeg, kinyil a végtelen,
A gondolat száll imbolyogva, távol...
Nyomban fel is kel, hívja inasát,
Eszik, ruháját perc alatt felölti,
Vonatra ül, Marlyba vágtat át,
S az állomáson várta már a többi.
***
Az éj könyétől csillogott a rét;
Könnyű ezüst köd szálldogált körötte;
Madár dalolt; s a vízen szanaszét
Szikrát dobált a napfény tündökölve.
A nedv pezseg, a fáknak lombja zöld,
Zúg a nagy élet az őskedv zajátul,
Az ébredő fényben dalol a föld,
A test s a lélek boldogan kitágul.
Igaz, kitünő volt a reggeli,
S talán a bor is kissé elkapatta,
De szíve vad örömmel volt teli,
Mikor a gyors hab-ár táncolt alatta.
Lassan megindult a kicsiny ladik;
A nádba suttogott a könnyü szellő,
Bámulta a viz tiszta fodrait
És lelke könnyü lett, vidor, merengő.
Aztán eveztek; a lapát zaját
Kemény ütembe törte meg az ének
S a dalra csappanó serény lapát
Kavarta a tajtékos, tiszta mélyet.
Már az ebédre készülődtek ott,
Mikor sietve jött sok fürge csolnak.
Egy féktelen kacaj riadt legott...
És ez szíven találta álmodónkat.
Ő volt, a szép imádott! Énekelt,
Kacsója forgatgatta lenn a kormányt.
Az ifju elsápadt, a szíve vert,
Mig a habok gyorsan továbbsodorták.
***
Ebéd alatt is búsult szótlanul!
Egy nyári korcsma terraszára mentek,
Zöld hárs vetett árnyat susogva túl
S szőllők szegélyezték a kicsi kertet.
Jött azután a többi evezős;
Zajongva vertek harsogó, szilaj zajt.
S a vig fiuk - megannyi büszke hős -
Pehely gyanánt emelgették az asztalt.
A lány velök volt, itta a likőrt.
Ő nézte, az meg csak kacagta lustán,
Kacsintgatott s hogy nem mozdult, kitört:
"Valóban szentnek tartasz kis butuskám?"
A nőhöz ült most s majd elállt szava;
De már utóbb mosolygott balga álmán,
Mert látta nem hűs arisztokrata,
Ellenkezőleg, könnyed és vidám lány.
A villájáról etegette őt
"Egyél patkányom, kis cicám, bolondom"
Együtt távoztak, hogy az este jött
És nem aludt hősünk az éjjel otthon...
***
Igaz gyöngyöt várt a fiú, való,
S hamist talált, de szól a régi példa:
"A percnek élj" és nem hazug a szó -
A túzok elszáll s oly jó egy veréb ma.
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): Vágyak

 

Sok azt szeretné, hogyha szárnya lenne
S rikoltva tudna szállni, szállni fenn,
Megkapná a fecskét a végtelenbe
S elveszne az ég szürke mélyiben.
Nőkebleket roncsol vadul megannyi,
Rázárva karját, mint egy vaslovag;
A vágya hirtelen orron ragadni
Egy mozdulattal a riadt lovat.
Én mást imádok: a test szűzi húsát,
Az istenek bájára szomjazom,
Hogy testem, ez a lángzó, büszke túlság
Hóditson égve sok-sok századon.
Szeretném, hogy mindenki értem égjen,
Ma ezt ölelni, holnap ujra azt,
Leányt szakitni, künn a messze réten,
Ahogy tépjük a gyümölcsöt, tavaszt.
A lágy gyümölcsnek íze annyiféle,
Oly sokszerű illatlehellete,
Kezem bolyongva száll a lány fejére,
Most tűzpiros haj, máskor fekete.
Legkedvesebb az utcai találka,
A tűz, mint egy szem a husunkba lop,
A tűnő hódításnak röpke árnya,
A habkönnyű álom, a lopva-csók.
Barnával ébredjetek, ha jő a hajnal,
Vaskarja fojtson, vad legyen s pogány,
De este szőke szóljon halk szavakkal
S a hold ezüstje égjen homlokán,
Majd könnyedén, nem sírva és gyülölve
Váljunk s keressünk uj szivet hamar.
- Csak próbaképp harapjunk a gyümölcsbe,
A bensejük izetlen és fanyar.

Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): A fal

Mind nyitva volt az ablak. A szalon
Tüzes szemekkel izzott, mintha égne;
S táncolt a fény a réten, lombfalon.
A park felelt alant a lágy zenére
S zsongott morajlón a sötétbe távol
A zöld levél s a széna illatától
Langy volt az éj, mint a meleg lehellet,
Megsímogatta a sok női mellet
S a hús szagával elkeverte itt
A lanka és rét lanyha gőzeit,
Majd szétzilálta a lágy gyertyafényt.
Virág-, mező- s haj-illatot szivék föl
Csak néha, - az éj kósza árnyaként -
Jött egy fagyos szél a tűzhímes égről
És csillagillatot hozott nekünk le.
Hallgattak a nők ernyedetten ülve
És nézte harmatos, sötét szemük hőn,
Mint duzzadoz vitorlaként a függöny.
S meglepte őket is egy édes álom:
Utazni fönn a csillagóceánon,
Lágy gyengeség, heves szerelmi kényszer,
Szeretni hévvel és beszélni mézzel,
Felfedni álmuk, mit szivök takar.
Dalos, szagos zenét játszott a kar;
Az éj zenés volt, dallamos s fuvalmas,
Távolba bőgve várt a szomju szarvas.
De a vidám nők nyomba megijedtek;
Némult a kar, elhaltak a viták;
Mert egy sötét erdő fenyőin át
Kikandikált - a sik egy dombja mellett -
Az óriási hold-gömb, vérben úszván.
Ment, gömbölyüen mászott a tetőre.
Magányosan bolygott az égi pusztán,
Mint egy fehér arc, mely kering előre.
Szétszéledtünk mind az utak körén
S miként az alvó viz, a lágy fövény
A holdsugárt szeliden visszaverte.
Szerelmi álom szállt az emberekre,
Parázsosan tüzeltek a szemek.
Sétáltak a nők, lelkünk kéjbe bágyadt:
Talán a holdsugár igézte meg!
A szél lehellte a bünt és a vágyat.
Bolyongva járkáltam szilaj örömben,
Hogy egy hegyes kacaj riadt mögöttem.
Ő volt: csodás makacs szerelmesem,
Akit imádtam s jaj! egy percre sem
Hajolt viharzó férfi-hajlamomra
"Karját! S tegyünk sétát a parkba" - mondta.
Vig és bolondos volt, a tréfa folyt,
Azt mondta özvegybútol fogy a hold.
"Hosszú az út" szólt "s majdnem elfeledtem
Cipőm finom és uj a toilette-em.
Megyek haza!" Megfogtam erre karját,
De ő rohant, akár a szélvihar;
S szoknyái, ingó-lengő fodrival,
A szunnyadó éjt zúgva felkavarták.
Megállt lihegve; mentünk csendbe, némán,
Oly elhagyott volt már a hosszu sétány.
Hangok susogtak a nagy éjbe halkan;
S az árnyba rezgő sejtelmes bokorból
Csók-cuppanás, sóhaj hangzott ki olykor,
Ő felsivított elhaló kacajban!
Rémült szökés, futás vert zajt a csendben;
Magára hagyva pár megcsalt ügyetlen
Káromkodott szívinditó panaszszal.
Közel a fán dalolt a csalogány;
Rigó felelt rá a fák távolán.
Egyszerre feltünt egy fehér, magas fal.
Fehéren állt, mint a mesék fala,
Visszfénye kábitó s kemény vala
És titkos útunk a távolba leste.
"A fény szerelmeseknek üdvös este"
Szólott. "Az éj sötét akár az ében,
Üljünk le a sugárzó fal tövében."
Leült s nevette, hogy mint mormog ajkam
Még a hold is mosolygott csendbe rajtam!
S valóban azt hittem, szövetkezett ő
A holddal és hogy csúfol mindakettő!
Ültünk a fal vakitó fénye mellett;
S nem mertem emlegetni a szerelmet,
De megfogtam kezét lihegve, fulva.
Egy könnyü ívbe görbedt gúnyos ajka
S szaladt, mint a vadász, nyomába csalva.
Ruhája eltünt a sötétes útba,
Csak néha villant meg kétes fehérje.
A hold halottsárgán sütött feléje
S hogy néztük ezt a tejszinfényü holdat,
Szivünk a párafényben összeolvadt.
Némán, nyugodtan ment az égre feljebb
S testünk vonagló bágyadásba ernyedt.
Arcába néztem s vérem habja lázadt.
Görnyedt tagomban éreztem, mi forr,
Az a maró kín, a mi győz, mikor
Forralja bennünk nő a kéjt, a lázat!
Hogy álmodunk s ránk száll az éji csend
És halljuk a halk, biztató "igen"-t,
És az imádott szoknyáit emeljük,
A mig karunkban ég a test, a petyhüdt;
Oly kéj, mit a való s nő lopva ad,
Ha jő a boldog, gyenge pillanat.
Gégém tüzelt; jeges, tüzes roham
Szállt rajtam át és csattogott fogam.
Rabszolga-düh dult lázadó eremben,
Hogy ezt a nőt a földre leteperjem,
Őt, aki csak kacag magába, büszkén
Felgyujtani vágytam szivemnek üszkén.
Élcelt, vidám volt, nem gondolt vele;
Finom ezüst gőz volt lehellete.
Mohón felittam. - Döngött, vert szivem;
Szédültem. - Megragadva sebtiben
Ledobtam. Ő felkelt. Legázolám
S taposva csókoltam bősz őrülettel,
Haján, a nedves száján s homlokán.
A nagy, vidám holdgömb pompázva ment fel.
Birkóztam és átfogtam már a lányt
De ellökött küzködve, visszanyomva
Kitört viaskodásunk ujra, nyomba,
S ott állt a fal feszült vászon gyanánt,
Mert, - hirtelen megfordultunk riadva
S egy furcsa-érdekes látványt találtunk:
Rárajzolódott a mészfényü falra
Viaskodó és óriási árnyunk.
Amint közelgtek, távolodtak ott
Játszván kacagtató bohózatot,
Az egyik ugy ágált, akár a drótbáb
S mindketten Ámor művét torzitották;
És összegombolyodtak furcsa kecsbe',
Biccent fejük és ugy tett, mint a kecske,
Aztán kinyilt a két derék meredten,
Oszlop gyanánt feküdtek mind a ketten.
Majd megjelent haraggal lökdösődve
Négy fekete ingó gigászi kar
S a gyengédség groteszk mozgásival
Elhaltak egy hő, ájuló gyönyörbe.
Vig volt a falkép e helyzethöz itt. -
Ő csak mosolygott. - És hogy' küzködik,
Hogy' tolja el a szomjas ajkakat,
Aki mosolyg? Ily gyenge perc alatt
Nyerhet magának szívet a szerelmes!
A csalogány dalolt a fán. A hold
A falra nézett, mint aki keres, les, -
De ott csupán egy testnek árnya volt.
 Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): Szerelmi posta

 

A TUILERIÁK KERTJÉBEN.

Jőjj, kis fiu... Anyád, lelkemnek üdve,
Hogy nézze a játékod, e padra ül le.
Sápadt. Csodás fürtselyme fénymezőkül
A csillagokig fellobogva szőkül.
Jőjj s rózsaajkad engedd szívni hosszan,
Nyújtsd kék szemed, göndör, habos hajad,
Hogy csókjaim fejedre záporozzam;
Majd hogyha Hozzá mégysz te hallgatag
S éjjel nyakát karoddal átfogod
S csókolja a hajad s a homlokod:
Ajkát az ajkaid sebesre süssék!
És fogja el lágy s vad szerelmi szükség
S sikoltsa borzadozva és hebegve
Látván, mi nagy tiprott szivem szerelme,
Mig az én csókom adja néki ajkad:
- "Fiam, fiam, mit érzek én ma rajtad?"

Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): A szerelem halottai

 

I.
Égőn parázslott a nekipirult nap;
Álmos kacsák aludtak az iszapban,
Dohogva izzott a lég, mint a katlan
S a sok lesült fa majdnem lángra gyulladt.
Egy ócska csónak oldalán feküdtem,
A nők az ingüket mosták körültem.
Szennyes viz, szines szappanhab futott,
És csillogott sokáig nyomuk ott.
Már szundikálni kezdtem csendben én,
Hogy a szikár melegbe, déli fényben
Egy ringó léptü lányka jött elébem,
Nagy ingcsomóval imbolygó fején
S két kicsi karja támogatta terhét.
Széles csipők, karcsu darázs-derék,
Akár a márvány-Vénusz, oly derék.
S csak a csipője ringott lágyan, egykép.
Követtem őt, a szük bürűre hágtam,
Bement a házba, ott voltam nyomában.
Helyére állt. Terhét könnyen belökte
Lágy mozdulattal egy vizes csöbörbe.
Oly egyszerü s szabad volt rajta minden;
Feszes szoknyáján és a vékony ingen,
Ahogy mozgatta karjait, csipőjét,
Mint halovány árny, szépen átszürődék
A gömbölyü két comb, a rózsa-emlő.
Mosott serényen; majd, hogy elpihent ő,
Kitárta karját s kéjes teste lenn
Kinyult rugalmasan és édesen...
Deszkát recsegtetett a lángoló nap,
Sóhajtva szétnyilott a szomju csónak.
A nők lihegtek; ingöknek szövetjét
Kiverte lassan a könnyű verejték.
Mellén a láz vér-foltja megjelent,
Reám tekintett biztatgatva, tűzzel,
Ledobta ingét s a két gömbölyű mell
- A kettős bimbó megmeredve fent -
Keményen és szilárdul kibukott.
S hogy röpködött az ingen a sulyok,
Két melle vérpiros rózsája éledt
Szító tüzén a vészes szenvedélynek.
A sóhaja meg vad volt és mohó,
S ugy fujt reám, mint perzselő kohó.
Minden csapása ráhullt a szivemre!
Sulykolta ingét, gunyosan nevetve;
Pár harmatcsöpp rezgett a tiszta mellen
Vad csókra híva - én felé szökeltem.
Megszánt, mert látta lázba reszketek
S ő szólitott meg nyomban engemet.
Beszélt, de nem hallottam mégse hangját,
Viharba halt el, néztem őt merően,
Elveszve a nyitott ruhaerdőkben
Sejtettem a többit s kinzott a vad láng.
Aztán, hogy elment azt susogta nékem;
Hogy este jőjjek el, kinn vár a réten.
Eltünt s azt hittem vissza sohse jön;
Elszállt akár a harmat a mezőn!
De boldog voltam, mert szivembe mámor
Dalolt derűs, részeg, piros szavakkal
S nem féltem a sötétlő éjszakától,
Mert énnekem akkor derült a hajnal.

II.
Ő várt reám, ő volt először ottan.
Hozzáfutottam nyomba térdre rogytam,
Megsimogattam termetét puhán,
De ő elillant sírva, reszketőn
A holdsugárba csillogó mezőn
S nyomába akkor érhettem csupán,
Hogy megbotolt kis lába a csalitban.
Ekkor átfogtam gömbölyű csipőit,
S a lombos, árnyas, hűs tópartra hívtam.
Sápadtan nézett a szemembe ő itt,
Ki még előbb kihivó volt s merő
S vérembe zajgott a tüzes erő
S szított e lányos, könnyes izgalom.
Beszéljetek, mi az a tűz vajon,
Mely a szerelmek percén néha megkap?
A hold erősen égett, mint a telt nap,
Lengett a nád, a békák éneke
Már messziről hallatszott, brekeke.
Dalolni kezdett a fürjecske szinte,
Mintegy a kardal kezdetére intve
S felkelt reá a fákon a madár-had
Távol szerelmet vitt a táj fuvalma
Forró lehelletet, csókot fuvalva
S ez lassu borzadással végigáradt
Belőle tűzvészes vágy magja kelt föl,
Párzási kedv szállt a meleg szelekből
S gondoltam: "Itt e tágas, lanyha földön
E nyári éjjelen gyengéd fonállal
Hány állatot s embert ölel ma által
Ugyanez a szorongó, édes ösztön"
S magamnak vágytam mind e kéjeket.
Csókoltam ujját és ő reszketett.
Lavendula-szag érezett kezén,
Ingét demutka-illat lepte el,
Melléről mandola-szag szállt felém,
Mint a borostyán, vagy a kecske-tej,
Mit úgy a tőgyről isznak a hegyekbe -
Megleltem ajkát; küzködött remegve.
De hosszú volt csókom, egy végtelenség
Kővé meresztve testemet s a testét.
Fetrengve hörgött és tüzet lehelt;
A gyengeségtől kőkemény kebelt
Sirás emelte, arca csupa láng volt,
Félig reám nyitott szeme parázsolt
És összeforrtak az érzékek, ajkak.
Aztán a róna pusztaságiból
Rémülve rebbent egy vad kéj-sikoly,
Hogy az alvó madárkák felriadtak.
Egyszerre elnémult a fürj, a béka;
Leszállt az óriási lomha csend
Egy eb ugatott a tanyákba bent
Gyászos panaszszal felvakkantva néha.
Hogy jött a reg, eltünt mint a kisértet.
Bolyongtam a mezőn őt híva folyton
Testének édes illata kisértett,
Szivembe volt nézése, ez a horgony.
S vittük a hús békóit hallgatag,
Mint két egymáshoz láncolt gályarab.

III.
Öt hónapig öleltem minden éjjel
E lusta kéjes lányt remegve, vágyón
Nem lankadó, viharzó szenvedélylyel
Künn a mezőkön, a zöld nászi ágyon.
S hajnalban, bár mart még az éji emlék
S testünk a csók tüzétől elalélt,
Mihelyt a sok madárka dalra kélt,
Sirtunk, hogy a sötét éj nem közelg még,
A felkelő napot feledve, máskor
Karomba volt még hajnal pirkadáskor
S a fényes útakon mentünk merengve
A kéz a kézbe és a szem szembe
Fény lobogott ki a sövényeken már,
Biborlott a fatörzs, akár a sebszáj,
Fejem paskolta a nap ifju lángja
S nem látva, hogy sugár gyul a mezőn,
Azt hittem e sok fény belőle jön...
Majd mosni ment sietve a leányka
És ekkor is reája vágyakoztam.
Egy vágyam volt csak nézni, nézni hosszan...
És mozdulatlanul, lihegve néztem
Őrült szerelmem börtönébe zárva,
Lágy teste volt szememnek láthatára
S övén összpontosult összes reményem.
Majd odaálltam és mosolyogva vártunk,
Hogy ne figyeljenek reánk a nők,
Reá hajoltam, megragadtam őt
És csókba sistergett egygyé a szájunk...
Sokszor ha távozott, ujjával intett
És felkerestük szőlős völgyeinket,
S tanyát ütöttünk a bokor körül.
És néztük a párzást: négy röpke szárnynyal
Itt két szerelmes, részeg lepke szárnyal,
Amott két egybeforrt rovar röpül.
A lány felvette s megcsókolta őket
Nagykomolyan. Gyakran fejünkre szállt már
Egy csőrével szeretkező madárpár.
Nem féltek. Ők is csak szeretni jöttek.
S hogy a találkát vártam künn a parton
Részeg fejemre ráhüsült az alkony
S néztem, hogy a nyárfák alól jön-e,
Ég-e szemén a vágyak gyönyöre
S mint söpri a holdfényes, zöld ködöt
Szoknyája az elalvó fák között:
A bibliai nagy lányt láttam ottan,
Aki az éjbe csendben andalog,
Mig buja, hófehér testét nyugodtan
Kisérik a sugáros angyalok.

IV.
Üres volt a mosóház s néptelen,
Előtte szunnyadt gazdánk csöndesen.
Füstölt a föld, mint a fáradt ökör,
Mit a tüzes nap ostora gyötör;
De a szivem, éreztem, jobban ég.
Részeg kacaj csendült s dal-foszladék
És dünnyögött a légbe valami.
Aztán nagynéha hullt egy lomha csepp még
A csónakról, mint gyöngyöző verejték...
Véres parázsként égtek ajkai
Falánk csók szikrázott a pici szájból,
Mint a parázsból a tűzszikra-zápor
És dúlt a csók, mig nem rogyott le térdünk.
És semmi zaj se kelt, csupán a sáska
Zizegte napfényes dalát minékünk,
Mint tűz az avaros, holt-kérgü sásba.
És néztük egymást mozdulatlanul.
A kéj fehér arcunkat összedulta,
Árnyas szemünk lázgyűrüs volt alul.
Ó a halált öleltük enmagunkba
És életünk folyt szét a kéjbe, csókba!
Elhagytuk egymást, bátran elszakadtunk
Esküdve többé nem csókoljuk ajkunk.
Ám, hogy közelgett a találkaóra,
Vad vágy üzött, hogy menjek el magam
A fák alá álmodni zajtalan
Elküldve lelkemet a messze multba,
Heverni a gyöp kéjes pamlagán,
S hogy a tópartra értem ittasulva
Már ottan állt és várt reám a lány.
Ezóta őrült láz beteg szerelmünk,
Mely marja húsunk és roncsol mibennünk,
Jön a halál s mi mégis vad gyönyörbe
Keverjük lázadó vérünket össze
Mi nem félünk, ahogy a rettegő fél,
Szemünkbe nem gyúl sanda rémület;
Mi egymásért halunk meg; s a jövőér
Kapunk szerelmet, édes csók-tüzet.
Némák vagyunk. A szó olyan tünő.
Mi ugy beszélünk, mint a gím s ünő.
Lágy bőre vágyakat csikland belém,
Mitől csipős új kéjre kelek én;
S ha szomjas ajkam, az ajkát iszom!
Elhágy a vágy is már s vergődve vérzem
A csók-csatán, a bősz szeretkezésben.
A fű megpörzsölődött a sikon,
Ahol feküdtünk s ott marad örökre
A puszta földön testünk lanyha gödre.
Egy reggel a parton, a fák alatt
Majd megtalálnak holtra válva kint.
Egy vén csónakba tesznek hallgatag,
De akkor is ölelnek karjaink
És eltemetnek a gaz és fü közt,
Mint a temető szélin a bünöst.
De hogyha vannak árnyak s visszajárnak
Még eljövünk csendjén az éjszakáknak;
A vén paraszt majd bámul, összereszket
És nézi, egymást mint öleljük által.
Ránk ismer ő s szól hányva a keresztet:
"Jön a halott fiú a holt leánynyal!"
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): A lángoló nap alatt

Junius volt. Tüzes, lángfényes ünnep.
Lármázva harsogott a kandi nép.
Ujjongtam én is, nem tudom miért
S agyam zavart lármától részegült meg,
Felkorbácsolta a nap véremet,
Velőmbe tüz gyult perzselő sugárán,
Szivembe ősvágy habja pezsegett,
Mitől Édent veszitett egykor Ádám.
Egy nő közelgett és reám tekintett.
Babonás fény volt e parázstekintet
S rablelkem itta a sötét tüzet;
És elfogott valami őrület,
Hogy rávetem magam szerelmesen,
Szivom az ajkát s a karomba zárom.
Vér-felleg ülte meg borult szemem
S nem tudtam e vad csók: való-e álom?
Legyűrtem őt ölelve és tiporva,
Majd felragadtam hirtelen karomba,
Elrugtam a földet, tovább suhantunk,
Szálltunk a szikrás, égő tüzkörökben
S hogy összeforrt a testünk és az ajkunk
A nap piros tüz-kráterébe törtem
Öleltem őt s némán meredve rám
Görcsös karomba meghalt a leány…

Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Maupassant, de Guy (1850-1893): A paraszt Vénusz

 Mu
Az örök istenek!.... Élnek ma is még,
Mint egykor az antik Itáliába,
De nem térdelnek már elébük ismét,
Meghalnak s a tömeg feled, - hiába.
Születnek még, hatalmuk felbuzog
S győznek, habár a népbe hit se pezsdül,
Még héroszok lelkeznek Herkulestül
És jönnek a vén földre Vénuszok.

   I.
Egy nyári, fullasztó napon a parton
Jött egy halász - a hátán nagy kosár -
És ott, hol a tenger lágy hab-vonalt von,
Hallotta, hogy valaki sírdogál.
Egy kis leány volt szűzi pőreségben
A keserű hullámon ringatózva;
Sirt, sirt s alighogy megszülhette éppen
A tenger s a fövénynek tiszta csókja.
Majd megtörölte, a kosárba tette,
Hálóba dugta és örült felette;
És ingó hátán, mint ladikba, csínján
Elszenderült szeliden a kicsiny lány.
Ment s már csupán árnypontja reszketett,
Fölé feszült az égbolt tűzben égve;
S egymásba forrt a parton könnyű lépte,
Mint olvasón a szoros gyöngyszemek.
Szerette a lánykát mindenki ottan;
S bezzeg fürödtek ölelésbe csókban
Az élettől rózsálló tagjai,
Gödrös haskója, apró, pőre karja.
És a kezét vigan nyujtotta ki
Vak örömében szüntelen kacagva.
Hogy járni kezd már a kapuk alatt,
Csak rakja apró lábait s halad, fut,
Mig teste rezgett imbolyogva rajtuk
S hivták a nők és mind elészaladt.
Majd rongyán, amit ráhányt a szegény sor,
A lába felvillant bukfencezéskor,
Itt az ajkáig érő fűbe csap szét,
A nagy sikon bohó lepkéket űz
S csókéhes arca színes, büszke tűz,
Mint a virág, mit ellep a rovarnép.
S mikor elébe nagy fiúk vetődtek
Künn a mezőn, fejétől a bokáig
Csókolták esztelen s olyan sokáig,
Akárcsak a nagy, húsos vállu nőket.
Vén térdein hintázta őt az agg,
Sovány kezükbe reszketett csipője,
A régi mult emléke szállt belőle
S haján remegett a hervadt ajak.
Aztán, mikor az útakon bolyongott,
Nyomába vont egy nagy fiú-csoportot,
Melynek nem izlett már az oskola.
Kicsinye, nagyja ugrik hogyha int
S reggeltől estig - ő sem ostoba -
Szerelmeseit csábitgatta mind,
Ők meg hizelgtek néki; éjjelenként
Sok harcias rablókalandra ment szét,
Gyümölcsöket oroz ez, falra mászik,
Doronggal, ebbel, őrrel küzd a másik,
Ez sárga-rigót, fürjet, réti tücsköt
Fogott neki és hadonászva küzdött
A zöld pagonyban az ág tetején.
A többi véle a csermelyre mén.
S ő szedte vidoran a fürge rákot,
Hálót feszitve pőre lábbal állott,
S nézték, hogyan remeg a viz-fodorba
Lágy, gyenge lábikrája elmosódva.
S hogy visszatértek este a síkokról
A nagy mezőbe meg-megálltak olykor,
Köréje gyültek s reszketeg ölelték,
Tépték a csókját és ették a lelkét;
S ő komolyan, büszkén - nem félve-sirva
Nyújtotta ajkát égő csókjaikra.

II.
Nőtt, szépült s mindenkit hóditva vonzott,
Testéből áradt az érettgyümölcs-szag.
Rőt fürtje szőkült. A tüzes, vörös nap
Díszül hintett reája barna bronzot.
S a gyenge szeplő is illett neki
Bezárt derékján gerjedt keblei
Dagadva forrtak vad szerelmi tűzbe.
Ruhája mintegy öntve volt reája,
S termetje bájos volt és karcsu, büszke.
Gyöngysor-fogát mutatta rózsaszája;
S szemén mosolygott egy mély, tiszta kék fény.
Halálosan szerették a vidékén,
És messziről futottak már elébe.
Kacagva jött, érezve vágyukat,
Majd csendbe ment s szoknyáinak szelére
Átjárta őket egy vad tűz-fuvat.
Versenyre szólitott gőgös kegye;
S oly egyszerü, igaz a mozdulatja,
Mindig nemesség, báj ragyog alatta,
Bár köznapi munkáit is tegye.
És azt beszélték róla, hogy övé mind,
Kit bársonyujja, egyszer is, megérint.
Télen, hogy a fagy minden házat átjár
S fázunk a vastag paplanok alatt
S hó torlaszolja el az útakat,
Árny-foltok ingtak éjjel ablakánál,
Oldalgott a sápadt sikon a sok
Váró kamasz, akár a farkasok.
S világos nyárba, hogy megért a búza,
Barnult kaszás gyült nagy csoportba lent,
Szél verte a virágos, tiszta lent
S hullámozott, morajlott zengve-zúgva,
A szárakat kévébe ő kötötte.
A sárga ég tüzelt vadul fölötte
S forrt a sikon a gyilkoló meleg,
Szótlan lihegtek a bús emberek.
Széles kaszájuk a vetésbe vágott
S bezengte a nagy, tikkadt pusztaságot,
Piros szoknyába volt, dagadt a melle,
S nagy ingiben nem égett e gyereknyak,
Habár a nap kohó-tüzét lehellte
S a földön a fű, a virág lehervadt.
Fürgén szökelt a rét finom mezén át
És vitte vállán a búzát, a szénát,
A férfiak tolongtak, hogyha látták.
A testüket a vágy égette, szúrta
És szomjasan szürcsölgették magukba
Tagjának édes, részeg illatárját,
E rózsatest szerelmes illatát!
S hogy egyszer véget ért az aratás-nap,
Arany biborba hullt a Nap alább,
Egyik arató néki ment a másnak
S mint két nagy árnyék, a bús szürkületben
Véres kaszákkal vivtak érte ketten.
Leszállt az árny a síkra szemfedőkép.
Friss harmatot izzadt ki a mezőség.
Az alkony is kihamvadt s csak kelet
Égette lámpását a táj felett.
Elhalt a távol, kúsza lárma végkép:
A nyáj-kolomp meg az eb-kaffogás,
Csend szállt a földre, altató, csodás,
S fénylett a csillagoktól a sötétség.
Aztán az erdei ösvényre ment ő,
S bolondosan fut itt, ujjongva táncol,
Heves, tüzes tömjént bocsát az erdő,
Az úti fákra feltekint nehányszor
A tűz-poros ég szikráin merengve.
Fölötte leng az ég kék, szűzi csendje,
Halk, lágy gyönyör, az éj cirógatása,
A langyos árnyék, a finom, buja,
Mely a szivet árnyas szövetbe ássa,
S elfogja a magány zavart buja. -
De szárnyzaj kel, szökés, majd nyomban új hang,
Halk és süket nesz, amint bágyatag
Szökik a moh zöld bársonyán a vad
És a bozótban a nesz félve surrant.
Csapkodta szárnyát a sötét madárraj.
Leült s a testén átszállt bűvös árral
Tetőtől-talpig egy csodás merevség,
Hogy tépje le ruháját s ifju testét
Fürdesse meg az illatos fű-árba
S a légbe szálló csókot várta, várta.
Olykor remegve meg-megborzadott,
Bőrén, velőjén a tűz gyújtva forrott
S a bokrokon tűz-szárnyu rovarok
Ragyogtak, mint tüzes csillag-csoportok.
De nyomban egy test csap rá, félve szétnéz,
Két tűz-ajak tapadt rá az övére
S az ágyszerű gyepen bomolt övére
Forr görcsösen, bőszen szorítva két kéz.
Majd egy más férfi jött, reárivallt
S levágta a győzőt, mint egy bivalyt.
Másik reátérdelt s úgy fogta át
Szorítva hörgő, sípoló nyakát.
Ingott ez, arcát a dühös ököl
Véresre verte. - A sötét sűrűből
A férfiak nyüzsgő csapatja tünt föl. -
S mig a tusára éji árny ömöl,
Küzdöttek égő tűzbe, mint a him
Hogy bőg a gím magányos sikjain.
Bősz düh üvöltött, harci lárma hörgött,
Roppant az ín, vér bugyogott a mellből,
Nagy vasdorongként vertek szét az öklök.
Ő ülve nézte ezt egy vén fa mellől,
Nagy büszkeség szállt szemgolyóiból
És leste onnan, hogy ki győz s mikor.
S aztán felérohant a legerősebb,
Az arca csupa vér volt és merő seb;
S a vén fa árnyán a gyepágyba háltak,
Szeretve egymást, mint két nagy vadállat!

III.
Hogy a faluban néha nagy tűz üt ki,
A szikra-magból látjuk szétterülni
S távolban is leszáll tűz-színü fátyla;
Lobog a szomszéd ház, mint szörnyü fáklya
S lángol az ég. - A férfiak szivét,
Testét ilyen őrült tűz marta föl,
Egyikről másra terjedt - s lángja öl -
Majdnemhogy égett az egész vidék.
Az erdei uton, a szirtölön,
Hová úgy hivta a tilos öröm,
Még nyoma is oly szép, oly gyenge s női,
Ha ketten voltak, - kűzdtek szeretői.
S ő engedett nekik, sosem szabódott,
Neki a kéj nem volt gyönyör, de munka,
Nem is örült szegény, de meg nem unta
S végzet gyanánt fogadta el a csókot.
S aki csókolta szájával, szemével
Lágy teste rejtek-ösvénykéit éjjel,
Szakítva a mámor örök gyümölcsét:
Az ágyékába nyíló buja fönség
Szivébe nyilalt s meghódolt remegve.
S rázó-hidegként rázta a szerelme,
Vérszomjasan, szünetlenül kutatta
S őrült, tüzes szókat nyögött az ajka.

IV.
Az állatok is égtek érte titkon.
S csókolta őket lányos szerelemmel;
Mellette mind vidor tűzben szökelt fel.
Hozzálapultak, hogy rajtuk simitson;
Követték a kutyák, nyalták a lábát;
Virgonc csikók nyerítettek, ha látták,
Bivaly örült, minthogyha jött üsző,
Kakas csapkodta szárnyát vér-üző
Cselére s a bakok meg szarv-csatára
Keltek s tusáztak faun-lábakra állva.
Zúgó darázsraj, sárga méhike
Szelideden szállt rózsás bőrire.
Neki dalolt a fákon a madárhad
S gyakran madárszárny csattogott megette,
Midőn a szárnyast keblein etette.
Szerelmesek lettek belé a nyájak
És a komoly, bús, görbeszarvu kos
Nem hallja pásztorát, nyomán futos
S követték a juhok, bégetve halkan,
Friss lépteit iparkodó csapatban.

V.
És csendes este elszökött gyakorta
S fürödni ment a hűs tenger-habokba.
Sütött a hold, szólt a lágyhangu ár.
Futott; a szőke, végtelen fövényen
A messzeségbe, nem volt semmi lény sem,
Árnyát ingatta csak a holdsugár.
Csomóba rakta ruháit s leszökve,
Ezüst lábát locsolva meztelen ment.
Sápadtan ingtak a habok előtte
S kitárva karját a dagályba lebbent.
Csillogva, boldogan kikelt az árból
És lefeküdt a földre, a fövény
Majd eltemette testét lágy ölén
S hogy ment, a nyoma, ez a lebke fátyol,
Még ott maradt a homok gyenge tükrén,
Mint egy nagy bronzszobornak lenyomatja,
Mely partra hullt s nyomát a földbe' hagyta.
S az ég e Szépség-szobrot nézte tündén
Arany szemével. - Majd egy víg habocska
Elérte és a lágy gödört lemosta!

VI.
Ő volt ama örök, tökéletes lény,
Ki újra visszahozta azt a fajt,
Mely feltünik az idők végtelenjén,
Királyi bájjal hódolatra hajt
S szent titka mindig andalítva hat rád.
Szerették, mint Phrynét és Cleopatrát;
S pazar szerelmét lányos, tiszta szíve
Ontotta bőven mindent felderítve.
Csak egy embert gyülölt, egy vén, hamis
Gonosz juhászt, kinek a farkas is
Hizelkedett...
                  Cigányasszony tevé ki
Az árokölbe még mint csecsemőt.
Egy pásztor ott rálelt, nevelte őt
S csak bánatot hagyott örökbe néki.
Gyülölte mind, mivel azt hitte boldog.
Azt mondták, társai manók, koboldok.
S nőtt a fiú árván, örömtelen,
Kecskét, libát őrzött a réteken.
Egész nap ott járt a dombokba távol,
Szí-szó szapulta, szél veré örökkön.
Hogy elaludt, paplanja lett a ködmön
S ilyenkor álmodott szegény az ágyról;
Aztán hogy a táj napsugárba fürdött
S fukar falatját falta künn az árva,
Bámulta mint gomolyganak a kürtők
Távol tanyán, meleg levesre várva.
Vénült. - S a borzalom nyomába lépett,
Estente elmesélték tetteit;
S a suttogott, titokzatos meséket
Az asszonyok hallgatták reggelig;
Azt mondták róla, a sorsnak parancsol,
A pusztulást csak ő idézi föl
És olvas az ég lángbetűiből,
Jövőt jósol a fényes boltozatról.
A sátorát mindennap újra máshol
Ütötte föl, az embertől futott;
A szélbe titkos szót kavart utóbb,
S rá síri hang felelt a szélzugásból.
S az volt varázsa legnagyobbika,
Hogy megszédült tőle a bika.
- És mást beszéltek róla azután.
Találkozott vele egy ifju lány
S láttára egy sötét vágy elragadta.
Hozzá se szólt; de a vad láz miatt
Éjjel zokogva, félve felriadt;
S hallotta, mint kér lázas, gyenge hangja.
Hiába küzdött, sírt, sírt, el sem alván,
S bár rémteli s ködös volt a sötét,
Hozzája ment és véle hált a szalmán!
És igy itatta sáros ösztönét
Az ifju, szép lányokkal minden éjen
És nem pirult ellenkedő szemérem,
Szép, szűzi mellét mind, mind neki adta,
Bár csúnya és vén volt az istenadta.
A homlokát, ajkát szőr-pihe födte,
Sörényszerű volt hófehér szemöldje,
S testén a szőr burjánozott kuszán,
Mint a gyapjúpamacs a vén subán!
Bicegve járt a nagy hegyomladékon,
Hogy árny terült a síkok lomha hátán,
Mint egy balos, sántító, furcsa démon.
Ez a paraszt és bujalelkü sátán
Egy elhagyott dombnak tövébe ment,
Hol a magyal bontott arany lepelt,
Ápril virult s meglátta azt a lányt,
Kit a falu imádott egyaránt. -
Mint napszurás, átdöfte őt a vágy ott
És fogvacogva már utána vágyott.
Tekintetük vadul kereszteződtek,
Mint hogyha két boszús Isten csatáz!
A férfi várt, mint az ijedt vadász,
Ki párducot talált, nem gyenge őzet!
A lányka ment. - S fürtjének szőke terhe
Virágozott a szagos, méla lejtőn
A sápadó magyal közé keverve.
Ismerte a lány s félt kétségbeejtőn,
Utálta lelkéből, szivébe' kin dúlt,
Tartott varázsától s futásnak indult.
Estig bolyongott; s jött az éjszaka
S most borzadott meg az árnytól először.
Vak éj kukucskált a fákról, mezőkről.
S hogy egy sötét uton haladt maga,
A sűrü tölgyek közt, azt hitte párszor,
Hogy rámered némán a csúnya pásztor.
Majd futni kezdett bőszen, esztelen
S nem látta vad lázától ezalatt,
Hogy, amitől oly céltalan szaladt,
Egy holt fa volt csupán a réteken.
Nap, hó mult. S lelke sorvadott ezentúl,
Akár a szárnyain sebzett madár,
Lehúzta földre a nagy félelem-súly.
Kilépni sem mert a kapúba már.
Ha a mezőre ment ki néha félve,
Jól tudta, látja a Vént s ráhunyorgat
Ravasz, gonosz szemével mondva: "Holnap"
S mintegy tüzes vasat nyom a sebére.
S igy akaratja teljesen legörnyedt,
A szíve félelemtől összezsibbadt,
Érezte, meg kell hajlani a kinnak
S feltette, enged a torzarcu Szörnynek.
S keresni indult őt egy téli éjen.
Nagy hó takarta a talajt fehéren
S meredt, fagyos fényben rezgett a sík.
Zord, messze tájról hűs szél fújdogált,
Megrázva az erdős, sötét homályt
S a fáknak égbe nyúló ágait.
A piszkos égen, mint bús fényszalag,
Arcát a hold alig mutatta csak
És a szurós fagy lehatott a kőig.
Lomhán, fagyos lábakkal ment csak ő itt,
Érezte, a juhász előkerül
S fekete pontként ingott egyedül.
S im, gyökeret vert lába reszketőn:
Két szörnyü állat jött a hómezőn;
Játékuk őrült-vig futásba átfolyt
S bukfencük torzította csak az árnyfolt.
Az éjbe jöttek kóboran suhanván
S bolond örömbe, borzadásra keltő
Vágygyal repültek már a látkör alján.
A pásztor ebje: az volt mind a kettő!
Fújtak soványan, vad szemük parázsolt
S e szem kuszált fejükben oly csodás volt,
Kaffogva mindkettő a lány elé nyúlt
S hideg foguk mutatgatták vigyorgva.
Mint a lovagkorban két hős Hübérúrt
Lánynézni küldött Herczegük gyakorta
S körülövedzték a Kedvest, amint jött:
Igy vitte őt e két szerelmi hirnök.
Egy dombon áll s lesett reá az Undok,
Megfogta s ment, elérték már a kunyhót,
Ajtója nyitva volt, ott lökte be
S levetkőztette már előbb szeme.
A teste reszketett, egész leverte
A várva-várt boldogság szörnyü terhe,
A lányra nézett s lihegett, akár
A megszorult zsákmányt üző agár.
De, hogy csókolni kezdte s sárga bőre
Hozzátapadt, mint egy nyálas csiga
S a nyáj illatja áradott belőle:
A jégcsóktól megreszketett ina.
Majd felkarolta a lágyizmu testet,
Mit lázba csókolt már előtte annyi,
- Mindenki vágyott érte élni-halni -
S e lány, szivébe, bár vénségbe tespedt,
Kegyetlenül fájó féltést lopott
S boszút kiáltott, szörnyűt, lángolót!
Küzdött a lány, leroskadt a sovány agg,
Aztán felülkerült, vadul csatáztak
És verte ökle, hogy engedjen ő,
Sírását a nehéz hó-szemfedő
Lefogta, mint a meggyilkolt jaját.
Majd egy vonitás járta be a síkot,
A két eb hosszan, búsan felsivított
S gerincük borzalom futotta át.
Harctól dübörgött benn a szük odú:
Test-buffogás, kétségbeesett csata
Hangzott ki s reszketett a ház fala,
Majd nősírás búgott, halk s szomorú!
Zaj kelt, elállt s nem mozdult semmi más,
Aztán egy elfutó segélyhivás
Elhalt a hóba!
                  - A bús sárga nap
A szürke égről csúszott csendbe bukva.
A szél hörögve, fagylalón szaladt,
Fázott a dértől a korcs, összedult fa
S megölte a fagy. Tombolt a halál ott.
Egyszerre eltünt a felhő s az égbolt
Mosolygva záporzott rózsás világot,
Az égre biborszenny fröccsent, a vér folyt
S fénytől piroslott a hópusztaság,
A pásztorkunyhó, domb s a puszta ág
Égett a gyilkos, lángoló pirosság!
- S ekkor kijött a juhász félve, halkal. -
Piros volt, bíborabb, miként a hajnal!
S hogy az eget a sugarak lemosták
S a tiszta napban a táj megfehérült,
Zord, barna képén mégis szörnyü vér ült,
Minthogyha arcát vérnél rémitőbb
Biborba mosta volna, hogy kijött,
A földre hajlott, egy marék havat vett
És vérező lyukat vájt ujja most ki,
S ahogy letérdelt az arcát lemosni,
A tajtékos patak vérszínü hab lett.
Őrjöngve nézte. - S ment, mint a bolond.
Lejön a dombról, szerteszét bolyong,
Sürűbe tör, az ág-bog kúsza, borzas
És kuncsorog, mint űzött kósza ordas.
Megáll. - És tág szemébe sanda tűzzel
Kutatja, hol van a távolba tűzhely;
Aztán markába csendbe havat old,
Hogy végleg elenyészszen ama folt!
Tovább megy. - Rémület kel a szivében,
Hogy majd halálig bolyg igy álmodón
S fehér lesz a föld s szürke lesz az ég fenn! -
Figyel. - Harangszót küld egy kis torony,
Vágtatva a faluba menekül
És a kapukban a beszélgetőknek
Fülébe szól: - "Meghalt." S fut egyedül.
A távoli sötét tanyán bezörget
- "Megöltem a lányt, jöjjetek hamar!"
Száll, száll a hír és kába zajt kavar,
A szomszéd község tudja. Mindegyik
Elhagyja házát, futva követik,
De ő nem áll meg, esztelen tovább fut:
Lohol. - Nyomán egész csapat szalad
A hómezőn, mint egy sötét szalag.
S minden vidéken csak nő még a számuk;
A domb felé futnak csoportosan
S elől lihegve a juhász rohan!
Mindenki tudja, hogy ki a leányka.
Firtatni senki sem meri a gyilkost
S mért tette. Érezik, sejtik csodálva,
Hogy itt a titkos Végzet működik most.
- Ő volt a Szépség, a Rútság a másik;
Az egyik elbukott. Két büszke Isten
Nem fér meg. Két Bálvány egyszerre nincsen
S nem adják egüket, vívnak rogyásig.
S a Csúf sosem szenvedheti a Szépet.
A dombtetőn már a kunyhóhoz értek.
Ő mert bemenni csak, a többiek nem;
Kihozta a lányt halványan, meredten
S a földre dobta pőrén durva marka,
Minthogyha szólna: - "Im vegyétek ezt!"
Aztán bement, feltolta a reteszt
S a szerelem és a véres düh marta.
Feküdt a hulla a hó-omladékon
S nem volt vakító bőrén semmi vérnyom;
Mivel a két eb, hűséges hivója,
Gyöngéd merészséggel lenyalta róla.
Aludni látszott. Túlvilági szépség
Fénylett az arcán, mint bűvös titok,
A vén juhász még benne hagyta kését,
Mely a két mell közt vér-utat nyitott.
Aranyfoltként feküdt e szép alak
A szűz havon. - Nem egy magánkivül
Bámulta, mint a szentet, hallgatag!
Fény csillogott dús hajgyűrüirűl
S szikrát dobált, mint üstökös uszálya,
Vagy, mint a hajló nap, ha éjbe vesz be;
Finom fejét sugárgyűrü övezte
És isteni dicsfényt vetett reája!
De a falu jámbor, öreg parasztja
Magáról a bivalybőrt leszakasztva,
Befödte, hogy ne legyen teste pőre.
Megácsolták a Szentmihály-lovát,
Felgyűrkőzött fiúk vitték tovább
S húsz reszkető karon ingott előre.
A néma nép meg szótlanul kiséri;
Sápadt, fehér mezőkön át oson,
Mint nagy kigyó kuszik a szoroson,
Aztán a pusztaság megint a régi.
A pásztor az ajtót magára húzza,
De nyomba fojtogatja a magány.
Azt érzi, a világ kihalt talán.
Kijő s előtte a hófödte puszta!...
Remegve áll. - Fél a szobában ő,
Két jó kutyáját hívja és fütyül.
Nem jönnek, a csodálkozása nő,
Hogy nem ugornak ki a sűrübül...
- Kiált. - A hó esik tompán, puhán,
Aztán sikoltoz és őrjöngve bőg fel.
Kutyái ott hagyták s a lány után
Sietve mentek a halottvivőkkel.
Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Guy de Maupassant összes versei. Kosztolányi Dezső .Jókai könyvnyomdai műintézet Budapest, 1909.

Bajza József (1804-1858): Esthajnal

 

Bájló arany fény
Csillog szelíden
A reszkető tó
Hullámain.

Fölserken a szél
Rózsák öléből,
S völgyek hüs árnyin
Zokogva leng.

Némúl az erdő,
A messze síp-hang
Reszketve nyögdel
A légen át.

Kéklő virággal
Hímzett ligetben
Rejtezve csattog
A csalogány.

Leányka édes!
Még most öledben
Elszenderülve
Mennyet lelek:

Ki tudja, holnap
Talán siromra
Leng a lenyugvó
Est bíbora.

Ah valljon e szív,
Mely hőn pihegve
Hófátyolodnak
Alatta ver,

Fog-é fölöttem
Sohajtozásban,
Mint e nyögő szél,
Kesergeni?

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Papp Endre (1817-1851): Éji dal

Hold az éjnek ékessége, -
Hold nélkül is szép az éjé;
E ködfátyol a világon
Nem halotti szemfödél.
Nyúgalomra vár homálya,
s míg sötét, leszenderül,
Hajnallik a szerelemnek,
Mely csak titokban örül.

Jobb az ember éjszakálra,
Címet, rangot leteszen;
Pornak fénye nem ragyog már,
Csak a csillag oda fenn.
S nézd, a bölcs mily együgyű lett,
Bámuld még a büszke főt:
Szűk lakához kis világgal
Egy gyermek vezérli őt.

A harang szól nyúgodóra,
Csöndes künn az utca már,
Rajta félelmes dalával
Csak az éjnek őre  jár.

Ő is eltün, s virradóig
Isten elve ünnepel:
Ur, ki éldelt, pór, ki munkált,
Egy álomban hunynak el.

Nappal gondolunk ezernyit,
Még ér a sok veszteség;
Még törődnünk, jobb lenyugszunk,
Tán megjő a nyereség,
És, ha szép volt álmodásunk,
Áldjuk a jó éjszakát;
Itt az ember boldgságot
Ugy is csak álmában lát.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Arany János (1817-1882): Reg és est

 

Szeretem a reggelt,
Mikor  a jegenyék sudarára
Legelébb esik a
Születő nap arany sugára
S kiderül a vidék,
Szine, illata, hangja föléled:
Tova még, tova még!
Enyim a nap, enyém az élet!…

Ah, az est!
Bágyad akkor elme, test;
Hazaszáll a megtört lélek;
Nő a lombárny… félek, félek.
Mit hozál ma, vándor szellem,
Hogy holnapra fölemeljen?…
Boldog, ha visszanéz a mára
Öntudatod nyájas sugára! -

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Vachott Sándor (1818-1861): Szépemhez

 

Téli estén kérd anyádat
Föl ne verje éjszakádat;
Gyöngye hajnalvirradásban
Meg ne bántson álmodásban.
Oh az álomszőtte képek
Boldogítók, égi szépek;
És ha képes boldogitni,
Kár az álmot megszakitni.
Mondd anyádnak mézbeszéddel:
Majd ha új tavasz virúl fel,
Majd ha jókorabb kel a nap,
Téged ágyban fekve nem kap, -
A midőn hegy, völgy föléled,
Kikeletkor más az élet.
S bár rövid lesz álmod éjjel,
Künn tekints mosolygva széllyel:
A tavasz virágozása,
Álmaidnak folytatása.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Iduna (Szász Polixéna 1831-1853): Képek

 

I.
Azt álmodtam az éjszaka:
Leszállott a magas égnek
Minden ragyogó csillaga;
Nem tudám, hová levének.

Reggel, mikor fölébredtem,
Kertembe kitekintettem:
S ím, minden virágban ott
Egy-egy csillag ragyogott.

II.
Két csillag, egymáshoz közel,
Egymást sohasem hagyja el:
Együtt járnak mind a ketten,
Tiszta égen, föllegekben.

Mi tartja őket így együtt,
híven egymáshoz mindenütt?
Gondolkodom, s úgy képzelem:
Az örökéltű szerelem.

III.
Jő a tavasz illatárral;
Ébred a vidám madárdal;
Zöld az erdő, vig a patak;
Föld s mennyország mosolyganak;
Suttog a fü, jár a szellő;
Aranyos szélü a felhő;
Ég a nap láng-szenvedéllyel;
Édes álmot hoz az éjjel; -
Gyönyör, élet minden máson: -
Csak nekem nincs gyógyulásom.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Arany János (1817-1882): Ősszel

 

Híves, borongó, őszi nap;
Beült hozzám az unalom;
Mint a madár, ki bús, ki rab,
Hallgat, komor, fázik dalom.
Mit van tennem? Olvasni tán…?
Maradj Homér fénydús egeddel,
Maradj te most!… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Mert fájna most felhőtlen ég,
Mosolygó, sima tengerarc,
Élénk, verőfényes vidék -
Oh, fájna most nekem e rajz!
Kék fátyol messze bérc fokán -
Arany hajó, mely futva szegdel
Bibor habot… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Ott kéken a Zeüsz-lakta domb!
Itt zölden a nyájas sziget;
Fölötte lomb, alatta a lomb,
Árnyas berek, zengő liget, -
Hullám-mosott gazdag virány -
Fehér juhok s tulkok sereggel -
Minő kép ez!… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Füst koronáz erdőt, bokort,
Vendégies hivójelül;
Hősek családja, vig csoport,
Áldoz, toroz máglyák kirül;
Lantszóra lejt ifjú, leány;
Kettős pohár, mézízű nedvvel
Vigan forog… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

S ha zúdulnak véres csaták,
Szabadságért nem küzdenek,
Mert elnyomás, népszolgaság
Előttük ismeretlenek;
Törvényök nincs  boldog hiány!
A vének élő szája rendel
Igazságot… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Oda van a szép nyár, oda!
A természet lassan kihal;
Nincs többé nagyszerü csoda,
Többé se napfény, sem vihar;
Pacsirta nem szánt, csalogány
Nem zöngi dalját este, reggel;
Nincs délibáb… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Egyhanguság, egyformaság;
A nappal egy világos éj;
Nem kék az ég, nem zöld az ág;
Menny, föld határán semmi kéj;
Csak sír az égbolt ezután
Örök unalmu lanyha cseppel,
Mig szétolvad… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Oh jer mulattass engemet,
Hunyó dicsőség lantosa:
Érdekli mostan lelkemet
Borongó ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harc fián,
Ki az utolsók közt esett el,
Remény nélkül… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Felhőid és zúgó szeled,
A zizegő haraszt, mohar,
Magányos tölgy a domb felett,
Bolyongó tüz, hullámmoraj -
Ez, a mit lelkem most kiván!
Enyésző nép, ki méla kedvvel
Multján borong… Jer Ossián
Ködös, homályos énekeddel.

Kinek sötétes éjjelen
A hős apákhoz költözött
Daliák lelke megjelen,
Alánéz bús felhők között
És int feléd: „Jer Ossián,
A holtakat miért vered fel?
Nincs többé Caledonián
Nép, kit te fölgyujts énekeddel!”

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.