Székács József (1809-1876) versei

 

ESTI IMÁDSÁG 

Uram, maradj velem!
Maradj velem, mert a nap leszálla,
S már az esthajnalban végsugára
A sötéttel halványodva vív:
Így hull egykor éltem végsugára
Halvány színben síromnak porára,
Ha a halál innen messze hív!
De nem félek, ha istenem,
Ha jó atyám marad velem!

Uram, maradj velem!
Maradj velem, mert a éj ölébe’,
Ha álom száll a világ fölébe,
Ki viraszt majd gyermeked felett?
Ki virasztna, mint te, ki kezeddel
Égi testek sorsát rendeled el,
S rajtok a tavaszt, nyárt, őszt, telet;
Remegjek-e ha istenem,
A hatalmas, marad velem?

Uram, maradj velem!
Maradj velem, mert a bűn hatalma,
Mint az éjnek sötét birodalma,
Egednek fényétől zárva tart.
Adj szent lelket, hogy járjak fiadnak
nyomdokán, míg napjaim haladnak,
Mig feltűn az örök békepart!
Hol megjelen jó istenem
Előtt a Megváltó velem!

Uram, maradj velem!
Maradj velem hogy vezess karoddal,
Hahogy éltem, mint a nap nyugottal,
Az örökség tengerébe száll,
S jobb valóm, ha érintesz kezeddel,
Újra ébred, mint a nap kelettel,
A halhatatlanságnak lánginál,
Hol a fő üdvet éldelem,
Én istennel, isten velem!

KARÁCSONI ELMÉLKEDÉS 

Hol van a fény, mely az értelemnek
Sötét éjtszakáját űzze el,
S az igazság, melyért majd remélve,
Majd csüggedve lelkünk esdekel?
Fény s igazság! Te vagy üdvözitő,
Te az isten égi hirnöke,
S szent igéd a valót szomjazó föld
Értelmének szent szövétneke.

Hol van béke a sérült kebelben,
Annyi bűn és gyötrelem között,
Hogy tegyen szert kívánt nyugalomra
A sors és világtól üldözött?
Te vagy, Jézus, legjobb békeszerző,
A bűnös nálad békét talál,
S a szerencse romján a halandó
Benned bizva mosolyogva áll.

A léleknek a test gerjedelmin
Lesz-e vajon adva győzelem,
Avagy a jó s rossz között örök harc
Tart-e bennem, küzd-e ellenem?
Te törted meg a gonosz hatalmát,
És felette diadalt ülél,
Győzök én is, hogyha megszilárdúl
Erőm erőd dicsőséginél.

Lesz–e élet túl a sír homályán,
Szenvedésünket jutalmazó?
Lesz-e új világ, mely befogadjon,
Hogyha el lesz hagyva majd az ó?
Te vagy a feltámadás s az élet:
Aki benned hisz, bár haljon, él:
A síroknak zárai megnyilandnak,
S az enyészet új életre kél!

Égi kegyelemnek hirdetője,
Kiben megnyugovék istenem!
A halál és a bűn fékezője,
Uram és megváltóm, s mindenem!
Add, hogy e nap, melyet születésed
Emlékének buzgón szentelek,
Újabb ösztönt adjon életemnek,
Hogy mindig jobban tiszteljelek.

És te, isten, gyermekidnek atyja,
Kikért fiadat feláldozád,
Aki által a földnek családit
Kegyelmedhez közelebb hozzád;
Add hogy ennyi hűségért irántam,
Teirántad hálás úgy legyek,
hogy, miként fiad tanított engem,
Úgy reméljek, higyjek és tegyek!

ÚJÉVI 

Isten! Hozzád szállanak fohászink,
Az esztendő első reggelén,
Lelkünk néked buzgón általadva,
Lépünk át az új év küszöbén;
Mert minket mulékony percenetnek
Érütési semmivé tehetnek;
Te valál, vagy és leszesz jövőben,
Te örök vagy az örök időben.

Te védettél minket s kedvesinket
A múlt évnek minden szakain,
Ó védj minket, védjed kedvesinket
A beálló évnek napjain;
Mert mi a föld gyarló sarjadéki
Gyengeségnek vagyunk martaléki;
Te kútfője a legfőbb erőnek,
A port s a világot éltetőnek.

Áldd meg ó szent! Kezdetét az évnek,
Áldd meg folytát, áldd meg végzetét,
Áldd meg a hont, és a honnak atyját,
És a honnak minden gyermekét:
Adj vigasztalást a könnyezőnek,
Éber lelket a gyönyörködőnek,
Adj reményt a józan bajvívónak,
Célhoz érést a bölcsen futónak.

Adj türelmet s észt az oktatónak,
És a hallgatóknak nyílt szivet;
Adj egyenes lelket a birónak,
És az üldözöttnek védhelyet;
Légy az árvák s özvegyeknek atyja,
A haldoklók végső gondolatja:
Tied legyen lelkünk és halálunk,
Tied jobb életre virradásunk.

Hozzád, hozzád szállanak fohászink
Az esztendő első reggelén,
Buzgóságink tégedet keresnek
Ó nagy isten! Trónod szent egén!
Mert mi árnyékéltünk szűk körébe’
A halálnak tántorgunk elébe:
De te voltál, vagy s leszesz jövőben
Te örök vagy az örök időben.

 A CXLVI-DIK ZSOLTÁR

Ó uram, téged dicsérlek,
Téged míg tart életem,
Bennem hozzád vonz a lélek,
Hozzád hangzik énekem,
Mert csak te vagy akiben
Bizom, másban senkiben.

Hogy bizhatnám emberekben,
És fejdelmekben mikép?
Nincs mentő erő kezökben
Hogyha tőled nem vevék;
Egy nap úgy elbán velök,
Hogy porrá lesz mindenök.

Az boldog csak, akit öröz
Jákob erős istene,
Kinek a legfőbb erőhöz
Kötve lelke, mindene;
Benne biztos a remény,
Másban nincsen nyeremény.

Mert ki alkotott világot,
S mindent ami abban él,
Ki védi az igazságot
S a gyötrött felett itél,
Éhezőnek enni ad,
A rabnak szól: légy szabad.

És ki atyja özvegyeknek,
S a vakoknak ad szemet,
Útját állja vétkezőknek,
Szereti a hiveket,
Elesteket emeli:
Az van erővel teli.

Őt dicsérjed, énekeljed,
Benne bizzál ó Sion,
Boldogságodat reméljed
Tőle minden századon
Ő a menny és föld ura,
Amen és Hallelujah.

KARÁCSONI ÉNEK 

Ó nap, napja szent örömnek!
Változz napjává hitemnek!
Hogy Jézus hozzám betérjen,
Benne éljek, bennem éljen.

Jézust a föld várva várta,
Mig egét isten kitárta,
És fiát küldötte hozzánk,
Hogy a mennyben csatlakoznánk.

E csodát én, melyet értem
Tőn az isten, bár nem értem,
Hallom lelkem szóhatában:
Szeretet van e csodában.

Nagy szeretet! Mely lehajlik
A földhöz, mely bűnbe’ zajlik,
Hogy azt újra vonja, vére
Árán, atyja kebelére.

Örvendj Sion! Jő királyod
Újjá szülni a világot:
Tiszta szívvel menj elébe!
Mert atyjának jő nevébe.

Te ki emberképet öltesz,
Ki mindent üdvvel betöltesz,
Add, imádjon minden elme
Téged, béke fejedelme!

Testbe’ jősz ó üdvek üdve:
Hogy, mely ránk volt hajdan ütve,
Isten képét megtalálja
Mindaz, aki hisz fiába.

Egynek bűne által estünk,
Egy közbenjárót kerestünk,
Ő az, ő az! Hála, hála!
Nem győz a bűnnek halála.

Hosianna az egekben,
Angyalakjú énekekben!
S mely álomból életre költ,
Hosiannát zengjen a föld!

Ó nap, napja szent örömnek!
Változz napjává hitemnek!
Hogy Jézus hozzám betérjen,
Benne éljek, bennem éljen.

FOHÁSZ A BUDAPESTI ÖZÖNVÍZ NAPJAI UTÁN (1838.)

Míg földi jólét ringatott ölében,
Áldások atyja! Téged elhagyánk;
Rettentő kézzel érzetéd hatalmad,
s mi fölkerestünk, s törve hódolánk.
Tolongva jöttek hullámok fölünkbe,
Ezer halál rémítve dúlt körünkbe’:
De te lebegtél a vizek felett,
S ezer halál közt éltünk mentve lett.

A földi jólét romjain imádunk,
Rengő kebellel, isten! Tégedet
Mert vádolólag vallja érzeményünk:
Méltán sujtád tévelygő népedet.
De épitünk vallásunk szent szavára,
Hogy tűrő vagy, s kegyednek nicns határa:
S mely most csapással büntet, szent kezed,
Borús uton derűs célhoz vezet.

Maradj reményünk, ó vilgok atyja,
Légy őrünk, vértünk, te légy mindenünk,
Neked szenteljük megtérő kebellel
siralmak hangján árva életünk.
Tedd a csapást áldássáE a mulóból
Fejts múlhattlant, fejts enyhet a kinokból,
S add, hogy kevés éveknek vesztesége
Évszázadokunk légyen nyeresége!

EPIGRAMMÁK 

1. Széchenyi

Szóla Hunyad: „Seregem ha lehordod torkolatodhoz,
Ó Duna, Mahmudnak népeit eltapodom.”
’Vaskapum összesodor, vakbuzgó, hogyha merészlesz!’
És a nymphaharag visszaijeszti a hőst.
Széchenyi szól: - „”Népeknek hozok s viszek áridonáldást,
Nyisd gátló kapudat, vagy levegőbe röpül.””
S a Duna nyit sima rést a békevitéznek ijedten,
S ő megy, s horgonyt vet Ázsia partjainál.

2. A rátóti kertben*

I.
Itt öröm és élet laknak, mert élnek a lombok,
S a csevegő csermely, s partjain annyi virág.
Kisben ez a roppant mindenség, melyben az élet
És az öröm honosak távol is és közel is.
S hol vagyon a kertész, Láthattlan ez itt is amott is:
Mindenikét látnod csak műveikbe’ lehet.

(* Balogh Johanna, a híres Balogh Péter leánya és Géczy István özvegyének lakhelye.)

II.
Hogyha hegyen látok palotát, a gőg jut szembe,
Mely építé, mely büszke urába’ lakik.
Itt, mert völgybe vonúlt házat szemlélek, amelyet
Lombok rejtenek el, és csalit árnya fedez,
Szende szerénységet sejt lelkem s ritka középszert,
S e sejtést egy hon jobbjai ámenezik.

III.
Szép fűz a kapuban! Mérthogy társatlanul állasz?
„Társtalan úrnőmnek képviselője vagyok.”
S mért állasz szomorún kapuján az édeni kertnek?
„A menny üdveihez sir vezet és siralom.”

3. Emlékkönyvi versek

I.
Árjain éltemnek hideg ész intézi a kormányt:
Árjain éltednek hő szived a vezető.
Árjain éltemnek szellőzni ohajtasz-e vajon
A hideg ész karján? Nem tudom, édes alak:
Árjain éltednek hogy néha melengni kivánnék,
Ész hideg embere én – azt tudom, édes alak.

II.
A népet ne tekintsd: ha nagyobb vagy nála, szidalmaz;
Hogyha hason, kicsinyel; hogyha kisebb, megutál.
Hagyjad a félénket, hogy függjön a balga tömegtől:
Néked az életirányt tűzze ki géniusod.

4. Themistokles
Xerxest és a fél földet verted meg eszeddel,
Első hősének kent fel, s imáda hazád.
Majd meg szárazon és vizeken száműzve bolyongtál,
És mely általad élt, vesztni kivána honod:
Avvagy Hellásznak bűne szörnyű, bajnok, irántad:
Avvagy Hellasz iránt szertelen a te bűnöd.

5. Napóleon
Vidd Northumberland, s láncold le a sziklaszigetre!
Folyjon ezer könny bár, s nyögjön utána a szív.
Őt elitélte a nép, az örök jog szelleme, s a menny;
Mert a szabadságnak gyermek s gyilkosa volt.

6. A kölni dóm
Vándor, ha Kölne jutandsz, s bámúló lelked elámúl
A daliás kornak csonka remekje felett;
Kérdjed: Ó szép töredék, te szakasztott képe hazádnak,
Mért állsz fejtelenül, mért derekatlanul itt?

7. Hajnal és éj
Görbén ballag a pór napszámot tenni a várba:
„Oly későn-e paraszt? – rá rival a boszus úr -
Bérci lakom falain rég fénylik az ébredező nap.”
„”Elhiszem – így a paraszt – de ala köd van, uram!”

8. Panasz
„Bezzeg, hazánk ügye most jobb karban volna, ha őseink
Kissé bölcsebbek! Nemde?” – Mi gyáva panasz!
Hassatok, és a jelent használjátok, nehogy épen
Ezt mondja a huszadik század a mostaniról.

9. Halljuk!
Egy föltétel alatt lesz naggyá Széchenyi köztünk:
Hogyha a külföldet hordja be gőzösein.
Érted-e, Széchenyi, ezt? A világot hordd a Dunára,
A jobb gyomruakat a Tisza partjaira.
A magtárakból háton hordjad ki a gabnát,
S a bort gördítsed korcsolya-úton alá.
Költsék s menjenek el. Te pedig számolj velök, és jőj,
Járj és kelj, s házról házra vigyed meg a pénzt:
Így lészsz csak naggyá, ha a nemzetet arra tanítod,
Hogy kell gazdaggá lenni – dolgotalanúl.

10. Aide toi
Vízbe esett az orosz, s szent Miklóst hívta segédül:
„Megmentlek – szól a szent – de mozogj magad is.”

A görög Anthologiából

1. Aeneas
Trójai láng s fegyver közül hős vállára emelte
Aeneas a tisztes terhet, az édes atyát,
S szólt: „Görögök, békén hadd menjek: az ős atya nektek
Olcsó harcjutalom volna, de drága nekem.

2. Achilevs
E sírt Hellas emelte neked, romtalmas Achilevs,
Hogy rémitse utó-Trója szülötteit is,
S trójai partra tevé, hogy, Thetis gyermeke, örvendj
Hallani int gyögdel zúgva körüled a hab.

3. Euripides
Nem tied, Euripides, ezen emlék: te az övé vagy:
A te dicsőséged hire fuvallja körül.

4. Nemesis
Nemesis, a mérték s a fék kezeidbe’ miért van?
„Használd, hogyha beszélsz, ezt; ha cselekszel, amazt.

5. A koszorú
tarka virágkoszorút küldök, Rodokleia! Körüled
Múlatozott lelkem míg kezeim kötözék.
Van liliom, van rózsakehely s anemóne közötte,
Harmativó nárcis s kék ölü kis violák.
Míg kötözém, mind elhervadt: köny gyüle szemembe,
S szólék: Lyányka virúlj, ah de ne mint koszorúm.

6. A szép Melité
Hére adá szemedet, Melité, karod adta Athéne,
Thetis lábaidat, Páphia melleidet.
Boldog az, aki tekint; aki hall, az boldog ezerszer;
Félisten ki szeret: isten az, aki birand.

7. Timarion
Lép a te csókod, o Timarion, és barna szemed tüz:
Rab vagyok hogyha az ér, lángba borúlok ha ez.

8. Az esküszegő
„Nem megyek el hozzá két éjtszaka, esküszöm.” És te
Hallád eskümet, ó Kypri meg is nevetéd.
Ó te a balga fiút ismerted! Szélnek eresztém
Esküm, nélküle mert nékem az élet halál.
Karjai közt édesb a kárhozat esküszegőleg,
Hogysem az üdvösség nélküle  - eskühíven.

9. A koszorúhoz
Csüggj, koszorú, szeretett ifjúm ajtója felett, de 
Rázni ne merd fiatal kelyhű virágaidat.
Telvék könnyel azok, szerető szem zápora érte;
Kíméld míg ajtó nyílik, s az ifju kilép:
Ekkor rázkódj meg, s hintsed le fejre esődet,
Hogy szeretőmnek aranyfürtei könnyem igyák.

10. A habozó szerelmes
Mondd Lykanidának hogy csak színlette szerelmét,
Mondd: álnokságát fölfedezé az idő.
Ezt, Dorkász, vidd meg, mondd el másodszor is, esmét
Mondd el harmadszor, s most tova, Dorka, siess!
Menj, menj, Dorka repülj! – Nem, még egy pillanatig várj -
A mondottakhoz tedd hozzá… Avvagy eszem ment?
Menj, mondj el mindent… angyali Dorka, ne szólj!
Sőt, mondd el végtől végig! – Mért küldjelek? Állj meg…
Nem törik el lábam hogyha – magam megyek el.

11. A szerelmes
Hozzád kapcsolvák éltemnek szálai, lelkem
Kútfeje benned van, nélküled élni halál;
Mert, melyekkel szólsz siketeknek,b arna szemeidre
Esküszöm, és szemeid éjszinü öldökire:
Gyilkos tél dermeszt, valahányszor fellegesen nézsz,
S úgy virulok föl mint a kikelet, ha mosolygsz.

12. Hűség
Barna biz ő, kicsiny is, de viszont göndörke Philaene,
És puha bőre simább hogysem a mák levele,
Csacska szavában több a varázs mint Küpri övében,
Mindent ad mit ohajtsz, s többnyire dijtalanúl:
Küpri, azért fogadom, szeretendem is addig – ameddig
Nem lelek egy mást, mely nála is ízletesebb.

13. A boldog családatya sírja
Hogyha siromhoz jösz, vándor, borzadva ne térj el,
Mert e békelakot nem boru lengi körül.
Nőmmel együtt öregedtem, együtt szállottam Adesbe,
Három nőt három gyermekeimnek adék;
Gyönge szülötteiket vígan ringattam ölemben,
Nem könnyezve se holt, sem betegágyaikon.
Sírya temettenek ők, amidőn szemeimre az édes
Álom alászállván, békehazámba emelt.

14. Demetrios és anyja
Az, kihez a harcból remegőn tétél meg, anyádhoz,
Vesztve a hősi jelet, élve paizstalanúl,
Gyilkával maga vert által, Demetrie, téged,
s méhét átkozván szóla zokogva anyád:
„Halj meg, s szennye ne légy Spártának: Spárta bünetlen,
Hogyha az emlő, mely szoptata, gyáva vala.”

15. Demaineta
Nyolc hős magzatját vesztette Demaineta harcban,
S indnyáját egy sír halma alá temeté.
Fájt szive bár, de könyet nem sirt, e szókra fakadt csak:
„Én szültem néked, Spárta, e magzatokat.”

Dombi János, vagy a hazajáró lélek

I.
„Kövesd leányom szivedet!
Áldjon meg isten tégedet!”
Ezt mondta magzatának
Egy lányának Pannikának -
Hát ki mondta? Hol vagy mikor?
Dombi mondta épen akkor,
Midőn megsujtá a guta
S felfordúlt az isten-adta.
Tisztességgel eltemették,
Kúnhalomban sírba tették.
Kúnhalomnak messze terjed sík határa,
Mossa partját, de nem járja, Tisza árja.
Nincs oly gazda a dúsgazdag Kúnhalomban
Mint a milyen Dombi János. Nagy halomban
Hever pénze ládájában, s nagy tanyája
Tág környékét elborítja birkanyája;
Hambárjában nagy bősége a buzának,
A falu sem parancsolna a borának;
Egy a búja, mely szivébe néha bekap,
Hogy fiút még nem keresztelt néki a pap.
Egy leánya volt ugyan, szép mint a szépség,
Jó mint angyal s épen oly ép mint az épség;
De mit használ ha nevét a fejkötővel
Felcseréli, új férjének új nevével,
És a Dombi ősi névnek véle vége,
Melynek nem volt s nem lesz párja hét megyébe.
Ez volt oka Dombi János bánatának,
Amíg végre így prédikált önmagának:
„Mind hiába” szóla „látom, mint hiában,
Csak megnyugszom a jó isten bölcs utában.
Ámde már csak bétekintek ám szemébe -
Mit, szemébe? A zsebébe
A legénynek, aki vőm lesz,
Aki téged, lányom, elvesz.
Mert azt ugyan túl nem élem,
Isten engem úgy segéljen!
Hogy férjhez menj ellenemre,
Mit szólsz, Panni, mind ezekre?”
„Ketten kérnek, szóla Panni, a csapláros,
És az akit nem szeret kend, a mészáros.
Nincs is szükség rá, apám hogy őt szeresse,
Hisz kegyelmed úgy sem lészen a hitvesse,
De én kérem, kényszerítem jó atyámat,
Adjon hozzá, mert különben a pártámat
Szűzen viszen el magammal mély síromba,
Más legényt én soh’ sem zárok hű karomba.
Hogy sovány húst külde  hozzánk héba-hóba,
Nem foghatjuk a szegényt őt vádolóba;
Ha nem vághat más marhát mint ösztövéret,
Hogyan messen a soványból húst kövéret?
Áldja meg a hármas isten jó apámat,
Áldja azt is aki ápolt hű anyámat:
Oh adják ránk a szent áldást! – „Ugye, én-e?”
Szóla, Dombi s feltódult a vér fejébe
És megsujtá a guta,
De eszmélethez juta
És halála érzetében,
Jó keresztyénszellemében
Ámbár félholt,
Még is így szólt:
„Kövesd leányom szívedet.
Áldjon meg isten tégedet!”
Ez végszó volt,
Ezzel megholt.

Panni atyját megsiratta,
Özvegy anyját vigasztalta.
Anyja pedig így zokogott:
„Itt az isten határozott!”
A mészárost elhivatta
És áldását rájok adta.
Atyjok sírja volt a szent hely,
Hol vallásos érzelemmel
Hő szerelmet esküvének,
s aztán a paphoz menének.
Áldás reád Dombi János, megmutattad
Hogy az irást megtartottad, megtanultad,
Áldva haltál s ellenednek megbocsátva,
A mennyekbe ily keresztyén lesz megáldva.

II.
Nyugszik Dombi a halálnak éjhonában,
Addig nyugszik míg a mennynek csarnokában
Az angyalnak megszólamland trombitája,
S eljövend a holtaknak feltámadása.
Addig nem jő a sirokból vissza senki,
Akit egyszer sirba tettek, nem jön a ki.
Dehogy nem jő! Más a vallás Kúnhalomban,
Ott a lelkek nem maradnak nyúgalomban,
Mert ha otthonn azt teszik mit nem szeretnek,
Éjjelenként házaiknál megjelennek;
A toronyban, amint éjfélt üt az óra,
Feltámadnak lepleikben riadóra;
Járnak kelnek dörömbölnek és kiáltnak:
Mérthogy mindent kedvök szerint nem csinálnak.
És csak aztán, hogyha úgy lett mint kivánták,
Maradnak a koporsóban isten-adták.
Dombi János példa rája,
Mert biz ő is haza jára.
Amihelyt éjfélt ütötte,
Lepedőjét rája vette
Amelyben el volt temetve;
Arcát és fejét befedte,
Vége a bokáját verte,
És nagy léptekkel megindúlt,
Balra tartott, jobbra fordúlt,
Mig házához békanyarúlt.
Itt felhágott a pallásra,
Csörölt pörölt egyre másra;
Ugrált a pallás hosszában,
Szörnyen tombolt haragjában,
S így kiáltott enmagában:
„Nem kell nékem mészáros,
Vőm legyen a csapláros!”
S elvégezvén e munkáját,
Amint feltátotta száját
A kakas és kukorékolt,
Dombi János már alant volt,
És kakas-zólás között
Sirágyába költött.
Minek mondjam azt is olvasómnak,
Hogy lázadt fel népe Kúnhalomnak;
Hogyan jártak Dombiné nyakára,
Hogy hallgasson férjének szavára:A
Adja Pannikát a csaplárosnak,
A kosarat meg a mészárosnak.

III.
A mészáros búsan ül a székben,
Könnyek laknak Panni két szemében,
Nem kíméli anyja szűz szerelmét,
Sőt hogy megkérlelje férje lelkét,
Bár nagyon fájt, amit tett, szívének,
Visszaküldi a gyűrűt vejének,
S Pannikáét visszakéri tőle.
„Nem lesz abból semmi, egyelőre,
Magam viszem vissza Pannikának”:
A vő ezt üzente jó napának.
Elmerült a mészáros bujában,
Tépelődött szörnyen jó magában:
„Kövesd leányom szivedet
Áldjon meg isten tégedet!”
Szép szó, szent szó, haldokolva mondta,
S most a sírban nem nyughat miatta.
Hisz a lélek nem tréfál, a kőbe,
Hogyha istenéhez van menőbe.
És ha megtért ura istenéhez,
Mért vágyódnék vissza hüvelyéhez:
„Föld volt föld lesz”,s míg nem hivja isten
Soh se fog az kóborolni itten.
Ezt az írás mondja, ez világos,
Azt kend meg nem dönti Dombi János.
Egy gondolat villant meg agyában,
S már bundája lógott a nyakában;
S minthogy épen késő s vak sötét volt
S nem csillog sem csillag sem pedig hold,
Lassan mint a tolvaj úgy lopózott,
Nyomán két kutyája vánszolódott;
Dombiéknál titkosan betoppant,
Mocskos s Göndör egy zugolyba hosszant
Elnyujtóztak a nem küzdvén bikával,
Elnyugodtak tompa horkolással.
„Hát a gyűrűt hoztam vissza, Panni,
De addig nem birom visszaanni,
Míg apádtól kérdem meg magától:
Mért állott el utolsó szavától?
S mert azt hallom hogy megjő ma éjjel,
Szóba állok ő tisztes fejével.
Ha azt mondja hogy megbánta, Panni!
Egy szó nélkül fogom visszaanni
Gyűrűdet – sőt sírba bár, de lelkem
Meg fog áldni téged hű szerelmem!
S most csendesség, ne moccanjon senki,
Nem illő a lelket háborítni!”
A mészáros szólt erősen, és mert
Ellent mondni néki senki sem mert,
Minthogy részén a napfény igazság,
Lett nagy félsz és szörnyü hallgatagság.
A gyertyát is mind eloltogatták,
És a lelket súgva búgva várták.

IV.
Amint éjfél hangzik a toronyba,
Vélnéd minden készül dőlni romba;
A palláson rengő dobbanással
jár a lélek rémes rombolással;
Üt sujt mindent, érzi a gerenda,
Közbe közbe eként mondogatja:
„Nem kell nékem mészáros,
Vőm legyen a csapláros.”
A szomszédban, utcán, a szobában
Sok nép nézi s hallja ezt magában.
A legbátrabb fickó Kúnhalomban
A mészáros, lábhegyen, suttomban,
A tornácon végig a nyilásig,
Hol egy létra nyúl fel a pallásig,
Ellopózik s a lelket bevárja,
Mocskos, Göndör kullognak nyomába.
S amint Dombi elvégezte ottfenn,
Nem vélé hogy még várják is ottlenn,
De amint a végső fokra lépe,
A mészáros halkan lép elébe:
„Mocskos dolog biz a Dombi János” 
E szavakkal kezdi a mészáros -
Mocskos vélvén ura hogy huszitja
Néki ugrik s a fülét hasítja.
„Coki Mocskos” szól az úr, hiába,
Még Göndör is felugrik nyakába,
S amint róla a lepelt lehántja,
A mészárost dühös bosszu bántja,
Néki megy a léleknek ököllel,
Bánja hogy taglóját nem hozá el.
Mi az  ördög lelte a mészárost?
Nos hát lelket fogott – a csaplárost.

V.
Háború lett másnap Kúnhalomban,
Két tábor küzd egymás ellen harcban.
A hivőké és a nem hivőké,
Ki lesz győztes,mink-e avagy ők-e?
Ott állottak a hívők sorába’
Kofák, banyák s mint vezér a bába,
Azt vitatták életre s halálra,
Hogy Dombi járt éjjel a pallásra,
Hogy ők látták s megesküsznek rája,
Gaz ind maga mind familiája
Aki mást mond, és nem volna káros,
Hogy bitófán függjön a mészáros,
Aki az ős hitet Kúnhalomba
Gazságosan így döntötte romba.
És ezt annál bátrabban vitatták,
Mert a csapost sehol sem találták.
A nem hívők élén a biró volt,
Békét intve a középen így szólt:
Hátha magát kérdnők meg a csapost,
Éjfél óta helységházi lakost,
Kit hogy egymást ne verjük veresre,
Most fektet a kisbiró deresre.
Szóla bölcsen, s a derest mutatta,
Melyre a csaplárost lehuzatta.
Ugy volt biz az. Tüstént elrohantak,
A hívők a dereshez tolongtak,
S a csapláros összeszidta őket,
Szörnyen húrogatta a hivőket:
A mészárost rosszul mért nevelték,
Véle jobban mért el nem hitették
A babonát, azt a bolondságot,
Azt a kofa- s banyaigazságot,
Mely miatt most veszti Pannikáját,
S hordja ebfog rút medálliáját.
Elállt szemök szájok a hivőknek,
Vége lett a hűhó és a pörnek,
Kivált amidőn jövő vasárnap
A szent könyvből fejtegette a pap,
Istent hogyan bántjuk olyan hittel,
Össze mely nem fér a szent igével.
Hatott a szó a hivek szivére,
S a babona köztük véget ére,
Nem mondhatnám hogy tán mindnyájoknál,
Annyit még is hogy a – józanoknál.

Forrás: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagy az utóbbi negyedfél század kitűnőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. Feltüntetve Toldy Ferenc által. Második átdolgozott kiadás. Ötödik kötet. Franklin-Társulat Budapest, 1876.

Eötvös József (1813-1871) versek

 
A MEGFAGYOTT GYERMEK (1933)

Ily késő éjtszaka ki jár 
Ott kinn a temetőn? 
Az óra már éjfélt ütött, 
A föld már néma lőn. 
  
Egy árva gyermek andalog, 
Szivét bú tölti el; 
Hisz az, ki őt szerette még, 
Többé már fel nem kel. 
  
Anyja sírjára űl, zokog 
Az árva kis fiú: 
»Anyám, oh kedves jó anyám! 
Szivem beh szomorú! 
  
Mióta eltemettek itt, 
Azóta bús fiad. 
Nincs a faluban senki most, 
Ki néki csókot ad; 
  
Nincs senki, a ki mondaná: 
Szeretlek gyermekem! 
Puszta a ház, hideg szobám, 
Nem fűtenek nekem. 
  
Melléd temetve én is itt 
Miért nem nyughatom? 
Szegény és elhagyott vagyok, 
Hideg a tél nagyon!« 
  
Az árva búsan zengi így 
Kinos panaszait; 
Felelve rá a téli szél 
Üvöltve felsivít. 
  
A gyermek fázik, könnyei 
Elállnak arczain; 
Borzadva néz körűl, de itt 
A holtak hantjain 
  
Mély nyúgalom uralkodik; 
A csend irtóztató, 
Csak szél sohajt a fákon át, 
Sziszegve hull a hó. 
  
Fölkelne, jaj! de nincs erő; 
Lankadva visszadűl 
A kedves dombra, - felsohajt, 
S mély álomba merűl. 
  
És ím az árva boldogúl, 
Jól érzi most magát: 
Elmúltak minden gondjai; 
Az álom hív barát. 
  
Szive még egyszer feldobog, 
Mosolygnak ajkai; 
Csöndes-nyugodva alszik ott - 
Meghaltak kínjai. 

DALNOK ÉS KIRÁLY (1935)

Szélvész üvölt, - a tenger 
Egy sajkát zúg körűl, 
Rajt' egy öreg király és 
Egy ifju dalnok űl. 
  
S mig korona övedzi 
Az aggnak ősz haját, 
Még fris babér az ifju 
Redőtlen homlokát. 
  
»Mit ér mostan hatalmam, - 
Szól búsan a király; - 
Ki annyi harczban győzött, 
Dicsetlen sírt talál. 
  
A nép könnyen felejti 
Meghalt királyait, 
Csak a ki jutalmazza, 
Említi tetteit«. 
  
,Isten veled, szerelmem! - 
A dalnok énekel; - 
Isten veled örökre, 
Ifjadnak halni kell. 
  
Ha majdan énekemnek 
Ismétled hangjait, 
Gondolj reám is akkor, 
Ki némán fekszem itt. 
  
Elég gyönyört találtam, 
Ne sírj, oh kedvesem: 
Szerettem, énekeltem, 
És ez elég nekem'. 
  
S a tenger inkább ordít, 
A szél inkább fütyül, 
A sajka szirtre vetve, 
Törötten elmerűl. - 
  
Megszűnt a vész, nyugodtan 
Áll a tenger megint, 
A holdvilág felkelve, 
Reá ezüstöt hint. 
  
A dalnok fris babérja 
Fenn úszik tükörén: 
Az aggnak koronája 
Temetve fenekén. 

BUCSÚ (1836)

Isten veled, hazám, bátrak hazája, 
Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek! 
Gyermek-reményim a bánatim tanyája, 
Isten veled, én messze elmegyek; 
Ha visszatérek, boldogulva, hon, 
Hadd lássam népemet virányidon! 
  
Nem mint Helvétia hótakart tetői, 
Nem nyúlnak oly magasra bérczeid, 
S tán szebbek a Provence daltelt mezői, 
Mint zöld kalászt hullámzó téreid: 
Virág mit ér, mit ér a bércz nekem? 
Hazát kiván, hazáért ver szivem. 
  
Az ég egy kincset ád minden hazának 
S a nemzet híven őrzi birtokát; 
Császárról szól a franczia fiának, 
Büszkén mutatja Róma ó falát, 
Hellásznak kincse egy elomló rom: 
Tiéd, hazám, egy szentelt fájdalom. 
  
Hallgatva áll Rákosnak szent határa, 
Ah, régen hallgat immár a magyar! 
S az ősök elenyészett nyomdokára 
Az esti szellő új fövényt takar; 
Hallgatva áll a tér, szivünk szorul, 
S egy köny beszél hazánk nagyságirul. 
  
S egy köny Budáról, mely magas tetőjén 
Sötéten áll, egy bús emlékezet, 
Nagy sírköve hazámnak temetőjén, 
S ráírva mind, mi véle elveszett; 
Régen szétdönté az idő falát, 
Kövén meglátni a csaták nyomát. 
  
S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek 
Az új barázdán s régi hősökön 
Kalászai, erőt ad a mezőnek, 
Bár rég lefolyt, a férfivér-özön. 
Nincs kő határán, nincsen kúnhalom, 
De áll a tér s nem vész a fájdalom. 
  
S nem veszhet el, mig az ezüst Dunának 
Nagy tűkörén egy honfiszem pihen, 
S magyar lakik a parton, s a hazának 
Csak egy romlatlan gyermeke leszen; 
Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó, 
Tán honom könnye vagy te, nagy folyó? 
  
S oh én szeretlek néma bánatodban, 
Hazám, szeretlek könyeid között, 
Égőn szeretlek özvegy-fátyolodban, 
Nehéz keserved melybe öltözött; 
Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény, 
El még a sír felett is egy remény. 
  
És most isten veled, talán sokára, 
Örökre tán, hazám, isten veled! 
Rég eltűnt ismert bérczid kék határa, 
S tovább siet vándorló gyermeked 
Ha visszatérek, boldogúlva, hon, 
Hadd lássam népemet virányidon! 

A VÁR ÉS A KUNYHÓ

Áll grófi vár magányosan 
A puszta bérczfokon, 
Kőczímer a kapuk felett, 
Zászlók a tornyokon; 
  
S mélyen kerítik árkai 
Sok százados falát, 
Hová török s tatár erő 
Nem lelheté utát. 
  
S egy kis lak áll a bércz alatt, 
Zöld rétnek közepén, 
Nyugalmasan fészket rakott 
A gólya tetején; 
  
Zöld a kerítés, kis falát 
A dél sugáritól, 
Egy hársfa védi, födele 
Nem nyúl ki ágiból: 
  
De a magas tornyok felett 
S a kisded ablakon 
Egy nap sugára játszadoz, 
S mindent egy fénybe von. 
  
S kéken terűl a tiszta ég 
A vár s kunyhó felett, 
Egyképen mintha áldana 
Urat s szegényeket. 
  
* * * 
  
Eljött az est, csikorgva nyílt 
A tölgyfa várkapu, 
S büszkén köszöntve lép elő 
A deli úrfiu. 
  
Arany kard csördül oldalán, 
Dolmánya gyöngyözött, 
S reszketve csillog drágakő 
A nyuszt-kalpag fölött. 
  
Eljött az est szép hajnala 
S a kunyhó ajtaján, 
Pirúlva, mint az ég, kijő 
A szép jobbágy-leány. 
  
Remegve lép s meg visszanéz, 
Megáll s tovább siet. 
A völgyben nincs ily szép leány, 
Világon sem lehet! 
  
Ah, régen vár az ifiú 
Erdő sötétiben, 
Siet, siet a szép leány, 
Keblén majd megpihen. 
  
Szű szűn dobog, ott állnak ők 
Hallgatva boldogan, 
Eltűnt a vár s a kunyhó rég 
Az éj homályiban. 
  
Eltűnt a föld s a nagy világ, 
A gyémánt s czímerek, 
Egy érzeménynek lángiban 
Dobognak a szivek. 
  
* * * 
  
Magasan űl a büszke gróf 
Várának termiben, 
Arcza komoly, fehér haja, 
A szív örömtelen. 
  
S az ajtó nyílik és belép 
A grófnak egy fia, 
Egy földmives s egy szép leány 
Vezetve általa. 
  
»Atyám! - a deli ifju szól - 
Add szent áldásodat, 
Csak őt, csak őt szerethetem, 
Csak érte él fiad.« 
  
,Csak őt, csak érte?' - szól az agg, 
S harag gyúl arczain - 
,Mocskot, tudod, nem szenvedek 
Ősimnek czímerin.' 
  
»Mocskot nem szenvedek magam - 
Szól a földmívelő - 
Nevem felett; leányomat 
Mért csábitá el ő?« 
  
,Itt függnek ősim képei -, 
A gróf szól - s czímerek, 
Nincs köztük egy is nemtelen, 
S nem lesz, mig én leszek. 
  
Nemzetségfám terjedten áll, 
Áll ősim tereme, 
A harczmezőn pihennek ők; 
E faj hősök neme'. 
  
Szól a jobbágy: »Velem leány! 
Gróf úr, isten veled, 
Erősen áll ez ősi vár, 
S hires vitéz neved. 
  
De voltak ősim nékem is, 
Van nékem is hazám, 
S a gróftul nem koldult kenyért, 
Bármily szegény apám. 
  
E hársat nézd, száz évivel, 
Csekély lakom előtt, 
Nemzetségfának ülteté 
Ősöm a zöldelőt. 
  
Felnőtt a fa, száz ágakat 
Hajtott erős töve, 
S hidd el, gróf úr, jobbágyod is 
Gondol még ősire. 
  
Ha ott ül estve s a mező 
Kaszálva illatoz, 
S az est harangja énekel, 
Mint egy szentelt koboz: 
  
A mult időkre gondol ő. 
Miként te, hős uram, 
S a nemtelen szemekből is 
Megindul a folyam. 
  
Mert voltak ősim nékem is 
Hazáért vérezők, 
S mert nem említed tettöket, 
Tán nem vitézek ők? 
  
Bár ősöd hantja szépen áll 
Ismert a harczmezőn, 
A népnek hamva, büszke úr, 
A por eldődidön«. 
  
A jobbágy szólt s büszkén kimegy, 
Hol kis kunyhója áll, 
De ah, szelid leánya ott 
Nyugalmat nem talál. 
  
S nyugalmat nem talál a gróf 
Fia, sohajtozik: 
A várban s a kunyhóban egy 
Keserv uralkodik. 
  
* * * 
  
Ősz lett, a hársak zöldje hull, 
A fecske elrepűl, 
Elszáradt lomb csörögve száll 
A kis kunyhó körűl. 
  
S a büszke várnak tornyain 
S a tölgy kapu felett 
Búsan szállong gyászlobogó, 
Szines zászlók helyett. 
  
Csikorgva nyíl a várkapu 
S kilép a gyászsereg, 
Egy rézkoporsót visznek ők, 
Rajt' festett czímerek. 
  
Nyílik a kunyhó ajtaja, 
Fehér leányok ott, 
Virágtakart födél alatt, 
Kihozzák társokat. 
  
Megállanak a zöld mezőn, 
Uj sírgödör körűl, 
S a gróf s a jobbágy bánata 
Egy könyüvé vegyűl. 
  
Rög rögre húll, temetve ott 
Két fájó szív pihen, 
A gróf és a jobbágyleány 
Egy sírnak mélyiben. 

AZ ÉLET FÁJA 

Ismertem én ifjú koromban
Egy fát, éltemnek kertiben
Gyönyör között és bánatomban
Enyhet találék hűsiben,
S mint fészkihez a kis madár,
Reá e szív pihenni jár.

Mert zölden áll, bár rég körülte
Eltünt a kert s virágai;
Az ősz ez egyet elkerülte
S tömötten állnak ágai,
S bár elveszett minden remény,
E fán még zöldet látok én,

S a lomb között ezer virágot
Pirúlva az ágak fölött,
S ha feltekintek, napvilágot
Csillogva a levél között.
Hol fülmile csattogva szól
Elmúlt tavasznak bájiról.

„Ne nyúlj a fához, szép gyümölcse
De elveszi nyugalmadat -
Így szóla isten édenébe’
Ádámhoz – tartsd parancsomat,
Mert élted fája ez, s tövén
Tied csak egy, a zöld remény.”

Ah bús rege! – s talán valónak
Találom én is egykoron;
Ha majd a régen szomjazónak
Enyhülés int le ágidon,
Milyen gyümölcsöt adsz nekem,
Éltemnek fája szerelem?

REMÉLJ 
- Máriához -

Reményed eltűnt, pusztán áll jövendőd;
Szólsz sóhajtva, s én elhiszem neked;
Mi könnyen ismer szenvedő kebelre,
Mi biztosan a szív, mely szenvedett!

S miként te, úgy szenvedtem én; szenvedtem,
Mit nem gyanít a zajgó néptömeg,
Fájdalmakat, melyekről nem beszéltem,
Bút, bánatot, mit ők nem értenek.

Mert, lám, szerettem én is szép napokban,
Szerettem hőn, hűvebben nem lehet;
S én is csalódtam, s néma bánatomban
Én is elátkozám az életet.

S egy szív ha volt mely szívemet megérté,
Mely értem érezett, egy hű kebel,
Már rég pihen, s a néma sír fölébe
Az elhagyott hiába térdepel.

Magam vagyok. Ifjú és elhagyatva
E nagy világon, hol szeretni kell.
Ki bánja ezt? Ők sorsomat irigylik
S e puszta fényt, nem ismert terhivel.

Oh hidd nekem, ha ajkaim mosolygnak,
S ha kedv derül néha az arcokon,
Én bús vagyok, mert szívem nem felejthet,
Mert nem remélhet annyi sírokon.

Én bús vagyok; de te, ki még szerethetsz,
Kis gyermekek mosolyganak körül,
Ki jó maradtál, mondd, mért nem remélsz te?
Ki még szeretni tud, az még örül.

Oh nézd a rózsafát: téli napokban
Oly búsan áll, virágtalan, komor,
De zöld borítja újuló tavasszal,
És száz virágtól vidám a bokor.

S e szív, hajdan elragadva érze,
Mely forrt, feszült gyönyör érzelminél,
E szív nem vetné messze téli álmát,
Nem hajtna új virágokat? – Remélj!

VÉGRENDELET 

 
Ha majdan átfutottam
Göröngyös útamat,
S hova fáradtan érek,
A sír nyugalmat ad,

Márvány szobor helyébe,
Ha fennmarad nevem,
Eszméim győzedelme
Legyen emlékjelem.

S ha majd kijöttök néha
S megálltok síromon,
Zengjétek el a legszebb
Dalt néma hantomon.

Magyar dalt, lelkesítőt
Melynél a szív dobog,
Tán halva is megértem,
S keblem hevülni fog.

És sírjatok egy könnyet
Barátotok felett:
Dalt érdemelt, mert költő,
Könyet, mert szeretett.

Forrás: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagy az utóbbi negyedfél század kitűnőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. Feltüntetve Toldy Ferenc által. Második átdolgozott kiadás. Ötödik kötet. Franklin-Társulat Budapest, 1876.

E. Kovács Gyula (1839-1899): Ragyogásból esni sirba

Csak egy hüvös, kurta éjjel,
S mennyi pompa hullott széjjel.
Tegnap fénybe fürdött még fenn,
És ma nincs fenn egy levél sem.
Im, az én fám drága lombja
Leomolva egy halomba…

Régi kép; de úgy fáj látni,
Úgy szorongok: vajon hát mi?
S mintha már is égbe vesznék,
Jönnek a bús, régi eszmék.
Pedig e gyors elmulásban
Fönséges szép tanuság van.

Lám, ama lomb még fenn ágán,
De mi öröm van az árván?
Csak vonaglik, teng-leng, sáppad,
Rimánkodik a halálnak:
Még egy órát, még egy perczet!
S végre is csak – holttá reszket.

Ez nem; ezt nem látta ember
Halálkinnal, gyötrelemmel.
Ez csak eltünt; volt, nincs. Itt-ott
Csak leperdült, csak lesiklott.
Nem remegett sárgán sirva,
Ragyogásból esett sirba.

El amazzal a bús rajzzal,
Az lever, ez fölmagasztal.
E mosolygó friss halomrul
Derült lelkem égre fordul
S büszke bátor vággyal kéri:
Ég, ily véget adj majd néki.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 10. sz. 1884. márc. 2.

Réthi Lajos (1840-1912): Elfelejtett harczos

 

- 1863. 

Nektek a vén ember eszetekbe jutott,
A ki éveiért nem is olyan vén még!
S a ki csak azért nem visel támasz-botot,
Mert egyenest tartja egy szent, dicső emlék.

Ti hozzám jövétek és én újra látom
A szép időt, melyben ifju voltam én is,
Mikor a dicsőség fenhangzó szavától
Ifjuvá lett még a sirba vágyó vén is!

Oh, gyönyörü napok! Oh, aranyos élet!
Oh, eszmék, a melyek eltölték a lelket!
Ezer esztendőre ragyogó történet!
Jertek emlékembe; bárcsak oda jertek!…

- Második csatánkban elvették a zászlót
S reménytelen futott szerte a legénység.
Csak tizen támadtunk. Minő támadás volt!
Visszatért reá az elpártolt reménység.

Mikor hazatértünk, én mentem legelöl;
Én vittem kezemben a megtépett szent jelt
Virágeső hullott az ablakok felől
S örömében szívem még dobogni sem mert.

Régen tiszt voltam már, mikor ráérhettem,
Hogy meglátogassam öreg szüleimet.
Jó apám köszönve haladt el mellettem;
Nem tudta szegény, hogy a fiából mi lett.

Édes anyám elébb nem mert megölelni;
Csak sirt keservesen, mint a kicsi gyermek.
Ha kérdeztem is ő nem tudott felelni;
Nem tudta, mit mondjon ily vitéz embernek.

Hogy mégis beszéljen, végre azt kérdezte:
A széles világon van-e oly hős, mint én?
Aztán leborult a kicsiny feszületre,
Hogy vezérem iránt tiszteletre intém.

Látjátok e vágást homlokomon végig!
E vágást egy vasas vezéremre mérte.
Volna gyémánt-torony fel a magas égig;
Ezt a kis emléket nem adnám el érte.

Pedig nem mondhatom, hogy sok volna kincsem.
Éhezem, szomjuzom nem egyszer egy héten.
Sokszor eszembe jut, a mi volt és nincsen
S imádságom akkor gyakorta elvétem.

S még az is megjárna, hogy én búval élek,
Ha élne az eszme, melyért vérem ontám.
Hejh, ezért sir bennem oly sokszor a lélek!
Hejh, a kétségbeesés gyakran ezért ront rám,

De félre a búval! Ti hozzám jövétek
S a dicső időkről legalább beszéltem…
Áldja meg az isten ezt a nemzedéket
Szent lelkesedéssel, minőben én éltem!

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 8. sz. 1884. febr. 17.

Dr. Boros Gábor (1855-1913): Anya és gyermeke

 
- Lesage. -

Jöjj gyermekem, jöjj édes kicsikém,
Kit a bú s kín még meg nem bánthatott;
Pihentesd meg szép fődet térdemen,
Mely téged oly sokáig ringatott.
Pihenj, miként dalomra olykoron,
Álmodat ne zavarja félelem:
- Anyád van itt, anyád vigyáz reád,
Pihenj békén ölemben gyermekem.

Alszol is már… mi bűvölő gyönyör
Zavarta meg ártatlan szendered?
Múló mosoly játszék szép ajkidon,
Szived talán reám emlékezett…
Halványodol… szemed ijedve néz,
Mi költe föl? Talán a félelem?
Hisz itt anyád, a ki te reád vigyáz,
Pihenj békén ölemben gyermekem.

Legszebb napod se lesz felhőtelen;
Érzesz gyönyört s utána bánatot.
Fölötted még nem zúgott el vihar,
S ha majd zúg, öntsd szivembe bánatod.
De reméljünk, boldog lehet jövőd,
Legyen távol még minden félelem:
Anyád van itt, anyád vigyáz reád,
Pihenj békén ölemben gyermekem.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 7. sz. 1884. febr. 10.

Hegedüs István (1848-1925): Lobog, lobog… 1866.

 

Lobog, lobog szelid csendes lánggal lobog
A tűz kandallomban,
Elmerengek hosszan, elmerengek mélyen
Mintegy félálomban.

M a g á n y o s  láng üres, elhagyott szobában
Ábrándosan reszket
Üres, elhagyott sziv, mely világot vet
Még az emlékezet.

Egykor szívem csendes, nyugodt tengerszem volt,
Az eget tükrözte,
És a csendje a mély sejtelmes moraja
Vegyült halkan közbe.

S a mélyt átragyogták ragyogó csillagok,
Tündökletes álmok…
Mélyén mostan úsznak hullámzó fellegek,
Setétlő hullámok.

Körül erdő zengett, zengő madárdaltól
Most susogva kérdi:
Levelét hullatva a fák sárga lombja:
Többé miért élni?

Hová lett a fénylő, napsugaras tavasz?
Ősz van, bús, kietlen…
Hová lett a fénylő, ragyogó boldogság
Szomoru szivemben?

Andalgva nézem: a tűz kandallomban
 Néha fel-fellobban,
S elmult boldogságom emlékén borongok
Mind-mind álmadóbban.

Mi is a boldogság? A fénynek a szivben
Muló csillanása.
Visszhang, mit a sziv ad a minden rejtélyes
Örök hymnusára.

Elalszik a láng már. Éjfélt üt az óra,
Talán ezt susogja:
Boldogságra mit vársz? Fáradt szived vágyik
Örök nyugalomra.

Elaludt a láng már, sötét hamvas üszke
Már egyet se lobban.
Elmerengek hosszan, elmerengek mélyen
Mintegy félálomban.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 7. sz. 1884. febr. 10.

Carmen Sylva (Elisabeth zu Wied 1843-1916): A tavaszi dalokból

  

Prinzessin Elisabeth zu Wied, spätere Königin von Rumänien, um 1890

„Meine Ruh” cz. új kötetéből*

KÖNYÖRTELENSÉG

Bősz a tavasz könyörtelen,
Győztesként zúzni vágyik,
A föld ölén szétszórja lenn
Alig adott virágit.

Vadul mind visszakéri azt,
Mit pazar kézzel osztott,
Pompát leront, s kéjt és vigaszt, -
Hány élet fát lefosztott!

Mit sem kimél, nincs nála mód
Adásban és vevésben, 
Tréfál, ha sir, kaczajja mord,
Tékozló mindenében.

És gondtalan fecsérli szét,
Szitón a lángba fujva,
a szerelem tüzét, hevét…
s nevet megittasulva.

HAMUPIPŐKE

Óh bár lehetnék koldus én:
Mint egy király, ád a tavasz; -
Óh bár lehetnék lányka én:
Tavasz kérőm, királyi az.

Mesékben a királyfi ő,
Virág szekérben érkezik
S a földre le keresni jő
A legszebb lányt, ki itt lakik.

Im, sutban áll a drága kincs,
Szorgoskodik könyezve ott,
Czipője ünneplője nincs,
Sohajt, mert lát  k ü n n  fényt, napot.

Felismeri őt léptein, -
Látta álmán, későn,  korán…
Keze remeg, kezébe im…
„Te  s z e r e l e m, te vagy arám!”

A z  ő s z i  d a l o k b ó l

ŐSZI GONDOALTOK

Oh nyilnak még szivemben
Virágok, csoda szépek,
Visszhangban él fejemben
Sokhangu, csengő ének.

De fürteimen immár
Friss dér ezüstje fénylik,
S alatta őszi ködként
Egy emlékraj zúg végig.

A nyári nap sugára
A fagyot elkerülte,
De csöndben érik, érik,
Mi fölsarjadt körülte.

- u -y.

(* A királyi költőnőtől, Carmen Sylvától, mely nég alatt tudvalevőleg Erzsébet román királynő gazdagítá már többnemű értékes irodalmi termékekkel a német irodalmat, legújabban egy nagy kötet költemény jelent meg, „Meine Ruh” czim alatt. E kötetből tudtunkkal még nem volt közölve mutatvány, s így lapunk siet itt három kis lyrai költeményt közre adni.)

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 6. sz. 1884. febr. 3.

Börtönben*

Lajbachvári Mária

„Szomorkodánk s ti megvigasztalátok.”
Evang.

Kopár sziklán falak állnak,
Lajbach városa mögött.
Magas szikla, sötét falak,
S börtön a falak között.
Oda vittek s elrejtettek,
Mint elorzott kincseket,
S hetvenhét nap ott lezártak.
Iszonyu emlékezet!
A tavasznak leszebb fala
És a nyárnak kelleme,
Ronda fészkek árnyékában
Tétlenül elröppene.
Hetvenhét nap! Egy öröklét,
Egy reménytelen pokol.
Élet? Nem! Halálnak álma,
Mit leirni nincsen toll.
S mégis volt, ki hinné? Óra,
Melyet nem felejthetek;
Óra, melynek emlékére
Kelnek szentebb érzetek.
A leghosszabb nyári napnak
Forró délutánja volt,
S mi leverten őgyelegtünk,
Mig a séta óra folyt.
S ime, angyali mosollyal
Lép közénkbe uri lány,
Kis húgával oldalánál,
Leplezett kosár karán.
Mint a méhek virágágyat,
Fogtuk őt legott körül,
És a ritka jelenetnek
Már is mindenik örül.
És kibontva a kosárkát,
Be-benyul a szende lány
És kecses virágfüzérek
Felmerülnek hókezén
S gyengén reszkető ujjakkal,
Kedves pírral arczain,
Osztogatja szép csomóit,
Ily szavakkal ajkain:
„Mindeniknek van, kit szeret,
Minden teremtmény felett:
Képzeljék, hogy azok adják
E szegény füzéreket!”
„E kopár tanyán virágok?
Rózsák börtönudvarán?
Nemzeti szinü bokorkák
Államfoglyok asztalán?”
Igy nyilatkozék a hála
Harmincznégynek ajkiról,
s volt közöttük, ki füzérét
Mellre, szivhez nyomva, szól:
„Adjon isten, bájos angyal!
S ha magyarnak lesz hona:
Lajbachvári Máriáról
Megemlékezik dala!”

B. I.

(* Lapunk egy barátja juttatá kezünkbe e szép és megható költeményt, melynek situacziója a sötét napkoba eltévedt fénysugár, melyet a n ő i  sziv rokonszenve küldött az i d e g e n  földön, az  i d e g e n  nép között szenvedőknek. A népek titkos kézszoritásával felér e darabka valóság ama fájdalmas multból.               Szerk.)

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 6. sz. 1884. febr. 3.

Medgyes Lajos (1817-1894): Rossz idők

 
- Deés, 1882. deczember -

Vége lesz tán e rothadt időnek,
Vége lesz tán egyszer valaha
S földerül a boldogabb napoknak
Fényt lövellő bűvös hajnala;
Hordom én is a kereszteket,
Szivem vérzik s szinte megreped.

Mások jöttek a nagyok helyébe:
Pénzt sóvárgó, bárgyu emberek,
Kik hajdanta szólni nem merének,
Most magasan hordozzák fejek;
Megvetik, kik égnek a honért
Zsobrák-had nyer s kap dús pályabért.

Rég óhajtjuk már e kornak letüntét,
Hol a jobbak félreállanak,
A közpályát pénzzsákoknak hagyják,
Lassudan míg összeomlanak;
Fogy, hull, pusztul a sötét sereg,
A vezérek bármint küzdjenek.

Tele telkek, úgy is már körükben
S más helyekre hegyzik orrukat,
Nem bánják, ha buknak és vezérük,
Nyerjenek meg ők csak másokat;
Ámde hogy ha jobbkor támadott:
Visszamegy ki honnan származott.

Oh, ha érném a hajnal hasadtát,
Mig a rosszak szertehullanak:
Mint dobogna szívem szent örömtől,
Ilyen a meny üdve volna csak,
Lelkem fényben úszna ekkoron
S új dalt zengne ismét lantomon.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 6. sz. 1884. febr. 3.

Jakab Ödön (1854-1931): A deres haj mi más volna?

A deres haj mi más volna,
Mint az idő pókhálója,
Mellyel ha már reá kapott:
Beszövi az áldozatot?

Szövi, köti, fonogatja,
Tömöttebbre, szorosabbra.
Azt se tudjuk: mi a bajunk,
Csak megállunk, leroskadunk.

De oly könnyen mindenkinek
A hálót ám nem veti meg!
Okos ember okos fővel
Csak játszik a vén idővel.

A kalapját félre vágja,
Piros csóvát tűz ki rája.
Piros csóvát bokrétából,
Hogy az időt tartsa távol.

S ha nincs ennek foganatja:
A cigánnyal ráhuzatja,
És bor mellett, zene mellett
Ébreszti az alvó kedvet.

Majd viharos tánczra hevül,
Rakja, járja szünetlenül,
Olyan szépen, hogy végtére
Az idő is tánczol véle!

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 5. sz. 1884. jan. 27.

Ifj. Ábrányi Kornél (1849-1913): Dalok kelet felé

I.
Fölmegyek a legmagasabb hegyre,
Nézek, nézek kelet felé egyre.
De akármily messze látok onnan,
Csak azt érzem, szívem még messzebb van.

Kelet felé ha sokáig nézek,
Összefolynak kékelő vidékek;
Ködből fátyol ül a láthatárra,
Könyvből fátyol a két szempillámra!

II.
Én bárhol is legyek,
Csak ott a hol te nem,
Mindig, s mindenbe csak
Hiányod érezem.

S az én hiányomat
Te nem érezheted;
Mert ott a hol te vagy,
Hiány nincs, nem lehet!

III.
Már itt az ősz, megrövidülne
A hosszu nyári napok;
De nékem mind hosszabbra nyúlnak,
Mert nélküled vagyok!

De bár nyúlnának még hosszabbra,
S bár lenne év a nap:
Időm egyébre mégse jutna,
Mint rád gondolni csak!

IV.
Mária napkor búcsut tartanak,
Összesereglő vándormadarak;
Fecske s a gólya délre mennek,
Uj tavaszig nem is pihennek:
De én ha fecske gólya lennék,
Nem délre, napkeletre mennék;
Mert tavaszom nincs sehol nekem,
Csak ott, a hol te vagy édesem!

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 4. sz. 1884. jan. 20.

Dézsfalvi Klára (Ó-székely ballada)

 
Ne menj bé, ne menj bé
Dézsfalvi Klára
Ilyen ifjan, szépen
Nagy Oláhországba,
Nem lesz jó tenéked.
Még az ut köve is
Könnyeidet issza,
Soha míg ez világ,
Soha se jösz vissza!
Jaj, hiába mondták
Dézsfalvi Kalára
Apjának, anyjának
Nem hallgat szavára,
Készülődik gyorsan
S titkos úton este
Búcsuzatban megy be
Fényes Bukarestbe.
*
Szép város, nagy város
Bukarest városa,
Sok könyhullatástól
Sáros a piacza,
Sok székely leánynak
Jártak itt végire.
Aj, én is eljöttem
Magamnak vesztire.
Magamnak vesztire,
Boér örömire,
Szép ifjuságom
Gyászos végzésire.
Ne kaczagj, ne kaczagj
Kényes uri dáma
Tán te nem is voltál
Szegény asszony lánya, -
Tán te nem is jöttél
Szőttes rokolyába
Kis Erdőországból*
Boér** városába,
Tán te nem éheztél,
Nem szomjuhoztál,
Változó ruhádban
Meg nem fogyatkoztál,
Mig be nem kerültél
E bojár házába,
Mig le nem feküdtél
Paplanos ágyába!
Jaj, mert én sem tudtam
Világ rosszaságát.
Mutatta a bojár,
Bojárok királya
Hozzám nagy jóságát;
Magához fogadott,
Fényes gunyát adott,
- Ártatlanságamból
Jaj, beh kiforgatott!
Tanuljatok rétam***
Szőke székely lányok,
Fejér Nyikó partját
Ti el ne hagyjátok,
Bizony csúful jártok.
*
Dézsfalvi Kalára
Igy kesergett vala,
Rongyos, gyürüs zsidó
Ott meghallá vala.
Elment a királyhoz,
Mind bemondá neki -
Kalárit a király
Elébe viteti:
„Hát te mit keseregsz
Dézsfalvi Kalára,
Tán nem tartottalak
Elég nagy pompába’.
Vigyétek, vigyétek
Katonák, vigyétek,
Mélységes tömlöczöm
Mélyire vessétek!” -
Egyszeribe’ vitték,
Tömlöczbe vetették.
Hajnal hasadásig
Oda benn hadd várja,
A míg elitéli
Bojérok királya:
Ötven vesszőcsapás
A büntetés rája.
Dézsfali Kalára
Tömlöczben kesereg,
Bánatában szive
Csakhogy meg nem reped,
Az istrázsa hallja,
’Jába**** nem akarja,
Keserves éneke
A szivét facsarja.
Oda könyököl a 
Tömlöcz ablakára:
- „Hallod-e, hallod-e
Dézsfalvi Kalára!
A te büntetésed
Én bizony kiállom,
S nem szolgálom többet
Fölséges királyom,
Csak te légy a párom!”
*
Hivatja hajnalba’
Bojérok királya:
- „Mégis meggondoltam
Dézsfalvi Kalára,
Jere vissza hozzám
Fényes palotámba!
Még most is szeretlek,
El sem is feledlek
Vesszőcsapás helyett
Csókommal büntetlek!
Bársony hintód helyett
Adok neked kettőt,
Hat szobalányodért
Teljes tizenkettőt!”
- „Nem kell a palotád,
Nem a szobalányod,
Hűséges szeretőd
Ha tömlöczbe hányod,
El is elmegyek én
Szegény istrázsával,
Seregedből való
Szegény katonával!
Találsz te még leányt
Eleget helyettem,
Engemet bocsáss el,
Mert sokat szenvedtem
- De ha rosszam vallod,*****
Fogjon meg az átok,
Ne láss magad körül
Soha boldogságot,
Hová lábad teszed,
Bánatvirág keljen,
Te fehér ágyadban
Kigyófi heverjen,
Kit leginkább szeretsz.
Legelőbb veszesd el,
tE búbánatodat
Ne értse meg ember!”

B. E. és S. J. gyűjtése

(* E r d ő o r s z á g: nem így mondja ki egészen, talán erdősországot akar mondani, de a sajátságos kiejtés kedvéért szükségesnek tartottam így irni.
(** Boér = bojér=bojár. Mindhármat használják.
(*** Rétam = rajtam.
(**** Jába=H.ába
(***** Vallod, e helyett van itt: akarod

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 4. sz. 1884. jan. 20.

Hegedüs István (1848-1925): Egy új angol költőből

I.
Az élet terhe

Nehéz az élet terhe és ha bár
Áldás vagy átok, kell azt hordanunk,
Kéj árnya bú, remény kételyre vál,
ÜRÖMCSÖPPET rejt  ÖRÖM poharunk.

Tavasz,  hő vágyad, derült eged, e nyár;
Ősz, méla kedved, immár bennetek
Borong láthatlan, mély örök homály
S a csönd, a mely minden dalt eltemet.

Honnét ez érzés túl érzékeken,
Mit nem látva, nem hallva érezünk?
Onnét talán, hol forg, fut sebesen
A sors-kerék, egy sugárt vet nekünk?

Ködlő világ kietlen mélyiből,
Hol álom elhal, míg lejut ide,
Miként félig nyitott ajtó mögül
Tán messzi illat árja tévede?

Te adtad-e, rejtélyes fényvilág,
Hol a zene lakik tul az Időn
És a szülemlő létnek hangot ád
Dal, röpke, öszhang zengve lüktetőn?

Avagy te gondolat végetlene,
A hol testetlen álmok nyugszanak,
Adád ez érzést, mely hévvel tele
Epesztve titkos világba ragad?

II.
E r o s

Hajnalra virradott az É l e t,
Mint szellő szárnyalt a R e m é n y,
A lét boruja messze széledt,
A  S z é p s é g  kelt a hab ölén.
E reggel a föld titka, kéje
Virágok keblén nyugoda,
Mint a jövőnek lángja, fénye
Eros is  e k k o r  támada.

Mult a jelennek lőn a rabja,
S a mának karján álmodott,
A zord Halál visszariadva,
Az Élet játszin mulatott, -
És egyesült a föld az éggel,
Fohásza forrón tört elő,
Rózsaillattól szerte széllyel
Balzsamos volt a levegő.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 3. sz. 1884. jan. 13.

Endrődi Sándor (1950-1920): Dal

Hajnal van, tavas van
És a merre járok:
Daloló madarak,
Nevető virágok;
Az eget, a földet
Mintha fátyol födné;
- Rózsás, boldog álom! -
Igy marad örökké!

Este van, este van,
Csöndes őszi este;
Dúlt lomb – néma fészek,
Szívem búba veszve;
Romfalak néznek az
Ég felé zordonon:
Aludjatok, álmok!
Este van… este van...

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 3. sz. 1884. jan. 13.

E. Kovács Gyula (1839-1899): Petőfi ébredése* (Drámai költemény.)

 
Nemtő. Petőfi. Látományok.

(Egy völgykebel. Közel az első színfalhoz dúsan zöldelő terebélyes tölgy, alatta dúsan zöldelő halom. Csend. Félhomály. Halk zene.)

N e m t ő.
(A magasból megjelen. Dicsfény. A zene lágyan elhal.)

Gyöngéd szellők fuvalmán támadott,
Emberszemektől eltakart halom,
Mely nemzetemnek halhatatlanná lett
Költő-fiára lágyan domborulsz
Leszállok im nehány pillanatig
Meglátogatni drága kincsedet.
Lánglelkü ifjam, költő-gyermekem.
Magyar Tyrtaeus, bajnok lantosom!
Halld szózatom harminczhat év után,
Porsátorodból ébredj, lépj elő!…

P e t ő f i.

(Honvédöltönyben, üres hüvellyel oldalán, baljában tépett harczi lobogó – melynek egyes foszlányain a „Talpra magyar stb.” elszórtan olvasható – a szétnyílt halomból kiemelkedik.)

Mi fény tör e sötét üregbe?
Szememnek oldván mily világ ragyog?
Mi szózat ez, melynek mindenható
Hangjára széthull álmom fátyola?
S mélységes éjem árnyas hűs ölén
Forró lehével új életre költ!
Porom megéled… lelkem visszaszáll,
Szivemben a vér újra forr, buzog.
Élek, lehellek, érzek, gondolok,
S szivemnek minden vágya, érzete,
Lelkemnek minden gondolatjai
Szent hódolatba forrnak össze itt,
S eléd borulni kényszerítenek.
Ki vagy? Beszélj fenséges szellem, im
Szolgálatosra térdel hű rabod. (Letérdel)

N e m t ő.

Hogyan? Nem ismersz, édes lantosom!
Kelj föl, tekints rám, oh hisz én vagyok,
Magyar hazádnak hű nemtője én.
Magyar hazádnak, melynek üdviért
Lánglelked és véreddel áldozál.
Emlékezzél!… ismersz te engemet,
Láttál gyakorta vészes perczeken.
Fényes mezem csak, a mi tévelyit,
S e dicssugár mely most körülövez.
Oh, mert midőn harminczhat év előtt
E bús vidéken esni láttalak,
Gyászban fogám le tört pilláidat,
S vérrel kevert fürtös fejedre itt
Gyászban leheltem búcsu-csókomat:
Igértem akkor, hogy ha földerül
Hazádnak majd jobbléte hajnala:
Meglátogatlak s látnod engedem
Halálod óta mik történtenek.

P e t ő f i.

Oh légy ezer s ezerszer áldott
Fenséges lény, e nagy joságodért!
Engedj előtted leborulnom itt
S csókolnom a port, mely rád felragyog,
Emlékezem… emlékezem reád…
- Annak tehát harminczhat éve már…
Száguldó mének tiprák testemet,
Vad csordanép üvöltve hordozott,
Mig végre tikkadt, fáradott dühökben
Eldobtak itt, torzult élettelent.
Ekkor jövél felfogni véglehem,
Végigsimitni véres homlokom -
Arczomra hulló könnyeid hevét
Még mintha most is, most is érzeném!…
Gyötrelmes egy nap! Szörnyü pillanat:
Halálhörgés közt tudni, érteni,
Hogy a szabadság szentelt zászlaját
Bakók tiporják vérünk tengerén.
De nem maradtunk boszulatlanul,
Nem, ugy-e nem a szent harcz hősei,
Bukott az ármány s boldog a magyar?

N e m t ő.

Hogy boldog-e? Oh, drága gyermekem!
Te azt hiszed: győzött, mi tiszta szent,
S győzelmet a jog mindig ünnepel?
Nem egy idős a mennyel a pokol?
Nincs-e örök harcz e kettő között?
Történetünk nem azt mutatja-e?
Hogy a mikor mosolyg is ránk az ég,
Alattunk a pokolnak lángja forr?
Nem, bajnokom, a boldogságrul itt
Csak álmodunk még, s képet alkotunk,
Buzogva küzdünk bár jobb életért -
Áldást reánk csak a jövő mosolyg.

P e t ő f i.

Csak a jövő? Mély ámulat fog el…
Örökre türni lett-e végzetünk?
Oly lelkesültség, annyi óriás
Vakon – tehát csak önvesztére tört?
Százezreink vérével áztatott
Hazánk szent földén önkény dölyfe dul?
Szentül hivém, hogy földön nincs erő
Oly jogteren, úgy küzdő nemzetet
Utált igába visszatiprani.
Nem emberek, de Cyklopsok hadát
Hittem, hogy e nép tönkre verheti.

N e m t ő.

Nem csalt hited. A rettentő csapást
Nem ellenek sujtják fejünkre itt.
Kigyósörényü dögvészes fejét
Hahogy közénk nem tolja a pokol:
Győzött is volna bizton szent ügyünk.
De oh mikor -
Torkán akadt lélekzetével
Bámulva képedt ránk a félvilág:
Már-már mienk volt a várt győzelem,
Mosolygva ránk nyílt a mennyboltozat
Torzult kebellel egy vad szörnyeteg,
E hon legét, áldását éldelő,
Vérünk szülötte, testvérünk, magyar -
Lábbal tapodva mindent, a mi szent,
Istentől, égtől elfordulva, rút
Alkut köt a pokollal ellenünk,
Elád, elárul,
Vért, életet, vagyont;
s gyilkos hadaknak bősz dühére hány!
Oh, szörnyü lett hazánknak sorsa most,
Legjobbjaink egy részét a bakók
Elfojtogatták rendre a bitón,
Más része, futva messze bujdosott,
Számüzetésnek enni kenyerét;
Ki honn maradt s börtönbe nem került:
Romokra sirta véres könyeit,
S üszkök között járt kisértet gyanánt.

P e t ő f i.

Oh szörnyü, szörnyü! Áldalak halál!
Fogadj öledbe vissza engemet,
(Aléltan a sirhantra tántorog.)

N e m t ő.

Magad kvántál, édes gyermekem,
Multunkba látni, én megengedém
Álom, borulj bágyadt pilláira,
Tüntesd elő a mit nem láthatott,
A véres éjt, az éjnek hajnalát,
A messzeségben tündöklő napot,
Hadd lássa, hogy míg ő lenn álmodik,
Fölötte a föld áldással virul
S hü lelke nyugta mély, örök legyen.

(Középről, hol eddig állt, fölemelkedik a színpad félmagasába,
s a föltünedező képletekhez jellemzően mozdul.)

L á t o m á n y o k:

A világosi fegyverletétel. Az aradi tizenhárom. A gyásznapokból. Az országgyülés megnyitása. A koronázás. A kegyelet emlékei. A Bem szobor és a Petőfi szobor leleplezési ünnepe. A nemzetiségek egybeforradása. Szegesvár. (Mindenik képlethez megfelelő zene. Midőn minden eltűnt.)

N e m t ő (f e l f e l é  s z á l l v a)

Álmodj, nyugodj, isten veled!

P e t ő f i (l e f e l é  m e r ü l v e)

Áldott legyen áldó kegyed!

(F ü g g ö n y  l e)

(* E. Kovács Gyula e hatásos dráma költeményét, mely színpadunkon a „PETŐFI ÉLETE ÉS HALÁLA” cz. Látványos darab kiegészítéseül adatok, egész terjedelmében közöljük, hadd beszéljen magáért és ne mi róla.)

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 2. sz. 1884. jan. 6.

Szász Gerő (1831-1904): Ó- és Új-testamentum

Rég forgatlak, drága könyvem…
Nézlek, látlak, sejtlek, értlek; -
S véges elmém úgy megdöbben:
Ah, mert istent lát a lélek!
Küzdök, vágyom a tudásra;
Szemem áttört már a borún;
Im, előttem föl van tárva
Az ó- és új-testamentum,

Egy világ ez, bűvös, nagy, szent:
Midőn isten járt a földön;
Az igazság előtte ment;
S csipke-bokor mondta, hogy jön.
Manna szállott le a völgybe,
Hogy egy nagy nép el ne vesszen;
És hogy a szomj meg ne ölje.
Forrás támadt sziklán, hegyen.

Majd, galamb szállt le a földre:
Jelentvén az isten embert;
S miként meg volt jövendölve:
A rút halál porban hevert.
Föltámadtak a halottak;
Balzsamot nyert, a ki beteg;
És kik addig árvák voltak,
Az istenben atyát nyertek.

- Megállj… megállj! Ők nem tudták:
A nép kicsiny volt és törpe:
Gyűlölte az istent – urát -
S oltárait össeztörte.
J e r e m i á s  siralmai.
S  J ó b  keserve, bús panasza
Nem volt elég – kiáltani:
Júda, Júda, szállj magadba!

O t t  próféták jövendőltek:
Apostolok szólottak  i t t:
S martyrságra adta őket
A nép, a mely vakságban hitt;
Voltak bölcsek, költők éltek,
Kiknek szava méz és harmat:
Adtak minden jót a népnek,
De láncz kellett és nem a kard.

O t t  mert enni oly bűnt, vétket,
- elhagyván az igaz útat -:
Mit az isten el nem nézhet,
S a föld özönvizbe fulladt; -
I t t  botorul emelt vádat,
- S hivén, hogy jó ügynek szolgált -:
Isten ellen harczra lázadt,
S fölfeszité – megváltóját.

- Megállj… megállj! Hová rohansz?
Még egy lépés s el vagy veszve!
Mi ellen törsz – az észjog az;
S halálod lesz a szent eszme. -
… Hajoljon meg büszke térded:
E kereszt a világ bűne;
A  m ú l t a k é r t  istent kérjed,
Hogy váltságát hozzád küldje.

Ott  t a r t o z á s, itt meg a jog;
Ott rabszolga, itt szabad nép;
Ott korlátlan, bősz királyok;
Itt igazság, mely trónra lép;
Ott sötétség, itt a tudás;
Ott a törvény, itt a szellem:
Munkálj, fáradj, szenvedj, tudj, láss,
És érdemed akként legyen…

… Mint Józsué, im, kiáltok?
Megállj… megállj ragyogó nap!
S széttörik a régi átok;
A magyar  e g y   n a p p a l t  óhajt;
Csak egyest, mely  k e t t ő t  tegyen,
S küzdelme nem lesz elveszve:
Mert, mely meghalt a kereszten,
Ismét élni fog az eszme!

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 2. sz. 1884. jan. 6.

Indali Gyula (1851-1880): Előhang

 
(Egy elbeszélő költemény)

Ködbevesző multak hű ecsete, lantom.
Borongani jer most roskadozó hanton,
Roskadozó hantján rég feledeett kornak:
Zizegését hallgasd nefelejts-bokornak.

Hős, daliás korszak! Milyen idő volt a’!
Szebb azelőtt sem volt – olyan sem azolta.
Egyki ha találná festeni találón,
Hittelenül szólnánk: beh gyönyörü – álom!

Még akkor a gyermek élt anyai téjjel,
Anya-gond virrasztott, álma fölött, éjjel
Nem fizetett keblen serdülve gyerekké:
Szeretet lőn lelke örökkön örökké.

Lányka, selyem-fürtit nem födte be állal,
Keblét se boszantá fojtogató vállal;
Nem suhogott rajta selyem uszály-szoknya,
De vala tűzhelynek örömihez szokva.

Ifjak öreg arczán nem vala fölirva:
Hogy bele vágynának dőlni, kora sirba.
Élet-erő fáját se tivornyák éjek,
Se nem ölték renyhe, kárhozatós kéjek.

Diadalmas hősök marczona szivébe.
Egy ragyogó eszmény s lobogó láng ége,
Nemesitő lelke durva, erős nemnek:
Nőnek nevezék azt, ezt meg szerelemnek.

Divatba’ se voltak ragyogó báltermek,
Nem is fitogatták utczán a szerelmet;
Belehellék titkos, dalba, furulyába,
Mint csalogány, erdők enyhe zugolyába’.

De tudott szeretni lány és ifjú híven.
Nem is más segített a szerelmes sziven:
- Ha ki reményt veszte, ha ki addig volt már,
Annak a koporsó, ennek meg az oltár.

Nem vala főérdem: kincsek, arany-bánya.
Azt sem igen kérdék: ki, ki fia, lánya?
Urnál, vagy a kit tart jámbor könyörület:
Szülte a becsülést csakis a becsület.

Divatba’ se volt még: lepni az úr napját.
Küzdeni serényen látta gyerek, apját.
Csillagok a mint a végtelen ürt futják:
Irta vala hiven kiki maga utját…

Hajh, te dicső korszak! Oda vagy örökre!
Vész ki a magyarból ősei örökje,
Multak hagyományin nem csüng kegyelettel,
A mi volt, az elmult – azt mondja – feledd el!

Végzete eléri kire mi van szánva:
Harczi szilaj mén is beszokik a hámba.
Hűl a nap is lassan, hűl a szilaj vér is,
Magyar is szelidül, nem mondja: „Azér’ is!”

Belenyugszik, legyen bármi az ítélet.
Igy is, amugyis csak eltelik az élet!
Ha kitör is, az csak: „Erre meg amarra…”
Hajh, szomoru végzet jár ma a magyarra!

De ne zokogj lelkem! – Im, a jelen illan.
Képzeletem égi szövétneke csillan.
Barna denevérek tábora szétrebben.
Századok éjfedte fátyola föllebben.

Látom nyiladozni dali ősök sirját.
Fölujuló emlék alkonyatos pirját.
- Borongani jer hát, roskadozó hanton.
Ködbevesző multak hű ecsete: lantom!

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 2. sz. 1884. jan. 6.

Beöthy Zsigmond (1819-1896): Hol a te istened?

Jot annonce d’un Dieu l’éternelle existence,
La voix l’univers attesta sa présence.
Voltaire.

Ez a guny kérkedik sok ajkon;
Ne vedd, halandó, e kérdést zokon.
Guny s szidalom bizony nem ujak itt,
S nem uj, ha ember istennel szakit.
Irigység volt az első bünnek anyja;
Volt s lesz még a világnak több Kainja;
Ősrégi e bűn s a guny egykoru,
Mint az első ég s rajt’ fény és boru.
Hivalkodás s tévelygés nagy kevélyen.
Nyargalnak együtt gyarló szenvedélyen.
Épitni nem, de rontani, zuzni tudnak,
Gunyérzetével bősz diadaluknak.

Hol a te istened?… földön vagy égben,
Közel vagy láthatatlan messzeségben?
Mutasd meg őt, ha látod valahol,
S ha lelked oly nagy, hogy hozzá hatol.
Igy gunyolódnak a vakok s kevélyek,
Hivői az erő s anyag hitének.

Hol a te istened?… felelj nekik,
Ha róla nem tudnának lelkeik.
Feleld, hogy az, ki által itt mi lettünk:
Él s őrködik körültünk és felettünk;
Hogy ott van mindenütt, nem látva bár,
Mert nincs előtte gát, tér vagy határ;
Hogy a midőn a zöld tavasz virágzik,
S arany fényével a nap reá sugárzik.
Midőn reng a kalász s érik gyümölcse,
Hogy a munkás kezek csürét betöltse.
Ki mindezekben téged így megáldott,
Isten, ki a munkát megőrzi, volt ott.

S valahogy a midőn a tenger elsötétül
A csattogó ég sürü fellegétül,
S habok, hullámok tornya nő, dagad,
Hogy a hajó rajt’ széttörik, szakad;
Szélvész üvölt, zug és hajt felleget,
Melyből halál villáma fenyeget,
És mégis a míg tenger habja dul,
Az ember egy roncs deszkán szabadul:
Itt a te istened, ki embert így megóvott,
Látatlanul az Urnak karja volt ott.

Hogy a midőn árvák és özvegyek
Étlen s ruhátlanul könyörgenek;
Hideg falak közt nyögnek és sohajtnak,
S tövisét érzik testi s lelki bajnak;
S esdő kezekkel kérnek segedelmet
Abból, mi mut mások bősége mellett;
S midőn már csüggedten rimánkodának
Fájdalmi közt a kínzó éhhalálnak;
Megnyilik a sziv áldozatra készen,
Hogy özvegyet és árvákat segélyen,
S az éhezőnek halvány arczulatja
Pirul, a mint részvét simogatja;
S az élet visszajő, a kar hálára tárva,
Nincs éhező özvegy s ruhátlan árvä;
Itt a te istened, ki szivet oldott,
Részvétében az ő részvéte volt ott.

S hogy a midőn – mert emberek vagyunk,
S bünben születünk s korlátolt agyunk -
Parancsolunk haragnak s megbocsátunk,
Hogy a ki sirt, ismét legyen barátunk;
Midőn a férfi és nő frigyre lépnek,
S meleg fészkében a családi létnek,
Sziv sziven ég, dobog, kar karba hull,l
S szeretet lángol olthatatlanul;
Szeretet, melyet hűség kapcsa tart,
S nem ismer változást, sem zivatart,
- Oh, nem lehet mélyen nem érezned,
Hogy itt van, itt van a te istened;
Ott, a hol a bocsánat nyújt vigaszt,
És ott, hol a hű szeretet virraszt.

Erzsébetsziget, 1883.

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 1. sz. 1883. dec. 24.

Szász Béla (1840-1898): Longfellowhoz

 

Föld s nem ég lakója az irigység
S én irigy vagyok -
Nézem sóváran tömérdek kincsét
S a dúsgazdagot.

Mint az áldást hintő nyári zápor
A tikkadt mezőt:
Élteti a dús telt pénztárából
A sok éhezőt.

Fölkeresi koldus rejtekében
A vánnyadt nyomort
És azoknak, a kik nyögnek éhen,
Vigaszt hordva hord.

Könyörültet leplével takarja,
Kik ruhátlanok;
Támogatja bátor férfi karja,
A ki lerogyott.

Visszaadja anyját kisdedeknek
S néki kisdedét;
S megtér sok, kit csak inség ejtett meg,
Bünös feleség.

Kifacsarja a lator kéz tőrét,
Mit már fölemelt;
Visszaránt sok könnyüvérü dőrét
S szűz leány-kebelt.

Kézen fogja a szegény kis árvát,
A ki csak sohajt,
Többé kit az élet zord zaján át
Nem vár csókos ajk.

S kik útszélen haltak nyomorultan:
A sok névtelen.
Sirgödrénél, mely áll koszorutlan,
Gyászban megjelen.

Ah, de hány dús pénztartó szekrényét
Őrzi vas lakat!
S a kezek, hogy kincsök, hintenék szét,
Meg nem nyilanak!

De ti, kiknek pénze oly tömérdek
Mindenek fölött:
Hódolattal hajtok, ime, térdet
Kincsetek előtt!

Garmadában, tárt marokkal szórva,
Ömlik az arany -
Könyveteknek minden lapja, sorja
Gyönggyel rakva van.

Egy-egy gyémánt minden költeménytek
S tiszta vize ég;
Bennök zöld smaragdja a reménynek
Nevet, mint az ég.

Mosolyog rubintjok, mint ahajnal,
S szinjátszó opál -
alotátok, telve égi dallal,
Tárva-nyitva áll.

Meghivottak: az örök időnek
Megterheltjei -
„Van-e helyök, a kik ide jőnek?”
Nem kell kérdeni.

Itt mindenkit vár terített asztal
S puha, meleg ágy;
Kristály serleg, mely szivet vigasztal
S szomjan soh’ se’ hágy.

Itt a könyet csókkal szárítgatják,
Mely szűz s nem ledér;
S tenger vérnél egy csöpp izzadtság
Százszor többet ér.

El-kilátszik e palota tornya
S enyhén integet;
Csúcsán fény-csillag, s nem szél-vitorla,
Jelzi az eget.

A kik bolygnak, útjokat tévesztve,
E csillag megint
Visszajívja s égne bármi’ messze:
Mindig reánk tekint.

A végetlenségen átviláglik
S fény-ösvényt mutat
Föl, egész a mennynek kapujáig
S vet súgár-utat.

Viz helyett itt drága borral kinál
A hat kő-veder -
S látja Mártha s Mária a sirnál
Lázárt kelni fel…

Oh, ti boldog gazdagok, ti dúsak,
Égi követek!
Mely irigyen nézzük, rongy koldusok,
Özön kincsetek!

Oh nábobok! Könyvetek csak hintse
Drága köveit!
Minket e dicső pazérság kincse
Hálára hevit!

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 1. sz. 1883. dec. 24.

Sándor József (1854-1945): Erdélyi gyopár

- A közművelődési egyesület virága -

Van egy virágunk, fönn terem
Köves, magános bérczeken;
Hol más tenyészet már szünik,
Eröben ő fel ott tünik.

Esőtelen nap égeti,
Pusztitó vihar tépi ki:
De minél zordabb végzete,
Annál szivósabb élete.

Bimbója zöld, itt-ott piros
S hogy ott a szélben ingadoz,
Fehér kelyhével mint a hó,
Egész egy csata-lobogó.

És a mi rosszabb, mint a dér,
Tövissel, gyommal harczban él,
De jót tesz küzdve is velük,
Aszálytól védi gyökerök.

Melledre tüzve hű marad,
Nem hullat soha szirmokat,
Állandó, mint a szeretet,
A sírba is leviheted.

A nép tán ezért tiszteli,
Szentképe körül tüzdeli,
Vele dísziti a fiát
Ölelve tartó Máriát.

Tüzd föl leány és a legény
Hordozza büszkén süvegén;
Hogy merre Isten jár velünk,
Mutassa harczunk, jellemünk!...

Forrás: Élet és Irodalom. Szerkesztette Korbuly József. II. évfolyam. Nyomatott a „Magyar Polgár” könyvnyomdájában Kolozsvárt 1885.

Dengi János (1853-1903): Küzdöttem én is…

 
Küzdöttem én is… Ah elég volt!
Tovább kibirni nincs erőm!
Villámokat szórt rám az égbolt,
Hogy belevágytam vakmerőn.
S az ég magából fenn elhagyott -
Magamba’ bolygok búsan, árván,
Ah, s olyan nyomorult vagyok!

Kinek kiáltsam? Az egeknek?
Az embereknek: irgalom!
Az ég süket s az embereknek
Szivébe’ nincsen szánalom.
Ha lelkem még éltbe’ lenne
Bár összezúzva, mint előbb:
Akármilyen kicsit, de benne
Találnék hitet és erőt.

Vége! A földi lét malasztja
Nekem már többé úgy se’ kell;
Keblem’ egyetlen vágy dagasztja
Hogy minél előbb vesszek el!
Vagy élni, élni és hevülni
Örökre tehetetlenül?
Százszor inkább megsemmisülni
Elhagyva, szeretetlenül!

Hallgassatok! Álbölcsességtek
Szavára én nem hallgatok!
El nem követtem semmi vétket,
Engem ne vigasztaljatok!
Vagy mi bünöm van! Hogy hevültem?
Mindenért a mi tiszta, szent?
Meglakolám ezt! Im kihültem,
A dőre álom füstbe ment!

Olyan vagyok, mint a koporsó,
A kripta rémes csendiben,
A mely üressen s az utolsó
Szögletbe dobva ott pihen.
Oh jaj! Ha már a sors jövőmnek
Elzárta minden sugarát
S a síri féreg így őröl meg:
H a l o t t a m  volna legalább!

Forrás: Élet és Irodalom. Szerkesztette Korbuly József. II. évfolyam. Nyomatott a „Magyar Polgár” könyvnyomdájában Kolozsvárt 1885.

Hegyesi Vilmos (1854-1887): Emlékkönyvbe

Miről szóljak?… Gondról, a gondtalanságnak?
Búról panaszoljak, gyermek-boldogságnak?
Sebekről, a mikben megtört szivünk vérzik?
Érthetik-é mindezt azok, kik nem érzik!

Hinnéd-e, hogy lelkünk, szárnyain találva,
Egéből leszédül majd a föld porába,
Oda azok közé, kik az élet utját
Sebző tövisek közt meggyötrötten futják.

Hinnéd-e, hogy remény, ábránd, nemes vágyak,
Hitegető álmok… csalódások válnak!
Hinnéd-e, most, mikor nem ismersz más könnyet,
Mint a virágszirmon rezgő harmatcsöppet!

Hinnéd-e… mért mondjam! Tavaszi egednek
Kékjét mért zavarná viharteli felleg!
Vajha mindig lenge, ködbefoszló árnyak,
Tünő bárányfelhők szomoritanának.

Forrás: Élet és Irodalom. Szerkesztette Korbuly József. II. évfolyam. Nyomatott a „Magyar Polgár” könyvnyomdájában Kolozsvárt 1885.

Jakab Ödön (1854-1931): Komoly tervek

Édes kicsi feleségem,
Könnyű volt eddig az élet:
Álmodoztál te is vélem,
Álmodoztam én is véled.
Hanem a sok hiu álmot
Tegyük félre most, a kőbe!
Ideje, hogy józan ésszel
Tekintsünk a jövőbe.

Hogy is lesz hát? Megveszünk majd
Talán egy szép úri telket,
Közepén kis udvarházzal,
Melyet a fák lombja elfed.
Köröskörül virágos kert
Fog nyitni négy világtájra,
Jövedelmes méhesünknek
Hét országra sem lesz párja.

Csűröskertünk tömve lészen
Mindenféle földi jóval;
Évekig áll a sok asztag,
Avas, barna takaróval.
Boglyatetőn, házfedélen
Jámbor gólyák fészket vernek,
S kis fiacskánk örömére
Késő őszi kelepelnek.

Az lesz ám a boldog élet,
Mesés, gazdag kényelemmel!
Irigyelni fogja tőlünk
Halálig minden ember.
Csak hogy mikor jutunk addig,
Isten a megmondhatója,
Mert egyéb még nincs meg hozzá,
Legfőlebb mi és a – gólya.

Forrás: Élet és Irodalom. Szerkesztette Korbuly József. II. évfolyam. Nyomatott a „Magyar Polgár” könyvnyomdájában Kolozsvárt 1885.

Ismeretlen szerző: BEETHOVEN

    Halotti maszkjáról nem a halál merevsége, de az örök nagy nyugalom néz le reánk. Lehunyt szemén mintha csak ebben a pillanatban zárultak volna le a szempillák, csukott ajkának két vékony vonala nem szorul össze görcsös erőfeszítéssel: a haláltusa borzalmasságának semmi nyoma ezen a halotti maszkon. Nyugodt megadás a sorsban, így kellett lennie, az élet véget ért: ezt mondja ez a lehunyt szem és csukott ajak, ez a gyönyörű oroszlánfej. Beethoven, a nyugtalan, égő lelkű titán megtért az Úrhoz és nyugalomban tért meg hozzá.
    De a halotti maszkja szinte él még ma is és reánk néz annyi, de annyi szalon faláról, ahol szeretik a zenét. Egyetlen nagy zeneszerzőnek sincs annyi arcképe – sem papíroson, sem kőből, sem bronzból – zongorák fölött, mint Beethovennek és talán már ez is annak dokumentuma, hogy ez az oroszlánfejű zeneii titán férkőzött legközelebb az emberi szívekhez halhatatlan zenéjével és tragikus, emberi sorsával.
    … Valamikor régen, talán háromszáz esztendővel ezelőtt, egy belga falucskából vándorútra indult egy kis család és megtelepedett Hollandiában, Amszterdamban. Ott éldegélt ez a kis família – név szerint a Beethoven-család – jó egy évszázadon keresztül, amikor azután az egyik ifjú Beethovennek, akárcsak ősének, itt is szűk lett a világ. Még ugyan alig került ki a gyermeksorból, de azért már elég erőt érzett magában, hogy idegenben próbáljon szerencsét. Otthagyta hát a szülői házat és tizennégy testvérét és elindult  a nagyvilágba. Különösen a muzsikában volt jártas és így mint udvari zenész Bonnban állást kapott a választófejedelem zenekarában. Meg is házasodott, mégpedig elég hamar, huszonegy esztendős korában, de bár a sors sok gyermekkel ajándékozta meg, csak egyet engedtetett meg fölnevelnie egészségében. Ez az egy János nevű fia volt, aki maga is muzsikus lett, de szegényes jövedelméből csak nagy nyomorúságosan tudott megélni. Feleségül vette a trieri választófejedelem egyik komornyikjának özvegyét és ettől kezdve… még nagyobb ínségben tengődött évi száz tallér fizetéséből, amit mint udvari muzsikus kapott. Kis udvari lakásában, a mostani Münster-téren, Bonnban, a szegénység ütött tanyát és a szerencsétlen muzsikust még az sem tudta megvigasztalni, amikor az ezerhétszázhetvenedik esztendő december tizenhatodik napján fia született. A kisfiút nagyapja nevére, Lajosnak keresztelték el és ez a kisfiú lett később… a világ egyik legnagyobb zeneszerzője.
    A kis Lajos különös gyerek volt; félszeg, magába zárkózott és hallgatag, aki sohasem vett részt pajtásainak játékaiban. Az otthoni környezet még komorabbá tette a fiúcskát. Apja, a nagy nyomora fölött való kétségbeesésében ivásra adta fejét és a kis udvari lakásban mindennapos volt a civakodás és pörlekedés. Közben a kis család még szaporodott és a nyomoruk még nagyobb lett, amint a kis Lajosnak két öccse született, Károly és János. Lajos látta ezt az ínséget és érző kis szíve forró szeretettel telt el szegény, szenvedő,tűrő jó anyja iránt és még akkor is, amikor már iskolába járt, ha egy kis szabadideje volt, körülbecézgette, dédelgette anyját és ha csak tehette, el nem mozdult mellőle.
    Anyja, de apja is minden reménységét a kis Lajoshoz fűzte. Öt esztendős korában elkezdték zongorajátékra tanítani és apja rögtön  nagy zenei talentumot fedezett föl a hallgatag fiúcskában. Mozartnak, a csodagyermeknek ragyogó sikereire gondolt és az volt a terve, hogy majd ő i s körútra indul fiával, mint Mozart Lipót a kis Wolfgang Amadeus-szal és ő is – sok pénzt fog ilyenformán szerezni. Könyörtelen szigorúsággal kényszerítette most már  a kis Lajost a zongorajátékra és minden más tanulást elhanyagoltatott vele. Még éjszakánként is fölverte álmából, a zongorához vonszolta és a fiúcskának sokszor hajnalig is verdesnie kellett a zongorát.
    Ez idő tájt mint kosztos-lakó Beethovenéknél lakott Pfeiffer Tóbiás, aki a bonni színház első tenoristája volt és kitűnően zongorázott. Most már ő kezdte tanítani a kis Lajos gyereket és az öreg Beethoven lelkendezve nézte, hogy mint fejlődik, halad a fia a zenében. Biztos volt benne, hogy egy második kis Mozartot fog nevelhetni belőle és – akkor vérre lesz pénze bőségesen!
    Tizenegy esztendős volt Beethoven, amikor Rotterdamban első nyilvános hangversenyét megtartotta. Virtuóz játéka általános tetszést keltett, de azért az anyagi eredmény távolról sem közelítette meg az apa várakozásait. Ekkor mintha föl is hagyott volna nagyravágyó terveivel – melyeket a kis Lajos gyerek jövőjére nézve kovácsolt – és igényeivel leszállott az orgonista állásig, amely fiának legalább biztos kenyérkeresetet jelenthetne. A választófejedelem már azelőtt is érdeklődött a kis muzsikus iránt és most, Beethoven János kérésére udvari orgonistája, Nelfe kezdte tanítani a Lajos gyereket. Nelfe nagy szeretettel fogadta a fiúcskát és két esztendő múlva Beethoven már másod-orgonista volt mellette és mint cembalista (cembalo volt a zongora régi formájának neve) állást kapott az udvari zenekarban. Új állása révén azután kegyes jóakarókra is talált, akiknek anyagi segítségével elutazhatott Bécsbe is, ami már – ha egy tizenhat esztendős fiúnál (mert ekkor már ennyi idős volt) ezt mondani lehet – régi vágya volt.    
    Bécs akkortájt a legkiválóbb muzsikusok találkozóhelye volt. Itt élt Haydn, Mozart, Gluck és Beethoven itt láthatta először Mozartot. Az akkor már ünnepelt, világhírű mester kezdetben meglehetősen hűvösen fogadta Beethovent, aki erre megkérte, hogy adjon föl neki bármilyen zenei témát. Mozart kedvetlenül ugyan, de megtette ezt. Beethoven ekkor leült a zongorához és olyan mesterien variálta a föladott témát, hogy Mozart egyre növekvőbb figyelemmel kísérte a fiatal muzsikus játékát.
    A szomszédos teremben néhány kiváló zeneértő beszélgetett. Mozart most halkan hozzájuk lépett és így szólt:
- Vigyázzatok erre az emberre! Erről még sokat fog beszélni az egész világ…
    Az ifjú Beethoven ezután elérte legforróbb vágyát: Mozart növendéke lehetett. De a boldogsága nem volt tartós. Alig hogy elkezdte tanulmányait, rossz hírek érkeztek otthonról. Anyja, akit olyan végtelenül imádott, súlyos beteg lett és a katasztrófa minden pillanatban bekövetkezhetett. Beethoven hazasietett tehát. Még életben találta anyját, de a jóságos, aranyszívű asszony rövidesen megtért övéihez. Fia karjaiban halt meg…
    Szomorú esztendők vártak most az ifjú Beethovenre. Kélt öccse mellett egy kis húga is volt még, az apjuk most már még nagyobb rabja lett az italnak, keresni jóformán semmit sem keresett és az egész család fenntartásának terhe és kötelessége a fiatal művész vállaira nehezedett.
    Zongoraleckéket adott, abból tengődött az egész család, pedig ő úgy érezte, hogy saját magának is még tanulnia kellene. Tanulni, sokat!
    Szerencsére voltak barátai és jóakarói, akik most sem hagyták el. Waldstein grófja tette most lehetővé neki, hogy tanulmányait folytathassa és Bécsbe utazhasson. Huszonkét éves volt ekkor Beethoven. Apja közben meghalt és most már egyes egyedül neki kellett gondoskodnia testvéreiről.
    Amikor másodszor érkezett meg a Duna-parti császárvárosba, Mozart is halott volt már. Haydn vállalta most magára az ifjú Beethoven oktatását a magasabb zenében és amikor Haydn Londonba utazott, magával akarta vinni tanítványát is. De Beethoven még tanulni akart, úgy érezte, nem ér még reá utazásokra és ott maradt továbbra is Bécsben, ahol folytatta studiumait Albrechtsbergernél, majd pedig Salierinél, aki a drámai szerzemények titkába vezette be. Salieri a bécsi operai élet nagyhatalmú irányítója volt akkortájt, ő maga is számos operát szerzett és Mozart sikereiben is nagy része volt. Most Beethovent vette szárnyai alá és híres embert akart faragni belőle. Ez pedig könnyen sikerülhetett a lelkes taljánnak, mert Beethoven tehetsége is segédkezett neki ebben.  Hangversenyeket adott Bécsben, Prágában és Lipcsében és óriási sikerei voltak. II. Frigyes Vilmosnak annyira megnyerte osztatlan tetszését Beethoven játéka, hogy a fiatal művésznek egy arany szelencét ajándékozott… tele Louis dor-ral. Közben azonban Beethoven nemcsak zongorajátékával aratott sikereket, hanem szerzeményeivel is. Zongorára, hegedűre és mélyhegedűre írott triójával például, amelyet Lichnowsky hercegnél mutattak be először, az összegyűlt zenebarátok között lelkes diadalban volt része. Majd amikor zongorára írott szonátái is megjelentek és első zenekari műve, a C-dur szimfónia, a zenei világban már Mozarttal mérték össze és ő még egyre fokozta sikereit többi műveivel, mint például második, A-dur szimfóniájával is. Most már híres, világhírű muzsikus volt és ami Mozartnak minden fáradozása mellett sem sikerült, azt ő minden kérés, utánjárás nélkül elérte; meghívták, hogy a császári hercegeiknek legyen zenetanára.
    Természetes, hogy ekkor már minden szerzeményére talált kiadót és hogy ezen a réven is szép jövedelemre tett szert. Lichnowsky herceg, hogy még jobban ment legyen anyagi gondoktól a nagy művész, külön tiszteletdíjban részesítette, amely évi hatszáz forint volt. Most már tehát, ha nem is volt fejedelmi vagyonok ura, de nem is kellett magát a megélhetés keserves gondjaival emésztenie. Most már világhírű, ünnepelt nagyság volt a kis bonni udvari muzsikus fia: Beethoven Lajos, akit zenei forradalmárnak is neveztek kortársai, mert új utakat és csapásokat tört a zenében.
    Férfi ideálja Napoleon Bonaparte, a konzul volt és a „nagy korzikai” dicsőségét és nagyságát egy szimfóniában akarta méltatni. A szabadság apostolát látta Napoleonban és a szabadság nagy szimfóniáját írta meg új művében, amelynek a „Bonaparte” nevet adta. De alig hogy befejezte nagy művét – ez volt a harmadik szimfóniája –, megérkezett Bécsbe annak híre, hogy Napoleon – ezernyolcszáznégy május tizennyolcadikán – Franciaország örökös császárának kiáltatta ki magát. Beethovent, mint villám sújtotta le az a hír. Az ő ideális, köztársasági szabadsághőséből hiú, gőgös császár lett… Dühében széttépte szimfóniájának címlapját, szétszórta a földön, lábbal tiporta Bonaparte nevét és elátkozta az újdonsült császárt.
    Később más címet adott művének és „Szimfónia eroica” névvel Lobkowitz hercegnél mutatta be először.
    Húsz éves korától harminc éves koráig, ez a rövid tíz esztendő volt Beethoven életének legboldogabb időszaka. Ünnepeltetéseinek, diadalainak tetőfokán tört rá a rémítő testi baj, ami talán a legfájdalmasabb egy zeneszerzőre; harmincesztendős korában fülbaj hatalmaskodott el rajta, hallása megromlott és nemsokára teljesen meg is siketült.
    Beethoven, a zene, a hangok halhatatlan művésze – nem hallott többé!…
    A rettenetes csapás még búskomorabbá tette az amúgy is hallgatag,magába zárkózott lelkű zeneóriást. Több mint húsz esztendőn keresztül, legszebb férfikorában, halálos csöndben, mint élőhalottnak kellett élnie. Korának egyetlen hangja, a zenének egyetlen akkordja sem hatolhatott el többé hozzá és ettől kezdve egyes egyedül szemével és fantáziájával élhetett a zene birodalmában. Szívet tépően fájdalmas látvány lehetett az, ha ő aki olyan zenét tudott írni, aminőt sem előtte, sem utána nem írt még senki, leült a zongorához és játszani kezdett, vadul, fékevesztetten verdesvén a billentyűket, mint ahogyan Vulkán kalapácsolhatott az üllőn. És bárhogyan is harsogott, zengett, zúgott a zongora, ő egyetlen hangját sem hallotta…
    Emberkerülő lett, nem tűrt meg a közelben senkit, legföljebb még csak néhány tanítványát, akik a zene fejedelmét dicsőítették benne. De az érintkezése tanítványaival még szívet tépőbb volt talán, mint zongorajátéka. Mihelyt látogató kereste föl, szó nélkül eléje tolt egy füzetet és ceruzát: ezt a két rettenetes mankót, amely szellemének röptében – segítette. A vendég a füzetbe írta le mondanivalóit és ő felelt, élő szóval, de a saját beszédéből sem hallott egyetlen hangot sem…
    De még így is, a hangok hallásától megfosztottan is, gyönyörű melódiák csendültek föl lelkében. Fölszólították, hogy írjon operát és ő megírta halhatatlan „Fidelió”-ját, amelyet ezernyolcszázöt november huszadikán adtak elő először. Majd megírta negyedik és ötödik szimfóniáját is, aztán egy nagy zenekari művet komponált, a „Coriolan ouverture”-t. Világhíre ekkor már olyan nagy volt, hogy egy angol kiadó egyenesen azért utazott hozzá, hogy megszerezze néhány művének kiadási jogát. Minden egyes újabb szerzeményével még növekedett híveinek óriási tábora és a legelőkelőbb családok- mint Lichnowszky és Lobkowitz hercegék, Thun, Erdődy, Brunswik és Browne grófék, - vetélkedtek érte, hogy ünnepi fogadónapjaik fényét Beethoven jelenlétével emelhessék. A főúri világ évi négyezer forint járadékot biztosított számára, hogy jövőjében se legyen soha anyagi gondja. Ettől sikerült is megkímélniök a nagy geniet, de az élet, az egészséges élet örömeiért nem tudták – és nem is tudhatták – kárpótolni. Ő, akinek melegen érző nemes szíve annyira szomjazott a szeretet után, sohasem lelhette örömét a házasélet csöndes boldogságában. Süketsége miatt nem mert megnősülni…
    Közben „Egmond”-jával, új A-dúr szimfóniájával és fönséges „Missa solemnis”-ével még egyre fokozódtak, növekedtek sikerei. „Fidelió”-ját is fölújították és most – az ezernyolcszáztizennegydik esztendő május havában –, új betanulással a bécsi udvari operában adták elő. A siker óriási volt és Beethoven operája elindult világhódító útjára. Berlinbe, Párisba, Londonba. Ebben az esztendőben Bécs díszpolgárává választotta Beethovent és a nagy kongresszus idején, amelyen uralkodók és nagy államférfiak voltak jelen,  fejedelmek hódoltak a zenei titánnak.
    Ekkor már tökéletesen süket volt. És amikor később egy nagy hangversenyen Bécs legelőkelőbb zenészei bemutatták Beethoven legújabb szerzeményeit és a publikum lelkes ujjongásában folyvást Beethoven nevét kiáltotta, a mester nem jelent meg az ünneplő közönség előtt, bár ott volt a hangversenyteremben, magában a zenekarban. A közönség látni akarta, a nevét kiáltozta, de ő meg sem mozdult. Amint a saját, örökbecsű alkotásainak hangjait nem hallhatta, éppen úgy a lelkes, ujjongó közönség ünneplő kedvének hangjai sem jutottak el hozzá. Végre is egy énekesnő, aki a szóló-quartettben működött közre, odalépett a süket mesterhez és a közönség felé fordította. Most látta csak Beethoven azt, amit fülei eltitkoltak előtte: most látta csak az ünneplő,rajongó közönséget, a tapsra összeverődő ezer és ezer kézpárt, a könnybe borult szemeket és a feléje lobogtatott zsebkendőket. És Beethoven, akit a sors süketséggel vert meg, fájdalmas mosollyal hajolt meg az extázisban lévő közönség előtt…
    Ez az ezernyolczázhuszonnegyedik esztendő május hetedikén történt. És három esztendő múlva – március huszonhatodikán – már halotti maszkot vettek gyönyörű oroszlánfejéről...

Forrás: Híres zenészek. Budapest, 1912 Karriérek Kiadóhivatala