Dr. Ferenczi Zoltán: Petőfi eltűnésének irodalma

 

    Célunk terjedelméhez képest röviden tájékozást nyújtani abban a kiterjedt irodalomban, mely a költő halálával vagy inkább eltűnésével foglalkozik. Oly kérdés ez, mely minden másnál jobban foglalkoztatta a költőről szóló alkalmi irodalmat, még pedig nem csak azért, mert általában is  a halál az ember életének legnagyobb,mivel legtitokzatosabb kérdése, hanem még inkább azért, mert a költőre nézve még miszteriózusabbá teszi az a belső kapcsolat, mely költészete, az ebben magáról foglalt jóslatok és halálának módja közt nemcsak megvan és könnyen megtalálható, nemcsak csodálatosan végzetszerű, hanem oly tüneményes, oly egyetlen a maga nemében, mely neki magasabb, szó szerint eszményi jelentőséget ad és őt a költőhős minden tulajdonságával felruházza.
    Ez az irodalom egyébiránt részben magán hordozza az alkalmiság fő jellemvonásait, mert főleg akkor áradt meg, mikor valamely alkalmi körülmény, elsősorban a segesvári csata évfordulója, különösen a lustrumok visszatérése, továbbá szobor-leleplezés vagy más hasonló este neki tápot adott s ha ez a külső körülmény megoldást nyert, vagy bármi ok miatt megszűnt, ugyanakkor ez is elapadt s így nagy dagályra nagy apály és megforditva következett.* (* Az egész kérdés találó jellemzését l. dr. Farmos Dezső: KRITIKAI ÉSZREVÉTEL PETŐFI ELTŰNÉSÉNEK IRODALMÁHOZ. Kolozsvár 1889. 4. r. 4 sztl. Lev. (1 iv, 4 l. szöveg.) Alább lesz róla bővebben szó.)

E L S Ő  F E J E Z E T
1849-1861.

i.

    Az első és mindenesetre legfontosabb időszak a költő halála idejéből 1861-ig terjed, melyben a nagy érdeklődés kivált abban a negyven levélben nyilatkozott, melyek Pákh Albert felhívására jelentek meg a VASÁRNAPI UJSÁG-ban 1860-61-ben. A többi, ami kevés az előbbi időből való, tulajdonképpen csak előzményül tekinthető, úgy, hogy, noha a költő iránti érdeklődés nagy volt a közbeszédben, a költő haláláról aránylag mégis csak szórványosan jelentek meg adatok, mert az egyszerű bizonyosságban, a költő elestében, mint változhatatlan végzetben az irodalmi tudat megnyugodott.
    Ugyanis a költő elestén, 1849. július 31-én, Fejéregyháza mellett, a csatát követő napokban, sőt évek alatt is, az irodalom férfiai, a költő közelebbi barátai nem kételkedtek. Híre tüstént gyorsan elterjedt a hazában s már 1849 szeptemberében Bulcsutól és Hencztől PETŐFI SIRJÁN (szept. 11.) és PETŐFIHEZ (szept. 15.) cz. a haláláról szóló két költemény jelent meg a KOMÁROMI LAPOK-ban, melyek közül az első alatt ez a jegyzet olvasható: „Bárcsak alaptalan  hír lenne e hős és nagy költő halála!-”* (* Petőfi Múzeum. VI. 82-84. l.)
    E hír azonban nem bizonyult alaptalannak. Egressy, ki akkoriban M.-Vásárhelyt volt, Bem visszatérte után (aug. 1-sején) aggódva leste a költő megérkeztét is, de hiába. Szászsebesen augusztus 9-ikén ezt írja TÖRÖKORSZÁGI NAPLÓ-jába: „Bem másik segéde, Lőrincz, megkerült. Ez azt mondja, hogy az általános zavar percében látta Sándort vászonkabátban, gyalog, az országúton keresztül futni s a kukorica földek felé tartani. Talán mégis sikerült megmenekülnie s eddig alkalmasint Tordán, családjánál van. Hiszen naponként kerülnek elő olyanok, kiket elveszetteknek tartottunk.”
    De augusztus 10-ikén többé nem remél. „Már tíz napja, hogy Sándor oda van. Ez borzasztó!… Elfogva nincs, mert Bauer, kit a muszkák Segesváron elfogtak, ide visszaszökött, s ez ott Sándort a foglyok között nem látta, róla nem hallott… Már bizonyosan vége van… Vagy kozák döfte le, vagy az oláhok verték agyon… Engem ő hívott ide: tehát nincs mit magamnak szememre vetnem. De mégis,… ha Berénybe félórával később érkezem: ez vele nem történik...)* (* Egressy e megjegyzése arra vonatkozik hogy a költő 1849 július elején Mező-Berénybe ment családjával együtt Orlayhoz. Innen Orlayval Aradra akart rándulni Bonyhai Benjámin fedeles kocsiján (szekerén), fogadott lovakkal. »Már kocsira ültünk, írja Orlay. A lovak azonban az egyik kapuszárny behajtásától megriadva, egy átelleni kőfalkerítésnek rohantak, s a kocsi rúdját eltörték. E kellemetlen helyzetből szabadulva, visszatértünk az elhagyott terembe addig, míg z előhívott kovács a rudat ismét használhatóvá teszi, sietségünk miatt félbehagyott reggelinket kényelmesen elköltendők. – Ezalatt zubbonyos honvédekkel tölt két kocsi vágat el az ablak alatt, s a ház előtti piacon megáll. Az első percre felismertük az egyikben Egressy Gábort, ki is általunk bevezettetve, bemutatá egyik útitársát, Kiss Sándort, mint Bem segédjét. Tudva van, hogy P. kegyeltje volt Bemnek. Kiss S. Szegeden, hol hadvezére megbízásában járt, értesült Egressy által Petőfi hollétéről s hogy őt Bem meghagyásából Erdélybe jövetelre szólítva, vette útját M.-Berénynek. Petőfi értesülvén atyjaként tisztelt öregje óhajtásáról, mintha sejtelme lett volna a felette függő végzetről, kedvetlen és habozó lett. Végre Egressy rábeszéléseire ezen szavakkal fordult nejéhez: »Mit mondasz Juliskám, menjünk-e?« - s miután ez őt követni nyilatkozott, hova sorsa vezeti, el volt a menetel határozva. Ez idő alatt kijavított kocsin Arad helyett Váradnak és Erdélynek indult egy óra múlva a három tagból álló Petőfi-család.” (Vas. Ujs. 1861. 115. l.) Erre céloz Egressy, hogy ha félórával (?) később érkezik M.-Berénybe, a költőt már nem leli ott. Orlay, mint látjuk, ellentétben Egressyvel azt állítja, hogy a költőt Egressy beszélte rá, vagy legalább ő is ösztönözte az Erdélybe utazásra.)
Erdélyt óhajtád nyugalmad honának: íme teljesült… Hogyan is volt a dal?

Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban párnák közt halni meg!…

    Nem volt-e ez több, mint ábrándos kívánat?… Ez jós látománya volt a geniusnak, az ihlet VILÁGOS óráiban. Ti többi hű barátok, kik együtt töltöttük ott fent június utolsó napjait, gyaníthattátok-e, hogy egy hónap múlva örökre el fogjuk őt veszteni?!… Mily villámgyorsan ragadta fátuma őt az élet végpontja felé, e két hét alatt!… és ha elgondolom: mily tündöklő fényűek voltak e génius végnapjai!… Költészetének hattyúdala, nejétőli elválása után; kedvének szilajsága egész utunk alatt; szikrázó szeszélye: mintha szelleme lőpor gyanánt akarna kilobbanni; mindannyi hírnökei egy közellevő nagy pillanatnak. És egyszer csak elvész szemünk elől, mint futó csillagfény… Eltűnik, mint Homer, hogy sírját ne tudja senki… Élete s halála: egy szép költemény, tarka csillogó ábrákkal, orkánzúgás és madárzenével, Sibillák és kóborszellemekkel, síró és enyelgő gyermekangyalokkal.* (* Törökországi naplója, 8-9. l.) Állítják némelyek, hogy Bem, mikor őt a csata utáni éjen az iszapból kimentve Székely-Keresztúrra vitték, már akkor kerestette a költőt s aki csak oda vergődött, tisztet, közlegényt megkérdezett róla, de senki sem tudott válaszolni. Papp Miklós nem mondva meg forrását, 1878-ban azt írja, hogy Bem egész éjeket nem aludt a költő miatt lelkiismereti nyugtalanságában hogy ő hívta vissza s ha szekér állt meg vagy kard csördült meg a lépcsőn, kitekintett, hogy nem Petőfi érkezik-e? B. Kemény Farkas egyszer előtte kérdezte egy őrnagytól, hogy nem tud-e a költőről valamit? Bem mohón szólt közbe, hogy talán hallott-e valamit? – s a tagadó válaszra azt felelte: ne juttassák eszébe legnagyobb bűnét, halálának oka ő, ő hítta vissza.* (* PETŐFI-TÁRS. LAPJA. 1878. l. 23. l A PETŐFI POTYÁKJA. Mivel ez u. n rajz, talán csak kiszínezése az ismert adatnak.)
    Az 1848-50 telén, már előbbi kérdezősködései után, a költő neje Sz.-Keresztúrra és még több más erdélyi csatatérre utazott s mint 1850. július 21-én kelt nyilatkozatában mondja, meggyőződött róla s rá megeskünni is kész, hogy a költő „az erdélyi csatákban elesett”. Erre felhozza a keresztúri gyógyszerész előadását, ki azt mondta: „ő Petőfi S.-t azon pillanatban látta utoljára, midőn a kozákok által körülvétetve, szakasztatott el a futó hadseregtől. Ezentúl többet nem látták s a valószínűség ottan elvesztét bizonyítja.” Ezt még hitelesebbé teszi Heydte leírása egy halottról, melyet ő férjéének elismer.* (* V. ö. Lengyel József: EGY SZEMTANÚ P. HALÁLÁRÓL. TÖRT. LAPOK. 1874. 399. l. Júlia kérdezősködéseiről tanúskodik egy levele gr. Lázár Kálmánhoz (Kolozsvár, 1849. nov. 20.), aki Törökországból jött haza. Ebben tudósítást kér a bujdosókról és férjéről e szókkal: „négy hónap óta a legiszonyúbb kétségek között élek, örökké aggódva férjem és hazám sorsa miatt egyaránt.” 1848-49. TÖRTÉNELMI LAPOK. VII. 93. l.)
    Pataky K. M. is a segesvári csatáról szólva, a költőt elesettnek mondja. (BEM IN SIEBENBÜRGEN 1850. 90-100. l.) 
    Az volt a legáltalánosabb irodalmi meggyőződés tehát, hogy noha hiteles adat nincs róla, Petőfi elesett a segesvári csatában, melyben fegyver nélkül, polgári ruhában, vitorlavászon zubbonyban vagy attilában vett részt, mint szemlélő, ki abban a hitben ment oda, hogy Bem győzni fog. Ebben a hősi halálban való hit szólal meg Lauka Gusztáv PETŐFI SIRJÁN  és Lévay József PETŐFI ARCZKÉPE MELLETT cz. Költeményében is 1851. júliusában.* (* PESTI RÖPIVE. Szerk. Szilágyi Sándor. l. 1850. 4. sz. okt. 27. 118. l. – PESTI FÜZETEK. Szerk. Szilágyi Sándor. 1. szám. 1851. július 21. l. (Elkobozták, egyetlen példány a Budap. Egyetemi könyvtárban.)
    Voltak azonban kétkedők is s talán az u. n. nemzeti nagy tömegben ezek voltak többen. Vadnay írja, hogy még pár év múlva sem mondta ki senki a vigasztalan szót, hogy meghalt. Szerinte ezt a szót használták, hogy „eltűnt”, mert a vékony reménykedés hihette, hogy még megkerül.* (* PETŐFI-TÁRS. LAPJA. 1877. 1. 285. l. Vadnai K.: ELMULT IDŐK. 40. l. (A MI „BÁLVÁNY”-UNK. 1877.)
    Mindezt Pákh Albert tudta s ezért 1860-ban nyilatkozatra hívta fel mindazokat, akik a költő eltűnéséről valamit, bármily alakban is, tudnak.
    A VASÁRNAPI UJSÁG 1856-ban kezdett bővebben foglalkozni Petőfivel. Kiadta a 9-ik számában a költő arcképét (a Barabás-félét 1856-ból) s egy rövid jellemrajzot Jókai tollából. Ezt 1857-ben (1-3. szám) Petőfi születéshelyének megállapítása követte. Majd 1860. október 14-ikén kezdte közölni a költő halálára vonatkozó adatokat „Még akkor (t. i. 1857-ben), mond Pákh, megígértük, hogy akinek feltaláltuk bölcsőjét, a magyar nemzet kedvenc költőjének, feledhetlen barátunknak sírját is fogjuk keresni s addig nem fogunk nyugodni, míg az igazság itt is kiderül.” A föltett kérdés tehát ez: „Tudni akarjuk, tudnunk kötelesség: Petőfi Sándor hol és mikor halt meg!”
    E kérdésre számos választ érkezett, melyekben két irány vált ki azonnal: egyik az, hogy a költő a segesvári csatában elesett; másik, hogy látták utóbb is a haza különböző részein.
    Azon adatok középpontja, melyek a költő elestét bizonyították, Lengyel József székely-keresztúri orvos, 1860. augusztus 25-ikén kelt levele volt, melyre cáfolólag vagy megerősítőleg egy egész kis irodalom vonatkozik. A levél a következő:
    „Székely-Keresztúr, aug. 25. 1860. 1849. július 30-kán éjjel Petőfi Sándor Székely-Keresztúron Varga Zsigmondnál hált, kinek megígérte, hogy másnap az álladalom számára átvett lovait Bem tábornok útján az illetővel megfizetteti. – Július 30-kén reggel 6 órakor indult el Petőfi az Újszékelen volt főhadiszállásra, de már ekkor a tábornok és táborkar útban volt Segesvár felé, hol akkor Lüders orosz tábornok állott 18 ezere ember- és 48 ágyúval. – Petőfi szekeren jött s minket csakis Héjasfalván ért be.* (* Az 1874-iki leírásában Lengyel e helyhez a következő kiegészítéseket csatolja: Ő júl. 31-én Minorich Károly honv. hadbíróval (utóbb Kolozsvár polgármestere), Pajna Ferencz honvédtiszttel (Maros-Vásárhely volt főjegyzője) ment le Fejéregyházára s szekerét a határ felső részében, a podgyász-szekerekhez állítván a volt szökőkútnál, Gölner élelm. Tiszt lován bement a faluba. Ott találta a fogadó előtt gr. Lázár Albertet, br. Gamerra Gusztávot, Dáné Mózest (szederjesi, utóbb a.-sófalvi ref. papot) lóháton. Utóbb odament a csatavonalból Dáné Károly 17 éves tüzértiszt, ki elbeszélte, hogy lövegei részben leszereltette, részben elrepedtek, lovát egy ágyugolyó megölte, bátyja, János, elesett s ő ezért jött hátra. A fogadó udvara szekerekkel volt tele, ott volt Bem kocsija is, melyen Kurcz reggelizett. – Délután 3-4 óra közt mellettök az országúton egy 6 fontos ágyú robogott le, mely Keresztúrt kijavíttatván, a falu alsó végétől nem messze felállott s lőni kezdte az oroszokat. (TÖRT. LAPOK 1874. 397-98. l.) – Reggeli 7-8 óra között hallottuk az első előcsapati aprófegyvertüzelést, s közben egy előőrsön állott 6 fontos ágyú hangját. – Nemsokára előszáguld egy csapat huszár, s a szokott formákban jelentik, hogy Fejéregyháza felső végén előbb nehány kozák, később egy század előőrsre bukkantak, a kozákok megfutottak, a gyalogságot részint levágták, részint elfogták, az ágyú pedig egyszeri tüzelés után elvonult. – Ez kissé különösnek tetszett előttünk, de meggondoltuk azt, hogy a támadást nem ez oldalon, hanem Maros-Vásárhely fölött – hol Kemény Farkasnak kell vala támadni – várták. – Csakhamar leértünk Fejéregyházához, hol a csapatok felállítása után azonnal megkezdettük a támadást. – A legelső lövést egy 6 fontos ágyúból Bem tábornok tétette, ő maga célozván lóhátáról, s ez ejté el a kémszemléző kozák tábornok Szkáriátint. Ezen jó előjel után a fiúk ingre vetkőzve kezdettek dolgozni ütlegeik mellett. – Fiúknak mondom, mert a velünk 14 ágyú legénysége kevés kivétellel 14-16 éves fiúkból állott. Minden két lövésére az orosznak a mieink hárommal feleltek, s oly hévvel tüzeltek, hogy csakhamar két ágyúnk évvel tüzeltek, hogy csakhamar két ágyúnk elrepedt s hátra kellett vinni. – Fejéregyháza még 1848 őszén le volt égetve, s így mi a romok között foglalánk helyet, én hivatásommal – a sebesültek kötözésével – elfoglalva.* (* E részek az újabb leírásban hiányzanak.) Petőfi egy sütőkemencére ülve, belemerült a csatatér és a táj szemlélésébe.* (* Petőfit Lengyel a fenti ágyúval szemben jőni látta, ki azután a fogadó udvarába ment be, hol szekere felé tartott; ő (lengyel) a hat fontos után ment s ezután alig félóra múlva látta az említett sütőkemencén ülni a költőt. (L. a jegyzetet az előbbi lapon.) – Mi lőtávolon kívül valánk. – Többször láttam őt helyéről távozni, de mindig visszakerült s gyönyörködni látszott, miként szedik össze a székely fuvarosok a nem messze lecsapott golyókat. – Délután 4 óra felé a csata öldöklőbb kezdett lenni, a sebesültek szaporodtak. -  Éppen egy kaszai fuvaros fölkarját metszém ketté – melyet egy golyó szétzúzott –, mikor Petőfi mellettem elhaladott, s a Fejéregyházán alól elfolyó patak hídjának karjához dőlt. – Itt állott mintegy félóráig elmerengve. – Tőle mintegy 200 lépésre dolgozott egy 6 fontos, s lőtte az országút mellett felállított orosz lovasságot. – Hihető, sok kárt tett bennök, mert nem soká rá is erősen kezdettek tüzelni, s egy golyó Petőfitől alig 30 lépésre ütött a földbe, a felvert föld és por őt is ellepé, s hihetőleg szemébe is jutott, mert azt zubbonya szárnyával hosszasan törölgeté.* (* Onnan, t. i. a sütőkemencétől, mikor jutott közelébe, nem tudja; de igen azt, hogy egy orosz ágyúgolyó közelükbe lecsapván, a homokos földet rájuk szórta s látta, hogy ennek maradványait a költő zubbonya szárnyával arcáról törölte.) Ekkor helyét megváltoztatá, felénk közeledett s hátát a falu kapuzábjához vetve nézte a csatát, és elmerült gondolatiba, mégpedig annyira, hogy a csakhamar hallatott iszonyú zsibaj, ordítás, egy tömeg tele tüze sem volt képes figyelmét azon helyre vonni, hol az történt. – Én mellette futottam egy helyre, hogy annak okát megtudjam, s míg kérdem tőle, »mi baj, őrnagy?« ő nem felelt semmit. – Előttem csakhamar kitárult a vész egész nagysága. – Tőlünk alig ezer lépésre azon percben bontá meg kélt ezred dsidás a tömeggé alakult zászlóaljat. A huszárság verekedett, de mit tehetett alig 300, annyi ellen. Rákiálték Petőfire odamutaték az eseményre. Ő odamaradt, s csak annyit mondott, »potomság«. – Csakhamar az egész arcvonal megfutott. Én rámutaték a balszárnyra, hol a tábornok is futott. Petőfi szemét odaveté, szó nélkül megfordult s futni kezdett. Én is csakhamar helyemre érve lovamat kézügybe kapva ráültem s száguldottam. A huszárság már mind elfutott volt, a tüzérség ágyúit odahagyá, s melyek a balszárnyra voltak állítva a gyalogság egy részével az erdőbe menekültek. Mi futottunk az országúton felfelé.* (* Ekkor már a falu k közt s a fogadó udvarán szekérnek, embernek nem volt nyoma, a lovasság a falut megkerülve vagy pedig a falu oldalutcáin már elfutott volt.) Engem helyismeretem rövidebb úton vezetett. Utánunk a kélt ezred dsidás. Mikor a faluból már jól kijöttünk, láttuk, hogy amíg e két ezred támadott, egy más ezred a Küküllő mellett halad elfelé egyenes vonalban, s mikor már Fejéregyházát mintegy fél mérföldre elhagyta, jobbra fordult, s egyenes szegletet képezve igyekezett átvágni az országutat, s így a menekülést. A lovasság nagy részének még volt ideje e körön kívül hatolni, de a gyalogságból csak az menekült, aki tartalékba volt állítva, azok, kik tűzben voltak, bekeríttettek. Akik a körben maradtak, azok 60-70 sebesültet kivéve, mind elestek. Engem lovam a körön kívül segített. Petőfi gyalog volt, s így a körben benne maradt. Egy dombra érve, visszanéztem s Petőfit hittem felismerni. A helyet, hol láttam, e pillanatban is annyira élénken képzelem, hogy rá tudnék mutatni, s valahányszor mellette elmegyek, önkéntelenül felmerül előttem akkori alakja amint fedetlen fővel, széteresztett ingnyakkal, lengő zubbonyával futni láttam.* (* A kis-buni út szögellésénél az országútba, van ez az emelkedés; „ezen dombról tekintett ő vissza s látni vélte még egyszer és utoljára Petőfit az országút egy kanyarulata iránt.” Nem hiszi, hogy csalódott volna, mert míg ő lóháton a falun s a csaknem 3/8 mérföldnyi tanorok mellett eddig jutott, addig azt a pontot, hol látta, Petőfi is elérhette sebesen futva. A személyben pedig azért nem tévedhetett, mert addig alig egy-két gyalog futót hagyott el, e tájra pedig nem juthatott volna el a csatatérre szétszórt gyalog. A szemben és hátulról bekerítő lovasság közé jutott hát P., ahonnan élve vagy nehezen sebesülve is kevesen menekültek. A hegre a menekülési út messze volt. Ez lehetett d. u. 5-6 óra közt.)
    Ennyi, mit saját szemeimmel láttam Leírom azt is, it aztán később felőle hallottam.
    A sebesültek és halottak összeszedésével egy régi ismerőm,nyugalmazott hadnagy Toldi is meg volt bízva. Tőle tudom, hogy azon helyen, hol Petőfi eleshetett, b. Heydte rendezé a halottak eltakarítását. Egy alkalommal a báróval találkozva a beszédet a csatára vezettem, s tudakoltam tőle Petőfiről. Tőle hallottam, miszerint igen jól emlékezett, hogy egy hegyes álszakállú szőke egyént látott az országút mellett egy mellén kapott dsidaszúrás miatt elesve, s mint mondá, hogy talán neki ez az alak fel sem tűnt volna, ha mindkét nadrág és zubbonya zsebeiből kifordítva nem látja, s abból egy csomó összeírogatott papírt kihullva nem lát. A helyet, hol ez lehetett, megmagyarázva bizonyos valék, hogy Petőfi volt, mert az alig volt 100 lépéssel idébb, hol utólszor láttam.* (* Az új leírásban nincs említve, hogy a Heydte által leírt halott szőke volt, utóbb Heydte is barnának mondta.) – Sírja felől is megbizonyosodtam. Ez a fejéregyházi határ felső felén északról lefutó patak martjára ásott közös sírban van, hová 134 más pajtásával közös sírba temettetett. A sírhalomra arra járó székely utasok sohasem feledik egy-egy kődarabot vetni, s ha azt évente rendesen ki nem egyengetnék, eddig óriási halommá lett volna.
    Ennyi mindaz, mit Petőfi utolsó perceiről tudok. Ezen tőlem hallottakat beszélték el nejének is, ki azon év telén B. S. (Balás Sándor) társaságában idáig utazást tett, s miután ennyit hallott, megnyugodott benne s innét visszatért. Én, ha érdekelve lett volna, szívesen ajánlkozom vala, a helyet, hol elestét hiszem, megmutatni, de a nálunk töltött nap kellemes változatai, a kedves kis nőt annyira elfoglalák s igénybe vették, hogy ezt tőle nem is várhatám.
    Ezen pongyolán, de igazsághűn leírt nap emlékélt megírnom s a VASÁRNAP UJSÁG szerkesztőségével tudatnom, az tette kötelességemmé, mert habár ezt én többeknek éppen így elbeszélte számtalanszor, s azok talán közölhették is önnel, de azt hiszem, hogy azt nálamnál senki igazabban és részletesebben nem teheté, mert e nap emléke lelkembe az iszonyat minden színeivel annyira van lefestve, hogy abból még az idő sem vala képes egyetlen mozzanatot letörleni.
    Ekkor esett el Daczó őrnagy, Bem tábornokot védve, miután előbb nyolc dsidást részint levágott, részint megsebzett.
    Ekkor lőtte meg magát Zeyk Miklós (Domokos) a Lüders táborkara szeme láttára, hogysem megadja magát.
    Itt kapott a híres Mákra 38 sebet s mégis hű lova megmenté a fogságtól.
    Törzsök Pista nevű fiatal huszár ez nap vonta ki a tábornokot a mocsárból, hová beledőlt lovastól, s már elfogottnak, vagy elveszettnek hittük. A jó fiú leszállott lováról, az öregnek átadta, s lovát vezetve hozta át az előőrsök között.* (* VASÁRNAPI U JSÁG. 1860. III.sz. Levél. 567. l. Ezt a leírást l. újra KOSZORÚ. 1879 II. 161. l. Ehhez melléklet: A segesvári csata 1849. júl. 31-dikén. Lengyel J. adatai nyomán, rajzolta Szokolay Kornél mérnök.)
    Így szól a Lengyel József előadása. Utóbb a sok támadásra többször nyilatkozott s első közleményéhez újabb részleteket csatolt, így a VASÁRNAPI UJSÁG 1861. folyamában* (* XXVII. Levél. 32, 43. l., ), utóbb a HON tárcájában s két újabb levelet írt a TÖRTÉNELMI LAPOK-ba 1874-ben* (* XXVII. Levél.  351. és 396. l.), a KELET támadásaira. A VASÁRNAPI UJSÁG-ban megjelent második levelét Gobóczi Károly és Thaly Kálmán ellen írta, melyekről alább lesz szó. A TÖRTÉNELMI LAPOK-ba írt első levelében kivált azt bizonyítgatja megint, hogy Petőfit legutoljára élve senki más nem látta és nem láthatta, csak ő. Elesni ő sem látta s ezt nem is állította soha; továbbá Petőfi teljesen fegyvertelenül jelent meg a csatában, még csak oldalfegyver sem volt ráövezve. Ő Petőivel Fejéregyháza alsó végén állt a patak hídja mellett, a költő gyalog, ő lóháton s „onnat indultak ketten futni akkor, mikor már a lovasság a hátuk megetti utcán már rég elfutott s Bem is a másik oldalról futásban volt. – A Bem futására Petőfit ő figyelmeztette s csak miután azt látta, indult meg.” A többi nem tartozik ide. A második cikkében ugyanott leírja még egyszer a támadások miatt a csata egész folyamát, mégpedig úgy, hogy a VASÁRNAPI UJSÁG-ból már idézett cikke nem volt szeme előtt. Ez, mit az első leveléhez fönnebb jegyzetben közölt adatok mutatják, kevés eltéréssel teljesen megegyezik amazzal Előadását ezzel végzi: „Talán ezek után azt is remélhetem, hogy nem fogja (a KELET szerkesztője) merészségnek tartani, ha utoljára is azt mondom: Petőfit mégiscsak én látta utoljára.”

II.

    E levél köré már 1860-61-ben egész sora csoportosult az oly nyilatkozatoknak,melyek a költő eleste mellett tanúskodtak. Ezekben ismét két irány észlelhető: némelyek egyszerűen csak bizonyítgatják, hogy a költő elesett; mások pedig a költő elestét módosítólag vagy egészen eltérőleg írják le.
    Az elsők közé tartozik Egressy Gábor két levele, melyek közül az első 1850-ben Aranyhoz intézte, midőn Törökországból visszatérve, Arany üdvözölte őt s kérdezősködött Petőfiről. Ebben azt mondja, hogy a segesvári csata után harmadnap (aug. 2-ikán) korán reggel a főhadiszállásra ment. Bem még ágyban volt, huszárja, ki az ebédlő asztalán az öreg sáros egyenruháját tisztította, Petőfiről semmit sem tudott s mint később hallotta, nem tudott az öreg sem. Kurz, kivel Petőfi a csata helyére szekerezett volt, szintné elesett, de Lőrincz József huszárőrnagy, ki nehány nap múlva sok viszontagság után Vásárhelyre ért, biztos hírt hozott elestéről. Egy másik tiszt pedig, ki a csatában szintén jelen volt, de nevére nem emlékezik, azt mondta, „hogy mikor a kozákok szorították őket, akkor látta Petőfit vászonzekében egy fedeles bricskáról leugrani s az országútról oldalra térve gyalog tovább menni. És itt eltűnik előlem Petőfi Sándor örökre”, teszi hozzá.* (Vas. Ujs. IV. sz. levél l1860. 548. l.) Második levele ennek az állításnak megerősítése, egy pár becses életrajzi dalékkal. (* U. ott. X. sz. levél 588. l.)
    Ehhez az irányhoz sorakozik Barabás Károly második levele* (* U. ott. VIII. sz. levél. 587. l.), ki elmondja, hogy Petőfit az elindulás napján látta Maros-Vásárhelyi szekeren egy másik tiszttel (Kurcz Antal); de senki sem láthatta ott a csata után. Ide tartozik Kőrösi Csoma József Sz.-Ujlakról, ki a csata idejében Kolozsvárt volt s a végzetes csatából egy pajtása oda érvén, tőle hallotta, hogy Petőfi is elesett.* (* U.ott. XII. 600. l.) Hasonlót bizonyít Kálnoky Sándor Csik-Szent-Mihályból, ki Egressy közlését hitelesnek tartja, de újat nem tud.* (* U. ott. XIII. 600. l.) Ide tartozik P. levele Párisból, mely 1850 dec. végén kelt, s eredetileg a PÉCSI LAPOK-ban jelent meg.* (* U. ott. XIV. 623. l.) Belőle kiemeljük azt, hogy közlő látta július 30-ikán reggel 8 óra tájban a Bem és társai s köztök Petőfi kiindulását M.-Vásárhelyről 4-5 szekeren Erdő-Szentgyörgy felé. „A kandi nép a házak ablakaihoz s a utcára tódult, tiszteletteljesen köszönt s útközben egy-egy éljent hangoztatott, mert a kocsik egyike fölött az öreg úrnak fehér tolla lebegett. A többi kocsikat a vezérkar foglalá el, s közte Petőfi Sándor.” A költő, Bem ismételt felszólításaira, csak néhány nappal előbb érkezett meg Szegedről (Mező Berényből). „Katonai egyenruhája nem lévén, egyszerű fekete (?) nyári blouseba volt öltözve, kerek kalappal fejében Egy futó üdvözlés, egy mosoly – s eltűnt az érdekes alak, hogy soha többé ne lássam.”
    Midőn augusztus 2-ikán már a menekültek Maros-Vásárhelyre vergődtek, folytatja a levél, „egy ifj után hasztalan volt minden tudakozódás: Petőiről senki bizonyost nem tudott. Valahányszor egy kard csörgött a lépcsőn, vagy egy szekér robogott a ház előtt, mindenki feszült lélegzettel, remény s félelem közt rohant az ajtó vagy ablak felé – Petőfit keresve szemeivel. Fölébred az öreg (Bem), örvendett viszontlátásán tiszteinek, de a legelső kérdése Petőfi volt, kinek vonását aggályteljes tekintete hasztalan keresé a körülállók között; kétes, fájdalmas hallgatás válaszolt neki.”
    Írja továbbá, hogy a muszka sereg csak augusztus 1-én indult ki segesvári állásából; a menekültek tehát akár Bemhez, akár a székelyföldön Gál Sándorhoz csatlakozhattak. Petőfit egyik helyen sem látták. Azóta másfél év telt el s a hazában még mindig sokan vannak, kik életben hiszik, „az emigratio egyáltalában nem akarja hinni vesztét, költemények olvastatnak, mik állítólag tőle jőnek”. Hallotta utóbb jövőktől ő is, hogy Petőfi még él, de egyet sem talált, ki beszélt volna vele.
    Győrfi Pető (Gyergyó-Ditró) azt adja elő, hogy Maros-Vásárhelyt már augusztus 1-én, a csata gyászhírével együtt kezdett terjengeni az a hír, hogy Petőfi is odaveszett és sokan csak ekkor tudták meg, hogy ő is a törzskarnál volt. Általános bosszankodás támadt, hogy miért ment a csatába? A táborban ez volt a beszéd tárgya, míg megrázkódtatóbb események nem váltották fel.* (* Vasárnapi Ujság. 1860. XV. 624. l.) Lauka Gusztáv* (* U. ott. 1861. XXVI. 32. l.) (Nagy-Várad) is megerősítette a költő elestét. Ezt ő már 1849. szeptemberében Erdődön hallotta Petőfinétől, ki ezt gyászban és „zokogva beszélte el” s kérésére három hétig kereste ő is, bekalandozva Szathmárt, Kővárt, Bereg- és Ugocsa-megyéket. A szathmári hegy alatt a „Recski-ház” korcsma ajtaján ő is olvasta e jegyzetet: „Ma éjjel itt hált Petőfi Sándor”; de utóbb rájött, hogy vagy csalók éltek vissza nevével vagy jobblelkűek azért állították, hogy vele találkoztak, mert a közrészvétet és figyelmet rá akarták irányozni, hogy többen keressék. Azonban ha életben maradt volna, hogy ha előbb nem is, de neje második férjhezmenetelekor bizonyosan megjelenik.
    Lőrincz József Sajó-Magyarosról (Erdély) azt írta, hogy a csata elején Petőfit szuronyos fegyverrel látta a gyalogosok közt beosztás nélkül működni; de Bem körül d. u. 1-2 óráig nem volt. Elestét nem látta; de ha ott állott, ahol Lengyel írja, meg nem menekülhetett „Pap Lajos alezredes állítja, hogy Bem másnap különösen sajnálta Petőfi és Kurz elestét.* (* U. ott. XXVIII. sz. levél. 1861. 56. l.)
    Lengyel adatait erősíti meg Marosi János is (Alsó-Sziménfalva), ki mint a székely-keresztúri járás szolgabírája, júl. 30-ikán látta a költőt Székely-Keresztúron. A csata után azonban nem tért vissza oda; pedig Varga Zsigmondnak megígérte, hogy beszól. A csata vége felé többen látták őt „gyalog benn az országút közelében mélázni s a kozákok rohama is úgy találta, mint a körülmények mutatják”. Az erdőszélen semmi esetre sem volt, mert akkor, mint többen, ő is az erdőbe menekülhetett volna.* (* U. ott. XXXI: 67. l.)
    Ez az első változat.
    A második az, ,mely a költő elestét a Lengyel Józseféhez képest módosítólag vagy egészen másként adja elő. Ezek közt Gobóczy Károly (Csatár) azt írja, hogy midőn M.-Vásárhelyről aug. 2-án Szeben felé mentek, egy huszár N.-Selyken túl az út mellett egy csekély földhányásra mutatott e megjegyzéssel, hogy ott fekszik Petőfi, kit a segesvári csatából menekülőben a szászok gyilkoltak le s ők karddal és körömmel ástak neki sírt. E szerint Petőfi megmenekült volna a csatából.* (* U. ott. 1860. 572. l.) Barabás Károly (Markosfalva) Albisi Bartos Zsigmondtól, ki jelen volt a csatában, azt hallotta hogy Petőfi akkor esett el a golyózáporban egy muszka golyótól találva, midőn kitartásra lelkesítette a katonákat.* (* U. ott. 507. l.)
    Dáné Károly Hátszegvidékéről csekély módosítással ugyanazt mondja, mit Lengyel József. Ő mint tüzér vett részt a csatában, de ennek közepén (2 óra tájban) ágyúi elrepedvén, a Fejéregyházán túl elhelyezett tartalékhoz küldték. Itt több szemtanútól hallotta, hogy Petőfit azon a helyen látták gondolataiba mélyedve, hol Lengyel József, s e hely legelőször volt kitéve az orosz lovasság támadásának, honnan egyetlen gyalogos sem menekülhetett s Petőfi gyalog volt. Ha el akarta esetleg érni a tartaléksereget, szintén biztos halálba rohant; mert a falun túl szénarétek és ugarföldek voltak, melyek nem nyújtottak fedezetet. Előtte a Küküllő felől bekanyarult lovasság zárta el az utat; hátul pedig az országúton előrontott lovasok öldökölték a futókat s még a tartalék utórészét is beérték. A költőnek itt kellett elvesznie. Tehát Dáné Fejéregyházán túlra, az országútra teszi az elesés helyét, de mindenesetre idébb, mint Lengyel.* (* U. ott. 588. l.)
    Thaly Kálmán GR. Haller Ferenc előadása szerint írja le a csatát s képet nyújt az egésznek menetéről. E szerint gr. Haller a csata folyamában többször látta Petőfit az ágyúk háta megett, a hegyfordulat lábánál azon 20-25 huszár közelében ülni, kik ágyúfödözetül voltak odarendelve. A csata alatt leheveredett a gyepre vagy térdére fektetett papírlapra jegyezgetett. A megkerülés idejében is ott volt s menekülőben látta, hogy e huszároktól alig 20-25 lépés távolban a hegynek futott, az ezt borító erdőséget (ördög-erdő) akarván elérni. Elérte-e a lovas üldözők előtt csak 25-30 lépéssel futva, nem valószínű, de azt már nem látta. S ha elérte is, menekülése mégsem volt biztos, mert a Skariatin és 700 bajtársuk eleste miatt bosszús oroszok első dühökben mindenkit levágtak és sokan sebeikben vérzettek el, másokat a szászok s oláhok vertek agyon. Egy segesvári polgár beszélte is hogy ezen a tájon, a hegy lejtőjén, az erdő alatt, látott gy szőke bajuszú és szakáll halottat, mellén pikával átszúrva, zsebéből kiforgatott irományokkal. Talán ez lehetett Petőfi. Valóban e lejtőn dühöngött leginkább a csata s több mint 1000 (1101) halott hordtak le onnan. E szerint a költő eleste 4-5 óra közt történhetett s nem az országúton, hanem a hegy lejtőjén. Ugyancsak Thaly egy, az ütközetben jelen volt székelytől hallotta, kinek Székely-Keresztúron éppen az említett tartalékban harcolt huszárok egyike mondotta, hogy ez látta, amint Petőfire két kozák rárohant, de ő segítségére nem mehetett, maga is körül volt véve.
    Ehhez az adathoz csatlakozik a Kővári László előadása is, aki ERDÉLY TÖRTÉNETE 1848-49-BEN (Pest, 1861) c. művében (258-59. l.) szól röviden a csatáról, melyben ő egyébként nem vett részt. Ő július 30-án a Vácmánon találkozott Bem kocsijával és más három szekérrel, melyek közül az utolsóban Petőfi ült Kurcz Antallal, Bem titkárával, nemzetőri ruhában. Kővári Maros-Vásárhelyre ment. Petőfi elestéről ezeket mondja: „Ide nemzetőri ruhában s szekérrel jövén, gyalog nézte Fejéregyházáról hosszasan a csatát, mely amint egyszerre felbomlék, ő is futott: hol az út Fejéregyházáról Héjasfalvának a hegy alá kanyarodik, s emlékoszlop emelésére oly szép rétség van, a hegyre akart felkapni, Dános felé, a hegyoldalon akkor török búza zöldellt, itt vérzett el kozákok fegyverétől.”
    Ezek mellett bátran figyelmen kívül hagyható Székely jegyző azon tudósítása Bardóczból, hogy a költő a szebeni csatában, augusztus 4-5-ikén esett el s ott is van eltemetve.* (* U. ott. 1860. XXI. sz lev. , 6149. l.)
    Kuthy Emil (XXIX. sz. levél) N.-Kanizsáról azt írja, hogy őt a dévai kapitulatio után mint foglyot N.-Szebenbe vitték s ott több, a segesvári csatában elfogott honvédtől hallotta, hogy Petőfi elesett. Kivált egy nagyon megvagdalt honvéd beszélte, hogy mikor már ő fogva volt, látta a költőt a csata végén az erdő felé menekülőben; azonban nem érhetett el addig, „mert a vérszomjas kozáksereg iszonyú szúrásai terítették le őt és számtalanokat.” Amint a csatatéren ide-oda hurcolták, látta a költőt halva is; de alig lehetett ráismerni mert leszúratása után arcára még számos kardvágást mértek. A csata után, teszi hozzá, „az egész sereg fel volt lármázva a hős halálával.” (* U. ott. 1861. 56. l.)
    Egy névtelen levél Fejéregyházáról* (* XXXVI. U. ott. 106. l.), mely a MAGYAR SAJTÓ 1861-iki folyamában (febr.) jelent meg, szintén azt bizonyítja, hogy a költő nem esett foglyul; de oly körülmények közt maradt el a futóktól, hogy menekülnie teljesen lehetetlenség volt s a senkinek sem kegyelmező ellenség legyilkolta vagy futás közben egyenként vagdalta le, kiket beérhetett. „Petőfi ágyúink mögött volt gyalog, s az ellenségtől hátulról keríttetve be, el ne hagyhatta a csatatért.” Kurzot is bekerítették a muszkák, „s nem messze Sándortul fordult le lováról nyergestől.” E levél szerint is tehát a költő valahol a falu felett, a hegy oldalon esett el.
    Ezek az adatok szólnak a költő haláláról a Lengyeléhez képest módosítólag vagy egészen eltérve tőle. A módosítások kétféle változatot tartalmaznak; egyik, mely Lengyel előadásához közelít, hogy Fejéregyházán valamivel felül, másik, hogy Segesvártól számítva jobb felől, az erdő alatti lejtőn esett el menekülés közben. A tőle teljesen eltérő, de egyáltalán meg nem állható változatok szerint megmenekült ugyan a csatából, de utóbb a szászok megölték.
    Lengyel nem hagyta szó nélkül e nyilatkozatokat.* (* U. ott. XXVII. 1861. 32, 43. l.) Egy második levelet írt, melyben Gobóczy Károly és Thaly előadásait cáfolja meg, nézetünk szerint mindkét esetben sikerrel. Gobóczy állítása alig szorul cáfolatra. Ahhoz, hogy Petőfi N.-Selykhez juthasson, egyenesen Segesvár felé, az orosz seregen át kellett volna menekülnie, ami tiszta lehetetlenség. A Thaly előadásának cáfolatában több annak bizonyítása, hogy gr. Haller Ferenc, kire Thaly hivatkozik, nem volt jelen a csatában. A többi cáfolat nem vonatkozik a költőre, hanem Daczó Zsigmond, Zeyk Domokos elestére, Bem működésére s néhány más részletre (8 pontban), melyek most minket csak távolabbról érdekelnek. Ugyanitt késznek nyilatkozott Lengyel arra, is, hogy a csata színhelyét szakértővel fölvéteti, részletes leírást csatol hozzája, hogy a még élő Pap Lajos, Gr. Lázár Albert, br. Gamerra Gusztáv, Pálfi Sándoré és Dáné Károly hozzászólhassanak. Ez azonban akkor nem történt meg. Ezek a költő elestét egyik vagy másik módon bizonyító adatok.

III.

     költő elestét bizonyító s itt felsorolt adatokkal szemben, egy másik regényes változat is merült el egyidejűleg, melyet, mint a korszellem érdekes nyilatkozatát, nem mellőzhetünk, bárha már akkor sem támogatta még a valószínűség látszata sem. Ezt először Borosnyai Pál levelében találjuk (Kolozsvár, 1860. október 16.* (* U. ott, 1860. 548. l.), mely szerint őt Kálnoky Sándor alezredes 1849. augusztus 5-ikén mutatta be Maros-Vásárhelyt Petőfinek.
    A cáfolatok nyomon követték ezt a hihetetlen állítást. Egymás után jelentek meg Barabás Károly (1860. 388. l.), Egressy Gábor (2-ik levele u. ott), Dáné Károly (u. ott), Győrffy Pető (624. l.) cáfolatai s könnyű volt kimutatniok, hogy Bem augusztus 5-én már Szebenben volt. Tagadólag szólalt fel éppen Kálnoky Sándor is, kire hivatkozott.
    Jöttek aztán olyan levelek, hogy a költőt hol itt, hol ott látták a forradalom után. Szőllősi Balázs Máramaros-Szigetről azt írta (572. lap), hogy Hatfaludi Elek elbeszélése szerint Petőfi 1849 késő őszén a Szilágyságban Bölcskén több napig időzött nála. Ezt megcáfolta Kőrösi Csoma József (600. l.). Szerinte az öreg szeretett dicsekedni azzal, hogy mentől több menekültet rejtegetett, de Petőfi ott sohasem járt. K. S. K. Csongrádról azt írta, hogy ő Petőfivel l1849. Aug. 10-ikén Aradon Rech tímárnál találkozott, hogy 1850 telén Baranyi földbirtokosnál, utóbb Marcaltőn rejtőzködött br. Isztriczné, (Üchtritzné) szül. Amadé grófnénál, Veszprém-m.-ben (635. l.). Vadona János (u. ott) Pécsett egy Kaboda A. nevű gyógyszerésszel találkozott, ki azt erősítette, hogy a költő 1859 végén egy Asztalos nevű barátjánál rejtőzködött Békés-Csabán, de hogy onnan hová ment, nem tudja. Kiss Elek (u. ott) azt írja, hogy ő G. J. Sopron-megyei birtokostól hallotta, hogy 1850-ben Kolozsvárt gr. L. úrhölgy az akkor nagy nyomorban sínylő Petőfi javára aláírási ívet köröztetett s maga G. J. is adott kisebb összeget. Majd 1854 nyarán Győr-megyében K. L. (Kápli Lajos) ev. lelkésznél töltött egy éjet, aki felismerte, mint gyermekkori tanulótársát. Boér Antal (XIX. sz. levél, 636. l.) Kovács Lenczinétől (szül. Kabos Zsófia) Pesten 1850 tavaszán hallotta, hogy Petőfi él s Nagybánya környékén egy nőegylet őrködik fölötte. A NEFELEJTS-ben egy névtelen levélíró H. volt forradalmi kapitánytól hallotta, hogy Zilahon ráismert a költőre egy deszkát áruló székely ifjúban. Bartha János Tiszabecsről (649. l.) írja, hogy a segesvári csata után Segesvárt feküdvén, a 3-ik héten egy verebélyesi székely beszélte, hogy a csata utáni reggel kertjében egy sebesültet talált, egy hétig ápolta a szénapadláson, aztán pórruhában járatlan utakon az oláh határszélig kísérte, ki elváláskor megmondta nevét: Petőfi volt. p. Szathmáry Károly M.-Szigetről (u. ott) mint mythoszt írja le, hogy Lezsneken állomásozván 1849 augusztusában, a székely közhonvédektől két változatot hallott: egyik szerint Petőfit az oroszok elfogták s elvitték Szibériába; a másik szerint a fogoly öltő az orosz cár elé került, aki megtudván, hogy kivel van dolga, gazdagon megjutalmazva bocsátotta el. E két változatot utóbb szebeni fogsága alatt is többször hallotta. Kérdés, hogy valóban nem vitték-e ki, mint foglyot az oroszok? – teszi hozzá. Marosi János Alsó-Siménfalváról azt írja, hogy két fiatal embertől különböző időben hallotta 1860-ben, hogy a költőt Marosszéken látták, mint menekvőt. Egyik Göcsben látta drótos tót ruhában a Csanádi háznál, beszélt is vele; a másik, egy mérnöksegéd, egy papnál találkozott vele. Ő nem hitte; mindig abban a tudatban élt hogy a költő elesett.* (* XXXI. sz. levél. 1861. 67. l.)
    Azonban míg e levelek csak másodkézből vett adatokat közöltek, Kápli Lajos, kis-babothi (Győr-m.) ev. lelkész, Kiss Elek föntebb id. felhívására két levelet írt (XXXII-XXXIII.)* (* U. ott. 67. l.), melyek elsejében így szól: „Petőfi Sándor nálam volt! De nem 1854-ik évben, mint Kiss Elek úr írja, hanem 1851-ben, július közepén, egy csütörtökön d. u 3 órakor tért be hajlékomba.” Petőfi Istvánnak adta ki magát, de ő ráismert, mert együtt tanultak Szent-Lőrinczen, katonakorából látta Sopronban, mint másodszori deákot Pápán s végre Szekszárdon. Ekkor a költő sem titkolózott többé. Másnapig volt nála, ekkor Ménfőig vitette kocsin,onnan gyalog ment Győrbe, félve, hogy kocsin könnyebben elfogják. Nála hagyta emlékül mogyorófa botját s megígérte, hogy visszatér. Azóta nem látta, de tudja, hogy Győrben P. F. (Posszert Ferenc) tanárhoz ment.
    Pákh nem adta ki azonnal e levelet, mely még 1861. január 2-ikáról kelt, hanem január 13-ikán a szerk. izenetekben ezt írta: „még egyszer kérjük, tegye szívére a kezét, s vallja meg, nem lehet-e, hogy csalódott a személyben?” Erre írta Kápli második levelét, a leghatározottabban állítván, hogy nem csalódott és nem csalódhatott, február 10-ikén egyszerre kiadta mind a két levelet. Osvát Rafael N.-Váradról (XXXIV.)* (* U.ott. 1861. 105.) szintén Kápli mellett szólalt fel s azt írja, hogy egy barátja Diószegen 1849 decemberében egy kovácsmesternél látta a költőt, meg is szólította, de eltagadta evét.
    E regényes adatokat újra követte a cáfolatok egész sora. A NEFELEJTS (XX. számú) levelét megcáfolta Sombori József Zsomborról (Erdély)* (* XXIV. sz. levél. U. ott. 1861. 32. l.) a Boér Antalét (XIX.) félreértésnek nevezte maga a nő, kire hivatkozott.* (* XXV. sz. l. U. ott. 32. l.) K. S. K. csongrádi (XVI. számú) levelét éppen Üchtritzné felhatalmazásából megcáfolta Concha Károly, mert a hölgy Petőfit sohasem látta.* (* XXX. sz l. U. ott. 56. l.) Kápli Lajos adataira (XXXII-XXXIII.) Kocsár Mihály Kis-Kerekiből (Bihar) írta meg, hogy ily dologban mily könnyű a tévedés, a csalódás. Ő sokáig hitte, hogy Petőfi 1849 október közepétől 1850 március elejéig Székelyhidon egy úrnő pajtájában tartózkodott; többeknek állította is, míg meggyőződött, hogy tévedett. Hasonló történt mindenesetre Káplival is.* (* U. ott. 1861. 105. l.) Kápli levele bírta felszólalásra Orlait is (XXXIX.)* (* U. ott. 113. l.), kinek Petőfi elestében „nincs semmi kétsége”. „Nincsenek ugyan pozitív adatai erre, de az ő nemes szíve, lelke, jelleme, családja iránti érzelmei, oly meggyőző erkölcsi és psychológiai támpontokat nyújtanak neki, hogy halálát bizonyosnak kell tartania.” Ha életben maradt volna, a saját érdekében is tudatta volna oly hosszú idő alatt hollétét éppen vele;mert legbecsesebb emlékeit, levelezését Bemmel, 1847 óta írt költeményeinek kéziratét s egyéb ereklyéit nála hagyta megőrzés végett, midőn július 18–ikán M.-Berényből tőle Erdélybe indult. De ha a hazában bujdosott volna, bizonyosan több barátjához betér rajta kívül is; így Aranyhoz feltétlenül, aki saját biztossága kockáztatásával is elrejtette volna. De minden körülmények közt tudatja életben létét családjával, melyhez „mély és ábrándos ragaszkodása” ismerete dolog s bizonyosan nem tári némán a lángoló hazaszeretetű költő a haza szenvedéseit a lefolyt 12 év alatt, ő, ki „a szeretet és fájdalom csalogánya volt.”
    Mellőzve a becses életrajzi adatokban gazdag levél többi részeit, Káplit véglegesen megcáfolta Szilvásy (Győr, március 4.)* (* U. ott. 126. l.), ki maga is, mint az 1-dik honvédzászlóalj tagja, a segesvári csata napján M.-Vásárhelyi volt s látta Petőfi elindulását is július 30-án. Midőn Bem M.-Vásárhelyre visszatért a csata után, ő a vezér „közvetlen környezőitől hallá, hogy Petőfi Sándor  a csatatéren maradt, holtan vagy a foglyok közt, arról tudomása egyiknek sem volt.” Ő tehát tudva ezeket, Kápli levelére Posszert Ferenc tanárhoz ment, kinek neje elbeszélte, hogy az egyén, kiről Kápli írt, csakugyan volt nálok, de az szőke volt, holott ő, ki Petőfit Kecskeméten színész korában ismerte, mert anyjánál lakott, a költőt barnának tudja. Tőlök gróf Zsigray Lázárnéhoz Szemerére (Győr-m.) onnan bolyongva a Bakony mentén Tétre ment s utóbb kisült, hogy egy Sarlay nevű selyemtakács, ügyes csaló, semmi más.
    E negyven levélből áll a VASÁRNAPI UJSÁG ekkori kutatása, melyek után Pákh az adatok gyűjtését s a még kezében levő számos adat közlését megszüntetvén, így szólt: „A közzétett 40 levél tartalma napnál világosabbá teszi Petőfi elhunytát; a jelen nemzedék feladata most: a költő emlékének megörökítése!”
    Látható, hogy alig indulnak meg a költőhaláláról a kutatások, azonnal fölmerülnek az összes változtak róla, melyek utóbb a legközelebbi napokig egy kiterjedt, bárha csak éppen a költő személye miatt figyelemre méltó irodalomban foglalkoztatták nemzetünk érdeklődését. Az elesés körülményeinek rajzán kívül, tehát ekkor megleljük az adatot a költő bujdoklásáról és szibériai fogságáról s, habár csak mint nyomban megcáfolt szóbeszédet.* (* Megjegyezzük a literatúra teljességéért, hogy a Magyar Szinházi Lap (Szerk. Egressy G. 1860) érdeklődvén a költő eltűnésének irodalma iránt: Adatok P. halálához c. a. közölt nehányat a Vasárnapi Ujság leveleiből, u. m.: Lengyel József levelét (360. l.), az Egressy 1850-iki levelét (379. l.), Gobóczy Károlyét (386. l), Szöllősi Balázsét (387. l.), Barabás Károly második levelét (305. l.), Dáné Károly (396. .) és B. levelét Kolozsvárról. (L. e leveleket mind Vasárnapi Ujság 18601. 507. lap (III. levél, 548. lap (IV. levél. Egressy levele), u. ott (V. lev. B. levele), 572. l. (VI. Golbóczy levele), u. ott (VII. Szöllősi B. levele), 587. l. (VIII. Barabás K. 2-ik levele), 808. l. (IX. Dáné K. levele), u. ott (X. Egressy újabb felszólalása). – E levelek közül Egressy a maga 2-ik levelét elébb adta ki a saját lapjában s a Vasárnapi Ujság onnan vette át Egressy újabb felszólalása cím alatt. (Magyar Szinházi Lap. 1860. 380. l. V. 8. Vasárnapi Ujság X. sz. lev. 588. lap). E második levele szintén becses életrajzi adatokat tartalmaz Petőfi erdélyi útjáról s első levele és a Vasárnapi Ujságé közt van némi, bárha csekély eltérés. – Továbbá: Fremdenblatt (Wiener polit .Journal Nagy 4. Herausg. v. Gustav Heine.) 1861. Nr. 289. Alex. Petőfi’s Lebensende. A Vasárnapi Ujság ez évi cikkei alapján. – Pest-Ofner Zeitung. 1861. Nr. 48. „Tagesneuigkeiten” rovatban: Petőfi’s Tod. (Nachrichten darüber „aus glaubswürdigster Quelle”. Egy Félegyházáról beküldött levélből.) – Zeitung für Norddewutschland. 1862. Nr. 4194. Petőfi’s Ende. (Der Sommerfeldung des Revolutionskrieges in Siebenbürgen. 1849 Von einem österreichischen Veteranen. Leipig. 1862. c. mű alapján.) – Militär-Zeitung. (Wien. 4. Herausg. v. Hirtenfeld.) XV. 1862. 616. l.: Über Petőfi’s Ende. – Közlemény. 1860. 187. szám. Adat P. haláláról. – Hölgyfutár. 1861. XII. 27. sz. 216. l. P. halálának körülményei. (L. Vasárnapi Ujság 1861. 106. l. XXXVI. sz. lev. – a Magyar Sajtó után. V. ö. Petőfi-Múzeum VII. 11. l.)
Pákh a sírt is meg akarta a helyszínén határoztatni, de a hatóságok nem tartván alkalomszerűnek az diőt, s Pákh aztán 1867-ben meghalván, ez elmaradt; azonban 1861-ben ennek nyomán gr. Haller Ferenc a kettős sírnál egy hazafias ünnepélyt tartott s az ő elnöklete alatt alakult egy bizottság, mely ezt céljául tűzte ki azzal együtt, hogy majd rá emléket állítson s e végre gyűjtést kezdett, mely azonban lassan haladt, úgyhogy 1885-ben is sak mintegy 8000 K. (4000 forint) volt együtt. 

M Á S O D I K  F E J E Z E T
1862-1876.

I.

    Ezután körülbelül 1874-ig meglehetős szünet állt be a költő eltűnésének irodalmában. A megjelent cikkek a hazában és külföldön többnyire csak e zaj utóhangjai. Azonban különösen a kérdésnek két alkalommal való fölvetése megérdemli a valamivel részletesebb fölemlítést.
    Egyik az, hogy Dömötör Sándortól a VASÁRNAPI UJSGÁ-ban jelent meg 1864-ben (264. l.) egy cikk PETŐFI SÍRJA (A segesvári völgy Erdélyben) cím alatt, melynek különösebb érdeket ad az, hogy közlő a költő elestének részleteit barátjától hallotta, ki a július 31-iki csatában a balszárny vezére volt.
    E szerint az ütközet folyamán a bal szárnyon, hol Bem is állt táborkarával, egyszer csak megjelent a költő fehér zubbonyban, melyre inggallérja ki volt hajtva, fehér kalappal fején, kezében kétcsövű vadászfegyverrel. Bemet környezete figyelmeztetvén reá, az öreg feléje közeledik s tört németséggel, izgatottan rákiált: „Herr Petőfi! Gehen Sie zurück. Hier haben Sie nichts zu suchen.” Petőfi szó nélkül megfordult s a hegyoldalon az országút felé ballagott le. Kevéssel ezután lenn a réten tolongás támad, az ágyúk elnémulnak, a sorok megbomlanak, a katonák a hegynek menekülnek, mert a kozákok a Küküllő berkei mellett megkerülték a kis serget. A balszárnyat is muszka dsidások nyomják meg lenn a völgyben oldalt és hátulról támadják meg a futókat s maga a táborkar is be van kerítve. E pillanatban a balszárny vezére a táborkartól 30 lépésre újra Petőfi pillantja meg. „Sándor, jer ide!” – kiált rá, nyergébe akarván emelni; de a jövő perben dsidások rohannak köztök el. E perc óta senki sem látta őt.
    Másodszor a HON  adott pár cikket róla 1867-ben.* (* Petőfi sorsáról. 141. sz.V. ö. Jókaitól Petőfi??? HON. 122. sz.) Ezek oly változatot beszélnek el, melyek némelyeknek pihenni nem tudó képzelődését a mai napig kísértik számtalan változatban. Ezek elseje szerint a költő a csatában nem esett el; hanem elfogatván, fölismerték s mint veszélyes egyént, a szibériai ólombányákba hurcolták.
    Még regényesebb adatokat tartalmaz az ezt követett tárcacikk. Írója, egy névtelen (éppen ez a baj!) honvédtiszt, látta őt a hegyoldalon nehéz sebében egy kartács-golyótól találva, mely megritkította a honvédek sorait s legényét ápolására küldte. Patakként omlott melléből a vér s mag mondta, hogy neki már vége. Utóbb e legénytől N.-Galambfalván hallotta, 1850 februárjában, hogy a segesvári túlbuzgó német postamester dicsekedett, hogy a csata sebesültjeiből többet élve temetett el s e borzasztó sors érte a költőt is, ki már benn a sírban fekve, összetett kezekkel könyörületet kért, de a rettentő ember földet dobatott rá. Ezzel megjelenik az irodalomban a költő élve eltemettetésének tárgyalása, miről a maga helyén lesz szó. Ez, noha a HON is kifejezte róla kétségeit, bejárta a külföldi sajtót is; közölte pl. a DEBATTE* (* Wiener polit. Blatt. 1867. 169 sz. Ueber Petőfi’s Ende. (Tárcza.) és BLÄTTER FÜR LITER. UNTERHALTUNG.* (* Bd. H. 1867. 463. l. Petőfi’s Tod.)
    A HON c cikkeire felelt akkoriban Lengyel József is; de cáfolatát a HON csak részben adta ki.* (* Sz.-Keresztur, ju. 24. HON. 1867. 168. sz.) Utóbb Lengyel, mint a TÖRTÉNETI LAPOK-ban írja (1874. 400. l.), utána járt, hogy ki lehetett ez a honvédtiszt s csakugyan nyomára jött. Egy kalandor volt, ki egyik honvédcsapattól a másikhoz szegődött, utóbb osztrák katona lett s végül rablás miatt Pesten gyanúba kerülvén, börtönében felakasztotta magát. Ugyanott megjelent Bartha János =70. sz.) volt honvédtiszttől (Tisza-Becs) egy másik cikk is: MÉG EGYSZER PETŐFIRŐL* (* A czikk csupa hozzávetés. Osztja Jókai aggodalmát, hátha a költő muszka fogoly. A sírt nem tartja meghatározhatónak, ha ott esett is el.. V. ö. e mű 38. lapjával.) Ez visszhangja Jókai Mór: PETŐFI??? (122.sz.) és a névtelen (141. sz.) cikkeinek.

II.

    E cikkeken kívül, mielőtt tovább mennénk,röviden bár, de szólanunk kell arról is hogy miként történhetett, hogy annyi ember látta a költőt 1849 után is, hogy megvendégelte, vagy legalább beszélt vele? Úgy, hogy akadtak olyanok, akik némi hasonlatosságukat, máskor pedig csupán az emberek jóhiszeműségét felhasználták, hogy főleg lelkes ev. ref. lelkészek szíves vendéglátását kizsákmányolják. Így állított be a tarcali ref. paphoz 1861 késő őszén egy jól öltözött egyén, „ki Petőfihez annyira hasonlított, hogy az ember első látásra azt hiheté, miszerint ez csakugyan Petőfi volna.” Szállást kért és kapott s midőn este több vendég is jött, bor mellett elszavalta a költő több költeményét s merészen a költőnek adta ki magát. A derék pap  tudta ugyan, hogy ne Petőfi, akit jól ismert volt s barátságban is állt vele; de másokat, mint a bodrog-keresztúri, pthrügyi ref. papot, csakugyan rászedte. Amaz három, emez hét napig tartotta vendégül, míg megtudták, hogy egy miskolci patikárus-segéd volt, ki a költőhöz hasonló alakját csalásra használta.* (* Milesz Béla: Az ál-Petőfi. Vas. Ujs. 1862. 573. l.) Az ily csalások általában gyakoriak voltak az 50-60-as években. Ez esetek közül igen jellemző pl. az, hogy az említett Sarlay még soká szerepelt Petőfi gyanánt, s talán legtöbb esetben ő volt az, ki az 50-es években mindegyre szóbeszéd tárgyává tette, hogy Petőfi él s a hazában bujdokol. Láttuk már, hogy 1851 július közepén volt Káplinál. Ezt az adatot utóbb Szilvássy 1850-re javította. Innen Győrbe, onnan Szemerére (Győr-m.) gr. Zsigray Lázárnéhoz ment. Innen Kajáron át Súr felé vitette magát a grófné kocsiján, melyről megszökött s aztán a Bakony mentén szerepelt, míg Téten, születése helyén, egyelőre megállapodott. Itt előbbi jótevői felismerték. Mit tett 1857-ig a szélhámos ifjú, nem tudjuk, de mint Rónay Jácint írja, 1857-ben Londonban, a bujdosók közt tűnt fel özv. Benkőnénél és leányánál, Gál Sándornénál, kik London külvárosában Lady Langdai csinos mezei lakában laktak. A jószívű nők azt hívén, hogy valóban Petőfi, Rónayt is meghívták május 1-sején magokhoz, mint aki személyesen ismerte a költőt. „Rövid vártatva megjelent a nevezetes férfiú – írja Rónay –, zömök, piros, pozsgás, hirtelen szőke, alig 25 éves fiatal ember; minden inkább, csak nem költő, ha csak nem pénz- vagy hírköltő, s legkevésbé Petőfy (!)* (* A csaló e külsejének leírása megegyezik a Poszertnéével, csakhogy akkor még »szikár« volt. (Vasárnapi Ujság 1861. 127. l.) Csak az különös, hogy miként bírt annyi embert felültetni! Míveletlen pórias beszédű volt, tele hazug dicsekvéssel. Rónay azt mondja róla, mikor elment: »Én azt hiszem, hogy megszökött kocsis vagy bojtár, ki urát meglopta; vagy tán éppen nehéz vasból szabadult lókötő.«
    Csakugyan vagy három hétre rá egy jó birtokú, szerencsétlen apától kapott levelet, aki elmondta, hogy ez az egyén lerongyolódva ment hozzá 1856-ban mint osztrák börtönből szabadult bujdosó, ki különben született Esterházy. Ott rejtegették, ápolták hónapokon át, midőn azzal állt elé, hogy nőül veszi házi gazdája leányát; de előtt Angliába kell utaznia, hol anyai részről nagy örökség vár reá s ennek felvételére 10,000 forintra van szüksége. A magát rászedetni engedett birtokos összegyűjtötte ezt a pénzt s átadta az esküdöző Sarlaynak, ki csakugyan Londonba ment. Ott egy darabig vígan élt a menekültek közt, de egy idő múlva megint eltűnt.* (* Rónay: Napló-töredék. II. 360-64. l. „Ál-Petőfy.”)
    Utóbb augusztus havában Rónay Jersey-szigetén látta St.-Helierben. Majd Perczel Mór írta neki, hogy Sarlay nála is bemutatta magát, mint aki egykor az ő seregében volt köztűzér. Perczel hitt neki s mint száműzöttet elfogadta, társaival együtt segített rajta, úgy hogy házat kevés földet vehetett magának. Azonban ivásnak adván magát, Perczel kértére Rónay leleplezte. Ekkor Perzelék kivallatták s eltiltották magoktól.
    Mivel a magyarországi rászedettek röstelkedve hallgattak, 1860-ban hazajött. Itt pénzhamisításba elegyedvén, Bécsben fogságba került, de 1861-ben kiszabadulván, a kényelmesebb ál-Petőfi szerepét folytatta. Így került neve a MAGYAR SAJTÓ-ba, hol Rónay, mint e lap levelezője, leleplezte a hazai közönség előtt is.* (* Rónaynál: II. 321. 383. l. III. 1-14. l. – Magyar Sajtó. 1861. 77. sz. – Vasárnapi Ujság. 1861. 127. l.)
    Nem olyan-e ez, mintha Jókainál AZ ÚJ FÖLDESÚR lengyel menekültjéről olvasnánk?
    Mily könnyű volt a csalás a hazafi bánat és áldozatkészség ez éveiben, midőn mindenki inkább akart megcsalatott, mint szívtelen lenni; midőn még olyan is mint Sarlay, ki alig hasonlított a költőhöz, el bírta hitetni magáról, hogy ő az Hátha még aztán olyan állt elé, aki valóban hasonlított is hozzá, minőről Jókai ír. E cikk eredetileg a HON-ban jelent meg s bevette az ÉLETEMBŐL című művébe is. (1886. I. 266. l.)* (* A Petőfi-megjelenések rejtélyének megoldása. Hon. 1879. 193. sz. s utóbb többször más lapokban is.)
    Az esetet Bathó Ferenctől hallotta, kivel egyszer együtt utazott. Bathó a gr. Károlyi Alajos stomfai tiszttartója volt; egyébként Szendreyék révén a költő rokona és barátja. Utoljára M.-Vásárhelyt találkoztak, midőn az éjet együtt töltötték s Bathó marasztotta is, de nem bírt vele. A költő reggel három órakor elutazott Bem után.
    1850 ápril végén egy hódmezővásárhelyi asszony ment hozzá a mágócsi pusztára, hol akkor az öreg Szendrey is lakott s elmondta, hogy nála egy menekült van, ki személyesen kívánna vele beszélni. Az asszonnyal vele volt kis leánya is, ki a Bathó szobájában felfüggesztett Petőfi-képre azt mondta: „nini, ez itt annak a bácsinak a képe, aki nálunk lakik.” Ekkor Bathó haladék nélkül átment Hódmezővásárhelyre. „Soha – mond –, ember és ember között nagyobb hasonlatosság nem létezett; ugyanazon arc, hajviselet, szemek, még a Petőfinél oly sajátságos fejfelkapás, mozdulatok, a lépések megnyomása és maga a hang is ugyanaz. És mégsem volt az.” Bathó ki is fejezte kétségét, mire a rejtélyes idegen oly bizalmas részleteket beszélt el a költő családi életéből, melyeket csak Petőfi tudhatott; úgy, hogy Bathó megingott, 20 forintot adott neki s azt ígérte, hogy átviszi az öreg Szendreyt is s ha ő is a költőnek ismeri el, külföldre segítik. Az öreg Szendrey át is ment; de a rejtélyes idegen nem merte bevárni.
    Ugyanott említi Jókai, hogy Hazucha is megvendégelt több mások mellett egy-egy Petőfit;talán mindenik ugyanegy volt. Egy Kufsteinből szabadult magyar politikai fogoly azt állította, 1861-ben, hogy fogsága első éveiben gyakran látta Kufsteinben a költőt, mint foglyot; beszélt is vele.* (* Pesti Hirnök után Magyar Sajtó, 1861. 28. sz. – Pester Lloyd. 1861. 30. sz.)
    Ez a fő oka, hogy az 50-es években a költőről megjelent életrajzoknak majdnem egyike sem állítja határozottan, hogy Petőfi valóban és örökre eltűnt. A Ferenczy-Dánelik-féle MAGYAR IRÓK (Életrajz-gyűjtemény) azt mondja róla 1856-ban, hogy „sokan halottnak hiszik, mások állítják, hogy Amerikába menekült.* (* l. 365-76. l. A cikk Gyulai (1854-diki értekezése alapján van írva.)
    Jókai határozottan szól: „A lánglelkű költő korán elhalt. Senki sem tudja, hol és mikor. Elveszett; - mint Romulusról mondák, elragadták őt az égbe. Sokan kétségbe vonják halálát, én többé nem kétkedem rajta; ha élne, mi tartóztathatná őt vissza, hogy legalább megszólaljon? Azon versek, mik újabb időben megjelentek tőle, mind régibb szerzeményei, mikhez a szerkesztők okkal-móddal jutottak. Nem énekel ő többé élő hangokon.* (* Vasárn. Ujság 1856. 69. l.)
    Mi tartóztathatná vissza? – Megfelelt az 50-es évek mondája erre is. A költő nehéz sebben, öntudat nélkül maradt a csatatéren, így szól e monda, de gyöngéd női kezek megmentették. A szerelem ápolta s megtartotta az életnek; de ő a szerető leány arcát, ki megmentette, soha nem látta. Mert éjet-napot mellette virrasztott ugyan, míg a láz érzékein uralkodott; de eltűnt, ha a költő magához tért. Meggyógyulván, éjjelenként utazva álruhában Pestre tért vissza, hogy szeretett nejét fölkeresi és – lakodalmára érkezett. Nem akarván neje lelkének nyugalmát fölzavarni, rejtekébe tért vissza, hogy fájdalmának s a költészetnek éljen.* (* Följegyezve Wurzbach: Biogr. Lex. XXII. 93. l.)
    Ehhez járult az is, hogy oly költeményeket tulajdonítottak neki, melyek a forradalom után időkből eredtek. Ilyen volt különösen kettő, egyik a Sárossy Gyula FARSANGI dal (1850) C. KÖLTEMÉNYE, másik a PUSZTÁN  című Tompától.* (* Szabad hangok. 341. l.) Mindez táplálta a hol elhaló, hol újra ébredő reményt.
    E naiv, de jóleső reménykedés végig kíséri a Petőfi-literatúrát, mondhatni napjainkig. Pesty Frigyes 1870-ben ezt írja: „Alig vagyunk még képesek bizonysággal azt állítani,vajon nagy költőnk csakugyan megtalálta-e a halálnak azon nemét, melyet költeményeiben nem egy ízben óhajtott, vagy ismeretlenül bár, de mégis testileg vándorol-e még az élők közt; és máris mi, a költőnek kortársai, majdnem oda jutottunk, hogy azon kérdés fölött, melyik várost illeti a dicsőség, hogy Petőfi születési helye volt, vitába bonyolódunk, mint hajdan hét görög város Homer végett.” (Így!*) (* A világtörténet lapjai. 8. l.) A Moenich-Vutkovich -féle MAGYAR IRÓK NÉVTÁRA is 1876-ban csak mint legvalószínűbbet említi, hogy a költő Segesvárnál esett el.

III.

    Meg kell itt jegyeznünk még azt, hogy az 1860-61. évi kiterjedt vita a költő haláláról a regényirodalomban is visszhangra lelt. Tudtunkkal Jókai Kevéssel ezután két regényében foglalkozott a költővel, a POLITIKAI DIVATOK-ban és AZ ÚJ FÖLDESÚR-ban. Az elsőben Pusztafi költő alakjában, aminőnek a forradalom előtti időből van rajzolva, könnyű ráismerni Petőfire, noha az író az előszóban óv is e felfogástól e szavakban: „ismerős alakokat… ne keressen e regényben az olvasó”. Azonban már akkor, midőn 1863-ban először megjelent, mindenki meg volt róla győződve, hogy Jókai előtt általánosságban Petőfi alakja lebegett, noha a részletekben kevés hűséggel. T.  i. Jókai nem egyenesen Petőfit, hanem egy oly alakot mutatott be, aki egyik előkészítője a forradalomnak, küzd érte, fogságba kerül s a forradalom aztán változott viszonyok alatt önmagát rombolja össze, mert megnyugodni megalkunni nem tud. Volt ilyen alak is nem egy irodalmunkban s talán nem csalódunk, ha azt állítjuk, hogy Pusztafiban Petőfit, akit még arckép szerint is leír (25. l.) s nehány mondását is idézi (26, 29, 71-72, 77-83. lapÖ és egy, a forradalomban vele rokon szerepet játszott költőnk alakját egyesítette (az olvasó kitalálja kiről van szó), int az EPPUR SI MOUVE regényében tette Kisfaludy Károllyal és Katonával. De itt az öntés éppen nem sikerült, nem lett belőle az az egységes alak, melyet tervezett.
    AZ ÚJ FÖLDESÚR-ban már nem maga Petőfi, hanem az ál-Petőfik egyike szerepel. E regénye 1863-ban jelent meg s a II. fejezetben (A SZERENCSÉTLENSÉG MINT IPARÜZLET) szerepelteti a költő alakjában föllépő szélhámost, körülbelül ugyanazon vonásokkal, melyeket az előbbiekből már ismerünk; sőt némely kifejezést is használ azokból, melyek e tárgyról a VASÁRNAPI UJSÁG-ban olvashatók, midőn egyik-másik tanú leírja, hogy a költőt miként rejtegették itt agy ott. Egyebekben aztán ő az ál-Petőfiben egy világfit s mindenre alkalmas cinikus gazembert rajzol.
    Egészben véve azt a benyomást nyerjük a POLITIKAI DIVATOK-ból, hogy Jókait állandóan kísértette az a gondolat, hogy hátha mégis, hátha csakugyan a költő nem esett el, hanem fogságba került. Az élénk képzelődés nagy kísértő.
    És Jókai valóban foglalkozott utóbb gyakran a költő fogságba kerülésének gondolatával, bizonyítja ezt a HON-ban (1867. május 26. 122. sz.) megjelent már említett PETŐFI??? című cikke is, mely A POLITIKAI DIVATOK-kal együtt új táplálékot adott a rémes föltevésnek.
    „De hát igazán meghalt-e Petőfi? – kiált fel itt, - valóban szobrot és síremléket kér-e porainak? Csakugyan ott hallgatja-e a négy hárs alatt a búcsújárók zsolozsmáit,
    Ki látta elesni?
    Tudomásomra hárman írták le a helyet és körülményeket, ahol és mikben Petőfit legutolszor látta ismerős magyar, mindhárom elbeszélés azon végződött, hogy az üldöző orosz lovasoknak utol kelle érniök Petőfit. A szemtanú maga megmenekült.
    Itt aztán csak két esély maradt fenn: vagy megölte őt az üldöző csapat, vagy elfogta.
    Ha megölték, akkor kétségtelen, hogy ő is azon közös sírban nyugszik, melybe azon balvégzetes csata hősi áldozatait egymásra halmozták.
    De hátha elfogták?
    Ez a gondolat sokszor képes elrabolni álmaimat.”
    Erre leír eseteket, hogy régen megholtaknak hitt alakok orosz vagy osztrák börtönökből csak újabban szabadultak ki; nem lehet-e Petőfi is hasonló helyzetben, elfeledve valamely mély börtönben?
    „Nem érdemli-e meg Petőfi, hogy legalább egyszer kérdést emeljünk iránta, ha egyébért nem, hogy saját lelkünket nyugtassuk meg felőle?
Hiszen az angolok Franklin északsarki expedíciója felkutatására milliókat adtak ki. Ilyet kell tennünk nekünk is. Kérdezősködnünk kell először is idehaza; hiszen ha elesett is, valami nyom, emlék, jegyzet tőle csak megmaradt valahol, amelyről rá lehetne ismerni. A Petőfi-szoborbizottságnak jutalmat kellene ly emlék fölfedezésére kitűznie. Ha ez nem vezetne sikerre, Oroszországban kellene kutatni érte s általában magyar foglyokért.
    Ennyit legalább meg kellene tennünk egy emberért, akit szerettünk nemzetünk büszkeségének vallani: és amit megtenni nem is volna lehetetlen.
    Vagy talán bevárjuk, míg majd Reményi egyszer körutat tesz Oroszországban s nyirettyűjével megnyitja a diplomaták ajtait, hogy Petőfi felől kérdezősködjék a magyar nemzet nevében?* (* U. ezt l. kiadva: Virradóra. Legújabb novellák és genreképek. 1868. II. 112-117. l. A négy hárs kifejezés onnan ered, hogy 1861-ben a honvédegylet a fejéregyházi kélt honvédsír fölött halotti ünnepélyt tartott. Szóban forgott már akkor az, hogy emlékoszlopot fognak felállítani oda s a sírok négy szegletére hársfákat ültetnek; de a provizórium bekövetkezte miatt mindkettő elmaradt. 1867-ben aztán Siller József, a Haller-birtok urad. Tisztje, egyszerű korláttal vétette körül a sírokat és fákat s ezek közt hársfákat is ültetett rájok. (Polit. Ujdonságok. 1867. 247. l. május 22.)
    Már volt alkalmunk föntebb is említeni, hogy a költő eltűnésének irodalmát mindig egy-egy oly körülmény keltette életre, midőn az ő emléke valamely alkalom miatt jobban kezdte foglalkoztatni a hazát. Ilyenkor mindig előállott valaki, aki tudott valamely dolgot elestéről is. Ez aztán mindannyiszor végigjárta hazánk lapjait, olykor a külföldieket is. Ez a megjegyzés voltaképpen az egész régi Petőfi-irodalomra lényegileg talál, mely u. n. alkalmi irodalom, ennek összes jellemző tulajdonával és felületességével.
    A most tárgyalt 1867-ik évben két ilyen kedvező alkalom is volt, amelyek közül az elsőt Jókai fenti cikke nyújtotta, a másikat a félegyházi Petőfi-emléktábla leleplezése azon a házon, melynek helyén állt az a régibb kis lak, melyben a költő első gyermekéveit töltötte. A tábla Reményi indítványára ugyan még 1861-ben elkészült; de a kedvezőtlen politikai viszonyok miatt a leleplezés csak 1867. október 13-ikán történt meg.
    Míg ez utóbbi azonban kivált oly alkalmi irodalmat hozott létre, mely vagy ez ünnepre, vagy a költő félegyházi gyermekkori idejére, szüleire, születése körülményeire vonatkozik* (* Petőfi szülővárosáról folyt viták. P.-M. VII. 80-87. és 126-131. l. A többi erre vonatkozó alkalmi irodalomra nézve l. Vasárnapi Ujság 1867. 504-6. l. (Képpel. Petőfi gyermekkori lakháza Félegyházán.) – Szász Károly: P. gyermekkori lakhelye. (Költ.) U. o. 514. l. Felolvastatott az ünnepélyen. - - á – r - : A P.-ünnep Félegyházán. U. o. 519. l. – L. még u. o. 533. l. – Rodiczky Jenő: Álomképek P. életéből. Szeged. 1867. 30. l. – V. ö. az összes egykorú lapokat e napról.), addig a Jókai cikke létrehozta a öltő eltűnéséről szóló közleményeket, melyekről már fönnebb szóltunk.
    Ezekhez hozzá kell még tennünk hogy a HON 1867-iki 128-ik számában, tehát alig pár nappal Jókai cikke után, bizonyos D. J. Mura-Krisovecről azt írta, hogy az erdélyi hadjárat idején Petőfi, Segesvár körül Dőry Pál századossal találkozván, ez neki ritka arany- és ezüstpénzeket adott át, melyeket a mócoktól vettek el, kik a nagy-enyedi ref. főiskolából rabolták el. Hozzáteszi, hogy e pénzek ismertető jelekül szolgálhatnának, ha ki lehetne kutatni hogy a költőtől hová kerültek.

IV.

    Az 1874-ik évben annak a körülménynek kelt tulajdonítanunk a költő eltűnéséről s a róla egészben szóló irodalom újraébredését, hogy erre az évre esik halálnak 25-dik évfordulója és költeményeinek képes, albumszerű kiadása. Mindez valóban terjedelme nézve tekintélyesnek mondható alkalmi irodalmat termett. Most csakis a költő haláláról szóló irodalomnál maradva, érdekes, hogy ezúttal és most először, a mozgalom Erdélyből indult ki.
    Ugyanis 1874. augusztus 2-án (júl. 31-ike helyett tartatott meg ekkor közbejött akadályok miatt) Maros-Vásárhelyt Imreh Sándor nyomdász indítványára egy „Petőfi-emlékünnepély” tartatván, ezen Csató r. k. lelkész Szász Bélától egy emlékbeszédet olvasott fel a költőről életrajzi vázlat alakjában s ebben említve vannak elestének körülményei is. E hely így szól: Még vannak, akik „látták az átszellemült szabadság-költő elmélyedését, melyben az ágyúdörej közepette is a szférák zenéjére látszott hallgatni; még él gr. Lázár Albert* (* Meghalt Marosvásárhelyt, 1884.), ki a segesvári csatában szintén részt vett, s Bem visszavonulását, Zeyk Domokossal és Daczóval személyes bátorsággal fedezte és rohantában a hídnál álló Petőfihez odakiáltott – látva a támadó kozák feléje irányzott pikáját –, hogy »parírozzon«; de akkor már benn volt az öldöklő fegyver a legnemesebb szívben s a hős csak annyit mondhatott: »már késő« és aláhanyatlott.”* (* Kelet. 1874. Vezércikk. 173. sz. 178-179. sz. (Két tárca. Petőfi-emlékünnepély.) Az ünnepély műsorát l. u.o. 175. sz. V. ö. 195. sz. (A P. síremlék ügye. Kozma Ferenctől.) Ezt az adatot még l. Vas. Ujság 1874. 525. l.)
    Ezt, amit a közlő KELET hírrovata, mint nem ismert adatot, külön is kiemel, Szász Béla mindenesetre a költő eltűnéséről szóló irodalom kellő ismerete nélkül írta le. De mert ismeretlen adat volt, bejárta jóformán hazánk minden lapját. Egy pár önmagát eléggé cáfoló részleten kívül, az előadás teátrális színezetű, ami az alkalmat tekintve, megbocsátható. Szabatosságra nem is törekedett. Világos az is, hogy ez a Lengyel adataival teljesen ellenkezik.
    Néhány nappal e leírás után, mely augusztus 8-án jelent meg, „egy honvéd” N.-Kállóról h helyreigazításokat küldött be az EGYETÉRTÉS-nek. Szintén ott volt a segesvári csatában. A katasztrófa előtt váltott is Petőfivel pár szót s kétségbe vonja, hogy Lázár láthatta volna a költőt a jelzett hídnál. Ő is a héjasfalvi híd felé menekült s Petőfit arra nem látta; de látták őt közhonvédek a kukoricaföldek felé menekülni s ez hihetőbb is. Onnan aztán nem menekült meg senki.* (* Magyar Polgár. 1874. 190. sz. aug. 23.)
    Erre megszólalt megint Lengyel József auguszt. 28-án Papp Mikósnak írt levelében s azt állítja, hogy Lázár Albert gr. ott volt ugyan a csatában; de benn időzött Fejéregyházán „s a csapatok szétrobbanása alkalmával nem volt csatavonalban”. Előbb is menekült el, min ő (t. i. Lengyel). A levél többi részét, amennyiben a költő elestének körülményeire vonatkozik, ismerjük, egészen addig a bizonyíthatatlan állításig, hogy a költőt legutoljára ő látta.* (*U. ott. 194. sz. és Történeti Lapok. 1874. 351. l. Itt Lengyel azt is mondja, hogy Pákh A. 1861-ben azért szakította meg az adatok közlését, mert azzal akarta tetszetősen befejezni, hogy „P. fegyverrel kezében esett el”. Ezt azonban Pákh sohasem mondta. (Vasárn. Ujs. 1874. 572. l. 35. sz.)
    Erre Szász Béla, mint az emlékbeszéd írója, nyilatkozott szeptember 12-én, hogy ő ezt az adatot gr. Lázár Vincétől hallotta s mindenesetre óhajtandó volna, hogy maga gr. Lázár Albert nyilatkozzék* (* Kelet. 1874. 106. sz.). Ez azonban, tudtunkkal legalább, nem történt meg. De Lengyel József a TÖRTÉNETI LAPOK-ban szeptember 15-diki kelettel új levelet tett közzé, melyben nyíltan megmondja, hogy ha gr. Lázár Albert nyilatkoznék, az csak cáfolat lehetne az ellen, mit a KELET neki tulajdonít, mint általa mondottat. Annak bizonyítására pedig, hogy Petőfit élve ő, Lengyel látta utoljára, elbeszéli még egyszer az egész csata lefolyását, amint ezt már ismerjük előbbi közleményeinkből, hol e levélről is szóltunk.* (* L. e levélhez még Vas. Ujság. 1874. 572. l.) Lázár Albert gr. azonban Lengyel levele után sem nyilatkozott, de előadása más alakban fennmaradt a családban, úgy, ahogy többeknek elbeszélte. Gr. Lázár Vince előadása nyomán a fenti adat még szerepelt az irodalomban 1888-ban a PETŐFI-MÚZEUM-ban. (177-8. hasáb.)
    Említsük meg, főleg a teljesség kedvéért, hogy Jókai is AZ UTOLSÓ VERS S AZ UTOLSÓ GOLYÓ c. a. egy „vázlat”-ot írt a segesvári csatáról. Ebben azt mondja, hogy július 29-én M.-Vásárhelyt Petőfi és Zeyk Domokos kardot cseréltek, mert a Zeyké össze volt csorbulva. Ugyancsak volt a táborban egy rongyos lengyel kém, aki Petőfit, mint Bem kedvencét, nagyon  szerette. Ez előre megmondta neki, hogy nagy nap lesz a segesvári. Aztán szól a költő magatartásáról a harc alatt, egészben Lengyel nyomán, Bem meneküléséről teljesen regényes alakban, még regényesebb alakban Zeyk hősi halálról melyet a költő önfeledten végignézett és ezért nem menekült. Csak mikor Zeyk főbe lőtte magát, tért magához, midőn már egyedül volt, védtelenül. „Csak jegyzőkönyvét rejtette keblébe.” Azóta mindig keresik a költőt. Kolozsvárt azonban, mondja végül Jókai, hallotta a Petőfi-kutatás mondakörének folytatását. Ugyanis az említett lengyel kém előkerült, ki eddig nem tudta, hogy Petőfit keresik s azt állítja, hogy ő megtalálta a költőt a csatatéren sebesülten, elvitte Segesvárra s megnevezi a házat is hol ápolás végett hátrahagyta. Többet nem tud róla.* (* Vasárnapi Ujs. 1874. 52. sz. 834. l.)

V.

    Szemlénkben tovább haladva, e kérdéssel röviden 1876-ban találkozunk ismét Jókai PETŐFI HALÁLA NAPJÁN című cikkében az ÉLETKÉPEK-ben, midőn ugyanott Aradi Zsigmond Petőfi-mellszobra is megjelent Haske rajzában* (* 49. sz.) s midőn közölte Petőfinek a Földvári Masznyik Endre által beküldött ifjúkor töredékeit is. „Még mindig akadnak, akik Petőfit keresik!”  írja Jókai. Több levelet kapott ő s az ország különböző vidékeiről, ahol egyik-másik rejtélyes alakban az elhunyt költőt vélték fölismerni. Egy levélből, melyet K. L-nétől kapott Kaposvárról, idéz is néhány sort. Eszerint mióta a levél írója Jókai POLITIKAI DIVATOK c. regényét olvasta, melyben az őrült költőt ő is Petőfinek tartja, nincs nyugta, nincs annál kevésbé, „mert Somogy-megyében egy őrült költő jár” és már kétszer oly remek verset hallott tőle, hogy éles szúrást érzett szívében, mert csak Petőfi versei hangzanak oly módon”. Elmondja ezekben, hogy Bemnél szolgált, fogságba került és sok évig Kufsteiban szenvedett. E nézetét megerősíti az, hogy apjának Ájer Mihály mondta Olmützben, int akkori fogolytársának, hogy a költőt Kis-Czellben látta. Leírja ezt az alakot is, kit a környéken „bolond Bélá”-nak hívnak; de az, a leírás szerint, Petőfi nem lehetett. „Petőfi nem él, - így végzi Jókai. – Nyugodjunk bele, hogy ami földi volt benne, az porrá lett már.”
    Ez volt a több évre terjedő kutatásnak, találgatásoknak és regéknek mintegy záró igéje.

H A R M A D I K  F E J E Z E T
1877-78.

I.

    A költő eltűnésének irodalmában csaknem páratlan az a fejezet, melyhez 1877-tel érünk, mely évnek január 1-sején tartotta Jókai elnöklete alatt a Petőfi-társaság első közgyűlését, midőn elnöki megnyitójában a többek közt ezt is mondta: „Petőfi fölébreszthetetlen.” Mintegy erre volt válasz a Manasses-féle országcsalás, mely egy pillanatig azt a hitet kellette, hogy igenis, a költő é. És ez az országcsalás sokkal kevésbé volna érdekes, ha nem bizonyítná azt az élő lelkesedést, mellyel nemzetünk mindent kísér, mi a költőre vonatkozik s amely éppen ezért a hírlapirodalomnak szokásos újságon kapkodó természetén kívül is országos jelentőségűvé tette volna e fantasztikus híresztelést.
    A Petőfi-Társaság megalakulása, mindjárt ennek első ülésén a Segesvárt fölállítandó emléknek szorgalmazása, a gr. Haller Ferenctől már előbb eszközölt e célra való erélyesebb folytatása, a budapesti Petőfi-szobor fölállításának sürgetése, az Aradi Zsigmond Petőfi-mellszobrának az Erdélyi múzeum részére megvásárlása, mind alkalmasak voltak más tekintetben is fölszínre dobni a költővel kapcsolatos kérdéseket s annál inkább éppen a költő eltűnésének oly könnyen tárgyalható, noha teljesen megoldhatatlan ügyét.
    Ekkor, a már ismert változatok közül, a költő eltűnésének kérdése oly alakban lett a közérdeklődés tárgya, hogy a költő él talán még él – szibériai fogságban; de ha nem él is, ott volt fogoly, Szibériában. Oly változat ez, mely nem ismeretlen e kérdés irodalmában korábbi időből sem. Nem kell feledni, hogy ez évben folyt le a török-orosz háború. Hazánk érdeklődése a török s ellenszenve az orosz iránt, természetes talaj volt arra, hogy elhiggyünk akárminő képtelen mesét az orosz rovására, s hátha még ez a mese nem is volt oly képtelen! A kérdés t. i. oly formában került először fogalomba, hogy vajon nincsenek-e még mindig magyar foglyok orosz fogságban, a szibériai ólombányákban, akár 1848-49, akár az 1863-diki lengyel felkelés óta s nem volt-e köztök Petőfi is?
    Ilyesmi hír Szathmárról került ki először, hol egy Boros Sándor nevű, állítólag volt szibériai fogoly beszélte hogy Petőfi a szibériai ólombányákban raboskodik. Ez április havában történt. Midőn a hírt a szathmári lap közölte és bejárta a lapokat, ezek ezzel kapcsolatban fölhívták a magyar kormányt, hogy az esetleges magyar foglyok kiszabadítására tegyen lépéseket. Hegedűs József Nyíregyházáról ugyanekkor azt írta a NEMZETI HIRLAP-nak, hogy ő 1867. október 10-én Ároktőn találkozott oly emberrel, ki akkor került csak haza 1849 óta szenvedett szibériai foságából s szerinte még több száz honvéd maradt ott.* (* Vasárnapi Ujság. 1877. 268. l. 17. sz.)
    Ugyanekkor (1877. május) jelent meg a TEMESI LAPOK-ban egy cikk egy temesvári jó állásban levő lakos elbeszélése nyomán. Eszerint ő 1872-ben Budapesten találkozott Malinowski- és Wisniewski nevű lengyelekkel, amaz varsói, emez poseni volt. Mindketten az 1863-iki lengyel forradalom után mint foglyok Szibéria ólombányáiba kerültek, honnan 1869-ben hatuknak sikerült megszökni s a Kaukázuson át Konstantinápolyba menekülni. Majd 1872-ben Budapestre kerültek, itt útiköltséget kapván, Svájcba mentek, hol még mindig laknak. Közülök Malinowski beszélte hogy az ő csoportjában volt 17 lengyel, 24 magyar s köztök Petőfi is. „Őszhajú, lesoványodott. De izmos csontú” ember volt, neki izenetet is adott át, ha Magyarországra kerül, de nem ismervén jelentőségét és Svájcba igyekezvén, az izenetet közönyből elhallgatta. Szerinte a költő nem tudott németül (nb. tudjuk, hogy tudott!) s ezért egy Szabó nevű fogoly volt a tolmács köztük. Közlő azt hiszi, hogy e két menekültet kellene kihallgatni, ha a költő nyomára akar a nemzet jutni.
    Az érdeklődés ezzel föl volt keltve, a hírt fölkapták összes lapjaink. A szthmári lap is hivatkozott két lengyelre, kik találkoztak Szibériában magyar foglyokkal. Ekkor a közvélemény ezek kikhallgatását követelte. Egyszersmind  elkezdtek a lapokban oly közlemények jelenni meg, hogy valóban voltak s vannak még mindig Szibériában kiszabadítandó magyar foglyok; vannak, akik tudnak rólok. Ilyenre hivatkozott az EGYETÉRTÉS, mely szerint Szathmár-megyében még él (1877-ben) egy magyar ember, kinek honvédfiát 1849-ben Szibériába hurcolták s az apja évenként nyújtott be hiteles adatokkal támogatott folyamodványt a belügy- és külügyminisztériumokhoz, de választ sohasem kapott. Ugyanakkor a lap május 10-iki számában ez alkalomból egy költeményt adott ki.
    Ezzel kapcsolatban a BUDAPESTI NAPILAP azt írta, hogy az 1863-iki lengyel fölkelésben is több magyar vett részt, mint br. Bornemisza, br. Nyáry és Vara ezredes. Ez utóbbi csapatában számos magyar volt, kik majd mind orosz fogságba kerültek; közülök egy Bányász (Márton) neá saját szibériai fogságáról könyet is írt.* (* Vasárnapi Ujság. 1877. MAGYAROK SZIBÉRIAI FOGSÁGBAN ÉS PETŐFI. 24. sz. 374. l. V. ö. BUDAPESTI NAPILAP. 1877. 119. sz. és KELET 125. sz (jún. 5.) Már az első hírek alapján külföldi lapok is írták, hogy Petőfi talán él. Két hírt a LA REPUBLIQUE DES LETTRES 1877. 50. száma (máj. 4.) s a THE TIMES máj. 16-iki száma nomán közöl Z ÖSSZESHAS. IRODALMT. LAPOK. 1877. I. 168 és 216. hasábon. Mindkettő szerint gr. Andrássy Gyula kutatásokat terez a öltőről. E hírt a TIMES az ATHENAEUM-ból (London) vette át. Ugyanekor erről a TUTTI-FRUTTI (Berlin, herausg. Von Siegmey) PETŐFI. EIN MEMENTO AN d. 16. juli 1849. cz. a. (IV. Heft. 125. l.) egy gyönyörű költeményt közöl. (L. ÖSSZEH. IRODALOMT. LAPK. 1880. III. 36-37. lap.) A Bányász könyve megj. 1870.)
    E hírek hatása alatt a Petőfi-Társaság már 1877. május havi üléséből kérelmet itézett a belügyminiszterhez, aki e hírek kinyomozását elrendelte.* (* KELET U. o. 120. sz. VASÁRNAPI UJSÁG. 21. sz. PETŐFI-TÁRS. LAPJA. 1877. I. 320. l. máj. 13.)
    Alig hogy az első homályos hírek szállongtak arról a lehetőségről, hogy Petőfi talán Szibériába került, hol még életben lehet, május 20-ikára Jókai is egy PHANTASMAGORIA című hosszabb költeményt írt s adott ki a HON-ban (125.sz.) AZ APOSTOL modorában, melynek eleje így szól:

Ha visszajönne!
Ha a hihetlen hir beteljesülne,
Mit visszatérő lelkek elhozának
Egy más világból,
Hol tűz helyett jégből van a pokol,
Hogy most is él az, aki legnagyobb volt
S nem alszik ott az
Emléktelen halom alatt;
Hanem tör ólmot, ott a Koliván part
Rettenetes bányáiban.
S aztán a hirnek szelletére
Megszállná a fehér czárt valami:
És visszaadná ujra őt nekünk,
Miként az áldott szultán kincseinket,
A Corvinákat visszaadta,
Viszontorlásul tromfra tromfot:
Harminczkét Corvinára „egy Petőfit.*
(* Egészen MAGYAR POLGÁR,  1877. 116. sz. máj. 23., a HON pünkösdi számából.)

    Ezeknek a híreknek lett eredménye, hogy a zürichi magyar egylet még magánlevelek által is buzdítva mindent elkövetett, hogy Svájcban Malinowskit és Wisniewskit kikutassa, de sem az egylet megbízottjai, sem a svájci lengyel menekültek elnöke nyomukra jutni nem bírt, hiszen valószínűen nem is léteztek, csak a közlőt valaki felültette.* (* PETŐFI-TÁRS. LAPJA. 1877. I. 368. l.)

II.

    Könnyű belátni, hogy ez a híresztelés adott alkalmat a június 3-ikán fölszínre került Manasses-féle humbugra, mely a költő eltűnésének irodalmával tehát kapcsolatos, mert Manasses, mint utóbb ő maga állította, Nagy-Váradon lévén 1873-75-ig fogva, a börtönben sokat hallott fogolytársaitól Petőfiről s ezek közt olyanformát is, hogy aki róla bizonyost tudna, jutalmat is kapna. Márpedig a rabok csak onnan tudhattak erről, hogy a lapokban az ismételt tárgyalásokra itt-ott figyelmesek lettek. Manasses onnan kikerülve, darabig hallgatott Petőfiről. Előbb csak arcképével ismerkedett meg Nagy-Váradon egy kirakatból s1877-ben A.-Szovátra kerülvén, ott kezdett először Petőfiről beszélni. A hír aztán a MAGYAR POLGÁR útján forgalomba jött. Ugyanis 1877. május 22-én M. J. kolozs-megyei birtokos közölte N-s-sel, e lap munkatársával, hogy Alsószovát községében egy Manasses Dániel nevű ember került haza, pár nappal a pünkösdi ünnepek előtt, ki még az 1848-49-iki szabadságharcban eltűnt s róla oly hírek szárnyalnak, hogy azóta a szibériai ólombányákban volt fogoly s mint ilyen találkozott Petőfivel is. Ekkor ő felkérte május 23-án Kolozs-m. Főispánját, hogy Manassest hallgattassa ki. Így jelent meg a MAGYAR POLGÁR június 3-iki számában (rellei lap) az első, még óvatos közlemény napi hír alakjában, midőn Manasses kihallgatása már el volt rendelve.
    Hallott-e valamit Manasses a szibériai fogságban levő magyarokról, kikről a lapok már megelőzőleg egyet-mást írtak? – egészen természetes s ezt a kihallgatás szintén megerősítette. És noha ő még olvasni sem tudó, sőt nagyon alacsony észbeli képességű ember volt, furfangosságával, mely rendesen az alsóbbrendű értelmiséggel arányban szokott állani, mintegy alegjobb időben fogott a Petőfiről szóló híreszteléshez, mely az akkori hangulatban könnyen megérthető országos érdeklődésre talált.
    Ekkor Komis Lajos, a mocsi járás szolgabírája, még mielőtt e tárgyban a kiadott rendeletet megkapta volna, június 7-én Manassest kihallgatta s a jegyzőkönyvet azonnal beküldte Gyarmathy Miklós kolozsmegyei alispánnak s így jelent meg ez a kolozsvári lapokban. E jegyzőkönyv kivonatos tartalma a következő:
    Ő jelenleg 48 éves. Eltávozott Alsó-Szovátról 1849. május 24-én, mint a 68. zászlóaljhoz besorozott honvéd s Csík-Szeredában megsebesülvén, 9 hétig kórházban feküdt. Így került ő 200 más beteg társával a muszkák kezébe, kik Bukarestbe, onnan Pétervárra vitték, hol 5 éves dolgozott az ólombányában. Ekkor 1854-ben a Badenczol 8. ezredbe sorozták, hol 1877. január 23-ig szolgált s elbocsátották január 24-én 385 forint útiköltséggel. Még aznap hajóra szállván, a jeges tengeren Észak-Amerikába, onnan 3 havi út után Velencébe, onnan vasúton Bécsbe érek, honnan ő 3 napi veszteglés után 5 forint úti segéllyel Kolozsvárra s május 10-ikére A.-Szovátra hazaért. Vallomásában elmondott egy csomó képtelen helynevet, ahol tartózkodott, kapott 1854-ben két sebet a jobb kezén és feje balfelén, meg tudta mondani, hogy Pétervárt 2775-öd magával volt fogoly, kiket szétosztottak, de vele még 482-en maradtak.
    Itt jön aztán a Petőfire vonatkozó rész. Midőn ő Pétervárról hazaindult, még többen ott maradtak,kikből 9-et a míveltebbek közül, 9-et a nép osztályából tartózkodás szerint is megnevezett. Amint értesült, ezek is indulóban voltak hazafelé s köztök volt „egy Petőfi nevezetű, kivel többször személyesen beszélte – mond ezek után –, hozzávetőleg kora 60 év felé  jár, ki magát nős és gyermekesnek mondotta Magyarországon. Ezen úri ember nem volt beosztva a hadseregbe, hanem előbb az ólombányában mint munkás, később ugyanott mint felügyelő volt, kit azon minőségben ott is hagytam.”
    Megnevez aztán párt, akik vele Kolozsvárra jöttek. A Pétervárt maradottakról azt mondta, hogy szintén el fogják őket bocsátani s „a megnevezett künnlevők  közül eljövetelekor bányamunkán maradtak: Petőfi, Kiss István, Nagy Gábor, Tóth Sándor Déváról, Kiss Ferenc, Pataky Sándor és Nagy Ferenc stb. stb.” Pétervárról elindultak 285-ön, közülök vagy 100-an Olaszországban maradtak, előtte ismeretlen okból, a többiek Bécsig jöttek s onnan szétoszlottak. Mindnyájan orosz útlevelet kaptak, volt neki is; de Mocson egy Nagy Ferenc nevű írni tudó emberrel kérvényt íratott a belügyminisztériumhoz valami szolgálatért s ehhez csatolta.* (* A kihallg. Jegyzőkönyv szó szerint közölve KELET. 1877. 131. sz. MAGYAR POLGÁR. U. o. jún. 11. REGGELI LAP. Petőfi él. Kivonatban VASÁRNAPI UJSÁG. 1877. 24. szám. Magyarok szibériai fogságban és P.)
    Ez a tartalma azoknak az óriás hazugságoknak, melyekkel Manasses fölverte, mondhatni az egész ország nyugalmát, sőt a külföldi lapok némelyike is a legnagyobb érdeklődést árulta el s a P. N. J. vezércikket írt róla, melyben Oroszországot a népjog teljes lábbaltapodásával vádolja, ha ezek igazak.* (* Magy. Polg. 126. sz.)
    Azonban Manasses (és nem Monosses) maga sem tudta, hogy milyen port vert föl. Útleveléért a VASÁRNAPI UJSÁG azonnal kérdést tett a belügyminisztériumhoz s kisült, hogy érelme nem ment oda be* (* U. o. 375. l); Kolozs-megye alispánja pedig tüstént elrendelte Manasses behozatalát, hogy ő maga személyesen hallgassa ki. A lapok említvén továbbá egy Mierniczky nevű lengyel nevét, ki 1863 után, szintén szibériai fogságban volt, őt a Petőfi-Társaság június 10-én kihallgatta  zárt ülésben, ki azt vallotta, hogy öt évig volt Szibériában, de semmit sem hallott Petőfiről s az egész hír koholmány, mert a szibériai foglyok írhatnak levelet s a költő is bizonyára írt volna. Emellett, ha mint fogoly az oroszok kezébe került volna, mint volt honvédet kiszolgáltatták volna Ausztriának.* (* Kelet. 123. sz.) Azonkívül ő ismerte Petőfit látásból 1848-ban, mielőtt Bemhez utazott s ő is honvédtiszt volt 184849-ben a lengyel légióban. A költő neve már akkor világhírű volt s ő bizonyára hallott volna róla, ha Szibériában lett volna már csak azért is,mert a költő, mint ismert lengyelbarát, bizonyosan érintkezett volna lengyelekkel.* (* Mierniczky nyilatkozata megjelent a PESTER LLOYD-ban. L. KELET. 126. sz. Él-e Petőfi? – Petőfi-társ. Lapja. 399. l. jún. 17.)
    Még mielőtt megtörtént volna Manasses kihallgattatása Kolozsvárt, természetesen a magyar lapok mindenike mérlegelte a lehetőség és valótlanság szemerkéit. És noha éppen a Petőfire vonatkozó részt méltó kritikával fogadták is, azt senki sem tehetvén föl, hogy Manasses egész előadása szemenszedett hazugság, annyit mindenki elhitt, hogy magyarok még midig vannak orosz fogságban. Ennek hatása alatt Helfy Ignác az országgyűlés 250-dik ülésén június 14-én interpellációt is intézett az akkori belügyminiszterhez, Tisza Kálmánhoz, mely a higgadt s nyugodt indokolás mellett,melyben különösen Petőfit illetőleg kételyét fejezi ki, de mindamellett helyteleníti, hogy 1867-ben nem történt róla hivatalos kérdezősködés, a következőleg szól:
    „Interpellatio a t. belügyminiszter úrhoz.
    Szemben azon legújabban fölmerült hírekkel,melyek szerint az 1849-ben ránk tört orosz hadseregek hazájokba visszatérve magokkal hurcoltak nagy számú magyar állampolgárokat, kiket részint fogságra, részint bányamunkára ítéltek, részint pedig az orosz hadseregbe soroztak, s hogy ezek közt, nevezetesen a Szibériában raboskodók között léteznék nagy költőnk, Petőfi Sándor, kinek nyomtalan eltűnését a nemzet huszonnyolc év óta gyászolja, kérdem a t. belügyminiszter úrtól:
    Tett-e valami s minő lépést e hír való- vagy valótlanságának kiderítése iránt?
    S ha eddig még nem tett: szándékozik–e rendelkezésére álló minden eszközt felhasználni avégett, hogy a tényálladék mentül elébb kideríttessék s amennyiben ez a felmerült híreknek egészben vagy csak részben már megfelelőnek bizonyulna: intézkedni, hogy honfitársaink hazakerüljenek, s hogy a népjog ily durva kegyetlen megsértése kellőleg megtoroltassék? Kérem méltóztassék ezen interpellatiót a belügyminiszter úrral közölni.”
    „Elnök: Közöltetni fog a belügyminiszter úrral.”
    „Tisza Kálmán belügyminiszter: A t. képviselő úr ez utóbbi interpellatiójára, ha a t. ház méltóztatik megengedni, mindjárt felelek. (Halljuk!) Az interpellatiók száma különben is már oly nagy, hogy nem szeretném ezek számát eggyel is szaporítani, amidőn arra igen egyszerűen és röviden megadhatom a választ.
    Részemről, midőn ezen hír újabban felmerült, - bár magam is azon leverő meggyőződésben vagyok, hoy a hírek legalább Petőfire nézve álhírek; de éppen azért, hogy nyomába jöjjünk annak, van-e valami és minő alapja van annak, amit egyik-másik ember az országban beszélt: intézkedtem az iránt hogy ott, hol az illetők tartózkodnak, az ügy megvizsgáltassék. (Helyeslés.) Eddig azonban még nem kaptam jelentést; addig pedig azt gondolom, míg legalább valószínűleg elő nem állíttatik a dolog, további lépéseket tenni nem lehet, mert csakugyan minden kósza hírt és mende-mondát nemzetközi fellépés tárgyává tenni lehetetlen. (Helyeslés.)
    Ez az, amit a klépviselő úrnak válaszolhatok, ismételvén, hogy addig, amíg megtudjuk: van-e valami alapja a dolognak, az intézkedéseket megtettem. Ezt pedig kötelességemnek tartottam megtenni egyfelől azért, hogyha csakugyan van valami alapjok e híreknek: meg lehessen tenni a szükséges intézkedést; de szükségesnek tartottam másfelől azért is, mert az szintén érdekünkben van, hogy alaptalan, légből kapott hírek által a közvélemény félre ne vezettessék; mindkét okból megtettem az intézkedést s rajta leszek, hogy a dolog mibenléte iránt minél elébb biztos értesülést szerezzek.” (Általános helyeslés.)
    „Helfy Ignác: Én teljesen megnyugszom a miniszter úr nyilatkozatában; ámbár azt hiszem hogy nem volna valami nagy föllépés ha a külügyminisztérium útján kérdést intéztetne az orosz kormányhoz: van-e erről tudomása. Egyébiránt, ha a miniszter úr már megtette a lépéseket, megnyugszom benne, csak arra kérem a t. miniszter urat, hogy azon esetre, ha a jelentések beérkeznek és a kormány tájékozva lesz a dologról, méltóztassék a házat értesíteni.”
    „Elnök: A ház ez alkalommal a választ – úgy vélem – tudomásul veszi. (Helyeslés.)* (* KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ  1875-78. 97-8. l. – KÉPVISEŐH. JEGYZŐK. III. II. l. (2907. pont.) Beadvány. 3936.)
    Közben N-s, a MAGYAR POLGÁR munkatársa, Hory Bélával, a HON tudósítójával, kiment Alsó-Szovátra s Manassest magokhoz kérve, elbeszéltették vele élete történetét s ezt egész terjedelmében kiadták a MAGYAR POLGÁR-ban, melynek tartalma lényegileg megegyezik a jegyzőkönyvben foglaltakkal. Csakhogy itt már többet mond. Ekkor már Petőfivel, állítása szerint, Brassóban is találkozott, hová Szebenből vitték s a jobb kartöve volt megsebesítve. Leírta alakját, kinézését is s általában sokat beszélt róla. Azt mondta, hogy három évig takarítója volt az ólom- (v. miféle) bányában. Ekkor már tudta keresztnevét is, mert kihallgattatása óta kérdezősködött róla. Így mindinkább belebeszélte ő is magát abba, amit mondott. Meg kell még róla jegyezni, hogy ő hazajővén, beállított testvéréhez, ki holtnak tudta s nem akarták  hinni sem testvére, sem ismerősei személyének azonosságát. De ő úgy elbírta, gyakran a legbizalmasabb, legbensőbb adatok közlésével hitetni azt, hogy ő az eltűnt testvér, hogy bátyja kihasította földbirtokából az őt megillető részt visszaadta.* (* MAGYAR POLGÁR jún. 27. REGGELI LAP. 12. sz. KELET. 137. sz. Él-e Petőfi?)
    Pár napra ezek után Gyermathy alispán kihallgatta Manassest június 19-21-ig Kolozsvárt a megyeház gyűléstermében nagyközönség jelenlétében, melyen párszor e sorok írója is jelen volt.* (* A kihallgatás jegyzőkönyveit l. MAGYAR POLGÁR  1877. 139, 21 (reggeli lap), 140, 141, 22 (reggeli lap), 23 (reggeli lap) sz.) Megvallva az igazat rám a legelső pillanattól fogva egy nagyon is közönséges országcsaló benyomását tette, ki azt képzelte, hogy ha Petőfiről jókat hazudik, jutalmat kap. Ezrét ment mindinkább bele a Petőfi-históriába, mikor látta, hogy ez tetszik leginkább. Egyébként a március 19-iki első kihallgatáson tűrhető logikával tudta előadni, hogy Brassóban a kórházban Petőfi is a sebesültek közt volt, ki azért tűnt fel nekik, mert az egyetlen tiszt volt köztök; kiszabadulással biztatta őt és társait, míg aztán őt is elhagyta a remény. Azonban már ekkor alapos gyanú keletezett ellene. Elsősorban is hozzáértők kisütötték, hogy oroszul nem tud, hogy a helynevek s az oroszokul mondott többi szavai nem orosz szavak, csak saját találmányai s hogy beszél ugyan valami zagyva, olasz szókkal is kevert szláv nyelvfélét, de semmi esetre sem oroszt. Még aznap d. u. kisült az is, hogy nem is Manasses, hanem Pap János a neve, legalább szerepelt e néven is. Egyik tanú, Márkovics Sándor leleplezte, hogy egy évvel elébb Ördöngős-Füzesen látta, neve a karjára van tetovírozva ami valónak is bizonyult; Füzesen meg is házasodott, de feleségétől megszökött s úgy ment A.-Szovátra. Kisült az is, hogy az a Vízi Ferenc, kiről azt mondta hogy együtt érkeztek haza s ez Koronkára ment, vele egy személy. Mocsról megírták, hogy onnan kérelmet a minisztériumok egyikéhez sem küldött. Egy távirdatiszt, Székely István ráismert, hogy 1870-ben Czika György név alatt Kis-Kapus környékén tartózkodott s számos csalást és lopást követett el, honnan, midőn rajtakapták, megszökött. Duha Gerő, szamosújvári közjegyző előadta, hogy nála áprilisban járt s mit ördöngős-füzesi illetőségű, sürgette apja hagyatéka lejáratását. Nagy Nándor vendéglős mint székely munkást látta 1868-ban a keleti vasútnál. Kozma Ferenc Székely-Keresztúrról levélben írta meg, hogy az általa megnevezett egyén, Barla Miklós ott nem létezett. Rábizonyították, hogy a 68-ik zászlóaljban nem szolgálhatott,m ert az nem is volt soha Erdélyben. Kisültek továbbá egyéb csalásai vagy csalási kísérletei, melyekért N.-Váradon három évig is volt zárva. Már 20-ikán teljesen le volt leplezve, noha hazudozásait még mindig merészen folytatta egész e nap délutánjáig, midőn az összes tanúkkal szembeállítva, legalább annyit elismert, hogy már 1876 októberében hazajött s megelőzőleg Ördöngős-Füzesen csakugyan tartózkodott, hol az ismert csalásokat akarta elkövetni.
    Végre, midőn már amúgy is le volt leplezve, június 21-én maga önként bevallotta, hogy az Ördöngös-Füzesen szerepelt Pap János, a kiskapusi Czika György, a kőrösfői Antal István, a N.-Váradon bezárt Pető István stb. mind ugyanő s mindenütt arra törekedett, hogy családi titkok birtokába jutásával itt-ott magát 1848-49-ben elveszett rokonnak fogadtatta el, némi birtokhoz jusson. Az a gondolat, hogy Petőfiről hazudozzék, először Nagy-Váradon, a börtönben (1873-75) fogamzott meg fejben. Rabtársai t. i. sokat beszéltek róla, hogy senki sem tudja, élő vagy  halott? S aki róla valami bizonyosat tudna, bizonyosan meg is jutalmaznák. Legelőször Petőfi képét Váradon egy kirakatban látta s Szováton kezdett róla legelébb hazudozni. Sala Sámuelnek, ki kérdezősködött tőle, hogy merre járt. Petőfit különben sohase látta, Oroszországban nem is volt s az egészből csak az igaz, hogy Csíkszeredából az oroszok csakugyan elvitték Oláhországba, de ő a Duna mellől megszökött. 
    Ezzel Manassest átadták a büntető törvényszéknek.
    Ez Manasses hazugságainak rövid története, melyek alkalmasak voltak lázba hozni egy egész ország sajtóját és közvéleményét.
    Önkéntelen a kérdé, hogyan sikerült neki ez annyira és olyan jól? Hiszen Manasses egy nemcsak teljesen míveletlen paraszt volt; de emellett majdnem a legcsekélyebb fokú értelmi képesség birtokosa. Egy kis, összenyomott, csúcsos fejű, előre nyúló állcsontú ember, cigány-fekete arccal, téveteg,bizalmatlan,majdnem együgyű nézéssel. De hát éppen azért sikerült, mert a szélhámosság oly nyomorú külsőben jelent meg,  hogy ez mintegy kezessége volt igazmondásának. Másik az, hogy a szibériai magyar foglyokban való hitre elő volt  már készítve az ország közvéleménye s így mindenki természetesen, öntudatosan ment belé a durván kivetett hálóba, melyet oly naggyá éppen az a fontosság tett,melyet neki mindenki tulajdonított. Emellett éppen a kérdezősködés, firtatás vezette Manassest részben arra, hogy mit kelljen mondania. A kérdések megtanították a feleletek lényegére; mert azt sohasem kell feledni, hogy pszychológiailag érdekes, de – ismételjük – különben természetes tünemény, hogy a ravaszság, furfangosság rendesen a legalsóbb rendű értelmi képességgel párosul. Mentől nagyobb a felfogó ész, annál hátrább s összébb szorul amaz, a lényegében állati vonás, mely nem egyéb, mint a létfenntartás egyik eszköze, a létért való küzdelemben egyik fegyver s jellemileg az emberben nem más, mint kicsiségének, gyarlóságának, tehetetlenségének öntudatlan beismerése. Ezrt legkönnyebb a legeszesebbeket, a legerősebbeket rászedni.

III.

    Azonban az a zaj, melyet Manasses az egész országban fölkeltett, csalásai leleplezésével még nem csillapult le s általános volt az óhaj, hogy a  kormány ne hagyja abba a kutatásokat, melyeket a költő eltűnéséről már megindított.
    Emellett megint megindultak a legkülönbözőbb közlemények Petőfi haláláról. Még a NARODNI NOVINY nevű tót újság is foglalkozott vele, mely szerint megsebesülése után Varga Zsigmondhoz vitték s ott halt meg; ezután került a Heydte által ásatott közös sírba. Így írja Székács M. a nevezett lapban.* (* KELET. 153. sz. 1877.)
    Egy másik hír 1877. június második felében járta be a lapokat, mely szerint egy Eisenburger nevű segesvári polgár 1849-ben a segesvári csata után a csatatéren egy éles eszközzel kettévágott gyűrűt talált s azt Petőfi István 1856-ban, mikor ott járt, könnyezve ismerte el bátyjáénak. Erre Petőfi István azt írta június 25-én Jókainak, hogy Erdélyben sohasem járt s ez a mese csak szaporítja eggyel a sok hazug állítások számát. A költő gyűrűje P. Zoltán halála óta nála van. Az ő hitét az egész hírlapi zaj nem ingatta meg abban, hogy a költő nem él.* (* PETŐFI-TÁRS.LAPJA. 1877. II. 96. l.)
    Érdekesebb ennél az hogy miként a VASÁRNAPI UJSÁG írja, számos levél érkezett hozzá az ország minden részéből, melyeket azonban, új adat nem levén bennök, félretett. Közölt azonban egyet Új-Székelről Murvai Sámuel birtokostól, mely az illető hosszas kutatásainak eredményeit adja elő s a következőket tartalmazza. Petőfit a kozákok Bem kocsija elrablásakor a csata végén annyira megsebesítették, hogy csaknem halva maradt a héjasfalvi határon. Eltávozván az ellenség, magához tért s bemászott Héjasfalvára egy Lapadat Nyikuláj nevű oláh telkére s bebújt egy csomó szalmahulladékba. Ezt megtudta reggel egy Vonicza Tódor nevű oláh, kivonszolta onnan s bosszújában, hogy a magyarok őt is meghurcolták, mondván: „várj, én is bosszút állok”, a sebeiben nyögő Petőfit agyonverte s a kapuba kidobta. Ennek még élő szemtanúi Héjasfalván: Gergely János 61 éves, Lapadat Nyikuláj és Fodor István 53 éves lakosok. A holttestet aztán onnan egy héjasfalvi Lőrincz Samu nevű ember egy másik (ismeretlen) társával fölvette és eltemette Héjasfalva alsó vége déli részén egy kis patak partján az u. n. Nagy Zsigmond lucernása belső felében. A sír helye akkor eléggé látszott s még most is látható. Mindez eddig azért ne került napfényre, mert Gergely János Oláhországban volt, csak e tavaszon tért haza s ezek az írástudatlan emberek kevésbe is vették, de határozottan állítják az elmondottakat.* (* VASÁRNAPI UJSÁG. 30. sz. KELET. 172. sz.)
    Ez volt az a nevezetes hír, mely utóbb annyi tintát fogyasztott el, melyről azonban már akkor azt írták a MAGYAR POLGÁR-nak Héjasfalváról, hogy az ilyenek híresztelői ezt csak haszonlesésből teszik. Azt hiszik, hogyha régi honvédsírt felásnak s csontokat Petőfiéi gyanánt mutatják fel, pénzt kapnak. Gergely János, ki 1875-ig Héjasflván lakott, sohasem híresztelt effélét, csak most, hogy Oláhországból újra visszakerült, beszéli őket.* (* VAS. UJS. 509. l. s utána a többi lapok. V. ö. PETŐFI-TÁRS.LAPJA. 1877. II. 96. l.)
    E kalandos híresztelésekre a NEUE EMESVARER ZEITUNG 187-ik számában, ugyan névtelenül, de világosan Heydte (Freihert von Heydt( följegyzései alapján megjelent AUTHENTISCHES ÜBER PETŐFI’S ENDE IN DER SCHLACHT BE SCHÄSSBURG AM 31. JULI 1849. c. a. egy, a lap első oldalán álló cikk, mely lényegében ugyanazokat tartalmazza a költőről, melyeket mint Heydtetól származottakat már röviden láttunk s mely adatokat Lengyel a maga adataival megegyezőknek tart, de e mellett a maga adataival megegyezőknek tart, de emellett orosz-osztrák szempontból elbeszéli a csata egész menetét. Kár, hogy az illető térképet nem mellékelt hozzá.
    Kiindulása az, hogy a költő ott volt a csatában s minthogy utóbb magyar táborban nem látták, tehát vagy fogoly lett vagy elesett. Ámde az oroszok a csata után minden foglyot kiadtak az osztrák hadi biztosnak, Heydtenak s így Szibériába sem kerülhetett egy sem. E foglyokat Heydte augusztus 1-én mind maga megvizsgálta, Petőfi nevű nem volt köztük és később sem akadt. Tehát elesett a csatatéren s úgy is volt.
    Most ennek megértése végett leírja a csatát (DIE SCHLACHT BEI SCHÄSSBURG), mely egészben megfelel annak,amit róla előbb tudtunk. Azt mondja, hogy Bem kísérete meglehetős nagy volt s csakugyan az ágyuk mögött állott, tehát a költő ott nem eshetett el. Leírja továbbá, hogy midőn Lüders meggyőződött, hogy sem M.-Vásárhely, sem Trappold (Trapold-Apold) felől segédcsapatok nem jőnek, négy ihlánus eskadronnal támadást rendelt, melytől Bem lovassága a jobb szárnyon megfutott s Bem és kísérete egyenesen Fejéregyháza felé, a baloldalról visszavert gyalogosok pedig a hegynek és erdőségnek menekültek. Ekkor Bem kíséretéből többen, hogy menekülését lehetővé tegyék, a rátörő uhlánusoknak ellenálltak s mind elestek, köztök Zeyk is, br. Kemény Pál veje.
    Most következik Bem menekülésének (BEM’S FLUCHT) elbeszélése. Ő elérte kocsiját és Héjasfalva felé vágtatott. Ekkor br. Brevern vezetése alatt egy szotnia kozákot rendeltek a futók üldözésére az úton, egy másik kozákcsapat átkelvén a Küküllőn, fölfelé vágtatva, elzárta az Újszékel felé vivő küküllői hidat, melyen a huszárok ugyan már áthaladatk, de Héjasfalván az egész magyawr kocsisor fennakadt Bemmel együtt. Ekkor Bem kiugrott kocsijából s egy kis oláh udvar kertjén átfutva, a holt Küküllőágba ugrott, hol nád és vízinövények alá rejtőzött, míg az éj leple alatt kibújhatott s Sz.-Keresztúr felé menve a keresésére jött katonákkal találkozott, kikkel Sz.-Keresztúrra s onnan másnap reggel br. Gamerra kocsiján tovább ment a cikk szerint Szeben, de valósággal M.-Vásárhely felé.
    A következő rész 8AUFFINDUNG DER LEICHE PETŐFI’S) elbeszéli, hogy br. Heydte a kíséretébe adott öt kozákkal lassan követte az üldöző csapatot. Fejéregyháza és Héjasfalva közt csak két magyar holttestet látott, közülök egyik a feleúton feküdt, csaknem szembe a szökőkúttal, 3-4 ölre az úttól. Mivel mellette papírok hevertek, részben eltépve, részben véresen, Heydte fölszedette. Ezek egyike br. Kemény Farkas tudósítása volt, hogy ő 6000 emberrel Gálfalvánál áll, ahol Bem parancsait várja, aminek tudása az orosz seregre igen fontos volt. Aztán voltak csapatkimutatások, b. Stein egy tudósítása Gyula-Fehérvár mellől és ez alatt egy spárgára fűzve borostyán-koszorúk s magyar rendjelek. Heydte sejtve, hogy ez Bemnek valami kiválóbb embere volt, odalovagolt. A hátán fekvő halott mellét lándzsaszúrás érte s futó megtekintés szerint középmagasságúnál kisebb, sovány alak volt, arca eltorzult, színe sárgás, haja és hegyes szakálla fekete, csizmája s kabátja nem volt, inge finom, szegős mellű, nadrágja fekete. Az iratok közt Petőfire vonatkozó nem volt, ezek kabátjában lehettek,m elyeket az őt leszúrt kozákok magokkal vittek.
    Ezután leírja Bem kocsijának tárgyait (DER INHALT DES WAGENS BEM’S), melyeket Lüders az orosz cárnak küldött el. Itt a részleteket mellőzzük. A következő cikk címe PETŐFI SÍRJA (PETŐFI’S GRAB). Közben a beálló éj miatt az üldözést abban hagyták. Másnap korán Heydte Segesvár felé lovagolván, több sebesültet látott életben. Fejéregyházáról ezek gondozására parasztokat rendelt, aztán Segesvárra sietett,honnan orvosokat és szekereket küldetett értök. A halottakat a segesvári tanács temette el. Már most, hogy az említett halottat a közös nagy sírba tették-e agy ott földelték-e el, ahol feküdt, erre nézve csak az bizonyos, hogy Heydte, midőn augusztus 2-án Sz.-Keresztúr felé előnyomultak, azon a helyen, hol a test feküdt, új sírhantot talált. Buni lakosok meg tudnák mondani, hogy ezt az egy halottat, ki határukon feküdt, hová temették.
    Heydte a költőt nem ismerte, de megjegyzi a lap szerkesztője, hogy midőn ezt utóbb több volt magyar tisztnek elbeszélte, ezek szerint ez a halott csak a költő lehetett. Megjegyzi továbbá,  hogy e pontos adatok nyomán kutatni, ásatni kellene s meglehet, hogy ezek a költő csontjai föltalálására vezetnének.
    Eddig a cikk. Ezzel lép előtérbe az ásatás gondolata, mely a következő években annyira foglalkoztatta egy ideig pro és contra a közvéleményt.
    Jegyezzük meg végül itt még azt, hogy a Manasses-féle hazugságoknak s más, a szibériai fogságról szóló regéknek, mégis volt az az eredményök, hogy a hirtelen felkölt érdeklődés a szibériai foglyok kutatás iránt éppen oly gyorsan leapadt. Ezt Jókai elismeri a Petőfi-Társaság II. közgyűlésén tartott megnyitójában, pedig több tekintélyes hazafitól kapott 1877 folyamán felhívást, hogy a társaság nevében egyen lépéseket a kormánynál az aggodalom eloszlatására. A lépés megtörtént: „hanem ekkor a véletlen vagy talán a furfang közbehoz egy ármányos csalót – mond Jókai –, ki felhasználja a közérdekeltséget együgyű álarcosságra s a mi kegyeletteljes kutatásunkból csinál egy nevetséges paródiát, szélesre taposva az alig sejtett nyomokat, amiket aztán a világra szóló harc északi szele (t. i. az orosz-török háború) végképp eltakart hófuvataival. De ez mégsem oldott fel bennünket azon kötelezettség alól, hogy kedvezőbb idők fordultával, nemzetünknek e kérdés iránt teljes megnyugvást szerezzünk.”
    Így szól Jókai, de ez a későbbi kutatás, mint ismeretes, elmaradt.

N E G Y E D I K  F E J E Z E T
1879-1887.

I.

Ez idő óta a kérdésben egy új, lényeges változás állott elő, t. i. többé senki sem hitte és nem hirdette, hogy a költő életben van,. Ezután csak arról van szó, hogy halála miként történt.
    Innen az, hogy ezután az a kínzó kétség, hogy hátha él! – többé nem fordul elő. Már csak mint nevetséges mesével vagy mint valami találmánnyal találkozunk itt-ott vele. Így tehát Jókai a Petőfi-szobor leleplezése alkalmával 1882 október 15-én tartott emlékbeszédében úgy beszél a költőről, mint ki a segesvári csatában elesett s beszél minden kétely nélkül. „A döntő ütközetet – mond –, a csatatéren nézte végig, de fegyvertelenül. Az a  bolond kozák, aki agyonszúrta, egy egész templomot ölt meg, tele istenséggel.* (* KOSZORÚ. 1882. VIII. 405. l.)
    Ugyanígy nyilatkozik, midőn a Petőfi-Társaság május 6-án ünnepi ülésre Debrecenbe ment. Estve u. i. az ifjúság fáklyás-zenéje alkalmával ezt mondta: „Ne várjátok őt vissza: csillag az már régen; hanem támasszátok fel őt önmagatokban s tépjétek a koszorúkat a babérfáról, mit ő ültetett s rátok hagyott drága örökségül.” Ugyanezt fejezik ki Komócsi József SOKÁ KERESTÜK AZT A SÍRT, Reviczky Gyula PETŐFI ÉL költeményei* (* U. o. RENDKÍVÜLI SZÁM A DEBRECZENI FELOLVASÓ ÜLÉS ALKALMÁBÓL. 10, 15. lap.), az Endrődi Sándor PETŐFI (jutalmat nyert mű), Ábrányi Emil PETŐFI, a Bartók Lajos PETŐFI SZOBRA ELŐTT című ódái, melyek a szobor-leleplezés alkalmából jelentek meg.* (* U. o. 298, 408, 422. l.)
    Ez a gondolat uralkodik a cikkekben is, de hát még mindig megmaradt a miként kérdése.
    A segesvári csata XXX. évfordulóján, 1879-ben, mikor a költő műveinek első népies kiadása is megjelent, a csata évfordulóján (Universität Klausenburg, 31. Juli 1879.) DER WAHNSINNIGE PETŐFI’s c. a. Dr. Meltzl Hugó, kolozsvári egyetemi tanár cikket írt a MAGAZIN F. DIE LITT. DES AUSLANDES (Lipcse, 1879. 35. sz. 542. has.) folyóiratba. A cikk AZ ŐRÜLT c. híres költeményről szól, adja hiteles magyar szövegét kritikai variánsokkal, aztán német fordítását és magyarázatát, de bevezetésében szól röviden a költő haláláról is. Egészben Lengyel József adatát elfogadva, különösen ahhoz csatolja fejtegetéseit, hogy a költő vászonöltönyben, vitorlavászon attilában, fegyvertelenül, tehát mint polgári szemlélő vett részt a csatában. E szerint a csatának „korántsem normális halottja, hanem brutáis, sőt illegalis áldozata”, mondja itt és alább említendő cikkében, s ezt tudva a muszkák, a fölismerhetetlenségig összevagdalták. Tény, hogy senki sem tudja nyugvóhelyét, senki sem látta elesni, senki sem találta meg holttestét, senki sem temette el, egyetlen értéktárgya elő nem került ennyi idő alatt.
    PETŐFI ELTŰNÉSÉNEK REJTÉLYÉRŐL c. a. (1879. július 31-hez) ugyanő egy második cikket is adott az ÖSSZEHASONLÍTÓ IRODALMI LAPOK (1879. 11223-25, has. VI. köt. 3. sz. 43-45. l.) PETŐFIANA rovatában, melyben a költő csontjai fölfedezéséhez az üres vezércikkezés és fosztozás helyett, rendszeres kutatást tart szükségesnek,már csak a jövő előtti igazolás végett is, még ha az eredmény csak negatív volna is. Hivatkozik Goethe eljárására, aki, midőn Schiller koponyája elkallódott a weimari temetőben, egyszerűen fölkereste és fölfedezte. Azóta az antropológia nagyot haladt s így egy tudományos bizottság hivatva volna, hogy a segesvári honvédsírt felkutassa, mely könnyen megállapíthatná, hogy „van-e az említett csatatéren olyan koponya eltemetve, minőt évezredek alatt alig egyet-kettőt szokott alkotni a fukar természet; szóval, ott hever-e Petőfi koponyája, vagy sem?”
    A bizottságban részt kellene vennie a költő testvérének, Istvánnak, intim barátjainak, mint Jókai, Várady Antal s a szentpétervári tábori karnak. Át kellene kutatni a szentpétervári hadilevéltárt is. Mindebben Lengyel adatait kellene útmutatóul venni s megállapítani azt a dsidás-ezredet, mely akkor a magyarokat üldözte. Talán még szemtanú is akadna rá, hogy ki ölte meg a költőt, azaz egy polgári menekülőt. Mindehhez tapintat kell, mert az ügy kényes. Megindítását a kolozsvári egyetemnek kellene kezdeni s noha nem mondja ki, de elsősorban dr. Török Aurél egyetemi tanárra gondolt, ki 1881-ig a kolozsvári egyetemen működött az orvosi karban.
    Ez a terv egyelőre abban maradt s csak 1885-ben vált komoly kérdéssé, mitől alább lesz szó.
    Teleki Sándor gr. egy ez évi tárcájában szintén megemlékszik a segesvári csatáról s megemlít egy részletet. A csata kezdetén Bem őt a héjasfalvi úton Marosvásárhely felé küldte, hogy Kemény Farkas ezredest és csapatát hozza a csatába. „Ekkor láttam – mond –, Petőfit utoljára. Hívtam, jönne velem, azonban nem akarta a csatát odahagyni. Mi történt vele, ki tudja megmondani?!* (* Először megj. az ALFÖLD-ben (Arad), onnan MAGYAR POLGÁR 1879. 268. sz.)
    Szana Tamás a KOSZORÚ-ban szintén írt cikket PETŐFI, 1879-DIK ÉVI JÚLIUS 31-IKÉN (1879. II. 161-166. l.) c. a. a költő haláláról. Rövid elmélkedés után szó szerint közli a VASÁRNAPI UJSÁG 1860. évfolyamából Lengyel József ismert levelét és mellékletül adja Szokolay Kornél mérnök fölvétele szerint a csata kőnyomatú térképét: A SEGESVÁRI CSATA 1849. JÚLIUS 31-IKÉN, LENGYEL JÓZSEF ADATAI NYOMÁN cím alatt.
    Ezek okozták Lázár Ádám augusztus 30-iki indítványát a magyar történelmi társulat zárt ülésén, mely ekkor Marosvásárhelyt tartotta nagygyűlését és kirándult Segesvárra is. Ez abban állt, hogy a társulat vegye kezébe a sír felkutatását s rá az emlék állításának ügyét. Ezt ő előbb indítvány alakjában kiadta a KELET 183. számában (augusztus 10.) s itt azt mondja, hogy Lengyel nem is volt jelen a csatában, térképét gróf Haller József készítette, melybe ő önkényesen jegyzette be a neki kedvező adatokat. A történelmi társulat választmánya helyeselte ugyan az indítványt, de a társadalom vagy inkább az Akadémia és Kisfaludy-Társaság körébe tartozónak jelentette ki. Lázár ekkor Nagy-Küküllő-megye alispánjához, Apáthy Péterhez fordult, aki Segesvár polgármesteréhez tette át az ügyét, aki nem foglalkozott vele, s így Apáthy csak 1880-ban hajtotta végre a kutatást.
Lázár indítványának éle tulajdonképpen Lengyel ellen volt fordítva. Ebből vita keletkezett, melynek másik alapján tette a HON-ban Kertbeny cikke (PETŐFI. 1849. július 31. 184. sz.), mely szintén közli Lengyel leírását a KOSZORÚ nyomán. Ehhez Lengyel Kertbenynek egy gróf Haller József által kélszített térkép-vázlatot is adott. Kertbeny e cikkbe a maga modorában olyakat is írt, miket Lengyel nem mondott,miért egy rövid cáfolatban helyreigazította őt. E vita egyébként, mely többekkel szemben a legnagyobb személyeskedéssel folyt, nem tartozik ide, s ezért csak a vonat alatt soroljuk fel a kiadott cikkeket az érdeklődők számára.* (* HON: 1879. 184, 188. sz. MAGYAR POLGÁR: 187,201, 206-208. (MÉGIS PETŐFI), 222 (PÁR SZÓ LENGYEL JÓZSEFHEZ SZ.-KERESZTURON), 230, 231. (Lengyel válasza) 240, 241. sz. EGYETÉRTÉS: 212. sz. – (Lázár Ádám: FELHIVÁS ÉS KÉRELEM PETŐFI ELESTE HELYÉRŐL.) KELET: 183, 189. sz. – (NÉHÁNY SZÓ) 200-201. sz. – (Lázár Ádám: PETŐFI EMLÉKE ÉRDEKÉBEN.) 208. sz.)

II.

    Az 1880-ik évi 51-52-ik számban a VASÁRNAPI UJSÁG elkezdte Oreusz Iván, orosz hadtudományi író műve (AZ 1849-IK ÉVI MAGYAR HÁBORÚ LEÍRÁSA) alapján ismertetni az 1849-iki magyarországi inváziót Csopey László fordítása szerint s ezt folytatta az erdélyi invázió ismertetésével 1881-ben. Eközben a segesvári csatára került a sor (4. sz.) egy csata-térképpel. Oreusz a költő elestéről nem vett tudomást, de a csata leírása az orosz és osztrák adatok szerint nagyon tanulságos.
    Mi itt a csata leírását mellőzzük. Megjegyzendő, hogy Eötvös Károly, aki 1874-75-ben ismételten meglátogatta a csatateret s gróf Haller Ferenccel áttanulmányozta a terepet, arra az eredményre jut Oreusz előadásának bírálatában, hogy a szoros értelemben vett csatatér Fejéregyháza fölött délfelé a domboldalon legalább egy és a falutól kelet felé legalább kélt kilométerre terjedt Héjasfalva irányában. Tehát ahol az orosz lovasság a magyar gyalogságot szétverte, ahol mintegy 180 honvéd „ahonnan nem messze esett el Petőfi Sándor is, az a hely Fejéregyházától keletre fekszik.”
    Ugyanez évben Apáthy Péter alispán, a Lázár Ádám által indítványozott kutatást végrehajtotta. Eredményei megjelentek a lapokban és beküldte a Petőfi-Társaságnak is.
    A kutatás magában foglalj gr. Haller Ferenc, Pap Lajos, Gamerra Gusztáv, Bereczky Zsigmondné (Varga Katalin), Tescula Demeter, Lapadát Nyikulájné és Gergely vallomásait. Fő irányuk megcáfolni azt, amit Lengyel állított a költő eleste helyéről és módjáról. A kikérdezés a KOSZORÚ cikkén s a hozzá csatolt Szokolay-féle térképen alapult.* (* MAGYAR POLGÁR: 1880. 185-186. sz. Lázár Ádám: PETŐFI S. ELTŰNÉSÉRŐL. Sz. Keresztőr 1880. aug. 10. Már előbb is egy töredék a vallomásokból megjelent KELET 114. sz. máj. 10. V. ö. VASÁRNAPI UJSÁG. 22. sz.)
Gr. Haller Ferenc vallomásának lényege természetesen egyezik azzal, amit másutt leírt vagy elmondott. Petőfi polgári ruhában s Bem kíséretében volt, de nem azon a helyen állt, ahol Lengyel mondja, m rt onnan a csatát nem tekinthette volna át. A költő sem az országútra, sem a magas erdő felé a muszka gyalogság miatt nem menekülhetett, de mivel megpróbálta mégis, tehát elestének helye bizonytalan, azonban addig futnia, ahol Lengyel lóhátról látta, lehetetlen volt s annál kevésbé juthatott el a Szokolay-féle térképen jelölt helyig Héjasfalva felé. Az ellenséges megkerülés azért nem lehetett előbb észrevenni, mert az Fejéregyházán át történt s fedte a falu és a Haller-kastély.
    Pap Lajos, Bem vezérkari főnöke, a költőt elesni nem látta, de látta oly helyzetben, honnan nem menekülhetett,sem neki emberi erő segítséget nem adhatott. Ez a hely a monasztéria-oldal, ahol ők áttörték Bemmel a lovas muszkacsapatot, mely körülvette őket. E gyűrűn belől látta a költőt 15-20 lépésre fegyvertelenül. Ott kellett elesnie, mert az ellenség aznap senkinek sem kegyelmezett. A költő vitorlavászon zubbonyt és nadrágot, pörge kalapot viselt, nyakkendője nem volt. Kevéssel a katasztrófa előtt megjelent a dombon a kissé előretolt két ágyúnál, vállán vadászfegyverrel, de Bem nyersen utasította el a veszélyes helyről: „Herr Petőfi! Sie haben hier nichts zu suchen, gehen Sie zurück.” A költő kelletlen visszahúzódott, de nem messze s így jutott az említett helyzetbe.
    B. Gamerra Gusztáv szintén a monasztéria közelében látta utoljára a költőt gyalog, polgárruhában, fegyvertelenül, kit hasztalan kért, hogy távozzék onnan. Azt felelte, hogy csatazajban legjobban bír verselni. Utóbb estve a tisztektől azt hallotta, hogy Kurcz és Petőfi, mint gyalogosok, elestek, Zeyk Domokos öngyilkos lett. Ezt mondta rólok Bem is, midőn 10 óra tájt hozzája Székely-Keresztúrra megérkezett. Gamerra Lengyel a csatában nem látta, az ambulanciához rendelve nem volt s azt gyanítja nem is volt a harctéren, de ha ott volt is, a költő elestét látnia lehetetlen volt. A költő szerinte is a monasztéria táján eshetett el.    
A többi vallomás lényegtelen, csak a Lapadat román paraszt udvarán talált halottról bizonyítgatták, hogy az honvédhuszár volt, mintegy negyven éves, teljes szőke szakállú s így a költő, mint több lap írta, nem lehetett. Mindebből Lázár Ádám azt a tanulságot vonja le, hogy a költő a monasztéria s nem a Lengyel által megjelölt helyen, Fejéregyházán túl esett el.
    Ezekre Lengyel VÉGSZAVAM P. S. ELTŰNÉSÉHEZ cím alatt augusztus 14-én felelt.* (* MAGYAR POLGÁR. 1880. 191-192. sz.) Elismeri Pap Lajos vallomása hitelét, de a Szokolay és Kertbeny-féle térképet nem ismeri el magáénak. A Szokolay térképe a Mappirungs-Institut-ból vett másolat téves bejegyzésekkel s Kertbeny ezt adta ki, nem a gr. Haller József-félét, melyet küldött be neki. Gr. Haller Ferenc nem vett részt a csatában, Székely-Keresztúrt volt délutánig, előadásának hitelét Lőrincz és Dáné Károly adataival cáfolja; ha b. Gamerra nem látta őt, ez azt teszi, hogy Gamerra nem volt a csatában. Így tovább, általában sikeresen cáfol több ténynek állított dolgot, kivéve azt, hogy miképpen hiszi a költő elestének általa mondott helyét a Pap Lajoséval megegyeztetni, ami lehetetlen.
    Ezt emeli ki Lázár Ádám és ZÁRSZÓ P. S. LETŰNÉSÉHEZ c. válaszában* (* U. o. 195. sz.), melyben egyszersmind azt is állítja, hogy a Szokolay-Kertbeny-féle térkép adatai csak Lengyeltől eredhetnek. Ezzel végződött ez, a különben szintén sok személyeskedéssel folytatott vita, melyet a lap maga is a NYILTTÉR rovatba utalt.

III.   

 Az 1885-ik évben Dr. Farnos Dezső volt az, aki a költő sírjára s ezzel kapcsolatban elestére újra felhívta a közfigyelmet. Ezzel aztán az 1879-ben augusztus 5-iki kelettel Segesvárról PETŐFI SÍRHELYE c. a. egy rövid levelet írt a Meltzl Hugó ÖSSZEHASONLÍTÓ IRODALMI LAPOK című folyóiratába, mely megjelent az 1885. évi I-II. (januári) számban. (25-26. has.) Ebben Segesvárról, a fejéregyházi völgyről és a öltőnek a világszabadságért történt haláláról, egy rövid, hangulatos bevezetés után így folytatja. „S mégis… vagy talán éppen amiatt – máig sincs sírjának a legjogosabb kegyelet megadva.” Keserűen emlékezvén meg aztán arról, hogy Skariatinnak van „alvó-oroszlános fehér emlékköve”, ki a szabadság ellen küzdött, melyet éppen akkor tisztogattak s látták el fedéllel, így végzi: „a belőlünk még ki nem irtott igazságosság nevében” kívánja, hogy legyen ott Petőfinek is emléke.
    Ezt a felhívását más alakban közzétette az egyik kolozsvári napilapban is, a segesvári csata XXXV. évfordulója alkalmából, de elhangzott. Most a fenti levéllel kapcsolatban dr. Meltzl Hugó SZERÉNY JAVASLAT A CSATATÉREN FELÁLLÍTANDÓ PETŐFI-EMLÉK TÁRGYÁBAN c. a. 1885. január 1-sei kelettel kiegészítette az idézett helyen Dr. Farnos levelét egy másik cikkel, mely így kezdődik: 2Petőfi valószínű sírhelyének, vagyis jobban, a segesvár-fejéregyházi csatatérnek továbbra jeltelenül maradnia nem szabad, legalább az 1899-i július 31-én túl nem”. E napra esik t. i. a költő halálának 50-ik évfordulója. Ennek az emléknek meg kell lenni amellett, hogy Segesvárt már évek óta buzgólkodik egy választmány, mely a költőnek bent a városban akar szobrot emelni. A csatatéri emlékre nézve indítványa az, hogy a közeli székely havasokról gördítsenek le egy óriási gránitdarabot a közös honvédsírra s erre könnyen olvasható Elzevir-betűkkel véssék rá Petőfi nevét és jelszavát. E célra megindítja a gyűjtést 200 frankkal aranyban, hozzáadva az e célra írt PETŐFI JELSZAVA c., névtelenül megjelent művecskének első eladott példányaiból befolyt 10 frankot.* (* E művecske eredetileg a MAGYAR POLGÁR  tárcáiban jelent meg Kolozsvárt és dr. Meltzl Hugó írta. Címe: PETŐFI JELSZAVA. Hat sorról hét cikk. Philos-aesthetikai tanulmány.)
    Ugyane számban dr. Török Aurél, budapesti egyet. Tanár, 1884. május 7-én kelt levelében föleleveníti azt a már „annyiszor megpendített eszmét”, hogy a segesvári csatatért tudományosan ássák föl. Ő ugyan skeptikus abban, hogy Petőfi csontjait meglelik, de ezt tenni kell, hogy ne sújtson minket a közönyösség és barbárság vádja.
    Az indítványt a magyar lapok ekkor rokonszenvvel fogadták.* (* VASÁRN. UJS. 1885. 361. l.22. sz.) Midőn 1885 májusában megjelent, (t. i. a januári dátum dacára csak ekkor jelent meg a folyóirat e száma) Budapesten június 3-án dr. Török Aurél egyetemi tanár elnöklete alatt egy előértekezlet a „magyar írók és művészek köré”-ben elhatározta a „Segesvári Petőfi-emlék szervező bizottságá”-nak megalakítását oly célból, hogy országos gyűjtés segélyével a segesvári csatatért felkutassa, a honvédcsontokat és esetleg Petőfiéit díszes ossariumba helyezze el s mellette egy Petőfi-emléket állítson.* (* U. o. 377. o.)
    Dr. Török az anthropológia teljes tudományos eszközeivel fogott a föladathoz. Áttanulmányozta mindazt, amit Petőfi külsejéről, csontozatáról, koponyaalkatáról a kortársaktól tudhatunk, s arra az eredményre jutott, hogy ha a költőt csakugyan a segesvári csatatéren hantolták el, testereklyéinek fölismerése bármily kivételes és szerencsés mellékkörülményektől függjön is, semmiképp sem lehetetlen.* (* FŐVÁROSI LAPOK. 1885. 130. sz.) Fölment Tisza Kálmán miniszterelnökhöz, aki ezt felelte: ha nem lehetetlen, akkor kötelességünk legalább a keresést megpróbálni.* (* Dr. Török Aurél levele szerzőhöz 1910. szept. 14. FŐVÁROSI LAPOK 1883. 132. sz.)
    A bizottság huszonegy tagból június 5-én alakult meg. Elnökök lettek Jókai Mór és Pulszky Ferenc,alelnökök Gerlóczy Károly és dr. Török, jegyzők Pulszky  Károly és dr. Váli Béla. Ugyanekkor elhatározta a bizottság, hogy magát 100 tagra egészíti ki s nagyszabású mozgalmat indít. A kutatások folytatásával dr. Törököt és Dr. Válit bízta meg.
    Jókai, aki ekkor külföldön volt, június közepén hazatérvén, elfogadta az elnökséges. A bizottság mindenekelőtt fölhívást intézett, hogy a költő eltűnéséről minden elbeszélést, ki csak ilyet ismer, küldje be dr. Törökhöz, került legyen bárkitől s legyen bármily változat, és küldjenek be minden, a költő külsejére vonatkozó adatot. Hozzálátott egyszersmind ezeknek összegyűjtéséhez az irodalomban. Így akarta megállapítni a költőre vonatkozó hiteles tényeket, a kutatás helyét s aztán leutazni helyszíni kutatások végett.* (* U. o. 143. sz.)
    Ezeknek eredményeként írta dr. Török VONÁSOK PETŐFINEK ASZÓDI TANULÓKORÁBÓL (KOSZORÚ IV. 1885. 86. 7-15. l.) c. cikkét. A KOSZORÚ összegyűjtötte továbbá a költő arcképeit s kiadott közülök párt ugyanott egy cikk mellett. (MILYEN VOLT P. SÁNDOR?) Mellőzve egyebeket, Váli Béla HOL NYUGSZIK P. SÁNDOR?  c. cikkben elmondja, hogy hozzá több levelet és adatot küldtek. Ő közülök a Barabás Károlyét és Barthos Zsigmondét tartja leghitelesebbeknek. Barabás Barthos előadása szerint t. i. azt írja, hogy a költő csontjai nem Héjasfalva felé, hanem a csatatéren levő két sírban keresendők, mert Petőfi ott esett el. Az orosz szürke lovasság abban a pillanatban lőtte le, midőn egy még el nem menekült honvédcsapatnak ezt kiáltotta: „Nehogy rendet bontsanak, mert ekkor mindnyájan veszve vagyunk.” Ez pedig történt Fejéregyházánál az országúton felüli dombon levő bokros helyen, hol egy esővíz mosta árokból sietett a költő a nevezett honvédcsapat felé, melyre a kukoricásból élve nem menekült senki. Elmondja aztán Barthos, hogy ő foglyul esett s mikor az erdőből bekísérték az országútra, látta a költő holttestét. Három muszka vette körül, egyikök egy bankjegyet vett ki a halott zsebéből. Őt aztán bevitték Segesvárra. Ezt és a többit, ami nem tartozik ide, Barabás leírta már 1881. október 16-án Markosfalván s aláíratta Barthos Zsigmonddal, ki azóta meghalt. Annak idejében beküldte volt Pákhnak is, de nem adta ki, ámde nem azért, mint ő hiszi, hogy Pákh a költőt életben levőnek tartotta, hanem a többi adat mellett nem vélte szükségesnek.* (* V. ö. e mű 28. és 32. l.)
    Váli, aki a bizottsággal leutazott Segesvárra és Fejéregyházára, AHOL P. ELESETT c. a. egy hosszabb cikkben számolt be tanulmányai eredményéről. (KOSZORÚ. IV. 151-165. l. számos képpel.) Ehhez egy vázlatos térképféle is van mellékelve, melyet gr. Haller József készített, de ő Lengyel Józseftől kapta. Előbb felületesen és vázlatosan szól a kérdés történetéről, azután némi megjegyzéseket tesz azokra, kik netalán a sírfelásást kegyeletsértőnek tartják és tartanák, majd említi röviden az adatokat,melyek a költő csontjai fölismerésére vezethetnek. (27 hajszál a nemz. Múzeumban, a költő balkezén a gyűrűviselés nyomai, bal lábának csontelhajlása, szemfoga s végre dr. Sass István kimerítő levlbeli adatai a költő termetéről, koponyájáróls tb.) Ezt követi a főrész, a csata bő leírása gr. Haller Ferenc, Lengyel József, Barabás Károly és Barthos zsigmond nyomán, melynek azonban a magyar sereg megkerülésére, Bem menekülésére vonatkozó része nemcsak zavaros, hanem ellenkezik az oroszok és osztrákok tudósításaival. A költő elestét Fejéregyháza fölött a déli domboldalra teszi, mint forrásai.
    Szerinte egy Poldner nevű segesvári kántor a csata után Simény Mihálynak megmutatta a költő holttestét (középtermetűnél magasabb, fekete szakállú, sűrű hajú) a monasztéria kertjében. Ugyanott látta egy Orendi János nevű szász, kinek feltűnt, hogy ez úrnak a teteme. Mellette zöld zsinóros duplacsövű vadászfegyver hevert s Orendi fölvette, de az oroszok elvették tőle. A tetemet másnap az ott levő két honvédsír egyikébe temették.(V. ö. e mű 33. l.)
    A dr. Váli cikke tehát annak a helyszíni kutatásnak volt eredménye, melyet a bizottság nevében 1885 nyarán végzett.
    E kutatásról jegyzőkönyv nem áll rendelkezésünkre s így csak a lapok közleményeire vagyunk utalva. A bizottság maga szeptember közepén utazott le Segesvárra egy hétre dr.Török Aurél vezetésével. Segítségére volt Szoboszlay Károly nagy-küküllő-megyei alispán. Több segesvári lakost kihallgattak, kik 1849. július 31-én kimentek volt a csatatér megszemlélésére s augusztus 1-én részt vettek a halottak eltemetésében. Ezek közt volt az említett Orendi nevű 62 éves segesvári lakos, ki részletesen elbeszélte, hogy Fejéregyháza felett, a monasztériai kert alatti téren mintegy kilométernyi távolban meztelen, felső testén részben összeégett, megpörkölt testű, középtermetű, 22-27 éves, fekete hajú férfi holttestét látta, mely félig hanyatt, félig baloldalra fordulva feküdt, mellén tátongó sebbel, melyből vér folyt. Mellette kétcsövű vadászfegyver s egy megégett vadásztáska hevert. Augusztus 1-én újra kiment s látta, hogy ezt a tetemet is miként rakták szekérre s dobták a közös nagy sírgödörbe.
    E vallomás jelentőségét emelte az, hogy megegyeztethető volt a Pap Lajos, Bem vezérkari főnöke leírásával, melyről föntebb szó volt, aki a csatatéren a költőt fekete (?) polgári ruhában látta, hátán kétcsövű fegyverrel, amint Bem ágyútelepe közelében járt s a vezér parancsára: „Gehen Sie fort!” eltávozott, de mivel lova nem volt, a minden oldalról előtörő oroszok gyűrűjéből ki nem menekülhetett.
    A helyszíni szemlét szeptember 16-án ejtették meg dr. Török, Szoboszlay, dr. Váli s a megyei főorvos, dr. Krausz frigyes jelenlétben. Orendi ekkor úgy mutatta meg a holttest helyét, hogy ez a Bem ágyútelepe s a honvédsír közt feküdt.* (* VASÁRNAPI UJSÁG. 1885. 39. sz.)
    Ugyanekkor a gyűjtés is megindult a fölásás és emlék céljaira, melyre eddig,m int láttuk, gr. Haller Ferenc mintegy 4000 forintot gyűjtött 1861 óra.
    Ámde a közvélemény és a sajtó, noha ez utóbbi kezdetben melegen üdvözölte az eszmét, utóbb a sírok megbolygatására nézve megoszlott. Az egykorú lapokban egyáltalán nem sokat írtak a bizottság vállalkozásáról, az érdeklődés nem volt jelentékeny. A többség bizonyos gyöngédtelenséget talált egy teljesen bizonytalan eredményért a sírok felásásában, mely ellenkezett magának a költőnek az EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET költeményében kifejezett jóslatos óhajával is.
    Ennek eredménye volt, hogy a PESTI HIRLAP-ban (1885. 260. sz., szeptember 22.) Scarron aláírással Mikszáth A PETŐFI KERESŐK cím alatt egy tréfás-gúnyos cikket írt Török kísérletéről, melyet szerencsétlennek és szörnyen impraktikusnak mond, mert ha semmit nem talál, ez fiaskó; ha Petőfi helyett mást hoznak haza, ez botrány; ha magát Petőfit hozzák haza, akkor sem hiszi el senki. Mindezt úgy írja le, mintha neki egy, az asztalán álló halotti koponya beszélné el, gúnyosan magyarázva a terv lehetetlenségét s a Jókai által felhozott ismertető jelek elégtelenségét. Ezóta elnevezték a sír felkutatóit „Petőfi keresők”-nek.
    Végre e közhangulatnak Vadnay Károly,m aga is egykor honvéd, (Sz.) jegy alatt erősebben is kifejezést adott EGY NAGY HALOTT KUTATÁSA című tárcájában (FŐVÁROSI LAPOK 1885. november 1. halottak napján), egyenesen megtámadván a honvédsírok megbolygatásának tervét. Hivatkozik egy füzetre is, mely két nappal azelőtt jelent meg, mely azt mondja, hogy csak fanatikus előítélet és tudatlanság vethet e kutatásnak gátat. Ő ezzel szemben ki meri mondani, hogy e sírbolygatást kárhoztatja s a költő eltűntéről keletkezett „beszélő mythoszt” szebbnek tartja a kétes bizonyosságnál, mert nem hisz az eredményben. A kutatók heve kegyetlenségre ragadó lépés és az emlék felállítása e kutatást nem teszi szükségessé. Vegyék meg a már begyűlt kb. 4000 forinton a sírok helyét, gondozzák s állítsanak oda emléket, de ne ássanak, mi ellen maga a költő tiltakoznék, ha tehetné. A Dante, Petrarca, Rafael és kant esetének példája ide nem alkalmazható; mikor ezek holttestét kutatták, csak egy sírt ástak fel. Itt az eset más. A Petőfiről ismert bizonytalan adatok elegek volnának egyetlen sírnál,de annyi halottnál nem.
    Erre a cikkre dr. Török Aurél csak november 11-én válaszolt (275. sz.), de bőven. Ő abból indul ki, hogy minő nagy szeretetet látott külföldi útjaiban a nemzet nagyjainak emléke iránt, hogy ott a „fajszeretet” mennyi „santa casa”-t emelt nekik, holott nekünk ilyenek nincsenek. Elbeszéli, hogy Schwabe, weimari polgármester, hogyan mentette meg Schiller tetemeit, amiért akkor a kortársak átkozták, de ma áldják. Nálunk ma azt mondják, „hagyjuk békével a halottakat”, holott a segesvári csatasíkon nincsenek békében. Nagyon sokszor háborgatták az egyes sírokat mindenféle okból s talán már Petőfi csontjai sincsenek ott, hová temették. A támadok és gúnyolódók tehát tájékozatlanok.
    Ugyanis a nagy honvédsír még tisztán kivehető a Haller-féle birtokon, három más sír van a héjjasfalvi országút mentén. Egyik Csonta Juon oláh paraszt földjén, a másik egy árok mellett s már fölismerhetetlen, holott azt mondják, hogy ebben nyugszik az „énekes őrnagy”, a harmadik Héjjasfalva mellett. Ezt már évek óta szántják s ez is fölismerhetetlen. Egy negyedik van a Somogyi-kertben Héjjasfalván, de helyét már nem tudják s  ezeken kívül számos halottat földelték el az Ördög patakja feletti erdőben, számos sírt pedig feldúltak a vasútépítéssel. Most mit javasol a kegyelet? A FŐVÁROSI LAPOK cikke azt mondja, vegyük meg a két nagyobb sírt és bizonyára helyeselné, hogy vegyükmeg mind a sírokat; ámde akkor minden gyakorlati észjárás azt javasolja, hogy a szétszórt csontokat egy jól és alkalmas helyen épített mauzóleumba helyezzük. Ha a sírokat úgyis föl kell ásni, akkor a Petőfi csontjai felkutatását meg kell próbálni és ekképp a sírok fölásását a tudományos módszer kíméletes eszközeivel kell végezni. Ebben a kérdésben, mondja cikke végén, magához a nemzethez apelál.
    Vadnay a FŐVÁROSI LAPOK következő (276.) számában felelt és ebben, minthogy a dr. Török cikke nem az okvetetlen Petőfi-keresést, hanem a honvédek iránti kegyeletet állítja előtérbe, amit eddig sem ő, sem mások nem tettek, megnyugszik, csak nem fogadja el, hogy ne volna nálunk kegyelet a nemzet nagyjai iránt s erre nézve példákat sorol föl, de ez most nem tartozik ide.
    Ezzel azonban meg volt indítva az ellenhatás. Boér Miklós egykori honvéd A PETŐFI-KERESŐKHÖZ (Erdélyből) az ügyet ellenző költeményt adott ki (U. o. 282. sz.) s az élclapok is kigúnyolták őket. Végül Vadnay, mint volt honvéd, kivitte, hogy az erdélyi honvédegylet „gyűlölésileg határozattá emelte”, hogy a költő hamvainak tervezett keresése a kegyeletet sérti, ezért az ily kísérleteket elítéli s el is határozta, hogy mindenképpen meggátolja, amennyiben teheti.
    Dr. Török Aurél ekkor lemondott tervéről, melyet a következőképpen írt meg a kolozsvári PETŐFIANA–nak:
    „Én nem mertem volna még álmodni sem, hogy »kabátos magyar ember«, pláne újságíró… találkoznék, aki teremet… kegyetlenségnek bélyegezze… Az együgyűség koronája, CET ÉMAIL DE NAIVETÉ pedig abban culminált, hogy összehívtak egy honvédgyűlést, amelyben tiltakoztak az ellen, hogy én a segesvári csatatért valamiképpen felássam s elhatározták a szándékolt felásatást a legközelebbi honvéd fiókegylettel együtt mindenképpen megakadályozni… No de erről a szomorú tényről elég ennyi. Reméljük, hogy a közvélemény fel fog ocsúdni közönyéből s hogy a nemzet meg fogja tenni kötelességét. Legyen tehát rajta, hogy a közönség felvilágosíttassék… s hogy mozgalom induljon meg Erdélyben… honvédeink tisztességes eltemetése ügyében… Nem valószínű ugyan, de nem lehetetlen, hogy Petőfi csontjai csakugyan megismerhető állapotban maradtak meg – ha ugyanis Petőfi egyáltalában eltemettetett, vagy ha azóta a buta ökrök össze nem taposták a szántás alkalmával, vagy ha az ekevas ki nem fordította egyetlenegy világraszóló lángeszű költőnk csontjait.* (* Dr. Farnos D. KRITIKAI ÉSZREVÉTEL PETŐFI ELTŰNÉSÉNEK IRODALMÁHOZ. 5. l.)

IV.

    Az 1885-ben megindult irodalmi mozgalomhoz tartozik az id. Gyalokay Lajos, nagyváradi táblai elnök cikke, aki egész emlékiratszerű két közleményt írt SEGESVÁR ÉS PETŐFI c. a. a HAZÁNK-ba (1887. I. 243-259 és 337- 357. l.)
    Azon kezdi, hogy felsorolja az adatokat,melyeknél fogva tanúskodása hitelt érdemli. Ő mint főhadnagy került Bemhez Déván 1849. február 5-én a Beke József dandárával, mely Bem segítségére küldetett. Ezóta Beke őrnagy, majd alezredes vezénylete alatt működött mint százados, míg aztán Bem magához rendelte. Május 20-án Mehádián csatlakozott Bemhez, ki őt az erdélyi hadsereg elhelyezésének kimutatásával bízta meg, később őrnagynak nevezte ki, de ez nem nyert megerősítést a forradalom vége miatt.
    Petőfit 1847-ben ismerte meg a Pilvaxban Pesten, de csak fölületesen s újra Déván találkozott vele a Bem előszobájában l1849. Február 8-án. Ezóta jó barátok lettek. Emlékiratát gr. Haller József felszólítására írta.
    Ezzel rátér a segesvári csatára. Július 29-én d.u. M.-Vásárhelyt Bem elrendelte a vezérkart tiszteknek, hogy a régi Teleki-háznál levő szállásán 30-án reggel útra készen jelenjenek meg. Mellőzve itt a Gyalokay részletes fejtegetéseit,melyekkel Bem e vakmerő támadását Segesvárnál a túlnyomó erő ellen igazolja,magának a csatának leírását azzal vezeti be, hogy csak azt írja le, amit abszolút bizonyossággal tud.
    Midőn másnap (július 30.) reggel indulni akartak s ő éppen kocsijára ült, Petőfi hozzámegy, helyet kér, felkap a kocsira, mégpedig bal felől, Gyalokay szabadkozása ellenére és elindulnak.* (* Más és több adatból úgy tudjuk, hogy a költő Kurcz szekerén ment Segesvárra.) Petőfi öltözete egy vitorlavászon blúzból, mellényből és nadrágból s egy szürke köpenyegből állt, fején egyszerű katonasipka, vállán szíjon egy sárga bőrtáska volt. (U. o. 340. l.) Az úton a költő azt mondta, hogy Bem hívta magával Segesvárra, amire alighanem rosszul emlékszik Gyalokay, mert Bem tudtunkkal a költőt elvinni nem akarta. Útközben sok mindenről beszéltek, vitatkoztak. Délben Kelemen-telkén Siménné kastélyában ebédeltek és estére Szitás- (Székely-) Keresztúrra értek, hol Bem és vezérkara a Macskásyak ódon kastélyába szállt, de a költő egy más ismerősnél éjjelezett.
    Itt újra hosszabban magyarázza Gyalokay Bem tervét s azt a rendeletét, hogy csatavesztés esetére Udvarhelyt jelölte meg a visszavonulás végpontjául. Maga a sereg, mely Segesvárra indult, 4000-4200 főre ment s ebből is 31-én reggel Bem Endes őrnaggyal a 81. sz. zászlóaljat Gál Sándor erősítésére küldte.
    Midőn Fejéregyházán áthaladva megérkeztek a csatatérre, elmenvén a gr. Haller-féle kastély mellett, Petőfi az első csatajel hallatára leugrott a kocsiról s búcsú nélkül előre futott. Gyalokay kocsiját födött helyen hagyva, szintén a csatatérre ment az országút baloldalán a dombra. Ekkor már a csata folyt. Ő nemsokára Bemhez ment, kit az ágyúk mögött talált ugyancsak a dombon. Petőfi már nem volt ott, Fejéregyháza felé távozott. Ő is a falu felé ment s ez időben történt Skariatin eleste, az oroszok zavara, melyet Bem támadásra használt. Gyalokay újra találkozott a költővel s közölte vele kedvező benyomásait, mire a költő neki is elmondta azt az ismert hitét, hogy nemzetünk jogos ügye bizonyára végleg is diadalmaskodni fog. Eközben viharfelhő emelkedett a perzselő hőségben s a költő aggódva jegyezte meg, hogy vihar esetén Bem nem használhatná ki győzelmét. Erre a következő jellemző kis párbeszédet jegyzi föl Gyalokay:
- Mit gondolsz, kit ver meg ma az Isten? – kérdi a költő.
- Remélem a muszkát – felelt Gyalokay.
- Én nem remélem, de követelem – mondá a költő. Ez a válasz Petőfire vall.
    Ezután a költő újra Fejéregyháza felé indult Gyalokay ellenére, ő maga az ágyúkhoz ment, melyek közül több elrepedt s egyszersmind nemsokára kibontakozott az oroszoknak félelmes támadása, mely eldöntötte a csatát s ugyanekkor kitört a borzalmas vihar is. Rettentő kavarodás, menekülés, futás követte ezt, mire némi rendcsináló kísérlet után ő is futott kocsijához, miközben hajadonfővel Petőfit látja keresztül futni az országúton sapkával kezében. Rákiáltott, a költő komoran ránézve megállott s Gyalokay karon ragadván, így szólt:
- Jöjj velem, kocsimat innen nem messze állítottam fel, azon menekülhetünk; gyalog vagy levágnak vagy elfognak.
- Azt hiszed – felelé ő –, hogy van olyan bolond, ki ebben a pokolban megállani merné helyét, kocsisod is elfutott, mint a többi. Nézd – ezzel a közelítő lovascsapatra mutatott – itt nem lehet menekülni, ne gondolj most kocsidra, hanem jer oldalt, itt talán megszabadulhatunk.
    „Látván habozásomat”, folytatja Gyalokay, „ezen szavakkal: nincs idő gondolkodni, én megyek, Isten veled, - kirántotta kezét az enyémből és leugrott a töltésről, elrohant. A helyszínén talán meg is tudnám mutatni a pontot, hol örökre elváltunk. Hogy hol és miképp pusztult el nemzetünk lángeszű költője, kinek neve azóta hírt, dicsőséget hódítva járta be a világ kultúrnépeit? – ki tudna ezen, oly sokszor föltett kérdésre – hazugság és ámítás nélkül – megfelelni!”
    Ezzel végzi Gyalokay. Neki sikerült kocsiját elérnie s megmenekülnie, miben úgy neki, mint a menekülőknek általában is, nagy segélyére volt a zivatar. A többi nem tartozik de. Végül csak azt jegyezzük meg, hogy a csata estéjén ezt a nagy vihart különösképpen csakis Gyalokay említi, pedig ennek oly jelentősége volt szerinte a menekülésre, hogy egészen megfoghatatlan mások hallgatása.

Ö T Ö D I K  F E J E Z E T
1888-1895.

I.

    Az elmondottak után azt lehetett volna gondolni, hogy nincs elmondani való, azonban a kérdésnem hagyta nyugodni az elméket, mégpedig főleg nem az erdélyi részekben, ahol sokan különös kötelességöknek tartották a vele való foglakozást.
    Éppen ebben az évben indult meg s sorok írójának kezdeményezésére, Csernátoni Gyula, Korbuly József és e sorok írója szerkesztésében a PETŐFI-MÚZEUM folyóirat, melynek célja volt, hogy a kritikai irodalomtörténet módszerével foglalkozzék Petőfi életéevl és műveivel. Az első füzet számára (január 1.) Sándor József, az Emke titkára, beküldte, egykori honvédhuszártiszt és Kolozsvár városi tanácsos, Vajna Sándornak egy hátrahagyott följegyzését a költő haláláról, aki ezt a dr. Török Aurél kutatásai alkalmából és felszólítására írta le, de ezek megszakadta miatt fiókjában maradt s halála után fia, Vilmos (most Budapesten fogorvos) találta meg. E bő emlékiratából dr. Csernátoni válogatta össze a költő halálára vonatkozhat.
    Mindenekelőtt Vajna is igazolja, hogy ő a költőt ismerte s hogy amit leírt, többször elbeszélte, el a költő nejének is, aki azonban nem hitte el.
    Volt az ő szakaszában (IV-ik) – írja Vajna – egy Szkurka János nevű tót közhuszár, aki tótos kiejtéssel ugyan, de jól beszélt magyarul. Szkurka, Bem mellé rendeltetvén, elmaradt Vajnától 1849. július 22-én s csak 31-én éjjel 11 óra tájt látta újra Kőhalomban a gyógyszertár előtt, hová véres lovon érkezett meg a segesvári csatából. Elmondta a nagy csatavesztést hozzátéve, hogy „még az adjutáns Petőfi is elesett”. Ekkor Vajna kíváncsi lett s további kérdéseire elbeszélte, hogy a menekvés alatt, midőn sebzett lován Kőhalom irányába futott, utolérte az egyedül, gyalog, hajadonfővel futó költőt. Melléje lovagolt és megfogta kabátja gallérjánál, fölemelte a kengyele s így vitte egy darabig, miközben a költő bal kézzel a kengyelszíjba fogózott. Azonban négy muszkalovas már-már beérte őket s ekkor a költő visszatekintve, rákiáltott: „Állj meg!” eleresztette a kengyelszíjat, s e szókkal: „Bocsáss! Engem az Isten sem ment meg”, - bal felé a hegynek szaladt a kukoricásba. Alig tett 25-30 lépést, a két első muszkalovas utána ugratott s Szkurka látta, míg az egyik egy réznyelű karddal kettőt vágott fejére. A második ütésre elesett, a katona pedig a földön még egy vágást mért rá.
    A további kérdésekre Szkurka elmondta, hogy a költőnél nem volt kard, szemben fogadta a csapást s a kukoricás a csatatérről mintegy öreg ágyúlövésre volt. Mindent összevetve, minthogy Szkurka egyéb elbeszélései a csatáról utóbb valóknak bizonyultak, Vajna azt következteti, hogy ez az elbeszélés is igaz s a költőt azért nem látta senki elesni, mert más irányban menekült, mint a többiek.    
A Vajna-féle cikk szokatlan feltűnést okozott s a kérdés egész irodalmát újra megmozgatta. Az összes lapok bő kivonatokban ismertették, kivált a BUDAPESTI HIRLAP és VASÁRNAP UJSÁG (6-ik sz.). Utóbbi főleg azt emelte ki, hogy Vajna mért késett ennek közreadásával? A VILÁG-KRÓNIKA e cikk hatása alatt 1888. évi 67. számát egészen Petőfi halálának szentelte, mellékelve az ismert képeket. A cikket kiegészítette a VASÁRNAPI UJSÁG-ban (9. sz. 147. l.) Balogh István, ki Pozváról (Zala m.) megírta, hogy neki egy lakótársa, Nagy László nevű takácsmester, 1872-75. közt azt beszélte, hogy ő ott volt a segesvári csatában s látta egy kukoricás szélén a költő elestét. Kardcsapás alatt rogyott ugyan le, de nem halt meg tüstént, hanem a később arra rohanó lovasok és ágyúk tiporták úgy össze hogy alig lehetett fölismerni. Ezt onnan tudja, mert néhányadmagával a kukoricásban lappangva menekült meg s csak késő éjjel mentek a magyar tábor után. Szerinte is a költő nem volt aznap katonaruhában. Kolozsvárt az ELLENZÉK  február 17-ik száma TISZTELET ADASSÉK c. gúnyos cikket hozott a PETŐFI-MÚZEUM ellen, melyre 18-án Sándor József felelt BIZONY, TISZTELET! c. alatt.
    A Szkurka-féle elbeszélésre gr. Haller József is írt február 21-én egy levelet (PETŐFI-MÚZEUM 1l888. 46-52. has.),melyben a csata némely adatainak elbeszélésével helyreigazítja és részben lerontja az elbeszélés hitelét. Ő ismerte ezt a Szkurkát, igen fecsegő ember volt. Szerinte Zeyk Domokos volt az, kinek kengyelébe fogózva Fejéregyházán áthatolt a költő és egy kukoricásban maradt el, míg Zeyket, midőn az országútra ugratott, a muszka lovasság leszórta. Ugyancsak lehetetlennek tartja, hogy Szkurka éjjel 11 órára az elmondottak szerint Kőhalomba érhetett volna a muszkákon keresztül. Cikkét még részletesebb cáfolatokkal kiadta az EGYETÉRTÉS-ben is (1888. 78. sz. március 18.), de itt bátran mellőzhetjük.
    Hozzászólt megint a kérdéshez Kővári László, ki a Szkurka előadásában igazolva látta azt, amit 1861-ben írt ERÉLY TÖRTÉNETE 1848-49-BEN című művében (258-59. l.), melyről már volt szó. Lényege az, hogy a költő mindenesetre Fejéregyházán túl, a országúttól jobbra, a dombon esett el a héjjasfalvi út mentén és semmi esetre nem a völgyben, a Küküllő partján. Most részletesebben elmondja, hogy július 24-én találkozott a költővel Kézdivásárhelyt, ki Egressyvel ment oda nemzetőri ruhában; 25-én Bem is megérkezett, kinek Petőfiék elejébe mentek s aztán onnan mind Marosvásárhelyre utaztak, de ő hátramaradt. Így találkozott velük 30-án a Vácmánon, amint Bemet négy kocsin és szekeren Sz.-Keresztúrra menek. A csta alatt (31-én) Kővári Marosvásárhelyt maradt s augusztus 1-én oda Bem egyedül érkezett meg. Augusztus 25-én letevén a fegyvert Zsibón, Kővári Fejéregyházára ment s ott székelyek és szászok a Héjjasfalva felé vezető kanyarulatnál egy kaptatón jobb felé egy kukoricásba vitték, hol, mint mondák, valaki elesett, ki mellett több iromány hevert. Ez a hely ugyanaz, amelyet Szkurka említ. Hivatkozik ugyanitt Kővári a NEUE TEMESVARER ZEITUNG 1877-iki ismertetett tárcájára, m ly megerősíti az ő előadását, viszont Nagy László volt honvéd szavaira is.
    Hozzászólt a kérdéshez ugyancsak a PETŐFI-MÚZEUMBAN (1888. 138-141. has.) Barabás Károly Kézdivásárhelyről, aki a vitában már többször részt vett. Örvend, hogy gr. Haller József megcáfolta Szkurkát s újra elmondja már ismertetett adatait. Cáfolja továbbá röviden Lengyel előadását s egy másikét, kinek nevét nem tudja, ki azt írta, hogy a költőt betegen látta Bem kocsijában a csata alatt.
    Ugyanott dr. Otrobán Nándor A SEGESVÁRI CSATÁRÓL ad jellemző leírást (141-154. has.), de a költőt nem ismervén, elestéről sem szól, csak egészben elfogadja Szkurka előadását s hozzáteszi, hogy a költő elestének délután hét-nyolc óra közt kellett történnie, ettől fogva tizenegyig pedig Szkurka jól eljuthatott Kőhalomba. Ez alkalommal Nagy Károly följegyzésében újra megjelent gr. Haller Ferenc leírása is a PETŐFI-MÚZEUMBAN egy csatatéri vázlattal, mely egészben ugyanazt tartalmazza,m int Thaly cikke az 1860-61-iki kutatásokról; de bizonyára téved, midőn azt mondja, hogy Petőfit Héjjasfalván „polgári ruhában”, „fekete kabátban” és „lóháton” látta. Mondja továbbá, hogy a költőt úgy ő, mint Pap Lajos, a monasztéria körül látták, ő a csata elején, Pap délután öt óra előtt. Utóbb a csata kezdetén túl nem látta, de ha menekült, csak az országút felé vehette útját, tehát a monasztéria kert alatt kellett elesnie, ahol egy segesvári szász (Orendi) látott is egy oly hullát, mely az övé lehetett.* (*L. e mű 33. 103., 104. l.) Egyébiránt azok, akik többet állítanak, bizonyára tévednek, mert egyfelől a költőt kevesen ismerték, kevesebben, mint hinnők, másfelől a csata gyors vége alatti zavarban senki sem ügyelhetett az önfenntartás ösztöne miatt a zömtől távolabb álló költőre. Szerinte a költő eleste délután négy-öt közt történhetett.

II.

    Ennyi volt a PETŐFI-MÚZEUM közleményei által előidézett irodalmi mozgalom. Ennek egyenes folytatása az, mely 1888 végén és 1889-ben főképpen Marosvásárhelyt a MAROSVIDÉK-ben és ezzel kapcsolatban más lapokban folyt le.
    A gr. Haller Ferenc-féle cikket PETŐFI ELTŰNÉSE cím alatt, ugyanis a BUDAPEST kiadván tárcában (281. sz.), erre gr. Haller József ugyanott a 294. számban felelt. E cikkben egészben elfogadja Gyalokay előadását, megtűzdelve általa kikutatott részletekkel arról, hogy hol mutatkozott a költő a csata alatt. Majd részletesen leírja menekülését, azt, hogy Zeyk Domokos mint vitte kengyelében, mint döfték le,m int jutott a buni hídhoz, mint lökték a Küküllőbe, mint jött ki és temették el másnak augusztus 1-én élve huszonhárom társa mellé a Haller által leírt sírba.* (* L. a többi lapokat is, pl. ELLENZÉK 247. sz.) Ezzel a cikkel beledobatott a vitába az 1877-ben fölszínre került élve eltemettetés szörnyű adata a maga teljességében, mert Haller felhívta a jobbantudókat a cáfolatra.
    A másik megindítója a MAROSVIDÉK-ben lefolyt vitának Vahot Imre regényes rajza volt.
    Ugyanis Vahot EMLÉKIRATAI ÉS PETŐFI SÁNDOR EMLÉKEZETE c. művében, melyet halála után fia, Gyula adott ki 1880-ban (Bpest, Kocsi Sándornál) van szó a költő halálról is a II. 99.s következő lapokon. Vahot Hergler Antal szász eredetű, de magyar honvédtiszt előadását idézi.* (* Másodszor kiadva: VAHOT IMRE EMLKÉLIRATAI. Második kiadás. Nemzeti könyvtár. Szerk. Abafi Lajos. XXVI. k. VAHOT IMRE MŰVEI. I. 285-288. l. Budapest, 1882. Aigner L. Harmadszor: VAHOT IMRE PETŐFI SÁNDOR ÉLETE ÉS MŰVEI. 1884. MAGYAR KÖNYVESHÁZ. 121-122. füzet. Bpest u.ott.)
    E szerint Bem 9600 emberrel és 24 ágyúval állt Segesvár előtt. Lüders és Skariatin huszonnyolcezer emberrel és tíz üteg ágyúval kezdtek csatát az elcsigázott honvédsereggel, mely a kifejlődött ütközetben sikerrel támadta meg az oroszok hosszú csatárláncát. Regényesen adja a csata leírását, melynek folyamán Bem öt ágyút bízván Herglerékre, ő maga Petőfi és Zeyk kíséretében a balszárnyról eltávozott. Most délutáni két óráig szünetelt a csata. Ekkor egyszerre kozákcsapatok nyomultak elé, két üteg a magyar balszárnyra erős tüzelésbe fogott. Bem ott termett, bátorította őket s egy rossz lovon elindult az ellenség hadállásainak megnézésére. Ekkor hat kozák támadta meg, de Petőfi, Zeyk Domokos és gr. Lázár Albert megmentésére siettek, ő maga lovagló ostorával védte magát. „A megtámadás első percében két pisztolylövés történt a kozákok részéről,s az egyik lövés… fájdalom! – a mi pótolhatlan Petőfi Sándorunkat terítette földre…” Elmondja aztán Bem kiszabadítását, gr. Lázár menekülését és Zeyk halálát, ki inkább meglőtte magát, hogysem muszka kézre kerüljön, majd Bem bosszúállását, ki ekkor lőtte is ágyúval Skariatint s végül a csata elvesztését. Mindezt már egész röviden.
    Ezt a leírást, melyből ezen a módon egyetlen részlet sem igaz, Vahot hiszi, sőt egész elmélkedést csatol hozzá s azt mondja gr. Lázárra hivatkozva, hogy ezt senki sem cáfolta meg. Tehát ő a Petőfi halála körül folyt addigi nagy irodalmi vitát egyálalán nem ismerte vagy figyelembe nem vette.
    Megjelentekor ezt a mesét senki sem cáfolta meg. De midőn 1888-ban Marosvásárhelyt a MAROSVIDÉK cmű lapban újra hosszú vita indult meg a költő haláláról, egy L. A. nevű közlő jónak látta ezt is kiadni (57. sz., december 2.) s egyszersmind írja, hogy ő már 1884. szeptember 20-án fölkereste a még élő gr. Lázár Albertet, aki, mint máskor is, most is azt felelte, hogy „Petőfi a kozák golyó nem érte, sőt még azután is a monasztéria oldalán életben látta és mint gyalog, egy ostorral levőt fölhívta meneküni, de ezt nem tette és így életben ott hagyta.”
    Ennyit mondott gr. Lázár. Azonban 1888-ban L. A. azt vélvén, hogy ez a Hergler azonos Herglócz Antal pancsovai lakos, volt honvédtiszttel, írt neki. Válaszából, melyről a maga helyén, a vita leírásában lesz szó, világos, hogy nem ő volt Hergler. Ki volt tehát ez a Hergler ma sem tudjuk.
    A MAROSVIDÉK-ben nyomban két cáfolat is jelent meg a Hergler meséjére. Egyik gr. Haller Józseftől, aki rendre veszi a közleménynek mind a tizenhárom bekezdését. (60. sz. december 22.).
    A csata elég részletes leírását is adja, de ezt most mellőzzük. Írja, hogy „Petőfi csak mint szemlélő gyalog járt, de nem segédkezett” s ugyancsak újra említi, hogy d. u. „az Ördögerdő alatt, a hegy oldalán állott hármas  üteg székely ágyú mellett gyalog szemlélgetett”. Szerinte gr. Lázár Albert a csata egész folyama alatt sem volt a csatatéren s így nem is tanúskodhatik.
    A másik cáfolatot ugyane számba D…. K…. (Dáné Károly) írta Hátszegről december 8-ikáról, ki az egészet egy ott nem volt egyén fantasztikus misztifikációjának nevezi. Elbeszéli, mint jelent volt tűzmester, egyszerűen és világosan, a csata lefolyását. „Konstatálva van – mond –, hogy Petői a csata egész folyama alatt gyalog és fegyver nélkül járt”, s hogy Zeyk Domokor harca és hősi halála a  kozákok ellen az ütközet végén történt. Ekkor Bem már Héjjasfalváig jutott, hol a malomárokba esett, de a huszárok kimentvén, éjjel 11-12 óra közt Sz.-Keresztúrra br. Gamerra Gusztávhoz ért, h ol sebeit Lengyel József bekötözvén, azonnal M.-Vásárhelyre indult.
    A gróf Haller József cikkéhez ugyanekkor Imreh Sándor laptulajdonos és nyomdász H…. R… öreg honvéd álnév alatt egy részletes közleményt adott kiegészítésül PETŐFI SÁNDOR SÍRHELYÉRŐL c. a., (mely ezután a közleményeknek állandó címe maradt), a MAROSVIDÉK 1888. 53-ik számában (november 4-én) s ezzel széles alapon megindult a vita a költő eltemettetéséről.
    Imreh elmondja, hogy az 1885-iki mozgalom alkalmából írta (1885. június 18.) tudakozódásai alapján e cikkét. Nem adta ugyan ki, de beiktatta VISSZAEMLÉKEZÉS AZ 1848-49. ÉVI SZABADSÁGHARCRA ERDÉLYBEN c. kézirati művébe, melynek eredetijét 1887. július 2-án a budapesti Nemzeti Múzeumba, egy másolatát a marosvásárhelyi ev. ref. koll. könyvtárába küldte be.* (* Nemzeti Múzeum. 1268-1887. sz. a. iktatva.)
    Nem volt ugyan ott a segesvári csatában, de 14-15 éve kérdezősködött az élő bajtársaktól a költő haláláról, anélkül, hogy bármi jelentős adatot hallott volna. Az 1885-iki felhívásra elhatározta, hogy kikérdi Balogh Dániel m.-vásárhelyi szűcsmestert, volt Mátyáshuszárt s elment hozzá június 15-én. Balogh Dániel ismerte ugyan a költőt, de  segesvári csatában nem volt ott; azonban felesége, Boda Mária, igen fontos adatokat tudott. Ugyanis az a ház, hol laktak, 1870-ig Miklósy Dánielé volt, aki mint gyalogos hadnagy Bem táborában, részt vett a segesvári csatában és ismerte Petőfit is. Ehhez a Miklósyhoz 1869 nyarán Baloghné mint fiatal asszony látogatóba ment Gagyba, nem messze Székely-Keresztúrtól. Egy nap kocsin kirándultak Segesvár felé s ez alkalommal Miklósy azt beszélte, „hogy ismeri azon helyest, ahol Bem ágyúja volt felállítva akkor, midőn a muszka generálist (Skariatin) lelőtte; DE IGEN AZT A HELYET IS, AHOVÁ PETŐFI SÁNDOR ELTEMETVE VAN.”
    Erre rámutatott az országút egy pontjára Fejéregyházán túl Segesvár felé, hol az ágyú állt, távolabb egy fűzbokorcsoportra s mellette egy kis emelkedésre, azt mondván, az a Petőfi és húsz más bajtársának sírja.
    Azt, ami következik, Miklósy aztán Bader (János) segesvári szász, de magyar érzelmű takács mestertől hallotta, (akinek nevét H…. R…. kézirati művében hibásan Beiernek írta Baloghné után, de később kikutatta a helyes nevet) aki a csata utáni estve kiment a csatatérre nézegeti a pusztítást s figyelmét nagy lárma vonta magára az említett sír körül. Oda ment és hajmeresztő jelenet tanúja volt. Ugyanis Petőfit, aki nagyon meg volt sebesítve, de még élt, elsőnek dobták be az új sírgödörbe, ki onnan felkiáltott:
    - Ne temessetek el! - -  Hiszen látjátok, még élek!
    A szívtelenek nem hallgattak rá, sőt így kiáltottak be:
    - Dögölj meg, Kossuth-kutya! Ekkor még tizenkilenc (gr. Haller József szerint huszonhárom) halottat dobtak rá s a sírt irgalom nélkül behantolták. A fűzfabokrokat kegyeletes kezek ültették oda, ültettek a sírra virágokat is, de a rossz emberek kitépték.
    A további kérdésekre Baloghné elmondta, hogy Miklósy Dániel már 4-5, felesége még több évvel azelőtt meghalt, Segesvárt többé nem járt, a nevezett sírhely az országúttól Segesvár felé balra, azaz délre feküdt egy dombon, gr. Hallerék egy rengeteg nagy szántóföldjén. Baloghné is beszélt Segesvárt Baderrel, kinek Miklósy komája volt, elég jól tudott magyarul s előtte is elmondta azt, amit Miklósy neki elbeszélt, mégpedig egészen úgy, de azt nem kérdezte, hogy Petőfit ismerte-e, annyira természetesnek találta.* (* Kivonatban PETŐFI HALÁLÁRÓL I. Budapest, 1888. 309. sz.)
    Eddig a hatást keltő közlemény.
    Most a fő kérdés a sírhely pontos megállapítása lett. Gr. Haller József e cikkre Székely-Keresztúrról november 7-én egy levelet és egy térrajz-vázlatot küldött be a MAROSVIDÉK-be. A cikk megjelent a következő számban (54. sz., november11.) a szerkesztőnek ide nem tartozó bevezetésével. Haller ezt a Bader Jánost jól ismerte, 1848-ban haszonbérlője volt az ő azon sörházának, mely a Fejéregyház-Segesvár közti úton éppen a határon máig is (1888) áll, és vadásztársa is volt. Az említett temetés 1849. augusztus 1-én történt s Bader erre kirendelve, oltatlan meszet hordott a sírgödörbe. Az is igaz, hogy Miklósyval komaságban állt. Ma már nem él ő sem, de fia, Mihály, iparos Brassóban a Wallachische Vorstadt-utcában. Miklósy csakugyan mint hadnagy volt a csatában, de az általa megjelölt sírban Bem  kémje, Berki Mózes nyugszik, kit 1849. augusztus 9-én találtak meg s temettek oda.* (* U. ezt írja a MAROSVIDÉK 58. sz. (december 9.) VISSZAEMLÉKEZÉSEK A SZABADSÁGHARCRA cikkben.) A valósi sírhely Fejéregyháza és Széke-Keresztúr közt van, ott, hol ő a rajzán megjelölte, t. i. a Haller-féle lunka (nagy rét) szegletéről Fejéregyháza elé 80 lépést téve, bal felől az út sáncától hat lépésnyire.
    Erre a MAROSVIDÉK 55. számában (november 18.) H…. R…. (Imreh) újra nyilatkozott. Ő csak hallomás után írt, valószínű, de nem a lényegben. E szerint a sírhely Héjjasfalva és Fejéregyháza közt van. Ekkor ő újra elment Baloghnéhoz, ki azt felelte, hogy ma is meg tudná a Miklósy által kijelölt sírt mutatni, noha nem emlékszik minden részletre pontosan. Tavasszal kész elmenni oda, csak azt kívánja, hogy Sz.-Keresztúr felől menjenek kocsin, mint 1869-ben (vagy amint H…. R…. kimutatta a buni nagy felhőszakadás idejéről, 1870-ben). Egyébként – mond Imreh – magát azt a kegyetlen tényt, hogy a muszkák a csata után gyöngén és erősen sebesülteket irgalom nélkül a sírokba dobtak megerősítette egy vidéki birtokos barátja november 11-én, ki ezt Segesvár akkori polgármesterétől, Sternheimtől hallotta.
    Közben november 12-ikéről D…. K…. (Dáné Károly) Hátszegről írt egy levelet a MAROSVIDÉK-nek (56. sz., november 26.), melyben helyreigazítja H…. R…. adatait. Szerinte az összes Miklósy-féle helymegjelölések a Héjjasfalva-Segesvár közti részre mutatnak. Bem is futás közben a héjjasfalvi malomárokba esett s onnan mentették ki, a Petőfi sírhelye pedig ott lehet, hol azt gr. Haller József mondja, amit egyébként már H…. F…. is elismert; különben is ez régi köztudat és közhit, mely az ütközet napja után az akkor ismert adatokból támadt. Cáfolja, mintha Bem célzott volna azzal az ágyúval, mely Skariatint lelőtte, mert Bem az ágyúsor mögött állt egész nap lóháton.* (* U. erről l. BUDAPESTI HIRLAP. 1888. október 20. számát.) Helyesli a csatára nézve a még élő honvédek kihallgatását, kiket a helyszínére kellene vinni. Ugyane számban Ilyés Sándor írja, hogy ha a szerkesztő kimegy hozzá M.-Bándra, ő meg bírja világítani a Miklósy Dániel és Balogh Dánielné adatait.
    A vita most még szélesebb mederbe lépett. A MAROSVIDÉK 57. száma (december 2.) egyszerre két cikket is közöl. A fő cikkben H….. R…. (Imreh) folytatja fejtegetéseit. Szerinte kétségtelen, hogy a költőt a csata alatt többen látták Fejéregyházán s látták, midőn a községet elhagyta, de Héjjasfalván vagy azon túl senki sem látta. Tehát Segesvár és Héjjasfalva közt esett el s ott is temették el. A sírhely az, amelyet gr. Haller József jelölt meg. Megsebesült ugyanis a Lunka nevű rét északi szögleténél a bun-i hídnál, ahogy egy vámház s e mellett akkor egy halom tégla volt. A seebesült költő s  Nagy-Küküllőbe esett, de kivonszolta magát a téglarakás mellé. A valószínűség szerint a temetés így történt. A muszkák a halottakat szekereken a sírhoz vitetvén, Petőfit a Csonta Jánosoláh gazda szekerére tették még élve s ő azt hihette, hogy kórházba viszik. Azonban a sírnál megálltak és ő látva a démoni tervet, tiltakozott, de a sírba lökték. Ő onnan is felkiáltott:
- Ne temessetek el, kutyák! Hiszen látjátok, hogy még élek!
    Azt is mondta gr. Haller szerint: Én Petőfi vagyok.
    A szívtelenek azonban ezt kiáltották neki:
- Dögölj meg, Kossuth-kutya! S így temették el 19 vagy 23 társával, kik közt még más élő is lehetett. Ennek b
Bader János tanúja volt.
    Eközben gr. Haller József szintén két levelet  is írt H….R….-nek. Ezek közül a november 20-ikiban azt írja, hogy kihallgatta Bader Mihályt, az említett János fiát, aki azt beszélte, hogy apja csakugyan ott volt a holtak temetésén. Ez három napig tartott. Az oroszok Segesvár piacán szalmára fektették a behordott sebesülteket s élőt nem temették el. Bader Mihály felesége azonban ehhez hozzátette, hogy apósa egy polgári öltözetű halottat hozott haza s feleségével a kertjökbe temette azzal a megjegyzéssel, hogy ez a halott Petőfi Sándor. Sírjára egy cseresznye- és egy birsalmafát ültetett.
    Mindez azonban gr. Haller József szerint csak ellenőrizhetetlen mendemonda s november 25-iki levelében megcáfolja maga is, hiszen ily eset titokban nem maradt volna oly soká. Bader Jánosné adata megbízhatatlan, hiszen akkor csak nyolc éves volt. Tény az, hogy élőket is temettek el s a Bader Mihály-féle eltemetett halott egy Orosz Ferenc nevű katona volt. Ő tanúkkal bírja bizonyítani, hogy Petőfit élve temették el a Lunka keleti, az országút melletti szögletéből 80 lépésre Segesvár felé. Így a költő mintegy 2500 ölre sebesült meg a csatatérről, menekülés közben és egy muszka gyakologos volt az, ki őt élve temettette el, ki mg egy más sebzett lábú honvédet is élve lökött a sírba.
    Ugyanekkor Ilyés Sándor, mezőbándi járásbíró is szabatosabban megírta, hogy a szóban forgó sírt ő többször látta az ötvenes években, balfelől Fejéregyházától Héjjasfalva felé menve, fűzfa-ültetvények közelében, a Kis-Nagy Bun czapáról az országútra vivő úton innen, egy kis áteresz elleében, az útonalól 4-6 lépés távolra. Tehát Ilyés a sírhelyet a buni hídhoz közelebb fekvő helyen állapítja meg s ezzel jobban találna a Miklósy Dánielné előadása is.
    A MAROSVIDÉK ugyane számában L. A. egy részről közli azt a fentebb említett mesét Petőfi haláláról, mely Herglócz Antal honvédszázadostól ered, más részről Lázár Albert gr. ismert nyilatkozatát. Közli továbbá Hergler Antal levelét Pancsováról (1888. november 26.), kit ő azonosnak vél a Vahot könyvében említett Herglerre. Herglócz azt írja, hogy jól emlékszik a segesvári cSastára s a költő elestére. Ő már 1872-ben elmondta ezt a DEBRECZEN szerkesztőjének, midőn több kalandos hír közt azt is beszélték, hogy a költő Szibériában van. Szerinte az orosz sereg 12-15, a Bemé alig négy ezer elcsigázott emberből állt. Nagy küzdelem után a honvédek visszavonulván, „e közben láttam tisztán – mond –, hogy Petőfi Sándort három kozák egy altiszttel üldözi, kik üldözés közben Petőfire szúrtak,lőttek s ezek hatása alatt esett el Petőfi.* (* U. ezt l. BUDAPEST, 1888. 328.sz.) Inkább hiszi, hogy lövés érte. Hallotta ő is és többen, hogy a csata reggelén Bem azt mondta neki: »Lieber Petőfi bleiben sie bei dem Wagen«, de nem engedelmeskedett.
    A következő számban (58. sz. december 9.) gr. Haller József írt VISSZAEMLKEZÉSEK A SZABADSÁGHARCZRA c. a. egy tárcát* (* U. ezt l. BUDAPEST, 1888. 328. sz.), melyben bizonyítgatja, hogy a tévelygők a Berki Mózes kém sírját tartják Petőfinek. Ez a Berki, Bem kémje, Kőhalom felől jőve, a csata napján d. u. a Monostorkert (Monaszteria) északi része mellett a hegyre vezető mezei úton találta a Fejéregyháza felé menő Petőfit, aki előbb Gyalokay Lajossal beszélgetett. Berki így szólt hozzá:
- Petőfi úr! Kőhalom felől veszély fenyeget; mentse meg életét%
- Ne félj Mózsi, ma Segesvárra megyünk – felelte.
    A cikk többi része egyébre vonatkozik.
    A MAROSVIDÉK 60-ik számában (december 22.) ugyanő cáfolja valakinek azt az állítását, hogy Petőfi 1852-ben Kecskeméten Boros Mihály tanár lakásának padlásán elfogták s Kufsteinba vitték. T. i. Jablonitzki, egy hírlapíró, aki Törökországból visszatért, bujdosott itthon s elfogták és Borost is megnevezvén, hogy rejtegette, elfogták azt is és ekkor házánál kutatván a Gál Sándor-féle 6000 felhívás ügyében, akadtak Petőfire. De Haller kikérdezte Trauengruber volt kufsteini profoszt s ez állította, hogy oda nem került. Meghatározza tehát újra a költő sírja helyét s azt, hogy elesett a kis-buni vámnál, a Küküllő-hídnál, estve 8 óra körül, kozák lándzsától átszúrva.
    Mellőzve ugyane számban Dáné Károly ismert többi adatát, az 1889. 1-ső számban (janáur 6.) Ilyés Sándor újra felszólal s felelvén H….. F…..-nek (Imreh), ki a Haller által megjelölt sírt fogadja el, azt mondja, hogy azon a tájon több honvédsír van. Melyikben nyugszik a költő, bizonytalan, de mindenesetre valóbbszínű, hogy az általa megjelöltben a fűzfák mellett, mint a messzebblevőben, melyet Haller gr. jelölt meg ezt tanúsítja a Balogh Dánielné adata is. Egyébiránt a kérdést a sírok felásása döntené el; valami jelről fel lehetne ismerni a költőt.
    Erre a 2-ik számbn (január 13.) három válasz érkezett. Az egyik a gr. Haller Józsefé, aki közben kutatásai eredményé egy térrajzi vázlattal kiadta a BUDAPEST 1888. december 25-iki számában PETŐFI SÁNDOR SÍRHELYE c. a. s most kiadja újra a MAROSVIDÉK-ben vázlat nélkül. Ezt így vezeti be: „Én lehetőleg azon meggyőződésre jutottam harmincegy évi kutatásaim után, hogy Petőfit elevenen temették el Csonta János földébe…”
    Most e cikkben bővebben így adja elő. Petőfi menekülés közben az országúton, Fejéregyházán túl, Zeyk Domokos lovának kengyelébe kapaszkodott, de le kellett szállania, mert Heyket néhány kozák támadta meg, kardja eltört s mellbe szúrták. Petőfi a töltés mellett a bozót védelme alatt elért a buni hídra, hol több orosz katona állta útját. Arra futott Gáspár Gergely honvéd s a költő rákiáltott:
    - Ha vitéz vagy, gyere ide! Petőfi vagyok!
    Alig ment Gáspár húsz lépést, visszanézve látta, hogy a költő mellbe szúrva a Küküllőbe esett, de onnan kimászott, mert más menekülők a költőt a víz melletti csigolyásban (fűzfásban), míg mások a vámház melletti téglarakásnál látták, de nem segíthettek rajta.
    Augusztus 1-én id. Csonta Juon vitte őt szekerén a földjére ásott sírhoz. Szerinte kecskeszakállú, vászon öltözetű, borzolt hajú volt. A sírnál a muszka közkatona gyűrűit elvette és noha azt kiáltotta: Élek! Meggyógyulhatok! Petőfi vagyok! Segítsenek! - - mégis bedobta a gödörbe s hullákat hányatott rá. Egy Vámos György nevű ember, ki ott volt, rémülten kiáltott el: Jaj Istenem, élőket is eltemetnek! Ezután Bader János parancsra meszet hintett a holtakra s a sírt behantolták. Az öreg Csonta szerint ott nyugszik Zeyk Domokos és Bartha Elek is. A sírt utóbb Csonta fia fűzfavesszőkkel ültette körül.
     A cikk többi része az Ilyés által jelzett sírhely cáfolata, melynek ellentmond a még élő ot román, kik a gödröt ásták, de ellentmond maga a hely, mert e sír a buni úttól negyven ölre fekszik s majdnem lehetetlen oda hullát vinni; de amellett az Ilyés által jelzett helyen akkor egy őrház állt, melyet leégettek s talán ennek maradványait nézte sírhalomnak. Baloghné elbeszélése a sír mellett vizes helyről szól s az Ilyés által jelzett helyen víz sohasem járt. Lehet egyébiránt, hogy az Ilyés által jelzett sír kozák lósírhant. A sírok felásása pedig nem vezetne célra, mert kutatásai szerint a holtak lefosztva temettettek el.
    A második nyilatkozat a H…. R…..-é (1889. január 7-lről), aki ismétli okait melyek miatt a gr. Haller nézetéhez csatlakozott.
    Végre kiadott Balogh Dánielné (Boda Mária) is egy nyilatkozatot, mely teljesen azonos a már föntebb idézett elbeszéléssel.
    Közben 1889. január 7-én Ilyés még egy más cikket küldött be, mely megjelent a MAROSVIDÉK  4. számában (január 24.) Ebben ő mellékli annak a tanúkihallgatásnak eredményét, melyet Szentmarjay Dezső törvényszéki elnök vett föl az Ilyés lakásán s ezt közölték azzal a két még élő tanúval, kikkel Ilyés e sírnál járt s mindketten igazolták az ő állítását. Ez az irat 1888. december 13-án kelt. A tanúk Szél Sámuel és Benkő Farkas.
    Minthogy pedig e cikke előbb kelt, hogysem a fenti gr. Haller-féle válasz, tehát Imreh január 21-ikéről a 8-ik számban (február 10.) még egy választ adott, melyben szabatosabban megírja, hogy ő nem mondja az általa jelzett sírra, hogy a költő ott nyugszik, csak azt, hogy oda éppen úgy s a helyet tekintve még inkább lehet eltemetve. Ugyane számban felel e cikkre január 30-ikáról gr. Haller is, de csak ismétli a már mondottakat.
    Haller közben 1889. január 20-án az általa megállapított sírra, miután úgy látszik, Csontától megvette a sírhelyet és mintegy 30 négyszögöl területet, emléket állíttatott: egy-két öl magas feketére festett fakeresztet, tetején tíz hüvelyk ármérőjű lángoló golyóval, a sír mellé két fából készült ágyújelvényt fektetett s az egészet bekerítette. A kereszten e felirat állt: Honvédek és Petőfi Sándor. 1849. július 31. Ezt azonban 457-1888. sz. a. a főszolgabíró, Fodor Lázár, elvitetni rendelte  s ez, amint a felvett ejgyzőkönyv mutatja, megtörtént 1889. január 30-án a fejéregyházi közjegyző, kisbíró és esküdt jelenlétében. Erről az eljárásról gr. Haller a MAROSVIDÉK 10-12. számában (február 17.) számol be.
    Haller ezalatt újra írt a BUDAPEST 1889. február 8-iki (34-ik) számában PETŐFI HALÁLÁHOZ címmel dr. Lengyel József ismert előadása ellen. Neki t. i. Bem orvosa, Lépatsek István, írta 1886. április 17-én, hogy Lengyel nem szolgált, csak mint bámészkodó nézte a hadsereg elvonulását. A tények azt mutatják, hogy ott sem volt a csatában, mert az úgy nem folyhatott le. Ellentmond neki Ferenczy György százados, ki az előőrsöket vezette, továbbá Gyalokay Lajos. Erre részletesen cáfolja nehány állítását, t. i. Petőfi nem nézhette a csatát a Lengyeltől leírt helyről, mert onnan a balszárny sem látszott jól, a jobb éppen nem. Gyalokaytól való elválását hitelesnek veszi. Onnan a költő a faluba, majd a Fejéregyházától 290 ölre eső korcsmába menekült s tehát nem Lengyellel ment, aki a csata alatt nem is volt a csatatéren. Jellemző, hogy a Heyde által leírt halott szőke volt, tehát Lengyel nem ismerte Petőfit, az a halott Bartha Elek százados volt.
    Így állt a sokat vitatott ügy, midőn Barabás Károly, régi ismerősünk, Marosvásárhelyről (1889. január 7.) a MAGYAR SZALON-ban (X. köt. 540. l. 1889. február) egy cikket írt HOGYAN HALT MEG PETŐFI? c. a. Szerinte ebben a kérdésben több Manasses szerepelt, első volt, ki 1860-61-ben azt írja, hogy a költővel augusztus 5-én Marosvásárhelyt találkozott,második, aki augusztus 6-án Szebenben látta, a harmadik, ki Szibériában találkozott vele, de a legnagyobb Manasses a gr. Haller és H….. R….. Bader Jánosa, aki találékony eszű politikus, mert hogy Miklóssy Dánielt keresztapának nyerje meg, koholta ki az elődeit túlszárnyaló mesét. T. i. mese az, hogy élőket temettek volna el, bizonyítja ezt Barthos Zsigmond 1885-iki cikke, szólhat erről Müller volt százados, jelenleg élesdi járásbíró, de hallotta ő azt Bodosi Imrétől, ki maga is sebesülten maradt a csatatéren s őt és sebesült társait külön tették és oláh asszonyok ápolták két éjjel és egy nap (úgy mint Heydte is írja), aztán augusztus 2-án Segesvárra vitték, hol egy ménlovas istállóban szalmán helyezték el. Ott hallotta Bodosi több sebesülttől, hogy a költőt is a kettős sírba temették, de tudja, hogy a sírgödörbe meszet nem tettek, nem is volt akkor szokásos. Ő azt hiszi, hogy időn a költő a Gyalokay kezéből kirántotta magát, nem azért tette, hogy a kukoricásba meneküljön, hanem hogy híven fogadalmához hősileg haljon meg. Inti egyszersmind, hogy H….. R…. vesse le a névtelenséget.
    Ez ellen írta ez alkalommal utolsó cikkét H….. R….. (MAROSVIDÉK. 1889. 12. sz.),melyben védi Bader Jánost, mint Miklósy és gr. Haller József vadászpajtását, védi Baloghnét, állítja újra más példákra hivatkozva, hogy az oroszok ott is temettek el nehéz sebesülteket. Hivatkozik újra Sternheim segesvári polgármesterre. Előbb azért nem lépett ki adataival, mert maga sem hitte, míg a föllépésre nem ösztönözték gr. Haller József cikkei 1888 végén, melyek a BUDAPEST-ben s a kolozsvári ELLENZÉK-ben jelentek meg. Újra állítja, hogy a költő sírja Héjjasfalvától Fejéregyház felé haladva balra van a leírt helyen.
    Így folyt le 1888-89-ben a költő eltemettetésének e régebben szellőztetett s most részletesen tárgyalt vitája, mely egyébként a kérdést nem vitte közelebb a megoldáshoz.
    Nem hagyható azonban szó nélkül, hogy a BUDAPEST közölvén PETŐFI HALÁLÁRÓL  cím alatt a gr. Haller és Ilyés Sándor cikkei eredményét (1888. 338. sz.), a Petőfi-Társaság közönyét megróva, újra fölveszi annak az exhumálásnak tervét, melyet a közvélemény 1885-ben megbuktatott s biztatja Haller grófot, hogy ha a Petőfi-Társaság megmaradna közönyében, tegye meg egyedül s a nemzet hálája fogja kísérni. De hát ez bizony ekkor is elmaradt.

III.

    Kolozsvárt 1892-ben megindult az 1848/49. TÖRTÉNELMI LAPOK c. folyóirat Kuszkó István szerkesztésében. A segesvári szobor és emlék függő kérdése újra ráirányította a figyelmet a segesvári végzetes csatára is. Az emlék létesítésére s az egész megyére kiterjedő adatok és ereklyék gyűjtésére a segesvári magyar kaszinó egy bizottságot küldött ki 1882. március 2-ikán.
    A lap azonnal megkezdte az adatok közlését. Matskásy Antal volt az első, akinek irónnal írt töredékeiből Szabó József szászfenesi birtokos közöl egy adatot. Bem t. i. estefelé őt a muníciós szekerekhez küldte, hogy a bort, pálinkát stb. dobassa le rólok. Fejéregyházán a kirabolt serfőző udvarán, egy zöld szekeren látta a költőt, akinek megmondván, hogy hová megy, ez átadta neki a kulacsát, hogy a kiöntés előtt töltse meg borral. Ezt a sok sebesült miatt csak nehezen, de megtette, visszavitte a kulacsot a költőnek, azonban alig tíz percre rá megtörtént az oroszok végzetes támadása.* (* 1892. 39, 40. l.) Matskásy egyébiránt, mint Szabó József írja, nem egyszer mondta, hogy a költő eleste helyét hibás nyomon keresik, de bár akarta, sohasem írta meg.
    Imreh Sándor is újra megszólalt UJABB ADATOK PETŐFI S. HALÁLÁRÓL c. cikkében. Többek vallomását és levélbeli adatait sorolja fel, melyeknek célja azt bizonyítani, hogy a költő nem eshetett el Fejéregyházán túl oly távolra, mint Lengyel állítja s a nagy por és füst miatt nem is láthatta. A helyre és sírra nézve gr. Haller Józsefnek igaza van, ezzel megegyeznek az ő régibb kutatásai, a Gyalokay előadása s az újabb adatok, melyeket ő Csobott Istvántól, Kiss Jánostól és Gáspár Gergelytől hallott. Utóbbi azt beszélte, hogy a költő a buni hídon esett el karddal kezében, föl akarván egy társával együtt tartóztatni a kozákokat, de ezek dsidájokkal fölemelték s fővel lefelé a Küküllőbe dobták. A cikk többi része lehető pontos méretekkel cáfolta a Lengyel és Szkurka állításainak a költő eleste helyére nézve.* (* U. o. II. 1892. 313, 321, 330. l. 1804. III. 189. l.)
    Imreh aztán utóbb sem hagyott fel a kérdés kutatásával, mondhatni 1895. december 25-én bekövetkezett haláláig. Már felsorolt művein és cikkein kívül ismertette gr. Haller Józsefnek e kérdésben hozzá írt leveleit az ERDÉLYI HIRADÓ 1890. 119. számában PETŐFI SÁNDOR SÍRHELYÉRŐL c. a. U. ott jelent meg A MEGSÉRTETT PETŐFI (144. sz.), PETŐFI IRNOKOSKODÁSA (174. sz.) s végre A P. S. SÍRHELYÉRŐL (265. sz.), amely újra részletes cáfolata akar lenni a dr. Lengyel 1860-iki és 1879-iki (KOSZORÚ) leírásának, de a már ismert adatokon kívül újakat nem tartalmaznak.

IV.

    Így állt a kérdés, midőn már az 1888-iki kiterjedt, de még céltalanabb tinta- és papírfogyasztás után dr. Farnos Dezső KRITIKAI ÉSZREVÉTEL PETŐFI ELTŰNÉSÉNEK IRODALMÁHOZ 1849. JÚLIUS 31-IKÉNEK XL. ÉVFORDULÓJA ALKLAMÁBÓL c. a. (Kolozsvár, 1889. 2. r.) mindössze 4 lapnyi terjedelemben egy igen helyes összefoglalást írt e kérdés irodalmáról.
    „Ha mindaz – mondja az elején –, mit a Petőfi rejtélyes haláláról írtak,megannyi becses philológiai tanulmánnyá változnék, a magyar Petőfi-irodalom bátran vetekedhetnék a legnagyobb nemzetek elsőrangú íróiról szóló egész könyvtárakkal.”
    Igen helyesen jegyzi meg, hogy még ha a költő jelentősége akkoriban oly nagy lett volna is, mint negyven évvel utóbb, az életfönntartás ösztönében bizonyára még a legkiválóbb sem ügyelt volna rája, annál kevésbé valószínű, hogy egy közkatona (Szkurka) vagy orvos hosszasabban figyelhette volna meg a csata szemléletében elmerült, polgári öltözetű költő utolsó mozdulatait. „Mindaz, mit a költő utolsó perceiről olvasunk, inkább csak külső körülményekre, mégpedig utólag alapított, hol valószínű, hol hihetetlen föltevés, vagy pedig a képzelődés homályos képe, melynek reális magvául a felizgatott s megrémített agy egykori hallucinációi s illúziói szolgálhattak.
    A költővel ezen a végső napján egyetlen bizalmas ismerőse sem volt együtt. Tegyük hozzá, hogy akik elesni látták, magok is ott vesztek, akik haláláról írtak, kevéssé ismerték s csak mind későbben írták le, amit tudtak vagy hallottak, mikor a kérdés népszerű lett. A sírkeresők kétfélék: olyanok, kik minden olyast elhittek s közreadtak, ami azt mutatta, hogy a költő megmenekült és olyanok (a jobban gondolkozók), kik a költőről elhitték, hogy a csatában esett el oly formán, mint Lengyel írja, kinek előadását a később kutatások egészben megerősítették.
    Három időszakot lát a kérdés irodalmában. Az első a VASÁRNAPI UJSÁG kutatása 1860. II. felében. A második 1877-tel kezdődik, melyben más alakban megújul a szibériai fogság és az élve eltemettetés mondája. A harmadik 1884-től számítható, melynek fő mozzanata az 1885-iki sírfelásás meghiúsult terve.    Az eredmény az, hogy „marad tehát az egész csodaszerű eset, ami volt: nagy rejtély, mely még igen sok fejtörést fog okozni…” Ebben teljesen igaza lett. Végül azt indítványozza, hogy nevezzük e csatát a költő emlékére Petőfi-csatának.

H A T O D I K  F E J E Z E T
1896-1902.

I.

    Ezután már a kérdés tárgyalása csak szórványos. Ezekről lesz röviden szó a következő lapokon.
    Midőn 1906-ban a Kisfaludy-Társaság kiadásában megjelent e sorok írójától PETŐFI ÉLETRAJZA (I-III.) újra ráfordult a figyelem a költő  életének némely jelenetére, így a segesvári csatára és a költő eltűnésére is, mivel a VASÁRNAPI UJSÁG az életrajzból közölte mutatványképpen a költő végső napjairól szóló részt. Az életrajzra egyenes hivatkozással Tury Gyula a VASÁRNAPI UJSÁG-ban (1896. 54. sz.) megírta azt, hogy az őszt Abonyi Lajosnál (Marton Ferenc), az írónál töltötte Abonyban, aki említette, hogy a faluban él egy Kurka Mihály nevű öreg, volt honvéd, aki azt mondja, hogy ő az a Vajna adataiban említett Szkurka, csak nevét hibásan írta s keresztneve sem János, hanem Mihály. Ugyanott Tury kiadta a Kurka arcképét is. Elhívatták és kikérdezték. Bőven előadta az esetet, úgy, mint Vajna leírta, kiegészítve azzal, hogy a költő már előbb is jobb karján lövést kapott, vére csorgott, ruhája, inge mellén tárva s fején egy kis kerek, fekete kalap volt.
    Ez a Kurka 1824-ben Szakolczán született, 1841-ben lett Kőburg-huszár. Galíciában szolgált s 1848-ban Bobory főhadnagy vezette haza őt és társait. Előbb Mészáros Lázár, majd Bem alatt szolgált a Württembergi-huszároknál a vezérkari trombitás lett. Petőfit sohasem látta azelőtt s csak mikor kengyelére fölkapott, nevezte meg magát s ebből tudta meg, hogy kit visz. Némi módosítással ekkor azt beszélte, hogy a költő a kengyelből leugorva, zsebéből egy kis jegyzőkönyvet vett ki, „balkézzel” beleírta nevét, hajadonfővel a hídra futott; de midőn Kurka menekülőben visszanézett, már nem látta itt. Nem tudta, hogy a híd alá, vagy a kukoricásba menekült. Eszerint tehát elesni sem látta.
    Ugyancsak erre hivatkozva Veress Antónia az 50-ik számban közli apjának, Veress János volt honvéd-főhadnagynak, 1848-49-iki élményeiből, melyeket az ő kértére írt le, a költőre vonatkozó részeket s megemlékezik a segesvári csatáról is. Az eseményeket, mint tábori irodatisztnek módjában volt közelről szemlélni. Szerinte a költő, midőn Marosvásárhelyről Fejéregyházára utaztak, neheztelését fejezte ki, hogy Bem nem vitte őt saját kocsiján.
    Ugyanő mondja, hogy a segesvári csata után kivált a költő iránt volt nagy az érdeklődés. A szétszórt katonák augusztus 7-8-án Szászsebesre gyülekeztek s Lőrincz vezérkari irodatiszt is odaért annak a Koburg-huszárnak kíséretében, ki mint az irodánál ordonácz, az időnként a táborban megjelenő költőnek is tiszti szolgája volt és a Bemtől kapott fekete lovon ő tanította lovagolni.
    Lőrincz csak röviden említette, hogy július 31-én a költő is ott veszett, de ez a huszár részleteket is mondott. Ugyanis a költő július 31-én d. u. látva a Kossuth-huszárok menekülését a jobbszárnyon, Fejéregyházánál az országútra, onnan a kukoricásba jutott, hol Zeyk Domokos lova serényébe kapaszkodva menekült, míg kimerülve le nem rogyott e szókkal: „Isten veled, rajtam már senki sem segít.” Ott gázolta el az üldöző orosz lovasság. Az utolsó szókat azért hallotta, mert meg akarván őt, mint urát, menteni, folyton közelében maradt, de mikor lerogyott, már nem segíthetett rajta.* (* Csorvásy István A SEGESVÁRI CSATA c. regényes rajzát (SZABADÁSG, 1896. szeptember hó. Nagyvárad) mellőzzük.)

II.

    Szemlénkben tovább menve, midőn 1897. július 31-én a segesvári Petőfi-szobrot, mely a vártetőn épült megyeház előtt áll és a fejéregyházi nagy honvédsíron a honvédemléket országos ünnep keretében leleplezték, a figyelem természetszerűen megint a nevezetes és végzetes csatára fordult.* (* A honvéd-emlék egy 270 cm átmérőjű alapon emelkedő 910 méter magas csonkagúla, gömb alakú tetején északra tekintő, kiterjesztett szárnyú (270 c. széles) turulmadárral. A gúla apácai kemény faragott kő. A költő bronz szobra honvédruhában ábrázolja őt, amint a csatatérre néz s kinyújtott baljával oda mutat, ahol a csatában állt. A szobor 330 cm, talapzata 340 cm magas, utóbbin tizenöt nyelven jelszavának két első sora öntött táblán.) A VASÁRNAPI UJSÁG újra egy ú.n. Petőfi-számot adott a költő arcképeivel, adta több ház képét, melyekben lakott, a csaták tájrajzait és pár csatatéri vázlatot Kozma Ferenc ekkor hosszabb cikkben írja le a segesvári csatát, de a költőről keveset szól, csak azt állapítja meg az adatokból, hogy nemzetőri ruhában volt ott, fején katonasapkával (Gyalokay Lajos leírása szerint), mások szerint kócsagtollas kalappal. Többen s többször látták a Bem jobb szárnyán a harcvonal mögött az ágyúknál egészen a legfelsőig s menekülésre csak a fölfordulás pillanatában gondolt, midőn a nagy orosz roham miatt már csak rövid utat tehetett.
    Ugyanakkor adja megint Muraviev és Oreusz Iván orosz katonai író ismertetett leírását a segesvári csatáról (1881. 41. sz.), közli újra Oreusznak ez utóbbi helyen egyszer már megjelent bírálatát Eötvös Károlytól, de egyszersmind ugyancsak Eötvös egy külön cikkét PETŐFI HALÁLÁRÓL. Ebben Eötvös azt a nézetét indokolja, hogy mert az orosz lovasság Fejéregyházán pár kilométerről túl, Héjjasvalva felé vette körül a magyar gyalogságot, ahol már szélesebb a völgy és lovassági roham elől nehéz a kitérés, tehát ott kellett elesnie a költőnek is. Ezt ő Bem hadállásából, az ágyúk elhelyezéséből és végre abból következteti, hogy a költő, noha több helyen járt az ágyúk mögött, egészben d.u. két óráig Bem közelében lehetett. Ámde d.u. három óra tájt Bem a Fejéregyháza mögött levő menedékes oldalra húzódott vissza s kétségtelen, hogy Petőfi is kisebb-nagyobb távolban követte őt. A magyar jobbszárny megkerülése d.u. 5-6 közt sikerült s ekkor az előiről is szorongatott magyar sereg rendetlen futásnak eredt. Valószínű, hogy a költő ekkor sem volt távol Bemtől, ki vagy a héjjasfalvi úton vagy balra a menedéken állt, ahol ekkor lóra ült és így menekült meg. Ámde a költő gyalog levén, mivel a középponton állt, csak abba az irányba menekülhetett volna, mint Bem; minthogy pedig oda gyalog nem juthatott, tehát mint társai, csakis a hegy felé futhatott, ahol társai nagy részével utoléretvén, az orosz lovasok lekaszabolták. Ezért a költő hamvai is csak a nagy honvédsírban nyughatnak, ahol a legtöbb volt a halott és haldokló.
    Ugyanez alkalomból a kolozsvári 1848-49. TÖRTÉNELMI LAPOK újra kiadta Gyalokay Lajosnak már 1879-ből ismert leírását PETŐFI UTOLSÓ ÓRÁI c. a. s egyszersmind megcáfolta a SZÉKELY-UDVARHELY c. lapnak július végné írt azt az adatát, hogy a költő július 30-án Sz.-Keresztúron b. Gamerra Gusztáv térparancsnoknál vacsorázott és hált meg s másnap Gamerrával ment kocsin Héjjasfalváig.
    Minthogy Gyalokay azt állítja, hogy a költő vele ment szekeren Maros-Vásárhelyről Fejéregyházig, mások szerint pedig Kurczczal, Gyalokay hivatkozik Müller Ferenc századosra, kivel az úton találkozott Héjjasfalva és Fejéregyháza közt. Ezt Müller PETŐFI S. ÉS A SEGESVÁRI ÜTKÖZET c. cikkében megerősíti, viszont bizonyítja, hogy a költő katonatiszti sapkával, vitorlavászon katonai blúzban, nadrágban és balfelől lógó bőrtáskával volt a csatában, de úgy remélik neki, hogy kardja volt. Elestéről nem tud semmit, de nincs kétsége benne.* (* 1897. VI. 103-109. LEVELEZÉSEK. 115-117. l.) A többi a cikkekből és levelekből nem tartozik ide, csak azt említjük meg, hogy gr. Haller József nyílt levélben Müllerhez több kérdést intézett a csatáról, PETŐFIRŐL s legkivált arról, hogy nem hurcolták-e őt ugyanahhoz a sírhoz, melyben Müllert is élve akarták bedobni? Erre azonban Müller válaszát nem ismerjük.
    Ugyane lap közli Tamási nevű honvédtiszt egykorú följegyzéseiből azt az adatot, hogy a költő elesett a segesvári csatában „azzal a kis csapattal együtt, amelynek sorai közé menekült”. „Petőfi is nemzetőri ruhában, pántlikás és tollas kalappal a fején, ott ténfergett egy darabig köztünk (mondja máshelyt a Bem kíséretéről szólva), de Bem komolyan megintve őt, elküldötte a veszedelmes helyről, mire Fejéregyházára húzódott s onnan nézte a csatát gyalog.” A csata végén aki futhatott, Héjjasfalva felé futott. Akkor láta a költőt az országúton arra a halomra futni, melyet vázlatán megjelölt, de ez a vázlat nincs közölve. A halmon egy félzászlóalj honvéd födözte a futókat s a költőt látta, mikor soraik közé bement, átugorva egy kis árkon, miközben kalapja leesett s róla le a trikolor pántlika is. Itt a közlés megszakad.

III.

    Noha úgy látszott, hogy addig a költő haláláról már minden lehetőt és lehetetlent elmondtak a szemtanúk vagy magokat olyanoknak kiadottak és azok, kik állítólag ilyenekkel beszéltek, úgy hogy több évig csend uralkodott s a tárgy kimerítettnek volt tartható; mégis mintha a végzet nem engedte volna meg e kérdés végét, 1901 utolsó napaiban egy egészen őj, az előbbieknél még sajátosabb változat került elő, melyről azonban e sorok írója már a költő életrajzának írása közben hallott, de annyira meg volt győződve róla, hogy pusztán agyrém, hogy ekkor sem vette komolyan, mikor végre a lapokban mint elsőrangú esemény tárgyalhatott.
    Fischer Károly a következőképpen adja elő a dolgot a Petőfi koponyájáról, mert hiszen ennek állítólagos megtalálásában állt a nemzetet fölrázó hír. Ő most (1902. február 6-án, mikor emlékiratát írja) harminckét éves és tizenhét éves korában már tudott arról a családi hagyományról, hogy nagyatyja, Reichenberger Bernát (Bernhard), aki a forradalom alatt orvos volt az osztrákoknál, a háborúból egy levágott fejet vitt haza, amely Petőfié volt, de nekik róla sem idegenek, sem nagyapjok előtt beszélni nem volt szabad s ő sem beszélt róla soha. Anyja azonban, a nevezett orvos leánya, neki gyakran beszélte, hogy e koponya a Petőfié, mégpedig azzal kapcsolatban, hogy az ő anyja mindig félt miatta, mert a költő holttestét annyian keresték. Ámde ő különösebb jelentőséget egyáltalán nem tulajdonított neki, mert az a kör, melyben ő utóbb Balázsfalván forgott, éppen nem érdeklődött a költő iránt. Midőn mint katona, előbb Boszniában, majd Budapesten élt, nagybátyjánál, ki Kőbányán lakott, természetesen találkozott nagyapjával is, aki végső éveit e fiánál élte le.
    Egy alkalommal, 1895. február hava táján nagyatya rosszul levén, egy estve fölkereste őt. Fönn találta s a beszélgetés alatt a forradalomra került a sor. Magokra levén, meg merte kérdezni, hogy kié volt a náluk levő koponya, talán a Petőfié? Az öreg tagadta, de azt elismerte, hogy sokan keresték ezt  a koponyát s azt mondta neki, hogy halálos ágyán majd mindent megmond. Erre a másik szobába ment, de látszott rajta, hogy kellemetlenül érinti az ügy.
    Júniusban végelgyengülésben meghalt az öreg, de már halála előtt öt nappal magánkívül volt s beszélni vele nem lehetett. Fischer pedig 1898-ban Nagyszebenben telepedett le. Egyszer szabadságát testvérénél, Ágostnál (községi jegyző Waldhüttenben) töltötte, aki erősítette, hogy a koponya Petőfié volt, mert nagyapjok neki ezt mondta Budapestre költözése (1889 előtt. Apja Segesvárról hozta el, a törzsről levágva, később a balázsfalvi rumén gimnáziumnak adta, anélkül, hogy megmondta volna, kié volt.* (* Reichenberger Bernát Bécsben szül., megh. Budapesten 1895. Sebész volt s 1838 óta katonaorvos Pesten, majd az I. oláh határőrezrednél lett fősebész s mint ilyen szolgált Erdélyben, az erdélyi hadtest 2-ik divíziójában. BUDAPESTI HIRLAP 1902. 7. sz. Bizonyítványai (7 drb) a Petőfi-házban vannak. Ezekből sem tűnik ki, hogy a segesvári csatában ott volt.)
    Hazatérvén elhatározta, hogy ezt a tényt közreadja, de családja, aggódván a következményektől, lebeszélte. Így nyomta őt a titok 1901 őszéig, midőn egyszer a kávéházban kezébe akadt a VASÁRNAPI UJSÁG, melyben a költőnek Pákh Alberthez intézett levelét olvasta s ebben azt a helyet, hogy „lemondok a színi pályáról”. Látva, hogy ezt a levelet Kéry Gyula adta közre, mint a Petőfi-Társaság megbízott Petőfi-ereklyék gyűjtője, hosszabb töprengés után november 16-án írt neki, de mintegy csak jelezve a dolgot, azzal nyugtatván meg magát, hogyha tovább nem kutatják, annál jobb.
    Nagy nyugtalanságban várta a választ, melyből meggyőződvén, hogy (mit tudhatott volna magától) sem őt, sem mást emiatt baj nem érhet, úgy fivéréől, mint családja összes tagjaitól bekérte a közelebbi adatokat s Kérynek kérdéseire válaszolt, ki erre leutazott Nagyszebenbe. És noha mindenben a legnagyobb titoktartást kérte, egy lap elferdítve ugyan, kipattantotta a titkot s így többé nem lehetett elhallgatni.* (* E lap a BUDAPESTI HIRLAP volt, melynek 1902. 2. sz. egy ily közleményt hozott: PETŐFI KOPONYÁJA – MEGKERÜLT.)
    Ez a kérdés napfényre kerülésének rövid története.
    Amint a BUDAPESTI HIRLAP téves közleménye megjelent (1902. 2-ik sz.), már a harmadik számban Jókai, Török Aurél, Szana Tamás, Baróti Lajos a dolgot valószínűtlennek mondták. A Petőfi-Társaság elnöksége is ezeket az adatokat pontatlanoknak jelentette ki és Kéry tiltakozott ellene, hogy ő tette volna közzé. De most már éppen a lapok támadásai miatt ki kellett vele lépni s így számolt be Kéry a BUDAPESTI HIRLAP 1902. január 7-iki számában az egész kutatásról, közölve az összes leveleket, melyeknek lényegét adjuk itt csupán.
    Fischer Ágoston, waldhütteni körjegyző, 1901. december 2-iki levele szerint, nagyapjától így hallotta a dolgot: midőn 1849-ben „menetelésben voltak”, Petőfit, akit ismert, Segesváron túl a tarlón, nem messze az országúttól, holtan látta. Hozzá lépett s látván, hogy halott, szolgája segélyével fejét levágta s poggyásztáskájában magával vitte. A háború után politikai tekintetekből hallgatott róla. A fejet, minthogy a nagy melegben gyorsan föloszlásnak indult, azonnal kifőzte, sok évig tartogatta, majd a balázsfalvi rumén gimnáziumnak adta, de nem mondta meg, hogy kié. Utóbb sem szólt róla, félve a közfelháborodástól s neki is megtiltotta, hogy kihíresztelje. Ennek igaznak kell lenni, mert az öreg orvos, Reichenberger Bernát, igen komoly, pedáns ember volt. Az odaajándékozás a 60-as években történt, mikor a költő halálát kutatni kezdték s nagyapjának nagy aggodalmai támadtak miatta.
    E közlemény rendkívüli föltűnést okozott. Volt lap, mely vezércikkezett róla. Bartók Lajos és Kéry Gyula 1902.június 6-án kihallgatásra mentek Széll Kálmán miniszterelnökhöz és Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszterhez, ki még aznap levélben megkérte Mihályi Viktor balázsfalvi g.-k. Érseet, hogy vegye a koponyát őrizet alá, ami meg is történt, de a koponyát megvizsgálás végett csak a konzisztórum határozata után tartotta lehetőnek Budapestre küldeni.
    A későbbi kutatások megállapították, hogy a koponyát a gimnázium csakugyan Reichenergertől kapta.* (* NB. Kisült az is, hogy ő mint olyat adta, melyet a piskii csatából vitt el, ahol bizonyítványai szerint csakugyan jelen volt, de Segesvárt nem.) A koponya körül csakhamar egész kis regekör támadt. Volt, ki azt állította, hogy leányától hallotta, hogy a doktor vizet is ivott belőle. Természetesen azonnal fölfedezték rajta a kiálló bal szemfog helyét, mert egyébként a koponya már akkor fogatlan volt; továbbá január 12-én az érsek engedélyével Domsa Flavius, a gimnázium rajztanára, három oldalról rajzolta. Ugyanakkor Wlassics miniszter felkérésére az érek elhatározta, hogy rendkívüli konzisztóriumot hív egybe, mely döntsön a koponya fölküldése ügyében, ami annál szükségesebb és az egyetlen mód volt a vizsgálat megejtésére, mert a szakértőül fölkért dr. Török Aurél január 15-iki levelében kijelentette, hogy le nem utazhatik Balázsfalvára, mert ott komoly megvizsgálás, eszközök híján, lehetetlen.
    Amíg közben a balázsfalvai konzisztórium hosszas vita után megengedte a koponya Budapestre hozatalát, Kéry a rajzokat fölküldte a VASÁRNAPI UJSÁG-nak, mely január 19-én  közölte mindhármat (3-ik sz.) s egyszersmind az ábrázolt koponyáról kiadta Jókai, dr. Török Aurél és Semayer Villibáld véleményét.
    Jókai véleménye szerint ez a koponya nem volt Petőfié, mert neki fölfelé szélesedő feje volt, ennek keskenyülő, homloka magas volt, ezé alacsony, az orrtól az ínycsontig arca hosszabb s a pofacsontok kiülők voltak. Arcélben még feltűnőbb az eltérés. A költő homloka erősen előrenyomult volt, ez adott arckifejezésének oly megható jelleget, e koponya pedig hátranyomott. A fogak a felső íncsontból hiányozván, a jellegzetes eltérést nem bírja megállapítani, de mondhatja, hogy a költő feje ennél nagyobb volt.
    Török Aurél bő és tudományos fejtegetésekkel kísért választ adott, melynek rövid lényege az, hogy a koponyából megállapítani az arc egyéni jellegét lehetetlen; de azt meg, hogy valakié, kiről annyit tudunk, int a költőről, NEM lehet egy bemutatott koponya. Azt, hogy az illetőé, kinek tulajdonítják, csakugyan VOLT-E a koponyája, csak akkor lehet megállapítani, ha, mint a Schiller esetében, pontos viasz- vagy gipsz-fejmás maradt róla. Dr. Welcker antropológus pl. ennek alapján újabban kimutatta, hogy a gipsz-fejmásolat után ítélve, mely hiteles, a koponya nem lehetett Schiller.    Ha a költő fejéről ily másolat léteznék, a dolog eldöntése könnyű volna, így azonban sokkal nehezebb.
    Ugyanis fölvetődnek a következő kérdések: Ugyanaz-e ez a koponya, mint a Reichenberger-féle? Ha az, valóban egy holt ember testéről vágatott-e le? Ha igen, hogyan, mivel és mennyi idő alatt vághatta le? Mert ez utóbbi nem oly könnyű dolog és sok mellékkörülmény latolása nem teszi valószínűvé, még ha Reichenberger járatos volt is effélében. S ha járatos volt is, egy ily fejet nem könnyű elvinni, gyorsan kell kiáztatni és preparálni s ha ez a koponya ilyen kiáztatott koponya, ezt róla meg lehet azzal együtt állapítani, hogy vajon szakember csinálta-e? De vajon hol áztatta ki Reichenberger: Hivatalos helyiségben vagy magánházban? Nem volt az veszélytelen s emellett kolerás világ volt az.
    Ha mindezek mellett fölvesszük, hogy e koponya hiteles, az elölről, oldalról és hátulról készített rajzok alapján hozzá lehet szólni, hogy lehetett-e a költőé, vagy nem.
    Összehasonlítva már most ezeket a Barabás- és Orlai-féle képekkel, a benyomás az, hogy ez a koponya igen széles,még ha a hiányzó állkapcsot hozzágondoljuk is. A költő orra keskenyebb, vagyis hosszabb volt, a koponya orrüregnyílása ellenben széles orra mutat. Még eltérőbb az orrgyök jellege. A koponyán az orrgyök egy hirtelen, szögletes levágást mutat a homloknak erősen kiálló tarhelyi része alatt, az arcképek szerint ellenben a költő fején az orrgyök mérsékelt ívhajlatban fekszik s ez oly fontos, hogy eldönti, hogy ez a koponya NEM lehetett a költőé. Azonban a bal szemfog kiálló nagy medre tényleg megvan rajta s ha a többi nagy ellentét nem volna, akkor lehetne róla szól, hogy a koponya és a költő fejtípusa közt van hasonlat, így azonban, míg a koponyát természetben nem látja, ki kell mondania, hogy NEM Petőfié.
    Megdicséri egyébként a rajzokat, noha nem ugyanegy alapsík szerint készültek s hozzáteszi, hogy Reichenberger, mint írják, kegyeletből vágta le a fejét, akkor eltett volna róla bár egy hajtincset. Az, hogy Reichenberger ivott volna belőle, csak rémmese, mert a koponya nincs erre elkészítve s emellett, aki csinált ily kiáztatást s mégis iszik belőle, az csak őrült lehet. Neki hite az, hogy Reichenberger a költőt nem ismerte, sem fejet soha le nem vágott, sem élőről, sem holtról. Eddig dr. Török Aurél.
    Semayer is kiemeli, hogy a rajzok nem pontosak, hogy pontos rajzokhoz szakszerű eljárás és eszközök kellenek. A rajzok részletes bírálata után azt mondja, hogy belőlök nem tűnik ki semmi olyas, mi ellentmondana annak, hogy lehetne a költő koponyája is, ellenben van több olyan, ami a megvizsgálást kötelességgé teszi s ennélfogva felküldendőnek és dr. Török Aurél, továbbá egy kórbonctani és fogászati tekintély által megvizsgálandónak tartja.
    Lauka Gusztáv is megszólalt Nagybecskerekről. Szerinte a költőnek inkább kisebb és keskenyebb homloka volt, nem mint Jókai mondja, egyébként hite szerint Petőfi  többi elesettel porlad együtt.
    Közben Chetianu Ambrus és Bonfiu Ottokár tanárok felhozták a koponyát s dr. Török Aurél mindenekelőtt megállapította, hogy az eredeti koponyán a bal szemfog ürege teljesen szabályos és a koponya kiáztatása szakértőre vall, de nem ötven éves vagy régibb, mert akkor a koponya-kikészítéshez még így nem értettek. Hihető, hogy Reichenberger vásárolta, annál is inkább, mert fia tagadja, hogy apja valami fontosságot tulajdonított volna neki, bár az unokák az ellenkezőt mondják. Ugyanekkor megvizsgálta még a koponyát a Petőfi-Társaság felkérésére január 24-én dr. Irsai József s január 29-én Semayer Villibáld. Mindketten írásos véleményt adtak róla, melyek kevésbé határozottak, mint a dr. Török Aurél véleménye. Semayer öt fényképet is mellékelt jelentéséhez, ámde dr. Török véleménye után az érdeklődés elmúlt. Többé senki sem hitt benne, hiába jelent meg utóbb a Reichenberger egyik leányunokájának levele, ki esküre volt kész, hogy anyjától csakugyan Petőfi koponyájaként hallotta említtetni a koponyát, ami azóta nem is volt titok a családban. De hiszen tágabb körben se volt titok, amint e sorok írója és Jakab Ödön is már évekkel előbb hallott róla.* (* VASÁRNAPI UJSÁG. 1902. 42-45. l. – U. ott a három koponyarajz és a bal szemfog – részlet külön rajza hasonmásban. – U. o. 58. l. Az egész kélrdésrőll. Az egykorú összes lapokat, de leginkább BUDAPESTI HIRLAP 1902. 7, 13, 14, 16, 18, 47. sz. MAGYAR NEMZET 1902. febr. 18. Az összes kérdésről az iratok a Petőfi-házban vannak. A pro és contra vitatásokat itt mellőzzük. L. ezekről BUDAPESTI NAPLÓ-t (Hentaller Lajos cikke), HAZÁNK 12. sz., MAGYAR HIRLAP jan. 10, jan. 22.sz.)
    Az egész kérdés ezzel lekerült a napirendről. A Petőfi-Társaság ugyan február 16-iki ülésén elhatározta a további kutatást, de valójában nem folytatta.

B E F E J E Z É S

    Ha valaki indazt a mesét, találmányt és sok ezekhez hasonlót részletesen tárgyalni s az ezekkel kapcsolatos irodalmat kimerítőn ismertetni akarná, melyek a segesvári csatáról, Petőfi haláláról vagy lve eltemettetéséről, meneküléséről s későbbi életéről szólanak, majdnem kötetekre volna szüksége. Arra, hogy akárcsak minden kuriózumot is fölsoroljunk, a rendelkezésünkre álló tér szűk. Azonban nem lehet elmenni mégis még egy pár mellett, hogy legalább röviden ne említsük.
    Ezek egyike a Boldizsár Dénes kackói (Szolnok-Doboka-megye) állami elemi iskolai igazgató-tanító elbeszélése. (SZÉKELY-UDVARHELY című lap 1898. május 1.) Elmondja t. i.,hogy mint 62-ik gyalogezredbeli őrsvezető, részt vett a boszniai okkupációba és ott a Gorázda és Focsa közti úton találkozott Petőfivel, midőn mint jobb oldalvédet tizenkettedmagával a Vebro-Burdo nevű hegyre küldték. Két óráig mentek s ekkor egy kunyhót találtak, melyet ki kellett kutatniok. A kunyhó nyitott ajtajában egy őszes, magas, sovány férfi ült durva posztóból készült s derekán kötéllel átkötött katában. A kunyhó talán nyírfakereszt függött. Elébb szlávul, majd németül s végre az idegen kívánságára magyarul beszéltek. Elmondta, hogy Bem kedvelt katonája volt, a segesvári csata után, mint nehéz sebesültet, egy évig fiaként ápolta Alsó-Boldogasszonyfalván egy öreg házaspár, mert az asszony elesett fiának képzelte. Ő a csata hevében súlyosan megsebesült, eszméletlenül feküdvén, nem tudja, miként jutott egy kis híd melletti füzesbe, honnan három székely asszony egy tehenes szekeren az említett faluba vitte. Az ősz remetének csonkított ujjai és hazafias lelkesedése meghatották Boldizsárt, hívta haza, de ő azt felelte, hogy nincs itthon mit keresnie. Majd beszélgetve a forradalomról, elkísérte őket, megmutatta a Verbo Burdo hegyet s ekkor megölelvén őt, egy FRUCTUS HYEMALES című latin imakönyvet adott neki e szókkal: „Öcsém! Imádkozzál a testben, lélekben megtört Petőfi Sándorért.”
    Ezt írta le tizenöt év múlva Boldizsár hosszas töprengés után,mert azt kellett hinnie, hogy az ősz remete csak képzelődött.*  (* L. MAGYARORSZÁG 1898. május 4-én szintén kiadva.)
    Orbán Károly 48-as  honvédtiszt pedig a következőt beszélte el Márton Dániel akkori lugosi tanárnak 1897-ben: A segesvári csata előaestéjén, mintha érezték volna a fenyegető vészt, komor volt mindenki. Ő, mint a őrjárat vezetője, körüljárta a tábort s kívül az előörsökön egy magános alakot pillantott meg. Közelébe ment, kémnek vagy szökevénynek tartva, de az alak mozdulatlan maradt. Rákiáltott:
    - Ki vagy?
    - Petőfi Sándor!
    - Imához! – vezényelt Orbán és a csapat tisztelgett, míg a költő a tábor felé előttük elvonult* (* V. ö. 1848-49. TÖRTÉNELMI LAPOK 1897. EGYETÉRTÉS 1897, 144. sz. MAGYARORSZÁG 1897, 19. sz.)
    Ezek és hasonlók írói vagy elbeszélői kétségtelenül nem akarják az embereket misztifikálni s éppen nem ily komoly ügyben; de jóhiszeműségöket vagy emlékezetök hagyja cserben vagy valóságnak tetszik utóbb valami képzeleti dolog.
    De mindez, mint minden egyéb is, százszor el volt mondva. Nem lehetetlen kétségtelenül, hogy a sok változat valamelyike tényleg a költő halálának hiteles előadása; de hogy melyik az, emberi eszközök el nem dönthetik és nem fogják soha.
    Fejezzük be azzal, hogy ez most már jobb is így. És ha az emberi észre megdöbbentő az a tudat, hogy a dolgok lényegébe be nem hathat, hogy a legegyszerűbb, a mindennapi élet környezete is ezer és ezer rejtélyt tartalmaz; azonban a kedélyre fölemelő, quasi divus, az az eltűnés, mellyel a költő, éppen úgy, int lángeszének lényegével, lángszívének érzelmeivel, megfoghatatlan rejtély marad; de egyszersmind örök vágyakozás gyanánt élni fog az emberi kutatás és a meghátrálni nem bíró megismerés számára.

Forrás: Petőfi eltűnésének irodalma. Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. XXIV. füzet. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása