Őszi alkony, őszi alkony,
Hűvös esős őszi alkony,
Vasárnap van nem dolgoznak
Vecsernyére harangoznak.
Összegyűl a falu népe,
Ifja, vénje, rútja, szépe.
Úr, és paraszt, gazdag szegény,
Csendesen az egyházba mén.
A ifjak tisztán csinosan,
A leánykák virágosan,
Piros ruha és czipébe,
Csak Juliska feketébe.
Neki szép virág sem kellet,
Elhervadna szive mellett,
Rozmarint tűz kebléhez
Az illik fájó szivéhez.
Enyhülést kér fájdalminak,
Meghallgatást imáinak,
Örök nyugtot kedvesének,
Kit a harcban megölének.
Őszi alkony, őszi alkony,
Hűvös esős őszi alkony,
Vasárnap van nem dolgoznak
Vecsernyére harangoznak.
Forrás: Magyar írók albuma. Geibel Armin bizománya. Pest, 1856.
2026. aug. 16.
Lauka Gusztáv (1818-1902): Románcz
Gyulai Pál (1826-1909): Tavasz-éj
Mért alusztok? Jó és szép alunni,
De álmodni?… könyben ébredünk.
Szebb az éj, a szép tavasznak éje;
Viraszt a sziv és megnyilik mélye,
S bánat nélkül mélyen érezünk.
Ezüst fátyolt von a hold sugára,
Mellyet néha meglebbent a szél.
A nyugvó természet föl-fölérez,
Mint hű anya kedves gyermekéhez,
Álmodik és édes szót beszél.
Ing a lomb s egy egy virágot hullat,
Mint tünékeny muló ifjuság,
Fölcsicserg az álmodó madárka,
Talán fáj, hogy holnap nem találja.
Ha egyik hull, nyíl majd más virág.
Fénybogárkák ragyognak a fűben,
Csillag fönn és csillag ide lenn.
Sötét az éj, sötétebb a bánat -
Oh csillagfény, melly homályán áthat,
Sugározzál földön és égen!
Tó és csermely ébren álmodoznak,
Kebelökre ifju lomb hajol.
A tó busan és fájón megrendül,
Mig a csermely víg csevegve zendül,
Bú- s örömhang lágyan összefoly.
Illatot hord a völgyek fuvalma,
Egyik virág másiknak izen.
Mint eseng, mint vágy e hő lehellel!
Mint susog a nyiló kelyhek mellett
Hivó hangod édes szerelem!
Mint emlék a boldogabb időből,
Bérczek ormán pásztortűz lobog.
Most magasan csillagokkal játszik,
Majd lehull és elalunni látszik.
Oh lobogj! Míg hajnal jőni fog.
Milly csöndesség, még is mennyi hang szól,
Milly homály és mégis mennyi fény!
Fény- homályból mennyi kép kifejlik,
A hangokban mennyi titok rejlik,
S mint szövődik bűvös sejtemény!
És a szív olly lassan csöndesen ver,
Nyugszik benne inden indulat.
Szelid álmok bölcsőjén ringatva
Csak egy csöndes mély érzés virasztja.
Jobb és hivebb, hőbb és ifiabb.
Forrás: Magyar írók albuma. Geibel Armin bizománya. Pest, 1856.
Dózsa Dániel (1821-1889): Dózsa Lajos emléke
Való tehát a hir szegény jó testvérem,
Hogy te is elestél a bus csatatéren!
A bus csatatéren, hol király és haza
Örök romlásunkra szembeszállott vala?
Oh midőn mint boldog gyermek hajdanában
Játszadoztunk együtt atyánk udvarában,
S majd mint érző ifjak füztünk reményeket,
Tisztelve a királyt, szeretve nemzetet,
S mennyekig ragadt fel sok szép álmodásunk,
Beh nem is véltük, hogy illyen lesz válásunk.
Mért hogy nem lehettem a te oldaladnál
Testvérem – utolsó szempillantásodnál!
Hogy a dárda, melly kebledet átdöfte,
Járta volna az én szivemet is össze.
Mért hogy, mint kik mindig egyiránt éreztünk,
Nem egy kézcsapástól, nem egyszerre vesztünk!
Oh a forradalom rémes egy szörnyeteg
Dúl, rombol és szerte tép ezer sziveket.
A czél a mellyért te harczi sikra szálltál
Csalt, de nem az érzés, mellytől lángra gyultál.
Hol vagy? Hamvaidat hiába keresem,
Megmutatni senki se tudja azt nekem.
Sír föd? Vagy a vadak eledele lettél?…
Csak annyit tudnak: hogy a csatán elestél.
Elestél, elestél, s hálátlan csatában!
Hallgat rólad a hir széles e hazában,
Oszlopot nem emel néked az utókor,
Sőt talán fejedre hűtlen átkokat szór.
Mért hogy hamvadat föl nem kereshetem.
Fiatal cserfával be nem ültethetem;
És föl ne metszhetem annak oldalára:
„Honért és királyért szent a hős halála!”
Képzelem mint törtél harczi tüztől égve
Az óriás karu kemény ellenségre,
Vitézid szétverve egyedül hagyának,
Egyedül törél a kozákok hadának.
Képzelem testedet összemarczangolva…
Hány helyt járhata át a muszkák golyója?!
Milly kinos keserves lehetett halálod
Mig nemes lelked a mennyországba szállott.
Te szomjas lehettél, s nem volt egy barátod,
A ki enyhitette volna, szomjuságod,
Kinokat szenvedtél s szülőd és testvéred
Végső perczeidben nem vigasztalt téged! -
Vajha az egekből lenézvén hazádra,
Nem og köny fakadni ott is szempilládra.
Tán hazánk tavasza ujra eljöhet még!”
Nem olly rosz a király millyennek festették.
Ő is a népeknek adott szabadságot,
És a nemzeteknek jog egyformaságot,
Ezt kivántuk mink is mindörökké ketten,
Ezért küzdtél te olly kétségbe esetten.
Ha így tudta volna, királya mit akar,
Nem szállott volna ki csatára a magyar.
Elrendeztük volna ezt a szép országot,
Mellyért annyi vér folyt, annyi hős csatázott.
A király s a haza szép összetartással
Egyet értett volna a jóban egymással,
De a félreértés folyté s foly szünetlen,
Mert sok keserüség van még a szivekben,
S annyiban boldognak mondhatod halálod,
Ha nem kell siratnod szenvedő hazádat.
Forrás: Magyar írók albuma. Geibel Armin bizománya. Pest, 1856.
Ismeretlen szerző: Karácsony éjszakáján
Karácsonyéje van, messze még az éjfél,
Meleg tűzhelyénél együtt ül sok család,
Ki ne emlékeznék a boldog perczekre?
Ki nem virasztott még karácsonyéjszakát?
Megemlékszem én is… elkerül az álom.
Hol az én tűzhelyem? Hol az én családom?
Miként a temető, szobám ollyan csöndes,
Árva sohajtásként elhangzik kérdésem,
Csak egyedül vagyok, s lehajtván fejemet
A hamvadó gyertya lobogását nézem.
Hamvadó örömök halavány viszfénye
Miért világitasz multam emlékére?
Könyet, forró könyet érzek szemeimben,
Anyám, hogy letöröld, édes anyám hol vagy?
Miért nem ölelsz meg kedves kis hugocskám,
Enyhitő szavaid mért nem vigasztalnak?!
Barátim miért nem fogjátok kezemet,
Hogy ne fázzam, oh hogy érezzek meleget?!
Zug a szél… hadd zúgjon, itt ülünk mi vigan,
Nyugalmas szobában, meleg tűzhely körül.
Beszélünk, dalt mondunk, emlékszünk, remélünk;
Lelkünk felmelegszik, és szivünk úgy örül.
Megmegmozdul a hű eb ajtónk küszöbén,
Mintha örömünkön örvendene szegény.
„Ülj mellém hugocskám! Oh bátyám ne menj még,
Ne tedd el még széked a kandalló mellől,
Beszélni akarok sokat, igen sokat
Ragyogó álmakról, boldog szerelemről.
Ah de nézd jó anyánk elaludt karszékén,
Tán fölébred szavunk hangosabb beszédén.
„Nem alszom gyermekim… szelid álmok helyett
Szememen az öröm könyei remegnek.
„Ha te sirsz jó anyánk akkor mi is sirunk,
Mert a könyek nem jót rosszakat jelentnek
„Csakhogy együtt vagytok;t öbbre vágyam nincsen:
A szegény árvákat megáldja az isten.
De hova tévedtem?… oh hova tévedtél
Milly boldog vidékre nem felejtő lélek?
Inkább imádj istent, hogy legyen kegyelmes
És vegye el tőled e fájó emléket,
És ha ár kell érte: adj reményt, vágyakat,
Mindent, mi a multból még talán fenmaradt.
Sirját sem láthattam az édes szülőnek,
Jó testvéreimnek alig hallom hírét;
Talán kis házunk is eddig összeomlott,
S a hű eb sem őri többé már küszöbét.
Barátim szenvednek idegen földeken.
Élsz-e vagy meghaltál szerelmes kedvesem?
Oh családi élet… szép családi élet,
Édes csöpp az élet keserü vizében,
Biztos rév a szívnek szélvészei között,
Védpaizs a sorsnak csapásai ellen,
Isten ajándéka, ember boldogsága.
Erény termő földje, örömök forrása!
Visszajösz-e hozzám?… jösz-e még valaha,
Elepedt lelkemhez, szomju vágyaimhoz,
Mint a pásztorleány, ki kunyhójából a
Puszták vándorának jó szót és italt hoz?
Életem utjain őrködsz-e felettem?
Szelid koporsómhoz te vezetsz-e engem?
Zug a szél… hah mint zúg! Milly busult haraggal.
Özvegyek siralma, árvák sohajtása.
Némulj el bánatom, hisz nem egyedül vagy
Sokan vannak veled e széles hazába’.
Ablakot nyitok ki, szemem az égbe néz:
Sötétebb az éjjel, jobban zug a szélvész.
Gy……..
Forrás: Magyar írók albuma. Geibel Armin bizománya. Pest, 1856.
ÁPRILY LAJOS (1887-1967)
Aki az erdőket járja, a magánynak azokban a gazdag perceiben, amikor a nap izzó korongja a gallyak sátorában elpihen, a madarak röpködő csapatja a fészek békéjében elvonul, - a fáknak és füveknek, hullott leveleknek és csöndes virágoknak halk suttogását, néma beszédjét hallja meg, csendesebbet önszíve verésénél, meghittebbet a saját gondolatainál. Ezek a percek, ezek a felejthetetlen élmények keltek életre bennem Áprily verseinek az olvastakor. Egészen sajátos, szokatlan, új az, amit e költészetben találtam. A magyar lírában csak egy poéta rokon vele, Tompa Mihály – azokban az őszintén lírai elégiákban, amelyeket magányos tornácán sóhajtott el. Rokon a borongása és rokon a természettel való meghitt közössége. A zenében Grieg melankóliája hozza elénk azt a hangulatot, amelyből ez a költészet felépül.
Az épületnek két nemes kőanyaga van: az emlék és az erdélyi természet.
Az épületnek két nemes kőanyaga van: az emlék és az erdélyi természet.
„Szeszélyes rajzú szőnyeg:
ódon tető-sorok.
Felettük őrködő hegy,
az Őrhegy mosolyog.
Az esztendők ívelnek,
a vén idő forog.
Redős Őr-Gullivernek
az arca mosolyog.”
ódon tető-sorok.
Felettük őrködő hegy,
az Őrhegy mosolyog.
Az esztendők ívelnek,
a vén idő forog.
Redős Őr-Gullivernek
az arca mosolyog.”
A kisdiáknak ez az élménye jellemzi az egész élet élményvilágát. Ablakát kitárja a szürkületbe, kémleli a „párakendős eget,” -
„A templom omló szürkeségbe ormol,
borzong az ákác, mint a nagybeteg,
s átrémlenek a szomszéd utcasorból
a lenge leplű házkísértetek.”
borzong az ákác, mint a nagybeteg,
s átrémlenek a szomszéd utcasorból
a lenge leplű házkísértetek.”
A házkísértetek csendes ajtain régi ablakok lépnek elő, fejfára festett, árnytalan nevek:
„oly bibliás-szelídek mint a János,
és fátylosok, mint őszutón a hold.
Aki viselte, csöndes és leányos,
vagy férfias, de gerlelelkű volt
Halk utitársak, kedves alakok,
arcukra enyhe békefény világol.
Kezükben könyv, virág vagy sétabot,
amint kilépnek emlékfélhomályból.”
és fátylosok, mint őszutón a hold.
Aki viselte, csöndes és leányos,
vagy férfias, de gerlelelkű volt
Halk utitársak, kedves alakok,
arcukra enyhe békefény világol.
Kezükben könyv, virág vagy sétabot,
amint kilépnek emlékfélhomályból.”
A zengő patakvölgy egyszerű faházából édes apja jő: kiáll a ház elé, úgy várja „elszakadt fiát, mikor bocsátja már a láz s a város”. A falusi temető süppedt sírjai közül feléje tekint a testvér: harminc éve alszik ott, a föld immár fölitta testét, de keskeny ajkán ma is az a mosoly, amely gyerekugrándozásait kísérhette ott a halálország hepehupáján. A mariampoli sírból egy jó barát arca tűnik eléje; majd a komoly, vallomástevő professzort látja meg, a csend barátját… „a szent homlok ma már: homlokdarab”. A hideg, mogorva tél állandó szeme elé küldi halottra-vált írótársát, a csendes este felidézi csendesen szemérmes hívét…
„és közben hull a liszt; örök homok -
s a nagy kerék künn sóhajt és zokog.”
s a nagy kerék künn sóhajt és zokog.”
Az emlékek világa állandó közösséget teremt a halállal. Áprily Lajosnak a halál nem az a félelmes hatalom, amilyennek a haláltáncképek festették; már gyermekkorában ott játszadozott a fejfás erdélyi temetőben:
„Ha gödröt ásni jött ásós-kapás nép,
kíváncsi kedvvel néztük, mennyit ás,
és nem volt több, mint kedves tűzijáték,
halottak napján a világítás.”
kíváncsi kedvvel néztük, mennyit ás,
és nem volt több, mint kedves tűzijáték,
halottak napján a világítás.”
A hegylakó ember szeme és lelke más, mint a síklakóé. „Szemük: derült szem, szárnyas és merész. Ha lent elúnta, fellegekre néz.” A lelkükbe tehát több élmény ágyazódik, olyan élmény, amely a mulandóságot megmosolyogja.
„Ó, a halál itt
nem borzongató,
több súlyt alig hord,
mint az este szó.”
nem borzongató,
több súlyt alig hord,
mint az este szó.”
De ez az este nemcsak a vigaszt adja meg, hanem a túlságos ágaskodást is kijózanítja. Ahogy az este után reggel jő, ugyanúgy bizonyos az este elpihentető perce is: az elsimít mindent, kettétöri a nekifeszített pályát, meghajlítja a nekibüszkült derekat, lelankasztja a nagyon hadonászó kezet is. „Fejünk felett egy félelmes vitorlás: horgonytalan mulandóság halad.” Ezt a vitorlást a mának élők nem látják, de a költő fenn a hegyek süvegén megérzi a szelét és az éjszaka titkos perceiben az ébredező hegyóriásoktól józan életbölcseletet tanul.
"A völgyből felkúszott csörögve
egy régi hang: a csermelyé
és azt csörögte: „mindörökre
tenger felé – tenger felé…”
egy régi hang: a csermelyé
és azt csörögte: „mindörökre
tenger felé – tenger felé…”
A költő ebbe a távol tengerbe akarja vetni horgonyát és némely költeményének szelíd békéje azt sejteti, hogy ez a horgony szilárd talajba akadt. A nyugalomnak ez a békéje Áprily költészetének egyik legerősebb varázsa.
Másik varázsa az a csendes szemérem, amellyel lelkét elénk tárja. „Sorsom szent búvópatakja tompán zuhog a föld alatt”- írja önmagáról és sehol sem igyekszik azt harsogóvá fokozni lantján. A ma sok zaja és fénye közepette a hallgatás barlangja felé kívánkozik és ott a költészete
„tó lesz, virágos úsztató,
habnyugtató és tiszta tó.
Nem ás, nem ont és nem kering -
csak ring s a lelkem benne ring…”
habnyugtató és tiszta tó.
Nem ás, nem ont és nem kering -
csak ring s a lelkem benne ring…”
Nem is örökké hangzó lant az ő szívének hangszere. Önmagát rajzolja elénk egy téli hangulatképének ez a versszaka:
„Felborzolt tollal ül a hím-pirók,
hózuzmarát szitál az ág le rája,
félálomban lát nyár-illuziót
s olyankor szól althangú fuvolája.”
hózuzmarát szitál az ág le rája,
félálomban lát nyár-illuziót
s olyankor szól althangú fuvolája.”
Amit a maga életének külső érzési élményeiből elénk vetít, az nem több egy-két ködlő emléknél. De ezek a kis foszlányok is az egész emberlelket revelálják előttünk. Van egy kis verse, amely akkor született, mikor kis fia a „bíboros ruhájú skárlát” karjai közt vergődött: csupa természetkép, amelyekből a szeretetbe vetett bizalom melege gyógyít. Másutt az első szerelmes éjszaka emléke ragyog át azon a vágyódáson, amely az alkonyat havas útjára csalogatja. Nem is lehet az másként, annyira összhangzik a költőnek és a természetnek a szíve. Itt a költő szívének minden hangulatrezdülése a természet rokon hangulathullámaiba olvad és a természet minden derűje-borúja egyszeribe visszhangot ébreszt a költőben is. Ez az összhang adja Áprily költészetének harmadik varászát.
Egy helyt azt írja, hogy „a bükkös-erdő bús elégiája szép mint a halál és a szerelem”. Akik szeretik és értik az erdőt, azok átérzik e sor igazságát, de Áprily még azokat is meg tudja győzni, akik az erdőt nem ismerik. Hallgassuk meg, milyennek tudja ő ezt az októberi elégiát?
Egy helyt azt írja, hogy „a bükkös-erdő bús elégiája szép mint a halál és a szerelem”. Akik szeretik és értik az erdőt, azok átérzik e sor igazságát, de Áprily még azokat is meg tudja győzni, akik az erdőt nem ismerik. Hallgassuk meg, milyennek tudja ő ezt az októberi elégiát?
„Fától fához remegve száll a sóhaj,
Közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrobbant rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.
Lombját a gally, nézd, mily kimélve ejti,
holnap szél indul döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.
Mint gyertyacsonkok, roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke szép fejét.”
Közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrobbant rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.
Lombját a gally, nézd, mily kimélve ejti,
holnap szél indul döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.
Mint gyertyacsonkok, roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke szép fejét.”
Innen van, hogy Áprilynek még a gondolatai is a természet egy-egy pillanatának sajátos nyelvén jutnak kifejezésre. Pompás példája ennek a Ferrero-illusztráció: az a kerten átlobbanó tavasztűz, amely fehérre gyújtja a cseresznyefát – amelyet a költő Spartacus történetének, kisfia pedig csoda szép tavaszi napnak appercipiál.
Ez a természet azonban nem akármely természet! Egyik versében a svájci tömegsír magyar halottjával ezt mondatja: „Olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe…” A halál és a jövő szempontjából igaza van, de az élet nem tud elidegenedni attól a kaputól, amely a természet és élet szépségeit a lélek elé tárta: a hazától. Áprily Lajos szeretheti a tengert, elábrándozhat a feldkirchi temető ciprusai alatt, de az erdélyi hegyek között van otthon, ott telik meg a lelke, ott feszül hangszerré lelkének húrja:
Ez a természet azonban nem akármely természet! Egyik versében a svájci tömegsír magyar halottjával ezt mondatja: „Olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe…” A halál és a jövő szempontjából igaza van, de az élet nem tud elidegenedni attól a kaputól, amely a természet és élet szépségeit a lélek elé tárta: a hazától. Áprily Lajos szeretheti a tengert, elábrándozhat a feldkirchi temető ciprusai alatt, de az erdélyi hegyek között van otthon, ott telik meg a lelke, ott feszül hangszerré lelkének húrja:
„És este kinyitom az ablakom
és a históriát hallgatom:
egyetlen transsylvan hősköltemény.”
és a históriát hallgatom:
egyetlen transsylvan hősköltemény.”
Áprily elsősorban Erdélynek a poétája. Amikor az összeomlás egymás után lökte a kishitűségbe és kétségbeesésbe a lelkeket, ő a székely művészet kincsásójával, Kós Károllyal a hegyekre sietett, a mozdulatlan vén hegy tetejére:
„Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átölelem a hullám-horizontot,
s tetőit, többet száznál és ezernél -
s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély…”
átölelem a hullám-horizontot,
s tetőit, többet száznál és ezernél -
s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély…”
Az öreg Herepei professzornak a lelke – azé a nyolcvanéves ember, aki mikor sejtette, hogy közeledik a végtelen, búcsúzni ment az Őrhegy alá, búcsúzni igézettől, erdőhomálytól, fa recsegésétől, kasza pengésétől – ez a lélek ma Áprily szívét dobogtatja –, bárhová vinné a sors, visszacsalnák az emlékek, mint annak idején a nagyváros kávéházából a juhok:
„Szelid hullámok göndörszőke tóban,
botvert, esővert, hajszolt kis család,
de verten, s út porába lankadóban
hozták a lankák hűvös illatát.
Az egyik összecsukló lábbal épen
az útszélig vonszolta el magát,
és rám nézett és harmatos szemében
vád volt, riasztó, karvalykarmú vád…”
botvert, esővert, hajszolt kis család,
de verten, s út porába lankadóban
hozták a lankák hűvös illatát.
Az egyik összecsukló lábbal épen
az útszélig vonszolta el magát,
és rám nézett és harmatos szemében
vád volt, riasztó, karvalykarmú vád…”
A lelke ezzel az erdélyi természettel van tele: ez az életeleme. Még az állatvilága is itt él az erdélyi lankákon, és éppen azért érzi oly híven az állatvilág érzését is a költő. A Halálmadár sorsának siratása azt a sajátos rokonérzést mutatja az állatvilággal, amelyet eddig a magyar költészetben csak Bárd Miklós versei éreztettek. De Áprily rokonérzésének a részvét az alapja. Az ő lantja csak a szomorúságnak ad ilyenkor hangot. A halálmadár szerelmese egy lázban vergődő erdőőrleány babonás félelmének esett áldozatul: a kedvest vesztő hím panaszát ez a fájdalom tölti meg. Az irisórai szarvasnak sorsa is szomorú: a rabságra való ráébredés szomorúsága szól a költő kis elbeszéléséből. De van még egy jellemző különbség Bárd Miklós és Áprily Lajos ilyetén versei között: Áprilynál minden állatpanasznak keserűen szubjektív emberi árnyalata van: a meg-nem-értetés csalódása hangzik ki a halálmadár panaszából, az idegen környezetben vergődő költő szabadba-sóvárgása az irisórai szarvas keserves búgásából. Hogy az alaphang mennyire bánatos, azt egy különös motívum feldolgozása szemlélteti: Bárd Miklós a lesen, a mátkapár szerelmét látva, nem tudja fegyverét a gyilkos lövésre irányítani, - Áprily szalonka-lesén „forró szívükbe gyilkos puska robban”.
Az erdélyi természet szépségét még egy vonás gazdagítja: a nép képzeletének mesefátylai. Áprily képzelete is érti ezt a mesefátyol-szövést, ezért festi a tanya estjét kisfiának mesehangokon:
Az erdélyi természet szépségét még egy vonás gazdagítja: a nép képzeletének mesefátylai. Áprily képzelete is érti ezt a mesefátyol-szövést, ezért festi a tanya estjét kisfiának mesehangokon:
„Búcsúzva már a dombra száll a nap,
A házak esti fényben állanak.
Kapu kitárul, hangos pásztorok
piros arcáról izzadság csorog.
Itatnak. Fejnek… Majd kiköt, pihen
ember meg állat álom öliben.
A színfedélen varju szundikál,
a hold reá aranyködöt szitál…
És hirtelen – csalódás? Látomány?
Halk reszketés fut át akis tanyán.
És csöndesen megindul felfele,
a jegenyefa lesz a tengelye,
s remegni kezd, rezgő csudát zenél
hétezerhétszázhetvenhét levél.
És ami nappal józan és sivár,
mesefészek lesz, bűvös ősi vár.
S forogni kezd, mint egy búgócsiga,
ott alszik benne Csipkerózsika.
A vén magtár ma tündér-táncerem,
a kert aranygyümölcsöket terem.
A pocsolyákon gyémántfény remeg,
kuruttyolnak a békahercegek…
Palánk tövéből égre nő a hab
és Póli néni seprünyélre kap.
Táltos-tüzet zihál a vén gebe,
begyógyul minden ostorvert sebe,
s száguld a pásztor, a kis Lucián
Maros vízen, - az Operencián…
Az ősi várban kedves mesenép
így éli mókás tündér-életét.
Táncolva lejt, nevet, vígan lakik
holdfényes éjszakában hajnalig…”
A házak esti fényben állanak.
Kapu kitárul, hangos pásztorok
piros arcáról izzadság csorog.
Itatnak. Fejnek… Majd kiköt, pihen
ember meg állat álom öliben.
A színfedélen varju szundikál,
a hold reá aranyködöt szitál…
És hirtelen – csalódás? Látomány?
Halk reszketés fut át akis tanyán.
És csöndesen megindul felfele,
a jegenyefa lesz a tengelye,
s remegni kezd, rezgő csudát zenél
hétezerhétszázhetvenhét levél.
És ami nappal józan és sivár,
mesefészek lesz, bűvös ősi vár.
S forogni kezd, mint egy búgócsiga,
ott alszik benne Csipkerózsika.
A vén magtár ma tündér-táncerem,
a kert aranygyümölcsöket terem.
A pocsolyákon gyémántfény remeg,
kuruttyolnak a békahercegek…
Palánk tövéből égre nő a hab
és Póli néni seprünyélre kap.
Táltos-tüzet zihál a vén gebe,
begyógyul minden ostorvert sebe,
s száguld a pásztor, a kis Lucián
Maros vízen, - az Operencián…
Az ősi várban kedves mesenép
így éli mókás tündér-életét.
Táncolva lejt, nevet, vígan lakik
holdfényes éjszakában hajnalig…”
Így éli át, álmodja át Rapsonné templomjárását, az Őrhegy regéit, - s keresi „ott túl a rengeteg homályon”, az élet élményein, a mese országát és benne azt a kisgyerek-önmagát, aki a mesetenger partján habverte sziklaszálon botot cifrázgat. Önmagát keresi álom-meséiben, amelyek a székelymesék foszlányaiból a képzeletében meseköntössé állanak össze, mert költőgyerek marad, aki Peer Gynttel éli a mesét, amelyet álmodik. De a meseéletet megtépte a való élet: „fölötte átcsapott a tenger, tajtékos évek tengere...” Fáj minden ébredése, szomorú minden reggele. A nagy harcok és nagy vesztések kora ezt az érzékeny szívet örökre a szomorúsághoz láncolta. A napos tisztás az ő erdejében hiányzik: az árnyék, a napot-elfogó, de meleg árnyék mindenhová elkíséri. A külső világ örömére benne csak sóhaj ébred:
„Milyen jó volna most örülni,
dalolva, mint a húr örül…
A bánat fekete kutyája
sötét ívben körül-kerül.
Riasztgató mozdulatomra
alattomos körrel kitér.
Öreg házak során lapulva
alkony felé hazakisér.
Sugártalan könyvtárszobában
elér, babonásan megáll
s fekete álarcát ledobja:
a – halál!”
dalolva, mint a húr örül…
A bánat fekete kutyája
sötét ívben körül-kerül.
Riasztgató mozdulatomra
alattomos körrel kitér.
Öreg házak során lapulva
alkony felé hazakisér.
Sugártalan könyvtárszobában
elér, babonásan megáll
s fekete álarcát ledobja:
a – halál!”
Íme, Erdélyországnak érző szívű magyarja ma ezzel a lélekkel köszönt át hozzánk: és hozza lantján az erdők és hegyek, madarak és állatok, múlt és jövő szeretetét; de csodáljuk-e, hogy a ma szomorúságba viszi énekét?
„De puszta kézzel mégsem jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.”
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.”
A szeretet és a szomorúság oly meleg szépséggel száll húrjairól, hogy örömmel és büszkeséggel mutatjuk be olvasóinknak, mint a mai erdélyi költészetnek Reményik mellett legnagyobb értékét.* (Költeményeit, melyeknek első gyűjteménye Falusi elégia címen 1921-ben, második pedig Esti párbeszéd címen 1923-ban jelent meg Erdélyben, az Athenaeum most Budapesten Versek címen bocsájtotta közre.)
Forrás: Alszeghy Zsolt: Magyar lírikusok – Vörösmarty, Komjáthy, Harsányi, Ady. Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. Kiadása 1921.
2026. aug. 15.
REMÉNYIK SÁNDOR (1890-1941)
A kritikusnak, aki egy lírikus esztétikai értékét akarja lemérni, sohasem szabad egy magaválasztotta magaslatról és a magakedvelte esztétika normái szerint ítélnie; meg kell keresnie a művekben a költő lelkét, rekonstruálnia kell a költő művészeti elméletét, bár az sokszor öntudatlan a művészben, vizsgálnia kell e művészeti elvek megvalósításának eredményfokát, - és csak akkor, amikor a költőt annak egyéni mivoltában és alkotottságában megértette, csak akkor mondhatja el a saját esztétikai felfogásának a költő termésével szemben való állásfoglalását. Nem lehet komoly kritika az, amely a tájkép előtt csak ennyit tud konstatálni: „Jaj, milyen szép a rhododendronos kert!”, - sem az, amely csak a derűs és borongós hangulatot látja meg, de még kevésbé az, amely csupán a technikánál marad. A líra kritikusától ilyen teljesebb kritikát követel már az is, hogy a poéta sokszor rá is mutat költői egyéniségének és lelki típusának a kapcsolatára. A ma poétái között senki sem oly sokszor, mint Erdélynek minden magyar vidéken ismert és szeretet poétája, Reményik Sándor.
Abban a versben, amelyet CSAK ÍGY című kötetének az élére helyezett, ezt írja: „Hogy miért csak így: Ne kérdezzétek; Én így álmodom, Én így érzek. Ilyen messziről, Ilyen halkan, Ily komoran, Ily ködbehaltan, Ily ragyogón, Ily fényes vérttel; Üzött az élet, S mégsem ért el. Menedékem: A nagy hegyek, Az élet fölött Elmegyek; S köszöntöm őt, ki zajlik és pihen: Én, örök vándor, s örök idegen.” Ez az élettől elvonuló, az élet szomorúságait jól ismerő lélek a természet fenségeinek csodakertjében érzi jól magát; a szava csendes, szomorkás, de színes, ragyogó,- íme az önjellemzés, amelyet a költői művészet egy rövid kis dalba tudott kikristályosítani. A lelket ez a dal csak nagyjában vázolja elénk, de jellegzetes egyéni volta ebből is elénk tűnik. Másutt így írt:
Abban a versben, amelyet CSAK ÍGY című kötetének az élére helyezett, ezt írja: „Hogy miért csak így: Ne kérdezzétek; Én így álmodom, Én így érzek. Ilyen messziről, Ilyen halkan, Ily komoran, Ily ködbehaltan, Ily ragyogón, Ily fényes vérttel; Üzött az élet, S mégsem ért el. Menedékem: A nagy hegyek, Az élet fölött Elmegyek; S köszöntöm őt, ki zajlik és pihen: Én, örök vándor, s örök idegen.” Ez az élettől elvonuló, az élet szomorúságait jól ismerő lélek a természet fenségeinek csodakertjében érzi jól magát; a szava csendes, szomorkás, de színes, ragyogó,- íme az önjellemzés, amelyet a költői művészet egy rövid kis dalba tudott kikristályosítani. A lelket ez a dal csak nagyjában vázolja elénk, de jellegzetes egyéni volta ebből is elénk tűnik. Másutt így írt:
„Akit nagyon szeretsz:
Közted s közte, mint egy tündérfátyol,
Lebegjen a távol…”
Közted s közte, mint egy tündérfátyol,
Lebegjen a távol…”
Ha ezt a kis tanácsot speciális alkalmazásából kiemelem, ez a E. T. A. Hoffmannál vívódó probléma egy különös lélek finom érzékenységét tárja elém: a csalódástól való rettegést. Ez az érzékenység teszi az ő szemében olyan becsessé a költészet világát; az az ARCHIMEDES ő, aki a költészet érzéspalotáját az élet-ellenség tőreitől félti és védi. „Hozzámmérni ne merd a korcs valót!” – mondja az ő Beethovene. Így aztán költői élettükrözése nem sivár: „Az életet én megszitálom, Selyemfövennyé, aranyporrá.” Az expresszionista mindent-előtálalástól irtózik: „Mezítlenül a lelkedet ne add!” – ez az ő elve. A költeményt tehát hieroglifeknek érzi, melyeknek megértéséhez csak a rokon-szenvedés és rokon-örömök kulcsa segít. A líra tartalmában válogatós: „minden futó haramia-szenvedély, minden kis hangulat-sehonnai, minden idétlen, torz koraszülött nemtudta a trónt meghódítani.” Önmagát adja, de nem teljesen. Valami nemes szemérem válogattat vele, szemérem, amely csak nemes lélekben, tiszta szívben tud megmaradni. Az ember értékét mutatja az, aki értelemmel és akarattal kormányozni tudja önmagát, aki az én felett a józan ész kormányát tiszteletben tartja: - ma ritka, de annál tiszteletreméltóbb emberi értéket… Ezt árnyalja valami nemesen feminin gyöngédség, - gyöngédség a világgal, de az önmaga lelkével szemben is. „Ne legyek átjáró-ház, nyitott szín, Ahová minden jött-ment betekinthet…” Mint a lányhajra hulló száraz levél úgy száll és pihen az ő lelke is szépségről-szépségre, csendes simogatást hagyva tovaszálltakor emlékül. Ez a gyengéd érintés a költő lelkének elégséges, valami anyagon, testen felül való örök közösséget teremt a szépség és az ő lelke között. Erre vonatkozik kérése:
„Add a kezed, egy percig tart csupán
Ez az igézet -
Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
S több, mint az élet!”
Ez az igézet -
Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
S több, mint az élet!”
De van ennek a léleknek még egy vonása, egy csodálatosan nemes és ritka szépsége: költői szerénysége. Az eljövendőt várom – írja egy helyen -
„A költőt,
Az egyetlent, az igait, nagyot,
Akinek én csak szolgája vagyok,
Aki majd tüzzel, lélekkel keresztel
És hódit lanttal, karddal és kereszttel,
Őt várom, őt, a igazit, nagyot,
Mert én fáradt vagyok,
Mert én gyenge vagyok.
S ó, mert nem én vagyok az igazi!…”
Az egyetlent, az igait, nagyot,
Akinek én csak szolgája vagyok,
Aki majd tüzzel, lélekkel keresztel
És hódit lanttal, karddal és kereszttel,
Őt várom, őt, a igazit, nagyot,
Mert én fáradt vagyok,
Mert én gyenge vagyok.
S ó, mert nem én vagyok az igazi!…”
Nem, Reményik nem az önmagának harsonázó poéták közül való: neki a költészet az az élet-éra,amelyben a lelke boldogan érzi magát, - és ő megelégszik azzal, ha rokon-szívek átértik ezt a boldogságot és az élet hétköznapiságából való ezen kimenekülés szükségességét. Amikor tehát ő a magyar szív keserű fájdalmát dalolja, nem a divatos irredenta poézis műhelymunkása: akkor ő egy szent hivatást vállal magára:
És ez a hivatás áldozat is az ő nemes lelke részéről: hisz’ neki is van szeme, neki is látnia kell a magyar végzet szomorú beteltét; benne is fölforr a kétség, amíg honfitársainak „az üdvösség borát és az örök életet prédikálta.” Nehéz harc az, amikor a lélek mélyén gyöngének érzi önmagát, amikor akarni-élni elfogy az ereje, és a hivatás mégis hitet, magyar bizalmat követel lantjától. Ilyenkor aggódó szíve a kötelesség mázsás Kanti szavába kapaszkodik: „Áltass, hogy tennem kell, amit teszek.” És küzd önmagával, küzd a kétely ellen – miközben a harc fegyvercsörgése csendes dallammá csitul el. Ez az igazság keserű csalódásával küzdő, szent hivatás parancsába kapaszkodó lélek a maga önfeláldozásában nemcsak megkapó, de fenséget érintő szárnysuhogtatásával egyszersmind fölemelő.
A csendes őszinteség, a világ és élet problémáinak békés bogozása a vadvizek zúgása mellett fakasztja legszebb dalait. Itt, a természet ember-nemjárta magányában minden külső teher és kötelesség leszakad róla és az istenes ember lelke felröppen az ég magasába. Természeti képeiből, az egész kis költeményfüzérből az ember egy szép tájképkiállítás csendjébe képzeli át magát, - ilyen lehetett a Barbizoniak kiállítása, amikor Millet vagy Chintreuil egy kis gyűjtemény bemutatásra hazalátogatott. Nem ok nélkül mondom Millet nevét: a LOVAS FAVÁGÓ nem más, mint lantzenére áttett Millet-kép. De Reményik természetszemléletében kevesebb helyet foglal el az ember, mint a Barbizoni festőkében: ő az emberi lelket a természetben éli meg és a magyar líra természetérzékét egy egészen új, bensőbb és melegebb hanggal gazdagítja. Nála a természet fenséges, de kegyes: hatalmában megdöbbentő, szeretetében kedves, de az egészet az aeternitas napja ragyogja be, hogy az árnyék-ember a aga gyilkos árnyékvetését annál szomorúbban érezze. Nincs e kis költeményekben több, csak a valóság, de a valóság nekilendíti az ember lelkét
És ez a hivatás áldozat is az ő nemes lelke részéről: hisz’ neki is van szeme, neki is látnia kell a magyar végzet szomorú beteltét; benne is fölforr a kétség, amíg honfitársainak „az üdvösség borát és az örök életet prédikálta.” Nehéz harc az, amikor a lélek mélyén gyöngének érzi önmagát, amikor akarni-élni elfogy az ereje, és a hivatás mégis hitet, magyar bizalmat követel lantjától. Ilyenkor aggódó szíve a kötelesség mázsás Kanti szavába kapaszkodik: „Áltass, hogy tennem kell, amit teszek.” És küzd önmagával, küzd a kétely ellen – miközben a harc fegyvercsörgése csendes dallammá csitul el. Ez az igazság keserű csalódásával küzdő, szent hivatás parancsába kapaszkodó lélek a maga önfeláldozásában nemcsak megkapó, de fenséget érintő szárnysuhogtatásával egyszersmind fölemelő.
A csendes őszinteség, a világ és élet problémáinak békés bogozása a vadvizek zúgása mellett fakasztja legszebb dalait. Itt, a természet ember-nemjárta magányában minden külső teher és kötelesség leszakad róla és az istenes ember lelke felröppen az ég magasába. Természeti képeiből, az egész kis költeményfüzérből az ember egy szép tájképkiállítás csendjébe képzeli át magát, - ilyen lehetett a Barbizoniak kiállítása, amikor Millet vagy Chintreuil egy kis gyűjtemény bemutatásra hazalátogatott. Nem ok nélkül mondom Millet nevét: a LOVAS FAVÁGÓ nem más, mint lantzenére áttett Millet-kép. De Reményik természetszemléletében kevesebb helyet foglal el az ember, mint a Barbizoni festőkében: ő az emberi lelket a természetben éli meg és a magyar líra természetérzékét egy egészen új, bensőbb és melegebb hanggal gazdagítja. Nála a természet fenséges, de kegyes: hatalmában megdöbbentő, szeretetében kedves, de az egészet az aeternitas napja ragyogja be, hogy az árnyék-ember a aga gyilkos árnyékvetését annál szomorúbban érezze. Nincs e kis költeményekben több, csak a valóság, de a valóság nekilendíti az ember lelkét
„Lent a patak zúg; -
De most jő a szél -
És elkezdi a fenyves idefenn.
Ifjú cserjék vad sörénye lobog
És az öreg fenyők
Inognak méltóságosan,
Azután semmi hang.
És felhallatszik újból a patak.
Egy szélroham -
S a fák folytatják, ahol abbahagyták:
Mi történt kétszáz esztendő alatt.
És új szünet.
De most jő a szél -
És elkezdi a fenyves idefenn.
Ifjú cserjék vad sörénye lobog
És az öreg fenyők
Inognak méltóságosan,
Azután semmi hang.
És felhallatszik újból a patak.
Egy szélroham -
S a fák folytatják, ahol abbahagyták:
Mi történt kétszáz esztendő alatt.
És új szünet.
És felhallatszik újból a patak.”
Ez a sajátos természetérzék Reményik sajátos lelkének természetes vonása, amilyen természetes nemes szemérem, csendes szomorúsága, békés problémavilága. Ezek szabják meg költői kifejeződését is: a dal zenei eszköz a kezében, a dallama a témához idomul, mert a témával együtt születik. Tiszta és világos, csendes és szép, vonzó és szuggesztív. Márpedig akinél a lélek és forma összhangra talál, az lélek szerint való, igazi poéta. Reményik Sándor az!
Forrás: Alszeghy Zsolt: Magyar lirikusok – Vörösmarty, Komjáthy, Harsányi, Ady. Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. Kiadása 1921.
KOZMA ANDOR (1861-1933)
Ahogy a ma embere a XVIII. század fordulójának magyar nemesét Berzsenyi Dániel és Kisfaludy Sándor költészetéből tudja a leghívebben rekonstruálni, ahogy nekünk a két poéta önvallomásai az 1800 körüli idők tiszteletre méltó nemes emberét revelálják, olyan őszinte és beszédes forrás lesz a XIX. század fordulójáról az a költői termés, amelyet Kozma Andor kötetei foglalnak magukban. A világháború és a forradalmi okulások ezt a magunk megélte századfordulót a történelem távlatába tolták: jelenünk ilyenné formálódásának okait és fázisait teljes világossággal látjuk benne, és mivel a nehéz napon önismeretre is megtanították, elfogódás és jobb vagy bal irányban való minden elfogultság nélkül tudjuk szemlélni, minden szemrehányás nélkül tudunk ítélni felette.
De vajon nem igazságtalanság-e, ha egy poéta arcképének megrajzolásánál ilyen, alapján a művészeten kívül álló szempontból indulnak ki, ilyen társadalomtörténeti háttérbe próbáljuk helyezni az írót? – Vannak poéták, akik poézisükben csak a l’art pour l’art gyönyörködését szolgálják, akiknek nincs más céljuk, mint a maguk lelkének poézistartalmát művészeti formába jegecesíteni. A maguk korának ezek is önkéntelen megnyilakoztatói: az elvont klasszicizmus hívei, Kazinczy vagy Stephan George éppúgy, mint a romantikus mesék álmodói, a DÉLSZIGET poétája vagy a HINKERL, GOCKEL UND GACKILEIA mesélője. A művészeti program, akár tudatos, akár tudattalan, mindig hitvallás is, hiszen az embernek legmélyebb vallási problémájából, az egyén és a mindenség viszonyba állításából fakad ez is. Kozma Andor azonban – költői termésének kilencben százalékában – egyenesen a társadalmi-politikai kérdések visszhangoztatója: költő és politikus egy személyben. Alapjában egész költői pályáját híven intonálja első ismertebb kötetének bevezetése, amikor ezt vallja: „Nem mint költő, nem is mint politikai költő, hanem mint lantos államférfiúáll előttem;mint egy ritka eszű, ritka erejű ember, aki a magyar versalakot oly tökéllyel kezeli, mint az élő költők közül senki”.
„Valaki szenved, akit szeretek -
S komornak érzem én az életet,
Mint hogyha tornyos hullám tetejérül
Völgynek rohanna csolnakom:
Zuhan a kedvem rémülten, vakon -
Szívem vonaglik, elmém majd megőrül”
írja HULLÁM című versében magáról: valóban, költészete mindig ilyen erős érzelmi meghatódás alkalmiságából sarjad. Nem külső, csinált alkalmiságból: Kozma Andor a legszebb értelemben vett alkalmi költő, akinek emberszeretettel állandóan telített szíve a külső élet alkalmiságában csak a külső kifejeződés ihletének a megindulását nyeri. „A költő eszmés, néma báb, ha nincsen alkalom.” De csak olyan alkalomra ad rezonanciát, amely lelkének érzelmi tartalmával gyökerében kapcsolódik össze. Költészetének megértésénél tehát alapkötelességünk ezt az érzelmi tartalmat elemezni.
Kozma Andor maga uralkodó tartalmul a szabadságszeretetet jelöli meg. Ez a szabadságszeretet még a múlt század negyvenes éveinek az öröksége, legközelebbről Eötvös József báró demokráciájának a rokona. A talaja tehát a humanitárius érzés, az az emberiesség, amely emberi jogot óhajt minden emberi teremtménynek. Emberiessége két irányban differenciálódik: a bénító kötelékek ellen harcban és a társas életre teremtett ember szabadságának a megbecsülésében. Szeme a földi élet emberét látja csupán, gondolata a földi élet határán túl nem száll: szívének társadalomjavító törekvései itt a földön akarnak mindenkit kielégíteni. Első követelése tehát, hogy mindenki kapja meg a neki szükséges életfeltételeket. Ez az alapjában arisztokrata-lélek volt a század végén a munkások helyzetének legnemesebb siratója. Nincs költőnk, aki a Tiszák politikáját nagyobb hévvel ünnepelte, és mégis tele van a lelke keserűséggel, amikor a munkásságnak az élettel való vívódását látja. Érzi és hirdeti, hogy a jövőnek fő problémája a szociális probléma lesz, a kenyér problémája, - a gúnyos és komoly költemények hosszú során inti és figyelmezteti századát e kérdés józan és igazságos megoldására. Amikor kilép az assissii dómból és a jogért s kenyérért üvöltöző had felveri áhítatából, ráébred annak a meglátására, hogy a kenyérproblémát többé semmi hagyomány, semmi nemes hit vissza nem szorítja. Igazat ad a nyomornak, amely öklöt ráz a szívtelen jómód kapujánál és odalép a kapuhoz, hogy döngetésével felriassza az önzésbe fulladt álmodozókat. Az igazságot követeli és keserűen látja a magyar úr szemén a százados hályogot, az öngyilkos nemtörődést. Legmelegebb könnye innen sarjad: a magyar úriság öngyilkosságának a megérzéséből. De éppen ezért messze elkülönül Kozma Andor szociális felfogása a programszerű szocializmustól. Az ő hitvallása az,
„hogy a szabadság nincs a sárban,
Nem az anyagnak durvasága,
Nem nyers erővel prédaképen
Magánhaszonra elrabolt kincs -
Fenn magasan, ég s föld között van,
S mindenkié, ki felmagaslik,
Ki tisztább régiókba vágyva,
Emelkedik, javul, halad…”
Az igazságérzet helyes ítéletén kívül a nemzeti érzés is eltávolítja a szocialistáktól:
„Magyarok ők is, - hát mit akarnak?
Mért emlegetnek osztályuralmat?
Mért a gúny minden nemzeti ellen?
Mért veti ezt meg az új korszellem?”
Kozma Andor elsősorban a NEMZET KÖLTŐJE: az emberi problémák mind ebben a nemzeti vonatkozásukban érintik, kapják meg, foglalkoztatják. Magyar szíve az évezredes harcok büszkeségét és az évezredes sorscsapások keserűségét visszhangozza, költészete e két érzésből, a büszkeségből és keserűségből kapja sajátos színét.
„Egyszer volt egy nemzet… Itt volt s ma is itt van,
De ritkább a tündér a ritkult csalitban.
Erdőn sok az irtás, a puszták feltörve,
Kivágva, kiszántva ős mesefák törzse.
Fogytán a szépsége világszép nemzetnek,
Kenyerükért küzdők csak haszonra vetnek…
Ki még itt mesét mond, legyen mindig áldott,
Babért a fejére, útjára virágot!…”
A mesemondó hivatás a magyar történelem legendáinak megújítására készti (A MAGYAROK SYMPHONIÁJA, HERIBALD, A MÁSODIK FEHÉR LÓ), őt is mesemondóvá teszi, de nemzeti érzése a jelen és múlt nagyjaiból is szobrot faragtat vele, hogy a példa neveljen, a nagyság bátorítson, a hit lelkesítsen. Férfieszménye az, „kinek az ÉN szentsége nem cél, s nem ingatag, nem névhiú”. Benne a politikus les szeme és a költő meleg szíve formálja ki a költeményt: ezért lett szatirikussá, s ez teszi a mának leghatalmasabb szavú ódaköltőjévé. A nagyság meglátása a nagyságra nevel, mert „hazánkat nagynak tartani: még semmi, - közös erővel naggyá is kell tenni!” Költészete ezen fáradozik. A századforduló magyarságának minden eltévelyedését, szűkszívűségét, hóbortját sorra veszi, a maga nemes egyszerűségében kikacagja és szavainak olyan meleg szuggesztiója van, hogy gyógyító ereje ellenállhatatlan. Ereje abban rejlik, hogy a saját ember-voltát olyan őszintén érezteti, hogy inden vádjának és szomorúságának nemes igazságát elhiteti. A tiszta közéletnek a sóvárgója és hogy nálunk mindig aktuálisak maradnak ezek az alkalmi politikai szatírák, annak szomorú oka a magyar átok: amely az örökös egymásgyalázást, önzést, lármát és cégérezést, törtetést és idegenmajmolást a vérünkbe itta. Vagy nem lesújtó végzetnek csapása az, hogy – egy példát említek – annyira a mának szól ez a kilencvenes években született verse:
„Az Istenért! – hallgassatok ti
Országgyülési apró emberek!
A nemzett vérig bosszantja,
De meg nem menti fecsegésetek.
Fenségét veszti el a fórum,
És lesz belőle zöldséges piac,
Ha ott kofáknak nyelvelése
Hangzik fel egyre és nem elvi harc!”
Szomorú pillanat lehet az, amelyben Kozma a maga politikai verseinek eredményét kémleli: mint a gazdáé, aki a felkapált földet maga mögött újra gazosnak, még gazosabbnak látja. Amit ő öntözött, a szív nemzetisége, a nemes buzgalom, a bölcs megfontolás, az ősi erény megbecsülése, a józan tanulékonyság, a szent eszmény kultusza, az ernyedés nélküli munka, - hol van ma mindez? És mi van ma mindennek a helyén?
Kozma Andor, a magánember, ugyanolyan tiszteletre méltó vonásokból alakul ki költeményeiben előttünk, mint a nemzet dalosa. A VERSEK (1893) és a MAGYAR SYMPHONIÁK darabjaiból szedhetném össze e színeket: az életvidám, de józan, örömet kereső, de mértéket tudó férfi színezőit. A legmelegebb köztük a családi élet békés boldogságának dalhangja, ennek ez az alapmotívuma:
„Amig a szívünk szép marad,
Szép mindig a világ.”
Nem kapott elérhetetlen örömöt a VÁGYAK NETOVÁBBJA a boldog, közel meghittség, az a kívánság, amely Kozma költészetében a legjobban emlékeztet Arany Jánosra, - de csak azért emlékeztet,mert egészséges magyar szíve az egészségben rokon vele. Van ennek némi ifjú könnyelmű része is („Ne hajhászd s ne kerüld az élvet – legfőbb a csók, dal és virág”), de korántsem epikúri program, hanem egy vidám, derűs lélek túláradása. Az Isten parancsául ő csak a becsületes élet megtartását hallja: az ezen túlmenő vallásosság, az Istenhez való közeledés, az Isten akarata szerint való tökéletesedés idegen neki. A századvég liberalizmusa jellemzi ebben, ahogy annak adott hangot a katolikus papság nekibuzdulásakor, amikor a polgári házasság törvénybeiktatása az aluszékony katolikus öntudatot felébresztette. Kozma Andor ezt a vallásos tökéletesedést, vallásos önnevelést, vallásos lelkületet nem érti; nem fordul vele szembe, de van egy mindenek fölött álló kikötése: „Az életedben báj legyen!” A vallásosság benne csak egy követelményt állít: a szépség megóvását.
„Hívő vagyok. A természet a művészet
Minden szépsége áhítatra késztet.
Ez is, az is az Istentől ered,
Csak az pogány, ki szépet nem szeret.
A természetnek Isten a művésze,
A művészet az ember égi része,
Csak ott, hol szépet alkotó komoly.
Megihletett művészi munka foly
s gyönyörűség a büszke műremek:
Ott élnek égi lelkű emberek.
Hol más se foly, csupán tülekedés,
Ott az anyagban az Isten kevés;
Hol szépet emberség is nem csinálhat:
Az élő ember csak – eleven állat.”
A századforduló liberalizmusának ez a szépségvallása megmarad Isten-hitnek; felette a megközelíthetetlen messzeségben a mindenség létrehozójának hatalmas alakja ködként látszik, de poétánk nem is kontemplál rajta:
„Porszemnyi csak, vagy óriás,
Istent nem ér föl ember-elme!
Az maga tudja, de senki más,
Mi az igazság s mi az ő kegyelme.”
Ezen a ködbenhagyott Isten-fogalmon egy vonást sem tesz élesebbé sem az újszövetség Krisztusának Kozma poézisében való felvetődése (KRISZTUS A GYÁRBAN), sem az a néhány egyháztörténelmi motívum, melyet a magyar protestantizmus múltjából fűz össze. Kozma vallásának csak egy dogmája van: „Van Isten mindenütt”, - szépséget sóvárgó szívének tehát szinte fáj a görög világ Olympusának pusztulása (HÁNY AZ ISTEN?). Azt az erős kapcsot, amely az erkölcsöt a tételes vallás szerint való élettel fűzi egybe, költőnk nem látta, - és ha őszintén megfelelne egyszer arra a miért-re, mely életnevelő programjának csalódásából mered feléje, ezt az okot, a vallásos élet jelentőségének, a vallásos erkölcs fontosságának figyelmen kívül hagyását kellene hangsúlyoznia. Az ok azonban mélyebb, mint a szemlélő gondolná: a magyar protestantizmusnak a magyar politikai élettel azonos jellege, a sérelmek politikájában való elfogódás adja a magyarázatot; ez a közös vonás adja a „magyar vallás” jellegét a protestantizmusnak, olyan jelleget, amely a politikában és erkölcsben uralkodván, Balthazárhoz vezetett. A „lelki protestantizmus” – amint ezt ma egy gárdájuk sürgeti – ezt a pusztító jelleget félrevezeti és a századvég liberalizmusából a vallásos nemesüléshez, Kozma Andor protestantizmusából Vargha Gyula protestáns lelkében vezet. Bárki olvassa ma Kozma Andor köteteit, a megélt tanulságok erre az útra igazítják.
A tartalmi szépsége negyedik birodalma a természet szépségországa. Kozma Andor lantján a természet szépségeinek ihlete ritkábban fakaszt önálló dalt, mint Bárd Miklósén, de a lelkük ebben mégis egyöntetűnek látszik. A természet tisztasága, őszintesége, mesterkéletlensége vonzza őket: Kozma Andor többször szomorkás hangulatba révül, de az állatvilágnak rokonérző megértése közös bennök. Kozma Andor természetszeretete egy-egy hangulat szubjektív melódiájában formálódik ki, míg Bárdnál maga a természeti élmény is önálló verssé szilárdul. Mert Kozma Andor költészetét a SZÍV jellemzi, teszi egyénivé. Minden sora meleg, minden gondolata a szíven szűrődik át. A gondolatot éppen ez teszi poézissé! Ezért tudja elérni azt, hogy még tréfás, könnyen született Borsszem Jankó-i rögtönzéseiben is valami meleget érez az olvasó. A gúny és a tanítás az érzelmi erejével fér a hallgatóhoz. Elősegít ezt áradó stilje: pompás verselőképessége, amely minden érzés-fokozathoz pompásan illeszkedő melódiát talál. Aki Kozma Andorban a művészt akarja megrajzolni, a szó, a stil és a vers művészét kell, hogy megrajzolja. Hogy verselő- és stílus-képessége milyen tökéletes, azt egy-egy poéta stílusmegszólaltatásának a próbája igazolja: amikor Csokonairól, Lenauról, a Dante-fordító Szász Károlyról, meg Vörösmartyról, Arany Jánosról dalol. A művésznek munkához való szerszámkincse és kézügyessége azonban nem tesz művésszé: szükséges hozzá a külső és belső kincsek összhangja, a gazdag változatú formákba önthető aranyanyag. Kozma Andornak ez az anyaga szívében van, emberszerető magyar lelkében. Úgy érzem, a századforduló poétái közül ezt a jellegzetes (humanitárius, de magyar) lelket a legsimulóbb és ezért legteljesebb művészettel Kozma Andor fejezte ki.
Forrás: Alszeghy Zsolt: Magyar lirikusok – Vörösmarty, Komjáthy, Harsányi, Ady. Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. Kiadása 1921.
György deák (Illésy György 1832-1871): II. Verses krónika az ország dolgairól
6. A képviselőház
A sok ezer ház közt két ház van most Pesten:
Nem alacsony s nem nagy, sem széles, sem keskeny,
Pincze nincs alattok, kürtő nincs felettek,
Magas mennydörgéstől egyikök sem retteg,
Az ablakjaikban üveg nincs, csak itt-ott,
Tüzes forgács helyett bennök jó szó pattog;
Egynek neve alsó, a másiknak felső,
S jelen versecskének tárgya lesz az első. -
Azt hiszem: belátta már is minden lélek,
Hogy tulajdonképen nem házról beszélek,
Hanem gyüléséről azon embereknek,
Kiket követeknek a nép szava tett meg.
Mert jól tudták azok, a kik nem alusznak,
Hogy magyarnak törvényt csupán magyar hozhat,
S czéljához nem érne, a ki mást akarna,
- Bizonyos baknak már beletört a szarva. -
Tudják, hogy a törvény nem terem, mint gomba,
De nem is csinálják csakugy a malomba”,
Hanem bölcs férfiak Pesten összegyülvén,
Magyar szivből szólnak magyar nemzet nyelvén,
S tanácskozásukból lesz a magyar törvény.
Hogyan lesz, mikép lesz, majd elmondom később,
De még eddig nem volt, csupán egy gyülésök.
A megnyitás óta volt ugyan már számos
Nyilt ülés, zárt ülés, de az egy se számos.
Mert hiszen jól tudjuk, - régi dolog már az, -
Hogy az országgyülés addig nem határoz,
Mig a követ urak levelét vizsgálva,
Kétszázhuszonhattal nem jöve tisztába.
Az első ülésről nem tudok több szépet,
Mint hogy a tisztikar helyre ekkor lépett.
Elnök lett a tisztes Szentiványi Károly,
Legtöbb felelősség és gond erre hárul.
A második elnök lett egy gróf Andrássy,
- Keresztneve Gyula, - beszéde mágnási,
A termete karcsu, tiszta a hüsége,
Én azt mondom: sokra felviheti még e.
Minthogy gondviselő kell ilyen nagy háznak:
Visontai Kovács László lett a háznagy.
Joannovics György ur, Dimitrievics Milos,
Gróf Ráday László, továbbá Tóth Vilmos
És Csengeri Imre, - im ez az öt férfi
Lett jegyző; az irást mindenik jól érti.
A választásoknál volt arra figyelmök,
Hogy ne csupán magyar legyen jegyző s elnök.
Sőt üresen hagytak vagy két tiszti széket
A majd eljövendő erdélyiek végett.
Aztán egy darabig a felett folyt a szó,
Hogy – okkal s ok nélkül – némelyik választó
Egy-két követ ellen itt panaszt emelvén:
Mit mond ily esetben az ész, meg a törvény.
E felett még tüzes disputa leendett,
Ha bölcs szavaival Deák nem int csendet,
S egymásután vévén át a szót egymástól
Elvégezték végre, hogy végeznek máskor,
Besze is menydörgött nehány szót, de ilyet!
Csoda, hogy hangjától maga meg nem ijedt.
A finále az lett, hogy: itt a karácsony.
Nosza pihenjünk meg pecsenyén, kalácson.
Most hát szélylyel vannak. A muzeum néma.
Nem is beszélgetek többet rólok én ma.
Csupán azt akartam most, hogy beköszöntsek,
S míg visszajönnének hazulról a bölcsek, -
- Tudom, beletelik tiz, tizenkét jó nap -:
Boldog uj esztendőt a hiv olvasónak.
7. A főrendek
Két versben elmondám; olvashatta bárki,
Magyar országgyülés hogy két házbul áll ki.
Felsőház, alsóház neve e kettőnek,
Az elsőbe csupán nagyuraink jőnek;
Ország zászlósai, főpapok meg bárók,
Főispán, gróf, herczeg, mind barátban járók.
Tudom: bár együtt van itt az ország nagyja,
Legtöbb ember soknak a nevét sem tudja.
Nékem sokat kopott érette a lábam,
Mig mind megkaphattam együtt, egy lisztában,
S hogy hozzám ne férjen irigységnek szine,
Ékes versbe szedtem s kinyomattam. – Ime!
Először is hát a főpapokat lássuk.
Első emberek ők, nálunk úgy, mint másutt.
Ősz Scitovszky János, az ország primása.
Hazafihűségben kevés vagyon mása.
Mint dicső emlékű főpapjaink hajdan,
Ő is mindig helyt áll, a mikor csak baj van;
S ha nem forgat kardot, s dárdát nem hajít ő.
De sokszor volt értünk Bécsben közvetitő.
Az esze is fényes, nem csak a tógája,
Mindig tisztelettel gondolhatunk rája.
Hogy nem magyar volna, némelyek ráfogták,
De ha ez tót nemzet, én is az vagyok hát.
(Némely fiatalnak a két húga tetszik;
Mi vénebbek vagyunk, s jobb szeretjük ezt itt.)
Itt az egri érsek: Bartakovics Béla,
Jóbarát, ellenség, csak jót mondhat róla.
Kit a jó világban sokat emlegettek:
Lonovics érsek ur méltán ül mellettek.
Eljött Mascjhierevics, a szerb patriárka,
Az isten is hozta, a szivünk is várta.
Megjelent tizenhat kathólikus püspök.
Ha arany ama négy: ezek itt ezüstök,
Ranolder, királynénk udvari káplánja.
Dánielik, kinek esze aranybánya.
Girk, Simon, Haas, Szenczy, Szaniszló és Bonnaz,
Ez Csanádon székel és Nagyváradon az.
Eljött Váczrul Peitler s hogy ne legyen hiba:
Biró meg gróf Forgács Lipthai s Hehiba.
Pap-Szilágyi, Dobra, Vantsa is beültek.
Görögök ők hárman, csakhogy egyesültek.
Stojkovics, hires szerb püspöke Budának.
Ivácskovics, Nákó, Popásu, románok.
Kruesz, Feketével s Répássy apátur.
Csak a rend kedvéért vagyon ez leghátul.
(Még két távollevő főpapot sajnálunk,
De hisszük az istent, eljön még az nálunk.)
Már most következnek az országzászlósok;
Mind össze hat főur, - a jóból sem jó sok. -
Felsőházi elnök Sennyei Pál báró.
Nem csak méltóságban köztök előljáró,
Hanem munkában is; mert dolgot nem restel.
Ritka szorgalmatos ez a tárnokmester,
Azért olyan sovány; elapadt a zsirja,
Én csak azt csodálom, hogy ennyire birja.
Nagy pompával, hanem sok gonddal is él e.
Bizonyomra mondom: nem cserélnék véle.
Országzászlósoktul öt szék van hiányos.
Csak a főkamarás: gróf Cziráky János,
Battyányi Imre, társa gróf Majláth Antalnak,
Az főlovászmester, ez meg főpohárnok,
Károlyi György s Nyáry Antal, a kik ketten
A koronát őrzik, - ezek vannak itten.
Wenkheim Béla s Vay Miklós, két bölcs báró;
Bizonyságot tett ez mindenik magáról.
Van egy gróf VAY is, de az más egészen. -
A főispánokkal ekép lettünk készen.
Herczegeink közül öt van felsőházi:
Kettő Ódeschalchi, három Eszterházy;
De bezzeg grófoknak nem vagyunk szűkében:
Százhetvennyolcz jött el különböző néven.
Az Almásy család három tagot külde,
Apponyiak közül csupán Sándor ült be.
Andrássy családbul kettő látta jónak
Megjelenni, nevét ismerjük Manónak.
Bánffy négy jelent meg, de jött hat Batthyányi,
Hívek e családnak fiai, leányi.
Két Bombelles, Breuner, négy Bolza, Bissingen,
(Bizistók németnek gondoohatná minden.)
Beleznay, Brunszvik, Berényi, négy Csáky,
Két Chotek, Degenfeld, De Sasse, Cziráky.
Négyesével jőnek Dessewffy, ERdődy,
Kilencz Eszterházy, öt Forgács, egy Györy,
Festeticsekbül hét, Károlyi hat jött el,
Hunyadiak négyen kérkednek nevökkel,
Haller és Kun egy-egy, Königsegg egy pár van,
Károlyiakbul hat, Kornisok meg hárman,
Hugonay, Keglevics, Mikes, Nyáry, Nákó,
Nádasdy, egy-egy jött eme hat családtól,
Lazánszky, Migazzi egy-egy, NEMES kettő,
De Pallavicini – három van itt ettől.
Egy-egy Sándor, Széchen, úgy Rhédey is még,
Pálffyakbul kilencz, és Pajecsevics négy,
Rádayak ketten, Szapáryak négyen,
Mig a Széchényiek száma hétig mégyen,
Sigray, Serényi egy, Sztáray két pár,
Itten következnek négy Telekiék már,
Szirmay, Smidegg, Wenkheim vagyon három-három,
Saldstein familia megakad egy páron.
Egy Szluha, egy Somsich, detto egy Stubenberg,
Ne félj, nem sorolok már elő több ergert.
Itt jön Trautmansdorf, Traun, Schmertzing, vagy mi.
Somogyit Vayt, Vasst hátul kellett hagyni.
Elvégre Viczay jön még két Törökkel,
De nem mérközhetnek tizenhat Zichykkel.
Im tehát elmondtam a grófokat renddel.
S mért nem mondtam volna? Hisz a gróf is ember,
Sőt találkozunk itt nem egy olyannak tán,
A ki nem csak ember, de ember a talpán.
Mindjárt készen leszek e temérdek névvel,
Csak hatvankét bárót hadd soroljak még el.
Négy Ambrózy vagyon ezeknek sorában,
Aczél, Bésán, Döry, Duka, mind magában,
Két Apor, Barkóczy, Eötvös, Fiáth, Fischer.
Két Gerliczy, három Horváth, egy Rudicscsel,
Inkey, Mednyánszky,Litphay Majthényi, Nemes,Kemény, Mesznil, öt Nyári, Perényi,
Prónay meg Orczy, mindegyikből három,
Podmaniczky, Redl megakad egy páron.
Simonyi, Rudnyánszky, Sina, három Splényi,
hármával Sennyei, s Wenkheim, Vesselényi,
Vécsey kettő van, Vay ötösével.
Ime készen lettünk a bárók nevével.
Felsőháznak hazánk most ezeket híjja.
Azt mondják a bölcsek, hogy még van sok hijja,
A kik megjelentek, tiszteljük hát mélyen,
S hogy jobb kedvök legyen, mondjuk rá hogy: Éljen!
8. Válaszfelirati javaslat
Fölséges ur!
1.Atyai szavadért, a melylyel gyülésünk
Megnyitottad, hálát mondani nem késünk.
Ezentul ne magad lészsz tehát ur rajtunk:
Azt is megkérdezed, hogy mi mit ohajtunk.
2.Hálásan ismerjük el nagy bölcseséged,
Mely sok régi bajnak vetni kiván véget.
Követeket hivtál, hogy törvényt hozzának
Közös érdekében királynak, hazának;
Szavad a jogvesztés bálványát ledönté,
S jogot állitott fel, a mely mindkettőnké,
És hogy eloszlassad aggodalmainkat:
Magyar koronának épségét kimondtad.
3.Mélyen érezzük: mit vállaltunk magunkra,
Hogy a mihez fogtunk, nem lesz könnyü munka.
Lehet, hogy nagy válság küszöbénél állunk,
S a nemzet jövője van letéve nálunk.
4.Negyvennyolczban hazánk alkotmánytörvénye
Roppant változáson hirtelen átméne.
Csendes időkre volt azután nagy szükség,
Hogy belőlök a jó és a rosz kitessék.
Hajh! De közbejöttek gyászos események,
És a rendelkezés lehetetlennél lett;
5.Tennünk kellett volna, s tétlenekké lettünk,
Tizenhat esztendő úgy mult el felettünk.
Akkor könnyen bántunk volna a bajokkal,
Javítani most már nehezebb lesz sokkal.
6.Mégis nem aggódunk e nagy munka végett.
Támogat jóságod, szived, bölcseséged.
Király s nemzet dolga rajtunk sem fog mulni,
Az igyekezetben nem leszünk hátul mi.
7.Alaptörvényinket nem tagadja senki.
Mag Fölséged is szentnek kijelenti;
Csakhogy trónbeszéde itt másba is vág át,
Fölemlitvén nékünk többi sok országát. -
8.Hogy a Habsburgházzal szerződést kötöttünk:
Kettős czél lebegett fölötte s fölöttünk.
A királyi háznak az volt ohajtása,
Hogy magának a trónt biztositva lássa;
A magyaroknak meg, hogy többé ne féljék
A király választás gyakori veszélyét.
De megegyezének abban mindaketten
Hogy így az ellenség tőlök majd megretten.
9.És igazságunk volt, mert így, egymást védve;
Minden zivatarból kiusztunk jó révbe,
Mig, ha akkor nincsen megállapodásunk;
Ki tudja hol volnánk most? Egy itt más másutt.
10.A közös biztonság így hát közös várunk,
Mi is nyujtunk támaszt, a viszont mi is várunk.
11.A másik fő dolog ama szerződvényben,
Hogy Magyarországnak önállása légyen.
És Fölséged ime! Azt is elösmérte,
Jogalapunk közös, - hálát mondunk érte.
12. Már régóta állunk e szerződvény mellett,
S függetlenségünket bántani nem kellett.
Eljártak nyakunkra nagy, veszélyes harczok,
És a birodalom nem vallott kudarczot.
Hát most talán magunk magunkat szétszedjük?
Sokkal erősebbek vagyunk mi így együtt.
13. Ausztriának, bár tőle külön élünk,
Vannak oly ügyei, mik közösek vélünk.
És most azt kivánja mitőlünk Fölséged,
Hogy mielőbb törvényt alkotnák e végett.
14. Ám légyen meg, amit Fölséged ohajta,
Hogy ily törvényt hozzunk, igyekezünk rajta.
15. Hogy alkotmányt adtál többi országodnak,
Azért a magyarok csak áldani fognak.
Szabadságot kapván így a szomszéd népek,
Ők sem irigyelik már majd a miénket.
Ekép majd közösen élvezzük áldásit,
S egyik szabadságból nem von el a másik,
16. Sőt érintkeznünk is könnyebb lesz ezekkel,
Mint szabad nemzetnek más szabad nemzettel.
17. Milyen szabadság az, mit urok nekik szánt,
Azt mi nem kérdezzük, nem is tartozik ránk,
Csak hozzánk se jöjjön az a rendszer vissza,
A melynek levét most birodalmad issza.
Mert – mint már kimondtuk nyolcszázhatvanegyben -
Csak így működhetünk együtt, egyért, egyben.
18. Két fontos papirost, mely előttünk áll itt
Amaz octóberit, meg a februárit,
Oly felszólítással küldötted le hozzánk,
Hogy ezekre nézve határzatot hoznánk.
19. Tudjuk az elsőről, hogy fontos felette,
Közhírré Fölséged épen abban tette,
Hogy majd alkotmányt ad minden osztrák népnek.
20. De mi nem az által kaptuk a miénket.
Ezelőtt fejlődött több mint nyolcszáz évvel,
S egykoru a magyar nemzet lételével.
A hányszor a nemzet uj királyt választott
Mindannyiszor ujra ráesketék azt ott,
Sértetlenül állott akkor is előttünk,
Mikor Fölségednek ősével szerződtünk.
21. Hogy az octoberit Fölséged kiadta:
Nem tudott népünk mást érteni alatta,
Mint hogy azt a rendszert melylyel szivünk tépték,
Fölséged parancsa félre dobta végkép.
Ebben csalatkoztunk. Uj alkotmányt nyertünk,
S a mienk, a régi, a papírról eltünt.
22. De nem akarván azt Fölséged ránk tolni:
Hogy jutottunk hozzá? Hallgatunk arról mi.
Majd szólunk még róla, most az a mondásunk,
Hogy semmivé lenne ezzel önállásunk.
23. E nyilt rendeletből lett a februári,
De még szélesebbek ennek a határi.
Sok országot s népet akart egygyé tenni,
S mert nem igazi volt, csakhamar lett semmi.
24. A februárpátens lám azt fejezé ki,
Hogy már a magyarnak, nincsen joga néki.
25. Hogy van Bécsben rájkszrát, gyűljünk össze mind
De ott leszavaztak volna minket mindig.
Sőt – isten őrizzen! – ott az is megesnék,
Hogy a fő dolgokban szépen összevesznénk.
26. Más tekintetben is jogainkba vág a,
Elvétetvén tőlünk a közügy több ága,
Parancsolván egy így, más úgy, egy itt, más ott.
Innen vannak aztán számos surlódások.
27. Elhisszük hogy javunk a szíveden fekszik,
Mi sem akarhatjuk boldogságunk vesztit.
Ámde alkotmányos önállásunk sorsát
Fel nem áldozhatja soha Magyarország.
28. Mindkettőnknek tisztán az fekszik szívünkön,
Hogy köz egyetértés segítsen ügyünkön.
De köz egyetértés ott sohasem lesz meg,
Hol egyiknek adnak, másiktól elvesznek,
Egy országnak nyitnak új alkotmánybányát,
S elveszik másiktól ősi alkotmányát.
29. Ugy teszünk hát, a mint trónbeszéded mondja;
Oly javaslaton lesz gyűlésünknek gondja,
Mely kielégítő legyen a magyarnak,
De ne koczkáztassa széles birodalmad.
30. Negyvennyolczadiki némely törvényinket
Nézzük át, - Fölséged minket erre intett.
31. Már megmondtuk egyszer és most repetáljuk,
Hogy majd átvizsgáljuk, mihelyt időnk rá jut.
32. Hanem mindnyájunknak buzgó ohajtásunk,
Hogy tége dmielőbb koronázva lássunk.
Sok aggodalomnak csak ez vetne véget.
Hallgassa meg, kérjük, ezt a szót Fölséged.
33. Tisztelettel vesszük, ami akkor jő le
Bécsből, sőt addig is örülünk előre.
34. Fogunk törvényt hozni szellemiek végett,
És nem feledjük ki a nemzetiséget.
35. Különösen pedig a felé törekszünk,
Hogy a nagy szegénység ne okozza vesztünk.
Mi e tekintetben nagyon hátul állunk,
És anyagiakban nagy hiány van nálunk.
Pedig ha minékünk az állunk felaszna,
Birodalmadnak sem volna abban haszna.
36. Őszinte hálánkról teszünk bizonyságot,
Hogy meghívtad hozzánk Horvát s Tótországot.
Az egységhez… szívből járulunk ahoz mi.
Tiszta szívvel fogunk vélök alkudozni,
37. Az ő követségök mihozzánk ha eljut,
Ügyeiket együtt akkor majd tárgyaljuk.
38. De ki kell mondanunk lelkünk aggodalmát,
Hogy e két országtul elmaradt a Dalmát.
39. Fiume városnak sem említéd sorsát,
Pedig törvény szerint az is Magyarország.
Te nem akarhattad e dolog ily végét,
Törvény biztosítja koronánk épéségét.
40. Ellenben köszönjük, mit Erdélyről mondasz:
Hogy mi ezzel egymást megértsük, nagy gond az,
De ebben is sikert arathatni vélünk,
Csak alkotmánysértést ne várjanak tőlünk.
41. Kegyelmedet kérjük, óh Urunk, mind annak,
Kik politikai büntetésben vannak.
Hallgassa meg szíved buzgó kérésünket,
Jobb a ki kegyelmez,mintsem a ki büntet.
42. Tudjuk: jók s őszinték Fölséged szándéki,
És ezért háláját ki ne fejezné ki?
43. Hiv munkálkodásra vagyunk mi is készen,
De fáradságunknak sikere úgy lészen,
Ha, a mit régóta elvben emlegetnek,
A jogfolytonosság életbe lép tettleg.
44. Uj alkotmányt adni nem akarsz te nékünk,
Nem is fogadhatná azt el a mi népünk.
A nemzet s Fölséged is csak azt kivánja,
Hogy kipótoltassék a régi hiánya.
S mégis, a hol eddig, most is csak ott állunk,
Az önkényes rendszer uralkodik nálunk!
45. Azért kérünk tőled jogfolytonosságot,
Alkotmányos magyar törvényhatóságot,
Minisztériumot a mely magyar légyen,
S parlamenti kormányt, - a törvény nevében.
46. A rendezés, tudjuk, nem lesz könnyü munka,
Sok zűrzavart hozott nehány év nyakunkra;
De majd csak túl esünk minden akadályon,
S nem szükség, a rendszer hogy tovább fennálljon.
47. Az után a mit tett tizenhét esztendő,
Minisztériumunk nem lesz irígylendő.
De ha ingadoznék, ha roskadna tán az,
Nem hogy háborgatnánk, mi lennék a támasz.
48. A közös bizalmat ez erősitné meg,
S bizony használt venné magyar úgy, mint német.
49. De ha így maradunk ez időn túl is még,
Bizalmunk, nyugalmunk megingana ismét.
50. Kellenek törvényes alsóbb hatóságok.
51. A kik ne rettegjék a nyilvánosságot,
52. Kik az aggodalmat szívünkből kivennék,
Hogy egy czélra törjön a kormány és a nép.
53. Őszintén ohajtja fenn és lenn mindenki,
Hogy köz megnyugvásra a dolog menjen ki.
De köz megnyugvást csak úgy lehet remélnünk,
Ha önkormányzattal, s alkotmányban élünk.
Pedig alkotmányunk visszaállitása
Csak hasznos minékünk, s terhet nem tesz másra.
55. Bizton reméljük hát, mert ez annak rendi,
Kérelmünk Fölséged hogy teljesítendi.
56. Ime óhajtásink őszintén föltáránk.
Mi megtesszük, a mi kötelsség vár ránk.
57. Fölséged bizonynyal méltányolja bennünk,
Hogy alkotmányunkat nem lehet letennünk.
58. A szív, melyből ez a tiszta érzet támad,
Királynak is híve, nem csak a hazának.
***
Ezt a javaslatot D e á k jól feltette,
Kár hogy György Deák csak ilyen versbe szedte.
Forrás: Országos kis tükör. Verses krónika az ország dolgairól. Második füzet. Írta: György deák. Pest,1866.
György deák (Illésy György 1832–1871): I. Verses krónika az ország dolgairól
1. A király Budapestre jön
Magyarok! Tudjátok, mi lesz mostanában
Pesten, Magyarország legfőbb városában?
Nagy dolog készül itt. Én elmondom néktek.
Meghallgassátok, mert ezt nem tudni vétek.
Hát… Ő Felsége már végtére megunta
A sok mérget nyelni, - s hallgatni naponta:
Hogy becsmérlik folyvást szegény nemzetünket,
És milyen jól teszi, mikor minket büntet.
- Nem lehet csodálni, ha ilyen nagy urnak
A szakácsok néha rosz tésztát is gyurnak.
Tehát Ő Felsége gyakran így andalgott:
„Ejnye no! Sehogysem jól mennek a dolgok.”
Eszterházy Mór gróf ott állott mellette,
Sokszor mondogatta, gyakran emlegette,
Hogy a magyar nemzet csakugyan hü hozzá,
S ha egy kicsit nyakas, szükség tette azzá.
„Bizony, uram király, nem jó lesz a vége,
- Igy beszéle a gróf – béküljünk ki végre.” -
Félig hisz a király, s kételkedik félig.
- Hja! Mikor a fejét úgy tele beszélik! -
„Nem hiszek én – ugymond –, csak ha szemmel látok,
Meglátjuk: úgy van-e, a hogy ti mondjátok.”
És int egy lokájnak, ki parancsra vára:
„Fogass be, egykettő, hadd megyek Budára.”
Le is jött Budára, hamar be is látta,
Hogy itt a pecsenye, amaz csak saláta.
Mert szépen fogadták, s olyan lelkesedve,
Hogy elkezdett hinni, és megjött a kedve.
Felutazott Pestre minden, a királyért,
- A többi csak otthon ivott a királyért. -
„Csakhogy ide jöttél!” – mondják a mágnások.
És éljent mond a nép, és van áldomás, sok.
Még a két primás is asztalához járul,
Egyik Esztergombul, másik Kehidárul.
Tetszik a királynak a mit lát s hall itten,
Több izben elmondja: de már ezt nem hittem!
Hogy visszatér Bécsbe, elővesz egy rostát,
- Menten hideglelős lesz az egész hóstát, -
Minisztériumát a rostába csalja,
Egyet perdit rajta s kihullott az alja.
Rövid uton elbánt sok tréfli személlyel,
Azután meg mások után nézett szélyel:
„Jertek oldalamhoz Majláthom, Sennyeim,
Ezentul ti lésztek ez én embereim,
Ti férfiak vagytok, amazok csak vázak,
Mentsétek meg a hont s a királyi házat.”
Sennyei meg Majláth azonban nem restek,
Hamar tintát pennát, papirost kerestek.
S a királyt rá vették, hogy még akkor este
Magyar országgyülést hivjon össze Pestre -
Magyar országgyülés lesz hát Pesten ujra!
Van-e, kinek szive erre ne ujulna?
Én nem csudálkozom, hogy Budapest már ma
Csupa készülődés, csupa nóta, lárma.
Pesti országgyülés! Ember azt hinné ma,
Hogy ujra megszólal, ki soká volt néma.
Pesti országgyülés! Bölcs urak agyában
Terem hát törvényünk, s nem a fábrikában.
Pesti országgyülés! A ki ezt hallotta
És szive örömre nem buzdul miatta:
Az olyan nem való többé semmi jóra,
Még csak nem is ember, nem hogy magyar volna.
Én részemről minden helyet utba ejtek,
A hol csak hallani a látni valót sejtek.
Ország dolgát mindig fürkészem: hogyan áll,
Egy kis bugyellárist hordozok magamnál,
Bele irom, mihelyt gondolatom támad,
Eképen készítem verses krónikámat,
Vehettek belőle minden utczasarkon,
De a föraktárát Heckenastnál tartom.
2. Az országház
Folyó esztendőnek szeptember havában
Ott járkálék egyszer a Sándor-utczában,
S láttam, hogy szakterok, czokczesek és földik
Egy nagy épületet rontanak le földig.
Kérdem egy pallértól, a ki ott lármáza:
Mi lesz itt? – Rám mordul: „hát az országháza!”
Egy nagyon haragos ur is álla ottan,
- Ujságiró, a mint azóta hallottam, -
„Mi lesz itt? – szólott ez s szemmel végig mére, -
Az, hogy bölcsek ülnek a lovak helyére.
- Megint megfordultam ott november végin,
S im! Az uj épület kiadott a régin.
Hol eddig izé volt… fúrvézer kaszárnya,
Ott az ország diszes palotája áll ma. -
Gyakran csekély végre a nagy készületnek,
Gyakran a hegyekből egerek születnek.
Mig a Ferkó czigány putrit épit sárbul,
Kizöldül a levél, és megint lesárgul.
De hamar végeznek, a kik nem hevernek,
És mester a neve az okos embernek.
Hogy ész meg szorgalom együtt csodát szülhet:
Bizonnyal példája ez a nagy épület.
Örvendezzetek mind, kik onnan jót vártok,
Én részemről szívem mélyéből kiáltok:
Ámbár Bécsből hozni asztalost nem restelt,
Az isten éltesse az épitőmestert!
Azon urakat is sokáig éltesse,
A kik elhozták az országgyülést Pestre;
De azokon legyen áldás legfőképen
A kik itt majd törvényt csinálgatnak szépen.
Áldjon meg az isten, a ki jó, mindenkit,
S verje meg… csak mégis nem bántok most senkit. -
Azonban képzeljük, mintha már úgy lenne
A hogy lesz, mintha már ott ülnének benne.
Bátran a könyökkel! Hogy mi is bejussunk,
Hisz nekünk is volna ott benn egy kis jussunk.
A nagy ajtó mellett hallgatózni lyányos,
Nem is hallik ott ki, csupán Besze János.
Ellehetnénk ugyan a karzaton hátul,
De az csak úgy hemzseg jogásztul, damátul.
Két kezünkbe tollat és papirost vévén,
A terembe menjünk gyorsiróknak révén.
Hat lábnyira áll fenn az utcza színétől,
Hosszában tizenhét, magasságban hét öl,
Közel kétszázat lép, a ki körüljárja,
Nem Pesten, de messze földön sincsen párja.
Kucsmáját az ember hirtelen lekapja,
Tiszteletre indit ez a sok hon apja.
Szivünk elfogódik, két szemünk káprázik,
Önmagához méltón ül az alsóház itt.
Szemközt ül az elnök, meg a két alelnök;
Minden szíre szóra kiterjed figyelmök.
- Nagyon vigyázz karzat, meg ne törd a csendet!
Mert az öregebbik mindjárt agyoncsenget. -
Mellettök két oldalt üldögél négy jegyző,
Minden nevezetes dolgokat feljegyző.
Minthogy a szögletbe a hang elég jól hat,
Oda elepedett ügyes gyorsiró, hat.
Igaz, hogy irásuk csupa egy ákombák,
De benne minden szó, a mint itt elmondák.
Az ujságiróknak is jutott tán egy lyuk,
De hogy merre és hol? Mi bizony nem tudjuk.
Jobb kézről, bal kézről, párnás nagy lóczákon,
Képviselőinket telepedve látom.
Arany nemzetünknek gyémánt foglalatja:
Megannyi nagy kincs ez, megannyi hon atyja.
Nem jöttek ők ide nagyravágyás örvén,
Szent e hely előttök s a hon java: törvény.
Nem is azért jöttek, hogy ország fizesse,
Egyiknek van otthon, másik meg keresne,
A mit itt fizetnek, az nagyon felmegyen,
S Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.
Azért vannak itten – oh szent kötelesség! -
Hogy a mi megtágult, megint összeüssék.
Bár sikeres volna kezökben a munka!
Bár tudnának hajnalt deritni honunkra!
Bárcsak a törvényes három év végével
Mind tisztában volna lelkismeretével!
S bátran elmondhatná: légy nyugodt, oh szívem!
A mi rám volt bízva, elvégeztem híven.
3. A nemzeti muzeum
Van egy épületünk, roppant tágas téren.
Benne emlék, kő, csont, állat, kép, könyv, érem,
Mindenből, a mihez köt egy vagy más érdek,
Kincs van itt lerakva, és e kincs temérdek.
Hires asszonyságnak régi zongorája,
Sok török fermánok, Mátyus koponyája,
Sulyos fegyvereknek drága gyüjteménye,
Százezer tudós könyv, ország szemefénye,
Mátyás imakönyve, meg az arany-bulla,
Remek drága képek, s kitömött sok hulla. -
Nyolcszázkettedikben tették le alapját,
Széchenyit áldd érte, a nagy István apját.
Harminchatban épült roppant palotája,
Adó forintjától garast adtunk rája.
Bele hordunk mindent a mit csak találunk,
- Az ajándékozás nagy divat minálunk. -
Folyvást ad rá népünk szegénye, mint dúsa.
Rajtunk kívül nincs is másnak hozzá jussa.
Azt mondtuk már eddig: párja messze nincsen;
Pedig csak most jön meg a legnagyobb kincse. -
Országnak nagyobb kincs ugyan mi más lenne,
Mint ha jó mágnások élnek halnak benne?
S hiszem istenemet, hogy ifja és véne
Jó a mieinknek, - legalább úgy kéne. -
Láttatok már házat nyári szép vasárnap?
Mikor belé kedves vendégeket várnak,
S meszelik, surolják, és nagy a gond rája,
Hogy az érkező majd nyájasnak találja.
Muzeumunk is már csinosabb a végett,
Hogy befogadhasson sok magas vendéget.
Ország gyülésén a magyar főnemesség
Lesz ez épületben a nevezetesség.
Szivesen láttatnak a kormányzó bánok,
Herczegek meg bárók, grófok s főispánok,
A magyar királynak legmagasb cselédi,
Kiknek hivatalja alkotmányos s régi.
Érdemes főpapság és főrendü más, sok,
Csak az uj bárók nem s a fertálymágnások. -
Hogy én prédikáljak ilyen embereknek:
Attól isten őrizz, az nem illethet meg.
Különben is egyik nem szorult még arra,
Másiknak meg akár borsót hányjak falra.
Csak annyit kérek hát, ha nem sérteném meg,
Hogy ide valódi förendkint jönnének. -
Felsöház, alsóház két ikertestvérek,
Ember mindakettő s mindakettő érett, -
Mégis az uraktól már én többet várok,
Hatalom, dicsőség, kincs azért van nálok;
És ha nem tudnának többet tenni értem,
Hogy miért urak hát? Akkor én nem értem. -
Nem azért beszélek, mintha tán most félnék:
Őseink emléke nálunk folyvást él még.
A mi urainknak mindenike jellem,
Nálok úri a sziv, a modor, a szellem.
Nem is kivánok mást, csak azt adja isten,
Hogy elődeikhez legyenek hük Pesten,
S mint üléseiknek múzeumi terme,
Világosságát mind legfelülről nyerje.
4. Választó kerületek
Kutyába se vették hajdan a parasztot,
Követet – mint mindent – a nemes választott.
De hála istennek! Már csak „akkor volt a!”
Egészen másképen megy negyvennyolcz óta,
Együtt küld követet a „ténsur” a „kenddel”,
A törvényczikk szerint következő renddel:
Hatot küldnek Tolna,Sopron, Veszprém, Borsod;
Három illeti meg Györt, Zólyomot, Barsot,
Hontból és Szerénből is jön három-három;
Négyet küld Verőcze, Ung, Bereg, Komárom;
Moson, Liptó, Turócz, Esztergom és árva
Mind kettő-kettővel vagyon praenotálva;
Ugy Pozsega, Torna, Csanád, Csongrád, Kraszna,
Csajkásokat eggyel hivják, ha lesz haszna;
Nyolczat küldenek a horvát határhősök;
Békés, Ugocsával, meg Zaránd kettősök,
Kettőket küldenek még Kővárvidéke,
S a hajdukerület nyakas dóró népe;
Baranya hetet küld, tizenegyet Nyitra;
Gömör, Szepes, Sáros, Krassó rugnak hatra.
Jászkun kerületből négy követünk jár csak;
Fiuméből egyet küldnek honfitársak,
Bánsági s szerémi végvidékek hármat;
Abauj meg Fehér öttel-öttel járnak;
Nyolczával küld Somogy, Heves, Pozsony, Trencsén;
Bácsból, Vasból, Pestből tizhez lesz szerencsénk,
Máramaros, Nógrád s Szabolcsból hat fér el;
Horvátország jöhet tizennyolcz testvérrel;
Szathmár hetet, nyolczat küld Temes, meg Zemplén;
Zala meg Torontál nem megy tul kilenczén;
Középszolnok három, de Arad jön hattal;
Végre Bihar rukkol be egész tuczattal.
Aztán következik egynehány nagy város:
Eszék száma egyes, a Budáé páros;
Egynél tovább Arad s Esztergom nem mennek,
De öt dukál Pestnek s három Debreczennek.
Egyesek Fehérvár, Selmecz, Győr, meg Kassa,
Baja, Körmöcz, Csongrád, Komárom városa,
Pécs, Szathmár, Temesvár, Ujvidék és Zombor;
Egy jön Becskerekről, Békésből, Sopronból,
Jászberény, Böszörmény, Czegléd és Csabárul;
Pozsony, Szeged, Miskolcz kettesével járul;
Egyet küld Félegyház, Gyöngyös és Besztercze,
Mig Szabadka kettőt, de nagyobb is persze;
Kecskemét kettővel, eggyel jön Nagyvárad;
Egy illeti Gyulát, Halast s Egervárat;
Egyesek Kikinda, Körös, Makó, Szarvas;
Szentes, Pápa, Zenta eggyel-eggyel olvas;
Egy esik Nyiregyház, Versecz- s Vásárhelyre,
Követet több város nem küldhet e helyre.
Ha el nem téveszted már ezt a sok számot,
Háromszázhetvenhét jövend ki; ám számold.
De a főszám soha nem lesz ki egészen,
Mig hatvankilenczczel Erdély itt nem lészen.
5. Budapest képviselői
Mire versecskémet kilöké a sajtó,
Megnyugodt az ország temérdek zsivajtól.
Nagy zsivaj is volt az mult november hóban;
Bár csodára méltó benne nincs, valóban.
- Nagyot szusszan a rab, szabad léget nyelve,
S kinek szive telve, megered a nyelv. -
De most már elég volt. – Toll szalaggal félre,
Amazt a fiunak, ezt lányok fejére.
Leteheti botját, a ki azzal voxolt,
- A bolond is magát veri föbe sokszor. -
Béküljünk ki már most a szegény Iczikkel,
Megbiztatván őt is egy jó törvényczikkel.
Ólba a csikóval s a czigánnyal, sutba:
Képviselőinknek a neve már tudva.
(Bizom istenemben: nem lesz köztök dudva.)
Először választott Buda fél főváros,
S követ lett egy báró, meg egy patikáros.
Ezt a patikárost nem ismertük eddig,
És Budát miatta vannak a kik feddik;
De visszaszól Buda a hivatlan szóra:
- Nem lesz szégyenünkre, mi állunk jót róla;
Igaz: nem kiáltja nevét minden gyermek,
De mi jól ismerjük hű s derék embernek;
Nem csak pilulái közt ő generális,
De ha megszoritják, még majd praescribál is. -
S csakugyan Ráth Péter lett követ Budárul,
Majd meglássuk: Pesten milyen füvet árul.-
De még másik követ is jön át Budáról,
A kit úgy hivnak, hogy Eötvös József báró.
Már ez ismerős név, s ember a gazdája,
Eszét nem csak e hon, a világ csodálja.
Övéi a legjobb hazai románok,
Sokat várnak tőle tót, sváb, szerb s románok.
Arany a beszéde, gyöngy a gondolatja,
Irók özvegyének s árvájának atyja.
Tudós elnöke ő több tudós egyletnek,
Különb embert alig lelhetnénk követnek.
Negyvennyolczban ő volt vallásügyminiszter,
Most is az lehet még s tudom, el nem lisztel.
Már most a lánczhidon szépen haladjunk át,
Másutt is keresvén alkotmányos munkát.
Huszonharmadikán volt Pesten a nagy nap,
A milyenek Pesten sem nagy számmal vagynak.
Köd volt, még a nap is csaknem lámpást oltott,
Nélküle is elég fény s melegség volt ott.
Volt zászló meg száz ló, volt éljen meg vivát,
Itt a hangok harczát, ott a voxét vivák.
Itt hamar végeztek, ott szavaztak estig,
Jól megválogatván öt követet, pestit.
Egy követ kemény lett, Kemény Zsigmond báró. -
Csak jót mondhatnánk el Erdély e fiáról.
Eredetét régi hősökben találja
Tulságos szerénység egyetlen hibája.
Nem látott, tapasztalt s nem tanult hiába:
Ott vannak törvényink mind, a kis ujjába.
Egyet ért Deákkal minden fő dologban,
Együtt munkálkodnak, mikor nagy dolog van.
A haza egének ha Deák a napja,
Akkor ő meg holdja, (sok eb is ugatja).
Nem volt e választás rá nézve szerencse,
Mert dukált neki, mint szombaton a lencse. -
Másik követ Pestről lesz Gorove István,
Ez sem hullott eddig keresztül a rostán.
Gazdag s mégis tudós, megnyughatunk ebben,
Képviselő volt már nyolcszázhatvanegyben. -
József külvárosban páros volt a kapta,
Hanem a diplomát csak egy ember kapta:
Egyik neve Móricz, másik Szentkirályi,
Nem aczél a szive, de esze királyi.
Kapitánynak gyenge, de annál jobb doktor,
Meglássuk: hogy gyógyit meg külső bajoktól.
A negyedik pesti követ Horváth Károly,
Nem beszéltetett ez még sokat magáról.
De azért zászlója a legszebben lengett,
Kálvinista, mondják, s egykönnyen sem enged.
Szépen mentek végbe mind e választások,
(Csak pár suszterpúb volt s csirkefogó vásott),
De legszebb képe volt a városházának,
Hol belvárosiak nem is szavazának.
Csak kikiáltották – még nem vert kilenczet, -
Egy szivvel és szájjal, bölcs Deák Ferencet.
Hogy ki ez a deák? Elmondom tréfábul,
Bár mindenki tudja, a ki nincsen fábul.
Csizmadia-bajsza, mészárosi válla,
De nincsen nagyságosb ember azért nála.
Bár ordót nem visel sem nyakon, sem mellen,
Nincs Európában ennél különb jellem.
Szive egy bárányé, esze óriási.
Adomái vigak, komolyak irási.
Galambszelid, de ki a törvény ellen vét,
Ugy vágja fejéhez, mint mennyköt, a könyvét.
Régen házas ember, a hon tette azzá,
Hét millió gyermek sorsát kötvén hozzá.
Rettenetes széles az ő köpönyegje,
Szél ellen, szó ellen, egy nagy népet fed be.
Az irigy rágalmat pehelykint szétfujja.
Ezer professzornál is többet ér kis ujja,
Mert – a ki emberét bennök nem találta, -
A vak igazságot ő kioperálta.
Ebből az emberből szent is könnyen lenne,
Ördög ügyvédje sem lelvén hibát benne.
Ő lesz – ha ugyan lesz – egyetlen miniszter,
A kit nem bánt senki, mert mindenki tisztel. -
Ilyen hét embert küld Budapest követnek,
Ezek a közjóért mindent elkövetnek.
S ha az ország sok ily képviselőt nyer meg,
Tudom: nemzetünk lesz a hetedik gyermek.
Forrás: Országos kis tükör. Verses krónika az ország dolgairól. Első füzet. Írta: György deák. Pest,1865.
2026. aug. 14.
Baróti Szabó Dávid (1739-1819)
A klasszikai iskola alapítója. Született Háromszéken, székely nemes szülőktől 1839-ben. Tanulása bevégeztével 1757-ben Udvarhelyen jezsuitává lett. A két éves próbát Trencsénben szerencsésen kiállván, Szakolcára ment, s ott szerzete házában a klasszikai nyelveket tanulta. Ekkor kedvelte meg a költészetet.
„- - - - - - Barátim
Halljátok! valamit zúgott a Múzsa fülembe:
(Ah! Kegyes ég, add, légyen igaz!) kis időnek alatta
E szikrácska derék lángot fog vetni.”
Később Székes-Fehérvárott, Kolozsvárott s Egerben tanárkodott. 1765-ben a nagyszombati egyetemen a bölcsészetet hallgatta, majd a hittani tanulmányokat Kassán.
1773-ban szerzetének eltörlése után, mely őt Besztercebányán érte, előbb Komáromba rendelték szónoklattan tanárnak, majd Kassára, hol 1799-ig buzgólkodott tanári hivatalában. Itt nagy tevékenységet fejtett ki, s irodalmi egyesületet alapított Kazinczy és Bacsányival. Az így megalakult irodalmi egyesület fölött a már akkor szép hírű Baróti öröme volt a legtisztább s a „Társaságkötés” című versében ad ennek leplezetlen kifejezést. Az irodalmi trias a „Magyar Múzeum” folyóiratot adta ki évnegyedenkint. Kazinczy azonban nemsokára megvált a folyóirattól Bacsányi önkénykedései miatt.
1799-ben nyugalomba költözött Virt helységbe Komárom mellé Pyber Benedekhez, egykori tanítványához, hol húsz évig működött boldog elégedettségben. Itt kezdte fordítani hatvanhat éves korában Virgil Eclogáit s Aeneisét, mely munka működésének koronája. Bacsányinak e részben sokat köszönhetett, ő javította s bírálta azt meg.
Meghalt 1819-ben nov. 22-én. Porai ott nyugszanak a virti temetőben a Duna mellett.
Erről énekli Bacsányi:
„S elérkezvén oda, hol Komárom vára,
büszkén emelkedve néz a kék Dunára,
Szálly haladék nélkül Virt’ kies dombjára,
s borullj le barátom gyepesült halmára.”
Sírhalmát emlék nem jelöli. „E föld méltatlan vala fényt kölcsönzeni tőle: »Hol pora nem becses, szelleme sem marad ott.« Czuczor.
Baróti irodalmi működése költeményekre, fordításokra s nyelvtani dolgozatokra terjed. Versei darabosak, mivel a magyar prozódiába a latin prozódia szabályait akarta behozni. „Egy ledőlt diófához”* (* A diófa a magyarok ősfája, mint a németeknél a tölgy. Erdélyi népdalok III. kötet.) című azonba, melyben a hazát allegoriázza; „Egy némely kisasszonyról”, „A magyar huszárokhoz” 1789. s a „Magyar ifjúsághoz” csinosak. Epigrammjai sikerültek. Fordításainak is van becse, főleg ha azokat Rajniséival hasonlítjuk össze, ki ha néha könnyebb, velősebb s kevesebb szabadságokkal él is a nyelv körül, Barótinak költőiessége több és ízlése míveltebb* (* Toldy a Magyar költ. Tört. II. köt. 159. lap.), a „Paraszti Majorság” tanköltemény s „Első szülőink eleste” című eposz országossá tették nevét; Virgil Aeneise pedig sokáig közkézen forgott s Barótit „Magyar Virgilnek” hítták. Miltonnak „Az elveszett Paradicsom” című művét is szépen fordította.
Meg kell említenem még azon tollharcot, mely közte és Rajnis közt folyt. Rajnis a versmérték tárgyában megtámadta Barótit az ő „Heliconra vezető kalauzá”-val. Baróti erre: „Ki nyertes a hangmértéklésben” című irattal válaszolt. Rajnis heves volt és „Sisakos paizsos Mentőírás”-ával még inkább fokozta a gyűlölködést. Bacsányi és Baróti védelmére kelt.
Irodalmi munkássága
A.
1777. Uj mértékre vett külömb verseknek három könyvei. Kassán.
1779-80. Paraszti Majorság. Vaniéreből. 2. k. Kassán.
1784. és 92. Kisded szótár. Kassán.
1786. Verskoszoru. 3 kötet.
1787. Ki nyertes a Hangmértéklésben. Kassán.
1789. Költeményes Munkái. 2 köt. Kassán.
Ebben jött ki teljesen „Az elveszett Paradicsom” 6 énekben.
1802. Költeményes Munkái. 3 köt. Kassán.
1804. Virgil Eklogái.
1810. Ortographia és Grammatikabeli Észrevételek. Komárom.
1810. Virgil Aeneise. Bécsben.
1814. A Magyarság Virági.
B.
Írt több alkalmi költeményt, mint „A magyar Lovassághoz”, „Örvendező Vers Kassa városához.”
Szerkesztette 1788-ban Kazinczy és Bacsányival a „Magyar Múzeum”-ot, mely négy évig virágzott. Ebben közölt mutatványokat Milton „Elveszett Paradicsomából”. (Neumann epitomált latin kidolgozása után.)
A „kassai magyar társaság”-ról ajánlom Károly Húgó kitűnő tanulmányát. Megjelent a „Tanáregylet Közlönye” 1871/2. I. füzet.
Forrás: Vutkovich Sándor: Élet- s jellemrajzok. Pozsony 1873.
Zágoni Mikes Kelemen
Az egyetlen fennmaradt hiteles portré
Született Erdélyben, Háromszék Zágon nevű falujában 1690-ben.Szülői Pál és Torma Éva voltak. Kora elhunytuk után gr. Mikes Mihály rokona udvarában nevelkedett, s ennek ajánlatára már 16 éves korában II. Rákóczi Ferenc fejedelemhez jutott, kinek mindvégig hű embere, később kamarása s a bujdosásban társa volt.* (* Gr. Bercsényi ungi főispán, Csáki, Forgách, Eszterházy, b. Zay stb. társaságban.) Először Lengyel-, majd Franciaországban, végre a török birodalomban telepedet le, s a menekültek számára a török császártól kijelölt helyen rodostói* magányában élte le számkivetése legtöbb idejét, s mint a Rákóczival menekültek utolsója huny el 1761-ben. (* A Márvány tenger partján, egy napi tengeri út Konstantinápolytól.) „Törökországi Levelei” a Rákóczival kibujdosott magyarok történeteit foglalják magukban. „E levélgyűjtemény, mondja Erdélyi János, több tekintetből érdemes a vizsgálatra, de legfontosabb reánk nézve a nyelv és a levélírás, mely kettőből Mikesben valósággal derék íróra ismerünk, ki mai napig is kedvesen olvastatja magát. Az élet és viszontagságok drámája van bennök festve. A kezdő levelek még reményszínűek, mint a tavaszéi, az utósókon az őszi sárga festik, a hullatag veszendőség.”
„Olv. Kővári »Erdély nevezetesebb« családai és Nagy Iván »Magyarország családai.«
„Olv. Kővári »Erdély nevezetesebb« családai és Nagy Iván »Magyarország családai.«
Irodalmi munkássága
Mikes gyönyörű levelet Kulcsár István nyomatta ki először Szombathelyen, 1794-ben.
1861-ben Toldy adta ki „A m. nemzet classicusai” között 2 kötetben.
Forrás: Vutkovich Sándor: Élet- s jellemrajzok. Pozsony 1873.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)