Úgy tekintünk vissza rá, mintha mese volna az egész élete, pályafutása. Költői, szép mese, amelyet novellisták képzelete teremt, nyomorban élő genieről, aki hosszú, kínos küzdelem után egy reggel, mintha álomországban ébredne, - ott találja magát álmodott egében, az ünneplés, közelismerés virágos mezején, s mikor le akarja szakasztani, kábult gyönyörben, az egész eddigi kínteljes életen át óhajtott arany-almát, - összeomlik és meghal.
Még hallom Feleky Miklós bátyám hangját, amikor szorongó
érdeklődéssel lestük a népszínmű-pályázat döntését, s lejövet a keskeny udvari színház-lépcsőn odafordul Szigetihez, aki azt kérdi tőle:
- Ki az a Tóth Ede?
- Egy rongyos, szegény vidéki komédiás…!
Még látom azt a sápadt arcot, a tubákszín, kopott téli kabátot, a remegő tartást, mellyel a Falu Rossza premierjén a háravont függöny nyílásában megjelent, látom azt az összerezdülést, azt a bágyadt sugarat, mely szenvedés-sápasztotta orcáján átderengett, mikor mellette állva a színfalak között a felriadó tapsokra így szóltam hozzá:
- Ez a szerzőnek szól!…
- Ó dehogy… dehogy…
Nem merte hinni. Még mindig azt hitte, hogy fölébred, hogy a szép álom szertefoszlik… Hogy újra kezdődik az áldatlan küzdelem, a nyomorgás, hideg, nélkülözés, kín és gyötrelem, melynek tövisberkén át oly későn adatott belépnie a megilletőelismerés édenkertjébe.
Betölthetetlen űrt hagyott maga után. Meteorszerű megjelenése és eltűnése legjellemzőbb méltatójukat találták a magyar népszínmű mesterének búcsúztató szavaiban. Szigligeti Ede a korán záruló koporsó fölött könnyes szemekkel mondotta e megindító szavakat:
„Azt hittem, hogy átveszed kezemből a tollat s hogy te, az ifjú, teszesz majd koszorút az én koporsómra, és íme, én az öreg, koszorúzom meg a te ifjú hamvaidat.”
Nem emlékszem a gyönyörű búcsúztató minden szavára, de élénken fülemben cseng a megragadó gyászbeszéd e passzusa: „hirtelen tűntél fel köztünk, mint a tűz-oszlop, s midőn fényedben legjobban gyönyörködtünk: ellobbantál. Balszerencséd, hogy erős szellemednek oly gyönge porhüvelye volt.”
E gyönge porhüvely nagy lelket takart, tanúbizonysága ennek élete és munkássága.
***
A „Falu rossza” szerzője Gömör vármegyében, Putnokon született, 1844. okt. 14-én. Szüleinek – Tóth István szabómesternek és nejének, Szabó Teréziának – öt gyermekük volt. A gyermekek sorában Ede a harmadik. A legelső gyermeknek is Ede volt a neve, de az korán elhunyt.
Teréz nevű leányuk volt a második, a harmadiknak született a mi Edénk. Két öccsét Bertalannak és Istvánnak hítták. Ede gyönge testalkatú, de élénk szellemű fiú volt, érzékeny szívű, törékeny egészségű, de szívós kitartású fiú. Apja sok hányatás után került Putnokra, hol háza volt s a „kedves” alatt pincéje és szőleje (ki ne emlékeznék a Falu rosszából a „kedves” nevére, mely alá a duzzogó paraszt férj éjszaka elkóborolt?). Az öreg Tóthné olvasott asszony volt s mint ilyen, több érdemes magyar munka meséjét mondta el gyermekeinek. A kis Edét hat éves korában adták iskolába; jól tanult s különösen szerette a históriát. 1852-en Iglóra került a középiskola első osztályába. Kis barátai közül Kupay Dénest szerette legjobban, akihez később költői levelet is intézett. Iskolai bizonyítványa gyarló, aminek a német szó is oka lehetett. A történelmet most is szereti s talán már itt megfogamzott lelkében az élte nyarán megkezdett, és soha be nem fejezett „Zrinyi Péter” alapeszméje.
A vakációt 1856-ban Jolsván töltötte, a hova azért küldte apja, hogy egy kis tót-szót tanuljon; mert akár a gyönge bizonyítvány, akár a családi körülmények mérlegelése, arra az elhatározásra vezették Tóth uramat, hogy abban hagyja a fia taníttatását és a kereskedői pályára küldje. Bizony fájhatott az érzékeny, költői lelkű gyermeknek ez ez apai elhatározás, mert még férfikorában megírt önéletrajzában is így panaszkodik: „Az első csalódás akkor ért, mikor az iskola helyett a kereskedésbe küldöttek.”
Meg is szökött egy napra onnét hazulról, de az apa szándékán ez nem változtatott. Valami Frank nevű putnoki szatócshoz adta inasnak; három esztendeig inaskodott, míg apjának egyik ismerőse Posner Károly pesti üzletébe ajánlotta segédnek. Így került 1860 őszén Pestre álmai Mekkájába, hol életet, irodalmat, művészetet, különösen színészetet remélt és óhajtott találni és megismerni. Persze huszonöt forint havi fizetéséből minderre nemigen tellett.
A hatvanas évek kezdetének tavasz-lehelete járta akkor az ébredő Magyarországot és elsősorban Pestet. A költői lélek megérezte a tavasz leheletét, az ő érzésének bimbaja is kicsattant, s írogatni, verselgetni kezdett, színdarabokat, költeményeket, regényeket olvasott, sőt nem elégedett meg az olvasással: szavalni és játszani próbálgatta az olvasott költeményeket és színdarabokat s amikor tehette, papiros-csákót, palástot csinált magának és segédtársainak, komédiát játszott, amin persze azok szánakozólag mosolyogtak, gondolván, hogy szegény fiúnak egyik kereke hiányzik. Csoda-e, ha Kupay barátjának ekkor azt írja: „Megutáltam a pudlit, a számjegyektől irtózom s el kezdtem hanyagolni a rám bízottakat.”
Elementáris erővel tört ki a lappangó vágy, ott hagyta a Posner boltját, hazament Putnokra, azzal áltatva szüleit, hogy szabadságot kapott. Otthon könyveket, lapokat olvasgatott vakációra hazatérő gyermekkori pajtásaival, többi között Kupayval, meg Bertalan öccsével, járt-kelt, fürödni járt a Sajóba, s egyszer műkedvelői előadást is rendezett. Dobsa Lajos V. László-ját adták. Tóth Ede kis szerepet játszott benne, de a rendezés körüli buzgósága oly nagy volt hogy az előadás rendezője, Szmrecsányi, egyenesen ki is jelentette, hogy „Edust az isten sem menti meg a színészettől.”
Nem is ment többet vissza Posnerhoz; beteg anyjának vallotta meg a kereskedői pálya iránt érzett ellenszenvét s azt, hogy tanulni akar, s a beteg anya rábírta a haragos apát, hogy Edét Sárospatakra küldje tanulni.
Pótló-vizsgálatot tett az elmulasztott osztályokból s november havában az ötödik osztályba vétetett fel. Itt is a históriát, a költészetet szerette legjobban. Petőfit szorgalmasan olvasta. A haladás legjobb útján volt, mikor kemény csapás érte fiúi szívét: anyja halt meg, az ő imádott, jó anyja, akit el is temettek, anélkül, hogy ő látta volna. Holtáig siratja őt a szerető, jó fiú. Ede tovább tanult, kollégái költőnek nevezik; kedvelt szavalója a baráti körnek s a legközelebbi húsvéti ünnepekre legatióra is elment néhány Gömör-megyei községe. A próba-prédikációk nem valami fényesen sikerültek, amint önéletrajzából olvassuk, egy kissé többet is költött a kelleténél, apja megvonta a további segélyt, s így kénytelen volt Szabolcs vármegyébe, Lövőre nevelőnek menni. A nevelősködésből szerzett pár forinton aztán éldegélt egy darabig, pótolta az elmulasztottakat s a nagy nehezen megengesztelt apa keservesen kikönyörgött segítségével folytatta a retorikai klasszisban tanulmányait. Itt is a poézist szerette legjobban. Tompát és Petőfit szavalja hévvel és tűzzel. 1863-ban már az önképző-társulat sorában találjuk; egy „Ősszel” című költeménye az önképző-társaság érdemkönyvébe is belékerült. Eközben betegség döntötte ágyba, s mikor egy hónap múlva felgyógyult, az az elhatározás fogamzott meg lelkében, hogy otthagyja Patakot és színésznek megy.
A kínteljes vándorlás keserves hónappal következtek; apjának haragja keseríti még jobban, de egy ábrándos első szerelem édesíti meg a koplalás és keserű vándorút esztendeit. 1870-ben Kétszery társulatánál találjuk Beregszászon. Új szerelem is lopódzik lelkébe, Benedek Marit szereti s hozzá köti sorsát. Színdarabok írásával próbálkozik s ephemer-életű alkotásai közül „Az oltár előtt” címűt említjük meg, melynek meséje mintha a „Kintornás család”-ban visszhangzanék. Hogy általában milyen méretűek voltak ezek a próbálgatások, a címük jellemzi: Schneider Fánni, Kerekes András.
Ezeket még az István-téri Miklósy-színházban is adogatták, ahol Tóth Ede 1872-73-ban szerződbe is volt. A „Schneider Fánni”-t Follinusz színigazgató 15 forintért vette meg, s a „Bécsi krach” és az „Önkéntes tűzoltók” című próbálgatásain a vidék gyér publikuma nevetett nagyokat.
Sok népdalt írt ez időben, melyek több-kevésbé sikerültek. Ismerte a nép szellemét. Putnoki tartózkodása, hosszú vándorlása éveiben élénk lélekkel figyelte a nép lelkét, szívét hangját, dalát s szellemének minden megnyilatkozásait. Meg is látszik későbbi nagy művein.
1873-ban feleségestül Follinuszhoz szerződik, de három hónap múlva Győrré megy Lászihoz, akinél titkárkodott is és színlapírással s mellékes munkával tisztességes mellékjövedelemre tett szert. Itt fogadta örökre a jószívű költő-színész egy elszegényedett földbirtokos Jenő nevű másfél éves fiacskáját.
A keserves vándorlás, a nélkülözések, a megfeszített munka megtámadták amúgy is gyarló egészségét. Betegeskedni kezd;ekkor családi körülmények szólítják haza Putnokra. Apja vén korában házasodik újra, s a mostoha kezében bomlik a kis vagyon. A legkisebbik Tóth-fiú, István, 17 éves korában meghal. A család lelke Teréz, most már Fejes Lászlóné, aki a rokonokkal s barátokkal egyetemben ráveszi apját, hogy a vagyon romjait még életében gyermekeire írassa át. Ez a körülmény szólítja haza Edét, aki az otthon töltött napok alatt ismeri meg a „Falu rossza” bakterjának mintaképét, Csubó Ferit, és sógora, Fejes László által annak mellékalakjait: 1873. december 8-án azt írja Sághy nevű barátjának, hogy „készen van egy pompás népszínművem, a Falu rossza!”
Tehát ekkor és itt született meg az első nagy alkotás.
Csekély, alig kétszáz forintot tevő örökségének egy részével karácsony után Putnokról elutazott. Szerződött-e valahová vagy sem, nem tudjuk; annyi bizonyos, hogy 1874-ben Budapesten van s itt vesz tudomást a Nemzeti Színház igazgatósága által hirdetett népszínmű-pályázatról, mely száz darab aranyat tűz ki egy a múlt, közelmúlt vagy a jelen magyar életből merített eredeti népszínműre. A pályaművek benyújtásának határideje augusztus 16-ika volt.
A Nagymező utca egy üres boltjában vett szállást s ott dolgozta át még egyszer a „Falu rosszá”-t. A határidőre benyújtotta, aztán a végtelen nyomorúság napjai következtek. Leírhatatlan küzdelem a létért, melyet még az is súlyosbított, hogy fogadott fia és neje is vele tűrték a nyomort. Nagy nehezen sikerült vidékre szerződnie Kétszery társulatához, mialatt a pályabírák itt fönn a népszínmű-pályázat elbírálásával foglalkoztak.
Akkorában a pályabírák még szorgalmasabban olvasták a beérkezett munkákat. A Nemzeti Színház drámabíráló-bizottsága, melyre a pályamunkák elbírálása bízva volt, Szigligeti Ede elnöklete alatt, két íróból és két színészből állott. Szigeti József és Feleky Miklós voltak a színészek, Vadnai Károly és Gyulai Pál az írók. Huszonnégy pályamunka állott bírálat alatt. Három tűnt ki különösen, amelyek a pályadíj odaítélésénél komolyan számba jöhettek: „Panna asszony leánya” Abonyi Lajostól, „Cserebogár”, melyet Margitay Dezső írt és a „Falu rossza”. Tulajdonképpeni versenytársa a „Falu rosszá”-nak a „Panna asszony leánya” volt. A szeptembet 30-ikán tartott döntő ülésen egyenlően oszlottak meg a szavazatok a „Panna asszony leánya” és a „Falu rossza” között. Szigligeti Ede, akit a gondviselés tehetséges és fejlődésképes magyar írók buzdítására is teremtett, elnöki döntő szavazatával a „Falu rosszá”-nak ítélte a pályadíjat, s a másnap megjelenő lapok, az olvasóközönség nagy meglepetésére azt közölték, hogy: „A bíráló-bizottság többsége a száz aranyas pályadíjat, mint versenytársai között aránylag legjobbnak, a »Falu rossza« című népszínműnek ítélte oda.”
A jeligés levélből ismeretlen név tűnt elő: „Tóth Ede színész.” Ekkor kérdezte a lépcsőn lemenet Szigeti József, Miklós bátyánktól, hogy „ki az a Tóth Ede”? S Miklós bá’ ekkor pattogta rá az ő szeretetteljes kedves modorával, hogy „egy rongyos komédiás”.
A rongyos komédiás megszédült, mikor egy keserves Somogy-megyei városkában véletlenül kezébe jutott a Pesti Napló azon száma, mely a pályabírák ítéletét közölte – vagy tán úgy adták neki hírül. Elég az hozzá, hogy onnét jelentkezett s levélben sírta el Szigligetinek panaszát, hogy még feljönni sem tudott, mert egy fillérje sincsen. Szigligeti nyomban elküldte a száz arany értékét, és Tóth Ede feljött Budapestre.
Ez csak az első lépés volt a diadal mezején. Göndör Sándor és Finum Ruzsi – Tamási és Blaháné –, s Ujházi Gonosz Pistája, no meg Eöry Molnárné, Kocsisovszky Borcsa, Szigligeti Ferike, a pompás kórus, a cigányok, a kitűnő népdalok betetőzték a diadalt. 1875. január 15-én adták először Másnap a „Falu rossza” szerzője ünnepelt író volt s az is maradt; a kopott tubákszínű téli kabátban megjelenő szerzőt valóságos ovációval fogadta a közönség. Annyira meg volt indulva szegény Tóth Ede, hogy zokogva csókolt kezet Blahánénak. A „Falu rossza” állandó és ünnepelt repertoir-darab maradt; a Nemzeti Színházból átment a Népszínházba, csakhamar megérte századik előadását s a mai napig Magyarország-szerte, Budapesten, nagy és kis városainkban legalább másfél ezerszer adták elő.
A „Falu rossza” a magyar népszínmű-irodalomban határozott és nagy lépés – előre.
A magyar népszínmű a magyar nép életének drámai kifejezése. Szívverése, erejének lüktetése, gondolkozása és cselekvése módja, búja és öröme, dalai és siralma, tánca és gyásza megjelenítve jellemző cselekmények keretében, szemeink előtt kell, hogy benne lefolyjon. Mióta magyar dráma van, ki lehet benne mutatni a népies elem nyomát. Misztériumainkon kezdve a betlehemesek, a pünkösdi királynék, a passziók közjátékai, irodalmunk középkorának actio curiosája, az új kor irodalmának első színi kísérletei mind magukon viselik a népélet, vagy népjellem egyik vagy másik jellemvonását. A múlt század népszínmű-irodalmának eleje pedig egyenesen a Gvadányi-Gaál: „Peleskei Nótárius”-ában, a Kisfaludy Károly „Pártütők”-jében keresendő, melyeken Szigligeti és Szigeti József népies darabjai folytatásképpen épülnek föl. Szigligeti népszínművei országszerte kedveltté tették ezt a műfajt. A „Csikós”, „Cigány”, a „Szökött katona”, „Lelenc”, egy csapásra hódították meg a közönséget. Munkáinak hatása és száma egyaránt oly nagy, hogy a népszínmű terén csak félve próbálkozott az epigonok serege. Szigligeti, a mester, aggódó szemekkel leste a föltűnő tehetségeket s meleg szeretettel ölelte magához Tóth Kálmánt, Rákosit, Kazárt, Bercziket, Abonyit s még társul is szívesen szegődött Balázs Sándorhoz, hogy együtt írják meg a „Strike”-ot. Mily nagy volt tehát öröme, mikor Tóth Edében tőrülmetszett eredetiséget, a népélet, a népies hang és gondolkozás színarany ismeretét találta! A sablonosba veszni kezdő népszínmű ereibe új, friss, tiszta vér ömlik: nemcsak az alakok népiesek, de az erős drámai cselekmény minden fázisa tőrülmetszetten igaz, magyar s a népnek lelkéből lelkedzett szülötte.
Sokan bírálták, sokan elemezték, támadták és boncolták a művet; de míg lényeges, kardinális hibát senki sem vethetett szemére: általános és nagy értékét mindenki elismerte. Életírói szerint Gonosz Pista, Göndör és Finum Rózsi alakjai igazi figurák után készültek. Lehet. De bárminő minták után dolgozott is Tóth Ede, a genie tapintatával és ihletével ki tudta választani az alakok jellemző vonásait, s alakjainak drámai igazsága csaknem kifogástalan.
Mondanom sem kell, hogy Szigligeti, a fejlődő irodalmi tehetségek istenáldotta párfogója, nem bocsátotta vissza a vidéki vándorlás, jobban mondva elzüllés útjára a Falu rossza geniális szerzőjét. Még 1875-ben kinevezte a Nemzeti Színházhoz jelmeztári felügyelőnek. Az állás tisztességes fizetéssel járt, Tóth Ede nyugodtan élhetett és írhatott s ami fő: ápolhatta magát, mert bizony, egészsége már akkor meg volt támadva. Feljárogatott az írók és művészek társaságába, megismerkedett sok derék íróval szívesen elbeszélgetett velük múltjáról, terveiről; írt néhány szép költeményt, végezte hivatalos kötelességét, olvasott, tanult, munkálkodott.
1875 nyarát Füreden töltötte, a „Tolonc” főjeleneteit itt írta meg. Egyik ismerőse beszélt, hogy a második felvonás nagy zárójelenetét megírván, kipirult arccal, felindultan sietett ki a sétányra s a kérdezősködőknek azt felelte, hogy „most végeztem be egy felvonást, mely vagy nagy őrültség, vagy shakespeare-i gondolat.”
E felvonás véghatása csakugyan döntő is volt darabjának sikerére. A „Tolonc”-cal ismét pályázott a Nemzeti Színház száz aranyára, melyet az 1875-ben hirdetett. Szigligeti a „Falu rosszá”-t oly nagyon becsülte, olyan kiváló munkának tartotta, hogy Tóth Ede ez irányban való munkálkodásának egyik határkövéül kívánta tekinteni: ne írjon több paraszt-drámát, azt tanácsolta neki, mert a nép e rétegének életéből jobbat úgysem írhat, forduljon egy kissé a középosztály felé.
Ezt a tanácsot fogadta meg Tóth Ede, mikor a „Tolonc”-ban a nép egy fokkal felsőbb rétegéből veszi alakjait. Munka közben meglátogatta Putnokon szegény szélütött öreg apját, aki már alig ismert rá. Mikszáth leírja ezt a látogatást, mikor a szegény szélütött öreg összetapogatta az eléje térdelő fiú ruháját s egyre csak azt hajtogatta – szabómester létére a szövet finomságából ítélvén meg hazulról rég elszakadt fia sorsát –, hogy „milyen komisz, milyen komisz.”
Ha tudta volna szegény öreg, hogy fia a halál magvát hordja mellében, talán keserves sírásra fakad. De a gondviselés megtompította elméjét, hogy legalább ez a seb ne fájjon neki.
A népszínmű-pályázat sorsát novemberben döntötték el. A „Tolonc” huszonkilenc versenytárs közül az összes pályabírák egyhangú ítéletével nyerte el a száz aranyat. Diadalának híre újra és lelkesítve járta be az országot. Színre azonban csak halála után került a darab, mert közben a „Kintornás-család”-ot bocsátotta színre, míg a „Tolonc” előadása 1876. tavaszáig húzódott. A „Kintornás-család” a népszínmű azon fajából való, amelyre Szigligeti szakadatlanul buzdította az írókat s különösen Tóth Edét. Nem gatyás parasztok, de mesteremberek a szereplői, s ezeknek a gondolatvilága karaktere, élete és cselekvésmódja is más, mint amazoké. Az elfeledett szerető lelket-illető tragédiája ez, melyben megint máshoz megy férjhez a szerető leány, nem ahhoz, akibe szerelmes – éppen mint a „Falu rosszá”-ban – de az író genialitása, a mesevezetés ügyessége minden zökkenés nélkül viszi dűlőre ezt a kényes megoldást is. A potya fiskális remek alakja, a „Képeddel alszom el” – csakhamar diadalmasan járta be a színpadot. Némelyek – különösen Abafi Lajos – azt vitatják, hogy a „Kintornás család” Tóth Edének „Oltár előtt” című ifjúkori kísérletéből van alkotva; és ha úgy van, ugyan ki is venné rossz néven az alkotó költőnek, ha ifjúkori kísérletének ezüstjét férfikora aranyára váltja? A „Kintornás-család” a mese egyes szálaira talán hasonlít az „Oltár előtt”-höz, de alkotásra, becsre a két munka együtt nem nevezhető.
A költő legterjedelmesebb és legalaposabb életrajzának írója, Papp Károly, becses munkájában, melyből több adatot merítettünk, azt állítja, hogy a „Kintornás-család” „Dáma Náci”-jának alakja a Papp Mihály volt harcai gazdatiszt figurájának másolata. Ennek szavajárása volt a „csókollak, képeddel alszom el”. Pergő Gerzson pedig egy recskei molnár reiniscentiája, akit a költő mint ifjúkori legátus tanulót ismert.
A „Kintornás-család” zajos hatást ért el. Kitűnően játszották. Blaháné mint Juci, Tihanyi mint Dáma Náci, Eőry int Samu molnár-inas jelenetről jelenetre ragadták magukkal a közönséget a siker elé. A szerzőt száz meg száz torok hívta, de az csak lelke mélyén álmodhatta a sikert, ágyában feküdt odahaza; lassú haldoklása megkezdődött.
Ekkor írta Erkel Ferencnek a „Névtelen hősök” című operaszöveget, melynek azonban nem volt hatása. Lelkében egy nagy históriai dráma alakjai kezdtek mozgolódni. „Zrinyi Péter” lett volna a címe ennek a tragédiának, mely hatalmas méretekben indult meg, de abbaszakadt, mint Kisfaludy Károly kezében a „Csák” sötét tragédiája. Hogy is zengi a költő?
„Fölkele Csák s nagy lelke szavait maga zúgta, hogy irnák,
S a költő azokat jegyzeni kezdte hiven.
Ámde korán belefáradt a félisteni műbe
S Csák mostan hallgat kedvese hamvainál.”
Így némult el „Zrinyi Péter” is komor hallgatásban, mert szótlanná lett az ajk, mely megszólaltatta, a megmerevült a kéz, mely hatalmas kardját újra kezébe adta volna.
1875. december havában már nagyon beteg volt. Szigligeti, Mikszáth s számos tisztelője, barátja, gyakran látogatták. Mikszáth le is írja az utolsó karácsonyestét, amelyet Tóth Edével töltött. („Pernye” című kötetében található ez a leírás.) Beszélgettek a múltról s a jelenről, s Tóth Ede betegségének okát egy ifjúkori rémes éjszakájának kalandjában jelöli meg. Valami pusztai csárdában melegedett, ahová szegénylegény-forma parasztok is tévedtek be. Ezek pénzt sejtettek meg a szegény komédiásnál s a távozó után lopództak. Költőnk ijedve rejtőzött az üldözők elől s a fagyos éjszakában bandukolva, valami sáncba bújt s a fagyos földön lapult meg. Ott töltötte remegve az egész éjszakát s félig megfagyva vánszorgott tovább virradatkor. Csak így kerülhette el a leskelődők baltáját, de e rettentő éjszaka a halál magvát oltá szegénybe, mert attól fogva köhögött, e köhögés sohasem hagyta el, s állapota csak egyre súlyosbodott.
1876. január havában a tüdőbaj nagyon előre haladt. Ágyát már ne hagyhatta el. Neje a putnoki rokonokat is felhívta, hogy a haldokló utolsó napjait megenyhítse általuk. Látszólag jobban is lett érkezésükre, s a rokonok hazautaztak abban a hitben, hogy a szomorú vég még messze van. De a február hónap a halál leheletével köszöntött be, a hónap közepén már rohamos haldoklása kezdődött, s február 26-án tüdőszélhűdés vetett véget ifjú életének.
Bár tudták, hogy állapota reménytelen, halálának híre mégis megdöbbentőleg, lesújtólag hatott. Mennyi nagy és szép alkotás szállt vele sírba, melyeket, ha férfikora delén megalkothat, a „Falu rosszá”-hoz és a „Tolonc”-hoz értékre hasonló több becses munka hirdetné emlékezetét.
A Vas utca 17. számú lakásból temették, február 28-án. Emléktábla ezt a házat még most nem jelöli Elbúcsúztatták a Nemzeti Színház s a Népszínház tagjai, az írók és művészek, de a legmegragadóbb igéket kora sírja fölött Szigligeti Ede hangoztatta, aki benne saját megifjodott írói talentumát siratta.
Töredékes munkák maradtak csak utána. Az a teljes mű, melyet irodalmi örökség gyanánt hátrahagyott, a „Tolonc” 1876. május havában került színre.
A népéletnek megint egy másik mezsgyéjén indul, s föltárulnak bámuló szemeink ellőtt a „szegény cseléd”, meg a „Miklós legény szerelme”, a Krizsa asszony rábeszélései, aki férjével, az ingyenélő Kontrával esik a szegény Liszka szerelmének útjába. A Mrawcsák vándorló legény pompásan megrajzolt figurája már az első felvonásban frappáns hatású, s amint a Mrawcsák rablásának bűntettével a Miklós által megszabadított Liszkát gyanúsítják: hatalmas vonásokkal megrajzolt expozíció áll előttünk, melynek meseszálait az író biztos kézzel ragadta meg.
A második felvonás korcsma-jelenete, Ördög Sárával, az elzüllött vén koldusasszonnyal, akiben Liszka anyjára ismer s a ki leány méregpoharát issza ki tévedésből, hogy rettentő haldoklással a színen haljon meg: éppen az a megrázó jelenet, melynek befejezése után a költő dúlt arccal és csapzott hajjal rohant ki a füredi sétányra s azt hangoztatta ismerőseinek, hogy a felvonás, melyet befejezett, vagy shakespeare-i, - vagy őrültség. A plátói „szent őrültség” csakugyan shakespeare-i jelenetre ragadta a költő tollát.
A harmadik felvonás kórházi jelenete az alsóbb néposztályok nyomorának rettentő színhelyére: a kórházba vezet. Ismeretlen, merész színpadi fogás ezt a szomorú helyet varázsolni a néző elé De az író genialitása győzedelmeskedik a helyen s körülményeken. A megrázó drámai cselekmény kiengesztelő megoldást nyer a harmadik felvonásban. Miklós kiengesztelte anyját s a sokat szenvedett „szegény Liszka” nőül mehet szerelmeséhez.
Hátrahagyott töredék munkái közül „Zrinyi Péter”-en kívül még a „Költő szerelme” című drámájának megmaradt részleteiről s költeményeiről kell szólanunk. A „Költő szerelmé”-ben egy embergyűlölő ifjúnak történetét rajzolja, aki megveti az embert s világot – költői munkáiban is e meggyőződésének ad kifejezést de fölhagy az embergyűlölettel, mihelyt megismerkedik egy fiatal, szép bárónővel, s abba belészeret. Nőül is veszi a kacér teremtést, aki aztán megcsalja. A dráma fonala ott szakad meg, ahol a kacér nő kedvesével házasságra akar lépni, míg megcsalt férje gyilkosságra gondol. A végkifejlet valószínűleg az lehetett volna, hogy a hitszegő, bűnös asszony bosszuló férje kezétől hal meg; de ki találná meg az elszakadt fonál túlvilági ködbe vesző felét?
Tóth Ede költeményei borongók, sötétek, fájdalmasak; míg népdalaiban itt-ott csillan föl derű, „Élet” és „Szerelem” című költemény-csoportjai mélységes borongás fátyolát viselik magukon.
Formaérzéke nem mesteri. Nem csiszol, nem mesterkedik; az egyszerű mesterkéletlen, igaz kifejezés embere, aki inkább rendeli alá a tartalomnak a formát, hogysem a forma tökéletességére való törekvés miatt a tartalmat, az eszmét, a gondolatot megcsonkítaná. Népszínműveiben azonban akárhányszor tapasztalhatjuk, hogy az érzelmesebb, meghatóbb, megindítóbb helyeken mintegy átringatja magát az ütemes beszéd hullámaira, s a Göndör Sándor búcsúzása falujától a „Falu rosszé”-ban dallamos, ütemes próza.
Keserű életének epizódjait önéletírásának töredékeiben örökítette meg, melynek legmegrázóbb fejezete az „Az én mestereim” című. Ebben sorolja el hányatott életének legborzasztóbb momentumait. Melyek voltak azok?
„Az a karácsony éjszaka, melyet a Szatmár és Máté-Szalka közötti úton egyedül, kutyák s farkasok társaságában töltöttem.
Nem ettek meg, - megérezték, hogy éhesebb vagyok náluk! Soha annál borzasztóbb éjszakát!
Azon zsidó irgalmas szíve, aki bőrig ázott ruháimat leveteté velem, padlásán heverő zálog-gubát adott meztelen testemre s lefektetett a tolonc-priccsére, dolgoztatott velem másfél napig, peres iratainak másoltatásán, - adott reggel, délben egy porció pálinkát, s mellé egy-egy penészes zsemlyét, s ráadásul kikergetett, mint egy csavargót.
Az voltam; mert senki sem ismert, s ha tán tulajdon apámat kérdik, rám bizonyít ő is!
Ezt a zsidót hat év múlva egy gőzhajón megvendégeltem s mikor kisütöttem előtte, hogy ki vagyok és miért teszem,- olyan dicső önérzettel veregette a vállamat, mondván: „Tudtam én akkor is, hogy van az úrnak esze!”
Egy halott, akit nem láttam, aki az én nevemmel halt meg; - akit áldva említek örökké; úgy hívják, hogy: anyám!… Soha jobb anyát nem hordott a föld!
Egy kálvinista pap, aki nyomorom tetőfokán hajlékának utolsó zugát is megtagadta tőlem!… Magamban megbocsátottam neki régen!
Egy másik kálvinista pap, aki egy karéjka kenyeret adott az éhezőnek.
Ennek káplánja, ki utolsó 20 krajcárját nekem adta és kért, hogy ne vegyem alamizsnaképpen, hanem kölcsön.
13 krajcár, melyet a kemény zápor mosott fel Kis-Vác homokos utcáján, s mely a öngyilkosságtól mentett meg engemet.”...
- - - - - - - - - - - - - -
Aki ezeket a szörnyű képeket és jeleneteket nem csak átálmodta, hanem átélte, átszenvedte: annak joga van borongó kedvvel mártani tollát az éjszaka színeibe s keserű mosollyal szívszakadtan gúnyolódni önmaga s a világ fölött!
És mégsem tette! Életében, költészetében, műveiben mégis van derű, öröm, virágos szerelem. Mintha aranyos hajnalfény,- nem: alkonyi bíbor vonná be alakjait. Kora alkonyat bíbora. Mégis rózsás, mégis aranyos.
Mert áthevítette lelkét az örök szeretet! Átizzott a szenvedések viharában megedzett költő-szíven az az isteni láng, az a tüzes nyelv, mely a szegény apostolok feje fölött lebegett, megsugárosította szegénységüket s lobogva vezette őket ideális célok felé.
Ez a szeretet sugárzik ki Tóth Ede műveiből, s ez virraszt sírja fölött az örök emlékezet világosságával egy egész nemzet nevében, míg annak népe él, népszínműve virágzik és édes-bánatos népdalai zengenek.
Ezekben él a Tóth Ede emlékezete!
Forrás: Tóth Ede válogatott munkái. Bevezetéssel ellátta Váradi Antal. Garay Ákos rajzaival. Budapest, 1902. Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) cs. és kir. udvari könyvkereskedés kiadása
