Újesztendő napján múlt száz esztendeje, hogy Petőfi született, de a nemzet már a századik esztendőt is az ő halhatatlan emlékezetének szentelte. Sok tanulmány jelent meg költészetéről, de jóformán senki sem érdeklődött a haza legnagyobb lírikusának történelmi felfogása iránt. Pedig Petőfi el-eltűnődött nemzete és az emberiség történelmi hivatásán s míg amannak dicsőségét határtalan lelkesedéssel magasztalta, hibáit kíméletlen szigorúsággal ostorozta. Végigment a magyaroknak egész történelmén, de a királyok krónikáját csak azért írta meg, hogy a királyságot meggyűl9ltesse s a köztársaság útját egyengesse.
A költőt nem kötik azok az adatok, amikhez a történetíró erősen ragaszkodik; szakemberek előtt sem érdektelen tehát annak megismerése, a legmodernebb magyar költő hogyan fogta föl a történelmet, figyelmét mi ragadta meg leginkább a múltból, különösen hazánk múltjából. Ennek bemutatására, saját költői szavainak prózai ismertetésével azért vállalkozom, hogy az immár százesztendős Petőfi „ősz feje zöld koszorúját” a Történelmi Társulat szerény levelével gyarapítsam.
*
Petőfi az ókor történelmét lapozva, borongva kérdezte, hol vannak a görögök, hol vannak a kelták? Eltűntek, mint két olyan város, melyet a tenger elnyelt és csak tornyaiknak orma maradt ki a vízből: Homeros, a koldus, Ossián a királyfi; vak mind a kettő. Szemük fényét lelkük lobogó tüze, saját dicsőségük ragyogása vette el. Bámulatosan szép, bámulatosan nagy világot tártak az ember elé. Akárhány évszázad, akárhány évezred jön még, hogy könyörtelenül letiporjon mindent, Homeros és Ossián előttük is szentek; halált hoznak mindenkire és mindenre, de (amiben Petőfi Ossiánra nézve tévedett) meghagyják az ő ősz fejük zöld koszorúját.* (* Homér s Osszián.)
Az ókor ezen apoteózisa után a középkor magasztalása következett, mit a feudalizmus gyűlölőjétől várni alig lehetett. Zordonnak, de ragyogónak, kiégett piros északi fénynek tartotta a lovagkort. Képzeletének fáklyájával újra meg újra felgyújtotta, mert lángjánál megint látta azt a tündérkertet, amelynek olyan szép fája és olyan szép virága volt: a vitézség cserfája, a szerelem rózsája.* (* Szécsi Mária)
Az újkor történetéből csak a szabadságharcok érdekelték. Gúnyolódott azokkal, kik a világot siralmasnak, elfajultnak tartották, s boldognak csak a vakot, ki nem látja, hogy az ítélet napja eljött s a földön minden fölfordult fenekestől. Ezt a fölfordulást Franciaország és a jakobinus sipka okozta. A jakobinus sipkát bizonyára az ördög maga varrta s odatette a bőség szarvára, melyből annyi rossz dől a világra, hogy minden jóléleknek elveheti az eszét. .A sátán zászlajának újítás a jelszava, mi talán a dögvésznél is jobban terjedt; hiszen már a táblabírák közt is akadtak, kik újításokra gondoltak.* (* A táblabíró.) De – mondta máshol már gúny nélkül a világ időközben nagykorú lett s a férfiú többé nem gondolt olyan gyermekjátékkal, amilyen a királyság. Az a bárd, mely Páris piacán XVI. Lajos nyakára lecsapott, csak első villáma volt annak a zivatarnak, mely a királyok ellen nemsokára kitört. Mikor 1789-ben (mint utóbb 1830-ban és 1848-ban is) a franciáknál „kitelt a király becsülete”, a németek fölberzenkedtek és megesküdtek, hogy bosszút állanak: megölik a szabadságot, megmentik a királyt. Meghódították Longwyt s ostromolták Verdunt, feladására a gyávák reszketve kérték Beaurepaire kapitányt, ki azonban a föltételek aláírása helyett mindnyájuk szeme láttára főbe lőtte magát, hogy példáját követve, a bátrak az ő szabad halált válasszák.* (* Beaurepaire.)
Dicsőítette Petőfi az olaszokat is, kik a csúszást, mászást megunva, talpra álltak, sóhajtásukból égiháború lett, láncaik helyett kardjaikat csörgették s a szabadság dicső katonái a Dél halvány narancsfáit vérrózsákkal festették be. A zsarnokok előtt megjelent Brutus szelleme, amely aludt idáig, de fölébredvén, azzal lelkesítette a táborokat, hogy Itália az a föld, honnan Tarquinius elfutott s hol Julius Caesar halva rogyott össze. Ha előttük ez az óriás meghajolt, az olaszok sem hajolhattak meg a törpék előtt. A történelemből azt a tanulságot vonta le, hogy a zsarnokság kivesz.* (* Olaszország) És azt, hogy elpusztul Ausztria, mint elpusztult Jeruzsálem. Ennek lakói módjára Ausztria császárai is földönfutók lesznek, mert birodalmuk a szabadság kálváriája volt s az uralkodásnál egyéb vágyat nem ismertek. Azért emeltek Munkácsokat, hogy a szellem világát és melegét, amely a rabbilincseket fölolvasztotta, a mélységes föld alá rejtsék s fölötte a sötétségben a zsarnokok virágát, a butaságot buján tenyészthessék. Elrabolták a népek jogát, ,ellopták kincseit s milliók koldultak miattuk.* (* Ausztria)
A szárnyait akkor bontogató szocializmus világánál rajzolta meg ennek egyik apostolát, kiben, ha ledobta a ház és a nap gondjait, meghalt az ember és fölkelt a polgár. Családja helyett milliókat ölelt. Lelke csillagsugárból szőtt fényes palástban járt, testét rongyok födték. Családjával együtt éhezett, mégis az egész világot akarta boldogítani. Istennel társalogva, nagyúrral nem állhatott szóba; az egyik apostolnak nevezte, a másik szentségtelen gonosztevőnek. Buzgón olvasta a világtörténetet, ezt a csodálatos könyvet, melyből mindenki mást következtet. Egyiknek üdv, a másiknak kárhozat; egyiknek élet, másiknak halál. Az egyiknek kardot ad kezébe, hogy küzdjön és az emberiségen segítsen; a másikkal letéteti a kardot, mert úgyis hiába küzdene; hiszen a világ ezentúl is olyan boldogtalan lesz, mint évezredek óta volt. Az ifjú apostol azt tanulta belőle, hogy a kis szőlőszem egy nyár alatt gyümölcsöt hoz és megérik; s találgatta, hány nyár alatt érik meg a föld, ez a nagy gyümölcs. Talán évezredek, vagy éppen évmiljomok alatt, de egyszer majd csak megérik s akkor az emberek a világ végéig élvezik. Hány napsugár, hány ezer vagy millió napsugár érlelte meg a szőlőt? A földet is sugarak érlelik meg, de ezek az emberek lelkéből támadnak. Ilyen sugár minden nagy lélek, de csak az igazi nagy lélek, ami ritkán terem. Kívánni sem lehet tehát, hogy a föld hamar megérjen. A léleknek a munka idejéből egy percet sem szabad elvesztenie. A világ célja a boldogság, eszköze a szabadság. Ezért küzdött, ezért kell küzdenie s elvérzenie. A szabadság elesett vitézei szent soraik közé fogadják a most jelentkezőt, ki zászlajuknak hűséget esküszik. A világtörténet alapján tett vallomást Isten beleírta abba a szent könyvbe, ahol a vértanúk nevei vannak följegyezve. Az élet könyvéből mást tanult. Elvesztett mindent, amit szeretett s új eszméket hirdető könyvei miatt börtönbe került. Kiszabadultakor azt tapasztalta, hogy nemzete és a világ még mélyebben meggörbedt, mint tíz esztendeje, mikor ó szót emelt; s az emberiség naponta törpült, a zsarnokság óriásibb lett. Csak egy új nemzedék vetette le rabbilincseit, s győzelmében azokra a szentekre és nagyokra gondolt, kik a szolgaságban szabadok voltak, hirdették az igét s érte a csúfos halált is elszenvedték.* (* Az apostol.)
*
Saját magyar népe őseit Petőfi megannyi napnak, a dicsőség sugármezébe öltözött szellemeknek tartotta. A sötétségben élő magyar ne is nézzen őseire, ezekre a napokra, mert gyönge szemét a napfény megvakítja. A haza dicső, nagy ősei a földet megrázó viharok voltak, melyek valaha a porba omlott Európa homlokán tomboltak. Mert nagy volt hajdan a magyar; nagy volt hatalma, birtoka: észak, kelet, dél hulló csillaga magyar tenger vizében hunyt el. Babér azonban csak hajdan termett a magyarok fejére s homlokukon ez a babér oly régen elhervadt, a haza oly régen volt nagy, hogy talán nagysága is csak mese immár. A magyar dicsőség vagy hullócsillag volt, mely tündöklése után lehullt a magasból s a föld elnyelte mindörökre, vagy üstökös, mely amint jött, megint eltávozott, hogy a népek századok múlva újra lássák és rettegjenek a fényétől.* (* A hazáról.)
Mégsem szerette, ha emlegették a magyar büszkeséget, amely inkább szégyenére válik a nemzetnek, mikor földjének Istentől megáldott voltára hivatkozik. Már ezer éve, hogy megszerezte hazáját, de ha MOST meghalna, miről tudnák meg, hogy valaha ezen a földön élt? Nevét a világtörténelem föl sem jegyezné, vagy csak annyit írna róla, hogy egy nép valahol a Tisza mellett századokig lomhán, gyáván élt. Ezzel azonban csak saját korát vádolta, mely lusta volt arra, hogy megint sugarat, egy kis fényt árasszon megrozsdásodott nevére, mert önérzete még nem ébredt föl.* (* A magyar nemzet.)
Tépelődött, miért nem élt ezer évvel ezelőtt, mikor Árpád daliái születtek s kardot ragadva, a nagyvilággal szembeszálltak. Lehel kürtjével versengve, csatadalt énekelt volna s paripára pattanva kereste volna a hazát teremtő harcok viharában sírját, vagy babérját. Vitézeinek párducbőrre dőlve énekelte volna meg a diadalt az ütközet után tartott áldomáson. Azonban henyélő század gyermekek lévén, dalolásra méltó tárgyat nem talált.* (* Miért nem születtem ezer év előtt?) Büszkén tekintett végig a múltak tengerén, hol egekbe nyúló kőszikláknak látta bajvívónemzete nagy tetteit, mikor Európa színpadán magyarok is játszottak, s nem is övék volt a legkisebb szerepe. A föld úgy rettegett kirántott kardjuktól, mint a gyermek az éjszakai villámlástól. Most azonban a magyar csak a holt dicsőség halvány kísértete s magyarságát szégyellnie kell.* (* Magyar vagyok.)
Nincs a hazának egyetlenegy marék földje sem, amelyet magyar vér nem áztatott; de a nagy ősök vérét fiaik feketére festették, gyalázattal kenték be. Satnya faj dicsekszik őse éremével, az hetvenkedik híres hajdanával, míg a jövendő talán piruló arccal fogj emlegetni ennek a kornak gyermekeit, kiket kitöröltek a nagy nemzetek sorából, mert élni nem tudnak, halni nem mernek. Szégyen, hogy akik a sors számadó könyvében a legelső számot tették, most leghátul állnak, semmit sem jelentenek.* (* Van-e egy marék föld?)
Figyelemmel forgatta a történet lapjait, megfontolta, mit tett hazája; s a századok betűi azt jegyezték föl, hogy a magyar nemzet életet nem érdemel. Csak egyesek voltak közte, kik amit tettek, azt a hazáért tették, de hány volt köztük, kiket a hon maga vesztett el! Más országokban híven megőriztek mindent, ami nemzeti; a magyar azonban megvetette, elvetette ősi kincsét; elfeledte, vagy szégyellte, hogy magyar.* (* A magyar nemzet.) Pedig a kislelkűekkel szemben erősen hitte, hogy mindig egy erős istenség őrizte a magyar nemzetet; az védelmezte, mikor ellenséges századok vak dühvel ostromolták. Az időknek, a népeknek éktelen vihara porszemként fújta volna el, ha szent palástja szárnyát reá nem takarja; így a tomboló vihar csak elsuhant feje fölött. Aki belenéz a történet könyvébe, ennek az istenségnek vezető nyomdokát mindenütt megtalálja; aranyhíd gyanánt húzódik át rajta, mint folyóvizen át a nap képe. Így élt keresztül hosszú ezer évet; s ezer évig az Isten nem azért tartotta meg, hogy most, mikor révbe ért, az utolsó habok eltemessék. A magyar nemzetnek sok és nagy vétke volt, de ezekért a büntetését már elszenvedte; voltak azonban erényei is, amikért jutalmat még nem kapott. Ez a jutalom a jövendő lesz.* (* A magyarok Istene.)
Az a hon azonban, melyet az ősök verítékükkel és szívükkel szereztek, mostan már nincs meg, csak neve bolyong közöttünk, mint a temetőből éjfélkor visszajáró kísértet. Ennek a honnak falait a múltnak férgei elmorzsolták, új vihar szétdúlta födelét s lakói – vadállatok és madarak módjára – (hozzátehetjük, hogy vagonlakásokban) az ég alatt tanyáznak. Mit ezer év előtt az ősök tette, azt kell tenniök a nemzetgyűlés tagjainak: bármily erővel, bármily áldozattal s ha mindnyájan belepusztulnak is, új hazát, a réginél szebbet és tartósabbat kell teremteniök. Ne dobják félre a régi épület minden kövét, de nézzenek meg minden darabot, mit alapul vesznek; s ami már porhanyó, vessék el kérlelhetetlenül, bármily szent emlék fűződik is hozzá. A századok hiába birkóztak meg a magyarokkal, őket tehát nem ölheti meg egy esztendő, amelyben rácok, németek, horvátok, tótok, oláhok törtek rájuk, holott a jósorsban mindent megosztottak velük s mindig átvették felét annak a tehernek, melyet vállaikra s balsors rakott.* (* A nemzetgyűléshez.)
*
A magyarok nem felejthetik el világhódító, híres őseiket. Ítélő szemmel Attilától Rákócziiig egy ezredév néz reájuk; olyan múlt, hogy ha csak félakkorák lesznek is, mint nagy ősapáik voltak, árnyékuk ellepi a sárba, vérbe fúlt ellenség táborát.* (* Élet vagy halál.) Árpád nevének hallatára mindenki úgy emelje meg a kalapját, mintha az oltár mellett, templomban volna, mert hazáját neki köszönheti. ”Képére volt írva harcok diadalma.” Munkács alatt megtartván a bölcs, józan Álmos halotti torát és a haza keresztelőjét, a negyvenedik napon az ifjú Lehel kürtjének hangja riasztotta a magyarokat újabb munkára. Kürtje hallatára a legények a tábor tüze mellett találgatták, hol jár az esze: ázsiai őshazájukban-e, amelyet odahagyni olyan nehéz volt, vagy a Kárpátokon, honnan először tekintettek le arra a szép országra, mely most már az övék. Lehel, Bulcsú, Botond triumvirátusságának idejében, Zoltán fejedelem kiskorúsága alatt, a magyar nemzet háromfejű sárkány lett. Sörényük rázására reszkettek a népek, szemük pillantására égtek a városok. A költő képzeletét megragadta, három alkotásra is lelkesítette Lehel kora, az a „kilencszáz esztendő, kilenc vén óriás”, mikor Magyarországban még nem volt korona, nem voltak királyok; kegyetlen legények őrizték a megszerzett hazát s hazahozták a sok kincset, mert minden halandó nemzetség adót fizetett nekik. A számtalan bajnok közül minden költő választ magának egyet: Aranyt Toldy, Garayt Kont lelkesíti; Petőfit a kürtje harsogásával országokat reszkettető Lehel vitéz tüzelte föl legjobban. Ez volt a hős, ez volt a kürt. Nagy égzengés a hősnek halála s erre az égzengésre a visszhang, Petőfi dala, csak kilencszáz esztendő múlva felelt.* (* Lehel. /három változatban./)
A szent királyokról hallgatott s dalra csak olyan hősöket érdemesített, akik szembeszálltak zsarnok királyaikkal. II. Endrét ügyefogyottnak tartotta, ki az ország kormányát gonosz feleségének s német környezetének engedte át. Ennek következtében urak, szegények egyaránt szenvedtek. A néptől könyörtelenül szedték az adót. A király udvara úgy gondolkozott, hogy dolgozzék, fizessen a paraszt, azután dögöljön meg Bánk bánnádorispán, mikor ifjú, szép feleségét, az asszonyok virágát, a királyné öccse a sárba tiporta, maga állt az összeesküvők élére, a királyi palotában dőzsölő németekre rontott, s levágta őket a királynéval együtt. Mind meghalt, aki el nem szökhetett s „kitisztult az ország”.* (* Bánk bán.)
Kún László krónikája, ahogy Petőfi megírta, szintén nem a királyi tekintély növelésére készült. Nem lehet tudni szerinte, ebben a fenegyerekben az emberség vagy a kutyaság volt-e több. Új csillag, mikor Ottokárt leveri; hős, mikor a kúnok és tatárok ellen való harcból cserfakoszorúval tér haza. De erkölcsi mocsárba tévedt s valóságos szent volt korábban ahhoz képest, ahogy élete vége felé örökös tivornya közt korhely cimborái s kún és tatár leányok közt élt mindaddig, míg meggyilkolták.* (* Kun László krónikája.)
Salgóvár romjain a kihalt sötét középkor véres napjai, a tizennegyedik század elejének hatalmaskodásai jutottak eszébe, mikor leáldozott a haza napjának, az Árpád-családnak végső sugara. III. Endre halálát pártoskodás, a zavarosban való halászat, borús éjszaka követte. A fejetlen ország önzésbe süllyedt tagjai elfelejtették a hazaszeretet örök szentségét s rabolni kezdték édesanyjukat, a gyámolától megfosztott hazát. Ezt a kort rajzolta meg a Kompolthyak tragikumában.* (* Salgó.) Az Anjouk korának erkölcstelenségére gondolt Visegrádon, mikor a bágyadt alkonyban Zách Klára megtört szellemét s a vad, sötét éjben Zách Bódog bosszús lelkét látta.* (* Visegrád táján.) Vadállat volt „a gonosz” Zsigmond, ki a világ első királya lehetett volna, de csak könnyeket fakasztott a hazában, mely fiait hasztalanul hítta segítségre. Az utolsó harmincat, akik vezérükkel, Kont Istvánnal együtt hívek maradtak a hazához, mikor gyermekeik életének megmentése végett szintén meghódoltak, koldusoknak nevezte, akik életükért könyörögnek s valamennyit lefejeztette, utoljára Kontot, a szabadság végső sugarát. Feje úgy hullt le, mint a nap az ég boltjáról. Gazember volt Zsigmond – így szól Petőfinél a történelem radikális tanulsága –, de társainál nem gazabb; mert a királyok csak nevük szerint különböznek lélekben mind egyformák s a világ mindaddig beteg lesz, míg testéből a királyság fenéjét ki nem vágja.* (* Kont és társai.)
A költő azonban büszkén járt Vajdahunyadon, melynek dicső falai közt a hős nagy Hunyadi, ez a félisten lakott. Lelkesülés égette, ajkai helyett szívének hangos dobbanásai beszéltek. Hunyadi talán éppen azon bástya tetejéről tekintett a jövőbe, honnan ő a múltba nézett. Ott pihente ki fáradalmait, mikor elzúgtak a kemény csaták, melyek Konstantinápoly tornyain a büszke félholdat megingatták. Négy század múlva a vár megint látta Hunyadit, akit azonban akkor Bemnek híttak. Nem nevüket nézte, hanem szellemüket. Bem szelleme, műve az, mi négyszáz év előtt a Hunyadié; s most ő mentette meg a hazát.* (* Vajdahunyadon.)
Hunyadi fiának, Lászlónak, V. László király megesküdött, hogy bántani nem fogja; a menyasszonyához, szerelmes angyalához siető ifjút, Magyarország legszebb virágát, legnagyobb vitézét mégis elfogatta s kivégeztette. A lemenő nap vad haraggal nézett végig a véres piacon, hol a tehetetlen nép csak a száját tátotta. A költő, ha akkor él, felkiáltott volna: Ha Istened van, kelj fel, magyar nép s ezt a gaz királyt fojtsuk az ártatlan áldozat vérébe!* (* A király esküje.) A nagy Hunyadi másik fiát, Mátyást, a felzúdult nép mostan már királynak választotta. Petőfi nagynak tartotta, de nem váltotta be kolozsvári szülőházának meglátogatásakor (1847. október 22.) tett ígéretét, hogy megénekli őt, mert királyt Petőfi nem magasztalhatott.
Kigúnyolta utódát, Dobzse Lászlót, ki cseh volt, de csehül is állott. Parancsolni nem tudott, de szavát az ország nem is fogadta volna meg. Fejénél üresebb csak a zsebe volt. Kopott ruhában, foltos csizmában járt; kamarája üresen állt s pincéje legnagyobb hordajába egy gyűszűnyi bor sem jutott. Ha megéhezett, egyik-másik alattvalójánál ebédelt s azzal fizetett, hogy házigazdáját gróffá tette. Szegény király volt nagyon, de lesznek még szegényebbek is.* (* Dobzse László.) Dózsa Györgyöt izzó vastrónon égettette el, de szellemét a tűz nem égette meg, mert az maga tűz, mely ismét pusztíthat. A nép akkor még csak állat volt, mely eledelnél egyebet nem kért, azóta ember lett s emberhez illő jogokat követel. Addig adják meg neki, amíg kéri; mert Dózsa György történetéből tudhatják, milyen szörnyű a nép, ha fölkel és nem kér, hanem vesz, ragad.* (* A nép nevében.)
Szomorú kor következett erre. A nép leveretése s a mohácsi veszedelem után is terített asztalnál, telt poharak mellett dőzsöltek, vigadtak, bút és bajt feledtek. Tarka lepke gyanánt gondtalanság röpködött előttük; azt űzték, mikor hátuk mögött a török oroszlán már elbődült. Ki tudja – tűnődött a költő –, ha most is úgy élnek, hol lesz az új Mohács, hol megint húszezer magyar vitéz esik el s vére mérföldekre nyúló rónát fest be; hol lesz az új Mohács, hol megint lemegy a haza napja s újabb háromszáz évig, vagy talán sohasem tér többé vissza...* (* Fekete-piros dal.) Az új Mohács, Trianon, azóta itt van, s lenyugodott napunkat a sötét éjszakában szorongva várjuk vissza.
Petőfinek fájt, hogy Mohács után az ország kettészakadt és egy nemzetnek két országa lett. Valami ördög sugallta, amelyet diadalmas ősei szívük vérébe mártott kardokkal írtak. Kettészakadt, a szép levélből rongy lett, amelyet a századok vihara elsodort és sárba dobott. A Habsburgok lábbal tiporták a nemzetet, amelynek jajgatását, panaszát az ég nem fogadta be; nem hallgatta meg a rabszolgát, ki jármot vett a nyakába s megérdemelte, hogy viselje is, míg össze nem dől a korbács alatt. Ha a magyarok összetartottak volna, a világ most tudna róluk s nem zárná ki abból a templomból, hol nagy nemzetek számára a tisztelet tömjént égetik. Nem törülgetnék szemükből a fájdalom könnyét, mikor reszkető kezükkel a történelem sötét lapjait forgatják. A magában álló porszemet egy kis szellő, egy lehelet is elfújja; de ha összenő, ha a porszemekből szikla lesz a fergeteg sem ingathatja meg.* (* Erdélyben.)
Földindulás rombolta le a magas hegy tetején álló szobrot, melyet sok száz esztendő alatt sok millió kéz állított fel s amely előtt Európa fél tisztelettel, fél rettegéssel hajtott térdet. Most, a mélybe lezuhanva, a posvány elnyelte.* (* A ledőlt szobor.) Csonka már a szalobntai torony is, melyen valaha, a két Rákóczi György idejében a szabadság zászlaja lobogott. A zászló lebukott s alusznak a dicső bajnokok, kik a szabad halált többre becsültéké a szolgai életnél. A torony maholnap összedől; lakója nincs, csak a holt század fekszik benne s reá hosszú, méla csend szemfödele borul.* (* A csonka torony.) Abban az időben a szép Széchy Mária is a szabadság ügye mellé állt s hősiesen védte Murány várát a császár hadai ellen; azonban beleszeretett az ellenséges vezérbe, Wesselényi Ferencbe. A titkos találkozón mégis vérpaddal fenyegette meg, ha a szabadság ügyéhez nem csatlakozik; e rendíthetetlen hűségének láttára a gyönyörű szép asszony a szabadságot feláldozta szerelmének. Bízott benne, hogy ha pártja elítéli is, a jövendő szelídebben bíráskodik róla s ah nem mossa le róla, legalább elfödi a foltot és megenged a nőnek, ki elfelejtette a szerepe végét. Ez az egyetlen eset, amelyikben Petőfi megbocsátott valakinek azért, hogy a szabadságot cserben hagyva, szerelmét követte.
A magyar szabadság megtestesülését Rákócziban látta. A haza szentjének, a szabadság vezérének, a sötét éjben fényes csillagnak emlékére lángolt, sírva fakadt. Száműzték őt magát, sőt a nevét is, de lelke nem veszett el s hősi szelemével a szabadság újabb bajnokai közé szállt. S ha megülik a szabadság győzedelmének dicső ünnepét, milliók hirdetik, hogy „aki kezdte, az végezte be.* (* Rákóczi.) A majtényi síkon azonban az elárult szabadság haldokló kezéből undok árulás csavarta ki a fegyvert. Hazáért harcoló hősökből hazátlan bujdosók, hazaáruló latrokból urak lettek. Tavaszi délután, verőfényes időben az égen úszkáló kis fehér felhőkben az elesett hősök szellemeit látta. Legszörnyűbb átkát szórta az árulóra s elsírta legszentebb könnyeit.* (* A majtényi síkon.) Messze tengerparton, zöld tenger sárga partján állt a szent sír, hol a ráboruló vadbokron kívül senki sem gyászolta a rántott kardot. Önként ment száműzetésbe, hogy ne lássa, mert látva, megátkozta volna nemzetét, míg a messzeségből mély fájdalommal tekintett reá. El-elnézte a szülőföldjéről jövő fellegeket, amelyeken az esti fény, vagy talán honának szégyenpírja égett. A parton ülve hallgatta a tenger mormogását s benne fölriadt népe távoli zúgását vélte hallani. Hazája fölszabadításának a hírét addig várta, míg belehalt a várakozásba. Otthon már nevét is alig ösmerték; csak a költő, a szabadság öröklámpája emlékezett reá.* (* Szent sír.)
A költő azonban megvetette azokat a magyarokat, kik – hat évvel Rákóczi halála után – a legnagyobb szolgaság idején „bőgték”, hogy vitam et sanguinem pro rege nostro. Hiszen a Habsburgok háromszázados uralkodása alatt a hazának magának nem volt egy gondolata, egyetlenegy érzeménye sem. S akinek gondolata, érzeménye volt, úgy járt, mint Martinovics és négy társa, kik eszméikért összeölelkeztek a halállal. Budán éjjel nem jó járni, mert a megöltek lelke bolyong a vesztőhelyen, a Vérmezőn s hónuk alatt tartják levágott fejüket. Martinovics apát, Hajnóczi, ’Sigray, Laczkovics és az ifjú, szép Szentmarjay másokkal összeszövetkeztek, hogy széttörjék a magyar nemzet rabláncát, felszabadítsák a hazát, véget vessenek a szolgaságnak, az idegenek, különösen a németek uralmának. Nem a szent haza, hanem csak a király ellen esküdtek össze; mert ha a kettő nem jár egy úton, a királynak kell vesznie. Egy nap ezért a nagy és szent igazságért végezték ki mind az ötöt. Május volt akkor: rózsa a kertekben, vér a vesztőhelyen. A szabadságért elhullt dicső áldozatoknak sírját nem ösmerték, nevüket átkozták, említeni sem volt szabad.* (* Vérmező.) A költőt a nemzet hálátlanságának égbekiáltó némasága fogadta Széphalmon is, hol Kazinczy Ferenc élt és kilehelte tiszta lelkét. De hát mit is tett a hazáért? Martinovicshoz való csatlakozása miatt csupán hét esztendeig szítta a börtönök dögvészes levegőjét s Atlasz gyanánt csupán félszázadig tartotta vállán a nemzetiség ügyét. Nélküle a nemzet nem lett volna magyar; ő az volt már akkor, mikor mások szégyellték magyarságukat.* (* Széphalom.) Rabok otthona lett a munkácsi vár, valaha a szabadság hőseinek tanyája, melyre Zrinyi Ilona valaha a szabadság piros zászlaját tűzte ki.* (* A munkácsi várban.) Kifakadt a költő a nemesség ellen, amely a szent szövetség korában gőgösen követelte magának a hazát, amit azonban csak győri vitézséggel védelmezett; s gúnyosan kérdezte, mikor emelnek már szobrot a sok hős lábnak, mely Győr alatt megfutott?* (* A nép nevében.) Kora falusi nemességének típusát ösmerte meg Pató Pálban, ki mint elátkozott királyfi élt túl az Óperencián. Háza roskatag, kertje puszta, szántóföldje gazos, bérese, ekéi nem dolgoztak, őseinek véres kardja a fogason rozsdásodott.* (* Pató Pál úr.) A munkát a parasztra hagyta. A tudományokat nem szerette; nem írt, nem olvasott, de annál jobban evett, ivott. Nem adózott, de eladósodott, a hazával nem törődött; másokra bízta a bajok eligazítását s ősi jogaival ősi házában egykedvűen pipázta el életét.* (* A magyar nemes.) Beleérte a kalendáriummal; költő, művész iránt nem érdeklődött. A bagariát és a kutyabőrt, a parasztot és a nemest jól megkülönböztették. Az országnak nem voltak középületei, de akasztófa minden faluban volt. Büszkeségben ez a nemzet talán minden mást felülmúlt, de a civilizáció nem háborgatta.* (* Okatootáia.) Királyának, V. Ferdinándnak magának sem volt szabad akarata; megtett volna magyarjaiért mindent, azonban titkos önkény meggátolta benne.* (* V. Ferdinándhoz.)
*
Ily körülmények közt a magyar történet múzsájának vésője soká nyugodott, de örök táblájára jegyezte fel 1848. március 18-e nagy napját. Petőfi szerint apáik, nagyapáik száz esztendő alatt sem tettek annyit, mint ők egy-huszonnégy órában. A szabad sajtó kivívása indította meg a vért a nemzet szívében s a krónikába most jutott be a pesti ifjúság neve. Mátyás óta nem ültek olyan diadalt, mint mikor börtönéből egy hazafias írót kiszabadítottak. Ennek a napnak vezére Petői maga volt, mit Napoleon dicsőségével sem cserélt volna el.* (* 15-dik Március 1848.) Míg a szolgaság idején mindenki csak beszélt, a honért először az ifjak mertek cselekedni. Nagy álmából ők riasztották fel a hazát. Megihlették a földet, melyben egy halott nemzet pihent s tizennégymillió szív feldobogott. Lelkesültségüket szabadság követte. De az ifjakat csak addig becsülték, míg küzdeniök kellett; a diadalt a szóhoz jobban értők követelték maguknak. S az ifjak azzal vigasztalódtak, hogy bárkié a dicsőség, a haszon a hazáé.* (* A márciusi ifjak.)
Midőn már az egész világ ellensége volt a magyarnak* (* Már minékünk ellenségünk…), Isten mégis meghallgatta imádságukat, egyesítette a két magyar országot. Magyarország a porban heverő Erdélyt odaölelte keblére s hite, hogy nincs Isten és nincs ördög, ki az ölelkező karokat ismét széjjelszakíthatná.* (* Két ország ölelkezése.) Gondolhatott-e reá, hogy Erdély hetven év múlva egy másik országgal egyesül! Hiszen úgy hitte, hogy ha egy volt bölcsőjük, koporsójuk is egy lesz, mikor leszállnak a holt nemzetekhez.
A nemzetgyűlést milliók nevében figyelmeztette az évezred óta bilincsbe vert népre* (* A nemzetgyűléshez. Kazinczy Gáborhoz.) s megtámadta Vörösmartyt, mikor (1848. augusztus 21) a hadügyi kérdésben a többséggel szavazott. Ezzel – szerinte – a babért önmaga tépte le homlokáról és Szózatát, mely egy ország szívéhez szólt, szétszakíthatta, mint olyan hieroglifát, melyet többé senki sem ért meg.* (* Vörösmartyhoz.) Ellenben cserfalevelekből font koszorút Lenkei huszárszázadának, melynek hazajövetelét históriás énekbe foglalta.* (* Lenkei százada.) Ezek a huszárok s a többi közkatonák nem tudták, mi a dicsőség. A történet könyvének gy lapja sem jegyezte fel nevüket, de nem is győzné mind felírni, akik tömegestül elvérzettek. A csonkán hazatérő koldusbotot kapott s az elesettek sírján és nevén a felejtés árja folyt végig.* (* Tiszteljétek a közkatonákat!) Csillag, a népek hajnalcsillaga volt az 1848. év, - a világ egyetlenegy nagy csatatér. Nagy idők jártak; beteljesült az írás jóslata: egy akol, egy pásztor. A földnek egy vallása lett: a szabadság. A régiszentek feldúlt szobrainak kövéből új, dicső szentegyházat építettek, amelynek boltozata a kék ég, oltárlámpája a nap.* (* 1848. /Két változatban./) Lamberget leszúrták, Latourt felakasztották. A nép hatalmas kezdett lenni, de így kellene bánnia a királyokkal is, mert ők az okai, hogy a hazában ezer harcmező volt, melyen a halál irtóztatóan aratott. Itt egy falu, amott egy város égett és a levegő százezrek jajától zúgott.* (* Akasszátok fel a királyokat!)
Azonban 1849 elején Európa újra csendes volt. Forradalmai anélkül zúgtak el, hogy szabadságát kivívta volna. A gyáva népek a magyart egymagára hagyták; lánc csörgött minden kézen, kard csak a magyar kezében csenget. A magyar lett az a lámpafény, mely a sötétségben égett, mikor a többi aludt; ebben a hűtelen korban az az egyetlen nép, amely, mikor mások könnyezni sem mertek, a szabadságért vérét ontotta s annak utolsó híve maradt.* (* Európa csendes, újra csendes!) Vízakna és Déva közt is négy nap dörgött az ágyú s vérrel öntöztek minden talpalatnyi földet. A nap csak néha láthatott ilyen rettentő vad csatát; de tízannyi ellenséget le nem győzhettek.* (* Négy nap dörgött az ágyú…) Csak Bem maradt velük, a vitéz vezér, a dicső tábornok. Lelke nagyságát könnyezve bámulták, nagy hősiességét néma áhítattal szemlélték. Győzniök kellett, mert Bem, a szabadság régi bajnoka volt a vezérük és előttük Osztrolenka véres csillaga járt. Ősz szakállát a haza ifjúsága úgy követte, ahogy a tenger szilaj hullámai kísérik a vén zivatart. Az összetartó magyar és lengyel nemzetnél a sors nem lehetett hatalmasabb; hiszen egy céljuk volt, közös bilincsük összetörése.* (* Az erdélyi hadsereg.) Bem szelleme és dicsősége Hunyadira emlékeztetett.* (* Vajdahunyadon.) Azonban az övénél is szebb és szentebb a honvéd neve. Honvédek törték össze azokat az zsiványokat, kik háromszáz esztendeig Isten átkai gyanánt pusztították az ország földjét. A király régi fényét ezek a szegény, rongyos legények tették tönkre. Még az ellenség is magasztalta őket; hiszen az elhunytak arcára is az volt írva, hogy a világon az a legboldogabb, ki a hazáért esett el.* (* A honvéd.) Nem riadtak meg akkor sem, mikor elérkezett az utolsó nagy próba, mert betört az orosz. Kockán volt minden, ami szent előttük; de érezték, hogy az egész világgal szemben győzniök kell.* (* Föl a szent háborúra!)
A szörnyű idő szörnyűsége egyre növekedett,mintha Isten a magyart kiirtani akarta volna. A nemzet minden tagja vérzett, mert a fél világ kardja villogott ellene. A háborúnál még nagyobb és szomorúbb baj volt a döghalál. Az enyészet két kézzel aratott a hon határai közt. Petőfi eltűnődött, egy szálig elvesznek-e a magyarok, vagy megmarad valaki, ki a világ számára ezeket a vad, fekete időket leírja? S ez a megmaradó ember tudja-e úgy elbeszélni a gyászos dolgokat, ahogy végbementek? De ha úgy beszéli is el, ahogy megtörténtek, lesznek-e, kik elhiszik, hogy ennek a sok bajnak elmondása igazi történet? Nem tartják-e inkább az egész elbeszélést valami őrült, rémüldöző, zavart ész meséjének?* (* Szörnyű idő.)
*
Mostan már, a történetek végiglapozása után, Petőfi megkérdezte, voltaképpen mi az emberiség története? Olyan vérfolyam, mely a hajdankor ködbevesző szikláiból fakad s korunkig egyhosszában szakadatlanul foly le. Csak a tenger ölében pihen meg; a vér hosszú folyója vértengerbe szakad. Soha nem látott, rettenetes napok közeledését sejtette. A mostani béke olyan síri csend, amilyen, villámlás után, a földrengető mennydörgést szokta megelőzni. A sejtés tündéri tüzénél átlátott a sötét, mélytitkú jövendő fátyolán. Megborzadt, iszonyodott attól, amit mögötte látott; mégis kedvre derült, szilajan örült. Mert látta, hogy a háború istene újra felveszi páncélját, kardot ragad, lóra ül, végigszáguld az egész világon s a népeket döntő viadalra szólítja. A föld akkor két nemzet lesz és a jók, meg a gonoszak tábora szembeszáll egymással. A jó, mely idáig mindig vesztett, ezúttal győzni fog, de első diadala vértengerbe került. Mindegy; mert ez lesz az az ítélet, amelyet prófétáinak ajkain az Isten megígért. Utána az élet, az örök üdvösség kezdődik s érte nem kell a mennybe repülniök, mert maga a mennyország száll le a földre.* (* Az ítélet.) Petőfi történetfilozófiája valóban arra a tanulságra vezet, hogy „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”. A haza Petőfi és mindnyájunk hite szerint élni fog, mert élnie kell; dicsőség és boldogság lesz az élete!
MÁRKI SÁNDOR
Forrás: Századok. Magyar történelmi társulat közlönye. LVII. évf. 1-6. sz. Budapest, 1923.
