Szentgyörgyi László (1957-): Akkor és most

 
Akkor úgy véltem: még
éretlen vagyok rá -
s a Nagy Cselekvést
ideiglenesen elhalasztottam

Most úgy érzem:
túl érett vagyok már
s a Nagy Lehetőséget
örökre elszalasztottam

Forrás: Igaz Szó XXXI. évf. 7. sz. 1983. 

Szentgyörgyi László (1957-): Huszonötödik születés napján

Mit bizonyíthat -
hogy túl erős 
vagy túl gyenge vagyok

ha az önmagammal
vívott szüntelen csatákban
rendre alul maradok?

Forrás: Igaz Szó XXXI. évf. 7. sz. 1983.

Arany János: Buda halála (műelemzés)

 

I.

    Arany János a BUDA HALÁLÁ-t 1863-ban írta; több előzmény és folytatási kísérlet veszi körül életművében; legismertebb a tíz évvel előbb keletkezett KEVEHÁZA.  Mindez részlete lett volna a három terv-vázlatban is megmaradt és soha el nem készült CSABA-TRILÓGIÁ-nak: az utolsó vázlat 1881-es. Ebből akár arra is gondolhatnánk, hogy Aranyt nemcsak a sírig kísérte ez a terve, hanem – előle vonult vissza a halálba; mint ahogy két emberöltővel később Móricz Zsigmond is egy nagy őstörténeti regény előmunkálataival béleli ki örök nyugvóhelyét. Arany e művével akkoriban (számára) feloldhatatlan ellentmondásba kerül az irodalom fejlődésével, és – a történettudomány akkori törekvéseivel.
    A BUDA HALÁLA hősköltemény, méghozzá „regényes” hősköltemény, amit szinte két évtizeddel előz meg a TOLDI (az első rész), vagyis a „realista” hősköltemény; azaz – a dolgok megszokott menetével ellentétben – Arany realistából romantikussá vált volna? Nehéz kérdés már ez is. Még nehezebb, hogy tulajdonképpen nem a romantika, hanem a műfaj fölött járt el az idő. Akármilyen ragyogó nyelvezetben és ragyogó versezetben szólal meg a hősköltemény, a kor igazi epikus műfaja már  regény. Az írásbeliség elterjedésének a következménye ez; a felolvasott, elmondott, elénekelt szöveget, akármilyen hosszú, kellemes hangzásúvá teszi a kötött ritmus és a csengő-búgó rím; hosszabb, kellemes hangzásúvá teszi a kötött ritmus és a csengő-búgó rím; hosszabb olvasmányban azonban éppen ez fékezi az olvasó száguldását, mert az olvasó egyre inkább száguldáshoz szokik. Csak az irodalmilag nagyon kiművelt ember bírja meg a több ezer soros versezeteket; bírná még az egészen egyszerű ember is, de annak más okokból, az életformaváltozások miatt hozzáférhetetlen már akkoriban az ilyesmi.
    Van még egy áthidaló kísérlet, a verses regény, de az is nagyon korhoz kötött; kevés jutott közülük olyan tartós és elterjedt sikerre, mint a Jevgenyij Anyegin. Azt hiszem, a BUDA HALÁLA egyébként is az utolsó komolyan vehető eposz-kísérlet a magyar irodalomban. Arany László, a költő fia már szintén verses regénnyel próbálkozik (DÉLIBÁBOK HŐSE).
    Formailag  avult csak el a műfaj, és nem szemléletileg. Hiszen abban a korszakban egészen sajátos újromantika virul ki. Egyébként Richard Wagner éppen azokban a években dolgozik a Nibelungok tetralógián, tehát ő is a hun mondavilágot dolgozza fel, és sokkal romantikusabban, sőt „vadromantikusabban”, mint Arany, tele pátosszal, borzongással, révülettel. Arany hozzá képest valóban realista;bár ez is ellentmondás: regét realista mód megverselni. Viszont a wagneri zenedráma ezt a romantikát és a regekört világsikerre vitte, míg Arany nyelvének zenéje csak tiszteletbeli, nagyon körülhatárolt jellegű sikert szerzett még a Magyar Tudományos Akadémián is a – témának.
    Arany hiába hangsúlyozta, hogy ő regét ír, regét dolgoz fel, nem történelmet. (Hadd idézzem a BUDA HALÁLA Harmadik énekéből Arany egyik lábjegyzetét: „Hogy Detre itt pogányul beszél, holott a Nibelung-énekben keresztyén, azon nem fog megütközni, ki a régibb Edda-énekeket ismeri. Azok még mit sem tudnak ama nagy kereszténységről, melyben egykorú hőseiket, a mai német írók, mint a civilizáció (!) képviselőit, a barbár Etelével szemközt állítani annyira szeretik. A história Theodorichjának semmi köze a regebeli Detrével. A. J.” Ezt az utóbbi mondatot majd végig észben kell tartanunk.)
    Az akkori – akárcsak egyes mai – történészek azonban kegyetlenek voltak: éppen abban az időben alakult ki (a német szellemiségű Hunfalvy Pál vezetésével) Magyarországon az a történész iskola, amelyet hiperkritikai-iskolának is neveztek, s tűzzel-vassal irtani kezdte a köztudatból a hun-magyar rokonság hagyományait; ilyenformán arany János hun eposza a lehető legrosszabbkor, a saját szempontjából nézve a legszerencsétlenebb időszakban jelent meg!
    A hun-magyar azonosság, illetve testvériség, illetve bárminemű kapcsolatok megtagadásának az okait több objektív és szubjektív tényezőre vezethetjük vissza; a döntőek azonban, a mai napig is hatók, azok a szubjektívek. 
    Voltak történészek, akik nyíltan vagy titokban féltették a hun rokonságtól a magyarság európai presztizsét,  a hunok neve Nyugat-Európa nagy részén mai napig is olyan képzeteket idéz, mint minálunk a tatárjárásé (azaz a mongol invázióé); és Attila neve cseppet sem hangzik rokonszenvesebben az átlag nyugati fül számára, mint egy átlag magyar olvasónak a Batu káné, vagy a Dzsingisz káné. A hun rokonság vállalása az ő szemükben tehát a barbársággal való azonosulást jelentette volna; ezért igyekeztek megkerülni, vagy elutasítani.
    Sokkal nagyobb szerepe volt azonban a többnyire született németekből álló germanofil iskolának; a német nacionalista történetírás ugyanis ki akarta sajátítani a hun hagyományt (ez annyira sikerült is a németeknek, hogy az első világháborúban például az angolok és a franciák „barbár hunokként” szidták-átkozták a németeket!); másrészt történelmi  hiúságukat sértette, hogy az Ausztriának (s ezen keresztül az ő tudtukban a németségnek is) alávetett magyarság az ő szempontjából oly rettegett és irigyelt ősöket vallhatna magáénak.
    Ennek során erőszakolták át azt a nézetet, hogy a hun hagyomány eredetileg nem is tartozott a magyar történelmi tudathoz: a hun regéket szerintük a magyarok csak a Kárpát-medencében, a német telepesektől, majd nyugati utazások során ismerték meg és „sajátították ki". Ennek a mai napig fel-felbukkanó tagadásának legutóbb, mintegy tíz éve, egy Szűcs Jenő nevű szerzőnél találni a legszélsőségesebb változatát; szerinte »a magyarságnak nem volt sem genetikus, sem történeti kapcsolata a hunokkal«.
    Hogy milyen meggondolatlan, elvakult kijelentés ez, azonnal kiderül ha kissé megvakarjuk a felületét. A hunok származása, kiléte ugyanis mai napig sem bizonyított végérvényesen: azt állítani tehát, hogy nincsenek genetikai kapcsolatban velünk, azt jelenti, hogy az illető – pontosan, biztosan ismeri a hunok származásának titkát. Akkor miért nem árulja el?
    Ám ez még hagyják, ez még megbocsátható. A történeti kapcsolatok teljes tagadása azonban már nevetséges; a hunok ugyanis időszámításunk első fél ezer évében történeti kapcsolatokba kerültek mindazokkal a népekkel, amelyek a mai Szovjetunió területén s a vele határos országok jó részében éltek. A fenti tagadásból pedig az következik, hogy őseink ebben a időszakban nem éltek ezen az ugyancsak óriási területen! Hogy akkor hol éltek volna? Ezt az említett szerző megint elmulasztja megjelölni. Amiből adódik a következtetés: nem érdemes több szót pazarolnunk rá.
    Az objektív, vagy ha úgy tetszik, „objektívebb” okok között a múlt században már kialakult, vagy akkoriban bontakozó származáselméletek akadályozzák a hun-magyar rokonság eszméjének elfogadását. Mindenekelőtt a finnugor származás-elmélet. Ez a magyarság kialakulását s történelmi jelentkezését igyekszik minél későbbi időpontja kitolni, és minél távolabb tartani a nagy világtörténeti színterektől, különben nyelvészeti dogmáit fenntartani nem tudja (a különböző „kölcsönzött” szórétegekre s azok korára vonatkozólag). A másik, a hun rokonság gondolatának ellenálló, de a történelmi kapcsolatot nem tagadó nézetcsoport az, amely csak a magyarság vezető államalakító  nemességét tartja valahonnan a Kaukázus tágabban vett övezetéből jött bevándorlónak, míg a magyar parasztság zömét (a „szegénységet”) egy közép-európai ősnép leszármazottjának véli. (A legújabb teóriák közül ide tartoznak Móricz Zsigmond és Szabédi László nézetei is.)
    A továbbiakban nem bocsátkozunk a hun-vita részleteibe, hanem csupán Arany János eposzának mentén haladunk, vagyis: a regék vonalán. Az esetleg teljesen tájékozatlan olvasó részére csak annyit: a hunok – egy lovas, harcos, törökös és iránias „szkíthold” nomád nép – a történeti forrásokban való felbukkanásukkor, az időszámításunk előtt évszázadokban Kínától északra laknak; erejüket mutatja, hogy a kínaiak ellenük építik a Nagy Falat; később viszont megosztják őket, hatalmukat felmorzsolják, s ekkor a hunok  nyugat felé, a Volga-Kaspi vidékre s Nyugat-Ázsiába vonulnak; az előbbieket fekete hunoknak, az utóbbiakat fehér hunoknak (eftalitákank) nevezték. Közbeszúrom: egyes kínai történeti forrásokat sokan úgy értelmeznek, hogy a hunok bizonyos csoportjai, a Behring-szoroson keresztül, Észak-Amerikába is eljutottak. A hunok előbb a Volga és a Kaukázus vidékén építik ki nyugati birodalmukat, majd ott időszámításunk 370. évre után összeütközésbe kerülnek a kelet felé előnyomulni akaró germán (gót) népekkel, megverik, és nyugati irányba kényszerítve, maguk előtt hajtják őket, s elfoglalják a IV. század vége felé a Kárpát-medencét, innét számos hadjáratot indítanak Itália, a mai Németország, Franciaország és részben Bizánc területére, hatalmuk tetőpontját Attila uralkodása alatt érik el, halála után azonban- a hagyomány szerint – az örökösei között kitört testvérharcban birodalma összeomlott, s a hun nép Európában maradt töredékei beolvadtak a később megjelenő avarok, bolgár-törökök, magyarok, részint pedig a germán és szláv népek, főleg az oroszok és ukránok közé. A többiek, főleg a fehér hunok Perzsia ellen és India felé fordulnak, az V. században ott alakítanak királyságokat,majd fokozatosan ők is felszívódnak a helyi lakosságba. Még csak annyit, hogy a unok egyik vagy másik ága valamilyen, máig még nem tisztázott történelmi kapcsolatban áll az ókori parthusok Nyugat-Ázsiában élt népével. (Ezért nevezik olykor a nyugati krónikák néha még a magyarokat is parthusoknak.)
    Ennyit a történelemből, a legenda már sokkal színesebb. Mindenesetre a középkori magyar történelmi tudatban igen fontos része volt a hun hagyománynak. Csak két mozzanatot említek: még Zrinyi Miklós is a feudális magyar királyságot a hun birodalom egyenes jogfolytonosának tekintette. Másrészt a székelyek „Attila népének” mondották magukat, akiket Attila legkisebb fia, Csaba (a bolgár hagyomány szerinti Irnák) telepített volt le, ő maga visszatért Ázsiába, s onnan lészen eljövendő stb. stb.
    Arany János a BUDA HALÁLÁ-ban s említett kisebb írásaiban, töredékeiben egyaránt támaszkodott a krónikás és a néphagyományra, a hunokkal kapcsolatos európai mondakörre, például a Nibelung-énekre, s a XIX. század derekáig terjedő történeti felfogásokra, azonban műve menetét, „meséjét” természetesen a magyar regei hagyomány anyagából meríti.
    A BUDA HALÁLÁ-nak két rege-rétege van: az egyik Attilának és testvérének, Budának a viszályára terjed ki, a másik a magyar őstörténetre, azaz a származás-legendára.
    Az előbbi fő mozzanatai (nem a költemény előadási sorrendjében, hanem a legendás események menete szerint):
1. Egy pásztorgyerek a mezőn a földből kinövő, lángoló kardot talál, elviszi az uralkodónak, aki ebből küldetése megerősítését olvassa ki, ez az Isten kardja motívum.
2. Attila Isten ostorának vagy pörölyének tartja magát, akinek hivatása a tévelygő népeket megbüntetni, a hazug birodalmakat megdönteni s egységes államban tömöríteni; ebben két motívum is szerepel, a történelmi bűnhődés és a „mennyei birodalom” motívuma.
3. Két királyfi egymással vetélkedik, Buda el akarja lopni az Isten kardját, várost épít. Attila párharcban megöli; ebben is összefonódik több motívum, az egyik a jellegzetes „ikrek”-téma, a másik  részint ebből önállósult „örökségén marakodó királyfiak” motívuma, amely egyetemesen elterjedt; a népmesékben is általános.
4. A testvérek között viszályt szító ellenség, Detre; nincs valamire való történt a világirodalomban, amelyben a cselszövő, a kísértő ne szerepelne; tehát nem specifikus mozzanat, akárcsak a viszálykodó, vetélkedő asszonyok bajkeverése sem..
5. Noha a BUDA HALÁLA tulajdonképpen keretét már meghaladja, a tervezett trilógiában nagy szerepe lett volna a Csaba-motívumnak, aminek a kettős jelentése, hogy a legkisebb fiú az igazi örökös, másrészt, hogy valahonnan visszatér majd az elbujdosott igazságtevő, a jóvátevő.
    Az eposz hatodik fejezete, a REGE A CSODASZARVASRÓL tartalmazza eredetlegendánkat.
    a) az ősanya neve: Eneh; b) az ősapa Nimród; c) a rokon népek őse két fiútestvér: Hunor és Magor – Aranynál Magor helyett a Magyar alak áll; d) csodás vadászatra indulnak: egy szarvasgím ismeretlen helyre csalja őket, s ott eltűnik; ők az új helyen megtelepednek; e) tündérséget tanuló lányhadra találnak a lápok között; f) feleséget rabolnak közülük; g) annyira elszaporodnak, hogy száznyolc nemzetség alakul ki belőlük, és elözönlik a szittyaföldet, „Dúl király örökségét”.
    Thomas Mann József-négyeskönyve óta a szélesebb olvasóközönség is ismeri a hermeneutika, a mítosz-exegetika egyik nagyon fontos tételét: Ábrahámnak volt egy ősapja, akit ugyancsak Ábrahámnak hívtak, s akinek már szintén lehetett egy Ábrahám nevű szépapja; aki talán már nem is élő személy volt, nem halandó, hanem talán csillag, jelenség, ki tudja, mi. Nevük, emlékezetük, tetteik, tanításaik egymásra rétegeződnek, és az utókor mindég a legutolsóhoz köti, amit e névről tud már, ami beilleszthető a legendássá vált kor viszonyai közé; ami pedig nem, az elhomályosul, jelképessége szűkül, s a maga konkrétságában egyre szegényedik.
    Toldi Miklós is utoljára csak egy tizennegyedik századi híres katona, csapatparancsnok: ám ahogy visszahaladunk a múltban, nevének mindkét ágán eljutunk egyfelől Belső-Ázsia rejtélyes szupermenekként röpködő, valóban emberfölötti hőseihez, másrészt a mesebeli Szép Miklósok vagy Kis Milkósok tettei mentén a Földközi-tenger vidékének nagybotos Herkuleseihez, s legvégül a szumír regéknek az égi bikával viaskodó, pokoljáró, a szerelem istennőjével  hadban álló Enkidujához, a civilizációba, kultúrába beletörő emberősünk jelképes alakjához.
    A történeti korszakról szóló rege mozzanatai, motívumai is meglepő messzeségekbe, de mindég az észszerűség üveghegyére visznek, s éppen a legmisztikusabbnak tűnő elemeknek van a legföldönjáróbb magyarázatuk.

II.

        Az Isten kardja… A nagy ókori műveltségek gyűlölték a vasat, irtóztak tőle, „minőség-ellenesnek” tartották; diadala a bronzfegyverek fölött a közönségesség, a nyers erő felülkerekedésének a jelképe volt. Kárörömmel fedezték fel, hogy a as, a rettegett vas azért mennyire romlékony; a régi egyiptomiak Séth fémének tartották, mert fekete volt, de romlásában vörös, már amikor a rozsda ette; Séth a sötétségnek és a sivatag rőt kietlenségének volt az ura, a fekete és a vörös az ő színe.
    Ismertek azonban más vasat is, a meteorvasat, ami az égből hullott, „tehát az istenek küldték”, s természetes, hogy a nagy pusztaságokban kóborló pásztorok találtak a legtöbbet belőlük. A meteorvas nem rozsdázik! Ezért egyedül az ilyen sziderius fémből készült kard volt méltó a királyhoz, és csakis a királyok kezébe való volt; a fáraók kardját szintén a csillagokból hullott vasból kovácsolták. (A fémfeldolgozás neve azért ma is sziderurgia, ami görögül a csillagokra utal!) Attila, azaz Etel, a nagy király, nem is hordozhatott más kardot; (egyébként címei között felsorolta az „Egyiptom királya” rangját is). Nemcsak a huszadik század elejének Európájában és nemcsak a középkorban voltak az egymás ellen hadat viselő császárok, királyok és fejedelmek mind unokatestvérek, így lehetett ez a beláthatatlan hajdankorokban is, nősülés, sógorság a legtöbb nagy dinasztiát összekötötte, s így valóban a föld egyik széltől a másikig közösek voltak az uralkodás fortélyai és szertartásai.
    Attila – Isten ostora… Minden hódító bűntudatot akar kelteni a meghódítandóban; mert csak a bűntudattól eltelt emberen lehet igazán uralkodni. Ezért meghirdetteti, hogy ő hivatott a tévelygő, bűnbe esett, elfajzott emberiséget visszavezetni a nagy közös akolba és rendbe, törvényességbe.
    Viszont az egekből leszállott, égi eredetű királynak valami nagyon földi magyarázata lehet. A legrégibb szumir krónika így kezdődik: „Mikor a királyság leszállott az egekből”… Ismeretesek az „ősűrhajós” magyarázatok, mi azonban nem hozzájuk folyamodunk. Az ég, a menny és a magas hegység fogalma a hajdani népeknél együtt járt, hiszen úgy képzelték, hogy a hegyek az egekbe vezető lajtorják. A görögök mennyei istenei egy magas hegyen, az Olümpuszon éltek; a magyar nyelv meg ara is lehetőséget ad, hogy az Ég és a Hegy szavakat közös tőről eredeztessük, gondoljunk az ék-re és ág-ra stb., ami mind csupa hegyes dolog. Valószínű tehát, hogy a legősibb időkben magas hegységek harcosabb törzsei ereszkedtek le a nagy folyóvölgyek békésebb földmívelői közé, és megőrizték s alattvalóik tudatába mindegyre beleverték az ők magas, azaz „égi” származásukat… A legelőkelőbbek mindig éppenséggel a Napból származtak, ezért a fejlettebb hatalmi szerkezeti királyságok kultuszainak középpontjában mindég a Nap és a tűz tisztelete áll. Attila az Isten ostorának nevezi magát, a fáraó egyik hatalmi jelvénye is az a bizonyos légycsapószerű ostor.
    A viszálykodó királyfiak… Az emberiség összes származás-legendái telve vannak ezzel a motívummal, Káin és Ábeltől, Ézsau és Jákobtól, Romulusz és Rémusztól, Etele és Budáig. A hajdankor mélyén kialakult nagy életforma-elkülönülések jelképe lehet ez, a megtelepült és a vándorló népeké, a szedentárisoké és a nomádoké, a pásztoroké és a földmíveseké. Milyen jellemző: Romulusz akkor öli meg Rémuszt, amikor az áthágja az újonnan épült város falait; Budának Etel ellen elkövetett nagy bűnei közt is ott van a városépítés!
    Attila hun király valóban történelmi személyiség, de a regében előadott viszályáról Buda nevű testvérével a történelem nem tud; ami megint csak arra vall, hogy Attilára is rárétegeződtek hasonló nevű őseinek hagyományai. S van ezek között egy egészen különleges, fantomszerű mozzanat is. Közismert dolog, hogy a székelyek eredethagyományuk szerint mindég is Attila népének tartották magukat; ezt úgy értelmezték, hogy Attila hunjainak a maradékai. Ám az is közismert, hogy a történelem idők kezdetén élt egy latinul ugyancsak siculusnak, görögül szekelesznek, óegyiptomiul szekelenek, szekerusnak nevezett nép, amelynek nyomai kimutathatóak Pannóniától, azaz a mai Dunántúltól (pontosabban a mai Nyugat-Magyarország, Kelet-Ausztria és Észak-Horvátország területe volt Pannónia) egészen Párizs vidékéig. (A francia eredet-rege szerint is őseik, Trójából jövet, a Pannóniai sicambriában telepedtek meg, a mai Budapest táján.) Később ezek a siculusok elfoglalták Olaszországot, ahova Itala nevű vezérük vezette őket – s ez az Itala (Italusz) meglehetősen összecseng az Etele névvel is! Két biztos dolgot tudunk mindössze a történelemtudomány által a keltiberek közé sorolt siculusokról: az egyik, hogy mindég együtt fordulnak elő egy secan vagy sucanus  (görögül szigonü) nevű néppel; ez talán amolyan frátriájuk lehetett, de mindég hadilábon álltak velük. Egyes vélemények szerint ugyanannak a „népségnek” a patriarkális és matriarkális életformában szervezkedő változatairól volt esetükben szó. Petrus Ranzanus XVI. századi olasz történész ezt úgy magyarázta, hogy Attila királynak lett volna egy szicíliai légiója, és ezeknek a leszármazottai a székelyek, azaz siculusok. Ez természetesen naivság, amit sem történeti, sem logikai érvekkel nem lehet alátámasztani. A siculusokra vonatkozó másik megbízható nyom, hogy amerre jártak, mindenütt segesta, segestica, segestrum, szegesd nevű helységeket hagytak maguk után!
    Buda nevéről még annyi bizonnyal sem tudunk, mint az Attiláéról. Rásonyi László az Attiláról ezt írja: „Etil nevét tévesen, a bizánci krónikák nyomán Attilának szokták mondani, holott a török népeknél szokásba volt az újszülöttnek Etil-Idil »nagy folyam« nevet adni. Különösen, a annak partján született. Az ómagyarban az Etilből Etel, illetve az általánosan használt -A képzővel Etela lett, majd később magánhangzó hasonulással Etele.”
    Ide be kell szúrnunk egy érdekességet: Óbudát a német telepesek Etzelburgnak, azaz Etele várnak hívták. Mint láttuk, Attila nevét a törökből is az Idil, EtilI, tehát a folyó, azaz „víz” fogalmával hozzák kapcsolatba, de ide mutathat a magyar „ital” szó is, ami eredetileg szintén vizet jelenthetett. Nos, egy múlt századi történész meglepetéssel kérdezi, hogy vajon nem éppen ezért hívták a rómaiak e helyet Aquincumnak, azaz vízzel kapcsolatos helynek? (Latinul aqua=víz.)
    Buda neve egyes török nyelvekből megfejtve „Ág”, azaz „folyóág”, patak ága lehetne tehát megint valahol a víznél vagyunk. Rásonyi viszont ezt mondja: „A bud névvel kapcsolatban… egy nagyon óvatos feltevést kockáztatok meg, amely csak azért lehetséges, mert bulakokról (egy bolgár-török törzsről) van szó. Mint tudjuk, a bulakok a karlukok közül kerültek ki, következésképpen a türk törzsszövetségbe tartoztak. De, Belső-Ázsiába nagyon korán, már a türkök előtt behatolt a buddhizmus… Buddha neve Bud volt. E szóból fejlődött és szétterjedt különböző török népeknél a bud-but-put »bálvány« szó, anélkül, hogy buddhisták lettek volna. Ez a bálvány jelentés szó lehet meg a Budvár névben is.” Persze, elképzelhető több más magyarázat, de most nem térünk ki rájuk.
    A cselszövő Detre motívumára nincs miért kitérnünk, csupán annyiból, hogy attól kezdve, ahogy a hunok átlépik a Volgát, mintegy száz éven át, történelmük-sorsuk állandóan összefonódik az előbb legyőzött, aztán szövetségesül fogadott, majd áruló-bosszúálló germán törzsekkel. Innét a Nibelung-regék hun vonatkozásai.
    A legkisebb fia Attilának Irnek, aki a bolgár hagyomány szerin a bolgár-török uralkodóház megalapítója. A magyar hagyomány ezt a fiút Csabának nevezi. E név eredtére vonatkozólag egyesek úgy gondolják, hogy a Bács, azaz Báty szó megfordítása, és így jelentése: öcs. Mások szerint, kapcsolatban több keleti nyelv adatával is, üstököst (vagy meteort) jelenthetett, a „Csaba visszatérése” motívum tehát az ősi csillagvallásoknak az üstökösök visszatéréseiről szóló tudomását fejezné ki. Kapcsolatba hozták az ókori sabbeusok nevével is. Mindenesetre, az ókori siculusok egy Segesdjét a rómaiak Segestum sabae-nek írták. Egyébként a Csaba név nemcsak a székelyeknél ismeretes legendás ősként a néphagyományban, hanem az egész magyar népnél, ezt bizonyítja a sok Csaba helynév és a csabaire vagy csabafüve mindenütt elterjedt gyógynövény név.
    Íme, a konkrét hun történeti háttér mögött is mennyi legendás vonatkozás húzódik meg! Mit fogunk találni a még távolabbi őstörténeti háttérben?
    Mielőtt áttérnénk erre, említsünk meg a történelmi Attiláról néhány jellegzetes vonást, amely lehetővé teszi, hogy Arany eposzát jobban értsük. Kézai Simon 1382 körül véglegesített krónikájában így jellemzi: „Ethele király ugyanis barna színű, fekete és villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű vala... Vakmerőségében maga mérséklő, csatákban ravasz és ügyelő, testéhez illő erejű, akaratjában nagylelkű, fegyvere csinos, sátra s öltözete tiszta, és szerfölött buja is vala... A viselet módjában és alakjában mind maga, mind nemzete a médek módját tarja vala."  (Nagyjából ez a leírás ihlette Gárdonyi Gézát is a LÁTHATATLAN EMBERben.) A nyugati források Attilát általában vérengző barbárnak tartják; mégis úgy tudják, hogy amikor 452-ben Róma ellen vonul, a pápa kérésére visszafordul, és nem rabolja ki a várost, holott a „műveltebb” germánok ezt többször is megtették, először 410-ben; attól kezdve hosszabb időn át hun „segédcsapatok” állomásoznak Észak-Itáliában, Ravenna körül, a germánok ellen kért védekezésül.
    A hunok hatása Európára igen nagy. „A Bécs környéki Carnuntumban végzett ásatások a hun fegyverek tipikus példányait hozták napvilágra, például a kelet-ázsiai típusú íjat, amelyről a késő római költő, Claudianus nagy elismeréssel írt. Utánozták is. Egyéb hun fegyverekkel együtt ez a típus úgy elterjedt, hogy még a dél-angliai Caerleonban is rábukkantak egy hajdani római tábor huníj-készítő műhelyének maradványaira.” (Rásonyi) Ám nemcsak a fegyverek, öltözködés, hadrend, harcmodor, lószerszámok stb. terén hagytak sok nyomot maguk után. „A hatalom régióiban viszont meghökkentően nagy hatásukról tud a történelem… 454-en (Attila 453-ban halt meg) Valentinianus császár megöli Aetiust.” (Aetius Attila fiatalkori barátja, majd mint a római hadsereg vezére, a catalanaumi csatában a gótok szövetségében Attila legnagyobb ellenfele. Valentinianus pedig az utolsó a négy pannóniai eredetű császár közül.) „Állítólag ő maga fojtja meg. A következő esztendőben (ez egyben a császár haláléve is) a vandál Genzerikh feldúlja és kifosztja Rómát...az új császár, Nepos, Attila titkárát, Orestest hívja maga mellé testőrkapitánynak. Nem sok idő múlva Orestes kibuktatja a trónból a császárt és fiát, Romulust kiáltatja ki a helyére. Ő hát a híres utolsó római császár, az elsőt nevében követő Romulus… Edekon, Attila unokatestvére római jogszokás szerint, mint szövetséges telepíti be népét az Appentin félszigetre, s fia, Odoaker, előbb Loire menti gall fejedelem, majd Romulus trónfosztása után tizennégy esztendőn át Itália királya.” (Sebestyén László)
    Mindezt csak annak az érzékeltetésére idézem, hogy a hunok története a beidegződött véleménnyel szemben nem egy váratlanul a semmiből előtört, majd ugyanoda  hirtelenül visszatűnt történelmi szappanbuborék-népé, hanem összeszövődik évszázadokon át a Föld legnagyobb birodalmaival, előbb a kínaival, utána a rómaival, Iránnal és Indiával. S ahogy a hun mondák Attila köré fonódó része átszövi a nyugati mondákat, például a Nibelung-éneket, ugyanúgy a hun regekör őstörténeti része is sok szállal fonódik a régi ókori Kelet, de egészen meglepően messzi tájak alapmítoszainak motívumaihoz.
    Az ősanya neve Eneh, megfelel ünő szavunknak, ami fiatal tehenet, illetve szarvas- vagy őstehenet jelent, noha e szót török eredetűnek tartják az etimológusok, kikerülhetetlenül eszünkbe juttatja Juno mediterrán istennő nevét, akinek görög változatát úgy emlegetik mindég, hogy a „tehénszemű”.
    Az ősapa: Nimród; nevének változatai Menroth, Menproth, Nemprot… Krónikáink túl szigorú kritikusai annak idején azzal vádolták gesta-íróinkat, hogy e nevet a bibliai hagyományból kölcsönözték, a krónikás hagyomány összekompilálása közben. Csakhogy, amint ezt többen kimutatták, a Nimród-motívum nem a bibliai leszármazási rendre illeszkedve található meg legendánk első lejegyzéseiben. Kézai Simonnál „… az özönvíz után a kétszáznegyedik esztendőben a Jáfet magvából eredt Menroth óriás, Thana fia, minden atyafiaival a múlt veszedelemre gondolva, tornyot kezde építeni, hogyha az özönvíz ismét találna jönni, a toronyba menekülve a bosszuló ítéletet elkerülhessék”. Csakhogy a biblia szerint Nimród nem Jáfet, hanem Kám ágából származik, másrészt a Biblia a bábeli torony építésének más célzatot tulajdonít. Viszont Kézai tudósítása meglepően összevág a mezopotámiai eredetű, „káldeus” Berosszosz görög nyelven írt történetével, aki lényegében ugyanígy tudósít Nimródról; egyszóval krónikáink egy autentikus „különhagyományt” őriztek meg.
    Menrot vagy Nemrot nevének etimológiája tisztázatlan. Egyes vélemények szerint  a napisten egyik ősi képzetét képviseli, ő a nagy vadász, s ebben az esetben a mennyei párduc volna nevének legkézenfekvőbb feloldása; ő az égen mindég nyugat fel száguldó vadász, a Nap, aki a szarvasünőt, azaz a csillagos éjszakai eget üldözi, de soha el ne érheti.
    Van Nimródnak két meglepő névrokona: egyik messze fenn északon, numi torem, a magasság, azaz „a mennyek ura”,a vogulok főistene! A másikat nem kevésbé meglepő helyen találjuk: nyugaton, a rómaiaknál, Numitor, azaz Romulus és Remus nagyapja. (A római legenda egy régebbi hitregei motívum késői „történetesítése”, mert ez a Numitor már a Trójából menekült ősök leszármazottja.) A Nimród alakja és neve tehát származás-regénknek óriási mitológiai rokonságot szerez.
    Nimród fiai, Hunor és Magor, a két fiútestvér, népalapító ős nevei azonban tudtommal csak a mi eredetlegendánkban fordul elő. Ők azok, akik addig üldözik azt a bizonyos csodaszarvast, amíg annyira elkeverednek otthonról, hogy immár vissza sem térhetnek, s új hazájukban új népek ősapjai lesznek. A szarvas-regekörre most nem térek ki, az a mítoszoknak egy teljes külön kontinense; csak annyit hadd említsünk hogy a szarvasüldözés vagy szarvas által történő kalauzolás mindég az őstársadalomból való kiszakadásnak (vagy az abból való kiűzetésnek!) a tényét jelképezi, avagy ezzel valahogy mindég kapcsolatban van; másrészt pedig hogy a regékben említett állat-alakok esetében mindég indokolt legelősör csillagképekre gondolnunk, amelyek állatneveket viselnek. Különösen akkor ha a zodiákusok, azaz az Állatöv tagjai közé beillenek. Márpedig itt nemcsak a menekülő szarvas, hanem az őt üldöző nyilas is jelen van, átellenben pedig az ég körének túlsó pontján az ikreket is ott találjuk. Hogy mennyire nem „kölcsönzött”, nem iskolás, hanem eredeti néphagyományunk ez, azt bizonyítják regős énekein,, amelyek főalakja a csodafiú-szarvas. Erről azonban majd külön, más alkalommal kell szólnunk.
    Egy egészen eredeti felfogás (a Magyar Adorjáné) szerint Hunor és Magor a Napisten két kivetülése: Hunor a pusztító, perzselő, Magor pedig a megtermékenyítő, életet adó erejét jelképezné a Napnak.
Érdekesebb ebben a pillanatban a hely, ahova a csodaszarvas a két daliát elcsalogatta. A krónikás hagyomány szerint ez a Meotis vidékén van; (a mai Azovi-tenger körül, a Don torkolatánál, Nagy Krímben, itt találnak Dul vagy Belár alán király tündérkedő lányaira, akik közül feleséget rabolnak, itt a „szigetben” szaporodnak el annyira hogy 108 nemzetséget hoznak létre, és elindulnak új hazát, új lakóhelyeteket keresni.
    A meotis-hagyomány azért nem lehet eredeti, mert időben túlságosan – közeli. Valóban,a hunok a Meotison túlról törnek be 380 körül az európai történelembe, és arról a vidékről sodorják magukkal az alánokat is, innét kerülhetett bele ennek az iráni népnek a neve a legendába. (Hunor és Magor az alán király lányait rabolja el.) De a Nimród és Hunor-Magor motívum mondhatatlanul ősibb.
    Az ember némely adat és feltevés vagy megfigyelés, meg más adatok egyeztetése alapján néha arra gondol, hogy az a hely, ahova a csodaszervas csalogatja Hunort és Magyart, az éppenséggel a Kisalföld a Kárpát-medence nyugati részében, az ingoványos vidék közepén levő sziget: a Csallóköz. Erre vall egy olyan adat is, amely a hieotis ingoványait a Duna közelébe helyezi: nem biztos, hogy a Duna itt a Donnal tévesztődik össze: inkább a Meotis-vidék a Mátyus-földdel!
    A magyar néphagyomány a Csallóközt Aranykertnek, tündérek szigetének hívja; Tündér Ilona, Magyar Ilona hazájának. Az biztos hogy rendkívül alkalmas, védett zuga volt a világnak ahhoz, hogy egy nép bölcsője lehessen. Északon a hajdan sokkal mocsarasabb Mátyusföld, délről a Hanság lápvilága óvta. Ide, egy matriarkátusi állapotban élő nép közé üthetett be az ősidőkben egy messze keletről jött kis kalandozó csapat, az itt lévő néppel keveredve, abba olvasva, annak nyelvét eltanulva duzzadt agyra, népesedett túl, és bocsátott ki hódító rajokat, amelyek elhatoltak messze keletre, hogy onnét majd újból visszatérjenek. (A 108 nemzetség: a számmisztikában a 108 a „sokaság” jelképe, Egyiptomnak is azért van 108 nomosza.)
    Lehetséges ennek valami történelmi-régészeti magva is? Egyes régészek szerint az időszámításunk előtti második évezredben a népeknek olyan oda-vissza ingázása indul meg az Alpok keleti lejtői és a Fekete-tenger északi térsége között, hogy beleszédül, aki nyomait követni akarja!
    Olyan újonnan előkerült leletek, mint a tordosiak, tatárlakiak, lepenszkijviriek és mások azt sugallják, hogy bizonyos kultúráknak, ősi civilizációknak a Kárpát-medencében esetleg ugyanakkora, ha nem nagyobb ősisége van, mint a Kárpát-medencében esetleg ugyanakkora, ha nem nagyobb ősisége van, mint a Régi Keleten (vagyis a Kaukázustól Egyiptomig húzódó „termékeny Félhold övezetben”). S a régészetben egyre inkább tért hódítanak azok a feltevések, hogy nemcsak örökösen keletről nyugat felé tartó, hanem ellenkező irányú nagy népvándorlásokkal is kell számolni. (Ma például sokat hallani arról hogy az úgynevezett piramis-kultúra és szalagdíszes kultúra  nyugati irányból terjedt el kelet felé.) Akárhogy is, csak ez lehet a magyarázat a nemrég nyomtatásban is megjelent török nyelv magyar krónika (tarik-i-Üngürüsz) ama adatára, hogy amikor Hunor utódai Pannóniába érkeztek, ott velük egy nyelvet beszélő népre találtak.
    Térjünk még vissza a „tündérlányokra”, akikkel egyesülve Hunor s Magyar új népeket hoztak létre. A mitológia nyelvén, mint már utaltunk rá, a „tündérek” nőuralmú, esetleg éppenséggel amazon típusú és anyaközpontú-vallású népeket jelölnek. Ahogy új ideológiák, új vallások jönnek létre, a régi hit alakjai ördögökké vagy szelídebb mesealakokká degradálódnak, az adott esetben boszorkányokká, vagy más gonosz, rosszféle nőszemélyekké. Hunor és Magor betörését a „lányok országába”  érdekesen tükrözi visszájáról a hatodik századbeli gót Jordanes „származáselmélete” a hunokról, amely ellen középkori krónikásunk oly méltatlankodva tiltakozik, mint rágalmazó és „irracionális” feltevés ellen. Jordanes szerint a hunok a pusztákba kiűzött „rossz nőknek” és ott bolyongó „rossz lelkeknek” az egyesüléséből származtak. A „rosszféle” nőkre, íme, láttuk a magyarázatot. Ami a „rossz lelkeket” illeti, az is nyilvánvaló: az ellenséges idegeneket, a más vallású nagyon idegeneket, a rejtélyes jövevényeket a népek gyakran tartották-nevezték „ördögöknek”, ártalmas démonoknak; különösen, ha meggondoljuk, hogy régi hagyományok a mágiát éppen a magukat ugyancsak Nimródtól származtató médeknek, a médek mágusainak tulajdonítják. Innét ered a világ összes nyelvében a mágia s a mágus szó (azaz varázsló) és a latinok „medicus” orvost jelentő szava is. Gondoljunk most arra az adatára Kézainak, hogy Attila és népe a médek viseletét és szokásait tartotta meg!
    Nem csoda, hogy Arany János végül is nem tudta megírni az egész CSABA-TRILÓGIÁT; s hogy csak a BUDA HALÁLA készült el belőle. Hiszen ahhoz végleg szembe kellett volna kerülnie a történettudomány minden akkor állításával, s ő lelkiismeretes filológus lévén, nem bírta el ennek a feszültségeit. Akkoriban pedig még régészet, őstörténet, embertan, mitológia-kutatás sok mindenről nem is tudott, ami ma itt-ott kezd egyre érthetőbben előderengeni az utóbbi kétezer év történetének mindent összekuszáló, kaotikus szálai alól.
    Mindenesetre, Arany csodálatos intuíciója – amely nemcsak érzékenységéből, hanem hatalmas olvasottságából is táplálkozott, s amelyet a Toldi-trilógiában is megcsodálhatunk – megsejtette a középkor mondáiban a rejtett történeti igazság magvait, és ráérzett a mélyebb mitológiai-őstörténeti motívumok jelentésére is.
    Többek között, és a mindenekelőtt való költői szépségei mellett, ezért is oly becses számunkra a BUDA HALÁLA.

SZŐCS ISTVÁN

Forrás: Igaz Szó XXXI. évf. 6-7. sz. 1983.

Kercsó Attila (1939-2008) versei

 
MEGTÉRÉS

Arccal a földön!
Szégyenpír csurog az avarra,
Lepkét fog így a gyermek
Markával letakarva.

Földhöz tapasztott levelek,
Rajtuk már szél sem feszeget,
Nyár kullog a megvert határba,
Ájult testén kiver a sárga.

ELVESZETT NYÁJ

Elcsatangolt a nyáj,
most már csak alig hallod
a jól ismert kolompot
bozótosok felől.

Pásztorbotod az égre rázod,
ajkadon megárad az átok,
s gondjaid kútjának vedre
színültig megmerül

Elcsatangolt a nyáj,
foszladozik a bőrtarisznya,
fakéreg pattan a nyomodba,
s terelő mozdulatod
félúton megáll.

Nyúlnak az árnyak,
átkötözik a völgyet,
avarba rejtőzik ösvényed,
nem is találnak soha vissza,
lábad előtt a kövirózsa.

Lebben a bagoly,
sötétség biztatja repülésre,
libben a denevér, 
s a reggel feloldja szárnyait.

Elcsatangolt a nyáj,
kinek lehetsz most számadója,
felelősséged hova bújna,
ha szálkásodik a szürkület,
s az utolsó berekedt
kolomp is
elhallgat.

MIT ÉREZNEK?

Mit éreznek a szobrok
amikor megkoszorúzzák őket
fáj-e nekik a rózsákon felejtett
tüskék karcolása
megérzik-e a szekfű illatát
s a rézbanda hangja
nem sérti-e kődobhártyáikat
vajon tudják-e kivel válthatnak
meghitt mosolyt a sokaságból
s az ünneplők arcán egy rándulás
mit árul el nekik
vagy sejtik hogy sokan
élarcban tisztelik
sajnálják-e hogy a koszorúk
másnapra elhervadnak
s a szalagokon sétálnak
majd a varjak
vagy ez sem érdeklő őket
csak egyet várnak
azt a megszokott csendet
-    -    -    -    -
Örülnek-e a szobrok
amikor egy gyermek
félrebillentett fejjel
csodálkozó szemeit
rajtuk felejti

Forrás: Igaz Szó XXXI. évf. 6. sz. 1983. június

Horváth Imre (1906-1993) versei

 
KÉPTELENSÉG

Gazdagabb lesz a holnap, mint a ma?
Csúfság lenne, ha megkopasztana!

VALAMI FELBORULT

Mibe botlott tántorgó vágyam?
Valami felborult csörögve.
Lelkem homályos otthonában
egy kínai váza tört össze?

PERMUTATIO

Akit mindenki tisztel,
lehullhat csillaga.
Aki senkit se tisztel,
nincs élő csillaga.
Akit senki se tisztel,
feljöhet csillaga.
Aki mindenkit tisztel,
holt csillag ő maga.

KÖZELÍTÉSEK

Csak a közelit szeretem.
Közeli a hű szerelem,
közeli holddá vált anyám,
a homály apám csillagán -
s vezérlő vágyam mi maradt?
Megközelítni magamat!
Felém sápadt fény imbolyog.
Tán elszorulna más torok,
de kit a közeli telit,
nem félheti a K ö z e l i t.
Ritkult csontokkal is hiszem,
a sűrűlő közeliben
nem lidércfény lángja lebeg
a közelihez közelebb.

Forrás: Igaz Szó XXXI. évf. 6. sz. 1983. június

Arany János: Tengeri-hántás (műelemzés)

 
Ballada

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körül üli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.

„Szaporán, hé! Nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.
- Tegyetek rá! hadd lobogjon:
Te gyerek, gondolj a tűzzel.

- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
Sanyarú volt beleszokni:
Napon égni, pirosodni,
- Hüvös éj lesz, fogas a szél! -
Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,
- Teli a hold, most buvik fel -
Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús… mi nem éri?
Furulyája mindig sí-rí,
- Aha! Rókát hajt a Bodré -
Dalos Esztert úgy kíséri.

Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha füvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok’
- Töri a vadkan az „irtást” -
Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?…
- Soha,mennyi csillag hull ma! -
Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kíséri,
Maga halvány, dala sí-rí:
- Nagy a harmat, esik egyre -
Csak az isten tudja, mér’ rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszú, napja bágyadt,
Szive sóhajt – csak egy vágyat:
- De suhogjon az a munka! -
Te,  halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;
- AZ a Lombár nagy harangja! -
Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerült sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe’, jó időbe’:
- Kuvikol már, az ebanyja! -
„Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,*
Dalos Eszti hangja közte,
- Ne aludj, hé! Vele álmodsz -
Azt danolja: „gyere! Jöszte!”

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédül: mi nem éri?…
- Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni.-”

Lohad a tűz: a legények subába -
Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.
 (1877. júl. 15.)

(* Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettök áthúzódó kísértetes zenét hallani, a (daemoni) zenészek valami nagy, kiterült ponyván repülnek tova.   A. J.)

    Átéltség, élményszerűség, beleélés. Rossz, mesterkélt, csinált szavak ezek, kulcsszavai mégis a művészetnek, amely éppen az illúziókeltés sajátos kiváltságával különbözteti meg magát a szellem más régióitól, akár a bölcselettől, akár az egzakt tudományoktól. Valószínűleg a legjobb gondolati költemény sem vetekedhet egy sikerült filozófiai tanulmány logikai tisztításával, a legzseniálisabb regény sem helyettesítheti a történelmi dokumentumok száraz adatait, és a festménynél is sokszorosan pontosabb egy technikailag megfelelően kivitelezett fénykép. Nem is erre való sem a költemény, sem a regény, sem a festmény. A műalkotás sokkal kevesebbre képes, mint a filozófia, a történelemtudomány vagy a fényképezés. Tisztaságukat beszennyezi a maga bizonytalan képeivel és elnagyolt ecsetvonásaival. Valóságosnak nem igazán valóságos, de elvontnak sem igazán elvont. Nyugtalan – és megengedem: időnként már-már komikus – ingajárat a föld és az ég, az ösztön és a gondolat között. Modern korunk (kérdés, hogy mit neveznek majd modernnek az eljövendő évszázadok) modern művészet érzékeli is egyre-másra, hogy tisztátalan, nem igazán egynemű, amit alkot, és kétségbeesetten próbálja „megtisztítani” művészetét. Esetleg úgy, hogy elorozza a leíró tudományok eszközeit, dokumentumként kínálja magát, és lemond az illúzióteremtés nevetségesnek tűnő ambíciójáról. Vagy éppen ellenkezőleg, kivonul minden olyan területről, amit ideiglenesen bitorolni vél, mert feltárásukra a szellemnek más, hatékonyabb módszerei is annak. Úgy gondolom, mindkét jelenségre bőven találni példát leáldozó századunk művészeti programjaiban, mindkét út felmérhetetlen hasznú részeredményeket hozott, de következetes végigjárásuk bizony csúfos kudarcokkal gazdagította az amúgy sem szegényes kortársi tapasztalást. Mert hát a művészetet nem a soha el nem érhető teljes tisztaság, hanem különös szennyezettsége, a minden rendű és rangú tudományokba és valóságokba való belekontárkodás élteti. Ha ugyanis azt kezdjük firtatni, hogy mit is tud a műalkotás, amire sem a humán-, sem a természettudományok nem képesek, akkor hamar kiderülhet, hogy: semmit! Hacsak.. Hacsak vissza nem térünk ahhoz a minden jel szerint szégyellni való művészeteszményhez, hogy „átéltség, élményszerűség, beleélés”. Ám tényleg szégyellnünk kell-e ezt a látszólagos avultságot, konzervativizmust? Nem az átélésben testvériesül-e vajon a barlangrajz torzonborz szerzője a happening szakállas meseterével? Innen szemlélve, az élet- és élményadás hierarchiájában érezhetjük fontosabbnak a művészetet azoknál a szellemtartományoknál, ahonnan heterogén nyers- vagy félkész anyagát összeharácsolta, ezáltal több, és nem kevesebb, mert egyébként az élménytől megfosztott mű valóban mássá válik, tudomány lesz, esetleg a valóság rút földi mása, de a szüntelen önállótlanságból táplálkozó önállóságát elveszti, elolvad, mint a tavalyi hó. Vállaljuk hát az ódiumot: ilyen értelemben nincs és nem is lesz tiszta művészet. Csak úgy, ahogy esztétikum is van, de tisztázatlan anyagából kivonni, teremtő-elixírként üvegcsébe tölteni nem lehet, képlete le nem írható. Illúzió, ami megfoghatatlan, Csalás, amely évezredeken át alkalmas volt súlyos igazságok kimondására. Szó, festék, anyag. Csupa gyarlóság, csupa kétértelműség, ami még a legnagyobbak fejét is meg-megfájdította, még ők is megvívtak a kívülállás és részvétel, az itt is, ott is, ilyen is, olyan is minden műben megbújó lidércével. Hiszen az átéltség, bár legfőbb művészi erény mégsem lehet igazán teljes sohasem és az olvasás sajátos gyönyörűsége is abban rejlik hogy veszélytelenül éljük át a veszélyeket, s legfennebb a lélek gyűretik meg a regénybeli viharban és fagyban, nem a test. A tapasztalásnak a legolcsóbb, leggyorsabb és nem is eredménytelen módja ez, és mivel az egyes ember mozgási lehetőségei végesek, tapasztalatainak tárháza éppen a művészet nyújtotta átélés révén bővíthető szinte végtelenül gazdaggá. Hogy ezáltal egyfajta pótszerré, alkoholmentes esszenciává fokozzuk le az alkotást? Lehet. De aki furcsa rangkórságában magával a valósággal próbál, mondjuk, költőként vetekedni, az úgyis alulmarad. Meg aztán a népköltészet például, amelyet annyira csodálunk, vajon nem a tapasztalatok könnyen továbbörökíthető sűrítményeként született, élt és él-e mindmáig? Munkát, szórakozást és tanulást bámulatosan egymásba olvad olykor, mint az Arany János által felelevenített népszokásban, a tengerihántásban, ahol a termés betakarításának kalákában elvégzett utolsó mozzanata csendes mulatság, jókedvű viháncolás, tanító-okító történetmondás is egyben.
    Arany János nemcsak költője, hanem tudósa is volt a magyar nyelvnek, mindent vagy szinte mindent tudott a költészetről, és módszerességén, tudatosságán száz esztendő múltán is van mit irigyelni. Pedig látszatra korszerűtlen poéta, elbeszélő költeményeket és népies vagy történelmi balladákat írt akkor, amikor Európa túlsó felén Rimbaud, Verlaine vagy Baudelaire sejtelmes korrespondenciákból és transzcendenciákból keverték ki a maguk modern poézisét. Merő anakronizmus, ugye? Lehet, ugyan mentegetni nyelvünk és irodalmunk akkori állapotával, azzal, hogy a fejlődés lépcsőfokait végig kell járni, de ettől mg csak lemaradás a lemaradás. Ám a különböző kultúrák ingatag alapú összehasonlítása helyett hallgassunk bele figyelmesebben a TENGERI-HÁNTÁS-ba. A tényleg konzervatív forma mögött lehetetlen észre nem venni a ma is modernnek számító szemléletet. Hiszen történet van itt elrejtve a történeten, és ha a kettő egymáshoz való viszonyát elemezzük, kiderül, hogy ez a hagyományos borzongásokat keltő ballada egyúttal hihetetlenül pontos alkotáslélektani tanulmány is, ami alkalmat ad a teljes átélésre, de a történés külső szemlélésére is. A tengerihántáskor elmondott szerelmi tragédiát úgy követjük végig, hogy strófánként kizökkent belőle egy-egy közbeszólás, ám továbbra sem szűnünk meg a tragédia részesei lenni, hanem részeseivé válunk magának a tengerihántásnak is. Két helyszín, két leírás, két hangulat, amelyek nem gyöngítik a kétfelé élményt, nem semlegesítik,hanem erősítik egymás hatását. Borzongunk Tuba Ferkó és Dalos Eszti szerencsétlen szerelmén, amelyen bűn és bűntudat lélektanilag finoman árnyalt fokozását figyelhetjük meg, és borzongunk a lassan kihunyó tűz parazsába bámulva. A költői mesterség minden csínját-bínját ismerni kell ahhoz, hogy leíró módszerrel – hiszen a balladát nem előadja a költő, hanem leírja annak előadását – drámai hatást érjünk el. Márpedig a TENGERI-HÁNTÁS-ban ez történik. Arany János itt erőlködés nélkül megvalósítja a modern művészet egyik fontos törekvését – gondoljunk Brechtre –, a részvétel és a kívülállás kettősségét. Minden strófában – kivéve a kezdő és befejező keret-versszakot – elkülöníthető a szöveg és annak rövid, közvetett kommentárja, az ötödik verssor. Alkotáslélektani tanulmány is ez, hiszen éppen a közbeszólások mutatják, hogy lesz úrrá a hallgatóságon a történet hangulata, az első, még semleges megjegyzés után („- Tegyetek rá! Hadd lobogjon”) egyre inkább az elmondottak valamiféle értelmezésévé, közönségbeli felerősítésévé válnak a közbeszólások, és végül már nem is zökkenthetnének ki a ballada folyásából, mert maguk is a balladás elfogódottságot közvetítik. Milyen szép metaforikus megfelelés, amikor Dalos Eszti kerek arcának, gömbölyű mellének leírásakor („Mint a búza, piros, teljes, / Kerek arca, maga mellyes”) a teleholdra tekint valaki: „- Teli a hold, most buvik fel -”. A lány megrontásának epizódját szintén metaforikus közbeékelések erősítik: „- Aha! Rókát hajt a Bodré -”; „- Töri a vadkan az »irtást« -”; „- Soha, mennyi csillag hull ma! -” Amikor sír a lány: „- Nagy a harmat, esik egyre -”, amikor Tuba Ferkó „Ki-kimén a temetőbe”: - Kuvikol már, az ebanyja! -”, amikor a toronyból lezuhan, és a történet szomorú véget ér: „ - Tizenkettőt ver Adonyban”. Az már talán csak véletlen egybeesés – bár nem nagyon bíz a költő semmit a véletlenre –, hogy a két keretstrófa nélkül éppen tizenkét versszaka van a balladának, és a tizenkettedikben ver tizenkettőt Adonyban a toronyóra. Az viszont már semmiképpen sem véletlen, hogy a nagyon erős hangulatú helyszín, változását a színek játéka kísérti. Amíg fennen lobog a tűz, addig szinte minden strófában előfordul a piros szín („Ki először PIROS csőt lel”; „Napon égni, pirosodni”; „mint a búza, piros, teljes”; „Tövis, talló piros vérit fakasztja”), aztán ahogy a „Lohad a tűz”, eltűnik a pirosság is, és az árnyak, a kialvó színek veszik át a helyét: „Maga halvány, dala sí-rí”; „Ködös őszre vált az idő azonban”. A tűz leszakad, a színek kihunynak, már csak a távoli muzsikaszó marad: „Magasan a levegőben / Repül egy nagy lepedő fenn: / Azon ülve muzsikálnak, / Furulyálnak, eltűnőben.” Elhamvad a tengerihántáshoz fényt adó tűz, és Tuba Ferkó meg Dalos Eszti szerelmének tüze is. A lélektani hatás hajszálpontos kimérését mutatja az is, hogy a végig érzelmes szerelmi történet egy helyen már-már érzelgősségbe csapna át, afféle könnyes-giccses megríkatásba („Éje hosszú, napja bágyadt, / Szive sóhajt – csak egy vágyat: / (…) / Te, halál, vess puha ágyat”), de éppen itt találunk egy kijózanító, a túlságos – mert a történet további menetét akadályozó – elérzékenyülésből visszarántó betétet: „- De suhogjon az a munka! - » Két helyszínből, a külső rámutatás és a belehelyezkedés állandó váltogatásával teremti meg Arany János ezt az egységes hatású költeményt. Az elegyességből összeálló egység jellemzi a vers zenéjét is, a strófakezdő két hosszú sor ráérős ritmusát (4/4/3) mindig felgyorsítja a következő négy sor (4/4), amelyek közül a harmadik – a közbeszóló – rímtelen, ezzel is jelezve, hogy nem tartozik a történethez. Még a lapalji jegyzet prózai, magyarázó szövege sem zavarja meg a ballada hangulatát. A költő maga mellé emeli olvasóját a TENGERI-HÁNTÁS-ban, részesévé teszi a mű teremtésének is azáltal, hogy el-eltávolítja az eseményektől felmutatja a népballadát, és felmutatja annak környezetét is. Megszületik a csoda: átéljük azt, amiről végig tudjuk, hogy nem velünk történik, és a költő még attól sem riad vissza, hogy erre időnként külön felhívja a figyelmünket Mi is hát a TENGERI-HÁNTÁS üzenete számunkra? Tuba Ferkó és Dalos Eszti megrendítő élete, halála? Az összebújó legények és leányok álomba forduló hallgatás? A tengerihántáskor elmondott és tengerihántáskor befejeződő (»Törik is már a tengerit Adonyban«) történet ottani, akkori aktualitása? Az üzenet – a művészet utolérhetetlen leleménye – idők és terek egymásba szakadása, amikor egyetlen költeményben találkozik a jegyzetelő költő, a balladamondó parasztember (vagy asszony) és közönsége, a ballada szereplői és a melléjük telepedő olvasó. Soha másutt erre a találkozásra nem lenne alkalom. Csak a versben.

MARKÓ BÉLA

Forrás: Igaz Szó XXXIV. évf. 11. sz. 1986.

Juhász Ferenc (1928-2015): Ady Endre utolsó fényképe

 
Emil Isac felvétele 1918-ból, Csucsa,  a Boncza-kastély (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Fáj az istent roncsokban látni,
a kozmosz-szívűt a művén merengeni.
Így nem pusztulhat el akárki,
kalapján hervadó virággal.
Sárkány-üvöltés és madárdal,
kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár:
csak ennyi volnál, ennyi?

Vén saskeselyű gubbaszt a szirten,
a tolla rongyos, a csőre csorba.
Nagy repülések, uramisten!
Már összebékül a halállal,
zúzott ágyékkal, vénült szájjal.
Az ércköves űr földre nyomja,
ott liheg leomolva.

Zord isten-rózsa a semmi kertjében.
Vad, kopár szeme mint égitestek.
A dac lefonnyadt, s csak a szégyen
szögletei vak szikla-arcán.
Büszke magyar, virág a fajtán,
fény harsonása, tán utolsó;
én most temetlek.

Magyar Népköztársaság - Budapest

Forrás: Igaz Szó XXV. évf. 10. sz. 1977.

Ady Endre: De ha mégis? (műelemzés)

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dulásban.

Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérő Múltnak.

Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szívemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.

Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj, nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.

De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán oda-adta,
A te tűrő, igaz kezeddel.

    Ady Endre utolsó éveinek legmélyebben átélt költői élménye kétségtelen a háború hozta egyetemes pusztulás, a minden értéket veszélyeztető katasztrófa-érzés. A szörnyű felismerés: „Egész világ szőttje kibomlott.” Az életből magát kikényszerültnek érző költő utolsó verskötetét kilátástalanságot sejdítő sorokkal adja kézbe:

Jönnek mindenek,, jönnek, jönnek,
De a hiteim elköszönnek.

    Hol kozmikus látomásokkal, hol a hajdani krónikások ténytisztelő puritánságával döbbenti rá kortársait a „nagy tivornya” (a háborút nevezte így) világfordító rettenetére – azért, hogy meg lehessen őrizni az ember „szépbe szőtt” hitét.
    A közösségi és egyéi sorsnak ebben a válságos időszakában bontakozik ki a nem mindig harmonikus Csinszka-szerelem, születnek meg a társkeresés, egymásra találás bensőséges lírai vallomásai. Mert ez esetben is a művek fontosak és nem a mögöttük álló mindennapi élet esetlegességei.
    Érdemes visszapillantani. Mély sodrású héja-nász szerelem volt a Léda-szerelem, megnyugvást nem lelő, szüntelen belső küzdelem. Merészen őszinte, szenvedélyes és sokakat megbotránkoztató; a szimbolizmus és a nyelvi díszítettség lehetőségeivel gazdagon élő szerelmes versek voltak Léda asszony zsoltárai.
    Nem mindennapi a Csinszka ihlette szerelmi líra sem. Időnkénti feszültségektől, civódásoktól nem mentes az új szerelem sem.
    Mégis egészen más léthelyzetből fakad ez a szerelmi költészet. Végletes indulatok éltették az egyiket, a meghitt egymásra találás visszafogottabb boldogsága a másikat. A halál árnyékában kibontakozó szerelem inkább menedék, nyugvópont-keresés egy értemét vesztett világban, a meg-meghasonló lélek utolsó reménye. Perlekedés a pusztulással, az Életet fenyegető Halállal. És már nem annyira a szimbólumok nyelvén – közvetlenebbül, gondolatibb síkon.    
    Az Ady és Csinszka sorsát eldöntő 1914-es júniusi csucsai találkozás s a szentkirályi kirándulás „sodró szerelmének” idilljébe (amelynek emlékélt szép vers őrzi: A KALOTA PARTJÁN) csakhamar beleszól a történelem. „Biztosság, nyár, szépség és nyugalom” – ez a sor zárta az előbbi költeményt hogy aztán a boldogságnak ezt a biztonságérzetét csakhamar „az összebúvó félelem órái” árnyékolják be, tegyék tragikussá.
    S közben a saját és az emberiség sorsát féltő gyötrődésben, a tépettségben újra és újra versbe kívánkozik a túlélés, a megmaradás szándéka.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
de a kezedet fogom
S őrizem a szemedet

- szállnak felénk a szerelemben védettségre, otthonra találó költő himnikusan áradó sorai a jól ismert költeményben (ŐRIZEM A SZEMED).
    Egy „hű, igaz élet” megszépítője ez a szerelem, a lélek szaggatásait kiegyenlítő: „Téged találtalak menekedve” (NÉZZ, DRÁGÁM, KINCSEIMRE). Mert a „Rettenetben is óvott / Örök dala a szívnek” – olvashatjuk egy másik elégikus hangvételű versében, az EGY HÁBORÚS VIRÁGÉNEK-ben.
    Jó mindezt emlékezetbe idéznünk, hisz választott versünk 1918 februárjában kerül ki Ady toll a alól. Az „állat-hős igék”-től megborzadó, testileg, lelkileg megtört, halálosan beteg költő megrázó művészi számvetése ez a különös szerelemi költemény. Az iménti háborús virágénekből kölcsönözve a szavakat: „Halál és Szépség násza.” A fiáért aggódó anya ráérzett a vers élményhátterére. „Nagyon meghatott, lelkem, Endrém verse (…) Úgy érzem, valami baj van” – vetette papírra sejtelmeit kisebbik fiának, Lajosnak küldött levelében, miután a költeményt a NYUGAT hasábjain elolvasta.
    A versnek – mint általában a lírai költeményeknek – már az indítása, az intonációja hangulatteremtő. Az iszonyat bizonyosságára érzelmileg feszült első strófa döbbent rá bennünket:

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos vad dulásban.

    Az értelemre és az érzelmekre egyszerre ható, szerkezetileg lekerekített, de zártságával is várakozást ébresztő versszak. Feszültséget, emberi próbatételt előlegező A képzeteknek ezek a kettősségei („drága, kicsi társam” – „a gyilkos, vad dulásban”), a meghittség és a pusztítás képei mintegy átszövik az egész költeményt. S a személyes énen túlnövő lírai én belső állapotát kiteljesítendő: a képek, poétikai formák a továbbiakban is kiemelt vershelyzetben – rendszerint egységek végén vagy elején – tűnnek fel.
    Az esztétikai hatáskeltésben különös szerepe van az ellentétezésnek, illetve az ismétlésnek. Az első sor („Gondoltam, drága, kicsi társam,”) még kétszer ismétlődik meg: először a számvetés tudatosságát nyomósítva („Gondoltam…”), aztán – módosulva – inkább érzelmi hangsúllyal, a meghasonlott én egyetlen menedékeként, a „véres ájulás” ellentéteként:

Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj, nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Eben a véres ájulásban.

    A gondolatritmus, a szóismétlés és a szóhalmozás szintén szembetűnő esztétikai hatóerő a költeményben. Már a második versszaktól kezdődően:

Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának vagy bűnnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak, 
-    -    -    -    -    -
Tarts meg engem igérő Multnak.

    Valamikor a HOLNAP volt az emberi teljességet, az értékeket hordozó kifejezés Ady lírájában – most az egyre sűrűbben visszatérő tegnap válik azzá. A „tegnapi ember”, az ígérő múlt ebben a költeményben is a hajdani erkölcsi értékeket, szépségeket – pontosabban: azok áhítását, akarását – őrző embernek lesz a jelképe. Innen a kései Ady-versekben a „tegnapi tegnap” siratása. Az ilyen múltba fordulás: „Drága Tegnap, sebetlen homlok. (…) S minden Leendő összeomlott.” (VÉRESRE ZÚZOTT HOMLOKKAL); „Óh, tegnapi-tegnap igéje, / Megrontásoddal megszépült varázs” (TEGNAPI TEGNAP SIRATÁSA).
    Érzelmet elmélyítő szerepe van a vers zeneiségének („tűnnek – bűnnek”, „hullnak – Multnak”), az alliterációknak („mégis megmaradni”, „Tarts meg tegnapnak, tanuságnak”). Ilyen irányba hat a ritmus kettőssége (átjátszhatósága az időmértékesből a hangsúlyosba) és az ismétléses versszerkesztés is.
    Igaz, ebből az önemésztő perlekedésből, ebből az önmegadó könyörgésből hiányzik az Adyra – még a „lemondásos hitű” Adyra is – oly jellemző dacos indulat; a mégis itt már nem a szembeszegülés, nem a lázadó szenvedély szava, mint annak idején tapasztalhattuk végletes indulatokat szembesítő versekben („Mégis győztes, mégis új…”; „Az Óceánt mégis elérem”).
    Egyfajta mégis csak jelen van most is. Ha lefokozottabban is.
    „De ha mégis?” – tűnik fel már a vers címében, ha kérdőjelesen is, a hinni akaró, hinni tudó költő jellegzetes kifejezése. Versünk egyfajta választ tehát a címben megfogalmazott kérdésre, hisz a belső és külső világ szorításában mégiscsak ott van a túlélni akarás vágya, a lehetséges jobbnak az igénye, az utolsó lehetőséghez való ragaszkodás:

De ha megyek, sorsom te vedd el,
-    -    -    -    -    -    
A te tűrő, igaz kezeddel.

    Így lesz ez a mély emberi érzelmekből fakadó szerelem s a belőle kivirágzó szerelmi líra a halál árnyékában is megtartó erő. Menedék a megsemmisülésben, bizonyosságkeresés az elbizonytalanodásban.
    Ezért írhatta Ady – Csinszkához sólva – életének utolsó, A HALOTTAK ÉLÉN című kötetét berekesztő költeménye fölé címként:

„Akkor sincsen vége.”

KOZMA DEZSŐ

Forrás: Igaz Szó XXXVI. évf. 2. sz. 1988.

Ady Endre: Intés az őrzőkhöz (műelemzés)

 
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmúlt nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen.
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szívek távoli mosolya
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét,
S akik még vagytok őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
1914.

    Szükségünk van-e a költő életrajzi adataira versének megértéséhez? És ha igen, tényleg halhatatlanok-e a remekművek, vagy csak keletkezésük körülményeit, előzményeiket, hátterüket  ismerve, tehát olvasáskor saját korukban újra meg újra visszaképzelve őket, tulajdonítunk nekik örök életet? Egyszóval éppen olyan nagy vers lenne-e, mondjuk, az EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET, ha mit sem tudnánk a benne kimondott beteljesüléséről. Vagy éppen annyira szíven ütne-e a BALÁZSOLÁS életért esdeklő hangja, ha nem sejlene fel mögötte a halálos beteg Babits utolsó csontra és bőrre soványodott embert mutató fényképe? Nem minden verset lehet ilyen magától értetődően kapcsolni az életrajzhoz, vannak távolságtartó költők, akik alig-alig árulnak el valamit is magukról műveikben, és az időben mélyebbre visszanyúlva, akadnak olyan magányos remeklések is, amelyeknek szerzőjéről semmit sem őrzött meg az írott vagy íratlan emlékezet. Mégis, ezeknek a szövegeknek is van bizonyos „konetxtusuk”, nemcsak fellelésük vagy megmaradásuk körülményei, hanem az az asszociációs kör, az a nyelvi háttér, amely olvasásukkor óhatatlanul megelevenedik bennünk. A mű nyelvének állapota, szókincse, régisége vagy újdonsága már elegendő ahhoz, hogy ne önmagában szemléjük, ne csak arra figyeljünk, amit kimond, de arra is, amit ismereteinktől függően felidéz bennünk. S mivel nincsen két egyforma, ugyanolyan ismeretekkel, ugyanolyan élet- és műveltségélménnyel rendelkező olvasó, nincsen két egyforma olvasat sem. Márpedig a halhatatlan műnek, úgy képzeljük, tartalmaznia kellene valami olyan állandóságot, ami nem függ a kortól, amikor olvassák, és nem függ a személytől, aki olvassa. Ilyen mű valószínűleg nincsen. Minden alkotás csak addig halhatatlan, amíg van, aki belemerüljön és megfejtse. A költő értéke nem kisebb és nagyobb, mint az olvasók értéke.  A költők csak addig halhatatlanok, amíg az olvasók is azok. Bizonyos, hogy amikor irodalomtörténeti tudásunkat megmozgatva egy-egy verset elhelyezünk az időben, és adatokkal, tényekkel, rokon szövegekkel bástyázzuk körül, tulajdonképpen eltávolítjuk magunktól, hiszen azt tudatosítjuk talán a kelleténél is jobban, hogy nem rólunk, nem hozzánk szól a vers, nem elünk történik, ami benne van. Ám kétértelmű távolságtartás ez mégis, mert ahogy mind pontosabban helyezzük el saját korában a s szöveget, úgy nyer egyre gazdagabb tartalmat, úgy bomlanak ki egyre dúsabban színei, utalásai, következtetései, úgy válik egyre – személyesebbé. Minél inkább próbáljuk történelemként kezelni, ezáltal látszólag eltávolítva magunktól, annál közelebb férkőzik hozzánk, mert önazonosságunkat egy percre sem feledve, annál közelebb kerülünk a költő látásmódjához, annál inkább a miénk lesz az a pillanat, amelyben a vers megfoganhatott. Nemhogy haszontalan lenne hát a filológusi aprómunka, amely látszólag elmúlt idők sarjába rántja vissza az onnan elszabadult művet, hanem éppenséggel a költői örök élet egyik nélkülözhetetlen táplálója. A remekművek örök élete különben sem jelent olümposzi sérthetetlenséget és változatlanságot. Szüntelenül mozgásban vannak, éppen időszerűbbnek vagy avultabbnak tűnnek, nyelvük egyre archaikusabb, szavaiknak egyre nagyobb súlya van, de az is lehet, hogy az irodalom gyors áramából holtágba sodródnak, ragyogásuk csökken, megkopnak, tengenek-lengenek, feledésbe merülnek, majd később újra feltűnnek a fősodorban. Van vers, amit aszúvá érlel az idő, van, ami élvezhetetlenné ecetesedik. A tapasztalat azt mutatja, hogy a nagy emberi fájdalmakat, a közös, általános, korokon és divatokon átívelő gondolatokat csak a személyes átéltség, éppen a saját korba való ágyazódás tudja igazán hitelesíteni. Alapvető ellentmondása ez, vagy talán nem is ellentmondása, csak termékeny kettőssége a művészetnek. Személyes és általános, korhű és elvonatkoztatott, időtlen és időszerű: közhellyé koptatott, de igazságukban meg nem kérdőjelezhető fogalompárok ezek. Ellentmondásos a művek halhatatlansága is: nap mint nap meghalnak és újjászületnek, nap mint nap más-más olvasatban élnek tovább. Úgy ahogy a sajátos kettősséget sugall az olvasás élménye is, az itt is, ott is, az én vagyok, és mégsem én semmit mással össze nem hasonlítható élményét. Egyszerre érzékeljük az olvasottak jelenvalóságát és távollétét, azt, hogy ránk is vonatkozik és nem is, amit olvasunk, egyazon pillanatban adjuk át magunkat egy képzeletbeli világnak és őrizzük meg kívülállásunkat. Nem igaz hát, hogy az olvasáskor csak a mű léteik, amely teljesen magával ragadja az olvasó személyiségét, mert hiszen mindvégig ott van mögötte a „kontextus” is, ismereteink szövevényes, dúsító, gazdagító háttere. Azt is mondhatnánk természetesen, hogy minél egyszerűbb „kontextusra”, minél kevesebb eligazító adatra van szükségünk a műélvezethez, annál önállóbb, teljesebb, szabadabb a vers. Csakhogy nem csupán a költő születési éve számít eligazító adatnak, hanem az előzmények végtelen sora az eladdig megírt művek garmadája, a korabeli szemlélet, erkölcs, világnézet, és nem utolsósorban: a mi szemléletünk, erkölcsünk, világnézetünk, tehát ráhangoltságunk is. Mi az, amit átvett, mi az, amit újított a költő. Mi az, ami egyéni, mi az, ami irányzatos vonás nála, esetleg utalás kortárs alkotókra. Nem valószínű, hogy könyvtárakat kellene átrágni egy-egy vers megértéséhez – riasztó perspektíva! –, de könyvtárakat átrágva bizonyosan nem unalmasabbá, éppen ellenkezőleg, izgalmasabbá válnak a költők remeklései is. Ha valóban remeklések! Hogyha nem azok, akkor a „kontextus” gazdagodásával párhuzamosan szegényednek, sorra-szerre kiderül, hogy ez sem új, az sem új, ezt is megírták már, azt is megírták már. Nincsen ebben semmi különös: egyszerűen arról van szó, hogy amiként, mondjuk, a bennünk élő elvont „virág” forgalom annál összetettebb, minél több valóságos virágot láttunk életünkben, úgy egy vers jelentésköre is a hozzá kapcsolható információk mennyiségével egyenes arányban tágítható. Ettől még öntörvény marad a vers, csak éppen el kell fogadnunk, hogy amiként a „virág” szó elolvasása is társításokra késztet, ugyanúgy a szöveg más rétegei, a szavak hangalakjai, a mondatszerkesztés vagy esetleg a költő életére való utalások is jelentést asszociálnak bennünk. Ez együtt: maga a mű jelentése, ami olvasónként és koronként változik, de alapvető mondanivalóját – „állagát” – mégis megőrzi.
    Ady Endre annyi hévvel, indulattal, szenvedéllyel, akkora célzatossággal szólt a világhoz, amelyben élt, annyira egy tőről fakadnak sokszor napi publicisztikái és versei, hogy mára már értetlenül kellene szemlélnünk őt. És mégsem. Életrajzának ismerete, megújító szerepének méltatása jelentésbővítő „kontextus” ugyan, iskolai tananyag ám élményadó maiságát ez csak gazdagíthatja, de nem helyettesítheti. Kíséreljük meg hát kétféleképpen megközelíteni az INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ című verset. Először, feledve mindazt, amit Ady Endréről tudunk, próbáljunk csak a költeményből, az előttünk levő szövegből kiindulni és így körülírni mondanivalóját. Hasonlít ez a módszer a „műközpontú elemzéshez”, amikor a veres különböző jelentéssíkjait – hanganyagát, zenéjét, szókincsét, mondatszerkesztését, stílusalakzatait, a benne megjelenített látványt – sorra megvizsgálva jutunk el olyan, vagy esetleg egészen más konklúziókhoz, amilyeneket a kívülről, tehát járulékos információk segítségével történő megközelítés kínál. Beszéljen a mű! Ezt a mottót lehetne a módszer fölé írni. És tényleg általa ellenőrizhetjük magunkat, hogy csupán a mű beszél-e hozzánk, vagy belehalljuk azt is, amit már előre tudni velünk róla. Az INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ alaphelyzetét tulajdonképpen már a cím és az első két sor egyértelműen megadja: őrök vigyáznak az éjszakában, őket inti éberségre a költő, mert valamilyen veszély fenyeget. Az első strófa ezt az alaphelyzetet részletezi tovább, mesteri fogással egyesítve a leírásban a múltat és a jelent, amikor kélt évszakos („elmúlt nyarak” és „búcsúztató őszi Lidónak”) és két napszakot („Csillag-szórók és az éjszakák” és „hajnali / Párás, dísz-kócos tánci termen”) szembesít ugyanakkor, kisebb és nagyobb időegységben is érzékeltetve az elmúlást. A „strázsa” környezetét vázolva, egyúttal azt is felsorolja, hogy mik azok az értékek, amelyek „aggódva, árván" megőrzésre várnak. A felsorolás egyre általánosabb, és a második strófában már az összes részleteket egyetlen mondatba vonja össze a költő: »Az Élet él és élni akar.« Míg az előző versszak konkrét látványt, személetes leírást adott, itt az egyénített emléktöredékeken túllépve – vagy inkább azok hangulatára alapozva – már átfogó szimbólumokkal találkozunk. Az élet szépségével a »Véres és ostoba feneségeket« állítja szembe, az »embernek lenni” erkölcsi parancsával az „állat-hős igéket”, vagyis a "szomorú”, érző emberrel a frázisok embertelen morálját. A „csillag-szórós” ég képét, amely a szépséget és állandóságot szimbolizálja, két másik képpel erősíti fel, sokszorozza meg a költő („Szent-János bogarak a kertben”, és a „dísz-kócos tánci teremhez” is hozzáképzeljük kimondatlanul a csilláros mennyezetet). Ősz van, hajnal van, vége a táncnak, „emlékek” vannak csak, minden múlt idejű („elmúlt”, „búcsúztató”, „történt szépek, éltek és voltak”), minden távoli („Szívek távoli mosolya”). „Intés az őrzőkhöz”, harc a feledéssel, veszélyérzet, aggódás, értékmentés, kétségbeesett figyelmeztetés a költemény. Két legfontosabb sora nyilvánvalóan: „Oly szomorú embernek lenni / S szörnyűek az állat-hős igék”. Ezzel a két sorral ad távlatot nosztalgiájának, mert történelmi tapasztalatot sugall, az értékteremtő, szépségben hívő embert szembehelyezi a hamis „igék” nevében romboló „hősökkel”. Állásfoglalása nyilvánvalóan jogos és igaz, de vajon gondolatilag nem túlságosan áttetsző-e, nem túl sematikus-e ahhoz, kérdezhetnénk hogy csupán ennyiben foglaljuk össze a vers mondanivalóját. Nos, a vers mondanivalója: maga a vers. Mivel minden megfejtés valójában egyszerűsítés is, a lényeg az, hogy egy közhelyszerű gondolatot, amely önmagában nem mozgat meg minket, olyan hangulati erővel, olyan szuggesztíven igenel a költő, hogy ezzel érzelmileg is a maga oldalára állít minket, erkölcsi-érzelmi indítékot ad, hogy „strázsán” állóknak képzeljük magunkat. Már-már azt mondanám: arról győz meg, amit úgyis tudunk. De gy látszik, tudás és meggyőződés között különbség van. Nem mindegy egyetérteni valamivel vagy azonosulni is vele. A költészet csak kivételesen nyúlt bölcseleti újdonságokat nem is lehet ez a feladata, de mindig elhozza nekünk az egyetértés mellett az azonosulást is.
    Az INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ nyelvileg színes, érdekes, különös vers: bővelkedik alkalmi szóösszetételekben („csillag-szórók”, „dísz-kócos”, „állat-hős”, „Szépbe-szőtt”, hatásosan sűrítve egy-egy mellékmondatnyi közlést) és archaikus kifejezésekben vagy szóalakokban („strázsa”, „Flórenc”, „fenség”). A rapszodikusnak tetsző felsorolás szigorú szerkezetet takar, és ezt nemcsak a kétszer-kétszer strófanyitó és -záró sor mutatja, hanem az alapellentétet kifejező élet és halál többszöri, több alakban való előfordulása, vagy ahogy például az első versszak utolsó sorából az „aggódva, árván” a második versszak utolsó előtti sorában megváltozva visszatér: »őrzőn, árván«.
    Hogyha ismereteinket mozgósítva, kívülről közelítjük meg a verset, akkor talán azzal kezdhetnénk, hogy 1914-ben íródott, a háborús veszélyérzet ihlette a költőt, és kései konkrétabb, a látomásos megjelenítést valamennyire háttérbe szorító, „realistább” szimbolizmusának terméke. Rokoníthatnánk olyan remekműveivel, mint az EMLÉKEZÉS EGY NYÁR-ÉJSZAKÁRA hiszen ugyanazon rettenet munkál mindkettőben, és elmondhatnánk azt is, hogy az archaizálás Ady Endre kedvelt módszere, nemcsak formai, hanem tartalmi jegy is: nagyon sokszor a múlt értékeire támaszkodva fordul szembe jelenével, és egy-egy archaikus kifejezés arra is jó, hogy a szó fogalmi jelentésén túl a költő már létező ismereteinkre apellálhasson, egy már bennünk élő hangulatra építhesse rá képeit. A hivatkozásokat még sokáig folytathatnánk, hiszen Ady Endre költői lénye, a költészetéből kirajzolódó szellemarc visszasugárzik minden egyes versére, nem tudhatjuk, hogy csak ennek a versnek a fényét látjuk-e, vagy a többitől is vett kölcsön néhány sugarat. A teljes átéléshez és megértéshez, úgy gondolom, mindként megközelítés szükséges, a vers keletkezési körülményeinek felvázolása épp úgy, mint a kortól és költőtől független, magányos műremek maiként való szemlélése. Nem feledhetjük, kihez szól, miért írta versét a költő. S el kell mindent felednünk, hogy egyszerre csak átélhessük: hozzánk szól a vers.

MARKÓ BÉLA

Forrás: Igaz Szó XXXIII. évf. 12. sz. 1985.

Szemlér Ferenc (1906-1978): Heraklesz (legenda)

Heraklesz, a félisten, a dicső
kissé pihenni dúlt
világnagy munkái után
s újabb munkák előtt.
Győzelmei sok diadaljele
ott csüngött háza s tornáca falán.
Egy kissé eljátszott vele
elméje s büszke volt talán.
És joggal büszke lehetett,
mert ki aratott igazán
ily kis idő alatt
ilyen nagy diadalt
ilyen sok ellenség felett?!

Tüzelt a dél. A kék hellén habot
kék hellén szellő keze túrta.
Heraklesz elgondolkodott
és hosszú sorban tarka-barka
keveredésben látta-vítta szinte
a sok csatát, hol megvizült az inge.
A Hidra és a Vadkan s az Oroszlán
táncolt a nyári fényverésben – aztán
a Sztümfalidák tolla s különöskép
Augejásznak istállója ismét,
melyet – belévezetvén egy folyót -
huszonnégy óra alatt kimosott.

Nap csillogott égen, vízen,
zsongott a sziklapartú tenger.
Heraklesz is elszunnyadott – hiszen
félig volt isten csak, félig meg ember.
S ki győzött volt a Krétai Bikán
s lovával felétette Diomédeszt,
nyugodhat olykor délután
egy rövidet, de édest.
Ott hevert hát a hűs bőrheverőn,
bár nem hullt ki az éber
buzogány markából s merőn
fogta inas kezével.

A mormoló víz és a lanyha dél
olyan volt, mint a béke.
De hősünk máris álmodott: kövér
szörny hömpölygött elébe.
Sötét, keserű vízen lebegett,
mi ez a furcsa festék?…
Törékeny fehér lemezek
alkották szörnyű testét,
mely kígyó volt és sárkány és teve
s az eget-földet betakarta
kilencszázkilencvenkilenc feje
s kilencvenkilenc farka.

Heraklesz, kit a számos győzelem
lustává sohasem tett,
álmában sem ült egy helyen
s a szörnnyel ölrementek.
De lám a sok fehér lemez
lapját máris köréje fonta
s a sok-sok fej, mely bár üres,
dühös volt és goromba.
Harapta, marta, fojtogatta,
fröcskölte őt fekete lével
s száz torkát tátogatta,
ahol ő végzett egy fejével.

A f élisten megállt lihegve,
majd nekirontott, hol kövérebb.
Próbálta hosszant és keresztbe,
ahol kevésbé mar a méreg.
Próbálta keresztbe és hosszant,
próbálta hátulról s elülről,
hogy maga szinte belerokkant
az iszonyattól és dühtől.

És végül, mikor nem bírta tovább,
dühösen a vad szörnyre nézett.
„Árulja el nevét és állagát
- mondna neki – s hogy mily igézet
birtokában áll ellent így nekem,
kitől király s csatlósa retteg?…”
Gonosz mosoly terjengett csöndesen
ezer ajkán a szörnyetegnek.
Csak ennyit szólt: „Hm!… Ki vagyok?… Ki ám?…
Adjon be kérvényt… bélyegezve…
írja körül, amit tudni kíván…
és hat hét múlva jöjjön erre…”

S meg se rezzent a föld alatta,
mikor a félistent bekapta.
Ordítva ébredett a hős
rémálmából. A tenger tükörén,
akár a béke, fénylett az erős
és diadalmas nyári fény.
De ő markában fütykösét
forgatva várta, hogy a szörnyeteg 
újból támadjon a sötét
tintaízű mérges vizek felett.

„Zeüszre!” – mondta aztán – ily iszonytatót
nem láttam életemben!
Ha rágondolok, most is borzadok
s rezeg a bot kezemben.
De utánamegyek s ahol kapom,
majd megtáncoltatom
s még mielőtt
ő kapna be, majd én ölöm meg őt!”

Forrás: Igaz Szó II. évf. 1954. július

Hajdu Zoltán (1924-1982): Tudor Muresan (elbeszélő költemény)

1.
Tíz éve már. Augusztus volt.
A nagy, fényes, tiszta égbolt
alatt fecskék búcsúzkodtak,
szőlők értek édes mustnak,
a tengeri zöld szakálla
színét váltotta barnára,
s épp úgy szállt a kedves gólya, 
mint már annyi század óta.

Tíz éve már. A Kárpátok
szorosiba hűs szél vágott,
didergette a borókát,
festette az erdők lombját,
aranyat kevert a zöldbe,
sárga levelet a földre -
s mint már annyi század óta,
pipálva kelt a hegy csúcsa.

Tíz éve már. Soha nem volt
ország még ily meggyalázott;
a tatár is bitangolta,
fojtogatta török horda,
saját urai is nyúzták, -
nincs mérleg megmérni búját,
csak a síró nóta zengi…
de így soha, de így senki.

Tíz éve már, hogy Muresan
Tudor bá, a Havas útján,
hetven évig szolga sorba’
élvén – meghalt hősi módra.
Úgy esettel bátor harcban
az öreg bács, mint az apja,
mint nagyapja, s hej, ki tudja
hányan annyi század óta?

Tíz éve már. De reája
nem hullhat az évek fátyla.
Százszor tíz év is eltelhet,
dalunk róla énekelget;
örök fenyő a Havasban,
mint népe, oly halhatatlan -
ki tanúként áll melléje:
szabadságunk jó tíz éve.

2.
Görcsös botjára hajolva
olyan, mintha szobor volna,
áll a hegyen, néz a v9ölgybe,
hol az úton zúgva, bőgve
áramlik már reggel óra
keletről a náci hord a-
áll Tudor bá, s néz a völgyre
záporozó porfelhőbe…

Fut a német kelet felől,
menekül a Szovjet elől;
Sztálingrádnál szerteroncsolt
tetves, rongyos seregroncsok,
Ukrán földön megriasztott,
megtizedelt bősz bitangok,
éhezetten, mint a sáska,
jönnek, törnek rá hazánkra.

Áll Tudor bá, s nézi őket,
mintha nézne vad felhőket,
miktől óvni kell a nyájat,
mielőtt még vihar támad…
Mert az úton, hosszú sorba’
bandukol egy marhacsorda,
s aki hajtja, az nem pásztor,
megismerni puskájáról.

Lent, a falu rémült népe,
megreszket a dördülésre;
mintha a föld dorombolna,
úgy böffent a hegyek gyomra, 
az ágyúszó ide hallik,
tompán még, de már morajlik…
A háború szörnyű réme
jár a Kárpátok tövébe’.

S áramlik a náci horda
át a falun, mintha folyna,
s mint az árvíz rombol, ragad,
nyomában semmise marad,
csak a sírás, csak az átok,
s a por, mi a fákra szállott,
ló és tehén aprójószág
velük úszik el – az ország…

Áll Tudor bá, néz a völgybe,
s látja, három asszony jő fel.
Sírva mondják, panaszolják
falujuk keserves sorsát,
s kérik: vigye, menekítse
a nyájat, hisz nincs más kincse
a falunak… Meghallgatja,
aztán indul a Havasba.

3.
Megy Muresan, az öreg bács,
s csak kutyája, a hű Bundás,
meg a bizalom megy véle
a havasok rejtekébe.
S három napi juh-járásra
fel is érnek egy tisztásra,
hol a nagy Égettkő mellett,
a nyáj békében legelhet.

Napfény öntözi a tájat,
de a szél már ökörnyálat
úsztat s köt rá a boróka
magjától sötét bokorra.
Hetven éve? Ezer éve?
Áll a vén bács, s néz az égre…
Mint a fenyők s a hegy háta,
beillik a hegyi tájba.

Hetven éve? Ezer éve?
Ezer lehet, ha kezére
tekintsz, s orcája ráncára,
hóval teleszórt hajára…
Hetven év – közel egy század,
helye se volna a nyájnak,
mit ezalatt terelgetve
kísérgetett hegyről, hegyre.

Nincs hordó, hogy beleférjen,
mi tejet fejt életében,
s ha abból egy sajtot gyúrna,
mellette a Hold elbújna.
Harminc évig asszonytárssal,
azóta csak egymagában,
egy fia volt, a hazának
odaadta, a halálnak…

S mert élni kell, azért él még,
hetven évig jó cselédként,
s a kevéstől, mi még hátra
van – tán nem görnyed a háta?
Mindig másnak, mindig másnak,
most legalább – falujának;
s ha idáig volt jó szolga,
ezután már hogyne volna?

Kopott bundába burkolva,
néz a pásztor fel a Holdra,
annak is az udvarára,
„eső lesz” – mormog magába’.
Hallgatja a sűrű éjet,
zúgását az erdőszélnek,
s a dörgést, mély erősödve,
akárcsak ha közeledne…
4.
Bolyongja az erdő-mélyet
már két napja kétszáz német:
hosszú az út Sztálingrádtól,
ez maradt egy hadosztályból.
Junger őrnagy, a parancsnok,
arra kapott volt parancsot,
hogy csapjon fel „hős” csendőrnek,
fésülje át az erdőket.

De mielőtt még „hőssé” lett,
Junger őrnagy úgy eltévedt
az úttalan rengetegben,
hogy két napja jár egy helyben.
S a legények, víg legényi,
úgy megtanultak már félni,
hogy partizánt látnak menten,
ha egy száraz ág megreccsen.

Nem nyughat a hűs hajnalon,
Junger őrnagy dühös nagyon,
s bár sötét van, parancsot ád,
hogy szedjék fel a sátorfát.
A legénység fáradt, - s durva
szitkok között indul útra,
s alig érzi, hogy a fákra
hogy’ permetez a köd fátyla.

De még ötszázat se lépnek,
máris olyan vaksötétet
kavar a köd, hogy botolva
hullnak egymásra halomba.
S káromkodva, fújva, mászva,
hirtelen vad ugatásra
figyelnek föl, mely veszettül
tör a sötéten keresztül.

Egy pillanat – és vadulva,
rájuk ront egy juhászkutya:
csillapítnák, de nem lehet,
földre teper egy németet,
belérúgnak, szűköl s újra
ugrana már, hogyha tudna,
de már nem tud – lövés csattan,
mint mikor a húr elpattan…

Egy vonítás – aztán vége.
„Hé, ki vagy?” – vág a sötétbe
a kiáltás. Senki. Semmi.
„Falunak kell itten lenni” -
véli Junger felragyogva,
csupán Mosel hadnagy mondja:
„Nem falu ez, csak a nyája,
s ez a dög a nyáj kutyája…”

5.
Tudor bá, kezében balta,
feszülten figyel a zajra,
vár és hallgat. „Hátha, hátha
nem találnak a tisztásra…”
S míg szorongva áll a ködben,
egyszerre csak reádöbben,
hogy kutyája, jó Bundásra
nincs többé hűséges társa…

Reccsen az ág – megtalálják.
„Ki vagy? Ki vagy?” – körülállják.
Mit is mondjon? Mit feleljen?
Nem ért ő ezen a nyelven.
Mellbe verik, meg se inog,
nem bántja a némat szitok,
de orcája megvereslik,
mikor baltáját elveszik.

Mosel hadnagy román szóval
kérdez – s Tudor a szép szóra
már felelne: „Pásztor vagyok…”
De addigra puska ropog,
s kiáltozva, kacarászva
törnek rá a csöndes nyájra:
„Juhok… Juhok… Egész turma!”
S lövöldözik nagy halomba.

„Ne lőjék le, uram! Uram,
mit mondok majd a faluban?
Nem engedem!” – szól Tudor bá
de a hadnagy csak röhög rá:
„Nem adod, a hétszentségit?!
Bolond, minden a miénk itt!
Háború ez te vén hülye,
nyúzd a juhot egy-kettőre!”

És Tudor bá – mit csinálhat?
Nyúzni kezdi a fél nyájat.
Ropog a tűz, sütnek, esznek,
jó kedve lett a németnek.
Ropog a tűz, sír a gyanta,
benne sír az erdők hangja,
s minden rögje itt a földnek - 
csak a náci fickók bőgnek.

Szól a hadnagy Tudor bának:
„Velünk hajtod majd a nyájat…”
„Nem hajthatom, másé, uram!”
„Miket beszélsz? Nem megmondtam,
a miénk! Hát értsd meg végre!”
Majd sóhajtva néz az égre:
„Milyen vagy! A hazád védjük,
s egy juhot se adnál nékünk…”

6.
Junger őrnagy rádiója
reágyújt egy indulóra.
A füvön meg bezabálva
hever „vitéz” hadosztálya.
A nap immár nyugovóban,
Muresan bá nehéz búban
tereli, számolja nyáját,
ölbe vesz egy sarjú bárányt.

Junger őrnagy vakarózva
bólogat az indulóra:
„Htüringia, Thüringia,
meglátlak-e még valaha?”
De az indulót most, mintha
kettévágnák – és egy tiszta
hang azt mondja: Hírek. Aztán - 
rángás fut át Junger arcán.

„Mi az? Mi az? Hát mi történt?”
Ugrik Mosel hadnagy tüstént.
Áll az őrnagy is ijedten,
öklét rágja, hogy kiserken
piros vére, de nem érzi,
szürke ruháját bevérzi -
„Románia mától fogva
miellenünk fordult” – súgja.

„Érti, Mosel? – s szempillája
remeg. – Körül vagyunk zárva!”
Az a hang a rádióban,
tovább sorolja unottan:
„Ma augusztus huszonhárom…”
(Szél rohan át a tisztáson.)
„Harcok vannak Bukarestben…”
(A hangszóró nagyot reccsen.)

Nagyot reccsen, vihart jelez,
az ég alja tűzzel veres
nyugaton, de észak felől
közeleg egy sötét felhő.
Muresan bá a felhőket,
Junger őrnagy csak a földet
nézi – ég s föld gondolatjuk,
víz és tűz az indulatjuk.

7.
Ráng az őrnagy sápadt arca,
s fakad keserű szavakra:
„Előttünk az orosz sereg,
két oldalt a román lehet,
Mosel fiam, mit csináljunk?”
„Nyugat felé kell kivágjunk…”
„Hej, tán a madár se jár ott, -
ide azt a román bácsot!”

„Öreg, figyelj a szavamra,
tudsz-e utat napnyugatra?”
„Át az Ursu sűrűjében,
nem vezet út, még ösvény sem.”
„De te csak már jártál arra?”
„Jártam, uram, nehéz vadra…”
„S át tudnál-e menni újra?”
„Át, ha nem volna a turma.”

Egymás között diskurálnak,
s Tudor bá szól: „Arra Neamt-nak
könnyebb az út!” – „Bolond beszéd,
odaért már az ellenség!”
„Hogy ért volna, uram, oda,
nem ott bőg az ágyúk torka?”
„Nem ott búg, mert nem is bőghet,
a tieid reánk törtek…”

Érti Tudor bá, már érti,
hogy a hadnagy miért kérdi,
tudakolja azt az utat
át az Ursun, napnyugatnak?!
De nem kérd a hadnagy többet,
így parancsol: „Készülj, öreg,
még ma éjjel Ursun-túlra
vezetsz minket!” – „És a turma?”

„A turmát majd, ha megjárod,
visszajövet megtalálod!
Ne ez legyen most a gondod,
hogy’ viszel át, jól meggondold!
Nem térhetsz ki jobbra, balra,
tudd meg, ügyelünk mi arra!
S ha nem érünk hajnaltájba’
túlra – felhúzunk egy fára!”

Az Égettkő felett felhő
bontja szárnyát, sötét kendő.
Szemével vesz a vén pásztor
búcsút árva turmájától.
Fájdalmának nincsen hangja,
nem írtak még hangot arra,
csak szíve szól enyhítőnek:
„A mieink – rájuk törtek…”

8.
Két órája, hogy mehetnek
sötétjén a rengetegnek.
Elől közrefogva Tudor,
nehogy letérjen az útról,
nehogy el találjon futni,
sűrű cserjék közt megbújni.
Egyik karját Junger tartja,
másikon a Mosel marka.

„Hallod öreg, látsz-é, mondd csak?
El ne tévesszed az u tat!”
„Itt nőttem fel”, - mondja halkan,
mint ki gazda a Havasban.
S ahogy mennek botorkálva,
felettük zúg a szél szárnya,
villám csap a vaksötétre,
hasad az éj sűrű kékje.

„Hallod öreg, jól megyünk-e?” -
néz Junger az iránytűre.
Villanylámpája fényt áraszt. - 
„Hogyne mennénk”, - jő a válasz.
S ahogy mennek, botladozva,
megnyílik a felhők bokra,
s kövér cseppek hulldogálnak
ágira a fenyőfáknak…

(… Hogy hol tért le Muresan bá
az útról, ki megmondhatná,
nem él az már. Épp tíz éve,
hogy a föld jó televénye.
De úgy éjféltájt lehetett,
az eső javában esett,
mikor nem az Ursun-túlra,
de fordult a Neamt-i útra.)

Szól Tudor bá: „Ha így megyünk,
hajnal előtt ott lehetünk!
Már ha bírják a legények…”
Fújtat lihegve a német,
de nem tágít: „Csak ott legyünk,
hé szaporán, gyerünk, gyerünk!
Ne félj öreg, meg nem bánod,
jutalomra tarthatsz számot!”

Nő a vihar, nő csak egyre,
dől az eső a hegyekre,
hegyek közt a katonákra,
katonák közt Tudor bára,
Tudor bának orcájára,
mintha folyna könnye árja,
s mintha népe könnye volna,
s ilyen bőven azért hullna.

9.
(… Mi lehetett lelke mélyén,
mikor ment a csapat élén,
s ráfordult a Neamt-i útra?
Én se tudom, más se tudja.
De azt tudom? Akármi volt,
igazságos egy bosszú volt,
de tudom: más nem lehetett,
csak gyűlölet, csak szeretet!

Mint annak az orosz hősnek,
akit ő tán nem is ösmert,
mert még olvasni se tudott;
hacsak mesében nem jutott 
híre hozzá hős Ivannak,,
hős Szuszanyin bosszújának.
De mint az az orosz ember,
úgy lett ő is igaz ember.

Minden népnek van meséje,
s törvény minden népmesében:
Pusztuljon, ki házunk dúlja,
ki kenyerünk ellopója,
ki borunknak megivója,
jószágaink elhajtója…
És Muresan, az öreg bács,
nagy mesélő hírében állt…)

Megy Tudor bá a sötétben,
a drága hegyek tövében,
a drága szál-fenyők alatt,
s így búsong a turma miatt:
„Mit csinálnak a kedveskék,
vajon nem szóródtak-e szét?
Farkas is törhetett rájuk,
elázhatott szép bundájuk…”

Hetven évi szolgasága
hull az erdők avarára,
mint szakadt rongy hull a sárba,
s visszatér az ijfúsága. -
„Elfutnátok? Nem futtok el!
Elbujnátok? Nem bujtok el!”
Megfeszül két inas karja,
rándul a két német marka.

Megy Tudor bá le Neamt fele,
megy a kétszáz rabló vele,
megy Tudor bá, s nem is tudja,
hogy mikor a Neamt-i útra
fordult – szerte hazájában,
szovjet harcosok nyomában,
készülődik szabadsága,
harcol érte népe pártja.

10.
Hajnal pírja kél a felhőn,
a vihar is csendesedőn
sustorog már, de az erdő
fölé ömlik még az eső.
„Na, öreg, hát megérkeztünk?”
„Uram, mindjárt ott is leszünk,
csak az erdőt kell elhagyjuk,
az erdőn túl ott is vagyunk.”

Elhagyják a sűrűséget,
de alighogy kettőt lépnek -
„Sztoj!” – dörög ki az esőből,
„Sztoj!” – csattan száz fegyvercsőből.
Maga Junger őrnagy végez
Tudor bával – a melléhez
szorírtja pisztolya csövét,
s át is átlövi a szívét.

Aztán futni kezd a német,
de messzire el nem érhet,
rövid negyedóra múlva,
ott áll, aki él még, sorba’.
Fegyverét elhányva reszket,
s letépi a vaskeresztet
a melléről maga Junger,
fogoly ő is, akár Mosel.

A havasok öreg bácsa
fekszik egy bokor aljába.
Úgy átölelte a földet,
el se engedi már többet.
Elgurult kopott kucsmája,
ősz haja hull homlokára,
vére ömlik a kis, sárga-
ölű havasi boglárra…

Végre ömlik a füvekre,
lepergett tűlevelekre,
vére ömlik széjjelfutva
da is, a Neamt-i útra…
Győzelmének mosolygása
reáfagyott ajakára,
és azt onnan letörölni
nem lehet már soha többé.

Zúg az erdő, de már alig,
a hegyek közt is pitymallik,
csak az eső könnye-árja
esik, esik egyfolytába’.
Esik, esik Tudor bára,
Tudor bának orcájára,
sűrű ráncait kimossa,
cseppjeivel simogatja...

Forrás: Igaz Szó II. évf. 1954. július