Egy marquer új évi kivánsága 1825-ben

 
Pártit kiált az időnek
Nagy Márquerje; - halljátok?
Az elmult Ó esztendőnek,
Im ujj Aki vár rátok,
De vigyázva taszittsatok,
Hogy jó stellungot kapjatok,
A ki jól játszik, a nyér.

Ollyan ez az egész világ
Éppen mintegy billiárt,
Az ügyesség és okosság
Pártit csinál itt mindjárt, -
Némely a rang kék loptáján,
Némely a vagyon sárgáján,
Más a kedvek veressén.

Bármelyikre kivánnátok
Magatok stellirozni,
A jót meg nem bánhatjátok,
Nem árt hát eléhozni
Bátor kéz kell az elsőre,
Szemmérték a közepsőre,
A végsőre jó döfés.

Adja Isten, hogy döféstek
Mindig laptát csináljon,
Adja hogy az ellenségtek
Mindig preszk kollé álljon
A bé állott esztendőre
Ezt kivánja jó előre
Molnár István, a Márquer,

S van az a kis hiusága,
Hiszi hogy e kivánsága
Tiz vesztett pártit meg-ér!

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Hory Farkas (1813-1872): Gyász-beszéd (Satyra)

 
Meghalt – de nem – nagy emberek
Halhatatlanok,
Sirjok felet, hirök nevök,
Csillog ragyog.

Mondjuk tehát megboldogult
Vári Ádám,
Gyász hir repül, míg ő nyugszik
Ott a hátán.

Gyász posztóval van bevonva
Palotája,
Fátyolt lenget a tisztje mint
A kuktája.

Koporsóján az aranyos
Ősi czimer,
A gyászlevél nagy temetést
Jelent hirlel.

Tiszteletes Bókondi úr
Helység papja,
Gyász beszédre fölhivását
Hogy megkapja.

Villanykényt hat lelkére a
Drága orus.
Oda van a méltóságos
Nagy pátronus.

Kész a munka csenditenek
A gyülőre,
Küzd a néppel a palota
Pundrás őre;

Sokadalmi tolongásu
Eme harczon
Köny, bámulat, és mosolygás,
Ül az arczon.

Ki mint veszi úgy hat reá
A gyász szemle,
Különböző ok csal könyüt
Itt a szemre.

Következet a gyász beszéd
Áradása,
Következet a méltsás család
Zokogása.

Mivel hogy a bevezetés
Keseritő,
Rezg a diván, könyben uszik
A teritő.

- Sirjatok hát – buzditási
Igy dörögnek,
Sir a ki sir, a sarokban
Meg röhögnek.

Jő a beszéd pathetucus
Tárgyalása, Ugy hogy a nép a gyász-tárgyat
Ha ne lássa.

Legalább is ország nagyot
Vél halottnak,
Mert a dicsből bár mi nagynak
Jutna hatnak.

Ha nem jő az alkalmazás
Fürge lábán,
Nem is tudnék hagy a halott,
Vári Ádám. -

- Egy nagy embert áldozánk – mond -
A halálnak,
(Egy hüvelyknyi híja volt csak
A hat lábnak.)

Hon-atyák közt törvényt hozva,
Küzdve állott,
(Jobb oldalt, mint regálista,
Szundikált ott.)

(Nagy reményü két fiáért
Mit nem tett ő?
Jó agarász, és tekehős,
Mind a kettő.)

Kisasszonyát képezteté,
Egy nemtőül.
(Trinkher fináncz respicient
Vette nőül.)

Dús udvara csillogott a
Hir fényében,
(Lásd Isekutz, és Bogdánfi,
Defterében.)

Gazdasága minta példány
A vidéken.
(Hambárjai mártiusban
Kongtak szépen.)

Tagositott birtoki jó
Karban állnak,
(Betáblázva elbecsülve
Dobra várnak.)

Mint Szentegyház épitőnek,
Nagy buzgalma.
(Kegyhagyomány nagy apjától
Egy czin kanna.)

Belsők iránt pátronusi,
Keggyel járt el,
(Három papot, kilencz mestert
Viselt már el.)

Elhunyt benne a szegények
Pártfogója.
„Jövendőre Isten őtet
Jobban ovja.)

Sirjatok hát, mert megszüntünk
Őtet birni.
De a nép csak mint kereste
Minn kell sirni.

S zokogva a bucsuztatón
A mint átment,
Kegyes szemet vetve égre,
Monda amment.

Ádám urat, hogy ily szépen
Elpapolták,
S a sirbóltba őseihez
Elpakolták.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Egy Régi ének (Közli K – a JÁNOS)

 
Ha engemet nem szeretsz tulipántom!
Add vissza gyürümöt majorántom;
Ha szeretsz, jöjj hozzám, kész a szivem,
Hogy neked szenteljem édes hivem!

Ha engem meg nem vetsz, meg nem vetlek,
Ha el nem felejtesz, nem felejtlek,
Éjjel is álmamban téged látlak,
Reggel is ágyamban így kiáltlak:

Rubintom, Gyémántom, szelidecském!
Tur tur turbékoló Gerlicséczkém!
Csin csin csin csin csin csin csin kincsecském,
Pin pin pin pin pin pin pin pintyecském.

Galambom, nyájasom, ügyesecském!
Szivecském, lelkécském, kedvesecsklém,
Czin czin czin czin czin cin czinegécském!
Tarkácskám, barkácskám, édesecském.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Vas Tamás: Barcsai* (ó-székely ballada)

„Apám uram, lelkem, lelkem apám uram!
Anyámasszon bizon Barcsait szereti”
„Ne hidd uram, ne hidd,  kéncsem, jámbor uram!
Részeg a küs gyermek; nem tudja, mit beszél”
Aval elindula egy nagy régi útra,
Felit végig mené, s felit vissza jövé,
„Feleségem kéncsem, kéncsem feleségem!
Nyitsd meg az ajtódat”
„Várkozz uram, várkozz, jámbor uram,
Hogy vessem nyakomba fekete szoknyámot”
„Feleségem kéncsem, kéncsem feleségem!
Nyitsd meg az ajtódat”
„Várkozz u ram, várkozz kéncsem, jámbor uram,
Hogy tegyem fejembe fejér fátyolomot”
Aval úgy megrugá a záros ajtóját,
Hogy minnyárt béesék a ház közepibe.
Gyontáros ház föde, bádikk** az asztala,
Szép üveg ablaka, csempe*** kemenczéje.
„Feleségem kéncsem, kéncsem feleségem!
Add kezembe nekem a nagy láda kócsát.”
„Uram, édes uram, kéncsem, jámbor uram!
A templomba jártam ottan elvesztettem.”
Aval úgy megrugá nagy láda oldalát,
Hogy minnyárt kidőle Barcsai belőle…
„Feleségem kéncsem, kéncsem feleségem!
Ládd-é, hogy igaz vót a küs gyermek szova?
Feleségem kéncsem, kéncsem feleségem!
Három halál közül mejiket választod?
Azt választod-é el, hogy én, megöjelek,
Vaj azt választad el, hogy fejdet vegyem
Vaj azt választod el, hónap álló délbe
Hét asztal vendégnek vigon gyertyát tartasz?”
„Uram, édes uram, kéncsem, jámbor uram!
Három halál közül én azt választom el:
Hónap álló délbe, hét asztal vendégnek
Vigon gyertyát tartok”
Szógálom! Szógálom! Menny le a pinczébe,
Hozz fel tés es onnét vaj tiz singnyi vásznot
S vaj két kászu szurkot…”
Végig bétekeré, végig csepegteté.
Fejinél meggyújtá s lábánál megótá…
„Feleségem kéncsem kéncsem, feleségem!
Három halál közül ezt válosztottad el...”

(* E szép balladát f. t. Kriza ur is közölte a „Vadrózsákban” Marosszékről beküldve (L. 192 lap.) s ez amattól kivitelben csak annyiban különbözik, hogy amott Barcsai is meghal, a berontó férj „Ajh! Megfogá ottan, egybe fejét vevé”, míg itten erről nincsen szó. A kidolgozásban azonban tetemes különbségek láthatók. A kettő közül melyik szebb? El nem dönthetem. Részemről ezt teljesebbnek tartom, míg annak talán rövidsége, gyorsabb fejlődése adhatna némi előnyt e felett. Ha az helyet kapott a „Vadrózsák” lapjain, ez is mint varians jobbal kérhet magának helyet valahol.     Szerk.)
(** bádog)
(*** kályha)

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

A szegény kevély asszonyokról és udvari pippes leányokrúl (gúnyvers 1676-ból)

 
Keménylett ingü kevély asszonyember,
Kinek sebes tüze megégetett egyszer,
Nem akarok hozzád közel ülni többször,
Hogy melléd ültem volt megbántam ezerszer.

Az keményetett ing meleg szokott lenni,
Ha közél ülsz hozzá meg fog az égetni
Ha fejednek nem volt addig elég gőzi
Elhidgyed azután lesz elég füsti.

Kinek a kása megégeti száját,
Távul is megfujja másszor az sarlóját;
A mely köben egyszer megüti az lábát
Másszor elkerüli ne lássa fájdalmát.

Keményetett ing kevélységnek jele,
Szivek nagy gyötrelme ha nincsen értéke;
Szükség hogy kenyerét keresse sok eke,
Sok lisztet is hajcson az malom kereke.

A keményetett ing sok peszleket kiván,
Ezüst arany prémet szoknyája alján s vállán,
Három renddel legyen az klaris az nyakán;
Egy, két, három szakálcs nem elég az konyhán.

Az vágókést sokszor meg kell perditeni,
Nagy velős konczokat konderokkal főzni,
Az apró csuprokat az falhoz kell verni,
Öreg konderokat jobb az tüzhöz rakni.

Sok szolga, szolgáló kell az ilyen inghez,
Hintó, hat ló, kocsis kivántatik ehez;
Nem ül az asztalhoz csak egy tál étekhez,
Borral töltött pohárt kiván az kezéhez.

Sok ezüst pohárral rakodott pohárszék,
Szükség tele pincze, tele lisztes szuszék;
Az aranyas kannát ha meg nem tölthetnék
Az kemény ing alatt az szü szomorkodnék.

Kivántatik ehez nusztos nesztes palást,
Mindennap megvárja kétszer a jólakást;
Az palástnak alja kiván tisztogatást,
Ha te azt retelled talál ő arra mást.

Hegedüs, virginás, dudás és trombitás,
A ki nélkül nem lehet semmi vig lakás,
Ezek is ott lesznek, leszen sok tánczolás;
Ez ilyen bolondság csak Isten boszontás.

Szalonnával, sajttal, vajjal tölt kamarát
Kiván háza táján mindenféle marhát,
Pál és Péter birót, jobbágyinak sokaságát,
Kik véghez vihessék mezei munkáját.

Az keményetett ing nem szokta az munkát,
Adj eleget enni, s vesd meg jól az ágyát
Kiben kialhassa az Bánfihajnalát.
Mig az mánus mutat az falon tiz órát.

Az paraszti munkát az igen restelli;
Guzsalynak, orsónak büzit nehezteli,
Az szövést, fonást nem igen kedveli;
Az álmot s tánczot felettébb szereti.

Nem jó mocskos kézzel ilyen kézzel* nyulni,
Mindenféle szennytül igen kell félteni,
Mert ha ártalmas zsir rá talál cseppenni
Még sok szappanal is nehéz ezt lemosni.

Az keményetett ing az búzának molya
Az szuszék fenekét hamar általrágja,
Az búzás kasokat csak üresen hagyja,
Hadd koplaljon gyomra, csak lehessen cséza.

Azért ha nincs módod néked mindezekben
Istentül várj s ne járj keményitett ingben,
Az gondviseléshez nyulj inkább serényen
Hogy legyen mit enned ne feküdj le éhen.

Az czifraság nem hoz semmit az konyhádra
Ha az igaz munkái az kezed utálja.
Az keményített ing alatt megehülsz gyakort(a),
Sokszor többet ennél, ha valaki adna.

Ezeket én irám nektek szegény rendek
Kik az kenyérben is nehezen ehettek
Mégis keményetett ingeket viseltek
Haszontalanságra lisztet vesztegettek.

Csodálkozom hogy ily bolondok lehettek,
Hogy az büntetéstül semmit nem félhettek
Az Isten áldását meg nem becsülitek
Jobb volna ha abbúl kenyeret sütnétek.

Nem szollok rólatok udvari leányok,
Hogy czifrán járjatok kénytelenek vagytok,
De ha az udvartúl végre eltávoztok
Az keményetett ing lekopik rólatok.

Kérlek hogy én reám ne haragudjatok,
Hogy igazat mondok ne rágalmazzatok,
Bár énnékem soha térdet ne hajtsatok
Látom hogy nehezen hajol az inatok.

Valaki azért engemet megrágalmaz
Igazmondásomért hogyha megszidalm(az):
Nem ragad én reám aféle hitván gaz
Elfujja a jó szél s ő magára tér az.

Tudom nem kedvesek ez versek ti nektek
Kirt még rágalmaz engem ti nyelvetek,
Kivánom udvarnál sokáig éljetek
Keményetett inget sokat viseljetek.

Nektek ajánlottam ezt az mulatságot
Déli álom ellen egy kis orvosságot,
Mikor megúnjátok a ti varrótokat
Ezzel mulassátok néha magatokat.

Ezeknek értelmét hogy ha ti tudnátok,
Az jó gondviselét si megtanulnátok
Én szegény fejemre nem zugolódnátok
Sőt inkább énnekem sok jót kivánnátok.

Adassék ez levél nem az nagy rendeknek,
Hanem az alacson szegény kevélyeknek,
Az kik az testeknél felyebb igyekeznek,
Ki miatt végtére meg is szegényednek.
Ezek így vannak. Amen. Fogaras, 11. Aprilis 1676.

Jó volna-e, ha e kedélyes régi verset az 1866-iki nők is el-elolvasgatnák? Itélje meg a kegyes férfi olvasó.

(* Kézhez helyett.)
Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Mentovich Ferenc (1819-1879): Poharazás közben

Töltsünk pajtások, ifju czimboráim!
Töltsünk szinültig minden poharat;
A honfi bánat: ez a hosszu árnyék
Egy perczre tölünk így tán elmarad.

A gyülölet s harag bősz szenvedélyét,
Mely itt benn keblünk mélyében lakik -
Nem mondom én hogy végképen kivesszük -
Altassuk el egy kélt pillanatig.

Legyen szivünk elnyugodt ház, a melynek
Zsémbes gazdája szépen lefeküdt,
Benn minden csendes, ablakán keresztül
A méla hold ezüst világa süt.

A szép remény: hogy földerül egünk még,
A megjóslott jobb kor még jőni fog:
Ez a mi fényes arczu holdvilágunk,
A mely fölöttünk oly szépen ragyog.

Töltsünk pajtások, ifju czimboráim!
Töltsünk szinültig minden poharat;
A honfi bánat: ez a hosszu árnyék
Egy perczre tőlünk így tán elmarad.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Hilár (Vajda Ignác Hilár 1789–1862): Ámitod hát…

 
Ámitod hát a világot
Minden lépten, minden nyomon,
S akadt még oly könnyen hívő;
Ki megindul szavaidon.

Kacérkodol jobbra, balra,
S meghódítasz egy-egy árvát,
A kit hajdan meg se láttál
Meg se hallád esdő szavát.

Mint ezeké emelkedik
Úgy száll alább diadalad,
Elhalványult  a régi fény
Nem beszél már senki rólad…!

Egykor ismertelek én is,
Szerettelek, hittem neked,
S eszembe sem jutott akkor,
Hogy nincs hited,  nincsen szived.

Ó be jó hogy fölébresztél,
Hogy elvetetted álarczod,
S nem vittél el az örvényig,
Hogy nem levék áldozatod.

Ó de siess az örömmel,
Bár ha neked könnyen is jön,
Mert az idő repül, repül…
Elrepül és vissza  nem jön!

Diadal kell? Arathatsz még,
Bolondokra találsz mindég,
Csak a hálót jól kell szönni…
S vad – jönni fog akármennyi!

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Medgyes Lajos (1817-1894): A menyasszony

 
A nászünnep lezajlott,
Uj körbe lépett a leány;
A nap szebben derült fel
A menyasszony-éj után.

Jőnek a jó barátok
Egyenként nők és férfiak,
S „nagy kár történt a háznál
Hirből úgy hallják”, mondanak

És nézdelik az uj párt,
S hamis mosolyt árulnak el;
Pajkos szó, játszi tréfa,
S vig ötlet egymást váltja fel.

A vőlegény békén tür,
Homlokán üdv és diadal;
Figét mutat, nem gondol
Az ostromlók csapásival.

A menyasszony nem így ám;
Most arcza vérhajnalban ég;
Majd sáppadt holddá válik;
Zavar járja tekintetét.

Elvégre könyre tör ki,
S ott hagyja a vendégeket;
Fáj lelke, szive vérzik;
Nem birja az új helyzetet.

Egy támlán összeroskad
Halványan mind a bércz hava,
Fehér vállán elomlik
Sötét fényü dús hajzata.

És hangos zokogását
Nem tudta féken tartani,
Mint széltől rázott liliom
Reszketnek gyönge tagjai.

Szerelme mennye tünve;
Arczát kezével béfedi;
A tündér köd eloszlott
Magát a földön érezi.

A vőlegény belépik:
„Mi lelt lelkemnek üdve te?”
S hív csókkal s enyhe szókkal
Kedvet varázsol keblibe.

S mint permeteg esőre
Ha tavasz napvilága süt:
Könnyel telt szeme, arcza
Feltükrözik a szép derüt.

„Anyánk is, nagy anyánk is
Egykor e harczon mentek át,
Igy lett a lányból asszony,
Mióta fennáll a világ!”

És vőlegénye ajkát
Mindkét kezével elfedi:
Hogy többé ne beszéljen,
Bántók az ily szavak neki.

Majd vállát átkarolja,
S lángcsókokkal fulasztja meg;
Lelkébe uj világ száll
A réginél százszorta szebb.

S mint csillapult tengerből
A csillagos ég visszanéz;
Ugy keble csillapultán
A menyasszony örömbe vész.

A tréfák is lejárnak;
Büszkén jelen meg férjével;
Érezteti: hogy ÚRNŐ;
Hogy állását tisztelni kell.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Dózsa Dániel (1821-1889): A torzképész

 
Egy kedélyes ifju föstész
Egykoron lakomba benéz,
s puszta falait meglátva,
Rábeszél hogy föstetném ki
Díszesen és olcsó árba.

Jól van! Mondék, fogjon hozzá,
Fesse, furja és faragja
A mint tetszik. – Hozzá látott
S föl is rakta a falakra
Azonnal az alapmázat.

Vigan mentünk vacsorára,
Beszaladt a rhum theámba,
S telt az éj, de nem volt álmom,
Lázverejték üzte azt el;
Paplant, vánkost szélyelhánytam.

Jókor keltem, s már a föstész
Vigan jártatá ecsetjét.
Kandisággal néztem
És találgatám a vázból,
Hogy mi eszme lesz a képen?

Végre érzém: öl az álom,
Végig nyultam egy divánon,
S az alaprajz képpé válik.
Egy kritikus arczát látom,
Ki egy költővel csatázik.

Nyelve mérges és fulánkos,
Vitatása helytelen rosz,
Ámde nagy tüdője, szája,
És a népség kapva gunyján,
Költőnk müvét tüzre szánja.

Elrémülve felriadtam,
S im az első kép amottan
Festve kis szobám falára.
Egy szamár, mely a mesében
Aeschylosz babérját rágja.

És a föstész ujra feste,
Ujból álom jött szememre,
Látok egy kis társaságot,
Lángeszek mind, kik lenézve
Figymálják egész világot.

„Bámult férfiak!” szólottam.
Rám rivaltak ők legottan,
s egyikök hajam megtépi
Orditozván: hogy is mukkan
Lángeszek közt egy vidéki?

Mily nagy emberek! Gondoltam,
Kikről már apróbb lapokban
Sokkal több dicsérő czikk szólt,
Mint a mennyi verset, prózát
Tollukból a lángész szétszórt!

Ébredek – nehány hajszálon
Szegbe akadt a divánon,
Azt kibontva, falra nézek,
A müvésznek gyors ecsetje
Festi már a másik képet.

Kis csoport megannyi lángész,
S bárha szájukon a tej még
S a bajuszok helyén tejfel,
Mindamellett társ a társat
Zöld babérral ékité fel.

Jól van jól! Ez is megjárja,
Nehezül szemem pillája,
Ujra alszom s ujra látok
Hosszu zöld asztal körében
Nyirett állu biróságot.

Vén zsebvágó volt a vádlott.
A ki sok egyént s családot
Juttatott már koldusbotra.
A bizonyiték hiányzott
S a biróság feloldozta.

Ébredek. Szobám falára
Az igazság vak nymphája
Van leföstve mérlegével,
A mérlegben éhes gyermek,
S szemben bankjegy, tallér, rubel.

Mit sem ér a jog és illem,
Mert a mérleg arra billen,
Hol a bankjegy szórva szerte.
Győz a pénz,  s a szomjas, éhes
Emberiség el van veszve.

Ámde ujra álmot látok,
Bölcs és tudós társaságot,
Kiket a nép pénzért bámul,
S kik beszélnek hosszu arczczal
Mindenféle tudományrul.

Festőm malmat fest a falra,
Nagy szamárfül a garatja,
Az encyclopedistáknak
Gyüjteménye hullát rajta.

Ismét alszom, jön a posta
Hirlapot s sok könyvet hozva.
Pompás versek, szép novellák,
Milyen könnyü finom tollal
Irnak a divatpoeták?

És a festő képét festi:
Egy óriás fa terjeszti
Lombjait a Parnasszusra,
Ágain sok irkász-firkász,
Gyümölcs után mászva kúszva.

S e gyümölcsüök mik lehetnek?
Frank, spanyol novellák, versek,
Angol revuek, hirlaptárczák,
Az irodalom piaczán
Honi terményképp árulják.

És most jön a legszebb álom,
Látok nőt a férj karában
Szeretettel enyelegve,
A férj homloka fehér len
Keszkenyővel van kötözve.

Párbajt vivott társa ellen,
A ki nőjét kiméletlen
Csábitással osromolta,
Sebje vérzik, ám enyhiti
Kinjait hű nője csókja.

Ébredek és im festészem
Izzadoz egy uj torzképen.
Küzd a férj egy bajvivóval,
Hátmögött nejét egy pajzán
Ifju tartja csókkal, szóval.

Mig így vivnak bősz haraggal,
Egy ökör közükbe nyargal,
A bajvivó sujt feléje,
Az ökörnek szarva reccsen
S ráragad a férj fejére.

Rám borul megint a fátyol,
S téged látlak tegzes Amor,
Pattan ived s két szerelmes
A kunyhóból s a kastélyból
Eskü által egymásé lesz.

Nincs válaszfal, s balitélet!
Szivből egyesül a nemzet,
Ugy mint egy volt hajdanában,
Midőn egyaránt osztoztak
Hős csatákon nyesrt zsákmányban.

És a föstész fest uj képet,
Délczeg ifjat, bájost, szépet,
Hir s dicsőség babérjával,
karjain vén vázteremtmény
Kilencz gombu koronával.

Délczeg ifju! Tán örült vagy,
Hogy szived így megtagadtad?
Eljegyezvén ezt a rémlányt?
Ha ha ha ha ! -im a föstész
Sor betüt fest „mesalliance!”

Erre én is fönevettem,
Úgy hogy az álom kiröppent
Szememből mind egy szálig…
Föstész! Hisz a legszebb álom
Kezed közt torzképpé válik.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Népdalok – közli Kriza János

I.
Két mértéke ne tarts,
Vizes bort ne árulj,
Avval a kettővel
Igazsághoz járulj.

Szép vót az igazság,
Jó vót a jámborság,
Annak a kettőnek,
Végén a jámborság.

II.
Nem nyughatom gyöngyalak
Mióta megláttalak,
Érted élek, érted halok,
Érted meg is bolondulok,
De ha te azt meghiszed,
Akkor sincsen sok eszed.

III.
Vót nekem szeretőm
Falu végén kettő,
Nem vót buzakenyér,
Meghót mind a kettő.

Egyiket temettem
Virágos kertembe,
A másikat pedig
Szivem közepibe.

Egyiket öntözöm
Tiszta Duna vizzel,
A másikot pedig
Sürü könnyeimmel.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Vas Tamás: Népdalok

 
I.
A málnási malomba,
Zsákot hánytak halomba.
Molnár legény haragos,
Felönteni most bajos.

Molnár legény szép kincsem,
Szemem közé tekintsen!
Megszelidül haragja,
S nekem jár a garadja.

Tüz a szemed,lánggal ég,
Nem elég az nekem még,
Tudd meg rózsám kereken,
Csók mozgatja kerekem!

II.
Szeretek én minden szépet,
Szeretlek én rózsám téged,
Tűz az anyja a szemednek,
Rabja lettem a szivednek.

Szeretek én minden szépet,
De mindenek felett téged.
Sötét hajad, piros ajkad,
Szeretek én mindent rajtad.

De búsulok nagyon, nagyon,
Hogy oly zsimbes anyád vagyon.
Ne hajts reá, hadd is el őt,
Egye meg a fekete föld!

III.
Piros ákáczfámnak
Letörött egy ága.
Kis leány, kedvesem,
A lelked mi bántja!

Reám nézsz s haragos
Minden pillantásod,
Ha szólasz, szavaddal
Siromat megásod.

Kis leány, kedvesem,
Gyönyörü gyöngy-alak!
Bocsáss meg, ne büntess,
Ha megbántottalak.

Annak, hogy szeretlek
Oka nem én lennék:
Szidd meg az anyádat,
Miért vagy olyan szép…

IV.
Bánatos a lelkem, bú fészkezik rajta,
Távol estem attól, kit szívem ohajta,
Távol estem, messze, mély siralom-völgybe,
Madár szárnyon kimért napi járó földre.

Nem szólhatok hozzá,nem nézhetek rája,
Nem mondhatom neki: lelkem galambkája!
Simulj a szivemre, hallgasd miként dobog,
Legyen bár egy rövid pillanatra boldog.

Nézek arra felé… sohajtok, sohajtok,
Messze kéklő hegyek… szemem megáll rajtok
Túl lakik azokon, azoknak aljában,
Keskeny völgy ölébe szoritott falvában.

Haj, mért nem vagyok én egy porszem odakint,
Egy fa, egy levélke, mely a völgybe tekint.
Mért nem vagyok madár, mért nem vagyok felhő
Vagy a völgy ölében susogó kis szellő!!!

Nem vagyok én madár, nem lehetek szellő.
Bánatos a lelkem, sötét, mint a felhő.
Porszem, levél, szellő mond neki helyettem:
Elhervadott virág, hulló levél lettem…

V.
Borus az ég, felhő borong rajta,
A felleget vihar űzi, hajtja.
Lelkemen is felhő uszik – bánat,
Haj, ezen is rémes vihar támad!

Szétszakadoz az égen a felhő,
Lassan elül a vihar, a szellő,
Felhő alól kisüt a nap végre:
Bánatomnak, vajh, leend-e vége?

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Losonczy László (1812-1879): A székelyekhez

 
Rettenthetlen Attilának
Vitéz utódi, székelyek!
Kiket szivünkhöz kapcsolának
A szent, vérségi lánczszemek.
Gyakorta gondolok reátok,
Szivem gyakorta feldobog;
Kik egykor oly hőn fogadátok:
Mind, mind legyetek boldogok!

Romlatlan érzelem, szivesség,
Igaz, hő vendégszeretet,
Határtalan becsületesség
Hevíti kebleiteket.
Ez ősi jelleget lelém fel
Közöttetek hű rokonok;
Árasszon el az ég kegyével,
Mind, mind legyetek boldogok!

Mint szép hazátok annyi bércze,
Melyekre nézni jól esik,
Büszkén tekint a magas égre:
Lelketek úgy emelkedik.
Szép- jóra, mint völgyek forrása,
Nyilt kebletek akként buzog;
Szálljon reátok ég áldása,
Mind, mind legyetek boldogok!

Nem voltam a Királyhágón tul
A szép, regényes téreken -
Kisérve tiszta vonzalomtól -
Nem voltam én már idegen.
Ti csakhamar rám ismerétek
S akadt testvérem annyi sok…
Nemes szivü igaz testvérek,
Mind mind legyetek boldogok!

Emlékteket szivembe zárva
Hűn  ápolom, hűn őrizem,
Gyakorta, képzetim gyors szárnya,
Szép honotok felé viszen.
Ti szivemet lángra gyujtátok
S a láng olthatatlanul lobog;
Áldott legyen bérczes hazátok,
Mind, mind legyetek boldogok!

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Cserey Mihály* (1667-1756): Ember életének szentül való folytatására intő magyar versek

1.
Istentől otalmat, hogy ha szükségedben
Buzgó könyörgéssel kivánsz, legelsőben
Tanuld meg az Isten szokását s mindenben
Isten késedelmét várjad csendességben.

2.
Ugyan is Istennek szokása, elsőben,
Hogy embert meriti veszély tengeriben,
de az elmerültet csudálatosképpen
Hirtelen felveszi kegyelmes öliben.

3.
És bizonyos az is hogy ő szokott késni,
S mikor akarjuk, akkor szabadulni
Nem lehet, hanem csak mikor fog tetszeni
Istenünknek, akkor könnyü boldogulni.

4.
Mind belől, mind kívül alázatosságban
Igyekezzél élni, s akármi dologban
Jó szivvel solgálni mindennek azonban
Senkinek ártani ne kivánj világban.

5.
Magad dolgaidat serényen forgassad,
Más ember dolgait soha ne vizsgáljad,
Meglássad okosan kinek higyj szavának,
Töriben ne essél gonosz akaródnak.

6.
Sokat hallj, keveset szólj, titkos dolgokat
Titkosan elhallgasd, hozzád hasonlókat
Békével elszenvedj, kedvezz kisebbeknek,
Engedelmeskedjél a nagyobb rendeknek.

7.
Józan és vigyázó, s igaz beszédedben
Légy, s a jámborokat tartsad becsületben,
Gonosz emberek közt hallgass veszteglésben,
Az Isten félelme legyen a lelkedben.

8.
Isten tiszteletit soha el ne hagyjad,
Akármi dolgodat azért félre rakjad,
Ha jól vagyon dolgod, csak az Istent áldjad,
Ha nyomoruság sért, az Istent kiáltsad.

9.
Ha így cselekeszel mindenütt világban
Ha szintén laknál is vad pogány országban,
Békességgel élhetsz, ámbár bujdosásban
Isten tetszésiből esnél nyavalyában.

(* „Magam csináltam”: így irja Cserey Mihály ily czimü kéziratában: Compendium Theologicum et Politicum. A Brassai Exiliumban A. 1709.)

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Izidora (Petrichevich-Horváth Ida Bethlen Miklósné 1836-1877): Debrek, oktober 25-én 1863.

 
Mily szép kis lak, - s mennyi költészet van benne!
Kegyesen néz reá a boldogság tündére,
Eddig azt hittem, csak búban  van költészet,
Nem tudtam, hogy a boldogságban is lehet.

Látom hogy csalódtam, s olyan boldog vagyok,
Ugy érzem sirnom kell… és még is mosolygok,
Mosolygok tenéked, szelid kis barátném,
S elmerengek mélyen szivednek gyönyörén.

Arczodra van irva az a nagy boldogság,
Mely férjednek üdvet, - és néked mennyet ád,
Szerelem a világ e világossága
Földerit mindent itt itt van a hazája!

Mérhetetlen tenger legyen szerelmetek,
Melyben a boldogság gyöngyei teremnek,
S úgy legyen az mindig! Hogy is változhatnék?
Ily boldogság vesztén, sirna maga az ég!

Mosolyogj hát tovább, barátnőm, testvérem,
S legyen jó emlékben nálatok itt létem,
Mert hálás vagyok én… mint a kigyógyult vak,
Látva hogy nem mese – megörvend a napnak.

Ugy én is! Ájtattal nézlek benneteket,
Kik a boldogsággal frigyet kötöttetek.
S mily különös!itt a természet is kedvez,
Még a szél sem zug, sem fu – csak úgy lengedez.

Talán tündér regét mesél, szépnél szebbet,
Melyet napkeleten szárnyaira felvett?
Azt mondják, hogy ősz van - ah de én nem érzem,
Hisz itt tavasz fényben ragyog a szerelem!

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Szász Károly (1829-1905): Édes kedves feleségem!

 
Mosolyogj rám szelidebben,
Ne legyen harag szivedben.
Ha sértenélek is téged,
Tudod hogy csak ajkam téved:
Édes kedves feleségem!

Ajkam téved, nem a szívem,
Mert szeret az egyre hiven,
Egyre hőbben, egyre jobban
Mindig, valahányat dobban:
Édes kedves feleségem!

Még ha harag, zivatarja
Mélységeit fölkavarja:
Elsimúl rajt mindenik hab,
Csak mosolyogj rá, mint a csillag:
Édes kedves feleségem!

Kis kezeid tedd szivemre,
S zajgva lázasan ha verne:
Elcsöndesül, meglásd, mindig,
Mihelyt kezeid érintik:
Édes kedves feleségem!

Mint: ha nyáron zivatar dúl,
S egyszerre napfényre fordúl,
- Szólt az Úr a fellegekben!
Ily hatalmas van felettem:
Édes kedves feleségem!

Mi a fény az éjszakának,
Melyen ült nagy, hosszu bánat;
Mi a szivárvány az égen:
Az a te mosolyod nékem,
Édes kedves feleségem!

S volna korona kezembe,
Állnék kincshalmazzal szembe,
Kinálnának dicsőséggel:
É r t e d  semmit sem vennék el,
Édes kedves feleségem!

S volnék űzött, zaklatott ad,
Páriánál nyomorultabb,
Kit sebez nyíl, ostor vagdal:
Király volnék mosolyoddal,
Édes kedves feleségem!

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Pálbeli szép Antal* (Ó-székely ballada)

’Anyám, édes anyám! Bizon meg kell halnom,
Bizon meg kell halnom Varga Ilonáért!’
„Ne halj, fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal,
Csináltunk mü es(1) egy csoda malmocskát.
Az első kereke béla-gyöngyöt járjon;
A középső köve édes csókot hányjon;
Harmadik kereke aprópénzt hullasson:
Ez a szeretetnek első regulája!
Ennek látni jőnek szüzek szép leányok,
Talán itt köztik lesz Varga Ilona es.”

’Anyám, édes anyám eresszen el engem
Csoda-malom látni.’
„Ne menj, fiam, ne menj csoda-malom látni:
Megvetik a hálót s megfogják a rókát.”

’Anyám, édes anyám, bizon meg kell halnom,
Bizon meg kell halnom Varga Ilonáért!’
„Ne halj fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal,
Csináltatunk mü es egy erős vas-hidat;
Annak látni jőnek szüzek, szép leányok,
Talán itt köztik lesz Varga Ilona es.”

’Anyám, édes anyám eresszen el engem
Erős vas-híd látni!’
„Ne menj, fiam, ne menj erős vas-híd látni:
Megvetik a hálót, megfogják az rókát.”

’Anyám, édes anyám, bizon meg kell halnom,
Bizon meg kell halnom Varga Ilonáért.’
„Ne halj, fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal,
Tedd holttá magadat;
Neked látni jőnek szüzek, szép leányok,
Talán itt köztik lesz varga Ilona es.”

’Anyám, édes anyám, eresszen el engem
A halottas házhoz.’
„Többször nem jössz vissza a halottas háztól.”

’Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal!
Kiért te meghótál, kapud előtt sétál
Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal!

Kért te meghótál, udvarodon sétál.
Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal!
Kiért te meghótál, most a lábadnál áll.”

Sohasem láttam én ilyen szép halottat!
Szeme mosolygólag, szája csókolólag,
Lába felugrólag.
Ő szépen felkele, szépen megölelé.

(* Egyike legsajátságosabb és legeredetibb balladáinknak. Hangja mindvégig  enyelgő, tréfás. A szerelmes halálos vágyódását kedvese után a tettetett halál gyógyítja meg, s tréfás közvetlenséggel adja meg a vidám megoldást.)

(1) Mi is.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Hory Farkas (1813-1872): A hűtlenek (népies beszély)

 
I.
Isten is úgy áldjon s járásom kelésem
Oly szerencsés legyen mindenik lépésem,
Lábos jószágimnak ő szaporodása,
Termő földeimen az Iste áldása,
Akként gyarapodjék ártatlan galambom,
A mint hűségemet irántad megtartom.
Igy esküvék Bálint szép Juliskájának,
S ez mond szemérmével ártatlanságának:
Én nem esküszöm  meg Bálintom virágom,
Egyetlen reményem széles e világon,
Mert a ki esküszik gyanus a hűsége,
Igaz szerelemnek nincs erre szüksége.
Én téli zöld leszek, egy szin télen nyáron,
Tiszta szerelmemért tőled is ezt várom.
De én szegény vagyok mint a puszta tarló,
Melynek kalászait leszedte a sarló.
Apám anyám sirban, két kis testvéremmel
Keresem kenyerem a két tenyeremmel;
És gondolatimmal én a nyomon járok,
Hogy az egész telkes, és hat ökrös lányok
Kiverik fejedből, elüzik szivedből
Azt, ki most egyedül él szép szerelmedből.
Bálintom szerelmem elejét és végét
Gondold meg sorunknak ő minémüségét,
S ha meg nem állhatod a sikamlós jeget,
Váltsuk vissza – még most nem késő – a jeget,
Fa míg össze nem forr könnyü választása,
Vesztére vn összeforrva hasitása.
- Szerelmes lelkemnek viruló rózsája,
Piczinyke szivedet a gyanú ne járja.
Elébb sötétiti el a hold a napot,
Elébb beüti a torony a templomot,
Mint elfelejtnélek Julcsák Juliskája,
Kinek most így beszél eszemadta szája.

II.
Nénikék nénikék falu szó hordói,
az ártatlanságnak rút rágalmazói,
Kik a cselszövénynek szálait fonjátok,
Biziony bizony mondom rátok száll az átok;
Dúltok a földön mit tiszta kéz vetett be
Tiszta búza közé konkolyt hintegetve,
Tépitek a szálat mit angyalok szőnek,
Utját álljátok a boldog menyegzőnek.
Hol lelketek ha az árvára se néztek?
Bün leányi mondom kétszeres jaj nektek!
Ily nénék hálója fogá el Bálintot,
Kik tele beszélék boldogtalan itt-ott,
Gyanusitá Julcsa ártatlanságát ez,
Ama pedig minden kisebbséget rá tesz,
Nevezi szegénynek templom egerének,
S hányja csekélységét a nemzetségének,
Elmondja irigynek, prédának, pinczosnak
S termetét kicsinyli mezei dolgosnak;
A másik dicséri Kincses András lányát,
Ökreit, juhait és teli ládáját,
Gyönyörü termetét piros két orczáját,
Gazdag csipkés vállját s hat szélü szoknyáját.
Az irigyek Julcsa sirját ássák-ássák,
S gonosz nyelvök mérge megtette hatását.
Ingatag Bálinton a szaak fogának,
S halaványul szivén képe Juliskálnak,
Halaványul mignem elmosódék végkép;
S helyébe a Kincses Erzsikéje bélép.
Fehér papirosan piros kötélkével
Julcsa jegyét küldi ez izenetével:
Megengedj galambom Isten rendelése,
Hogy legyen útunknak kétfelé térése,
Értem még egy árva könyecskét se ejts el,
Ád Isten neked is, légy boldog s felejts el.
Mosolyg Julcsa, de benn mély bánat van irva,
S egy pár forró könycsepp gördül a papirra.
S az árvák házára sötét felleg üle,
Mig a Kincsesében vig násznép hevüle.

III.
Nem templomba hínak a zugó harangok,
Mert nem lenne olyan szomoru a hangjok,
Temetésre hínak, hat pántlikás legény
Szooru arczczal jő gyász koporsó kezén,
A kék bakacsinos koporsón ott fötöl
Egy hervadt koszoru ingadoz a széltől:
A halotti ének várván a sir éjje
Szegény Juliskának utolsó zenéje.
Ne mondja azt senki, hogy nem öl a bánat,
A csalatott lányka sorsa új példát ad,
Érző hü szivének gyökér férge e volt,
Szenvedett, elsorvadt, s reményvesztve elholt.
S kinek a hűtlenség ily kora sirt ása,
Egy szemfödél leve minden kárpótlása,
S a gyász sereg könye mely sirját öntözte,
Tán a Bálinté is? Az nem vala közte.

IV.
- Átok reád szégyen, és örök gyalázat,
A ki ellen minden jobb érzés fellázadt,
Te nyomorult állat te hitszegő ember,
Méltó büntetésed ez átkos helyt vedd el,
Ki ellen két halál kiált el az égre,
Egy ártatlané és egy csábitó vére -
A börtön fenekén torzulva arczában
Bálint dühöng imigy bilincse lánczában,
Mint gyilkost hurczolták bünhödés helyére,
Miért? Nézzünk vissza lezajlott vére.
Gazdag Kincses Erzsi a szegény legényen
Csak hamar túladott, s elérte a szégyen,
Mely a hütlenségnek született magzatja.
S szomoru leczkéjét elvégre megadja,
A büntársat Bálint Erzsivel találja,
S annak a bősz férjtől történék halála,
Éppen azon este, melyen az év fordult,
Hogy a Julcsa könye ama jegyre csordult;
És most méltó bérét lelánczolva várja,
A hütleneknek intő félő példájára.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.

Szász Béla (1840-1898): Egy esküvő után

Oh szent hajlék, meg van fertőzve!
Te sebzett szivek enyhitője,
Te fájó kinok nyugtatója:
Szentséged hát már mi sem ója?!

Szüz tiszta léged, mely imának
Megszentelt hangját hordozá csak,
Meg kell hogy vesztegetve légyen?
- Oh  ogy elnézik fönn az égben…!

Ott voltam az Ur szent házában,
Egy sötét oszlop mögött álltam;
A másod-eskü ott lebbent el,
Küzködve az ijesztő csenddel…

A másod-eskü – oh gyalázat!
Mely önszentsége ellen lázad,
A mely az elsőt eltiporva,
magát alázza szennyes porba!

Szentséges eskü? Szent hazugság!
Melynek szavát a poklok sugják -
Mely midőn így szól: „mind halálig” -
Tán akkor is egy újra számít…

Mert ki az első széjjeltépte
Nagyobb lesz-e az által vétke,
Ha megtagadva ezt is újra:
Újabb jegygyűrűt hordoz újja?

- Hallám a mint mondá szeretlek,
Csak lopva, súgva, mint ki retteg,
- Mint árny üldözvén önnön vétke -
Hogy hátha fölhat a nagy égbe?!…

A felhőkbe, az Ur tronjáig,
Hol az Isten a jók imáit
Öröklő fényben elfogadja
S be is tölti EGY GONDOLATJA!

Fel nem hatott, oh nem bizonnyal,
Mert szörnyü, villámid azonnal
Lezugtak volna igaz Isten,
Ki fenn lakozol egeidben!

- - Oh szent hajlék meg vagy fertőzve!
Mért nem omlottál mindjárt öszve?
Az esküvői s a bünös esküt
Temetted volna ott el együtt!!

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.

Kornis Gáspár (1555-1601) epitaphiumja

 

Kornis nemzetségből e világra hoza
engem Kornis Gáspárt vitézek hadnagya;
én nemzetségemnek szép virágzó ága
immáron én bennem éppen elszárada.

Ország hadnagyának nagy Kornis Zsigmondnak
szalontai földön vitézlő karjának
áldozatot mutat kardja hatalmának,
thraciai tenger tisztelvén urának.

Rákóczi György mikor atyámnak halálát
meghallotta volna az földbe szállását,
Kornis Ferencz úrban ismerte nagy kárát,
mondotta is érte sok keserves szavát.

Nem is kevesebbet én is eleimnél
prübőálgattam sokszor az ő erejeknél;
hidd el végbenvittem a sok végmezőknél,
de immár elestem e szomorúhelynél.

Jeles életemnek ha tovább az idő
még csak egy kevéssé lett volna kedvező,
tőlem ékesitett bizony sok esztendő
ékes életemmel lett volna tisztelő.

Szép vitézi erőm e két fejdelemtől
Kemény János osztán Apafi Mihálytól,
én hadi hűségem bizony mindeniktől
nagy dicséretet nyert vitézi rendektől.

Gyors elmémet urunk kitanulván nekem
tanács urasággal ő kinálván engem;
de az gratiáját tőle én nem kértem,
hanem régi tisztben és mindvégig ültem.

Az nagyságos  úr név nekem kevélységet
nem adott, az bizony inkább szelidséget,
hanem szép virtusim én nekem nagy nevet
adtanak, dicsérték Marstól adott szivet.

Székely Marosszékben kapitányságomban
az meddig virágzám Erdély országában
hadnagy vitézeknél nagyobb méltóságban
nem volt mert én éltem alázatosságban.

Parancsolatommal rendes vitézemnek
osztottam szép rendet vitézlő rendimnek;
tettem ha lehetett igazat mindennek,
így szolgáltak hiven velem fejdelmeknek.

A szép Olaszország külömb külömb helyét
feljártam, megláttam az ő ékességét,
meg iffiu koromban Adria tengerét,
feljártam, tanultam Magyarország szinét.

Régi okossággal, kit e két országból
hoztam s kitanultam sok jeles városból,
kis országunk gyakran szép hasznot elmémből
vett, és sokat újult én szolgálatomból.

Engem is mikoron a felső tisztekre,
és érdemem szerént való becsületre
felvitt, becsült volna országunk fejdelme:
akkoron szivemre szállt halálnak mérge.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.

Lessus funebris in exequiis spectabilis ac magnifici domini Casparl Korzi: Liberi Baronis de Ruszka et Sz.-Benedek defuncti Anno 1683 die 7 Junii.

 
Egy hires templomot a római népek
Janus isteneknek régen épitének,
Két ajtót rendelvén s egyet szentelének
Az hadakozásnak s a mást békességnek.
Békesség ajtaját akkoron bezárták
az hadakozásét a mikor felnyiták,
Azt pedig mindaddig megnyitva tartották,
Az hadakozásnak míg végét szakaszták.
A másik ellenben békesség ajtaja
Vala, a ki midőn megnyitva állana,
Akkor békességben volt az egész Róma;
És nagy csendességben volt az egész Róma.
De hiresb templomot épitett az Isten,
Kinek az emberhez jóvolta végetlen,
És gondviselése ő hozzá szüntelen,
Melyben méltóztatik maga lenni jelen.
E templom az ember, kit Isten teremtett
S a maga képére alkotott s épitett,
És paradicsomban akkor helyheztetett
S mennyei szépséggel fel is ékesitett.
E templomnak Isten két ajtót rendele;
Egyike hogy lenne életünknek vége,
A más ajtó pedig életünk kezdete,
Az hadakozásnak tudniillik ideje.
Ugyanis az ember mihelyt lesz világra
Ottan sok inségek áradnak nyakára;
Fájdalom, és sok bú szive fojtására
Végnélkül tolyódnak s elbágyasztására.
Sőt ő maga is sokszor ostromolja
Magát, és a teste szivét elbágyasztja;
A pkollal peniglen eleiben hányja
Törét, és viág sok gonoszra vonja.
Eztet általláta Szent Jób is magában
Midőn nagy fenszóval lelki ohajtásban
Felkiáltott volna buzgó sirásában,
Vizsgálván embert minden dolgaiban.
Igy szól az embernek világra létérül
Szent Jób, és életre eljövetelérül,
Ez árnyék világon való lételérül,
Dolgairúl így szól, és születéséről:
„Vitézlő e földön az ember élete,
Bajvivás nem egyéb járása s kelése;
Mindenütt ellenség utána s előtte
Jár, ki őtet vinné végtére veremre.”
Méltán is mondotta Szent Jób vitézségnek
Az ember életét, mert példája ennek
Mindnyájan voltanak, kik már az életnek
Végső búcsút adtak s e földi lételnek.
Én is e dologban jeles példa voltam,
NEGYVENKÉT ESZTENDŐT köztetek számláltam,
Inségek s nyavalyák közt sokat forgottam,
Szent Pállal e földön jó harczot harczoltam.
De immár a kegyes Isten a harczoknak
Ajtaját bézárta; sok bajvivásoknak
Megszüntek félelmi, s próbák ott multanak,
S békesség ajtai néktek megnyiltanak.
Édes Istenemnek házában kivántam
Teremtőmnek szine előtt megállottam,
Mennyei seregek számában jutottam,
S dicső koronával megkoronáztattam.
Ti is ez életben úgy vitézkedjetek,
Az hadakozásnak ajtaja még néktek
Nyitva áll, s békesség ajtaját vegyétek
Ez  után, örömmel azon bémenjetek.

In loco sepulturae:

Pályafutásomat immár elvégeztem,
És bajvivásomat immár végbenvittem,
Világi éltemnek végére érkeztem,
És örök életnek ajtajához értem.
Azért végbúcsúmat veszem már tőlletek,
Megnyittatott nékem csendes békességnek
Ajtaja, a kín és örömmel bemegyek,
Halljátok végszómat, többel nem terhellek:
KEGYELMES ÉS KEGYES URAM S FEJEDELMEM!
Ki mint atyám voltál e földön én nékem,
Sok kegyelmességet nagyságodnak vettem,
Megháláltam volna terjedvén életem.

Nagyságod én hozzám kegyelmes jó voltál,
Isten megfizesse; és atyai gondját
Boldog állapotban birodalmad botját
Terjessze tovább is s fénylő uraságát.

Árvául maradott apró gyermekimet
Nagyságodnak szárnya alá cselédimet
Ajánlom, s mutassa hozzájok kegyelmet,
S ügye fogyottyakor nyujtsa segitségét.
BORNEMISZA ANNA kegyelmes asszonyom!
Apró árváimat Nagyságodnak hagyom
Kegyes oltalmában, Nagyságodhoz bízom,
Azért oltalmadba őket is ajánlom.

Kiért Nagyságodra Isten ez világban
Sok javát árassza csendes békességben,
És örökösire bőv áldást terjesszen,
És ez élet után juttassa menyében.

Nagyságos kis uram, országnak javára
Kit Isten választott vigasztalására,
KIS APAFI MIHÁLY! Terjessze nagyobbra
Isten szerencsédet s veled hosszabbitsa.
Isten áldásokkal áldja meg ez házat,
Birodalmad alatt öntse rá áldását,
Tölled meg ne vonja szentséges malasztját,
Sőt reád árasztja véghetetlen javát.
Kegyelmes nénémre LÓNYAI ANNÁRA    
Száljon az Istennek bővkezü áldása,
Legyen mind szüntelen rajtad vigyázásra,
E Kornis Gáspárnak végső búcsúzása.
Méltóságos grófné MINDSZENTI CHRISTINA
Édes nénémasszony! Ime atyámfia
Kornis Gáspár téged csak hamar elhagya,
Az élők számábúl holtak közé juta.
Legyen az egeknek Teremtő Istene
Hozzám jóvoltodnak véghetetlen bére,
Ha talám éltemben voltam megsértője
Tetszésednek, kérlek légy megengedője.
Méltóságos gróf úratyám CSÁKI ISTVÁN!
Kornis Gáspár fiad bocsánatot kiván
Hogy ha megbántódtál, Istentül ohajtván
Áldásodat kéri végső búcsúzásán.
Istennek kegyelme e földön áradjon
Reád, és végnélkül rólad el ne fogyjon,
Minden kedvesiddel te reád vigyázzon,
És ez élet után hozzám mennybe hozzon.
Ki nagy fájdalmakat érez az én szívem
CSÁKI MÁRIÁNÁL időn emlékezem,
Szomorú hiv társam(1) gyötrelmét ha nézem.
Könyhullással folyó orczáját tekintem.
Nyolcz esztendeiglen Isten hagyásábúl
Éltem együtt veled szent akratjábúl,
Hogy ha megsértődtél tőllem nyarlóságbúl
Megbocsáss, töröld le szivednek titkábúl.
Hozzám jóvoltodért boldogulást adjon
Hiv társaságodért az Isten megáldjon,
És az élet után menyében juttasson,
Az hol velem együtt lelked vigadhasson.
Árváúl maradott édes gyermekimet
Mint édes anyának hagyom kisdedimet,
Felnevelvén őket hogy itt Isteneket
Áldják s magasztalják szent Teremtőjeket.
Kisded korotokban elmaradt árváim
Kis ZSIGMOND(2) és ISTÓK(3) szerelmes fiaim!
Az árvák Istene keserves magzatim
Neveljen titeket kisded csemetéim.
Titeket is az úr, az árváknak atyja
Neveljen leányim CHRISTINa(4) és ANNA(5)
Velek egyetemben reád is MARGITTA(6)!
Az Istennek legyesn mindenekben gondja.
Tekintetes úrnak TELEKI MIHÁLYnak
Megbizott uramnak kedves sógoromnak
Tudom szomorú volt hire halálomnak.
S ily nagy véletlenül lött elválásomnak
Kedves sógor uram! Hozzám jóvoltodat
Isten megfizesse s jóakaratodat,
Isten elvégezvén pályafutásodat
Kivánom menyében elvedd koronádat.
Szárnyad alá bizom árva gyermekimet;
Jóvoltoddal tápláld s oltalmazzad őket,
Hogy hálálhassák meg gondviselésedet,
Meg ne vonjad töllök atyai kezedet,
Tőlled is nagyságos HALLER JÁNOS uram!
Búcsúzom; hogy ha most véteni találtam,
S lelkemet Istennek kezeiben adtam.
Isten igazgassa e földön utadat,
Mindenben boldoggá tegye szándékodat,
Boldogúl végezd itt pályafutásodat,
Azután menyégben lássad szent Atyádat.
Kisded gyermekimet mint atyámfiára
Úgy bizom te reád, kedves sógoromra,
Kérlek fogd pártjokat nagyobb árvaságra.
Tekintetes s nemes úr MIKES KELEMEN!
Tudom szomorkodtál az én esetemen;
De így rendelte volt már meg eleinten
Életünknek ura a kegyelmes Isten.
Kedves sógor uram! Ajánlak Istennek;
Ha megbántottalak éltemben, követlek;
E földön többé már téged nem szemléllek;
Bizodalmam lévén hozzád, arra kérlek:
Ne szánd gyermekimtül jóakaratodat,
És hozzájok elvárt való jóvoltodat,
Megfizeti Isten forgolódásodat,
És megboldogitja menyben útaidat.
Nagyságos tanács úr HALLER PÁL! Búcsúzom
Tőlled is, Istentül sok jókat kivánom;
Ez utolsó órán ha zarándokságom
Megbántott, megbocsáss ez én ohajtásom.
Tekintetes uram Istennek áldása
Szálljon rád RHÉDAI FERENCZ! Igasztalja
Mindenben szivedet, néked azt kivánja
Utolsó óráján KORNIS GÁSPÁR szava.
Tekintetes úrnak NALÁCZI ISTVÁNNAK
Sok jókat kivánok mint jóakaromnak;
Istentül ő reá menyégbül szálljanak
Bővséges áldások, és reá folyjanak.
Tölled is mint tanácsúrtól elbúsúzom
Tekintetes BETHLEN GERGELy!, mert elválnom
Kelletik tölletek ime a mint látom;
Istennek áldását re reád kivánom.
Legyen az Istennek rajtad is áldása
Tekintetes BETHLEN ELEK!, azt ohajtja
Tölled elbúcsúzó KORNIS GÁSPÁR szava,
Hogy Isten mindenben szived vigasztalja.
Méltó te tölled is végbúcsúmat vennem
Tekintetes SZÉKELY LÁSZLÓ!, mert elmennem
Kelletik immáron; im ládd én Istenem
Magához szólitott, menyében lesz bérem.
Nagyságos GYULAFI LÁSZLÓ! Ez világon
Néked hosszú éltet kivánom hogy adjon
Az Isten, s mindenben hogy megboldogitson,
S hosszú élet után hozzám menybe hozzon.
KORNIS KATA(7) néném keserves sirásit
Hallom és érettem szörnyü zokogásit,
És látom orczáján sürü könyhullásit
S értem a kit szenved szivének fájdalmit.
Édes nénémasszony! Istennek ajánlak,
Bocsánatot várok ha megbántottalak;
E földen már többszer én téged nem látlak,
Hanem menyországban ezután felvárlak.
KORNIS ANNA(8) hugom! Tölled búcsút vészek,
s minden esetimrül bocsánatot kérek;
Im ládd, vég utamra immár elsietek,
Ez árnyék világbúl tőlletek elmégyek.
Édes hugomasszony téged is Istennek
Ajánlak KORNIS CHRISTINA!(9) Teremtőmnek!
Gondviselőd légyen ura az egeknek;
Ez után légy tárva menyben a szenteknek.
Két nagyságos nemből való HALLER ISTVÁN:
Kedves öcsém uram! Tölled is búcsúzván,
áldását az úrnak te reád kivánván
Tölled im elválok, Istennek ajánlak.
Kis HALLER JÓZSEFNEK kivánok az urtúl
Minden jót öcsémnek menyei atyámtúl;
Itt szentül hogy éljen s megválván világtúl
Jusson az egekben s ott éljen boldogúl.
Legyen rajtatok is Istennek áldása
Szerelmes hugaim CHRISTIA és ÉVA!
HALLER ágbul való kedves hugom ANNA!
Ez ti bátyátoknak legutolsó szava.
Nagyságos Prinyiek nemébül kik vagytok
MIKLÓS, GÁBOR, IMRE, FERENCZ! Szóm halljátok;
Én édes öcséim ime ti bátyátok
Búcsúzom tölletek már többé nem láttak.
Tekintetes nemes kedves sógor uram
PETKI JÁNOS! Hozzád hogy ha talám voltam
Valami bántással, megbocsáss megbántam,
Én is gyarló ember tudd e földen voltam.
Áldása Istennek áradjon házadra,
És végnélkül folyjon minden javaidra;
És ez élet után menyben koronára
Vigyen fel s örökké fénylő boldogságra.
Tekintetes s nemes TELEKI MIHÁLYNÉ
VÉR JUDIT asszonyom! Áldása száljon le
Az Úrnak te reád menybül és soha ne
Épitse bús szived, hanem menyben juss te.
Tekintetes nemes régi VÉR nemzetbül
A kik még e földö éltek e főnembül,
Áldástokat kérem menybül az Istentül,
Mindenben jótokat kegyes Teremtőmtül.
MINDSZENTI ERZSÉBET maradott árvái
KAPI GÁBOR uram sógorom gyermeki!
E földön éljetek jó atyámfiai
Boldogúl, éljetek Isten örökösei.
Tekintetes ágbúl a kik még fen vagytok
BÁNFFI ZSUZSANNÁTÓL, e világban usztok,
Tengerein; énnekem mind megbocsássatok,
Hogy ti is menyében az úrhoz jussatok.
NEMES MAROSSZÉKBEN VITÉZLŐ FŐRENDEK!
Látjátok tölletek hosszú utra megyek;
Azért bocsánatot mindenektül kérek,
Elindulván jókat kivánok ti néktek.
IGAZ ÉS HIV SZOLGÁK! Isten áldásában
Éljetek mindnyájan ő szent malasztjában,
Hogy ti is végtére boldogúl az Úrban
Kimulván jussatok örök boldogságban.
JÁMBOR JOBBÁGYIMAT ajánlom Istennek,
Kik hiven szolgáltak kegyes Teremtőmnek;
E földen szolgálván édes gyermekimnek
Legyetek azután lakóssi egeknek.
Mindnyájan, valakik e sötét pompámra 
Fő és alsó renden lévök végszavamra
Jöttetek! Kérjétek ti is Istent arra,
Hogy már megnyugodtson örök boldogságban.
Ti is úgy juthattak Isten eleiben,
Hogy ha jól harczoltok ebben az életben;
Az hadak kapuját ha béteszik itten,
Békesség kapuja megnyiljék az égben.
Mivel azért immár az hadak kapuja
Felnyilt már nem szóllok; elsietek arra
Kit Isten készitett örök boldogságra.
F i n i s.

Kornis Gáspár emlékét egy más későbbi kéz 1685-ben versekben – melyeknek kezdőbetüi ez értelmet adják: „KORNIS GÁSPÁR ÉLTE” – így örökité meg.(10)

(1)  Első neje, kitől azonban gyermeke nem maradt, SZENT DEMETERI BALASSI ERZSÉBET)
(2) Később Erdély kormányzója, és testvérével Istvánnal együtt gróf.)
(3) Később Alsó-Fehér és Küküllő megyék főispánja, főkormányszéki tanácsos s tartományi főbiztos.)
(4) Későb apácza Pozsonyban.)
(5) Később főkormsz. Tanácsos gfór HALLER GYÖRGY neje.)
(6) Később csiki főtiszt gróf LÁZÁR FERENCZ neje.)
(7) Báró Haller János tanácsos, tordai főispán s kincstárnok neje.)
(8) Báró Prinyi Gáborné.)
(9) Báró Prinyi Ferenczné.)
(10) Az eredeti fogalmazvány gróf Kornis Ádámánál Baczában.)

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.

Szász Domokos: Elmaradt! (Convert után)

 
Vége! Oh Istenem, meghalni tőle távol!
Nem beszélni véle, nem látni soha sem!
Nem repülhetni hozzá a fecske szárnyain,
Hogy tudtára adjam: „mennyire szeretem!”

Ha tudnám hogy ajkadon mosoly, szemedben köny
Midőn reám gondolsz ábrándos estvelem:
- Mely most tőled elszakit – oh akkor áldanám
Keserü végzetem.

Sohajodra a költő dalolni kezdene,
Ki most távol tőled könyezve néz feléd,
S míg dalom zöngene, fejemre enkezemmel
Virágot hintenék.

A rezgő lombok között szunyadó madárban
Tükrén a pataknak, a virágos réten
Az ég angyaliban, a csillag sugarán:
Képedet szemlélem!

Téged látlak ha fejem álomra lehajtom,
Te vagy védszellemem, őriző angyalom,
Hogy rólad gondolkozzam, csak azért ébredek
A kora hajnalon.

Mint ki nem alvó lámpa, világol körültem
Ragyogó két szemed, szelid angyal-arczod;
Akkor is neved suttogom, midőn majd küzdöm
Az utolsó harczot.

Hogy ha egykor e dal, mit szivemben szerelem
S fájdalom fakasztott, hozzád elrepülne,
Ha egykor rólam álmodol s látni fogsz engemet
Ott melletted ülve:

Oh akkor! Akkor felelj s mondd hogy szeretni fogsz
Bár távol vagy tőlem, mindig jobban jobban
S én nyugodtan viselem az élet keservét,
Ha emlékszel rám, ha szived értem dobban.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.

Hilár (Vajda Ignác Hilár 1789–1862): Gunyoljatok bátran

 
Gunyoljatok bátran, hisz én nem bántalak,
Szegénységem?… Ó azt megalázhatjátok,
És én türni fogom.

Im kitárom szívem, rontsatok reája,
S oltáromat benne, ontsátok halomra…
Meg fogok bocsátni.

Csak egyet, lelkemet hagyjátok szabadon,
Oldozzátok fel már, ne legyen lánczokon,
Ne legyen megölve!

A mi égbe vágyik, hagyjátok útjára,
Hagyjátok hogy menjen, merre viszi vágya,
A hol boldog lehet.

Ha nem elég nemes, ha nem elég tiszta,
Ó akkor bizonnyal hozzátok tér vissza,
Hozzátok a porba.

Akkor aztán rajta, bátran tapossátok!
Teljen be csordultig, teljen be vágyatok:
De addig hagyjátok.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.

Réthi Lajos (1840-?): Ölni vágyik

 
Apámnak háza most a másé?
E hir fogad hát engemet?
Mikor a sanyar tiz éve után
Nyugtatni vágynám fejemet!
Hogyan szerezte meg e házat,
Az, a ki most benne lakik?…
Kérlek, ne hagyjatok magamra,
Mert megverek még valakit.

De mondjátok meg, anyám hol van,
Hol huzta meg magát szegény,
Midőn az ősház megtartásáért
Hiába volt a köny szemén?
Hogyan? Oly sok volt szenvedése,
Hogy nem birá tartni a hit?
Ne hagyjatok magamra, kérlek,
Mert megölök én valakit.

Szegény hugom, szegény kis Erzsim,
Milyen sokat szenvedhetél?
Igen! Hugomról mondjatok hirt!
Van e számára egy fedél?
S fedél alatt jámbor derék férj?…
Mit? Ő a városban lakik?!
Eresszetek, ne tartsatok fel,
Hogy megölhessek valakit.

Anyámnak hamva lent a sirban
S hugom a bünfészekbe fenn
S te elrabolt ház, ősi szentség!
Jertek, mondjátok el nekem:
Bús pusztulástok ki okozta -
Hogy felszaggassam ereit!
Szét nyargalok a nagyvilágon,
Mig élhetek… de kit? De kit?

Igen, te voltál mostohájok,
Lelköknek megrablója, te!
Megállj, hogy lelkedet kiontsam,
Mely mint a pokol, fekete!
Hogyan! Hát ő is halva van már,
Nem birva büne terheit?
Minden csepp vérem forrva ég, hogy
Öldököljek… de kit, de kit?

Temetőben az úr kutyája
Fertelmes rémesen vonit;
Az őr kinéz, aztán bebúvik:
„A barna kisértet van itt”…
Kisértetként állott az ifju
A sirnál, hol anyja lakik; -
Aztán belőtt saját szivébe,
Mert ölni vágyott valakit. -

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.

Isidora (Petrichevich-Horváth Ida Bethlen Miklósné 1836-1877): Nem derülhet ki világom

 
Mért követi nyarat a tél?
Mért némul el a madár dal?
A szív  m i é r t  és  m i t ő l  fél?
Hogy érzelme habként elhal!
Derülhetne-e világom?

Tudod-e mi az az átok?
„Mulandóság… mulandóság…
S bár mint sirok s int sohajtok
Nem változik meg a világ…
Nem derülhet ki világom!

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.

Szász Domokos (1838-1899): Oly nagyon szeretett!

 
- Románcz Girardin Emilia után -

Nem, nem szerettem én;és még is érezém
- Ha szólt – hogy arczom rózsaszinü lett;
Ránézni nem merék, ha láttam reszketék:
Oly nagyon szeretett!

Jól tudtam, hogy neki – tudok én tetszeni;
A rózsa érte volt keblem felett;
Csak hozzá beszéltem; haragjától féltem
Oly nagyon szeretett!

S egyszer így szólt nekem: „Mondd, eljössz-e velem
A néma völgybe le?” s mondám: „megyek!”
És várt ő hasztalan; nem tartám meg szavam…
Oly nagyon szeretett!

És akkor elhagyott – engem s a kis lakot.
Szive, tudom, hogy vádolt engemet;
Nem látom többé, nem! És sirok szüntelen,
Oly nagyon szeretett!

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.

Jakab János: Temetőben

Elmerengve járok itten,
Hol az élet mélyen pihen.
Pihen sötét sirdomb alatt,
Melyen gyászló cziprus fakad.

Le-ledőlök egy sirdombra,
S mintha vetett ágyam volna,
Olyan puha, olyan meleg,
Hivó hajlék fájó szivnek.

Kél az éjnek halvány holdja,
Bágyadt fénye szerte folyva,
Mint haja az őrült lánynak,
Sugara kialvó lángnak.

Ünnepet ül a természet,
Az elnyugodt élet felett,
Susog az éj lágy fuvalma
Mindenfelé álmat szórva.

Cziprus ága le-lehajlik
Egész hozzám, az arczamig;
S mintha el-elhaló nesze
Azt susogná: ide… ide!

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.

Hilár (Vajda Ignác Hilár 1789–1862): Oly egyedül állok

 
Oly egyedül állok
Mint a puszták fája,
Melynek le van tépve
Lombja, koronája,
S árnyat adni nem bir.

Csak egyedül állok,
Nem gondol rám senki,
Csak az emlékezet
Jön még felkeresni,
Óh pedig úgy félem!

Mit keres már nállam?
Mért tér vissza hozzám?
Talán szét tekintni
Ifjuságom romján,
S kigunyolni onnét?

A mult kereszt útján
Meg akar hurczolni?
Hol egykor vágyimmal
Nem birva harczolni,
Menthetlen elveszék?

A gyötrelmes uton
Hol széttépték lelkem,
s kegyetlen kezekkel
Összetörték szívem,
Mely úgy fáj még most is…

Nem! – hiába hivtok,
Többé nem követlek,
Hagyjatok el engem
Fájó bús emlékek,
Hagyjatok pihennem!

Ne irigyeljétek,
Az én pihenése;
Hiszen már nincsen sok,
Ma holnap elvégzem
Csak egy kissé várok…

Várok… talán eljön,
Még egyszer látnom kell,
Azután nem bánom,
Nem bánom vesszek el,
Nyomtalan, örökre!

Azt az egyetlen szót…
Csak még egyszer halljam,
A mely üdvözitett,
Melyért elkárhoztam,
Ezért várok reá…

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.

Kőváry László: Erdély nevezetesebb asszonyai – I. Újfalvi Krisztina (17611-1818)

 

    A múlt század vége felé, midőn az ébredező magyar irodalmat Erdélyben is inkább csak a gazdagabbak ápolák, a közép nemességből két barátné jelent meg a tövises pályán: MOLNÁR BORBÁLA, kinek műveit sajtó után bírjuk, és ÚJFALVI KRISZTINA, ki a sajtótól inkább tartózkodott; két írónő, kiknek elseje szelíd szenvedő lélek, míg másika fájdalmait néha férfiasságba átcsapó örömlendületekkel engedé szellőztetni. De mindkettő elég gazdag, elég mívelt, elég szellemdús arra, hogy emancipált helyzetét úgy használja; hogy mind végiglen a legjobb körök becsülését bírják.
    Erdély e legelső úgynevezett kék harisnyás asszonyai ha nem is hagytak magok után halhatatlan munkákat, a magyar nyelv újra születésének Erdélyen hatalmas mozgatói voltak. A jobb körökben felzaklatták a magyarul olvasás vágyát, finomíták a társalgás eldiákosodott nyelvét, s a népnek népdalokat adtak ajkára.
    Újfalvi Krisztina, kiről ezennel emlékezni akarunk, 1861-ben született Küküllő-megyében, hol atyja főbíró volt. Leánygyermekeknél az életirat hasonló szokott lenni a tavasz leírásához, melynek egyike mint másika csak ártatlan virágokban gazdag. Krisztinánk is csak a kifejlett ifjúság éveiben tett lépéseket, melyeket a nép ajka, vagyis a jobb körök emlékezete máig sem feledett, s mint intő vagy példányképeket mutat fel beszélgetései közt az ifjú nemzedéknek.
    Úgy látszik, ezen szenvedő ábrándosság, alaktalan világ gyűlölet, nyugpontot nem találó vágyakozás, ifjúsága egy édes érzelméből fejlett, mely csalódássá válván, egész életét annyival keserűbbé tette, mennyivel mélyebb volt nála az érzelem, s szabadságra törőbb az ész. Mint általam is ismert mellképe mutatja, egyik vala kora szépségeinek; nyúlánk termet, finom arcbőr, eleven ajak, tüzes szem egészíték ki eleven lelket mutató arckifejezését. A kellem és szellem ily összhangzó találkozása csakhamar keresetté tevé őt, s mint a szóhagyomány mondja, gr. Haller Lászlót annyira elbűvölé, hogy köztök viszony fejlődött, mely Krisztinának boldog jövőt ígért. Egész lényével csünge szerelmén, midőn egyszer csak hallja, hogy a gróf nősül, mit a tett valóban is követett… Sorsa örén felül emelte vágyait, s egész életére boldogtalanná lőn.
    Ha már nem választhatott szíve szerint, férjhez mentéből legalább epigrammot kívánt csinálni. Udvarlói legeszesebbikét, de egyszersmind legrútabbikát választá ki: kezét egy jó birtokú tudományosan képzett férfinak ígéré, Máté Jánosnak, s hozzá ment 1780-ban. Mily hirtelen köttetett e szövetség, tanúsítja az, hogy legjobb barátnéja Molnár Borbála a nászra megjelenvén, Krisztinánk őt karon ragadva a társaságba azzal vezette be, hogy keresse ki férjét, a felgyűlt férfiak legidomtalanabbikát.
    Mint mondják, e házasságot azon feltét alatt kötötte, hogy férje neki teljes szabadságot biztosítson s szerelmére igényt ne tartson. Falusi lakásul Maros-menti Csávást választák. Azonban a szív és érzelem csakhamar követelni kezdé adóját; érzelemviharát, mit a csalódás felkorbácsolt, a magány dalforrássá fejté, s Krisztinánkból dalköltő lett; legalább fennmaradt dalai életének e fájdalmát festik. Férjhez mente nem adá meg, mit képzelt, s írja többek közt:

Felolvadt lelkem kedvese,
Ártatlan idő, szép estve!
Csak veled nincs, hogy kilesse,
Mért van szemem könnyel festve…

Könnyek most bátran folyhattak,
Nem nyom el az eröltetés,
Ah! szabadon sohajthatok,
Nem fojtogat a tettetés.

A napnak lármái között
Elszédülve zsibbadozom,
Kötelességgel nyügözött
Terhem alatt bágyadozom.

Az erőszak jégkezekkel
Hideg törvénye alá zár,
Hol kénytelen, vad kedvekkel
Sorsom siket lánczain jár…

    Férjében, mint látni, nem lelte fel az engedékeny férjek ideálját, sőt tán a gyöngédekét sem. Róla dalai sehol sem szólnak nyíltabban, de ha vádakat nem emel, dicsérő szó sincs felőle. Megénekli többször a holdas estvét, mely magányt ad, meg tavaszt, melynek nem örül ugyan, de mégis közé szövi:

Azt mégis neked hálálom,
Hogy magamat künn találom,
Nem vagyok már rab, kénytelen,
Zárva senyvedni szüntelen;
Hanem szabad társaságom
lett édes magányosságom…

    Ez volt, mi e magányában vigasztalta, közel lakó s őt gyakran látogató barátnéja, kinek barátságát oly gyakran megénekelte. Többek közt:

Kevés még az eléghez, de
Oh mégis beh sokat teszen,
Ha egy igaz barát szive
Könyed spongyiája leszen…

    S mily sokat adott a barátságra, igen éles vonásokban jellemzi egy tavaszhoz írt dalában, mit így végez:

Ha történnék, hogy sirhalmam
Fedezze néma nyugalom,
Hantjain nőtt füvek között
A melyeket megöntözött
Barátim könye – választ ki,
És a többit – mind szárazd ki.

    Nő volt s a magány nem soká tűrhetetlenné vált előtte; nem bírt a férfi szellem hódító erejével, mely magánya fájdalmait halhatatlan koszorúkká fűzi. Barátnéja társasága már nem volt elég, zajosabb társaság után vágyott. A teleket férje nélkül rokonainál kezdé ölteni, de a ravasszal férjéhez egyelőre visszatért mintegy 1797-ben Szőkefalván írt levele beszéli:

Minekutána ott, a hol a nagy Szamos
Mindkét oldaláról termékeny partot mos,
Kedvesim ölekben eltöltém a telet
S nyugtató óráim ideje eltellett:
Mivel száraz ült be a vizes hónyomba:
Igy megjövék én is remetés honomba.

    Később városokon, főleg Kolozsvártt kezdé teleit; a telelésekből csakhamar következett, hogy Kolozsvártt, hol a legtöbb társaságot élvezé, férje meggyűlölt társaságával nem kezdé felcserélni. Kolozsvártt maradt, s férjét odahagyá. E tájban írhatá e napjai bölcseletét, az ismeretes szép dallammal bíró népdalban:

Ez az élet úgy se sok,
Használják az okosok:
fergeteges néha bár,
Vesztegetni mégis kár.

Nem kell mindjárt lemondani
A világról,
Hogy sok pók mérget szivott a
Jó virágról.

Az életet használni
Könnyü módját találni;
Mert néha egy jó óra
A beteg sors doctora.

Ha tán egy rosz pillanatban
Meg is halnánk:
Kapunk mást melyben holtan is
Feltámadnánk.

    E korban írt versei többnyire szeszélyesek. Kedélymenete némi pajzán színt látszik ölteni. Míveleteiben kötelesség s némi illedék által kevésbé engedi tetteit korlátoztatni: mondhatni, magát emancipálta. Amazonosan kezd öltözködni, magas kalapot visel. Férfiakkal ingerkedik, mint Korondon, hol fürdőn levén, meglát egy fán verset, mit gr. Teleki Mihály és Domokos írt; irónt ragad s ezt írja alá:

Mihály és Domokos mindketten Teleki,
Többet irtak volna, de több nem tele ki.

    Levelezést folytatott férfiakkal, kikkel egymást soha nem láták, de hírben ismerék, milyen volt Csizi István őrnagy Tokajból. Sőt egy verse leírja, mit jelent meg nála már az ördög is, felkéri, hogy szaporítsa a poklot. Mindazáltal kalandoktól, melyek árnyoldalt vetnének jellemére, s hagyomány egy szót sem jegyzett fel.
    Anya lévén, Klára leánya ez idők alatt felnőtt, s bekövetkezett hogy Kispál László, volt kir. táblai ülnök megkérte. Krisztinánk kicsinyelvén e kérőt, gúnyverssel felelt neki, mi az ismeretes példabeszéddel kezdődött: „egér nem fér jukába”. A vejére menendő, egy elménc fiatalemberhez fordult, ki érette a kesztyűt felvette s még hatalmasabb gúnyverssel válaszolt, melynek nagy része máig is ismeretes. Krisztina ezrét nem csak hogy meg nem neheztelt, hanem a versírót magához bevezetteté, könyvtárát neki felajánlá, s leányát a kérőnek odaígéré. Odaígérte és 1812-ben oda is adta,mit egy dalban kívánt volna megénekelni, mi azonban többi verseinél kevésbé sikerült. E dal így kezdődik:

Vad házasságomnak, és külön létemnek
Egyetlen gyümölcse s láncza életemnek!
Eltávozásoddal be üresen hagyád
Hajlékom, melyben nem talál sehol anyád.

    Ez idő tájban, élte vége felé, mint beszélik, visszatért férjéhez, Csávásra; de attól egészen külön épületben lakott. Élte ötvenedik éve táján a világ színpadáról tehát lelépett, s mintegy remeteségbe vonult vissza hol gazdálkodott, verseket írt az emlékezethez, s kérelmeket ( székelyek számára) a törvényhatóságokhoz, melyek ez időben híres nevezetes kérelmek valának. Némelyek szerint a falu őt jegyzőjének válaszát.
    E második magányában verseit többnyire a halállali kibékülés gondolatával végzi. Írja többek közt:

Szenvedd, szívem, szenvedd unalmidat,
Majd bevégzi a sors fájdalmidat:
Ott a hol már nem ad s el sem vehet,
s a hol senki sem sir, sem nem nevet…
Szenvedj szívem, szenvedj, kerüld szólni;
Az igazság nem tud panaszolni
Tisztelj meg majd azzal egy sirboltot:
Hogy nem tudta senki  itt mi bántott.

    Egy más verse „a magányosság”-hoz még hívebben visszatükrözi ez időbeni lélekállapotát, melynek első s utolsó verse így hangzik:

Most ó csendes magánosság!
Öleld meg lelkemet;
Életbarát jó reménység!
Most ne hadd szivemet.
Midőn sorsom hideg szele,
Kedvemről mindent leszele:
bennetek találom
Életem s halálom…
Majd – ha más nyugvó szemekre
Az éjjel álmat hord,
Zöldült sirom pázsitjain
Fényit az ezüst hold:
A kis filemile nyelve
Dudolja: itt van benyelve
Az, a ki, míg volt s élt,
Hosszu élettől félt.

    Azonban, mitől félt, a hosszas élet nem sújtolá. Egy hirtelen betegség szállta meg s három napi iszonyú kín után, mialatt csak legjobb embereit bocsátá magához, meghalt 1818. jún. 19-én. Amily szomorító volt az élettőli búcsúzása, épp oly rémületes volt temetése. Midőn koporsóját beszegezték, hű szolgája megőrült, s vad őrjöngésében a koporsóra ugrott el, keresztül vetvén lábát, s alig tudák levenni, elzárni.
    Verseit Döbrentei magával vitte, de sohasem láttak napvilágot; amelyekből töredékeket közöltem azok is csak kéziratban forognak kezeinken.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.

Izidora (Petrichevich-Horváth Ida Bethlen Miklósné 1836-1877): Mikor imádkozom

 
Ha dicső gondolat, elragad lelkesit,
Ha e gondolat, fölemel és üdvözit,
Kigúnyolnak akkor… de én csak hallgatom,
Ki felfogni nem birt – azért imádkozom.

Ha hütlenül hagyna el, ifjam… kedvesem
S legjobb barátnőm nem vigasztalna engem,
Hogy ha panasz nélkül viselem fájdalmam,
Oh bizonnyal akkor, - akkor imádkozom.

És midőn a halál nem kiméli őket,
Kiket jobb szeretünk mint saját éltünket,
S a csapást csendesen, - békével türöm én,
Ekkor imádkozom – s ez imádság erény!

Ha sötét felhők elboritják az eget,
Ha félünk, rettegünk a drága hon felett,
Ha nyomasztó bár a lég… gyötörnek – s kinlódunk,
De hitünkben erőnk, -- ekkor imádkozunk!

Bár mily csapás érjen, - bár it mérjen reánk,
A csapás, mellyel sújtál – nem a mi hibánk,
Nyugodjunk meg legen a te akaratod,
Ennél igazabban nem imádkozhatunk!!

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.

Biró szép Anna

 
Ehol eszik – iszik három szép katona,
Aj,Biró Pannának kötött kapujába,
Azon csak kimene aj Biró szép Anna
„Hova valók vagytok három szép katona”
’Nem is igen közel, nem is igen messzi,
Csak a Maroson tul mező-detrehemi.’
„Hát ismeritek-e az én édesemet,
Az én édesemet Hajdu Benedeket?”
’Ismerjük, ismerjük, jó legény barátunk,
Jó  legény, barátunk, kenyeres pajtásunk.’
„Valamit izennék, megmondanátok-e?
Valamit küldenék, oda adnátok-e?”
’Mü bizon nem viszünk, nem is mondunk semmit,
Jöjj el te is velünk Mező-Detrehemig.’
„Várjatok hát kicsit három szép katona,
Mig felöltözködöm innepi gunyámba;
Innepi gunyámba vontarany szoknyámba,
Kajszén katrinczámba, szép piros csizmámba.
Fátyolkeszkenőmet kössem a fejemre,
Kevés költő pénzem tegyem a zsebembe.”
Mikor menyen vala udvar közepéig,
Fátyolkeszkenője elhasada végig.
Aj Biró szép Anna, szóval kérdi vala:
’Anyám édes anyám mi legyen az oka?
Ág nem érintette, szél nem fuvintotta,
Szép fátyolkeszkenőm még is elhasada.’
Szóval így felele az ő édes anyja:
„Ne menj el leányom, nem igen jó jel az.”
’Biz elmenyek anyám aj én édes anyám,
Hogy lássam még egyszer az én kedves mátkám.’
Mennek mennek addig, mennek jó darabig,
Mig egyszer eljutnak a jegenye fáig,
Szóval mondja vala a nagyobb katona:
’Üljünk le, üljünk le aj Biró szép Anna.’
„Bizon nem ülök én, bizon nem ülök én.”
Mennek mennek addig, Czitrom patakáig,
Mig ismént így szóla nagyobbik katona:
’Üljünk le üljünk le, aj Biró szép Anna.’
Ahajt leülének hogy megnyugonnának,
Hogy megnyugonnának, ennének, innának.
Álomba borula aj Biro szép Anna,
Sugni-bugni kezde nagyobbik katona:
’Öljük meg, öljük meg kedves jó barátim,
S osztozzunk a pénzin, drága szép gunyáin.’
Szóval mondja vala a nagyobbik társa:
„Bizon nem bánom én, bizon nem bánom én.”
Szóval mondja vala az ő kisebb társa:
„Bizon nem ölöm én, bizon nem ölöm én.”
„Bizon ha nem ölöd, ölünk mi tégödöt.”
’Bizon nem bánom én, bizon nem ölöm én.’
Hallá álomnesszel, haj Biró szép Anna,
’Ne ölj meg ne ölj meg három szép katona,
Háromszáz forintom, azt is nektek adom,
Azt is nektek adom s senkinek se mondom.’
A nagyobb katona bicskát elékapá,
Hasának akasztva torkáig hasitá.
A holtról lefoszták a sok drága gunyát,
Kardokra facsarták s karokra hajiták.
Hajdu Benedek is felnyergelé lovát,
Felnyergelé lovát, hogy kövesse utját.
Felfordula frissen piros pej lovára,
Úgy hántassa magát a Maros partjára.
A Maros partjára egy fa árnyékába,
Ott reá bukkan a három katonára.
’Jó napot jó napot, hajdulegényeknek!’
„Jó napot, jó napot, Hajdu Benedeknek!”
Szóval felkérdezi nagyobb hajdulegényt:
„Honnan jőtök mostan három hajdulegény?”
’A Máros vizintul Nyárád vize mentin
Temetésen voltunk, nénénk temetésin.
Onnan hozzuk mostan, a mit itt nálunk látsz,
Háromszáz forintot s a sok ékes gunyát.”
„Ismerem, ismerem, a sok ékes gunyát,
Bizon megöltétek aj Biró szép Annát.”
Szóval ondja vala nagyobb hajdulegény,
„Bizon nem öltük mi, bizon nem öltem én.”
Szóval mondja vala az ő nagyobb társa:
„”Bizon nem öltük mi, bizon nem öltem én.””
Szóval mondja vala az ő kisebb társa:
„Bizon megölték ők, bizon megölték ők.
Ingem is akartak, de ingem elhagytak,
Ingem is akartak, de ingem elhagytak.”
Hajdu Benedek is megragadá őket,
Jertek a biróhoz, - vasba verék őket,
Még egyszer fordula kisebbik pajtáshoz,
’Vigy el ingem, vigy el, én kedves mátkámhoz!
Pej paripám tiéd nyereg szerszámokkal,
Ékes öltözetem három száz forinttal,
Csak vezess el éngem, csak mutasd meg nekem,
Hol van az én mátkám, az én szép jegyesem?
Mennek,m ennek addig, Czitrom patakáig,’
A keserves gyászos nagy halom sirjáig,
A mikor meglátta az ő kedves párját,
Az ő kedves párját, Biró szép Annáját,
Nem sirt, nem könnyezett, csak csókolja vala,
Csak csókolja vala, s szóval mondja vala:
’Vérem a véreddel egy patakot folyjon
Lelkem a lelkeddel mennyországba jusson.’
Azzal az ő kardját csak hamar felüté
S bele ereszkedék szét mátkája mellé.

Közli: Gálffy Sándor*

(* Martonosi Gálffy Sándornak, a magyar balladák gyüjtésében legtöbbet köszönhet az irodalom. Tudtunkkal mintegy tizenötöt gyüjtött, melyeknek jobb része a Kriza „Vadrózsái”-ban jelent meg.)

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1865-dik évre. I-ső évi folyam. Kolozsvár, 1865.

Hegedűs István (1848-1925): Megpihent szív…

 
Megpihent szív erdő-mélyen,
Sötét árnyak hűs ölében,
Oh, mi boldog, mintha volna
Elpihenve fél-álomba!

Nyári napnak hő sugára
Árny megett jár búva, játszva;
Túl az erdő széle látszik;
Verőfényben úgy sugárzik.

Tücsök czirpel; madár füttyent,
Rá aztán beáll megint csend:
Csend, a mely lehel nyugalmat,
S ébredő szellőt elaltat.

Fenyvek állnak sűrü sorba’
Rajtuk pihen az ég boltja;
Mintha az ég végtelenje
Rám borulna, átölelne!

Mintha túl, amott a tájék,
A melyen nincs semmi árnyék,
Gyermek-álmok képe volna,
Rajta csüngők – álmadozva.

Ám, hol a fák tömbje mélyebb,
Ott az árnyék mind sötétebb;
S szállván a nap alkonyatra,
Lelkem kétség megragadja.

Túl, ama fény, tán az emlék;
Itt e sötét, a mi lesz még:
Itt az árnyék, ott verőfény,
Ott a híd és itt az örvény.

Híd új léthez, új reményhez,
Hol a szív új vágyat érez;
Hol madárdal vágytól reszket,
A szív érez új szerelmet.

Most menekült csak a zajtúl,
S a szegény szív újra zajdúl…
- Megnyugodni lehetetlen:
Az ember-szív telhetetlen.

Forrás.: Az Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve VII. Kolozsvárt, 1895.

Apáthy István (1863-1922): Költemények

 
BORDAL

Csengő dalokba zengd el
A szíved mámorát,
Barátidért emeld fel
A jókedv poharát.

S ha nincs barátod, éltesd
A mindig hű magányt, -
Hogy miért van úgy, ne kérdezd,
a sorsnak föl ne hányd!

Van kit szeretned?áldjad
A rózsalánczokat;
S ha látod, a lány csak áltat:
A szabadságodat.

Vidúlj tavaszvirágon
s ne bánd, ha lomb lefagy:
Bölcs minden e világon,
A balgatag Te vagy!

LEGSZEBB DALOM

Titokban egy-egy néma dalt
Soká szívembe’ hordok,
S a míg e szótlansága tart,
Vagyok csak véle boldog.

Betűk míg láncra nem fűzék,
Hogy mások is megértsék,
S le nem lohasztá szent tüzét
Papír: hideg fehérség.

Míg rajta lelkem elmulat,
Miről zeng, azt se kérdve,
Mert még nem zárja gondolat
A forma börtönébe.

Csak azt tudom, határtalan,
s szívem mégis betölti,
Hogy érintetlen rajta van,
Mi nem lesz soh’se földi…

Ne szóljon hát legszebb dalom, -
Belőle csak az értsen,
Kinek szívemmel átadom
Egy néma ölelésben.

A LEPKE

Gyermekkoromban, őszi tájon
Űzék egy sárga kis lepét.
Leszállt az útra, s hogy bevárjon,
Halkan, vigyázva lépdelék.

Megfogtam és – halott levélke,
Kinek csak szél, mi szárnyat ád…
S így lőn mindég, midőn elérte
Szívünk egy-egy hő óhaját.

AZ ÉLET

Mint könyv, az élet is olyan!
Ki sokra, ki kevésre tartja:
Ha ez betűzi komolyan,
Az csak végig kaczagja.

Dicsérve egy,más szidva szól,
De mindenike bújja.
Pedig nehéz olvasni jól…
Van-é ki megtanúlja?!

KELL!

Szolgálj királyt, szeress hazát,
Megtartsd a törvény szent szavát!
Sok van, mit még tisztelni kell, -
Kell pénz, becsület, vagy hitel.

Sőt „élni is kell!” szólt a pór
S nagy úr előtt földig hajól.
Kell mindennapra a kenyér,
De pusztúljon, ki csak henyél!…

Üres beszéd, bolond világ!
„Kell” nincs! Csak egy vas róva rád:
Hogy, míg a lét nem múlik el,
Szeretni és szenvedni kell!

Forrás.: Az Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve VII. Kolozsvárt, 1895.

E. Kovács Gyula (1839-1899): A mi ezerévünk

Ki fönsíkra jutott, - hova néz? Föl s vissza
Az útra mely könnyét s verítékét issza.
Összeveszett bokrok – zord terebélyekre,
Halálos mélységek, - rém-meredélyekre,
Miken talpa, karja vérbe serkedt, bomlott,
S lihegő kebellel áhítja az ormot.

Létünk századi e vérontó gátak,
Népek torlaszai, mik útunkban álltak.
Nekünk ingyen, könnyen nem jött soha semmi,
Minden nyomot véren, könyen kellett venni.
Majd belőlünk lettek szirtfalak védbástyák,
Hogy kik loptak, téptek: azokat ne bántsák.

Följutottunk mégis; habár nem tetőre;
De egy ilyen fönsík elég egyelőre.
S innen a földgömbnek kezdünk már látszani,
Messzi kitetszenek Kárpát hegylánczai.
Hírt vesz a mindenség kicsi rónárúl,
A nagy öt világrész ma mind ide bámúl…

Keblünk hál’adással csordultig telik,
Buzgásink az eget áldással szeldelik.
S nyugvó gyönyörünkön mély tünődés támad
Mi is tartja hát fönn imádott hazánkat?
Vakeset vagy csoda? Végzés? Ős, isteni?
S az igéző talányt így kezdem fejteni:

Mi a földi nagyság ismertető jele?
Teremtőképesség; azzal lenni tele.
Nemzetek, királyok, dalnokok, művészek
E nélkül nyomtalan semmivé enyésznek.
Etele fajában több forrott, mint másban,
S Árpád meg-megújul sok ezer fiában.

A legelső magyar, akárhol született,
Nem ismerhetett csak független életet;
Járom, bilincs, rabság? Nem tudhatta mi a’,
Merni, tenni termett minden ia-fia.
Sírból is kitörni s folytatni a régit:
Ezer esztendőkön ez húzódik végig.

Mért halt Álmos önként az új hon határán?
Mért menté meg Dezső, Károlyt, élte árán?
Mi ragadta Zrinyit mártyri fönségbe?
Szent dühben Dugovics mért rohant mélységbe?
Mért fogadta szemben Kont a hóhér bárdot?
Szondy Jurisicscsal veszni miért szállott?

Mért öltözött Kemény Hunyady vértjébe?
S feszültek eszméik tüzes keresztjére
Rákóczi és Kossuth s a szent tizenhárom
Szabadság sírjául épült Golgotákon?
Mért tudtak elégni önlelkük máglyáján
Teleki, Széchenyi s névtelen akárhány?

Semmiség révén is tántorgott ez ország,
tulajdon fiai összemarczangolták,
Kiállotta dühét töröknek, tatárnak,
csókáktól fehérlett, vérözöntől áradt.
S nincs a történetnek oly ragyogó tette,
Melynek hasonlóját a magyar nem tette.

Virág, ember, állat: faja van mindennek,
A jobbak kiválnak, a gyarlók lemennek;
S kin az ég szeme is gyönyörködve ragyog,
Azok lesznek dicsők, választottak, nagyok.
Nem őrült rajongás, ezer éves tény, hit:
Szereti az Isten az ő magyar népit!

Mely más annyi fajnak lett temető gödre:
Öröklét alapját rakta ez e rögre.
Mert mikor ír kellett a beteg Nyugatba,
Keletről az Isten a mi vérünk’ adta.
S élethalál-harczban láz-birokban vélünk
Erőre kapott az, mi is ime élünk!

Ezredik kikelet, ezeredik tavasz,
Boldog önérzetté magasul a panasz;
Bősz tusakodások, vészfelhők borúi
Diadalívekké kezdenek kigyúlni:
Virágerdővé lesz a gond rengetege,
Örömriadallá a bú fergetege.

Ti bérczek ti völgyek, ti végtelen síkok,
Félisteneinket fedező szent sírok,
Nyilatkozzatok meg! Egek kárpitjai,
A tündöklő tábort lássuk leszállani!
E fölséges érzés őket is fürössze,
Mennyei mámorban ölelkezzünk össze!

Ébredj fel Petőfi! Minden magyar talpon,
Egy földrengető dalt tőled vár, hogy halljon!
Itt az idő, rajta! Most vagy soha zengjed:
Ki is volt, mivé lett, mért örül e nemzet?
Nekünk, maiaknak, különb hangunk nincsen:
Ünnepünk s hazánkat áldd meg örök Isten!

Forrás: Az Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve VIII. Kolozsvárt, 1897.

Szász Gerő (1831-1904): Örök törvény

 
Ha végzet, ha isten, de törvényül adá:
Ti hegyek, ti sziklák hajoljatok alá;
És ti völgyek, berkek, végetlen lapályok,
Emelkedjetek föl, ott fris lég vár rátok.

A hol most csapkodnak forgó zuhatagok,
S egeket ostromló orceán kavarog:
Virágok nyiljanak, rózsa, szekfű, jázmin,
S pillék röpködjenek égő nap sugárin.

Hol most éden virul, méz és tej szivárog,
Keljenek örvények, tűzhányó vulkánok;
Élet ne maradjon, se lét, se gondolat,
A halál mutasson vésztjelző nyomokat.

Fényes mennyboltozat te látható semmi,
Tenger-csillagoddal te is menj pihenni:
Egy-egy kihült napot csak dobj ki magadból,
S helyébe támadjon örök-éj valahol.

Csak te, büszke féreg, köd, árnyék,
Kinek neved  e m b e r: te maradj, te várj még;
És higyjed, és reméld, és csak bizzál abban,
Hogy változatlanul lényeg halhatatlan.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve IV. Kolozsvárt, 1892.

Szász Gerő (1831-1904): Örök szerelem

Csak árnyékok vagyunk, tünemények csupán.
Meghalunk, feloszlunk, egyik a más után;
Századok mulnak el új századok jőnek,
És nyoma se marad az ember-öltőknek.

Egyik hadvezér volt, nagy király a másik,
Milliók érezték szeme villanásit;
Azt hitték, fejükkel az egeket érik,
S most egy barom legel hült porukon végig.

Világ szép asszonya, könnyen hajló nádszál,
Ki életedben mindig mosolyra vadásztál,
Hol van szép arcodnak liliom-erdeje?
Halál és feledés ölelkeznek vele.

Csak árnyékok vagyunk, szálló tünemények,
Melyek öntüzökben lobognak elégnek,
És fény, és melegség, és minden csak semmi,
Hangzik az ítélet: temetni, temetni!

Csak mi, kik szeretünk, mi vagyunk feloldva:
Bezárhatnak majd egy hideg koporsóba;
Halott porunkon a férgek jóllakhatnak,
Mégis mi vagyunk a győzelmes hatalmak.

A szerető szivek mindörökké élnek,
Boldog részesei a végetlenségnek:
Mert midőn kedvesünk utolszor ránk hajol,
Egy uj csillag támad az égen valahol.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve IV. Kolozsvárt, 1892.

Szász Gerő (1831-1904): Örök bánat

Bölcselkedem, prédikálok,
Biztatgatom a világot:
Hogy milyen szép minden itt!
Mosolygásból van alkotva
A lét, a föld, a menny boltja;
Minden, mi él, melegít.

Szép a világ, a mindenség,
Gyönyörűen kifestették
Láthatatlan szent kezek.
A mi bűvöl, kéjbe ringat,
Édesíti napjainkat:
Itt sugárzik, itt lebeg.

A tündöklő mennyboltozat
Kirakja a csillagokat,
Ábránd-keltő est ha jön;
S fényük még csak alig bágyad,
Köszönti az alvó tájat
Kelő nap a bércztetőn.

Fülemilék dalra kelnek;
Ébrednek a völgyek, berkek:
A föld szive megdobog.
A sirok is mosolyognak,
S árnyában a virágoknak
A holtak is boldogok.

Hát azok a szent örömök,
Midőn a sziv csak könyörög,
Mert érzi a végtelent:
A szerelem titkos álma
Édes szendert borit rája,
S édent bir már idelent.

Szép a világ, óh, szép folyvást,
De ha látok csillag-hullást;
Könnyet gyermek szemiben;
Szivet, a mely ketté törött;
Hervadt lombot, bús temetőt:
Csak zokogok – csendesen.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve IV. Kolozsvárt, 1892.