Lucifer alakja Dante-nál és Miltonnál

 

I.

    A világirodalom ritkán állít elénk oly hatalmas alkotásokat, melyek esztétikailag oly sokoldalú, s oly bő tapasztalatkört nyújtanának a későbbi korok számára, mint Dante „Divina Commediá”-ja és Milton „Elveszett Paradicsom”-a. Kissé különös összekapcsolni két nevet, melyeket századok sora választ el; kissé szokatlan együtt említeni két művet, melyeknek talán csak keretük egyező, vagy legalább hasonlatos; de benső, erkölcsi értékük, célzataik, szóval minden sajátságaik igen különbözők. Mert míg Dante maga jár az alvilágon és saját lelki megrázkódtatásit beszéli el: addig Milton a „zordon, de ragyogó” őskor homályába vezet vissza;s míg amott a plasztikus leírás napfényes tisztasága elbájol: itt a ködös, kétes fényben tündöklő világ, mely az eseményeket, az alakok körvonalait inkább csak sejteti, titokzatosságával lebilincsel, egy ponthoz köt, melytől a képzelem el nem szakadhat. Ha teremtő erejüket nézzük, az új világokat alkotó Milton nagyobb a keresztény fogalmakat rendszeresítő Danté-nál, ha a részleteket vizsgáljuk, a természetesség a rendszeresítésnél sokkal közelebbről érint, mint pátosszal pótolt, felületes fantázia. A rajongó Dante a hit, remény és szeretet költője; a hideg Milton a magasztosság és fenség megalkotója egyrészt, másrészt a megtört hit és bánat költője. Amannak felfogása, világnézete tiszta, megkapó, szeretettől áthatott; emezé homályos, borongós, setét.
    De legyen bár sajátszerű e két, valóságos irodalomtörténeti epochákat alkotónév egyesítése, tagadhatatlan, hogy Dante és Milton költészete egy pontban nemcsak hogy rokon és találkozik, hanem valósággal egyesül is; s ha e pont is csupán egy alak azonossága folytán jő bár létre, s azontúl a két költői irány ellentéte csak folyton élesbül is, e pont mégis oly jelentős, hogy belőle – mint egy hatalmas síkot átszelő két folyam találkozási helyéről - , végig lehet tekinteni nemcsak a más-más célhoz vezérlő utakat, hanem magát a síkot is, melyet a két víz befoglal.
    Lucifer alakja ez a pont, melynek külső és belső, alaki és jellembeli tulajdonságaiból úgy Dantenak, mint Miltonnak nem csupán költői céljait, hanem egyszersmind művészetét, sajátságait s világfelfogását tisztán átérthetjük. Vizsgáljuk meg tehát tüzetesen Lucifert a két költőnél, hogy tapasztalatainkat levonhassuk s megítélhessük, miért kellett a két költőnek ezen egy alakot oly feltűnő ellentétesen rajzolni.

II.

    Dante Lucifere kétségtelenül halványabb, mint Miltoné.
    Poklában is, minden nagyszerűsége mellett, minden szépsége, határozottsága dacára – nélkülöznünk kell a nagyszerűségnek ama megrendítő voltát, mely valami emberfölöttinek elképzelésekor, vagy látásakor lelkünket mintegy ösztönszerűleg megragadja. De ez önként való következése a két költemény erkölcsi célzatának. Ha Dante azon célt tűzi maga elé, hogy az emberiség bukását- talán jobban mondva a Sátán gonoszságáért való feláldoztatását – minél mélyrehatóbb, megkapóbb erővel állítsa elénk; hogy sorsunk intézésében egyetlen s örök tényezőül az isteni igazságszolgáltatást tekintsük, valószínűleg ő is a határtalanság azon magasztos rajzolását tartotta volna fő szükségnek, mely Milton Poklában s általában túlvilágában oly hatással megnyilatkozik. Dantenál a képzelet a Pokol vészvert sikátoraiba szorul, s hiába állanak előttünk a legborzasztóbb, legváltozatosabb kínzások, kínzóeszközök, az emberi találékonyságot mindannyiszor elpalástolhatatlanul érezzük bennük; de az isteni és természetes egyszerűséget sehol sem találjuk. Pedig a körmönfont mesterkedések ennek szépségeit és előnyeik éppen nem tudják feledtetni. Emberek szenvednek Dante poklában, az emberek alkotta szenvedőhelyen; s a magasztosság érzete csak egy-egy megrázó jelenetnél s magának a pokoljárónak kétségbeesett kitörésénél ragad meg bennünket is. A szenvedők kifakadásai mélyebben érintik érzéseinket; fohászkodásuk, s reménytelenségek elborzasztó gyötrései, melyeket, a szenvedés hamisítatlan nyelvén zokognak el, leláncolják minden gondolatunkat és saját sorsunk iránt is töprengésre indítanak. Keressük az irgalmat, de nem találjuk; óhajtjuk a kegyelmet a kínzottak számára, de siekertelenül. E reménytelenség leglesújtóbb hatása Dante Poklának, mely már a kapunál is hidegen dörg felénk:

Ki itt belépsz, hagyj föl minden reménnyel!

A nagyszerűség tehát az „Inferné”-ban nem a Pokol végtelenségében nyilvánul, hanem a szenvedők jól összeválogatott s mélyen érintő elbeszéléseiben. Mikor becsukódott mögöttünk a gyötrelmek kapuja, a szenvedés legmeghatóbb szuggeszciója alatt állunk.

… Sírás, nyögés, üvöltés hangzik ottan
A csillagtalan, puszta s fekete
Légben…
Bősz szitkok ott, nyelvek vegyülete,
Kín jajjai, lármája vad haragnak,
Dulakodás, mit vad zaj  hirdete.
És mindez együtt, folyton úgy forognak
A fény- s formátlan légben, mint a hol
A fölvert por felhői kavarognak.
(III. é. 22-30.)

Íme, az első hatás, mely hálójába kerít, midőn a még legbarátságosabb helyére érünk az alvilágnak. Sokkal kevesebb az, ami külsőleg meghat, mint ami a kínzottak által értésünkre jut. Dante allegorikus magyarázatai között is mindent úgy szeret feltüntetni, mint emberileg felfoghatatlan valamit, csakhogy a magyarázat, a felvilágosítás Vergilre, vagy a szenvedőkre maradhasson. Ezek aztán – természetesen – a halandók elrettentésére mindent a lehető legsötétebben festenek. De mindezek mellett is hol a nagyszerűség? A mindinkább szűkülő boltozatok, a határozott mértani formákba szorított pokol lenyűgözik ugyan képzeletünket, szemünk egy-egy helyre tapad s itt-ott mélyebben, megrendítőbben érezzük az örök szenvedés sújtó voltát; de mégsem találjuk a határtalanságot, mely megragadjon, földre verjen, s mely titkait soha fel nem táró feketeségével visszaűzzön minden gondolatot, mely át akarná hatni? Ne feledjük, hogy ami az embert föltétlenül hatalmában tartja, csak emberfölötti valami leht. Avagy a hit az istenben, az emberi élet sajátságos változandóságai s az egész mindenség nem egy titkos, mindenható erőnek létezését hirdetik-e? S a vallás nem ez isteni mindenhatóságnak föltétlen imádata-e? Az emberi alkotásokat bíráljuk; a természet szépségeit csodáljuk; az isteni erő végtelenségét imádjuk: - ez a természet rendje, az erő értékének fokozása. A mindenhatóság önséges megnyilatkozását érezzük Dante Poklában is, bármilyen szűk is, de éppen a határozottság, a teljes világosság, mely leplezetlenül semmit sem hágy, s mindent megmagyaráz nekünk, mindent felfoghatóvá tesz előttünk: nem engedi, hogy a látottak hatása állandó legyen. Amit a megrendítő csapások hosszú sorozatából tanulságul nyertünk: örök igazságnak vesszük, de hajlandók vagyunk helyessége fölött ítélkezni.
    Ez egyetlen hátránya Dante túlságos világosságának s mindent felfedő pontosságának. Ha a végtelenségnek mivoltát Milton módjára felfogni akarjuk – mert hiszen teljesen soha fel nem foghatjuk – sejtelmünk támad arról, hogy mi az? Megalkotjuk róla emberi fogalmainkat, de mint saisi lepel, előttünk leng örökké a titkok fátyla, mely meg nem mondja: hol lakozik, hol trónol az Úr, a régiek „ismeretlen isten”-e. S emberi szempontból ez sokkal természetesebb. Dante álmodik, pedig képletesen a megjavulás útján akar végigvezetni; de teszi ezt oly pedáns aprólékossággal, hogy az álom illúziója menten szétfoszlik. Álmot látunk – ébren, mikor az ő túlvilágát szemléljük s amit látunk, nem rémlátás már, hanem való, amit hallunk, nem hallucináció többé, de tiszta hang. Igaz, hogy ebben nagy része van Dante természetszerű, plasztikus festésének s a végtelenig menő formai tökéletességének is.
    Mindezt hiába keresnők Miltonnál. Eposzt várunk, s három szárnycsapással már az álmok országában vagyunk; s ahelyett, hogy világító vezérsugarat találnánk: a végtelenség, az űr örök homálya borul reánk. Tovább akarunk hatolni; nincs többé erőnk hozzá, s sikertelenül próbálkozunk bárhányszor. Lángfolyamok, mint tűzkígyók vonulnak el szemeink előtt bámulatra késztő összevisszaságban; éj és hideg van körülöttünk, fagyos szél süvölt mindenfelől s mégis ragyogást vélünk látni, s a forróság szinte tűrhetetlen. Hangokat hallunk, mint óriási szócsövön: a ködön át, s hiába keressük a szólót, csak nevét halljuk említeni, s lángruháját kísértetiesen látjuk a messzeség homályából előviláglani. A beszélők nyelve csengő, tömör, nem emberi; s szavaikban nem a gyarló emberek tetteit zengik. Istent érezzük közelünkben s mintha látomásokból ocsúdnánk, hozzá akarunk fordulni segélyért, s íme váratlanul ragyogás árad körénk, tündököl minden… de Istent mégsem közelítettük meg; csak parancsszavát halljuk, csak a ragyogásból értjük meg: végtelen az ő hatalma!
    Ez a nagyszerűség legmegragadóbb sajátsága Milton túlvilágának. Nemcsak Luciferje ilyen; az egész Pokol, az egész mindenség ilyen az ő költészetében. S ehhez képest hangja mindig emelkedett, pátosza nem tud alászállani s csak ritkán enyhül. A szenvedők nem emberek: istenek, még midig hatalmas szellemek, kiknek fájdalma nem tud meghatni annyira, mint az emberi gyötrődők kínos jajongásai; e vétkes szellemeknek kínjai nem érintenek mélyen, sopánkodásuk nem borzaszt el, de sorsuk megrettentő, végzetes fordulata s a külső világ határtalan nagysága s minden sajátságában megnyilatkozó végtelensége sokkal erősebb bizonyítékai Isten mindenható hatalmának, mint Dante fokozása a szenvedések megnagyobbításában. Milton józanságása egy pillantást enged az  örök Istenre, hogy annál inkább elvakítson a napnál tündöklőbb fénnyel; Dante szenvedélyessége Istennek csak büntető hatalmát s kegyelmét tudja megmutatni, hogy javulásra bírjon. Melyik úton juthatunk az igazi csodássághoz és magasztossághoz, melyeknek az emberiség sorsát tárgyaló s az egész világmindenséget felölelő ily nagy költeményekben uralkodniok kell: mindezekből tisztán látható.
    Ámde Dantének politikai s egyéni céljai is voltak „Divina Commediá”-jáavl, - melyeket mellőznünk épp úgy nem lehet, mint Milton célzatosságait. Scartazzini mondja az „isteni színjáték”-ról, hogy az a „császárének a pápa ellen”; Szász Károly pedig megjegyzi, hogy Dante műve a híres „Beatricének állított örök emlék”. E kettős célzathoz híven, kétoldalúság is megkötve, s amellett mindent allegorikusan,  képlegesen rajzolva talán természetesebb, hogy Dante a földi légkörben maradt műve megalkotásánál. Miltont kevésbé méltatták (lehet, hogy a nagy számú Dante-féle – saját korára szóló – vonatkozások hiánya miatt), pedig ily irányban sok megjegyzésre szorulna még az ő műve is. A romlott társadalom posványából egy eszményi, magasztos világot akart ő teremteni,melyben ne az uralkodói önkény és zsarnokság, hanem az egyéni és szellemi szabadság, jog, törvény és becsület uralkodjanak. Költészetük is e felfogások eltéréseinek hű tükre.
    Dante monarchikus, Milton republikánus érzelmű s e célokhoz méltóan Dante nem fordít annyi gondot idegen népek történetére, mert mindenben, mindenütt tisztán csak hazájához szól, s az örökös viszálykodás, széthúzás aljasságának feltüntetésével szétdarabolt hazáját ismét egy hatalmas császársággá való egyesülésre akarja buzdítani. Milton ellenben sötét, borongó hangulatával mindig ott csapong a teremtés előtti idők homályában; onnan ragad ki egy-egy ragyogó alakot,mellyel a köztársasági élet szépségét, szabadságát biztos hatással véli bemutathatni. Ő az ősmúltnak, Dante saját korának költője; de céljok végtére mégiscsak egy: nemzetüket naggyá, hatalmassá, erőssé tenni, s a szakadás átkától megkímélni.
    Ezeken kívül számos egyéb célzat várna megfejtésre; de ezeknek részletezése igen messze vezetne. Elég, ha ismerjük a két költő fő céljait, társadalmi és politikai felfogás tekintetében, mert egy-egy hatalmas alakuknak - aminő bizonyára Lucifer is – ismertetése és elemzése közben ily irányzatokkal lépten-nyomon találkozunk.
    Mielőtt azonban Lucifert vizsgálnók, vonjunk rövid párhuzamot a Divina Commedia I. része, és Milton túlvilága – jelesenpedig Pokla között.

III.

    A tendencia szempontjából,melyért Dante és Milton alvilágukat megalkották, kevés az eltérés a két módon rajzolt Pokol közt. A bűnhődés és büntetés jogosultságának, a vétek méltó díjazásának és az erkölcs fensőbbségének elismerése, a lelkek gyötrése a Pokolban. Csak azt kérdhetnők még, az ítélkezés minősége, nagysága helyes-e? S a mérték, a kellő fokozat, az erkölcsbölcselem megvan-e? E tekintetben mindkét költő kifogástalan.Vallásosság, meggyőződés, erkölcsösség, emberismeret és mély tudás talán még természetes nálok, de az már sokkal érdekesebb s feltűnőbb, hogy Dante is, Milton is egész erkölcstant állított fel; azt csaknem teljesen, s minden részletében kifejtették, s mint a szellemi világot, úgy a testi, anyagi életet sem hagyták figyelmen kívül. Így például Milton is szól az érzékekről és képzeletről (V. é. 100-115.), de nem oly részletesen, mint Dante, ki Aquinói Tamás és Vergil bölcseletén nyugvó erkölcsi fejtegetésének Purgaróriuma két teljes énekét (XVII.-XVIII.) szenteli. Szorosan összefügg e bölcseleti irányzatok találkozása Dante és Milton teremtő erejével. Ismert dolog, hogy az utóbbinak teremtőereje a Danteét jóval felülhaladja; mert míg Dante az ismert túlvilágot, melyet a görög költészet és vallási felfogás teremtett, csupán keresztény hitéleti alakokkal népesítve be, rendszeresítette, s úgyszólván szabályos mértani alakokká öltöztette, addig Milton teljesen új alapokon a végtelen űrbe, a Chaosba helyezte el Poklát, melynek természetfölöttisége, nagyszerűsége és mesés volta ezáltal sokat nyert. De nemcsak a teremtőerők különböző nagysága jellemzi a két nagy mitikust, hanem az is, hogy mindketten egész új mitológiát, természeti rendszert állítottak fel. Így Dantéről tudva van, hogy bámulatosan pontos ismeretekkel bírt a föld gömbalakjáról, melynek helyes fogalmával megelőzte Galileit s az ő koráig az egész tudós világot. Hasonlóképpen nem új dolog, hogy Milton egész elméletet állít fel az angyalok és szellemi lények anyagi, materiális és naturális viszonyairól. Számtalan motívumát használják fel mindketten a vallásnak, amiben (különösen a purgatóriumi jelenéseket tekintve) ismét s természetesen Dante a mester. Hogy többet ne említsünk, a Miatyánk (Úr imádsága) költői nyelven úgy Danténál (a Purg. IX. é. 1-24.) mint Miltonnál (V. é. 150-200.) egész terjedelmében előfordul. Sajátságos az is, hogy az ókori népek vallási felfogása mindkét költeményben párosul a keresztény hitnek Krisztus körül csoportosuló mondavilágával.
    A Pokol alkotásának, berendezésének összehasonlítását megnehezíti azon körülmény, hogy Dante (bár korábban élt Miltonnál) későbbi kort énekelt Miltonnál, úgy, hogy ami nála még maga a Mennyország, az az utóbbinál már csak a Paradicsomnak felel meg; s hogy ami a jelen alkotásnak csak fényt s erőt kölcsönözhet; a szabad akarat és hatalom, s a gondolkodás; az már Dante ördögeitől meg van tagadva. Milton Poklában még istenek szerepelnek, az Infernában már emberek; amabban nincsenek a gyötröttek helyhez kötve, míg itt egy-egy bolgia, vagy alkör, legfölebb egy kör a hivatási sphäerájuk, melyen túl nem mehetnek s hatalmuk nincs többé. De midőn az ég ellen pártütők között ott látjuk minden nép, minden kor tévhitének isteneit, a bálványozás esztelenségét, kárhozatos voltát szellemes módon látjuk beigazolva.
    Ezek szem előtt tartásával kevésbé feltűnő azon sok eltérés, mely nyomon következik. Dante túlvilága egy remek keretbe foglalt, teljesen kidolgozott festménynek volna mondható; Miltoné ellenben óriási, csak vázlatosan, egy-egy erős vonásból megalkotott körkének, melynek összevissza végtelenjéből csak egyes plasztikusan rajzolt alakok ragyognak elő. Miltonnál az Alvilágnak öt folyója van: „a rettegett Styx, a halálos gyűlölet”; b) „a szomorú Acheron, a bú mély, sötét folyója”; c) a „Cocytus, mely gyászos habjain hallatszó hangos síránkozástól van így nevezve”; d) a „Tűz-Phlegeton, melynek hullámai rohanó lánggal vad haragban égnek. S távol mindezektől, e) lassú, némely csermely: a feledés patakja, a Lethe hömpölyg »útvesztő habjaival«. (Milton körülírásai.) Mily ritka a teremtőerő nagysága, itt is látható. Milton a görög mitológiát fogadja el, mely szerint (mint az ő leírásából is látszik) az Alvilág folyamai egy óriási síkot szelnek át, míg Dantenál csak négyet találunk meg ezek közül a tölcsérszerűen lemélyedő Pokolban: mégpedig legfölül az Acheront, melyet a Styx, alantabb a Phlegeton, s a Pokol fenekén a jéggé fagyott Cocytus követ. Tulajdonképpen e négy folyó is egy, mely többször a föld alá, illetve a Pokol mélyébe tűnik.A Lethe Dantenál a Purgatórium egyének fennsíkján folyik, de különös, hogy míg itt a tisztulás, megkönnyebbülés folyójának nevezik, Milton csak újabb gyötrésre használja föl Medúza által. A Pokol feneke mindkét helyen jéggel van betöltve; az általános emberi felfogás ellenére; - de Milton szerint a Cocytus fagyos, jeges árja itt »a szabad Chaosban van s perzselő jéglánggal ég, s a fagynak tűzhatása van.« Ha azt érti ez alatt allegorikusan, hogy az érzések a pokol fenekére jutók lelkében annyira eltompultak, hogy a tűznek jéghatását is megfordítva érzik: úgy mindenesetre erősebben rajzolta Pokola fenekét, helyesebben szólva legszörnyűbb sarkát, mert hiszen az ő pokla a végtelenségbe, s nem tölcsérszerűen van elhelyezve, ő az elkárhozást egy s ugyanazon vétkesre sem egy, de felváltva, minden kín által való gyötröttetésre érti, ami talán elrettentőbb, mint sok helye Dante Poklának.
    A Pokol, „melyet átkával Isten rossznak alkotott s amely rosszra jó csak” méreteivel, leírásával Miltonnál valóban mesés jellegű: háromszor háromszoros körfala van, három réz, három acél, három gyémánt sziklából, körültök pedig soha nem hamvadó tűz. Dante ily leírásaiban sokkal természetesebb; képzelőereje bár tökéletese, de uralkodik rajta. Szükségesnek tart ugyan ő is némi fényt, pompát vegyíteni az alvilág sötét képei közé s ezért helyei a Dis (Plutó) városát is oda; de az már, amit Milton elmond a Pandäemonium építéséről, mely percnyi gyorsasággal készült el, kissé hihetetlen s elfogadhatatlan még az olyan hatalmas szellemek részéről is, mint a menny pártütői. Dante ősvilági szörnyeit, kik nála a Pokol VIII. és IX.  köreiben szenvednek, Milton a „föld és hold közötti első boltozat bezárta űrbe”, s azokat, kik az „Infernában a csalók, képmutatók, szodomikusok bolgiáit töltik meg: a »Hiúság Limbusá«-a helyezi: a Chaos, az Ég és a föld közé. Mint ebből is sejthető, e helyeknek összeállításában Milton ismét túlszárnyalja Dantét; de talán kevésbé a művészet, mint inkálbb a tudás szempontjából. Mily óriási ismeretkörrel rendelkezett, elképzelhetjük abból is, hogy lángesze három évezrednek minden szörnyét, tévhit teremtett istenét »vaskarral ölelte egy gomolyba!« S szóljunk még százezernyi apróságról, olvasás közben tett tapasztalatokról, melyek köteteket tölthetnének ki? Hogy mily találékony Milton, s mennyivel ügyesebb nagy társánál az ördög- s angyalnevek s általában az elnevezések megteremtése körül? Mint nyilatkozik mindenben harcvágyó, angolos természete, midőn még a pokolban is lovagjátékokat rendeztet? S viszont mily tökéletes Dante képzelőereje, mennyire beleéli magát szerepébe, s sokszor mennyire fölülmúlhatatlan az ő művészete nyelvben, rajzolásban egyaránt, s mily páratlan honfiúi szív és igazi délies tűz lobog benne?!
    Megtehetnők, de a dicséretek csak kisebbíthetnék az ő nagy nevüket. Hiszen a lángész nem szorul dicsérésre, hanem méltó nemes elismerésre, de azt sem kéri, hanem megköveteli! – Dante teljes képzeletét, kifogástalan művészetét nem homályosíthatja el Milton zordon fensége, költői ereje és nagyszerűsége; mert van valami, ami őket költőkirályokká, s egyenlőképp nagyokká teszi: a nemes cél, melyre törtek, s mely habár későn is és nem teljesen úgy, mint ahogy prófétai lelkük előre látta, de ma már végre mégis kivívatott az emberi szellem dicsőségére!

IV.

    Lucifer alakját Dantenál és Miltonnál nem lehet egy és ugyanazon szempontból vizsgálni; mert az is befolyással van a jellem elemzésére, hogy mily szerepet tölt be a két költőnél; de mellőznünk azt sem szabad, hogy Dantenál már (?) teljesült Miltonnak azon jóslatszerű kijelentése, mely mintegy ide látszik vonatkozni: hogy t. i. az ördögök hatalmukat, szépségüket csak akkor vesztik majd el teljesen, ha a megváltás után a pokol megtelik a rosszakkal. Az „Inferná”-ban már a rabság, az „Elveszett Paradicsom”-ban még a küzdés, a viszálykodás mozgalmas napjait szemléljük; Lucifer alakját tehát tulajdonképpen oly módon kellene tanulmányoznunk, hogy kideríthessük: vajon Dante (előbb megalkotott) rab Lucifere jellemében, tetteiben s helyzetében megfelelő-e Milton hatalmas, szabad Luciferének? S hogy e századokkal később teremtett jellem (mely korábbi időszakból van véve, mint Danteé) megtartotta-e sajátságait s rabságában is megőrizte-e lelkének korlátozhatatlan szabadságát?
    E kérdésekre csak határozott nem lehet a felelet.
    De ez igen természetes is. Alkothatott-e Dante Pokla számára egy, az isteni erővel vetekedő szellemet, mely az örök reménytelenség honában is azon töpreng. Istent miként verhetné le? Késégen felül nem. Hol maradt volna így a következetesség az isteni mindenhatóság korlátlanságára nézve? Miképpen lehetett volna az ember előtt egyedül rettegett hatalmassággá az Istent tenni, ha van egy vele egyenrangú nagyhatalom még a bűnhődés helyén is?
    Azért mondhatjuk, hogy a célokhoz viszonyítva s azoknak megfelelőleg úgy Dante, mint Milton Lucifere határozott költői erővel és művészi öntudattal van rajzolva. Amennyivel fenköltebb az isteniség örök eszméje Dantenál, annyival közvetlenebbül s könnyebben hódol Lucifer e hatalom előtt; s amennyivel nagyobbszerű és korlátlanabb Milton lelki iránya, szabadságszeretete és költői szárnyalása, mennyivel határtalanabb, nagyobbszerű, szabadabb és költőibb az ő Lucifere is.
    Ez azon közös mérték, melyet alkalmaznunk kell a két költővel szemben; ez teszi érthetővé az óriási különbséget a két alak között. Mindeniket a saját körében s a saját korában kell elővezetnünk s előbb átértenünk s csak azután vizsgálhatjuk jellemeik sajátosságait és különözéseit.
    Lássuk tehát, minő Lucifer a Pokolban? Képzeljünk egy szűk, jeges árral borított tölcsértorkolatot, melyen keresztül Dante Vergillel a pokol feneke s egyszersmind a föld középpontja felé halad. Hiába kutat Dante a legrettentőbb borzalmak hazájában földi szemeivel: mitsem lát, s csak a jég és a jeges félelem fagyasztják tagjait.

...Miként gomolygó, sűrű ködön át,
Vagy éj terülve már e féltekén,
Szemünk egy távol szélmalmot ha lát:
Épp oly alkotmányt látni véltem én…
(XXXIV. é. 4-7.)

Dante nem tudja: mi az? S miközben a jégbe fagyott árnyakat, mint szilánkokat a kristályban áttetszeni látja a ködön: Vergil magyarázatára megérti, hogy az egész elborzasztó szörnyűségében feltűnő alak Lucifer.

… A kínország császára állt – ottan,
A jég közül hogy félmellig kilátszék.
S én óriásra hasonlítok jobban,
Mint fél karjára órás formádznék.
(XXXIV. é. 28-31.)

… S ha olyan szép volt, mint most rút a millyen:
És mégis alkotója ellen ázadt:
Méltó, hogy minden rossz előle keljen!
De óh, előttem mily csodás káprázat:
A mint az egy főn három arczot láttam!
Elől az egyik, vérvörös ábrázat,
S a más kettőből, mik két váll-irántan
Csatlódtak ahhoz, össze ép ott érve,
Egymással, hol a fej tarkója, hátban:
A jobb felőli sárgásan fehérle,
A bal pedig olyan volt, mint kik onnét
Eredtek, hol a Nil a völgybe tér le.
S mindnyáj’ alól két-két szárny nőtt, azonkép,
A milyen illett ilyan nagy madárra;
Nem tollasak; de bőregérnek szárnya
Szerint alkotva voltak, s nem pihenve
Külön-külön szét hajta mind a hárma.
Tőlük fagyott az egész Cocyt egybe,
S mit hat szemből sírt; három állon úgy folyt,
Csorgott alá könyűi véres genyje.
(XXXIV. é. 34-54.)

Ez Lucifer aki „egykor oly szép volt, oly telve fénnyel”. Egy monstrum, amelyből hiányzik az elrettentő erő; mely tehetetlenségében, szőrös, csúf külsejével szánalmas mosolyra készt. Itt, ahol igazi mély megindulást s borzalmat kellene éreznünk, ahol a költemény alapeszméjének legmegrázóbban kellene reánk hatni: nem találjuk a hang fokozását, sőt a külső világ sem rettent meg annyira, mint sok helyütt, hanem figyelmünket újra s mindig csak allegoriák vonják el; agyunkat nem képes a félelem hatalmába ejteni, mert szünet nélkül az allegoriák értelmezésén fáradunk. Még a költői látszat is elesik, amely e rémjelenésekbe életet önt. Avagy tekintetbe vegyük itt: hogy képzeletünk már az előbbeniekben annyira túl van csigázva, hogy egy ily természetes, teljesen élettelen alakot nyugodtabban szemlélhetünk, mert izgatottságunk nem képes felsőbb fokra hágni, Lucifer rajzolásának gyengeségét betudjuk-e a rémület nagy erejű behatásának? Volna ebben valami; mert Danténál ez az egyedüli hely, hol a környezet sokkal mélyebben érint, mintsem a szenvedők elbeszélései, mert hiszen Dante a jégcsapoktól görnyedő alakokkal már szóba sem áll; amiben ismét a rejtett értelmet, s a fokozatot találjuk fel a bűnök nagyságából a bűnösök megítélésére való következtetésben. De ha elfogadjuk ezt: elővettük a jellemrajzolás művészetének minden törvényét csupán azért, hogy e szörnynek a groteszk-komikai vonásokon kívül némi életerőt is adhassunk? Mert mi akkor egy jellem, ha a környezettől nyeri megvilágíttatását, s ha vonásainak tükrében csak az olvashat, aki oly mélyre hatol a bűnök lejtőjén. Hol itt az önállóság a jellemalkotásban?
    Dante bizonyára nem akart egy a gyermekek ijesztgetésére szolgáló rémet teremteni Luciferben, akire ujjal mutogathassanak, s aki csak a hozzá illő borzalmak közepette nyer méltó helyet; úgy de akkor miért tagadta meg tőle azon öntudatot, gondolkodást, amelyet elvárhatunk egy hajdanta oly hatalmas lénytől? Az öntudatos jellemek sajátja, hogyha kiragadjuk bármi környezetből, s odatesszük akár egy pusztaság közepére, akár egy harctér legvéresebb, legválságosabb pontjára. Mindig csak az marad, aki volt; legfennebb eszmejárása válik élénkebbé, vére lüktetése gyorsabbá, s agya izgatottabbá. Megtehetjük ezt Dante Luciferével? Nehezen, mert e Lucifer a pokol fenekének borzalmasságai nélkül olyan lenne, mint a színész, ki Otelló színpadi jelmezében s őrjöngésével az utcán járna: jellemében, viseletében nevetséges. A kín-ország császára vak eszköze Isten bölcs rendelésének; tettei s gondolatai (ha vannak) csak a Mindenható akaratának kifolyásai.
    De ezzel ismét oda jutottunk, ahol voltunk. Lucifer tehetetlensége öntudatosan szerepel Danténál; s különben is nem főhőse a „Divina Cmmediá”-nak, mint Milton Lucifere az „Elveszett Paradicsom”-nak, hanem csak betetőzője, utolsó rémképe a Pokol borzalmasságainak. Nem hiába mondja róla Szász Károly (Pokol. 424-25. lap.): „a Dante Luciferjének nagyszerűsége messze marad a Milton Sátánjának megdöbentő szertelensége mögött. Különös – de be kell vallanunk –, hogy a Dante Poklának leggyöngébb oldala: e Lucifer. Megdöbbenés helyett szánalmat költ benünk. A nagyszerűség hiányzik rajta s inkább a komikum hatását teszi.”
    Mindazt azonban, ami „Dis”-ből (a görög mitlógia Lucifere) hiányzik: feltaláljuk Milton Sátánjában. Nemcsak az alak, de jelleme is hat reánk; sőt ez utóbbi jobban, mint amaz. Sátán talán egyetlen nagyszerű s költői alak az „Elveszett Paradicsom”-ban; a többiek kevésbé sikerültek s bizonyos angolos íz mindig megérzik rajtuk. A „Fő-Gonosz”-ban azonban bámulnunk kell a homályos fenséget, mely kétes világgal ragyog elénk; s csodálnunk a rendkívüli bölcselkedést, mely valóban szellemi erőre mutat, nem emberire. Erő, hatalom, tudás, büszkeség és hősies elszántság s elbizakodottság jellemzik főképpen. Alakja is ezt a benyomást teszi reánk. Lucifer

… Termet, - s alakra büszkén, magasan
Áll, mint torony. Alakja régi fényét
Még nem veszíté végkép el; kisebbnek
Nem tűnt ma sem, mint egy bukott arkangyal;
Dicsfényéből csupán csak a vakító
Homályosúlt el; mint a felkelő nap,
Melynek sugárit a látkör köde,
Homálya megszűré…   (I. 579-587.)

… De veszte bár fényéből, túlragyogja
Még társait; arczába mély sebek
Nyomát hagyá a mennykő; gond ül hervadt
Ábrázatán; szemöldjei alatt
Elszánt bátorság, boszúra leső
Komoly kevélység, vérszomjas szemében
Önvád, keserv, hogy így kell látnia
Bűntársait…     (I. 592-599.)

Itt nem egy rettegő halandó személy lát egy szörnyet, hanem a költő a fenséges teremtményt. Maguk a tulajdonságok beszélnek; cicoma nincs a alakon, amit bámulhatnánk. Egész nagyszerűsége azonban csak akkor rettent meg, midőn megmozdul s fölkel.

… Fejét s szikrázó szemeit magasra
Emelve a habokból; többi része
A vízszínén… hosszan, szélesen
Lebegve. Oly nagy óriási test,
Mint a meséknek roppant szörnyei:
Titán, a föld szülötte, ki Zeussal
Csatára szállt ős Tarsus városánál;
Barlanglakó Briaraeus, Typhon,
S kit legnagyobbnak alkotott az Isten:
Leviathan, a tenger szörnye… (I. 194-204.)
Elnyúlva, hosszan, így feküdt a Sátán.
Lánczolva lángtóhoz…  (I. 212-214.)

Íme egy szellem, aki a nagyszerűség minden sajátját bírja; jellemébe még be sem pillanthatunk, s máris lebilincseli képzeletünket, s magával ragad. Nem foglalják el figyelmünket képletes dolgoknak feszegetései: s nem jut időnk mindent aprólékosan megvizsgálni, mert Sátán szólni kezd, s halljuk, mint szól ő myriádnyi pártütő, bukott angyal helyett. Egy perc alatt átértjük egész jellemét; ebben rejlik természetes volta; - ha ugyan földi dolgokon kívül valamit természetesnek lehet mondani. Az egyszerű jellemek a legtökéletesebbek: látjuk ezt Sátánban is. Rögtön tudjuk: hányadán van; mit kíván tenni, s jelleméhez méltóan, követekeztesen mit tehet? Megragad azon fenkölt büszkeség, mely egész lényén elárad. Vak elszánásában mintha a kérlelhetetlenül tomboló fergeteget látnók, mely nem retten meg attól sem, hogy fejével rohanjon a meggyőzhetetlen mennyboltnak. Tudja végzetét, hogy Istent le nem küzdheti; ha magára marad is; de tudja egyszersmind, hogy mint szellem, lénye meg nem semmisíthető, s hogy fájdalmak szellemalakban nem gyötörhetik; - innen meríti bátorságát, öntudatát. Büszkesége megtörhetetlen, mert maga körül látja a fél mennyet; s hatalma elbízottá teszi. Nem hisz abban, hogy fényes vesztett erejéből; még mindig tündöklőnek véli ruházatát. Előbbi dicső sorsa, hogy Isten után az első volt a mennyben, fennhéjázó gőgre készteti, mely – bármily keserű csapás sújtsa is – el nem hagyja őt. Célt tűz ki maga elé, s nem nyugszik, amíg nem teljesíti; tehát büszkeségén, rátartiságán kívül tetterő és kötelességtudat s önérzet is lakoznak benne. S mindezeken kívül meg nem semmisíthető hatalommal is rendelkezik. Tud alkalmazkodni nagy céljaihoz: alakot cserél, ahol szükségesnek tartja; midőn Urielt félrevezeti: ifjú angyal képét ölti magára; midőn az első emberpárt elcsábítja, kígyótestet vesz fel; vagy varangykülsőt, midőn Éva füléhez lopódzik. S mikor egy angyalcsapat vezetője, ott meglelve,

… az ekként elmerültet
Lándzsájával érinté könnyedén,
s mert égitől érintve a ravaszság
Való alakját kénytelen felöltni.
Rajt’kapva, meglepetve felszökik.
Mint a mikor a közelgő háborúra
Halomra gyűjtött kénes por közé
Egy szikra ugrik s a fekete mag
Lobbanva, gyújtva szerterobban: úgy
Szökött fel önalakjában az ellen.
(IV. 822-830.)

Végzete sem saját alakjában éri el, mert azzal együtt jár a hatalom is. Mikor sikerült csábító útjáról visszatérnie, a Pokolban előadta művét:

… megállott egyidőre, várva
A közhelyeslést s tapsvihart, fülét
Hogy jóllakassa. De ellenkezőt:
Számlálhatatlan nyelvek úndok és
Egyhangú pisszegését hallja…
(X. 501-505.)

Bámúlt, de nem soká; mert önmagán
Jobban elámúl immár; arczulatja
Sovánnyá és hegyessé élesül,
Bordáihoz tapadnak karjai,
Lábszárai összefonódnak, aztán
Földre terül – egy szörnyeteg kígyó;
Küzd, hasztalan: nagyobb erőt ural.
Bnhődik az alakban, melyben a bűnt
Elköveté, a mint ítélve lőn.
(X. 507-515.)

Ez kétségen felül megrendítőbb sors a merev, tehetetlen gyötrésnél, s méltóbbi s Luciferhez, mint amit Dante mér reá. Minden visszatetsző volta mellett is megindít keserű sorsa, mely eléri midőn a mindenható hatalom örök kárhozattal sújtja; úgy, hogy szólni sem igen tud: … Háromszor kezd a szóhoz,

Hármszor fojtják könnyek el, minőket
Csak angyalok sírhatnak, míg beszéde
Köny s zokogás közt útját megleli.
(I. 599-602.)

A tettreképesség, az erő és öntudat az, ami megérint Milton Luciferében, mert bár nagyszerű alakjában gyönyörködünk, emberi sajátságok nélkül érthetlen festmény vagy szobor gyanánt tűnnék föl előttün; ha még oly színekben pompázó volna is külseje. Életet keresünk a túlvilágon is, oly életet, amely emberileg is felfogható; keressük a gondolkodást, amely öntudatot érlel, terveket, eszméket kovácsol s tettre serkent. S midőn Sátánnal együtt az ész minden fegyverével magunk is megkísértjük az isteni hatalom igazságosságának gránitoszlopait megdönteni: Luciferrel együtt be kell vallanunk, hogy az lehetetlen.
    S így aztán sokkal mélyrehatóbb erkölcsi erővel vagyunk kénytelenek beismerni emberi voltunk gyöngeségét, tehetetlenségét, mintha erő és tehetség nélkül a nagy tettekre feltétlenül hódolunk az örök törvények előtt. Egy az isteni hit üdvösségéről meggyőződött új hívő kilencvenkilencz vak követőnél többet ér Krisztus egyházában.
    Van erkölcsi célzat, vagy öntudatosság Dante Luciferében is; de jellemet csak Milton Sátánja tár elénk. Egy-egy lelki mozzanat megrázkódtatás minden fázisa világosan, érthetően elvonul előttünk, midőn Sátán terveit készíti; s midőn minden ereje, hatalma és nagysága dacára is buknia kell; sorsa valóban tragikus színezetet nyer; s végzete nemcsak erkölcsi tapasztalatokkal gazdagít, hanem megrendít s le is sújt, s egyszersmind int is a hitben való állhatatosságra.
    De ne vonjon ez le Dante értékéből semmit is. Művészete nem veszt értékéből azáltal, hogy egy tökéletlen, sőt tán hibás alakot is rajzolt; habár Miltont inkább ily jellemrajzoló ereje s fensége tette naggyá. S amint elnézzük Dante ragyogó képein ez egy sötét pontot: úgy Milton sok hibáját is megbocsáthatjuk nagyszerűségének s költőiségének szépségeiért. Jellemzetes és sokszor tökéletes ő is, mint Dante, minden apró vonásban; s ha sokkal erősebb szenvedéllyel tükröződik is benne az angol természet, mintsem a „Divina Commedia” szerzőjében az olasz rajongás. Nevük egyképpen nagy és ünnepelt és művészetük elvitathatatlanul a legmagasb fokon áll. S lehet, hogy Dante tisztább, nemesebb s közvetlenebb politikai s egyéni céljaiban, s ebből folyólag költészetében is: de azért Milton is megérdemli azon tisztes magaslatot, melyre őt ily méltán helyezik. Költői egyénisége csak oly nemes, mint nagy társáé, úgy, hogyha sorsa szomorúbb is: rokonszenvünkre, sőt elismerésünkre bizton számíthat, mégis, akárcsak mint (költői szempontból) Lucifere, kiről Taine – mintha csak Milton egész költészetéről szólana – oly találóan jegyzi meg: „hatalmas, mert méltó rá, s erejében bár gyöngébb, de magasabbra emeli nemessége, - mert a szenvedő függetlenséget eléje teszi a boldog szolgaságnak!”

Halmi Gyula

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 48-52. szám, nov. 27. dec. 25.

Bán Aladár (1871-1960): Otthon

Ez idegen, nagy világból
Oda visz a lelkem távol,
Hol zöldelő halmok tövén
Nádtetős ház borúl fölém.
Oda szállok ti hozzátok,
árnyékos fák, vad virágok,
Felejteni bús sorsomat,
Tengernyi sok bánatomat…

Itt vagyok a nyájas házba’,
Hol jó anyám sirdogálva
Irja nekem a levelet, -
Rája mennyi könnye pereg!
Csöndes a ház, mint a sirbolt;
Hej, ezelőtt be máskép volt;
Telistele boldogsággal,
Verőfénnyel, napsugárral…

Most éldegél elhagyottan
Vigasztalan, bús napokban,
Elpusztult a háza tája,
Szemefénye, boldogsága.
Beteges is, kedve oda;
Nem tér meg már többé soha
Szive édes könnyűsége,
Árvák hite, reménysége.

Beh szeretnék itt maradni
Gyógyítgatni, vigasztalni,
Leborúlni kebelére,
Fölnevelő lágy kezére,
S ezer csókkal halmozni el,
Megáztatni könnyeimmel
A kezet, mely  éltem védte…
Áldja meg az Isten érte!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 49. szám, 1898. dec. 4.

Wekerle Sándor: Ha bort iszom… (Anakreon görög eredetijéből)

Ha bort iszom, szívem, lelkem
Úgy fellángol, majd elégek,
Felhevülve a múzsáknak
Dicsdalokat énekelek.

Ha bort iszom, mint a szellő
Tovaszállt terhes bánatom,
Minden mondom, keservemet
Mély sírba temetve látom.

Ha bort iszom, Bachus a bú
Lánczait mind feloldozza;
Újra virít, illatozik
Ifjúkorom szép tavasza.

Ha bort iszom, mámoros főm
Haván illatos babérok
Szép koszorúba fűződnek,
S én vidám éltemről dallok.

Ha bort iszom, istenekkel
Fényes égben mulatozom,
Testem, lelkem földi részét
Eláztatja a billikom.

S ha még ezután is iszom,
Egyre nő a boldogságom:
Elalszom és hogy így haljak,
Mindenfelett ezt kívánom.
(1867.)

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 47. szám, nov. 20.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Novemberben

 

Künt járok az őszi határon;
Rojtos, fehér köd ül a tájon,
Mint szemfedél halotti ágyon!

Halott a nyári szép természet;
S az ő sorsában az enyészet
Példázza, érzem, az enyémet!

Az őszi nap bágyadt világa
Úgy rezg be csak e félhomályba,
Mint a gyertya libegő lángja.

S holott virasztok csendben, gyászban:
E nagy ravatalos szobában
Olyan nyomasztó némaság van!

Óh, hogy elmulás minden itten!
Ki a halálban mást is hittem,
Ne hagyj el engem, uram Isten!

S már-már e gyászos környezetben,
Jobbik magammal küzdelemben,
Fölzokogó kétség kél bennem…

Mikor e zord, halott határon
- Óh, bűvölet! Óh édes álom! -
Új élet mosolygását látom!

Friss őszi vetés virulását,
Egy új kikelet tanúságát,
a jó Isten örök jóságát!

… Óh, legyen áldott a vetője,
Adj, Uram Istenem, jövőre:
Arany valóságot belőle!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 45. szám, 1898. nov. 6.

Coppée, Francois (1842-1908): Két sír

 

India korbácsa a zsarnok Timur-Lenk,
Ki látta kardjától reszketni az ellent,
Mint reszket a juhnyáj oroszlán szavára:
Timur a sirokat tisztelte, imádta.
Míg hada öldösvén a legyőzött népet,
Romboló haraggal mindent semmivé tett,
S a véres fejeket fölrakva halomba,
Nagy diadalívet épített ujongva:
Őt föl nem hevíté a győzelmi mámor.
Csöndesen elvonult zajgó táborából,
Fölpattant gyöngyhímes, aranyos nyeregbe,
S félelmes sötéten magába mélyedve
A temetőbe tért s ott leszállt lováról.
És győzelemittas seregétől távol
Nézte a sírokat hosszasan bolyongva;
Olykor megállt szótlan, kábult félálomba’
S ha aranybetűkkel márványlapra vésve
Költő, hős vagy imám neve tűnt szemébe,
Bölcsé, kinek lelke ellát a jövőbe:
Égő homlokával leborult a földre.

Egy nap, ostrom után Ramazán hónapba’,
Kulcsait Tus város hódolva átadta,
Timur parancsára e helyet kimélték,
Mert a nagy Firdusi ott élte le éltét.
E költő hamvait megtekintni vágyván,
Még a bevonulás tivornyázó napján
A világverő hős ment a temetőbe,
S parancsolá: s írt nyissák föl előtte.

A költ nyugágya virággal volt tele.

Timur tudni vágyott: mi lesz egykor vele,
Rettegett harczossal, ha majd sírba szálla?
S mikor visszafordult sziklás hazájába,
Betért a templomba, melynek szentélyében
China eltiprója, nagy Dsinghiskhán pihen.
Oszlopos, büszke sír; paizs, sisak rajta,
Timur áhitattal, ősz fejét lehajtva,
Állt a márvány előtt, mely elődét földte,
Eltakarta szemét félve, undorodva.

Vérrel volt tele a zsarnok koporsója.

Ford.: Bogdánfy Lajos

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 44. szám, 1898. okt. 30.

Paál Árpád (1880-1944): Beh szép…

 

Beh szép az álmok tarka-barka képe,
Mit a szív festett jövő ködébe!…
Minden, mit csak a gyermek-bárnd áhít,
S félénk vágyaknak gondolatja szül,
Feltárja enne ragyogó világit;
Titkos remény ebben megtestestül;
A búbánat szelid örömmé válik;
A föld, a sár itt mennyé nemesül…
Óh, szép az álmok tarka-barka képe.
Tavaszmez hajnal pirjában égve!…

egyszer szétoszlik, int a füst, a pára…
Óh, ez a lelkek csalfa délibábja!
A mit a szív felépíteni fáradt,
Mind, mind az üres semmiségbe vész;
futó szellő az csak, s hiú káprázat,
Mirt fellobbant képzelet, meg ész…
Keservesebben semmi meg nem rázhat:
Előbb minden… s most nincsen semmi kész,
Széthullt, mint a füst, a pára,
S a lélek fáj, a szív zokog utána…

Én is beteg valék e kín alatt,
Mikor álmom szivemből kiszakadt…
Pedig nem az az álom rendelése,
Hogy azt kövesse kétségbeesés;
Az álom: eszme, czél, s nem semmi végre,
Mit az erő megtestesíthet, és
Akkor nem lusta kín az ábránd vége,
Hanem munkára, kedvre ébredés!
Tartsd azt az álmot Istenküldte súl,
S izzadj, törődj: a jóslat megvalósúl!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 42. szám, 1898. okt. 16.

Az Achilleion – Erzsébet királyné korfui kastélya

 

    Emlékeztek-e Ceres istenasszonyra, a görög mítosz nagy bujdosójára, ki leánya elvesztése miatt határtalan bánatában sírva és keseregve vándorol örökkön örökké…? Így bolyongott messze földeken ami imádott, immár megdicsőült Nagyasszonyunk is, szívében az egyre vérző fájdalommal, hogy a természet, a halhatatlan pompájú természet ölén találjon ideig-óráig tartó enyhülést. Elmerült a költők költőjének, Homérosznak tanulmányozásában és szelleme a magasztos  poézis szárnyán a magasba röppenve, megszabadulhatott valameddig a jelenlét lenyűgöző boldogtalanságától. A természetnek és Homérosznak szeretete indította Erzsébet királyasszonyt, hogy Korfu szigetén azt a hírneves kastélyt, az Achilleiont emeltesse, mely úgy tűnik föl a távol sejtelmes szívű embere előtt, akárcsak Csipkerózsának mesebeli várkastélya.
    Korfu maga igazi paradicsom. Üde délszaki levegő lengedez a szigeten, millióra menő olajfa díszlik szerte-szét, narancs, citrom és fügefa-ligetek illatoznak. Népe, e festői viseletű szláv-görög-olasz vegyülék, valami csodálatos gondtalansággal, földjét alig mívelve éldegél, apró tanyáik, falvaik elszórva feküsznek a fák közt, melyek közein itt-ott kicsillámlik a tenger kékséges vize…
    A sziget fővárosától délre, Gasturi falu közelében, a 150 méter magas Monde-Dece emelkedésen épült a Homérosz déli, ifjú hőséről, Achilleuszról elnevezett Achilleion. Tervének részleteit Nagyasszonyunk állapította meg saját műízlése szerint és így építette föl aztán Carito Raffaello nápolyi műépítő l1889-1891 között. A kastélynak klasszikus szépségét az adja meg, hogy trójai, mykenei és különösen pompeji műépítészeti emlékeket  használtatott hozzá mintákul a királyné.
    Ha az Achilleionhoz akarunk jutni, a korfui kikötőben szállunk bárkára, mely déli irányban folyton a partok mellett halad…
    Elhagyva Garitra és Chalkiopulos öbleit, egy, a tengerszélig erdős hegyoldal alá érünk,mely felett az ormon, sűrűségbe rejtve áll a királyi lak.
    A kastély homlokzata három emeletű; éjszakra néző hátulsó oldalának felső emelete a Braila-villához tartozó kertnek százados fáktól árnyékolt felső teraszára nyílik, honnan mind szélesebb teraszokban szelíden hajlik alá a hegyoldal. A kastély homlokzata az országútra néz, mely Korfuból Gasturin át a kastély területe alatt Benizze felé visz. Magas fehér falkerítés és olajfalombok rejtik el a kastélyt a kíváncsiak elől.
    Gasturi felől kerülünk a kastély elé s amint a gyönyörű parkba belépünk, elsőben Hester Ernő szoborműve: A haldokló Akhilles tűnik szemünkre, melyről a kastély nevét kapta. A szobormű mellett két oldalt árnyas utak visznek feljebb. A lombok között itt-ott egy-egy fehér márványból faragott erdei mympha, vagy bronzból öntött táncoló Faun alakja tűnik elő. Feljebb egy félkörű lépcsőzethez érkezünk, mely alatt mesterséges cseppkő-barlang mélyed be a hegyoldalba óriási páfrányoktól sűrűn benőtt bejárattal.
    A barlang hátsó falán tükrök vannak elhelyezve, melyek szürkés-zöld fényt vetnek a barlang üregéből csobogva előtörtető forrás vizére.
    A lépcsőn fölmenve, az alsó peristyl teraszára érünk, hol rózsák s nárciszok közt pihenve találjuk Hermest, a nápolyi múzeum híres Herkulanum bronzának másolatát. Innen néhány lépcső a felső peristyl teraszára visz, melyet oszlopos könyöklő szegélyez. A feljárat két oldalán levő talapzaton egy-egy támadni készülő ökölbirkózó alak van sötét bronzból.
    Most följutunk a felső peristylre.
    A peristyl egy fölött, oszlopos folyosó, illetőleg oszlopcsarnok,mely az épület körül derékszög alatt megtörve, egy rövidebb s egy hosszabb szárnyban végződik. Az oszlopok, melyek a tetőzetet tartják, közepükön fölül kéveoszlopok, míg az alsó részük sima henger és cinóber vörös színezésű; az oszlopfők pedig gazdagon aranyozottak és színesek. Kitűnő háttét ad ez oszlopokhoz a sötétvörös színű pompeji fal nagy freskó-medaillonjaival, melyekbe Apolló, Daphne, a vak Homeros, Aesopus, Theseus és Ariadne alakjai festvék. A falnál egymástól meghatározott távolságra mellszobrok állanak s majd mind a klasszikus világ bölcseit, szónokait, művészeit ábrázolják.
    Költői műkincsei az Achilleionnak a nagy márványmúzsák és Apolló alakja, melyek az egyes oszlopok előtt állanak. Majdnem valamennyi Rómából származó ókori műremek. Valaha a Borghese hercegek tulajdonában voltak.
    A peristylról egyetlen lépcső visz a Múzsa-ligetbe, hol a százados ciprusok, magnóliák, olajfák közt egy szökőkút van a vizet frecskendő delfinnel; egy fekete szatír is ott leskelődik a víz körül, hátán a Dionysos fiát tartva.
    A díszkertnek egyik újabban készült ékessége a Rudolf trónörökös emléklére állított művészi oszlop, melynek előoldalán a boldogult trónörökös domború mellképe van. A fiát vesztett királyné ez emlék állításával enyhítette itt anyai szívének mély bánatát.
    Az előcsarnok bejáratával szemben van a lépcsőcsarnok. Szatírok és karyatidák tartják a párkányzatot és a lépcsőszakokat.
    Az üvegtetőn át fölülről beözönlő napfény jól világítja meg a lépcsőcsarnok nagy falfestményét, melynek tárgya: Akhiller diadalmenete Hektor holttestével Trója falai körül.
    A lépcső följáratának két oldalán óriási bronz- és porcelán-vázák vannak hatalmas legyezőpálmákkal, a háttért pedig fal nagyságú tükrök ékesítik. Kevés bútorzat, de klasszikus előkelőség és gazdagság mindenütt. Az aranyozott fehér asztalon albumok vannak a királyné utazásaiból való fényképekkel. A csarnokot szintén utazásokon gyűjtött műtárgyak díszítik.
    A termeket mindenütt nemes pompa jellemzi; a bútorok Caponetti tanár rajzai után mind művészileg készültek.
    A termekből a királyné egy kedvenc helyére kalauzolják fel az utast.
    A tenger felé, a meredek lejtő fölött egy kerek ernyő van kifeszítve, színes, antik díszítéssel mintázott szövetből. Az ernyőt tartó vasrudakra aeol-hárfák vannak erősítve. Az ernyő alatt félkör alakú márványpad s ez előtt szintén márványasztal áll.
    Az innen nyíló kilátás szépsége minden képzeletet meghalad. Távol az ezer színt játszó tenger túlsó partján Albánia hegyei kéklenek; éjszak felé vakító napfényben Akrokeraunia csúcsai ragyognak; délre Korfuval szemben Buchraton tűnik föl. Ide látszanak a távolból Janina, az istenekkel társalgó Pindus-hegy csúcsai és a dodonai tölgyek; közelből pedig a környék fehér falvacskái, odább Khalkiopulus öble, a phäak kikötő, a holtak szigete stb. mint Böcklin képén is látjuk.
    A kastélyhoz egészen közel van a királyné számára épített szép fehér móló, melynek végét egy hatalmas, a hullámokból felugró kő-delfin díszíti.
    Elfogódott szívvel veszünk búcsút e csodás kilátástól. Visszafelé indulunk.
    Kanyargó utakon, kaktuszok, agavék, babérfák s myrtusbokrok között visz utunk. Egyszerre csak egy oszlopon nyugvó kupola tűnt elénk; a Heine emléke. A kupola alatt fáradtan ül karosszékében a Dalok könyvé-nek költője. Fejét mellére hajtva, könnyes szemekkel néz ki a végtelen tengerre… A dán szobrász, Hassebriis Lajos műve, ki maga is oly lelkes bámulója Heiné-nek, mint a királyné, aki költőjének ezt a remek emléket állíttatta.
    A talapzatra Heiné-nek ez az örökszép dala van vésve:

E bús, magányos könycsepp
Szememből mért fakad,
Mely mint a tűnt időknek
Emléke, itt maradt?

Sok ragyogó testvére,
Sok fényes társa volt,
De búmmal s örömemmel
Már mind, mind szertefolyt.

Ködként megsemmisültek
A kék kis csillagok,
A melyek ragyogása
Örömet s bút adott.

Elhalt, mikép a szellő
Szívem szerelme is…
Te régi árva könycsepp,
Szétfolyhatsz már te is!*

(* Zoltán Vilmos fordítása.)

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 42. szám, 1898. okt. 16.

Dr. Pekry Károly (Pekár 1869-1911): Ének és könyörgés

Zúgnak a harangok
Nagy Magyarországba’,
Beborúlt az ország
Nagy fekete gyászba.

Ránk nehezült a sors
Iszonyú haragja,
Oda országunknak
szerető jó anyja.

Gyászba borúlt orczánk,
Szomorú a lelkünk,
Leesett koronánk,
Királynénk’ vesztettük.

Meghalt a nagyasszony
Idegen országban,
Hol vigaszt keresett
Szíve bánatában.

Hol vigaszt keresett
Szive hét sebére,
Őrült gyilok érte
S elfolyt martyrvére.

Hét sebét úgy hordta,
Oh de e nyolczadik
Megváltotta lelke
Örök fájdalmait.

Meghalt a nagyasszony
Idegen országban,
El is temették már
Idegen országban.

Zúgnak a harangok
Nagy Magyarországba’,
Beborúlt az ország
Nagy fekete gyászba.

Ránk borúlt a bánat,
Mint az őszi esső,
Felsóhajt lelkünkben,
Mint az őszi erdő:

„Vidd el őszi szellő,
Vidd el idegenbe,
Vidd el ah omályos
Halotti terembe.

„Súgd el ottan neki,
Halkan a fülébe:
’Nagy Magyarországnak
Letörött reménye.’

„Súgd meg a bánatot,
Érte omló könnyet,
Szerető sírását
Édes magyar földnek!

„S könyörögj azután,
Könyörgj Hozzája,
Nagy Magyarországnak
Siralmas szavára:

’Oh mennyei asszony,
Megtartónk, Pátrónánk,
tE égi királyné,
Nézz irgalmasan ránk.

’Légy kegyes oltalmunk
Ezután is mindig,
Ha ellenünk a sors
Ármnyhadat indít.

’Könyörögj érettünk
Lelked szerelmével,
Szegény magyarokról
Ne feledkezzél el.

’Ne feledkezzél el
Nagy Magyaországról,
Kinek lelke érted
Nagy sírással gyászol.

’Légy kegyes Megtartónk,
Ha üldöz a végzet,
Könyörögj érettünk,
Mi Szentünk, Erzsébet.

’Légy a magyar népnek,
Légy mennyei Őre,
Megtartó Angyala
Jövendő időkre.’

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 42. szám, 1898. okt. 16.

Kun Béla (1886-1938): Erzsébet királyné

 

Édes anyánk halt meg! Hol a vigasz nékünk?
El nem zokogható fájdalomban égünk.
Omló könyünk árja zuhoghat, mint zápor,
Csepp az csupán lelkünk tenger fájdalmából,
Kétségverte szívünk révhez hogy is szállna,
Széttépve hitünknek fehér galambszárnya,
Czéltalan tengődünk, sírba veszve minden,
Pokol szörnye tört ránk, hol vagy erős Isten?!

Édes anyánk halt meg! Az egyetlen, drága,
Kertjében zöldült a béke olajága,
Ő nyujtotta felénk, ő értett meg minket,
Gyöngéden letörlé pergő könyeinket,
Becsülni tanulta véráztatta multunk,
S tőle a jövőért áldozni tanultunk,
Nagy királyunk szívét a miékhez fűzte,
Ó, mint mentünk volna érte harczi tűzbe!

De már koporsónál mit érnek vér-rózsák?
Nem válthatjuk vissza, ez a zord valóság,
Vértenger ömölhet, cseppnyi az ő érte,
Ha egyszer már elhullt nagy szivének vére.
Nincsen elég könyünk, nincsen elég vérünk,
remegve kérdezzük, mi is miért élünk,
Vergődő agyunkat gondolat elhagyja,
Nincs Magyarországnak többé édes anyja…

Nincs, ki oltalmazzon, nincs ki átöleljen,
Aggódó lelkünkbe bizalmat leheljen,
Hajnali fényt gyujtson égő szerelmével,
Ha körültünk ismét sötétlik az éjjel,
Nincs, ki védangyalként álljon ott a trónnál,
Kinek már a szíve maga élő oltár,
A hol ha tűz lobbant áldozati lángra,
Egy áldás fakadt meg: e nép boldogsága.

Édes anyánk halt meg, kiben a mi lelkünk
Isten által küldött szent mására leltünk,
Nemzeti erényünk ragyogott ő benne,
Mintha szülőanyja a magyar föld lenne;
Öröm, s bánat könnyét velünk együtt sírta,
Szívünkbe a nevét színarannyal írta:
Honszerelem volt a nemzeti imája,
Ő volt a magyarnak első honleánya.

Édes anyánk halt meg! Szabadságunk őre,
Nem nagy birodalmak, szívünk királynője.
Szelíd jóságra vált a hatalom nála,
Szeretetünk, hálánk volt a koronája,
Bár megsebzett szívvel hordta a keresztet,
Mindent adott nekünk, a ki mindent vesztett,
Földi koronáját égivel cserélte,
Boldogság-árasztás volt az egész élte.

Mint fekete árnyék, üldözte a bánat,
S mégis, ha egünkön öröm pírja támadt,
Levetette fátylát, fájdalmát elölte
S ami ünnepünket elől üdvözölte.
Mosolyogva tűrte tövis-koszorúját,
Virággal hinté az örvendő nép útját,
Első a mi üdvünk, aztán az ő gyásza,
Ez a vértanuság legszebb glóriája!

Ó, az ő szent élte halhatatlan élet,
Az ördögnek gyilka angyalig nem érhet!
Hulló ártatlan vér a legszentebb harmat,
Mellyel a lélek nyer örök diadalmat.
Millióknak gyásza utat nyit az égbe,
S mintha minden csillag most csak azért égne,
Hogy az ő sírjára reménysugárt hintsen,
Velünk van a lelke s velünk van az Isten!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 41. szám, 1898. okt. 9.

„A fóti dal”*

 

    Fáy András családi tűzhelye a harmincas és negyvenes években egyik legszokottabb találkozója volt az akkori íróknak és színészeknek. A házigazda tősgyökeres magyar vendégszeretete és a gazdasszony vidám és élénk kedélye valóságos varázst gyakoroltak a vendégekre, akik közt Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Vörösmarty Mihály, Bajza József, Czuczor Gergely, Szontágh Gusztáv, Megyeri, Fáncsy, stb. majdnem mindennaposak voltak. Már gombai szőlőjében és ferencvárosi kertjében is sűrűn látogatták a jó barátok Fáyékat: e látogatás azonban még sokkal gyakoribbá vált, midőn Fáy a Kalap utcai házát megszerezte s ebbe költözött. Az évnek komorabb szakában idegyűltek a szíves házigazda számos tisztelői, nyáron pedig a fóti szőlőbe, amelyet Fáy 1832-ben vett. Vele egyidejűleg vett Fóton szőlőt Vörösmarty és Ferenczy István szobrász is Fáy biztatására.
    Fáy András alig hogy megette fóti szőlejét: téres borháza nemsokára szűknek bizonyult vendégeinek úgy, hogy pár év múlva külön  épületről kellett gondoskodnia. A névnapját tartó házigazda köré sereglett jó barátok és épülő félben levő külön házikó csinálásában segédkeztek is a kőműveseknek s Ferenczy István egy, a falba illesztett márványlapon örökíté meg ez eseményt:

A BARÁTSÁG EZEN FALAI KÖZÉ, MIDŐN ÉPÜLNÉNEK, VIDÁM ENYH’ ÓRÁIK KÖZÖTT KÖVET RAKÁNAK:
BARABÁS MIKLÓS, BAJZA JÓZSEF, BUGÁT PÁL, CZUCZOR GERGELY, FÁY ANDRÁS HITVESÉVEL, FÁY FERENCNÉ LEÁNYÁVAL, FERENCZY ISTVÁN, LUCZENBACHER JÁNOS, PÓLA JÓZSEF HITVESÉVEL, SZONTÁGH GUSZTÁV, VÖRÖSMARTY MIHÁLY, MÁJUS 30-ÁN 1837.

Fáy szüretjei itt Fóton csakhamar elhíresedtek. A műveltség és szellem szövetkeztek össze, hogy szórakozásban hiány ne legyen. Megyeri Károly mókáit Schodelnének egy-egy áriája, majd Egressy vagy Lendvay szavalata váltották fel. Azután húzta a cigány a pompás talp alá valót.
    Fót község öregei mindmáig gyakran emlegetik a Fáy úr hangos vendégeit és víg mulatságait, hogy azóta se akadt másuk a Somlyó hegyén.
    De Fáy András vendégeinek napról-napra gyérülő s ma már kidőlt ritka sorait messze túlélő, halhatatlan tanúja maradt fen a „Fóti dal”-ban, Vörösmarty ez örökszép művében. Míg „a borban a gond megbetegszik s él a kedv” s a víg, komor vagy csüggeteg magyar poharazás közben hazafias reményeit s aggályait e költemény verseiben dalolja el; a nemzet ajakán fenntartja emlékét.
    A „Fóti dal” voltaképpen Toldy Ferencnek kezdeményezésére született. A Fáy szüretjein résztvevő költők nem egyszer fejtegette az eszmét, írnának a fóti társaság számára egy társas dalt, a német „Geselliges Lied” mintájára, hogy – elvégre valami újjal léphessenek fel és ne csak népdalokat énekeljenek.
    Barátja unszolására írta 1842-ben VÖRÖSMARTY híressé vált bordalát és kéziratával zsebében rándult ki Fáy szüretjére.
    Október ötödikén a legszebb őszi nap varázsa csábította ki a szíves házigazda által meghívott nagy társaságot. A fővárosból valóságos karaván kerekedett fel Fótra. Vörösmartyék, Bajzáék, Szemere Pálék, Fáy Ferencék, Csapóék, Deák, Toldy, Bugát, Pólya, Garay és több úri család, a házigazda ismerősei közül, kiknek érkeztét durrogó mozsarak üdvözölték a szüretelők dalától hangos hegyen.
    Már javában együtt mulatott a társaság,midőn a távolban Kossuth Lajosnak és övéinek kocsijai bontakoztak ki a porzó út homokfellegeiből. Kossuth Lajos és neje, fiatal nővérével Meszlényi Irénnel, Ruttkayné és Meszlényiné férjeikkel, és özv. László Imréné, a jótékonyságáról és Kossuth iránt tanúsított kegyeletes ragaszkodásáról ismert gazdag matróna tartottak együtt a Somlyó felé. Deák hamarosan lenyes egy hosszú ágat, nemzeti lobogót rögtönöz össze a maga és Vörösmarty zsebkendőjéből és a Csapó Mariska zöld nyakravalójából, feltűzi a legmagasabb csúcsra és a széllel vidáman lengő nemzeti színekkel üdvözölteti a nemzet nagy bajnokának érkezését.
    Deák Ferenc ezúttal is, mint mindig, kitünteté meleg vonzalmát Kossuth Lajos és gyengéd figyelmét családja iránt. A szüreti ízes étkekkel gazdagon megrakott ebédlő-asztal fejéhez is ő vezette karon Kossuth nejét s azután szerényen meghúzódott annak végén a fiatalság soraiban.
    A pompás étkek, a hegy tüzes leve, a jó cigányzene, a szellemes pohárköszöntők magasra fokozták a jó kedvet, midőn egész váratlanul a nemzet költője emelkedett fel és a zsebe rejtekéből előkerített kéziratról, az ő igénytelen természetessége által hatásos modorában elszavalta újon készített bordalát.
    Legbensőbb barátján: Deák Ferencen kívül még nem ismerte senki. Annál közvetlenebb és meglepőbb volt hatása az egész társasára a szeszélyesen csapongó költeménynek, mely a dévaj mámortól a hazaszeretet magasztos pátoszáig oly mesterien játszik az emberi érzelmek egész skáláján.
    S midőn elhangzottak végsorai:

„Szent hazánk!
Megfizettük mind, mivel csak
Tartozánk!”

és Vörösmarty egész igénytelenül lebocsátkozott székére: a tetszés általános üdvriadása tört ki a társaság ajkain és mindenki a nemzet épp oly nagy, amily szerény költőjének köszöntésére sietett.
    Mindenki talált az új dalon kiemelni és magasztalni valót. A nőket főleg a szerelem mámoros megnyilatkozásával ragadta el; Fáyt a tétlen hazafiságnak találó jellemzésével és tettre buzdításával; Kossuthnak a nemzeti érzés erős buzdulása tetszett főleg benne; Deák Ferencnek az egész. Toldy nagyra volt véle, hogy e szép költemény az ő baráti nógatásainak köszönte létét; Szemere Pál igen elmésen találta megörökítve benne ama régibb keletű megjegyzését: „hol van a hal, mely dicső volt és remek?” Fáyné ugyanis egyik szüretén pompás hideg halat tálalt fel vendégeinek. A következő esztendőben elmaradván a hal az asztalról, Szemere e kérdéssel bevezetett pohárköszöntőt mondott Fáyra, megróván benne, hogy ő, a közügyek terén a haladásnak oly buzgó bajnoka, ezúttal hűtlen lett a hal-adás elvéhez. Vörösmarty ismervén Szemere hiúságát, költeményében megörökítette jeles mondását, mely amennyi derültséget keltett akkor a jelenlevő társaságban, épp annyi fejtörést okozott azóta e vers magyarázóinak.
    A köztetszést nyert költeményt nyomban elnevezte a társaság „Fóti dal”-nak és Thern Károly dallamán félszázad óta népszerű a mulató társaságok ajkain.
    A köztetszést nyert költeményt nyomban elnevezte a társaság „Fóti dal”-nak és Thern Károly dallamán félszázad óta népszerű a mulató társaságok ajkain.
    Ki sejtette volna akkor e dal víg keresztelőjén jelenvoltak közül s a magyar szabadságharc éltető lelkévé vált Kossuth legkevésbé, hogy a látnok költő által említett „éjszak rémes árnyai” pár év múlva rátörnek e hazára s „a legszentebb, legdicsőbbért” „vérben ad gazdag tort” a magyar?
    Fáy András, a békés tevékenység elöregedett munkása, fóti szőlejének magányába vonult el a szabadságharc zajos színhelyéről és a nemzeti gyász napjaiban egykori víg társasága is örökre elnémult. A megtörött házigazda előbb a magához váltott Vörösmarty, Ferenczy-féle részt, pár évre reá a maga fertályait is eladta a híres szőlőből, mely ma már hatfelé is fel van aprózva.
    1892-ben a költemény születésének félszázados jubileumakor Károlyi Sándor gróf áldozatkész lelkesedéssel, költséget nem kímélve, romjaiból ízléses csínben újíttatta meg a kis lakot, mely előtt a jubileum napján ég felé tört a hazafias érzület gyöngye és az ünneplő község ajkain lelkesítve zendült meg a „Fóti dal”.

Dr. Mátray Ernő

(* Október 5-én lesz ötvenhat esztendeje, hogy megszületett Vörösmartynak halhatatlan dythirambja, a „Fóti dal”. Valóban időszerűek lesznek tehát azok a sorok, melyek ezen a magyar ifjúság előtt oly annyira drága műremek keletkezését ismertetik.)

Forrás:Tanulók Lapja 5. évf. 40. szám, 1898. okt. 2.

Pósa Lajos (1850-1914): A gödöllői erdő

 

 

 

 

Szomorúan zúg a gödöllői erdő:
„Boríts be, boríts be, te sötét nagy felhő!
Szállj le minden ágra, minden kis levélre,
Öltöztess tetőtől törzsig feketébe!
Milliónyi lombom feketére váljon,
Gyászlobogók gyanánt lengjenek a tájon,
Sírj, te borongó ég, könnyet harmatozzál,
Letörött a legszebb, fehér liliomszál.
Koporsóban alszik… mindörökre néma
Árnyékos utaim tündérkirálynéja.
… Minek is indult el bujdosó utjára!
Vagy mért nem mehettem én is el utána
Hegyeken, völgyeken, hólepte sziklákon,
Országról-országra széles e világon!
Betakartam volna, védelmeztem volna,
A lábanyomát is megőriztem volna.
… Kőkriptába fekszik messze idegenben,
Hol virág se nyílik, hol madár se rebben.
Tudom én, tudom én: itt szeretne jobban,
Szive még holtan is vissza-visszadobban.
Ide húzza lelke, mely itt jár, sohajtgat,
Csöndes zokogással rezgeti a gallyat.
Ide húzza-vonja minden édes emlék…
Oh, ha temetője, sirja én lehetnék!
Hogy elaltatgatnám csörgő patakommal,
Ezerféle hangú méla morajommal!
Suttogó fáimnak zizegő zenéje
Álomszövő dalként borulna föléje.
… Jer, te őszi szélnek hervasztó fuvalma!
Lombjaimat tépd le, gyűjtsd össze avarba.
Kapd föl és kavargasd fenn a levegőben,
Abban a borongó fekete felhőben.
Szép tündérkirályném koszorúmat várja:
Sírva-ríva sodord a koporsójára!”

Forrás:Tanulók Lapja 5. évf. 40. szám, 1898. okt. 2.

Erdős József (19. sz.): Csillaghullás

 
Csendes álom szállt a földre,
Nyugosznak az emberek;
Fenn a csöndes, tiszta égen
Csillagocskák rengenek.

Im egyszerre mint a hang, mely
Zúg, szól, suttog, elenyész,
Csillag felrezg, csillog-villog,
Égről lefut, ködbe vész.

Tán valaki végsőt küzdött
Itt az élet tengerén! -
Vagy valaki születik most? -
Kinek jobb, nem tudom én…

Forrás:Tanulók Lapja 5. évf. 40. szám, 1898. okt. 2.

Endrődi Sándor (1850-1920): Áldás

 

Hódító fenségnek
Letörött pompája,
Sötét mártiromság
Fényes koronája:

Tőlünk elszakadt sziv,
Romba rogyott lélek;
Értünk elsirt könyek,
Átélt szenvedések;

Bujdokoló bánat
Mindig lengő gyásza,
Tengernyi gyönyör közt
Szomorún  mélázva;

Ölelő hű karok,
Kik rólunk lehulltak:
Legyetek áldottak,
Örökre áldottak!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 39. szám, 1898. szept. 25.

Horatius olvasásakor

 

    Az okos és boldogságra vágyó ember elvonul csendes lakába, hol a milliók szenvedésének jajja nem zavarja csendes nyugalmát, ahova a világeseményeknek még csak hullámverése sem hat el, túl a világ szenvedésein, a szív viharain az arany középszernek, a nyárspolgárok ideáljának áldozva él:

Boldog, ki messze a világ zajától
Földét mimelve önkedvére él,
A gazdagság és szegénységtől távol,
Arany középszer! Benned hisz, remél.
(Beatus ille, qui procul negotiis…)

A magasban könnyebben ér villám, kimagasló embert dárda, nyíl könnyebben talál, Ikarus égi útjában lelte halálát, a magasból könnyű a bukás; de ki látja a férget,mely földön kúszva éli napjait, napsugár ritkán ér a barlangba, de villám is ritkán sújt belé, a hegy ormát megtépik a viharok, darabokra tépi a bolygó, magasan járó felleget, a zúgó zivatar, melynek csak utolsó, elhaló gyönge ereje ér el a völgye s míg fenn bömböl, lenn csendes zefírré válik, mely sejtelmes zúgásba hozza a nyárfa ezüstös leveleit; ne törj a magasba, mert:

A bérczoromra sujt inkább a villám,
A szél a legmagasb fát dönti meg,
De minden oly ép Tibur völgye táján,
a virágon, bokron lágy szellő lebeg.

De hiszen sem alkalmunk, sem időnk nincs, hogy másra gondoljunk, hogy lelkünk sasszárnyakkal emelkedjék az ideál felé, hogy olyas felé szárnyaljon, minek élvezetével sohasem lehet betelni; hiszen lépten-nyomon kínálnak az élet szépségei, a természet csodái, a művészet alkotásai is, ha már nem elégszünk meg az élettel, amint előttünk van; élvezni mindig,élni napról-napra, a gyönyörűség kelyhét mindig fenékig üríteni, a tűnő percet megragadni, íme az élet legfőbb tartalma, ez a kívánatos jó, melyért egyedül érdemes küzdeni, ez az ember életének célja, tartalma, eszménye:

A természet, művészet annyi bája
Köszönt és kinál minden lépteden,
S ha éjjel üt a légyott várt órája,
Mi édesen suttog a szerelem!
Kit kedvelsz jobba, Chloét-é vagy Pyrrhát?
De az idő fut, csak beszélve így:
„Szakítsd le minden órádnak virágát,
És a jövőbe kevésbé se higy!”

Íme így beszél Horatius. Feltárja lelkét és szívét előttünk s amint beszél, meglátszik rajta, hogy korának gyermeke. Az idealizmusnak csekély mértéke, az erkölcsi felfogás alacsony színvonala, az emberi élet nemesebb céljainak és magasztosabb tartalmának nem ismerése, s középszerűvel megelégedő, nagyra, nemesre nem törekvő ember, ha szabad azt mondanom: a nyúzott ideál.
    Ez az, amit Horatius a maga élete vezérfonalául elismer, s ő, aki ott küzdött Brutussal és Cassiussal a régi erkölcsöké s az új erkölcstelenség nagy csatájában, aki a szabadság zászlójára esküdött, most Augustusra ír dicséneket. S az a hang, melyen Horatius elveit hirdeti, oly édes, szavai oly megejtőek, hogy szinte követjük, de íme tilalomfa gyanánt állanak előttünk nemzeti hagyományaink, küzdelmeinké és szenvedéseink emléke, melyek e költemény keletkezésekor, a szabadságharc után ólomsúllyal szálltak meg minden szívet, tartottak fogva minden gondolatot és hogy ezektől szabaduljon, kereste fel a költő Horatius világát, hol az élvezet és megalkuvás uralkodnak! De hiába, csak percnyi feledést talál, hazafi fájdalmát csak pillanatokra tudja elhallgattatni, mihelyt eszmél, tisztán gondolkozik, megjelenik előtte a gyászruhás, sok sebből vérző haza:

Oh édes hang, oh gyönyör nagy költője,
Ne bájold el borongó lelkemet!
Nekünk is ott áll Phillippi mezője,
Hol annyi sok, hol minden elveszett.

Hamlet mondja, rothad valami Dániában, s tán összedől a mi világunk is, mint a Horatiusé:

Korunk talán hasonló a tiedhez,
Ez új világ is már rothadni kezd,

de mi nem az érzéki élvezethez, a közönyösségben, a mulandónak való hódolásban keressük a vigasztalást, hanem érezzük mind a fájdalmat, mely édesanyánk szívét eltölti, vérzünk mi is a sebektől, melyeknek sajgása elrabolja arca rózsáit; s ezért nemesebbek is vagyunk:

De fáj nekünk, de szivünk mély bút érez,
Hitünk jelképe szenvedés, kereszt.

Életünk küzdés és szenvedés, de minden szenvedést megédesít a gondolat, hogy igazinkért szenvedünk, a harcban erőt és vigasztalást ad a gondolat, hogy a jog velünk, s amíg ez így leszen, lehet reményünk a nemzeti élet megújhodásához:

Szenvedve, küzdve és lemondva élni,
Nem legnagyobb rossz börtön és halál;
Az igazságban ne szünjünk remélni:
Egy-egy nagy eszme még utat talál.

S ha minden elhágy, ha a kétségbeesés borzasztó éjszakája a legutolsó megtört sugarat is elnyeli, ha az elborulás nagy éjjele ráborítja árnyát az egész világra, akkor sincs okunk lemondani, mert:

A költészet, bár törve égi szárnya,
Még fönnen száll, még folyvást tenni hív;
Ha ijeszt is a kétség rémes árnya,
Szenvedj, remélj, higgy, lelkesülj te szív!

Íme, így találja meg a költő  a kivezető fonalat, így tölti el lelkünket némi reménységgel, s így jut el az ódai lelkesedésen át az összhangig, mely minden igazi művészi alkotásnak próbaköve. Egységes, bevégzett műszerkezetű s önként kínálkozik a felosztás, az első két versszak, mely a Horatius keltette benyomásokról számol be, a bevezetés; ezt követi tárgyalásképpen Horatius világnézetének költői ismertetése négy versszakban, s befejezésül hazafias érzése nyilatkozik meg s így a megadás és reménység az a két fonál, melyből a költemény alapeszméje fonódik, s amely egyúttal, mint a zongora utolsó akkordja, soká és mélyen hangzik ki.
    A szerkezete szép arányosságot tüntet fel, s ehhez képest a bevezető és befejező versszakok lírai tartalmúak, míg a középső négy strófa elbeszélő tartalmú.
    A költői szépségeken, az eszmék emelkedettségén kívül két egyaránt érdekes és tanulságos dolgot látunk egy ódában. Érthetőleg és nyilvánvalólag állítja elénk az eszmetársítás, az asszociáció idearum törvényét, amely a legkülönbözőbb eszmék és érzelmek között megteremti az összekötő kapcsot, amely a költő szubjektív világából s Horatiuséba vezet bennünket s végül az abszolút idők gyászos napjaiba enged bepillantást.
    A másik, nem kevésbé érdekes tanulság, hogy nincs olyan tárgy a világon, amelyet, ha a költőben megvan a nemzeti vonás, nem lehetne magyarrá tenni, a feldolgozás módjával és a költői alkotás eszközeivel. S ezt ma, mikor irodalmunkban kiveszőben van a nemzeti eszme kultusza, jó lesz megszívlelni. Mert csak az a művészi alkotás számíthat örök életre, amely az általános emberi mellett a nemzeti elemeket is kifejezésre juttatja. Ha majd ez a tudat tölti be íróinkat, akkor maradandó alkotások jönnek létre s majd bátran indulnak a harcba, mert ott lebeg előttük az égen, földön, vizekben a saját lelkükben: In hoc signo vinces!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 39. szám, 1898. szept. 25.

Ábrányi Emil (1850-1920): A kapuczinusok templomában

 

Már zúgnak a harangok, már búg a rekviem,
Mindenkihulló könnyel egy gyöngyöt sír a szem.
Ó magyarok, nézzétek! Ilyet csak néha láttok:
Együtt zokognak halkan a népek és királyok!
*
Circumdederunt me inferni dolores -
Igen, a földön így volt! De most már minden jó lesz!
Míg köztünk járt, viselte szivében a pokolt,
Éltetve milliókat, szelíden haldokolt.
Mi vigadtunk, örültünk – ő könyektől vakon
Járt koronás fejével a legszebb tájakon.
A földi boldogságból csak ő maradt kizárva.
Mind gyermekei voltunk… Csak ő volt köztünk árva!
Igen, a földön így volt! De most már minden jó lesz.
Circumfederunt me inferni dolores!

In paradiso decucant te angeli -
igen, a boldog édent bizonnyal megleli.
Az angyalt angyalok ragadják föl a égbe,
Sok földi bánatért örökös üdvösségbe.
Vidulni, örvendezni egy jobb hazába’ fent
Ki méltó, hogyha ő nem, a szép, a jó, a szent!
Örömben, fényben, üdvben ringatja majd az ég,
Sőt ennyi kínra balzsam ott fenn sincs tán elég!
Menj a paradicsomba, te jósággal teli!
In paradiso deducant te angeli.

Et cum Lazaro, quondam paupere -
Igen, a koldus Lázár jól bánik majd vele,
Mert nem vetette meg, sőt inkább védte, szánta
A sínylőt, a szegényt s kegyelmes volt iránta.
Dúsnak, szegénynek egyként irgalmas anyja volt.
Trónjának magasából a koldushoz hajolt,
És áldott közelében enyhült a szomjas, éhes!
Fölment az elhagyottak hatalmas Istenéhez,
A hol a koldus Lázár jól bánik majd vele!
Et cum Lazaro, quondam paupere…

Avitam sempiternam habeas -
Igen, hiába zár el a bécsi kripta-ház,
Te halva is, királyné, uralkodol e népen,
Mely örökös trónt állít tenéked a szívében!
Idővel, Dolorósa, úgy állasz majd elébe,
Kibékült, bájos arczczal, mint a Madonna képe,
Mint az a boldogságos, országunk patrónája!
Hozzád való szerelmünk a próbát híven állja,
Tőlünk hiába ár el a bécsi kripta-ház!
Vitam sempiternam habeas…!
*
Kik azok? Kik jönnek a messze határon?
Egy… kettő… tíz – azután még három!
Szálas vitézek, halvány katonák,
Szép homlokukon bús vértanúság.

S az egyik szél… Hatalmas a válla,
Mellét veri csaknem a sűrű szakála:
„A bosszúállást én is prédikáltam!
Sóhajnak, imának útjába álltam,

Ha jött fel a földről, a trónról a mennybe
S szólék daczosan: Ide nem megyen be!
De most azt mondom: Szűnjön az átok!
Betelt a mérték! Én megbocsátok!
Én azt a nagy asszonyt sírjába kísérem!
Bajtársak! Hősök! Jöttök-e vélem?”

Megcsörren a kard, a földbe takart,
Tűz járja keresztül a szívet, a kart,
Egymásra néznek, szablyát csatolnak.
„Megyünk mindnyájan!” Csak ennyit szólnak.
*
Viszik a nagy asszonyt császárok sírjába.
Kopog a köveken fejedelmek lába.
Királyok kísérik tündöklő sorokban,
S a fényes urak közt látatlanul ott van
Az a tizenhárom.

Tisztelgő szablyájuk csodásan csillámlik.
A ki látja, így szól: valahol villámlik!
Egymás mellett, büszkén, mint egykor, a csatán,
Kivont karddal ott megy a koporsó után
Az a tizenhárom.

Püspök, érsek, császár, kamarások népe
Kíséri a Drágát a kripta elébe.
Pompásabbat, szebbet nem látott a város.
Ámde méltóságban mindent túlsugároz
Az a tizenhárom.

A hová lemenni senkinek se szabad.
Oda is behatol a daliás csapat.
A mikor leteszik a helyére szépen,
Ott áll a királlyal a kripta ölében
Az a tizenhárom.

A ki lenn volt, feljön. Még az is ott hagyja,
A ki azt az asszonyt legjobban siratja,
A kinek a lelke marad a halottnál.
Csak azok nem mennek. Tisztelegve ott áll
Az a tizenhárom.

Csönd. Sötétség árak a világra széjjel,
Csak lenn, a kriptában, csak ott nincsen éjjel.
Van, magyar királyné, a ki őriz téged:
Ragyogó kardjával ott áll díszőrséget
Az a tizenhárom!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 39. szám, 1898. szept. 25.

Erzsébet királyné (1837-1898)

 

    Hogy ki volt Ő, mondják e a krónika rövidségével és fontosságával e sorok:
    Erzsébet királyné, Miksa bajor herceg és Ludovika hercegnő második leánya 1837. dec. 24-én Possenhofenben, Bajorországban született. Ifjú éveit szülői körében töltötte, csöndes idillben, távol attól a ragyogó fénytől és pompától, amely a királyi udvarokat körülveszi. 
    Mikor elérte a tizenhatodik évét s mikor szépsége is ifjúsága teljes pompájában ragyogott, már menyasszony volt. A király Ischlben tartotta vele eljegyzését 1853. augusztus 18-án. Nem egészen egy esztendő múlva, 1854. április 24-én történt az esküvő, amely Bécsben ment végbe. A nép, amely sokat hallott Erzsébet szépségéről és sugár alakjáról, lelkesen és melegen fogadta. A fiatal királyné valóban szép és elbájoló volt. Szívének jósága, lelkének nemessége azonban túltett szépségén s nagy igazságot mondtak akkor, mikor azt állították, hogy a legjobb királyné Bécsben lakik. Az esküvő ünnepségei fényesek voltak s ha ebből a fényből Magyarországra akkor kevés jutott is, a királyné szívét mégis megérezték azok a politikai elítéltek, akik ekkor kegyelmet kaptak. Az ő jó szívére vezetik azt is vissza, hogy az országban még mindig érvényben volt ostromállapotot megszüntették.
    Erzsébet királynénak négy gyermeke született. Zsófia, ki 1855-ben született és aki már 1857-ben meghalt, éspedig Budán. Második gyermeke Gizella, aki Lipót bajor herceghez ment nőül. A harmadik szülött Rudolf trónörökös volt, akinek tragédiája még mindannyiunk élénk emlékezetében van. Negyedik gyermeke Mária Valéria, aki 1868-ban Budán született s aki Ferenc Salvator főherceg felesége.
    A királyné magyar földre először 1857-ben lépett, amikor a király kíséretében az ország legnagyobb részét bejárta. A magyar nép, amerre csak járt, mindenütt lelkesen, szeretettel fogadta, sejtelmében annak, hogy ez a jóságos és nagyszívű asszony áldást terjeszt maga körül. Ezért nem csoda, hogy szívének vonzalma a magyarok iránt növekedni kezdett. El is határozta, hogy magyarul megtanul Báró Eötvös József ajánlatára Falk Miksa vállalkozott arra, hogy a magyar nyelvre oktassa és megismertette vele irodalmunkat. Falk igen sokat és igen érdekes dolgokat írt a királyné szorgalmáról s a magyarok iránt érzett igaz vonzalmáról. A kiszivárgott hírek minden magyar szívet feléje fordítottak.
    1866-ban az osztrák-porosz háborúidején Erzsébet királyné gyermekeivel együtt Budapestre költözött. Igen boldogan és igen egyszerűen élt itt gyermekeivel s megelégedettségén csakis a háborúról érkező rossz hírek ronthattak. Ekkoriban mondta gróf Andrássy Gyulának:
- Ha Olaszországban rosszul mennek a császár dolgai, az nekem igen fáj, de ha Magyarországon mennek a dolgai rosszul, az engem megöl.
    A koronázás alkalmával, 1867. június 8-dikán olyan hatást tett a magyarokra, mint annak idején Mária Terézia. Ez a szeretet tartotta Buda várában akkor is, mikor Mária Valéria született. Már ez idő tájban sok időt töltött Gödöllőn, ahol minden udvari etikettről menten forgolódott az őt imádó nép között.
    1869. április 17-én írta azt a levelet Deák Ferenchez, amely a múzeumban ma is látható, s amely szóról-szóra így hangzik: „Ámbár úgy vagyok értesülve, hogy ön nem szívesen fogad el meghívást ebédre, mégis engedje reménylenem, hogy ez alkalommal kivétel leend ön előtt tisztelője Erzsébet.” Mikor azután Deák Ferenc meghalt, a királyné a ravatalánál megjelent és hosszasan imádkozott.
    Egészségi szempontból a királyné részt vett a vadászatokon is s egyiket volt a legkitűnőbb lovasoknak. Sportnak, vadászatnak egyszerre véget vetett azonban az a rettenetes csapás, amely 1889. január 3-án zúdult rá, amikor Rudolf trónörökös oly váratlanul s oly megrázó körülmények között meghalt. Egészsége ez időtől kezdve rohamosan hanyatlott. Az esztendő legnagyobb részét utazással töltötte. Különösen szeretett bolyongni a tengereken s yachtja nagy utakat tett meg vészben, viharban egyaránt. Utazásai közben, amikor a görög nyelvet is megkedvelte, különösen megtetszett neki Korfu, ahol a híres Achilleont is építtette, amelyről annyi csodás dolgot írtak. És utazásai közben, távol a hazától, távol szerette magyarjaitól, kellett őt egy aljas rajongó orgyilkos tőrének érnie…

*

Hogy mi volt ő minékünk, mondják el a szív melegével e sorok.
    Horváth Mihály kultuszminiszter volt a második felelős magyar minisztériumban 1848-ban és a szabadságharc leveretése után kibujdosott. Mikor Magyarországra ismét felvirradtak az alkotmányosság napjai s a politikai menekültek amnesztiát kaptak, az 1867. év elején Horváth is visszatért. Egy napon meghívást kapott a budai várba, hogy maga Erzsébet királyné óhajt vele sürgősen beszélni. Horváth elment a királyi palotába, ahol a várkertbe vezették, melynek egyik pavilonjában ült a királyné Ferenczy Ida udvarhölggyel, felolvasónőjével. Horváth hódolattal üdvözölte a királynét, mire az az ő édes hangján azt mondta:
- Kedves püspök úr (Horváth tudvalevőleg csanádi püspök volt), éppen Magyarország újabb történelmével foglalkozom s itt sok oly részletet találok, amely bővebb magyarázatra szorul; ön, mint történetíró a legilletékesebb arra, hogy nekem a kellő felvilágosítást megadja. Kérem, tegye meg ezt nekem.
Horváth megdöbbenve látta, hogy a királynő előtt az ő munkája fekszik, melyet a magyar függetlenségi harcról írt s melyet az emigráció alatt Genfben nyomatott ki. Ez a kiadás szigorúan el volt tiltva abban az időben Magyarországon. A királyné észrevéve Horváth Mihály zavarát, így folytatta:
- Éppen a debreceni függetlenségi nyilatkozatot olvasom az ön könyvéből; ennek ön részese volt; erre nézve akarom megtudni önnek, mint azon esemény egyik előkelő faktorának a véleményét, az egész tény körülményeiről, amelyek önöket erre a határozatra indították. Én a leplezetlen történelmi igazságot keresem, azért elvárom, hogy felelete teljesen őszinte lesz – annál is inkább, mert hiszen abban az időben még nem is voltam a dinasztia tagja, férjem nevében pedig – aki úgyszólván gyermek-ifjú volt még akkor –, sok olyasmit követtek el, ami, hogy megtörtént akaratán kívül, ő fájlalja legjobban. Higgye el, ha tehetségünkben állna, férjem és én volnánk az elsők, akik Batthyány Lajost és az aradi vértanúkat életre ébresztenők. 
    Órák hosszat magyarázta erre Horváth  a királynénak a függetlenségi harc részleteit, egész őszinteséggel tárva fel a magyarok helyzetét s cselekvésük indító okait. Ezt az előadást mutatja be képünk, a maga megkapó alakjaival: az elérzékenyült királynéval, a kis Rudolf trónörökössel és Gizella főhercegnővel; Ferenczy Idával, ki zsebkendőjével törölgeté könnyeit és a háttérben elmerengve álló Andrássyval. A királyné feszült figyelemmel hallgatta a koszorús történetíró előadását, akit a fejedelmi asszony elbűvölő, rokonszenes egyénisége annyira meghatott, hogy e kihallgatás után lelkes arccal így nyilatkozott:
- A királyné valódi isteni asszony! A királyné rokonszenvét is megnyerte Horváth, aki ettől az időtől kezdve gyakori meghívottá lőn a budai várban, úgy hogy mikor  a királyné leánya, Mária Valéria főhercegnő számára magyar nevelőt keresett, Horváthot kérte fel, hogy ajánljon neki ilyet. Horváth ajánlott és be is mutatott egyet, aki tényleg a hercegnőnek nevelőjévé lett. Ez Rónay Jácint volt, Horváth emigránstársa.

*

Az általános amnesztia után Kossuth Lajoson kívül a szabadságharcnak minden szereplője hazatért.
    Hazajött Klapka György tábornok is, Komárom hős védője.
    Erzsébet királyasszony, amióta elolvasta Horváth Mihály történeti művét, különös érdeklődést táplált a komáromi hős iránt. Midőn a felséges asszony megtudta, hogy a tábornok is visszatért hazájába, magához rendelte.
    Klapka elment a királyi várkastélyba  s jelentkezett. Azt mondták neki, hogy a királyné a várkertben sétál s azt kívánja, hogy Klapka ott mutassa be magát neki.
    Úgy történt. Erzsébet királyné lebilincsel szívességgel fogadta s egyenesen így szólította: Tábornok úr…
    Ez a gyöngédség felette meghatotta a szabadságharc hős tábornokát. Még inkább meglepte őt, midőn a királyné csakhamar a szabadságharcra tért át, Klapkának beszélnie kellett a hősi harcokról, Komárom halált megvető védelméről. A királyné könnyes szemmel hallgatta végig a várvédő hős visszaemlékezéseit.
    Búcsúzáskor így szólt hozzá:
- Megkönnyebbült a lelkem, tábornok úr, hogy annak a korszaknak egyik legnagyobb élő alakjával ismerkedhettem meg.

*

Kedves epizódokban gazdag része a gödöllői királynapok emlékének a kis Valéria főhercegnő gyermekével. 
    A hetvenes évek vége felé a királyi család a szokottnál is hosszasabban időzött Gödöllőn, s gondos körültekintéssel kezdték meg a kis királykisasszony komolyabb nevelését s oktatását. A magyar királynak magyar földön született lánykája, magyar nyelven ismerkedett meg a tudományokkal s mindazzal a széppel és jóval, melyeknek mindenkor valódi kincsesháza volt fogékony, nemes lelke.
    Nevelőnője Korniss grófnő volt, míg oktatása Rónay Jácint püspökre, a kiváló magyar tudósra volt bízva, akit annak idején a Rudolf trónörökös mellé a minisztertanács ajánlott a magyar történelem tanárául. Különben a kis királykisasszony, vagy mint felséges szülői nevezték: „kedves magyar leánynak” egész udvartartása magyar volt.
    Őfelsége kívánságára az egyes tantárgyakat is magyarul tanulta Valéria főhercegnő.
- Leányommal naponkint magyarul imádkozzék. Azt akarom, hogy vallásos, d ne vakbuzgó legyen. A vallás vigaszára az élet folyamán mindnyájunknak nagy szüksége van!
Ez volt királynénk utasítása – Rónaynak.
    Milyen királynéhoz méltó szavak!

*

Gróf Ráday Pál, Gödöllőnek a hetvenes években szolgabírája, 1873 november havában hivatalos volt őfelségeikhez ebédre. Az egyik szárnysegéd folyton kínálgatta Rádayt borral, úgy, hogy a király is észrevette:
- Igyék gróf úr! Hisz egy pohár bor a hazáért meg nem árt!
Ráday meglepetve nyúlt poharához:
- Felséges Uram, engedje meg, hogy a költő szavait tovább fűzhessem: a legelső magyar ember a király! Éljen a király!
    S már üríteni akarták a poharat, amidőn királynénk szólt közbe mosolyogva.
- Hadd folytassam én is: Addig éljen, míg a honnak él!

*

A nemzet könnyei hullottak, amidőn szétvitte a távíró Deák Ferenc halálát 1876. január 28-dikán. Pénteki napon sújtott le a nemzet gyásza és hétfőn délelőtt egy Váci utcai virágkereskedés kirakata előtt nagy embertömegek csoportosultak, hogy láthassák a királynénak Deák Ferenc ravatalára szánt koszorúját. A koszorú, melyet ma is kegyelettel őriznek, babérlevelekből, s pompás fehér kaméliákból van kötve s bokorra kötött két arasznyi széles nehéz fehér atlasz szalaggal. Rajta ez a felírás kihímezve arany betűkkel:
- Deák Ferencnek Erzsébet királyné.
    A koszorút maga a királyné helyezte a ravatalra. Hétfőn délután 4 órakor érkezett az akadémia csarnokába, ahol a ravatal felállítva volt, a királyné. Őfelsége mély gyászba öltözve, belépett a sötét csarnokba, melynek félhomályát csak a ravatal lángjai világították meg. S ekkor történt a fönséges jelenet, melynek emléke mindenkoron fog élni e nemzet kebelében. A királyasszony kezeibe vevé az általa előre küldött gyönyörű babérkoszorút, fellépett a ravatal emelvényére s udvarhölgye által segítve, gyengéden ráhelyezte a koszorút a nagy halottra. Néhány másodpercet töltött az örökre meghidegült nemes arcvonások szemléletében. A királyné szemében az igaz fájdalom könnye csillogott, azután leszállva, több percre áhítatos imába merült el a koporsó lábainál levő imazsámolyon, melynek balján (a koporsó jobbján) a király által küldött babérkoszorú feküdt.
    Minden jelenlevő szemébe könnyek tolultak, látva, hogyan koszorúzza meg a nemzet koronás uralkodónéja a ravatalán fekvő legnagyobb hazafit. Imája végeztével csendesen távozott a királyné egy nemzet gyászának szomorú helyéről. A koporsón ott maradtak a királyné s a király már előbb odahelyezett koszorúi, tanújeléül, mily gyengéden és szeretetteljesen osztozik a királyi pár a nemzet gyászában. A magyar nemzet nagyon  hálásan fogadta a királyné e megható részvétét és mindenki méltán tekintette úgy, mint a magyar nép iránt érzett rajongó szeretetének jelét. A megkapó históriai jelenetet később az állam költségén Zichy Mihály gyönyörű festményben örökítette meg, mely ma a Nemzeti Múzeum képtárának egyik dísze.
    Ez volt Ő minékünk, szegény magyaroknak!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 39. szám, 1898. szept. 25.