Oláh Gábor (1881-1942): A hárs alatt

 
- Elbeszéli egy öreg magyar -

Ős nemesi porta széles gádorában
Őszi naplementkor üldögéltünk hárman.
Gyöngyöző tüzes bor vérünket tüzelte,
Lángolt benne Tokaj szilaj, büszke lelke.

Ránk az áldozó nap mosolyogva nézett;
Rózsaszínben játszott az egész természet.
Egy vén ősi hársfa, a melynek alatta
Folyt a szó meg a bor, levelét hullatta.

Hullt a sárga levél, hulldogált a fáról,
Folyt a szó szép lassan mindhármunk ajkáról.
Eleinte lassan… aztán merészebben,
Pohár összecsengett reszkető kezekben.

Reszketett kezünk, mert nagy dologra tértünk:
Sínylődő országunk mit tehet még értünk?
Reszketett szívünk is… Élet-é az élet,
Melyet összeforrva nyögünk, hazánk, véled?!

S egyikönk, nemes törzs, utolsó hajtása,
Emelte szavát nagy, szörnyű káromlásra:
„Őseim vérökkel áldoztak e honnak,
s alig lelek benne egy zúgot magamnak!

Mi volnánk a nemzet aranyos ruhája,
De levet magáról s rongyot vesz magára!
Idegen nagy népek kaczagva csudálják
A magyar Istennek gyönyörű csudáját!

Kellett a nemes kar! Kellett a nemes vér!
Elmúlt a zivatar – most senki sem esmér!
Nyöghetne az ország pogány rabigában,
Ha mi ki nem rántjuk, harczok viharában.

Tenger birtoka volt apámnak e földön!
S én, fia! – napjaim csak úgy tengve töltöm.
Szégyen marná képem, de minek szégyeljem?
Pirúljon az ország, hogy nincs benne helyem!

Hova lett a portám? Szolgahadam? Kertem?
Ebadóba vitték! S még ki se hevertem:
Ősi kiváltságom letépdesik rólam,
S a paraszttal vagyok egy rendbe, ha szóltam.

Ezért imádjam én ezt a szép országot?
Talpat nyaljak neki, hogy nyakamra hágott?
De, Isten a lelkem! Nagy a világ! S benne
Jobb haza, ennél, csak nékem ne teremne?

Elvész az a nemzet, elvész, meglássátok,
Melynek nemes rendjét öli pártos átok!
Száműztök bennünket, koldus fejedelmek?
Jól van! Nem könyörgünk senkitől kegyelmet!”

És poharát kapván felrikoltott: „Éljen!”
- Én meg, úgy titokban, felsóhajtok mélyen:
Istenem! Istenem! Hát ennyire volnánk?
Hát ütött volna már az utolsó óránk?

De kezdi szózatját a másik mellettem:
„Kenyeremnek javát jószerint megettem,
Sokat jártam-keltem új- és ó-világban,
De biz a magyarnál gyatrábbat nem láttam!

Gyűlölöm ezt a fajt; nyomorult, idétlen.
Magyarnak születtem, de nem az én vétkem!
Magyarnak születtem, nem vagyok rá büszke!
Ha ez a név rózsa, nem rózsa, - de tüske.

Hosszú dalidókra haza-hazajárok,
Mulatni – azt tudunk, mi magyar betyárok.
De elég három nap, kerget a vágy innen.
Szép, szép Magyarország, de csak úgy messzünnen.

Nem értik az embert, ha kinő közülök.
Ha itthon tengődöm: rongyba megőszülök.
Más világ kecsegtet hírnévvel, kenyérrel,
Pedig nem öntözöm, mint ezt kéne, vérrel!

Küszöb Magyarország, át kell lépni rajta!
Túlnan mosolyog ránk szebb életünk partja.
Ősi lomtár e nép, rozsdás, szablya, kopja,
Nagy szájú, lármázik s csak a napot lopja!

Ah, te művelt Nyugat, te vagy ideálom!
Mért nem vagyok angol? Ezt, csak ezt sajnálom.
Magyarnak születtem, az sem az én vétkem;
Kivedlem belőle lassan, észrevétlen.”

Poharát felkapván nagyot szítt belőle,
Én meg fázni kezdtem… nem ízlett a lőre.
Haragtól, szégyentől piroslott az orczám -
Mikor egy öreg pór vetődik be hozzám.

Rongyos volt, szegény volt. Kopott tarisznyája
Keservesen simult rokkant tomporára.
Szeméből sírt lelke… levette kalapját,
S elkezdte sorolni szépapját, nagyapját.

Odalyukadt végül, hogy: nehéz az élet!
Háza elkallódott, vagyona elszéledt.
Rokonság, sógorság – rosszabb a kutyánál!
Vadszeder táplálja, az árok partján hál.

„Megkövetem szépen nagy uraim, rendre,
Tekintsenek őszült, vén bolond fejemre.
Nem bírok itt élni – ez a föld nem áldott!
Megyek más hazába, másik gazdát váltok.

Nem derül itt én rám soha egy jó óra!
Nem méltat itt senki soha egy jó szóra!
Száz mérföld a világ – a nyakamba vészem,
ha már pusztulnom kell, pusztuljak egészen.

Tiszta volt a kezem, tiszta volt a lelkem,
Mégis csak bánatra feküdtem és keltem.
Egy hibám volt pusztán: koldusnak születtem
Gonosz lelkek  húztak sorsot én felettem.

Nem bírok itt élni! Fáj e földet látnom,
Nincs egy ismerősöm, rokonom, barátom.
Rossz föld ez énnékem! – Megkövetem szépen:
Pár garast az útra – igalom nevében…”

- Kicsordult a könnyem… vert bánat és szégyen,
S szemembe nevetett két derék vendégem!
Végig tekintettem népem romladékán -
Leborultam… sírtam… keservesen, némán.

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 25. szám, 1903. márc. 22.

Vértessy Ida (20. sz. eleje): Márczius 15.

Még hallgat a dal, a bokor se mozdul,
Még hóborítja itt-ott a mezőt,
de fénye rezdül hajnal bíborának,
Mozgatja már az alvó szemfedőt.
Ébred tavasz, a tűnő tél nyomában
Terül az élet lombos sátora,
Im itt vagy újra! Ó, légy üdvözölve
Te szent nap, márcziusnak idusa!

A föld fagyát, ha a nap csókja éri
És jön az élet sírbontó lehe,
Úgy hoztál hajnalt a zord éjszakára,
Ifjú szabadság szent hónapja te!
És kél emléked zengő harsonája,
A melytől egykor zúgott bércz, patak,
Mely széttöré a szellem rab-bilincsét
S erőre kelt a fáradt gondolat.

Mint fékevesztett ár kitör medréből,
Miként a büszke sólyom száll tova,
Zúgott a fásult szíveken keresztül
A szent szabadság gyújtó szózata.
Hiába hull rá zsarnokok bilincse,
Hiába nyújtá véres körmeit,
Csodás erővel húzta-törte széjjel
A szolga jármát, rab-bilincseit…

És él a nemzet száz csapás után is,
Nem pusztult el, de nyert ám új erőt,
Fent lobogott a régi tépett zászló!
Föleszmélt a végpusztulás előtt.
Egyenlőség! Te álmodott szabadság!
Kunyhók reménye, annyi bú alatt!
Leráztad ím a szolgaság igáját
S a nemzetté vált nép immár szabad.

Ébredj! Ma ébredj! Kiküzdött szabadság
Félszázad évet alvó lantosa,
Törj ki sírodnak rejtett kebeléből,
Csendüljön újra ajkad lángszava.
A győzelemre te vezetted egykor,
Pusztában síró árva nemzeted,
Diadalról majd diadalra vitte
Világraszóló kettős fegyvered.

… Dicső emléke elmúlt nagy időknek!
Te föl-föl járó csodás üstökös!
Sugár kévéje fénylő koronádnak
fényt gyújt, ha utunk sötét vagy rögös,
Égsz biztatón, mint Mózes csipkebokra,
A melynek lángja el nem ég soha!
Te vagy! Te lész örökös Pharosunk,
Oh, márcziusnak szentelt idusa!

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 24. szám, 1903. márc. 15.

Apostol Bertalan (1859-1928): Tavasz késtekor

 
Kies napot hiába várva
Kedves vidékem egyre árva
Csak álmodozza a tavaszt!
Alig tűnik a téli emlék,
A napfény oly halvány, hideg még:
Lombot, virágot nem fakaszt.

Máskor már ilyenkor megáldott
Virulatos, dús fényben állott
E szép táj itt köröskörül;
Madár dalolt szép lombog ágon,
Kis méhe döngött a virágon, -
Ember, állat, vidult s örült.

Most a természet titka zárja,
Bár nyílását mindenki várja,
Kincsét soká nem tárja fel…
Míg gy merengenék leverten,
Hű fecském a szellős ereszben
A régi jó tanyára lel.

Onnét, ahol örök tavasz van,
Felhő s vihar közt szállva gyorsan
Megtért s ím vissza nem riad;
Csicserg vidáman enyhe fészkén,
Nem csügged el, bizton remélvén…
Sötét az éj, de megvirrad!

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf., 23. szám, 1903. márc. 8.

Zrinyi Ilona*

    Február 18-án volt kétszáz esztendeje, hogy Kis-Ázsia partján, Bithiniában, a „Virágok mezején”, amely olyan szép, olyan áldott hely, hogy „majd merő paradicsomnak mondathatik”, fáradt szemeit örök álomra hunyta egy asszony. Csak hatvan éves volt, a sorvadás vitte a sírba. Utolsó szavai ezek voltak: „Hitem kezeivel már megfogtam az én üdvözítőmet, Jézus Krisztust, hadd bocsásson el, hogy minél hamarább mehessek hozzája.” Szinte tizenöt évvel fiatalabb ura, akit kuruc-királynak hívtak s aki hontalanul, egy helyről a másikra vándorolt beteg asszonyával, a másik szobában feküdt súlyos kórágyon. Komáromy János, a beteg matróna hűséges doktusa fogta le a fáradt szemeket, aztán letörülve a maga csurgó könnyeit, bejegyezte diáriumába, amint következik: „Megmenekedtél e rossz világról, istenfélő, kegyes, tiszta életű, jó erkölcsű, sok boldogtalanságaidat férfiszívvel meggyőző, annyi gyötrelmedet békességes lélekkel szenvedő fejedelemasszony, nékem édes, jó, kegyelmes asszonyom.  És bizony, amennyit ez világon szenvedtél, soha több purgatóriumba nem mentél. Leszakasztá a halál a »Virágok mezejéről« ezt a legnemesebbik virágot.”
    Hősöknek volt a leánya, hősök felesége és hősnek az anyja az a fáradt asszony, aki meghalt a „Virágok mezején”. Zrinyi Ilonának hívták, egyik őse Szigetvár oltalmában esett el s hazaszeretetével és vitézségével nevét kitörülhetetlenül beírta a magyar krónikába. Az a másik Zrinyi Miklós, aki a szigetvári vértanú hősi halálát eposszá formálta, aki költő, katona s mindenek fölött fanatikus magyar volt: nagybátyja. Apjának egy más nagybátyjával, mert szerette hazáját s mert hazaszeretete összeütközött a dinasztikus hűséggel: elütötték a fejét osztrák földön, császári bíróság ítélete alapján. A trón érdeke úgy kívánta, hogy az élők sorából két nagy, virágzó, a közpályán szinte félezer éven át fényes szerepet játszó családot kiirtsanak. Frangepán Ferenc lefejezésével a bécsújhelyi bakó megfordított címert akasztott a Frangepánok ősi kriptájára: ő utolsó sarja volt a híres nemzetségnek. És magva szakadt a Zrinyieknek is. Zrinyi Ilonát száműzték, mert előbb egy Rákóczihoz, azután Thököly Imréhez ment feleségül, akik védték a magyar szabadságot, szent István alkotmányát és Árpád véreit. Zrinyi Péter, a költő Zrinyi Miklós öccse a vérpadon halt meg; felesége: a dús Frangepán Anna koldusbotra jutott s az apáca-könyörület istápolásával halt meg; legnagyobb leánya a magyar szabadsággal török oltalom alatt kibujdosott Európából Illés próféta hegyének talpához, a „Virágok mezejére”; fiát, akit az osztrákok csúfosan Gnade Jánosnak hívtak, húsz évig tartottak börtönben, ahol megőrült; más két leányát kolostorba dugták apácának, ott haltak meg, mint Krisztus menyasszonyai. Ez a Zrinyi-ház krónikájának utolsó fejezete; ez a vérlázító tragédia volt II. Rákóczi Ferenc anyai öröksége.
    A lojalitás, a dinasztikus hűség, ahogy azt értelmezték a XVII. század második felében, azonban nemcsak az apai házban avatta tragédiává Zrinyi Ilona életét; tragikus hősnő volt ő mint hitves és mint anya is. Először a politikai számítás vezette az oltárhoz, első ura, Rákóczi Ferenc oldalára. A politikai számítás alatt itt ne értsünk valamely önző, személyes érdeket, valamely hivalkodó nagyravágyást. A két Zrinyi: Miklós és Péter, a haza nevének emlegetésével nem hajtotta a maga malmára a vizet. Az atyafiságot a hatalmas, a dús, a fejedelemséget viselt Rákóczi-házzal azért keresték, hogy jobban védhessék a magyar szabadságot, amelyet I. Lipót király autokratikus és klerikális uralma alatt mindenfelől veszedelmek fenyegettek. És I. Rákóczi Ferenc is csak anyjának, a vallásos, a hatalmas Báthori Zsófiának köszönhette, hogy elkerülte a hóhérpallost, hogy Zrinyi Péterrel. Frangepánnal és Nádasdy Ferenccel neki is nem ütötték el a fejét. Életéért anyja királyi váltságdíjat fizetett. Ifjan, kevés dicsőséggel halt meg; egyszer fogott veszedelmesebb játékba, amikor hazája és élete forgott a kockán s az a kísérlet is balul végződött. Zrinyi Ilona két gyermekkel fiatalon maradt özvegyen. Meggyászolta az urát, akit nem szeretett, nevelte gyermekeit s talán rideg, de nyugodt, külsőségeiben fényes és pompás élet jut neki osztályul, ha egy ifjú, vakmerő, faját fanatizmussal szerető szabadsághős nem vetődik az útjába. De az ő „nagy szellemén is hatalma volt a szerelemnek2, amint fia följegyezte naplójába s nem közönséges gátak elhárításával másodszor feleségül ment Thököly Imréhez. Életét igazi tragédiává ez a második frigy avatta, amit szíve szerint kötött. Boldog volt; bár nem áhította, kapott osztályt a ragyogványból is; hívei, akik imádták: fejedelemasszonynak, Felső-Magyarország választott királyasszonyának hívták; de feje fölött a ragyogó ég, amely boldogsággal kecsegtette, hamar elborult. Thökölytől elpártolt a szerencse, a protektor-törököt megverték Bécs alatt, kiűzték Budáról, lassankint kiszorították Magyarország területéről is. Thököly csaknem az oltártól indult a táborba s házassága első éveiben is csak rövid pihenőkre térhetett felesége otthonába. Munkács erős, biztos várába. Aztán elszakadtak egymástól nagy időre. Thökölyt fogságra vetette a török, Zrinyi Ilonát Munkácson ostrom alá fogták az osztrák zsoldosok. Munkács várából hős lélekkel védte gyermekei jogát s a magyar szabadságot. Szinte három éven át forrott az a háború, amelyet egy asszony s egy maroknyi hű embere ellen egy nagy monarchia viselt. A bombák nagy pusztítást tettek a várban; de – amint urának írta: »Senki sem engemet, sem gyermekeimet megijedt állapotban bizony nem láta; és lássa meg az ellenség, hogy kikkel tett föl: ha asszonyember vagyok is, meg mertem várni őket, vigyék hírét máshová is.«
    Nem az erő, inkább az árulás vette meg Munkácsot a hosszú ostrom árán. Zrinyi Ilonát gyermekeivel Bécsbe vitték, leányát kolostorba dugták, ahonnan szinte erőszakkal szabadította ki egy derék osztrák katona, hogy feleségül vehesse; fiát odaadták a jezsuitáknak. Maga négy esztendőt töltött elég szigorú fogságban. Amikor évek múltán találkozott a magyar földről kiszorult urával, a még csak harmincöt esztendős férfi aggastyánnak festett. Azután a határról is mind távolabb kellett költöznie; előbb Konstantinápolyba s mert az osztrák hatalomnak az is igen közel volt, utóbb a kis-ázsiai Nikodémiába. Gyermekeit sohasem  látta többé, hogy Bécsen elszakadt tőlük. A sors meghallgatta kérését, hogy szerelmes urát, ha élete árán is, fiú-magzattal örvendeztesse meg; de amit egyik kezével adott, a másikkal elvette. Szerelmük záloga, egy kisfiú s egy kisleány, még csecsemő korukban meghaltak s a két bús vándor csak magában, egy kis koporsóval, kis leányuk koporsójával érkezett Konstantinápolyba. Tragédiájában a befejezés gyors lefolyású. Betegen érkezett a török fővárosba; betegen hurcolkodott át Nikodémiába és nem gyógyította meg a csodás, a paradicsomhoz hasonlatos „Virágok mezeje” sem. Nemes élete kilobbant, mint a végigégett gyertyaszál. Súlyos keresztjét panasz és zúgolódás nélkül hordozta. Bocsánattal és áldással ajakán halt meg a mártírok leánya, mártír hitvese és mártír anyja. A maga mártíromságát nem számítgatta maga sem, tehát nekünk sincs jogunk hánytorgatni.    
    Roppant hatalom, leírhatatlan varázs lehet az magyar szabadság, amiért akik szeretik azt – ekkora árt olyan könnyűszerrel fizettek. És amikor hazájától távol, halálos ágya mellett csak egy hű szolga virrasztván, szemét örök álomra hunyta az a szent asszony, akinek nem kellett a császár kegyelme, amiért, hogy egy kortársát idézzük,neve örökre áldassék. Magyarországon megdördültek a szabadság villámai; messzi hazájában fölemelték a szabadság zászlaját. A zászlótartó, II. Rákóczi Ferenc, fia volt a szent asszonynak, Zrinyi Ilonának, aki 1703. február 18-án nem halt meg a „Virágok mezején”, de örök időkre beköltözött a szabadságot szerető népek hálás és kegyeletes emlékezetébe!

(* Ezt a szép cikket a „Budapesti Hirlap”ból vettük át.)

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 22. szám, 1903. febr. 22., márc. 1.

Tölgyfa

    Magasra nőtt – megkoszorúzni a tetőt – ha kérge kissé durva is – edzett-kemény, mint ércpajzs! Vetélkedve dédelgették a letűnt évszázadok: kíméletesen bánt vele a fergeteg, a terhes felhő csak pihenni szállt reá; eljárt azonban az idő felette is s belevésődött kérgébe a mulandóság nyoma. Egy évezred szélvésze suhant át koronája felett.
    Ha megszólamlanék, mily sok századról regélhetne titkos dolgokat nekünk a fák idős fejedelme. Mátyás király, Hunyadi János, Dobozy, Lorántffy Zsuzsanna és Zrinyi Ilona emléktölgyeinek még csak néma méltósága is megállítják útjában a vándort s magasztos, hazafias érzelmeket gerjesztve szívében, hódolatra kényszerítik… Büszkén mutatnak a „Rákóczi-hegy” felé Görgény „őrálló” tölgyei: „Ott fenn tanyáztak hajdan a sasok, ott fenn tanyáztak a Rákócziak…” kiknek emlékére lángolunk és sírva fakadunk… Mennyire lelkesítené az igaz magyart, ha Bazin tölgyóriásai elsuttognák azt a szép regét, melyet álmodának, midőn ifjú lombjukat beragyogta a szabadság napja, lombsátoruk alatt táboroztak farkas-kacagányos kuruc-vitézeink. Mit suttognak vajon a csukárdi völgy tölgyei?! Búsan integetnek a cajlai temető felé… mélyen lehajtják lombjukat, mintha visszasóhajtanák a tárogató szavát, melynek hangja mellett egykor „fölrepedeztek a magyar nemzet sebei”: „Hej Rákóczi, Bercsényi, Bezerédi – Magyar vitézek nemes vezéri –, Hova lettek, hova tűntek válogatott vitézi…” Évezredet látott maga felett elviharzani a „régi idők élő tanúja”, a nagyberki erdő tölgye. Elmerengni látszik a letűnt idők felett. Thököly bujdosó kurucainak őrálló fája volt, lombsátora alatt sírt fel egykor a históriás-ének: „Óh szegény magyarság! – Idegen nemzetre szállott szép országod – Tőled elvétetett arany szabadságod…!
    Nagy idők tanúi hazánk tölgyóriásai! Megosztották velünk a jó és rossz napokat, hű bajtársaink voltak minden időben, akár a szent szabadság dicső napja tündökölt felettünk, akár az elkobzott alkotmány sanyarú ideje borult reánk: Eljutott hozzájuk a tatár-pusztítás vészkiáltása, látták a mohácsi csata véres zászlaját porba hullani; a nemzet szívverését mindig közel érezték magukhoz. Mátyás király dicső korának maradványa a Normafa, látta, mikor Buda fokára feljött a félhold s megsebezve vergődött az egykor fél Európát megremegtető Turul… átélte azt a korszakot, mikor a magyar szabadság csatakiáltása újra megreszkettette a földet s megérte azt az időt is, mikor az elárult magyar sereg vértanúit siratva, a hegyek közt bujdosott és sok százados törzsét könnyeivel áztatá.
    A tölgyóriások hazánk legrégibb élő emlékei. Kitartó életük az ércbe öntött szobornál is maradandóbb emléket biztosít, lombsátoruk alatt pedig nyitva áll a természet legszebb temploma. Regék, legendák szövődnek hozzájuk, az igaz ember gondolatvilága alig bír betelni, mikor rájuk tekintve az emlékfáihoz fűződő korszakalkotó események felett elmereng. Hazánk viszontagság teljes élete minden idejéből egy-egy évezredes tölgy áll tanúbizonyságul; mily magasztos gondolat tehát, mikor a költő tölgyfához hasonlítja nemzetét, megszólaltatja őt a „sivatag koronáját”: „Távol világ regényes bércein – Virágozának boldog őseim – Anyám a vadon-erdő legszebb fája volt… A fergeteg beléje szeretett;  - S mivel szerelme célt nem érhetett, - Szegény anyámra bosszút esküvék… Letépe minket és szétkergetett – A bosszújában rémes fergeteg – Idáig űzött engem haragja – E sivatag magába fogada. – Sok századot látott, amint jött és távozott, a fergeteg nem győzhette meg, nem bírt vele – S a hőst, ki annyi századéven át oly bátran, olyan rendületlen állt: E hőst mi fogja most eldönteni?! Önnön keblének hitvány férgei! – Felsír a fa – Bár merre nézek, látnom nem lehet – Szegény anyámat és testvérimet… Óh isten, isten, a ki alkotál, - Hát nincs számomra nemesebb halál?! – Im ezt beszélte a  tölgy. – Fönn ült a tölgy-tetőn – A felleg és a beszédet – Hallgatta részvevőn. – Részvétből, szánalomból – Villámot vett elé – Az árva tölgyet sújtá – S azt porrá égeté”. Mily igazán s bensőleg átérzi koszorúsunk nemzete sorsát: hiszen a forradalmat megelőző szomorú korban csakugyan „önnön keblének hitvány férgei” rágódtak a hazán… s forradalomkor pedig a nemzet testén valósággal villám futott keresztül s életfánk is porrá égett Világos után. Mily hű jelképe volt tehát édes hazánk akkoriban a „sivatag koronájának”… de vajon még felégetése után is nem hű jelképe maradt-e a halottaiból feltámadt nemzetnek? Újjászületésünk hajnalán ezredéves fánk kitéphetetlen gyökere újra kihajtott, mint valami villámsújtott tölgy, új sarjat eresztett.
    A vadon erdő legszebb fája, az erdő királya a tölgy! Enyhet adó lombsátora alatt talál menedéket a fáradt vándor, körülötte üti fel sátorát a sereg, ha a megpróbáltatás napjaiban pihenőre száll… mulandósága száraz ágaival ő éleszti az őrtüzeket. Békében ékessége, háborúban erőssége az országnak… Komoly méltóságához országos dolgokat fűz a kegyelet. A régi világ elfogult népe ősidőktől fogva igaz vonzalommal viseltetik a tölgyfa iránt; alatta tart tanácsot, ha baj fenyegeti; lombjából fon diadalmi koszorút, ha legyőzi az ellent… alatta mutat e áldozatot isteneinek, róla szakítja az elismerés lombját; fiai előtt a szent tölgyről szakított egyetlen levél elnyerése is nagy kitüntetést képezett s legszebb örömünnepük volt, mikor a pap a hős homlokát tölgyünnepük volt, mikor a pap a hős homlokát tölgykoszorúval övezte. Ekként vált a tölgyfa a régi népek szemében az erő, hűség és a kitartás jelképévé. A parányi ember a gondviselés oltalma alatt nagyra nőtt évezredes fái előtt meghajolt; de nem is csoda, hiszen a kültámadások ellen védbástyája, oltalmazója volt a tölgyek erdeje s így tehát valóban nemzete ellen vétett, ki e jóltevő fákat megcsonkította, vagy elrabolta.
    A tölgyfának legnagyobb tisztelője a régi Róma volt. A Palatium és Quirinál szent tölgyeihez fűződő kegyeletes dolgok s a mitológia tölgyeinek regevilága maradandó dicsőséget szereztek Rómában a fák e fejedelmeinek… Ős monda szerint a városalapító Romulus tette nemzete előtt naggyá a tölgyfát. Annyira szerette a Jupiternek szentelt „arbor Jovis”-t, hogy minden ünnepélyes alkalommal hozzájárult és áldozatot mutatva be az isteneknek; alatta kérte a városra az ég áldását, s felajánlva a népet Jupiternek, felaggatta ágaira a legyőzött fejedelem fegyverzetét és ékszereit; midőn pedig Róma már elég erősnek bizonyult arra, hogy fiai győzedelmes lábukat a föld kerekségére tegyék, alatta imádkozott Romulus Mars atyjához, hogy miután küldetését már befejezte, vegye fel őt az istenek közé. Kedvet talált a kérelem az Olympuson! Igent intett a villámhordozó Jupiter s belecsapva nyilával a szent tölgybe, égi tüzével meggyújtá Romulus ruháját; Mart pedig az isteni tűzben újjászülető Quirinusát aranyos kocsijára téve, felragadta út azon az égbe.
    Nemcsak Rómában, de a régi görögök előtt is nagyra becsült volt a tölgyfa. A múló idő felett diadalmaskodni tudó élete s azon kiváló haszon, mely fáját úgyszólván nélkülözhetetlenné tette Görögországban is biztosította „a város e védbástyája” részére a halhatatlanságot. Náluk is a villámlás és dörgés felett parancsoló főistennek, Zeusnak volt szentelve. A dodonai tölgyek az orákulum fáinak (beszélő tölgyeknek), tekintettek (annak a fának volt legnagyobb jósló ereje, amelyiken vadgalamb fészkelt). A dodonai berkek lombsuttogásából jósolgató papok (dendrophorok) oly kegyeletes emlékeket ébresztettek Hellen fiai szívében, hogy ezek még a rómaiaknál is nagyobb tisztelettel viseltettek Chaonia tölgyese iránt. Hitregéjük szól Melampos jós beszélő tölgyfájáról; az Eurydikéjét sirató Orpheus tölgyéről elmondja, hogy Priapos thessáliai királyfit egy kidöntött tölgyfáért éhenhalással büntete Demeter és hogy a krtonei bajvívó keze a fejszéjével meghasított szent tölgybe szorult; Argos hajójának árbócáról is szól a görög hitrege, melyhez Pallas Athene a dodonai beszélő tölgyből adott egy darabot, hogy a hős hajója a veszedelmes kolchisi úton szerencsével járjon; Jason Ares szent berkében levő tölgyfán találja fel az aranygyapjút.
    Tölgylombos erdőben áldoz isteneinek az ős germán. Szent fájában az erő, hűség és a kitartás megtestesülését látja; alatta tart tanácsot, ha baj fenyegeti, mintha erőt, buzdítást, segedelmet várna kedves fájától. Odin, Wodan, Prove főistenségnek több öreg tölgy volt szentelve, itt tartá összejövetelit a nép, az alattuk állított s sövénnyel körülvett csarnok pedig szentélyt képezett, melynek saját papi személyzete volt s hová belépni csak  nép előkelőinek és annak volt megengedve, aki áldozatot kívánt bemutatni, vagy életveszélyben forgott, amennyiben e szent hely menedéket is biztosított.
    A gall büszkeség is meghajolt öreg tölgyei előtt, sőt még jósló erőt is tulajdonított nekik s annyira megbízott bennük, hogy igazságszolgáltatás alkalmával benne vélte megszólamlani az isten ítéletét. Legtovább állta az élet viharát a Loire parti „törvénytölgy”, mely alatt a perlekedő felek bíráik elé járulván, megadással várták az osztó igazságot: az nyerte meg a pert, akihez közelebb esett az első lehulló falevél.
    Minden számottevő nemzetnek megvannak emléktölgyei, melyeknek mindegyike életével őrzi az oldalához fűződő történelmi eseményt; Büszkén szól a francia az orleánsi szűz emléktölgyéről, alóla indult a hős amazon hazáját az angolok igája alól felszabadítani… Bátor Károly tölgyfája alatt még a svájci hazaszereteti s ünnepet ül: alóla indult a győzelmi hírnök Freiburgba, annyira sietett az örömhírrel, hogy a morgarteni nagy győzelem kikiáltása közben halva rogyott össze. A kezében  hozott morgarteni tölgyágat kegyeletes kezek elültették s idővel óriási emlékfa nőtt az önfeláldozó honfiú sírján belőle… Ziska fájáról is megemlékezik a történelem: Egy fergeteges éjszakán alatta született a hős huszita vezér s alatta adta ki a lelkét is száztizenharmadik győzelmi csatája után. II. József kivágatta az emlékfát; de nem törhette meg Ziska követőit, kik között szállóige maradt, hogy: „Ledőlhet a tölgy, de a szláv hűség mindvégig rendületlen marad”… Vörös Vilmos tölgyfáját említi az angol. E zsarnok királyt u. i. tölgyfa alatt érte utol az Isten büntető keze: célt tévesztett az orgyilkos golyója és a fatörzsnek ment; de onnan visszapattanva, a király mellét fúrta át. A nép hite szerint a fa ezzel megbosszulta Vilmos ama káromló szavát, melyben fennen hirdeté, hogy: „Ha nekem vannak Isten iránt kötelmeim, akkor Istennek is vannak én irántam”… Mennyivel más szerepe jutott nálunk a Dunántúl „Isten ostora” fájának. E tölgy u. i. felfogta az Attilának szánt nyilat, amiért a népmonda szerint az álmából ébredő Attila ezer évet jósol jólvető fájának: ötszáz évet enyhet adó árnyékáért, ötszázat pedig azért, hogy felfogta a nyilat.

                                                Krenedits Ferenc

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 21. szám, 1903. febr. 22.

Lévay József (1825-1918): Öregszünk

 

Nem búsulok, hogy öregszem,
Ifjú lenni nem törekszem;
Tavasz dísze a virág:
A természettel daczolni,
Törvényeit ostromolni,
Jól tudom, hogy balgaság.

Se nem hiba, se nem érdem,
Hogy ily számos évet értem,
Az ég ingyen adta azt:
Ajkam a dús adományért,
Melyet az ő kegye rám mért,
Sohsem hallat bús panaszt.

Bárha megpróbált az élet
S gyönyöre már tova széled,
Zúgolódni nincs okom;
Egy-két jó percz ma is vár itt,
S én az öröm morzsácskáit
Magamtól el nem dobom.

Néha-néha egy pohár bor
A fáradni kezdő vándor
Arczára még fényt derít;
Kedvét gyúladozni érzi,
Multját csak mosolygva nézi
S nem számlálja éveit.

Ülhetek még a tanáccsal,
Keresni megfontolással
A hazának közjavát.
Hol, mint hajdan, nem felejtik
S a mérlegbe súllyal ejtik
Az öregek bölcs-szavát.

Ámde nincs ma arra szükség,
Hogy a régi kort kövessék,
Az idők folyása más:
Az elmélet már ma szürke,
Tyúknál okosabb a csirke
S a csirkénél a tojás.

Előttem egy sötét árok,
Annak is a szélin járok,
Nehéz már az úti por;
Nem szükség, hogy kerülgessem,
Tudom, hogy belé kell esnem,
Csak azt nem tudom, mikor.

Életem, a gyönge sajka,
Nem hányódott űzve-hajtva,
Felzúdúlt habok között;
Bősz vihar azt elkerülte,
Szellők játszodtak körülte
S szirtekbe nem ütközött.

Most, mikor rév-parthoz értem,
Egy kis hajlék menedékem;
Engemet az mindig áld.
Itt merengek alva, ébren,
Hosszú multam tükörében
S vádat az rám nem kiált.

Halmozott idők során át
Tisztes vénség koronáját
Itt hordá apám, anyám.
S boldog élet szép emlékét,
Szép öregség példaképét
Örökségül hagyta rám.

Hallom itt a két öregnek
Ajki hozzám mit rebegnek,
Ha tán kétség ostromol:
„Túl a síron várva várunk,
Jer, fiam! Siess utánunk,
Jer, jer, itt megifjodol.”

Forrás: Tanulók Lapja 10, évf. 21 szám, 1903. febr. 22.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Verselgetés

Hogy egy kicsit verselgettem,
Nincs vele mit dicsekednem.
Magától lett, a mit írtam,
Én jóformán csak leírtam.

A kik ezért dicsérgettek:
Aligha is értettek meg.
Nem érdem az a madárnak,
Hogy az erdőn elnótázgat.

Sőt az önvád üldöz engem,
Mért hogy többre nem vihettem?
Hogy nem írtam soha máskor,
Csak ha belső nagy muszájból.

Akkor nem azt nézegettem:
Mit, hogy írnék szívesebben?
Csak azt néztem, hogy lesz hűen,
Magyarosan, egyszerűen.

… Ne mondjon hát senki engem
Költőnek, mert nem érdemlem.
Mondjon – a mit megérdemlek -
Verselgető,
Meleg szívű, jó emberek!

Forrás: Tanulók Lapja 10 évf 19. szám, 1903. febr. 8.

Hanák József (20. sz. eleje): Falusi örömek

 
Falu! E szó mi nagy varázs a
Pesten szorúlt ember előtt,
Ez élvezetnek nincsen mása:
Szívhatni pompás levegőt!
S mit a berek sűrűen árnyal,
Csalitban száz meg száz madárdal,
Réten, mezén ezer virág…
Illat-lehelve néz reád.

Ó! e csend ülte szent magányban
Az elfásúlt, rideg kebel,
(Pedig mostanság haj! De hány van!)
Irra talál, balzsamra lel.
S hol már hit is, remény is vesztve
A puszta tarló a dús keresztje
Vidám gazdák gabnáinak -
Remélni megtanítanak!

És télen, no!… A mit ez rád ró,
Abban van ám csak élvezet!
Jó bélelt banda… csörg a szánkó,
És szinte csak úgy élvezed
A sok gyönyört… Piff! Paff! A nyúlhad
Bakázik egyre… Lám, tanúlhadd,
élet ha nem taníta még:
Félénk szível hogy mire mégy?

Aztán – be jó a meleg kályha!
Mellé meg minden, a mi kell,
Házi gazdád kedved találja,
Ingerkedik vendégivel:
Mit mondott a kabai asszony?
S hogy estére is ott marasszon,
Lesz még, ne félj, egy kis tarokk…
Unatkozni vajon ki fog?

Szép, szép élet tagadhatatlan!
… De van, ki nem lát egyebet:
A por nyaranta szakadatlan,
Ősszel mozdúlni nem lehet
A sártól… Hát a téli esték!
A hol bor, kártya mellett tessék
Mulatni, mások kedveér’
Vagy aludni, mint mormotér…

Forrás: Tanulók Lapja 10 évf 19. szám, 1903. febr. 8.

Oláh Gábor (1881-1942) : Pártos magyarok

- Részlet egy hosszabb elbeszélő költeményből

Bosortyánvárban Pánky Péter,
Az elmés, csalfa, volt az úr. 
A Csákok, Omodék dühével
Együtt fújt mérget makacsúl.
Sziklába vágott fellegvára
Titkos, sötét terhek kohója.
Hatalmas párt hajol szavára,
Ismert, vélelmes lobogója.
- Midőn végső lobbant s kiégett
Az Árpádok fogyó csillagja:
Vén Pánky, nem tanúlva féket,
Nyilt pártot üt és megfogadja,
Hogy a mint egy Isten az égben:
Venczel lesz magyarok  királya!
Ki más akar, pkolba égjen,
Örök gyehenna tűz reája!
De másik párt daczol vele:
Omode nádor a feje.*
Róbert Károlyt kiáltja úrrá,
Kit már kisorsolt rég a pápa.
Számos magyar nemes mozdúl rá,
Bizván Rómának szent szavába’,
- Borostyánvár lovagtermében
A Venczel-pári magyarok
Szilaj vitára gyűlnek épen, -
Feszül a szív, a szem ragyog,
A falra tűzött fáklya lángja
Sötét csoportra vet tüzet…
Szó élit másik szóba vágja,
A mint lobog kedv s gyűlölet.
És Pánky szól. Szikrát okád,
a míg kifejti szent jogát;
Süvölt a légbe metsző hangja,
Mint a tűz félrevert harangja:
„Alávaló , bitang, czudar,
Pokolfiadzta nem magyar,
Ki holmi jött-ment kósza lelket
Árpád dicső trónjára ültet!
Ki az a Róbert? Micsodás?
Hogy oly magosra pislogat?
Nem játék az  uralkodás,
Nem hold, mit minden eb ugat!
Ki hítta közénk? Én, soha!
Ki volna köztünk ostoba,
Apái kincsét bízni arra,
Kinek köntösét pápa varrja!
Urak! Van nékünk emberünk,
Kiért az égbe felmegyünk,
Kit hozzánk rokon vér csatol,
Ki férfi, nem ötöl-hatol!
Venczelre zörgetem vasom!
Mert csillagokból olvasom:
Hogy még alatta megnövünk,
S rettentő lesz hírünk, nevünk!
Ádáz, bitang, sehonnai,
Ki nem meri vélem mondani,
Hogy éljen Venczel! Éljen értünk,
Érette nem lesz drága vérünk!”

Rázúgnak, hogy reng a terem,
Csapkod a hang-ár féktelen!
Venczelt, Venczelt kiáltanak!
És csengnek, bongnak a vasak.

De ím, egy hang, mint roppanat,
Keresztüldörgi a zsivalyt.
Bámúlnak… csend lesz pillanat…
Egy perczre minden nesz kihalt…
És felmagaslik, mint egy bálvány
Búcsú Pál, rendíthetlen állván:
„Minek nekünk cseh és olasz?
Mikor nincs bennünk egy arasz,
Mely még ne volna jó magyar,
Melytől ne veszne meg, ha mar,
Akár olasz, akár cseh eb?!
Nincs átkosabb, keservesebb,
Mint idegennek nyalni talpat!
Bolond nép az, mely másra hallgat.
S nem önszívének hajt szavára,
Hogy vériből keljen királya!
Kihalt az Árpádház? De nem
Haltál ki, édes nemzetem!
Minek lótsz-futsz te idegenbe?
Nem vagy te még a trónra gyenge!
S a hét magyar mit esküdött
Árpáddal Pusztaszer fölött?
A míg e földön magyar áll,
Ha egy is – a legyen király!
Nekem nem kell olasz, se cseh,
Előttem egynek van becse:
Magyar anyától született
Lélek lesz úr fejem felett!
Én másnak mind sarkat vetek,
Vén vagyok – de még nem beteg!”

Egetverő, csikorgó lárma
Felelt a vén Búcsú szavára.
Lobog a szó. Lobog a szem,
Nem józan itt már senki sem;
Nemzeti büszkeség viharja
A galambvért is felkavarja!
S mint egy test, egy szív és egy lélek
Esküszi fennen Istenének
A párttusába vert csoport:
„Idegent vállunk sohse hord!”
- Haj, Pánky! Pánky! Sas szemed
Mit lát e zúgó had felett?
Korona fénylik… trón ragyog…
Mit zúg a szél? „Király vagyok!”
Vigyázz!… csak jól üsd a vasat -
Lehetsz még leghatalmasabb!

E tomboló, szilaj zavarban
Az ajtó csak megnyílik halkan -
Mint a tavasznak hajnalán
Kél a nap -kél egy tünde lány;
Rózsák illatja száll vele,
Hullámzik márvány kebele,
Sötét hajának bűvös árja
Leomlik válla szűz javára,
Napsugárból szőtt diadém
Reszket, ragyog kedves fején.
Egy új világ suhan be véle
Zord férfiak zord teremébe.
Apjához, Pánkyhoz suhan
És átkarolva pajkosan,
Fülébe súgja – más ne hallja -
„Itt van Csák”. Pánky a zsivajba’
Megfordúl, a ajtóra néz…
Kitárúl s belép egy vitéz.
Sisakja horpadt, por belepte,
Véres lovagi köpönyegje;
Járása fáradt, ám szemében
Vad indúlat lángol sötéten.
Mint egy bika, körültekint,
Kaczag… sóhajt… kaczag megint.
Néhány nemes már észrevette,
Csoportba verődik körötte.
Vén Pánky kérdve néz reá,
És nem jut szóhoz jó soká.
„Csák…” mormog közbe. „Csák!” rivallja 
Nem egy-két lármás hetyke dalja.
„Ép jókor jösz!” – „Veszettül jókor!”
„No, hát mi baj?” – „Szerencse, bókolj,
Bókolj csak a bolond magyarnak!
Bambák, kik itt még jót akarnak.
Mivel lopjátok a napot?”

„Mivel? Emeld meg kalpagod!
Határoztunk. Pártunk kimondja:
Nem leszünk idegen bolondja,
Királlyá magyar vért ütünk,
Esküt magyarra esküszünk!”
Csák felkaczag félelmesen:
„Im, sisakom megemelem!
Köszöntsétek, urak, kiáltva:
Róbert Magyarország királya!
Éljen tehát, sokáig éljen!…”

Szörnyű csend… minden hallgat mélyen,
Csak a sisak dübbent nagyot,
Mit Csák vadúl földhöz csapott…

(* Omode nádor Róbert Károly híve volt, de mind a négy fia Csák-párti.      O. G.)

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 17. szám, 1903. jan. 25.

Gróf Zichy Géza (1849-1924): Bercsényi Laczkó*

 

Kassai klastromnak rácsos az ablaka,
Ott senyved, ott szenved az öreg sas fia.
Gubbasztva, szomorún lesi napsugarát,
S lelkében meghallja hős apja szózatát:
„Bercsényi Laczika, áldott kis madaram,
Szárnyadat lenyesték körmöd is alig van,
Tizenöt tavaszon csókolt a napsugár,
Tegnap még fészkemben, ma pedig rab madár.
Kullogó ordasok járják e szép hazát,
Rájuk csap vascsőrrel harczoló hős apád.
De mit ér, de mit ér dicsőség, győzelem,
Ha az én sas fiam nincs velem, nincs velem!”
Hallja e szózatot Bercsényi Laczika,
Nincs neki éjjele, nincs neki nappala;
Elsírja, elríjja háborgó lelkében:
„Eljövök jó apám, eljövök, ne féljen!”
Kassai templomnak magas a nagy tornya,
Felszalad Laczika, titkon elosonva,
Apjának harczosit látja a víz mentén,
Szemeit felejti a sok szép leventén,
„Hazámnak mentői, hadverő kuruczok,
Halljátok szavamat, kurucz, kurucz vagyok,
Nem csuhás szerzetes, németnek szolgája,
Testem is, lelkem is hazámat szolgálja,
Magyar vér szívemben, magyar vér testemben,
Az vagyok, az leszek szálltamban, estemben,
Esküszöm, rabképpen tovább nem tartanak,
Szabadság kell nékem, nékem s a magyarnak!”
S elszökik! Várkapun látatlan kioson
Mint egy kis oroszlán szalad a pázsiton;
Hol bokor elfödi, vízmosás megvédi,
Magyarok seregit már-már, hogy eléri. -
De jaj! Fegyver szólal, hangosan eldördül,
A gyermek fejéről kis süveg elröpül,
Varjúkkal kóvályog a ködös felhőben,
S az ifjú csak szalad épen és erőben.
Lódobaj hangozik, jönnek a vasasok,
Magában az ifjú, az ellen tenger sok.
Mint nyulat agarak kerítik, elérik
Parancsló tábornok elébe kísérik,
„Vakmerő kis diák”, - szólal az hidegen,
„Tudod, hogy életed itt van a kezemben?”
Felüti szép fejét az áldott hős gyerek:
„Lőjj agyon, meghalok, de mégse remegek.
Hazámnak nagy fáján mi vagyok? Kis virág.
De atyám lelke él, mert az a szabadság!
Rákóczy, Bercsényi nem név, de ősi jog
S a míg e haza él, e kettő élni fog!”

(* Gróf Bercsényi Miklós kuruc generális fia, az udvari kamara rendeletére báró Thavonath Lajos kamaragróf 1702-ben Ungvárról régi nevelőjétől elvévén, Kassára vitt s itt a jezsuita atyák gondviselésére bízta. A fiatal Bercsényi gróf – ki apját rajongásig szerette – a kassai dóm tornyából látván a száguldozó kuruc lovasokat, egy napon elszökött, de éppen a magyar előőrsöknél a vasa németek által elfogatván, Montecuccoli elé vitetett, ki őt megdorgálta s azontúl katonákkal őrizteté. /Thaly: „Gróf Bercsényi-család.”/)

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 17. szám, 1903. jan. 25.

Bartók Lajos (1851-1902)

    Sűrű aratása vagyon a halálnak. A közélet szereplői közül sorra dűlnek ki a jelesebbek. Haláluk hírét hallván azoknak, akiknek élete napja úgyis hanyatlóban volt, megvan a vigasztalásunk: a természet örök törvényének, e kérlelhetetlen igazságnak be kellett teljesednie; ámde megdöbbenéssel halljuk, ha korán, időnek előtte kopogtat be ott, ahol még az életnek napja nincs leáldozóban. Bartók Lajost férfikora delén sújtotta le, akkor, midőn a teremtő lélekben legszebb eszmék, legtartalmasabb gondolatok fogannak meg, mikor elmúlván az ifjúkornak lázas évei, meghiggad a vér, az élet tapasztalatának kincsesházába nyúl az író s keresi az élet igazságaiban való legtisztább gyönyörűséget. Ez a kor a gyümölcshozó nyárnak időszaka, a szív és elme teljes érettsége, az összhangé, mely tartalomban és formában egyaránt nyilatkozik – és íme Bartok Lajos kezéből kihullott a toll örökre; az a toll, mely a dalnak merész szárnyalásán próbálta ki ifjú erejét, mely az emberi szenvedélyek harcát festette a színpadon s mintegy üdülésül, a gúnynak tűszúrásaival ostorozta a társas életnek ferdeségeit.
    Immár nyugta van a lázas agynak a forgácspárnán. A nagy szenvedések felett diadalmaskodott a Halál, s a rózsák, melyekkel a haldokló költőnek hívei, tisztelői kedveskedtek, szomorú ékességei a koporsónak, melyben a költő végre megpihent… Ez a diadal a Halálé, melynek fagyos lehelete az emberi élet gyönge mécsesét kioltja. Aztán jön az Emlékezet, mely sírjából feltámasztja a halottat. A dalok ének tovább, s a költő neve száll e dalokkal. Nemzedékek szíve azzal a szívvel érez, mely elporlott, de érzelmei, mint a virágnak illata, messze szállanak, élnek, éltetnek: ez a teremtő lélek diadala a Halál fölött.
    Bartók Lajos Erdődön, Szatmár-megyében született 1851. május 24-én. Apja Bartók Antal ügyvéd volt s tehetséges fiát előbb Nagybányán, majd Szatmártt és Máramaros-Szigeten iskoláztatta. Tizenhét éves volt, mikor a pesti egyetemre került fel, hogy jogot hallgasson. Ekkor már valamelyes írói neve volt. A lapokban elég sűrűen jelentek meg tőle költemények. Szatirikus hajlama a élclapokhoz vonzotta őt. Mint 19 éves ifjú Jókai „Üstökös” című élclapjának belső dolgozótársa. A szerkesztő annyira megkedveli a szellemes ifjú verselőt, hogy később a lap szerkesztését egészen rábízza. Néhány évvel utóbb a Tóth Kálmán „Bolond Miská”-jának is egyik oszlopa lesz s úgy látszik, mintha egész írói tehetségét a politikai humoros költészetnek akarná szentelni. Hű is marad ehhez a kedvteléséhez mindvégig, mert a „Bolond Istók”-ot megalapítván, halálig ő volt a szerkesztője.
    A szatíra emberi és társadalmi gyarlóságokat keres, a politikai szatíra amúgy is korhoz, emberekhez kötött, s hatása bármily nagy is, élete pillanatig tartó. Bartók Lajos írói fejlődése nem maradhatott ezen a szűk határon. Lírai ereje nagyobb volt, mint humora meg szatírája. „Őrtüzek”, „Rugott csillagok” című első verses kötetei némileg új világításban tüntetik fel. Melegebb hang, komolyabb érzés érint. A természet szépsége megihleti, dalol a Kárpátok fenyveseiről (Kárpáti emlékek, Erdőzúgás); finom értéke van a komor fenség iránt s bár hangja néha erősebb, mint érzelme, Bartók leíró költeményei leginkább tarthatnak számot arra, hogy a költő nevét fenntartsák. A formai készség kevesebb, mint a belső hév, nyelvének több az ereje, mint a színe és lágysága. Szinte meglátszik rajta, hogy éveken át a politikai versek szakmány-munkáját végezte.
    Figyelemreméltóak drámai művei is. A „Legszebb” című vígjátékát 1879-ben adták a Nemzeti Színházban. Még nem találta el a hangot, mely a színpadra tud hatni, de már történeti drámái: Kendi Margit, Thurán Anna, Erzsébet királyné nagyobb hatással voltak a közönségre. Általában több ereje van a szenvedélyek festésére, mint a finom, szellemes, nőileg gyengéd érzelmek rajzára. Ő maga is felismerte s legutolsó művei is történelmi tárgyúak voltak. Így előadásra vár a Nemzeti Színháznál János király című drámája s nemrégen fejezte be Mohács után című drámai költeményét.
    Bartók Lajos jelentős írói munkásságát korán méltányolták. Nevét úgy emlegették, mint elsőrangú költőét, beválasztották a Kisfaludy- és Petőfi-Társaságba. Politikai működésre is nyílt utóbb tere, mert két ízben megválasztották képviselőnek. Mióta a Petőfi-Társaság alelnöke lett, az ifjabb magyar irodalom egyik vezető egyénisége gyanánt ünnepelték s ő volt az, aki a Petőfi-kultusz emelése és általánossá tétele céljából leghathatósabban karolta fel s igyekezett népszerűvé tenni a „Petőfi-ház” megvalósításának eszméjét.
    Bartók ötvenegy éves korában halt meg s mégis több, mint harmincéves írói múlt állott mögötte. Sikertől, dicsőségtől kijutott neki az ő érdeme szerint s az utókor ítélete nem fog ebből a dicséretből sokat levonni. Ebben foglaltatik az ő legnagyobb dicsérete.

Forrás: Tanulók Lapja 10 évf. 15. szám, 1903. jan. 11.

Bartók Lajos (1851-1902) két verse

 

HARANGSZÓ...
I.
Harangszó ölt a völgyben szárnyat:
Ma Istennapja van, vasárnap!
A bérczek hosszan visszhangozzák:
Teremtő! Hálánk szálljon hozzád!

A fenyves felzúg istenéhez:
A fák szíve neked tömjénez!
Mormol vizek gyors áradatja:
Légy üdvöz, tiszta keblek atyja!

Fenn zúg a szél a fellegekben:
Téged dicsérünk, örök szellem!
S madárdal a buzgó kiséret:
Szeretet atyja, áldunk téged!

És minden egy hang egy percz mulva…
Én hallgatok csak szívszorulva.
Gyermek-lánykák léptét kísérem,
A mint közelg a hegyösvényen.

Kart karba fűzve jönnek hárman,
Virággal, ünneplő ruhában,
S mint forrásvíz, vidáman zeng föl
Daluk tavaszló érzelemtől.

S mindent, a mit harangszó, bérczek,
Erdő, patak zúg: itt benn érzek,
S mi érthetlen dal a madárban,
Most együtt él hálám szavában:

Ó, alkotója e világnak!
Természet! Kebleden imádlak!
Itt vagy jelen, hajlékod itt van,
Fönséges sziklacsarnokidban!

Ki egykor Sinain honoltál,
Ez ormon vagy most, itt az oltár;
A fény, mely omlik e magányból,
A te szent bokrod, mely föllángol.

Érzem a lángot, hogy lobogva
Reá csap égő homlokomra,
S hallom szavad, hogy int mennydörgve:
Gyermek, borúlj előttem térdre!

II.
Gyermek, borúlj előttem térdre,
Hajolj meg, mint a gyenge fűszál,
Szemed csak rajtam függjön kérdve,
Csak engem félj, csak bennem bízzál!

Szolgálj versenyt az elemekkel,
És tűrd bilincsét törvényimnek;
Viselned ezt nemcsak neked kell,
Nap, hold csak oly lánczon keringhet.

A mit alkottam, nekem hódol,
S mi van, mit nem szült a természet?
Ha ellenem balgán szabódol,
Letör a hajthatatlan végzet.

Tekints föl im e két kőszálra,
Mely a felhőket osztja ketté:
Előtted a két törvénytábla,
melyre urad parancsát jegyzé.

Földhöz költő s fentartó rend ez!
Úgy állsz, hahogy megállsz e mellett.
Szolgálj nekem s szabad leendesz,
Borúlj elém s én fölemellek!

Imádj s megistenít hatalmam,
De idegen  úrnak ne áldozz,
Bálványimádásod ne halljam,
Avagy leszállsz a föld porához!

Ha szolgaösztön hajt, ha büszke
Nem vagy: megutállak legottan!
Egész világ erőm szülötte,
Csupán szolgákat nem alkottam.

Ha szolgálod világok atyját,
Hozzá hasonlíts, úgy lesz érdem.
Köszönts ez egy szóval: Szabadság!
És én imádságod megértem!

FEGYVER DÖRDÜLT…

Fegyver dördült alkonyatkor,
Füst között állt a vadász,
Elbukott az anya-szarvas,
Mely a nyájjal itt tanyáz.

Hosszan visszhangzott az erdő,
Elnémúlt a hegylapály,
Szétriadt a szarvascsorda,
Legelésző zergenyáj.

Csupán egy királyi gím volt,
Mely, habár remeg szíve,
Két borjával a holdfénynél
Visszacsörtetett ide.

Itt búsulva nyalta a két
Rívó árva homlokát,
És a tért könnyes szemekkel,
Nyugtalan kutatta át.

Majd benyargalá s megálla
Egy sziklán, a mély előtt,
És kitágult orrlyukakkal
Szagolá a levegőt.

Koronás fejét magasra
Vágta elbúsult dühvel,
S elveré a bérczek álmát
Rémítő bőgésivel.

S a hajnal is ott találta,
Szétűzvén az éj-ködöt:
A két reszkető árvára
Ha olvad a mély fölött.

Forrás: Tanulók Lapja 10 évf. 15. szám, 1903. jan. 11.

Kardos Albert dr.: Csokonai kritikusai

 

I.
A kortársak ítélete

    Csokonai nagyságát, tüneményes tehetségét mi sem bizonyítja inkább, mint az, hogy irodalmunk vezérférfiainak, elsőrangú kritikusainak egész sora fordította felé figyelmét, hogy bőven kijutott része az áradozó dicsőítésből, a jóakaró méltánylásból, de a kicsinyes ócsárlásból, a gyűlölködő félreértésből is.
    Igazán Csokonait holta után is úgy hányta-vetette a sors szeszélye, mint életében; egyszer a tavasz ezer virágát szórta rá, másszor kietlenné tette hímes mezejét. Alighogy behunyta szemét a fáradt költő, megindult emléke fölött két irodalmi tábornak harca és folyt oly elkeseredetten, mint mikor a görög és trójai sereg a Patroklus holttestét akarta hatalmába keríteni. A háború tüze egy gyászjelentésből lobbant föl, Kazinczy nekrológjából, mely egyúttal az első komoly számba vehető kritika Csokonairól. Kazinczy Ferencet maga Csokonai nevezi a maga költői mesterének és joggal. Kazinczy 1792-től kezdve, attól fogva, hogy hírt vesz a debreceni kollégium falai között fejledező költői tehetségről, őszinte, igaz érdeklődést tanúsít Csokonai személye és munkássága iránt. Írói tanácsokat ad neki, buzdítja és előre is fölkéri, engedje meg hogy ő vezesse a világ eleibe. Ez a meleg érdeklődés, ez a résztvevő pártfogás megmaradt Kazinczyban a férfivá lett Csokonai iránt is és nem szabad kétségbe vonnunk, hogy tiszta szívből ne fakadtak volna Csokonai sírján hullatott könnyei A részvét, az elismerés kitűnik abból az említett gyászjelentésből, melyet Kazinczy közvetetlen Csokonai halála után tett közzé a Magyar Kurir-ban. E nekrológban Kazinczy egyéni és írói jellemrajzot is igyekezett nyújtani Csokonairól, amire még nem jött el a kellő alkalom. Csokonai hantja fölött még nem zöldült ki a fű, rokonai és ismerősei szívén még nem hegedtek be a sebek s így a nagyközönség nem örömest hallotta, Debrecen pedig fölháborodott azon, hogy Kazinczy a cinizmust is fölemlítette az ő kedveltje jellemvonásai között, hogy a póriasság szennyét is meglátta a legnépszerűbb magyar költ művein. Csokonai barátai s kivált debreceni hívei nem érezték ki, nem látták meg a nekrológban foglalt mély gyászt, a magasztaló kifejezéseket, ők csak a szigorúbb szavakat olvasták, csak az ő drága halottjukon esett bántalmat tartották szem előtt. Így nem csoda, ha a debreceniek tiltakoztak Kazinczy ama szándéka ellen, hogy ő adja ki Csokonai hátrahagyott műveit és tudni sem akartak arról a tervről, hogy Kazinczyék állítsanak a holt költő sírja fölé emléket, holott Kazinczy már a sírföliratot is elkészítette, sőt azt közzé is tette az 1806. évi Hazai Tudósítások-ban. E sírfölirat ellentétben azzal a hosszú és pompázó latin epitáfiummal, melyet Domby Márton, Csokonai legrajongóbb tisztelője szerzett és metszetett a fejfára és amely Csokonait egy személyben Ovidius-, Vergilius-, Horatiusnak nevezte, e sírfölirat csupán egyetlen sorból állott, de az az egy sor is (Árkádiában éltem én is!) elegendő volt ádáz irodalmi harcnak, a hírhedt árkádiai pörnek fölidézésére.
    Mindazt a félreértés és balfölfogás, mely Kazinczy nekrológja és sírkő-terve nyomán támadt, mindaz a gyanúsítás és bántalom, mellyel legtisztább kegyeletből fakadó szándékaiért is illették, nagy hatással voltak magára Kazinczy is, nemcsak Debrecen iránt telt el jogos haraggal, hanem Csokonai iránt is ok nélkül teljesen elhidegült. Ami irodalmi hibát, nyelvi tévedést, társadalmi ferdeséget talált Debrecenben, azt mind ráolvasta Csokonaira, akiről mint több és több kicsinyléssel nyilatkozott Debrecenbe és máshová küldött leveleiben. Ítéletét elfogadták, sőt még túlozták folyton szaporodó hívei, annyival inkább,mert Debrecen a másik szélsőségbe esett Csokonainak végtelen magasztalásával. Most már Kazinczyék és Debrecen között nem csak a nyelvújítás volt az áthidalhatatlan űr, hanem Csokonainak költői értéke is. Debrecen égig emelte, a legelső magyar költőnek nevezte Csokonait, Kazinczyék Csokonainak alig egy-két költeményében találtak művészi becset, a magyar költők sorában pedig csak másodrendű helyet jelöltek ki számára. Kazinczyék elfogult nézete mind gyakrabban ismétlődött, de szabatosan kifejezve és a nagy nyilvánosság előtt is megokolva, szóval kritikai formába öntve még nem volt E föladatra Kölcsey Ferenc, a legelső magyar kritikus elme vállalkozott és híressé, sőt hírhedtté vált recenzióját 1817-ben az akkor megindult Tudományos Gyűjtemény első évfolyamában bocsátotta közre.
    Kölcseynek terjedelmes bírálata igazságtalan, sőt méltánytalan; Kazinczy 1805. évi szavaiból világosan kitűnt a részvét és jóakarat, Kölcsey ellenben nem titkolja, hogy ő nem rokonszenvezik Csokonainak sem személyével, sem irodalmi irányával. Kölcsey szerint a Csokonai Lillája éppen úgy nem éri föl Kisfaludy Sándor Himfy-jét, mint a tűzijáték fénye a vulkán lángját; az ódában Virág úgy kimagaslik Csokonai fölött, mint az olimpusi Jupiter a bámuló ember fölött, érzés és műveltség tekintetében Daykával össze sem akarja mérni Csokonait- „Dorottya”-verseiben csak a míveletlenség maradványait látja, egész költői előadásában pedig csak süllyedést Virág, Dayka, Berzsenyi poétai nyelvével szemben. Hogy mily igaztalan mértékkel mér Kölcsey, azt leginkább bizonyítja Csokonai nyelvújításáról és népiességéről mondott ítélete! Mikor Kazinczyék föltámasztották a régi nyelvből a vért, a csarnok stb. szavakat, Kölcsey el van ragadtatva, de ajkát biggyeszti, ha Csokonaiban olvas egy-két régi szót, például a martalékot, a lombot. Kölcsey örömmel üdvözli Kazinczyékat, mikor egy-egy népnyelvi szót, a pagonyt, a fenyért irodalmivá avatják, de megbotránkozik Csokonainak még oly költői kifejezésein, minők: kincsem, gyöngyalak.
    Ha Kölcsey annyira tévedett a részletekben, természetes, hogy Csokonait általában sem ítélte meg helyesebben és igazságosabban Csak természetesnek fogjuk találni, ha nem csupán a lángelmét tagadja meg tőle, hanem az eredetiséget is. Bürger utánzójának nevezi őt, sőt azzal vádolja, hogy érzést is a német költőtől tanult.
    Ma már alig érthetjük meg, hogy Kölcseyt, ezt a nemes lelkű, ezt az igazságszerető férfiút mi sodorta oly balítéletre, oly ferde fölfogásra, oly igazságtalanságra Csokonai iránt. Ha mélyebben kutatunk, megtaláljuk Kölcsey méltatlan bírálatának az okát s így Kölcsey eljárásnak a mentségét. Kölcseynek nem volt érzéke a népies iránt, akár tárgyra, akár nyelvre nézve s eszerint Csokonait legkedvesebb sajátságában nem szerette: Kölcsey rajongó híve volt a nyelvújításnak és aki nem tartott vele, mint például Csokonai, abban mindjárt ellenséget látott; Kölcsey az idealista Schiller tanítványa, ösztönszerűleg idegenkedett a realista Csokonaitól és ha Schiller szigorúan elítélte Bürger zabolátlanságát, ő sem akart enyhébb bírája lenni a Csokonaiban található nyerseségnek és póriasságnak. De Kölcsey idegenkedését határozott ellenérzéssé, elfogultságát majdnem rosszakarattá DEBRECEN fokozta. Debrecenre már szívből haragudott, Debrecent már igazán gyűlölte Kölcsey, Kazinczyval együtt azt hitte, hogy Debrecen a legfőbb akadálya a nyelvújításnak, hogy Debrecen a legfőbb akadálya a nyelvújításnak, hogy Debrecen miatt nem juthatnak diadalra az ő irodalmi elveik, finomabb ízlés a stílusban, ideálisabb irány a költészetben. Debrecennek pedig a maga nyelvi és irodalmi harcaiban legfőbb fegyvere Csokonai volt. Debrecen a nyelvújítóknak és a Kazinczyt követő költőknek mindig Csokonaival állott elő, mint aki nyelvújítás és Kazinczy-féle finomkodás nélkül is fölülmúlta kora összes költőit, kit a nagyközönség egymagát jobban kedvelt, mint Kazinczyt és összes híveit. Kölcsey tehát föltette magában, hogy széttöri Debrecennek legerősebb fegyverét, leszállítja magaslatáról Debrecen büszkeségét, szóval még a megérdemlett költői babért is letépi Csokonai homlokáról. Szegény Csokonai így szenvedett halálában is szülővárosáért! Éltében Debrecen számkivetette őt költői hajlamaiért, azért, mert fönnszárnyaló lelke nem tudott megalkudni a prózai viszonyokkal; holta után magyar költői akarták őt kiűzni a Helikon berkeiből debreceni sajátságaiért, azért, mert a költészetben nem tudott lemondani szülővárosa nyelvéről és irodalmi hagyományairól. Bizony, bizony vártanúság volt az élete s a keresztet nem kerülte el halála után sem. Sokáig hordta a keresztet; majdnem két évtizeden át. A közönség fölzúdult Kölcsey recenziója ellen, Csokonai hívei fölháborodtak a költő nimbuszának meghurcolásán, de az irodalom nem tudta magát kivonni Kölcsey kritikájának hatása alól. Hiába állott ki Csokonai védelmére egy névtelen versíró ugyancsak a Tudományos Gyűjtemény-ben, annak 1818. évi folyamában egy hosszú versezettel, melynek üressége és affektált hangja annál bántóbb, mert a szerző a Csokonai képében beszél, midőn a gyönge védelemnek ezt a címet adja: „A meghalt Csokonai Vitéz Mihály az élő Kölcsey Ferencnek.”
    Hiába szállott síkra Kölcsey ellen Némethi Nagy János ugyancsak 1818-ban egy külön röpirattal, egy jól megírt füzettel, amelyet erős logika, biztos ítélet, szenvedélytől ment hang és irodalmi tájékozottság a régi magyar kritikák legjobbjai közé soroz. Némethi egymás után megcáfolja Kölcseynek minden kifogását, kimutatja a Kölcsey vádjainak, az utánzás, a durva ízlés, a hibás nyelvhasználat vádjának az alaptalanságát, úgy, hogy a mai irodalomtörténet majdnem szóról-szóra magáévá teheti ennek a különben ismeretlen kritikusnak a véleményét. Sőt Némethi mély belátással még azokat a lélektani okokat is észre veszi, amelyek Kölcseyt arra bírták, hogy túlzó szigorúsággal és minden szimpátia nélkül írjon Csokonairól.
    Hiába, a névtelen mentő vers elhangzik, Némethy cáfoló irata figyelmen kívül marad; Csokonai nem nyeri vissza a régi dicsőségét. Sőt az irodalomban, az ifjabb írói nemzedék körében mindinkább halványul emléke és hatása. Kazinczyék nyelvújítása győz, s ezzel együtt az ő költői irányuk, esztétikai elveik is diadalra jutnak. Az irodalmi élet teljesen a Kazinczyék vezetése alá kerül; közöttük ez a jó darabig az ő nyomukon haladó Aurora-körben Csokonai neve majdnem feledésbe süllyedt és ha emlegetik, kicsinyléssel szólnak róla, szinte csúfra említik. Kazinczy elfeledi, hogy mit írt Csokonai halálakor, hogy versengett Csokonai műveinek a kiadhatásáért, hogy ő akarta legelőször a halott iránti kegyeletet síremlékkel leróni; Kazinczy egészen meghajlik Kölcsey kritikája előtt; sőt még túltesz rajta a Csokonai ócsárlásában. Kölcsey például a Csokonai tervezett Árpádiásza felől csak fölkiáltó jelekkel fejezi ki gúnyos kétségét, Kazinczy pedig annyira megy, hogy szinte szerencsének mondja Csokonai kora halálát, mert az megmentette Csokonait az „Árpád” húskölteményével vallott gyalázattól. S midőn e kicsinylő fölfogás helyet foglalt a legelső rendszeres magyar irodalomtörténetben, Toldy Ferencnek „Handbuch der ungarischen Poesie” című művében, mintegy hivatalosan, majdnem föllebbezhetetlen formában is kimondatott Csokonaira a kedvezőtlen, az igazságtalan ítélet. Így homályosítják el az irodalmi világ vezérférfiai Csokonai dicsőségét a 20-as években és a 30-as évek első felében, ami annál nagyobb veszedelem volt rá nézve, mert költői fénye magától is elhalványult egy újonnan támadt nap, Vörösmarty lángelméjének ragyogásától. Költői hírnevének méltatlan meghurcolása egyéni becsületének is ártott; adomák, mende-mondák fűződnek személyéhez, melyek néha csak komikus színbe tüntették föl, de gyakran tisztességét is közelről érintették.

II.
Az utókor ítélete

    Az elhomályosított és megkisebbített Csokonai költői dicsőségének és hatásának sugarai mind szűkebb térre szorultak, Debrecent és legföljebb a kálvinistaságnak egy részét világítják be. Csokonai ez időben országos hírű költőből helyi nagysággá törpül. Mi sem bizonyítja ezt inkább, mint síremlékének a története. Csokonai hamvait ugyanis halála után még harminc évvel is csak egy roskadozó fejfa jelölte. S midőn föltámadt Debrecenben, s kivált a kollégium ifjúságában a szégyen és kötelességérzet, a síremléknek, a mostan is épségben álló hatalmas vasoszlopnak terve, költsége csupán Debrecenből és környékéről került ki; a fölállítás kegyeletes tényét is csupán a költő debreceni hívei és közelebbi tisztelői végezték, anélkül hogy a gyűjtés országossá vált volna, anélkül, hogy a Tudományos Akadémia, vagy más irodalmi társaságok Csokonai e későn lerovott tiszteletadójához hozzájárultak volna.
    „De az idő igaz ,s eldönti, ami nem az!” Csokonainak is igazságot szolgáltatott, teljes és méltó igazságot; Csokonai dicsősége napja újra kiragyogott. Valóban, költő nem gondolhatott volna ki szebb, meghatóbb igazságszolgáltatást, mint amilyent a sors hozott magával. Bizony, bizony ennek láttára megerősödik bennünk a hit, hogy a világrendet a legtisztább igazság kormányozza. Mert akik Csokonai költői hírnevére homályt borítottak, akik személye iránt a szeretet és rokonérzés melegét lehűtötték, azok sorából, azok tanítványai közül támasztott a gondviselés Csokonai részére hűséges védőt, igaz ítéletet mondó bírát. Toldy Ferenc volt ez, Kazinczynak rajongó követője, Kölcseynek tisztelő barátja, kinek annál nehezebb volt az igazság útját megtalálni, mert ifjúkorában őt is megtévesztették mesterei, midőn említett irodalomtörténetében önálló vizsgálat nélkül ismételte Kazinczyéknak Csokonairól szóló kicsinylő véleményét. – De Toldy ideje korán megtért. Saulusból Paulussá lett ő, ki előbb kővel dobálta Csokonait, élte egyik fő feladatául tűzte ki, hogy ennek az életében oly sokat szenvedett, halála után is oly gyakran meghurcolt szegény kötőnek nevéről letörölje a szennyet, írói dicsősége napját fölragyogtassa, személye iránt a szeretet és rokonérzés lángját ismét föllobogtassa. Magasztos igazságszolgáltatás ez a gondviselés részéről. Mert nem csodálatos-e, hogy a Debrecen közelében született, Debrecennel annyit érintkező, ősmagyar családból származó Kazinczy, továbbá Kölcsey, aki ugyancsak régi magyar kálvinista nemzetségnek a sarja, aki Debrecenben lakik, aki a kollégiumban nevelkedik, egy évtizeddel Csokonai diáksága után, hogy ezek a nagy embereink nem szeretik, nem értik a vérükből, a felekezetükből, a szülőföldjükből való Csokonait, sőt mindent elkövetnek, hogy másik is meggyűlöljék, mások is félreértsék! S nem a csodával határos-e, hogy Kazinczy és Kölcsey után előáll Toldy Ferenc, egy budai német polgár fia, aki Debrecent talán nem is látta, kollégiumát is csak hírből ismerte, aki buzgó katolikusnak nevelkedett, aki a tősgyökeres magyar szellemet és a népies nyelvet csak könyvből ismerte, aki mint lelkiismeretes tudós, mint rendes és pontos tisztviselő éli le életét, előáll Toldy Ferenc és megszereti Csokonait, ezt az idegen város szülöttét, ezt a kollégiumból kiűzött diákot, ezt a nyugtalan lelkű költőt, ezt a különködő embert, ezt a majdnem rakoncátlan szellemet! S hogyan szereti! Apa nem lehet büszkébb fiára, anya nem lehet gyöngédebb szülötte iránt. A legnagyobb fáradsággal fölkutatja Csokonai életének rejtett adatait, összeszedi nyomtatásban és kéziratban maradt műveit, összegyűjti a reá vonatkozó irodalmi termékeket, megírja tüzetes életrajzát és sajtó alá rendezi műveiből mindazt, ami csak nyilvánosság elé bocsátható volt. Minden sora, minden állítása elárulja, hogy mennyire vonzódik Csokonaihoz, mily hódolatot érez költői lángelméje iránt. Semmi szeplőt, semmi foltot nem enged igaztalanul rajta tapadni Csokonai személyén vagy írói hírnevén. Tiltakozik az ellen a léha pletyka ellen, mintha Csokonai a borban mértéket nem tartott volna, megcáfolja, hogy magában embergyűlölő, társaságban kérkedő lett volna, pártját fogja abban a szerencsétlen kollégiumi pörben, melyből fakadt Csokonai életének tragikuma; még külsejét is megszépíti, midőn a zordon szemöldök alatt nyájas tekintetet lát, midőn a himlőverte arcon megnyerő és jóságos vonásokat fedez föl. Majd pörbe száll a Csokonait becsmérlő fölfogás ellen, rámutat saját mestereinek, Kazinczynak és Kölcseynek tévedéseire és balítéletére, tisztázza a költő i munkásságára szórt vádak alól s az elfogult, az ízlésükben megvesztegetett íróktól és közönségtől föllebbezve, egy későbbi nemzedéktől, a teljesen fölvilágosult közvéleménytől várja Csokonai jellemének és költői értékének méltó megítélését. Erre azonban nem kellett sokáig várakoznia, a magyar íróvilág és az egész közönség örömmel csatlakozott Toldy fölfogásához, annyival inkább, mert látta, hogy Toldyt a szeretet nem teszi vakká, az elismerés nem bámulóvá. Toldynak ugyan könnyei is kiperdülnek, mikor Csokonai halálvívódását elbeszéli, de azért hibáira nem huny szemet. Toldy megindult lélekkel viszi a tisztelet adóját Csokonai szellemének, de azért műveinek fogyatkozásait nem hagyja megrovás nélkül. Toldynak rokonérzésből és igazságérzetből folyó nézetét annál készebb volt a magyar közönség elfogadni, mert Toldy munkája 1844-ben jelent meg, s Petőfi irodalmi föllépése idejében, akkor, midőn figyelem és érdeklődés a nép, a nép nyelve és költészete fel fordult politikában és irodalomban egyaránt. E demokratikus szellemnek föl kellett támasztani Csokonait, aki először szólaltatta meg a paraszt dalt a költészetben, aki annyi népi tárgyat, annyi népnyelvi szót és kifejezést vitt bele az irodalomba. – Toldy valóban a kor szellemének adott hangot, s erre annál hivatottabb volt, mert ő éppen ez években a hivatalos magyar irodalomnak is legfőbb képviselője. Mint a Tudományos Akadémia titkára és mint a Kisfaludy-Társaság egyik legbefolyásosabb tagja, a napi irodalom kérdéseiben dönt; mint irodalomtörténet-írói elevenekről és holtakról mond majdnem föllebbezhetetlen ítéleteket.
    Csokonai tehát most már hivatalosan, az egész íróvilág helyeslésével, elfoglalta a legelőkelőbb magyar elmék között azt a polcot, amelyre előbb a közönségnek csak egy töredéke ültette, s az is inkább ösztönszerű hódolatból, mint kritikai tudatossággal. E méltó helyet azóta Csokonaitól senki sem vitatta el, sőt Toldy irodalomtörténete s az összes irodalomtörténeti kézikönyvek belevésték a köztudatba. De a magyar kritikának még ezzel nem merült ki Csokonai kritikának még ezzel nem merült ki Csokonai iránti kötelessége. Csokonai általános értékének megállapítása után hátra volt egyes műveit méltatni, a nagy termékenységű és rendkívül könnyen, sőt néha könnyelműen dolgozó költő munkái közül kiszemelni az igazán művészi becsűeket, kifejteni, hogy a sokoldalú Csokonai melyik nemben alkotott legmaradandóbbat, melyik költői sajátságával hatott legjótékonyabban irodalmunkra. Erre a föladatra két kiváló, de egymástól merőben eltérő magyar elme vállalkozott, Salamon Ferenc, a legjelesebb magyar történetíró és Dóczi Lajos, a legszellemesebb magyar vígjátékíró.
    Salamon Ferenc a magyar zsenialitásnak ritka jelensége. Orvosi tudományt hallgatott az egyetemen, de azért kitűnő tanára lett a matematikának a nagykőrösi gimnáziumban;majd belemélyedt a magyar történelemnek tanulmányába, de közben írt oly mesteri értekezéseket, oly ragyogó essayket a magyar irodalom egy-egy jeleséről vagy remekművéről, hogy e nemű dolgozatainak ma is bámulattal adózunk. Irodalmi tanulmányai között a legterjedelmesebb és talán a legértékesebb is Dorottya méltatása, mellyel akadémiai székélt foglalta el 1861-ben. E nagyszabású fejtegetésében először is azt az állítást dönti meg, mintha Csokonai a lírában, avagy a leírásban volna legjelesebb; Csokonai tehetsége az eposzban emelkedik a legmagasabbra, és bár komikus hőskölteményt írt, Zrinyi után mégis ő tekinthető az első hivatott eposzírónak. Majd mélyreható elemzéssel kifejti, hogy miben áll e mű legfőbb értéke és nem múló hatása. Nem a szatírában, nem az erkölcsi oktatásban, mert abból vajmi kevés van a műben, hanem abban a tiszta és természetes komikumban, mely a költő gazdag humorából öként fakad és amelynek minden olvasó akaratlanul is rabjává lesz. Örök művészi becsű még a jellemzés, mert Csokonainak sikerült Dorottya személyében egy oly tipikus alakot teremteni, mely ismeretessé lett csakhamar és életben marad mindenha. Amit Salamon e tanulmányában Dorottyáról kimondott, amit a komikus eposz sajátságairól kifejtett, azt az ítéletet és azokat az elveket magáévá tette a magyar irodalomtörténet és esztétika.
    Egészen más szemmel vizsgálja Csokonait Dóczi Lajos, aki a debreceni Csokonai-szobor fölállításának alkalmára írt egy cikksorozatot, de aki tanulmányt csak néhány héttel ezelőtt adta ki külön füzetben. Meglepett tartalma s hangja egyaránt. Ki hitte volna, hogy Dóczi, akinek bölcsője ott ringott a legnyugatibb magyar határszélen, aki a magyar nyelvet csak serdülő korában tanulta meg, oly mély vonzódással viseltessék Csokonai iránt, mintha Debrecen szülötte s a kollégium neveltje volna? S ki gondolta volna, hogy Dóczi, oly behatóan tanulmányozza Csokonait, hogy lelkének titkos érzéseit is észreveszi, nyelvének rejtett szépségeit is fölfedezi? Ki hitte volna, hogy Dóczi, akit idegen hatások rabjának, kozmopolita irány követőjének tartottak, Csokonainak eredetiségéért és magyarságáért lelkesedjék leginkább? – Igen, Dóczi Csokonai lelkivilágának mélyreható vizsgálatából arra a következtetésre jut és juttat bennünket, hogy eredetibb egyéniséget Petőfiig egyetlen költőnkben sem találunk, mint Csokonaiban. – Majd Csokonai nyelvének az aprólékosságig menő elemzése útján arról győződik meg és győz meg bennünket, hogy Arany előtt egyetlenegy magyar írót sem nevezhetünk inkább a magyar nyelv, kivált a régi s népnyelv szuverén urának, mint Csokonait. Ezt a föltétlen uralmat Csokonai egyaránt köszönhette veleszületett nyelvérzékének és tudatosan folytatott búvárkodásának. A nyelvnek ez az őseredeti magyarság, a költői előadásnak ez a varázsereje, melyet Dóczival együtt mi is legjobban csodálunk Csokonaiban, ez váltja valóra a költőnek azt a jóslatát, hogy a boldogabb maradéknak ír; ír a XX. vagy XXI. századnak, sőt mi megtoldhatjuk jóslatát, hogy minden koroknak írt, amíg csak igazán magyar lesz a magyar.

Forrás: Tanulók Lapja 10 évf. 14-15. szám, 1903. jan. 4., 11.

Oláh Gábor (1881-1942): Fráter György halála

I.
Töreti Castaldo Lippa falát porrá.
Esküszi nagy fennen mind egész táborrá:
„Nyakára toppantok Ulomán basának!
Nem adok rá napot, kettőt avagy hármat.”

Tizenhárom kürtös riadóját fúja,
Ugató ágyúhad Lippa falát fúrja.
Tábori sátrában Fráter György hallgatja, -
„Nem hágsz a nyakára!” – ez a gondolatja.

Szól a vezéreknek: „Mi haszna, ha vérben,
Szennyben fürödik meg a vitézi érdem?
Szólítsuk a pogányt békés feladásra,
Szultán-haraggal jár török mészárlásra!”

Csavarja ez orrát a hetyke vezérnek:
„Ej, mit, feladásra? Ahhoz én nem értek!
Kímélni se szoktam vért, öntöm és ontom!
Ulománt aprítom! Lippát összerontom!”

-Titokba, éjenként követ megy a várba.
Alkuszik a barát… nagy annak az ára!
Erdély forog koczkán, Magyarország lelke;
S Fráter kettőt játszik merészen egyszerre.

Szemét ha beköti haragos szultánnak,
Magyarország fölött csendes napok járnak.
Hitetni a pogányt, hitetni halálig!
S az utolsó ütés kire üt: elváik!

Éhes a magyar had – s még áll Lippa vára!
Szökdösik Castaldo éhes katonája.
Fogytán az eleség. Ki hordja? Ki lopja?
Fráter György, a mit tesz, sohsem üti dobra.

Oda a vitéz kedv! Megritkúlt a tábor.
Castaldo forr és fő… György nézi sátrából.
Egyszer az a hír kél: Ali basa jön! Jön!
Castaldo se nagyon mondja, hogy: „hadd jöjjön!”

„Átkozott vén barát! Nem jársz igaz úton!
Vigyázz – magad akadsz a kivetett hurkon!”
S feladásra hívja Ulománt hadával, -
Ulomán ellábol négyezred magával.

Négy csatamént titkon elküld a barátnak,
Aranyat, kivert tőrt, milyet ritkán látnak.
Köszöni az érsek – s gúnyolja magába:
Be rövid az eszed, te pogány, te kába!

Castaldo sziszegve súgja be urának:
„Vigyázd minden léptét az álnok barátnak!
Most Erdéllyel játszik, - de jöhet még óra:
Koronádért juttat téged is bitóra!”

Ferdinánd meghökken… A szó súlyát érzi.
Csak a szeme int – de Castaldo megérti!

II.
Karácsony hetében zivataros felleg
Villámmal, dörgéssel tombol Alvincz mellett.
Félszárnya a várost csapkodja keményen, -
Vadak ordítoznak erdő közepében.

Éjfélt ver az óra… Zúg a hegység tompán,
Csikorg a szélkakas kastély magas tornyán.
Fráter György még ébren, feszület kezében,
Imádkozik halkan, imádkozik mélyen.

„Magyar nép Istene! Szívek vizsgálója!
Te vagy gondolatim egyetlen tudója.
Add, hogy kimért pályám diadallal fussam,
Magyar nép fáklyáját emeljem magasan!

Erős ostorodtól nyög a nagy természet, -
Ne sújtold már tovább ezt az árva népet!
Hosszú éjszakánkat derítsd virradóra,
Magyarok Istene, szívek vizsgálója!”

… Villám lobogásnál, dörgő zivatarban
Fekete vitézek sorakoznak halkan.
Szándékuk sötétebb a vak éjszakánál,
Castaldo a fejök s még hét embert számlál.

Megkoppan az ajtó. Ferrari benyitja,
Rebeng, tétovázik – s egy kéz betaszítja:
„Egyikőtök haljon!… gyorsan… tőrre! Végezz!
S imbolyog az olasz György mellé, a székhez.

Levelet nyújt által… Fráter György olvassa…
Hátúl nagyon villan a Ferrari vasa:
Mint czikázó villám – ledöf a nyakába,
Pirosan szökik fel kettős vérsugára.

„Mi az?” – riad a nagy, halálsápadt ember,
S ledönti Ferrarit szörnyű küzdelemmel.
De szakad az ajtó – s gyilkosok csapatja
Hosszú, éles karddal átszúrja, szaggatja.

„Nesze, ez Lippáért! – Ezt Castaldo szúrta!
„Ulomán basáért! – Ne, az örök útra!
„Nyakadra toppantok, telhetetlen sátán!
„Vágd le szőrös fülét! – Szabj keresztet hátán!”

Vas Ferencz, az apród, berohan a zajra -
Olyat sikolt, hogy a halott is meghallja.
De elmetszi szavát gyilkosok gyilokja,
S kiadja hű lelkét, ura mellé rogyva.

- Szomorú, halálos, hetven napi csöndben
Hevert ott a két test, vérébe törötten…
Alvinczi kastélynak iszonyú sírboltja!
Idegen, rabló kéz halálos vérfoltja!

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 12. szám, 1902. dec. 21. 

Hanák József (20. sz. eleje): A kubikos

Garamparti országútnak szélén,
Láttam én az öreg kubikost
Csupasz hátú, fogatlan vén ember,
Mért jutsz nékem az eszembe most?
Régi emlék a szivemben éled:
Mintha látnám bús tekinteted:
Mi van rajtad megcsodálni méltó,
Mért nézlek oly hosszan tégedet?

Pedig nézni sok akadt körülte…
Bakovai lankás hegy megül
Kibukó nap zord, gomolygó köd közt,
Mint valami sápadt lélek ül.
De nem soká tart a sápadtsága…
Rövid óra… és egész vidék
- Kivéve fent Pusztihrad ős ormát -
Piros hajnal sugarában ég.

Majd a nap is, mint a kergetett vad,
Égi útján mind kisebbre hág,
Alig rejti tüzes fénynyomát el
Egy-egy csalit, egy-egy lobos ág.
Lomb közt fészek, fészekben madárka,
Égő vággyal zengi énekét;
Édes hangját bólogatva hallják
Garam mentén hosszú jegenyék.

Mit törődik az öreg mindezzel?
… Köveit csak egyre tördeli.
Égnek földnek minden ékessége
A pálinkás üveg ő neki.
Zsíros, fényes, lóggó fonadéka
Gyéren földi be a tar fejet,
Zúz, egyre zúz éles kalapácsa…
S „aj! Bozse moj”-t vagy mit emleget.
El-elnézem azt az öreg embert,
Ágrul-szakadt szegény kubikost,
És szivemet szünetlen egy kérdés
Fájó búja-baja tépi most:
Ó, hiszen az élet országútján
Mi is mind csak a kavicsok vagyunk
S a halál jön, ez a nagy kubikos
S porrá mállnak a – kődarabok.

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 11. szám, 1902. dec. 14.

Pósa Lajos (1850-1914): Fekete madarak

Mig az élet napja melengette szíved
S ragyogta be arczád:
Mint a galambdúczból a fehér galambok,
Gondolatim mindig úgy repdestek hozzád.

Mióta meghaltál: a fülembe folyton
Ezer harang kondúl…
Gondolatim búsan rajzanak, miként a
Fekete madarak a sötét vadonbúl.

Bejárják a lankás, szélfuvalmas mezőt,
Kakukfüves völgyet,
A kanyargó Balog réti gyaloghídját,
Hullámzó kalászú, pitypalattyos földet.

A hova csak léptél: mindenütt ott járnak
A lábad nyomába…
Feketébe vonja az egész tájékot
Árnyékvető szárnyuk síró suhogása.

Esti csillag keltén az akáczos dombra
Szállnak el mindnyájan:
Letelepszenek a sírod halma körül
S ott virrasztanak a csöndes éjszakába.

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 10. szám, 1902. dec. 7.

Schiller, Friedrich (1759-1805): A föld osztálya*

 

„A föld tiétek!” szólt, felhőin ülve
Az emberekhez Zeus. „Van kincse sok,
Mind néktek adom örökül. De -
Testvérileg osztozzatok.”

Nosza sietnek. A ki birja, marja.
Apraja, nagyja foglalni siet.
Cserkész az úr, az erdőt lefoglalja,
A gazda meg a földeket.

A kalmár tömi raktárát és számol,
A püspök bort szüretel, tüzeset,
A király hidat, országutat vámol
S kiáltja: „Enyém a tized!”

Későre – az osztály megejtve régen -
Jön a poéta is ábrándosan,
De hajh, a nagy földkerekségen
Mindennek már gazdája van.

„Jaj nékem! Hát csak én legyek feledve?
Leghűbb fiad, Zeus, azt érdemli-é?”
Igy jajgat, magát térdre vetve
Hatalmas Jupiter elé.

„Ha álmaid honában ábrándoztál”,
Szólt Zeus, „panasszal mért fordulsz felém?
Hol voltál, mikor megesett az osztály?”,
- „Uram, te nálad voltam én.”

„Szemem te rajtad csügge lelkesülten,
Fülem eged fönséges zengzetén,
Bocsáss meg, hogy fényedtől részegülten
A földről megfeledkezém.”

És szóla Zeus: „Bajos már erről tenni,
Szőlőn, erdőn, piaczon túladék.
De hogyha vélem akarsz lenni,
Ahányszor eljössz, nyitva lesz az ég.”

Ford.: Dóczi Lajos br.
Forrás: Tanulók Lapja 10 évf. 9. szám, 1902. nov. 30.

Szabolcska Mihály (1861-1930) két verse

 


 

BETEGEN

Ne féltsetek, nem „megyek” én el,
Dehogy megyek még, fiaim.
A jó Isten megőriz engem,
Értetek is, én kicsi lelkem,
Fehér galambjaim!

Meg rossz halott is lennék én még,
Nem lennék odalent sokat…
Onnan is, tudom, fel-feljárnék:
Megigazgatni  éjszakánként
A takarótokat.

ŐSZI ÉNEK

Megint csak árva lett a rétünk,
Az erdőnk hallgatag megint…
Megint csak nincs már mit keresnünk,
Kivel beszélnünk idekint!

A vadvirágok összebújnak,
Mint a virrasztó emberek…
Hideg szél orgonál az erdőn,
Bús, temetési éneket.

A pusztulás fájós jelének
Nem lelni már számát, szerit…
A halál jár itt, a halál jár,
És -menekülni kényszert.

De hova, merre menekülnénk?
Ha nem Hozzád, Uram, kihez?
A Te örök tanácsod ellen,
Föllebbezés nincs senkihez!

Te hintsd a nyárt be virággal,
Tiéd tavaszunk és telünk…
Ó, fogadj oltalmadba minket,
S áldd meg reménnyel a telünket,
Gondviselő jó Istenünk!

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 1902., nov. 23.

Oláh Gábor (1881-1942): A dobos

 

Apám a kis porosz csatát
Végesvégig dobolta.
Csillag nem hullt reá soha,
Nem is volt tiszt bojtja.
Mint közlegény, első dobos,
Rohamra vert keményen.
Szerette a vén százados, 
Kitett három legényen!

Pergett a fürge dobverő,
Pergett szilaj kezében;
A hetykeség, a büszkeség
Szikrázott a szemében.
Ütemre szól a nyalka dob,
Ütemre lép az ezred;
Ezer szurony csillog, ragyog,
A csákón rózsa reszket.

Bent a magyar határokon
A dob kiverte szépen:
„Magyar fiúk! Leány nevet
Reátok utcza-szélen!”
S ablak megöl, ajtófelen
Kacsingatott a lány, -
Ő verte büszkén a dobot
Az ezred oldalán.

Kint a porosz határokon
A dob tompám morogta:
„Magyar fiúk… Vigyázzatok!
A fegyvert csak marokra.”
Bokor mögül golyó fütyöl,
Az újoncz fázik tőle, -
Ő verte, verte a dobot, 
Az ezred ment, előre!

A harczmezőn, halálmezőn
Pergett a dob riadva:
„Hajrá magyar! Ne félj magyar!”
Hullott az ágyúk magva;
Rengett a föld, golyó fütyölt,
Veszett az újoncz tőle -
Rohamra verte a dobot!
Az ezred ment, előre!

… Vesztett véres csaták után
Jött a sereg – dalolva.
A vén fiúk kopott dalát
Siralmasan dobolta.
Olyat vágott keserviben
A zengő árva bőrre,
Hogy a kis dob szörnyet hasadt
Szamárbőr lett belőle!

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 7. szám, 1902. nov. 16.

Hanák József (20. sz. eleje): Rákóczyról

Sűrű, felkavart por kerekedik a kis
Magyarország felől…
Ott követség megyen, nemes daliákkal
Jó Bercsényi elől.
Fekete búbánat mindegyikök szíve, -
Mentéjök aranyos…
Vérbosszút esküdve, vad vihart hordozva
Mentek Rákóczyhoz.

„Jöjj vissza mihozzánk! Könyörögve kérünk
Jöjj vissza népedhez!
Ez a szegény ország, e kifosztott ország
Nélküled mivé lesz?!
Légy atyánk! Támaszunk! Csatában vezérünk!
Nemzeted oly á rva!
Rabiga nehezül a szegény hazára,
A magyar hazára!

Kezünket kulcsolva,  könyörögve kérünk…
Mért hagynád el néped?
A nap csak régen süt s ő is alig látott
Ilyen árva népet!
A kibukó napnak pirosló sugára
Erre néz, betéved, -
El-elhalványodik, látva, miként ágál
A garázda német!

Verje meg az Isten, boszuló kezével
Veretlen ne hagyja,
A ki miatt vész el a szegény magyarnak
Apraja, mind nagyja!
De megáldja Isten áldó két kezével
Egész házad táját,
Ha szónkra hajolnál, ha nem hagyod árván
Magyarok hazáját.

S ő jött, mint a villám, melyet ledobott az
Isten haragjába,
Hogy a zsarnokságnak hajlongó szolgált
Megremegni lássa!
S ő jött, mint az orkán véres zúgásának
Rémes dübörgése,
Rémítő haragját a német lelkébe
Hogy örökre vésse…

Jött… s négy folyó partján győzelemben lengett
A kibontott zászló,
Széllel, vad viharral, vésszel, ellenséggel
Büszke fényben játszó;
Hajh! De gyorsan czikáz fényvető sugára
A sötétlő éjbe
Hajh! Hogy nincsen vihar, bármi vésszel zúgjon,
Mely végét ne érje!

Hova tűnt az égről, a ragyogó égről,
Az a fényes csillag!
A messzi határon – sötétlő határon -
Magában mi csillog?
A fénylő csillagnak kihamvadt, elveszett
Ragyogó sugára,
Mely alig világolt a sötét határon,
Bujdosók útjára!

Ragyogó csillagnak nagy fényes sugára
Kihamvadt, elveszett…
De a nép, a melynek borús egén fénylett,
Hej, soha sem feled!
S melyért annyi garral, annyi hévvel küzdött
A zsarnoki vadság
Tudd meg, nem veszett el! Egyszer el fog jönni
Az arany szabadság!

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 6. szám, 1902. nov. 9.

Szirtes Arthur (1887-1921): Emlékezés*

Memento, memento…
Egy koszorút hoztunk… szeretet virági
Díszlenek közötte;
A barátság szedte, fájdalom öntözte,
Kegyelet kötötte.
E kicsi virágok szóljanak fel Hozzád,
Susogják el Néked,
Hogy mi megőriztük, hogy örökké áldjuk
A Te szent emléked!

Memento, memento…
Mint midőn egy bimbó virágfakadáskor
Lehervad az ágról,
Úgy mentél el tőlünk egy dicsőbb világba
Ebből a világból…
Mint egy enyhe sóhaj, lassan, észrevétlen
Felszálltál az égbe,
S szíved csillaggá vált, lelked angyallá lett
Ott, a fényességbe’…
És mi – itt maradtunk,… megsirattunk fájón
S tovább mentünk újra…
Ah, de minő más lett idelenn e földön
A mi éltünk útja!
A merre csak járunk, a merre csak nézünk
Sötétség köröttünk…
S mégis – útunk biztos: Te az örök fényben
Őrködöl fölöttünk!

Memento, memento…
E koszorut hoztuk… szeretet virági
Díszlenek közötte;
A barátság szedte, fájdalomöntözte,
Kegyelet kötötte…
E kicsi virágok szóljanak fel Hozzád,
Susogják el Néked,
Hogy Téged szerettünk, hogy örökké áldjuk
A Te szent emléked!

(* Elmondta szerző L. V. barátja halálának évfordulóján, midőn az elhunytnak osztálytársai sírjára koszorút tettek le.)
Forrás: Tanulók Lapja 10. évf., 5. szám, 1902. nov. 2.

Mosdóssy Imre (1862-1945): Az utczasarkon

 
Az utczasarkon áll egy kis fiúcska,
Mezitláb, ringy-rongy lóg le oldalán,
Fejében ócska, sárgult, zöldes sapka,
Nagyapjáé volt, lehet – hajdanán.
Zöld posztószélen tálcza csüng nyakában,
Szép rendben abban EMKE s svéd gyufa,
A mint kinálja, reszkető hangjában,
S legigazabb fájdalom szava.

Itt jő egy koldus, kajla botján görnyed,
Oda szól hozzá: „Vegyenek gyufát!”
Ahonnan hetyke, deli ifju lépked,
Előbe áll és nyujtja áruját.
Koldus s az úr mindkettő oly mogorva,
Rámordúl durván: „Elhordod magad!”
De ő nem tágít s veszi rendre-sorra
Az utcza népét, a mint jön s halad.

Egyik nagyot lök vézna tagjain,
Ő félre áll s kér: „Vegyenek gyufát!
Meg egy sem indul szennyes rongyain,
Van ki azt kérdi: „Hol van az apád?!”
A kis fiúcska áll ott mint a hős,
A kit a vésznek árja zúgva tép,
Reménye az van törhetlen s erős,
Bár egy fillérnek sem örült ma még.

Aztán a terhe mindig jobban húzza,
Ólmos, nagy álom nyomja le szemét,
Hideg küszöbre görnyed szinte gúzsba,
A hangja sóhaj már csak, nem beszéd.
Álmában szól már s alig hallatik,
„Orvosság kéne az anyám beteg!”
És aztán csend lesz, szinte hajnalig,
Mig fel nem rázzák durva, zord kezek.

És futni kezd és meg sem áll szegény
Hazáig, szinte úgy esik be ott…
A puszta földön, kamra közepén
Fekszik kinyulva anyja – s már halott.
Zokogva költi, rázza és kiáltja
Ezerszer is hiába a nevét…
Nyitott szemével a holt szinte várja
Maga után elárvult gyermekét.
*
Az utczasarkon áll a kis fiúcska,
Szeme kisírva, arcza halovány, 
Tálczáján szende, árva ibolyácska,
Kináló karja most is oly sovány…
Ó gyermekem, ha megkinálna téged
Végy tőle, végy! Ó szándd meg a szegényt!
Anyátlan árvák sorsa oly rideg…
Filléred ébreszt benne új reményt:
Hogy vannak még jószivű emberek.

Forrás: Tanulók lapja 10. évf. 4. szám, 1902. okt. 26.

Mátyás király udvara

    Ugyan ki nem hallott még Mátyás királyról? Arról a nagy királyról, kinek hősiességét, igazságszeretetét, tudomány- és művészet pártolását már akkor is mindenfelé emlegették Európában. A művelt külföld is megcsodálta azt az uralkodót, ki először arra törekedett, hogy megerősítse trónját, naggyá tegye hatalmát; és mikor elvégezte hódításait s véget értek a „fekete hadsereggel” könnyen kivívott nagy diadalai, mint a tíz évig tartó cseh-lengyel háború, felkereste a népet és a főurakat otthonában, hogy tapasztalatain okulva, segítsen úgy az elnyomottakon és megjutalmazza a nemes lelkűeket.
    Van is róla annyi monda, hogy Bonfinius és Galeotto, e Mátyás király körül élt tudósok egész kötetekre valót jegyeztek fel a tréfát kedvelő, gyakran álruhában megjelenő, kilétét el nem áruló királyról,kiért rajongott az egész ország lakossága és kinek bölcs gondolkodását, pártatlan igazságosságát egyaránt emlegette szegény és gazdag.    
    Olyan volt, ő, mint a népmesék tündére, ki váratlanul megjelent ott, hol segíteni kellett és ki titkon kifürkészte kegyeltjei vágyait, csakhogy azokat teljesíthesse.
    Mikor aztán meggyőződött arról, hogy az országot csak úgy teheti naggyá, ha a külföld kultúráját nálunk is meghonosítja, mindent elkövetett, hogy minél ékesebbé tegye udvarát és így megkedveltesse az országot azokkal a külföldi tudósokkal, írókkal, festőkkel, könyvnyomtatókkal, iparosokkal és kereskedőkkel, kik itt hívására letelepednek.
    De nemcsak a Zsigmond király által építtetett budai várpalotáját alakította át csúcsíves stilben, hanem az országban mindenfelé több gyönyörű kastélyt építtetett. Különösen szép volt a visegrádi lucullusi villa, melyben külön lakosztályokat építtetett udvartartása számára. Nagyszerű ebédlőtermeik rekeszes, csillogó mennyezetűek voltak. A folyosók aranyozottak voltak, aztán ott nagy költséggel márványból épített kutak, nagyszerű rácsos ablakok; gazdag kincstárak, éléskamrák;márványos faragott kutakkal készített nyílt pihenőhelyek.
    Még szebb volt ennél a budai várpalota. Benne megvolt a renaissance-kor minden ízlése, minden ragyogó fénye. A termek falain arannyal átszőtt gobelinek voltak. A falképek (freskók) mind magyar tárgyúak. A padlót apró üvegkockákból (mozaik) rakták ki. A mennyezetet aranyozott faragványok díszítették.
    Különösen érdekesen alakította át Mátyás király a kastély déli részét, hol a könyvtárt helyezte el. Mert szerette a könyveket és feljegyezték róla, hogy gyakran ott találták vánkosa alatt Curtiust és Liviust. Annyira barátja volt a könyveknek; hogy mit egykorú levelezésekből és Oláh Miklós, az esztergomi érsektől tudjuk; görög kódexek gyűjtése miatt megbízottjai ott jártak messze keleten és drága pénzen vásárolták az olasz könyvpiac termékeit is. Bár Budán is állandóan 30 könyvmásolót foglalkoztatott, még Firenzében (Florence-ben) is dolgoztatott a könyvfestőknél és másolóknál. Ezek írták azokat a kódexeket, miket, mert Mátyás király jegyével (M. A. =  Mathias Augustus) vannak ellátva, rendszerint Corvináknak nevezünk.
    Hogy mily nagy volt Mátyás király könyvtára, azt határozottan nem tudjuk. Heltai Gáspár, a történetíró azt írja felőle, hogy ez 50.000 kötetből állott. De ez túlzás. Igaza lehet Fraknói Vilmosnak, ki ezt mintegy 3500 kötetre becsülte. Így is nagyobb volt, mint a korabeli vatikáni könyvtár.
    Ezek az írott könyvek, melyek legnagyobbrészt Attavantes és társai műhelyéből kerültek ki, művészi érzékről, gazdag képzeletről és jó színharmóniáról tanúskodnak. Leginkább géniuszok és amorettek, a növényi és állati világ alakjai és füzérei között működésben levő emberi alakok, történeti jelenetek, csoport és arcképek váltakoznak az egyes lapokon,néha egy-egy épület előterében, vagy valami oszlopos csarnokban elhelyezve. Mindenütt pedig leginkább aranyozást alkalmaztak.
    A király udvarában szívesen látta a hazánkba jött tudósokat, de legjobban kedvelte e század leghíresebb költőjét, Janus Pannoniust, ki Vitéz Jánosnak, a esztergomi érseknek volt rokona;annak a Vitéz Jánosnak, ki egyike volt a magyar humanisták legkiválóbbjainak. Szónoklatai lendületre és levelei stílus tekintetében még az olaszokkal is vetekednek.
    Abban a társaság, mely Mátyás király környezetét alkotta, ott találjuk a leleményes Galeottot, a király irodalmi famulusát és a nálánál tekintélyesebb, tudósabb Bonfiniust, az olasz történetírót. Itt fordult meg legszívesebben Zápolya György, a humanista, ki annyira szerette a kódexeket, hogy egy kéziratért képes volt évi jövedelmét odaadni. Itt tartózkodott akkor Regiomontanus, a híres csillagvizsgáló, ki az újkori trigonometria feltalálója és még több jeles tudós.
    Még nyomda is volt Mátyás király idejében, az első hazánkban. Ezt Karai László budai prépost alapította és az első nyomdászt Hess Andrásnak hívták, kinek első nyomdaterméke a „Budai Króniak.” (1473)
    Volt ekkor sok tekintélyes iskola is. Különösen nagy szolgálatot tettek a plébániai iskolák, hol a tanulók miséztek és a városi iskolák, hol különösen azokat oktatták, kik az iparosi pályára készültek. Ekkor létesült a pozsonyi egyetem, melynek helyén ma a királyi jogakadémia áll.
    Ily sok jeles, célszerű intézkedést tett a magyar királyok egyik legnagyobbika: Mátyás király, kinek Fadrusz János által készített szobrát, mely várfokon lovon ábrázolja a hős királyt, most leplezték le Kolozsvárott, a dicső uralkodó szülővárosában, mintegy jeléül, hogy a magyarok mindig emlékezni fognak reá.

Naményi Lajos

Forrás: Tanulók Lapja 10. évf. 3. szám, 1902. okt. 19.