Oláh Gábor (1881-1941): Andrée

 

Ki szárnyakon repültél messze,
Gazdag reménnyel átövezve,
Ki védőjel gyanánt vivéd
Emberbarátid hű hitét,
Ki, kebledet büszkén kitárva
Hódítni mentél más világba:
Óh mondd, reményed volt-e csalfa,
Mely lelkedet örvénybe csalta?
Vagy a hited halt-e meg ott,
Hol a természet is halott?
Hóditni mentél: győzve vagy,
Hiába minden: szív s az agy?!

Ezt kérdezzük, de nincs, ki mondja:
Vaj’ messze még az észak pontja?…
- Hol véget ér minden tudás,
S túl rajta a mesés, csudás
Képzetnek nyílik bő határa:
A jégfalon túl, ott ki jára?…
Könnyű hajód átszállt-e rajta?
Vagy most is orkán űzi, hajtja?
S veszítve minden csillagot,
Mely még reménysugárt adott:
Mint egy bolygó, czél, út nélkül
Kering, bolyong szünetlenül?!

Bizonytalanság életünk,
Csalódásokra születünk…
Előtted hány indult remélve?
A sors keresztet vont elébe. -
Hány ért éltében ott határt,
Hol egy csodás’b világra várt? -
Vagy felleled, mit senki még,
Vagy vértanúnak szánt az ég.
Ha most te nem: jő még utánad,
Ki vész-viharral szembe támad,
S az elvetett mag így kikel…
A tudománynak győzni kell!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 14. szám, 1898. ápr. 3.

Földes Imre (1881-1958): Ötven év után* (drámai költemény)

SZEMÉLYEK.
Magyar ifjú. Elégedetlen. Idegen ifjú.

MAGYAR IFJÚ
Ma ünnepelj hazámnak ifjú népe!
Ma haljon el a köznapok zaja!
Az áhitat az, mely nyomába lépe!…
Csak szűk keret e csarnok tág fala…
Magasbra tör az áhitat igéje,
Miként a táltos jósló fütsje rég!
Az égi trón szab csak határt eléje,
S a torlasz így, miként a czél – az Ég!
Jelen helyére múltnak fénye hága…
Vásári lárma szünj ez ünnepen!
Oh lelkesülj hazámnak ifjúsága4
Szived csupán e szent napé legyen!!

ELÉGEDETLEN
Kimondva könnyű, czifra szép szavakkal!
De lám, nyomán már itt a kétkedés!…

MAGYAR IFJÚ
Ne mondd tovább szentségtelen ajakkal!…

ELÉGEDETLEN
Hiába dörgöd el, ez mind kevés!…
Ne így! Ne így!… Hisz félreértsz eképen:
Nem önszivem tüzében kétkedem,
Ne gondold!… Ezt az ifjúságra értem:
Keblében annak holt az érzelem…
Miért hevül s rajong: csak kába bálvány!…
Tornázik, fut!… A többi semmi mind!
Közötte terjed vészes, dőre járvány:
Ki lesz a győztes?… Arra csak tekint!…
A múltba nézne?… Attól Isten óvja!
Hogy felkeresse ősi szent korát?!
Inkább a pálya hosszú útját rójja!
„Ki lesz a nyertes?”… Mert sz DÍJAT ád!…
Csak tört remény… még törtebb ifjúság!!

MAGYAR IFJÚ (gúnyosan)
Sarlód valóban szörnyű mélyre vága,
De nem kaszálhat úgy, ha – földbe vág!…
E szent napot megülni érdemetlen
- Úgy gondolod – az ifjúság hada?
A vád maga felel meg kérdezetlen!…
Hallgasd feszülten!… - Im választ ada:
Mért nézni át sötét üveg homályán,
Ha közvetetlen itt a tiszta kép?
Mért ütni szörnyű zajt, halálra válván,
Veszély, ha nincs közelbe semmikép?
Bajt rejt magán talán a hősi torna?…
Csupán anyag: a természet, mit ad!
A nemzet úgy csak önmagán tiporna,
Ha nem nevelve honnak hős fiat!…
S mért megrovandó győztes pálma-ága?
Ez lelkesít!… Sarlód a földbe vág!…
Igen!… A hon reménye: ifjúsága!
Szilárd remény!… Szilárdabb ifjúság!…

IDEGEN IFJÚ
A múlton lángra gyultok mind a ketten,
De tán nem úgy a jelen helyzetén!…
A rég letünt időkről lelkeseden
Regéljetek!… Oh érte esdek én!
Ah mondjatok valóra vált regéket,
Hadd gyúljon arra tűz e szívben itt,
A tudni vágyás édes szomja éget,…
Mutassátok letünt múlt fényeit!
Hol én születtem, más szellők fuvallnak,
Az égen más a csillag-miriád,
Nem hallani hírét sem a magyarnak;
Nem bűvös nyelve zengő dallamát!…
Mért ünnepeltek?… Mért ült minden arczra
Örömsugárzva itt az áhitat?…
Miért pihent ma el a köznap harcza?…
Tán éj volt eddig és most megvirrad?

MAGYAR IFJÚ
A hajnalt ünnepeljük, eltaláltad,
Im ötven fordulatra visszatért!
Sugára milliónyi keblet áthat:
E lelkes ünnep itt: a múltakért!

ELÉGEDETLEN
E szent napot akarja ünnepelni
Ily ifjúság?… Méltatlan arra ő!…

MAGYAR IFJÚ
Megint csak így?… De érved íme – semmi,
Csak várj… a meggyőzés is sorra jő!…
(A következők alatt a háttérben felhangzik a Marseillaise.)
Félszázad szállt fejünk fölött azóta!…
Lehullt a  láncz nyugot hős nemzetén!
Csörgő zaját a szellő dalba rótta
S végig suhant a messze föld-tekén,
A merre száll, a merre dörg danája
Az égig csapva, zúgón lelkesen:
Lehull a népek százados igája,
Nem hord nyomán rablánczot senki sem!
A dal csak zúg, csak dörg tovább fuvalma,
A táj alatta ébredezni kezd,
Eltűnik szerte tél fagyos uralma:
A légben már a nap sugára rezg!
A dal csak száll, csak zeng, csak zúg rivalgva,
Egymásnak dörgi miriád ajak!
A tilinkó s a kürt is azt rivalgja,
A hozsannák az égig csapzanak!
A hosszú századoknak alkotása:
A zsarnokság romokban lent hever…
Fölötte hajnal rózsás pirkadása…
Az ár kicsap!… Nem gát  szűk meder,
Tovább rohan!… A trónok dőlnek sorra!
Az ébredés… megújhodás van itt!
A zsarnokság kimúlt… Halotti torra
Szabadság már kibontá szárnyait!
S a dal csak száll, csak zeng, csak zúg… Alatta
A vér omol, a rom meg füstölög…
A dal nyugot népét mind átfutotta,
Nyomán az ágyú dörg!… A kard csörög!

IDEGEN IFJÚ
A dal nyugot népén vért vőn hatásul!
Mért nem érzétek át ti is  szavát?
A lélek tán a rabbilincsben fásul?
Megszokja jármát századokon át?
Avagy a vér, a mely jelölje útját
Elkorcsosúlt, vagy már kifolyt talán?…
A dal ösvényét itt mért nem borítják
Szent vércseppek Szabadság hajnalán?!

ELÉGEDETLEN
Nem fásult óh a lélek hosszú jármon,
Nem korcsosult a vér örökre el,
A nép megunta bár, hogy láncban járjon,
- Szabadságot vágyott minden kebel -
Nem omla vér a dalnak szózatára:
Omlik helyette zsarnok hatalom!
Késő csatákra szólt a vérnek ára…
A jog küzdött csupán a hajnalon!
(Magyar ifjúhoz.)
Hiú remény… csak dőre, kába czélzat
Ily ifjúsággal ünnepelni meg,
Hiszen dicső múltunk keblökre nem hat,
Kihaltak ott a szép s jó érzetek!

MAGYAR IFJÚ
Nem úgy!… A hajnalt e nap ünnepelje
Az ötven év ködét ugorva át,
Az Idus fényén ég a hon jelenje:
Újból átéli léte hajnalát…
A nép tolong nagy, hemzsegő rajokban,
Egymást ölelve: Ime felvirradt!
A keblek lángja izzón összelobban…
Szívből kitör az égő áhitat,
Magasba dörg százezrek dics-imája,
Miközben csörg a hulló rabbilincs,
Az összezengve együtt égbe szálla,
Hirdetve, hogy a népnek láncza nincs:
Mi volt, lehullt: mi van, a földre dobva!
Tizenkét pont dörög: Ébredjetek,
A régi zászló fönt repül lobogva,
A légben a tavasz dala rezeg!…
Tavasz dala s megújhodás igéje,
Mely elhagyá az ihlett ajkakat…
A költő zengi; gyűl a nép köréje,
Tüzének árja erre átragad -
S az utczán végig harsog mennydörögve:
„A szent szabadság visszatér örökre,
Esküszünk,
Esküszünk,
Hogy rabok tovább nem leszünk!

ELÉGEDETLEN
A nép szabadsajtót teremt magának…
Az ifjúság tizenkét pontja rajt’
Helyet szorít a költő szózatának,
Mely lángra gyújt minden igaz magyart!
Szabad a sjtó, np, a szó!… „Előre!
Megnyitni a rab-iró tömlöczét!…”
Az ifjúság nem hajt a túlerőre:
Budán az iró lánczát tépi szét!…
Minden kivíva… ah!… kiküzdve, nyerve!…
S midőn a földet éj övezte át:
Megkondula az érczharangok nyelve
S hozsanna-szó dicsérte ég Urát!
Magasztos virradás: A hon felébred!…
(Szomorúan.)
S fásult erők ünneplik e napot!…

IDEGEN IFJÚ
S az ég nyugodt maradt az ébredésen?
Nem rázta meg a miriád ima?
A hajnal nem pirkadt ünnepre készen,
Jelentve, hogy MA kell virradnia?

MAGYAR IFJÚ
Megindúla az ég a keblek lángján:
Könyzápora a földet öntözé,
S a szent gyönyörben úszó népet látván,
Mosoly vegyült hő könyei közé!

IDEGEN IFJÚ
Az ég könyűi mit jelenthetének?

MAGYAR IFJÚ
Az csak a nagy teremtő titka lőn…
Talán örömkönyűk, mert visszatérnek
A szent jogok s uralgnak a jövőn?!
Vagy tán folynak siratva bősz csatákat,
Miket az ébredés idéze fel?!…
de lent – a szívbe, hol boldogság árad -
Örömkönyűt lát mindenik kebel!…
A hó megolvadt ősz Gellértnek ormán:
Az ősi hegy merengve néze le!…
Mohos szakálán könyei omolván,
Csak néz… csak néz… És könyezik bele!…

IDEGEN IFJÚ
És felvirradt örökre, mondd, a reggel,
Vagy tán szétfoszlott, mint a pillanat?!

ELÉGEDETLEN
Nem úgy!… A zsarnokság közelg sereggel,
Hogy újból ránk tegye a lánczokat.
(A háttérben felhangzik a Klapka-induló.)

MAGYAR IFJÚ
A kard kiszáll a szent hazát megvédni!
Rivalg a kürt!… „Csatára fel magyar!”
Most kezdenek a keblek lánggal égni!
A honnak él… azért küzd mind a kar!
Az ágyú dörg… A kard csörögve csattog!
Zaján nem vész a háború dala!
A vér ömöl… A gránát szerte pattog,
Dicsőn lobog Szabadság zászlaja;
A névtelen félistenek csatáznak,
Egy ellen száz!… Azért csak küzd tovább!
Minden kicsiny rögöt szent vérrel áztat
S csak életével adja el honát;
Habár körülte százszor több az ellen,
Hogy elvegye az ezredév jogát,
Ő küzdene akár a pokol ellen,
Örökre tartó bősz csatákon át;
Ajkán „Haza” s „Szabadság” szent nevével
Rohan a harczba s mint végsőt lehel:
E bálványok nevét kiejti hévvel
S aztán hal el az összetört kebel!…

Oh mennyi szent nap!...Ám kevés örömtelt:
Legtöbb hajnalja vérrel öntözött…
E nap,midőn a nép sírjából fölkelt
A legszentebb ah mindegyik között.
(Idegen ifjúhoz.)
Most mát megérted keblünk áhitatját?
Most már megérted, mért ez ünnep itt!…
A sziv az egyszerű szón is sokat lát:
Mi nem idézők múltnak fényeit!

ELÉGEDETLEN
Az semmi ind, mit puszta ajk regélhet;
A sziv kifesti önmagának azt;
Amit regélénk, csak merő kisérlet
S kebledben már ez is lángot fakaszt?!

IDEGEN IFJÚ
Igen!… Oly lelkesítő volt e szózat!
Oly fölséges, magasztos lángra gyújt;
Minden betűjén át szivembe szólalt
Megrázóan dörgő szaván – a múlt!
A lelkesültség szentelt pirja éget:
Felkölté e valóra vált rege!…
Nézzétek oh… hisz én is tüzben égek:
Én… én… a más hazának gyermeke!!

MAGYAR IFJÚ (Elégedetlenhez.)
S te még hiszed: az ifjúság seregje
Nem érzi át e nagy nap ünnepét?
Szivébe nem tér szent érzés melegje,
Mint multnak szárnya lebben szerteszét?
Nézd!… nézd… Im gyermeke egy más hazának
A multnak láttán, hogy föllelkesült!
S te még hiszed, hogy e hon önfiának
Keblén ridegség vakhomálya ült?!…
Beismerést nem várok én te tőled:
E hallgatás legyőzetést jelent!

ELÉGEDETLEN (csüggedten)
Nem úgy!…

MAGYAR IFJÚ
E hang bizonyság arra főleg,
Melyet végső erőlködés teremt!
Miért a rémlátás sötét üvegje?
Az ifjúságot tisztán át figyeld,
Ősök neve előttük szent ereklye
S a mult, amelyben éltenek: kegyelt!
(Kis szünet.)

ELÉGEDETLEN (csüggedten hallgat)

MAGYAR IFJÚ (előlép)
Ma ünnepelj hazámnak ifjúsága!
Ah nézd szabadságodnak hajnalát,
S az ősöket… Járj óh azok nyomába,
Munkálkodj!… Ez honodnak éltet ád!!
(A háttérben csöndben, ünnepélyesen felhangzik a Himnusz.)
S te Isten!… Ég örök ura, királya,
Nyújtsd el soká e nemzet életét!
Soha ne dúlja pártok belviszálya,
Jólét bonthassa szárnyát szerteszét…
A szivbe lángot adj!… Erőt a karba!
Az agyba észt,… Okos, elszánt vezért!
A nemzetnek józanságot, hogy karja
Csupán honáért ontsa majd a vért…
Nagy égi Úr!… Világ uralkodója!
Hozzád egy nemzet hő fohásza száll:
Fenkölt éltét, hogy bölcs hatalmad ójja,
Soká, hogy éljen a dicső király!…
S ha zúg a vész megingató haragja:
Keblünkbe küldd az ősök lelkeit!…
S ha te, az Ég Ura ezt így akarj:
’E hont a poklok is döngethetik!!’

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 13. szám, 1898. márc. 27.

Jókai Mór (1825-1904): A magyar ifjúsághoz

Lelkem fiai!

Sokáig válogattam benne, minő megszólítással kezdjem a Hozzátok intézett szómat.
    Előttem volt a nagy angol tudós sémája, ki mint az oxfordi egyetem rektora az egybegyűlt diáksereget a Veni sancte után ezzel a megszólítással címezte: „uraim, mylordok, érsekek, püspökök, lelkipásztorok, lordmayorok, aldermanok, mérnökök, tábornokok, doktorok, Bathrend, térdszalagrend lovagjai, hajóskapitányok, admirálok – világcsalók, naplopók, útonállók! -. Igenis: mindezek válhatnak belőletek , a szerint, amint magatokat viselni fogjátok.” Azonban én utánozni még a nagy embereket sem szeretem.
    Van egy rátok alkalmazott régi kifejezésem, amelyben a magyar fiatalságot elneveztem acélfiatalságnak. Más nemzeteknek van aranyfiatalságuk (jeunesse dorée), kik arra büszkék, mi magyarok büszkébbek vagyunk az acélfiatalságunkra. Azonban én ismételni saját magamat sem szeretem.
    Nekem jogom van Titeket lelkem fiainak szólítani, mert a saját lelkemet látom Bennetek ezerszeresen sokszorozódni.
    Ugyanazt a dicső fiatalságot látom magam előtt most, aki ötven év előtt engem és kortársaimat, az akkori írókat körülvett; csak a számotok szaporodott meg: ahány százan voltatok akkor, annyi ezeren vagytok most.
    S ugyanazt a szent szózatot hallom ezerszeresen visszhangzani ajkaitokról most, amit elődeitektől hallottam égnek és földnek hirdettetni: „szabadság, egyenlőség, testvériség!”
    Ez a hármas jelszó volt az a bibliai mustármag, melyből Magyarország cédrusfája felnőtt, és még egyre növekedik.
    E hármas jelszóban van Magyarország lételének alapja, a magyar nemzet hatalmának joga kifejezve. Ezek a vezéreszmék tesznek egy nemzetet hadban erőssé, békében boldoggá. S aki e három eszme közül egyet eldob magától, a másik kettőt is elveszíti. Ezt a hármas varázsigét őrzi a mi alkotmányunk frigyládája.
    A magyar tanuló fiatalság, nemzeti műveltségünk élő kifejezése, ivadékról ivadékra híven megőrizte elődeinek ezt a frigyládáját. Soha semmi szenvedély, semmi kényszer, semmi érdek nem bírta a magyar tanuló fiatalságot eltántorítani. A frigyládát elvehették tőlünk, de a benne elzárt kincseket nem kobozhatták el.
    Pedig sok megpróbáltatást kellett fiatalságunknak kiállnia.
    Öt évtizeden át figyeltem aggodalommal, láttam örömmel, mint váltja fel egyik ifjú nemzeték a másikat. Mindig ugyanaz a szellem maradt meg; egyik ivadék a másiknak adta ár örökségül. És most az ötödik évtizedben ugyanezen oltár előtt látom áldozni hazám tanuló fiatalságát: ugyanazon jelszavas zászlókat lobogtatni kezében.
    Szorongó szívvel szemléljük, közelben és távolban, hogy foszlanak le másutt rongyokban e dicsőséges zászlók! Hogy áldozzák el a szabadságot a bosszúért, az egyenlőséget a kiválóságért, a testvériséget a gyűlöletért más nagy nemzetek fiai. S a legjobb fiai: a múzsák tábora! Hogy készülnek testvérgyilkos harcra, amely saját hazájukat megbénítja, alkotmányukat megrendíti, hogy vezetnek népfajt, felekezetet, politikai pártokat irtó küzdelemre éppen azok, akiknek azért van adva a kezükbe a fáklya, a tudás fáklyája, hogy nemzetük előtt a hazaszeretetet, békeszeretet helyes útját megvilágítsák, de nem hogy gyújtogassanak vele!
    Hála a magyarok Istenének, hogy ez a ragály nem fertőztette meg a magyar ifjak lelkét.
    Ti megmaradtatok a szabadság, egyenlőség, testvériség híveinek; s a magyar tudományos egyetem fiatalsága adott magasztos példát a saját keblében létrehozott békeszövetséggel az egész művelt világ fiatalságának, példát arra, hogyan lehet bölcs mérséklettel, testvéri indulattal a közös haza és közös szabadság szeretetével egymással ellenkező felfogásokat kibékíteni.
    Ez az 1848. március 15-ikének a szelleme. Így tettek a Ti elődeitek, az én kortársaim; egyenlővé tették az embert, magukhoz ölelték a testvért, s midőn a szabadságért kellett küzdeni, az egyenlővé tett honfi, a felkarolt testvér együtt harcolt velünk a szabadság ellenségei ellen.    
    És még ma is „in hoc signo vinces!”
    Ezt az ötven év előtt a Ti elődeiteknek átadott lelkemet látom én Ti Bennetek föléledve s mindazoknak a lelkét, akik akkor velem együtt voltak: Petőfiét s az ő tizeiét.
    Azok már megtértek Istenhez, ki nekem engedte, a legutolsónak, hogy az ő nevükben is üdvözöljelek Titeket, lelkemnek fiait.
    Legyetek boldogok a boldog hazában!
    Szabadok a szabad hazában!
    Erősek és becsületesek az erős és becsületes magyar nemzetben!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 12. szám, 1898. márc. 20.

Ábrányi Emil (1850-1920): Márczius tizenötödikén

 

Mikor Árpád népe hóditásra indult,
Gyors volt és hatalmas, mint a zivatar.
Vert hadak remegtek és minden oromra
Diadal-zászlóját tűzte a magyar!
A világ nem látott nagyszerűbb csatákat!
Mint a hogy a villám tördeli a fákat,
Népek dőltek össze, hova kardjuk vágott,
És meghódították az egész országot!

Emlékezzetek rá, hogy most ötven éve
Népünk ujra harczolt márczius idusán.
S ez a harcz még szentebb, még fenségesebb volt,
Mert vér nem ömölt ki a remek tusán.
A kik akkor hozzá láng-ajakkal szóltak,
Fegyvertelen eszmék katonái voltak,
Ám azzal a tűzzel, mely lelkükben égett,
Ők meghóditották az emberiséget!

Márczius szent napja! Minden ünnepünk közt
Legtöbb áhitattal téged áldalak!
Akkor a szabadság tisztitó tüzében
Kiveszett e népből minden rút salak.
Jogokat nem vett el zsarnoki szeszéllyel,
Inkább a magáét osztogatta széjjel,
Mint az, a ki egykor bennünket megváltott:
Soha még szabadság nem volt ilyen áldott!

Márczius szent napja! Mikor önmagunkat
Testvérekké tettél – ó bölcs szeretet! -
Minket is a népek testvérül fogadtak,
Európa büszkén a szivébe vett.
Nagy lelkünket látva, átérezt mélyen:
„Ez a nemzet méltó, hogy közöttünk éljen!”
Később, a bukásban, megsiratta gyászunk,
S várta szivrepesve új feltámadásunk!

Márczius szent napja! Te neked köszönjük -
Hogy a szép magyar név újra tündökölt!
Te neked köszönjük, hogy komor Kárpáttól
Nyájas Adriáig még magyar e föld!
Te neked köszönjük, hogy töretlen, épen,
Részt veszünk a munka roppant versenyében…
Te tanítottál meg, te nemes, te drága,
Fennkölt szeretetre, büszke szabadságra!

Ó fogadd föl, kérlek, nagy, szent esküvéssel
Félszázados ünnep fényes idusán,
hogy a mire téged ez a nap tanított,
Követed, megtartod, szép magyar hazám!
Mert ha így cselekszel: sors le nem igázhat,
Szolgáddá szegődik minden ujabb század,
Egyre több nagysággal ékesít föl téged,
s élni fogsz örökké! Nem lesz soha véged!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 11. szám, 1898. márc. 13.

Jókai Mór (1825-1904): Mért volt az Éden paradicsom?

    Azért volt az Éden paradicsom, mert a bölcs Teremtő oda plántált egy fát a közepébe, aminek „Tudás fája” volt a neve. És annak a gyümölcséből megtiltotta egyet is leszakítani. Annak a fának a gyümölcsei bizonyosan tankönyvek voltak.
    És az első ember mingyárt nem állhatta meg, hogy le ne szakítson egyet azokból a gyümölcsökből s bele ne kóstoljon.
    Ezzel aztán elvesztette a paradicsomot.
    Ismertük mi ezt a paradicsomot mindannyian, - s míg négy-öt évesek voltunk, a boldog semmit nem tudás édenkertjét. Akkor aztán vittek bennünket az iskolába s kezdődött az ítélet végrehajtása: „arcod verítékével keressed a te kenyeredet!”
    S az igazi arcverítéket az ismeri, aki a fejével dolgozik. S annak a munkája holtig tart. A tudomány meg nem áll, folyton előre halad. Az a szaktudomány,mely az én ifjúkoromban szerény egy kötet volt, manapság egy könyvtárrá szaporodott fel. És én még most is folyvást tanulok, amidőn már nem kell rettegnem a professzor rossz kalkulutásól. Tanulom az újat, tanulom a felfedezett régit: nem vagyok rá kényszerítve; de jól esik a lelkemnek.
    A tanulásvágy az, ami a paradicsomi átkot áldássá változtatja át.
    Magyar tanulóifjúság! Apáidnak harci kedve szerezte meg ez országot nemzetednek, a te tanulási kedved az, melynek azt meg kell tartani. A népek nagy harca soha meg nem szűnik; most a munka terén folyik az, s győztes az marad benne, aki legtöbbet tud. Aki a tanulásban előre tör, hazáját viszi előre.
    Adjon az Isten tinektek igaz kedvet e szellemi harc végigküzdéséhez.
    Boldogok a tanulók, mert övék a jövendők országa.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 11. szám, 1898. márc. 13.

Pásztor Árpád (1877-1940): Tél a Délvidéken

Máskép süvölt a szél az én hazámban,
Máskép nyargal hóparipán a tél;
A merre száguld, elhal minden élet,
A fák között sikongva száll a szál.
Király a rónák végtelen hazáján,
Birodalma fehér szűztiszta hó…
Diadalútját semmi el nem állja,
Hatalma nagy, erős, mindenható.

Nem is tél ez itt lenn a délvidéken,
Nem is szél, mely oly lanyhán lengedez.
Az ég sötét… Halk eső hull a földre;
A természet bus temetése ez.
A fényes, zöld babérfák megfakulnak,
A ciprus búsan hajtja meg fejét…
Mintha soha már tavasz nem fakadna,
Oly hervadás terül el szerteszét.

Hol van a kályha élénk, tiszta lángja,
A kellemes, barátságos meleg?
Hol van a lámpa kedves, enyhe fénye,
És hol vannak a kedves emberek?
Magam vagyok az örökzöld honában,
A hol erőtlen, langyos, bús a tél,
Nem törődik senki a más bajával,
itt minden ember csak magának él.

El vágyom… El!… Az én hideg hazámba,
Hadd érjen hó, hadd járjon át a fagy,
Nem kell nekem a pálmafák világa,
Az én világom szép hazám te vagy.
Otthon elszunnyad télen a természet,
De itt csak lassan, búsan haldokol,
A merre járok mindenütt haldoklás;
Halál, vagy élet nincsen itt sehol.

Nem kell nekem délnek csodás hazája,
Nem kell nekem e szürke enyhe tél…
A hol a tél ily bágyadt, ily elernyedt,
Ott az én lelkem tavaszt sem remél.
Az eső hull… Minden oly árva, szürke:
Érzem, elhervaszt ez a hervadás…
Haza vágyom!… Lehet halál körülöttem,
Ha azt tudom, hogy van feltámadás!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 6. szám, 1898. febr. 6.

Mokry Ferenc (1878–1918): A tíz szobor

 
Ragyog a nap, a felhők szétoszoltak!
A hős magyar im újra ünnepel!
E nagy napon imára egyesüljön
Szabad hazánkban mindenik kebel.
Új korba léptünk és a kor határán
Szivünk egy hő imában összeforr.
Újjá születtünk és új életünknek
Határköveként áll a tíz szobor.

Imádkozzunk! És esdeklő imánkba
Foglaljuk jó uralkodónk nevét,
Ki egyetlen szavával lángra gyújtá
Minden magyarnak érező szivét.
Az összecsengő szivek dobbanása
Zsolozsmaképen száll az égre fel,
És nagy királyunk drága életére
Az ég urától áldást esdekel.

A tíz szobornál, melyek érczből lesznek,
Saját magának fényesbet emelt:
A szeretet és hála oltárképét,
A mely betölt most minden hű kebelt.
Az érczszobrot ledöntheti a szélvész,
Vagy az időnek őrölő foga,
De azt, a melyet sziveinkbe véstek
Nem mossa el a zord idő soha! -

Ó, hány vihar dúlá fel szép hazánkat!
Ó, hány villám dördült honunk felett!
Isten megőrzé mindig ezt a földet,
Mely most az áldás szép országa lett.
A vad pogány és belviszály sodorta
Oly gyakran vészbe, bajba nemzetünk’,
De romjain az új ország felépült:
„Isten velünk, ki akkor ellenünk!”

S a nagy viharban ott valának ők is;
Velünk együtt küzdött e tíz nagyunk.
Isten után, az ő dicsőségük, hogy
Kicsiny, de mégis egy nemzet vagyunk.
Karddal s a tollal harczolának mindig;
Éltek s ha kellett, haltak a honér’.
Oh, ennyi nagy erény jutalmaképen
Az érczszobor – csekélyke pályabér!

Imára gyűltünk s összetett kezekkel
Adunk hálát hatalmas Istenünk,
Hogy nem hagyál el ezredéven által,
Hogy vészbe’, bajba’ itt valál velünk!
S most is velünk vagy! Régen várt dicsőség
Ragyog fenn minden honfi-homlokon
És hő fohász buzog minden kebelből,
A melyben az érzés velünk rokon.

A tíz szobor, mely büszkén néz a múltba,
Jövő dicsőségünknek záloga.
Él még a nemzet! És az életéhez
megvan, miként volt eddig, a joga.
Tekintsünk vissza elmúlt életünkre,
Nézzünk reménnyel a jövő felé
És bizva lépjünk által a határon,
A merre Isten mennünk rendelé…

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 5. szám, 1898. jan. 30.

Patay (Fischel) Sándor (19. sz.): Fohász

 
Atyánk, kinek végtelen kegyelme
Szép magyar hazánkat alkotá,
És irántunk való nagy szerelme
Ezt a szép hont ép nekünk adá:
Halld a hála hő fohásza mellett.
Népemért, oh, halld meg az imát,
Kit nekünk adott dicső kegyelmed,
Isten áldd meg a magyar hazát.

Mig a nép a küzdelem hevében,
Vére árán nyert ezer sikert.
Megtörött a magyar hősiségen,
A ki vele szembe szállni mert.
Volt miért magunk megemberelnünk,
Nemzetünkért folytak a csaták,
Mi megóvtuk ősi honszerelmünk,
Isten óvta a magyar hazát.

Most a rozsda marja kardjainkat,
S ez a béke hozza a veszélyt.
Hogyha elfeledtük harczainkat,
Elfeledtük a haza becsét.
Áldás, ámde álom is a béke,
Veszedelmes nyugodalmat ád,
Éj borúl az álmodó szemére,
Isten óvja a magyar hazát.

Elsötétül a mi úgy világlott,
Hogy körülte mindent eltakart,
S megtanulták, - hej, be más világ volt,
Azt a szép szót: ne bántsd a magyart!
Most is mondanók, de majd panaszkép!
Sőt ma-holnap kérelem gyanánt,
A ki védje nem lesz már magyar nép,
Isten óvja szép magyar hazánk.

Isten óvja most a küzdelemben,
Melybe’ nincs is külső ellene.
Hanem azok állnak vele szemben,
Kiknek érte vivni kellene.
Rontja a magyart a léha szellem,
A közöny, a nyelv s a hon iránt -
Ez az ellen, melynek vésze ellen
Óvd meg Isten szép magyar hazánk!

Szégyen szemre nincs ki nemzetemre
Büszke volna úgy mint hajdanán,
Nem tekintünk, csak az idegenre,
Ez az átok a magyar hazán.
Isten áldd meg ős önérzetünket.
Ezt az áldást add reánk, Atyánk,
Honszeretni tanitsd nemzetünket,
Akkor áldva lesz magyar hazánk.

Forrás. Tanulók Lapja 5. évf. 4. szám, 1898- jan. 23.

Arany János, mint tanár

   A halhatatlan költő tudvalevőleg1852-1860. közt Nagykőrösön tanított, mégpedig a gimnázium négy felső osztályában magyar irodalmat, s az ötödik, hatodikban latint. Tanítványai nagyon szerették, igazságos és jólelkű embernek tartották. Egy volt tanítványa, egy református lelkész következőképpen  nyilatkozik Aranyról, mint tanárról: 
    „A katedrán legtöbbször komoly, ritkán mosolygó, tréfás volt. Nem pirongatott túlságosan, nem büntetett még fentmarasztással sem soha, annál kevésbé testi fenyítékkel. A hanyag tanulóknak alkalmas, szép példákkal szívére beszélt úgy, hogy ha csak egy paránya volt bennök a becsületérzésnek, szorgalmas, rendes tanulókká váltak. Nem tudok rá esetet négy év alatt, míg szerencsés voltam tanítványa lenni, hogy növendékei egyszernél többször csak egy percnyi kellemetlenséget is okoztak volna a mindnyájunk által oly kiválóan tisztelt s szeretett tanárnak.
    Ezen egy eset az 5. osztályban történt. Liviust magyarázta s annyira belehevült, hogy az óra már régen eltelt, sőt a negyed is végéhez közelgett, amikor egy, az osztály leghátulján ülő gyerek a lábával dobogni kezdett. Az öregúr – mert csak így hívtuk – végre észrevette s így szólott fájdalmas, rezgő hangon: „Mit döbörögnek önök, mint a lovak az istállóban!” Ez oly nagy büntetés volt s annyira fájt az egész osztálynak, hogy ez maga büntette meg a magáról elfeledkezett tanulót s annak már a másik iskolai évben el kellett távoznia. Azon túl mindig nagy csendesség volt előadása alatt, pedig 50-60-an voltunk az osztályban.
    Megtörtént, hogy még az óranegyedet is benn töltötte az őt áhítattal hallgató tanítványok között. Csak akkor vették néha mind ő, ind tanítványai észre, hogy eltelt az idő, mikor a következő tanár benyitotta az ajtót; ilyenkor aztán mosolyogva kért bocsánatot kollégájától.
    Szavalatainkra vagy írásbeli dolgozatainkra mindig eredetiek és találóak voltak megjegyzései. A többek közt emlékszem, hogy egyik tanulótársam az „Őrült”-et szavalta. Megjegyzése csak annyiból állott a mi bírálatunk után, hogy „nagyon józan őrült volt!” Ha Petőfiről magyarázott, vagy valamelyikünk Petőfitől szavalt, fejet jobb kezére hajtotta és mindig kicsordult a könnye. Petőfiről magyarázva, mint irodalomtanár elmondotta, hogy nem volt korhely, mulatni szeret s határozottan állította, hogy mikor legszebb bordalait írta, még csak bort sem látott. Így, mint nekünk elbeszélte nála történt, hogy PETŐFI pár napot töltvén házánál, kedvéért meghítta legjobb embereit ebédre s midőn legvidámabban mulattak, egyszer csak eltűnt. Ő ezt észrevévén, keresésére indult s a kertben egy terebélyes fa árnyékában találta meg, egyikét írva legszebb költeményeinek.
    Tanítványainak mint tanár legjobb, legőszintébb atyai barátja volt. Miután akkor is nagyon szigorúan folyt le a „Schulinspektor” elnöklete alatt tartott érettségi vizsgálat, s több tárgyból németül kellett felelni, Arany vitte ki, hogy a maturát alsóbb osztályosok is látogathatták oly célból hogy azt megszokván, mikor rájok kerül a sor, „ne szálljon inukba a bátorságuk”.
    Sokszor, midőn járkálni volt, mintha csak templomba mentünk volna, egész meghatottan léptünk be László fiával dolgozószobájába s láttuk, hogy költeményeinek mértékét a ritmus kedvéért lekótázta.
    Közöttünk a jobb költemény- vagy beszélyírókat mindig buzdította maguk tovább képzésére s arra, hogy a nyilvánosság elé ki ne lépjenek, bármint csiklandozná is őket nevöknek nyomtatásban való látása. Azt ajánlotta, hogy zárják be írásukat fiókjukba s koronklént elővéve olvasgassák és szorgalmasan javítgassák s ha majd évek múlva sok javítás után úgy gondolják, hogy versükön vagy novellájukon már semmi  igazítani valójuk nincs, akkor lépjenek vele a nyilvánosság elé.”

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 3. szám, 1898. jan. 16.

Váradi Antal (1854-1923): Garay János emlékezete

Ó zengjetek dalt, édes, lelkesítőt
A koszorúsnak szentelt ünnepen!
E nap, ez ünnep s égő lelkesülés
Garay János emléke legyen!
Te drága bölcső, Szegzárd, ősi város,
Ki dalnokod megáldva ringatád:
Lásd ünnepedre gyülni égő szivvel
Ez egész nemzetet s egész hazát!ű

Szent László dalnokáról zeng az ének,
Magyar történet hősét hirdető -
Ki dalt zeng a „magyarok Mózesének”,
Arról szóljon ma róna s bércztető!
És keljenek föl sziklasírjaikból
Árpád-királyok fényes sor szerint:
Az ő borostyán-ékes hegedősük
Az, kinek itt ez ünnep fénye int!

És lengjen itt Árpádnak, a dicsőnek
Honfoglaló magasztos szelleme!
Kit ő felkötött mohlepett sírjából,
Mert szent erő a dal s a lantzene!
Mikor a hivatottak lelke zengi,
Megnyílnak rá a sírok hantjai,
S élők és holtak gyűlnek könyes szemmel
Garay édes lantját hallani.

És jöjjön Mátyás, a ki fenn Gömörben
Tartott gőgöt alázó áldomást!
Szegzárd! Szülötted égő jóslatának
Beteljesült varázsát ime, lásd!
Ma egy a nép s az úr, s Mátyás királyunk
Fejedelmi arcza égből áldva int:
Testvériség, egyenlőség, szabadság
Van a hazában lélek s szív szerint!

S magyar hölgyek, ti nemzetem virága,
Jertek rózsákkal koszorúzni meg
Szegzárd szülöttét, a kinek szent hamván
Örök dicsőség súgara remeg!
Kinek nevére minden szív megdobban,
De legforróbban itt ez ég alatt
A nőké, mert „magyar nőnek születni
- Így zeng a költő – szép s nagy gondolat.”

Nyolczvanöt év! – még századéve sincsen,
Hogy csillaga egünkön megjelent,
S már szelleme a halhatatlanságé,
Túlszárnyaló a szükkörü jelent!
És érczbeöntve, ezredéves hosszú
Jövőbe néz a szép, fönséges arcz:
Mint lelki győzelem örök emléke,
Minek babért termett a földi harcz.

S hol egykoron királyt temettek gyásszal,
Ma költő üli a feltámadást,
Bélának hamván dalnokodnak szobrát,
Magyar hazám s népem, tisztelve lásd!
Nem ékesíté korona, csatákban
Nem vérezett, de győzedelme él,
Mert a költő babérja halhatatlan, 
És örökebb a trónok érczinél!

Ó zengjetek dalt, édest, lelkesítőt
A koszorúsnak szentelt ünnepen!
E nap, ez ünnep s égő lelkesülés
Garay János emléke legyen!
S te drága bölcső, Szegzárd, ősi város,
Ki dalnokod megáldva ringatád:
Öleld e napnak ünnepén szivedre
Bennünk az egész nemzetet s hazát!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 3. szám, 1898. jan. 16.

Berkes Imre (1878-1949): Az ideál

 
Mesés szerencsén jár eszed,
Ez nagy dolog, te azt hiszed…
S talán magad se gondolod,
Hogy álmodod.

De ha az álom elenyész’,
S szerencséd bősz viharba vész,
Vigasz a végső napsugár:
Az ideál…

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 2. szám, 1898. jan. 9.

Földes Imre (1881–1958): Értesítő után (magánjelenet)

 
 

 

 

 

Bukott deák: (kezében tartva bizonyítványát)

No tessék!… Itt van!… Nem megbuktatott?
Természettan, latin, mathézis!
Szekunda mind!… Gyalázat, árulás!
No lám: Tanulni hát mit ér is?
Az ember vág,magol szorgalmasan;
A könyv mellett sinylik napestig,
S három rémes szekunda a haszon!…
Megint a régi módra kezdik!
No persze, hogyha otthon baj vagyon,
Ha rossz a jó tanár ebédje,
Ha álmatlan hever az éjen át:
- Szegény deák, hisz’ nincs ki védje!
Bűnhődik ő ártatlanul;
És bármiképen vág, magol:
A bűnbak ő! Ő a szegény!
Nyakát szegi a szörnyű  kény!…
Egy jó deákra, ha talál:
Felfalja, mint a kannibál!
Nevök „tanár?”… Sárkányok ők!
Mind pápuák, emberevők!…
Előttük nincsen semmi szent!
Ármány lakik szivükbe bent!…
Minden tanár káros tehát!
Megbántja a szegény hazát:
Hány oszlopot dönt el vakon?
Hogy is viruljon így a hon?…

Higyjék el azt, nem is csoda,
Ha az öngyilkosok sora
Ijesztgetőn emelkedik:
Mert ki bukott, az mindenik
Öngyilkos volna fán, karón:
- Megesküszöm! – ha „mersze” vón’!
Gondolkozzunk kissé nyugodtan!
Tegyük fel azt, hogy nem tanultam:
Ezért buktatni?…  Hogy!… Miképen!
Hiszen nemrég tanultuk épen:
Prometheuszt büntették, mert
Egy égi-szikrát lopni mert!…
Megváltozott hát a világ?
Hogy most az is a bűnbe hág,
Ki lopni nem vágyik szegény,
Kitől biztos az égi fény,
Kinek nem kell az égi szikra,
A tudománynak semmi titka!
Minek neki az a latin:
Hisz’ azt tanulni szörnyű kín!
Minek neki algebra, mértan?
Dinamika, hangtan s a fénytan?…
El… el!… Pokolba véletek!…
Hogy megrontjátok éltemet!
A jónak ők… ők állnak útba:
A korcsolyák hej ott a sutba!
Nem szállhatok velök a jégen!…
A lányokkal most hát ki mégyen?
Hogy várnak rám!… A Don Juán
Tanulni kényszerül magán!
Kaczagnak majd!… E nevetés
Megöl!… Hol egy borotva, kés?
Revolver, puska, szablya,
Az indián tomhawkja,
Hol balta, ágyu, méreg?
- Én így tovább nem élek! -
Hol lándzsa, dárda, érczszigony?…
… Egy sincs!… Szerencse!… Úgy bizony!

Mi lesz velem?… Óh szörnyűség!
Bukott deáknak helyzetét
Irigyleni nem is lehet!…
Képzeljék: - Átkos érezet! -
Szülőimnek még nem mutattam!
A föld, hogy elsülyed alattam,
Midőn atyám megnézi majd!…
Már hallom, búsan így sóhajt: (nagyot sóhajt)
Mekegni kezdek félve gyáván:
„Ártatlanabb földünknek hátán
Nincs… nincs!… Megesküszöm akár!
… Így … úgy … Zsarnok minden tanár!…
Óh éjjelente, hogy tanultam!
Ágyba is csak vasárnap bujtam!…
Tanúm szobám, a lámpa, ágyam!…”
- Nem félek: Némák mind a hányan! -
„Ám kérdezzék meg őket sorra!
Mindig tudományszomjtól forrva
Virraszték vágva éjeken!…”
- Kérdezhetik: Nem árt nekem!
A lámpa már hogy is felelne?
Faggathatják: Siket őkelme!…
Szobám, s az ágy?… Akár a hal!
Egyik se szól, egyik se hall!!…

Anyám kezébe rejti arczát.
Egy hétig sir mindig, ha meglát.
Busúl soká az álmain,
Mert Szent Péter jelent meg im’,
S megjósolá, hogy megbukom!…
Bár nyiltan mondva én tudom
A büszke jóslat nélkül is!…
A szép hugom, a kis Julis,
- Két éves mult az ősszel ép!
E földön nincs leány pöszébb! -
Azt hajtja folyton, égetőn:
- Átjárja tűzként agyvelőm -

„A Piszta medbutott!
A Piszta medbutott!
Azéjt mejt nem tudott,
Mejt szemmit szem tudott!
Jossz volt ész medbutott!
Azéjt, mejt nem tudott!…”

A nénikék? … A bácsikák?
Mind sárkányok, mint hárpiák!
Hogy nyaggatnak majd szörnyűen?
„Az értesítő, mondd, milyen?”
S én mit tegyek a nagy zavarba?
Mindnyájuknál javát akarva,
- Mert bút okozni nem szokásom! -
Bölcsen felejtem megbukásom:
„Az értesítő? Jól ütött be!…”
Kiszínezem a dolgot egybe:
„Nem is csoda, ha nincs szekunda!
Én nem hevertem, mint a bunda!
Tanultam folyton… nappal… éjjel!
Nagy szorgalommal űzve széjjel
A sok dolog bősz föllegét!…
… Eddig hiszik a nénikék!
De most rágyujt a kis Julis:
- Úgy szúr, gyötör a hangja is! -

„A Piszta medbutott!
A Piszta medbutott!
Azéjt, mejt nem tudott!
Mejt szemmitszem tudott
Jossz volt ész medbutott!
Azéjt, mejt nem tudott!…”

S a mért küzdöttem perczekig:
Egy czérna-hangtól szétesik!
Megütközés!… elájulás!…
Hogy pörlekednek! Meg se állnak!
Szidnak, darálnak, obsturálnak!…
„Hát így állunk jó ifjú úr?
Mily szorgalommal vág, tanul!!
Ki hitte volna? … Ily kitartás!…”
A bácsikák:… „Ezernyi kartács!
Tanulj gyerek! Mert baj leszen!…”
Nem is csodálkozom ezen:
Minden harmadban így vagyon!
Megszoktam én már ezt nagyon!…”

(Szünet után.)
Azt mondják, hogy az ifjuság
Olyan miként a rózsaág;
Az ifju rajta rügy csupán,
Bimbó, mely a tavasz után
Emberré vélik percz alatt!…
Ez szédelgés volt és marad!
Borzasztó téves felfogás!
Felültetés és semmi más!
Hisz’ láttam én már rózsaágot
És rajt’ ezernyi szép virágot.
Kutattam itt a föld színén:
Bimbóra, rügyre leltem én!
De bimbót, mely kelyhében szépen
„Druck”-ot visel a méz helyében;
Bimbót, melynek dús harmata
A nagy szekunda garmada,
- Dőljön be bár az ég felettem! -
Ilyen bimbót én még nem ettem! -

Csodálatos és feltünő,
Ha olykoron házunkba jő
A sok barát, a sok rokon:
- Mind jól tanultak egykoron!…
Mutassanak óh egy papár,
Ki, ha nem szólja el magát,
Azt mondja, hogy rosszul tanult!
Mert édes Istenem, a mult
Náluk folyton jelesbe fult!

No csak legyek papa én egyszer!
Óh, nálam más lesz ám a rendszer!
Bár bölcsen multam elfelejtem:
„mindig jelesre, jól feleltem!…”
Azt mondom majd: „Elsők valék!
Bizonyság rá maga az ég!…”
… Annyit elárulok előre:
Ha a fiam, a kába, dőre,
- Mint én teszem! Hazudja majd,
Hogy a tanár az, ki a bajt
Okozza, akkor – elhigyjék -
Tőlem kikap a gaz pribék!
Nem csap be engem, mondhatom!…

(Kitörő örömmel:)
Bukásomból im’ a haszon!
Vigasztalást találok ebben!
Mártir-halált ki halt óh szebben?
Mert én mártir vagyok csupán!
- Önök kételkednek talán?
Már megtaláltam! Itt az ok,
A mért szekundákat fogok:
Azért bukom el minden évben,
hogy a jövő bősz tengerében
Fiam ne csaphasson be!… - Óh nagy Ég!
Mondtam!… Mártir vagyok!… Az sül ki még!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 2. szám, 1898. jan. 9.

Vargha Gyula (1853-1929): Év kezdetén

Hol borúltan, hol derülten,
A kietlen, néma űrben
Hogy kereng a földgolyó!
Utját körbe, körbe futja,
Hányadik már, oh, ki tudja,
Ez az újabb forduló?

Vén idő, te balga gyermek,
A nagy óczeánt kimerned
Tán egy kis kagyló elég?
Mit merited, egyre, hévvel,
Kagylóddal, a morzsa évvel
Az öröklét tengerét?

Földünk is a végtelenben:
Buborék, a kék elemben;
Hát mi, földi porszemek!
S minden újabb fordulónál,
Tűnő évnél, elmulónál
Szivünk úgy fél úgy remeg!

Uj évR partodon kikötve,
Bámulunk a szürke ködbe,
Melyen nem tör át a nap;
Ám a ködnek lenge vásznán,
El-eltünvén, föl s keszállván,
Árnyalakok rajzanak.

Játszi képek tünde árnya,
Ingva, ringva, lejtve, szállva,
Csalja, rontja lépteid.
Ámde csak egy hüs fuvalla:
S eltorzitja aggodalmad
A remény csalképeit…

Gyáva ember mit tünődöl?
Mért remegni a jövőtől,
Bölcs Isten mit elfedett?
Hidd, van a ki sorsot intéz,
S láthatatlan bár a szent kéz:
Őrzi minden léptedet.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 1. szám, 1898. jan. 2.

Gyulai Pál (1826-1909): Éji látogatás

 

Három árva sír magában, 
Elhagyott sötét szobában; 
Zivataros hideg éj van, 
Édes anyjok künn a sírban. 
  
«Édes anyám, édes anyám! 
Altass el már, úgy alhatnám! » 
Mond az egyik s el nem alszik, 
Sohajtása föl-fölhallszik. 
  
««Beteg vagyok, édes anyám! 
Hol maradtál? Nem gondolsz rám!»» 
Mond a másik s jajjal végzi, 
A fájdalmat kétszer érzi. 
  
«Édes anyám, gyujts világot! 
Nem tudom én, jaj, mit látok! 
Harmadik mond, mindenik sír - - 
Temetőben mozdul egy sír. 
  
Megnyílnak a nehéz hantok, 
Kilép sirból édes anyjok, 
S tova lebben a vak éjben, 
Haza felé, az ösvényen. 
  
Arca halvány, hangj' a régi, 
Fia, lyánya megösméri; 
Immár tőle hogyan félne? 
Megcsókolják, mintha élne. 
  
Az egyiket betakarja; 
Másikat felfogja karja, 
Elringatja, elaltatja; 
Harmadikat ápolgatja. 
  
És ott viraszt a kis ágyon, 
Míg elalszik mind a három; 
Majd megindul, széttekinget, 
Keresi a régi rendet. 
  
Rendbe hozza a szobácskát, 
Helyre tészi a ruhácskát; 
Az alvókat hosszan nézi, 
Csókját százszor megtetézi. 
  
Kakas szólal, üt az óra, 
El kell válni viradóra! 
Visszanéz a véghatárral . . . 
Sír megnyílik, sír bezárul. 
  
Oh a sír sok mindent elfed 
Bút, örömet, fényt, szerelmet; 
De ki gyermekét szerette, 
Gondját sír el nem temette. 
1866 

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. Mutatványszám, 1897. dec. 24.

Miért tetszettek a „Regék” Kisfaludy Sándor kortársainak?

 

    Azok közt a költők között, kik századunk első évtizedeiben lankadatlan kitartással, nemes, dicséretet, hálát érdemlő buzgósággal munkálkodtak féltve őrzött nemzeti kincsünk, irodalmunk javára, fejlesztésére, Kisfaludy Sándor is megérdemli tiszteletünket, s azt, hogy műveivel behatóbban foglalkozzunk. Ki ne ismerné „Himfy szerelmei”-t, ki ne érdeklődnék a magyar előidőkből, a hősi bátorság, vitézség fényes korszakából merített „Regék” iránt?
    Mi, a késő kornak szabad gyermekei is érdeklődéssel, nemzeti múltunkon lelkesülve, az ősök hősi tettein felbuzdulva olvassuk a „Regék”-et, mennyivel inkább gyönyörködhettek, s találhattak vigaszt az elnyomatás nehéz napjaiban a  hazájukat forrón szerető honfiak e költeményekben, melyek a jelen sivárságából elvezették őket a múlt virágos mezejére, a vitézség, a magyar dicsőség ragyogó korszakába?
    Igen, a „Regék” nagy tetszést, elismerést arattak Kisfaludy Sándor kortársainál. Hogy miért, mi alapon? Röviden fejtegetni fogjuk.
    A „Regék” kedvező fogadtatását nagyban előmozdították a Himfy-dalok. A közönség melegen érdeklődött Himfy iránt; e költemény-füzérben nyilvánuló meleg érzés, egyszerűség, de mindamellett megkapó hév teljesen meghódították a nagyközönséget Kisfaludy Sándor számára.
    Természetes tehát, hogy a Himfy koszorús szerzőjétől, Kisfaludy Sándortól minden szívesen fogadott a közönség. Érdeklődéssel fogadta, elragadtatással olvasta a „Regéket” is. Kisfaludy népszerűsége a Himfy-dalok után sokkal nagyobb volt,m intsem hogy a közönség elhidegülhetett volna a „Regék” iránt, még ha ezek maguk nem lettek volna is oly nagy hatással, mint a Himfy-dalok.
    De a „Regék”-ben magukban is volt elég vonzóerő, melegség, lelkesedő hév, mely a közönség érdeklődését leköthette.
    Az e körülmény is nagyon előmozdította a „Regék” kedvező fogadtatását, hogy a század elején kiválóbb epikai mű nem jelenvén meg, a közönség nagy hiányát érezte a történetnek, elbeszélőkölteményeknek. Kisfaludy Sándor tehát, midőn regéit megírta, a közönség óhajának, várakozásának tett eleget.
    De tulajdonképpen mik is azok a „Regék”?
    A „Regék” érzelmes történetek, nem epikai nyugalommal, hanem lírai színezéssel előadva. A költő tárgyát a középkorból, a fényes lovagkorból meríti, belefűzi a történetbe a keresztes hadakat, a lovagvilág fényes dicsőségét, a török háború kalandjait. Az eltörpült utód elé odaállítja a vitéz, erényes őst, a vonzó példával bátorít, lelkesít. A hazaszeretet nemes erényét hirdeti, magasztalja, dicsőíti, midőn történeteinek hőseit török háborúba, a haza ellenségei ellen vezeti.
    Regéinek hősei mind a Balaton mellett fekvő várakból indulnak ki mert hajdan a büszke magyar tenger, pompázó, regényes vidékén lovagvárak emelkedtek. Az idő vasfoga elpusztította, romba döntötte őket. De megmaradt a széthányt omladék, a repkénnyel befutott falak, bedűlt kapuk, feljárók s a regényes, a képzeletre nagy hatást gyakorló hegyvidék.
    S ez elég volt Kisfaludynak. Képzelme megalkotta a regés történeteket, hiszen mintha az omladékok, szertehányt kövek is mind az ősök hősi tetteiről s egy-egy szomorú történetről zengettek volna éneket!
    Kisfaludy lelkülete hajlott is a képzelődésre. Hiszen ifjú korában sokáig időzött, mint hadifogoly Provence-ban, melynek regényessége, fenséges tájai, s régi váromladékai képzelődését nagyon felizgatták.
    Mikor hazajött Magyarországba, a Balaton-parti várak omladékainak látása felébresztette lelkében a régi emlékeket s provence-i váromladékok édes történeteit. Visszaképzelte magát a lovagias középkor fényes napjaiba, felidézte az ősök, a vitéz harcias ősök képeit s ihletett lélekkel, lángoló szívvel megalkotta a „Regék”-et az ő si dicsőségről…
    Így keletkeztek a „Regék”.
    Így jött létre Csobánc, Tátika s Szigliget is, és ezeken kívül még több más.
    Mind a háromnak: Csobáncnak, Tátikának és Szigligetnek tárgyai vonzók s lekötik az olvasó figyelmét.
    Csobáncnak ez a szomorú története:
    Forrón szerette egymást két nemes szív: Gyulafy Rózsa és Szentgyörgyi László. Boldogságukhoz már jóformán mi sem hiányzott, csak az esküvő volt hátra, mely a két szerető szívet örökre összeköti. De a sors változó!
    Rózsának s Lászlónak boldogsága eltűnt, mint futó felleg. El kellett válniok. A török az ország határán állott, Mátyás udvara tele volt már sok jó vitézzel: Szentgyörgyi csaknem maradhatott el?  Fájt szívének, keservesen fájt, hogy Rózsát ott kellett hagynia, de nemes keblében honfiúi, igaz magyar szív dobogott, mely nemcsak Rózsáért égett, hanem hazájáért is.
    Szívében megszólalt  hazaszeretet?

„S én ne mennék? A ki nem megy,
Nem nemes, nem magyar a!”

A viszontlátás édes reményével biztatja Rózsát, de feltámad lelkében a keserű sejtelem is, a halál keserű sejtelme. De megnyugszik sorsában:

„De ha az Úr oly sorsot vet,
Hogy Szentgyörgyi egy fia
Vérét ontsa – érted foly az,
Édes haza, Hunnia! -

Akkor Rózsám, Gyulafy faj,
Kesergvén a mátkáért,
Vigasztaljon a gondolat
Szép halmi a hazáért!”

    Így győzött a honszeretet a szív érzelmei fölött!
    Szentgyörgyi elment a háborúba. Kesergett, bánkódott utána a szép Gyulafy Rózsa. Csak az édes reménye vigasztalta, hogy viszont fogja látni Lászlót. De szép reményében csakhamar csalódott. Gonosz hír érkezett a táborból Szentgyörgyiről.
    Súlyosan megsebesült a csatában s meghalt. Szegény Rózsa szíve össze volt zúzva!
    Pedig a hír álnok, hazug hír volt. A rossz lelkű Varjas András koholta, ki Gyulafy Rózsa kezére vágyott. Gonosz író deákjával eszelte ki a kegyetlen tervet, mely a szerencsétlen Rózsának korai halálát okozta.
    Rózsa folytonosan hervadt, hervadt… A bánat, a fájdalom megtörte életerejét… Csaknem a halál karjai között volt már… Pedig László győzelmi babérral sietett már haza. Égett szívében a vágy, hogy Rózsát megláthassa. De hajh! Csak a temetési harangszóra érkezett meg! Rózsa halva volt!
    Ez a Csobáncnak rövid története.
    De lássuk Tátikát is.
    Tátika várában a vár egykori urának, Szánthó Gáspárnak gonosz özvegye, Czudar Judith parancsolt. Rossz, lelketlen asszony, ki Gáspár úrnak leányát, aki neki mostohagyermeke volt, a legrosszabb bánásmódban részesítette. Szegény Mancinak volt mit szenvednie! Inkább szeretett volna kedves atyja mellett halva feküdni, mint ily viszontagságos életet élni! De valami mégis az élethez kötötte, vonzotta őt! Atyja temetésén mint felserdült ifjút látta meg gyermekkori játszótársát: Rezy Sándort. Attól kezdve csak ez ifjúnak képét őrizte lelkében; érette élt, érette lángolt.
    Borostyánnal ékesítve jött vissza Sándor a török ellen vívott csatából. Boldogoknak, igen, igen boldogoknak érezték már magukat. Hajh! Korán örültek boldogságuknak. Sándornak a király parancsára Budára kellett menni. Oh, mi keserű volt a megválás!
    Szegény Sándor kelepcébe ment Budára, Borbála királyné gonosz kelepcéjébe. Megtetszett a szép ifjú a gonosz királynénak s elcsábította.
    Sándor lelke össze volt zúzva. Bánta bűnét, hűtlenségét, de késő volt a megbánás. Belátta, hogy nem méltó már Manczira. Meg is írta a jó leánynak… fájó szívvel, vérző szívvel…
    Szomorú, keserves napok következtek szegény Manczira. A gonosz mostoha is forralta ellene átkos terveit a cseh pribékkel, Hermán diákkal együtt. Manczi csak hervadt, hervadt…
    Sándort, mint dühödt fúria, üldözte lelkiismerete. Elbujdosott a Bakony vad erdeibe, hol ember sohasem járt; a hajdani daliás ifjú csak csont és bőr volt már! Élete fájdalom, szaggat fájdalom volt…
    Czudar Judith s Hermán diák pedig már megszámlálták Manczi hátralévő napjait. A lelketlen szörnyetegek elhatározták, hogy karácsony éjjelén kicsalják a közeli kápolnába s a mélybe vetik. Véget vetnek ifjú életének, mint véget vetettek a jó öreg Lázárénak, Manczi hű gyámolítójának, kinek lelke éjjelenként sóhajtva és nyögve megjelenik. Pongráczra, e gonosz csatlósra bízták a szörnyű terv kivitelét.
    Pongráczot előre elküldték a kápolnához. Lelkiismeretétől furdaltatva haladt a csatlós, minden kis zörejre megrémült, míg végre a kápolnához ért. De itt izmos kezek ragadták meg s a szűk cellába becsukták. A holtra rémült csatlós mindent bevallott a kérdezősködő remetének. Mint torzultak el a remete vonásai a szörnyű vallomás hallatára! Keservesen feljajdult.

„Oh gonoszok, oh gyilkosok!
Oh tolvajok, zsiványok!
Oh tigrisek, oh hiénák!
Oh viperák! Sárkányok!”

Manczi, Hermán s a gonosz mostoha is megérkeztek eközben a kápolnához. A remete már várt reájok. Megragadta a két gonosztevőt, s a mélységbe zúdította. Manczi meg volt mentve… Együtt voltak újra: Manczi és Rezy Sándor, mert hiszen ő volt a remete. De nem lehettek egymáséi. Manczi eliszonyodva fordult el a gyilkostól, míg végre Sándor felvilágosította őt. Megtudta Manczi, hogy életét köszönheti Sándornak. De azért elváltak; mindegyiknek volt oka. Sándor bűnösnek érezte magát, Manczinak meg „rég elhamvadt szíve” szerelmében.
    Sándor elment a török ellen, keresve kereste a halált. Meg is találta: csatatéren, dicső halállal halt meg.
    Manczi apáca lett s a zárda rideg falai között élte le szerencsétlen életének hátralevő napjait.
    Térjünk át Szigligetre.
    „Siralmasan kong a harang Szigligetvár tornyában.” A vár urát, a jó Szentgyörgyi Pált temetik. Szép szőke leány sír, zokog keservesen a koporsó mellett, a vár kisasszonya, a galamblelkű Ilka. Ilka távoli rokona volt az öreg Pálnak, de azért ez mint édes leányát szerette s nevelte. Volt az öreg Szentgyörgyinek még egy rokona, testvérének unokája: Gábor úrfi. A jó öreg szerette mindkettőt, Ilkát és Gábort is s már el is jegyezte őket egymásnak. Azonban ekkor kiütött az oláh háború s Gábornak el kellett mennie királya hatalmas seregével a háborúba. Távolléte alatt történt a szomorú esemény, mely a vár urának, a két árva édesatyjának halálát okozta.
    Így történt a dolog. Dersfy Zsigmond, Kapos várának ura megérkezett olaszországi útjából. Ellátogatott az öreg Szentgyörgyihez s amint a szép Ilkát meglátta, heves vonzalomra gyulladt iránta. Látogatásai mind sűrűbbek lőnek s alkalmatlan érzelmeivel egyre ostromolta Ilkát, úgy, hogy végre a szegény leány elpanaszolta baját jó öreg atyjának. Az öreg Szentgyörgyi szemére lobbantotta Dersfynek aljasságát s haragjában botját hozzávágta. Dersfy, mint bőszült oroszlán rohant az öregre, főbe ütötte; a szegény öreg lehanyatlott s kiadta nemes lelkét. Ilka zokogva borult a holttestre… Egyedül maradt a világon… Gábor oda volt a háborúban s ki tudja hazatér-e többé?
    Kong a harang, siralmasan kong, kong… Temetik az öreg Szentgyörgyit… sok nép gyűlt össze Somogyból, Zalából, hiszen mindenki szerette, tisztelte az öreg Szentgyörgyit. Megérkezett Gábor úrfi is egész kíséretével. Mennyire siratta a jó öreget! Hát még mikor megtudta a szomorú történetet! Mint forrott a vére, mily nagy esküt tőn a koporsó felett a sok nép hallatára:

„Esküszöm az Istenre!
Ezen jámbor holttetemre,
Égre, földre, mindenre!
Hogy megtorlom ezt a halált,
S ezt semmi ne mentse ki.
Egyikünknek meg kell halni;
Vagy nekem,  vagy őneki!”

Ki is hívatta Dersfyt viadalra. Dersfy hetykélkedve fogadta el a kihívást, hiszen jól begyakorolta magát olaszföldön a vívás forfélyaiba.
    Elérkezett a nagy nap, a megtorlás nagy napja.
    Összecsapott a két vitéz. Sokáig küzdöttek, Dersfy már meg is sebesítette Gábort, midőn ez roppant vágást mért Dersfy jobb kezére s leszelte keze fejét, úgy, hogy a kard messze kirepült Dersfy kezéből. Dersfy testét elborította a sűrűn omló vér s a nagy vérvesztés következtében földre hanyatlott az előbb még hetykélkedő lovag.
    Győzött hát az igazság, győzött Gábor. Most már mi sem álla útját Gábor és Ilka boldogságának. Dersfy egész életére szerencsétlenné, nyomorékká volt téve; meg volt bosszulva a jó gyámapa.
    Lakodalmi örömzajtól zengtek Szigligetvár falai, egymásé lőn a két szerető szív, s a boldogság tündérnapjai következtek. Ilkára és Gáborra.

*

    Ez röviden Csobáncnak, Tátikának s Szigligetnek tartalma.
    Egyszerű, vonzó történetek e regék, lírai színezéssel kidolgozva. S habár mint valódi epikai művek a sok lírai áradozásnál fogva nem is állhatnak meg, mindazonáltal a közönségre gyakorolt hatásuk könnyen érthető.
    Csobáncban s Tátikában a szereplő h ősöknek tragikus sorsa, Szigligetben az igazság és erény méltó megjutalmazása volt nagy hatással a közönségre.
    Mindhárom regében a magyar vitézség s hősiség is magasztalva van. A régi magyar nemest mutatja be Kisfaludy e regékben, a hőst, ki előtt mindenekelőtt első a haza. S hogy jobban föltüntesse az ős magyar nemesnek hazája iránt érzett forró szeretetét, hőseit mindig a jegyes, a mátka ölelő karjai közül ragadja a vészes háborúba. Kicsillog műveiből a lelkes szózat: a haza minden előtt!
    S a hazaszeretetnek ily lángoló szavakkal való hirdetése természetes, hogy nagy hatást gyakorolt a közönségre. Hiszen mire volt a magyarnak abban az időben legnagyobb szüksége? Lángoló hazaszeretetre.
    S ha az elmondottakhoz hozzá tesszük  még azt, hogy a költő nyelve szép, érzéssel telt, versezete könnyen folyó, bizonyára be fogjuk látni, hogy Kisfaludy Sándor „Regéi” méltán tetszettek a nagy közönségnek addig, míg az elbeszélő költészetnek igazi nagy mesterei Vörösmarty,Arany nem állottak elő.

Kun Béla

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. Mutatványszám,1. szám, 1897. dec. 24., 1898. jan. 2.

Gyulai Pál (1826-1909): Tanács

Kiket szeretsz s a kik szeretnek
Ha bántanak, ha megsebeznek:
Ne haragudj’ rájok sokáig!
De öntsd ki szived’ s ha letörléd
A fájdalom kicsordult könnyét:
Bosáss meg! Hidd, enyhedre válik.

Oh egymást hányszor félreértjük,
Szeretteinket hányszor sértjük,
Bár szívünk épen nem akarja.
Mi is talán vérzünk a sebben,
Nekünk is fáj még élesebben,
De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,
Hived legott azzá lesz szinte,
Oszlik gyanú, megenyhül bánat;
Oly váratlan jöhet halálunk
S ha egymástól haraggal válunk,
A sírnál késő a bocsánat!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. Mutatványszám, 1897. dec. 24.

Szabó Sándor (19. sz.): Karácsony

 
Karácsony, békés ünnep, üdvözöllek!
Érzi varázsod gazdag és szegény,
Vigaszt nyujtasz a nehéz szenvedőnek,
Tőled éled fel sok veszett remény;
Boldog lelkeknek örömét tetézed,
Balzsammal könnyítsz sok fájó seben,
Erőt nyer tőled sok küzdelmes élet,
s nyomodban béke, vigasz, üdv terem.

Nem csak gondatlan gyermek csügg epedve
Áldott Karácsony, rég várt jöttödön,
Az agg is mintha újra ifju lenne
Száz új reményt sző egy boldog jövőn;
Hittel lelkében visszatér nyugalma,
Még sirjára is békésen tekint.
S egy boldogabb, szebb lét felé haladva:
Könnyebb viselni élte terheit.

S a kik egymásért élnek, mily szeretve
Simúlnak össze, mint boldog család,
Nemesbedik az ifju gerjedelme,
Sok özvegy, árva ma segélyt talált
A mécs is mintha büvös lánggal égne
S gyémánt ragyogna a kunyhók fölött…
Mert a ki bizva, esdve néz az égre,
Angyal hoz annak vigaszt, örömöt.

Jó áldott angyal! A ki földre szállva
Magadhoz váltasz millió panaszt,
Megjelensz annak, aki jöttöd várja,
S jóságod boldog perczeket fakaszt.
Óh szállj azokhoz, kiknek szive, lelke
Hitet, reményt könnyelmün elvetett,
Hogy jóságodtól mind, mind visszanyerje,
Az örök, fényes, elvesztett eget.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 52. szám, 1896. dec. 27.

Szávay Gyula (1861-1935): Berzsenyi

 

Berzsenyi! A Kemenes szeliden hullámolt
Keblén andalgó utjaimon pihenék.
Megbolygattam örökzöld erdeje titkát,
Bús dalodat vajon árnya zokogja-e még?
Messze sötétlő Ság tetején merengve,
Szent labirintjainak megihlete csendje,
A hervadt ligetek holt diszeit ottan
Nyomdokodat kereső léptekkel
Sorra tapodtam.

Szárnyra kapott lelkem tovalengett aztán,
Kék hegyek ormain át, végig a Te utadon.
Látta a sáskoszorus nimfákat, amint lenn
Fürdeti tükrében nádligetes Balaton.
Egy-egy bolygó hang megütött suhanva,
Tán a lesbosi lantnak egy árva hangja,
Rád lelek ős Kupa földjén, Nikla magánya
S lelkem igézi ölelve Szaffó
S Alkeosz árnya!

Mélyen, lágyan zúgnak a laurus-erdők,
Álomban nyugoszik a zefir és boreás;
A csermely violás völgyén pihenve
Egy heverő Arkász Pán-dalokat furulyáz.
Bús magyaroknak harsog éneke távol,
Honfi erényre isznak bükkfa-kupából,
Vén lugasoknak sóhaj futja be hosszát,
Esdeklő szerelem dala búg ott
Lolli, tehozzád.

Büvöletes csend vágja el ezt a képet,
Vérvörös égalján szürke vihar kavarog.
Mult düledékinek állasz égmagas ormán
s szózatodon csüggnek hajdan erős magyarok,
Lelkök húrját zengeti kobzod húrja,
Régi magyar kar menyköve villog újra,
Vérzivatar szele szántja az ősi hantot,
Sast nemző sasokat ver fészkeiből fel
Berzsenyi, lantod!

S Róma ledőlt bár és Babilon leomlott,
Nézd, rongált Buda ép, tornya ragyog magasan,
Romlásnak indult fala áll Sionként,
Mert ezeresztendős talpköve, támasza van.
Ércz-szivedért a valót ha visszacserélnéd,
Mint zengnéd, hogy: nemzeted istene él még!
Oh,mint hullana szent örömödben e tájra
Átmelegült szobrodból buzgó
Könnyeid árja!

S hasztalan is rejt pároszi kő mögé el
Cziprusfedte mohos sirba a niklai kert,
Hasztalan állanak őrt megnőtt jegenyéid,
Lelked százéves számkivetése letelt.
A koporsóból, hol a hajnalt várod,
Nap-nap után bölcsődbe visz édes álmod,
És a szülőföld képei felkeresnek:
Látni szeretnéd ringató földjét
A Kemenesnek…

S érczbe-fogant fiad im hazajött valóban!
Kebleden, ős anyaföld, érzed-e? Berzsenyi áll!
Áll ragyogón, tisztán az idők mohától
S himnust zeng a jelen kórusa – lábainál.
Homloka ég; a dicsőség isteni napja
Még szüzi csókja varázsával felavatja;
S márvány zsámolya mentén körbe járva
Tömjént hintegetünk lelkünknek
Kész parazsára.

Állj fenséges alak! Szemed érczürébe
Éjjel fényt adnak Aether Uránjai mag.
S látod a tábort felgyülekezni ismét
És dobogó szivvel kezded el ujra a dalt.
Mig körülötted nesztelen éji árnyak,
A felkelt nemesek daliái járnak,
S csillagos éjjeleken hadad egyre toborzod:
Lágyujju zefirektől elkezd
Zengeni kobzod…

Állj fenséges alak! S dadogó apródod
Kis koszorúját vedd ünnepi áldozatul.
Gyermeki kéz kötögette szálait össze,
S nézd csak: a Te kerted régi virágaibul.
Szomszéd Rába ligetjében kötötte,
Gyámola érczrokonod volt: Téth szülötte;
Véle susogtunk rólad sok szelid éjjel,
Eljövet is még rám tekintett, -
Tán testvérüdvözletet intett
Erre kezével.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 51. szám, 1896. dec. 20.

„Himfy” és a Lilla-dalok

    A 18. század végén költészetünket azon lázas vajúdásban találjuk, mely minden újjászületés korát jellemzi. A nyelvújítás nagy munkája, Kazinczy merész reformja hatalmas hullámokat korbácsolnak föl, az irodalom művelői pártokra oszolva, tusakodnak egymással. A költészetnek századokon keresztül pangó állapota meghonosítja azon fölfogást, mely szerint a költő egyszersmind hazafi és működése által szent kötelességet, áldozatot teljesít. Ezen balhit elnémít minden keményebb kritikát, melynek híján költőink nem lehetnek tisztában hivatásukkal, hibáikat nem javítják. Innen ered, hogy hosszú ideig igazi nagyságot nem találhatni köztük.
    Ily körülmények között lép fel két hivatott, tényleg Isten kegyelméből való költő: Kisfaludy Sándor és Csokonai Vitéz Mihály. Munkálkodása szebb, üdvösebb jövőre nyújt kilátást. Mindketten határozott, önálló egyéniségek; egymástól teljesen függetlenül, egyik a másik hatásán kívül esvén. Megpróbálkoztak a költészet mindhárom ágával, de tehetségük és természetük a líra terére utalták őket.
    Kisfaludy Sándor és Csokonai! Körülményeik s azon pályafutás, melyet a sors jelölt eléjük, élesen elszigetelte őket egymástól. Kisfaludy a nemes osztály gyermeke, melyet csodált, bálványozott és magasztalt Regéiben; Csokonai ellenben közönséges polgári család sarjadéka. Kisfaludy a férfiszépség mintaképe, a nők kedveltje, kinek dalait elragadtatva kapkodta a közönség, Csokonai szegény, aszkóros literátus, ki hasztalan küszködött pártfogó Maecenások után. Kisfaludy boldog családi életet élt, méltánylásban részesült, késő aggkort ért el; Csokonai  mint csalódott szerelmes, mindenkitől elfeledve, élte világában dőlt ki.
    És mégis, énükből fakadó lírájuk rokon természetek gyanánt állítja őket egymás mellé; így a büszke Balaton-melléki földesúr egyenlő lesz a nyomorgó debreceni fiúval. A szerelem és költészet nem ismer rang- és társadalmi különbséget.
    Szilárd, tiszta jellemük az érzelmek terén is kifejezést talál. A középkor következetes troubadourjaihoz hasonlóan Kisfaludy és Csokonai szíve is csak egyért ég. Az előbbi megszereti Szegedy Rózát; a szép zalai nemesleány is vonzalmat mutat iránta, de az ifjú könnyelmű kicsapongásai mihamar meghidegítik. A költő francia fogságban eped, de nem más után: így nincs igazuk azoknak, kik azt erősítik, hogy Kisfaludy Rózában csak a gazdag parthiet látta: hazatért és a duzzogó  hölgyet kiengeszteli. Férj és felesé lesz belőlük.
    Csokonai egy komáromi kereskedő leányáért, Vajda Juliannáért lángol. Viszonyuk nem tart sokáig, mert a gyakorlatias apának nem tetszik a vagyontalan széptevő s gyermekét pénzesebb emberhez erőszakolja. Júlia nehezen enged, de sebten elfeledi a költőt, ki sebét mindvégig keblében hordozza.
    Ennyi a történeti valóság. Szerelmét öntötte mindkét költő dalokba. Így keletkeztek a Himfy-dalok, mégpedig elsősorban a „Kesergő szerelem”, melyről Toldy azt mondja, hogy „soha, sem elébb, sem utóbb nem okozott Magyarországban semmi oly szenzációt, mint ez”. Futótűz gyanánt hatottak az édes-bús énekek. A gyűjtemény az epedők valóságos bibliája lesz. Szavalgatják, könnyeket ontanak fölötte, nótába foglalják. Mindenki a bánatos Himfy kilétére kíváncsi. – A „nagy ismeretlen” nem sokáig hagyja fölcsigázottan az érdeklődést, amennyiben közreadja a „Boldog szerelem” ciklust.
    „Himfy szerelmei”-nek közvetlen hatása alatt jeleníti meg Lilla dalait Csokonai. A költő érezte nehéz helyzetet e gyors népszerűségre kapott versekkel szemben, amint előbeszédében megvallja: „Vakmerőségnek látszik a »Himfy szerelmei« után Erató lantját valakinek megzendíteni merni mostanában.” Mindazáltal a nemzet bizonyos rétegei Csokonait sem hagyták méltánylás nélkül. A kor két legnagyobb lírai költője közt önkéntelenül fölmerült a párhuzamvonás kérdése. Ebbe a vallási elfogultság is belejátszott, minthogy a katolikusok Kisfaludy, a reformátusok Csokonai elsőbbségét vitatták.
    Nehéz volna költővel tisztába jönni azon hatások ismeret nélkül,melyek alatt dolgozott. Kisfaludy korának gyermek volt és e kornak irodalma egy sajátságos áramlatot ismert úrnak maga fölött. A század beteges érzülete azon tájt a világfájdalmasságban lépett napvilágra. Érzelgősség, szentimentális olvadozás járt ezzel karöltve. Rousseau „Új Héloise” ének csábos befolyása alatt élt az egész európai költészet. Ugyanő hozta divatba a kórságig menő, rajontó természetimádást, mely Goethe Werther-ével érte el tetőpontját.
    Rousseau volt Kisfaludy eszményképe, másrészt pedig a nagy olasz szonettista, Petrarca bilincselte le. A természeti bájakban bővelkedő Provence, hol mintegy édes érzést lehel a lég, hol a szonett bölcsejét ringatták, ihlette őt éneklésre. De ne gondoljuk, hogy merőben idegen minták vonzották. Ez ellen maga is élénken tiltakozik: „Ha Gyöngyösi, Zrinyi, Orczy, Faludy, Ányos, Bacsányi, Virág, Kazinczy, Berzsenyi és főképpen nyelvünk Adelungja, a még a sírnak partján is buzgó, ősz Szabó Dávid előttem magyarul nem írnak vala, hát, ha három Petrarca laknék is keblemben, Himfy mégsem születhetett volna.”
    Csokonai műveltségen egy szikrát sem tágított Kisfaludynak. Szintoly alaposan ismerte az olasz irodalmat, fordított is az édeskés Melatasióbol, de természetéből és abból, hogy  Rousseaau nem gyakorolt oly maradandó hatást költészetére. Ehelyett Bürger, a szintoly mostoha sorsú német költő ragadja meg figyelmét s lép vele oly viszonyba, mint Kisfaludy Petrarcával. Képeket, fordulatokat kölcsönöz tőle, sőt egy költeményét „Lilla búcsúzálogjai” címen átveszi dalai közé.
    Mi a „Kesergő” és „Boldog szerelem” tartalma? Himfy idegen fldön emészti magát, viszonzatlan érzelmet táplálva Liza, rideg ideálja iránt. Az egész természetnek panaszolja búbánatát. Végtére üt a szabadulás órája. Hazatér és azt találja, hogy Liza mást szeret. Ezzel végződik az első rész.
    A második már a boldogság diadalát zengi. Lizát mérges nyelvek fordították el tőle, de meggyőződött a rágalmak igaztalan voltáról és kezét nyújtotta neki.
    A Himfy dalokban határozott egység észlelhető. E dalok a költő hangulata és pillanatnyi szeszélye szerint összefüggéstelenül jöttek létre és mégis a tárgy, az érzés, a versmérték azonossága egységessé teszi őket, úgy, hogy valóságos költői regénnyé tömörülnek. Ezen jelleget a Lilla-daloknál nem lehet fölfedezni. A fejlődési folytonosságot ugyan megtalálhatni bennük, de a logikai kapocs hiánya szervessé nem fűzheti őket. Szétszórt költemények gyűjteménye az egész. „Nem is voltak ezek az én verseim soha oly céllal íródva, hogy belőlük egy és összefüggő kis poétai román kerüljön”, jegyzi meg rájuk Csokonai.
    A Himfy és Lilla-dalok még egy sajátságot tüntetnek föl. A Lilla-dalok egy érzelem nyiladozását, kifejlését és keserű végét adják; „Himfy egy eljátszott szívviszony postludiuma, mely később kéjesen megújhodik. Az érzelmi fokozat megfordított és ellentétes bennük. Kisfaludy reménytelen érzelmét zengi az elsőben, de mégis üdvvel és boldogsággal végzi. Csokonai viszonya ellenkezőleg, kezdetben örvendetes, azután orvosolhatatlan bánatot hoz fejére. Éppen ebből következik, hogy Csokonai dalaiban több az igazság és azért a valóság erejénél fogva jobban megragadnak a Himfy-énekeknél. A »Boldog szerelem« ugyan merőben igaz hagnokat zendít meg, de a »Kesergő szerelem«-hez nagyrészt képzelődés szolgáltatott alapot, úgy, hogy a második rész nagyjában ennek palinódiáját képezi. »Az érzeményeitől elragadtatott szívnek szavai és a felhevült fiatal elmének tündéries álmodozásai nyilatkoznak itt, erősíthetjük Kisfaludy saját szavaival.
    Az ellentétesség dacára párhuzamba állíthatjuk a két ciklust. A „Kesergő szerelem”-nek megfelel a Lilla-dalok szomorú része, sőt még a derültből is számos részlet, amennyiben Csokonai , jóllehet bírta Lilla szívét örökké kétség és remény közt hánykódott, boldog volt és mégis szenvedett. Nála tehát nincs meg az uralkodó érzelemnek ama szimmetriája, mi Kisfaludyt jellemzi.
    A „Kesergő szerelem” előhangjában a költ végigfut gyönyörű ifjúságán. Akkor még nem gyötörték a gondok,

Szabadon és kedvem-telve
Éltem egykor napjaim,
Vigan lejtve s énekelve
Üzém kicsiny bajaim.

Ugyanígy szól Csokonai „Első szerelemérzés”-ében:

Ifjuságom reggelében
szívem bút nem szenvedett,
Mig a tündérek kertjében
Lepkemódra repkedett.

Érzelmei azonban működni kezdtek s ő érezte az érzelem kínjait „Mint a zsarvas, kit megére a vadász mord fegyvere” menekül előle, de hiába. Liza kegyetlen s ő sajgó kebellel ment a harcba, majd a fogságba. – Csokonai is szenved, de ez neki eleintén,m ivel remény kecsegteti,

Mézzel elegy keserüség,
Kínnal teljes gyönyörüség.

A táj szépségei nem hogy megenyhítenék, de még növelik fájdalmait. A természet hervadása az ő bánatát juttatja eszébe; ha olajfák alatt jár s arra gondol, hogy hajdanában egy olajág békét szerzett, tépődve kiált föl, hogy neki még egy olajerdő sem adhatja vissza lelki nyugalmát.
    E tekintetben a debreceni költő is megegyezik vele. Mindketten Rousseaunak „Rétournous a la nature” elvét igyekeznek megvalósítani. Gondolataikat, belső világuk rendüléseit a természet kiemelkedő mozzanataihoz fűzik, vagy abból bonyolítják le. Különösen Kisfaludynál válik ez szinte modorossággá. Csokonait is hasonló térre húzták hajlamai. Ennek ő már előbb is tanúságát adta, átültetvén Kleist „Tavasz”-át, e természetfestő költeményt, végtelen részletezésével, széles epikai csörgedezésével. Természetszeretete nyilvánulmeg „Az esztendő négy szakaszáról” szóló takaros szonettében. – Áradozva írja le, hogy Lillának alakján tavasz virul, az ő szíve nyár tüzes hevében ég. De csakhamar ősz borúja ereszkedik arcára, mert Lilla szívébe fagyos tél szállott.
    Nézzük, e részben mily rokonvonásokra akadunk náluk. Mindkettejük érzelme mély, égető és ellenállhatatlanul tör ki:

Nevét szerte irogatom
a bükk- s hársfák kérgére,
S mindenütt megtanitgatom
az echókat nevére.

Vallja meg Kisfaludy. Csokonai is hasonló húrokat penget.

Kiáltozom fünek-fának
Kedves nevét itt Lillának.

Megegyez még a szakadatlan kesergésnek költői képbe való öltöztetése. Csokonai a „Tanúul hívott liget”-ben ékesszólóan festegeti könnyhullatását:

Ezen magános rejtekemnek
Mindennapos harmatjai
Az én kiszáradt két szememnek
Saját könyhullatásai.

Himfy röviden, de hatásosan fejezi ki:

A pataknak siralmimmal
Bővitem most vizeit.

A kínzó féltékenység szintén egyaránt jajdul föl náluk. A Himfy-dalok íróját láz lepi meg, ha arra gondol, hogy

Szép szemei ott ragyognak,
Talán hajh! Egy más boldognak.

Lilla dicsőítője meg keserű lemondással sóhajtja:

Ő pedig ül más ölébe
S nem is jutok tán eszébe.

Ama kétszáz dalban, mely a kesergő szerelmet örökíti meg, az érzelmek minden hullámzását oly aprólékos lélektani hűséggel tárja elénk a költő, mely Csokonainál példátlan. Az egész dalfüzéren búsongó hangulat vonul keresztül, mely sohasem csap szertelenkedő  panaszokba. Szinte elégiai középszeren tartott érzelmek szólnak felénk. – Csokonai Kisfaludyt fölülmúlja abban a tekintetben, hogy a szenvedély magasan szárnyaló nyelvét jobban meg tudja szólaltatni. Hol találunk „Himfy szerelmei”-ben olyan helyet, mint az „Utolsó szerencsétlenség”, a csalódott imádat ezen önmagát tépdeső dala? Kisfaludy csak akkor emelkedik a pátosz magaslatára, midőn a „Kesergő szerelem” befejezésében, küzdéseinek céltalanságát látva, kitör:

Eredj lélek, halj meg óh sziv!
Te utolsó cseppedig hiv!
Vad kedvéhez tedd ezt még:
Vajha feledted volna rég!

Pedig ezen hellyel éles ellentétben áll azon részlet, midőn a reménnyel menti ki, hogy „ennen keze nem kergette ki lekélt fogházából.”    
    Csokonai lelkébe sokkal mélyebben hatott a fájdalom tőre. A halálgondolatok őt is kerülgetik, de ő egy remek dalában elodázza a „sima szájjal kecsegtető2 reménységet:

Hagyj el, óh Reménység,
Hagy el engemet!
Mert ez a Reménység
Ugyis eltemet.

és vérző szívvel bár, de eltökélten kimondja:

Kedv! Remények! Lillák!
Isten veletek!

Nem is hangzik lantjáról többé dal csalfa Lillájához. Csak midőn költeményét rendezi, a „gróf Erdődyné ő nagyságához” írt bevezető ajánlatban zendül föl előtte fájón a múltak emléke:

Itt, hol elölni próbáltam
Lilla emlékezetét,
Minden zúgban föltaláltam
Mennyei tekintetét.

S azt olvastam minden fánál,
Azzal csörgött minden hab:
Nincs szebb teremtés Lillánál
S nálam boldogtalanabb.

De férfiasan magába fojtja a bút és a komikai eposz felé fordul .Mily különbség közte és Kisfaludy közt, ki csak, miután a boldog szerelem valamennyi gyönyörűségét elénekelte, csap fel a romantikus várak lelkes magasztalójának!
    A „Boldog szerelem” Kisfaludy költői lényének legeredetibb terméket, melyhez a színeket nem vette, nem is vehette Petrarcától. Mindazonáltal egészében kevésbé sikerült az első résznél. Bukkannak föl ugyan örökszép, az üdv mámoros érzetétől ujjongó dalocskák, mint: 

A bereknek gyors kaszási
Már utolsót vágának;
Az árnyékok óriási
Hosszuságra nyulának,
Mink ott járánk, meg-megállánk
A rét magas füvében;
S hogy a bürün által szállánk
A folyamnak mentében,
A vizbe letekintettünk
És alattunk és felettünk
És bennünk is a menny volt,
Szivünkben szent tüz lángolt;

azonban a tárgy egyformasága miatt monoton, közbe-közbe széles reflexiók, életbölcseleti fejtegetések tolulnak. Leírja terjengős részletezéssel életét, idilli örömeit gazdálkodását, nemesi telkét, vadászatait, sőt még olvasmányainak is szentel egy éneket s földicsér nem kevesebb, mint 13 költőt.
    A selejtességnek Csokonainál nyomát sem találjuk. Boldog, nyugodt érzelme neki sohasem volt oly értelemben, mint Kisfaludynak, hisz még gyönyörébe is emésztő kételyek elegyednek.

Édes mézharmattal kecsegtet
A nyiló rózsa ajakán,
De hátha még halált csepegtet
Szivemre, hogyha meg nem szán!

Ennek folytán nem esik az egyhangúság végletébe s a fölvett motívum kikerekítése nem enged neki időt kitérésekre, elcsapongásokra. Lilla dalaiban minden sor lényeges, ezekre nem idézhette volna rá Kazinczy a csípős szentenciát „Tűzbe felét!”
    A „Boldog szerelem”  hangulatában észrevehető változás történik. Kisfaludy Rousseau tanait most már csak a természetkedvelés keretében vallja „(Óh természet mily becsesek kellemeid s áldásid!”) egyebekben bizonyos horáciusi epikureizmus lengi át dalait. A mulandóság, a természet haldoklása most már nem sebhedt szívére emlékezteti, hanem az élvezetek szapora fölhasználását sugallja neki:

Éljünk szivünk- s lelkünkkel
Mert mi is így megyünk el

    Akár csak a „dum loquimur fugeritinfida aetas: carpe diem!” elvét hallanók.
    Csokonai sorsa változtatával a töprengő rousseaui szellem karjába veti magát. Mint Kisfaludy – ki a „Kesergő szerelem”-ben unalomig elismétli a hasonlatot maga és Saint Preus a „Nouvelle Héloise” hőse között – ő is kifakad a sors ellen, világgyűlölő akar lenni, félre szándékszik vonulni az emberek elől („A tihanyi visszhanghoz”):

E szigetnek egy szögében,
Mint egy Rousseau Ermenouvillében,
Ember és polgár leszek.

Két oly terjedelmes lírai gyűjteményben, mint a „Himfy szerelmei” és a Lilla-dalok és a Lilla-dalok, lehetetlen, hogy egyes-egyedül a szerelem érzete foglaljon helyet. Szükségképpen a kor mozgató eszméinek is meg kellett bennük jelenniök. Kisfaludy a „Kesergő szerelem” harmadik énekében elégikus vágyódást ereszt meg a békéért, a „Boldog szerelem”-ben pedig, mint nemes hazafi tűnik elénk:

Egy istenem egy a hazám,
Érzi szívem s ezt vallja szám!

Csokonai szintén, bár nem ír lírai regényt, talál arra alkalmat, hogy érzelmes költeményei közé egy lelkes dalt csúsztasson be a „Békekötésre”, melyben a lendületes bordalköltő is némileg megnyilatkozik.
    Nem nyernénk teljes képet szerzőinkről, ha előadásukról és verselésükről meg nem emlékeznénk, annyival is inkább, mert külső és belső forma olyannyira együvé olvadnak, mint a test meg lélek s mer az előbbi is gyakran tükre az egyéniségnek. – Ők e tekintetben is korszakot alkotnak. Egyikük sem csatlakozott Kazinczy irányához; azok voltak, hogy a kiesztergályozott nyelvet józan módra tovább fejlesszék.
    Kisfaludy kiválóbb nyelvművész Csokonainál. Kifejezései simán, mintegy önmaguktól folydogálnak. Lágy, olvadozó, de el tudja találni az érdes hangfestést is: „Mars vad dühe bont, dönt, dől, vág”. Ellenben Csokonai sokszor küzd a nyelvvel, póriasságok rikítanak nála, melyeket a kényes ízlésű Kölcsey annyira megró. A magyarossággal sem áll erős lábon, minthogy idegen szavakat, mint: koncert, pauza, truccol, dupláztat, kantus, bőven hinteget, mit Kisfaludy csak akkor vesz igénybe, ha mitológiai, vagy idegen unatkozási hasonlatokat használ.
    Előadásuk a szépség magas fokán van. Amennyiben a természethez kötik eszméiket, dalaik csak úgy hemzsegnek a pazar képektől. Kisfaludy nem egy hasonlata vált közkeletűvé. Ő gazdagabb és csillogóbb Csokonainál, de sokszor ismételi önmagát, mi társánál sohasem esik meg.
    Himfy egyik dalából a hasonlat sokszor átnyúlik a másikba, mi a szerkezetet nem kissé lazítja. A 19. énekben huszonhét strófán át festegeti Lizának külső és belső bájait, - holott Petrarca ezt elvégzi egy rövidke szonettben. Ezen árnyoldalától Csokonai sem ment. „Versengő érzékenység”-ében terjengős mesterkéltséggel írja le őt érzékének sóvárgását Lilla után.
    Kisfaludy verseit bájos köntösbe bújtatta. Az enyhe délszaki táj madárdala és suttogó szellője közt született a Himfy-versszak, melynél dallamosabb forma előtte nem létezett. Tizenkét sorból alakul, ezen rímképlet szerint: ababededeeff; olyképpen, hogy a nyolc első sor páratlanjai 8, párosai 7 szótagot foglalnak magukban, az utolsó előtti kettő 8, az utolsó pár ismét 7 tagot foglal magában. Az egésznek trocheusi lejtése van.
    A Himfy-strófa Petrarca melodikus szonettjeinek hatása alatt keletkezett. És valóban, szerkezete takaros, logikailag kapcsolt és epigrammjai fordulatossággal bír. Vegyük szemügyre a „Kesergő szerelem” 27. dalát. Előzménnyel kezdődik:

Ott, a hol én nevelkedtem
Egy dombról egy patak folyt;
Hányszor ott nem estvéledtem!
Éltem akkor boldog volt

A tétel ilyetén fölállítása után egy hasonlattal következméynt von le:

Vigan, mint a völgy öblében
Ama patak csordogált,
Az ártatlanság ölében
Életem úgy folydogált,

Most következik a fordulat, mely az értelem felfüggesztésében nyilvánul.

Ez idők az örökségbe,
Mint a vizek a mélységbe,
Lefolytanak!

Ennek alapján csattanós rövidséggel, tanulság alakjában adja meg a kielégítést:

Halandó;
A jó hamar mulandó!

E szép versalaknak van azonban egy javíthatatlan hátránya: az egyhangúság. Azonkívül valóságos Prokrustes-ágy, mely soropóba szorítja a költői ihletet. „Az elme ráunatkozik az egyforma tensióra, ráunatkozik arra, hogy a strophának tagsoraiból a rithmusnak fordulásából előre tudja, mikor lesz kénytelen a poéta érezni megszünni”, mondja rá találóan Csokonai, ki a verselésben túlszárnyalja Kisfaludyt. Ő a mértékes-rímes verselést tökélyre juttatta. Úgy rövid, mint hosszú verssorokban csodálatos könnyedséggel mozgolódik. Versei közül nem egy dallá lesz az olvasó ajkán. A „Reményhez” írt dalnak élénkek lüktető ritmusa akár Vörösmartynak dicséretére válhatnék.

Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan. -
Sima száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mi csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak;
Mégis megcsalál.

Mindezekben megismerkedtünk a magyar renaissance két legjelesebb szerelmi lantosával. Mindkét költő mélységes és igaz érzelmeket zeng, mindkét dalkoszorú tisztán visszatükrözteti a kor jellemét. Kisfaludynál több az ábránd, Csokonai a való szilárdabb alapján áll. „Himfy szerelmei”-ben több a kellem, a Lilla-dalokban az erő; azok inkább szórakoztatnak, ezen jobban megilletnek. Kisfaludy a nyelv bájainak szerencsésebb tolmácsolója, Csokonai a verselés avatottabb mestere.
    Hogy Kisfaludy annyi babér részese lehetett s hogy Csokonai oly boldogtalanul pusztult el: az a sors szeszélyének beláthatatlan játéka. Az utókor ítélőszéke előtt egyenlőképpen állanak. Amely nemzet berkében két ily csalogány zengedezett, az nem eshetett csüggedésbe költészete jövendője fölött.

Kemény Aladár

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 49-51. szám, 1896. dec.

December

    A hónapokról szóló ismertetésünkben eljutottunk végre a hideg, fagyos decemberhez. Ahhoz a hónaphoz, melyben a legrövidebb nap s egyúttal a leghosszabb éjszaka van. Ekkor van a csillagászati tél kezdete, ekkor (21-én) lép a nap a bak jegyébe. Az egész természet már régóta álomban pihen s nyugszik mindaddig, míg a tavasz ébresztő angyala, az éltető nap, új életre nem ébreszti, hogy a tavaszt széppé, kellemessé tegye.
    December hónap Julius Caesar előtt a tizedik volt az évben, miként ezt neve is mutatja, ma azonban a tizenkettedik. Kezdetben 29 napos, Caesar óta 31. A régi rómaiak Saturnusnak szentelték, amiért benne voltak az ő ünnepei, a Saturnalia is. N. Károly a decembert szent hónapnak nevezte, később pedig N.-Karácsony hava lett, de általános elnevezése, a december mégis megmaradt. Úgy karácsony hava, mind télelő hónap nevében benne van elnevezésének magyarázata is.
    Eben a hónapban előforduló emléknapok közt első helyen említendők az adventi vasárnapok, a Jézus születésének karácsonyi ünneplésére előkészítő idő. Az advent egyházi megünneplésére vonatkozó első adatai 524-ben Seridában tartott zsinat ama határozata, hogy az advent épp úgy, mint a húsvét előtti böjt idő tempus clausum gyanánt ünneplendő s ezért ilyenkor lakodalmakat tartani nem szabad. Ezt az időt a régi keresztény egyház, valamint a görög még ma is 6 hétre terjesztette; ellenben a római és protestáns csak 4 vasárnapra, melyet egy praparatio adventus előz meg.
    A r. k. egyházban az adventhez tartoznak a Sz. Mária tiszteletére való roráte-misék is dec. 18-tól kezdve reggelenként. Az első adventi vasárnappal kezdődik most általában az egyházi év.
    A szentek és vértanúk közül megemlítem Borbálát, aki Nikomédiában szenvedett vértanúi  halált.
    A legenda szerint apja a világtól elzárta, amikor arról értesült, hogy lányát a kínzások sem térítik el új hitétől, saját kezűleg lefejezte; őt azonban a hely színén villám sújtotta le. Egyebek között e körülmény okozta azt, hogy Szent Borbálát zivatarban és tűzvészben, nemkülönben akkor szokták segítségül hívni ha valakit az a veszély fenyeget, hogy készületlenül lepi meg a halál. A képzőművészetekben 3 ablakos toronnyal, ágyúcsővel, pálmával vagy szentségtartóval kezében örökítették meg.
    A rómaiaknál Janunis tiszteletére 5-én (dec. nonae) volt a szabadban Faunalia ünnep. Ennek az ó-itáliai istenségnek áldoztak minden terményből, bort, tejet és kérték, hogy a szántóföldeket, nyájakat oltalmazza. Ekkor a barmoknak szabad volt künn szaladgálni, a rabszolgák a réteken ünnepeltek, táncoltak. Tulajdonképpeni ünnepe azonban febr. 15-én volt a Lupercalia (az ő másik neve t.i. Lupercus), melyekről ott szóltunk.
    Miklós, akinek emléke 6-án van, Kis-Ázsiában előkelő, vagyonos szülőktől származott. Nagybátyja, a mirai püspök pappá szentelte, később pedig püspökké választották. Diocletianus alatt az üldözött keresztényeket bátorította. Jelen volt 325-ben a niceai zsinaton és ott Arius hamis tanát megcáfolta. Meghalt 327-ben, dec. 6-án. Az ő nevéhez fűződik a Mikulás nevű népies rémalak, mellyel e napon a gyermekeket ijesztgetik. Ez ugyanis a rossz gyermekeknek virgácsot, a jóknak ajándékot hoz.
    E hónapban is van egy Boldogasszony-ünnep, éspedig 8-án B. A. szeplőtlen fogantatása, amely ünnep az eredendő bűn nélkül való fogantatásra vonatkozik.
    Luca napja, Lucia szent és vértanú magyaros neve dec. 13-án van. E napoz sok babona, mendemonda fűződik. Előző este kezdik a babona szerint faragni a Luca székét, melynek alakja ősidő óta pentagram v. pentalfa magyarul: boszorkányszög, egy szabályos ötszög közé írt, öt egyenszárú háromszögből alakuló csillag. Használták ezt az ábrát már a pytagoreusok titkos szövetkezetük ismertet jeléül és mindenféle bűvös erőt tulajdonítottak neki.
    A Luca székéről azt tartják, hogy aki e naptól kezdve karácsonyig minden este annyit farag rajta, amíg épen a mondott időre el nem készül vele, az a karácsonyi éjféli mise alatt rajta ülvén meglátja a helység összes boszorkányait. Tovább: e napon lepedőbe burkolt és seprűvel felfegyverkezett alak jár körül a falvakban és ijeszti a gyermekeket, nőcselédeket. E rémalak nem más, mint a Miklós napján, egy héttel előbb járó Mikulás kíséretében szereplő Krampusz női mása. Őskori eredetű ez a babona is, valamint több ide tartozó szokás, ezért lehet oly széles kiterjedésű. Az időjárásra vonatkozó babona az is, hogy amilyen idő van e naptól kezdve karácsonyig mind a 12 napon olyan lesz a jövő esztendő 12 nónapja is e 12 napnak megfelelően.
    A régi rómaiak egyik nagy ünnepe, a Saturnalia dec. 17-én kezdődtek és 31-ig tartottak. Saturnus, a vetések istene tiszteletére, a régi latinok ünnepe volt a Saturnalia, azért is, mivel a monda szerint Saturnus volt Latium ős királya, aki a földmívelés tanításával az embereket jólétre vezette. Uralkodása alatt Latium aranykorát élte s ezen aranykor emlékére tartották ezen ünnepet, mikor az emberek mind egyenlők voltak. Kétségtelen, hogy a természeti napfordulat ünnepe volt eredetileg s egyúttal új év is. Kr. e. 497-ben kezdették ünnepelni eleinte csak egy napot (dec. 19-én), de Augusztus 3 napot (dec. 17-19. rendelt e célra, amihez Tiberius negyediket csatolt, Caligula pedig még ötödiket is.
    Az ünnep alatt úgy a nyilvános, mint magán foglalkozások szüneteltek s mindenütt szabadság uralkodott. A foglyok láncait levették, a rabszolgák fogát, a szabad római polgár ruháját öltötték magukra, étkezéskor tulajdon uraik szolgáltak fel nekik. Mindez azonban vékony vigasztalás volt kemény helyzetüknek, amelyen csak a kereszténység kezdett némileg segíteni. E napokon a gazdagok nyílt asztalt tartottak, a háziak, családbeliek egymást megajándékozták, ahonnan a mi karácsonyi ajándékozásaink is eredtek. Össze voltak kapcsolva ezen ünnepekkel játékok, cirkuszi versenyek, gladiátori küzdelmek is, amelyek mind a közönség mulattatására szolgálatak.
    Decemberben van az emberiség ősatyjának, Ádámnak emlkünnepe is. Őt a zsidók igen bölcs, tökéletes embernek képzeltek. A keresztényművészetben Ádám és Éva alakját többféleképpen feldolgozták. Ekkor van Éva anyánk emélke is, akinek neve zsidóul élet, az első asszony, okozója egyúttal az első bűnnek is.
    A kereszténység egyik legszebb családias ünnepe, a Karácsony, Krisztus születésének emlékére dec. 25-én van. Másképpen Nagy-Karácsony is megkülönböztetésül a kis karácsonytól, Krisztus körülmetéltetésének ünnepétől, ami attól nyolcadnapra esik. A karácsonyt a keletiek hajdan Vízkereszt ünnepével együtt január 6-án ünnepelték, a nyugati egyház azonban dec. 25-re tette s ezt a IV. sz. óta a keleti egyház is elfogadta. Karácsony az egyházi év első ünnepköre, amely advent első vasárnapjától a hetvened (septuagesima) vasárnapig tart.
    Ezen ünnepkörhöz (vízkeresztig) egész seregkarácsonyi szokás fűződik. Azonban csak kisebb részük tisztán keresztény eredetű egyházi szokás és ezeknek is egy része hasonló pogány szokások helyébe lépett, ezért van sok jellemző bennük. Nagyon elterjedt a betlehemes kántálás stb. Tisztán a karácsonyhoz tartoznak a karácsony esti, első, másod- és harmadnapi, valamint a kis karácsony, új évi és vízkereszti (háromkirályok) szokások.
    Mindezeknek pogány elemei az ősi napfordulati ünnep emlékei. Ilyenek a karácsonyi tuskó elégetése, a karácsonyfa, mely csak legutóbb jutott el nem germán és dél-vidéki népekhez is, sőt nálunk is német befolyásra (Christbaum-fa) honosult meg. A babonák is pogány vallási vonatkozásúak; ezek közt szerepelnek a jóslások és a jövő titkainak megtudására vonatkozók, így: a varázslás, Luca széke, ólomöntés, egyéb sorsvetés és ezekből a római Saturnalia-n is meg volt játékokból fejlődött kártyázás stb.
    A karácsony utáni napokon egy pár szentnek van emlékünnepe. István vértanú és szent a jeruzsálemi keresztény község első hét diakonusának egyike. Ezeket a hívők Kr. u. 36-ban az apostolok segédeivé választották, főképpen a szegény ügy intézésére. Jézus istenségének egyik buzgó hirdetője volt, a miért a csőcselék megrohanta, kihúzta a városból s agyonkövezte. Ő lett a keresztény vallás első vértanúja 37-ben. Az a kapu, melyen Jézus végső útjára ment, Jeruzsálemben ma is István-kapu néven ismeretes.
    Dec. 27-én van János evangélista emléke. Ezzel van kapcsolatban a nagyon elterjedt János áldása címen ismeretes pohár bor, melyet az egyház e szentnek tiszteletére megáld és ah ívek eltesznek s azért isznak belőle, hogy János közbenjárása folytán minden testi-lelki bajtól megóvja őket.
    Nem lehet megfeledkeznünk a most következő aprószentek ünnepéről sem. Ez azoknak a kisdedeknek emléke, kiket Heródes leöletett (dec. 28-án). Valószínűleg legrégibb ünnep, melyet az egyház a mártírok tiszteletére rendelt és már a második században említik. A Karácsonyhoz azért fűződik, mert mindjárt Krisztus születése után ontották vérüket és mártíroknak ezen virágai és zsengéi.”
    A „hitetlen” Tamás és Dávid emléke is most van. Utóbbi Izrael második királya, vitéz, hős, az óriási Góliátot megölte; a izraeliták hőskorának legkiválóbb alakja, aki Izrael törzseit egyesítette. Amilyen kegyetlen tudott lenni háborúban, oly gyöngéd volt a békében.
    Mielőtt az év utolsó napjáról szólnánk, felemlítjük a december szótól eredett decembristák-at, akik Napoelon Lajos köztársasági elnöknek hívei voltak és vele az 1851. dec. 2-án elkövetett véres államcsínynek keresztülvitelében közreműködtek s azt védelmezték. Deczemprimi pedig a római senatus először szavazó 10 tagja voltak úgy a respublicas, mint a királyság idejében.
    Hogy a drága kövekről se feledkezzünk meg, megemlítjük, hogy mind a 11 hónap közt legáldottabb a máskülönben rideg december, mert ebben a türkiz uralkodik, ami a barátság jelképe és a malachit, mely minden vállalatnak jó sikert ígér.
    Végére jutottunk az évnek s ismertetésünket i Sylvester napjával és estéjével fejezzük be. Sylvester pápa (314-335) Constantin császár után megkeresztelkedett és megkapta a Patrimonium Petri-t. 335-ben halt meg dec. 31-én és halál azután szent gyanánt tisztelték. Emléke is e napon van, ellenben a görög egyház jan. 2-án ünnepli. Ismeretes, hogy e napon és estén mindenki vigad, búcsúzik az esztendőtől s várja a boldog új évet, melyest egy pár héttel előbb ugyan – de mi is szívből kívánunk olvasóinknak.

Forrás:Tanulók Lapja 3. évf. 1896. dec.