Hegedűs István (1848-1925): Megpihent szív…

 
Megpihent szív erdő-mélyen,
Sötét árnyak hűs ölében,
Oh, mi boldog, mintha volna
Elpihenve fél-álomba!

Nyári napnak hő sugára
Árny megett jár búva, játszva;
Túl az erdő széle látszik;
Verőfényben úgy sugárzik.

Tücsök czirpel; madár füttyent,
Rá aztán beáll megint csend:
Csend, a mely lehel nyugalmat,
S ébredő szellőt elaltat.

Fenyvek állnak sűrü sorba’
Rajtuk pihen az ég boltja;
Mintha az ég végtelenje
Rám borulna, átölelne!

Mintha túl, amott a tájék,
A melyen nincs semmi árnyék,
Gyermek-álmok képe volna,
Rajta csüngők – álmadozva.

Ám, hol a fák tömbje mélyebb,
Ott az árnyék mind sötétebb;
S szállván a nap alkonyatra,
Lelkem kétség megragadja.

Túl, ama fény, tán az emlék;
Itt e sötét, a mi lesz még:
Itt az árnyék, ott verőfény,
Ott a híd és itt az örvény.

Híd új léthez, új reményhez,
Hol a szív új vágyat érez;
Hol madárdal vágytól reszket,
A szív érez új szerelmet.

Most menekült csak a zajtúl,
S a szegény szív újra zajdúl…
- Megnyugodni lehetetlen:
Az ember-szív telhetetlen.

Forrás.: Az Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve VII. Kolozsvárt, 1895.

Apáthy István (1863-1922): Költemények

 
BORDAL

Csengő dalokba zengd el
A szíved mámorát,
Barátidért emeld fel
A jókedv poharát.

S ha nincs barátod, éltesd
A mindig hű magányt, -
Hogy miért van úgy, ne kérdezd,
a sorsnak föl ne hányd!

Van kit szeretned?áldjad
A rózsalánczokat;
S ha látod, a lány csak áltat:
A szabadságodat.

Vidúlj tavaszvirágon
s ne bánd, ha lomb lefagy:
Bölcs minden e világon,
A balgatag Te vagy!

LEGSZEBB DALOM

Titokban egy-egy néma dalt
Soká szívembe’ hordok,
S a míg e szótlansága tart,
Vagyok csak véle boldog.

Betűk míg láncra nem fűzék,
Hogy mások is megértsék,
S le nem lohasztá szent tüzét
Papír: hideg fehérség.

Míg rajta lelkem elmulat,
Miről zeng, azt se kérdve,
Mert még nem zárja gondolat
A forma börtönébe.

Csak azt tudom, határtalan,
s szívem mégis betölti,
Hogy érintetlen rajta van,
Mi nem lesz soh’se földi…

Ne szóljon hát legszebb dalom, -
Belőle csak az értsen,
Kinek szívemmel átadom
Egy néma ölelésben.

A LEPKE

Gyermekkoromban, őszi tájon
Űzék egy sárga kis lepét.
Leszállt az útra, s hogy bevárjon,
Halkan, vigyázva lépdelék.

Megfogtam és – halott levélke,
Kinek csak szél, mi szárnyat ád…
S így lőn mindég, midőn elérte
Szívünk egy-egy hő óhaját.

AZ ÉLET

Mint könyv, az élet is olyan!
Ki sokra, ki kevésre tartja:
Ha ez betűzi komolyan,
Az csak végig kaczagja.

Dicsérve egy,más szidva szól,
De mindenike bújja.
Pedig nehéz olvasni jól…
Van-é ki megtanúlja?!

KELL!

Szolgálj királyt, szeress hazát,
Megtartsd a törvény szent szavát!
Sok van, mit még tisztelni kell, -
Kell pénz, becsület, vagy hitel.

Sőt „élni is kell!” szólt a pór
S nagy úr előtt földig hajól.
Kell mindennapra a kenyér,
De pusztúljon, ki csak henyél!…

Üres beszéd, bolond világ!
„Kell” nincs! Csak egy vas róva rád:
Hogy, míg a lét nem múlik el,
Szeretni és szenvedni kell!

Forrás.: Az Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve VII. Kolozsvárt, 1895.

E. Kovács Gyula (1839-1899): A mi ezerévünk

Ki fönsíkra jutott, - hova néz? Föl s vissza
Az útra mely könnyét s verítékét issza.
Összeveszett bokrok – zord terebélyekre,
Halálos mélységek, - rém-meredélyekre,
Miken talpa, karja vérbe serkedt, bomlott,
S lihegő kebellel áhítja az ormot.

Létünk századi e vérontó gátak,
Népek torlaszai, mik útunkban álltak.
Nekünk ingyen, könnyen nem jött soha semmi,
Minden nyomot véren, könyen kellett venni.
Majd belőlünk lettek szirtfalak védbástyák,
Hogy kik loptak, téptek: azokat ne bántsák.

Följutottunk mégis; habár nem tetőre;
De egy ilyen fönsík elég egyelőre.
S innen a földgömbnek kezdünk már látszani,
Messzi kitetszenek Kárpát hegylánczai.
Hírt vesz a mindenség kicsi rónárúl,
A nagy öt világrész ma mind ide bámúl…

Keblünk hál’adással csordultig telik,
Buzgásink az eget áldással szeldelik.
S nyugvó gyönyörünkön mély tünődés támad
Mi is tartja hát fönn imádott hazánkat?
Vakeset vagy csoda? Végzés? Ős, isteni?
S az igéző talányt így kezdem fejteni:

Mi a földi nagyság ismertető jele?
Teremtőképesség; azzal lenni tele.
Nemzetek, királyok, dalnokok, művészek
E nélkül nyomtalan semmivé enyésznek.
Etele fajában több forrott, mint másban,
S Árpád meg-megújul sok ezer fiában.

A legelső magyar, akárhol született,
Nem ismerhetett csak független életet;
Járom, bilincs, rabság? Nem tudhatta mi a’,
Merni, tenni termett minden ia-fia.
Sírból is kitörni s folytatni a régit:
Ezer esztendőkön ez húzódik végig.

Mért halt Álmos önként az új hon határán?
Mért menté meg Dezső, Károlyt, élte árán?
Mi ragadta Zrinyit mártyri fönségbe?
Szent dühben Dugovics mért rohant mélységbe?
Mért fogadta szemben Kont a hóhér bárdot?
Szondy Jurisicscsal veszni miért szállott?

Mért öltözött Kemény Hunyady vértjébe?
S feszültek eszméik tüzes keresztjére
Rákóczi és Kossuth s a szent tizenhárom
Szabadság sírjául épült Golgotákon?
Mért tudtak elégni önlelkük máglyáján
Teleki, Széchenyi s névtelen akárhány?

Semmiség révén is tántorgott ez ország,
tulajdon fiai összemarczangolták,
Kiállotta dühét töröknek, tatárnak,
csókáktól fehérlett, vérözöntől áradt.
S nincs a történetnek oly ragyogó tette,
Melynek hasonlóját a magyar nem tette.

Virág, ember, állat: faja van mindennek,
A jobbak kiválnak, a gyarlók lemennek;
S kin az ég szeme is gyönyörködve ragyog,
Azok lesznek dicsők, választottak, nagyok.
Nem őrült rajongás, ezer éves tény, hit:
Szereti az Isten az ő magyar népit!

Mely más annyi fajnak lett temető gödre:
Öröklét alapját rakta ez e rögre.
Mert mikor ír kellett a beteg Nyugatba,
Keletről az Isten a mi vérünk’ adta.
S élethalál-harczban láz-birokban vélünk
Erőre kapott az, mi is ime élünk!

Ezredik kikelet, ezeredik tavasz,
Boldog önérzetté magasul a panasz;
Bősz tusakodások, vészfelhők borúi
Diadalívekké kezdenek kigyúlni:
Virágerdővé lesz a gond rengetege,
Örömriadallá a bú fergetege.

Ti bérczek ti völgyek, ti végtelen síkok,
Félisteneinket fedező szent sírok,
Nyilatkozzatok meg! Egek kárpitjai,
A tündöklő tábort lássuk leszállani!
E fölséges érzés őket is fürössze,
Mennyei mámorban ölelkezzünk össze!

Ébredj fel Petőfi! Minden magyar talpon,
Egy földrengető dalt tőled vár, hogy halljon!
Itt az idő, rajta! Most vagy soha zengjed:
Ki is volt, mivé lett, mért örül e nemzet?
Nekünk, maiaknak, különb hangunk nincsen:
Ünnepünk s hazánkat áldd meg örök Isten!

Forrás: Az Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve VIII. Kolozsvárt, 1897.

Szász Gerő (1831-1904): Örök törvény

 
Ha végzet, ha isten, de törvényül adá:
Ti hegyek, ti sziklák hajoljatok alá;
És ti völgyek, berkek, végetlen lapályok,
Emelkedjetek föl, ott fris lég vár rátok.

A hol most csapkodnak forgó zuhatagok,
S egeket ostromló orceán kavarog:
Virágok nyiljanak, rózsa, szekfű, jázmin,
S pillék röpködjenek égő nap sugárin.

Hol most éden virul, méz és tej szivárog,
Keljenek örvények, tűzhányó vulkánok;
Élet ne maradjon, se lét, se gondolat,
A halál mutasson vésztjelző nyomokat.

Fényes mennyboltozat te látható semmi,
Tenger-csillagoddal te is menj pihenni:
Egy-egy kihült napot csak dobj ki magadból,
S helyébe támadjon örök-éj valahol.

Csak te, büszke féreg, köd, árnyék,
Kinek neved  e m b e r: te maradj, te várj még;
És higyjed, és reméld, és csak bizzál abban,
Hogy változatlanul lényeg halhatatlan.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve IV. Kolozsvárt, 1892.

Szász Gerő (1831-1904): Örök szerelem

Csak árnyékok vagyunk, tünemények csupán.
Meghalunk, feloszlunk, egyik a más után;
Századok mulnak el új századok jőnek,
És nyoma se marad az ember-öltőknek.

Egyik hadvezér volt, nagy király a másik,
Milliók érezték szeme villanásit;
Azt hitték, fejükkel az egeket érik,
S most egy barom legel hült porukon végig.

Világ szép asszonya, könnyen hajló nádszál,
Ki életedben mindig mosolyra vadásztál,
Hol van szép arcodnak liliom-erdeje?
Halál és feledés ölelkeznek vele.

Csak árnyékok vagyunk, szálló tünemények,
Melyek öntüzökben lobognak elégnek,
És fény, és melegség, és minden csak semmi,
Hangzik az ítélet: temetni, temetni!

Csak mi, kik szeretünk, mi vagyunk feloldva:
Bezárhatnak majd egy hideg koporsóba;
Halott porunkon a férgek jóllakhatnak,
Mégis mi vagyunk a győzelmes hatalmak.

A szerető szivek mindörökké élnek,
Boldog részesei a végetlenségnek:
Mert midőn kedvesünk utolszor ránk hajol,
Egy uj csillag támad az égen valahol.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve IV. Kolozsvárt, 1892.

Szász Gerő (1831-1904): Örök bánat

Bölcselkedem, prédikálok,
Biztatgatom a világot:
Hogy milyen szép minden itt!
Mosolygásból van alkotva
A lét, a föld, a menny boltja;
Minden, mi él, melegít.

Szép a világ, a mindenség,
Gyönyörűen kifestették
Láthatatlan szent kezek.
A mi bűvöl, kéjbe ringat,
Édesíti napjainkat:
Itt sugárzik, itt lebeg.

A tündöklő mennyboltozat
Kirakja a csillagokat,
Ábránd-keltő est ha jön;
S fényük még csak alig bágyad,
Köszönti az alvó tájat
Kelő nap a bércztetőn.

Fülemilék dalra kelnek;
Ébrednek a völgyek, berkek:
A föld szive megdobog.
A sirok is mosolyognak,
S árnyában a virágoknak
A holtak is boldogok.

Hát azok a szent örömök,
Midőn a sziv csak könyörög,
Mert érzi a végtelent:
A szerelem titkos álma
Édes szendert borit rája,
S édent bir már idelent.

Szép a világ, óh, szép folyvást,
De ha látok csillag-hullást;
Könnyet gyermek szemiben;
Szivet, a mely ketté törött;
Hervadt lombot, bús temetőt:
Csak zokogok – csendesen.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve IV. Kolozsvárt, 1892.

Szerelmi és bordalok - Christopulostól (1772–1847)

A KÖLTŐ

A könyvem’ összecsapva
S az iskolát elhagyva,
Haza felé tértemben
Ide s tova lebzseltem.

És ekkoron egy helyen
Jön Eros velem szemben,
És kérdi a tudományt,
Miből szeretnék okmányt.

Költészet az, feleltem,
Költészetet miveltem
Évek hosszú során át,
Tanulva a szabályát.

És mindennek daczára
A sok tanulás ára,
Hogy egy sorocska méret
Se ér szerencsés véget.

Oh! Bárgyu te, kiált rám,
A mestered hibás ám,
Ki nem tudva a módját,
Csépeltet veled polyvát.

De tőle tova menve
És engemet követve,
Megtanítlak merőben
Pillanatnyi időben,

Kérek azonban egyet,
Minek előtte kezded,
Hogy csókolja meg ajkad,
S barátságunk’ fenntartsad.

Ha, mondám én, elég ez
Díjul az egyeséghez,
Ím, mester, itt az ajkam,
Tedd meg a próbát rajtam.

És átkarol legottan,
Megcsókol meghatottan,
Ő csókomnak bérlője,
S most én vagyok költője.

ÖREGSÉG

Ám a hajzatod már gyérül,
Athanasios, s fehérül,
Ám hullasd a könnyeket!
Híved Eros is azt mondja,
Hogy öreg vagy, s másra gondja,
Most már isten te veled!

Búcsuzz el az ifjuságtól,
Csókjainak a lángjától,
Mondj le róluk azonnal;
Megtagadás kényszer-elvét,
Öregségnek fanyar élvét
Izleld immár haszonnal.

Nem illik a megtört vénnek
Sem a virág, sem az ének
Földi útja alkonyán;
Élted sirba esteledik,
Most a halál özeledik
Zordon charos csónakán.

Készülj el hát még a mára
Javad hagyva távozásra,
Mondjon ajkad búcsuszót;
És lemondó bánatoddal
Csak a könnyüt vidd magaddal
Mint csekély vigasztalót.

VIGASZ

Ám a hajzatom ha őszül,
Lelked azért minek bőszül?
Minek is bánt szine már?
Talán a fehér öldököl?
Vagy miatta visszahőköl
A leány, ha csókra vár?

Hiszen Erosnak virága,
Rózsabokor minden ága
A nyitástól hófehér;
S még ha piros is a szine,
És piroslik minden íze,
Bévegyül fehéres ér.

S Aphrodite myrtusának
Myrtusbokra zöld ágának
Zöld levelei között
Csupa fehérebbnél fehér
Virág nő, mely hóval felér,
s bujálkodik lomb mögött.

S maga Zeus is, a nagy isten,
Szép Lédáért fölhevülten
Hattyú leve egykoron,
Hogy mutassa mindenklépen:
Fehér hajat akar épen
Az Eros mindenkoron.

Így hát csak hadd fehéredjem
Bármennyire, föl se veszem,
Épenséggel nem búsít;
Minél inkább fehéredem,
Annál dúsabb a kellemem,
S Eros még jobban hevít.

BORÖNTÉS

Héj! Ide gyorsan!
Töltsetek sorban!
Hadd iddogálunk,
Míg lábon állunk!

Csutorám járjad,
Borod kitárjad,
Jer ölelésre,
Bírj csevegésre!

Gondok és bajok,
Ti gyilkos rajok,
Helyetek nincsen,
Menjetek innen!

Hasztalan inség,
El veled innét,
Kroesus a voltom,
Semmi se gondom!

És a mint hittem,
Úr vagyok itten,
És a mint tudtam,
Rám ki se mukkan!

Héj! Ide gyorsan!
Bort újra sorban!
Hadd iddogálunk,
Mig lábon állunk!

TANULÁS

Mit tanulsz úgy mint a kába
Esztelenséget hiába,
Hogy legyen agyad tele,
Hogy lásd, mi az alpha, béta,
És a gamma, delta, zéta,
S a tudós elmélete?

Kérdem tőled: mit nyersz véle,
Hogyha ragyog elméd éle,
S bölcs léssz akármekkora?
Talán bizony föl sem fogod,
Hogy te is elpusztulsz legott,
Mint akármely ostoba?

Hagyd el ez a dőreséget,
Vizsgálj inkább hordó-léket,
Mely csurogva élvet ád,
S megtanít majd jobban inni,
Megragadva kiürítni
Egy hajtásra egy kupát,

Hogysem a könyveket dúljad,
Légy azon, hogy ezt tanúljad,
Nem a bölcs elméletet,
Nem firkából tudást merni,
Nem a vízből habot verni,
Nem tudós nyögéseket.

A BÉKA

Drága zengő csemete,
Kurutyoló béka te,
Szürcsölve a tó levét
Kiáltod a brekekét.

Én meg szürcsölve a bort,
Serlegemmel ülve tort,
Fák között virányon át
Éneklem a tralalát.

Jőjj hát, igyunk közösen
Halálunkig szüntelen,
És nevessünk, a világ
Hogy járja a bolondját.

Az életnek ostoba
Mindenféle sok java,
Legyen is bár csoda szép:
Italunkhoz semmiség.

Görögből fordította: Percz Vilmos
Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve. Kolozsvárt, 1893.

Jakab Ödön (1854-1931): A tilinkó

 
A minap a mezőre mentem,
S ott egy vén fűzről ágat metsztem,
Tilinkónak hogy megcsináljam,
A mint csináltam hajdanában.

A zengő szerszám hamar kész lett,
Teljes volt rajta a művészet:
Egyedül csak a hangja tetszett
Valami szörnyű gyerekesnek!

Azt a bűbájos, édes hangot,
Mely a tilinkón régen hangzott,
Valamikor a gyermekkorban:
Csak nem találtam meg, hogy hol van.

Teremtő isten, hát azóta
Más lett talán e hangadó fa?
Vagy az esztendők nagy során át
Ennyire magam változám át?

Akárhogy van: most mindegy az már!
Bánat, panasz itt mit sem használ.
Telik az idő és az élet
Egyre sivárabb és szegényebb!

Oh mert hol van ám az erő, mely
Daczolni tud a vas idővel,
S mely a tilinkó régi hangja
Édes zenéjét visszaadja!…

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve. Kolozsvárt, 1893.

Apáthy István (1863-1922): Madár a piczelakban

Künn ólmos eső csöppre csöppen,
Az utcza csupa bűz, salak,
De fölzendül zord őszi ködben
Madárdaltól a pinczelak.

Dalt itt mi költhet? A dalosra
Rongyok közül nyomor mered,
Itt szenvedők szomoru sorsa
Kiált csupán válasz helyett.

Emlék talán? – a múlt a távol?…
Világra is kalitba’ jött:
Nem lát tavaszt e szűk sikátor
Ódon, magas házak között.

Reménység tán, mi dalra készti?
A puszta vágy is szárnyat ád…
De nem tud mást sorsát nem érzi,
Ő nem kivánhat szebb tanyát.

Mégis dalol; dalol, mint költő;
Mert örökségül rá maradt:
Mit őseinek szabad erdő,
Sugallják néki e falak.

S a mély odúból égre fölzeng,
Nem emlék, vágy, nem is remény:
Veszendő szívben az örök szent,
Egy öntudatlan érzemény!

Budapest, 1886. okt. 20.
Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve. Kolozsvárt, 1893.

Apáthy István (1863-1922): MESÉT HALLÉK…

 
Mesét hallék a piczi fénybogárról.
Lelkének párt a földön nem talált;
De vonzá az elérhetlen s a távol:
Szerette hát a hajnal csillagát.
***
Nem látta társait s a harmatot,
Mely a fűszálon érte reszketett,
De nézte azt, ki menybolton lakott,
És bíborágyba ott ereszkedett.
*
A balga! Hisz a mindenség törvénye
Nem változik, bogárka ha sovárg:
Nem bántja egy húnyó sziporka fénye,
Azért a csillag tündököl tovább.
*
De mégis, én boldognak, bölcsnek hívlak,
S a szívem rajtad, féregen okúl:
Elérhetetlenül is jobb a csillag,
Mint földi szikra, könnyü birtokúl.

Nápoly, 1887. május
Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve. Kolozsvárt, 1893.

Apáthy István (1863-1922): Firdúzi és a líljom

Sirászi rózsafák alatt
Abul-Kaszem-Manszúr szivébűl
Szerelmi dalra dal fakadt, -
És csattogott hozzá a bűlbül:
Bimbó gyanánt fesel
Ajkán a sok ghazel.
***
De ím nemtő lebbent elő,
Így zengve: „Oh, Firdúzi!
Hol nap jár, nyugvó-fökelő,
Sehol se lesz oly kincshalom,
Mint a tiéd, oly gazdagon
Élhetsz dicső Firdúzi.
Akarsz-e kincset
Akarsz-e nagy hatalmat?”

- Akarok! „Menj tehát,
Szomszédban erdőtisztás: állj meg ott,
Hol Salamon, a bölcs, is nyugodott
Egy nyári délen át,
S a nyár hevétől üdülést talált.
Hálájakép, hogy távozék,
Csodás varázsu gyűrüjét
Fölcsúsztatá, mint hosszu, finom újjra
Egy liljomszárra bimbaját
Átfűzve így a karikán. - -
Eltávozott ő azután
S a gyűrűért nem jött el újra.
Ma, csak ma még van ott, hogy elveged,
Ma még a kincs, mi véle jár, tied!”
***
Firdúzi útra kelt
S a liljomszárra lelt
Szomszéd ligetke árnyán.
A gyűrű is valóban ott,
A liljomszáron csillogott,
Mint hosszu, finom újjon. -

Ott is maradt tovább…
A költő nézte, nézte,
De már le nem vevé,
Nem vitte rá a vágy,
Kincs, hatalom se lett övé:
Mert azalatt a bimbó
Teljes virággá fölfakadt,
S úgy nem vehette le a gyűrüt,
Hogy meg ne sértse a szirmokat!

Haraszti 1887. julius 4.
Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve. Kolozsvárt, 1893.

Hegedüs István (1848-1925): Jósika Miklós

  
- Születésének 100-ik évfordulójára -

Világtörténet! Robogsz útadon,
Előtted leng a győzelem babéra;
Ha jaj, ha vész, ha rom követ nyomon,
Nép, népet sírba dönt, örökre néha,
Virágzó város, hogy ha lesz vadon,
Te nem törődve vele, törsz a czélra,
A néma föld vért, veritéket fölszí
És a világ is új mezté felölti.

Rómának romján támad új hon, és
Népeknek sírját a  utód kutataja;
Velencze fénye eltünt, el tova,
Elhalt a múltba, ama Híd sohajja,
S midőn gyors nyílként száll a gondola,
Egy röpe árny fut át csupán csak rajta,
Pedig ez árnyban múltak árnya éled
És szörnyü dolgokról szólhat mesélhet.

Édes hazám, te is hányszor valál
A „századok mesgyéje”, bús romoknak
Ölén riaszta már a zord halál,
Török, tatár fölöttünk átrobogtak,
S megnyilt előttünk népek sírja már;
Világtörténet, nagy diadalodnak
Utján levertél… mégis újra támadt
E nemzet s újabb diadalra szállhat.
Ki mente meg ki költe föl megint?

Szétszórt romot ki épitett föl újra?
Föltámadás fuvalma meglegyint
S fölkélsz hazám új létre, megújúlva.
S ki a múltak könyvébe bétekint,
Csodák világát látja ott bámúlva,
Világtörténet kosija ragadja
S e nemzet im előre tör haladva.

Ki  mente meg, ki költe föl megint?
A rombadőlt hont hangosan siratva
Kelték a költők: zengzetükre
Épült föl Thebe, Amphionnak lantja
Építé újra élő regekint;
Mert honszerelmünk sír el nem  takarta
S a széttagolt hon egybeforra ismét
És szebb, mint volt és szebb lesz ennél is még.

Mit az időnek árja elborít:
Családok élte, szívek dobbanása,
Szülemlő vágyak s áldó, drága hit,
A szerelemnek örök szent varázsa,
A néma könny, szép csillag fátylakint,
A melyen áttör bűvös szem sugára,
Elröppenő mosoly, kelő remények -
A költő-szívben föltámadva élnek.

S mámorba ejti e letűnt világ:
Nem hagyja veszni örök semmiségbe,
Mi szent, nemes volt, drága eszme, vágy,
Mi annyi szívbe, lángra gyúlva ége,
Letűnt tavaszból egy kicsiny virág,
Kiégett szívnek hamva, szenvedélye
Ragadja őtet ellenállhatatlan
S agyából a múlt új életre pattan.

És látja népe, hogy ez mind övé,
Varázsát érezi a drága múltnak
S miként a repkény foly a rom köré,
Úgy koszorúzza meg a régi múltat.
Oh, e csodát a költő művelé,
Hogy rég  letűntet láunk megújultnak
S a mint a múltat felépítjük újra,
Reményünk támad, ismét lángragyúlva.

Hősök bolcsője*, bárczek szent hona!
Oh, hány nagy árnyék kelt ki a romokból
S kiket födött már régi sír, moha,
Előttünk állnak, délczeg ménük tombol;
Deli leventék vágtatnak tova;
Szüzek arczára hull a lenge fátyol;
Őszinte mély hit, daczos férfi jellem;
Női méltóság, édes szűzi keblen.

(* Jósika hívja így Erdélyt „Zrinyi, a költő” czímű regényében.)

*

Jósika Miklós születésének 100-ik évfordulójára

A párttusák közt honfiérzelem
Köt drága frigyet EGY haza nevében,
Zordon harczok közt szende szerelem,
Melynek fuvalmán támad édes éden;
A büszke jellem hogyha megjelen,
A hűtlen árulás arczán a szégyen
Lobogva gyúl ki, mindez hű alakba’,
Költő, föltámad zengzetes szavadra.

Szavad hatalmán, dicső Jósika,
A múlt szive megdöbben és fölérez
S habár regényed a fantázia
Játéka csak, a sors viztüköréhez
Hasonlatos, a melyben látni a
Jövendő képét, ah, valóban él ez:
Csodás igézet, mert a hon szerelme
Ihlette lelked új életre keltve.

Nagy néked is, oh nagy az érdemed,
Nemzetébresztő költőink sorába’;
Szent kegyelet nyújt koszorút neked,
Az órát, melyben születél, megáldva.
Száz év röpült el és most nemzeted
Fénylő nevek közt fonja dicssugárba
A te neved, mert hogyha él, virágzik,
E lét fényétől neved is sugárzik.

S u g á r z i k, oh, mert hálás a magyar.
Kicsiny sziv az, a melybe hála nem fér.
Mi bántja, e nép feledi hamar,
Ha gyászol, fenségesbet látsz-e ennél?
Oh, mert a jóknak mindig jót akar,
Hálánál szentebb érzést soh’sem ismer:
Költő, hogy e nép háláját kinyerted,
Ez legszebb pályabére érdemednek.

Budapest, 1894. április 16.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve és a Jósika Mikós születése 100-ik évfordulójának emlékére tartott ünnepély. VI. Szerkeszti: Ferenczi Zoltán. Kolozsvárt, 1894.

Petőfi Sándor (1823-1849): A magyarok istene

 
Félre kislelküek, a kik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai eze;
Midőn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühvel: ő védelmeze.

Az idők, a népek éktelen viharja
Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvizen által a nap képe,
Áthuzódik rajta arany híd gyanánt.

Igy keresztül éltünk hosszu ezer évet;
Ezer évig azért tartott volna meg.
Hogy most, a midőn már elértük a révet,
Az utolsó habok eltemessenek?

Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
Mert káromlás róla ilyet tenni fel,
Nem hogy egy isten, de még ember sem üzhet
Ily gúnyos játékot gyermekeivel!

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ő,
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.

Élni fogsz hazám, mert élnek kell… dicsőség
És boldogság lészen a te életed…
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a nép derült ünnepet!

Forrás: Szilágysági kis képes naptár 1870-dik közönséges évre. Első évfolyam. Kolozsvártt

Bernát Gáspár (1810-1873): Rákóczi Rodostoban

 
Bibor ajku hajnal, mely rózsabölcsőben
Szenderged lámait a közel jövőnek,
Ébredj föl, ébredj föl… a nap már kelőben,
Hogy fényt ragyogjon a harmatos mezőre
S köszöntsd nevemben a szép Magyarországot.

És te szerelmes hold, ég örök vándora!
Ki méla bánattal  haladsz a magasban,
Ha elszunnyadoz a csillagok tábora,
Tekints le a földre, mely szived alatt van
S köszöntsd nevemben a szép Magyarországot.

Aranyos felhőcske ott a láthatáron,
Melyre a nyugvó nap lángoló csókot hint,
Pihenj meg egy kissé ama tört sugáron,
És fölleg-anyádhoz vissza szállva megint
Köszöntsd nevemben a szép Magyarországot.

Lengedez itt-ott már a tavasz szellő,
Az erdő és liget remény szinben virul,
Vándor gólyamadár! Oh szállj nyugat felé
Bűbájos országok déli tájairól
S köszöntsd nevemben a szép Magyarországot.

Isten a magasban, magyarok istene!
Kiben erős hittel bizik a hontalan,
Hozzád könyörg az ég választott nemzete,
Hozzád a számüzött ébren s álmaiban
Áldva s köszöntve a szép Magyarországot.

Forrás: Szilágysági kis képes naptár 1870-dik közönséges évre. Első évfolyam. Kolozsvártt

Garay János (1812-1853): Hit, Remény és Szeretet

 
Téged hiszünk, nagy Isten,
Mindenható király!
Ki földön és az égen
Örökké vagy s valál;
Ki térben és időben
Megfoghatatlanul,
Mult jelen és jövendőn
Áldásként átvonul.

Benned reménylünk Isten!
Mert nyilatkoztatád,
Hogy úgy imádhatunk mint
Kegyes, szelid atyát,
Ki szent gondviseléssel
Fejünk felett viraszt,
Ki tévedőknek is nyújt
Szelid, kegyes vigaszt.

Téged merünk szeretni
Fiadnak általa,
Ki szent, dicső tanával
Mely „szeretet” vala.
Az Isten és ember közt
Szent híd gyanánt felállt,
S ki által így, az ég s föld
Egy szép egésszé vált!

Téged hiszünk nagy Isten,
Ég föld dicső ura
Benned remélünk Isten!
Szelid, kegyes Atya;
Téged merünk szeretni
Fiadnak általa,
Mert te vagy a szeretet
Legtisztább hajnala.

Forrás: Szilágysági kis képes naptár 1870-dik közönséges évre. Első évfolyam. Kolozsvártt

Pap Kálmán (1853-1934): Zandirham

 
Csakugyan ti vagytok, szittya hősök sarja,
Kiknek küzdelemben ki nem fárad karja
S a kiket kisérnek büszke diadalmak?
Igen, arczotokból látom én a lelket; -
A szikrázó szemek és a deli termet
Az ősökre vallnak.

Habzó paripákról,  nosza, lépjetek le,
Hadd ölellek ifjan dobogó szivemre,
Harczi vágyban égő, deli, szép vitézek.
Ez a puzdrát, ijjat, a kelevézt félre!
Testvérek borulnak testvérek szivére,
Édes, jó testvérek.

Mily régóta vártunké s milyen epedve!
Ha eljött az éjjel szürke bérczeinkre,
Őrtüzek körül csak rólatok beszéltünk.
Elvezet-e erre turul madár szárnya?…
Rólatok – ha vándor tévedett a tájra -
Hirt hiába kértünk.

S a kiket úgy vártunk, im itt vagytok nálunk!
Derüs valóra vált a mi lázas álmunk:
Fenevadak törtek ránk a sötét éjben,
Fenevadaknál is tajtékozóbb népek…
De már fölébredtünk. Oh, Hadur, dicsérlek,
Hogy én ezt megértem!

Oh, Hadur, erős, nagy, őseink vezére,
Te a kiben szivünk megnyugodt, remélve,
Akkor leghivebb, ha legmélyebb az éjjel,
Ki valaha téged hitlen megtagadna,
Szórja ki csontját a Nemere haragja,
Lelkét tépje széjjel!

Gyujtsatok tüzeket amott a szent bérczen;
Háladásunk lángja az egekbe érjen
A hadintézőnek tetszésére várva.
Megnyilt sziveinkkel mennyei gyönyörbe’
Szent diófák árnyán gyülekezzünk körbe
A nagy áldomásra.

Székelyek szüzei, virágokat tépve
Piros rózsaesőt hintsenek elénkbe,
Piros rózsaesőt, a milyen reményem.
Hallom, hogy a síkon tárogató szólal;
A sereg jő, ajkán győzelmi dalszóval
Ifjui hevében.

Látom, hogy kigyultán a bősz harczi tüznek
Meggyalázott gőgös ellenséget üznek
Hős apáknak harczban edzett unokái;
Vérük árját a por nem hiába issza:
Az apáknak földét azon szerzik vissza
Gyermekek csatái…

Mily tüz ereimben? Mily fékvesztett lélek!
Ősz fejem gunyjára a harczvágytól égek:
Tán az élet végső dobbanása bennem?
Meghalhatok most már megnyugoszom benne;
De ha majd meghaltam, na e sziklás helyre
Temessetek engem.

Oda vigyetek el, hol az a folyó van,
Hol Etele nyugszik hármas koporsóban,
s virágoktól tarkán mosolyog a róna;
Valahányszor büszkén indultok csatára,
Melynek partján nyugszom, szőke folyam árja
Beszélni fog róla.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Hegedűs István (1848-1925): Egy hölgynek

 
Elérted azt most, mi elérhetetlen,
Most érted azt is, a mi érthetetlen,
Tudatra ébred most szivedbe minden,
A mit a létel titka költ a szivben:

Egy néma vágy, mely mindig azt beszéli,
Mily édes volna itt örökké élni,
Egy álom, mely lepelt föd a valóra,
S a lelket ringatón ölére vonja

Egy érzelem, mely sejteti te veled,
Hogy nem bolyongás, szent czél itt az élet,
Egy sejtelem, mely messzi röptü szárnnyal
Egyszerre mult – jelen –, s jövőbe szárnyal;

Egy gondolat, mely megtanit te téged
A nagy titokra, hogy mi ez az élet:
Egy perc, mely mindig végtelenbe nyúlik,
Öröklét, mely a percben mindig múlik.

Mit rejt magában az éj méla csöndje,
Midőn száll a vágy néma szárnyú röpte,
S a perc oly édesen repül a szárnyon,
Hogy kéje mondja, hogy való nem álom;

Midőn lehull az éjnek fénylő szárnya,
Mint alvó gyermekére, a világra,
S az ajk elhallgat nehogy megzavarja
Az álmot,melyet sző a szivnyugalma;

S mit rejt magába kelyhe a virágnak,
Ha rá a hajnal fény sugári szállnak
S fejét feléjök némán fölemelve
Oly édes illatot lehel ki kelyhe;

Mit mond oly szépen a madár dalában,
S mit hallgat el ő örök hallgatásban,
S a természet mit tart örökre rejtve,
Mi szól, mi él csak néma érzelembe;

Egy szál, mely a sast csendes nyugalomra
Magasból is fészkéhez visszavonja,
Egy vágy, lehelet, illat, dal, szó, minden,
Mi tartja lételünk örök bilincsen:

Te mind átérzed mostan ezt szivedben,
Midőn elvész egy édes sejtelemben,
Mely szent titokkal zárja szivedet be,
Mit annak csöndje tart elzárva-, rejtve.

Legyen a perc örökre édes emlék,
Mint a kehely egy harmatcsöppet rejt még
Ha jön az alkony, mert a hajnal óta 
A hervadástól életét megóvta!

Ne kérdd, ne tudd, hogy mily rövid e lét itt,
Ha tudod, álmod akkor éri végit:
Hiszen a perc csak addig örök édes,
Mig nem érzed, mint múlik, semmivé lesz.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Vay Sarolta (Vay Sándor 1859-1918): Karácsony éj van… (Decz. 25. 1876.)

Karácsony éj van, vad vihar dúl
A tarlott rónatáj felett,
Szobám csöndjét más nem zavarja
Mint vén órám mely ott ketyeg
A kandallón, de olyan halkan
Mintha visszhangja volna csak,
Az én beteg, kifáradt szívem,
Elhaló dobbanásinak.

A szél jajgató zokogással
Megzörgeti kis ablakom,
Regél nekem elmult időkről
S én mélázgatva hallgatom - - 
Körülnézek, homályos minden
Olyan rideg, oly elhagyott;
Oh! hajdan, itt ezen falak közt
Mennyi üdv, mennyi kéj lakott.

Itt esküdött forró szerelmet
Itt borultam keblére le,
Lázas csókom itt ége ajkán
S itt nyugodott tekintete
Először rajtam, hogy aléltam
Vállamra hajtotta fejt.
Ez első perecznek szent varázsát
Lelkem, óh! Most is éri még.

Égető nap volt hő szerelme
Mely elhervasztá szívemet,
Nap, mely jött üdvöt adni s aztán
Az örök semmibe veszett,
Elveszett, kihunyt mindörökre
Gyászt, siralmat hagyva nekem
S nincs egy sugár mely földeritné
Reménytelen vak éjjelem!

De hah! mi ez! Büvös fény támad
Tánczol az árnyék a falon
Harangozás hallik a légben
Zsolozsma zeng az ajkakon.
Hallgatom, s béke száll szivembe
Mig ismétlen az éneket:
„Üdv üdv a földön embereknek
Ma a megváltó született!” - - 

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Czelder Márton (1833-1889): Ázsiában (1864. okt. 1.)

 
E világtáj volt őseink hazája?
Innen jöttek egykor a magyarok?
Dunánk, Tiszánk áldott szép rónáira?
Szívem hevül, keblem lángban dobog.

Mi volt a magyar? Rohanó tengerár
Maga jelölte meg határait;
Magában hordta, emelte, mint az ég,
Fényét, mosolyát és villámait.

Hazát cserélt, szíve a régi maradt,
Harczokban hős, küzdelemben szilárd,
Czédrus koronáját égre emelő,
Melynek tomboló zivatar nem árt.

Hatalmas, parancsot másoknak osztó,
Földön porban csuszást nem ismerő;
Nemzet, melynek istene a szabadság,
Ez az égi mindenható erő.

És most mi vagy nemzetem? Hős elődök
Vihartépett pusztuló nemzete;
Kinek a mult fényéből egyebe nincs,
Mint egy vérző bús emlékezete.

Parancsolnak s te engedelmeskedel,
Hol van erőd, hogy széttörd lánczaid,
S a jobb sors és szabadság angyalával,
Töröltesd el gyászod siralmait.

Ébredj, ébredj hajdan dicső nemzetem,
Ősi hazádból esd fiad feléd,
Mutasd meg, hogy a küzdelmes ezredév
Nem törpité el Árpád nemzetét.

Csak sebzett de nem halt meg az oroszlán,
Ha talpra áll hőseinek sora,
Tud lenni mint volt rettenthetetlenül
Zsarnokok ellen istenostora.

S magyar még a magyar, s a mit elvesztett,
Van karja, lelke visszaszerzeni;
Lelánczolt és elárult szabadságát
Dicstelen haláltól megmenteni!...

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Jakab Ödön (1854-1931): Egy kép alá

 
Lombos erdőben öreg fánál
Hiven szerető ifju pár áll,
S hogy megmaradjon örökkétig:
Nevöket a törzsökbe vésik.
Oh bohó pár! Minek hiába’
Vésni a nevet bé a fába?
Kiszárad az majdan egészen
És törzse tüzre kerül akkor,
Vagy villám sújt rá a magasból -
S így is, úgyis por, hamu lészen.
Nincsen semmi az ég alatt,
Miben a földi halandónak
- Gonosznak úgy, miként a jónak -
Neve örökre fennmarad.
Látjátok, én ezt megtanultam
Régóta már a fájó multan.
… Volt egy barátnőm messze innen,
Ki dúsan meg volt áldva itt lenn:
Karcsu termettel, szőke hajjal,
Kék szemekkel és rózsa arczczal.
Azt hittem: tündér szép alakja
Örök életre van hivatva.
Ennek irtam nevem szivébe,
Melyről hittem, reméltem szentül,
Hogy nagy idők során keresztül
Bántatlanul őrizni fogja,
Nem mint nyomát a bujdosónak
Tengerpartok futó homokja.
- S lám, most egy sirkő jelzi nyilván,
Hogy én is csak a porba írám...

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Indali Gyula (1881-1880): Egyedül

 
Oh mily sivár a lét, milyen hideg, rideg:
Ha kebled hurjait többé nem ihli meg
Szelid szerelmi tüz.
Ha nincs egy lény veled a sors izgalminál:
Ki téged s létedet, mint egy fénylő fonál,
Édesden összefüz.

Haladsz a czél felé, napot s éjt összetéssz,
S nincs egy szelidke lény: ki rád remélve néz,
s te benned bizva vár.
Ki, míg te küzködöl, érted önyörgene,
Sovárgva boldogan: a szivek istene
Hogy vinne révbe már!

Lelked’ mindig magas, nagy eszmén jártatod,
Agyad feszült ideg, minden pillantatod
Komoly küzdésre hiv
S fájón elgondolod: egykor mi jól esik
Ezer bohó dolog, ezer kis döreség,
Mit megszentelt a sziv.

Sovárgva hallgatod míg tűn’ az éj, a nap:
Özvegy dalok miként forrnak, zsibonganak
Lelkedbe’ szüntelen.
Az ihlet percze jő, hő csókját hinti rád,
És száll a dal – de mint setétbe’ nőtt virág:
Ha szép is – szintelen.

Jársz-kelsz a nők között, bájuk gyönyörre int,
S ah, nincsen egy, ki ha véletlen rád tekint:
Számodra üdv fakad.
Mint fény-bolygók között fényetlen égitest,
Suhansz, hogy árnyadata sugáraikra vesd,
S légy zordonabb magad.

Dicsőségért epedsz… elvégre fölleléd,
S ah, nincs veled, kinek úgy adhasd át felét:
Hogy szebb egész legyen.
A hirnév súlya nyom, a koszoru kisért,
S virágát szívesen adnád a tövisért,
Mit ád a szerelem.

Jólléted nőve-nő – de kedvre nem fakaszt;
Házadba’ pompa, fény – s te mégsem nézed azt
Gyönyör hü fészkeül.
Lakásod az csupán, de otthonod soha,
Nem tüzhely a tüzed – s kályhád meleg noha:
Csupán tested hevül.

És vissza-visszahúll a mult hulláma rád:
Ha olykor fölkeres a meghitt jó barát,
Kit mély szívbánat ért.
Gyötrelmit festi le, kínról beszél veled.
Ő tőled vár vigaszt – s te őt irigyeled
Az édes bánatért.

Szeretnni vágysz megint… egy-két gyöngéd alak
Perczekre megbüvöl – de elhülsz ujolag;
Csaló volt a sugár!
A mult viszfénye csak, a vágy bucsúja volt;
Az alkony átölel… érzed: szived kihalt
S nem bir szeretni már.

S időd lassan lefoly, … fejedre hullt a dér.
Megtörve szellemed, idegzeted alél,
s hogy meglep a halál:
Nem jajgat özvegyed, kis gyermeked se’ sir,
Kivisznek csöndesen – s csupán a puszta sir
Mutatja: hogy valál!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Ghazel

- Báki divanjából* -

Hogyha szó van bimbó ajkról, rózsaarczról, téged illet;
Hogyha szó van bútól sebzett fülmiléről, engem illet.
Hogyha szó van mézes ajkról, jácint fürtről, rózsa arczrul,
Jázminkeblü szivetrabló szép ciprusról, téged illet,
Hogyha szó van kis patakról, mely hömpölyg a ciprus körül,
Arczát földön hentergető szerelmesről, engem illet.
Hogyha szó van ármányhaju, büvös fürtü cselszövőrül,
Büvész szemről és kegyetlen pillantásról, téged illet,
Hogyha szó van szomjas ajkról, bomlott lélek, - betege szivről,
Búbánatnak szegletében bus betegről, engem illet.
Hogyha mondják: az üdv honát romba dönti, elpusztitja,
Az ő álnok, h ütlen csalfa tekintete, téged illet.
Hogyha Baki azt állitja: van őrült, mint Ferhed s Medsnun
Lelkétől is megfosztatott hü szerelmes, engem illet.

Törökből fordította: Erődi Béla

(* Báki a törökök legnagyobb lantos költője, élt I. Szulejman szultán idejében, meghalt 1008-ban. Divan: versgyűjteményt jelent.)

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Reviczky Gyula (1855-1889): A pénz

 
Vad czédaságtól reng a palota;
Viraszt a mámor, foly Champagne bora.
Szilajon isszák festett asszonyok.
Csók járja és a sziv sziven dobog.
Sok ittas úrfinak szemében
Elv s álom harczot vivnak épen.
Megöl az unalom! Kiált fel egy,
Üresnek látom én az életet.
S a leghalványabb és legálmosabb
(A háziúr s a lakma rendezője)
Egy kristály serleget markába kap
S rekedt hangon felordit: „Csupa dőre,
Ki másra vágyik, és nem pénz után!
Világi boldogság a pénz csupán!”

„Arany volt hajdanában is az élet
Legjobb helyére a belépti jegy,
Gyötrelmes vágyad nincsen ott, csak élved,
S mit megkivánsz, azonnal a tied,
Te csak heversz, mulatsz nincs semmi dolgod;
Használod száz inas lábát kezét,
S a csőcselék suttogja: Óh beh boldog!
Van annyi pénze, mint szemét!

Akarsz utazni? Hát siess beszállni
Kell drága öltöny? Lesz, hanem fizess.
Szeretsz tán lovagolni, kocsikázni?
Szólj és lovad, kocsid bármennyi lesz.
S ha inyedet csiklandja finom étel.
Zabálsz, mi ritka, drága mind tiéd
Szeretsz mulatni: páholyodba mégy el,
Mert pénzed annyi, mint szemét.

Mi bánt? Talán szép asszonyért esengesz?
Vagy hű barátod nincsen még neked?
Hidd el, barát is, asszony is tied lesz,
Ha aranyaidat jól csörgeted
S a taps, dicsőség, vér szomját ha érzed,
Csak ints s mindenki sorba hull eléd,
Mi kéj, hogy ezren irigyelve néznek,
Mert pénzed annyi, mint a szemét!

És ami kéj van, mámor és igézet,
Mind, mind a drága pénz találta ki.
Van mindened, ha tömérdek a pénzed,
Csak a szegényt kinozzák vágyai,
Poharamat a pénzre hajtom én fel!
Még több világosságot és zenét.
A gazdagoknál soha sincsen éjjel!
Van pénzem annyi, mint szemét!

Hej! Ronda, piszkos ágyban született meg
Az árva, bünös, aljas és bolond.
Kenyéren élnek mind a megvetettek;
A legnagyobb gyalázat itt a gond.
Erénye csak gúnyul van a szegénynek,
Piszokba’, sárba’, rongyok közt maradt
És darabokra töri szét az élet,
Mint én most ezt a poharat!”

Tapsolva ordit éljent mindegyik
S zaj és kaczaj közt fölemelkedik
Most egy uracs kopottas öltözékben,
Csak arcza mondja: Jobb időket éltem!

„Hétágu korona van czimeremben;
Lelkem, mint vérem, büszke és szabad.
Boldog is tudnék lenni véghetetlen,
De látom, mit sem ér az akarat,
Az üdvösséget mosolyogni láttam,
S magamnak eljegyezi nem tudám. 
Nem járhat ő – mondá – kopott ruhában…
Világi boldogság a pénz csupán!
Szerelmét füzte hozzám egy leányka,
Meghalok érte s nem lesz hitvesem;
Az olajfák, narancserdők honába
Magammal őt ah, el nem vihetem,
Pénz hát a jelszóm; álmodám idáig
Nem kergetek már árnyakat bután,
Üdvösségemhez csak a pénz hibázik…
Világi boldogság a pénz csupán!

Gyémánt a lelkem, oh, de lent a sárban!
Nem diszitem a bolt kirakatát.
Nagyot, dicsőt akarnék, de hijában,
Az én erényem tett helyett a vágy.
Óh, jól beszéltél! Nagy a bölcsességed!
Koldus erénye rongyok közt marad.
Darabokra tör engem is az élet,
Mint én most ezt a poharat!”

„Hazudtok! – szól a terem egy zugábul
Egy flszeg ember, látható, szegény -
A pompa hadd tekintse mostohául;
Rejtőzve él a boldogság, erény.
Az üdv a szivbe beirva mélyen;
Boldog csak az, ki véle született.
Az ember átka, képe van a pénzen,
A kapzsiság csinálta pénzetek’!

A gazdagot a nép hadd irigyelje,
Százezrek bámulása föl nem ér
A szivvel, ha szerény a vágya s enyhe,
Nyugalma tiszta érzelemnek él.
Ki a világ előtt fénylik, jaj annak,
Ha e kívül más gazdagsága nincs.
Üresszivüek a legkoldusabbak!
A sziv, a sziv az egyedüli kincs!”

Nagyot kaczagnak rajta széltira.
A sok között csak neki volt szive.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

 
Itt jönnek össze éjfelenként
A bús hazátlan szellemek,
s zokogva, - ködben, félhomályban, -
Kisértet-tánczot lejtenek.

A megcsalt, elhagyott leányok
Sötét, jajongó árnyai
Szoktak, - kikelve sirjaikból, -
E kút mélyére szállani.

A viztől fájdalmok megenyhül, 
Enyhülnek égő sebeik,
S kegyetlen végzetök bilincsét
Szent megadással viselik.

Mert ők feledni most se tudnak,
Szerelmök most is egyre ég,
S a hütlen férfit száraz ajkok
Reszketve most is áldja még.

Oh hajdan e kút volt tanúja,
Hogy egy nemes sziv mit tehet,
S mily áldozatra, türelemre
Képes, ha igazán szeret!

Oh hajdan e kút vize által
Boldoggá lőn két hű kebel,
Kiknek szerelmi koszorúját
A halál sem téphette el;

Kik összejönnek éjfelenként, -
Egymást általkarolva, - itt,
S meghallgatják a szellemárnyak
Keservét súlyos vádjait.

S a megcsalt, elhagyott leányok,
E bús, hazátlan szellemek,
Körülfogják a két szerelmest
S kisértet-tánczot lejtenek.

És a kietlen éjszakában
Soká zúgnak még dalaik;
És szeretőjüket keresve
Járnak, bolyongnak hajnalig.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Lauka Gusztáv (1818-1902): Erdőd

 
Negyven teljes éve, majd egy ember öltő,
Erdőd hogy utószor, régen láttalak;
Még akkor fennáltak büszke tornyaikkal,
A tölgyfák övedzte erős várfalak.
Volt a kertnek hársa, akácza, virága.
Hanyatló koromnak oh szép ifjusága!

Ismerős az utczán, ismerős a házban,
Ismerős a dombon és a völgybe lenn,
Az öreg pap a kántor nyájasan fogadtak,
Félve s elpirulva a gyermek Helen.
Most már a gyermek is unokákat ringat,
A két öreg sirján a szél lombot ingat.

A mosolygó völgyben elnyuló falucska,
Az évek során át szine változott,
Az idő sok mindent elhordott magával,
Majd ismét sok mindent, sok ujjat hozott.
S utain az élet a halált rejtő árnak,
Más virágok nőnek s más emberek járnak.

Ünnep délutánján mostan is mulatnak,
De a mi felhangzik, nem a’ régi dall,
Egy más nemzedéket lelkesít tüzével,
A bor és szerelem, és büvös ital.
S a kik most kedvtelten vigadnak, szeretnek:
Ifju bajtársai a korhadt törzseknek.

Aranyos világa ifja éveimnek,
Édesen keserü érzés vonz feléd,
A mi mindég kedves volt s marad szivemnek,
Most is van te benned olyan tárgy elég.
Mit ér ha hidegen és némán rám néznek,
S nem érzem melegét a szivnek és kéznek!

A ház ott fehérlik, a Kőrös se hagyta
Festett kapujánál el régi helyét,
Melynél éjjelenkint olykor megjelentem:
Az utczára nyiló ablak is sötét.
De a halvány leány ki e kamrát birta,
Most már benn nem alszik, hanem künn a sirba.

Oh tán még sem állok magán, ismeretlen,
Hisz e hangok a mult hivó hangjai,
Ismerőn beszélnek a mohos egyháznak,
Annyiszor hallgatott vén harangjai.
Ünnep van! Vig élet, házakban, utczákon,
Régi ismerősim ismét együtt látom.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Dalmady Győző (1836-1916): Tárogató

Megfujom a harcz tárogatót
Hallják meg a hegyi völgyi lakók:
Veszélyben a haza! Készen legyen,
A kinek vér kering ereiben.

Mulatók danája hallgasson el,
Hiuság vására most szünetelj,
Bucsúcsók még te is várj egy kicsit,
Bús rab te se zörgesd bilincseid.

Csend legyen, mélységes igazi csend,
A koldus, ki kenyér után eseng,
Eltévedt gyermek, ki sirva halad,
Megtörött szívek – mind hallgassanak!

Harsogjon széltiben a vész szava
Hallja meg jókor az egész haza,
Keltse föl az alvót álmaiból,
Meghalni ne hagyja ki haldokol.

Hallják meg a csendben a vész szavát,
Azok is, kiket a sír ki nem ád,
Közelg az ítélet szemlátomást, -
Ne várják tovább a föltámadást!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Komócsy József (1836-1894): Oh, bár könnyeidben…

Oh, bár könnyeidben lángol a fájdalom,
Sürü zokogás kél panaszos ajkadon,
Esengsz a rég eltünt álomképek után:
Még nem vagy egészen boldogtalan leány!

Van mit megsiratnod, ami fáj szivednek;
Az elmult napok még feléd integetnek,
S az a sötét felhő, mely lelkeden támad
Sürü könnyeidből – a tisztító bánat…

Bánatod ohajtom, könnyeid irigylem,
Oh mert nincs forrása a kiégett szíven
Könnyeknek, amelyek enyhülést adnának,
Örök éjje van csak a hideg halálnak!

Ne nézz rám, fordítsd el könnyező szép szemed:
Én már nem sirhatok soha többé veled;
Az én életemnek sem fénye, sem árnya,
Lelkem egy uj élet hajnalát sem várja.

A remény szikrája szivemből kialudt.
Nem tudom, nem kérdem: van-e innét kiut?
Mint a sötét vizek kavargó örvénye -
Életem úgy vész el az örök mélységbe.

Nem hat ide napfény, melynek sugarába
Felragyog a porszem, gyémánt-köddé válva;
Sohsem hallom hangját sóhajtó szellőnek,
Sohsem látom szinét aranyos felhőnek;

Örökös unalom dermesztő homálya -
A világ négy táját előttem bezárja:
Még is végtelenben, mint kárhozott lélek -
Emlék, remény nélkül vergődöm és élek!

Nem sírok a multért, a jövőt nem várom;
Lelkemet nyügözi ama szikla-járom,
Melybe Prometheuszt verték az istenek:
Mert már nem gyülölök mert már nem szeretek!...

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Szász Gerő (1831-1904): A villám

 
Oh, látlak nyár-esti alkonyon
Lobbanni ott a láthatár felett,
S midőn az éj mindent homályba von,
Te általad föld, ég ölelkezett;
Titokzatos csend volt a völgye’ lenn,
Minden pihent egy forró nap után,
Csak fenn a bércz susogta csöndesen:
Az égiek játéka ez csupán!

És láttalak czikázni vész között,
Ostor gyanánt ütvén a felleget;
Kigyó valál, mely lángba öltözött,
s megreszketett a föld, az elemek. -
Miden futott; az ösztön élt csupán;
Vadállatot s embert egy nyíl sebez,
S csak egy  hang e rémitő tusán:
Romlás, halál, a végitélet ez!

Zúgott az ár, bömböl a zivatar,
Egy oczeán sepert a völgyeken,
S e zürben itt, mely mindent eltakar:
A szem valál, ragyogva fényesen.
Gyorsabban, mint a gondolat ha száll,
Szikrát dobál a bércz-tetőre le,
S égett legott a milljó fáklya-szál,
A százados fenyőknek erdeje.

Iromba hullt, repült le tüz-szavad,
S csókodba fullt a legmagasb torony:
Lámpást adál egy röpke percz alatt,
Fényt hintve szét a puszta romokon. - 
Parancsolál – s ellent ki mondna rá:
Menydörgve  jött az égi rendelet! -
S a jégeső enyhülve hull alá;
Nem látni már csak áldó cseppeket.

S te szállsz, repülsz, nyilalsz tovább-tovább,
Tüz-szárnyad ég, láng-nyelved kardja nyög;
S bár látom itt alant a vész nyomát,
A hol te jársz, fenn él a szent, örök.
Lépted nyomán megtisztul az, mi szenny,
Szétmorzsolod a fellegek hadáŧ;
Te általad kinyil a tiszta menny,
S mint ablakon, szemünk az égbe lát.

Fönn élni, fönn, a csillagok felett,
Hol légi fény, örök sugár ragyog,
Fájó szivünk minden panaszt feled,
S csak azt, mi szent, nyujtják az angyalok:
E szép világ követje vagy te itt,
Czikázó fény, tüzlángu villanás!
Oh, meg ne nyújtsd hosszabbra perczeid,
Hogy megvakult ember-parányt ne láss!

E föld setét; homálya elvakit,
S a gyönge szem megérzi azt nagyon:
Mint ki soká hordozza lánczait,
Semmit se lát a tiszta, szép napon…
- De néha jer: tanitsd, ki kétkedett,
Hogy szárnya van, repülni ég fele;
Látni tanits, követni tégedet,
Tökéletesb világok szelleme!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Greguss Ágost (1825-18812): A testvérek

 
Két fiu ment az ország útján,
És megehülvén, megszonjúzván,
Olykép határozának,
Hogy nekiesnek egy szép körtefának
s gyümölcsiből jóízün lakomáznak.
Menten ki is szemelnek egyset:
A mely legszélesebbre terped,
S gyümölcs is, bizonyosan,
A sürü lomb közt, számtalan.
„- Én fölmegyek, szól a nagyobb,
Mert nálad izmosabb vagyok.
Megzörgetek minden galyat,
S te gyüjtögetsz a fa alatt.
Kiálts, ha már elégeled:
Majd osztozunk testvérileg.”
Egyik tehát a fára mászik,
Lent marad, és vár, vár a másik.
Minden rázásra lehajol,
de nem talál körtét sehol.
„- Ott fönn bezzeg könnyü neked!
Teli tömöd a begyedet,
Nekem pedig az üres ágot
Ugyancsak rázod, rázod, rázod.
Már hullathatnál valamit!
Ingyen ne hagyj fáradnom itt.”
- Hisz éppen én én fáradok,
Neked meg a gyümölcs potyog,
S ha nincsen körte oda le,
Az torkosságodnak jele.
„- Te vagy a torkos!” - szól föl ez.
No ebbül mindjárt csata lesz.
Leugrik az, s ím! Öklöződnek
Mulatságúl járó-kelőknek.
Csak nézik ott, egy darabig,
A kettő hogy dulakodik;
Oszt’ valaki rájok kiált:
„- Hagyjátok el azt a vitát!
Nem hárul vád egyikre sem;
A tölgyfán körte nem terem.”
Fölnéz bután a két pimasz,
Hát látja hogy tölgyfa biz az.
Azt várták a mi lehetetlen,
S hijába törtek egymás ellen.

Az ember egymást szidja hogy gonosz;
Pedig tudatlanság mi legtöbb bajt okoz.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Illyés Bálint (1835-1910): Az ősi ház

 
A föld nem egyszer rázta meg
Falát, hogy reszketett bele;
Az ég tüzes villámitól
Nem egyszer égett fedele…
Nem egyszer ült felette már
Füstölgő üszök és korom;
S a sorsüzött szegény család
Kesergve sirva a romon…
A vész felette  most is ott czikkáz; -
De áll ma is, - áll ég – az ősi ház! -

Kik érczalapját megveték,
Rég porlanak a daliák;
Csak a kéz látszik a falon,
Mellyel nevöket fölirák;
S egy-egy sötétlő árnyalak,
Az éj csöndén, mely ujra kél,
S a mult idők tusáiról
Tündérmesét csodát regél. -
De bár felettök ezredév tanyáz:
Áll még ma is – áll még –, az ősi ház! -

Mogorván néznek vissza ránk
Mohostetőn a századok…
Az épitők hosszú nyomán,
Oh mennyi vér a könyü ragyog!
Minden kicsiny homok-szemért
Egy-egy bajnok vérzett el itt;
S a lányka rája sirta el
Szemének drága gyöngyeit.
… Ódon falán hull, hull a régi máz;
De áll ma is – áll még –, az ősi ház!

S az ó küszöb amiről beszél…
Fölötte is véres nyomok!
Megannyi jel, mit bélyegül
Reá a vén idő nyomott.
És szólnak a sötét betük:
… Folyt egyre folyt a küzdelem…
Helyét nem adta egy se fel;
Elhulltak rajta ezeren…
S jött egyre, jött a tüzhelyt védni más;
És áll ma is – áll még –, az ősi ház!

Volt, volt idő, hogy a család
Egymásra forrt, egymásra kelt,
És idegen döntötte el
Az átkos – a családi – pert.
S a testvérgyilkolás nyomán,
Az ősi ház kifosztva lett.
Falát a tüske verte fel,
Szél hordta el a fedelet…
Lakója rém… ijesztő síri váz…
De áll ma is – áll még –, az ősi ház!

A sarjadó uj nemzedék
Felrakta ismét a fedélt,
S a népesülő ház alá
A fecske ujra visszatért…
Remény-madár!… ború után
Derüs jövendőt csicsereg…
De a vihar megrázza künn,
Az érczfalon – a fedelet…
Felette a, ismét villám czikáz!
De áll azért – áll még –, az ősi ház!

Miénk e ház, mi otthonunk,
Mi édes drága szent hazánk!…
Épitsük ezt tovább, - ha bár
Süvöltve zúg a vész reánk!
S ha szent küszöbjét védni kell,
Egy test gyanánt álljunk meg itt!
S nem lesz erő, nem lesz vihar,
Mely szerte szórja köveit…
… Minden kövén bár száz halál tusáz:
De állni fog – hazánk – az ősi ház!!


Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Thaly Kálmán (1839-1909): Ali Arszlán

- Ballada a török világból. -

Ali Arszlán ben Sziliktár
Szólnok bégje, Tisza knéze,
Mohametnek igaz híve, -
Szerelemnek hü vitéze.

S szőke Zayda, hogy hallotta:
Egri bérczen, egri várban
Aranyozott fris palota
Csillog-villog napsugárban…

Vároldalban tündérkertnek
Vizesése, hüs lugassa.
Dobó István szép lyányának
Ott dalol vitéz Balassa…

Mond szerelme órájában
Csábos csók közt szőke Zayda:
„Egri várnak palotája -
Mért nem félhold fénylik rajta?

Én szerelmem, Ali Arszlán
Ifju, bátor ben Sziliktár,
Oh, ha ott  ölelhetnélek…
Egervár: szerelemoltár!

Tündérkertben Dobó-lánynak
Mit dalol gyaur Balassa?!
Jobb, hogy ott, válladra dőlve,
Dalaid Zaydád hallgassa.”

És szerelem órájában
Ali Arszlán ben Sziliktár
Megesküdt nagy Mohametre,
Hogy övé lesz szép Egervár.

- Háromszáz dzsidás lovaggal,
Válogatott szine néppel
Csak megindúl Eger-látni
Szólnoki bég, csöndes éjjel.

Csöndes éjjel, félhomályban,
Félhomályban, nagy vigyázva,
- Jó kalahúz jár előttök -
Érkezének egri tájra.

Fölvonúlnak halkkal-halkkal
Egy nagy hegyre, nem is távol,
Béállanak erdőszélbe
Piros hajnal hasadtával.

S mikoron a fölkelő nap
Rásütött az egri várra:
Hogy tündöklött büszke fényben
Dobó István palotája!…

Nagy tömérdek kőfalak közt
Karcsu tornyok, szikla-bástyák,
Párkányzat csipkéin át az
Ágyúk torkukat kitátják.

Mellvéd mellől megcsillámlik
Olykoron az örök vérte…
Ali Arszlán ben Sziliktár
Csak tűnődött a mint nézte.

S a háromszáz jó lovassal
Beljebb hátrált az erdőbe;
Másik éjjel visszatére
Zagyvaparti sík mezőre.

Magában az úton mormog:
„Büszke vár, megvíhatatlan...
De egy csókot megérdemlek
Mielőtt mint hős meghaltam!”

„Szép Zaydám, én hő szerelmem,
Csak egy csókért jöttem vissza;
Ne sajnálj ha Eger alatt
Forró vérem föld elissza!”

S magát azzal vigasztalja
A míg léesíti kardját:
Fent a húrik szép honában
Újra bírni fogja Zaydát!

És azzal száll vissza ismét,
S véle száguld sürü dandár.
Komoran tart fel Egernek,
Ali Arszlán ben Sziliktár.

Oldalán kard meg nem csörren,
Turbánján toll meg nem lebben;
Sohse ment még Ali Arszlán
Szomorúbban – szörnyüebben.

Mohametnek igaz híve,
Szerelemnek hü vitéze:
Ha megesküdt megkisérli,
Megkisérli – meghal érte...

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

ifj. Ábrányi Kornél (1849--1913): A halál

 
(Impromptu egy halálos ágy mellett.)

Nem félek tőled. Láttam kard hegyén,
Pisztoly csövében, láttam beteg ágyon
Vigyorgó rémes sárga arczodat!
Nem félek tőled, ámde borzadok,
Te nem félelmes, de utálatos szörny!

Nem önmagától múlik el az élet,
Hanem te általad nyomoru – gyilkos!
Scénád a kegytelenség circusi
Komédiája! Büz, utálat, undor!
Mert szép az elmulás, s kibékitő;
Fáradság, búnak édes balzsama:
De nem a pusztulás, de nem a rablás,
Mely harcz után kifosztja áldozatját,
Kiszivja testiből az öntudat
Nektárját, a szeretet égi mézét,
S a testet félre dobja, mint dögöt.

Egész világ halálra van itélve!
Ki dönti el, hogy vajon gyáva-e,
Ki e halálra szóló siralomház
Rabságát, s lánczát únja hordani?
S sem hogy bevárja míg hóhér gyanánt
Hátulról támadod meg, s hogy magát
Ne is védhesse, bekötöd szemét,

Megkötöd a kezet, s akaratát
(A tehetetlent) megkorbácsolod:
Hanem elvégzi mikor ő akarja
A rádruházott buta számadást,
És rád kiált miként szolgára: jer!
Nem vára be, hogy mint úr te parancsolj,
Te nem félelmes, de utálatos szörny!

Oh! mért hogy a természet oly kegyes
Minden virághoz, melynek légies
Táplálkozása virulás után
Harcz nélkül hódol néma hervadásnak,
És a halálban életet találva,
Anyjának a földnek testvére lesz.
És mért az ember sorsa oly kegyetlen,
Hogy gyilkos által kell meghalnia,
S az elhaló test, (lelkünk édes anyja)
Ön gyermekének mostohája lesz!

Mért nincs a testnek szellemi halála,
Mint a szellemnek testi léte van!
Hogy elmosódnék, mint leáldozó nap,
Felejtett emlék, eltünt gondolat;
Szeretve sorsát, mit ki nem kerülhet,
S mit nem szerethet, kikerülve azt?… -

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Váradi Antal (1854-1923): Corona Christi (Budapest, febr. 28.)

 
Bolyongva csöndes éjszakákon
A külváros sikátorán,
Hol egy elalvó lámpa vet csak
Csekély, halvány sugárt reám;

Benézek olykor egy tört táblán
A nyomor kis kunyhóiba,
Hová magasból is sodor le
Egy-egy lelket a bün s hiba,

S elnézem pisla mécses mellett
A vérgyürüs bús szemeket,
A mik virrasztnak sirva, éhez,
Fázva az öltések felett…

A kis szugolyban egy poronty sír.
Hideg van, fölébredt szegény.
Kis rongyait magára húzza
S szepeg forgácsos szögletén.

A padlaton, buta mámorban
Alszik hörögve az apa.
Valamit tart ölelve, - üres
Palaczk… mellette tört kapa…

Az asztal sarkán, kék kendőben
Elrakogatva gondosan
Utolsó tárjuk – kis kenyérhaj
Megégett maradéka van.

S az anya ölt… varr, foldoz és fejt…
Félszemmel férjén, gyermekén -
Másikkal a sötét jövőben
S ujjába vérig szúr szegény!

… S ha sápadt homlokára nézek,
Ugy tetszik, mintha affölött
Egy koronát látnék ragyogni
Vércseppek- és dicsfény között,

Becsesb ez a királyokénál,
Pedig egyenrangú elö:
Születés adta – ezt is –, azt is,
S közös végük a síri rög…

De míg az a királyi főkön
Elolvad, mint a napsugár, -
Emez a sápadt arcz fölött, a
Halálban is ragyogva jár!

Amaz aranyból vert tövis csak -
S a síron innen van hona:
Ez a síron túl kezd ragyogni,
És neve: tövis korona!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Szabó Endre (1849-1924): Dal a „falusi libáról”

 
Ti nagy városnak czifra hölgyei
A „falusi libát” lenézitek,
S róluk beszélve fintor ajkatok
Ügyetlenségről meg miről sipeg…
Ti nagy városnak czifra hölgyei
Haragszom rátok én ezért nagyon,
Hiába is minden rágalmatok,
A „falusi libát” én nem hagyom.

Igaz, bánthatja gőgös szivetek
Hogy a „libácska” oly kedves, derék,
S hogy piros, ép arcza nem tűri meg
A patikusnak loccsát, puderét…
Hogy fényes szeme szüz sugáriban
Ártatlan jókedv, szendeség ragyog,
S hogy – szó a szó – de a „libácska” még
Ügyességben is túl tesz rajtatok.

Bársony a ruha, melyet délfelé
A szobaleány reátok galyabit;
Maga rendezi a „libácska” el
Kárton ruhája pajkos fodrait,
De az a kárton milyen kecsesen
Takarja el a karcsu termetet!
Pánczél-derék, gyapot-gúzs, szőr-csutak -
Gondol is a „libácska” véletek!

Ti nagy városnak czifra hölgyei
Lenézitek a „falusi libát”,
Mert ő csak egyszerű magyar leány,
Ti meg feszes németek, francziák…
Csinált virág vagytok, illattalan…
Mit a mester-inas tünődve les…
A falusi lány viruló virág,
Honszerelemtől bájos, kellemes.

- S ti nagy városnak czifra hölgyei,
Tudjátok-e, mi az a szerelem?
„Megszökni egy hadnaggyal pár napra…”
Ezt felelnétek, szinte képzelem.
A falusi leányhoz menjetek,
A szerelemre ő majd megtanit,
Csudáljátok meg szive lánghevét,
Piruló arczát, titkolt sóhajit.

Milyen hű ő a sirig, s túl azon!
Óh én tudom… bizvást beszélhetek;
Nem egy, se két falusi szép leány
Szeretett a bomlásig engemet.
Igaz ugyan: mindnyájok elhagyott,
Hanem ez az egy-pár kivétel ám,
És azt mondják, hogy örök-hű marad
Mind, mind a többi falusi leány - - - 

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Endrődi Sándor (1850-1920): Csicsa Gábris! adok egy jó tanácsot…

 

Csicsa Gábris! adok egy jó tanácsot:
Soh’ se sirasd, feledd el a babádat.
Hogy’ kinevet, ha bús orczád’ meglátja!
Mért ölöd hát a szivedet utána?

Nem egy csillag ragyog ott fenn az égen,
Virág sem egy, - ezer nyilik a réten.
Ez lehullott, az másé lett: jól tette!
Maradt elég, van sok ezer helyette.

Ujra zöldül a temető tavasszal:
Majd valaki téged is megvigasztal;
Soh’ se törődj’ a hütelen világgal:
Szebb az élet szeretővel, mint gyásszal.

De nem kell oly igen nagyon szeretni,
Csak ölelni, csak csókolni, nevetni,
Tépni, szedni, míg ragyog, a virágot…
Bolond, a ki szivet ad a leánynak!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Ábrányi Emil (1850-1920): Egy barátnak (Apr. 16. 1877.)

 
Van sok „barátom”… A bohó világ
Kedvel talán, mert mosolyogni lát,
En-hiusága tükrözik belőlem;
Ha másnak látna, elfordulna tőlem!

De téged én nem ámitottalak;
Láttál roskadni a kereszt alatt,
Érzed, tudod jól: lelkem mily beteg,
Hogy mennyit szenved s mennyit szenvedett.

Te jól tudod, hogy mint romon a köd,
Ugy áll a gond tört életem fölött,
S a száraz szem, mely bánatát tagadja:
Egy elapadt könytenger sivatagja!

Te jól tudod, hogy észrevétlenül,
Bármit tegyek, a kétely rajtam ül,
Járok vele, mint lánczával a rab,
Hordom a kígyót, mely szíven harap…!

Te jól tudod, hogy kora hervadásom
Bús rejtelmével ön síromat ásom,
S mint annyi más, e század kórosa,
Közönnyel nézem, mint foly a tusa!

Te jól tudod, hogy semmis a jelen,
Mint volt a mult… s jövőm reménytelen;
A legtöbb óra egy külön pokol,
S a torz mosolyban lelkem haldokol!

Mindezt tudod… s mégis karodba fontál,
Mint a beteg fát a nyíló folyondár…!
Részt kérve búmból, csöndesen zokogva
Tapadt szemed leroskadt homlokomra…!

Oh! higyj nekem! Rám nézve a világon
Minden tünő frigy… kurta, kósza álom!
Csak a miénk nem lankad, nem veszit..
Minket a bú örökre egyesít!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Tóth Kálmán (1831-1881): Szeretet

 
Csak szeretni, csak szeretni,
az életnek titka ez:
Soha nem fogsz boldog lenni,
Hogy ha senkit nem szeretsz.

Láttam én a gazdag ember
Homlokán is felleget,
Oly szegény és nyomorult volt,
Mert senkit sem szeretett.

S láttam boldog koldus asszonyt,
Gyermekével az ölén,
Kisdedét a rongyok közt is
Oly gyönyörrel göngyölé.

Csak ha mást is boldogitunk,
Ez boldogit minket s áld,
Kinek szeretete nincsen:
Valjon másnak az mit ád?

És h a ád is szeretetlen,
Az ily jólét mit sem ér,
Olyan, mint a fanyar gyümölcs,
Melyet napsugár nem ér.

A ki szeret, soha nem fél,
Földön bizton jár az itt:
Még maga a bátorság is
Szeretetből származik.

De remeg, fél, ki magának
Él egyedül, ridegen
Czélt keres s a czélt nem látja…
Otthona is idegen.

Oh a nélkül a világon
Semmi szép, jó nem lehet,
Még a létet is az szülte:
Az isteni szeretet!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Johan Ludvig Runeberg (1804-1877) „Idyll és epiramm” című költeményeiből

A MADÁR

 
Nyitva lánykámnál az ablak;
Oh ha kis madárka volnék
Rajta nyomba’ bérepülnék.
Ő kalitba zárna, - vizzel
Töltené meg a pohárkát
És kendermaggal a vályút.

Ámde én azt mondanám rá:
„Félre vízzel, félre maggal!
Tudd meg, a te vig madárkád
Nem szokott mást inni könnynél,
És enyelgő csókkal él csak!”

A LÁNYKA ÉVSZAKAI

Ment a leányka téli reggel
Bé a dér-lepett berekbe
Hervadott rózsát talált, - s szólt:
„Oh, szegény virág, ne búsulj,
Hogy szép korszakod letünék,
Hisz te éltél, és örültél
S élvezél öröm-tavaszt, míg

Végre zordon téli fagy jött.
Lásd, az én szegény szivemnek
Sorsa sokkal kínosabb;
Ez telet s tavaszt együtt lát,
A tavaszt ifjam szemében
És anyámén – a telet!”

A LEPKE-POSTA

Nyári lak nyilt ablakában
Ült a leányka nyári reggel;
S a virágokról közelből,
Tarka lepke libbenék be
És leszállt a leányka fürtjén.
Ablakot csak az, s a lepkét
Megragadja, s úgy szeretné
Megszelidíteni foglyát.
„Szép fogoly, ne szállj el ujra,
Csókolgatlak, simogatlak,
Csak maradj itt kezemen!”
Hasztalan! Mihelyt kisurran,
Rögtön az üveg felé tör.
Végre megszánván a lepkét,
Ablakot nyit a leányka:
„Menj tehát, menj, háladatalan!
Ámde vidd hirül azoknak,
Kik tehozzád mind hasonlók:
Jobb bizony ha el se jönnek
Hogy ha nem tudnak maradni!”

AZ ÁLOM

Ágyra dőltem lankadt-áradottan,
Elfeledni álom közt a bú-bajt;
S ím álom lopódzott vánkosomhoz
Mely fülembe ezt a szót susogta:
„Föl, föl, ébredj, itt a szép leányka,
Vesd szemed föl, és fogaddsza csókját!”
És szemem föl is vetém örömmel; -
Hol az álom? – mint a füst eloszlott:
Hol a leányka? Szárazon s vízen túl!
És a csók? Az itt van, ah, - a vágyban!

A VÁLASZTÁS

Nézek a leány-seregre
S egyre kémlem, egyre kémlem;
Azt szeretném, a ki legszebb,
S im csak egyre tétovázok.
Ennek a szeme mosolygóbb,
Annak virulóbb az arcza,
Harmadiknak ajka teltebb,
Negyediknek szíve forróbb.
Igy tehát egyetlen egy sincs
A kiben ne volna ollyan
Ami szívemet ne vonná,
Egyiket se vethetem meg, -
Oh tehát bár csak lehetne
Megcsókolnom valamennyit!

Ford.: Győry Vilmos
Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Jókai Mór (1825-1904): Amit a kőbül egy ezüst forint lesz

 

    Tiszteljétek a bányászokat! Ők a haza szivéhez legközelebb vannak; mert a föld kebelében dolgoznak.
    A földmüvesnek kész aranyat ád a haza földe, arany kalászokban, isten szabad ege alatt dolgozik; míg a bányász, a míg egy ezüst pénzt előteremt, a föld alatti éjszaka álmait veri fel, munkájához tudományt, müszaki ismereteket visz, egészségét pazarolja, életét kockáztatja mindennap. – És mégis szereti hazáját.
    A timany, melyből tollunk készült, a bányászra emlékeztet, a kanál, mellyel ételünket elköltjük, a vas, ólom, mely fegyvereink alkatrésze, az ón, mely gondolatainkat betű alakban megörökiti, vajha az iral is emlékeztetne rá, hogy mikor a budgetből törülni kell, ott használnók a plajbászt a törlésre, a hol takarékoskodni kell, s jutalmazásra ott, a hol a földkebel munkásairól van szó.
    Különösen eszünkbe juthat a bányász most, a midőn a napok égető és izzasztó kérdése az, hogy ha Magyarország fel akarná állitani az önálló jegybankot, honnan vegye hozzá az érczalapot?
    Honnan vegye most, mikor köröskörül minden pénztárát a magas-financzvilágnak csodálatos összebeszéléssel bezárva tartják előttünk: honnan vegye hát.
    Dobbantsunk lábunkkal a földre s mondjuk: „innen”.
    Rajta állunk az érczalapon, csak érte kell menni.
    A két magyar haza hegyei most is annyi aranyat és ezüstöt szolgáltatnak nekünk, hogy azoknak tiz évi terméke megfelelő a jegybank érczalapjának.
    Tehát nem kell koldulnunk az ezüstért, aranyért, hanem – csak dolgoznunk kell érte.
    Igaz, hogy az arany és ezüst azért király és királyné, mert nagyon hiven akarja szolgáltatni magát.
    Itt eszembe jut egy versem, a mit poéta koromban irtam (t. i., mikor a poéseos classisban ültem: jó harmincznyolcz esztendeje) czime volt: „Az ember és az arany"

„Te ur vagy a földön és én halott
A föld alatt: por, csendes, és szegény,
Nincs rang különbség a porok között:
Minden sötét a sírok éjjelén.
- Te fölkutatsz s földed fölviszesz.
A mindenen ott urrá leszek én;
Te meg helyembe fekszel s por leszesz
A föld alatt: por, csendes és szegény.”

    Tehát ezek a mi fölséges uraink bizony nagy szolgálatot kivánnak maguk körül.
    Bárha most is előfordul még, hogy egy verespataki bányában tizenhat fontos termés aranyra bukkannak a bányászok; de azok a boldog idők elmultak már, a mikor egy ezüst bányából akkora termés ezüst lapot emeltek ki, hogy azon a fejedelem udvarával együtt megebédelhetett.
    Két ezer év óta aknázzák már a mi kincstárainkat. Még a rómaiak elkezdték. S bár az ujabb kor a rabszolga izzadságot helyettesité a gép erővel; az ember észnek, emberkéznek küzdelme csak biztosabb lett; de nem könnyebb.
    Hazánk egyik leggyönyörübb tájéka Nagy-Bánya és Felső-Bánya. Mint óriási háztetők sora, vagy mint titánok sírkertje: emelkedik egyik gömbölyü hegyorom a másik mellett, déli oldalaik szőlőkkel tarkázva, tetejeik, északi részeik, völgyeik nemes gesztenyeerdőkkel koszoruzva. Ott fénylik Felső-Bánya aranyozott kettős tornya, s tőle egy kis félórányi távolban Nagy-Bánya: regényes kertektől körülvéve. Gyönyörü mulató ligetét irigyelheti tőle Budapest; lelkes, munkás magyar fiait irigyelheti tőle az egész ország; szép hölgyeit irigyelheti az egész világ.
    E kicsi városkának az ország határához oly közel van olyan kulturája, mely a német és franczia városokéval vetekedik; van állandó szinháza, jótékony intézetei, iskolái, könyvtára és eleven társas-élete.
    S az egész határa – nem volna elég vadaskertnek egy magyar főur számára.
    E kultúra, jóllét, gyarapodás eszközei a föld alatt teremnek.
    A város közelében van a fernezelyi völgy. Gyönyörü kies vidék, mind két felől erdős hegyoldalak közé szoritva, mik közt hatalmas hegyi patak vágtat tombolva végig. S a patak mentében barátságos lakások, virágos, gyümölcsös kertekkel körülvéve; tovább gigászi tömör épitmények, s emeletes paloták.
    Hanem az egész völgy felett folytonosan egy ködszellem ül; a ki ott lakik s az idegent visszadöbbenti fojtó leheletével.
    Néha ez a köd-szellem alak felmagasodik s mint egy alaktalan rém kiemelkedik hegyvágánya közül; látszik hömpölygő közeledése, s aztán elterül a közel városon s a szomszéd vidéken messzire.
    Ez a fernezelyi érczizzasztók füstje: kén és mireny füst. A kénszagot is ritka ember tartja parfumenek, a mireny pedig igen szerencsésen egyesiti illatában a fokhagyma és vadpoloska praegnans tulajdonságait.
     A bányákból kihozott ércztartalmu követ óriási hasábfákból és szénből rakott máglyákra halmozzák, s azok addig égnek, míg a kén és mireny elszabadul a légbe.
S e rettenetes légkörben tölti el egyik ivadék a másik után egész életét; s virágaik virágoznak benne.
    Az érczolvasztók roppant épületébe lépünk, melynek oduiból alant és fent vakitó láng tünik elő. Tűz, mely husz év előtt meggyujtva, az óta szakadatalanul ég: egy perczre ki nem aludt; mindig munkát végzett; a katlanok alját megnyitják s vakitó fényü patakocskák ömlenek belőlük elő, olvadt érczpatakok, míg izzó tavacskákká gyülnek össze. Azokban együtt van az ólom, arany, ezüst.
    Mert a királyi érczek nagyon sok paraszt kiséretében jelennek meg.
    S a mint dolgozik egyfelől az örök tüz, úgy segit neki a munkánál közel szomszédjában az örök viz. A hegy patak hajtja a tüzes fujtató óriási gépet: az adja erejét az érczzúzók munkájához. S a vizgép ereje versenyez a leghatalmasbb gőzgépével. Egyik hajtó kereke a mult években elkapott egy vigyázatlan gépészt s azt egy percz mulva három darabra szakitva hajitotta ki a tulsó oldalon.
    Az ércz megkivánja, hogy válogassák, osztályozzák, megőröljék, megszitálják, megfürösszék, megszáritsák, kemenczébe tegyék. Tüz, viz, gép együtt dolgozik az emberi kézzel. Egyik munkához csak gyermek kezeket használnak, másikhoz fiatal leányokat, van olyan része a munkálnak, melyet az erős férfi is csak két óráról két órára egymást felváltva bir meg. És aztán van olyan; mely egyetlen értelmes szakember felügyelete alatt éjjel-nappal folyvást halad előre s a mit elvégzett, megint ujra kezdi.
    De mind ezeknek a munkája nem puszta dolgozás; hanem tudomány. A fáradság mellé még ész kell és értelem. Annak az egyszerü embernek a dolga jártasságot követel a chemiábna, mechanicában, metallurgiában: annak tudnia kell, hogy mit mért cselekszik? Kiszámitania az időt másod perczre; - tévedést, hanyagságot, ismeretlenséget ott meg nem engednek.
    Ott főznek óriási agyagüstökben valami keveréket. Az ólom, arany, és ezüst keverve czinkkel. A czinkhez a nemes ércz rokonabb mint az ólomhoz, s a czink könnyebb, mint az ólom. Az üst szélén karimák képződnek, miket két munkás roppant vasfogókkal emelgetnek ki, azok már a nemes érczczel vegyült czinkdarabok. Most tehát már az ólomtól megszabadult az ezüst, s kapott helyette czinket. Ettől csak vegytani uton lehet elválasztani. Egy nagyszerü lugzó készülék hajtja végre ezt a mütétet. Napokig el lehetne azt bámulni és gyönyörködik benne. Hogy alakul egy kristálytiszta folyadékban a belecsorgó arany fényü nedvtől lassanként rőt barna moslék, mely lassankint átlátszó karmazsinná válik. A vegytan alakitó szellemei küzdenek egymással. E lugzó készülék tökéletesitése Kiss Ferencz bányahivatalnok találmánya s előnye abból áll, hogy a míg az eddigiek csak az ezüstöt tudták praecipitálni, ez a legkisebb mennyiségü aranyat is el tudja különiteni, s csaknem minden költség nélkül, miután ugyanazon lug, a mint feladatát elvégezte, a nemes érczektől megszabadulva, folytatja évről évre müködését ujra meg ujra.
    Innen a próba-mühelyekbe lépünk, a hol a zúzdák termékeinek nemes ércztartalmát kisérlik. Fiatal, diákarczu emberek foglalkoznak e munkával, mely a bányászat pénzügyi számitásainak alapját képezi. Ezekben a gömbölyü agyagtégelyekben látunk valamit fényleni. Egy kásaszem, egy mákszem az; - a melyik már egy lencseszem, az nagy ur. – Ez az ezüst: a valóságos igazi ezüst. Némelyik tiszta fehér, a másik sárgás: az arannyal van vegyülve: tehát sokszorta becsesebb.
    S ezrét az egy virág magnyi ezüst pontocskáért hány ember keze izzadt, hány ember szive dobogott, hány ember ajk imádkozott: „Szerencse fel!” hány ember tüdeje telt meg méreg gőzzel és a kemenczék izzó lehével?
    Nekünk fogalmunk sincs arról, minő szerencsejáték a bányász élet?
    A közmunkás életét teszi koczkára s kap érte 30 krtól 70-ig terjedő napszámot. Földmives ily napszámon el nem tengődnék. S az meg van elégedve vele, csak munkálja legyen mindig.
    De a bánya tulajdonos sorsa még nagyobb koczkán forog. Ugyanazon tárna, mely az apát gazdaggá tette, a fiát koldussá teszi,mikor elvész az ér.
    Egy kiváló esetet hallottam o tt elbeszéltetni; a minek valóságáról kutforrásom kezeskedik.
    Egy részvényes társaság sok éven át miveltetett egy tárnát, folytonos veszteséggel. Végre megsokallta a ráfizetést, s abbahagyta. Egyik tagja a társaságnak, ki már apai örökéből, 80 ezer forintból, a utolsó négy ezer forintig mindent ráköltött e tárnára, még egy esztendeig folytatni akarta a kutatást saját költségére. Az ilyen elhagyott tárnáknak tovább mivelését „urburának” hiják s az a szokás, hogy h a a tovább mivelő csakugyan nemes érczre akad, a tiszta haszonnal öt százalékát fizeti az abbahagyónak. – A folytatásra azonban kellett volna még 8 ezer forint s a vállalkozónak már nem volt több, csak négy. – De volt egy közel rokona: azt felszolitá, hogy még egy évig teendő kisérletre járuljon ugyanannyival. „S mi lesz, ha azt is elveszted?” kérdé a felszólitott. „Akkor főbe lövöm magamat.” A felszólitott nem állt rá a vállalatra. A mindenkitől magára hagyott bányász aztán hozzá fogott egyedül, vagyona utolsó maradékával. S két hónap mulva már rátalált a keresett ezüst érre, s abban az évben husz ezer forint tiszta haszonnal végezte a vállalatát, s azóta folyvást gyarapodó hasznot hajt a tárna, úgy hogy az utóbbi években száz-százhuszezer forint jövedelmet hajtott. Az ilyen nyereségre igazán elmondhatjuk, hogy „Isten áldása rá?” Láttam a derék bányásznak egy ház magasságu nemes érczkő halmazát, mely becslés szerint 80 ezer forint ezüstöt tartalmaz. Ott fekszik a szabad ég alatt; nem kell félteni a tolvajoktól. Elébb annak a fernezelyi völgy minden kohóján, kallóján, malmán, üstjén, katlanán, és vegytani kádain keresztül kell mennie, a míg azzá válik, a miből az ember az Istent a saját képére teremti: mivelhogy olyan világot élünk, a mikor az arany és az ezüst az emberek Istene, s a magyar sem hiába nevezi azt „Krisztus”-nak. 
    Nekünk, hála Istennek, van ilyen: ha kell; ne kolduljunk senkitől; hanem tartsuk meg azt, a mit Isten adott, s munkás hazánkfiai napfényre hoztak. Áldassék érte Isten és ember!
    

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Bartók Lajos (1851-1902): Szózat a magyarositásért

Tekints magyar, tekints, könnyel ha látni enged,
Ama bérczkoszorus, igéző táj felé,
Hol egykor hős Hunyad szegény bölcsője rengett,
S világ babérait fejére tüzdelé.
Itt lángeszü, igaz szivü, vas öklü Mátyás
Hatalmát kősziklák homlokára rová,
Hogy az utódbeli nagy- és nemesre-vágyás
Ma is fenhéjazó szemmel nézzen reá!

Tekintsd sikját, hegyét! – Thessaliának mása,
Mit istenek helyett, tündérraj népesit!
E tájról lehetett Álmosnak álmodása,
Hogy kelt: régi honért ujat foglalni itt!
S Etelnek népe már várá, mint megjövendölt
Ifjabb testvért, Emes méhébül a magyart.
Sok napjok vész között, de mind dicsőségben tölt,
Erős mellök mindig magyar szivet takart.

Ah, most lakót cserélt a keselyűi fészek,
Ma bántó korcs beszéd hangzik e helyeken!
A büszke törzs silány bokorrá csenevészett,
A magyar névben él csak, többé nincs jelen!
Az unokába hajh! Nem szállt apái lelke,
Ős erkölcsöt kivet a gyönge ivadék,
S a nemzet-genius hajdanta fellegekbe
Felcsapkodó tüze oltárin már nem ég!

E Genius a táj lágy bársonyán bolyongván,
Keserv szakgatja meg fájdalmas arczait;
Szól zengzetes szavon, - de völgyben és hegy ormán
Viszhang rá nem riad, válasz nem hallatik.
Oh gyötrelem, hogy így az édes anyanyelvet
A gyermek szémüzé, feledte hütlenül,
S az intő szóra, mert nem érti, nem felelhet,
Pedig magyar neve, s a vér szivén belül!

De szíve még magyar, s ha lelke is vagyon még:
Anyáinak szava ajkán ujra kihajt;
Mint tündérkertbe’ nőtt csengő virág, fog onnét
Igéző bájival széjjel hangozni majd.
Csak jöjjünk gyámolul az elzüllött testvérhez,
Karolja föl szegényt nemes jótétemény;
Szavunkról ha nem ért: tettünkből majd megérez,
S csók lesz első szava a testvér kebelén.

Uj lángnyelvek gyanánt sugározzuk föléjük
A nemzet szellemét, s megértenek legott! -
vagy úgy is gyér fajunk fogytát tétlen szemléljük?
Hagyjuk magunkat el, kit minden elhagyott?
Árpád oly irigyelt földet mi haszna szerzett?
Ha népe ily kicsiny, e nagy hont mért vevé,
Mely rajta csak teher, mint törpén nagy fegyverzet,
S csekély megtartani méltón, a mi övé!?

Már ezredéve, hogy mienk e völgy, e bérczek,
Hogy eldődink vasa itt uj hazát emelt,
S nyomukban a magyar hatalmas lőn és délczeg,
Európa dús tejü mellén növekve fel.
Fordul uj ezredév, - - honszerző ősök árnya
Aggály üzötten a sírokból ébredez,
Nézvén: a régi-e még a magyar s hazája?
És mint ők ránk hagyák: oly ép, oly büszke ez?

Dicsők, nyugodjatok! – Karunk nyúl ím utánok,
Kiket mint falevélt letépe sorsviszály,
Kiket bár elkapnak az idegen hullámok:
Ám keblünkre szivök csak vissza-visszafáj!
S ha ünnepét üli évezredekre készült
Nagy müvetek, s örök hiretek: e haza, -
Harsogjon legdicsőbb diadalmi zenéül
Minden magyar ajak édes magyar szava!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.