I. Moliére élete
A 16. század közepén új életre támadt a régi római császárság virágkora. Hatalmas birodalmának Augustusává XIV. Lajos lőn, kit hízelgői „napkirálynak” címeztek. S e nap körül egész raja kóválygott a bolygóknak; bebizonyult ama elv, hogy nagy idők nagy embereket szülnek. Mint Rómában, úgy Franciaországban is létrejött, mintegy varázsütésre, az irodalom arany szaka; oly óriások lépnek föl a dráma, a didaxis, a szónoklat, a tudomány terén, mint Corneille és Racine, Lafontaine és Boilleau, Bossuet és Fénélon, Descartes és Pascal. Ámde fényt kísér az árny: ily nagy időknek nagy kinövéseik is szoktak lenni, mi a szellemi átalakulások korában maga után vonja azon férfiút, ki fölemelvén gúnyos szavát, azokat lehetetlenné teszi. Támadt is ily ember, egy prózai nevű, egyszerű kárpitos fiú személyében, ki az ismeretlenségből küzdte föl magát a halhatatlanságig. Annyi tündöklő csillag közt, melyek az aranykor egén ragyognak, mégis őt tartják a legelsőnek, sőt Arago, a nagynevű szónok, elragadtatásában a világ első költőjének nyilatkoztatja ki.
Eredeti neve: Poquelin János, született Párisban, az 1622. év januárjában. Apja kárpitos segéd volt a királyi udvarban. A lángész hamar kitör, mint lappangó szikra a hamurétegből; így a kis fiú is fölcseperedvén, jó értelmének annyi tanújelét adta, hogy szülei szegénységük dacára, rendszeresen iskoláztatták. Miután kitanult, egy ideig ügyvédi irodában dolgozott. Íme, mily meglepő találkozása a sorsnak! Ugyanily körülmények közt kezdte meg pályafutását Shakespeare is.
Nyugtalan vére azonban, mint a tragédia nagymesterét, őt is a színészélet felé hajtotta. 1647-ben néhány fiatal emberrel társulatot alakított. Hozzájuk csatlakozott egy híres színésznő, Béjart Magdolna, ki – úgy látszott – életében azt a szerepet viszi, mint Goethében Stein bárónő. Mily sikerrel működtek, tanúsítja azon körülmény, hogy Poquelint az adósok tömlöcébe zárták, mire ő, hogy családi nevét meg ne becstelenítse, fölvette a több jeles színész viselte Molière nevet. Később a vidéken játszott s a társulat számára ő írta a darabokat. Ez időből maradtak fenn a „Rászedett féltékeny”’ és a „Repülő orvos” c. tákolmányai, olasz eredeti után. Első jobb darabja a szintén idegen alapeszme után készült „Szeleburdi”. Hisz tudjuk, hogy Shakespeare is már létező darabok átdolgozásával próbálgatta szárnyait.
Vidéki kóborlásai közben két színésznőnek hódolt s e viszonyt „Szerelmi perpatvar” című vígjátékában örökíté meg. Egyáltalában folyton ő látta el társait játszani valóval. Ilyképpen hírre kap; végre XIV. Lajos meghíjja őt Párisba s 1858-tól kezdve társulatával együtt a királyi palotában tart előadásokat, melyeknek az uralkodó buzgó látogatója.
Ekkor fejlődik ki Moliére költői ere. Egymás után alkotja meg és hozza színre remeknél remekebb vígjátékait. Első diadalát a „Póruljárt negédesek”-kel aratja; az előadás folyamán e lelkesült felkiáltás hangzik feléje: „Rajta csak Molière, előre: ez az igazi vígjáték!”, megmutatván neki az utat mely számára babérokat terem.
Molière már túlhaladta a negyven esztendőt, midőn deresedő fejjel nőül veszi Béjart Magdolnának nála húsz évvel fiatalabb leányát. S ez időponttól kezdve élete valódi tragédia lesz és ő vérző szívvel költi meg költészete legszebb gyöngyeit. Kiket annyiszor kigúnyolt, ő is azon megcsalt férjek sorába lép; kacér felesége kínnal tölti el érző szívét. Keserű fájdalmát dévaj humorba fullasztja; egymás után lát napvilágot a „Férjek iskolája”, „Nők iskolája”, majd „Mizantróp”, „Tartuffe”, „Fösvény”, melyeken keresztül azonban bizonyos sötét színezet húzódik. 1672. megkölti a „Tudós nők”-et, e mintaszerű vígjátékot.
A öregedő embert egyre jobban előveszik testi bajai s ő rosszkedvét a tudatlan, nagy képű orvosokra önti ki. A „Szerelem, mint orvos”, „Botcsinálta doktor” megannyi hatalmas ostorcsapás ezekre. Utolsó műve, a „Képzelt beteg” szintén a hangulatának kifolyása. 1673. február 17-én elment a színházba, a címszerepet előadni, el is játssza végig s a közönség nem tudja, hogy a halál martaléka az, ki mulattatja. Az utolsó közjáték „joru”-jánál hangtalanul roskad le s ott helyben kiadja lelkét, mint Egressy Gábor, a legnagyobb magyar színész.
II.
Moliére int cselvígjáték-író
A színi költő és a közönség viszonya. A kezdő Molière olasz nyomon. „Szeleburdi”. „Szapin csínyjei.” – Plautusi vonások. – Boileau bírálata. – „Szerelmi perpatvar.” „Azt hiszi, hogy meg van csalva.” – Fölcserélési vígjátékok. – A „Fösvény”. - Molière típusai.
Molière élete tökéletesen összeolvad a színpaddal. Az volt az ő eleme, ott kezdte meg szárnypróbálgatásait, ott aratta diadalait és az volt halálnak szemtanúja.
A XVII. század elején fejlődött ki Franciaországban azon irodalmi korszak, melyet Görögország a nagy tragikusok, Aiskhylos, Sophokles, Euripides meg Aristophanes (kora) idejében látott, melynek Anglia Marlowe, Ben Johnson és Shakespeare, Spanyolhon pedig Calderon s Lope de Vega korában volt tanúja. Franciaországban ezt Corneille indítja meg, őt követi egyenesen Molière.
Sajátságos, mily szoros viszonyban álltak egymással a színi költő és közönsége. Még nemrég költözött át Thália a piacokról és közterekről épületekbe, idáig mosdatlan szájú bajazzók mulattatták és a nép nem fukarkodott sem tapsaiban, sem záptojásaival. A hallgatóság beleműködött az előtte lefolyt játékba, megsokta, hogy elkényeztetett tetszésének kedvében járjanak, hiúságát legyezgessék és gyakorta elfajult ízlésével befolyásolta a szerzőt. Molière sem vonhatta ki, de nem is vonta ki magát e hatás alól. A nép szerette őt, hisz gyermeke volt. A „Póruljárt negédesek” premierjén felhallszott kiáltás útmutató gyanánt szolgált egész pályájára nézve, mint elégítheti ki legjobban a nép irodalmi érzékét.
A nagy komédiaköltő első kísérleteit, miként Shakespeare-it is, már meglevő darabok átdolgozásai képezték. Fennmaradt tőle két egyfelvonásos darabka: „A rászedett féltékeny” és a „Repülő orvos”. Ízetlen, szegény komikumú alkotások ezek, olasz fércművek szolgai átültetései, minőket jelenleg is vándorló komédiások produkálnak. Az oroszlánkörmök nyoma éppenséggel nem vezető ki rajtuk; azonban meglepő, hogy Molière már itt kezdi szatirikus harcát az orvosok ellen, melyet kidőltéig folytat.
Nagyobb haladást találni már a „Szeleburdi” és „Scapin csínyjei” című darabokban, melyek a cselvígjátékok körébe tartoznak. Kevés bennük a változatosság: egyik ugyanazon motívumot dolgozza fel, mint a másik és az aljkomikumnak nagy szerepe jut bennük. Valóban, e két darab tökéletes Plautus vagy Terencius-féle szerzemény, kiknek minden vígjátéka egy és ugyanazon tárgy százféleképpen való csűrése-csavarása.
A hős könnyelmű fiatal ember; a cél: egy leánnyal való egyesülés; akadály: zsugorik atya, ki máshoz akarja erőszakolni s a cselszövő, minden dolog bennfentese, egy eszes, furfangos, cselekben kifogyhatatlan szolga, ki néha urát is jól megtréfálja. Ezen „comoedia palliata”-t emelte nagy tökéletességre Molière a „Szeleburdi”-ban és „Scapin csínyjei”-ben. Jellemfejlesztéssel nem sokat gondol, a szerkezet laza, szétfolyik, egyedül kitűnő típus, a két cselszövő szolga, az intrikus elem: Mascarile és Scapin. Ez utóbbi darabban nem kis mértékben harapódzott el az alsó, nyers komikum; Molière jellemző, finom szellemességének itt nyoma nincs.
Boileau, a nagy műbíró, „L’art posie”-jében rendkívül megrója a III. felvonás azon otromba jelentét, midőn Scapio zsákba búvatja gazdáját és ott jól elpaskolja. Ítélete azonban mégis méltánytalan és túlzott, midőn így nyilatkozik költönkről:
Tán övé lehet a művészeti kéz,
Ha mély festés mellett a nép izlésivel
Kevésbé gondol s több képet nem torzit el.
De aljasért lemond finomság bájirul
S Terenchez Tubarint* kapcsolni nem pirul.
A zsákról, melybe ő Scapint elbúvatá,
Hogy irt Mizanthropot, nem ismerhetni rá.
(* Trágár élceiről hírhedett bohóc, ki később tragikus véget ért. Tabarin a hőse Catulle Mendés „T. felesége” c. árámának, melyet nemrég adtak a Nemzeti Színházban.)
Finomabban kikerekített történetet ad Molière „Szerelmi perpatvar” c. művében. Itt már megkezdődik a személyes célzatok sora. Ugyanis a hős, Érast, maga Molière s Lucilla meg Ascan azon két színésznő, kikhez barangolásai közben vonzódott. Mily kár, hogy e darab finom, költőies jeleneteit intrikus szolgák ízetlen mókái váltják föl. „Nemes gyöngy cserépfoglalatban”, jegyzi meg róla Lindau.
Az „Azt hiszi, hogy meg van csalva” kitűnő példát nyújt a fölcserélési vígjátékra nézve, melynek klasszikus mintáját Shakespeare „Tévedések játéka” képezi. E művecske hatalmas bonyodalmat rejt magában és a helyzeti komikum ügyes kiaknázása folytán Molièrenek valóságos remeke, minélfogva érdemesnek tartjuk tartalmát ide iktatni:
Gorgibus leányát, Céliet akarata ellenére más férjhez akarja erőszakolni. Sganarelle, jámbor nyárspolgár épp akkor lép fel, midőn Célie elájul, a jó ember beviszi tehát házába.
Sganarelle felesége megpillantván ezt, rosszra magyarázza s dühében átrohan Gorgibus házába, hol megtalálja egy férfiúnak, Horace-nak képét, melyet az ájult lány ejtett el. Amint nézegeti, rábukkan a visszatérő Sganarelle s azt hívén, hogy neje megcsalja, elragadja tőle s egymás bűnösségéről meg lévén győződve, összekapnak. A kép még nagyobb zavart is okoz, amennyiben megjő Célie Horace s Sganarelle birtokában látva ez emléket, kérdőre vonja, kitől kapta. „Feleségemtől” volt a válasz, mire Horace azon hiszemben, hogy Céliája ezen ember hitvese lett, fájdalmában összeroskad. Az eszméletlent a részvevő Sganarellené beszállítja lakásába, mit megsejtvén ura, megszilárdul hitében. Ekkor találkozik Célievel, ki kérdi, vajon ismeri-e ezen ifjat? Sganarelle kap az alkalmon és szitokkal árasztja el a képzelt csábítót. Célie most kész atyja jelöltjéhez menni, de a szeretők összetalálkozván, kölcsönösen vádolják egymást, míg végre a véletlen e komikus játékát a társalgónő bonyolítja ki úgy, hogy Sganarelle-ék megbékülnek és Horace meg Célie egymáséi lesznek.
A cselvígjátékban azonban Molière legnagyobbra a „Fösvény”-ével vitte. E remekmű méltán sorakozik azon triasz mellé, melyet „Tartuffe”, „Mizantróp” és a „Tudós nők” alkotnak. A nagy költő kortársai sokáig nem akarták értékét elismerni, plágiumnak, erkölcstelen műnek nevezték, miből csak annyi való, hogy Molière Plautus „Pénzes fazekát” (Aulularia) dolgozta fel, úgy mint Shakespeare szintén e nagy latin komikus „Ikrei”-ből (Monachmi) a felséges „Tévedések játékát”. Az előbbi vádra csak annyit jegyzünk meg, hogy az eszme nem az első kifejezőnek privilégiuma; azé lesz a művészi pálma, ki azt jobban érvényre juttatja. Goethe világra szóló „Faust”-ját egy ódon népkönyvből teremtette meg, Arany János pedig az Ilosvay iromba krónikájából nagyszerű palotát emelt. Így Molière is tökéletesítette Plautus darabját: a francia költő műve mellett eltörpül a rómaié.
Molière fösvénye az eszményített, közmondásossá vált fösvény s valamint Tartuffe az álszenteskedés, Dandin György megcsalatott férj, úgy Harpagon a zsugoriság örök megtestesülésévé lőn. Molière ilyen prototípusok megteremtésében páratlan, mert míg Shakespeare e tekintetben csak Falstaff felségesen komikus alakja által van képviselve, addig Molièrenél a fönt említett nevek mellé még a tudákos Tristolin, az úrhatnám Jourdain, a kópé Scapin inas és a furfangos Toinette komorna elenyészhetlen egyéniségei sorakoznak.
A „Fösvény” szerkezeti tekintetben nem kis fogyatkozásokban szenved, amennyiben a vígjátékban két párhuzamos cselekvény játszódik le, melyek közül az egyik nagy mértékben elnyomja a másikat, s e kettő kibonyolulása éppenséggel nem vall szerencsés feltaláló erőre. Vét továbbá a költő a fokozataos jellemfejlesztés ellen, amennyiben Harpagonra egyszerre halmozza a karakterisztikus vonásokat s e végből a II. felvonást, mely ilyképpen hátráltatja a kifejlődést, szinte erővel toldja be. Ám a főhős megkapó alakja kedvéért megbocsátjuk e lényeges esztétikai vétségeket. De lássuk a tartalmat:
A fösvény Harpagonnak két gyermeke van: Eliz, kihez egy Valér nevű ifjú vonzódik, úgy, hogy szolgaképp szegődik Harpagonhoz, csakhogy szerette körében lehessen. A másik Kleant, ki apja zsugorisága miatt folytonos pénzzavarban szenved és nem veheti el választottját, Mariannát. Harpagon mindkét gyermeke boldogságát feldúlja, amennyiben Elizát egy Anselm nevű nemeshez akarja kényszeríteni, Mariannát pedig elhalássza fia orra elől a maga számára. A dolgok ily fejleményekor Kleant ravasz szolgája azzal segít gazdáján, hogy elorozza a fösvény kincsét, melyet az ládikába rejtve, a kertben elásott. A kétségbeesett Harpagon fűhöz-fához kapkod, okozza az egész világot, saját magát, végre a csatlós mezben levő Valért vádolja, ki erre büszkén felfedi kilétét. E nyomon a megjelent Anselm fölismeri benne és Mariannában elvesztett gyermekeit: Harpagon visszanyeri kincsét, Valér Elizával és Kleant Mariannával egy pr leszen, legboldogabb azonban Harpagon, ki kedves ladikláját dédelgeti.
III. MOLIÉRE MINT BOHÓZATÍRÓ
Molière termékenységéről. – Nevek Moliérenél. „Versaillesi rögtönzések.” – Vígjáték balett. – Párhuzam Shakespeare és Molière között: a) közjátékok, b) karikatúrák terén.
A világirodalom Lope de Vegát, Kotzebuet és Sue Jenőt jegyzi föl legtermékenyebb költők gyanánt. Mind a három hírneves művelője volt a vígjátéknak. Sajátságos tünemény, Molière is egyike a legtöbbet produkált költőknek. Természetes, hogy a túlságba vitt alkotó erő nem maradhat káros következmények, félszeg kinövések nélkül. Minthogy ő látta el társulatát darabokkal, melyek gyakran a közönség kívánságára, vagy a király egyenes megrendelésére készültek, természetes, hogy a múzsa nem találhatta mindig jókedvében Molièret. Innen, hogy míg Shakespeare minden munkálja befejezett, korrekt, kifogástalan egészet képet, addig Molière műveinek jó része nem kis mértékben pongyola s magán viseli a lázas működés bélyegét. Ez áll különösen bozataira.
E műfajba tartozó alkotásainál mindenekelőtt nem nagy a tárgyban való választékosság. E tekintetben Molièren is beteljesedett az, mit Terenciusról, Plautusról s egyáltalában ama korok vígjátékíróiról el lehet mondani, hogy egy motívumot csépelnek el s aknáznak ki gyökeresen.
A már banálissá vált tárgyak és helyzetek mellett az alakok is banálisak Molièrenél, sőt a külsőségekben is annyira megy, hogy a közönség már a névről is megismerhette, minő szerepkörben mozog az illető alak; tehát az ily név oly funkciót végez, mint a görög színészeknél az álarc, mely különböző jellemeknél különbözőképp változott. Ilyképpen a becsületes, együgyű, rászedett apák Gorgibus, Sganarelle, Argant, Gérout (12-szer); a cselszövő, agyafúrtszolgák Mascarille, Gros René (8-szor); a szerelmes, heves ifjak Valére (ez Molière legkedveltebb neve), Horace, Clitander, Leander, Eraste (18-szor) néven jelennek meg előttünk; míg a férjet kijátszó, csalfa nőt Angelikának; a higgadt, éltesebb embereket Aristenek, a préciense hölgyet Climénenek híja állandóan.
Hogy mily gyorsasággal működött alkalomadtán költőnk, bizonyítja azon körülmény, hogy a „Kelletleneket” 14, a „Szerelem, mint orvos” c. vígjátékát pedig 5 nap alatt fejezte be. E visszás ténykedésre maga Molière is rámutat, midőn a „Versaillesi rögtönzés”-ben finoman, leplezve bár, de érthetően figyelmezteti erre XIV. Lajost, ki ez erőszakolt munkásságnak oka volt. E kis darabban Molière saját társulatát mutatta be elénk vonásokban, amint szörnyű zavarban lévén, a király rendeletére egy vígjátékot tanít be: ámde színészeti felmondják az engedelmességet. Természetesen nem tudja, mit műveljen szegény feje, midőn küldött jő, hogy a jó uralkodó elengedi az előadást.
Molière bohózataiban nagy tényezők az ún. közjátékok, melyek eredetileg arra szolgáltak, hogy a felvonásközöket kitöltsék és szórakoztassák a hallgatóság ellankadt figyelmét. Ez azonban sokszor elfajul nála, amennyiben sebten készült darabjai hiányát ezek csillogása és tarkabarkaságával akarja födözni, s látványosságaikkal hatást vadászni. Így lett aztán, hogy nem egy darabját „táncos vígjáték”-nak nevezi, majd megalapítja a „vígjáték-balettet, mely furcsa műfajban 6 darabot írt.
Shakespeare-nél is szerepel a közjáték, csakhogy sokkal költőibb és szervesebb összefüggésben a cselekvénnyel, mint Molière-nél. A „Felsült szerelmesek"-ben Ver és Hiems gyönyörű allegóriája fordul elő, míg a „Szentivánéji álom”-ban az athéni mesteremberek kacagtatóan adják elő Pyramus és Thisbe rémséges históriáját. A „Vihar”-ban a Prospertől fölidézett Juno, Iris és Ceres közjátéka tárul elénk, de legérdekesebb a „Makrancos hölgy” közjátéka, mely darab t. i. egy részeges üstfoldozó, Ravaszdi Kristóf előtt játszódik le, kit a tréfakedvelő herceg fölszedett a sárból és a maga helyére ültet.
Molière bohózatait, szám szerint tízet, amennyiben magasabb esztétikai becsük nincsen, nem fogjuk tartalmilag és behatóbban ismertetni. Egy részükről, mint amelyekben az orvosokat ostorozza éles gúnnyal, más helyütt leszen szó, főképpen pedig a „Képzelt beteg”-ről. S ha most már eltekintünk ama bokros hibáktól és sajátságoktól, melyeket az imént volt alkalmunk jellemezni, lehetetlen, hogy ne csodáljuk Molière genialis könnyedségét és igazi francia espritjének napsugaras, szellemes ötleteit, melyeket mintegy bőségszaruból önt. Egyúttal kacagtatók költőnk remek karikatúrái: mint Pourceaugnac úr, a madridi vidéki nemes sikerült mintája; dr. Pancratius és Marfurius, a pyrrhéi meg aristotelesi bölcselők, az esetlen Diaiforus Tamás és a „Szerelem, mint orvos” doktorai. E tekintetben már utoléri Shakespeare Molière-t, amennyiben ő is alkotott rendkívül sikerült torzképeket, int Hörpencs, a részeges pincér, meg Kurjancs bohóc a „Vihar”-ban; továbbá a „Felsült szerelmesek” Holofernes s Nathaniel rektorai, azonkívül ugyanott Kobak suhanc, hogy ne is említsük a „Sok hűhó” isteni humorral kivitt két együgyű rendőralakját.
IV. MOLIÉRE MINT ROMANTIKUS KÖLTŐ
Párhuzam Shakespeare és Molière közt: a) pátosz, nyelvezet, b) tragikusság, c) alakok, egyhangúság. – „Don Juan”, Tragikomédia. – „Amphytrion”. Lindau nézete. – „Phryne” és a „Pompás kérők”. – „Melicerte”. Pásztorköltészet. – Molière kísérlete a tragédiában: „Don Garcia”.
Ismertessük most Molière-t egy másik oldaláról, amely téren figyelemreméltó alkotásokat hozott létre, t. i. mint romantikus vígjáték-költőt. A vígjáték úgyszólván a legreálisabb drámai műfaj, magva lévén a komikum és humor mely a fenségesről is lerántja a leplet, kimutatván az embert, a nevetséget. Ám van egy faja a vígjátéknak, hol a képzelet űzi csapongó játékát, a regényesség zománcával vonván be a történetet. Ezrét foglaljuk mi az ide tartozó műveket a romantikus vígjáték nevezete alá.
Midőn Molière-t e tekintetben tárgyaljuk, lehetetlen elkerülnünk a párhuzamvonást közte és a másik nagy vígjáték-költő Shakespeare között, annál is inkálóbb, mert a fő hasonlóság, illetve eltérés ezen téren létezik közöttük.
Tény, hogy Molière inkább vígjáték-költő,mint Shakespeare, mivel ez bizonyos mértékben nehézkesebb és a fenséges tragikai kothurnust még a komédiában sem veti le egészen. Írói sajátságai őt mintegy természetesen a romanticizmus mezejére terelték, úgy, hogy csak egy középvígjátéka van, t. i a „Windsori víg nők”. Játékainak nyelvezete mindig hatalmasan lendül, magával ragadó pátosz és fellengőség nyilatkozik meg bennük. Ellenkezőleg a romantikus irány tagadhatatlanul nem a legerősebb oldala Molière-nek. A patetikus stil nem eleme neki s ha ezt használja, olyan lesz, mint a fecske, mely a lég – a röpke élc, szellemesség, gúny – birodalmát korlátlanul,merész kecsességgel hasítja át, de a földön ügyetlenül tipeg.
Shakespeare vígjátékaiban mindig jut szerepe a tragikus vonásoknak,m int a derűs ég melyen minden pillanatban zivatar törhet ki. Nem egy ily darabját dolgozhatná fel más alakban. Pl. o. ha a "Vihar” Prosperája bosszújának állana, mily szörnyű tragédia színhelye lehetne a puszta sziget! Mily sötét háttere van ugyane mű történetének és mily komor motívum játszódik bele magába a cselekvénybe, midőn a királyt Milano bitorló hercege orvul meg akarja gyilkolni. A „Sok hűhó semmiért” tárgya jobban hajlik a szomorú, mint a vidám hangulat felé. Ugyanezt lehet állítani Molière két romantikus darabjáról („Don Juan” és „Amphytrion”), melyeket alább fogunk ismertetni.
Míg Shakespeare regényes vígjátékaiban a igaz és hihetetlen káprázatos merészséggel elegyedik, csapongó fantáziája költői önkénnyel vezet el bennünket sohasem látott, sohasem hallott régiókba, bizarr és groteszk alakok egész tömegét teremti meg, varázsvesszeje Arieleket és Puckokat, Sycoraxokat és Calibánokat idéz elénk; addig Mollére képzelete sokkal szerényebb körökben mozog és alkotásai indig a valóság szilárd alapján állanak. Egyben azonban mindkét költő megegyezik, tudniillik, hogy darabjaik meséje többnyire egy húron pendül. Így pl. a Shakespeare 4 vígjátékában szerepel kifejlet gyanánt a hajótörés motívuma; t. i a „Tévedések vígjátéká”-ban, „Téli regé”-ben, „Perikles”-ben és a „Vihar”-ban, mi Molièrenél szintén három ízben föllelhető („Fösvény”, „Szeleburdi” és „Scapin csínyjei”).
Ugyanezt lehet alakjaikról is megjegyezni: elűzött, jólelkű hercegek, fondor bitorlók, cselszövő udvaroncok, pajkos, elmés hölgyek váltogatják egymást, és minderre ráborul a közép-, a szép lovakor jellmzetes burka. Megszokott a bohóc tipikus egyénisége, ki a cselekvény élénkségét szellemes élceivel, szójátékaival és vidor dalaival rendkívül fokozza. Shakespeare, ki a bohózat már „Lear király”-jában „színpadképessé” teszi, a „Vízkereszt”, „Vihar” és „Ahogy tetszik”-ben, Molière pedig „Don Juan”-ban, az „Eliszi hercegnő”-ben és a „Pompás kérők”-ben játszatta vele tényleges szerepet.
Most pedig ismertessük egyenkint Molière romantikus vígjátékait.
Mindjárt érdekes esztétikai problémájánál fogva ragadja meg figyelmünket „Don Juan”, vagy „A kőszobor lakomája”, melynek rövidre vont tartalma a következő. Don Juan Tenorio elhagyja nejét, donna Elvirát és kalandokat hajhász, követve Sganarelle szolgájától. Egy faluba ér s elcsábít vőlegényeitől két pórleányt, de innen menekülnie kell, mert rábukkannak bosszút áhító sógorai s kard élére akarják hányni. Visszatér birtokaira s itt fittyet hányva istennek, ördögnek, szilaj dáridókba merül. Nem használ donna Elvira intése sem, ki megjelen előtte s kérve kéri, térjen meg. Gőgös felfuvalkodottságában meghíja egy általa megölt parancsnok szobrát lakomára, az ott is terem s Don Juant elsüllyeszti a föld alá.
Molière e darabjában a hírhedt regehős alakjával foglalkozik, mely a világirodalomban oly sok költőt lelkesített feldolgozásra. Míg azonban lord Byron és Lenau ideált, képzeleti alakot teremtenek meg, addig költőnk minden részletében a népmondát utánozza. S ha a „Kőszobor lakomájá”-t vizsgáljuk, azt vígjátéknak éppenséggel ne nevezhetjük, sőt még határozott drámai műfajba sem sorozhatjuk, amennyiben Don Juan tökéletesen epikai jellem, ki folyton hű marad önmagához, benne a gonoszság eszménye testesül meg (mint pl. Marlowe Máltai zsidójában); azonkívül a mű tragikus befejezése kirívó egy komédiában. De viszont tragédiának sem vehető, minthogy egy tökéletesen komikai alak visz benne nagy szerepet, úgymint Don Juan cselédje, Sganarelle, a spanyol népmonda leporellóhója (nyúlszívű), ki folyton erényességről papol gazdájának s mégis minden csínyjének bennfentese. S minő groteszk vég, midőn Don Juant elnyeli a föld torka és Sganarelle kétségbeesetten elvesztett béréért jajveszékel!
Megfejtődik e látszólagos ellentmondás, ha tudjuk, hogy Molière darabjának tárgyát Molina spanyol költő drámájából meríti Márpedig akkor virágzott a spanyolok érdekes műfaja, a tragikomédia, víg és szomorú elemek sajátságos vegyítéke, melynél két hős, egy tragikus és egy komikus mozog a cselekvényben. A leggyászosabb történetben is ott van a bohóc derűt lehelő egyénisége, mint pl. Calderon „Saját becsülete orvosá”-ban, hogy a hallgatóság lelkét az előadottak komor terhétől megkönnyítse. Itt tehát az egyiknek Don Juan, a másiknak Sganarelle felel meg.
Nem kis esztétikai vétség azonban a „Kőszobor lakomájá-ban az objektív csodásság szereplése, mely a drámai műfajokból tudvalevőleg száműzve van.
Hasonló tragikomédiának vehető a Plautusból átdolgozott „Amphytrion” ismeretes története, t. i. mint csalja meg a thébai hőst az Alkménébe szeretett Jupiter. Morális szempontból sivár, szomorú történet; az egésznek komikuma fölcserélésekben rejlik. Itt A „Tévedések játékának” Antipholusát Sosias szolga helyettesíti, kinek az ő mezébe bújt Hermessel gyűlik meg a baja.
E darabról azt állítja Lindau, hogy célzatos támadás az udvar erkölcstelensége ellen s hogy Molière Jupiterben az élvsóvár XIV. Lajost ábrázolja, Alkménében Montespan marquisnőt, Amphytrionban pedig ennek férjét. E nézet azonban szerény véleményem szerint felette kockáztatott és kevéssé valószínű> először alig hihető, hogy a francia irodalom hízelgő jellegű aranykorában bírt volna valaki a bátorsággal, hogy a „napkirály” ellen bár leplezett támadást intézett volna, lett légyen az a gunyoros természetű Molière is, ki Lajosnak oly sokat köszönhetett s ki munkáiban sokszor oly finoman kedveskedik neki, sőt midőn Franche Comtét meghódította, a legmélyebb alázat és hódolat hangján üdvözli egy ódában; másodszor, magából a darabból a legcsekélyebb célzás sem tetszik ki s végül ha brochure akarna lenni,nem ragaszkodnék a költő oly hűséggel Plautus eredetijéhez. Egyszerűen Molière termékeny agya kifogyott az eszmékből s egy időre oly átdolgozásokkal kísérlette meg, mint „Amphytrion”, és „Don Juan”, mely utóbbiban viszont Lindau a francia nemesség torzképét szeretné látni.
Molière legköltőibb szerzeményeinek egyike a „Phryne” c. fantasztikus darab, melynek tárgyát a mythológiából meríthette. Mesére nézve e tündéries játék összehasonlítható Vörösmarty „Csongor és Tündé”-jével, mely azonban kompozíció és eszmei magaslat tekintetében messze maga mögött hagyja „Phrynét”. A darab változatos, csapongó dalokkal van beszőve, az egész hangulata majd játszi, majd ünnepélyes, technikája művész könnyedséggel szökell. Annál inkább nem sikerült a „Pompás kérők”, mely hibásan neveztetik vígjáték-balettnek. Itt, úgy látszik, Molière-t egészen cserben hagyja humora: a cselekvény vontatott és a kibonyolódás erőltetett, amennyiben véletlenség dönti el.
Egész árkádiai pásztorélet pezseg a „Mélicerte”-ben, melyet Molière „szerelmes pásztorjáték”-nak címez. Csak két felvonása marat meg, de ezekből is kitetszik, hogy afféle szentimentális, émelygős ízű idill, amelyektől az akkori idő színpadai csak úgy hemzsegtek, jóllehet a „Don Quijote” lánglelkű szerzője hatalmas vágásokat intézett ezen irodalmi kórság ellen. Mily egész másképpen viszi be Shakespeare a pásztorjátékot „Ahogy tetszik”-jébe, e gyöngéd, szerfelett poetikus vígjátékba.
Hasonlóképpen dicséretére válik költőnknek „Éliszi hercegnő”-je; mily kár, hogy közepétől kezdve, kissé elhamarkodta. Erre a külalak is rá enged következtetni; ugyanis a két első felvonás vereses formáját kötetlen beszéd váltja fel. Ezt a türelmetlen XIV: Lajosnak köszönhetjük, kinek sürgetéseire Molière-nek gyorsan be kelle ezt fejeznie.
Az éliszi hercegnő megveti az ideált és az egész férfinemet, ehelyett amazoni foglalkozásokban lelki kedvét (mint Shakespeare „Felsült szerelmesei”-nek frank hercegnője). Pedig egész raj kérő időz udvarában, leginkább rajong érte a messenei és pylusi herceg. Ekkor érkezik meg Euryalus, Ithaka ifjú fejedelme, ki eltökéli, hogy színlelt közönnyel vonja magára a hercegnő figyelmét. A hódításokhoz szokott hölgyet bosszantja Euryalus kiszámított hidegsége s ez érzelme lassankint vonzalomba csap által. Midőn a fejedelem a végsőkig csigázta a dolgot, megkéri, de csak színleg. Aglantenek, a hercegnő húgának kezét, mire az epedő amazon apja lábaihoz borul, rimánkodva, ne adja beleegyezését e házassághoz. Most előlép Euryalus, föltárja palástolt vonzalmát s az éliszi hercegnő boldogan borul keblére. A messenei és pylosi uralkodók pedig megelégszenek a hercegnő két húgának kezével.
A mű tendenciája ügyesen, finoman szövődik ki. Az egész azon lélektani tényen alapszik, hogy a természettől belénk oltott érzelmeknek mesterséges visszafojtása megbosszulja magát, itt pl. komikus úton, de mily szörnyű tragédiát rögtönöz például Schiller „Orleansi szűz”-ben! A másik érdekesen nyilvánuló elv pedig a hatásra hatás, méregre ellenméreg elv. Ugyanezen eszmét juttatja érvényre Moreto, a jeles spanyol vígjátékköltő „Közönyt közönnyel” c. komédiájában, hol Don Diego a hegyes szépség, Donna Diana ellenállását tettetett fagyosságával küzdi le. Az előbbi tényt igazolják Shakespeare Felsült szerelmesei is és – hogy közelebbi példát hozzak fel – az első valamire való magyar vígjáték, Bessenyei "Filozófusa” IS. Itt is egy, az igazi vonzalmat duzzogva megtagadó párt, Parmemot meg Lidaliszt, ezen érzelem vezet egymás karjába, csakhogy a komikai küzdelem híjával.
Végezetül szóljunk Molière egyik sajátságos alkotásáról, melynek címe: „Navarrai don Garcia, vagy a féltékeny herceg”. A költő „hősi vígjátéknak” nevezi, voltaképpen pedig nem egyéb mint tragédia, mégpedig a kibéküléssel végződő, úgynevezett középtragédia, minő Sophokles „Philoktetese”, vagy Corneille „Cid”-je. Molière-nek egyetlen kísérlete ez e téren, melyen pedig rendkívül áhított babérokat szerezni, épp úgy, mint Shakespeare, aki – valamint kora is – nagyobbra becsülte olvadékony szonetteit halhatatlan drámáinál.
A komédia nagymestere feszes, merev, mondhatni ügyetlen a tragédiában, pátosza erőltetett, negélyezett. Hőse, Don Garcia oly nevetséges alak, kit sem a víg, sem a szomorújáték örve alá nem lehet fogni: szörnyen lovagias, folyton bombasztokban áradoz, de mit sem tesz, örökös, alaptalan féltékenységével kínozza az ártatlan donna Elvirát s midőn hősi elhatározással halálba akar rohanni, vetélytársa már megverte előtte az ellenséget.
Ezekben foglalható össze Molière tevékenysége a romantikus vígjáték mezején. Vizsgáljuk egy más irányú működését, mely neki legjobban megérdemelt babérait termette, jellemezzük őt mint társadalomjavítót és célzatos, szatirikus természetű műveit.
V. MOLIÉRE MINT SZATIRIKUS
A szokások elfajulása. Rambouilleték szalonja. – Molière mint szatirikus, összehasonlítva Aristphanessel és Shakespeare-vel. – „Póruljárt negédesek”. – A „Tudós nők” eredete, jellemzése, jelentősége és tartalma. – „Urhatnék polgár”. – Küzdelem az orvosok ellen, „Botcsinálta doktor” és „Képzelt beteg”.
A XVII. század elején a még kezdetleges műveltségű Franciaországban egy sajátságos szellemi irány kap lábra, melynek korcshajtásai buján elárasztják az egész országot. Ez irány képviselői célul tűzték ki az erkölcsök, szokások és nyelv megnemesítését. Üdvös cél, de túlhajtva nevetséges. Márpedig ez következett be. Mint egy óriási gyújtópontból sugárzott ki mindennemű félszeg túlzás, mesterkéltség és hóbort összessége madame Rambouillet termeiből, hol a „szép elmék” összegyülekezéseiket szokták tartani. A finomságot az affektáltságig, a választékosságot az émelyítő negélyezettségig vitték, mindenben a különösséget hajhászták, számtalan badarságot találtak föl, gyakorolták az eszményi szerelmet, légies, elvont fantazmákon, abszurd ötleteken töprenkedtek, udvariasságuk a nevetség határát érte el: íme, ebben állt a hírhedt „Précieusité”.
E negédesség átment az irodalomba is, mely Scudéry kisasszonyt és Calprénedet uralta érzékeny, se hossza se vége regényeikkel. Égiószámra özönlöttek az ízetlennél ízetlenebb, esetlennél esetlenebb költemények, szonettek, madrigálok, melyekről Molière Mizantrópja merészen kinyilvánítja, hogy ezrüknél többre becsül egy igaz hangú, egyszerű népdalt. Mily ellentétet képez e kor finomkodó, „szépelméjű” költőivel és írónőivel szemben Corneille erőteljes, nyers, nemes pátosza s Molière jókedvű múzsája.
De magában a családi életben is nagy változást idéz elő a précieuse-ök szellemi áramlata. A nők odahagyják a tűzhelyet és főzőkanál helyett klasszikusokat forgatnak kezükben, kötés-varrás helyett csillagokat vizsgálnak, felcsapnak „tudós nők”-nek. A becsületes, jómódú polgárokat megszállja az úrhatnámság, a gőg ördöge, mindenáron a nemesség közé vágynak keveredni. Egyedül az udvar marad a régi jó nemzeti erkölcsök fenntartójának (még IV. Henrik és XIII. Lajos idejében), úgy, hogy a „Tudós nők” Clitanderjétől azt kérdi a lefőzött Trissotin: „Nem az udvartól való ön?”
Eme visszásságok találtak halhatatlan kigúnyolót Molière személyében. Éles megfigyelő képessége, hatalmas komikai ereje és csípős gunyora, szatirizáló képessége valósággal predesztinálták erre a szerepre. Első támadása megmutatta, hogy sebre tapintott, de egyszersmind, hogy darázsfészekbe nyúlt, mert alkalmat szolgáltatott, hogy kitegye magát a précieuseök olthatatlan gyűlöletének, hisz a nevetségessé tételnél nincs, mi jobban fájjon. Mennyi csipkedést, mennyi orvtámadást kelle ezért elszenvednie! De Molière nem rettent meg, hasonlíthatatlan kitartással folytatta a viadalt, míg célt nem ért.
Állítsuk párhuzamba Molière-t, a világirodalom legnagyobb szatirikusát Aristophanessel, a világirodalom másik legkiválóbb gunyoros költőjével. Aristophanes korában rendkívül lehanyatlottak az erkölcsök, a politikai viszonyok kétségbeejtők valának. Nem csoda, ha az ő gúnyja kíméletlen, elméssége drasztikusan erős, vágásainak fullánkja van. Ellenkezőleg, Molière-nek éppenséggel nem volt oka a helyzet miatt kétségbe esnie; ő sohasem nyers: finom, de maró irónia, sziporkázó, könnyed élc jellemzik. Aristophanes darabjai közül nem egy (leginkább „Lysistraté”) telve van trágár, obszcén dolgokkal, míg Molière-re nem illik a nagy görög komikusra alkalmazott találó kifejezés: „a gráciák rakoncátlan gyermeke”. Legerősebb túlkapása a „Scapin csínyjei”-ben vn és mily erősen lehordja ezért Boileau! Aristophanes túlnyomólag politikai, Molière legnagyobb mértékben társadalmi költő. De azért a hellén vígjátékíró kora családja ellen is szórja szarkasztikus nyilait, különösen a nőket támadja meg féktelen modorban. Miliére sohsem hat be oly mélyen az eredendő morális bűnök rajzába, mint ő; hasonlíthatatlanabbul kíméletesebb, finomabb nála. Mind Molére, mind Aristophanes kárhoztatják az irodalmi viszonyokat. Aristophanes a „BÉKák”-ban az attikai dráma hanyatlását vázolja és a nevetségesség fegyverével sújtja tönkre Euripides költészetét, kimondván ítéletül:
A költő a rosszat rejtse, takarja,
Ne pedig mutogassa bizony!
Ő nyíltan színre hozza Euripidest és Aiszkhyloszt; ezt megteszi Molière is, amennyiben a „Tudós nők”-ben fölléptet két précieuse írót, Cotint és Ménaget, de legalább annyi leplezettséggel, hogy nevüket eltorzítja.
Shakespeare, mint a tárgyilagosság mintaképe, ritkán mutatkozik szatirikus oldaláról. Így a „Felsült szerelmesek”-ben Holofernes és Nathaniel beszédében nevetségessé teszi kora fellengős, ún. „eufuisztikus irályát,mely hibába pedig ő is gyakorta beleesik. Azonkívül a »Szentivánéji álom« fölötte humoros, Pyramusról és Thisberől szóló közjátékában az Angliában akkortájt dívott céhdrámákat, melyeket mesteremberek adtak elő, szatirizálja ki.
Mint már föntebb mondám, az első vágás a „negédesek” ellen a „Póruljárt negédesek” vala. Eléggé drasztikus és egyéb tekintetben sem igen kiváló alkotás és a hatás, melyet aratott, mégis leírhatatlan volt. „Ez az igazi vígjáték!” Mert a nézők meggyőződhettek, hogy az alakok, melyek előttük mozognak, húsból, vérbő lés az ő körükből valók, s hogy a színpadon lefolyó mind igaz: az igazság ereje pedig magával ragad. E komédiával Moliére megtörte a jeget és eloszlatta a lidércnyomást, mely addigelé megfoghatatlan módon nem engedtetett vele kitűnőt alkotni; ettől fogva zárva volt számára az „olimpusi kar”.
Pedig mily egyszerű a tárgy! Két falusi libát, Magdát és Katót elcsábít a kor félszeg árama, ők is negédes szerepet akarnak játszani s ezért elutasítják kérőket, két előkelő urat, mert nem negédesek. Ezek bosszút forralnak: elküldik a précieuse kisasszonyokhoz két inasukat, kik jól értik a virágnyelvet, versfaragók, hencegők, Mascarille marquis, Jodelet vicomte szerepét viszi; ezek elforgatják Magda s Kató fejét, és midőn a falusi libákat már szörnyen elbájolták, ott terem a két kérő és csalafinta cselédeiket a negédes kisasszonyok szeme láttára rútul elpáholják. A précieuseök szégyenszemre felsültek, egész világ oktalanságukon kacag.
Egyszer esett meg, hogy Molière ellátogatott Raombouilleték szalonjába, hol derekasan összezördült két tudákos költővel, Cotinnal és Ménage-al, kik közül különösen az első öntötte rá ki mérgét. Molière felelete az 1672. évben megjelent „Tudós nők” volt, oly hatalmas szatíra mellyel csak Cervantes Don Quijote-ja mérhető össze a világirodalomban. Ezen vígjátékban mindazt, ami précieuse-nek,negédesnek, fonáknak neveztetik, szilánkká zúzza a nevetségessé tétel geniálisan forgatott buzogánya. Molière költői ereje e vígjátékban éri el tetőpontját: humora sehol sem ragyog fényesebben, gúnyja sehol sem élesebb, jellemző tehetsége sehol seml ép annyira előtérbe, mint a „Tudós nők”-ben. S ama két tudós, kiket annyira nevetséges színben tüntet föl: Trissotin nem más, mint Cotin és Vadius – Ménage. Különösen Cotint, ki gőgös, elbizakodott, hiú ember volt, rántja le a költő. A műben előforduló két ízetlen verset (Uránia hercegnő hideglelésére és egy amarántszín hintóra) tényleg Cotin írta.
Mily kacagtató jelenet, midőn Trissotin (tris sotin, azaz: háromszoros oktondi) és Vadius Philaminte szalonjában összevesznek és kölcsönösen gorombaságokat vagdalnak egymás fejhez, vagy, midőn Vadius elküldi a tudós nőkhöz kollégája plágiumait. Páratlan Philaminte alakja, kiben az igazi kékharisnyás hölgy (bas belu) estesül meg, ki annyira megy, hogy elkergeti Maris szolgálót (a költő szakácsnéjának pompásan eltalált megjelenítése), mert parasztosan beszél, noha már harminc grammatikai leckét vett (!) és a jegyző házassági szerződésének „barbár” stílusa miatt zsörtölődik. Nem különben Armande, ki csak a plátói szerelmet hangoztatja, gyalázza a házasságot, de bezzeg szívesen hozzámenne Clitanderhez! Bélise, a képzelgő aggszűz komikus típusa (mint nálunk Kisfaludy Károly Lucája a „Csalódások”-ban) ki azt hiszi, hogy az egész világ őérte eped. Úgy látszik, Bélise ősanyja az ily alakoknak, melyek azóta a világot jelentő deszkákon konvencionálisakká váltak.
A „Tudós nők” meséje a következő: Clitander, nemes ifjú, azelőtt Armandeot szerette, de miután ez précieuse lett s mesterkéletlen hajlamát kinevette, a másik nővér, Henriette elé irányul vonzalma. (E motívumban saját fiatalkori szerelmi történetét tükrözteti vissza Molière, mint már a „Szerelmi perpatvar”-ban.) A lányok atyja, Chrysale, egész józan gondolkozású ember, de nagy papucshős; beleegyeznék házasságukba, ám felesége, Philaminte, ki úr a házban, Trissotint, egy tudákos egyéniséget választ vejéül. Be is mutatja, mint jövendőbelijét, Henriettenek, viszont Chrysale Clitander mellett erősködik és kitűzi a zászlót felesége zsarnoksága ellen s diadallal hozza vissza Maris szolgálót, kinek Philaminte kiadta azutat. Armande most már édes-örömest menne az ifjúhoz, ez azonban Henriettehez ragaszkodik. Fellép Trissotin, s a két vetélytárs összekap, miközben a józaneszű ifjú ugyancsak lefőzi a „szép elmét”. Chrysalet vérszemre kapatja bátyja, Ariste, mire ez estére megrendeli a jegyzőt.
Henriette tudtára adja Trissotinnak, hogy nem szereti, de a pénzére áhítozó tudákos nem tágít. Megjelenik a jegyző s kérd a vőlegény nevét. „Trissotin!” kiáltja Philaminte, „Clitander!” ordít Chrysale. Ezen válságos pillanatban érkezik meg Ariste két levéllel, melyek a család tönkremenését tartalmazzák. A csalfa Trissotin szépen elpárolog ennek hallatára, mire Ariste kijelenti, hogy az egész az ő ártatlan csele volt. Ily módon a két fiatal egymásé leszen; a kiábrándult Philaminte pedig megválik hóborjaitól.
A „Tudós nők” a legművésziebb alkotása Molière-nek, mely valódi minta a nemes, a szublimis vígjátékra nézve. Nyoma sincs itt a közönséges komikus hatás eszközeinek: választékosság jellemzi az egész darabot, mi sem folyik a helyzetből minden a jellemből. Remekül van kivíve a vér nélküli harc a józanok és negédesek pártja közt, különösen az utolsó felvonás érdekfeszítő, gyors mozgalmassága, mely az előbbiek győzelmével s a utóbbiak bukásával, azaz felsülésével végződik. Úgyszintén bámulatosan megtartatik a hely és idő egysége, mint p. o. Lessing "Barnhelmi Minná”-ja, úgy ez is Chrysale-ék lakásán és egy nap lefolyása alatt történik.
A „Tudós nők” finom, szellemes hangja nem található fel a vastag humorú „Úrhathanám polgár”-ban. E darabban kíméletlenül ostorozza a nyárspolgárság nagyzási rögeszméjét, mely az ő idejében nagy mértékben felburjánzott. Hőse Jourdain, az úrhatnék plebejus pompásan eltalált képe, ki a nemesség gáláns szokásait majmolja, gavallérosan öltözködik, zenetanárt, tánc- és vívómestert tart, erőnek-erejével elhiteti magával, hogy főúri származású, ezért Lucile leánya kezét megtagadja polgári kérőjétől, az ifjú gleont-tól. Maga pedig belebolondul Doriméne marquisnőbe és Dorant gróf által gyémántokat küldözget neki, melyeket a nemes gróf mint saját ajándékait ad át a hölgynek. Cleant végre is úgy nyeri el imádottját, hogy török vezérnek adja ki magát, s tolmácsra, a fortélyos Covielle, kéri számára nőül Lucilet. Az elvakított Jourdain beleegyezik s a két fiatal egy pár leszen, követik példájukat Dorant és Doriméne, meg Covielle inas a takaros komornával.
Ezen darab nagy mérvben bohózatos jellegű s közjátékok tarkítják.
Rendkívül jellemző a korabeli nagyvilági hölgyekre „Escarbaguas grófnő”, egyfelvonásos kis kabinatszínmű, mely élénken festi egy tönkre jutott szépség életét falun, ki Páris szalonfondorlatait ide is átviszi, de felsül, mert vélt híve elhagyja s ő kénytelen egy házsártos öregnek nyújtani kezét.
*
Molière egész pályáján elkeseredett küzdelmet folytatott az orvosok ellen, kik tényleg tudatlanságuk, nagyképűségük és pénzsóvárgásuk által szolgáltak rá a költő haragjára. Nem kevesebb, mint 7 darabban csipkedi meg őket érzékenyen Molière s érdekes tünemény, hogy úgy legelső („Repülő orvos”), mint legutolsó („Képzelt beteg”) műve ellenük irányul. Különösen a „Szerelem mint orvos”-ban mutatja be egész meztelenségében hallatlan visszaéléseiket, piszkos űzelmeiket. Szerfölött komikus figurák a dadogó Macrohon és ahadaró Mahis, Jomés, ki az érvágás sikeréért kész tűzbe tenni kezét és Desfonaudrés, ki a hashajtás mellett kardoskodik.
Jóízű és üde komikummal pompázó darab a „Botcsinálta doktor”,mely tiszta vígjáték és csak célzatossága miatt vettük fel e szakba.
Érdemes lesz tartalmával megismerkedni. Sganarelle, egy korhely favágó, ki némi diákos műveltséggel bír, mert filozófusnál szolgált, elveri feleségét. Ez bosszút akarván állni, a gazdag Géroute szolgáinak, kik orvost keresnek uruk megnémult leánya számára, férjét ilyennek ajánlja. Mivel ez ellenszegül, botütésekkel kényszerítik, hogy kövesse őket. Sganarelle doktori köpenyt kanyarít magára, tudákosan hadar össze tücsköt-bogarat s a megnémult Lucindának boros kenyeret rendelvén, jócska összeget szerez. Ekkor súgja be neki Leander, hogy Lucilla színleli baját, hogy ne mehessen ahhoz, kit apja akar férjeül, mert őt szereti. Sganarelle biztosítja pártfogásáról
Felöltözteti az ifjút gyógyszerésznek s míg ő az apát szóval tartja, addig a szerelmesek kifőzhetik tervüket. El is illannak. Géroute észrevevén ezt, Sganarelle fölfedezi kilétét, mire a rászedett dühében szitkokkal árasztja el. Most tér vissza Leander azon hírrel, hogy tekintélyes örökség szállott rá. Geroute örömmel adja hozzá lányát, míg a „botcsinálta doktor” busásan megajándékozva megy haza oldalbordájához.
Mintaszerű komédia a „Képzelt beteg”, Molière utolsó műve. A nagy költ gyászos érzelmek hatása alatt írta e dévaj vidámságú darabot, gyógyíthatatlan bajjal testében és lelkében egyaránt, szerencsétlen házasélete miatt. Argan, a „képzelt beteg”, maga Molière s felesége, ki lelketlenül megcsalja, az olyannyira ellenszenves színben rajzolt Béline: maga neje. E vígjátékban különben Molière saját kijelentése szerint „nem az orvosi tudományt cégérezi ki, hanem az orvosok nevetséges oldalait.”
Argannak egészen rögeszméjévé válik, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenved, pénzét írokra költi, orvosa és gyógyszerésze egész vagyont szereznek rajta. Azonfelül tökéletesen második felesége, Béralde hatalma alatt áll; ez mostoha leányát, Angelikát ki akarja túrni az örökségből. Arban leányát Diaiforus Tamásnak, az esetlen orvosnövendéknek szándékozik adni, holott Angelika szíve Kleanté, ki orvosnak öltözve férkőzik szerettéhez. Érdekükben síkra száll Béralde, Argant öccse, meg Toinette, a tűzről pattant komorna. (Tehát a helyzet tökéletesen úgy alakul, mint a „Tudós nők”-ben.) Béline visszautasítja Purgon doktor egy csalhatatlannak híresztelt remédiumát, mire a felfortyant ember összetépi a Tamás rokona javára írt adománylevelét. Most meg a ravasz Toinette szedi rá, csodadoktor szerepét játszva, Argant. Hogy pedig leleplezze a fondor Béline álnokságát, azt javasolja a „képzelt” betegnek, tetesse magát holtnak. Megtörténik, s Béline tomboló örömet, Angelika pedig kétségbeesett fájdalmat tanúsít. Argan így öntudatra ébredvén, elkergeti házától a képmutató mostohát s áldását adja Angelika és Kleant egybekelésére, de csak azon föltétel alatt, ha az ifjú orvosi pályára lép. Mag pedig bohókás hókuszpókuszok közt véteti fel magát az orvosi karba.
E darabon, pajzán, részletei dacára, komor színezet ömlik el. Molière előadása közben adta ki lelkét. Valóban, rémesen vidor hattyúdal volt!
VI. MOLIÉRE MINT SZUBJEKTÍV KÖLTŐ
„Tartuffe”: a darab célzatos jellemzése és fejtegetése. – Mint tulajdonképpeni szubjektív költő: a „Férjek iskolája”, összehasonlítva az „Adelphoi”-val. – „Nők iskolája.” – A „Mizantróp” jellemzése. – „Dandin György.” – Befejezés.
Ki Molière- meg akarja szeretni, olvassa el játszi, röpke élcekkel ékles darabjait, ki azonban őt bámulni és sorsát megsiratni szándékozik, tanulmányozza műveinek egy bizonyos részét, s elérve a okozat tetőpontjára, látni fogja, mint végez egy költő valóságos vivisectit a saját szívén.
Mielőtt ezekre térnénk át, ismertessük Molière egy, a többitől egészen elütő munkáját, mely a legkülönbözőbb véleményeket és kritikát vonta maga után. Ez a híres „Tartuffe”, mely két oly vigadva síró darab közt képez átmenetet, mint a „Mizantróp” és „Dandin György”.
Bármily sajátságosnak tűnik is fel, mi nem lépünk a „Tartuffe” bámulóinak sorába. Soha objektívebb nem volt, soha nem tanúsított oly páratlan jellemzési művészetet a költő, mint éppen ebben a műben, és mégis érezzük, hogy nem az igazi Molière szól belőle hozzánk. Egy elkényszeredett, a világ hiábavalóságaitól megcsömörlött lélek hozta létre a „Tartuffe”-öt, mely oly ellentétet mutat egyéb munkáival szemben, mint ég és föld. Nekünk nem tetszik az a Molière, ki így prédikál erkölcsöt és becsületet, hidegen, mereven, mint a jégszikla, aki félredobja a bohóc bojtos sipkáját és vezeklő szőrcsuhába öltözik. A „Tartuffe” nem csíp, nem talál érzékenyen gúnyjával és szatirikus célzatával, hanem egyenesen dönt és lesújt kérlelhetetlen morális irányzata által. Az álszenteskedés, romlottsággal, bűnökkel vegyült ájtatoskodó szemforgatás soha nem részesült még ilyen csapásokban. Maga körökből indult meg a hajsza írója ellen, ki csak a király egyenes közbeléptére hozhatta színre művét.
Mi is volt a „Tartuffe”? Kockáztatott vélemény vígjátéknak nevezni, melyben magasabb komikum tartja szárnyalatát. Ez ellen tiltakozik maga tárgy is. Középen áll azon alak, kit Molière a képmutatás eszményképévé tett. Megáldatott a legfeketébb bűnökkel; beférkőzik egy jószívű, de hamarkodó természetű polgár házába s elvakítja álerényeivel. Kevés neki, hogy az elámítottat anyagilag teszi tönkre: sötét céljai oda pontosulunk össze hogy feldúlja családi szentélyét, boldogságát. S nemcsak hogy ennek leányát szakítja el kedvesétől s igyekszik magához láncolni, de még jóltevője hitvesére is kiveti szemét, ám az elmés nő ellenállásán megtörnek kaján kísérletei. Mikor pedig ez leálcázza ura előtt, már későn nyílnak fel Orgon szemei mert Tartuffe már a helyzet ura, ki kitúrja saját házából s koldusbotot nyom markába. A csomót az vágja ketté, hogy Tartuffe-ra bebizonyul, hogy több gonosztett elkövetője s végre a büntetőjog menti meg tőle a társadalmat.
Ily tárgyra éppenséggel nem lehet ráfogni, hogy komédiai feldolgozásra alkalmas, és tény, hogy egynehány komikus alak színrehozatala nem tesz még vígjátékká. Hisz a komikai bukás oly ártatlanul megy végbe, hogy kacajra ingerel bennünket. Ellenkezőleg Tartuffe galád törekvései félelmet és undort keltenek, meghiúsultuk pedig azon jóleső érzésre gerjeszt, melyet az igazság hatalmának megnyilatkozása képes előidézni szívünkben. Sőt mi több: Tartuffe tragikai alak; kiváltsága a gonoszság rafinériájának netovábbjában rejlik. Miként Lucifer ő is harcot indít az igazság, a jámbor társadalom ellen, elkeseredett tusát vív, melyben már-már győzni látszik; megsemmisülése is tragikus, mert céljai elértével, diadala tetőpontján vall kudarcot gyalázatosan. Csakhogy bukása hatásából hiányzik a szánalom érzete, örülünk, hogy egy kártékony fekélyt metszenek ki a társadalomból. Maga a katasztrófa különben meglehetős gyámoltalanul van elkészítve, váratlanul jő s nem folyik a szorosan vett cselekvényből.
Minélfogva is azt tartjuk, bár szerény nézetünk az újdonszerűség színével bír, hogy „Tartuffe”-öt egyenesen társadaslmi színműnek lehet nevezni.
Szerkezet és jellemzés tekintetében Molière itt felülmúlja önmagát. Három, egymással szorosan összefüggő cselekvény fűződik logikai kapcsolatban egymáshoz s mind a három szálát Tartuffe sötét alakja tartja kezében. Olyan egyéniséget pedig mint Tartuffe, nem teremtett többet költőnk, sőt senki más a világirodalomban; az ő neve közmondásossá vált s vele mindörökre egybenőtt a hypokrizmus, álszenteskedés kétszínűség fogalma. A heves, jóhiszemű, eláltatott Orgon; felesége, az erényes, okos Elmira; fia, a tüzes, szerelmes Damis, meg lánya, a szende Marianna, mind húsból, vérből való, az életből kikapott egyéniségek, melyeknek másait az akkori társdalomban bizonyára fel lehet vala fedezni.
Egyszóval, bár tisztelettel hajlunk meg azok előtt, kik „Tartuffe”-ot Molière működése gyöngyének, „chef d’oeuvre”-jének tekintik, mégis kijelentjük, hogy mi többi munkájától teljesen különválasztjuk, fenntartva, hogy bár a mű maga csodálatra méltó, mégis nem szerezhet magának helyes fogalmat az, aki Molière-t, a költőt „Tartuffe”-ből szándékszik megismerni.
Már volt alkalmunk többször rámutatni, mennyi szenvedés és gyötrelem forrása volt Molière-re nézve szerencsétlen házassága. Míg más költő (p. o. a mi Batassink) lírai zokogásokban önti ki mardosó keservét, addig ő szilaj kétségbeesésében önmagát viszi a színpadra, mint nevetséges, megcsalt embert. Lindau gyönyörűen fejezi ki Molière életrajzában: „Midőn nősülni készül, megalkotja a »Férjek iskolájá«-t, remél, de egyúttal kételkedik, int Sganarelle; midőn megnősült és csalódott, előttünk áll Arnolphe (»Nők iskolája«) midőn kétségbeesett, mint a mizantróp és végre, mint a nevetséges George Dandin.”
Eme valódi önvallomások elseje a „Férjek iskolája”, melynek párdarabja a „Nők iskolája”. Mindkettőben azt mutatja ki a költő, felséges komikai és jellemző erővel hogy szerelmet erőszakolni lehetetlen, szigor azt sorompóba nem szoríthatja, sőt a hatás ellenkező és visszafordul az erőszakoló ellen. Az alapeszme e szavakban érvényesül:
Nemök (t. i a nőké) egy kis szabadságot kiván
És tulszigorral nem fékezhetők.
Féltő gyanuk, rekesz, zár nem teszik
A nők s leányt erényessé soha;
S ha a becsület korlátok között
Nem tartja, hidd meg, a szigor sem ám.
Egészen hasonló célzata van Terentius legjobb vígjátékának, a „Fivérek”-nek (Adelphoi). Benne két öreg testvér szerepel, kik két ifjat nevelnek. A belátó Micio teljesen szabadon hagyja a magáét, míg a mérges, zsémbes Démea drákói szigorral neveli a másikat. Természetesen győz Micio elve, mert a szabadjára hagyott egészen józan ember lesz, míg a kordába szorított alattomban szörnyen kirúg a hámból.
A „Férjek iskolájá”-ban egy élemedett testvérpár tart gyámleányokat. Sganarelle Izabellát keményen, szűkmarkúan neveli föl, azon célzatból, hogy nőül veszi, míg az idősebbik, Ariste, Leonóra minden óhajának örömmel teszen eleget. Sganarelle ébersége mit sem használ, mert Izabella megszeret egy Valére navű ifjút s talál módot a közlekedésre, meg arra, hogy lerontsa gyámapja önző terveit. Viszont Leonora önként választja Ariste-ot férjeül.
Aristeben Molière természetesen önmagát ábrázolja s ellentétül hátterül teszi melléje Sganarelle mogorva alakját. De nem lőn úgy, mint remélte: felesége megcsalta s őt elkeseredetten a „Nők iskolájá”-ban már mint Arnolphe-ot látjuk. Ezen öregecske nemes, irtózván a keserű tapasztalatoktól, fiatal gyámleányát, Ágnest teljes paradicsomi ártatlanságban serdültette föl falusi birtokán. Ám meghiúsult szándéka, mert még e naiv szívben is fölébred az öntudat s Arnolphe minden törekvéseinek és fortélyainak dacára is egyesül szerettével.
A „Nők iskolája” igen nagy föltűnést keltett megjelentekor. Az akkor kifejlődött kritikai harcot vázolja maga a költő a „Nők iskolájának bírálata” című rendkívül ügyes kis vígjátékban. Egy darabjáról vitatkozó társaságot állít elénk, melynek legnagyobb része művét gyalázza s csak kettő kel védelmére; e kettő érveiből azonban fényesen kitűnik Molière igazsága. Az alakok, melyeket felhoz: Climéne, kiben az álszemérmet (pruderie) ostorozza, a negédes marquis és Lisidas költő, egy Trissotin-szerű típus, mind tőrülmetszett és mesteri kézzel festett alkotások.
Arago emlékbeszédében Molière fölött az emberi szellem egyik mesterművének mondja a „Mizantróp”-ot. Komikus és tragikus elemek sajtátságos elegyülése ez, hatalmas pamflet a romlott kor ellen, az erkölcsmagaslatán álló pesszimizmus költeménye. Molière itt kiönti szíve egész keservét: egy nemes, férfias szívet ábrázol, mely megutálja az emberiséget s ez utálatától késztetve, nyers igazságérzettel vágja mindenkinek szemébe a valót s kíméletlen világnézete által csak ellenségeket szerez magának,elveszti igaz ügyét, és elkeseredésében elhagyja e korrumpált földet. Ugyancsak e művében Alcest szavaiban merészen hirdeti Molière esztétikai elveit, hogy előtte többet ér egy egyszerű kis népdal hamisítatlan csattanóssága az egész korabeli hazug, áradozó költészetnél.
Alcest, az embergyűlölő, nemes, nagy lélek, ki kérlelhetetlenül ostorozza a világ félszegségeit. S mégis egy csalfa, szívtelen nő, Céliméne hálójába kerül. Érzi e helyzet visszásságát s mégsem tud őrült szenvedélyétől szabadulni. Céliméne húga Éliante, megszereti őt egyeneslelkűségéért, de Alcest nem veszi észre a szene leányt. Időközben a mizantróp lebírálja gy piperkőc léha költeményét s elveszti egy pörét, melyben részén volt az igazság, de ő átallotta érdekében a bírákkal csak szót is váltani. Átkozza a méltánytalan társadalmat s a hízelgő divatbábokkal körülvett Céliméne körébe tart. Alcest hiába iparkodik a kacér nőt megjavítani, ki négy udvarlóját csak hitegeti s aljas játékot űz velük. Ennek az leszen vége, hogy szépen faképnél hagyják. Alcest most a végső eszközhöz fordul, azt ajánlja kedvesének, vonuljanak félre a nagyvilágtól, éljenek csupán szerelmüknek, mire azonban a hiú hölgy nem képes ráállani. Alcest átkot szór a világra s elhagyja honát.
Íme, ez Alcest alakja, mely miként a darab meséje is, épp oly tragikus, mint komikus. S ha tudjuk, hogy az ő keserű szólásaiból Molière kiált felénk: szánalom és szeretet fog el. Valóban, ily alkotások által „itur ad astra.”
Igazán önvérébe mártott tollal írt Molière „Dandin György” c. vígjátékát. Ebbe szövi bele neje miatti kétségbeesésének utolsó fázisát. Bámulatos, hogy míg zilált lélekállapotát elénk tárja, amellett ráér éles szatíráját suhogtatni a nagy urak közé keveredő, uborkafára kapott, dőre parasztelem és a orrát magasan hordó, szüntelen őseit felhánytorgató, tönkrejutott nemesosztály ellen. A kacér, szívtelen Angelik nem más, mint a költő felesége, és a szegény, felültetett paraszt refainként visszatérő „Te akartad, Dandin György!”-ében az ő panaszszava hangzik fel.
A vígjáték sivár tárgyát az képezi, mint csalja meg Dandin György csapodár hitestársa urát, mint iparkodik a boldogtalan ember tőle szabadulni s mind marad mégis folyton ő a csávában. A mű darabos, szétmálló szerkezetén, művészietlen vonásain meglátszik, hogy a költő mintegy apátia tompa zsibbadtságában írta. Elcsépelt motívumok, banális helyzetek váltakoznak, az aljkomikum nem csekély szerepet viszen: a férj háta mögötti kacérkodás, ennek elpáholása a szerető helyett, az álomszuszék szolga, a nő halottnak színlelése s a férj kizárása megannyi trivialitás, melyek csak a bárdolatlan tömeget gerjesztették kacajra. Különben is a „Dandin György” rövidre vont meséje bennfoglaltatik Molière egy ifjúkor fércművében, a „Rászedett féltékeny”-ben. A „Dandin György” alapgondolat az utolsó akkordokban jut érvényre, azon drasztius fölkiáltásban, melyben a költő végső kétségbeesését és keserű fájdalmát megrendítő módon adja tudomásunkra:
„Akit gonosz feleséggel ver meg, mint engem, az ég: az ugyan nem tehet jobbat, minthogy ugorjék fejjel a vízbe!”
BEFEJEZÉS
Molière egész élete nyitott könyv, mely visszatükröződik műveiben. Ő a világirodalom egyik legszubjektívebb alakja, míg a színiköltészet másik óriása, Shakespeare, ki mindenesetre költőibbnek nevezhető Molière-nél, alig hagyott hátra nyomokat a saját személyről munkáiban. És viszont mily sajátságos ellentéte a végzetnek, hogy míg a zajtalan, boldog életű nyárspolgár, Shakespeare, a tragédia erén aratja legszebb babérait, addig az igazán tragikus sorsú Molière vérző szívének jajkiáltásait a komédia jókedvű kacagásába fullasztja.
Az ő múzsája keblünk legkülönbözőbb húrjait pendíti meg: majd víg, majd leverő hangulatot támaszt majd csodálatra, majd szeretetre gerjeszt, majd a legmélyebb sajnálatot kelti az ő összezúzott valójának vergődései fölött; de legyen bármily eltérő is azon érzelem, mindig mély és igaz: mi a legnagyobb dicséret Molière költészetére nézve.
Kemény Aladár
Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 21-24. szám, 1895. máj. 26.- jún.16.
