Báró Eötvös József (1813-1871) költeményei

 
A MEGFAGYOTT GYERMEK

Ily késő éjtszaka ki jár
Ott kinn, a temetőn?
Az óra már éjfélt ütött,
A föld már néma lőn.

Egy árva gyermek andalog,
Szivét bú tölti el;
Hisz az, ki őt szerette még,
Többé már fel nem kel.

Anyja sírjára ül, zokog
Az árva kis fiú:
„Anyám! Oh kedves jó anyám!
Szivem beh szomorú!

Mióta eltemettek itt,
Azóta bús fiad.
Nincs a faluban senki most,
Ki neki csókot ad;

Nincs senki, a ki mondaná:
Szeretlek gyermekem!
Puszta a ház, hideg szobám,
S nem fűtenek nekem.

Melléd temetve én is itt
Miért nem nyughatom?
Szegény és elhagyott vagyok,
Hideg a tél nagyon!”

Az árva búsan zengi így
Kinos panaszait:
Felelve rá a téli szél
Üvöltve felsivit.

A gyermek fázik, könyei
Elállnak arczain;
Borzadva néz körül; de itt
A holtak hantjain

Mély nyugalom uralkodik.
A csend irtóztató,
Csak szél sohajt a fákon át,
Sziszegve hull a hó.

Fölkelne, jaj! de nincs erő;
Lankadva visszadül
A kedves dombra,  felsohajt,
S mély álomba merül.

És im az árva boldogul,
Jól érzi most magát:
Elmultak miden gondjai;
Az álom hiv barát.

Szíve még egyszer feldobog,
Mosolygnak ajkai;
Csöndes-nyugodva alszik ott -
Meghaltak kinjai.
(1833.)

 A NYUGALOM

A keresztnél méla csendben
Ül a remete,
A homályos erdőségen
Függ tekintete.

Mint mikor ha béke lészen,
Hosszu harcz után,
S fejér zászlókat tűzünk ki
A várak falán:

Úgy ez aggnak homlokán is
Már felvonta rég
Fejér szinü lobogóját
A szent békeség.

A keserv vezette egykor
Az ifjut ide,
És e kunyhó szük körében
Folyt le élete.

Most nyugodtan visszanézhet
Mult korára ő,
Mint egy védfal áll előtte
Az elmult idő.

„Hála néked üdvözitőm,
Igy imádkozik -
Hogy elmultak a keservek,
S szívem nyughatik.

Mindazok, kiket szerettem
Régen nyugszanak,
S kinos vágyim, s a reménység
Már nem bántanak.

Mint a lombveszített tölgyfa
Állok mostan itt,
És a vész, bár mint dühödjön,
Fel nem háborít.”

Mély gondokban elmerülve
Ül a remete,
Fájdalom és öröm nélkül
Hallgat érzete.

A kunyhóhoz víg kedvében
Gyermek közeleg,
És az aggot tisztelettel
Igy szólítja meg:

„Áldj meg engem szent remete
Hogy boldog legyek!
A faluból jöttem hozzád,
Eprekért megyek.

Im rózsákat hoztam néked
Nemde szépeket?
A szomszédok is csodálják
Kicsi kertemet.”

Az agg férfiú megáldja
A jó gyermeket,
S ez rózsáit általadva,
Vigan elsiet.

Némán ül az agg sokáig,
A rózsákra néz,
S rég lecsillapult szivében
Feltámad a vész.

Visszagondol szebb korára
Hol gyönyört igért
Neki is a gazdag élet,
Mint küzdelmi bért.

Hol a lányka bíbor ajkkal
Szerelemről szólt
S elmerülve nézetében
Ő is boldog volt.

Régen elvirult tavasznak
Szebb virágira
Gondol vissza – s egy nehéz csepp
Hull rózsáira.
(1834.)

DALNOK ÉS KIRÁLY

Szélvész üvölt – a tenger
Egy saját zúg körül,
Rajt egy öreg király, és
Egy ifju dalnok ül.

S míg korona övedzi
Az aggnak ősz haját,
Még fris babér az ifju
Redőtlen homlokát.

„Mit ér mostan hatalmam,
Szól búsan a király
Ki annyi harczban győzött
Dicsetlen sírt talál.

A nép könnyen felejti
Meghalt királyait
Csak a ki jutalmazza,
Említi tetteit.”

’Isten veled szerelmem! 
A dalnok énekel
Isten veled örökre
Ifjadnak halni kell.

Ha majdan énekemnek
Ismétled hangjait,
Gondolj reá is akkor
Ki némán fekszem itt.

Elég gyönyört találtam
Ne sirj ó kedvesem:
Szerettem, énekeltem,
És ez elég nekem.’

S a tenger inkább ordit,
A szél inkább fütyül,
A sajka szirtre vetve
Törötten elmerül.

Megszünt a vész, nyugodtan
Áll a tenger megint,
A holdvilág felkelve,
Reá ezüstöt hint.

A dalnok fris babérja
Fenn úszik tükörén:
Az aggnak koronája
Temetve fenekén.
(1835.)

BUCSU

Isten veled, hazám, bátrak hazája,
Isten veled, te völgy, ti zöld hegek!
Gyermek reményim s bánatim tanyája,
Isten veled, én messze elmegyek;
Ha vissza térek boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!

Nem mint Helvétia hótakart tetői,
Nem nyúlnak oly magasra bárczeid,
S tán szebbek a Provence daltelt mezői,
Mint zöld kalászt hullámzó téreid:
Virág mit ér, mit ér a bérz nekem?
Hazát kiván, hazáért ver szívem.

Az ég egy kincset ád minden hazának,
S a nemzet hiven őrzi birtokát;
Császárról szól a franczia fiának,
Büszkén mutatja Roma ó falát,
Hellásznak kincse egy elomló rom,
Tiéd hazám, egy szentelt fájdalom.

Hallgatva áll Rákosnak szent határa,
Ah régen hallgat immár a magyar!
S az ősök elenyészett nyomdokára
Az esti szellő új fövényt takar;
Hallgatva áll a tér, szivünk szorul,
S egy köny beszél hazánk nagyságirul.

S egy köny Budáról, mely magas tetőjén
Sötéten áll egy bús emlékezet,
Nagy sirköve hazámnak temetőjén,
S ráirva mind, mi véle elveszett;
Régen szétdönté az idő falát,
Kövén meglátni a csaták nyomát.

S még áll Mohács, még áll! Magasbra nőnek
Az új barázdán s régi hősökön
Kalászai, erőt ad a mezőnek,
Bár rég lefolyt, a férfi vérözön,
Nincs kő határán, nincsen kúnhalom,
De áll a tér s nem vész a fájdalom.

S nem veszhet el míg az ezüst Dunának
Nagy tükörén egy honfiszem pihen,
S magyar lakik a parton, s a hazának
Csak egy romlatlan gyermeke leszen;
Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó
Tán honom könye vagy te nagy folyó?

S oh én szeretlek néma bánatodban,
Hazám, szeretlek könyeid között,
Égőn szeretlek özvegy fátyolodban,
Nehéz keserved melybe öltözött;
Bájlón mosolyogsz, mert bár sorsod kemény,
Él még a sir felett is egy remény.

És most isten veled; talán sokára,
Örökre tán; hazám, isten veled!
Rég eltünt ismert bérczeid kék határa
S tovább siet vándorló gyermeked:
Ha visszatérek boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!
(1836.)

A VÁR ÉS A KUNYHÓ

Áll grófi vár magányosan
A puszta bérczfokon,
Kőczimer a kapuk felett,
Zászlók a tornyokon;

S mélyen kerítik árkai,
Sok százados falát,
Hová török s tatár erő
Nem lelheté utát.

S egy kis lak áll a bércz alatt
Zöld rétnek közepén,
Nyugalmasan fészket rakott
A gólya tetején;

Zöld a kerítés, kis fa lát,
A dél sugáritól
Egy hársfa védi, födele
Nem nyúl ki ágiból:

De a magas tornyok felett
S a kisded ablakon
E g y  n a p  sugára játszadoz,
S mindent egy fénybe von.

S kéken terül a tiszta ég
A vár s kunyhó felett,
Egyképen mintha áldana
Urat s szegényeket.

Eljött az est, csikorgva nyilt
A tölgyfa várkapu,
S büszkén köszöntve lép elő
A deli úrfiu.

Aranykard csördül oldalán,
Dolmánya gyöngyözött,
S reszketve csillog drágakő
Nyuszt kalpagja fölött.

Eljött az est szép hajnala,
S a kunyhó ajtaján
Pirulva, mint az ég, kijő
A szép jobbágy-leány.

Remegve lép s meg visszanéz,
Megáll s tovább siet.
A völgyben nincs ily szép leány,
Világon sem lehet!

Ah, régen vár az ifiú
Erdő sötétiben,
Siet, siet a szép leány,
Mellén majd megpihen.

Szű szűn dobog, ott állnak ők
Hallgatva boldogan,
Eltünt a vár s a kunyhó rég
Az éj homályiban,

Eltünt a föld s a nagy világ,
A gyémánt s czimerek,
E g y  é r z e m é n y n e k  lángiban
Dobognak a szivek.
*
Magasan ül a büszke gróf
Várának termiben,
Arcza komoly, fejér haja,
A sziv örömtelen.

S az ajtó nyilik és belép
A grófnak egy fia,
Egy földmives s egy szép leány
Vezetve általa.

„Atyám! A deli ifju szól -
Add szent áldásodat,
Csak őt, csak őt szerethetem,
Csak érte él fiad.”

’Csak őt, csak érte?’ szól az agg,
S harag gyúl arczain -
’Mocskot tudod nem szenvedek
Ősimnek czimerin.’

„Mocskot nem szenvedek magam -
Szól a földmivelő -
Nevem felett; leányomat
Mért csábítá el ő?”

’Itt függnek ősim képei -
A gróf szól – s czimerek,
Nincs köztük egy is nemtelen
S nem lesz míg én leszek.

Nemzetségfám terjedten áll,
Áll ősim tereme,
A harczmezőn pihennek ők,
A fák hősök neme.’

„Velem leány – a jobbágy szólt
Gróf úr, isten veled,
Erősen áll ez ősi lak
S hires vitéz neved.

De voltak ősim nékem is,
Van nékem is hazám,
s a gróftul nem koldult kenyért,
Bármily szegény apám.

E hársat nézd száz évivel,
Csekély lakom előtt,
Nemzetségfának ülteté
Ősöm a zöldelőt.

Felnőtt a fa, száz ágakat
Hajtott erős töve,
S hidd el gróf úr jobbágyod is
Gondol még ősire.

Ha ott ül estve s a mező
Kaszálva illatoz,
S az est harangja énekel,
Mint egy szentelt koboz:

A mult időkre gondol ő,
Miként te, hős  uram,
S a nemtelen szemekből is
Megindul a folyam.

Mert voltak ősim nékem is
Hazáért vérezők,
S mert nem említed tettöket,
Tán nem vitézek ők?

Bár ősöd hantja szépen áll
Ismert a harczmezőn,
A népnek hamva büszke úr
A por eldödidőn.”

A jobbágy szólt a büszkén kimegy,
Hol kis kunyhója áll,
De ah, szelid leánya ott,
Nyugalmat nem talál.

S nyugalmat nem talál a gróf
Fia, sohajtozik:
A várban s a kunyhóban  e g y
K e s e r v  uralkodik.
*
Ősz lett, a hársak zöldje hull,
A fecske elrepül,
Elszáradt lomb csörögve száll
A kis kunyhó körül.

S a büszke várnak tornyain,
S a tölgy kapu felett
Búsan szállong gyászlobogó,
Szines zászlók helyett.

Csikorgva nyíl a várkapu
S kilép a gyászsereg,
Egy rézkoporsót visznek ők,
Rajt festett czimerek.

Nyilik a kunyhó ajtaja,
Fejér leányok ott,
Virágtakart födél alatt,
Kihozzák társokat.

Megállanak a zöld mezőn,
Uj sirgödör kerül,
S a gróf s a jobbágy bánata
Egy könyűvé vegyül.

Rög rögre hull, temetve ott
Két fájó sziv pihen,
A gróf és a jobbágyleány
E g y  s í r n a k  mélyiben.
(1837.)

AZ ÉLET FÁJA

Ismertem én ifju koromban
Egy fát, éltemnek kertiben,
Gyönyör között és bánatomban
Enyhet találék hűsiben.
S mint fészkihez a kis madár,
Reá e sziv pihenni jár.

Mert zölden ll, bár rég körülte
Eltünt a kert s virágai;
Az ősz ez egyet elkerülte
S tömötten állnak ágai,
S bár elveszett minden remény,
E fán még zöldet látok én.

S a lomb között ezer virágot
Pirulva az ágak fölött,
s ha feltekintek, napvilágot
Csillogva a levél között.
Hol fülmile csattogva szól
Elmúlt tavasznak bájiról.

„Ne nyulj a fához, szép gyümölcse
De elveszi nyugalmadat -
Igy szóla  isten édenébe’ 
Ádámhoz – tartsd parancsomat,
Mert élted fája ez, s tövén
Tied csak egy, a zöld remény.”

Ah bús rege! – s talán valónak
Találom én is egykoron;
Ha majd a régen szomjazónak
Enyhülés int le ágidon,
Milyen gyümölcsöt adsz nekem,
É l t e m n e k  f á j a  s z e r e l e m?
(1837.)

REMÉLJ!
- Máriához -

Remények eltünt, pusztán áll jövendőd;
Szólsz sohajtva, s én elhiszem neked;
Mi könnyen ismer szenvedő kebelre,
Mi biztosan a sziv, mely szenvedett!

S miként te, úgy szenvedtem én; szenvedtem,
Mit nem gyanít a zajgó néptömeg,
Fájdalmakat, melyekről nem beszéltem,
Bút, bánatot, it ők nem értenek.

Mert, lám, szerettem én is szép napokban,
Szerettem hőn, hűvebben nem lehet
S én is csalódtam, s néma bánatomban
Én is elátkozám az életet.

S egy sziv ha volt, mely szivemet megérté,
Mely értem érezett, egy hű kebel,
Már rég pihen, s a néma sir fölébe
Az elhagyott hiába térdepel.

Magam vagyok. Ifju és elhagyatva
E nagy világon, hol szeretni kell.
Ki bánja ezt? Ők sorsomat irigylik
S e puszta fényt, nem ismert terhivel.

Oh hidd nekem, ha ajkaim mosolygnak,
S ha kedv derül néha az arczokon,
Én bús vagyok, mert szívem nem felejthet,
Mert nem remélhet annyi sírokon’

Én bús vagyok; de te, ki még szerethetsz,
Kis gyermekek mosolyganak körül,
Ki jó maradtál, mondd, mért nem remélsz te?
Ki még szeretni tud, az még örül.

Oh nézd a rózsafát téli napokban
Oly búsan áll, virágtalan komor,
De zöld borítja újuló tavasszal,
És száz virágtól vidám a bokor.

S e sziv, mely hajdan elragadva érze,
Mely forrt, feszült gyönyör érzelminél,
E sziv nem vetné messze téli álmát,
Nem hajtna új virágokat? – R e m é l j!
(1838.)

A TOKAJI HEGY

Egykor lángokat vetettél,
Ősz tető, most vesztegelsz,
És kiégett köveidben
Szőlő-fürtöket nevelsz.

Mégis jól tudod mi voltál,
Hiven érzed, amit rég,
Régi lángod, régi fényed
Boraidban most is ég.

Képed ez te árva nemzet,
Mely elvesztéd fényedet;
Oh de mondd, hát könyeidben
Lángol-e még szent tüzed?
(1838.)

ÁLOM

Egy álmot álmodék, régmult napokban,
Csodásan bájost, s mélyen kinosat.

Magam valék, megnyilt az ég felettem,
Leszállt egy angyal fényes távolából,
S fejemre tett egy rózsakoszorút,
Oly illatost, olyan virágozót,
Hogy szívem nem birá gyönyörje terhét:
Szerelmet adtam jó ifju neked,
Igy szólt az angyal bájjal rám tekintve.

S míg ott lék gyönyörnek érzetében,
Hervadni kezdtek a nyiló virágok,
A zöld levél sárgulva hullt alá,
S tövis koszorú vérzé homlokom,
Hogy szívem már nem birta kinja terhét:
Szerelmet adtam jó ifju neked,
Igy szólt az angyal búsan rám tekintve.

Oh álom volt a rózsa s a tövis,
Álom, mely többé vissza nem jövend.
(1839.)

A NAP MIKOR…

A nap mikor leáldozik
Pirosan áll az g határa -
Mohács- s Budánál vérezél
Magyar! Hazádnak alkonyára.

Az éj ha jön oly bús a táj
A kelő hold halvány világán -
Mikor e honra új borult
Félhold mosolygott pusztulásán.

De hajnal jő a hold után,
S ragyogva új nap kél egünkön -
Leszállt a hold, s mért nem ragyog
Hát új nap ismét nemzetünkön?
(1839.)

SZERENCSE S NYUGALOM

Nyugodt a táj: a tél hófátyolával
Rég elborítá messze téreit,
A csermely áll, zajos hullámzatával
Nem mossa többé puszta partjai.
Nem suttog lomb a barna, görcsös ágon,
S mely rajta énekelt, a vig madár
Rég hallgat, s a kihalt hideg világon
Virágtalan, de nyúgodt a határ.

Nyúgodt, míg a tavasz első fuvalma
A csillogó mezőn végig futott,
Egy délen át a napmeleg hatalma
A téli tájon győzve elhatott.
S im újra felriad ezer szavával
A nagy természet álmai után,
A csermely felzúg, olvadott havával
Patak rohan a hegynek oldalán;

A jéglepelt egy napnak olvadása
Elvonta, szinlett nyugalom helyett,
Feltünt az elmult ősznek hervadása,
S a pusztaság a barna föld felett.

S a nyár ha jő virágos köntösében,
Mi bájoló a messze láthatár;
A föld világosabb, zöld rejtekében
Gyönyörről énekel minden madár;
Az ágak nyögve föld felé hajolnak,
Nem birva többé  édes terhöket;
A csermely zúg, virágok illatoznak,
S örömzaj tölti a természetet.

Örömzaj, - míg az ősz első ködével
Homályt borít a színes táj felett,
s téli halált hirdetve jégszelével,
Egyszerre elront annyi életet.
Sárgán lehull a lomb sötét tövéről,
Eltünt az illat, a virágozás,
A fecske messze száll e bú helyéről,
S csak csend marad, csak ősi hervadás.

E l v i r a! Lám ez keblünk nyugodalma,
Ez a szerencse, melyről álmodál,
Azt feldulá egy nyájas nap hatalma,
Emezt egy dér – és elhervadva áll.
Biztos csak egy: sorsodnak változása,
Vész, ha pihensz, ha éldelsz, veszteség;
Minden tavasznak eljő hervadása,
És a nyugalmat vész követte még.
(1839.)

ELVIRÁHOZ

Szeretlek! – o vagy mért ne mondanám ki,
Mit évekig kinosan érezék,
Mi szívem átka volt, szívem reménye,
Vigasztalóm, s mi által szenvedék!

Szeretlek! – Vagy nem hordozám-e eddig
Hallgatva súlyos bánatterhemet?
Vagy hallál egy panaszt? Agy csak gyanítád,
E szív hogy érted annyit szenvedett?!

Nem türhetem tovább. Mit eddig rejte,
Tovább nem birja e szorult kebel,
A szív feljajdul hosszu bánatában,
A seb kitört, most hadd vérezzék el!

O én szeretlek! – Ajkaim kimondák,
Gördült a koczka, melyen éltem áll,
Űzz bár magadtól, vesszenek reményim,
Kimondhatám, - és te kihallgatál!

A bánatot, mely keblemet gyötörte,
Már nem magamba rejtve hordozom,
Ha bár érezve nem, megértve hangzik,
Nem hasztalan, mint eddig, bús dalom.

Te érteni fogod, ha elragadva
E lant keservemről énekel,
Te érteni fogod ajkamnak átkát,
Megérteni, mért vérzik e kebel!

Megérteni, hogy ifjú koromban,
Hol annyi szép remény mosolyg felém,
Öröm helyett csak bánatot találván,
Csak a keserv gyönyörjét éldelém!

Megérteni e szivet bánatában,
A mit reméltem, s a mit szenvedek;
S ha majd a nép megindul szózatomnál,
Titkon elmondani: é n  é r t e l e k!

O, hadd remélnem! És ha jobb napokban
E vészhányt szív majd megpihenhetett,
Ha csak egy név maradt meg életemből,
s talán egy áldás sírhalmom felett;

Ha boldogabb utódok majd kivítták,
Miért korunk hiába küzködött,
S ha visszanéznek hálás érzetökben:
Tán megneveznek a dicsők között.

Vagy ha felejtés díja életemnek,
E gyermekábránd ha nem létesül;
S mint életemben elhagyatva álltam,
Úgy elhagyottság lesz a sír körül:

Te ne felejts el sirom éjjelében,
Gondolj reám, ha majd már nem leszek:
Czélom magas vala, bár el nem rétem,
S dicső, vagy névtelen – s z e r e t t e l e k!
(1839.)

ŐSZ

Légy üdvözölve ősz, te föld halála,
Borult egeddel üdvözöllek én,
E szívhez illik bús napod homálya,
s e hervadás a messze föld szinén.
Pusztán, mint téreid, áll életem,
Halálra intesz, üdvözlégy nekem!

Hervadva hull már a levél a fáról
És elszállt a virágok illata:
Igy tün el az öröm, csak mult bújáról
Meg nem feledkezik a szív soha.
Oh hullj levél, majd nyugtot ad e föld:
Ha veszve a remény, mit ér a zöld?

Mit ér a dal a zöld berekben,
Ha csak elmult vigalmaimra int,
Hogy én is hittem egykor emberekben,
S hogy minden eltünt, gyermek álmakint,
S éltemből egy maradt: a fájdalom,
És az, mire taníta bús dalom.

Dalom, mely mint az ősz a hársfa ágit
Színesre festi végreményimet;
Miért irigyled? Elvevé virágit,
És pusztán hagyta ifjú éltemet.
Lehull a lomb, ha oly szinezve áll,
Közelgve csak szebbíti a halál.

Miként legszebb a nap végső sugára,
Legcsillogóbb a hajnal csillaga:
Úgy önti báját a költő dalára
Tikkasztó élte nyájas alkonya.
Órája elmult, megnyeré a bért:
Öröm helyett, a fonnyadó babért.
(1839.)

EGY UJSZÜLÖTT GYERMEK HALÁLÁRA

Alig jött s már is elhagyott,
A kit úgy vártatok,
Szerelmeteknek gyermeke;
Szülék, ne sirjatok!

Édes a hosszu nyúgalom,
Bár percznyi lét után:
Nem jó nekünk a föld szinén,
Alatta jobb talán.

Hisz azt, mi életünkben szép,
Ő már élvezte itt:
A napnak meleg sugarát,
S anyjának csókjait.
(1840.)

MAHOLNAP SIR TAKARJA…

Maholnap sir takarja
Elfáradt szivemet…
Ne sirjatok barátim
Füves hantom felett.

Nem volt oly könnyü éltem,
Mint mások képzelék;
Higyjétek jobb volt nékem,
Hogy jókor elmenék.

Láttátok-e tavaszkor
Az olvadt hóvizet,
Mely vigan csörgedezve
A völgy felé siet?

Hogy csillog-villog árja,
Mi vígan cseng zaja,
S felette hány szivárvány
Von ivet partira.

De jőjetek, ha nyár lesz,
S a viz elszáradott,
S nézzétek csak az utat,
Hol árja elfutott.

Hány s milyen akadályok,
Sziklák minden felől,
S míg fen csillogni látszott,
Mily küzködés belől.

Im képe életemnek:
Felszine csillogó,
de o ha azt tudnátok,
Mit rejt e szép folyó.
(1841.)

 A MULT

Ne bámuld azt, ha sokszor,
Bár boldoggá tevéd,
Bús hangok töltik ismét
Költődnek énekét.

A múltat el nem törli
Boldog jelen soha:
Az is fáj a mit elvett,
az is mit meghagya.
(1842.)

TANÁCS

O nézd a tölgyet, erős gyökerével
A földből szíja élten edveit,
De felfelé  hajt minden erejével,
S az éghez nyujtja lombos ágait.

Igy tégy te ember, kit e földhöz kötnek
A sors, s ezer szükség vas karjai,
Bár innen élsz, ez nem elég körödnek,
Magasabbak küzdelmed czéljai.

Áldást a szív csak így terjeszt körére,
Egész pályánk hasznos csak így lehet:
Miként nagyobb árnyékot vet földjére
A tölgy, mennél magasbra nőhetett.
(1845.)

ÉN IS SZERETNÉM…

Én is szeretném nyájasabb dalokban
Üdvözleni a szép természetet,
Ábrándaimnak fényes csillagokban,
S bimbók között keresni képeket.

Én is szeretnék kedvesem szeméről
Enyelgve és búsongva dallani,
S nyájas arczáról, jéghideg szivéről
Érzékenyen sok szépet mondani.

Én is szeretném lángoló szavakkal
Dicsérni ősz Tokajnak tűzborát,
Szabály szerint kimért zengő sorokban
Megénekelni a magyar hazát.

De engem felver nyájas képzetimből
Komoly valónak súlyos érczkara;
Nemem keserve hangzik énekimből,
Dalom nehéz koromnak jajszava.

Mit ezrek némán tűrve érezének
Eltölti égő kínnal lelkemet;
Mért bámulod, ha nem vidám az ének
S öröm helyett csak bút ébreszthetett?

Mig gyáva kor borúl hazám fölébe,
Én szebb emlékivel nem gúnyolom;
Míg égő köny ragyog ezrek szemébe’
Szelid örömről nem mesél dalom.

Miként az eol-hárfa viharokban
Feljajdul a magas tetők felett:
Úgy zeng a dalnok bús dalt, bús napokban,
Ki várna tőle nyájas éneket?

Ha éji vész borítja létkörünket,
Villámokért sohajt a tévedő;
Ha régi bánat kinozá szivünket,
Nem könnyeket-e kér a szenvedő?

S ilyen legyen dalom, egy villám fénye,
Egy köny, kimondva ezrek kínjait.
Kit nem heívt korának érzeménye,
Szakitsa ketté lantja hurjait.
(1846.)

PANASZOK

Az ágon függ remegve
A zöld levél,
Körülte vigan szállong
Az esti szél.

’Miért kell lekötve lennem?
Sohajtozik -
Zöld a mező s rajt inden
Virágozik.

De én az ághoz kötve
Csak rab vagyok,
A szép mezőn veled nem
Szállonghatok.’

S a szellő átsuhanva
A rét felett,
Magával visz egy száraz
Falevelet.

’Mért kelle elszakadnom -
Szól bús szava -
A törzsről, hol az élet
Oly szép vala?!

Kit elragadt tövéről
A végezet,
A földön nem talál az
Más nyughelyet.’
(1847.)

MOHÁCS

Elődeink siralmas harczhelyén,
Zöldebb a fű, Mohácsnak mezején.
Több illat tölti a virágokat
S a gazda, mondják, szebb kalászt arat.

E földet hősök vére áztatá,
Azért küld Isten ly áldást reá;
Mert szent határ az s puszta nem lehet,
Hol  honfiszív honáért vérezett.

O ne sirasd meg annak végzetét,
Ki a hazáért adta életét!
Édesen alszik anyja kebelén,
S áldások őrzik csendes nyughelyén.

Mely a hazáért élt, a hű kebel,
Földjét termékenyitve hamvad el;
És szelleme a sír körül marad,
Tettekre intvén az utódokat.
(1847.)

A TÓHOZ

Tó mi nyugton áll vizednek
Messzenyúló tüköre; -
S nemde hányszor felriasztott
Már a vésznek vad keze!

Színeden a holdvilágnak
Képe úszik s csillagok; -
S hányszor verték partjaidat
Felzavart setét habok!

Sajkák lejtnek könnyü uton
Most a zöld partok felé; -
S hány hajós látott dühödben,
Mely sajkáját széttöré!

Boldog tó, a vész ha átment,
Nem zavarja szinedet!
Boldog szív, mely elfelejti,
A mit egykor szenvedett!
(1847.)

VÉGRENDELET

Ha majdan átfutottam
Göröngyös utamat,
s hova fáradtan érek,
A sír nyugalmat ad.

Márvány szobor helyébe,
Ha fennmarad nevem,
Eszméim győzedelme
Legyen emlékjelem.

S ha majd kijőtök néha
S megálltok síromon,
Zengjétek el a legszebb
Dalt néma hantomon.

Magyar dalt, lelkesítőt,
Melynél a szív dobog,
Tán halva is megértem,
s keblem hevülni fog.

És sírjatok egy könyet
Barátotok felett:
Dalt érdemelt, mert költő,
Könyet, mert szeretett.
(1847.)

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Thali Kálmán (1839-1909): A merengő

 

Elmerengve, álmodozva
Ül a bájos szőke lyány,
Édes vidám mosoly lebeg
Rózsabimbó ajakán.

Szende arcza piros, mintha
A nap rajta kelne fel, -
Szivet éget, s mégis éleszt
Szép szemének fényivel.

Kis kacsói összetéve;
Bokréta van ölében,
Bokréta van az ölében:
Szerelem a szivében.

Virági csak most születtek,
A múlt napnak hajnalán:
Hő szivének szerelme is
Velök született talán?!…

Ah, olyan szép így az élet -
Hűn szeretve, boldogan!…
Álmadó sziv azt dobogja:
A menny itt a földön van! -

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

A niklai remete*

 

(* Mutatvány a „Berzsenyi Dániel életrajza” cz. Akadémiai jutalmat nyert munkából.)

    1808-ban* (* Noszlopy azt állítja hogy Berzsenyi még 1807-ben költözködött Niklára s állítását egy adóslevéllel bizonyítja, amelyet Berzsenyi Niklán 1808- jan. 14-én írt alá thúrmezei Korenika Sándor részére. E bizonyítéknak kétség kívül van némi fontossága, de magában még nem elégséges az eddigi elfogadott adatok megcáfolására. S maga Noszlopy meggyöngíti e bizonyíték erejét azzal amivel állítását szintén erősíteni akarja, hogy Berzsenyi még atyja életében költözött Niklára. Hisz atyja még tíz évig élt azután, amit Noszlopy is tud, s aminek Berzsenyi leveleiben több nyoma van.) Berzsenyi megvált Sömgyéntől meg az egész Kemenesaljától is, gyermekjátékainak s ifjúkori örömeinek e színhelyétől s Niklára költözött, Somogy-megyének egy kis, de csinos falujába, hol a gazdag természet ősi, eredeti pompája, a kövér s magas jegenyék, a buján tenyésző növényzet mintegy összhangozni látszottak a költő eredeti nagy tehetségével. Egy szép elégiában búcsúzott el ama tájéktól, hol bölcseje rengett, hol ajakának első mosolygását látta rég elhunyt jó anyja.
    Nemsokára kiváltotta Berzsenyi elzálogosított birtokait anyai nagybátyjától, Thulmon Páltól, s körülbelül ezerkétszáz hold rétnek és szántóföldnek s a gombai hegyen vagy negyven holdnyi szőlőnek lőn urává.
    Berzsenyinek Niklán töltött évei egyaránt nevezetesek reá úgy is, mint magánemberre, úgy is mint költőre. Öröm és bánat, dicsőség és szenvedés évek voltak azok, de költői tehetsége itt fejlődött ki egész teljességében; itt tanulta Berzsenyi a világot és embereket helyesebb szempontból ítélni meg s itt szerezte meg az akkori magyar írók becsülését és barátságát, amelyek eddigi egyhangú életét legalább 1816-ig kissé mozgalmasabbá tették.
    Napjai eleintén itt is a gazdaság s gyermekeinek nevelése között oszlottak meg. Magának és gyermekeinek, a magánosságnak, elmélkedésnek s a költészetnek élt. Ezek voltak az ő igazi barátai eddig s ezek maradtak azok később is. Azonban Kazinczynak 1803-ban Kis Jánoshoz írt, de Berzsenyit illető buzdítása lassankint azt az elhatározást érlelte meg a költőben, hogy eddigi műveit összegyűjtse s bírálatra küldje Kishez és Kazinczyhoz. Csakugyan 1808. nyarán versei gyűjteményét azzal a nyilatkozattal küldé a már akkor Sopronban lakó Kis Jánoshoz, hogy mivel az ő példaadásának s buzdításának köszöni a költészettel való foglalkozását, reá bízza műveit: tegyen velök, amit akar, „nem bánja, ha azok kinyomatnak is ha tűzbe vettetnek is”. Kazinczy, aki Bécsből visszatérőben Sopron felé vette útját, hogy híven szeretett barátját, Kis Jánost meglátogassa, elkérte a gyűjteményt Kis Jánostól, amit ez avval a kérelemmel adott át Kazinczynak, hogy „találjon módot a kinyomatásra.”*  (* Kis János elékezései II. köt. 113.lap.) Alig ért Kazinczy Széphalomra, néhány nap múlva már repültek sorai az újonnan fölfedezett költőhöz, megint bátorítva és serkentve, mint azelőtt öt évvel. „Tovább, édes barátom – írja Kazinczy –, tovább a szerencsésen futni kezdett úton! Virág, Kis és Dayka, kiket elsőnek tart nemzetünkben minden, akinek ízlése van, örömmel fogadnak el szent koszorújokban.”* (* 1808. okt. 31. írt levelében.) Egyszersmind ő maga tisztázza le a versek gyűjteményét, mint ahogy már azelőtt több jó barátja műveivel is megtette, akiknek orthographiájával nem értett egyet.
    E levélből, amely már egyenesen hozzá volt intézve, színről-színre láthatá Berzsenyi a mester javallását, nagyrabecsülését, szeretetét s örömét; e levél egyszerre a magyar Helikon fölkent áldozó papjai közé iktatta, s mintegy kijelölte helyét az irodalomban – mélyen meghatotta a költőt. Válaszul egyik legszebb levelét írta Kazinczynak mindazok között, amelyeket valaha két ismeretlen ismerős egymásnak küldött.
    Szabad legyen idéznünk e levél néhány pontját szóról-szóra, mivel attól félünk, hogy bármilyen gondos magyarázat csak rontana e valóban férfias szépség sorokon. „Egy igen érzékeny jelenést, egy igen szent innepet jegyzett az Úrnak levele az én életemnek napkönyvében s nem szégyenlem megvallani, hogy egy pár forró férfiúi cseppet nyomott ki szemeimből; de érzem, hogy az nem a dicsőség csiklandásának munkája, hanem a jó szándék jutalma és a jók összetalálkozásának andalodása”. Aztán fogadást tesz, int a múzsához írt költeményeiben, hogy minden idejét nemzetének s a tudományoknak (értsd: költészetnek) fogja szentelni. Ígéretének indokolása mindennél hívebben mutatja, hogy valóban „szent ünnep” volt rá nézve Kazinczy buzdító levele. „Egy oly férfiúnak serkentése, kinek ítéletét úgy nézem, mint egy egész nemzetnek szavát, lekötelez engem, hogy lelkemnek minden erejét összeszedjem és felvonjam, hogy mindazon tehetségeimnek hajlatimnak titkosabb csíráit, melyeket magamban sejthetek, felkeressem, kifejtsem, elrendeljem, megnemesítsem és magasítsam, hogy azokkal az ösmereteknek ama fényesebb környékeit, hol Pope felséges képe szerint Alpeseken Alpesek emelkednek, megjárhassam s vizsgálódásom zsákmányába hazám temjént, az önérzet pedig élelmet találjon.”* (*Berzsenyi első levele Kazinczyhoz. 1808. dec. 13.)
    Ez őszinte vallomás, amely feltárja előttük a sokáig szunnyadó nagy tehetség egész bensejét, éppen oly jellemző Berzsenyire, mint amilyen fontos Kazinczy agitátori szerepének megértésére. A szerénységgel párosuló önérzet, mely e soron végighúzódik, csak emeli fogadásának őszinte komolyságát s igaz buzgalmát. Bizonyára e meghatottságnak kifejezése A MÚZSÁHOZ („A te ernyődnek” kezdettel) című ódája, melyben célzást is tesz ez ösztönzésre s bátorításra, mikor így zeng:

Mély sugallásod kiemelt magamból,
Sátorod csendes kebelébe intett,
Hol Kazinczydnak keze szent örömmel
Nyujta borostyánt.

    De nem hitte volna a világért sem, hogy néhány hónap múlva tisztelettel említsék nevét mindenhol, ahol magyar szóért lelkesednek. Pedig úgy történt. Kazinczy szerte küldé Berzsenyi műveit a két magyar hazában. Íróink s a műveltebb közönség ámulva néztek az új jelenség – int valami meteor – pályája elé s valamennyien lelkesedve fogadták róla a hírt, úgy hívén, hogy végre megérkezett az, akinek jöttét néhány v óta más előre suttogták a beavatottak. Kazinczy nem győzte az egyes darabokat tisztázgatni, hogy mindenhová jusson belőle legalább mutatványképpen. Első meglepetésében azt mondá, hogy „újabb poétáink közt egy sincs, aki Berzsenyit utól érje”.* (* L. Kazinczy levelét Kis Jánoshoz. 1808. nov. 12.) S íróink ebben igazat adtak Kazinczynak.
    Így előzte meg a hír Berzsenyi fölléptét, hogy mintegy előkészítse a nemzetet a még addig nem is sejtett költő műveinek elfogadására. Így szállt híre két országra, mikor még alig nehány író olvasta magukat a költeményeket kéziratban.
    Az elsők, akik e szerencsében 1803 óta, midőn nehányan már ismerni kezdték Berzsenyit, részesültek, a Kazinczy triászának tagjai voltak. Vitkovics, Szemere és Horváth István, a széphalmi mester törekvéseinek legodaadóbb pártfogói s részesei levén, Kazinczy első tudósítására elragadtatással várták az annyira magasztalt műveket, amelyeknek híre kisebb volt a valóságnál.    
    A triasz osztozott Kazinczy örömében ,sőt úgy találta, hogy e bámulatos tehetségű ifjú költő igazában véve össze sem hasonlítható egyetlen magyar költővel sem. Annál lelkesültebbe hirdették aztán dicsőségét nemcsak az írók között, de mindazok között, akik még kételkedni mertek a magyar nyelv jogainak épségben tarthatásáról. Egész kis társaság gyűlt össze, mely gyönyörrel, sőt elragadtatással olvasta Berzsenyi műveit, együtt lelkesült a triasz tagjaival, hitet és bizalmat merítvén e költészetből a nemzet jövőjére. Horvát István, korának ez egyik legerősb érzésű magyarja, hirdette a kis társaság lelkesültségét magasabb körökben, az országbíró házánál is, ahol egyszer így szólalt föl: „Hiába nyomná már akárki nyelvünk terjedését, míg nekünk Berzsenyi Dánieleink lesznek; vagyon pedig már egy, nem félthetjük soha a megutáltatástól nyelvünket”. A berzsenyi neve azonnal figyelmet keltett s Horvát nem késett a nála levő gyűjteményből néhány darabot „köztapsolás mellett felolvasni.* (* Horvát Istvánnak Berzsenyihez 1811. febr. 28-án írt levelében. Az Uj Magyar Muzeum 1860. évf. II. félév 73-94. lapjain Toldytól közlött levelek.)
    Így szárnyalt a költő dicsőségének híre mind tovább s nemsokára Somogy-megyének is tudomására jutott, mily nagy kincset rejteget magában egyik határszéli kis faluja, Nikla. Teleki László gróf, a magyar arisztokráciának e kiváló tagja, aki pesti szalonjában szívesen látta nemcsak a főrendű hazafiakat, hanem az írókat s tudósokat is, szintén a triasz útján ismerkedett meg Berzsenyi műveivel, amelyekből a nemzetiség szilárdításának erejét talán ő érezte ki legjobban. Csak alkalomra várt, hogy nagyrabecsülésének valami jelét adhassa a költő irányában. S ez az alkalom nemsokára mintegy önként kínálkozott. 1811. november hónapban Somogy-megye főispáni helyettesévé lőn Teleki s Berzsenyit ekkor a megye táblabírájává nevezte ki. E kinevezés váratlanul lepte meg az elvonulva, magányban élő költőt, de annál nagyobb öröme lőn benne, minél kevésbé gondolta, hogy költői működését már a főúri körökben is ismerik. Tudvalevő, hogy egy szép ódában rótta le háláját a költő Teleki László gróf iránt.
    De még ennél is nagyobb meglepetés várt Berzsenyire néhány hónap múlva, mikor a főispáni helyettes székébe ünnepélyesen beiktattatott, 1812. márc. 18-án. A megye előkelősége diadalérzéssel ünnepelte a költőt. Sárközy István, Kazinczynak a Dunántúl egyik leghívebb barátja s műveinek mindvégig lelkes colporteurje, a megyének egyik legtanultabb s legbefolyásosabb embere, aki pár év óta folyvást figyelemmel kísérte Berzsenyi működését, az ebéd alkalmával a jelenvoltak szeme láttára megcsókolván a költőt, ezáltal mintegy speciálisan Somogy költőjévé avatta. Ez volt a megtiszteltetés kezdete.
    Prónay Sándor báró, a főispáni helyettesnek sógora és akkor a magyar műveltségnek egyik, csöndben ugyan, de annál kitartóbban munkáló képviselője, akire az írók pártfogásának nemes hajlama mintegy atyai örökség gyanánt szállott, már eleve föltette magában, hogy Berzsenyit a somogyi és más megyékből odasereglett rendek előtt nyilvánosan üdvözli, mint a „magyar Parnassus díszét”. S úgy történt. A „nagy palotába”  hivatván este Berzsenyit: „az egész közönség jelenlétében megköszöntötte”, ami a jelenvoltakra épp úgy, mint magára a költőre mély s tartós hatást tett.
    Az ünneplésnek e szokatlan módját tévedés volna mostani fogalmaink szerint megítélni. 1812-ig nemigen volt arra példa, kivéve a Kazinczyét, hogy egy magyar költőt, mint a nemesség díszét,nyilvános gyülekezetben ünnepeljenek, annál kevésbé olyat, akinek műveit addig még csak a beavatottak ismerhették Kazinczy s a pesti triasz útján, kéziratban. Most íme a magyar költészetnek egyik fölkent papját a születésére büszke fő- és köznemességnek úgy mutatja be a megyei előkelőség vezére, mint aki költői érdemeivel mindnyájuk fölé emelkedett. Berzsenyiben a magyar költészetet ünnepelték. Így foga föl ezt Prónay, így teintette azt maga Berzsenyi is. Ebből magyarázhatjuk meg a költő lelkesült örömét, amelynek a Báró Prónai Sándorhoz című ódájában kifejezést adott:

Győztem! Lerázták czombaim a fövényt,
Izzadt fürteimen szent olajág lebeg,
Nevem kivívtam mély porából
S általadám maradékaimnak    

    E fenséges sorokat jónak látták a kolozsvári színház nézőterén felállított oszlopra vésetni s így mintegy a magyar múzsa ünnepeltetésének állandó tárgyává tenni.
    De a költő híre s hatása még másban is nyilvánult, mielőbb művei nyomtatában napvilágot láttak volna. Döbrentei Gábor, Kazinczynak ez idétt még egyik legmeghittebb barátja, szintén tudomást vevén a széphalmi mester útján Berzsenyi műveiről: a pesti triaszéhoz hasonló buzgalmat fejtett ki, hogy a dunántúli költő nevét megismertesse az erdélyi művelt közönséggel. S nem kevésbé célját érte. Gróf Bethlen Ádámné ugyanis azzal kívánt áldozni Berzsenyi költői szellemének, hogy a Melancholia című költeményét kőlapra véseté s azt kertjébe, mint valami diadalívet, fölállíttatá. Így lőn Berzsenyi a két magyar hazának koszorús költője, mielőtt tehetségének egész nagyságát ismerték s mielőtt arra gondoltak volna éppen az ünneplők, hogy a költő műveit közkincsekké kell vala tenni, hogy a nemzet ismerje azokat s lelkesüljön általuk.
    A műveltség e kasztszerű jellege éppen oly különös, mint amilyen jellemző az akkori kor felfogására nézve. Az elzárkózottság, amely az embereket úgy a szellemi élvezetben, mint a mindennapi életben önmagukba süllyeszté, nem engedte a haladás útjain igyekezők törekvéseit sem egyesülni, sem öregbíteni. Mintha az önzésnek valami egészen sajátságos neme vert volna gyökeret a műveltebb közönségben, amely az anyagi élet köréből átöröklődött a szellemi térre is, elkülönítvén az egymásra utalt értelem munkájának minden termékét, akár gyönyört nyújtott az, akár áldozatot kívánt.    
    Éppen ebből a szempontból tűnik föl a Kazinczy pályája korszakalkotónak és szokatlan fényűnek. Míg a tehetősb nemesség ön kis világának szűk körén túl lenézett s megvetett minden törekvést, amely az ember magasabb ösztöneinek kifejtésére irányult, nem keresvén s nem is ismervén a szellemi közösségben rejlő bámulatos hatalmat s ennek csak kevesektől sejtett tényezőit:Kazinczy levonta a következményt, a nyugatai népek irodalmának tanulmányozásából s az ettől sugallt céljai után haladt feltartózhatatlanul egész élegébe. Ő ismerte az utakat, amelyek a polgárosultság felé vezetnek; tudta és hirdette, hogy a szellemi egyesítés nagy munkájától függ hazánk jövendője. Mennyit áldozott már ifjú korában, hogy a szegényebb sorsú írók művei közkincsekké válhassanak! Mennyire kész lett volna egymaga egy fejlett irodalom szükségletét ellátni, ha a gond terhei mind komorabb és komorabb felhőket nem vontak volna derült homlokára! De így is megtett mindent, amit csak a nemzet hátramaradottságát élesen látó s az azt leküzdeni kész önfeláldozás apostolaként kivívhatott.
    Az 1800. év elején már Szemerénél volt Berzsenyi műveinek gyűjteménye. Kazinczy hallani sem akart a késedelemről. Szívesen feláldozta a múlt és utolsó hónapjait a versek tisztázására, javítása- és pótlására, csakhogy mennél előbb bámulhassa azokat nemzetünk. Javításait s pótlásait a költő szabad tetszésére bízta, hogy azokat elfogadhassa vagy elvethesse. Éppen ezért természetesnek találjuk, hogy Berzsenyi óhajtva várta vissza a gyűjteményt. Vajon milyen javításokat tehetett művein a széphalmi mester; vajon e javítások a nyelvet, a versmértéket vagy a compositiót illették-e? De minél élénkebben vágyott saját műveinek kéziratát visszakapni, hogy a Kazinczytól ajánlott versszakok s egyes sorok javítását megkísértse: annál bajosabban tudott Szemeréhez férkőzni, akinél a kéziratgyűjtemény Pesten letéve volt. Többeket megbízott, hogy a gyűjteményt átvegyék, de oly szerencsétlenül, hogy vagy megbízó levele veszett el, vagy Szemerét nem találta Pesten az illető megbízott; sőt akadt olyan is, aki Berzsenyitől kapott ugyan igazolványt a gyűjtemény átvételére, hanem rest volt Szemere után járni. Így aztán elmúlt egy év s Berzsenyi mégsem tudta megkapni saját műveinek kéziratát.* (* L. Berzsenyinek 1809. nov. 25-iki levelét.)
    Ez év különben egyike volt legvesződségesebb éveinek. Áprilban Pestre készült, hogy műveit sajtó alá adhassa s megismerkedhessék Szemerével és a triasz többi tagjaival, akiket Kazinczy nem győzött neki ajánlani. Azonban részint, mivel neje e tájban betegedett le, ekkor születvén harmadik fiuk s utolsó gyermekük, László, részint mivel maga Berzsenyi is több hétig betegeskedett, kedvét vesztette és csüggeteggé, komorrá lőn: a Pestre való utazás mind tovább húzódott. Betegségéről nem tudósít bővebben. Csak annyit ír, hogy egyik nyavalyából a másikba esett. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy későbbi betegségének s búskomorságának előjelei ekkor mutatkoznak először. A duzzadó erejű érfiú most egyszerre megrendült. „Még eddig – írja Kazinczynak 1809. máj. 5-ikéről – a mulandóságnak semmi magvát sem éreztem ereimben, de most érzem egész semmiségemet és csüggedek.”
    A melancholia árnyának ez első jelentkezéséhez járult az abból támadt bosszúsága, hogy hazulról ki nem mozdulhatott, amiben nemcsak betegeskedése gátolta, hanem főképp az az igazolom, mely az egész Dunántúlt elfogta a franciák bejöttének hírére. Az ellenségnek alig vélt berohanása nagy zavarba ejtette a népet, kivált Vas-megyében, hol János főherceg úgy maga, mint tisztjei egyaránt azzal biztatták a lakosságot, hogy az ellenségtől még nincs mit tartaniok.* (* L. Pápay Sámuelnek Kazinczyhoz intézett 1810. dec. 20-iki levelét. Eredetije Zádor Gyula birtokában.) A győri szerencsétlen ütközet után mg rosszabbra fordult az állapot. Nemcsak eleséget kellett szállítaniok az ellenség számára s a sebesülteket ápolniok, de tűrniök kellett a folyvást özönlő csapatok zaklatását is, amelyet kivált az olasz és rajnai katonák követtek el. A jobbágyság szegénysége s nyomora kétségbeejtő volt, amit csak fokozott a nagy drágaság, betegség s gyakori halál.* (* L. Sárközy Istvánnak Kazinczyhoz írt 1810. febr. 19-iki levelét. A m. tud. Akadémia könyvtárában: M. Irod. Lev. 4-e. 195. sz.) E zavarok és izgalmak a gazdálkodás folyamát is megakasztották. Berzsenyi földjeinek egy része parlagon hevert, rétjei kaszálatlanok voltak s búzakazlai romlani kezdettek.
    E kedvetlenségek között némi jótétemény volt Berzsenyire az, hogy múzsája eléggé munkás volt e zivataros idő alatt is, részint új műveket sugallva neki, részint a már kész művek javítására ösztönözvén őt. Másfelől pedig Kis János egy alapítandó folyóirathoz hívta meg őt munkatársul.* (* L. Kis Jánosnak Kazinczyhoz írt 1808. dec. 24-iki levelét. Eredetije a pannonhalmi levéltárban.) ár évekkel az előtt szándékozott Kis János egy irodalmi közlönyt alapítani, de az idők nemigen kedveztek a terv létesülésének. 2808 végén azonban némi egyességre jutott Hartlebennel, aki késznek nyilatkozott valamely évnegyedes folyóiratot kiadni, ha elég érdekes tartalommal szerkeszthetné azt Kis János. Már a címen is megállapodtak, mely Magyar Tárház lett volna.  Berzsenyi szívesen fogadta a meghívást. Megígérte, hogy ami időt gazdasági teendőitől elszakíthat, azt készséggel áldozza a közös célra. Egyszersmind hajlandónak mutatkozott verseit is átengedni a Magyar Tárház számára, a szerkesztőre bízván, hogy az ő „dilettanti munkáját megítélje” és „ne kényének, hanem becsületének legyen barátja”. Érdekes, hogy Berzsenyi, aki eddig mindig vonakodott az irodalmi szerepléstől: most teljesen osztozik az egy célra munkálás örömében s fáradságában, sőt még ő bátorítja a szerkesztőt is. „A politikai zaj rettenthet – írja Kis Jánosnak –, de talán nem akadályoz. Fridrich Rossbachál is verseket csinált, mi se némuljunk el igen hirtelen.* (* L. Kishez 1809. febr. 18-án írt levelét. Uj M. Muzeum. U. o.)
    A Kis János tervezte vállalat azonban, sajnos, nem létesülhetett most sem. A háborús idők megint megakasztották e szándékot és Hartleben utoljára is vonakodott a kiadást elvállalni. Mivel a folyóiratnak nem remélt elég kelendőséget. Ily körülmények között Berzsenyi újra foglalkozni kezdett műveinek önálló kiadásával. Fölkérte Kazinczyt, hogy ajánljon neki kiadót s lássa el őt jó tanáccsal, hogy „kivel és mi móddal nyomattassa” verseit. Néhány darabbal már szaporította a gyűjteményt, amelyeket szintén Kazinczy bírálata alá bocsát, hogy azokat is láthassa a mester, mielőtt végleg sajtó alá kerülnének. Kazinczy folyvást ösztönözte őt ez idő alatt a Pestre menetelre s csakugyan Berzsenyi a következő, 1810. év ja. 20-án meg is indult. Azonban most sem szerencsével. „Laknál – írja Kazinczynak* (* 1810. febr. 25-iki levelében.) – egy hitvány hídról ledűltem és sántán, bénán tértem vissza. Jobb kezem oly ütést kapott, hogy csak most (egy hónap múlva) foghatok először tollat az írásra és a te nagybecsű leveleidnek, szíves oktatásaidnak megköszönésére.”
    Kazinczy azonban nemcsak Berzsenyit ösztönözte folyvást, hogy látogassa meg a pesti írókat, hanem ez utóbbiakat sem szűnt meg biztatni – főleg akkor, midőn Berzsenyi elhatározását a Pestre menetelre vonatkozólag komolynak tartá –, hogy nemsokára látni fogják a „túl a dunai poetát”, akit műveiből úgy is ismernek. Egyik levele valódi hírnöke volt Berzsenyi megérkeztének. 1810. márciusban írja Kölcseynek: „Nem sokára Berzsenyit is fogjátok látni, kedves barátim, s olvassátok verseit s lángra gyuladtok utána.” S csakugyan néhány nap múlva megérkezett a várva-várt költő, akit Kazinczy triasza a legszívesebben s a tőle kitelhető legnagyobb előzékenységgel fogadott.
    Berzsenyi csendes örömmel szemlélte a körüle sereglő írók csoportját, szívesen időzött körükben, de az idő kimértségével mentvén magát, iparkodott dolgait mennél előbb végezni és szabadulni a nem neki való zajos városból. Vitkovics, akinek házánál a triasz rendesen össze szokott gyűlni, fáradhatatlan volt a Berzsenyi szórakoztatásában, de csak nagyon kevéssé érte el célját. Berzsenyi teljesen meg volt elégedve a szíves fogadással; de a látogatások, amelyeknek éppen nem volt barátja, kifárasztották. „Utazásomnak ideje – írja Kazinczynak* (* 1810. ápr. 8-iki levelében) – és a Duna-víz úgy megbágyasztottak engem, hogy a te derék pesti barátaid társalkodásának gyönyörűségét ne érezhettem eléggé. Oly lankadt lettem hogy mg Virágot sem kívántam látni.” Dolgait azonban sikerült rendeznie. Szemerétől, aki ekkor éppen betegeskedett, átvette verseinek csomóját s kiadásukra nézve egyezséget kötött Kis Istvánnal. Aztán Kölcseyvel és Szemerével a Kazinczy javításait és pótlásait vette vizsgálat alá, amelyekben „sok szép észrevételeket” talált. „Használni fogom azokat – írja –, valamint csak ízlésem és poesisom természetes megengedheti. A hézagokat is igyekeztem minél jobban kipótolni és változtatásaimat tudtodra adni.” Ez a javítás és pótlás természetesen sok vesződséggel járt. Nem is igen biztatta Kazinczyt, hogy sohasem tanulta, hogyan is tölthette volna be a theoreteicus Kazinczy kedvét mindenben? Meg is mondja ezt nyíltan s azért „minden iparkodása mellett is sokakat kénytelen volt meghagyni az eredeti nyerseségében.”
    Berzsenyi műveinek gyűjteménye ily formán megint ugyanarra a vándorútra került, amelyről csak nemrégiben oly nehezen tudta azt Berzsenyi magához keríteni. Kazinczynak meg kelle győződnie, amint e gyűjtemény újra hozzájutott* (* L. Szemerének hozzá írt 1810. dec. 26-iki levelét.), hogy Berzsenyi csakugyan nem mindenben engedett az ő ajánlatának. De azt is érezte, hogy a kihagyások iránt Berzsenyi nincs vele egy értelemben. Ő azonban óvakodott erőnek erejével érvényesíteni, amit e tekintetben jónak látott. Tanácslani – úgymond – szabad, s a tanács elfogadása mg nem teszi az eredetiség feláldozását. Kazinczytól megint Szemeréhez jutott a gyűjtemény s ekkor a triasz újra bírálat alá vette az új javításokat; kivált Horvát volt az orthographiai dolgokban makacs és tántoríthatatlan, aki a Berzsenyi helyesírását egészen a saját értelme szerint óhajtotta volna megjavítani, de ebben Szemere és Vitkovics – úgy látszik – nem engedtek. Egy-egy szón sokat vitatkoztak; például Horvátnak nem tetszett a magánosság s magányt javasolt, a teljes helyett tellest. Egyszóval: a triasz élesítette eszét, e, szerinte, tanulatlan költő művein, akinek philológiai ismeretei kétség kívül nagyon hézagosak voltak, de a nyelv eredeti természetét jobban értette mindnyájuknál.
    Végre tehát azon a ponton volt a Berzsenyi gyűjteménye, hogy sajtó alá adassék. Szemere készséggel ajánlkozott a revisiora, mit Berzsenyi annál szívesebben vett, mivel ő maga teljesen járatlan volt az efféle munkában; de különben hajlandó a kiadás költségeit megtéríteni az esetre, ha Kis István „a kívánt csinosságot megadni nem akarná.”* (* L. Berzsenyinek Szemeréhez írt 1810. júl. 29-iki levelét. Szemeretár II. k.)    
    Az 1811. év elején megint Pestre készül Berzsenyi, hogy a kiadóval megalkudjék s a szükséges költséget megvigye. Kéri azért Szemerét: hogy tudósítsa őt, hogy mennyibe fog kerülni mind a „középszerű, mind a legfőbb csinosság”, hogy jó előre gondoskodhassék a költségekről.* (* 1811. jan. 1én kelt levelében. Szemeretár III. köt.)
    Míg a kéziratgyűjtemény a censor vizsgálata alatt volt 1811-ben: Berzsenyit házi gondjai megakadályozták szándéka kivitelében. A múlt évben sokat szenvedt gazdasága a viszontagságos időjárástól, mi az érzékeny költőt annál inkább elkedvetlenítette, mivel a múzsa is csak gyéren köszöntött be hozzá s mint mondja, akkor sem szívesen A kedveszegett költő, hogy ruganyosságát visszanyerje, kétszeres szorgalommal látott a gazdaság után s iparkodásának célja az volt, hogy vas-megyei birtokát kiválthassa a zálogból. Jóllehet maga és egész családja beteg volt: céljához annál erősebben ragaszkodott, mivel öregkorát szülőföldén szándékozott tölteni és Niklát csak számkivetés helyének tartotta. „Feloldhatatlan kötelek vonnak azon földhöz, mely az én szebb korom napjait látta” – írja Kazinczynak. Tervét azonban tönkretette a márciusi patens, amely a pénznek értékét egy ötödére szállította le. Éppen indulófélben volt a költő a Kemenesaljára, hogy visszaváltsa ottani birtokait, mikor egyszerre csak meghallja a császári patens közzétételét.
    Elképzelhetjük, mily rosszul esett Berzsenyinek e régóta ápolt tervéről egyszerre lemondania. „Nagy volt károm – írja Kazinczynak, de az mind semmim volna, csak célomnak elvesztése szívemet oly igen ne nyomná… Le nem írhatom néked kedvetlenségemet.”* (*1811. jún. 5-iki levelében.) Ezt a kedvetlenséget csak fokozta a júliusi jégeső, mely, mint mondja, tíz esztendei iparkodását elsöpörte. Még több vesződséget okozott neki az hogy télvíz idején házának mintegy fele összedűlt s Berzsenyi családjával együtt az egész telet egyetlen kis szobácskában volt kénytelen kihúzni. Ide járult a feletti bosszúsága, hogy gyermektelen sógorasszonya szép összeg pénzt (15 ezer frt) hagyott ugyan reá, de oly föltétel alatt, hogy a pénzt föl ne vehesse, csupán kamatját húzhassa. Melyik volt az a sógora Berzsenyinek: akire emiatt gyanakodott, nem tudjuk; de valószínűleg ugyanaz a Thulmon Pál, akinél somogyi birtokai is zálogban voltak. Egyik jó barátjának s rokonának veszteséget okozott neki, a különben is már egészen felizgatott költőt mélyen elkeserítette. Fájt neki, hogy az emberekbe helyezett bizalmának ennyire meg kellett rendülnie, s mintegy kiszámított rosszakaratot sejtett ott, ahol pedig talán csak tévedés volt. „A sorsnak csapásai – írja Kazinczynak – megszomorítottak, de az ily s több efféle emberi gonoszságok egész lelkemben megháborítottak.”*  (* 1812. febr. 5-iki levelében.) Mindenesetre e körülmények fokozott erővel siettették búskomorságának teljes kifejlődését, amelynek ez időben számos jeleivel találkozunk már, kivált leveleiben Természetes, hogy mind e vesződség között legkevésbé tűrhette békével háza ledűltét, s azt, hogy egy szobában kellett nyomorognia az egész télen át, ami mind az olvasásban, mind az írásban teljesen gátolta. Éppen most kezdett egész erejével és buzgalmával a régi classicusok s újabbkori írók olvasásához: s félbe kellett szakítania olvasmányait. Úgy érzé, hogy el van temetve az anyagi bajokba, amelyektől többé nem is tud megszabadulni. Új házának építése szintén sok gondjába s költségébe került, de mégis megnyugodott, mikor az már készen volt s elrakodhatott benne véglegesen Úgy látszik, ekkor már nem vágyott vissza a Kemenesaljára, talán azért, mert háza, noha a lehető legegyszerűbben, mégis az ő nem annyira tervei, mint inkább gondozása mellett készült. Sorai, amelyeket 1812. ápr. 2-án ír Kazinczyhoz, világosan ezt mutatják: „Ma rakodtam új szobáimba, letettem nyoszolyámat azon szegletben, melyben én haldoklani fogok, elgyújtottam kandallómat, melynél életemnek örömeit, bolondságait gyakran vissz fogom kérődzeni s vénségemet melengetni”.
    Eközben a versgyűjtemény kiállotta a censurát, mégpedig minden törlés nélkül. Vitkovicsnak földije, Madarassy Ferenc volt a censor, aki a triasz kérelmére egyetlen betűt sem változtatott a kézíráson.* ( L. Vitkovicsnak Kazinczyhoz írt 1811. dec. 24-iki levelét.) Most ehát újra meg lehetett indítani a régóta tervezett kiadást, amire főképp Kazinczy nem szűnt meg ösztönözni pesti barátait, s amire ezek is teljes erejükkel törekedtek, főleg miután Berzsenyi is szeretett volna már a sok huzavonán átesni. Néhány hónappal az előtt volt szó róla, hogy kápolnai Paur István, fehér-megyei tiszteletbeli jegyző, annyi pénzt ad kölcsön Vitkovicsnak, amennyi a Berzsenyi és Dayka műveinek kiadására kell.* (* L. Kazinczynak 1811. máj. 22-én Berzsenyihez írt levelét.) Ez az ajánlat azonban, nem tudni, mi okból, nem jutott érvényre, és Berzsenyi, mikor meghallotta, hogy művei a censor kezei alól kikerültek, elhatározta, hogy Pestre siet a kiadás végett. 1812. febr. 15-ikéről ez ügyben ezeket írta Vitkovicsnak: „A márciusi parancsolat, jégeső, házépítés, s más sok csapásai ezen esztendőnek megakadályozták pesti utamat. A tavasszal okvetetlen megyek, mihelyt a boraimat eladhatom. Nagyon leköteleznél ha addig valamely typographussal értekeznél gyűjteménykém kiadása eránt s nékem tudtomra adnád, mennyi pénzre leszen szükségem. A nyomtatáshoz megkívántató költségekről semmi tapasztalásom, semmi ideám nem lévén igen félek vaktában megindulni.”* (* Szemeretár. III. k.) Vitkovics, Szemere és Horvát István azonban részint hivatalos, részi8nt magánügyeikkel levén elfoglalva s másfelől mindenképp azon törekedvén, hogy a kiadás Berzsenyinek semmi költségébe se kerüljön: egyre halasztották a kiadás foganatbevételét, míg az ügyes és tevékeny Helmeczynek sikerült oly módot találnia, mely a triasz régi tervével csakugyan megegyezett. Ismeretes hogy Helmeczy a kiadás költségeire a pesti és fejérvári meg a zágrábi kath. Papnövendékektől mintegy ezer* (* L. Kazinczynak Berzsenyihez 1812. júl. 12-én írt levelét.) forintot gyűjtött össze, amely összeghez az ő tanítványa, Siskovics József, még vagy száz forintot adott. Ez áldozókészséget Berzsenyi elfogadta ugyan, de úgy látszik, nem teljes örömmel. „A pesti növendékek tétele nékem becsület s dicsőség – írja Kazinczynak –, de én ezen dicsőséget nehezen tudom Szemerének, Horvátnak  s Vikovicsnak megbocsátani.” A szerény, de ősi nemességére büszke Berzsenyi nem könnyen tudott belenyugodni ez ajándék elvételébe, ami úgy tetszett előtte, hogy közel jár a könyörületből tett áldozathoz. Aztán bármilyen takarékos gazda volt is: szégyellte, ha azt hitték, hogy ő e adományra reá szorult. De visszautasítani nem lehetett. Lassankint azonban másképp kezdte felfogni ez adomány értékét, belátván, hogy az az irodalom érdekét s nem az ő magánszemélyét illeti. Így kérte föl Kazinczyt, hogy tegye közzé a kispapoknak ez áldozókészségét a hírlapokban s emellett írjon a növendékpapoknak egy köszönőlevelet, ígérvén, hogy a maga részéről is meg fogja tenni ez utóbbit.
    Kár, hogy nem ismerjük Berzsenyinek ez alkalomra írt levelét: de az, amit Tatay Jánosnak, a növendékpapok egyikének leveléből tudunk, elég arra, hogy Berzsenyinek ez adományt illető felfogását megismerjük. Tatay levele meggyőzhette Berzsenyit, hogy a hír hallására rögtön alkotott véleménye alaptalan volt. Talán nem csalódunk, ha azt hisszük, hogy a levél lényegesen hozzájárult ahhoz a felfogásához, amelyre egyébiránt magától is eljuthatott volna, de amely így a szilárd meggyőződésig emelkedett. A mi cselekedtünk  - írja Tatay – csekély, de szíves, és egyedül a hazaszeretetnek szüleménye. Vajha tehetségünk annyira terjedne, hogy ily literatorainkhoz s felséges munkájához illendő mértékbe volna. Ha a szerencse még most ezt megtiltotta, a természet, hazájához vonzó igaz szívet adván, ezt kétszerezte.” A növendékpapok elragadtatással fogadták Berzsenyi levelét, minek világos kifejezéseit olvashatjuk ugyancsak Tatay levelében: „Ha mi egy ily hazai literatornál figyelmet érdemlettünk, ki minket becses levelével váratlanul megtisztelt: tettünk eléggé meg vagyon jutalmazva.”* (* A levél 1812. máj. 24-én kelt. Eredetije a m. tud. Akadémia könyvtárában: M. Irod. Lev. 4r. 213. sz.)
    Berzsenyi, hogy meghálálja az áldozókészséget: azt óhajtá, hogy a növendékpapok nevei a kiadás címlapjára legyenek függesztve. Ez ellen azonban az adományozók tiltakoztak, valószínűleg abból az okból, amely miatt Kazinczy sem teljesítette Berzsenyi föntebbi kérelmét. „Nem ártunk-e a dolognak is, ezeknek a fiúknak is a kihirdetéssel?  A nemzetiség ellenségei szemmel tartják az így buzgólkodókat, s félek, nehogy megtiszteltetésekkel nekik ártsunk.”* (* L. Kazinczynak 1812. júl. 2-iki levelét.)*
    Ily formán a Berzsenyi műveinek kiadásán Helmeczy, Tatay és Bilkey Pap Ferenc szorgoskodtak s miután a már összegyűjtött költséghez. Berzsenyi is küldött száz forintot s Bécsben magát újra lefestvén, a képet rézre metszeté, végre a munkát csakugyan sajtó alá lehetett adni. Így jelentek meg 1813. tavaszán Berzsenyi Dániel versei. (Kiadá Helmeczy Mihály, 1813. Berzsenyi arcképével s Helmeczy előszavával. 8r. Nyomtatta Trattner J.)
    A kiadásbólHelmeczy hét-nyolcszáz forint bevételre számított. Az adományozók nem követelték vissza a felajánlott összeget* (* L. Helmeczynek Berzsenyihez 1812. nov. 28-dikán írt levelét. Akadémia U. o.), s így a kiadás jövedelmét Berzsenyi terve szerint „örökösen magyar könyvek kiadására” lehetett fordítani. „A könyv elkölt – írja Toldy Ferenc – s Helmeczy 1839-ben kétszáz forintot tett le, mint tiszta hasznot »magyar könyvkiadásra« az Akadémia pénztárába.”
    Berzsenyi a kiadással nem volt megelégedve. Különösen rossz néven vette, hogy Helmeczy a költő híre és tudta nélkül néhány jelzőjét és sajátos szólamát megváltoztatta.* (* L. e változtatásokat Berzsenyinek Döbrenteihez írt 1814. jan. 5-iki levelében.) Berzsenyi ezt nagy botlásnak nézte, Kazinczy pedig valóságos erőszaknak, amelyhez élő költő műveinek kiadásában senkinek sincs joga. Másfelől a növendékpapokat sértette Helmeczy előszava s azt hitték, hogy ezért Berzsenyi rájok is neheztel. „Meg vagy bántva, ugye, kedves barátom, munkád méltatlan kiadásával? – írja Tatay 1813. júl. 18-iki levelében.* (* Akadémia U.o.) Engedj meg nekünk, mi a munkád előtt álló előbeszédben legkisebb részt sem vettünk; akaratunk s tudtunk nélkül volt, s csak a hiú fény után mászkál Helmeczynek idétlen s szerencsétlen gondolatja volt, hogy magát kiadónak nevezhesse, holott jobb lett volna RONTÓNAK neveznie magát… i nem akartuk tudatni balkezünkkel, amit jobbunk teve… Ami változások történtek munkáidba, protestálásom ellen vannak, mert én majd a szemét is kiástam, hogy meg ne változtasson egy betű is; de ő okosabbnak akarván látszani, maga fejétől tette.”
    Annál jobban meg volt azonban lepetve a közönség s kivált az írói világ. Kisfaludy Sándor azt írta, hogy Berzsenyi ódái „elragadták őt s kiemelték melancholiája csendjéből.”* (* L. Helmeczynek Berzsenyihez írt 1813. aug. 18-iki levelét.)
  Kenderessi Mihály pedig Erdélyből ezeket írta Helmeczynek: „A derék Berzsenyi valóban dicső lépésekkel hatott fel a magyar koszorúsok sorába lanti dalok között s virágos ösvényeken.”* (* Helmeczy levele Berzsenyihez 1813. nov. 20-áról.) Mindenhonnan, ahol a magyarságért lelkesültek, hasonló hírek érkeztek részint Berzsenyihez, részint Helmeczyhez, részint pedig Kazinczyhoz. Szathmár és Szeged kapva kaptak az új könyvön. Győrből ugyanily eredményről tudósítja Kis János Kazinczyt. „Berzsenyi itt is mindenütt nagy kedvességet talál. Helmeczy egy nehány exemplárokat küldött, már nemsokára mind egyik el fognak kelni. Mely öröm, mikor ilyen költő az ifjaknak is tetszik.”* (* 1813. szept. 11-iki levelében. Eredetije a pannonhalmi könyvtárban.) Kazinczy szerint Sárospatak nem ismer Berzsenyihez fogható magyar lantost, s csak itt-ott akad egy-egy finomabb ízlés ember, aki a Dayka szépségeit is érzi Berzsenyi mellett.
    S vajon mit  mond Berzsenyi mindezekre? Szavai ismeretesek: „Verseim mindenütt kedvességet találtak, de félek, hogy igen közönségesek, minthogy igen közönségesen tetszenek.”Ez ítélet éppen oly jellemző Berzsenyire, a költőre, mint a magánemberre, s éppen oly élénken mutatja Berzsenyinek a költészetről s annak irányáról alkotott felfogását, mint amily világosan feltárja azt a hatást, amelyet Berzsenyi Kazinczytól s a római classicusoktól vett.
    E siker könnyen érthetővé teszi hogy a pesti írók Berzsenyi műveinek másodszori kiadásáról is csakhamar gondolkozni kezdtek. Bilkei Pap Ferenc már a következő évben fölkérte Berzsenyit, hogy kiadott s még kiadatlan munkáit újra közzétehesse, mert a már kiadottak „eredeti épségekből a nem rokon tollnak másolásai által sokat elveszthettek.”* (* Berzsenyihez írt 1814. dec. 18-iki levelében.) Helmeczy szintén felajánlja segítségét s közreműködését még előbb, de Berzsenyi halasztást kért, hogy kivált még kiadatlan műveit, az epistolákat, újra átnézhesse s kijavíthassa. 1815 elején újra sürgeti Helmeczy Berzsenyit, hogy a már átnézett darabokat küldje föl, mert a könyvet mindenfelé keresik. Helmeczynek több levelét ismerjük ez ügyben, amelyekben semmi sincs, ami a Berzsenyi neheztelését csak távolról is mutatná. Berzsenyi kéltség kívül elhallgatta az első kiadás változtatásain támadt bosszankodását s e „szép tüzű fiatal embert” már csak azért is óvakodott megsérteni, mivel Kazinczy folyvást dicsérte előtte, s mivel annyi ügyességet és mozgékonyságot akkor egyik pesti barátjában sem tapasztalt. Újabb műveit tehát még 1815 vége körül ismét Helmeczynek küldé egy rövid epistola kíséretében.

„Im, gyűjteménykém vedd baráti keggyel,
Érezze ismét gyámoló kezed,’
S láttasd világgal, mint már láthatád.
Kevés virággal szerzi meg Caménám…”

    Így jelent meg Berzsenyi műveinek második kiadása 1816-ban, három évre az első kiadás után. Az első kiadás Berzsenyinek 1812-i írt műveit foglalja magában, a második ugyanezeket s az 1809-től 1815-ig írt epistolákat, tehát ugyanazon műveket, amelyek Toldy kiadásának I-III. És V. könyvét s a IV-iknek mintegy felét teszik. Ha a Toldy kiadásaiban először megjelent műveket nem számítjuk, amelyeknek írása szintén ez időre esik: összesen mintegy tizenkét mű híján Berzsenyi költői pályájának egész eredménye előttünk van már 1816-ban. Tehetsége innentúl már nem mutat újabb emelkedést, csak másnemű fejlődést mely éppen oly szoros összefüggésben van a magánember életkörülményeivel, mint amily elválaszthatatlan az ódaköltő Berzsenyinek egyéniségétől.
    E magánegyéniség jellemével foglalkozás közelebb visz bennünket a költő világának szeletéhez, költészetének felfogásához, s eszméinek átértéséhez. Úgy hisszük tehát, helyén valónak találja olvasónk, ha először Berzsenyinek, mint magánembernek jelleméről mondunk el egyet-mást.
    Berzsenyit, a magánembert, épp oly kevéssé ismerték kortársai, mint életírói, mint legközelebbi barátai. Még Kazinczy mondott róla legtalálóbb véleményt, de már Döbrentei tökéletesen elferdítette, mondhatnók, meghamisította jellemét. S mindez nem csoda. Berzsenyit azok sem ismerték jobban, akik többször együtt voltak vele, azoknál, akik csak egy párszor látták az életben. Mert Berzsenyi egészen önkéntelenül oly hatást tett a vele beszélőre, amely sehogy sem volt alkalmas arra,  hogy abból a fölületes gondolkozó helyes ítéletet alkothatott volna Berzsenyi nem tartozott amaz emberek közé, akiknek benseje az első pillanatra feltárul, s akikkel mindjárt tisztában van az ember, mit tartson róluk. Pedig el merjük mondani, hogy Berzsenyinél egyenesebb jellemet, őszintébb, hamisítatlanabb természetet, egyszerűbb és józanabb felfogású embert, aki egyéniségének vele született hajlamainál fogva jobban gyűlölje a kétszínűséget, álságot és hiúságot, keresve sem igen találhatunk. Úgyszólván az ősi természet kebelén növekedvén, távol a nagyvilágias élet inden feszességétől: eredeti tehetségeit inkább önmagának kellett kifejteni és természetes indulatait korlátoznia, mikor az ember céljainak tudatára jutott. Olvasmányaiba is inkább a saját értelmét ültette át, mert mikor megerősödött egyénisége, csak öntapasztalatai s belátása vezették s hamar felszabadította magát az iránymutatók hatalma alól. Ön kis világába zárkózva: az életkörülményeinek s az emberek cselekvéseinek indokait mindig a maga hamisítatlan ősi természetessége szerint vizsgálta s ítélte meg, s amit így jónak tartott, ahhoz azután makacsul ragaszkodott. Az egyszerű falusi nemes, aki a reális élet követelményeit önmagára nézve parancsolóknak tartotta, a társadalmi közösségnek együttható föltételeiről bizonyára nem szerezhetett oly tiszta fogalmat, int aki folytonosan társaságban élt. De saját felindulásainak hatása és izgalmai kevés embert kerítettek annyira hatalmukba, mint Berzsenyit. Innen van, hogy korán elmélkedővé, gondolkozóvá fejlődik, s ez az értelmi működés egészen elfoglalja őt, annyira, hogy a fölületes vizsgáló könnyen azt hihette felőle, hogy az ő zárkózott természete, kevésszavúsága, szerény magatartása, igénytelen egyszerűsége, józan kedélye hidegséget, sőt valóságos közönyt takarnak. Gazdasága annyira elfoglalta, hogy a társaságot teljesen kerülni látszott, amit szintén félremagyaráztak kortársai. Pedig ennek egészen egyszer magyarázata van. Napjait a gazdaság körül töltvén, éjjel olvasmányaival s a múzsával foglalkozván: nem érezte szükségét a társas összejöveteleknek, amelyekből Sopronban eléggé kivette a maga részét Sömgyénben a Kis János és Káldy Pál társaságában szívesen elidőzött, eltréfálkozott: de gyakoribb vendégük inkább csak a téli időszakban volt s ekkor is sokszor hetekig önmagába mélyedt, ha valami kedvére való olvasmányt kaphatott akár egyiktől, akár másiktól. Nem forogván a nagyvilági, vagy mondjuk csak, városi körökben: mindig némi idegenkedést mutatott, ha kevésbé ismert emberekkel került össze s meglátszott egész magatartásán, hogy nem szokott az udvarias bókokhoz s hajlongásokhoz. Nem is kereste senki barátságát, de akit egyszer megszeretett, akit becsülni tanult, ahhoz szívének egész hevével s nemes ösztönével ragaszkodott.
    Mikor Niklára költözött: sokáig senki sem ismerte. Kazinczynak a Dunántúl is volt egy pár jó barátja és szokása szerint, amint megismerkedett Berzsenyivel, óhajtotta volna hogy Berzsenyi is ismerje az ő régi jó barátait. Föl is kérte, hogy tiszteletét adja át Horváth Ádámnak és Sárközy Istvánnak. Berzsenyi azonban azt felelte, hogy ő ezt nem teheti, mert úgy tűnnék föl, mintha ő ezeknek barátságát azon a réven óhajtaná megnyerni, hogy ő költészettel is foglalkozik. „A kérkedésnek még a színétől is superstitiose irtózom” – írja Kazinczynak, aki aztán Sárközyt ösztönzi az ismerkedésre. Ez azonban alig tud ráakadni arra a fényes tehetségű költőre, akit Kazinczy hol Virághoz és Daykához, hol Kis Jánoshoz és Kisfaludy Sándorhoz hasonlítgat, de mindig elsőrangúnak emleget. „Sok kérdezősködés után tudhattam csak meg – írja Sárközy 1810. febr. 19-én kelt levelében* (* Eredetije a m. tud. Akad. Könyvtárában: M. Irod. Lev. 4r. 176. sz.) – micsoda Berzsenyit értesz… Most hallom, hogy egy nem régi emigrans emberséges és philosophus ember lakik ott nagy csendességben kit, mivel ki nem szokott járni senki sem ismér úgy, mint én szeretném.” De mégis megígéri, hogy fölkeresi őt.
    Ez önmagába mélyedő, önmagával foglalkozó egyéniség sem örömét, sem bánatát nem tudja megosztani másokkal. Annyira mélyen megérez minden hatást, hogy azt mintegy önmagába rejti, hogy annál több tápláléka legen az e nélkül maga-magát emésztő lelkének. Semmi sincs benne a Kazinczy hírvágyából, de húságából sem. Ha Kazinczy egy-egy szép levelet kap: öt-hat párban lemásolja s küldi szét az ország minden részében lakó jó barátainak, akiktől a maga leveleire nézve szintén hasonlót kíván. Kazinczynak általános hatása egyrészt éppen ide vezethető vissza .Berzsenyi azonban nem engedelmeskedik neki e tekintetben. Hogy profanálnám én – kiált fel – a Kazinczy levelét és szíve zálogát! Tudja hogy őt különöskének tartják azon a vidéken, ahol lakik. S csakugyan ő senki után sem indul, legkevésbé a mások különcségei után. Ez agyvázaktól – írja Berzsenyi – „már grammatista koromban tökéletesen szabad voltam, és sohasem a sistemák hagymáza meg nem szédített, sem semmi előítélet fékje jászolra nem kötött. Ez nem dicsekvés, mert én úgy vélem, hogy ez minden közönséges józan észnek tulajdona, mely láthatárát és míveletkörét nem a syllogismusok hanglépcsőin, hanem egy belső elgondolásnak szempillantásain keresi, melyek legbizonyosabban nyitják meg az ép szem előtt mindazon titkokat, melyeket Aristotelestől fogva láttak, vagy ezután láthatnak.”*  (* 1809. jan. 18-án Kazinczyhoz írt levelében.) 
    A Kazinczy triasza alig várja azt az időt, hogy Berzsenyivel megismerkedhessék, de mily nagy a csodálkozása, mikor a lánglelkű ódaköltőt oly szótalannak, hidegnek, közönyösnek találja, aki semmi iránt sem mutat érdeklődést. Kölcsey, akivel szintén Pesten találkozik Berzsenyi 1810-ben, Kazinczytól siet felvilágosítást kéri. „Berzsenyiről – kérdi Kölcsey – mi légyen édes Urambátyám ítélete, Szemerének hű leírása után kiinstáljuk, mert az a nagy ember nekünk fejünkbe nem fér.”* (* 1810. máj. 6-iki levelében.) Sajnos, hogy Szemerének itt említett levelére nem akadhattunk. Milyen érdekes lett volna Berzsenyi jellemrajzát éppen tőle olvasni. Kazinczy válasza azonban megmaradt s az ő jellemzése nagyrészt találó. „Én őtet – írja 1810. május 12-éről – csak verseiből, leveleiből s a mi Szemerénk tudósításából ismerem. Versei igen-igen szerencsés poetát, levelei igen-igen nemes lelkű, nagy talentumú s tüzű embert, hazafit s barátot mtuatnak… Régen gyanítottam s most látom mind a Szemere leveléből, mind a hozzám írt tulajdon leveléből, hogy ő egy kis Sonderling, egy kis Rousseau, s az genietől nekem nem váratlan dolog.”* (* Szemeretár II. kötet.) Vitkovics is úgy találja, hogy roppant nagy ellentét van az ő külső magaviselete, tartása, bánásmódja és költészete között.* (* Kazinczyhoz 1810. ápr. 6-iki levelében.) Azért, mikor másodszor meglátogatta őket Berzsenyi 1813-ban: a pesti írók vigyáztak minden szavára, minden lépésére. Vitkovicshoz, kit pörös aktái között talált, Helmeczyvel s kisleánykájával, Lidiával ment. Vitkovics mindenképp kereste volna kedvét, de sehogy sem találta. Amint belépett hozzá: Vitkovics nyakába ugrott, megölelte s megcsókolta őt, amit bErzsenyi 2igen csendes vérrel fogadott, hidegséggel viszonzott.” Marasztotta ebédre is, de Berzsenyi nem maradt. Helmeczy minden ismerősükhöz el akarta vezetni: Berzsenyi csak egyre szabadkozott. Elmentek aztán hozzá a fogadóba, ahol szállva volt. Berzsenyi bort vitetett látogatóinak, de azok arra kérték hogy menjen velük Virághoz. Erre is alig tudták rávenni, de a sok sürgető unszolásnak végre mégis engedett, minek Virág fölötte örült. Mikor Virághoz belépett, mind a ketten „csak fejöket billegtették, de módi szerint nem hajlongtak”, aztán egymás vizsgálatába mélyedtek. Kevés ideig időzött itt Berzsenyi s mikor elhagyta egykori vezérének vallott költője szállását, úgy találta, hogy Virágnak már a szobája mutatja, hogy a benne lakó valóságos poeta. Berzsenyi innen mindenáron haza akart térni. Egyre panaszkodott hogy lábai fájnak, kedvetlen és fáradt, de társai mindezt elhallgatták s vezették Kulcsár Istvánhoz. Ez udvariasan és „nagy hajlongásokkal” fogadta Berzsenyit, de ez újra csak „fejét billentette”. Kulcsát egy csoport kérdést intézett mindjárt hozzá, de Berzsenyi felére sem válaszolt. Elmentek aztán a színházba, ahol éppen Cariolánt játszottak.  Előadás után Berzsenyi most már hallani sem akart arról, hgoy aznap még valahová menjen, de társai a világért sem eresztették körükből. El kellett neki mennie Vitkovicshoz, akinél éppen erre az alkalomra sok vendég gyűlt össze.  Mindnyájan „hazafi tisztelettel és örömmel” fogadták Berzsenyit, de ez, úgy látszott, mind evvel édes-keveset gondolt, mert alig hogy leülhetett, elkezdett panaszkodni hogy neki a lába fáj, fel is van dagadva, kéri tehát Vitkovicsot, rendeljen számára egy kocsit, hadd mehessen haza hisz ő úgysem közibök való s nem szeretne unalmára lenni senkinek. Természetesen Vitkovics nem eresztette, amibe nagy nehezen bele is nyugodott Berzsenyi, főképp, mikor pipára gyújthatott. A vacsorából alig evett valamit. A jelenvoltak mindenképp igyekeztek belevonni őt a beszédbe, de ez nem sikerült. Sietett haza. Helmeczy el akarta kísérni szállására, de Berzsenyi kérte, hogy ne fáradjon s becsukta a kocsi ajtaját. Elindulása előtt tervet készítettek a következő napra is: de másnap Berzsenyi búcsútlanul otthagyta őket s elutazott haza, Niklára. „Ez az oly érdemes barátunk – jegyzi meg Vitkovics a föntebbiek leírása után – igen elszokott az emberektől, és minden gyönyörűsége, amint szavából, viseletéből kitetszik, a magánosság.” Aztán újra ismétli azelőtt három évvel mondott ítéletét, hogy „az ő szép munkái és külsője között ég-föld a különbség.”* (* L. e rendkívül érdekes, 1813. jun. 29-én kelt levelet eredetiben a m. tud. Akad. Könyvt. M. Irod. Lev. 4r. 226. sz. Kiadta Szverényi a Nemzeti Könyvtárban Vitkovics egyéb leveleivel együtt.)
    Világos, hogy e találkozás, mely a költőt kizavarta mintegy csöndes falusi magányából, éppen nem volt alkalmas arra, hogy róla, mint emberről, a valónak megfelelő képet nyerhettek volna barátai és ismerősei. Ide járul még alacsony, de köpcös termete, mely már ifjú korában nagy hajlamot mutatott az elhízásra, ez időben pedig – 1814 körül – egészen elhízott volt; igénytelen arcán a kihűlt szenvedélyek a melancholiának nehány halvány vonását hagyták, de nem feltűnőeket; dús fekete haja, szakálla és bajusza a természet ősi erejét mutatták. Maga az egész ember úgy tűnik föl előttünk, mint aki fajának minden nagy tulajdonságait egyesítvén magában a testi és lelki erőt illetőleg, e tulajdonságokat még okozta, fejlesztette, de súlya alatt, mely éppen az indulatok csodálatos harcától lett elviselhetetlenné, utoljára is össze kellett roskadnia az embernek és költőnek egyaránt. Berzsenyinek nemcsak viselete, de egész alakja sajátszerűleg hatott azokra, akik költeményeiből akarták az ember képét megalkotni. Így járt éppen Prónay Sándor, mikor az említett ünnepélyes alkalommal elébe vezette egy cancellista Berzsenyit. „Én sovány, hosszas képű s magas termetűnek képzeltem eddig a poétákat s csodálkoztam Berzsenyin” – beszélte Prónay Szemerének.* (* L. szemerének 1814. jan. 17-iki levelét. Szemeretár. IV. köt.) Öltözködni azonban csinosan szeretett, elég drága magyar ruhákban járt, főleg ha mint táblabíró a megyei gyűlésen megjelent, ami különben nagyon kevésszer történhetett. Később s talán otthon előbb is – pantallonban, kvekkel forma kabátban és cilinderben járt. Ruhája s feleségeé is sokszor volt viseltes, mert ilyenekre költeni éppen nem szeretett. Amily díszes ruhát viselt azonban kivált ifjabb éveiben, éppen oly egyszerű, mondhatnók szegényes házban lakott Sömgyénben is, Niklán is. Ha hitelt adhatunk a már többször idéztük Noszlopynak: háza még nem is zsúppal, csak ráhányt szalmával volt födve, úgy, hogy az eső gyakorta beszivárgott rajta. Ez azonban, úgy hisszük, csak akkor télen maradt így, később náddal volt födve háza. A ház még most is úgy áll, mint ahogy Berzsenyi megépítette, csak a nádfödél helyett van cserép. Végén ott áll még a tizenhárom óriási jegenyefa, amelyek alatt a költő annyiszor elmélázott s amelyek Festetics gróf ajándékai. Ott van még a nagy terjedelmű szép gyümölcsöskert is, és benne a sok alma-, füge-, mogyoró- és somfa. A Berzsenyi-ház a falu szélén van, mintha még itt is távol akart volna lenni a költő az emberektől.
    Amily egyszerű házbanlakott: éppen oly egyszerűen is élt családjával együtt.* (* Kedvenc ételei közé tartozott a csiga. Tavasszal sok csigát szedetett össze, kertjébe hordatta s egy kis nádkunyhót csináltatott számukra, és hogy el ne mászkáljanak, csigapásztort fogadott melléjük.) Jóllehet, mint maga írja, hét-nyolcszáz akó bora termett a gombai hegyen: bort nem ivott. Vérmes temperamentuma nem is bírta volna meg a boritalt. Lakószobájában a díván végén ott volt a vizeskorsó. Ha azonban vendége volt: örömest vitetett legjobb boraiból és szívesen kínálta vendégeit. Mikor az ifjú Wesselényi Döbrenteivel együtt meglátogatta. Szinte túláradó szívességgel fogadta őket, de öröme inkább mély s benső volt; külsőleg csak a maga egyszerűségében s nyíltságában nyilatkozott. Hetven-nyolcan darabból álló ménese volt: hanem azrét sohasem járt jó  lovon.* (* Innen keletkezhetett az az anekdota, hogy egyszer Festetics gróf, akihez Berzsenyi betért, megszólván a magas szárnyalású költőt, hogy oly rossz lovakon jár, kicseréltette lovait, ami Berzsenyi nem győzött csodálkozni, hogy visszamenőben mily sebesen haladt, holott odamenet alig bírtak cammogni. Noszlopy id. műve.) Takarékos és szigorú gazda volt, de azért cselédsége nagyon szerette s ha a „Dani uraság”-ról beszélt, sohasem feledte el neve mellé tenni, hogy: Isten áldja meg. Bár nemesi előjogaihoz híven ragaszkodott: a szegény jobbágyokkal is humánusan bánt. Érzékeny szíve megesett a szegények nehéz munkáján, s a hol lehetett, szívesen segített rajtok. Későbbi korában, mikor egyszer Pesten járt; egy szemüveget áruló szegény gyerkőccel találkozott, akitől csupán könyörületből megvásárolt egyet, noha arra szüksége nem volt.* (* Fáy András: Irodalmi tarlóvirágok. Szikszói Enyhlapok. 1853. 80-81. l.) 2Ő testestül-lelkestül mezei gazdának mutatta úgy szavában, mint viseletében magát – írja Fáy –, s külsejéről senki sem sejthette a ritka tehetség ízlését s műveltségét.” Nagy tajtpipával és sallangos dohányzacskóval járt földjein s kertjében és sokszor leheverészve a lombok fák alá, órákig elmerengett gondolatain. Így történt meg az, hogy egy alkalommal, éppen méhrajzás idején, mélyen elgondolkozva üldögélt az árnyékban s csak akkor ocsúdott fel merengéseiből, mikor cilinderje nehezedni kezdett.* (* Noszlopy id műve.) Mélázó kedvéről még most is sokat tudnak Nikla tájékán beszélni. Mert az ottani lakosságnak is mindig úgy tűnt fel a költő, mint valami nagy különc, vagy aminek magát nevezte, remete. Egyszerű életmód s mennél több mozgás: ez volt az ő életelve, amelyre őt heves természete önkéntelenül vezette. Ezért adta azt a tanácsot Kazinczynak, aki betegségéről panaszkodott neki, hogy tanulja ki, miben sértette meg a „szent természetet” s engesztelje ki azt. „A gazdagoknak – írja – többnyire a dús asztal és a heverés a veszedelmök. Ezek a természeti erők harmóniáját megbontják: némely erők igen munkálódtatnak, némelyek ellenben igenis kevéssé gyakoroltatnak. Eszerint az ő munkájokban egyarányúság nem lévén, amelyeket rosszul elegyítik, melyek ha egyszer a kívántató rendes vegyülést elvesztik, megromlanak.”* (* 1810. szept. 1-én írt levelében.) Ő is sokszor szenvedett gyomorfájásban, de a „diaeta és mozgás” meggyógyították. Ezek voltak az ő legjobb orvosságai. Az orvostól irtózott, részint, mert nem volt bizalma benne, részint mert nem volt kedve megszokott életrendjén változtatni.
    Mint az élésmódban: a gazdaságban is megvoltak szigorú elvei, amelyekre öntapasztalatai útján jutott. Ahogy ő gazdaságát vezette: azt mai napság divatos szóval úgy mondanák, hogy:
experimentált. Mint minden oly ember, aki önmaga szeret a legtöbb igazságról meggyőződni, már t. i.  amelyek értelmét néha-néha foglalkoztatják, aki kevéssé bízik másokban, mert mintegy életszüksége parancsolja értelmének ily irányú működését: Berzsenyi is mindent elölről kezdett, mindent elölről tanult, a mindennapi életben úgy, mint a költészetben. Azt tartotta, hogy a jó pap is holtig tanul. Azért mindent megpróbált a gazdálkodásban. Szerzett nemes fajtájú juhokat, de rajtok vesztett. Így vesztett egy másik próbáján is T. i. az 1812-ik évben, hogy jobb bora legyen: november végén szüretelt .Borai a kádakban maradtak s ott egy része meg is fagyott a hamar beálló hidegtől.* (* 1812. dec. 20-iki levelében.)
    A gyakorlati élet iránt való erős érzéke irányozta gondolkozását a családi életben, gyermekei nevelésében sőt szellemi munkásságában is. Az ily önmagába mélyedő természet, amely nem veszti el vele született őszinteségét s bizonyos naivságát, folyvást megmarad abban a körben, amelyben életpályáját kezdte, sőt kerülve-kerüli a külhatásoknak azt a nemét, mely eredeti valóját megváltoztatná, semmire sem alkalmatlanabb, mint arra, hogy maga-magát megossza. Az egy irányban haladó tevékenység mintegy leköti az értelmet, amely más munkára ha vállalkozik is, ritkán ér sikert. Berzsenyi képtelen lett volna például arra a szerepre, mint amelyet Kazinczy játszott. Az élet gondjai mélyen, egészen elfoglalták. Csak ünnepélyes óráit áldozhatta a költészetnek. Vagyonát úgy tekintette, mint amely csak kezére van bízva, s nem sajátja, amelyet kénye-kedve szerint fordíthat erre vagy arra. Kiemelkedni e körből sem kedve nem volt, sem tehetsége. Hű sáfára akart lenni a reábízottaknak és sohasem akart más lenni, mint egyszerű, önálló falusi gazdag, aki vagyonát önerejével rendezi és kamatoztatja s aki nem szorul másokra, ha egy-egy tervét valósítani akarja. A könnyen ítélők  „magának élő” embernek tarthatták Berzsenyit: de a mélyebben vizsgálónak tudnia kellett, hogy az ő szigorú lelkiismeretessége, igénytelen egyszerűsége, hajlamainak s tehetségeinek egynemű iránya, eredeti, hamisítatlan világnézete oly kulcsot adnak jelleméhez, amellyel az ő különcségeinek titkai földeríthetők. „Engem sem a sors, sem a múzsa úgy föl nem emelt, mint téged – írja Kazinczynak 1810. jún. 23-áról. Sok napjaim vagynak nekem, melyek engem tőled s magamtól elszakasztanak, melyektől csak úgy kell lopnom azon szebb órákat, melyekben magamat néked és a múzsáknak adhatom. Én poétának sem elég gazdag, sem elég szegény nem vagyok.”
    Ez önvallomás, mely mindennél hívebben jellemzi világnézetét, éppen oly igaz, éppen oly őszinte, int amilyen élénk világot vet a korra. Berzsenyi úgy hitte: neki magának van annyija, amelyből ő tisztességesen megélhet, de annyija nincs, hogy abból a közre is áldozhasson. Amit a sorstól mintegy ajándékban nyert: annak megtartása, sőt gyarapítása fő feladata. Amit ezen kívül tehet: csak nemes élvezet, a lélek szebb ösztöneinek kielégítése. S amint ez az ösztön fejlődik benne: abban az arányban vegyül az irodalmi munkásságba, de sohasem tud s nem is akar úgynevezett hivatásos (ex professo) író lenni. De különben némi megerőltetésébe is kerül neki az írói foglalkozás. Gondolatait nehezen tudja összeszedni, az üres fecsegést pedig gyűlöli. Még a levélírás is sok fáradságot okoz neki. Kazinczy panaszkodik, hogy minden barátja között Berzsenyi a legrestebb levelező, amit ő maga is érez. De nem kívánja másoktól sem, hogy neki gyakran írjanak, mert azt hiszi, hogy ezt nem az író lelki hangulata, hanem csak a hideg udvariasság sugallja. Egyedül a Kazinczy leveleit óhajtja gyakoriaknak s hosszaknak, amelyekből mindig tanul valamit. 
    De ha ő úgy hiszi, hogy életkörének határai megmásíthatatlanok, másokat, akiknek működése sikerrel biztat, annál szívesebben buzdít a közért való működésre Mikor pesti útjában meghallja, hogy a triasz valami folyóiratot tervez: mindjárt első levelében emlékezteti Szemerét s társait arra, amire „hivatva vannak.* (* M. N. Múzeum könyvtára: Qu. H. 1286. Kazinczy Gábor másolata.) Ebben a levelében védekezik egyszersmind az ellen az udvariatlanság ellen, hogy elmenetel után csak három hónapra írhat. »De – úgymond – megengedtek ti nekem, mivel tudjátok, hogy az ily mezei embert, mint én, a filemilének csattogásai és a pacsirtának tavasz trillái nem költői andalodásba, hanem földi gondokba és bajokba merítik.« Berzsenyi belenyugszik sorsába s na néha-néha el is panaszkodik terhes gondjairól: azt sohasem feledi, hogy az emberiség különféle működésre van teremtve, s aki a saját körét betölti, megfelelt hivatásának. A pesti írókat úgy nézte, mint akik kizárólag az íróri foglakozásra születtek, s nagy jót tettek ővele, hogy körükbe fogadták. A teremtés céljainak, az emberiség rendeltetésének e felfogása, amely a megásíthatatlan végzések parancsát nyugodtan teljesítni tanít: Berzsenyiben először nem mint emberben fejlődött ki. Tudva van, hogy az ifjú költő leggyakoribb eszméi közé sorozta a Gondviselés különféle rendeltetésében való megnyugvást, s a világtörténelem nagy eseményeiben sem akart látni valami különöst azt mondván, hogy »így volt, így marad a világ«. A költőnek azonban e kölcsönzött nézete lassanként átöröklődött az emberre is, aki mint saját lelki hangulatával foglalkozó egyéniség, megszokván a külhatások keltette vágyak hatalmát elnyomni: amúgy is közel járt ahhoz a meggyőződéshez, hogy a józan ész sugallta iránytól annál kevésbé szabad eltérnünk, mert ez meg is bosszulja magát, s másfelől erkölcsi gonoszság is. Berzsenyinek, aki – mint láttuk – az öntapasztalataiból levont igazságok vezérletére bízta magát, amelyekhez hosszú s néha keserves fáradság után jutott, aki ez igazságokat az észszerűség mind ama követelményeivel felruházottaknak hitte, amelyek az őt körülövező világegyetemből előtte feltűntek, aki az ésszerűség parancsát nemcsak azrét teljesítette, mert ezt a legfőbb hatalomnak ismerte el önmaga fölött, hanem kivált azért, mert az erkölcsi jóságot is ebben találta föl – mintegy természeténél fogva kellettmár hajlania a stoicismus felé, amelynek apja is híve volt.Berzsenyi nemsak mint író, de mint ember is érezte s hirdette, hogy a lélek egyensúlya és nyugalma az észnek megfelelő életmódban nyilvánulnak, s ezekben áll a boldogság is. Ellenben »az embereknek gonoszsága nem egyéb, mint gyarlóság, bolondság.« Ezt írja 1814. jún. 18-káról Kazinczynak, aki ez időben nagyon el van keseredve, ami különben nála ritkaság. Berzsenyi is harcolt érdekeiért, mert az embereket ellenségeinek tekintette; hanem lassankint belátta, hogy minden rossz az oktalanságnak következménye. »Miólta ezt látom – írja – s az embereket ezen szempontból nézem, békés vagyok magammal s az emberekkel s nyugodalmam tökéletes.« Aztán kéri s egyszersmind vigasztalja Kazinczyt »Szállj le, barátom ideálid tündérvilágából, s térj be barátodnak Zeno palástjával fedett békés sátorába, s ne szűnj meg véle bölcselkedni s nem szűnsz meg vele szeretni s boldog lenni.”    
                                            Dr. Váczy János

Forrás: Irodalomtörténeti KÖzlemények III. évf. 3. füzet. Budapest, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása 1893.

Lermontov (1814-1841): Égi fellegek…

 
Égi fellegecskék, örökös vándorok!
Lazur pusztákon, mint gyöngylánc egymást tartva
Futtok számüzöttként, a milyen én vagyok,
A kedves északról a déli tájakra.

S ki űz titeket: tán a törvény hatalma?
Titkos irigység-e? Fölfedett büntény-e?
Avagy ballépéstek szégyensúlya nyomna?
Vagy  barátságnak fájó hűtlensége?

Nem… ti meguntátok e kopár vidéket,…
A fájdalmat és kínt névről sem tudjátok, -
Örökké szabadon, egykedvüleg éltek,…
Nem vagytok száműzve, nincs édes hazátok...

Ford.: Fincichy Mihály
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Január 15. 2. szám

Halász Dezső (1835-1910): Menyegző (Ecser, szeptember 6-án, 1863.)

Nem is kellett messze menni
Közel volt az istenháza,
Nyitott ajtón a hiveket
A szentegyház várta, várta.

Vőlegény jött feketében
Ara eljött habruhában,
Mind a kettőjöknek arcán
Olyan édes mosolygás van.

Oda mentek mind a ketten
Az oltárnak zsámolyára,
Átváltozott a mosolygás
Áhitatos buzgóságra.

Megtörtént a gyűrűcsere, -
Elhangzott az esküszózat, -
A menyasszony ábrázatján
Tündökölt a benéző nap.

Templomívek mint megannyi
Áldó kezek értek össze, -
Künn az égből permetezett,
Benn szemek lábadtak könybe.

Kiléptünk a szentegyházból
Megszünt már az áldó eső,
Nyugoton a lemenő nap,
Keleten egy szelid felhő.

Szelid felhő szivárványtól
Koszorúsan földig ér le…
Ily szép előjelek után
Jövőtöktől, vajh, ki félne!? -

Oh ez a nap, oh ez óra
Elérkezik-e majd nekem?
Mikor lesz, hogy kedvesemet
É is oltárhoz vezetem!?

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Január 15. 2. szám

Beniczky Emil (1838-1864): Bertám emlékkönyvébe – Törtel, november 4-én, 1863. -

Tiszta szived és szerelmed
Életemnek áldása lőn!
Szerelmedért vedd cserébe
Szivem-lelkemet egészen.
Te ragyogj csak én előttem,
Te vezess az életuton,
Te adj irányt tetteimnek:
Hogy hasonló legyek hozzád,
Gondolatban és érzésben:
Tiszta, mint a nap sugára,
Mely a földet nem érinté,
Ez boldogít, mert az égé
A mit majd szivembe zárok:
Ha hasonló leszek hozzád,
Fénycsillaga életemnek!

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Január 1. 1. szám

Csávolszky Lajos (1838-1909): Árnyéka vagyok én…

 
Árnyéka vagyok én bánatos lelkednek,
Nem tudod, nem látod, szüntelen követlek.
Veled vagyok, szemed fénye éget:
Remény nélkül szeretlek én téged.

Epedek utánad, oh én boldogságom,
Repülő szárnyakon oda hozzád vágyom…
Oh de e vágy nem ér soha véget:
Remény nélkül szeretlek én téged.

Messze, messze tőlem, odafenn az égen,
Ragyogó nap vagy te, onnan égetsz régen,
Égetsz – és é elhervadok, égek:
Remény nélkül szeretlek én téged.

Veled vagyok mindig, de te tőlem távol,
Meghalok – s nem tudod a nagy távolságból,
Hogy szerelmem ölt meg engem érted:
Remény nélkül szeretlek én téged!

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Január 1. 1. szám

Szász Béla (1840-1898): A mohácsi temetés – 1526 -

 
Egyik felől vakító fény, zsarátnok,
Száguldó ördögök gúny-nevetése;
Megtört kebelből feldörgő vad átok,
Betűivel vérző szivekbe vésve. -

Másik felől sötétlő, néma éjjel,
Melyben nem ég fénylő csillag sugára, -
S gyászló arcával még a hold se kél fel,
Hogy szemfödőt borítson szét a tájra. -

Középütt vér, egy nemzet szive vére,
Pirosra festvén a Csele patakját, -
És nincs egy kéz, mely írt kössön sebére,
S nincsenek könyük, mik vesztét sirassák!

És nincs egy kés, mely egy közös nagy sírba
Hantolná be a hősök szent hulláit, -
Hogy ráborulna vérkönyüket sirva,
s elmondaná fölötte hő imáit…

De hallga! Nesz kél, csak remegve, félve - -
Minő sereg? Minő setétlő árnyak?
Minő sugár gyúl ki a vak éjfélbe,
a holtak közt, a téren, vajh ki járhat?

Csak gyönge nők, - erősek csak: hűségben, - -
S remegve állnak meg mindegyik holtnál;
Nehogy ez itt, vagy az a kedves légyen:
A férj, apa, vagy kire várt az oltár…

Itt-ott leomlanak egy-egy halottra,
Megtört sohajokat küldvén az égre -
Nem vad boszút, csak jajt és jajt zokogva,
A könyörülő szent Isten nevébe’…

Ők jöttek el, a kegyelet szivökben,
- A férfiak elzüllve, vagy elesve -
A földnek keble is rémülve döbben, 
Midőn kitárul s vár ennyi nemesre…

S egysír lőn ott a hősöknek megásva - -
- egy nemzetettemettek volna ott el?
Leend-e még a napnak támadása?
- - A Krisztus is a sirból támadott fel!!

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Január 1. 1. szám

Esterházy Pál nádor (1635-1713): Az kikeletről való éneklője

 
1.
Vesd föl szemeiden és tekincs az égre,
Amaz Aquilónak kegyetlenségére;
Viszont Zephyrusnak gyönyörüségére
Mezőket újító ékes kikeletre.

2.
Serkengeti földét az napna ereje,
És megvidámítja szép sugár zsengéje
Ki után megvidul Hesperus mezeje
S vigasságra fordul Napeák elméje.

3.
Szép kifolyó kutak kikeletben folynak
Helicon völgyéből eredetet hoznak
Gyönyörűségesen magokban ujulnak,
Az napnak fényétől ugyan megtisztulnak.

4.
Kiknek forrásokhoz az vadak járulnak
Szomjságoltásra oda folyamodnak
Gyönyörűségektől szőrökben tisztulnak
Éhséget múlatván pázsiton lakoznak.

5.
Az égi madarak szárnyokkal röbdöznek,
Az szép zöld erdőben fákra szökdécsölnek
Kis fülemilék is hajnalban fölkelnek
vértajtékos turván szépen énekelnek.

6.
Idegen helyekről darvak is megtérnek,
Heveteges helyről közelebb készülnek,
Bulka* forrásához sietve röpülnek
Hol az kikeletről feleletet vesznek.

7.
Rárók, kelecsenek, solymok megtisztulnak
Kikeletet érvén, magokban ujulnak:
Töredezett tollat szárnyokról szaggatnak
Szárnyok sugárival röpülést tanolnak.

8.
Kertek illatoznak sok drága füvekkel
Mezők fölöltöznek gyönyörűségekkel
Ékes liliomok szép fejérségekkel
Rozmaring és cyprus ékes zöldségekkel.

9.
Méheknek seregi az mezőben dongnak,
Mert Aristaeusnak sok hasznokat hoznak,
Virágok szinéről édességet szinak
Kikkel kosárokban lépeket ragasztnak.

10.
Parnassus megindul kifolyó kutakkal,
Hol Apollo sétál az kilencz Musákkal,
Verseket számlálnak zöngő rithmusokkal
Sziveket gerjesztik szép musikájokkal.

11.
Az szép kikeletnek minyájan örülnek,

Jupiter mérgétől többé nem rettegnek,
Menyütő kövétől mert sohul nem félnek,
Laurus koronákat ő fejekre tésznek.

Egy szóval mindenek mostan vigan élnek,
Erdők, vizek, mezők örömet követnek,
Ékes Nymphák, Musák virágokat szednek,
S verseimben véget gondolom már tesznek.

(* A Rozáliahegy oldalán Fraknóvár fölött fakadó Vulkapatak.)

Forrás: Irodalomtörténeti közlemények 2. évf. 2. füz. 1892.