Reményik Sándor (1890-1941) versei

 
A LEGSZEBB SZÓ…

Testvér, testvérem: ez a legszebb szó a világon.
Ha jól nem tudtam volna régesrég,
Most megtanulhattam a betegágyon.

Testvér, testvérem:
Ez a legszebb szó a világon.
Ahogy kitágul ősi jelentése,
És túlnő lassan véren és családon,
De visszatér, mint gazdag bujdosó,
Lélekkel hintve meg,
S szentelve meg mi vérszerint való.

Testvér, testvérem:
Ez a legszebb szó a világon.
Mikor így szólhatok valakihez,
S nem a lapos, hűvös szóval: barátom,
Az nekem békességem s boldogságom.

Testvér, testvérem:
Ez a legszebb szó a világon.
Harmat a réten,
Illat a virágon,
Barackvirágszín sejtelem a tájon,
Hogy fakad még rügy minden száraz ágon.

Testvériség:
Nincs szebb szó a világon.
A szabadság s az egyenlőség álma
Elbukott sodró időn, ezer gáton,
A bebizonyult Lehetetlenségen
S a vérrel mocskolt, őrült akaráson.
A forradalom örökségeképen
a Háromságból lobogó fehéren
Egyedül a testvériség maradt,
Omló világok romjai alatt.

Testvériség:
Nincs szebb szó a világon.
S én hinni, hinni vágyom:
Én minden széllel szemben hinni vágyom:
Ez az egy álom nem csalóka álom.
Rendtárs, polgártárs, elvtárs, honfitárs:
Eltűnnek egyszer mind e szólamok
És elvesznek a mélyben,
parttalan semmiségben.
S egy szó zeng majd csak a világ fölött
Örök Üdvözlégy képen:
Testvér, testvérem. -

HÁT ŐK?

Heteken át,
Hosszú heteken át,
a lebocsátott függönyökön át,
A haldokló nyár s a születő ősz
Egy-egy elsikló sárga sugarát
Fogta csak el szemem.
Háttal feküdtem ablaknak és égnek
S az egész teremtett világ nekem
Oly távoli volt s olyan idegen.
És tudtam jól, az Isten szép világát
Hajszál kötötte össze csak velem.
S tudtam, e hajszál könnyen elszakad,
S a reménytelen éjszakának sokszor
Átadtam magamat.
Vagy kérdeztem kihívón, keserűn:
Hol vagy Isten! Mit értek emberek?
Mit számíttok nekem?
Kicsoda könnyít az én terhemen?

Pedig milyen jó dolgom volt nekem!

S jaj ők:
A valósággal poklot szenvedők,
A nyomorultak, fázók, éhezők,
a betegek, az ápolatlanok,
A börtönök lakói,
a bűnös és a bűntelen rabok.
Bukott hatalmasok,
S a hűség hősei,
Kicsik, nagyok.

A Szenvedés állandó dallamára
Vérrel kottázott sors-változatok,
Tépett lépek -
Ahogy most villanva elibém lépnek:
Napoleon Ilona-szigetén,
Rodostóban Mikes:
Kivetett kagylók tenger fövenyén -…
Kalitkába z árt annyi énekes!
A hadifoglyok szerte a világban,
Állati sorban, hazasíró vágyban,
Egyhangú, szürke, tompa mélabúban -…
És Kuncz Aladár Noirmoutier-ban.
Jaj ők!
Az igazában poklot szenvedők!
S itt, most, mindenki, aki  v a l a k i:
Egy csontignyúzott népnek fiai.

Ha panaszkodtam, - nem panaszkodom.
Mi voltam én?
Kényeztetett beteg
Egy kipárnázott szoba lágy ölén.
Hős nem voltam, és nem voltam lovag -
Kis változat a komor Dallamon:
A Szenvedésnek epigona csak.

DIAKONISSZÁK

A keményített fehér főkötő
A homlokukra szorosan simul,
Széles pántja finom kis hegybe nő,
S feljebb mintegy sisakká tornyosul.

Krisztus fegyverzetében járnak ők,
Az irgalmasság önkéntesei:
Olajgondozó szüzek, mécsvivők.

A sisak sejteni sem engedi:
Alatta hajuk szőke, barna-e,
S olyan kevéssé kíváncsi reá
Az Isten rájuk bizott betege.

A fehér köpeny fölé csak kihajlik
Egy keskeny csík, egy kis darabka ég:
A formaruha gallérkája kék,
Szelíd, világoskék,
Mint nyári délelőtt
A folttalan, sugaras messzeség.
S olyan derüsek ők,
Mindig-vidámak ők,
Mint az a fényes, tiszta nyári ég.

Csak akkor ül a szemük alá árnyék,
Ha egy-egy beteg, bús, reménytelen,
És itt valamely kórházi szobában,
Tiszta, fehér szobában
Örökre elpihen.

S nincs több ily ápoló,
Ilyen odaadó,
Mint e Krisztus sisakját viselők,
derült szüzek,
Örökké virrasztók és mécsvivők.
S életáldozatuknak nincs jutalma más,
Csak az, hogy egyre hallják a vigaszt:
„A nyomorultak közül aki eggyel  jót tesz,
Mondom néktek:
Énvelem tette az.”

1934. szeptember 25.

A KESERŰ POHÁR

Ó, nem voltam türelmes szenvedő,
Testem a szenvedéshez nem szokott,
Az élet nem edzett, csak puhított.

S hogy megjelent a keserű pohár,
S felém libegett titokzatosan,
Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál:
Megragadtam vadul a poharat
S falhoz vágtam. Ezer darabra ment.
De rögtön csorbítatlan megjelent.

S szólt másodszor is a sötét pohár:
Im itt vagyok hogy te is kiigyál.
És igazság ez: szenvednek sokan,
S a Te részed még mindig hátra van.
S most kiiszod, ha akarod, ha nem.

Dühöngve vágtam közbe: n e m!
Nem sóhajtok: „Muljék el, ha lehet” -
S fölvetettem daccal a fejemet.
Nagyot reccsent a csend -
S a makacs pohár ujra falnak ment.
Ezer darabra ment.

De jaj, mert harmadszor is megjelent, 
S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan
Enyém, sajátom e sötét pohár -
És ki kell ürítenem poharam.
Az ajkam kinyilt félig-akaratlan,
s felmérve csillagszabta sorsomat,
Fogtam s lassan fenékig üritettem
A poharat.
1934. szept. 26.

Forrás: Ifjú Erdély XIII. évf. 3. sz. 1934. november

Tótfalusi Kis Miklós sírverse a házsongárdi temetőben

Tótfalusi Miklós nyugoszik ez helybe. Magyarország
szülte, Erdély felnevelte. Hollandia betűmetszésre
s öntésre sok nemzetek nyelvén hirrel készitette.
Mondgyad úton járó nyugodgyék meg teste!Búsult
lelkén lőtt Isten békessége: idegenségünket az Isten
ne nézze, támasszon hazánknak inkább mást helyette.
PÁPAI PÁRIZ FERENC

Forrás: Ifjú Erdély XII. évf. 6. sz. 1938. június

Dsida Jenő (1907-1938): Föltámadás

Ha önmagamra nem találom,
szembemosolyog ódon álom.

Fekete zászlók lengetése,
naini ifjú temetése.

A sereg lépte döngve árad
s az ifjú arca olyan sápadt.

Veletart titkon minden őse -
Nincs már messze a temető se.

Az anya sikolt: hol a béke?
Egyetlen volt és vége, vége!

Elfordul ki-ki, hogy ne lássa
s felbúg a tömeg jajgatása.

A halott fekszik néma testtel -
a keresztútnál jön a Mester:

Lépteit lassan arraszánja,
s kíséri pár hű tanitványa.

Örömös arccal, felragyogva,
az ifjú kezét kézbe fogja.

Szavára lüktet, él az élet:
„Ifjú, ébredj fel, mondom Néked!”

… Régi vonalak, régi emlék,
Bűnös volnék, ha továbbmennék.

Ágyamra én is leomoltam
nagyon keserűn, nagyon holtan.

Vittek. A szívem jéggé hült ki…
Szerettem volna menekülni.

Menteni ezer léha kincsem
és vergődtem a vasbilincsben.

Aztán kérdeztem: hiva futnál?
Jön a Mester a keresztútnál.

Kétségeimet mind elástam
és hiszek a föltámadásban!

Forrás: Ifjú Erdély XII. évf. 6. sz. 1938. június

Dsida Jenő 1907. május 17. – 1938. június 7.

 

    A fiatal transzilvániai irodalomnak nagy halottja van. Balázs Ferenc, Koós-Kovács István és Kováts József után itt hagyott minket Dsida Jenő, a legtehetségesebb, legtöbbet ígérő fiatal erdélyi lírikus is. Dsida nemcsak a mi nemzedékünk halottja gyászolja őt az egész transzilvániai magyarság, amelyért élt és küzdött írói tollával rövid földi pályafutása alatt. De az Ifjú Erdély is megható szeretettel gondol rá, hiszen legelső versei alig tíz évvel ezelőtt még e lap hasábjain láttak napvilágot. Élete és öltő pályája rendkívül rövid. 1907-ben született Satmaron. Elemi és középiskolát ugyanott végzett. Egyetemi tanulmányokat Clujon a jogi fakultáson folytatott. Már fiatalon kezd írni. Első verseit Benedek Elek Cimborája és az Ifjú Erdély közölték. Tehetségét hamar felismerték. Kuncz Aladár kitűnő szeme észreveszi a fiatal diák verseiben rejlő erőt és kezébe veszi irányítását. Az alig húsz esztendős költő verseit rövidesen hozzák Transzilvánia nagy lapjai és közöttük elsősorban a Pásztortűz és a Helikon. A Pásztortűz rövidesen helyettes szerkesztőjévé választotta és ezt az állását csak később cseréli fel, akkor, amidőn a jogi tanulmányait abbahagyva, az újságírással keresi kenyerét. Előtt a „Erdélyi Lapok” tudósítója, néhány éve a „Keleti Ujság” helyettes szerkesztője. Élete külső formái ezzel le is záródnak. Dsida Jenő fiatalon elérte azt, amire vágyott. Irányító szerephez jut a transzilvániai irodalomban és egyúttal biztos kenyérkeresethez is. 1937-ben megnősül. A nyugodt és biztos élet külső adottságai között lázasan fog művészi álmai megvalósításához. A nagy és érett alkotások ideje elérkezett. De a sors másként akarta. Korai és hirtelen halála kettétörte felfelé ívelő pályáját. Dsida tehetsége úgy eredeti, mint fordított verseiben oly jelentős volt, hogy benne talán egyik legnagyobb fordítónkat és egyik legigazabban érző modern költőnket vesztettük el. Írói pályáját kiegészíti még az ifjúsági életben játszott szerepe. Sokáig egyik vezetője a transzilvániai katolikus ifjúsági mozgalomnak, majd jelentős és nagy értékű munkásságot fejt ki az „Erdélyi Fiatalok”-nál. Nemzedékével mindig vállalta a sorsközösséget. Az „Erdélyi Fiatalok” által rendezett irodalmi szemináriumban Tóth Árpádról tartott értékes előadást, a „Vásárhelyi Találkozón” szintén részt vett.
    Írói munkássága hármas irányú. Írt prózát és verset egyaránt és fordított nagy számmal idegen költőktől is magyarra. Prózai munkásságának legértékesebb részét könyvekről írt bírálatai, vitái és néhány essay alkotják. Olaszországi úti élményeit könyvben is megjelentette. Mint újságíró a leglelkiismeretesebbek közül való volt. A magyaros és művészi stílus voltak eszményképei. Dsida nevét azonban nem prózai alkotásai, hanem eredeti versei és fordításai fogják fenntartani. Rengeteget fordított angolból, németből, franciából és románból egyaránt. Fordításai közül talán legszebb a még csak részleteiben napvilágot látott Toller „Fecske könyvének” átültetése. Fordítói lelkiismeretessége páratlan. Kosztolányi és Babits állottak e téren eszményként Dsida előtt. Tökéletesen egyetlen idegen nyelvet sem tudott, de közepesen sokat jól ismert. Az angol és a német nyelven kívül a román és francia nyelvből is fordított. Egy-egy versfordításán sokszor hónapokig is dolgozott. Kéziratát újból és újból átnézte, míg nyomdába küldte. A nagy fordító két fontos tulajdonságával rendelkezett: mesteri formaművészettel és az idegen nyelvek szellemének intuitív átérzésével. Sajnos nagy álmából: az új Dante és Shakespeare fordításból csupán pár sor készült el, de meglevő fordításai úgy is fent fogják nevét tartani.
    Dsida Jenő a l’art pour l’art híve volt. A háború utáni transzilvániai lírikusok közül talán senki nem hangoztatta annyiszor, mint ő az önmagáért való irodalom és a tiszta művészet elveit. Elítélt minden irányt, küzdött minden olyan áramlat ellen, ami a művészt politikai vagy világnézeti állásfoglalásra akart kényszeríteni. Az irodalom szerinte „szent elhivatottság”, a költészet pedig kijelentés, amit csak a kiválasztottak tudnak megérteni és magukévá tenni. Elveinek védelmében kérlelhetetlen volt. Körülötte égig csaphattak a gazdasági válság hullámai, háborúk és forradalmak távoli morajlása verhette fel a béke csendjét, ő a nagy parnasszistákhoz hasonlóan a művész szabadságáért küzdött és ha kellett bátran szembenézett a politika őt is elseperni látszó áradatával is. Művész volt és arisztokrata a legigazabbak közül. Sokszor idézte egyik kedvenc költőjének, Téofile Gauthiernak a szavait, amik számára eszményt és irányt jelentettek:

„Sans prendre garde á l’ouragan
„Qui fouettait mes vitres fermés
Moi, j’ai fait Émaux et Camés!”

    Gauthierhez hasonlóan témáit nagyon ritkán választotta a mai életből. És ha néha mégis a korából vett témát, akkor is a napi jelentőségű eseményeket a mindenség szemén át nézte. Így válnak „aktuális” versei a költő Istennel és a világmindenséggel folytatott párbeszédeivé. Az „Uccaseprő” ihletforrása a hétköznapi élet. De a költemény végén olyan messzire jut a való élettől, amilyen messzire csak az a bölcs és művész juthat, aki a legjelentéktelenebb dolgokban is a végtelenség leheletét érzi. Élete utolsó nagy alkotása a halála előtt néhány hónappal írt hatalmas elbeszélő költeménye a nagy művésznek végzetet sejtő végrendelkezése.Visszatekintés az életre és kibékülés a halállal. A túlvilágon való találkozása földi barátaival: Balázs Ferenccel és Kuncz Aladárral költészetének talán legmélyebb, legemberibb sorai. Ehhez hasonló tiszta érzéseket csak a Kuncz Aladárhoz írott verseiben találunk. Ezek a versek Dsida legeredetibb magatartását: a földi világtól elforduló költői arcát láttatják meg velünk. Dsida emberi arca felfelé tekint. A végtelenség költője akar lenni és ezért tud néha igazi és mély emberi hangokat megszólaltatni.    
    A fiatal transzilvániai lírikusokról beszélve, régóta divat Dsidát „nagy ígéretnek” nevezni. Dsida költészete több mint ígéret, beteljesedés, igaz művészetté kristályosodott emberi fájdalom. A „Leselkedő magány” és a „Nagycsütörtök” ugyanolyan értékei maradnak a transzilvániai magyar lírának, mint Reményik és Áprily legszebb kötetei. A korai halál azonban magasra ível költői pályája kezdetén ragadta el őt tőlünk, nem tudjuk csak sejtjük a minket ért nagy veszteséget. Ma még annyira itt él közöttünk, hogy nem tudjuk felmérni ennek a jelentésének teljes súlyát és szomorúságát: Dsida Jenő meghalt.
    Egyik legszebb versében ő maga vigasztal minket a föltámadás hitével. Amihez kapcsoljuk hozzá az elénk szabott idő tartamára verseiben reánk hagyott emléke iránti hűséges és ragaszkodó szeretetünket.

DR. JANCSÓ ELEMÉR

Forrás: Ifjú Erdély XII. évf. 6. sz. 1938. június

Az egész romániai magyarság részvéte kísérte utolsó útjára Dsida Jenőt -

  

 

 

 

A kivételes tehetségű költő sikerekben gazdag élete - Négy hónapos küzdelem a halállal – Az elkerülhetetlen vég – A kegyelet és a szeretet virágai borították el a „Keleti Ujság” helyettes szerkesztőjének koporsóját

Rövid hírt adtunk már arról a mélyen lesújtó veszteségről, amely Dsida Jenő, lapunk helyettes szerkesztője, a kiváló költő, hosszas szenvedés után bekövetkezett elhunytával a „Keleti Ujság”-ot, a magyar irodalmat és az egész magyarságot érte. Felejthetetlen kartársunk és barátunk szomorú halála alkalmából alább közöljük azokat az adatokat, amelyeket rövid, de annál több sikerben bővelkedő életéről és pályafutásáról nyújthatunk.

ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

    DSIDA JENŐ 1907. május 17-én született Satumaren. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, majd 1926-ban városunkba került s itt az egyetemi jogi fakultásra iratkozott be . Dsida, aki már fiatal diákkorában is feltűnt páratlan verselési készségeivel, Clujon végképp eljegyezte magát az irodalommal, 1926. novemberében Reményik Sándor vonta be a „Pásztortűz” című irodalmi folyóirat szerkesztőségébe s tíz éven keresztül a lap technikai szerkesztője volt. Közben a transzilvániai és budapesti lapokban egyre-másra jelentek meg szebbnél-szebb versei, a fiatal költőre mindenki felfigyelt és Dsida Jenő nevét nemcsak a vele sorsközösségben élő népe ismerte meg, hanem az országhatárokon túl is megtanulták becsülni. Rövidesen tagja lett a Transzilvániai Irodalmi Társaságnak, a Kemény Zsigmond irodalmi társaságnak, a Katolikus Akadémiának, a Pen Club romániai magyar szakosztályánál pedig a titkári tisztséget töltötte be. A kiváló képességű, emelkedett szellemű költőt mindenki a fiatal magyar írónemzedék egyik díszének, a jövő nagy reménységének könyvelte el

a "Keleti Ujság"-nál.

    Nemcsak a költészet terén nyilvánult azonban meg Dsida Jenő különleges tehetsége, hanem a hírlapírás terén is. Először az oradeai „Magyar Lapok” munkatársa volt, majd 1935 január 7-én belépett a "Keleti Ujság" szerkesztőségébe, ahol fájdalmasan korán bekövetkezett elmúlásáig a helyettes szerkesztői tisztséget töltött be lelkiismeretesen, nagy hozzáértéssel, soha nem lankadt szorgalommal. A "Keleti Ujság"  hasábjain jelent meg rendszeresen egy időben „Vallomások” című rovata, amelyben egy finom lélek bensőséges megnyilvánulásait örökítette meg. Ezeken a hasábokon látott nyomdafestéket hétről-hétre elhunyt barátunk „Anyanyelvünk” című rovata is, amely igazi „szívügye” volt Dsida Jenőnek. Valóságos apostoli tűzzel harcolt a magyar nyelv pallérozásáért és szebbé-tételéért. Igyekezett a magyar nyelvben meghonosodott idegen szavakat kigyomlálni. Írásai az ízes és hibátlan magyarság szempontjából is követendő példaként szolgálhatnak az utánakövetkező nemzedéknek.
    … És itt, ebben az újságban jelent meg többek között végül az a két drámai verse is, amelyeket már a kórházi ágyon, a halállal vívódva mondott tollba fiatal feleségének. Dsida költői pályáját valósággal megkoronázza ez a két halhatatlanul szép költemény, amelyeknek minden sorából riasztó és remegő halálfélelem árad felénk. Kevés költő érezte meg úgy a közeledő véget, mint a megboldogult Dsida Jenő.

KIADOTT MŰVEI

    Finoman ötvözött gazdag érzésvilágot visszatükröző verseit két kötetben gyűjtötte össze. A „LESELKEDŐ MAGÁNY” című kötete 1928-ban a Minerva kiadásában jelent meg, „NAGYCSÜTÖRTÖK” című kötetét 1934-ben a Szépmíves Céh adta ki. Megjelent ezeken kívül 1933-ban egy prózai kötete is, „MAGYAR KARAVÁN ITÁLIÁN KERESZTÜL” címmel, amelyben egy olaszországi társasutazás tapasztalatait örökítette meg színes és finom képekben. Több reprezentatív verse Transzilvániában és Magyarországon kiadott antológiákban foglalt el előkelő helyet.

KÖZÉLET SZEREPLÉSE

    Nemcsak a nyomtatott betűkön keresztül, hanem az élő szó erejével, az éter szárnyain keresztül is kapcsolatba lépett többször olvasóival. A magyar rádióban 1936. október 29-én olvasták fel "Krisztus" című versét, 1937. augusztus 16-án pedig ő maga olvasott fel a mikrofon előtt. Közéleti szereplését nem is lehet jóformán felsorolni. Minden kultúregyesület és irodalmi alakulat boldog volt, ha Dsidát előadóként megnyerhette s ő legtöbbször eleget is tett a kérelemnek. Kitűnő előadó volt. Saját veseit utolérhetetlen művészettel és dinamikával tudta tolmácsolni.

NYOLC NYELVET BESZÉLT…

Nemcsak mint költőt, írót és hírlapírót méltathatjuk azonban gyászos körülmények között elhunyt barátunkat, hanem mint nagyszerű műfordítót is. Páratlan nyelvkészsége – A magyaron kívül németül, olaszul, angolul, franciául, románul, latinul és görögül beszélt – lehetővé tette, hogy teljesen belemélyedjen a fordításra kiszemelt költeményekbe s aztán tökéletes művészettel és hűséggel tolmácsolja azokat rajongásig szeretett anyanyelvén. Legszebb műfordításainak egyike Eminescu "Glossza" című versének fordítása, de számtalan magyarra átültetettt latin klasszikus vers, angol és francia költemény dicséri Dsida Jenő kifinomult és immár vége szakadt művészetét.
Drága halottunkkal a fiatal magyar írónemzedék legsokrétűbb tehetsége, legszínesebb egyéniség szállt idő előtt a sírba.

BETEGSÉGE ÉS HALÁLA

    Dsida Jenőt hosszas és kínos betegség után érte utol a megváltóhalál. Már az év elejétől betegeskedett. Február elején lázas betegség döntötte ágyba. Nap-nap után magas láz rohanta meg és általános gyengeség kerítette hatalmába. Beszállították a kórházba, hosszú hetek teltek el azonban addig, amíg rájöttek, hogy mi okozza az elviselhetetlenül magas lázat. Az orvosok megállapították, hogy Dsida Jenőnek, aki egyébként születéséről fogva gyenge szívű ember volt, Gennyes szívburokgyulladása van. Életereje ezután fokozatosan csökkent, életvágya azonban nem, hitte és remélte, hogy rövidesen talpra áll és valóra válthatja befejezetlen terveit. Új verseskötettel akarta gazdagítani a magyar irodalmat, a könyörtelen végzet azonban elsorvasztotta reményeit. Komplikációk léptek fel, egymás után mondták fel a szolgálatot a nagybeteg költő szervei. Ekkor már ő is leszámolt azzal, hogy meg kell válnia az élettől, hozzátartozóitól és barátaitól, akiket annyira szeretett. Papot hívatott, hogy megtisztult lélekkel léphessen át az  örök csend birodalmába.

„Itthon meghalni is könnyebb!”

    Dsida Jenőt néhány nappal ezelőtt szülei lakására szállították, ami láthatóan némi megkönnyebbülést okozott a betegnek.
- „Itthon meghalni is könnyebb” – mondta elhaló hangon családjának, amely aggódó szeretettel és gondos ápolással ette körül.
    A rohamléptekben közeledő véget azonban a szülői ház falai sem tudták feltartóztatni. Hétfő reggel Dsida Jenőt agyszélhűdés érte, ami részleges bénulást okozott, a nagybeteg költő beszélőképességét is elvesztette. Felmondta a szolgálatot a szellemi központ is, amelyben annyi szép és nemes gondolat tanyázott.
    Negyvennyolc órás csendes haláltusa után a kimerült, agyongyötört, fáradt és beteg szív június 7-én este kilenc órakor utolsó dobbant és Dsida Jenő visszaadta lelkét teremtőjének.
    Halálhíre nemcsak a városban, hanem az egész magyar nyelvterületen általános és őszinte részvétet keltett. Haláláról családján kívül a "Keleti Ujság" szerkesztősége és a Magyar Nemzetiségi Újságírószervezet is külön gyászjelentést adott ki.

AZ UTOLSÓ ÚT

A megboldogult Dsida Jenőt csütörtökön délután öt órakor temették el rendkívül nagy részvét mellett. Hatalmas gyászoló gyülekezet jelent meg a házsongárdi temető halottas kápolnája előtt, hogy megadja az utolsó tiszteletet a magyar irodalom nagy halottjának. A temetőben ott láttuk a transzilvániai magyar közélet számos vezető egyéniségét: dr. gróf Bethlen Györgyöt és feleségét, Inczédy Joksman Ödön dr.-t, Gyárfás Elemért, Biró Vencelt, Maksay Albertet, Jelen Gyula dr.-t, Boga Alajos kanonokot, Deák Gyula dr.-t, Vékád Lajos dr.-t, Kristóf György egyetemi tanárt, Bakodi Antal dr.-t, a római katolikus gimnázium igazgatóját,  Szoboszlay Lászlót. Ott voltak a Helikon írói közösség tagjai közül Járossi Andor, Kós Károly, Krenner Miklós, Karácsony Benő, Ligeti Ernő, Kiss Jenő és megjelentek a halottas kápolnában magyar újságíró társai is, az összes cluji tollforgatók, hogy könnyező szemmel búcsút vegyenek feledhetetlen kartársuktól

A GYÁSZBESZÉDEK

    A gyászszertartás után, amelyet MÁRTON Áron kanonok plébános és Bálinth József a katolikus népszövetség igazgatója végeztek, elsőnek KRENNER Miklós, a kiváló közíró búcsúzott el Dsida Jenőtől. Krenner, aki a Magyar Nemzetiségi Ujságíró Szervezet, a Pen Club romániai tagozatának magyar szakosztálya és a Transzilvániai Magyar Írói Rend nevében mondott utolsó istenhozzádot, magas szárnyalású beszédében tökéletes portrét rajzolt a fiatalon elköltözött költőről, a forma legnagyobb művészéről. Szemnem maradt szárazon, amikor Krenner Miklós Dsida Jenő egyik legutóbbi hatalmas költői alkotásából idézett néhány olyan sort, amelyben felejthetetlen barátunk a halálról tett hitvallást. „Aki így tudta összehozni az eget és a földet, az boldogan hal meg” állapította meg Krenner Miklós és fájdalomtól elcsukló hangon búcsúzott a mindenki által őszintén megsiratott Dsida Jenőtől.
    A Katolikus Akadémia nevében Bíró Vencel mondott rövid és meghatott búcsúbeszédet, Walter Gyula, a Transzilvániai Irodalmi Társaság búcsúját tolmácsolta és arról az olthatatlan, önmagát nem kímélő lobogásról beszélt, amely felejthetetlen kartársunkat végül is felemésztette. Maksay Albert református teológiai tanár az ismert író a Helikon és a Szépmíves Céh nevében mondott a fájdalomtól áthatott búcsúszavakat. Császár Károly dr. tanár a Pásztortűz szerkesztője, annak a irodalmi lapnak nevében búcsúzott, amelynek tíz éven keresztül a megboldogult is szerkesztője volt.

A SÍR ELŐTT

    A megható búcsúbeszédek után a koporsót a gyászkocsira helyezték. A fekete hintót valósággal elborították a koszorúk tömege. Az elhunyt költő családján, rokonságán és a nagyszámú barátjain kívül koszorút küldött többek között a cluji Magyar Színház, a Transzilvániai Irodalmi Társaság, a Helikon Írói Közösség, a "Pásztortűz", a "Lapkiadó" Rt. igazgatósága és személyzete, a "Keleti Ujság" szerkesztősége és még számtalan ismerőse és tisztelője.
    Amikor a gyászkocsi befordult a temetőn átvonuló főútra, cigányzene panaszos ütemei zendültek fel. A cluji zenészek is eljöttek, Körösi Dudussal és Puskás Bélával az élükön, hogy ők is leróják gyászukat és tiszteletüket a népszerű és közszeretetnek örvendő költő előtt.
    A sírnál a koporsó beszentelése és a búcsúima után Somodi András dr., a Lapkiadó Rt. ügyvezető igazgatója vett búcsút Dsida Jenőtől, mint a „Keleti Ujság” helyettes szerkesztőjétől, az örök szorgalom, a munkakedv és a határtalan kötelességteljesítés emberétől. Utána, a „Keleti Ujság” szerkesztősége nevében Nyírő József, a nagynevű író tolmácsolta megindító szavakkal azt a tolhatatlan gyászt, amelyet lapunk szerkesztőségének Dsida Jenő hosszas szenvedés után bekövetkezett halála okozott. Nyírő József drámai erejű búcsúszavait több ízben a gyászoló gyülekezet zokogása szakította meg. Végül a Romániai Grafikai Munkások Szövetsége nevében Gábor Döme mondott keresetlen búcsúszavakat, majd Delly Szabó Géza vezényletével a nyomdászok „Gutenberg” dalköre énekelt megindító gyászéneket.
    Amikor a koporsót a kriptába helyezték, ismét megszólalt a cigányzene, sírtak a vonók, lélekbe markoltak a húrok. Dsida Jenő kedvenc magyar nótáit játszották a cigányok, a „Nincs cserepes tanyám” és a „Lehullott a rezgő nyárfa” című dalokat. A koporsó mögött ezután bezárult a kripta ajtaja.
    Drága jó barátunk, szeretett Jenőnk, akinek emlékét egész életünkben kegyelettel fogjuk őrizni, nyugodjál békében!

Forrás: Keleti Ujság XXI. évf. 128. sz. 1938. június 11.

Nyíró József: DSIDA JENŐ (1907-1938)

    Ezen a végzetes keddi napon riadt, nehéz szívvel a halál felemelt karjának árnyékában, szinte félelmes csendben folyt a munka a szerkesztősében. A „fiúk” arca sápadt, szemük révedezik és a fehér szájakban alig termik szó, agyukra a halál szárnyának súlya nehezedik, aki azért jött, hogy a meleg együttesből kiragadja Dsida Jenő testvérünket, a Keleti Újság helyettes szerkesztőjét. Szinte fizikailag érezzük jelenlétét és nem merünk arcába tekinteni. Tudjuk hogy Jenő végső harcát vívja és gyötrődve számlálja képzeletünk beteg szívének utolsó dobbanásait és figyeli elhaló lélegzetvételét. A kimért időlejáróban van, a harmincegy év határán már várja a fekete pont. Pár óra kell-e, míg ideér, vagy csak egy pillanat, ki tudná azt megmondani… De jön a vég feltartóztatás nélkül, a véres emberi ész és tudomány segíteni nem, csak némán tisztelegni tud a nagy pillanat előtt Ijedten rázkódunk meg, ha a telefon erőszakosan megriaszt. Egymásra nézünk és pillanatokig senki sem meri a kagylót kezébe venni. Hátha a fekete hírt hozza. Remegve lessük a kagylót tartó kolléga arcát és nehéz mellünk szorongása felenged. Csak  a kínai harctéren hullott bombák öltek meg félezer embert, csak Prágában tüntet százezer ember, csak a világ halad tovább saját gyűlölködésével és gazságaival megásott sírja felé… Nehéz este ez, alig bírjuk elviselni. Bárcsak pillanatig nyugodhatnánk meg! Nem lehet. Nem bírjuk levenni szemünket a telefonról és idegesen fordul meg mindenki, mikor az ajtó reccsen és öblében megjelenik Somodi András dr., a vállalat igazgatója és „bemondja” a rettegett hírt:
    - Dsida Jenő ezelőtt három perccel meghalt!
    Senki nem válaszol. A fiúk elmerülnek és önmagukba omlanak. Ez az a pillanat, mikor nincs se gondolat, se semmi. Csak később ocsúdunk fel valamire.
    Mit kell ilyenkor csinálni?… Imádkozni?… Sajnálkozni? Azt mondani, hogy Isten nyugtassa?
    Félig-meddig a tudat alatt küszködik a gondolat a leütött lélek kábulatában, mintha pillanatra mi is meghaltunk volna. Valóságos megváltásnak érzem hogy a kezem megmozdul, elővonom az órát és színtelen, halk hangon azt mondom:
- Kilenc óra öt perc!
    Kilenc óra öt perckor Jenő elment és minket az élet keze egy időre visszarántott a szakadék széléről.
    Már kezdünk belenyugodni a változtathatatlanba, mikor egyikünk hátratántorodik és rámered a Dsida Jenő üresen, gazdátlanul maradt íróasztalára. Erről meg is feledkeztünk. Eddig az élet, az alkotás, a szakadatlan munka trónusa volt, most már ravatal, holnap pedig síremlék… Az emberi természet szereti a jelképeket. Most… most  le kellene gyászlepellel teríteni ezt az íróasztalt, hogy külsőleg is kifejezzük, ami bennünk van, de még egyetlen szál virágunk sincs, hogy legalább azt reá ejtsük… Talán jobb is így! Legyen a mi megtört némaságunk e munkaasztal legszebb dísze! Ma még retteg és fél mindenki ez asztaltól, de holnap valakinek már le kell ülnie melléje, mert a élet mindig elrontja a halál fájdalmas ünnepét.
    Mégis fel kell venni a Dsida Jenő itt hagyott tollát, amely esztendőkön keresztül forró volt a keze melegétől, jó szívétől, népének utat mutató ragyogó gondolataitól és kivételes tehetségének szent tüzétől.
    Lesz-e, aki újra lelket ád ennek a tollnak, amely – egy éve sincs – immár a második kivételes fiatal kézből esett ki. Rá se érünk magunkhoz térni egyik fájdalomból, amelyet Kós Kovács István elvesztése okozott, máris másik büszkeségünk hagy itt. Lehetetlen aggódva meg nem állani a már-már népi tragédiával fenyegető súlyos halottaink sora előtt, hiszen alig két esztendő alatt olyan sokan mentek el és éppen ifjúságunk virágai, a legjobbak, a kivételesek, kiknek jöttét szívszorongva lestük mi, az "öregek”. A rövidesen learatásra váró, meghajlott fejű kalászok, készen arra, hogy átnyújtsuk nekik a legnehezebb történelmi megpróbáltatásokból kimentett, szent örökséget, a egész romániai magyarság számára leginkább pótolhatatlant, a fenntartó hitet, lelkességet, öntudatot, a szellem staféta-fáklyáját, örök értékeinket, melyek életünknek és jövőnknek egyedüli titka és biztostéka.
    És mégis ők mentek el hamarabb alig pár év alatt: Balázs Ferenc, Kovács József, Kós Kovács István és most Dsida Jenő mi pedig úgy állunk helyünkön, mint a gyümölcse fosztott fák, melyek fájdalmasan sóhajtanak bele a mindenségbe, - „Mi lesz velünk?… Végrendeletünk a kezünkben, de lesznek-e, kiknek átnyújthassuk? Fogja-e pótolni őket a népek gondviselő Istene és – mikor?… Mert mi egyetlen percünket se veszíthetjük el és gazdára vár a súlyos örökség, a felelősség pedig végzetesen nagy
    Ne csodálkozz édes fiam, Dsida Jenő, hogy fájdalmunkban megdorgálunk:
- Nem gondoltatok arra, hogy milyen kevesen vagyunk?
    Magad is sokszor leírtad, kifejezted ezt a gondolatot és most te is?
    Nehéz elhinni! Hátha nem igaz Hátha csak hallucinálunk?
    Hiszen a hangod még itt bujkál a szerkesztőségben, kezed melege ki se hűlt a miénken, mosolyodat látjuk, e tragikus pillanatban is eszünkbe jutnak szellemes tréfáid, kedvességed, ritka egyéniséged varázsa még teljes és szeretettel pillant utánad mindenki, mikor törékeny alakod átsuhan egyik szobából a másikba, vagy a népeket verő nagy események fölé hajolva megdöbbensz, töprengve néped útját keresed és ilyenkor olyan vagy a világ és emberiség nagy problémáival küszködve, mintha fiatalságod üdeségében az öregséget mímelnéd.    
    Talán ez… ez volt az oka!
    Alig értél fel az élet asztaláig és máris a világ nagy drámájának kiszolgáltatott szereplője lettél. Szülői kéz nem óvhatott tovább, kis feleséged drága alakja nem védhetett, az alig megízlelt családi élet melege, boldogsága nem tarthatott többé vissza a kötelességtől, hogy cselekvő részese ne légy annak az életnek, melynek jobbulásáért és megváltásáért mindenkinek önmagát kell odaadnia.
    Korán megértetted, hogy az egész élet tulajdonképpen a magunk fokozatos odaadása és mondhatnók úgy is, hogy nem meghalunk, hanem elfogyasztjuk önmagunkat. Az pedig a krisztusi gondolat mélységéhez tartozik, hogy ki minél több belsőleg, annál hamarabb elfogy, mintha magukat pazarolnák el a jók és igazak. Talán éppen azt akarja kifejezni az egyszerű nép száján élő ősi magyar mondás: - „Azokat veszi el Isten, kiket legjobban szeret.”
    Így kellett történnie nálad is, mert népednek kiválasztottja, kiváltságos voltál, áldás és vigasztalás a nehéz úton. A virág hivatása volt a Tied is: széppé tenni a földet, elfödözni az élet rútságait, hogy az ember minél későbben eszméljen rá és döbbenjen meg tőle. Mert a világ ugyan a föld álarca csupán, de lényege is és szépsége, illetve csak látszólag múló dolog, valójában azonban az élet lényegéhez a föld titkos mélyéből és az ég ismeretlen magasságaiból táplálkozik. Rövid, de halhatatlan szerep Isten programjában. Ugyanez volt a Te hivatásod is néped szántóföldjén, mert költő voltál, vagy és maradsz a javából. A szív és lélek felgyújtott máglyája fénybe borított körülötted mindent és művészeted szirmaival szórtad be nemzeted útját, hogy könnyebbé tedd. Minden írásod, minden szavad, egyéniséged ezt a célt szolgálta benn a szerkesztőségben és kinn az életben egyaránt. Fáradhatatlanul hirdetted a szeretet és emelkedett, békés és békítő, egymást megértő élet eljövetelét és boldogságát.
    Hittél a jobb emberiségben és jó hírré igyekeztél változtatni még a katasztrófákat is. Nem lapot, világot szerkesztettél a mi számunkra a te mindig jót akaró mindenkit szerető, halhatatlan világelméleted szerint. Az itt élő népek lelki és szellemi versenyének élharcosa voltál. Ezen a harcon pedig nem elesik, hanem megdicsőül az ember. Jó harcot harcoltál, a pályát megfutottad, a hitet megőrizted azok számára, akik itt maradtunk. Jutalmul nem meghaltál, hanem megérted a kitüntetést, a krisztusi életkort. Ő harminchárom esztendős volt, Te harmincegy. Ennyire közel engedett magához, mert egyebekben is mindig közel voltál Hozzá.
    Őt se, Téged se mérünk azért az esztendők végességével. Még csak nem is búcsúztatunk se önmagunktól, se a szerkesztőségtől. A közös sors és hivatás, rendeltetés és kötelességek szálaiból egyetlenegyet se oldozunk fel. Mindössze tisztelettel bejelentjük olvasóinknak, hogy Dsida Jenő helyettes szerkesztőnk új munkaterületre lépett, hogy levetve a mulandó test kötöttségét és bilincseit halhatatlan része még többet tehessen és tovább dolgozhasson népe és a népek érdekében.
    Dsida Jenő! Ezekkel a tudósításokkal ne késsél! Minden perc sürget. Ezek nélkül a lapot nem lehet lezárni.
    A nagy mettőr, ki a népek történelmét tördeli, itt áll íróasztalunknál és az élet, vagy halál kéziratát várja.
    Jenő siess!...

Forrás: Keleti Ujság XXI. évf. 128. sz. 1938. június 11.

Tarcsafalvi Albert (1856-1926): Isten hozott!

Mi zaj riad itt, ős Budvár tövében?
A háromszínű zászló mért lobog?…
Vén Hargita, mért nézsz szét oly kevélyen,
Szellő, madár tán örömhírt hozott?…
Királyi széked hagyd egy pillanatra
S havas mezőid, örökzöld fenyőd
És hogy hazánkén lelkünk gondolatja,
Tanúság légy a agy Isten előtt!…

Mi zaj tehát? – A honfiak sorából
Munkára jő egy lelkes, hű sereg.
Csorg a veríték izzadt homlokáról
S éleszti mégis a pásztortüzet,
Hogy majd lobogjon messze, messze lángja,
A magyarnak meddig határa tart,
Fényt szórjon rá a népnek kunyhójára,
Mert így áll az ki minden zivatart.

Köszöntsük hát a székely nép szavával!
Rövid a szó, de igaz és meleg:
Ki biztató szót hozott most magával,
S ki idejött, mind: Isten áldja meg!!
Silány a hely itt, hol ugarba szántnak,
Mész- s gránitsziklák az ugar felett,
A honfiszem a honnan messze láthat -
Magyar hazánknak fellegvára ez!

És drága, drága, mert miénk egészen,
Miénk a lég, az illat itt, a dal,
S a porszem is, a melyet vak dühében
A Nemere süvöltve fölkavar!
Miénk a múltnak fénye és az árnya,
Mi szenvedők mit ránk Hadúr kimért!
S gondolkozunk olykor… magunkba szállva:
És a jövendő, hát az nem miénk?!

Isten hozott!… Ugy-e azért jövétek,
Reményeinkben hogy megtartsatok,
Erdély szikláit, ezt a magas fészket,
Hogy még sokáig bírják a  sasok?!
Hol hun-regét mond az apa fiának
S a meddig a kakasbarázda rúg:
Mind része az a szép magyar hazának,
Ki mást beszél: az ámító, hazug!…

Isten hozott!… A háromszínű zászló,
Mely fönn lobog, a békének jele.
Ki meghajol előtte önmagától,
Az igazság hatalma győzte le!
Nekünk e zászló szent, igaz örökség,
Ti tartottátok fel magasra azt,
S jövendölétek új időnek jöttét,
Ezer év után, új ezer tavaszt!…

Ki érez egy csöpp ihletet magába,
Hódító útra eljöhet velünk,
Van a magyarnak termő kultúrája,
Ez pajzsunk, vértünk, minden fegyverünk.
E kultúrának szétárad világa,
Az ellenségből ekképp lesz barát.
Honáért áldoz, tőle mit se várva,
S hálás a szíve akkor is, ha ád.

Áldás a munkán! Béke a hazára!
Áldozzon néki ész, szív, gondolat!
Zöldellj, virulj Székelyföld szép határa,
A honfiúi üdvözlést fogadd!
És EMKE te, csecsemő óriásunk,
Reményeink-  s jövőnknek záloga,
Nagy célokért előre törni lássunk,
De a félúton ne állj meg soha!

A férfipályán mindig szép a munka
S annál becsesb, minél önzetlenebb;
És a magyar – s ezt ősitől tanulta -
Téged, hazám, önzetlenül szert.
E hon java, jobb lelkek édes álma
Hozott ide, szívünk azért dobog,
s boldog e nép, ha boldogul hazája -
Utoljára is hát: Isten hozott!...

Forrás: Székely-Udvarhely I. évf. 23. sz. 1895. június 2.

E. Kovács Gyula (1839-1899): Fohász

 
Isten, a ki annyi tenger éven,
Csodamódra védted népedet,
Hallgasd meg most, ha átgyúlt kebellel,
Esdekelve így kér tégedet:

Ki köztünk él, tedd, hogy vallja büszkén,
Hogy magyar és sírig az marad,
Legyen teste minden porcikája,
Egy-egy szirtszál, egy-egy ércdarab.

Hogy bármerről dúl reánk az ellen,
Mint egy bástya, álljunk ellene,
Ne hasson rá e hon üdve nélkül
A mindenség semmi kelleme.

Tedd: akarjon élni, halni vélünk,
Ha orkán zug, ha fény andalít,
Unokáink együtt simogassák
Együtt-küzdött testünk hantjait!...

Forrás: Székely-Udvarhely I. évf. 23. sz. 1895. június 2.

Tarcsafalvi Albert (1856-1926): A dalról

 
Tudja Isten, mi is lenne,
Ha a dal nem volna,
Tavasz jöttén nyilna-e
Fejledező rózsa?…
- Virágfejlés, virágélet,
kell ahhoz a madárének.

Tudja Isten – e világon
Volna egyéb minden, -
Hogy dal nélkül hű szerelem
Kelne e a szivben?…
Szerelmünknek  ki tagadja -
Dal volt s dal az édesanyja.

Tudja Isten, hogy is lenne,
Ha a dal nem volna,
Hős magyarom, hogy mennél te
Harczi riadóra?…
- A harczmezőn ha dal terem,
A magyarnak fél győzelem.

Rövid a szó elbeszélni,
Mi férne a dalra.
Ha hallok egy magyar nótát,
Sír a lelkem arra.
… Ejh, mert régen vagyunk itten
S sokszor megvert már az Isten!

… Jó dalosok, daloljatok,
Hadd zengjen az ének,
Hordozzátok szét hirét a
„Régi dicsőség”-nek!
Szerezzetek még – hol várnak -
Székely névnek pálmaágat.

Daloljatok, daloljatok
Szivárványos égről,
Szerelemről, hunyó napról
S kelő dicsőségről.
Hadd mondják – hol zeng az ének -
TISZTELET A SZÉKELY NÉVNEK!!

Forrás: Székely-Udvarhely I. évf. 39. sz. 1895. szeptember 22.

Bíró Pál (19. sz.): A párta (románc)

Hűs folyóban fürdik a leányka…
Lágyan ringó ág borul le rája -
Lombog ága bólingató fűznek -
Óva födvén bájait a szűznek.

Áldozóban a nap; láng-sugára
Bíbor palástot terít a tájra
S megigézve a bájos Diannát:
Ráhinti aranyos-lilla fátylát.

Aztán leszáll az ég pereméről;
Kelni látva őt a víz medréből - - -…
Loccsan a hab… a tündér kiszökken…
Ing a bokor… a levélke zörren…

Esti dalát vígan fütyürészvén:
Elhallgat a kis madár is fészkén
S iramodva, félve tovarebben,
Fürge szellő pajzánkodva lebben…

Téveteg a lányka néz figyelve:
Istenem…! Ha tán valaki merne…?
- Mond szorongva – s venné le az ágról
A pártát, mit kötött vad virágból.

Venné bizony! – mert csak a – hűlt helye!
Keresné is, nem is… hogy egyszerre:
Ifjú úr lép elő a bokorbul…
Rezzenve a lányka visszafordul…

„Vad gerliczém! Aranyos kis szentem!
Tied e virágfüzér…? Itt leltem…
Ha úgy tetszik: állj babám egy szóra,
Vagy inkább – egy ölelésre, csókra…

Koszorúdért váltságot se kérek…
Sötét az est, majd haza kísérlek…
A folyón át a pallócska keskeny;
Magam is – hogy jöttem – majd beestem!..”

„Megköszönöm szíves akaratját…
De az embert hamarmegszólhatják…
Ám… a pallón… ha mégis… átkísér?…
Nem bánom… de tovább – semmi kincsér’?”

Zúg a bogár, a bőregér surran…
Úrfi és lány: megfáradt az útban…
Kar a karban… egymás közelében:
Megpihennek egymásnak ölében…

„Kis hamis te! Még egy csókot adjsza…
Bohó, ki az időt elszalasztja…
Csak az él, ki szerelemnek élhet;
Óh, a szerelem – az örök élet!…”

Lányka ajkán úrfi csókja czuppant…
„Huh! A pártám…! Most a vízbe csobbant…!”
„Ej, galambom!- én a szót megtartom:
Majd kihozom; … várj csak itt a parton…”

Üldögélve parton a leányka:
Dal között a koszorút csak várja…
Várja… várja… ott éri regg, este,
Parton ülve és az úrfit lesve…

Szegény leány! – Szánja őt, ki látja -
Csak nem jön az úrfi, meg a – párta…
Egyszer aztán maga ment keresni…
Nem is látta, szánta többé senki.

Forrás: Székely-Udvarhely I. évf. 45. sz. 1895. november 3.

Dávid Iván: Apróságok Gábor Áron életéből (1814-1849)

 

    Annyit komolykodtunk, olyan sokat írtunk róla, hogy minden erdélyi újságíró nevében remélhetem: mindenki tudja, hogy a miénk. Született, dolgozott, meghalt. Ez a rövid élettörténete, mint ahogy mindenkié ez. Csak az változik, hogy ki mennyire vállalja életének azt a részét, amelyben dolgoznia kell GÁBOR ÁRON, akiről ma szó van, nagyon tudta. Székely volt. Nem szájjal s nem az ősök idézgetésével. Nem volt címe s bár a legnagyobbak között tiszteljük, mai világunkban szinte érthetetlenül:

még csak méltóságos sem volt!

    Úgy nőtt ki, úgy emelkedett a szürkék tömegéből, mit az aranybúza a többi kalász közül. Jött, dolgozott, győzött. A szabadságharcot az osztrák kamarilla legyőzhette idegen brávókkal, orosz bérgyilkosokkal, de soha meg nem semmisíthette az eszmét. Azt, amelyet GÁBOR ÁRON a homlokára írt s amely az ő nevét viselte.

    Háromszék volt a legerősebb, legöntudatosabb vidék akkor Magyarországon s a mi hősünk volt ennek a szellemi erkölcsi magja.

    Volt-e azóta is olyan zseni, aki megszervezze a magyart, aki gyógyszerészt, kovácsot, kerekest, rézöntőt, tanítót, fűszerest olyan kemény arcvonalba állítson, mint a negyvenkilences kézdivásárhelyiek voltak?

***

    Még az idegen világban történt. Az író lelkesedésével s a szenzációért epedő újságíró vágyával vetettem utána magamat Minden emléket, minden feljegyzést összegyűjtöttem, amit meg lehetett szerezni GÁBOR ÁRONról. Kézdivásárhelytől Budapesti könyvtárak sorát bújtam, régi fóliánsok, újságok, kéziratos emlékek között kutattam. Jegyeztem s a papírlapok gyűltek az asztalomon. Nem volt nála érdekesebb anyag, nem volt, ami jobban érdekelt volna.

Az erő, a mindent elsöprő, komoly akarat, a győzelmes magyar hit

olyan áramlással rohant felém a sárga papírlapokról, hogy szédültem tőle.
    És volt egy nyom: a fia.
    A JUSZTINA, a púpos, kicsi, gyönyörű arcú Jusztina gyermeke. Négy, vagy talán csak három éves volt, amikor ágyúgolyó találta GÁBOR ÁRONT. Kár, hogy ennek a percnek nem állított senki még kellő emléket. A kicsi asszony a gyönyörű arcú Jusztina a nagy férfi mellett volt.

Kard volt neki is az  oldalán és pisztoly az övében.

    Hogy hol volt addig a gyermek, nem lehet tudni. De az anyának, a fiatalasszonynak, a törvénytelen kedvesnek leszámolni valója volt a szabadság elnyomóival, azért ment a hőssel. S küzdött mellette. Amikor a golyó halálos sebet vágott a hős testén, ő borult föléje gyógyító, ébreszti vággyal tiszta szerelemmel.
    Utána, hogy még azt a régi órát is elszedték tőle, amit a hős viselt és semmi emléket nem hagytak nála, eltűnt. Nagy Sándor írja, a volt pap, a hős egykori segédtisztje, hogy Jusztinát többé nem látták. Talán Bulgáriába ment s ott egy munkás felesége lett. A GÁBOR ÁRON fia vele ment. Ki tudja, mi lett belőle, kinek lett apja, mik voltak az álmai, vágyai? Mit érdekelte akkor az embereket a hős fia?…

*

    A családomban megtaláltam a konyhában egy öregebb húsőrlő gépet. Nagyanyám hagyta a leányára s mondta, hogy GÁBOR Áron készítette. A név rajta is van a masinán. Nehézkes, komoly, öreg szerszám. De majdnem száz éve használják s ma is jó. Szegeden van egy ágy, amit ő faragott. A harmadik emléke ugyancsak familiáris: régi, csupa emléket mondó fiókos szekrény. Amit úgy hívnak, „kaszten”. A kaszten harmadik fiókjában ez olvasható, tintával a festék alá cirkalmazva: „G. Á. Bereck 184…” Hogy mi volt a utolsó évszám, az titok. Egy tudálékos úr annak idején gyalulni kezdte a szekrényt, mondván, hogy öreg s újítani kell.

*

    Néhány emlék. Forgácsok, apróságok. Tiszta szívből áldozom az ő emlékének ezt a néhány sort.
    Kevesen becsülik ma érdek nélkül az igazi nagyságokat.

Forrás: Székely Határőr I. évf. 1-2. sz. Târgu Mureș, 1944. június

Vitéz Csikós Jenő (1896-?): Virágos vonaton

 
Harcba mentél, annyi más ezerrel,
Vitt a nótás, virágos vonat.
Jól tudtad, hogy vért kíván az utad
S nagy csatát vívsz távol ég alatt.

Hazád hívott és küldött  tűzbe,
Az örök föld, mely majd betakar.
A sír, a domb, a hófödte ormok,
Minden, ami szent, örök s magyar.

Őszre fordult rég a nyár azóta,
A Don fölött sír a téli szél.
Minden más lett! Csak te vagy a régi!
Harcos magyar, te még nem pihentél!

Embererdő, harckocsik csordája
Zúdul rád, hogy: térdre kényszerít.
Elfelejtik: akit ők tagadnak,
Küzdelmedben téged az segít!

Támadások dübörögnek rátok?
Nem rettent meg! Inkább nő erőd.
Fegyvereid öldöklő tüzében
Hányan lelnek örök temetőt!

Ha te kezdesz félelmes csatába
S fölviharzik legendás rohamod,
Az orkán is megirigyel téged
S véresőt nyit hősi szuronyod.

Hű fegyvered mindennél erősebb.
Vele vívod forró harcaid.
Magyar acél! A tűz nem olvasztja!
S a lelkedben: évezredes hit.

Harcbaszállhatsz az egész világgal,
Vártád lehet: Kárpát vagy a Don,
Hited győz majd s diadallal térsz meg
Mosolygósan, virágvonaton.

Forrás: Székely Határőr I. évf. 1-2. sz. Târgu Mureș, 1944. június

Szabó Jenő (1867-1934): Gyere már, apja!… (A kis unokám apjáról.)

 

Gyere már, apja! Hol vagy, merre késel?
Vár a fiacskád száz öleléssel!
Égszín szemepárja szemünkbe nevet
S ajka kimondja már a neved.
Ah, de hiában az ajk gyügyögése:
Kit hívogat egyre, nem jön a’ mégse!
Sir nagyapó, az ölébe ha kapja…
Gyere már, apja!…

Még asszony alig volt kis feleséged
S már elragadott a vihar dühe téged -
Két karja hiába fonódva köréd:
Riadó rebbenti a nász gyönyörét!…
Most nap-nap után elsirja fiadnak:
Hol messze mezőn sohajok riadnak,
Lebukott fiatal, szép álmai napja!…
Gyere már, apja!

Ha jő a sötét j, összehajolnak
S rebegve sohajtják: megjön-e holnap!?
Nagyapó szava is jajba csap át:
Boldogtalan árva, hol van apád?!
Zord életem üdve, virága, mi vár rád?
Oh, irgalom Atyja, ki védi az árvát,
Bűn ha kisérti nyomor ha harapja!?
Gyere már, apja!…

Kérdjük az Istent… Nem felel Ő sem!
S a halicsi róna hallgat erősen -
Messze keletről az alkonyon át
Jönnek halovány, rongyos katonák -
Úgy lesem őket! Nem vagy-e köztök?
Balga remény! Ti vissza se jösztök!
Halk zokogásom a szél tovakapja…
Gyere már, apja!...

Forrás: Székely Ujság XV. évf. 46. sz. Kézdivásárhely, l1918. Június 13. csütörtök

Oláh Gyula (19. sz.): Hunyad fia

Egy nemzet öltözött sötét
Öltönybe, gyászolá
Azt, a ki szép honát tevé
Független úrhoná.

Megtörte a kemény török
Temérdek táborát,
s hadával űzé e vad úr
Duló hadjáratát. -

Nyugotnak ása sírt; midőn 
Lezúzta Fridriket, s a sir fölébe sirkőül
Tőn hős magyar nevet.

Mátyás, a hős dicső neve
Melyet a kőre írt,
Mely név alattvalóinak
Sebére nyujta írt.

S ha csend honolt a nemzeten,
Mátyás úgy is megint
Mátyás magyar király maradt,
S honára rátekint:

Tekintetéből üdv sugára,
Ajkán a jog rezeg,
Előtte minden orv, s gonosz
Borzadva felremeg. -

E nagy királyt siratja most
A gyászoló magyar,
S e nagy király helyébe most
Egy uj királyt akar.

Szét néz a nagy világ során
Hogy leljen egy királyt,
S a szétvonás teremt neki
Egy óriás nadályt,

Mely vágja szép honunk szívét,
Miként a kárhozat;
S gyilkolva gyermekét, lehull
A párti áldozat.

A párt sok ágra oszlik el
Miként a tömkeleg,
S a honfihoz hason kebel,
A párt tüzén hideg.

Mátyás dicső hazát hagyott
Ősnemzetére, de
Nem rendelé meg nyiltan azt,
Ki lépne helyibe.

S így felhatalmazá honát
Képezni pártokat,
s a pártviszály hevében el
Ölni a honfikat.

S a pártra tépve szerte dúlt
Nemzet a nagy hazát,
Nem tudja mely kezekbe jó
Bizton tehetni át.

Lengyelt kiván az egyik úr,
Mert ez nem lesz kemény,
S ha ez királya: majd uralg
Törvény helyett a kény.

Honfit kiván a másik úr,
Honfit, de tiszta vért,
S felejti Mátyásnak fiát
És tett ígéretét.

Egy perczig él a szó csak, és
Már a jövőbe mást
Igér, s csalárdúl issza meg
Két helyt az áldomást.

S a nagy király dicső fiát
Megbuktatá a vad
Esküszegés, s neki csupán
Polgárjogokat ad.

S János, honát szeretve hőn
Hőbben miként a trónt,
Polgár-jogával a kemény
Török csapatra ront.

S vív mint Hunyad igaz fia
A vészthozó csatán
Vív mint egy óriási hős
Egy nagy nemzet hadán.

De megtöré a nagy csoport
Mátyás derék fiát,
S elhal, miként tengerzúgás
De nyerve a csatát. -

Mutatni sem mutatja kő
A vég Hunyad helyét,
A ki feláldozá hona
Javára életét.

De nem felejti a kor őt,
Mátyás dicső fiát;
Dalt zeng a honfi, dallja: mint
Hunyt el e nagy család!

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Rochel Béla (19. sz.): A renegát

 
Ne mard pokolnak kinja keblemet!
Szünj meg dobogni vérező szívem,
Múlj el megátkozottan életem!
Ne marj boszúló lelkismeret!

Megnyugtató hitem hová levél?
Hová malasztod üdv-sugárzata?
Hová igéd viditó szózata?
Én nékem ah! Örökre elveszél!

Szent üdvözítőm megtagadtalak!
Átokkal illetén dicső neved,
Követ ragadt kezem fel ellened,
s oltárodon téged gyaláztalak!

Az ég haragja sujtoló tüzét
Hivtam fejemre, átkos! S esztelen!
Az megjelent rémítve kegytelen,
Lelkem, szívem jajgatja vad dühét. -
Elkárhozom! – Pokol sötét űre
Megnyilva tátong lábaim előtt
Nincsen, ki visszatartson elveszőt
Hitem, reményem, üdvöm eltüne!

Ki megtagadta Istenét, hitét,
Nem ember; alvilági sarjadék,
Melynek enyészetén örül az ég,
S a föld utálja fedni tetemét!

De mit fohászkodom én, elveszett!
Ördög a pokol fel! Küzdelemre fel!
Védetlenül lelkem ne nyerjed el,
Küzdjél meg érte, hogy ha elnyeled.

Jer árny-alak! Pokol vad árnya te,
Fuvallatod szüntesse éltemet,
Ha nem: szakítsd ki vérző szivemet,
Hogy múljon el fájdalmas érzete!

Mi vár reám? Itt: földi gyötrelem
Túl siromon örökre kárhozat
Mely sujt reám vad, súlyos átkokat;
Balsorsom ah! Nincs mit reménylenem!

Nagy Istenem! Kit megtagadtam én!
Hallgasd meg elveszett fiad szavát,
Nem kéri ő kegyelmed üdvhonát,
Melly fenn virúl, a mennynek édenén.

Nem kéri ő! Egyért könyörg csupán:
Engedd eszét veszítse el, szive
Hogy megrepedjen, s múljék érzete,
S megnyugszik ő a sors határzatán!

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Rochel Béla (19. sz.): Napkelte

Az éj sötét homálya mád derül;
A szürkület, szétvonja lepleit
S elűzi győzve tünde képeit
Az ormokon halvány világ terül. -
Ébrednek a liget dalárjai
És zengzetök a messze légbe száll,
A hallgató rajt elmerengve áll,
Megihleték a bájdal árjai. -

Tüdérlepel gyanánt a bérczeken
Hajnal-bíbor tűnik felé kesen,
s aranyszegéllyel himzi ormait, -
Végül miként egy óriás világ
A nap fel a kéklő hegyekre hág,
S áldón lövelli szét sugárait. -

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Boros Géza (19. sz.): Kérkedés

 
Lesz-e nékem oly jövőm,
Mint múltam vala?
Hogy ha innen távolít
Sorsom angyala?

Lesznek-e barátaim?
Kikkel bánatot,
Bút, és szenvedéseket
Én megoszthatok?

Lesz-e hévvel érező,
Tiszta lángú, hív,
S engem forrón kedvelő,
Szűz leányi szív?

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Rochel Béla (19. sz.): A két hív

 
Indúl az ifjú egy haza
Távol határira,
Mivel hitének szent szava
Szólítja őt oda.

Mely üdvözitőjét szülé
Pogányé most a hon, -
Kereszt hivének vére foly
A szentelt halmokon.

Megy: Istenért, s a szent hitért
Ömleszteni hősi vért,
És a kereszt csatáiban
Vagy nyerni zöld babért:

Vagy életét od’adni a
Mennybéli életért;
Áldozza mindenét a hős,
Ha kell, honért, kitért.

Ködkép gyanánt tekinti már
Hazája tájait,
S a mennybe küldi érte fel
Buzgó fohászait. -

Elhagylak, és hogy látlak e
Honom még tégedet?
Az tudja csak: ki mennyben oszt
Halált, meg életet! -

Elhagylak óh kedves leány!
Elhagylak tégedet!
S ki tudja: vissza térek e
Föllelni üdvömet?

Búsan tovább, tovább halad, -
S a hon határai,
Elébe tünnek, még miként
Lelkének álmai.

Elébe tünik várlaka,
A hőn szerette hölgy,
Elébe a kéklő hegy, és
Az illattelte völgy.

És ő, ekép míg elmereng
A kedvelt tárgyakon:
A hű leány virág-füzért
Addig fejére fon.

De azt nem látja a vitéz; -
Mert már a szent helyért
Ont a dicső kereszt hada
Bátran csatázva vért.

Két fergeteg gyanánt vadúl
Egymásra rontanak,
S mindkét felől a harczfiak
Halomra hullanak.

De győz a szent kereszt hada
Végtére ellenén,
S kitűzte már a hit jelét
A szent haza terén.

Emitt e hant kiket fedez?
Kik szenderegnek itt?
E hant takarja a hitért
Elhúnytak testeit.
***
Eljött az ősz, - húll már a fa
Sárguló lombja le,
Sok uj halott rideg lakát
Takarja vele be.

Epedve várja a leány
Szerette kedvesét,
s a gyilkos érzelem-tusa
Kínozza hű szivét. -

Megérkezik a szent kereszt
Babérozott hada,
De nem jön az, kiért epedt
Hű szive, bajnoka! -

Sorvasztja néma bánata
Arczának bimbait,
Miként ha nyári hév süti
A rózsa szirmait.

S im egy rövid hó megtöré
Rég vérező szivét,
S a sirba kíséri a nép
Az ifju hős hivét. -
***
Hol van szívem szerette? Hol?
Ah hol! Lelem fel őt?
Az értem égő hű leányt,
Az értem epedőt?

Imigy zokog egy uj síron
A mostan visszatért;
Ki majdnem a halál fia
Lőn az igaz hitért.

Szüntesd keserved ifjú hős!
Elhunyt szerettedért,
a mennyben ő fejedre fűz
Örökre zöld babért.

Ő boldog a mennyben, miként
Istennek angyala;-
A néma sír határain
Túl nyilik egy haza.

Ott feltalálod óh vitéz!
Örökre hívedet,
A föld nem adja vissza azt
Mit gyomra már bevett.
***
Elmúlt a tél. – És a vidék
Dísz-mezbe öltözik,
És a magányos sírral egy
Uj sír szövetkezik.

S a néma éjnek csendiben
A kélt rokon síron
Két rózsafelhő megjelen,
Tündéri szárnyakon. – 

S belőlük, édes suttogás
Mennybéli zengzete
Hallatszik, és ölelkezik
A  két hív szelleme.

Hajnal hasadtkor tűnnek el
A rózsa-fellegek;
S a kélt rokonsír hantjain
A langy zephir lebeg.

Ifját epedve várta, és
Elhúnyt a hű leány:
A visszaérkezett pedig
Elhúnyt a hív után.

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Rocher Béla (19. sz.): A csalogányhoz

A ligetnek hűs ölében
Sírva zeng a fülmile,
Vissza zeng siró dalára
A bereknek langy szele.

Azt kesergi, hogy szerelmes
Párja hűtlen elhagyá,
Életüdvét elrabolta,
Szivét össze-roncsolá.

Ne sirasd oly szivszakadva
A csalárdot kis madár!
Nem tudád-e? Kedvesed, mint
Mindenik, hogy csapodár?

Búdat enyhitsd, és vidúlj fel
A természet bájain;
A mezők disz-öltözékén,
A virág illatjain.

Mily derült az ég szurja!
Nézd! Mi tág a láthatár!
Mit kesergesz? Mit zokogsz oly
Szivszakadva kis madár?

Kis szived mély bánatában
Igy epedve megszakad,
S megszakadván, bájdalodnak
Árja is majd elakad?

És ki zeng szívem sebéről
Akkor együtt én velem?
Rá az írt, és enyhe vigaszt
Akkor én fel hol lelem?

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Cz…..hez

Ifj vagyok oh leány! Miként
Reggel a napsugár,
Szép vagy, miként hajnalban a
Csillámló harmat-ár.

Epedve nézem isteni
Arczod sugárzatát,
S boldog vagyok, ha láthatom
Szép ajkid biborát.

Éltemnek üdve vagy te hölgy!
Mert én rabod vagyok -
Büntesd ezért te önmagad,
Nem én valék az ok.

Ok te valál oh szép leány!
Vagy sorsod végzete,
Hisz Isten engem tégedet
Imádni szültete!

Vagy bün e tégedet, miként
Angyalt imádanunk?
Szép, s jó vagy, és egy mennyeit
Ilyennek gondolunk!

Egy ezred-évi kín, s pokol
Éretted élvezet,
Kiállom eztet óh leány!
Csak add te szivedet!

O… Gy… a.

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Rochel Béla (19. sz.): Az agg dalnok

Fénykörben üle a király
Hatalma székiben,
És szól: kegyem azé, a ki
Legszebben dall nekem.

Egy ősz dalos előre lép
Lantján keserve zeng,
Arczán a bús emlékezet
Sötét borúja leng.

Dall tűnt vidor reményeket
Dall elveszett hazát:
Epedve dallja vérező
Keblének bánatát.

Majd szűnik édes éneke
Véghangja is lezeng;
Az arczokon a résztvevés
S csodálat árnya leng.

Az ősz dalos lantjára dől
Szemébe’ köny rezeg,
Mély csend uralg. És a király
Imígy szakasztja meg:

Melly tartomány szülöttje vagy
Hangok nagy mestere?
Mi bánat-ár dúl kebleden
Melly téged megtöre?

Uram király! Felelt az agg,
Ne kérd kilétemet.
Oh! ne szakaszd fel ujra a
Már forradott sebet.

Boldog valék: mindent adott
Az égi kegy nekem,
Miért sovárga nyugtalan
Hevülő érzetem.

Betöltve láttam biztató
Ifjonti álmaim,
Vig volt dalom, szerelmeket
Zengettek húrjain.

De mint a kéklő ég hamar
Sötétre béborúl:
Úgy boldog éltem dús nyarán
Sorsomnak átka dúl.

Lerontva bájos édenem
Pokolra változott,
Szivem, s lelkem nyugalma, haj!
Örökre távozott.

Mim sem maradt. Csak int e lant
Hogy érezzen velem,
S a multnak romjai felett
Kesergő érzetem!

„Maradj! Maradj! Szól a király
Kegyembe veszlek én
Bőség övedzend életed’
Zordon, s ború telén.”

„Nem nagy király, maradni nem
Engednek kínjaim,
A fényözönt nem kedvelik
gyötrő bánatjaim!

Hol szikla nyúlik égbe fel
S az ordas átüvölt
S a rengetegnek lombjain
A vad vihar süvölt

Ottan szelidül kínom is.-
Nyugalmat ott lelek
a borzadalmas, s nagyszerű
A hol kart öltenek.”

Szól, s eltünik. De a k rály
Meglepve néz körül
S a környezőknek arczain
Szánás, s csodálat ül.

Ki volt re rejtélyes dalos?
Szól kérdve akirály,
És erre tisztelettel egy
Őszült lovag feláll;

„Uram király! Az agg: Roland
Ritkán van ő jelen
De néha hárfa hangja zeng
A néma éjeken.

Ő dall az estnek csendiben
A rengeteg ölén.
A legjelesb a dalra ő
A tágas hon terén.

Szólott. Eloszlék a tömeg
Minden nyugodni száll;
De csarnokában a király
Még fenn virasztva áll.

Bájdalnak árja rezgve hat
A csendes légen át
A agg Rolandnak dalja az,
Ő mond: „jó éjszakát.”

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Rochel Béla (19. sz.): Hunyad Nándornál

 
Borús szemekkel eltekint
Maroknyi táborán,
Hunyad a tarnak ostora
A gyilkoló csatán.

Csak tizezernyi hős hada
De bátor s lelkesült,
Szemükben élénk honfitűz
S az elhatárzat ült.

Kétszázezer török nyomúlt
Nándort megejteni,
S estével a magyar hazát
Kézhez keríteni

De él Hunyad, él nemzete,
S míg szivök összetart,
Nincs oly erő, megdönteni
Mely képes a magyart.

Az ős Dunának tüköre,
Miként ezüst-szalag,
Nándor szilárd bástyáinál
Kígyódzva elhalad;

Túl parton a tar; innenin
A kis, de hős had áll,
S a bájvidékre már az est
Csendes nyugalma száll. -

Álomra dült a két sereg,
De fenn viraszt Hunyad;
Egy nemzet éltiért bocsájt
Buzgó fohászokat.
***
A kürt riad. – A két sereg
Kemény tusára megy,
Elszánva harczol mindenik,
Halál, s az élet egy.

Mint tengeráradat rohan,
S bőszülve dúl a tar:
De mint szilárd gát ellene
Szegül a hős magyar.

Ott küzd hadistenként Hunyad
Az ércz-sorok előtt,
Lesujtja hős aczélja a
Támadni vakmerőt.

Biztatja a fáradtakat,
Dicséri a vitézt,
Segél, csatáz, és megveti
A dúló harczi vészt.

Miként a gáton megtörik
Az omló víztömeg;
Ugy tört meg a magyar hadán,
A vad pogány sereg. -

Vérezve fut már Mohamed
Elvesztve fél szemét,
Azért maradt meg másika,
Hogy lássa szégyenét.

Utána űzetett hada
Zajongva elrohan,
S a győzelem-babér Hunyad’
Fejére téve van. -
***
Elmúlt a harcz, s a hős sereg
A tágas téreken,
A küzdelem után kinyert
Babérain pihen.

S örömre gyúlva, eltekint
Győztes hadán Hunyad.
S hálátadó imája a
Dicső egekbe hat.

S könyörg honára fényt, borult
Egére üdvsugárt,
S a béke feltartó frigyét
Hogy szét ne dulja párt. -

S míg lelke hév fohászai
A mennybe szállanak;
A felvidúlt hon tájai
Örömtől zajganak.
***
HUNYAD HALÁLA

Megtörte Nándornál Hunyad
Az ellen érczhadat,
Megvédte győzedelme a
Magyarnak szép honát.

Most küzdi végharczát; de ez
Terhesb a többinél,
Ez a halál csatája mely
Meg senkit sem kimél.

Körülte gyűlve látja a 
Hon lelkes védeit,
Kik véle vivtak harczain
S oszták veszélyeit.

S miként a távozó vihar
Még egyszer ujra kél,
A honfiak felé tekint
S szivökre így beszél:

„Órám ütött, bajtáraim!
Figyeljetek reám,
Csak egyre kélek, és ezen
Fog állni meg hazám.

A pártviszály ne dúlja fel
A béke szent frigyét;
Az egyestértés tartja fel
A nemzet életét.”

Szól, s visszadől. A gyenge test
Már már merevre vált;
Két szót ejt: Istenem! Hazám!
S nagy lelke mennybe száll.

Ott fekszik a dicső tetem
Miként húnyt óriás,
Sírt a dicső tetemnek egy
Nemzet keserve ás.

Omolva már a néma hant; -
De az emlékezet,
A hős porára hoz örök
Múlhatlan hírnevet.

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Huszly Károly (19. sz.): Szigetvárhoz

 
Hol most omladékid pora
Felett, lengve suhog el
Az esti szellő, mely játszva
Tájak felett ébred fel;
Ott a túlnyomó vad erő
Idézte enyészted elő,
S győzött, a vitézül esett
Kevés, de hős fiak felett.

A pogány sereg diadalt
Arata, de addig nem -
Mig csak egy csep vér létezett
Vitézid hő erében.
Mert tigrisként harczoltanak,
S karjok alatt mint csaptanak,
A turbányos pogány fejek,
S hullák halomra dőltenek.

Győzött a hitetlen sereg,
De keserű győzelem
Az, melyet kétszerszázezer,
Maroknyi népen veszen.
Keserű – husz ostrom után,
Ha a győzhetlen Solimán,
S huszezer hitetlen török
Az áldozat, Sziget fölött.

De a vitéz vár őrség is
Győzött, s égben ünnepel
Diadalt, mert hitte, hona,
S királyáért vérze el. -
El – hogy egy kis, kemény sereg
Mire képes, mutass meg.
S ha kell, például tekintse
Ezt az utókor gyermeke.

S ki ne tudná, hogy e sereg
Vezére hős Zrinyi volt
Ő, a halhatlan emlékü
Ki honáért áldozott,
Kiront lelkes csapatjával
Szembeszállni a pogánnyal
De több lövések érve őt
A bék’ honába költözött.

Igy húnytak el utolsóig
Utána hű társai,
Kik vezérök példájaként
Kivántak elnyugodni…
Veszett ordítva tolonga
Át rajtok a pogány csorda
S mint egy szörnyű sáska sereg
Szállá a szétdúlt várat meg.

De még nincs vége. A jövő
Még borzasztóbb képet ölt;
Mert egyszerre olyant roppant,
Vélnéd, ég s föld összedőlt,
A vészes lőpor lobbant el,
Mely ezreket röpíte fel;
S te Szigetvár porba omlál
Mint kit a sors keze talál.

Porban vagy azóta, hová
A pogány önkény vetett,
Melyet velünk, és hazánkkal
Annyiszor éreztetett. -
Hőseid sirja vagy, kiket
Honszeretet lelkesített,
Kik húnytokat megboszúlák
S más életre úgy tértek át...

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Oláh Gyula (19. sz.): A halál

Ki vagy te vad halál? Minő
Szellemnek árnya vagy.
Ki vagy te? Kit még biztosan
Nem esmer emberagy?

Tudjuk erőd s hatalmadat;
De látni tégedet
Nekünk nem engedé meg ős
Sorsunk: a végezet.

Én! – szólla a halál merőn
Egy Isten isteni
Haragja szülte lény vagyok
Bizott öldökleni.

Midőn Gigássereg vivott
Az égi trón Urán,
Midőn ezer Gigás akart
Uralgni a hazán.

Melyet egy isteni nagy ész
Hozott ki semiből
S melyet ha Istenen kívül
Más kormányz, összedől.

Boszúsan akkor a nagy Úr
Hogy fegyvert nem talál
Hogy ölje a Gigásokat
Igy szólt: „Legyen halál!”

Hált e nagy szóra az ég
Döröge ünnepel
S eltünik a gigáscsoport
Miként a ködlepel

S a szép égire éhesen
Ime felötlöm én
S megkezdem gyilkolásomat
Az emberek nemén.

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Rochel Béla (?-1861): Garay emléke

 
Nem néz a gyilkoló halál
Érdemre, rangra nem,
S csapása ónsulyja alatt
Leroskad a tetem.

Vakúlt a sors; - Ennek pazar
Kezekkel osztogat;
S attól, ki érdemesb reá,
Minden jót megtagad.

Az élte dús remény-szakát
Nyomorba sinli át,
És a nyomor között vigaszt
Sem ég, se föld nem ad!

És ha lehúnyt, s a hant fedi
Porlandó hamvait
A pártfogás ébred fel, és
Terjeszti karjait.

Emlékszobor magaslik a
Gyepfedte sír felett,
S ormán dicsőség, résztvevés
Fognak barátkezet.

Elporlik a test – ámde a
Szellem dicső művét
A romboló idő foga
Sem bírja rágni szét.

Igy győz Horácz a századok
Dúló viharjain,
Igy él  G a r a y, míg lesz magyar,
A nemzet ajkain!

Forrás: Garay Album Pest, 1854.

Lauka Gusztáv (1818-1902): Császárfürdői kaland

 
I.
Vasárnap volt. L e n g e  urfi
Kalapot vett és botot.
Sarkán a magyar királynak
Nyitott omnibust kapott.
Egy sexellerlit oda dobva
Caesarkint haladt robogva
A császárfürdő felé.

II.
Megérkezvén rendbe szedte
Smizlijét és fürteit. -
Egy pincér állott elébe
„Nem parancsol valamit?!”
Egyelőre mit se kérek
A fagylalt s gyümölcstől félek;
Vannak e szép asszonyok?

III.
„Ha nagysád tovább nem adja”
’Esküszöm hogy hallgatok!’
„Ketten vannak… épp ma jöttek
Ifjak szépek gazdagok;
Mindent arannyal fizetnek
Sokat beszélnek s nevetnek
Most pucolják magokat!”

IV.
’Ez dicső4 ma szép napom lesz!
Ifjak szépek, gazdagok!?
Hogyha kérdik, hogy ki légyek -
Mondd, hogy herceg Pix vagyok -
Mondd: hogy kincsem mérhetetlen
A személyem sérthetetlen
Mondd, hogy nőtelen vagyok.

V.
„Méltsád!? Nem tudtam – bocsánat!
Egy szó egy intés elég -
Amint méltságod fütyül, majd
Ugy táncol, minden cseléd. -
Ha méltóságod akarja
Istenbizon megvakarja
Fejét még Herr Berger is. -

VI.
Büszke léptekkel megindult
Lenge urfi – majd meg állt
És rutul megcvikkerezte
Amidőn egy nőt talált.
Ismert csak nagyon keveset
De a kiket ő keresett
Nem találta még sehol.

VII.
Egyszer amint félre pillant
Két delnő lépdel felé -
Örömében Lenge urfi
A cvikkerjét sem lelé, -
Lehetetlen volt hibázni
Mert magokat így ruházni
Csak nagy dámák tehetik.

VIII.
A dámák jól meg se nézték
L e n g e  urfit, ki megállt
Tapasztalta ezt az urfk
Hangosan pincért kiált.
„Parancsol tán hercegséged!?”
’Csak egy pohár friss viz végett
Kiáltottam önt elé!”

IX.
Amint e szó „hercegséged”
A fk közt elhangozott -
A két dáma összenézett
Azonnal és suttogott -
Sőt még meg is fordulának
s hamis pillantást dobának
A hercegre titkosan.

X.
A friss herceg most be várta
Oly közel a fák alatt, -
Hogy a két nő krinolinja
Képezett csak véd falat,
Aztán így szóla mosolygva:
„Meg van már a titok oldva
Nagyságtok idegenek!”

XI.
Elárulva ily korán már!?
Hercegséged sejti csak?!
Vagy talán már, itt is élnek
S hallgatódznak a falak!?
Hogyha tudja méltóságod
Mondja meg hát az országot
Honnan utaztunk ide.

XII.
Megengedték hát kimondom
Az országot a hazát -
Mennyországból küldte Isten
Két legszebbik angyalát -
Vigaszul a földieknek
Kik itt betegen fürödnek
S talán vigaszul nekem!?

XIII.
Ilyen bókot viszonoznunk
Nem lehet, nem is szabad
Midőn együtt áll előttünk
Herceg, költő és lovag -
Többet mi már nem mondhatunk
Kevesebbet nem adhatunk
Mert tiltja az etiquett.

XIV.
’Ah Klotild! Talán mehetnénk?
Én úgy érzem, éhezem!’
„Ha sértésnek nem veendik
Ebédeljenek velem!?”
’Ha nem unja társaságunk
Akkor talán el se váljunk
Hanem menjünk asztalhoz!’

XV.
Lenge urfi ment középen
Karjain két nőt cipelt,
Az asztalnál oldalánál
Három pincér is figyelt
A két dáma kikereste
A mi drága, s végig ette
Egészen az étlapot. -

XVI.
Ebéd alatt pezsgőt ittak
Ürmöst, egrit, tokait,
Klotild nagyság nem kimélte
Nyelvecskéjét s ajkait
Ebéd után fagylaltoztak
Sőt még kávét is hozattak
Fehéret és feketét.

XVII.
Alkonyatkor promenade
Kioszk, tánc, Margit-sziget;
A szigetben így szólt Lenge:
’Klotild hallod e szivet!?
Érted ver és érted dobog
Herceg bár – én reszkirozok!
Elszöktetlek hogyha jösz?!’

XVIII.
„Nőül kéj – akkor követlek
De elszökni nem fogok -
Férjem egykor serb minister -
Én most már özvegy vagyok!”
Szabad lévén mindenemmel
Mind szivemmel, mind pénzemmel
Azt teszem, mit akarok.”

XIX.
Oh Klotild! Minő szerencse! -
S boldogság ez alkalom,
Hogyha nem volnál előttem
Azt hinném, hogy álmodom -
Oh de ajkid megnyilának
És a szerelem nyilának
Ellent én sem állhatok!

XX.
Még ma tán-még sem, de holnap
Okvetetlen esküszünk,
Mire a hold ujra támad
Szerető férj s nő leszünk -
Megkezdjük a boldogságot
Elfeledjük a világot
Falusi jószágodon.

XXI.
Az alatt míg így beszéltek
Egy uracs jött kényesen,
S ezt kérdé helykén Klotildtól
’Mint időzik édesem?!
Hol jobb itt e, vagy Dorogon?
Mit csinál a kedves rokon?
Hát Piroska meg Gyuszi?

XXII.
Hát te  L e n g e  mit mivelsz itt
Rég idő – hogy láttalak
Felkeressz azt igérted
De hiában vártalak -
Sok a pered, sok a dolgod
Én fogadok hogy azt mondod
Minden ügyvéd így beszél.

XXIII.
Mint midőn vadat riasztunk
S az tüskön bokron rohan,
Ugy rohant el Lenge urfi
Megriadva szótalan.
A minister özvegyének
Pár perc előtt kedvesének
„Jó éjszakát” sem kívánt.

XXIV.
Elérte – sőt már kinézte
Omnibusban a helyet,
De a pincér észrevette
A távozó herceget
Illemmel elébe lépett
Vágván alázatos képet
Plajbászt vett és papirost.

XXV.
Bocsánat ha tán ebédünk
Rosszabb volt mint máskoron,
Hogyha ismét lesz szerencsénk
Rángirozni én fogom.
Elhiszem hogy a két dáma
Sem úgy evett s ivott már ma
Mint Bukurestben szokott.

XXVI.
Ezt elmondván, - Jean a számlát
Általadta a hallgatott
Mig az urfi cvikkerrel
Minden sort átolvasott
„Husz forint!” sok az hiába?
Gondolá Lenge magába’
Aztán így szólt: „irja fel”

XXVII.
Sajnálom – ha megtehetném
Megtenném de nem lehet,
Nekem nincs, a bérlő pedig
Nem ád hitelt senkinek.
Annyit a úrnak megteszek
Hogy pár napig nyugton leszek
Hogyha ad jó zálogot.

XXVIII.
Kiegyeztek – Lenge urfi
Felöltöny nélkül maradt;
Jean mosolygva szólt midőn az
Omnibus már elhaladt;
„Pesten sokan azt gondolják,
Hogy kik e fürdőt használják
Azok mind férjt keresnek!?”

Forrás: Nayad Fürdői-Album I. évf. Pest, 1863.

Tamás Lajos (1903-1960): Két vers

GUNNYASZT AZ ŐSZ

Gunnyaszt az ősz a magyar tanyán.
Két nagy ökle van, azzal kapaszkodik a háznak
Horpadt fedélnek s néhány akác sárgán
Búsul az udvaron, a szél, a szél, faleveleket kavargat.

A tüzek kiégtek, a nap se üt, de a mélyben
Már a viz gyülemlik, fojtott szava van.
Fekete, mint a tinta, láthatatlan, akár az éjjel,
Esők, patakok, jég, források rakják össze, csöppre csöpp.
Feszegeti a burkot, a kérget, roppant nyugtalan,
Csak a sugarat várja, hogy kilendüljön
Fehér taréjjal, szabadon.

TEMETŐ ÉS BÖLCSŐ

A mélyben él, lélekzik, tekerődzik
Kis hal, agy hal, rák, kagyló és moszat.
Mi csak sétálunk s néha a vizet nézzük,
De nem tudjuk, mi van a tükör alatt.

Siet a viz, valaki kergeti le a
Hegyekből anyja, a tenger felé,
Sokat lát, sokat akar, bukfencet vet,
Olyan a mosolya, mint a gyermeké.

Néha csillog, mint a gyik páncélja,
Néha vörösen izzik, mint a bősz harag.
Folyó, mely ártatlan, csöndes s ha
Éhes, akkor a partba is beleharap.

Dicsérik, szidják,  életet ad,
Kerteket öntöz és életet fejt.
Szennyes hulláma elsodorja a
Felhőkarcolót és a hangyabolyt.

Temető és bölcső a folyó ágya.
Élteti és elpusztítja a vetést.
Mi hajtja a vizet hiába kérded,
Csak habot látsz, csillogást, törtetést...

Forrás: Magyar Írás II. évf. 8. szám 1933. október

Tisza Domokos (1837-1856): Szeretlek

Szeretlek mint a fa virágát,
Mint a virág illatját,
Mint az illatot a lepkék,
Melyek hőn besohajtják.
Mint a lepkét a napsugár,
Mely szárnya körül játszik,
Mint porszem a napsugarat,
Melyben fényleni látszik.

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.

Tisza Domokos (1837-1856): Sorscsere

 
Tudod? Midőn mint gyermekek
A lomb alatt csevegtünk,
És minden tárgyról örömet
- Mint méhe mézet – szedtünk,
Beszéltünk arról a mi van,
S arról mi lesz is vidoran,
Szőttünk a szép jövendőt,
A bizton eljövendőt.

Te, akkor is már nyugtalan,
Vágytál sorsod köréből,
Kitörni vágytál untalan
E honnak szűk öléből.
Tengerre ki, hol a vihar
A partról partra átrivall,
S ott távol, napkeletnek,
Álmodtad éltedet meg.

Én, mind jámbor szelid fiú,
Mondám maradjunk itthon!
A távollét oly szomorú, Itt élhetünk jól s bizton.
De te: csak bérczen tengeren!
- És nem mondád hogy jer velem -
Te zajban, egymagadban,
Én! véled nyugalomban…

Im, az idő a mint futott
Sorsunkat megcserélte,
Néked az otthon s csend jutott,
Én meg hánykódom ére.
Ám én a messzi tengeren
Most is szeretlek kedvesem,
De te a csend ölében,
Most sem szeretsz cserében.

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.

Szász Károly (1829-1905): Hedvig

 
ELSŐ ÉNEK

1.
A Kárpátok kék ormán át
Viszik Lajos király lányát,
Viszik Magyarország kedvit;
Isten hozzád drága Hedvig!
Zug az erdő: isten veled!
S hint utjára zöld levelet.
Rája irja harmat könnyel:
Oh ne menj el, oh ne menj el!
És a mint lehajlik ága
Visszazörren bús-csörögve:
- Isten hozzád, mind örökre!

2.
Áll magosban a hegy orma;
Hol a föld s ég öszveforrva,
S éjjelenként, pásztoroknak
Őrtüzeik ha lobognak
Szerte üzvén a sötétet:
Csillagokkal öszvevéted,
Mig a csillag kósza fényét
Pislogó őrtüznek vélnéd;
Hl ha csörtet szörnyű vadkan,
Menydörgés kel a vadonban,
És ha dörgés szól le menyből
Azt gondolod bölön bömböl;
Hol magyarhon és lengyelföld
Találkozva testvérkart ölt,
És egy bérczen kettős erdő
Tölgyes fenyves koszorú nő,
Mint egy büszke homlokon a
Két öszveforrott korona.

3.
Két korona most elválik…
Oh Lajos, viseld halálig!
Oh ne oszd meg két lányod közt,
Sok gyémántot sok köny föröszt!
Szegény gyönge Hedvigedet
Észak felé hogy viheted?
Az a hideg ég, meglátod,
Elhervasztja e virágot…

4.
És kiérnek a tetőre,
A szem végtelenbe vész,
A mint hátra és előre,
Régi s uj honára néz.
Könybe vész a drága mult,
S a jövő is oly borult,
És a könnyek rezgő árján
Nem derül fényes szivárvány.
Ott elől oly zord a lég,
Metsző hűs szelek fuvalnak,
Szárnya megfagy kedvnek dalnak,
S hült szivekben láng nem ég.
Búsan visszanéz a lányka,
És szivének régi lángja
Kebelében ujra dúl.
Búcsut int fehér kendője,
Ah! bár volna szemfedője, -
És zokog és könnye hull…

5.
Milyen boldog volt mint gyermek!
Bölcsejében már szerelmek
Játszadoztak fürtivel.
S most, hogy szüzzé felvirulva
Hőn szeretni megtanulna,
Üdvét most veszíti el!
Gyermek volt még, szőke gyermek,
Mikor eljegyezte atyja,
Hogy a kis Vilmos herczegnek
Mikor megnő, nőül adja.
A fiu, mint ifju pálma,
Karcsu, büszke, eleven, - de
Mint a hajnal legszebb álma
A leány oly nyájas, szende.
És az évek
Üzték egymást, mint a perczek,
S a királylány és a herczeg
Felnövének.
S mintha ifju csemetére
Metszesz mélyen betüket
Hogy kicsordul fehér vére,
Az megtartja a jegyet,
S ha fel is nő, vén koráig
Látszik az se be nem heged:
Ugy viseltek ők is váltig
Sziveikben egy sebet;
Fájt: hogy oly sokáig érik -
Édes volt: hogy végit érik.

6.
Ah! de a sors másként végez,
És parancs szivet vérez,
Lengyelország régi tronja
Lajos büszkeségét vonja.
Kisebbik leánya Hedvig
Lengyeleknek meg is tetszik.
De nekik erős király kell,
Mit csinálnak ily gyerekkel?
Északon, Lithvániában
Ül Jagelló trónusában,
Népe, maga, mind pogány, -
Krisztus tövis koronája
Még nem díszlik homlokán,
Oly hideg, zord, mint hazája.
De a lengyel koronát
S a magyar király leányt
Szép szavakkal kérve-kéri,
Keresztény lesz azt igéri.
És Lajost a hatalomvágy
- Mely nyugodni soha nem hágy, -
S a szent ábránd: hogy e néppel
A keresztet vétetné fel,
Ösztökélik egyaránt;
És a trónnak s a keresztnek,
Melyet köny és vér feresztnek,
- Feláldozza a leányt!

7.
Ah! a boldog szép arától
Üdv, szerelem messze pártól,
S a királyi diadém
Aranyfürtü szép fején
Örök gyászu zárda-fátyol.
Mindegy! – mégis menni kell!
Ennyi búval, ennyi gonddal,
Kinja csak nő minden nyommal,
Hisz a hontól válik el:
Hol a szerelem reménye
Volt egének csillagfénye,
Hol a játszi ifjuság
Mint mézet rejtő virág
Nyilt szivében; mint a bimbó
Mely tavaszról álmodik, -
S mikor kelyhe megnyilik,
Körülötte tél, fagy és hó!
De mit használ már a vágy
S a megölt emlékezet?
Zord férj nyújt feléd kezet,
S a hová apád vezet:
Kínpad, nem menyasszony-ágy!

MÁSODIK ÉNEK

1.
Szép ha a fagylepte ének
Zord tetőin cserfa zöldel,
S ágait az enyhébb évszak
Béboritja zsenge zölddel.
Mohval fedett erős karja
A gyöngébb repkényt takarja
Védve vész és vihar ellen.
Igy talál a gyenge nő is
Védet a zord férfi-mellen,
Igy fonódik rája ő is.
De a repkény, ah! Mivé lesz
Ha a csernek durva karja
Őt ölelni is akarja?
Összetipró terhet érez,
És kibontakozni vágyván,
Elalél a cserfa ágán.
- Vad Jagello, gyönge Hedvig,
Egy a máshoz nem talál.
Mi a durva csernek tetszik,
A repkénynek az halál!

2.
Oh miért is, szerelem!
Értelmed oly végtelen!
Édes, rezgő, égi harmat,
Enyhitő a szomjas ajkat, -
S szörnyü tenger, hol a vad
Mélységekben kin fakad!
Enyhe sugár, hold sugára,
Mely álmot sző a virágra,
Édes álmot hő varázst, -
S iszonyu láng, mely hová jut
Mindent éget s hideg hamut
Hagy hátra s izzó parázst!
Gyenge vadgalamb bugása,
Mely csak édes könnyet kér, -
S orditó vihar zugása
Melytől megjeged a vér!
Tiszta lelkek hő ábrándja
Mely az egekig emel, -
S forrongó vér bűnös lángja
Melyet a pokol benyel!
Szent vigasz a bánat-éjben,
S mardosó kin tiltott kéjben!

3.
Igy szövődött két elem
Hedvig életen át,
Édes s kinos szerelem
Vivta véle harczát.
Ah! melyik emészti jobban?
Az melyet rejt szent titokban
Régi mátkájához?
Vagy mely a királyi széken
Lebeg fölötte setéten,
Mint felhő mely gyászt hoz? -
Azt feledni kell örökre,
Akarná s nem birja,
Nem hazudhat szeme tükre
S nincs sebének irja;
E r r e  esküjét fogadta,
S az előtte áll szünetlen,
De jogát a sziv nem adja -
S hogy állhasson annak ellen?
Nappal mindig egy gyűlölt kép
Áll előtte, s a hová lép
Még is egy más kép kíséri;
Éjjel undorodva érzi
Egy gyűlölt kar ölelését,
Egy átkos kebel verését,
Mely a mint feléje dobban
Eltaszitja indig jobban…
Álma ujra visszahozza
Azt a képet melyre vágyik,
S bár ezerszer megátkozza
Szive még is áldja váltig.
És szünetlen
Fel felretten,
Küzdve tiltott gondolattal.
Nincs nyugalma éjjel nappal.

4.
Jagelló sem lel sokáig
Örömet a szerelemben,
A nászágytól harczba vágyik
És indul szomszédi ellen.
Szép a szerelem violája
Hogy ha hű sziv nyutja azt,
Hősnek szebb a vér rózsája
Mit a harcz-mezőn szakaszt.
Jagello is nem uj honja
Jogaiért viv csatát, -
Csak a hir emésztő szomja
A mi őt csatába vonja
És kezébe kardot ád.
S míg a tigris, Nubiának
Sivatagján ár vadul,
Zsákmányt keres csak magának,
Öröme ha tép, ha dúl,
Ádáz kedve csak a prédát
Keresi s boldog ha vért lát:
Jagellót a dicsőségnek
Édes lángja kergeti,
Nagy lelkében tervek égnek
Hatalomnak tervei.
Bujábban tenyész a pálma
Hogy ha vérrel öntözik,
A babérnak legszebb szála
Az, mely sebzett főt körit.

5.
De míg ő a nyugalomból
Felriadva harczokon jár,
Hedvig is honn boldogabb már,
És ha estve vissza gondol,
Üdvet a nap nem hozott bár,
Kin se gyötré kebelét,
s rideg ágyán nyugton alva,
Hő álmaktól beárnyalva
Tölti édesb éjjelét,
A gyülölt kép távol tőle
Nincsen többé úgy gyülölve,
S mely átka volt mig közel:
A kéz, az ajk, a kebel,
Ha most tűn eszébe fel,
Megszelidül a távolban,
S mélán kérdi: valjon hol van?
Éri-e vész a csatán?…
S kit átkozott szive sokszor,
Most egy sohajt röpit olykor
A távozott férj után!…

6.
Ám szivében régi üdve,
S Vilmos képe sincs feledve.
Vissza gondol néha néha,
És a mult tünő árnyéka
Hű lelkére vissza lebben;
S bár naponta halványabban,
De még is mindegyre szebben,
s most is hő varázs van abban.
De e képhez nem fér már a 
Bűnös vágyak sötét árnya,
Mely éltének átka volt;
Most az emlék szeliden jő
Mint csöndes estvén a hold,
Melynek bágyadt fénye nem hő,
Mely nem éget csak világol,
Néma éjben messze lángol,
S földeriti a sötét
Éjnek rém-tekintetét.
Oh ha mindig így lehetne
Élni szenvedélytelen!
Egy édes emlékezetbe
Szűz ábránddal elmerengve,
Édes vón a szerelem!
Ha nem jőne uj vihar,
Mely az elszunyadott tenger
Mélyén minden habot felver,
S szenvedélyen fölkavar!

7.
S nyugodt, csöndes egyre Hedvig,
Nem zavarja méla kedvit
Semmit zajgó szenvedély.
Bár szivének nincs jelenje,
Ott van a mult végtelenje,
Ebben, s a jövőben él.
A jövőben? – Ah! mi lesz majd
Hogyha férje vissza tér?
S ujra lábainál sóhajt,
És megint szerelmet kér?
Ha a varázst, mit a távol
Vont reá rejtelmesen,
Megint elveti magától
S hősből ujra férj leszen!
Férj, ki mindig követel,
Kit bár gyülöl a kebel,
Eltaszitni nem szabad!…
S te őt eltaszitni vágynád
Nem pedig megosztni ágyát. -
Hedvig, meg ne csald magad!
Csak csalódás szűd nyugalma,
Mert a láng még nincs kialva,
S egy szikrára föllobog…
- Jobb maradj ott hős Jagelló,
Leng a harczban győztes zászló,
S itt e sziv – másért dobog!

HARMADIK ÉNEK

1.
Lejárt a harcz s mint gyors madár
Mely hátra hagyja a szelet:
A győzelemnek hire már
Előre jött, megérkezett.
Tajtékba fürdő paripán
Egy hirnök jő a más után,
Jó hirt hoz mindenik;
És a szó szájról szájra megy,
S mind annyinak értelme egy:
Jagelló érkezik!
És fenn s alant, - távol s közel,
Dobog felé minden kebel,
És minden sziv örül.
Csak egy arcz van mely halavány,
Egy sziv,mely néma bánatán
Keservbe elmerül…

2.
És Hedvig néma búban ül,
Termében, egyes egyedül.
Figyel – ha nincs-e semmi nesz? -
Ha lépteket hall… férje ez!
Nem ő, nem ő,… nincs semmi baj
Csak a magányban a sohaj
Mely kebeléből tova száll.
Most jőnek… hah! Léptek zaja,
Halkan kinyilik ajtaja,
s előtte hű apródja áll.
„Ah asszonyom!”
- „Fiu beszélj!
Itt a király? Vagy nincs veszély?
Nem jőnek ugy-e még?”
S szemében egy köny ég.
„Királyné, lásd, az éj leszáll
Ma már nem jő meg a király,
S a templom rejtekén -”
-”Ne szólj, ne szólj, nem engedem!
És soha többé – jaj nekem!”
És ujra sir zokog szegény,
S kinjának nincs vigasztalás…
„Felséges asszony! Megbocsáss -
A herczeg oda vár.
Esengve kér, - csupán ma még -
Az óra oly gyorsan lejár,
S ki tudja – holnap a nagy ég
Nem választ-e örökre el?”

3.
Ah! mint vivódik a kebel!
Mint halványodik el az arcz!
Villámot szórnak a szemek,
De a fehér ajk úgy remeg
S a szivben oly szörnyű a harcz4
Menjen? – de hátha férje jő?
Vagy ne menjen? – s hát akkor ő
Kétkedve és csalódva várja -
Az életben – most utoljára?!
„Jól van, megyek,” - nem mondja, csak
Alig lehelli az ajak.
És köpenyét magára vészi,
S bár térdeit megtörni érzi
Indul… Ah! A templomba hol
Szent énekek viszhangja szól,
S köztök a tiltott szerelem
Sohaja suttog szüntelen…

4.
Elzengett az est harangja
Légbe oszlott lágy viszhangja,
Kihalt, néma a templom.
Kialudtak mind a lámpák
Csak az oltármécs világát
Lengeti halk fúvalom.
Alább alább ereszkednek
Az éj lassu szárnyai
Künn csillaglángok reszketnek
S tornyok rémes árnyai.
Ah! egy árny a többi közül
Most kiválik – közeleg,
Zaj nélkül az oltárhoz ül,
Némán, hidegen, egyedül,
Mint a siri szellemek.
Üt az óra – talán éjfél
- A kisértetóra – zeng?
De a bús árny attól nem fél,
Nem is hall tán, csak mereng.
S a sötétség ujra nyílik,
s haloványon mind a víllik,
Egy fejér árny jő megint -
Kósza szemmel szét tekint, -
Közelebb jő, ott van ott van,
Hol a más ül mély gondokban,
S most jöttére fölriad;
Még egy percz – egy pillanat, -
Egy sikoltás, - ráfelelve
Egy sohaj, - és átölelve
Egymást, - mint két kőszobor
Vilmos s Hedvig összeforr…

5.
Nem szólnak egy igét sokáig,
Csupán sirnak keservesen.
Mint mikor a vihar elhallgat,
Nem zeng az ég, a szél se jajgat,
S esik a zápor csendesen…
Oh hogyha most az ég szava
Itt kővé változtatná őket,
Hogy ne válnának el soha!
De ah! A bűnös szeretőket
Felriasztja a szörnyű gond:
Hogy közibök a sors-harag
Elválasztó korlátot vont,
S azt általtörni nem szabad!
„Bocsáss, bocsáss!” kiált az asszony.
- „S ha véled szívem kiszakasztom,
Ha életemet viszed el?” -
Sohajt az ifju és szavára
Megreng a föltét kártya vára,
S összébb szorúl a két kebel!
„Eressz, eressz, - másé vagyok!
Gyürűje ujjamon ragyog,
S emésztő csókja ajkamon…
Boldogságunk egy néma rom
Melynek sötét üreiben
Sergei bús halálmadárnak:
Kétségek, kínok, bűnök járnak
S vesztünk vijogják rémesen!”
- „Hedvig! Még egy csókot csupán!
Ma még lehet!” „de nem szabad!”
De már ott lángol ajakán,
Mely görcsösen hozzá tapad…
És ujra egy percz – vagy egy század -
Mert nem számlálják az időt -
Ott tölthetnének bár így százat,
Önfeledten a szeretők!…
De nem lehet – az óra int -
És a toronyban zeng megint -
És válni kell – „Isten veled!
Örökre tán – nem, nem lehet!
Hogy váljunk így örökre el?
És még is: - válni, válni kell!”

6.
- „S nem adsz-e semmi zálogot,
Hogy szived szűmen dobogott,
s mind ez nem álom vala csak?
Ha majd az évek sulya nyom,
s elhervad e most hő ajak,
Bágyadt hangjával mondhatom,
Oh Hedvig, emlékezve rád,
hogy ezt te egykor csókolád…
Add, add e gyürüt” – „Istenért!
Szivemből kivánd bár a vért -
Azt odadom, ezt nem lehet -
Pedig gyűlölöm – hiheted…”
„Te gyűlölöd – s mégis habozsz -
Szólj, s halált avagy éltet ossz!
Künn megnyergelve ménem áll -
Az éj sötét, - és a király
Holnap, tán délig estelig -
Sergével meg nem érkezik…
Fussunk! – Mit a tronus neked?
Hiszen te Vilmost szereted!
Oly édes a magány.
Utunkra csillag ad sugárt,
Elérjük bizton a határt,
A néma éjszakán!
Oh jösz-e Hedvig? – Jöj velem!
Lesz biztos véded: kebelem!”
- „Ah! Mit beszélsz? Oh Vilmos,Vilmos!
Ily bünt egy tengerkönny le nem mos,
A késő bánat könnyei!
Jobb nekünk elszakadni, hidd-el,
S bár kín között, de tiszta szivvel
Egymástól távol vérzeni!
Gondolj apámra! – a keresztre!
Melyért magam feláldozám -
Mig azt vérkönnyekkel feresztve!
Vérző szívemen hordozám!
Vagy adj halált! – az édesebb
Ha jó kezeidből nyerem!
De a gyalázat: szörnyű seb,
Megölné királyi nevem!
Bocsáss Vilmos – parancsolom -
Én a királynő!” – oh szegény!
Ez túl van gyönge erején,
S a hideg oltárzsámolyon
Ájulva öszverogy; - reá
Bús-szeliden tekint alá
A szűz-anya, s pilláirúl
Egy szent-csodás könny cseppje hull…

NEGYEDIKÉNEK

1.
Késő este, nem is várva
Érkezik meg a király;
Minden ajtó nyitva-tárva,
Zárva csak egy szoba áll.
Hedvigé az. Minden ablak
Vaksötét. Egy mécs sem ég.
Hedvig nem tért vissza még -
És szivében a királynak
Fészkel a sötét gyanú.
Kimondaná, de szégyenli -
Fog-e bizonyságra lelni -?
- Minden bünre van tanú.
S a hű apród, - hű míg hasznos; -
Árulkodva sugja meg most,
A királynő merre van.
- „Hah! Gyalázat” zordonan
Felkiált a bősz király.
„Fattyu, most szavadnak állj,
Mert különben -” s szörnyü hangja,
A fiúnak – a ki félve
Inkább halva mintsem élve
Reszket, - lesz lélek harangja.
És Jagelló ordit ujra:
„Fáklyát, fáklyát, tízet, százat!
Gyujtsátok föl az egyházat!”
Szive kinos-mérges búja
Lángot kér, a mely emésszen…
- Ah! Ma zord ítélet lészen!

2.
Nyitják a templom ajtaját,
száz fáklyafény csap rajta át,
Mint tüzvész rémes lángjai.
Veszett zsibaj, dühös kiáltás,
A házban hol eddig csak áldás,
Most átok szörnyü hangjai!
Nem nappal ez, bár fényben ég!
Nem élet, bár a messzeség
Visszhangzik a nagy zaj miatt!
A pokol éjszakája ez,
Halált jelent e szörnyű nesz;
- És Vilmos lát s hall s fölriad!
És a mit lát és a mit hall,
Szívének az halotti dal,
A végitélet trombitája. -
Itt – ájult, vagy tán halt arája,
A halál vég veszélye túl,
Melytől ma meg nem szabadúl,
S a mi szörnyebb mint a halál:
Részén a bűn – túl a jog áll!
Fusson? De hát itt hagyja őt
E gyilkosok keze között?
Nem! Készen életre halálra,
A támadókat kardra várja!

3.
Elől Jagelló – bősz haraggal -
Villámot szór tekintete -
Mint terhes felhő melyen nyargal
A vihar villám-követe.
Kezében nincs kard – csak egy fáklya,
De annak rémleges világa
A mint halvány arczára süt:
Lángpallosu Cherubnak vélnéd,
Mely suhogtatja kardja fényét
S azzal a sziv mélyére üt!
Nem Cherub ő, nem Istenostor,
Szivében emberi érzés forr.
Két érzés: s z e r e l  e m ,  g y ü l ö l s é g,
Mi benne egymás ellen lázad;
S a harczmezőn ki vítt d i c s ő s é g,
És az itthon talált g y a l á z a t!
És a  n e m e s  szív, mely kesergve
Nyujtja ki büntető kezét, -
És a  m e g c s a l t szív mély keserve,
Mit hütlen asszony tépe szét…
- Ezek zavarják meg eszét!

4.
„El! Gaz lator! Bocsásd e nőt!
Enyém! Szabad megölnöm őt!”+
- „Nem úgy király! Előbb vala
Enyém ez Isten angyala!
S te s apja és a szent kereszt
Raboltátok el tőlem ezt!
Én jogomat vissza-vevém,
S a szűz anyára! – most enyém!
E templom,-  ez oszlop-sorok  -
E szentek képe, - mind tanú!”
És felkaczag!… szegény fiu -
A föld alatta reng forog -
Megzavará eszét a bú…
És kard-ki-kard!… És szemben áll
A szerető és a király!
Egy őrült hős, - egy megcsalt férj, -
Vivnak egy nő hullájaér”…
És rémletes, szörnyű a harcz,
Hogy elhalványul minden arcz,
Csak a kardok villámlanak,
S nem mer közelgni senki sem,
A lovagok félelmesen
Hátrább vonulva állanak.
És a király átkot, csapást szór,
És az őrült felkaczag olykor,
De még egyik vivó se fárad.
Pedig mind kettő vérrel árad,
Mégis mind egyre küzdenek,
Lábok alatt a föld remeg.
És végre Vilmos karja lankad,
Alélva Hedvigére roskad -
S ajkát egy sohaj zárja be:
Hedvig elsohajtott neve!…

5.
S kit rémletes zaj s szörnyü lárma
Felköltni nem birt álmaiból,
Ébred e sohaj halk szavára,
És eloszlik halálos álma…
De ajkán az első mosoly
A kín-látmánytól megjeged.
Csak egy őrült tekintetet
Vet körül s minden összefoly
Tört szeme előtt, a mit lát:
Vérben heverni Vilmosát,
S fölötte férjét vad haraggal.
Vagy nem is férje arcza tán,
Hanem a bosszuálló angyal
Jött áldozatjai után…
Ő nem tud semmit, ő csak érez,
Oda kap lángoló fejéhez -
Melyben a kín ég mint a tűz -
S egy képzetet más képzet űz, -
Szív-metsző hangon felsikolt,
És visszarogy, mikép a holt!…

6.
Jagellót is emészti kin,
Vad láng fut végig erein,
Mit tett? Egyben két szivet ölt...
- És ing alatta már a föld.
A vérvesztés, - az indulat, -
Szive mely roskad kin alatt, -
Az elveszett mult, - a jelen
Melynek keserve végtelen,- 
És a jövő mely oly setét,
Melynek véres tekintetét
Nem enyhiti szelid remény -:
Mind ez keresztül fut szemén,
S keze lelankad, s térdre hull,
Sir mint a gyermek és zokog,
S míg ajka szent imát morog,
Szive átkozódik vadul!…

7.
Azonba’ kün parancs szerint
A templom lángra gyujtva áll.
Föl nevet vadul a király
A mint a fényre föl tekint,
És fut a láng körös-körül,
Mint tüzes kígyó kanyarog;
Jagelló látja és örül,
Fenne nagyobb vész háborog.
„El innen, el! Mind fussatok!
A boltozat szakadni fog,
S mindnyájatokat itt temet.
Hagyjatok,én itt maradok,
Kün várjatok meg engemet.
Nézzétek – e két hült tetem
Reám vár, - én eltemetem.”
Szörnyedve hallja szavait
Álmélkodó kisérete.
De kiált: „ki parancsol itt?”
S villámog szór tekintete.

8.
S nincs senki benn, csak hárman ők,
A férj s a megölt szeretők.
Gomolyg a füst minden felől,
A templom ég kívül belől.
A magos boltozat ropog,
Tántorganak az oszlopok.
S roskad az erős férfiu,
Erőt vesz rajta már a bú,
És a közelgető halál
Arcza előtt nincsen király…
„Oh Hedvig! Hogy szerettelek!
Eljöttem meghalni veled!
S ha birni nem érdemle szívem,
Ha éltedben másé valál,
Hadd egyesitsen a halál,
Veled maradok végig hiven…
Ébredj! Nézd mily temetkezés!
Mily fényes fáklyát gyujtaték!
Sirba kisérő láng ez, és
Még sirboltunk felett is ég!”
De Hedvig ah nem hallja már
Ő Vilmosával messze jár
Szebb ég alatt, hol nem terem
Kényszer, csak édes szerelem.
Te is Jagelló, követed
E szép hazába Hedviged,
s ha szíve tőled idegen
Maradt a földi életen,
Ott megbocsát, hol nincs harag,
Hol a sziv boldog, mert szabad!

Forrás: Gyulai Árvízkönyv. Szerkeszti és kiadja Szathmári Károly. Réthy Lipót nyomdája Gyulán, 1856.