Nem tehetünk semmit
Megírt sorsunk ellen;
Az egyéniséget
Tiltja a korszellem.
Nem vagyunk most mások
Ő se, te se, én se,
Csak a nagy tömegnek
Csekély hányadrésze.
De azért ha csöndben
Megsajdul a szívem,
Egyénileg vérzik
És nem kollektiven.
Forrás: Budapesti Szemle 262. kötet. 1942.
Óh, az alvók, mily könnyű nékik,
Ruhájukat gyorsan letépik,
Puha ágyukon elterülnek,
S kezdődik az alvási ünnep.
De a nemalvók, kik forognak,
Kik fölött mindjárt itt a holnap,
Kik lerugdossák takarójuk,
Ép csak a kín nem hull le róluk.
Fölöttük keselyük és héjják,
Ledörzsölik a szemük héját.
Mint gályarabok megkötözve,
Kezük evezőn szorul össze
És csapják, csapják, egyre csapják
Az álmatlanság sötét habját.
Minden emlék fejükre tódul,
Felriadnak az altatótul.
Szűk ölében az ágymedernek
Mérföldeket áthemperegnek,
Bágyadtak, nem kapnak erőre,
De e megunt, könnyes világot
Mégis csak ők viszik előre.
Forrás: Budapesti Szemle 262. kötet. 1942.
Hajót vontatnak a Dunán,
Sötétség leng Pesten, Budán,
Minden olyan elmaradt.
Magyar szó alig hangzik itt,
A népben nincs erő, se hit,
A babona arat.
Vad utakon vad szél süvölt,
Kopár a sziv, kopár a föld,
Egy ország haldokol.
Ha fény nem gyúl a szirteken,
Ha csillag nem gyúl a hirtelen,
Nyoma sem lesz sehol.
S Széchenyi jő, égi követ,
Szikkadt parlagot feltöret,
Gyeplőt kezébe vesz.
De nemcsak versenylóra ül,
Világot lát kívül-belül,
S eszmékkel versenyez.
Magasra hág, messzire lát,
Megteremt Akadémiát,
Épít, hevül, hevít,
Magyar ő már, a legnagyobb,
S hol bűnöket Dunába dob,
Már épül is a Híd.
S most, mint mikor a Híd alatt
Nagykéményű hajó halad,
Művében látva őt,
Mig felivell évek alol,
Lelkünk kéménye meghajol
Örök neve előtt.
Forrás: Budapesti Szemle 262. kötet. 1942.
Tejszín párában úszik kelet,
Most kel a nap a Hagymás felett.
Ide melegít a nyirkos aljig.
Innen is, onnan is kolompszó hallik,
Meleg kolomp, tehénke-szó.
Ébren lenni de jó, de jó!
Csúnya füstben a domb alatt
Kapaszkodó tehervonat.
Az oldala kormos, a tengelye sáros,
Sürgeti, szívja a messzi város,
Nyögeti, nyúzza a kaptató.
Helyben maradni de jó, de jó!
Ébrednek a házak, az emberek.
Csirke csipog és kisgyerek.
Valahol szisszen kaszán a fenkő.
Amott az úton egy piros kendő.
Indul az ökör, a robotoló.
Felülről nézni de jó, de jó!
Jönni látok egy kisfiút:
Kerék Sándorka kint aludt
A szálláson, a bocinál,
S most tejbe-laskával kinál.
Jó étel ez, nekünkvaló!
Embernek lenni de jó, de jó!
Forrás: Budapesti Szemle 262. kötet. 1942.
Sütkérezik a picike hangya,
Tán egy percre nincsen semmi gondja.
Rakományát maga mellé rejti,
Tán bogárka-voltát is felejti.
Sütkérezem illatos irtáson,
Nehéz fejem moha közé ásom,
Nehéz gondom a patakba ejtem,
Nehéz embervoltom is felejtem.
Gondjaimat, sebes patak, vidd el
Messze innen görgő köveiddel,
Most le őket kerek kövecsekké.
Így akarok maradni örökké.
Forrás: Budapesti Szemle 262. kötet. 1942.
Az Uzoniék telke szögletében
Hét kis fakereszt, korhadó és szürke,
Hónaljig érő dudva, gyom körülte,
A legnagyobbon együgyű írás,
Három csillaggal kicifrázva szépen:
„Itt nyugszik Uzoni Tamás,
A boldog feltámadás reményében.”
Általellenben a pityóka zöldel,
A feje mellett bólogató sárga
Legyezőjével lejteget az árpa.
Ide hallik a kaszasuhogás,
Mikor ég-földet a szénaszag tölt el.
Itt omlott Uzoni Tamás
Eggyé az élő, bizodalmas földdel.
A maga telkén ásták meg a házát,
Mely mintha most is ekéjére várna.
Feje alatt most az a rög a párna,
Mely élve nem volt néki nyugovás,
S amely annyiszor itta izzadását.
Itt alszik Uzoni Tamás,
Itt lesi most az új mag mozdulását.
Ahol az apja, nagyapja, ükapja,
Ahol minden valamikori székely
Viaskodott a szikla velejével,
Hogy a kövekből serkedjen kalász,
S az embernek az emberét megadja.
Itt sarjad Uzoni Tamás,
Immár az élő földnek egy darabja.
Az ősi földnek, melyet puha röggé
Annyi meleg szív vére porhanyított,
S amelyben az Uzoni-maradékok
Hús-vére húsos szénává csiráz,
Templom fenyővé, meg sátoros bükké.
Így alszik Uzoni Tamás,
Így él az égben-földben mindörökké.
Forrás: Budapesti Szemle 262. kötet. 1942.
A virág másra mosolyog már,
A madár nem nekem dalol,
Napos mezőn más boldogan jár,
Én meghuzódom valahol.
Kicsiny szobám, meghitt öledben
- Hol nem zavarnak emberek -
Elüldögélek néma csöndben…
- Öreg vagyok, nagyon öreg.
Mért is törekszem ócska lantom’
Ernyedt húrját fölajzani?
Úgysem tudok újmódi hangon
Fáradt szívemmel dallani.
Eredj csak vissza, lant, a sutba,
Már hozzád nyúlni sem merek -
Olyan sötét arcom borúja…
- Öreg vagyok, nagyon öreg.
Nem az enyém ez a világ már,
S én nem vagyok való bele,
Rideg közöny, mi itt reám vár,
Hideg s bús életem tele.
Nekem már nincsen vágyam egy se,
Remény előttem nem ragyog -
De nem panaszlom, hisz’ szerencse,
Hogy már ilyen öreg vagyok...
Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.
Életútam vége felé,
Múltam képe tűnik elé,
Hogyha nézem:
Megrezdül a szívem belé!
Sok nehéz harcot megértem,
szeretet s hit volt a vértem,
Győzve ebben
Nem az enyém volt az érdem.
De csalódtam sok barátba’,
Támadtak gyakorta hátba,
Ám nyugalmát
Szívem mindig megtalálta.
Lelki sok vihart megérve,
Hálákat kell adnom érte:
Hogy az Isten
Bevitt egy szép boldog révbe.
Mint ha földön menny kitárul:
Adta nékem életárul
Azt, akiről
Tudtam, soha el nem árul.
Holtaiglan hű volt hozzám,
S bánat üli sáppadt orcám
Amióta
Ő érette gyász borult rám.
De bármily sötét a gyászom,
S bár naponta könnyben ázom,
Égre nézve
A vigaszt ott megtalálom.
Ne panaszkodjék az ember!
A jó Isten tartja szemmel,
És jobb pásztort
Ő nálánál sohasem kell.
Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.
I.
A hegyi pásztort, őstájak fiát,
Ki a természet életébe lát,
Éjjel becézi a Hold súgara,
Szót vált vele a csillagok kara,
A gyöngy Fiastyúk, a Göncölszekér
S titkokról szól ind, ha vele beszél.
Csodákat lát, midőn reggel a harmat
Elmossa az éjjeli nyugodalmat,
S dal, himnusz várja a fény záporát,
Mely elkergette az éj gyásztorát.
El-elharsantja bölcsődalait
Az ér, patak; riadoz a csalit,
S a rengeteg ember-nem-járta mélye:
Titkokat susogva, bólogat feléje.
És ősz időn, ha jön a zivatar,
Ítélet-idő zúg fel. Mihamar
Hangversenyek vadonatúj zenéje,
Az elemek fényjátékos szavaiban
S a sziklaboltok ágyúszózata
Dörgi haragját emberi fülébe.
A dalt a pásztor itt tanulja, itt
Hallgatja az istenség hangjait,
Amelyek néhanap földrengetőn,
Majd misztérium hangján sejtetőn,
Mint a mesék világszép ajkai,
Önnön maguknak kezdnek szólani -
Ők és a kakukkfű, harangvirág,
A vadgalambok búgó öröme,
A fülemülék nóta-ösztöne,
A szélkeltette síró áriák,
Víg staccatói a tücsökdaloknak,
S etüdök, mik cincérlanton fakadnak.
Tölgyek alól bámulja hallgatag
Az égen rajzó felleghadakat,
Amikbe sötét magként feketén
Vonul be egy-egy bátor saslegény.
Követi útját szeme; elmereng:
Nem álomvágya evez odafent?
S midőn a szóló fűszálak hegyén
Újongva gyúl ki a hajnali fény:
Őt is átjárja, át, a halhatatlan…
És szive vajudása dalba csattan.
II.
Költők, talán mi tudjuk egyedül:
A dalba mily égadta tűz vegyül,
A szín, fény, hang szépség-egyeteme,
Mélységek, titkok megnyílt istene!
De költő vagy-é, mint a hegyi pásztor,
Aki nótára pendül, valahányszor
Fölajzza kedvét ihlet, indulat,
S kürthangja, mely merészen vág utat,
Szabadszárnyon hordozza szerteszét
Az ébredő érzés üzenetét.
S az útonjáró, ha szomjan megáll
Az érparton, az erdő fáinál,
Míg ajka issza a forrás vizét,
Dal édesíti mámorba szivét.
A test üdül, a lélek fönt ível
A hangok énekadta fényivel,
És foszladóban a szemen a hályog,
Magába nézhet és talál világot,
Melynek értelme tiszta emberi
S egy lendülettel őt fölemeli.
Ti szépülő éjek, ti nappalok,
Te föld, ti eszmék és csillagzatok,
Te gond, testvérség, te bú és öröm,
TE úrrá-levés a vad gyönyörön:
A természet s a hit szül csak erőt,
Önnönbizalmat mindenek előtt,
Az állít talpra s emberré varázsol…
- - - - - -
Ha költő vagy, mikép a hegyi pásztor!
Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.
Az idő is visel nevet,
Most úgy hívják, hogy: Korszak.
Belőle könny és vér lehel
És fojtó puskaporszag.
E korszakban mult életem
És velem mult sok kortárs,
Halk hangunkon túlharsogott
Ágyúszó és sikoltás.
Emlékszem, egyszer volt idő,
Mikor nem történt semmi…
Az ember csak ily semmiben
Tud ember s boldog lenni.
Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.
A szó csak akkor ér ma valamit,
Ha bőséggel van benne dinamit.
A szívre is szurony kell, jó hegyes,
A jelszó ma: Szúrj! S nem az, hogy Szeress!
Az én szavamban nincsen dinamit,
Senki előtt nem robban fel ma itt.
Szívem is gyönge és szuronytalan,
Feltartom hát és megadom magam.
Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.
Ő sem gondolta, én sem gondoltam,
Pest mellett éltünk, s meghalt Newyorkban.
Pest mellett éltünk víg gyerekséget,
S Amerikába vitte az élet.
Vitte négy húrja, vitte vonója,
Hogy a hírnévnek útjait rójja.
Nem jön már vissza élve, se holtan,
Föld alá tették messze Newyorkban.
Amivel nálam több lett, csak ennyi:
Két világrészben fogják feledni.
Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.
Volt, aki Isaszegnél harcolt,
Volt köztük gazdag, ki fukar volt.
Volt, aki birtokát művelte,
S ki nem kelt mag maradt a lelke.
Éltek békén, falusi házban,
Ezernyolcszáz – s ezerhétszázban.
Legtöbbjük idegenül néz rám,
S nem több nekem, csupán egy évszám.
Jel nem maradt utánuk semmi,
Ez is erény: csöndben elmenni.
Fölásva papírtemetőket,
Én most kezdem ismerni őket.
Sírjukon már a fő sem zöldel,
Legyenek áldottak e földdel.
Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.
Én Uram, áldd meg a parasztot,
Barázdát bőven adj neki,
Adj a lelkébe konkolyozót,
Mely a rossz magot kiveti.
Adj melléje hű élettársat
És portájára hű kutyát,
Szedd ki a jeget a felhőből,
Amikor fölötte fut át.
Adj neki dusan rakott szérüt,
Jó aratást, bő szüretet,
Adj neki templomot vasárnap,
S a határba feszületet.
Adj lába elé sima lépcsőt,
Vihesse utja felfelé,
Hogy övé is legyen a nemzet,
S ő is legyen a nemzeté.
Adj piros palát a házára,
Hadd lássék meg rajt a mód,
Adj neki sok-sok bölcsességet
És kevés falukutatót.
Forrás: Budapesti Szemle 263. kötet. 1942.
De jó lesz majd, ha béke lesz,
Sok szenvedésnek vége lesz.
A hős-vas ekévé leszen,
S szántogat békességesen.
A szívben nem lesz annyi űr,
Olyan teli lesz, mint a csűr,
Benne a régi dal zenél,
S újra az élet lesz a cél.
Kik gyűlölettől kékülünk,
Majd jobbra-balra békülünk,
Tettünkkel is, szavunkkal is,
S kibékülünk magunkkal is.
Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.
Négy fal volt eddig a magány,
Négy fal: elhagyott kis szoba.
Benne éldegélt csöndesen
A magánosság sorsosa.
De a négy fal távolodott,
Elindult tégla és cement,
Ma a magány nem négy falat,
De egész világot jelent.
Négy égtáj ma a négy falam,
Függönyzöttek az ablakok.
Ő maga van, te magad vagy,
S én köztetek magam vagyok.
Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.
Már a hazának adtam én mindent,
Az uramat, a fiamat.
A ti hazátok a föld felett van,
Az enyém meg föld alatt.
Egykedvűn nézek sírt és bölcsőt,
Tavaszt és nyarat, őszt, telet.
Nektek a halál a föld alatt van,
Énnekem meg a föld felett.
Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.
Az én anyám sietett mindig,
Sietve kelt már hajnaltájon,
Sebemet sietve kötözte,
Hogy nekem és neki se fájjon.
Tett, vett, dolgozott késő estig,
Keze alatt a munka égett,
S mindig még harangszó előtt
Terítette föl az ebédet.
Más gyerekek még kinn játszottak,
Boldog kis dalokat danázva,
Minket már kora szürkületkor
Lefektetett a puha ágyba.
Kertjében a palántázással
Minden szomszédot megelőzött,
s övé volt az első virágmag
Mindig, mikor jöttek az őszök.
Az életet végig-siette,
Várt reá a fehér öregség,
Közel jár már a kilencvenhez,
S gondolatban most is siet még.
Én Uram, ha felhívod egyszer,
Hol sohsem hervadnak a rózsák,
Tedd, hogy siessen kissé néki
A lassú örökkévalóság.
Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.
A Tegnap, a Ma és a Holnap
Hullámvonalban egybefolynak…
Sirató ének, tánczene
Az Élet kettős üteme.
Vigság, öröm, harc, béke, bánat
Érzelmek, bűnök, dőre vágyak
Mind visszatérő változások;
Csupán csak a szinészek mások.
Az élet tarka szinpadára
Már ősidőktől vágyva-vágyva
Váltják a régi szerepet:
Fiatalok és öregek!
A vasfüggöny, mikor legördül
Égő szemekbe néha könny gyűl,
Mások kacagva élik át,
A legtöbb sorstragédiát…
De jöhet köznap után ünnep
A süllyesztőben mind eltűnnek…
És egyszer véget ér a játék,
És ott fenn zengik a Rorátét...
Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.
Fabatkát ér vályogvetésünk,
Kincsünk néhány kopott talizmán.
Civódunk pár rongyos tarisznyán,
A tettekről pedig lekésünk!
A templomjáró szent hívek
Hazudnak, még szemük se rebben.
Mennyit csalódtam emberekben,
Nem hittem bár én senkinek.
Kattog az élet ősmotorja.
- Egy új világról álmodozva
Fehér fejemre hamu száll…
A szél a tört galyat sodorja
S ezüstöt hint a vízfodorra
A megbocsájt napsugár!
Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.
I.
Korán nyílt sírod szélin állok,
Lelkembe’ kínzó gyötrelem -
Oh, nézni e sok gyászvirágot,
Szörnyű nekem, szörnyű nekem…
Ereszkedik a kis koporsó,
S az omló föld mindent befed -
Megjött hát álmod, az utolsó -
De jó neked, de jó neked…
II.
Kicsiny halott, fehér ruhában,
Fehér virág között,
Mit porba sujtott bús sziveknek
Könny-árja öntözött.
A Szent Lélek fehér galambja
Szállt csöndesen alá,
S a koporsó fölött repesve,
Szárnyát suhogtatá.
S magához véve a kis Lelket,
Az égbe szállt vele,
S lágyan tevé a fényözönben
Jézus ölébe le.
III.
Szörnyű vihar dúl – villámok cikáznak,
Dördül az ég, a föld remeg,
Derékba törnek százai a fáknak,
Riadnak mind az emberek.
Az én kis kertem e viharba’ távol,
de mégis nagy bú jár velem:
Egy szép mosolygó bimbó rózsafámról
Lehullt az éjjel nesztelen...
Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.
Singer és Wolfner irodalmi Intézet R.-t. Kiadása. 19423. 310 l.
Elmúlt immár fél évszázada, hogy Havas István első költeménye (1891-ben) megjelent. Az érdemes ifjúsági író, az évtizedeken át vezető helyzetű pedagógus, a szorgos prózaíró e hosszú évtizedek alatt egy percre se lett hűtelenné múzsájához, megérte a nemzet nagy felemelkedését a kilencvenes években, sütkérezhetett a millennium ragyogásában, megrendült az első világháború borzalmainak láttára s nem vesztette el fejté a rá következő hullámok között sem. Őszinte életkedv sugárzott verseiből a szenvedések idején is, a napi szürkeség állandó áradata ellen küzdött a lant választékos eszközeivel. Azt hirdette a nélkülözések megismétlődő éveiben, hogy van értelme az életnek és minden sora azt is, hogy van célja, minden kiabáló programosság nélkül is, a költészetnek. A költő a borsón térdepelve is szépet álmodott, s ha most a hetedik évtized végén betakarítja termését, megnyugodva legeltetheti szemeit vagyonán, testes kötete egy sokoldalú lélek komoly nyilatkozása, egy szép élet emléke.
Havas István a népnemzeti irány követőinek ahhoz a csoportjához tartozik, amely Petőfi és Arany közvetlen hatását még mestereiben tanulmányozhatta. Ő még ismerte Ábrányi Emilt és Endrődi Sándort, csodálta Vargha Gyula európai kultúrájú igaz magyarságát, Gyulai Pál férfias tisztaságát, Kiss József eredetiségét; versekkel, prózával dolgozott Rákosi Jenő irodalompolitikai táborában, s midőn századunk elején új hangok szólaltak meg a magyar költészet erdeiben. Havas nem lépett a mindenáron való újszerűség útjaira. Dalolt tovább hazáról és szerelemről, szép városainkról és múltunk ragyogó emlékeiről ódában és szonettekben megírt alföldi napos tájakat, és metszően éles levegőjű tátrai völgyekét, egész múltunk ékességei ragyogtak meg lelkében és költészetében. Énekelt ódáiban a pátosz hangján, és szonettjeiben felzengett az ősi költői dac minden költőietlen prózavers ellen. Az erdő, a hegy, a völgy dalnoka nagy ciklusokat énekelt a magyar városokról. Férfias lantja férfiaknak szól. „Magyarország férfiai” kiált fel szonett-kötete elején 1938-ban - - „tudtok-e még dalra felfigyelni? Nektek énekeltem”. Tíz verskötete után hozzátehetjük, hogy a férfiakon kívül szeretettel, odaadással hallgatták és hallgatják a nők is. A gyermekek pedig egyik legkedvesebb írójukat szerették benne hosszú évtizedeken keresztül. Nyolc fejezetben gyűjti egybe eddigi köteteinek anyagát. Ezek: 2. Fiatal évek. 2. Dómok és gyárak közt. 3. A városok városa. 4. Szonettek könyve. 5. Dél. 6. Egy álomért. 7. Estefelé. 8. A gyermekélet hangjai. Már ez beosztás is mutatja a költőnek nevezetes tulajdonságát, hogy benne a öltői lélek egyre fejlődött és ami ezzel vele jár, mélyült. Egy kis tót falu (Csárad, Bars m.) magyar iskola-épületéből indult el Havas István (szül. 1878), egy két szoba-konyhás tanítói lakból, első költői impressziói búsuló szláv melódiák voltak, első élményei az édesanyai gondosság megható cselekedetei, amelyek négy fiúcska rakoncátlan kis életét szedték rendbe.
Csupa muzsika asszonyajka.
Négy kis fiú a néma rabja,
S mesepillék tafota-szárnya
Csapong a kis gyermekszobába.
Az édesanyától ível felfelé ez a pálya, a hűségbe hajlik a másik szára, azért tartanak oly szilárdan oszlopai.
A néptanító, majd a neves pedagógus hangulata egy kis emberke-világ kedves körében erősödik, a ragyogó szempárok örök fiatalságot lövellnek, bizony egy teljes világ az, kint csak a méretek növekednek, a színek, a hangulatok alig változnak, ha olyan tiszta életről van szó, mint a költőé. Tanít és ír, de nem tanít-e akkor is, amikor ír? A kis osztály terebélyesedik, s tán a költő maga sem veszi észre, hogy a nemzet is figyel soraira. Ez azért történhetett, mert a jó tanító még többet tanul. Sokat olvas, leginkább költőket. EGY ÁLOMÉRT c. új verse még szerkezetében is Petőfi hatását jelenti, az őszülő költőre is. Endrődi szerelmi rapszódiáira emlékeztetnek szép hasonló tárgyú költeményei. A német irodalomban megrendülve áll meg a magyar lelkű Lenau előtt. Egész kötetet fordít belőle magyarra, jeles fordításokkal lepve meg híveit.
Némi regionalizmust jelent felvidéki indulása. Ez a vidéki jelleg nem színt, inkább tartalmat jelent. A felvidék erősebb kultúrájával gazdagította az Alföld szellei életét. Talán a szükségszerű többnyelvűség magyarázza, hogy fentről jött költőink erős hazafias érzéssel szélesebb körű történelmi érdeklődést és perspektívát hoznak magukkal. Tágabb horizontjuk, mostohább termékenységű szülőföldjük nagyobb érdeklődésre utalja őket, és hazaszeretetük is sokszor a szenvedés szilajabb hangjait szólaltatja meg. A felvidéki városok rajzai Havas István költészetének legjobb darabjai közé tartoznak.
Fejlődése érdekesen egyéni szerelmi lírájában is. Első szerelmi dalai után (Margit, Vilma) a révbejutás és maradás boldog idői következnek, de e kornak voltak válságos évei is. Ez évek emlékei az EGY ÁLOMÉRT c. ciklus darabjai. Az ELFELEJTSELEK c. költemény Havas István termésének legérettebb, legeredetibb darabjai közé tartozik. E vers arról is nevezetes, hogy benne a „vágy hegedül”, ami egy kis stiláris engedmény ama költők felé, akik pedig se testének, se lelkének nem kellenek. Ugyane ciklus EGY ÁLOMÉRT c. darabja sokat megmagyaráz e válságból, amelynek konkrét adata van megörökítve a NEKEM ADTAD c. költeményben.
Fejlődésében járt ismeretkörének s költői érdeklődésének bővülése. Párizs, Weimar, Kufstein, Köln úgy kapnak nála szonettet, mint akár Eperjes, Eger vagy Kiskőrös. Dalol a svájci Jungfrau színeiről, Hollandiáról, Aranyt jellemezve Rembrandt plein air-jt ódájába foglalja. Zajos siker nem kísérte ezt a bárdot, annál inkább odatalált a szív rejtekébe. Szépen mondja ezt magáról EPITÁFIUM c. költeményében, melyet hatvanéves korában írt. Ugyane vers második szakaszával azonban nem érhetünk egészen egyet.
Voltam tolmácsa testvér ezereknek,
Kiket vesztükbe a létharc vetett
S válságok éjén
mint sugár élmény:
gyujtottam a fázóknak tűzhelyet.
A dal mit adhat többet e kívül?
Atlantiszként a dal is elmerül
Valóban a költő pályájának legragyogóbb áldása: tűzhelyet gyújtani a fázóknak. Havas István költészete melengette a fázó lelkeket, fogja tovább is, mert Atlantisz sorsa az igaz költőre nem vár.
R. M.
Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.
Minap kint jártam a hegyen. A kettévágott hegyen, mely két esztendeje vérzik és fáj, valahányszor reá tekintek. Hideg, kegyetlen téli nap volt. Míg szem ellátott, dombok aludtak a hó alatt, a Mezőség összefonódó dombjai. Tova Ludasig egyetlen testvéri láncsor. Dombok, melyeket két esztendő óta csak onnan nézhetek, a kettévágott hegyről s melyek mégis otthonom, házam, lelkemből és testemből kitépett darab, vérző, üszkös sebhely. Dombok, melyek alatt falvak lapulnak láthatatlanul a messzeségben s akik azokban élnek: nekem öröktől fogva szomszédaim, véremből való vér valamennyi. Jóban és rosszban, sok nyomorúságban és kevés örömben huszonkét hosszú esztendőn keresztül fegyvertársaim, hű és igaz bajtársak, magyarok.
Ahogy onnan a hegyről a régi dombokra lenéztem, olyan volt, mintha végtelen nagy temetőt láttam volna, csupa hólepte árva hantot. Mintha mindazt, ami ottan élt és mindazokat, akik ottan éltek, eltemette volna az idő s történelem csúnya kalandja, amit játszott velük. Csak néztem a néma, mozdulatlan, fehér dombokat, a Mezőség nagy temetőjét, melyen nem járt más, csupán a téli szél és az én szemem. Nyoma sem volt életnek, falunak, embernek. Nyoma sem volt.
És akkor ott fönt, a hideg, széljárta téli hegyen elhatároztam, hogy megírom s elmondom azt a régi augusztusi napot, mely őket eltemette. Amely a hegyei kettévágta közöttünk, amely a szívünket is kettévágta, amely a legsúlyosabb nap volt, amit valaha megértünk. Elmondom, mert ki tudja, meddig élek én s meddig élnek ők és ki tudja, lesz-e még, aki emlékezni s emlékeztetni fog arra a napra, s úgy, ahogyan i emlékezünk. Kik láttuk megnyílni lábunk alatt a földet s feltörni belőle a fájdalmak tengerét, mely elöntötte a Mezőséget azon a napon.
Augusztus vége volt. A faluban éppen úgy búgott a cséplőgép, mint máskor, olyan álmosító lusta muzsikával. Az égbolt, ahogy aláhajolt a dombokra, kék volt mint az árnyékban nőtt harangvirág kelyhe és illatos a napsugártól, a lekaszált sarjútól, a sárga gabonatarlóktól s a tavaktól, melyeknek zöldeskék tükrére fűzfák langyos árnyéka hajolt.
De a levegő mégis nehéz volt azon a napon. Sűrű és moccanástalan. Millió idegszál feszültsége didergett benne hangtalanul. Tele volt nyomasztó, súlyos várakozással, a csönd rátelepült a falura, a rétekre, a dombok lankáira és visszafojtotta a lélegzetét. Tudtuk, mindenki tudta: a történelem kereke billen Erdély fölött azon a napon. A Mezőség lázas dermedésben lapult, leste a sors ritka madarát, mely száz esztendőben egyszer száll át fölötte. Szárnyának suhogása már a levegőben volt s a szemek gondtelten kutatták a messzeséget: vajon piros lesz-e a színe, vagy fekete.
A cséplőgép körül nehézkesen haladt a munka. Az embereknek csak a kezük volt ott, lelkük ismeretlenség homályában csatangolt, tapogatta a bizonytalanságot, mint vak ember keze a házfalakat. A gépész nekitámaszkodott a traktor hátsó nagy kerekének s a jövendőre gondolt, a sármási kis telepesház jövendőjére, melyben nyolc gyermek várja már, hogy út nyíljon számukra az élethez, melyet a kisebbségi sors és az ellenséges hatalom már-már elzárt egésze. A munkások nagy része magyar volt, onnan származtak a faluból, apáik, nagyapáik és dédapáik jussán őrizgették a maguk kis életét benne s várták konok paraszti türelemmel, hogy egyszer talán felkél mégis a csillag. Ezek a munkások szótalanok voltak, kiálló arccsontjaikra, ábrázatuk gondtelt barázdáira ráfeszült a várakozás, hogy hátha… hátha most…
Mindenki azt gondolta és azt mondta, hogy hátha. De ez a szó csak leplezése volt a gondolatok mélyén szunnyadó bizonyosságnak, a hitnek, annak, hogy eljött az idő s hogy ez másképpen már nem is lehet.
A román napszámosok, akik mellettük dolgoztak, éppen úgy tudták, mint ők, hogy azon a napon történik valami. De tudták csak, hinni nem hitték egy pillanatig sem. Az ő Romániájuk olyan biztosan állott a faluban, a jegyzői irodán, a csendőrőrmester tányérsapkáján, a tanító hetyke nyakkendőjén, szabadságos vasgárdista diákok öntelt szavaiban, mint valami megdönthetetlen hatalom, bűvös aranybálvány, érthetetlen, de természetfölötti. Külön csoportban dolgoztak, nem vegyültek a magyarok közé. Beszélgettek, tréfáltak, gúnyolódtak is, de vigyázva azért, hogy ne sértsenek meg senkit, mert hátha…: hátha mégis… Isten kezében vagyunk mindannyian. Nyugtalanok voltak, valahányszor jött valaki a major felől, összenéztek, aggódva és sötét arccal figyelték: mit akar? Mit mond? Nem róluk beszél?
Az asztag mögött hallgattak a kertek. A szilvafák zöldjét szürkén lepte a cséplőgép pora, a föld fehér volt az acatmag pihéjétől s az égen is kis fehér pihék vándoroltak, békésen és lustán. A major alatt látszott az udvarház piros cseréptetője, fenyők s lombos nagy kőrisek között. Lentett a falu házai látszottak s a két templom, ahogy szemben állt egymással s az egyik buzogányt mutatott, a másik kettős keresztet. Túl a falun látszott a rét s a nádas hosszú sötét négyszöge, melynek közepén, mint formátlan kis üvegdarab, csillant a tó. S látszott az országút szürke pántlikája is, ahogy békés nagy dombok között kanyarogva Sármás felé futott. Csönd és mozdulatlan békesség terpeszkedett mindezek fölött. De érezni lehetett, hogy a csönd tele van titkos és hangtalan zajokkal s a mozdulatlanság megfeszült, mint a vékony acélhúr, mely minden pillanatban elpattanhat, hogy végigcsendüljön a világ fölött.
Ilyen volt a falu, a mezőségi falu azon a napon.
A cséplőgéphez olykor kinézett az úr. Idegesen jött, végigjárta a kazlakat, tenyerébe vette a búzát, fújta, forgatta, aztán visszadobta a zsákba. Bozontos nagy bajusza alatt dünnyögött néha valamit, de nem állt mint máskor, nézni a munkát. Kalapját hol lehúzta a szemére, hol föltolta a homlokára, csizmájával rugdosta a göröngyöket. Nagy darab ember volt, máskor nyugodt és vidám, de azon a napon nem lelte helyét. Olykor egy-egy ember odasündörgött hozzá.
- Nincsen még hír, tekintetes úr? Nem mondott a rádió semmit?
Bedő Ábris ilyenkor megrázta a fejt, szemei sötétek voltak.
- Nem – mondotta s a hangja mély volt és sóhajtól terhes.
-Nincs semmi még – adták tovább a magyarok a szót.
A románok összesunyítottak.
- Nincs semmi, hát. Persze, hogy nincsen. Mi is lehetne?
S néztek a magyarokra, néztek az útra, gúnyosan, sötéten, de nyugtalanul mégis.
Délre a gépész leállította a motort. Az emberek szótlanul verődtek csoportokba, de halkan beszéltek csak és keveset. Kioldották batyuikat és ettek. A gépésznek kihozták az ebédet.
- Mind ott ülnek a rádiónál, de még nem mondott semmit – újságolta izgatottan a cseléd –, a tiszteletes úrék is itten vannak, meg a tekintetes úrék a szomszédból. Alig férnek a szobában.
Azon a napon kevesebbet pihentek délben, mint máskor. Aludni nem tudott senki. A csönd olyan félelmetes volt és annyi nyugtalan titkot rejtett magában, hogy a gépész hamarosan fölkelt a szalmából és begyújtotta a traktort. Az emberek helyükre siettek. A gép közömbös, megszokott búgása megnyugtatta őket és jó volt dolgozni, nem gondolni másra.
Aztán hirtelen a falu felől feltűnt egy szaladó asszony. Román asszony volt, messziről megismerték, a túlsó völgyből való. Szaladt, szoknyáját térdig fölhúzta, úgy szaladt.
Szempillantás alatt abbahagyta mindenki a munkát. Mindenki a futó asszonyt nézte, mindenkinek torkában vert a szíve, mint egy rettenetes, pokoli kalapács.
Az asszony kiabált valamit, esetlenül intett hozzá futás közben a kezével. Nem lehetett érteni a szavát, nem lehetett érteni a géptől. A gépész a traktorhoz ugrott, egyetlen mozdulattal leállította. A kerekek, szíjak csikorogtak, verődtek, aztán egyszerre csönd lett. Az asszony futott az úton és kiabált.
- Odaadták Erdélyt a magyaroknak! Jaj Istenem! Jönnek a magyarok, jönnek! Most mondta a rádió a községházán! Jaj Istenem, jaj!
Az emberek összenéztek. Csak ennyit értettek: odaadták Erdélyt a magyaroknak! Jönnek a magyarok! Mintha éles kés vágta volna föl a fülüket, mely süket volt eddig. Agyukban táncoltak a szavak. Arcuk hirtelen piros lett, olyan piros, hogy izzadtság csurgott róla. Valaki elnevette magát, éles, beteg nevetéssel s ettől egyszerre mintha kötél hullott volna le ró luk. Mindenki megmozdult.
- Éljen! – rikkantotta el magát síró-rekedt hangon a gépész és mocskos fekete sapkáját földobta a levegőbe. Nem is várta meg, hogy visszaessen, rohant ész nélkül a major felé.
- Éljen! – ordították kipirult arccal az emberek és puszta kezüket rázták az ég felé. Egymás kezét szorongatták, lökdösték és ütögették egymást, nekiveresedve, akár a gyermekek.
A nehány román összebújt, mint esőben a birka. Suttogtak. Arcukon tanácstalan rémület sápadt.
- Ne búsuljatok – csapott közéjük részeg hangon az egyik magyar –, jobb dolgotok lesz nektek is ezután. Igazság lesz, rend lesz. Nem lopták el a pénzeteket mindenféle tekergők!
Újra jött valaki futva az úton. Feléjük futott. Magyar legény, az egyik munkás fia. Elébe szaladtak.
- Mi van te? Hogy mondták? Mit mondottak?
Összegyűltek köréje tömötten, mindenki hallani akarta. A legény lihegett. Arca sápadt volt és nyugtalan.
- Azt mondták, fél Erdélyt visszaadták… a jegyző úr mondta sírva a románoknak…
Az arcok megkövültek.
- Felit…? S münk…?
- Nem lehet tudni még – lihegte a legény –, azt mondta a jegyző úr, mi nem estünk bele…, de még nem lehessen tudni… valahol itt mennyen a határ..
Az ijedtség rászáradt az arcok ráncaira. Szürkék voltak a tekintetek, élettelenek. A szemekben riadás szökdelt.
- Itt…? A határ…?
Csönd volt, borzasztó csönd. Fagyos előérzet áramlása didergett végig a világon, a dombokon, a majorudvaron, a falun. A legény lihegése hallatszott csak.
A románok összenéztek, szemükre húzták a kalapot s megindultak a falu felé.
A magyarok ott álltak együtt a gép mellett, kővé meredt tanácstalanságban. Valaki rekedten megszólalt.
- Énekeljünk emberek…
Érdes paraszthangon, zsoltárosan énekelni kezdte az eltiltott imádságot: „Isten áldd meg a magyart…” A kalapok lekerültek. Döcögve kaptak bele egyenként a hangok az énekbe, az arcok templomossá szelídültek. Úgy állak az augusztus végi kék égbolt alatt, maroknyi magyarok, födetlen fővel, zsoltáros imádsággal a szájukon, akárha Isten templomában lettek volna s Őt hívnák segítségül gonosz kétségeik ellen.
Ezalatt bent, a Bedő-ház szobájában, négy férfi hajolt némán a térkép fölé. Reszkető ceruza kúszott végig a papíron, azt nézték visszafojtott lélegzettel valamennyien. Már tudták a lehetetlent. A borzalmasat, a döbbeneteset. Kimaradtak. Magyarország csak megérintette a Mezőséget, körülsimogatta… kikerülte.
Bedő Ábris hamuszürkén lépett el az asztaltól. Bajusza, mint borzolt madárszárny csüngött le betegen, szeme mélyen ült, hangja iszonyú mélységből fakadt föl, ahogyan mondta:
- Nem értem… nem értem…
Ijedt és rettenetes csönd volt. Egy asszony a falnak dőlve sírt, valaki az ablaknál állott és hangtalan zokogás rázta. A három férfi még egyre a térképet nézte fennakadt szemmel, mintha csodát vártak volna, hogy talán elcsúszik hirtelen az odarajzolt vonal, megindul, elcsúszik magától, le délre, Ludas alá… Fehérvár alá… Déva alá…
Kint a tornácon léptek hallatszottak. Feltépték az ajtót. A csendőrőrmester állt a küszöbön. Duzzadt vörös arcán gúny és bosszúság sötétlett.
- Miféle gyűlés ez itt? – recsegett be a szobába – térkép? Politika? Örvendtek, mi, hogy odaadták nektek fél országunkat? Elvesztettük Kolozsvárt, Nagyváradot, Vásárhelyt…! Disznóság, mi?
Bedő Ábris elfordult, nagyot sóhajtott.
- Bizony elvesztettük, őrmester úr.
- Désről most menekülhet a sógorom, Kolozsvárról a bátyám! S ez mind érettetek van, hogy az ördög elvitt volna, amikor születtetek! De majd elvisz ezentúl! Úgysem marad ez így! Hanem csak egyszer halljak még valakit magyarul beszélni az utcán, vagy akárhol, mert…
És omlott a szidás az őrmester szájából, mocskosan, förtelmesen.
- Miféle gyűlés ez itt? Takarodjon haza minden ember! Pap, haza! Papné, urak! Kifelé innen! Nem tűrök semmiféle magyar gyűlést itt Romániában! Majd megtanítalak én benneteket politizálni!
A társaság sápadtan, szó nélkül oszlott széjjel. A keserűségtől föleszmélt a dac és mindenkinek eszébe jutott valaki Kolozsvárt, vagy Vásárhelyt, vagy itt, vagy ott, aki boldog, mert megszabadult. Annak az érzéseire gondoltak, arra gondoltak, hogy Kolozsvár házain magyar lobogók lengenek újra… még akkor is, ha ők nem láthatják azt a régi kedves várost soha többé. De kellett gondoljanak erre, hogy erőt és öntudatot gyűjtsenek az őrmester szitkai ellen.
Kezet fogtak csupán, szó nem esett a búcsúzásnál semmi. De a kézfogás kemény volt s egy pillanatig úgy maradt a két kéz, összecsukódva. Az asszonyok sírtak, a férfiaknak csak a szemük égett s a torkuk volt száraz.
Bedő Ábris lement az udvarra. A tornác lépcsője mögött ott állott a gépész, kormosan, piszkosan, borzas födetlen fővel, hamuszínű arccal. Mindent hallott és mindent megértett. Nem kérdezett semmit. Mentek, lehajtott fővel, lassan, az udvaron át.
A faluból kiabálás hallatszott.
- Le a magyarokkal! Menjenek Budapestre! Üssed a fejit!
Valaki jajgatott, asszonyok sivalkodtak, riadva ugattak a kutyák.
Bedő Ábris ment a majorudvaron, mögötte a gépész. Lába nehéz volt, ólomnehéz. A földet nézte, az udvar göröngyeit. A világ kereken borzasztó sötét volt, mintha súlyos nagy fellegek nyomták volna az eget.
A gépész maszatos kezeivel szemét dörzsölte, siratta a sármási kis telepesház nyolc gyermekélnek elveszett jövendőjét.
A gép mellett ott álltak még az emberek. Néma, sötét csoportban álltak, látták jönni az urat s a gépészt. Álltak, várták őket, torkukban izgalom lüktetett, nyelvük száraz volt, szemük kutatta az érkezők arcát. Remegés futott végig bennük attól, amit láttak…
Bedő Ábris odaért hozzájuk. Megállt. Meggörnyedt vállal, elcsüggedt fejjel. Csak állott s mögötte a gépész szemeit dörzsölte. Az embereket fojtogatni kezdte valami. Szemük kiszáradt, lélegzetük megnehezedett. Valaki felnyögött.
- Tekintetes úr… szóljon már…
Bedő Ábris fölemelte a fejét. Mélyen ülő sötét szemei egy percig tétován az embereket nézték. Aztán megcsuklott, elfordult lassan, két kezét az arcához emelte s kitört belőle a visszafojtott mély férfizokogás.
- Jaj emberek, jaj…
S támolyogva, rázkódó vállakkal, arcát két tenyerébe rejtve megindult fölfele a dombon, föl a magános puszta legelőknek, hol Isten kék ege a földre lehajolt.
Az emberek halálsápadtan állottak és nézték. Agyuk dermedt volt, béna. Mint száraz, rothadó kóró, mely maró, fojtó, keserű levet ereszt, rontót, borzalmasat.
- Teremtő Isten!… - suttogta valaki.
Néhány másodpercig úgy álltak, földbe szögezve, mozdulatlanul. Néztek az imbolyogva tovahaladó úr után, néztek le a falura. Aztán az egyik megmozdult. Fölvette a villát, kalapját szemére húzta s megszólalt száraz, rekedt hangon.
- Gyerünk dolgozni, emberek.
Mindenki némán helyére állott. Felbúgott a gép, a nap sütött, úgy éppen mint máskor, augusztus végi derűs szép időben.
Így volt, ilyen volt az a nap. Valamikor az iskolákban tanítani fogják s azt mondják: bécsi döntés. És gondolnak a Belvedere-palotára és államférfiakra, akik akkor a sors kerekét forgatták.
De azokra az emberekre már nem gondol akkor senki, akik azon a napon lehajtott fejjel és megrendült lélekkel álltak, mélyen-mélyen az emberi keserűség alatt, reményből, hitből kifosztottan, kisemmizetten, koldus-szegényen. Azokra a névtelen szürke szenvedőkre, parasztokra és birtokosokra, papokra, tanítókra, kovácsokra és csizmadiákra és sok mindenféle mesterséget űző egyszerű, szegény magyar emberekre, akiket a történelem forgó kereke azon a napon lélekben elgázolt.
S nem fogja tudni senki, hogy minden kicsinységük, egyszerűségük és megalázottságuk mellett hősök voltak mégis valamennyien. Hősök voltak, kicsinyen is nagyok, emberséges hősök: Egy esztendeik… két esztendeig… s azon is túl… hogy meddig, azt csak Isten egyedül tudja.
Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.
Költemények. 16-r. 210 l. Budapest, Stephanaeum. 1941.
A költeményes kötetek, sokszor csak füzetkék, áradatában szerényen jelent meg Kovás Norbert kötete. Címét hasonló című költeménye (141 l) magyarázata, amely bőven áradó képekkel próbálja érzékeltetni azt a lelki állapotot, amely egységes hangulat gyanánt áthatja a kötetet. De amilyen határozatlan maga a szó, olyan határozatlanok ezek a képek is. Maga a szó a költő szerint „kis gyáva szó, de bátorító; kételkedők végső, titkos fohásza; sejtéssé emelt halavány kívánság; a lemondás kihímzett szemfedője és tetszhalottnak hazudott tetem”. Kétség és hit, lemondás és a lehetetlenségnek szegezett reménység-féle volna mindez. Költeményeinek összességét, „hagyaték”-át panasza, hálája, vallomása szavának, azon érzések és hangulatok kifejezőjének mondja, amelyeknek a felzaklatott szív a rajongó lélek adhatott hangot. Költészetének tárgyait azok a címek jelölik, amelyek alá verseit ciklusokba foglalta. (Szeretet, Barátság, Szenvedély, Tragikum, Gondolatok, élmények). Nemes és szép eszmények szolgálatára teremtettnek érzi magát s nemes és szép érzések éneklésére rendeltnek költészetét. Ezt vallják, ilyen szép világot vetnek lelkére jeligéül írt sorai is. Egyik a magáé:
Legjobb az ember, ha örül
A mások örömeinek;
a másik Victor Hugóé:
Óh semmit sem gyűlölj, mindent szeretni, vagy
Mindent sajnálni kell.
Első s legtartalmasabb ciklusát azok a versei teszik, amelyeket Szeretet címmel foglalt össze. A szeretetet életünk tiszta, magasztos csillagának mondja. Nincs szebb név s boldogítóbb érzés a szeretetnél; édes érezni s viszontérzést ébreszteni – énekeli. Ez a rajongó szeretet s a túláradó gyöngédség néha kissé zavaros hullámokat hömpölyget s képzavarban áradozik. A nyert és viszonzott szeretet az élet legnagyobb áldása, melyhez csak a természettől nyert öröm és szépség hasonlítható. Kedveséért, kit „szenvedő jóság, gyöngeség”-nek, „élte virágá”-nak mond, „elönti az együttérzés lázas, gyöngéden azt vallja minden boldogságának, ha megcirógatja a kedvesétől neki szedett virágot. A Tompáéval rokon, érzelmes, szinte nőies gyöngédség él az ő lelkében is a virágok iránt. A virágok közt is »a szürkécskét és örök igénytelent« szereti. Az ilyenről azt mondja, hogy »a léten kedvesen csak átoson, s melenget édesen, mint egy mosoly«. Mélységes részvét él lelkében a szenvedő gyermek iránt s fájdalmas képekkel fordul az érző emberek szíve felé. Az élet igénytelen örömeivel szemben is egyik nagy szomorúsága a kedves szenvedése, mosolyának megfogyatkozása. Általán költészetében több az örömnél a lemondás, a szenvedés, a csüggeteg perek, a fáradt, reményvesztett hangulat. Örömüket már csak »bágyadt repdesés«-nek mondja. Zavartalan örömet csak az emlékezés boldogító mámora nyújt. Emlékekben élő s azok közé visszamerengő lélek. Múltjának emlékein kívül különösen úti élményei és emlékei nyernek sűrűn hangot, főként Svájc tavai és hegyei ihletik mozgalmas, élő és hangulatárasztó képekre színeikkel és sejtelmes vonalaikkal.
A rajongásnak leggyöngédebb képeivel s leghódolóbb szavaival szól a nőről. Alázattal, reménytelenséggel néz rá, s bár úgy érzi, hogy csak szánalom „bontja ki a nő mosolyát”, de mégis hiszi, hogy a nő ezt a tüzet el nem olthatja, mert ez az Istentől való „szent életlobbanás”. Egyébként félénk, aggodalommal teljes ez az érzés, a szerelem neki „örvényes érzelemfolyó”, vágyát maga is „esztelen"-nek mondja, még boldogsága is aggasztja, hogy hamar elröppen. Ebben az érzésben csakugyan csupa »talán« minden érzése s még inkább az minden kérdése. Ennek ellenére is, az öregedés gondjaival szemben is őrzi vágyát »az ábrándos költőiség, a szárnyaló eszményiség« boldogító kora, a szenvedélyes szeretet iránt. Két költeményében maga megvallja, mit köszönhet szerelmében szerelmesének a nő s mit a férfi:
Az asszony mondja:
Én választottalak a Sokból,
Magaddá lettél általam.
Eggyé különítve azoktól,
Akiknek neve: Számtalan.
Ámortalan sötét valóból
Tündérvilágba hoztalak.
Magányos, meddő álmodóból
Teremtővé csókoltalak.
Az én művem a boldog érzet,
Mely lelkedből, mint láng, kicsap.
Életté puszta létezésed
Az ölelésem tette csak.
A költő mondja:
Szivem vérén be nagyra nőttél!
Valósággá képzeltelek.
Nőbbé tettelek minden nőnél.
Szeretőbbé szerettelek.
A költészet örök tüzével
Gyönyörűvé álmodtalak,
S a őrültség vad erejével
Istenséggé imádtalak.
Lélek fejlesztő boldogságba
Bűbájossá neveltelek.
Az Eszményiség magasába
A szárnyaimon vittelek.
A szeretet költeményei mellett a barátság nemes érzése is egyik rokonszenves sugallója. Jól folyó és a tárgyhoz stílszerűen illő klasszikus metrumokban énekli meg a hű barátság két klasszikus megtestesülését, a Dioskurokat és a maga barátját, Ozmánt, ki korai halála sejtelmével járta az életet. Ő elhalt s az öregség gondját, terhét költőbarátja magányosan viseli s már nem érti meg senki sem.
Általában költőnk tanult s gondolkozó fő. Formai gondra s ízlésre vallanak versei is, csak egy áll hatásának útjában: gyakran érezzük versein azt, amit az ő gyakran furcsa hatású szóösszetételei egyikében így fejezi ki: gondolat-verejték. Hiányzik belőle a közvetlenség s ezért kötete tagadhatatlanul kissé fárasztó olvasmány s ezért verseinek olyan előnyösen ható formai gondja s gondolati magva sem képes teljesen kárpótolni.
-s.
Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.
Bárd Miklós művei. I-VI. kötet. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet kiadása
„Ma, amikor sorsdöntő napokat él nemzetünk, szolgáljanak Bárd Miklós művei mindnyájunk okulására és megerősítésére” – ezzel a jeligével indult meg s nemrégiben fejeződött be az a hatkötetes sorozat, amely Bárd Miklós kisebb költeményeit, három nagyobb költői elbeszélését – a BACSÓ PÁLt, a VEZEKLÉSt, a KÖDöt – SZOVÁTHY ÉVA cím tragédiáját, s leveleit és életrajzát tartalmazza.
Ebben a hat kötetben tehát – melyet a költő fia, Kozma György rendezett sajtó alá s mely Singer és Wolfner tetszetős kiadásában jelent meg – benne van az egész bárd Miklós, úgy ahogyan eddigi olvasói és hívei ismerték, s ahogyan megismerheti őt mindenki, aki ezután fog műveivel foglalkozni. Ez a foglalkozás nagy meglepetést kell majd azok körében, akik Bárd Miklós költészetét csak kis részben ismerik. Bizonyára eléggé sokan vannak ezek, mert Bárd Miklós a maga korában és életében nem tartozott az úgynevezett népszerű költők közé. A népszerűséget nemcsak nem kereste, hanem egyenesen kerülte, sőt bújt előle. Pedig azoknak csapatéból való poéta volt, akik talentumuk szerint Arany János után sorakoztak. A hatodik kötetben lévő életrajz méltán végződik ezekkel a szavakkal: „Bárd Miklós a magyar költészet egének tündöklő álló csillaga”. Teljesen igaz.
Én e világ-szép pagonyban
Magában álló őrjegenye voltam
zengi egy szép versében magáról, másutt pedig csöndes, nemes büszkeséggel mondja:
Derűsen, dacosan, magányosan
Suhant be „Én-em” e fakó világba.
Mint fénysáv, melynek táncos kedve van -
- - - - - - -
S a sugártáncot egymagában járta,
Derűsen, dacosan, magányosan...
Találó jellemzése ez a Bárd Miklós nem mindennapi, s éppen ezért izgatóan érdekes emberi és költői egyéniségének, mint ahogy felfedezője, Rákosi Jenő írta egyszer, egyik Bárd-kötetbeli bevezetésében, hogy „az egész ember egy különös, erős, megihletett magyar költői lélek.”
Bárd Miklós a költészet mind a három mezején munkálkodott: a líra, az epika és a dráma terén. Drámát csak egyet írt, s az sem került színre, nyomtatásban is csak ebben az emlékkiadásban látott napvilágot, mint irodalmi hagyaték. Három elbeszélő költeménye közül a mély érzésekben és megkapó lélektani rajzokban s színes leírásokban egészen különlegesen gazdag VEZEKLÉS és KÖD mellett legnagyobb népszerűségre a BACSÓ PÁL tarthat számot, amely nagyszerű életkép a pusztuló magyar gentryt remek stílusban, pompásan érzékelteti.
A lírában pedig Bárd Miklós olyan nagyot alkotott, hogy korunk eddig még nem is emelkedett oda, s nem melegedett föl annyira, hogy lírai munkásságát igazán értékelte volna. Ehhez még az kell, hogy akadjanak megértő méltatói, akiknek útmutatása és vezetése nyomán aztán az olvasók szélesebb rétege fogja megismerni Bárd Miklós verseit, elmerül bennük, megszokja, megszereti, s örök útitársul fogadja írójukat. Bizonyos, hogy Bárd Miklós, talán egy későbbi nemzedéknek olyan kedvelt poétája lesz, akit a fogékony lelki életet élők szinte mindennapos vendégként fognak kedvelni és becsülni, szívbemarkoló verseit antológiákban gyönyörködve olvassák és ünnepi előadások dobogóin elragadtatva hallgatják. Szebb hazafias irredenta verset, mint a TE VOLTÁL címűt, nem sokat találhatunk irodalmunkban. A SZERELEM CSODÁJA című pedig a világirodalom legszebb szerelmes verseinek egyike.
Hogy Bárd Miklósnak egészen sajátos meglátásai és beállításai vannak, s hogy verseiben semmi sablon, semmi útszéli sincs: ez valószínűleg egyik oka, hogy az átlag-olvasók kissé idegenkedtek tőle, de viszont ez az ő költészetének legnagyobb értéke és irodalmi jelentősége.
Bárd Miklós természetének erős líraisága a hatodik kötetben közreadott, s közvetlen hangjukkal végtelenül érdekes leveleiből is kitetszik. Írjuk gazdag egyénisége olyan remekül sugárzik ezekből a levelekből, akárcsak verseiből, még az elbeszélő költemények lírai részleteiből is.
Kétségtelen, hogy az álnév köpenyébe burkolózott s szerényen mindig háttérben maradt Bárd Miklós – a huszártiszt leveldi Kozma Ferenc – a magyar költők egyike volt.
sz. k.
Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.
ESTE
Ringass el csöndesen hamvadó gallyak ágyán,
Most minden rezzenés egy virágfergeteg.
Gyulladsz föl, míg ölelsz, vándor tüzekkel máglyám
S nézd mint oson a láng szememben téveteg.
Ringass el csöndesen, téríts utamtól messze,
Szórd szét az est bíbor parazsai fölött
Éltem szelíd terhét vérző szirmokba veszve,
Mit úgy emel kezed, mint szentelt füstölőt.
A hunyó napba dobd illatát száz szigetnek,
Tömjénné oldja át testem bűvös kezed,
Törékeny gyönyörünk ragadja jól szíved meg,
Az éjnek ne jusson út, mely hozzánk vezet.
LÉDA
Testéből fátylasan fényköd páráz elő,
Erei hattyúszárny hószín terhétől értek.
Sok szürke gondunk közt jelnek látjuk, fehérnek.
A tenger lesz t ükre, ha az éj enyhe jő.
S mint dús, vörös gyümölcs, tél haván átverő
Lép könnyű ajka át óráin szenvedések.
A szöllőkből szüzek urnás csapatja tér meg,
Hajnal halad velük s balzsamos levegő.
A hervatag bolygó szereti lépte báját
S az éltető forrás a lápba lopja ágyát
Elöntve holt vizén az örök remegést.
És fénye, mit lelkek fuvalma fürdetett meg,
Felszívja a sötét földbe rejtett vetést
S nagy lángjaiban a holt tájak megremegnek.
HAJNAL
Láthatatlan napok zilálják már haját,
Ifjú karján pihen hűvös fuvalmak terhe
Sápadt fénnyel a hold hiába fonja át.
Emeld völgyünk csodás szád széléhez remegve!
Idd fel a langyos éjt! – Virágoknak nehéz. -
És csókolj ébredést a hűvös fűszemekbe.
Szemed, mely a tüzes harmatkönnyekre néz,
Violás lángra kel aranypárájuk fényén
Mint tükrös tengeren, mit színözön tetéz.
Most villanás vág át lelked elsáncolt mélyén,
Hajnal-kenyért harap s issza a bíboros
Bódulatot boldog s imádott tested kéjén,
Hátrálnak a hegyek, már rájuk sátoroz
És nő a roppant nap, olvadt aranya árad,
S Forrást langyít ott is, hol mély a völgysoros.
Vizén a végtelen fény víg csókkal csal árnyat
S a szomjú szarva inni messziről odafárad.
SZIGETEK TÁNCOSNŐJE
A puszta partokon gitárok sírnak mélán,
Meredten sápadoz a holdas pálmasor.
Holt szerelmek titkát őrzi most ajkad némán,
Min máskor gerledal esengő álma forr.
Ölelve tart ma is csillagtengerek sodra.
De úszni nincs erőd, habjuk visz könnyedén
S tested mind távolabb tűnik, mint a vitorla,
Míg csillagfény holttá nem hűl az ég ívén.
Eláradó könnyünk sápadt arcodra pergőn
Az egek lépcsején örök sírásba hal.
Sok isten felriad trónján, az opálfelhőn
Te meg körünkbe térsz, ha visszazeng a dal.
Levelük lengetik a fák a nap csókjára
Jön a tenger felől fehér madársereg.
Megfürösztöd magad a hallgatag vízárba
S párás pihéiden felgyúlt arany pereg.
És benned a halál örök életbe olvad,
Fényed álmában is, mint tévedt csillag ég
Madár a föld s szelíd szárnya alá lakoltat,
Nyugtodon holdsugár és fájdalom az ék.
Mint dúsredőjű öv egy lassú, méla táncon,
Mely régi lant tépő zokogására lejt
Lassú tánc, mely alél és félve borzong, fázón
S lankadt kebelre már megfáradt ujjat ejt.
S míg hulló csillagok sápadó fénye száll át
Az égen s szálain titkos sorsot vezet,
Alszod az éj ölén növények édes álmát
S a tengerre nevetsz, mely megnyalja kezed.
SALOME
Boldog bódulatom jut neked kárpótlásul,
Hajolj zilált hajam parázshalmára már,
Érezd testem hevét, ha izzó tánccal társul,
Alig feslő keblem furcsa, hűs hava vár,
S míg ifjú csókjaim tékozlott árja rád hull,
Hosszú, halk panaszod áldott álomba zár.
Ruhámon szűz redő mit ér? Mit tettetésem
Szemérmet színlelőn? Rajtam a bűn jele.
Volnék helyedbe csak, hogy ez a kín emésszen
S néznéd testem merőn törvényeddel tele,
Hogy sorsom égjen el e forró ölelésben,
Amelyben elsodor a sóvár vágy szele.
Ragadj el s oldja meg szerelmed szörnyű félszem.
Kit hív dúlt sikolyom s e rémes gyötrelem?
Lelkem számon liheg s érted sóhajt merészen,
Igyál lázából egy örök percet velem,
Hogy szent közelséged szűz tüzekkel emésszen,
Hisz égő éjeim titkán te vagy jelen.
A vér nagy ára kell, hogy éltünk elragadja.
Gyümölcsöt gyujt a föld, ha mi eggyé leszünk.
Elönti a halált kéj s feledés patakja,
Áldott karod között csillagok köde csüng.
S a bársony éjben oly hő szerelmed hatalma,
Mint ha fészekbe langy pihét tapint kezünk.
TEMETŐ
Az élő városon és agyagos falán túl
A holtak városa vár a puszták alatt:
Aki ott születik végül mind ide indul,
Minden vágyunk, erőnk zátonyra itt szalad,
Az örök szélbe vesz, nap dühe marja széjjel,
Lelkünk mezítlen lesz, s a test porrá szakad.
Útján koldus kiált még alig hunyt az éjjel
Hunyorgón görnyedez s nyujtogatja kezét,
A városkapuban alamizsnáért térdel.
Hány bomlott ember jár itt ki, be, szerteszét
Könnyű mívű, kecses arabeszkalagútban,
Hol annyi víg napot kísér csélcsap beszéd.
Fegyverük csillogó és bíbor burnuszuk van
Más mezítlábasan hajtja a szamarat.
De pénzt vet egyszer mint e koldusoknak dúltan.
A város bú, arany óráin ő arat.
A holt testvér doha átöleli az élőt,
Mely mind csak az őt tömi, e rothadó sarat.
E sok kő és agyagkupacot, napban égőt,
Mit szikár fügefák ösztövér sora szeg,
S e fénytől súlyos ég tiporja s nem lel védőt.
Gondolj a csontra csak, benned vasa a szeg,
A halálra, melynek váza életed tartja
S arra, nem térsz-e már holnap a hantba meg?
Egy fuvalom s kihuny a lélek pisla napja.
Emlékeztesd, s holt test milyen lompos teher
S mily iszonyú az arc, mely nevét is tagadja.
Támogass tetemem! E szép világ lever.
Nincs más ruhája, mint pár lenge, csalfa árnyék.
TE tartasz karodon, védeni más se mer.
S ha reszkető lelkem őrli e puszta tájék,
Kölcsön kérem kihunyt szemű vázarcodat
S nézzük e bolt alatt, hogy sápad kaján ég
Redőin a vak éj, mely új reggelt fogant.
Franciából fordította: Kállay Miklós
Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.
Ilyen kormos hajjal,
Angyal, angyalom,
Honnan jöttél, messzi
És legközelebbi
Kedves rokonom?
Magasból, mint felhő,
Olyan félszegen
Hajlok rád köszöntőn -
Köszönlek e földön,
Pici idegen!
Nem hall még, nem lát még,
Órjás anyaméh
Ez a világ néki -
- Jobb volt az a régi!
Sírja fölfelé.
Szeme ferdén szét áll,
Mintha kínai
Lett volna s most fogna
Csak a magyarokra
Hasonlítani.
Mintha most érkezne,
Elvétve a célt,
Kínából, Japánból,
Egy ősi hazából
Örökségiért.
Füstös mennyországból
Havas hajnalon
Most érkezett messzi
És legközelebbi
Kedves rokonom,
Hogy mennék eléd én,
Hogy menne anyád,
Hogy neved, vallásod,
Országod, lakásod
Hamar megtaláld.
Ide küldtek; mint a
Cím a ládikán:
Ide szól e homlok,
Szem, száj, ilyet hordott
Anyám, nagyapám.
Száz közt, százezer közt
Azon hirtelen,
Akármi a próba,
Megismertem volna:
Ezt küldték nekem!
Itten vagy te otthon,
Most s mindenkoron,
Itt bontja ki mindenkoron
Értékedet Isten,
Drága csomagom.
Mint csillag a vízre,
Lomb közé a fény,
Kerek arcod ebbe
A népbe illik be
És lesz jó helyén.
Itt lesz hazád, házad,
Anyád; itt leszek
Apádnak én, ködlő
Jövőmmel bús költő,
Ha el nem veszek.
Karollak, karol majd
Más is, nemcsak én!
Itt vár, mint a kezdet,
A vég, meg a gyermek,
A végső remény.
Kormoshajú kislány,
Pici mongolom,
O, titkosan messzi
És legközelebbi
Kedves rokonom!
Forrás: Budapesti Szemle 264. kötet. 1943.
A SZÓZAT zenéje száz éves. Egy dallam életében nem nagy idő, de benne zeng az évszázadok sora. Tizenkilenc üteme a magyar múlt, a magyar jelen s a magyar jövő. Muzsikáló szimbólum. „Fájdalmaink enyhítője, örömeink gyarapítója, a nemzet béke- és hadidala s imádsága.”
Szent melódia! Költői:
Egressy Béni és Vörösmarty Mihály.
*
Egressy Galambos Benjámin (Béni) Borsod vármegyében, Sajókazincon született 1814. április 21-én (április 28-án keresztelték). Két éves koráig Sajókazincon lakott. Szülei 1816-ban Sajókápolnára költöztek. Atyja Egressy Galambos Pál ref. lelkész, anyja Juhász Julianna. (Keresztapja nemzetes Barcikai Ferenc, keresztanyja Pauliovszki Zsuzsanna.) Az Egressy-család 1639-ben nemességet kapott. A család teljes neve: Egresi és Galambos EGRESSY. Egressy Páléknak hat gyermekük volt. Köztük Egressy Gábor. A magyar színészet történetének egyik legragyogóbb neve. Művészete a magyar színjátszás legnagyobb magaslatát érte el.
Az Egressy-fiúk atyja mennydörgő hangú, kiváló szónok volt, figyelemreméltó zenei tehetséggel megáldva. Hegedűn, fuvolán és zongorán ügyesen játszott. Béni iskoláig otthon járta, majd Miskolcon a református gimnáziumban 1823-tól 1829-ig és Sárospatakon 1829-től 1831-ig folytatta. Sárospatakon a gimnáziumi kórusban tenorista. Atyja korai halálával abba kellett hagynia a tanulást. Segédtanító „praeceptor” lett 1831-ben az Abaúj-vármegyei Szepsiben, majd 1833 elején Mezőcsáton. Bátyja, Gábor, a kassai báró Berzeviczy igazgatása alatt működő színtársulat tagja volt. Béni testvérét meglátogatva, a színtársulatnál ragadt s 1834-ben beállt kardalosnak. Különböző színtársulatokkal bekóborolta a magyar vidéket. Közben szorgalmasan bővítette ismereteit. Megtanult olaszul, franciául és németül. Latinul már gyermekkorában tudott. Megismerkedett a zene elemeivel, tenorista szeretett volna lenni. Hogy az olasz énekművészetet elsajátítsa, 1838-ban Milánóig gyalogolt kardalos társával, Havi Mihállyal. „E célra lelkesülten, dagadó kebellel, lohadt erszénnyel indulánk” – írja az 1852. évi ÉRTESÍTŐ-ben Egressy „E” jegyű életírója. „Balaton-Füreden megállapodánk egészségi tekintetből, de a nagyobb rugó más vala: a nagy útra pénz kellett. MI megrohantuk a játékszínt, hangversenyt hirdeténk. Felcifráztuk a cédulát minél ritkább virágokkal, falusi színésztruppok szokásaként, hogy mindenki szemébe tűnjék s a művészetet, bocsásson meg annak Isten, MOST AZ EGYSZER pénzkeresési móddá törpítők. Célunk elérésére ezen felül némely lelkesek még 80 pengőt gyűjtének s mi azt gróf Ráday Gedeontól, mint az indítványtevőtől – tisztelet neki s a többinek – átvevők.”
Egressy Milánóban nélkülözések közt másfél évig szorgalmasan tanult. Szép hangja volt, de „ezüstcsengésű hangját elveszté; e vesztés fájdalma együtt élt vele.”
Milánóból hazatérve, 1843-ban a Nemzeti Színház kardalosa lett és zeneszerzéssel foglalkozott. A Nemzetiben bátyjával, Gáborral együtt színészkedett, kisebb szerepeket játszott, de mint színész meg sem közelítette testvérét. 1838-ban operaszöveget írt Erkel Ferenc számára, a BÁTHORY MÁRIÁ-t. 1843-ban ugyancsak Erkel számára a HUNYADI LÁSZLÓ-t s 1850 végén a BÁNK BÁN-t. Ennek bemutatóját nem érte meg, mert Erkel operája a politikai helyzet miatt tizenhét évig a zeneköltő fiókjában hevert. A HUNYADI és a BÁNK nemzeti operánkká vált. Egressy írta Erkel operáihoz a legjobb szövegeket. Művészi együttérzésben élt a nagy zeneköltővel s írókészségével – ha nem volt is jeles költő – ki tudta egészíteni Erkel lényét, segítségére tudott lenni az alkotásban.
Az 1840-es évek elején megnősült. König Rózát vette el. Házassága nem volt boldog.
1843 gazdag, jelentős év Egressy életében. Az operaszöveg és több kiváló dal mellett megírta a SZÓZAT zenéjét, mellyel a nagyarányú pályázaton első díjat nyert. Ezzel Egressy neve egyszerre széltében ismertté lett s elfoglalta helyét a magyar zenetörténet egyik legdicsőbb lapján.
Egressy 1848-ig állandóan Pesten élt. 1848-ban beállt honvédnek, főhadnagy lett s a szabadságharc végeztével Jókai szerint Komáromban kapitulált Klapka seregével. Szabadságharcbeli szerepléséről másik felje3gyzés („E” jelű életírója, 1852), hogy „Kápolnánál sebet kapott s megsántult. Tehetetlen testi állapotában felgyógyulásáig Borsodba, Ónodra vonult egy barátjához, hol Dávid zsoltárainak orgonára tételével foglalkozott, mely művét eredeti kéziratban a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, valamint hangszerzeményeinek mindegyikéből is egy-egy példányt, hogy legalább egy hangmester legyen ott képviselve, mert kívüle más nincs.”
Lehet, hogy a kélt adat nem ellentétes, de még nem sikerült tisztázni. Mindenesetre látható, hogy Egressy izzó magyarságát tettekkel is bizonyította.
A szabadságharc után Egressy ismét a Nemzeti Színházhoz szegődött, de a hadjáratban kapott betegségéből nem épült fel teljesen s 1851. július 19-én, 37 éves korában meghalt Pesten. A Kerepesi temetőben nyugszik.
*
Egressy, a muzsikus naturalista volt. Példázva mutatja, hogy a tehetség a zeneművészeti érvényesüléshez szükséges dologbeli készség hiányán is győzedelmeskedni képes. Tudott egy kicsit zongorázni, orgonázni, hegedülni, fogyatékosan összhangosítani, de a mai zeneakadémiai növendékek ezekben magasan felette állanak. Nem tudott hangszerelni s általában kóta-ország bonyodalmaiban bizonytalanul járt. És mégis száz év múlva is gyönyörködünk alkotásaiban. A SZÓZAT-ban van több zene hiba, de az összhatás fenséges.
Id. Ábrányi Kornél írja, hogy Egressy „olyan gazdag természetes dallamérzékkel, magyar zenei érzéssel és istenáldotta költői ihlettel volt megáldva, aminővel kevesen az egész lefolyt században. Maradandó becsű termékeket hagyott hátra. A korabeli zenészek tudásbeli magasságára nem tudott emelkedni, de ezt bőségesen pótolta nála a KÖZVETLENSÉG EREJE”.
Egressy kiváló zeneköltő volt. Az ERESZKEDIK LE A FELHŐ, JUHÁSZLEGÉNY, SZEGÉNY JUHÁSZLEGÉNY, EZ A VILÁG AMILYEN NAGY, KIS SZEKERES, NAGY SZEKERES, KIS FURULYÁM SZOMORÚFŰZ ÁGA, A VIRÁGNAK MEGTILTANI NEM LEHET, TÉLEN-NYÁRON PUSZTÁN AZ ÉN LAKÁSOM dallamát Egressy írta.
Ezek a magyar lélek dalai.
Aztán Egressy írta Szerdahelyi Józseffel együtt 1848-ban a „Nemzeti dal” zenéjét, ő írta a KOMÁROMI EMLÉK-et, a KOMÁROMI UTÓHANGOK-at KLAPKA INDULÓ néven ismerik („Fel, fel vitézek a csatára” kezdetű utólagos szövegének szerzője Thaly Kálmán, 1861) s mindezek koronájaként ő írta a SZÓZAT zenéjét.
Rendkívül termékeny volt. Az említetteken kívül számos színdarabhoz, népszínműhöz írt zenét, sok csárdást, körmagyart és nótát. Kiadott szerzeményeinek száma közel félszáz, kéziratban maradt vagy 15 (legtöbbje karmű) s ezen felül Dávid zsoltárai közül 53-at s a Dicséretek közül 30-at átírt orgonára.
Egressy a palotás-zene költője. A verbunkos muzsika formavilágába kapcsolódik, de a XVIII. század mesterkéltségéről és cifrálkodásáról ösztönösen áttét az egyszerűre, a magyarosról a magyarra. Ezen a téren úttörő. Ő az első, akit Petőfi lánglelke zenére ihletett. Ő az első, aki Petőfi-költeményre dallamot írt. A Pesti Divatlap 1844-ben (szept. 4.) jelenti, hogy Petőfinek EZRIVEL TEREM A FÁN A MEGGY kezdetű népdalára Egressy „igen helyes melódiát készített”.
Egressy nem műdalokat, hanem MŰVÉSZI NÉPDALOKat írt. Új irányt jelölt ki a magyar népdalok szelleme számára. Dalaiban megvan az eredetiség, a találó hangulat és a melegség. Nem sokat törődött mással, mint magával a dallammal, melynek zenei, prozódiai s helyesírási vagy kidolgozási részére nem vetett súlyt. Nála minden a dallam, a többi zenei követelmény másodrendű. S ezek a dallamok megfogják a magyarok szívét.
TÉLEN NYÁRON PUSZTÁN AZ ÉN LAKÁSOM kezdetű nótáját 1850-ben Hollósy Kornélia Varsóban I. Miklós cár és udvara előtt tüneményes sikerrel énekelte s van-e olyan paraszt legény, aki nem dudorássza vagy fütyörészi a KIS SZEKERES, NAGY SZEKERES-t?
Egressy lelke érzelmes, romantikus, csapongó. Lantján nemcsak a szerelem, hanem a nemzeti érzés is kivirágzott. Hazafias lírában a legnagyobb dalnok – a kuruc idők óta.
Nemcsak termelte, hanem gyűjtötte is a dalokat. A Regélő Pesti Divatlap 1843. évi március 2-iki számában olvassuk: „Egressy Benjamin és Szerdahelyi József nemzeti színészek, dicséretesen ismert hangszerzőink, egy igen-igen jeles és korszerű vállalattal foglalkoznak, t. i. magyar népdalaink összeszedésével, melyeket zenére alkalmaztatva füzetenként szándékoznak kibocsátani.” Ebből a vállalatól mindössze egy füzet jelent meg MAGYAR DALVIRÁGOK címen, Miller Károly kiadásában, 1843-ban. Egressy majdnem minden népdal gyűjteményben szerepel, főként Petőfi-dalaival. De műveiből összkiadás nem jelent meg. Dalainak egy része kéziratban maradt. Nem volna-e itt az ideje, hogy kritikai összkiadás készüljön belőlük?
*
Kit ne érdekelne, hogy Egressy, ez a zavaros életű egyenetlen tehetség, milyen viszonyban állott négy nagy magyar kortársával, Vörösmartyval, Petőfivel, Erkellel és Liszttel? Kevés és bizonytalan feljegyzés világít erre, de a kép felvázolható.
Vörösmarty 36 éves volt, mikor a SZÓZAT-ot írta, Egressy ekkor 22. Vörösmarty a nemzet elismert nagy költője, Egressy névtelen vidéki énekes színész. Mohón olvasta a költő megjelent műveit, szavalta, dédelgette magában gyönyör magyar sorait, olaszországi útjára is magával vitte. A SZÓZAT-ot megzenésítette három évvel az országos pályázat kiírása előtt (ez a dallam nincs meg). Még egy Vörösmarty-verset zenésített az ÁLDOZAT drámából A KANCSÓ KÉZRŐL-KÉZRE JÁR kezdőbetűt. Nem tudjuk, hogy Egressy Vörösmartyval személyes érintkezésbe került, de azt tudjuk, hogy a SZÓZAT zenésítési pályázatán Vörösmarty a „bíráló választmány” egyik tagja volt.
Petőfi 21 éves volt, mikor első dalát Egressy megzenésítette, Egressy 30. Petőfi költeményeinek legjobb, legkülönb és legszorgalmasabb zeneköltőjét, Egressyt – érthetetlenül – nem sokra értékelte. Egressy ennek ellenére sem szűnt meg Petőfi költeményeinek hű dalnoka lenni. (Abban az időben a megjelent szövegeket bárki megzenésíthette a szerző engedelme nélkül.)
Erkel 27 éves volt, mikor a Nemzeti Színház karagya lett. Ott ismerkedett meg Egressyvel, a kardalossal, aki akkor 23 éves volt. Pártfogásába és barátságába fogadta, de mint zenészt, nem sokra tartotta. Ő, a fölényes, nagy mester, nem szerette a félig-meddig naturalista muzsikust. Operaszövegeit azonban megbecsülte, közös munkáljuk eredménye két nemzeti operánk.
Gárdonyi Géza Erkellel folytatott beszélgetésében azt írja, hogy a nagy operaíró, a nagyszerű zongoraművész lesújtóan nyilatkozott Egressy zeneszerzőségéről, de hozzátette, hogy „AZ EMBER BÁMULJA, HONNAN SZEDTE EGRESSY AZT A SOK MELÓDIÁT”.
- Hát nem volt Egressy mestere a zenének? – kérdezte Gárdonyi.
- Dehogy volt – felelte Erkel. – Mikoriban együtt dolgoztunk a Nemzeti Színháznál, minden szerzeményét velem íratta át. A SZÓZAT-ot is én hangszereltem zenekarra.
- Ugye az a legremekebb munkája Egressynek? – veti közbe Gárdonyi.
- Dehogy! Dehogy – folytatta Erkel. – Micsoda össze-nem-illés van a szöveg meg a dallam között, mikor mindjárt az elején így kezdi: Hazád-NAK REN… Mi ez a: NAK REN? Ha csak egy cseppet is gondolkozott volna rajta, másként hangsúlyozta volna a dallamot, mert ahol hangsúly van a szövegben, hangsúlynak kell a zenében is lennie.
A Gárdonyi-féle párbeszéd lejegyzéséhez annyi hozzátenni valónk van, hogy Erkel az 1843. vi SZÓZAT zenésítési országos pályázaton nem vett részt, de nem is vehetett részt ,mert tagja volt a „bíráló választmány”-nak. Megzenésítette ugyan a SZÓZAT-ot, de a pályázatra nem adta be. Később, négy év múlva, 1847-ben ez a műve megjelent. Kevesen ismerik. Lelkes, értékes munka, de akkor már Egressy SZÓZAT-át a nemzet mindenik zenésítés fölé helyezte s magáénak vallotta.
Erkel Egressy korai halálát megsiratta.
Liszt Ferenc 35 éves volt, mikor Egressy dalköltészetével megismerkedett, Egressy 32. Liszt 1846-ban másodszor jött haza. Rendkívül meleg ünneplésben részesítették. Ekkor ismerkedett meg Egressyvel és dalaival. Öt hangversenyt adott, melyek mindenikén magyar dalokat is zongorázott. Ezek későbbi MAGYAR RAPSZÓDIÁ-inak forrásai. Május 11-én adott hangversenyén SPANYOL RAPSZÓDIÁ-ja után „Egressy Béninek egy magyar darabját is eljátszotta, mire egy úr lelkesedve felkiáltott:
- Egressy egy szép mondatot mondott, miből Liszt egész beszédet készített – írja a DER UNGAR 1846. május 13-i száma.
Egressy Liszt hazajövetelére köszöntő zenét írt. Teljes címe: „FOGADJ ISTEN, EREDETI MAGYAR NÓTA ZONGORÁRA, ÍRTA ÉS TISZTELETE JELÉÜL LISZT FERENCNEK AJÁNLJA EGRESSY BÉNI. WAGNER JÓZSEF TULAJDONA, PESTEN, 1846.” Ez az a „magyar darab”, amelyet a DER UNGAR említ. Két nap múlva (május 13-án) tartotta Liszt hangversenyét a József-fiúárvaház („Josephinum”) javára. „Többek között Egressy magyar dalára írt változatait játszotta nagy hatással. A művészt nagyon sokszor kitapsolták, aki karján Egressyvel jelent meg a dobogón” – (írja ifj. Somssich Andor: LISZT FERENC ÉLETE c. könyvében, 197. oldal). Ezek a magyar zongora-változatok Egressy Lisztnek ajánlott „Fogadj Isten” kezdetű nótájának dallamára készültek.
Egressy „Fogadj Isten” műve később az elmondottaknál is nagyobb kitüntetésben részesült. Mikor Liszt „MAGYAR RAPSZÓDIÁit közreadta, a X. ZONGORARAPSZÓDIÁ-t tisztán a FOGADJ ISTEN dallamából építtette fel. Liszt a legelső kiadásban (1847) ezt meg is mondja: »Nach der von Egressy Beny zu meiner Begrüssung in Pesth componirten Original Weise bearbeitet und dem Componisten freundlichts gewidmet. Franz Liszt«. Liszt feldolgozása és főként ajánlása Egressy művészetének magas elismerése.
Egressy és Liszt többé nem találkozott. Mire, nagy és jelentőségteljes idők után Liszt ismét hazajött, Egressy már nem élt.
Egressy Béni halhatatlan műve a SZÓZAT zenéje.
Bartay András, a Nemzeti Színház igazgatója, 1843. január 26-iki keltezéssel pályadíjat tűzött ki a SZÓZAT szövegének megzenésítésére. A hirdetésben tudatta, hogy a Nemzeti Színház köréhez tartozónak véli „költőink jelesebb lírai költeményeinek becsét is minél inkább emelni, terjedését s életbe jutását a nemzetben elősegíteni s ezt leginkább elérhetőnek vélem – hirdeti Bartay – ha az illy költemények ének és zenére tétetek s ezt évenként tenni szándékozván, e jelen évben 20 arany pályadíjat ajánlok a LEGJOBB NÉPMELÓDIÁÉRT Vörösmarty Mihál koszorús költőnk halhatatlan SZÓZAT-ára ének és zenekarra téve”. A pályázati hirdetést a Regélő Pesti Divatlap 1843. január 29-iki száma közölte.
A Der Ungar 1843. ápr. 19. és a Regélő Pesti Divatlap l1843. Ápr. 20. száma jelentést közöl a pályázatra beérkezett művekről.22 pályamű érkezett be, „közölük a jelesbek ki fognak szemeltetni, s a nemzeti színház személyzete által betanultatván, a nemzeti színpadon nyilvánosan előadatni s előadatások után a legjobbiknak a 20 arany pályadíj ugyancsak az említett műbírák által oda itéltetni.”
A „bíráló választmány” névsora – a Regélő és az Ungar 1843. május 4-i számai szerint – elnök: gróf Festetics Leó, jegyző: Mátray Gábor, tagok: Adler Vince, Balogh Istávn, Bräuer Ferenc, Brand (Mosonyi) Mihály, Erkel Ferenc, Fáncsy Lajos, Gaál József, Grill János, Jakab István, Konti Károly, Merkl József, Schindelmeisser Lajos, Schodel János, Szigligeti Ede, Szilágyi Pál, Urbány Ágost, Wimmer N., Winkhler Károly és Vörösmarty Mihály. A bizottság ápr. 28-án döntött az előadandó művekről: a 2. és 3. számú pályázatot („Aki mer, nyer” és „Minden ember legyen ember és magyar” jeligékre) be fogják mutatni, a 15. számú pályázatot is előadják, bár az nem felel meg a pályázat feltételeinek. A többi pályamű jeligés leveleit elégetik s magukat a pályaműveket a Nemzeti Színház könyvtárában megőrzik (5 éven belül nem adják vissza a szerzőknek, de azok lemásolhatják). A 15. pályázat jeligéje: „A dal ered szívből s szívhez vágy újra repülni”. A pályázatok bemutatása a Nemzeti Színházban 1843. május 10-én volt. A három pályamű A MÉRGES NŐ (franciából fordított vígjátékkal) s FÖLDSZINT ÉS LEBUJ vígjátékkal) került bemutatásra. – Ember Pál tudósítása szerint a Regélő Pesti Divatlap május 13-iki számában: a 2. sz. pályamű („Aki mer, nyer”) „sehogy sem tetszett”, a 3. sz. („Minden ember legyen ember és magyar”) „alig énekelték el négy sorát, a közönség zajos tapsra tört ki”. Ember Pál megjegyzi, hogy „a két melódia fölött nem értek egyet sem a közönséggel, sem az ítélő bírákkal; mind a két melódia – rossz”, „legelsőbben is szerencsétlen gondolat volt a »Szózatot« szemelni ki népmelódia alá, mivel az nem úgy van írva, hogy daloltassék”. A 2. sz. „nem magyar”, a 3. sz. „tiszta magyar typus, de összelopkodott hangfordulat és egész taktusok vegyületei”; 2. sz. pályaművet: THERN K. írta, 3. számút EGRESSY B. (a 15. sz. FÁY Gusztávé). (Ez utóbbiról a Der Ungar megjegyzi, hogy inkább gyászindulóhoz hasonlít, mint nemzeti énekhez.)
A jutalmat nyert mű jeligés leveléből EGRESSY Benjamin neve került ki. A dicséretet nyert második pályamű szerzője Thern Károly, a harmadiknak szerzője Fáy Gusztáv volt, de ez már nem jöhetett figyelembe, „mivel a feladat értelmét eltévesztve, nem népdali modorban készült, hanem hangokra és hangszereke osztott cantate volt” s így jutalomért tulajdonképpen nem is pályázhatott.
Egressy dallama kezdetben csekély mértékben nyerte meg a napi sajtó tetszését. De „a későbbi kor – írja Bayer József, Budapesti Szemle 1913. 337 old. – rácáfolt a kritikusra, mert mindezek ellenére a SZÓZAT szép (bár rhitmikailag nem hibátlan) dallama mégis csak »fájdalmaink enyhítője, örömeink gyarapítója, a nemzet béke- és hadidala és imádsága« lett z elnyomatás szomorú napjaiban ERKEL F. HYMNUSÁval együtt, mely egy évre rá,1844-ben került elő diadalmasan egy másik pályázat alkalmával. Csak szépségeit látjuk azon a nagy hazafias érzésen át, mely kélt emberöltő magyarságának hangos szívverését hallja, midőn az »Itt élned, halnod kell« ...zeneileg jellemző végütemeiben oly egyszerűen szép befejezést nyer.
De nem vált hátrányára a Szózatnak az, hogy a kritika nem lelkesedett, mert Egressy műve két hét múlva olyan helyen aratott óriási sikert, ahol máskor magyar szó alig-alig hangzott a színpadról – Pozsonyban. Az előadás napjaiban Pozsony jelentette Magyarország központját, mert ott nyílt meg 1854. május 18-án az országgyűlés és így nemcsak a követeknek, hanem az országgyűlési ifjúságnak is százai magyar életet teremtettek az idegen nyelvű és idegen érzésű koronázó városban.
A pozsonyi magyar színkörben 1843. június 1-én énekelte el első ízben az ott ideiglenesen szereplő magyar színtársulat férfikara a Szózatot, az EGY POHÁR VÍZ előadása után, melyben Egressy Gábor mint vendég lépett föl. A Pesti Hírlap pozsonyi levelezője, VAHOT Imre, a legnagyobb elismerés hangján ezeket írta: „A szívrázó költemény és melódia hallatára egészen el volt ragadtatva a közönség, elannyira, hogy a’ végső verseket a’ hallgatók közül többen együtt kezdték énekelni a színészekkel, fényes bizonyítványául annak, miszerint a közkedveltségű dal- és zeneszerző Egressy Benjamin, jelen szerzeménye minden magyar szívet megkapó, minden magyar kebelben visszhangra talál, ’s csak olly könnyen énekelhető, mint minden népies nemzeti dal, melly ezerek, milliók ajkain meghonosult”.
A napisajtó akkori nagy tekintélye mellett szól, hogy Bartay eleget tett a Pesti Hírlap kívánságának, hogy adassa elő Erkel Ferenc pályázatra be nem adott SZÓZAT zenésítését. Ez megtörtént, sőt Egressy is új dallamit szerzett a Szózat szövegére s új művét Erkel Szózatja mellett ismét a nagyközönség ítélőszéke elé bocsátotta. A két új pályázó melódia, ünnepélyes alkalommal, V. Ferdinánd neve napján, május 30-ikán került bemutatóra. Ezen a második versenyen is Egressy első melódiája győzött.
A SZÓZAT születése lényegesebb mozzanatainak feltárásakor felemlítjük, hogy Egressynek három SZÓZAT zenésítéséről tudunk. Az első 1839-ben halottak napján tartott hangversenyen adta elő a karszemélyzet a Nemzeti Színházban Erkel vezetésével. Ez a mű eddig nem került elő.A második dallam a pályakoszorúzott SZÓZATA-zenésítés. A harmadik zenésítés 1843. május 30-án került előadásra a Nemzeti Színházban Erkel SZÓZAT zenéjével együtt. Ezt az Egressy-dallamot sem ismerjük, csak annyit tudunk r óla, hogy Egressy a Regélő Pesti Divatlap 1843. június 11-iki számában heves hangú nyilatkozatot adott közre, hogy ez a dallama az „ő tudta és akarata nélkül” került előadásra.
*
Az irodalom úgy tudja, hogy az országos SZÓZAT-pályázatra beérkezett 22 mű közül a dicséretre érdemesítettek kivételével, melyeket 1843. május 10-én, a döntéskor előadtak – a többi elveszett. Meglepetésre tarthat számot az a bejelentésem, hogy az elő nem adott 19 mű közül 16-nak teljes kótaanyaga megvan a Nemzeti Színház Múzeumában. A jeligés leveleket megsemmisítették, így nem tudhatjuk a pályázók nevét, de a PÁLYÁZATI PÉLDÁNYOK NEM VESZTEK EL*
Tehát nem szabad úgy énekelni, hogy „Itt élned és MEGHALNOD kell” – mert:
„ITT ÉLNEK-HALNOD KELL.”
PAPP VIKTOR
(* A kultuszkormány (77.532. 1942. III. sz.) a HIMNUSZ és a SZÓZAT egyöntetű előadását a közelmúltban rendeletileg szabályozta. A rendeletből idézem:
„Egyes énekkarok a Szózatot a könnyebb érnekelhetőség kedvéért Vörösmarty eredeti szövegének megváltoztatásával énekelik. Ezek a szövegmódosítások sokszor annyira lényegbe vágóak, hogy nemzeti hitvallásunk értelmének eltorzítására vezetnek. Az első versszak utolsó sorát például így éneklik: »Itt élned és meghalnod kell«.
„Hasonló visszásságok elkerülése végett elrendelem, hogy a Szózat énekes előadásában Vörösmarty szövegét változatlanul meg kell hagyni s azt értelemzavaró hozzátoldásokkal kiegészíteni nem szabad”.)
Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet )
