![[Etédi Sós Márton] Magyar gyász; vagy-is második Lajos magyar királynak a mohátsi mezőn történt veszedelme. Mellyet gyenge tehetsége szerént Versekben kívánt szedni egy Nemzete romlását kesergő Nemes Magyar E. S. M.[2. kiadás.] [Etédi Sós Márton] Magyar gyász; vagy-is második Lajos magyar királynak a mohátsi mezőn történt veszedelme. Mellyet gyenge tehetsége szerént Versekben kívánt szedni egy Nemzete romlását kesergő Nemes Magyar E. S. M.[2. kiadás.]](https://axioart.com/images/live_images/200/700/87.jpg)
Több mint egy századdal Listinek hamar elfeledett eposzkísérlete után, 1792-ben jelent meg újra egy terjedelmes költemény a mohácsi vészről. Szerzője ETÉDI SOÓS MÁRTON, irodalmunk azon számos alakjai közé tartozik, kiknek csak munkái maradtak fönn, de életükről alig néhány száraz adatot őrzött meg szűkszavú koruk és a hagyomány. Számos irodalmi folyóiratainkban, irodalomtörténeteinkben és adattárainkban éppen hogy csak meg van említve neve és főmunkája. Még a „Magyar írók élete és munkái” című gyűjtemény is csak annyit tud róla, hogy erdélyi származású volt és Bugyiban Pest-vármegyében jegyzői hivatalt viselt. Danielik szerint Dömzsödben. Hol és mikor született, merre nevelkedett, mikor halt meg: mind olyan kérdések, melyekre sem saját műveiben, sem másutt nem találunk feleletet. Életkörülményeinek kikutatását az is megnehezíti, hogy két hasonló nevű kortára is volt s mindkettő íróember. Valószínűnek látszik, hogy a XVIII. század hatvanas éveitől a XIX. század elejéig élt. Alig lehetett hosszú életű, mert fő művének elején mellbajról panaszkodik.
Mint író lelkes tagja volt annak az irodalmi iskolának, mely a XVIII. század végén keletkezve a népies tárgyhoz fordult s a régi magyar költőket, elsősorban Gyöngyösit választotta követendő mintaképül. E magyaros vagy népies iskolának Dugonics és Gvadányi voltak fő képviselői; mindkettő szívvel-lélekkel magyar. Az első, mintegy válaszképpen II. József ama rendeleteire, melyek a magyar nyelvnek magasabb tudományok tárgyalására való alkalmasságát tagadták, kimutatja, hogy még gömbháromszögtant is lehet magyarul tanítani; a másik, mikor elmondatja a nótáriussal budai utazását, könyvet ír a régi erkölcsök, a nemzeti viselet és magyar nyelv dicsőítésére.
Nem az volt a céljuk, hogy költői remekeket adjanak. A nemzeti érzést akarták fölébreszteni abban a korban, midőn Mária Teréziának Bécsbe édesgető politikája, de a hosszú harcokban kifáradt nemzetet németté akarta tenni. A köznemességhez, a nemzet fönntartó eleméhez, zöméhez szóltak, melyet még kevéssé érintett a francia és német műveltségnek meg irodalomnak főurainak nagy részén már érezhető hatása. Annak a köznemességnek írtak, melynek képzelete még mindig saját hőseivel lévén benépesítve, szívesen olvasott ezekről. Tárgyuk magyar, hangjuk, verselésük magyaros. Ez az oka annak a sok dicséretnek, mely a népiesebb műveiről a korabeli „újság-levelek”-ben fönnmaradt; innen van, hogy Gvadányi, a jó öreg „lovas hadi generális” Rontó Páljának előszavában remek munkának nevezi Etédi Magyar Gyászát.
E mű, melynek teljes címe „Magyar gyász, vagy-is második Lajos magyar királynak a mohátsi mezőn történt veszedelme. – Mellyet gyenge tehetsége szerint versekben kívánt szedni egy Nemzete romlásán kesergő Nemes Magyar É. S. M.”, a történeti eposzokhoz tartozik. Az effajta hősköltemények tárgya a XVIII. század végén nem csak a költői képzelet kiszínezte fontos nemzeti esemény; egyes királyoknak dicsőséges nemzeti hősöknek tetteit írják le legtöbbször időrendi egymásutánban. Nemigen szerepelnek bennük az istenek, kiknek a klasszikus eposzokban oly tevékeny cselekvéskör jut, csodás elem rendszerint hiányzik belőlük. Versekbe szedett történetek, földíszítve az eposz külső követelményeivel, de se tárgyuk, se főhősük nincs jól megválasztva. Vagy lehet-e hőskölteményt II. József tetteiről, mint Gáti István tette; Hunyadi László is nem inkább tragikus személy, mint eposzhős? S Vályi Nagy Ferenc megtette eposza főhősévé. A mohácsi vész sem eposznak való tárgy, bár az egész nemzet történetére kiható esemény, de nincs egy fő alakja. Lajos király báb volt inkább, mint uralkodó, a mulatozáshoz szokott inkább, mint a kardforgatáshoz, sokkal kisebb szerepet játszott a nagy pusztulásban, semhogy az eseményeket köréje lehetne csoportosítani. Az egész esemény gyászos következménye a seregnek türelmetlenségének, elbízottságának, mely esetleg alkalmas epizód lehetne egy eposzban, de ennek váza, dereka nem. Miért nem emelte hát Listi és Etédi e tárgyat „eposzi magaslatra”, hisz a Zrinyiász tárgya még annyira se eposznak való, int amaz, mivel csak egy jelentéktelen végvár elesését jelenti az egész nemzet pusztulását kifejező mohácsi vésszel szemben? Listinek és Etédinek nem volt hozzá tehetsége; de ide nem is XVII. századbeli magyar költő, hanem egy Vörösmarty kellett volna, mert – fiat justitia – Szigetvár elesésének „eposzi magaslatra” való emelése se Zrinyi leleménye. A magyar nemzet és kereszténység mártírjaként, Isten haragjának kiengesztelőjéül jelenik meg Zrinyi már hősi halálával egy időben írt énekekben is. Egy csöppet sem rontunk ezzel a hadíró nagy költő voltán, hisz Ilosvai is megírta Toldi históriáját s kinek jutna eszébe Arany dicsőségéből emiatt csak egy szemernyit is levonni!
Mondanunk se kell, hogy Etédi is ajánlást ír műve elé; általános szokás volt ez századokon át minden nemzet költőinél. Részben a hála megnyilatkozásai ezek az előrebocsátott sorok, részben nagyon szerénykedő önbírálatok. Az 1792-beli Magyar Kurir, az első magyar hírlapok egyikének 83-ik száma tanúsítja, hogy a Magyar gyászt báró Orczy László, az ismert költőnek és jeles katonának: Lőrincnek fia saját költségén nyomatta ki. Ezért ajánlotta neki munkáját írónk. Hosszú, versben végződő dedikációjában a magas égig földicséri Maecenásának tudományszeretetét, irodalompártolását.
A tulajdonképpeni magyar gyász leírását „A Vers-írónak készülete és Mohátsnak gyászos nevezeté”-ről, továbbá „A Magyar Nemzetről közönségesen” szóló versek előzik meg. Az első az invokáció, Melpomene segítségül hívása. Egészen Gyöngyösi módján szólal meg.
Mohács aposztrofálásával adja aztán tudtunkra, miről fog írni. Régtől fogva átkozott e tér, e gyászos mező füvére hullatta mérgét a pokol megkínzott komondora; itt múlt el a magyar nép virága, itt hunyt el hajnala szép fényes napunknak. Nem állhatja meg, hogy föl ne sóhajtson: vajha Moháts porából új nemzedék, új Mirmidon születne, kit magyar Achilles vezetne csatára.
Gyászt fog festeni, mert neki is itt ült szívére; de nem bír Gyöngyösi eszével, mondja továbbá Horváth (Pálóczi Horváth Ádámot érti, kinek Hunniása olvasott könyv volt a XVIII. század végén) nagy tehetségével; a Parnassusnak is csak oldalát látja s Apolló is csak színes barátja.
A második előre bocsátott költemény romlott hazánknak szomorú állapotját rajzolja II. Lajos előtt és alatt. Míg saját lángja nem égette, míg fegyverre nevelte bajnokait, addig
Reszketett nevünktől Észak, Dél, Napkelet
Nem hozott egünkre semmi idő telet,
félt tőlünk török, tatár; de régi dicsőségünk odalett, mikor Dobse Lászlóra került sorsunk.
Mert ellensége lett testvér testvérének,
Üldözője Attya édes Gyermekének,
Némely otskolója saját Nemzetének -
Irigység, erőszak rontá az országot,
Bosszúállás ölte az ártatlanságot.
Ilyen sokat ígérő, költi lendületű bevezetés után majdnem rosszul esik a csalódás, hogy történetet ír, nem költeményt. Még csak nem is tagolja énekekre az eseményeket; két részre osztja művét. Az első Szolimánnak a magyarok ellen való készületét és tanácskozását; Szabács meg Nándorfejérvár elveszését, továbbá a budai országgyűlés hosszú leírását foglalja magában. Lógodi Simonnak hősi haláláról énekel; Nándorfejérvár elveszéséről szólva a török álnok hitén, igaz véreink pusztulásán kesereg s az áruló rácok legyilkolására célozva költőnk mondja:
A’ rút tövisbokor mikor kiirtatok,
Akkor a’ virág is gyakran tapopdtatik;
Néha Konkoly között gyöngy-is elhányatik,
Meg-esik: jó vész-el, ’s gonosz meg-hagyatik.
Az első rész nagyobb felét az országgyűlés megjelenítése teszi; úgy szólalnak föl egymás után a főpapok és főurak véleményüket elmondandók, mint Thököly hadi tanácsának szereplői. Lajos király, ki „alig bírta kínját szíve fájdalmának”, bánatos hangon szól az országhoz, kéri az urakat, hogy félre téve a pártoskodást, derítsék föl újra Hollós Mátyás szép arany ideit. Hosszas vitatkozás indul meg erre a rendek között arról, kérjenek-e idegen nemzetektől segítséget, megütközzenek-e a törökkel, hová gyülekezzék, hogyan oszoljon meg a magyar sereg. Magyaros szólásokkal, példabeszédekkel igyekeznek egymást letorkolni. Különösen Tomori ellenzi az idegen segítséget, mert a sok gyülevész nép szerinte csak akadály volna, de meg könnyű Herkulessel poklot is rablani. Hol gyávaságot, hol elbizottságot vet egyik a más szemére. Utolsónak Bánfi János szólal föl, siettetve a harcra kelést.
Nagy üggyel-bajjal azt végezték, hogy Jakab havának második napjára mindenki Tolnán legyen.
A második rész „Lajos király különb-különb dolgairól” szól; a magyar tábort írja le, melyet Magyar Mars címmel jelel; Zápolyának levelét, Brodaricsnak az ütközet előzményeiről és lefolyásáról való referálását tartalmazza.
A király gyorsabb cselekvésre bírandó a még mindig tivornyázó főurakat, véres kardot hordoztat szép az országban. Mikor a kardot hordó követ az urak nemtörődömségét hírül hozta, Lajos éppen a kertjében sétált s a hír hallatára alig tudott hazavánszorogni; szobájában elnyomta az álom. Úgy tetszett neki, mintha mezőn járna magyar seregével, mely a törökkel bátran összecsap; megjelent előtte a várnai csata egész képe. A várnai csatatérről egy lélek Budára, a királyi várba vezette, hol Mátyás szobájában álltak meg a királyok képe előtt. Itt megmutatja neki a dicsőült királyokat s megmagyarázza, hogy Ulászlót is az döntötte veszélybe, hogy nem követett bölcs, tanácsos elmét,
Hogy pediglen Mársot Jupiter kergette
Azzal hibájáról őtet megfeddette,
Nagy vakmerőségre fejét mert vetette
Holott még a magyart fel sem készítette.
Figyelmezteti, hogy várja meg Zápolyát.
Ekkor a’ ’hiv Lélek szemét szikráztatta
És hogy Mátyás légyen, azt is ki-vallotta,
Mellyre Lajos karját ölelni nyújtotta,
De hirtelen eltűnt, s többé nem láthatta.
Tsattogtatta szárnyát, melynek lármájára
Felérezvén Lajos fordult oldalára,
Azomban tekintvén szobája falára
Látá saját képét esni homlokára.
E kettős baljóslat hatása alatt álló királyt Szalkányi és Bátori vigasztalják meg, igyekezvén mindent jóra magyarázni. Sikerül is annyira fölbátorítaniok Lajost, hogy megindul Tolnára. Kissé ízetlenül, durván, a költeményen végighúzódó borongós hangulatnak éppen nem megfelelően esti le ezután „Magyar Mars” cím alatt a résztvevő magyar nemeseket. Az egyik egész életében csak török húst ennék, a másik kardjával sózza a pogány húst, mert azt tudta, hogy a török fej káposzta. Az egész szerencsétlenség bűnbakjául Tomorit állítja oda, ki Zápolya levelét is széttépi. Maga a vajda, látván Tomori csökönyösségét, siet egyedül Tolnára, de „ért a fröstöknek mégis tsak tsontjára”, mert akkor már vége volt mindennek s csak a menekül Brodarics elbeszéléséből, szájából tudja meg a harc előzményeit és kimenetelét.
Brodarics szavaiból tudjuk meg, hogy a királyt nemcsak Mátyás szelleme, hanem az Echo is figyelmeztette.
Hosszasan kérdezi sorsát s a visszhang azt feleli, várja meg Zápolyát. Tudjuk, hogy Tomori akaratával hiába ellenkezett. A Toldalék, mellyel az egész mű befejeződik, bölcselkedő költemény az emberek gonoszságáról, kapzsiságáról, amivel mindig egymás ellen rontanak.
*
Etédi műve Brodarics munkájának, Istvánffi és mások idevágó részleteinek rímbeöntése. Szerkezete nem kuszált; nincs megzavarva sok kitéréssel, mint a Listi „Magyar Mars”-a. Az a körülmény pedig, hogy a harc lefolyását a menekül Brodariccsal beszélteti el, az eredetiség színével hat. Lajos király alakja sokkal jobban kidomborodik, mint Listinél; a jobb sorsra érdemes fiatal fejedelem bár itt is sokat sóhajtozik, kesereg a főurak tétlenségén, de mégis van benne némi erélyesség s szabad elhatározás.
Közkedveltségét azonban nem e csekély szerkezet- és jellemzésbeli tulajdonainak köszöni, hisz kora, olvasóközönsége ezeket alig látta meg e műben. Batsányi, Kazinczy, Kölcsey a magyar műízlés tulajdonképpen megteremtői, a XVIII. század végén csak szárnyukat bontogatták s Csokonain kívül kevesen ismerték a költői műfajok elméletét. A kritika, ha ugyan lehet erről beszélni, nem is műfaji sajátságokat követelt az ily eposz-szerű költeményekben. Kora hangulatának megnyilatkozását kereste először is. A magyar nemzet, mint már említettük, e század vége felé kezdett erkölcseiben, ruházatában elidegenesedni, németet, franciát majmolt. A magyaros iskola tagjai léptek sorompóba a fenyegető veszély ellen. Dugonics, Gvadányi sűrűn sujtásos magyar ruhában mutatják be hőseiket, kiknek szájából csak úgy ömlik a zamatosabbnál zamatosabb népies szólásmód, példabeszéd, közmondás. Etédi is panaszkodik műve bevezető részében, hogy már ruhánk sincs magyar módra szabva s hogy erkölcseinket „idegenektől húzzuk.”
A túlzásba vitt, fárasztólag ható népieskedés mellett Gyöngyösi műveinek hatása is az olvasóközönség egyik követelése volt. Maga Etédi is mondja könyve végén, hogy amíg „vér vér testem erében, járok én Gyöngyösi gyöngyös ösvényében”. Szépen összecsengő ügyes alexandrinusai; a magyar hősöknek, különösen Orczynak jellemzése, a görög és római mitológia alakjainak fölös emlegetése lépten-nyomon emlékeztet a Murányi Venus, a Csalárd Cupidó írójára. Jelzőket, hasonlatokat, természetképek rajzait egész gondolatsorokkal együtt vagy Kemény Jánosból, vagy Gyöngyösi legnagyobb utánzójától, Dugonicsból veszi. Mikor műve elején a haza szerencsétlen állapotáról beszél önkéntelenül a Palinodia juthatott az olvasó eszébe. A befejezést Imrefi Istvánnak fogságában való elmerengése és a „világ hívságán elméjében panaszt indító” rab Kemény kesergése is föltűnő hasonlóságot mutat. Azt még mondanunk sem kell, hogy Lajos királynak beszélgetése az echoval szintén utánzása Gyöngyösinek, ki a rab Keményt vigasztaltatja meg a visszhanggal. A másik költői leleményre valló dolog, Mátyás szellemének megjelenése sem eredeti Etédinél, elég, ha az Aeneis vagy Zrinyiász vagy – ha úgy tetszik – éppen Listi megfelelő részletére utalunk.
Még egy körülmény volt, mely nagyban elősegítette a Magyar Gyász kedveltségét, kétszer való kiadását. Nemcsak az, hogy nemeseink hiúságának nagyon tetszett ama háromszáz családnak földicsérése, melynek tagjai részt vettek a mohácsi ütközetben, hanem a dicsőítés módja is. Mikor azt mondja egy-egy magyarról (a Magyar Mars című részben), hogy csak akkor érzi jól magát, „mikor Török vérben pallosát fereszti”, ki a pogányt oly kegyetlen veszti, miként gyenge bárányt a farkas: sokaknak eszébe juthatott Bezerédi, ki csakúgy bánt a némettel, mint karvaly a fürjjel. Ilyen s hasonló sorok pedig, mint:
A kinek egy bokor vagy erdő szállása,
Erdőn vagy sík mezőn van csendes lakása (222 l.)
a szegény, bizonytalanba induló, megható versekben búcsúzó kurucok emlékét idézhették föl az olvasók lelkében, kik közül nem egy még ismerhette a Márvány-tenger partjáról vissza-visszasóhajtó hontalan csapatnak némelyik tagját.
A mű kedveltsége mellett legjobban bizonyít az, hogy színpadra is került. Ihászi Imre írt belőle egy ötfelvonásos „nemzeti szomorújáték”-ot, melyet 1705. június 29-én adtak elő először. Csak címe ismerete: A mohátsi veszedelem, ezt megőrizte Méreynek és Kelemennek lajstroma, (l. Bayer: A magyar drámairodalom története II. 424. és 431.), de maga a kéziratos munka elkallódott.
Simai Ödön dr.
Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 22. szám, 1904. aug. 28.