Annak dokumentálására, hogy lovas nemzet vagyunk, most két napig megint országos lovasünnepségeket tartottak Budapesten. A lovasok az ország minden részéből lovon érkeztek a fővárosba, és, mint kedvenc lapomban olvasom, reggel hét órakor a színek minden pompájában vonultak végig a Rákóczi-úton, a Kossuth Lajos-utcán és az Erzsébet-hídon a Vérmező felé. Pompás látvány volt, ezt részben olvasom, részben bizonyíthatom, mert láttam, amint a „pirosmellényes, árvalányhajas, büszke lovasleventék, a kékmellényes, lobogó ingujjú jászok és kúnok, a kékdolmányos hajdúságiak, a zöld leventeruhájú csongrádi fiúk és a többiek mind, köztük számosan feketedolmányosan, végigvonultak Budapest utcáin.” A csapatok a Vérmezőre vonultak, ahol tisztelegtek a kormányzó előtt, aztán visszalovagoltak a tenyészállatvásár telepére, ahol megkezdődtek a lovasversenyek. „A lovasmenet végén virágos, szalagos szekerek vonultak fel és a szekereken pártás, magyarruhás, gyönyörű lányok, akik mind a magyar Alföldről jöttek fel az országos lovasünnepségre.” Nekem két érzésem volt, mikor a színpompás képet láttam: az egyik, hogy pennarágó skribler, aki vagyok, álljak csak szépen oldalvást és ne is jusson eszembe véleményt nyilvánítani akkor, ha a magyar parasztot lobogó kosztümben lóháton felhozzák a fővárosba, a másik, de ezt komolyan, hogy feltarthatatlanul felbuzdult bennem az ősi virtus, mikor hét órakor reggel megszólalt ablakom alatt a trombitaszó s magamra dobálva ruháimat, inaltam le a Vérmezőre, hogy a színpompás kép egyetlen mozzanatát el ne mulasszam. Ha azt hiszik, hogy ezt tréfásan mondom, tévednek, mindazt, ami életemben konstruktív elem, amúgy is a Vérmező voltából élem ki s többnyire lovakkal kapcsolatban, így a közelmúltban is, mikor a gróf Andrássy Dénes tereplovaglás alkalmából órákon át elálldogáltam a kedves mező peremén és kubikosmunkások, székesfővárosi utcatisztogatók s általában köztisztasági alkalmazottak közé keveredve nem győztem fejbólogatva leszögezni, hogy igenis lovasnemzet vagyunk, és még mennyire azok vagyunk: faluból városba, zsellérsorból proletársorba keveredett magyarok között ácsorogtam s elbámultam, miféle hippikai szakértelemmel ítélték meg ezek a nagyvárosban tengődő magyarok a versenyző ló és lovas kvalitásait, minden indulásnál tudták, hogy a nekifutást könnyen vette, közelről ugrott, megbírja-e, szóval azokat a lovas dolgokat, melyeknek ismeretét bizonyára nem a Magyar Úrlovasegylet trénereitől tanulták, hanem szívükben s idegeikben hozták el valahonnan nagyon régről és nagyon messziről a faluból a városba s nem feledték el annak a rendi átalakulásnak ideje alatt sem, amíg parasztból proletárok lettek.” Hiszek tehát abban, hogy lovas nemzet vagyunk. A csikóstípus még ma is az igazi magyar típus, ellenétben a sofőrtípussal s igenis nagyon érdekes, nagyon figyelemre méltó és tanulságos az, hogy Európa közepén, Magyarországon, 1929-ben országos lovasünnepségeket lehet tartani. Az amerikai vicc, amely szerint „az öreg Brownak még jó volt az autó, a leányának már ló kell” – még mindig kevéssé nevettető mifelénk, mert mi még közel állunk a lóhoz s ahhoz a virtushoz, ami a magyar népet a lóhoz köti. De lobogó ingujj, villogó gatya és tüzes mén mellett van itt valami, talán csak rendezési hiba, amely felkelti azt a gyanút, hogy a magyar nemzet ma, 1929-ben, az úgynevezett technikai századában, inkább csak tradíciószerűen és népünnepély-passziból rendez ilyen nyilvános lovasünnepségeket s alapjában már mind régen leszálltunk volna a lóról, ha bizonyos szuggesztiók, melyeknek fontos érdeke, hogy még sokáig lovas nemzet maradjunk, nem csalogatnának időnként vissza a ló hátára. Persze, ha gyalogos ember beszél az ilyesmiről, okosan teszi, ha vigyáz a szavára, mert reszkírozza, hogy a lovasok leintik. Esztendeje sincsen, hogy egy napilapban, melyhez közel tartozom, egyik kollégám babrálni kezdte a margitszigeti lovaspóló-pálya ügyét, gyalogos módra és skriblermódra, valahogy úgy, hogy kár volt kétmilliárd öltséggel egy tucat úrnak és lónak pályát építeni a szigeten addig, amíg a pesti lakosságnak az a része, amely nem jár lovon, fizetni kénytelen azért, hogy vasárnap levegőt szívhasson a szigeten. A válasz, melyet Rakovszky Iván belügyminiszter úr, később s ma is a Közmunkatanács elnöke s ilyen természetében a szigeti lovaspóló-pálya egyik protektora, de különben is szenvedélyes lókedvelő úr, kollégámnak adott, meglepően egyszerű szavakkal intette le ezt az elhamarkodott kifogást: mondván, hogy az úr ehhez nem ért, ez nem kávéházi dolog, hanem igenis magyar virtus, mi magyarok lovas nemzet vagyunk. Nekem ez a válasz nagyon tetszett, annál is inkább, mert a félhivatalos lapban álnév alatt adott ex-belügyminiszteri leintéssel egyidejűleg került kezembe egy még sokkal meggyőzőbb érv arra, hogy a magyar nemzet s különösen annak Budapestre szakadt része, lovas hajlandóságú: egy kimutatás, amely közli, hogy Budapesten 50.000 ember eszik állandóan lóhúst. Ez tavaly volt, azóta egy kissé romlottak annak a rétegnek a viszonyai, amely a lovat nem üli, csak eszi s valószínű, hogy ebben az esztendőben talán már százezer ember is érdeklődik Budapesten a ló iránt, mert az élet megdrágult valamivel. Nem tudom, mibe kerül ma egy kiló lóhús Budapesten, mert az országos lovasünnepségek alkalmából nem olvastam erről semmit, de bizonyára lényegesen olcsóbb, mint a sole meunier, melyet a lakosságnak az a rétege, amely a lovat viszont üli, enni szokott a Szigeten. Valami beosztásnak kel lennie s így oszlik el a feladat, hogy aki üli, az nem eszi, de aki viszont eszi, az semmi esetre sem üli a lovat, ma sem, vidéken sem, például az a 3,000.000 gyalogos és mezítlábas magyar koldus sem, akiknek nagyon is gyalogos állapotáról egy bátortalan és tájékozatlan könyvben kissé riporteres s kissé ösztönszerű szenzációsejtéssel hördült fel éppen lovasoldalról egy bajtársunk, Oláh György. Azt mondani tehát, hogy a magyar nemzet lovas nemzet, egyáltalán nem túlzás, mert se a francia nemzetnek Párizsba, se az angol nemzetnek Londonba szakadt része nem érdeklődik olyan szenvedélyesen a lóhús iránt, mint a magyar nemzetnek Budapestre szakadt része – ami a 3,000.000 gyalogos magyar földmunkást illeti, azok valószínűleg csak azért nem eszik a lóhúst, mert vidéken nincsen s mert különben is nagyon leszoktak már a húsevésről. Ha nem veszik rossznéven, s megengedik, hogy a gyalogos ember rövidlátó kíváncsiságával közelebb menjünk ehhez a lókérdéshez, anélkül, hogy hozzáértésünkön, mely minimális, felül lovagolnánk ki, szabadjon megjegyezni, hogy abban az értelemben, ahogy a magyar lovas nemzet, a francia, a német és a talián is lovas nemzet, az orleánsi szűz is lovas szűz, egyszer minden nemzet lovon jött be a hazájába, hacsak nem választotta azt a kényelmesebb módot, hogy hajóra üljön. A németek ősei is sokat mászkáltak lóháton, miért hát, hogy a németek nem tartják par excellence lovas nemzetnek magukat, nem is beszélve a franciákról, akik lovon császkálták végig az egész középkori Európát, anélkül, hogy erre a képességére őseiknek, hogy egy kétlábú meg tud ülni egy négylábút, különösen büszkék lennének. Igaz, hogy a honfoglalók általában vagy csónakon, vagy bocskorban, vagy lovon jöttek be minden időkben az elfoglalni szándékolt honba, s a három lehetőség között a ló a legelegánsabb, talán ezért virtus, ha már valami címet akarunk. A lovat háromféleképpen lehet felfogni: háziállatnak, közlekedési eszköznek és virtusnak. Családi nevén equus caballus, s jó lenne tudni, csakugyan olyan sok köze volt a magyar nemzetnek a lóhoz a történelemfolyamán, hogy nem bír leszokni róla, vagy bámulata és ragaszkodása a kedves állat iránt inkább onnan számlálható, hogy a nemzet állt az országút szélén s nézte az urat, ahogy mellette ellovagolt? A nemzet, az a néhány millió magyar, amely az urakon kívül foglalatoskodott e hazában, lóra csak akkor ülhetett, ha az urak erre külön és nagyon határozottan felszólították; igaz, hogy ezer éven át erre sok alkalma nyílott. Ne felejtsük el, a nemzet általában mégis inkább gyalog járt, gyalog élt, gyalog dolgozott. Miért akarják hát, hogy lovasnak higgye magát? Valami oka mégis lesz ennek, s ha azt a kávéház skribler-eszemet nagyon megerőltetem, bele is tudom élni magam abba, hogy a lovaselképzelés szerint mi a magasztos, mi a virtusos, mi az ősi erényes abban, ha a homo sapiens felül az equus caballus hátára s nyargalászni kezd? Mindenek előtt úri dolog: csak úrnak illik, csak annak telik reá s más fajtának csak akkor, ha az úr erre engedélyt és lovat ad, szóval mindenképpen függvénye az úriságnak, a rendi rendnek, amely felülről lefelé érvényes. „Lóhátról beszélni” – ezt a kifejezést csak a magyar nyelv ismeri s talán, úgy egészen, csak a magyar fül érti. Férfivirtus. Aki azt veti ellen, hogy lóháton csürdöngölni kevésbé veszélyes és virtus, mint százhúsz kilométer sebességgel vezetni egy automobilt, egy repülőgépet vagy egy lokomotívot, miért hát, hogy nem nemzeti virtus Magyarországon pilótának vagy mozdonyvezetőnek lenni, hanem másodrangú, proletárfoglalkozás, ellentétben a lovagolással, amelyet olyan nagyra tartanak, hogy nemzeti ünnepéllyel tisztelik meg, megint nem érti, hogy a lóban, a lovon és a lovagláson keresztül konzerválva van a népi öntudatban egy időközben technikai és gyakorlati értékelésben ugyan túlszárnyalt, de érzelmi és főként politikai értékelésben nagyon is magasra tartott, kitűnően használható effektus: az úr, a férfi-úr lovasfölénye, az az exterritorialitás, amelyet a nyereg ad meg s amely alatt olyan szép pecsenyék puhultak. Nagyon kevés valószínűsége van annak, hogy a magyar nemzet a harci ménnek valaha is hasznát veszi még Európában, s egész lovagolni tudásunk olyan levendulaillatú teljesítmény, hogy valóban kár lenne, ha nyoma veszne, mert nem valószínű, hogy a most fölnövekedő, új magyar generáció azt a „hujj, hujj”-virtust, amelynek a tereplovaglás egyik távoli csökevénye, különösebben fogja esztimálni. Ennek a generációnak a lóval kapcsolatban talán nem is lesz már más ambíciója, minthogy olyan világban éljen, amelyben nem tudnak ugyan kitűnően lovagolni, ezzel szemben minél kevesebben esznek a nemzet tagjai közül ötér lóhúst. Szomorú, színpompátlan világ lesz. Szerencse nekünk, hogy mi még megélhettük ezt, ezt a másikat.
*) Ezek az emberek valószínűleg mind nem ültek sohase lovon; de látták az urat, a hadnagy urat, vagy a földbirtokos urat, pendelyes koruk óra, ahogy lovagolt.
Forrás: A TOLL 1. évf. 8. sz. Bp., 1929. jún. 9.
