A FEHÉR ASSZONY
...csak egyszer
Fehér ruhában láttam őt,
Tavasz volt ép, a kedves ákácz
Virágozott a ház előtt.
A lemenő nap fénysugára
Reszketett ajkán, zárt szemén…
Imakönyvem
„Az én életem emlékeimmel kezdődik. A mire nem emlékszem, az nem is tartozik történetemhez. Mondják, hogy boldog perceinket, mert gyakran gondolunk reájuk, nem feledjük egyhamar. Én azonban nagyon kevés emléket tartottam meg gyermekkorom első éveiből. Talán nem voltak emlékezetre méltók.
Három éves lehettem és éppen sóskát ettem a kertben, midőn valaki kézen fogott és szó nélkül homályos szobába vezetett, hol nagy viaszgyertyák árnyéka ide-oda mozgott egy fehér ruhás asszony képén. Mikor a szobába léptem, atyám, kiről tíz éves koromig csak annyit tudtam, hogy sok vadászebje volt, a fehér ruhás asszonyhoz vezetett, én zokogva ráborultam, összevissza csókoltam hideg ajkát…”
Így kezdődik Reviczky Gyula önéletírása, melynek csak első fejezete készült el. Ám a fehér asszonyról megemlékezik más műveiben is.
Regényében, az APAI ÖRÖKSÉG-ben írja, hogy ez az asszony azok közé tartozott, kik sohase panaszkodnak: szeretnek és hallgatnak, mindent megbocsátanak és mindenről le tudnak mondani. Ifjan és hirtelen halt meg. Férje kedvéért kora tavasszal félfödeles hintóban öt mérföldnyi utat tett, hogy bálban vegyen részt. Meghűlt és meghalt.
Reviczky töredékül maradt költő regénye: a SZEPTEMBER is felidézi a fehér asszonyt, ki sokat sírt és szenvedett és kinek szőke, szép, szelíd fejér ő örömest emlékezett. Legszebb elégiáját a fehér asszony imakönyvéről dalolta. Ez az imakönyv megvan most is. Hohenlohe Sándor herceg írta, a kiről a mai spiritiszták csudálatos dolgokat regélnek. A könyv barna tábláját aranyozott ábrák szegélyezik. Benne maradt nehány szál a fehér asszony hajából és nehány szál a költőéből, melyet a fehér asszony kötött össze selyemszaggal. Aztán nehány halvány-kékes papírszelet, a fehér asszony kezeírásával. Az egyiken e sorok:
„1855. évi april 9-én húsvét hétfőjén öt és háromnegyed órakor este született fiunk Gyula Vittkóczon, Nyitra-megyében, keresztelte Nagy-Jáczon Tóth Antal plebános, e neveket kapta: Gyula, Kálmán, Calassanti József; a keresztelő 14-én délelőtt volt.”
Fennmaradt a fehér asszonynak, Reviczky Kálmánnénak saját kezű végrendelete is, melyben Nyitra-vármegyei Vitkócz és Bobrovnyik birtokait fiára, Reviczky Gyulára hagyja. De a költő sohasem jutott ehhez az örökséghez. Erről gondoskodott édes apja, egyszersmind az ő „törvényes és természetes” gyámja: Reviczky Kálmán.
A PARÓKÁS ÚR
Fiát, míg lét, könnyen lerázta,
Hogy csünghessen kalandokon.
- - - - - -
Parókát hordott tar fején,
Szép úr volt – annak idején.
Szeptember
Reviczky Kálmán, mint a költő írja, keveset tanult, de annál többet lovagolt, vadászott, táncolt, udvarolt és kocsikázott. Hivatalt nem viselt, közügyekkel nem törődött. Harmincz éves korában nőül vette Zmeskal Juditot és ettől fogva még rangosabban élt. Szerette nejét, de még jobban az élet örömeit és mikor özvegy lett már erősen kopaszodott. De nem azért volt még vagyona, jó hangzású neve és szép deli alakja, hogy most már visszavonuljon a világtól, gazdálkodjék vagy más hasznos dolgot míveljen. Kis fiú a rokonokra bízta, parókát vett és vigadott a vigadókkal. Megfordult mindenütt, ahol költeni és feltűnni lehetett. Hét-nyolc éven át egyetlen-egyszer sem látogatta meg fiát. Életfilozófiája az volt, hogy az élet hazárdjáték, melyet flegmával kell játszani és mely tisztán attól a véletlentől függ, hogy ki milyen kártyát kap.
Ő családi nevét tekintette legerősebb kártyájának és legfőbb büszkeségének családi összeköttetéseit.
Nagynénjei valamelyikét, báró Reviczky Juditot egy Hohenlohe herceg vette nőül, a ki életnagyságú képét elküldötte Reviczky József Árva-vármegyei alispánnak, a költő szépapjának.
Ezen a képen most már több a feketeség, mint a szín: hatalmas termetű nőt ábrázol, előtte bársonypárnán herczegi korona díszlik.
A hagyomány szerint Judit hercegnő Mária Terézia királynőnek különös kegyeltje volt. Valami ünnepség előtt, mikor a királynő utána tudakozódott, az udvarhölgyek gúnyosan mondták róla: „Hogy ne késnék el, mikor annyi gyermeke van és mindegyikükkel ő maga vesződik.” Midőn a hercegnő mégis megjelent, a királynő nem várva mentegetődzéseire, elébe sietett, az anyai hivatás magasztosságáról beszélt és kitüntetésekkel halmozta el a hercegnőt.
Ez a szelíd képű, áldott lelkű asszony bizonyára nem álmodta volna, hogy lesz valaki, akiben ő fogja felszítani a legféktelenebb és legoktalanabb nagyravágyást. Reviczky Kálmán Judit hercegnő képének birtokában azt képzelte, hogy joga van magát legalábbis bárónak címeztetni, hétágú koronát használni, a legdrágább élvezeteket és a legelőkelőbb társaságot keresni. És elköltött mindennemű vagyont, amihez hozzáférhetett: a magáét, a feleségéét, a fiáét. Hogy a költő anyai örökségéhez hozzáférhetett, ezt Nyitra-vármegye akkori árvaszékének bűnös gondatlansága tette lehetségessé. Reviczky Kálmán ez árvaszék előtt panaszolta, hogy Vitkócz és Bobrovnyik keveset jövedelmeznek, jelzálogot terheket is viselnek (arról hallgatott, hogy a kölcsönpénzeket ő költötte el) tehát legcélszerűbb lesz e birtokokat eladni és árukon új, tehermentes birtokokat venni. Kérvénye végén kiemeli, hogy e kérése mielébbi teljesítésétől kiskorú Gyula fiának jövője és szerencséje függ. Nyitra-vármegye árvaszékét nagyon meghathatta ez a kérelem, mert sietett a gyám kérését teljesíteni és jóváhagyta a szerződést, mely Vitkócz és Bobrovnyik tulajdonát Endlicher Eduard bécsi bankárra ruházta át. Hogy mi történik a vételárral? Erre az árvaszéknek semmi gondja sem volt; erről egymaga gondoskodott Reviczky Kálmán.
ANYA NÉLKÜL
Magányban folytak, anyja nélkül
…………………...gyermekével,
E kor sok apró öröméből
Csak kostoló jutott neki.
Szeptember
Reviczky Kálmán kis fiát mindjárt anyja halála után Alsó-Kubinba vitte, hogy unokahúgára: Meskó Lajosné, Koroda Klementinre bízza.
Az ott töltött évekről ezeket írja a költő:
„Lajos bácsinak elég dolgot adott a hivatala. Őrá nem ért velem bíbelődni. Klemi néni pedig a mag kilenc gyerekével se győzte. Nem nagyon érdeklődtek irántam és nem is történtek velem különös dolgok. Kevés az, amire úgy homályosan emlékszem. Apárul azt beszélték hogy messze lakik és hogy engem szeretni fog, ha jó leszek. Én mindig azt hittem, hogy nem szabad őt látnom, mert ez csúnya dolog volna olyan kis fiútól, és apa érte nagyon haragudnék. Nem is kérdezősködtem aztán többé.
Lajos bácsi kertje alatt kis patak folyt. Keskeny, korlát nélküli híd volt rajta, a hídon pedig egy nagy kő. Gyakran erőlködtem, hogy ezt a követ a vízbe taszítsam. Egyszer sikerült is, csakhogy nem bírván a kőtől elválni, én is utána pottyantam a vízbe. Aztán, mikor a fehér ruhás asszony már kiterjesztette felém karját és még néhány korty víz engem is oly csendessé tett volna, amilyenné ő lett, ekkor valami neveletlen pásztorgyerek hajamnál fogva kihúzott az élet piszkos és sáros partjára. Otthon megszidtak vigyázatlanságomért; nehány napig ágyban feküdtem.”
Ez az esemény mégis fordulatot idézett elő a gyermek életében. Nem akarták tovább Alsó-Kubinban tartani. Nemsokára érte jöttek négy ökrös csézán.
Ezt az eseményt így írja le a költő:
„Ha Lajos bácsi honn nem volt és ebédre várták, fel kellett másznom a sertésól tetejére s onnan néznem az országútra: közeledik-e már kocsija? Mert Lajos bácsi megkívánta, hogy mihelyt megérkezik, tüstént tálaljanak. Így bámultam egyszer az országútra, de nem Lajos bácsi után, aki a szokottnál nyalkabáb öltözetben, ünnepies arccal járt fel és alá a házeresz alatt. Ő küldött engem kocsinézni és megmagyarázta, hogy e hintóval néném, Boronkayné és két leány fog megérkezni és ők majd magukkal visznek Lévára.
Este felé észrevettem a négyökrös csézát, mely a novemberi sár miatt csak üggyel-bajjal haladhatott. Futottam jelenteni, hogy itt a cséza. Az egész család a ház elé sietett. A csézából egy szürke hajú asszonyság és két mosolygó kis lány szállt ki. A szürke hajú asszonyság éppen, mikor el akartam bújni, magához ölelt, megcsókolt és a kislányok is követték példáját, ami engem nagyon meglephetett, mert huzakodtam, sőt valami gorombaságot is mondhattam, mert vacsoráig térdepeltem és csak a kislányok lérésére kaptam ennivalót. Mielőtt lefektettek, Klemi néni nyomatékosan figyelmeztetett, ne legyek vad és Tóni néninek, Boronkaynénak kezet csókoljak.
A két kislány más módon próbált megszelídíteni. Reggel ők maguk öltöztettek fel és elvittek sétálni. Meséltek mindenfélét, játékokat ajándékoztak nekem és megígérték, hogy megtanítanak írni, olvasni és imádkozni. Tőlük nem féltem és megörültem, mikor azt mondták, hogy magukkal visznek Lévára.
Az indulás reggelén korán keltettek fel. Az udvaron ugyanaz a négyökrű cséza állott, mely Tóni nénit és két leányát hozta. Több napig utaztunk. Havas, fagyos est volt, mikor Lévára érkeztünk. Nagyon álmos voltam és aludni kívánkoztam. Puha és tiszta zöldzsinóros gyerekágyba fektettek; a kislányok mellettem ültek, míg csak el nem aludtam…”
A Léván töltött évekről mindenkor szívesen emlékezett meg a költő. Önéletrajzában így ír:
„Szeles és pajkos voltam; rossz gyereknek mondtak. Olvasni csak hét éves koromban tanultam és két hónap múltán már folyékonyan tudtam. Halászni és rákászni a Perec patakban voltak legkedvesebb mulatságaim. A szabadságért már ekkor rajongtam; ha eleresztettek hazulról, az ajtó előtt mindig felkiáltottam: Szabadság! Szabadság! Társaságokban többnyire hallgatag, elgondolkozó voltam, de azért táncolni nagyon szerettem, szinte bomoltam a zene után. Nem állhattam ki már tíz-tizenegy éves koromban sem, ha »gyerek«-nak vagy »kicsikém«-nek neveztek, mindig »nagy« szerettem volna lenni. Pedig iskolatársaim közt majd mindig a legkisebb voltam, emiatt sokat ingerkedtek velem, de azért szerettek. Az állatok közt a kutya és az énekes madarak voltak kedvenceim, a macskát nem szenvedhettem, mihelyt macskát pillantottam meg, kutyát kerestem, hogy reá uszítsam. A virágok közt a rózsát szerettem legjobban, utána az ibolyát. Korán kelni sohasem volt ínyemre. Kicsi, sovány, de egészséges és kitartó természetű voltam és az elkényeztetést nem tűrtem. Az elemi iskolától kezdve mindig kitűnő tanuló voltam, talán azért, mert senki sem nógatott a tanulásra. Vitatkozni is már gyermekkoromban szerettem és világért sem tágítottam öregebbeknek sem.”
AZ OTTHON
Nőttem s velem nőtt mintha árnyam
Lett volna, a sötét magány…
Magány
Mire a költő tíz éves lett, Reviczky Kálmán már elköltötte Vitkócz és Bobrovnyik árát és csak jogai maradtak zálogot ősi birtokokra. Ezekre nem hitelezett neki senki, ezért kénytelen volt kedves városát, Bécset elhagyni. Hogy legalább közel maradhasson hozzá, Pozsonyba költözött. Igényeit kénytelen volt leszállítani, fényes lakás helyett hónapos szobát bérelni és csillagkeresztes hölgyek helyett varróleányokkal foglalkozni. Közülök való volt második felesége.
Hónapos szobájukat, mely kettőjüknek is elég szűk volt, csakhamar kénytelenek voltak még valakivel megosztani. Haza kellett hozatni Gyulát. A tíz éves fiú, mint az APAI ÖRÖKSÉG-ben írja, a szegényes berendezésű hajlék, kopott bútorok láttára kislelkűn állt meg a küszöbön, nem mert belépni míg egy magas, barna férfi nem fogta meg kezét s nem vonta a pamlaghoz, mialatt össze-visszacsókolta.
- No fiú, ugyan megnőttél, mióta nem láttalak! Egész legény vagy már. Emlékszel-e még rám?
- Nem emlékszem –, válaszoltam alig hallhatóan.
- Bizony régen volt, régen volt! Hát anyád hogy tetszik?
- Tetszik. Hát itt laknak?
- Szólít „Te”-nek, hisz apád vagyok, nem idegen ember. Érted?
- Értem. Hát itt lakol apa?
- Csak addig, amíg alkalmas lakást találunk. Megéheztél-e?
- Egy kicsit.
- Várj, mindjárt hozatunk uzsonnát. Aztán nejéhez fordult:
- Szólj ki csak Vandráknénak, hogy főzzön egy kis kávét és hozasson hozzá jó ropogós császárzsemlyét.
De Vandrákné azt válaszolta, hogy ő biz nem főz, ha nem kap pénzt, már úgyis hosszú a rovás.
Rövid tanakodás után a mostoha saját kövér kis kezével előhúzta a szoba sarkába letett csomagot, melyben a fiú ágyneműje volt, kezdte bontogatni, hordárt hozatott, ez a hordár magával vitte az ágyneműt és pár perc múlva cédulába göngyölt pénzt hozott vissza. Erre aztán lett kávé is, bor is. A házaspár egész este nagyon jókedvű volt és biztatták a fiút, hogy ne legyen olyan szótalan.
Ez volt az ő első estéje otthon.
„ÁBRÁNDOS ELSŐ IFJUSÁG…”
Oh hol vagy drága hajnal
Legelső sugaraddal?
A pozsonyi ligetben
Tizenöt éves korában a költő megszabadult „otthonától”. Reviczky Kálmánnak sikerült ősi perei egyikét egyezséggel befejeznie; Luzsénszky báróéktól pénzt kapott. Sietett visszatérni Bécsbe, ahová mindig vágyódott. Előbb azonban fiáról gondoskodott és ezúttal rangosan. A hosszú utcában két szobás utcai lakást bérelt számára, csinos ruhákat csináltatott és hópénzt küldözgetett neki. A gyorsan fejlődő korán érett fiú élvezte szabadságát, színházba járt, szivarozó estélyeket rendezett. Iskolatársai, kik addig csak a kitűnő tanulót bámulták benne, most még inkább lelkesedtek érte. Közülök kettővel kötött barátságot. Az egyik akkor hősszínésznek készült, most egy rendezett tanácsú város polgármestere; vele közölte a költő első ábrándjait; forró idealizmusuk szőtte őket össze Másik barátja szkeptikus volt, már kora ifjúságában új filozófiai rendszer megalkotásán töprengett: töpreng még most is deresedő hajjal, anélkül, hogy korszakalkotó munka egyetlen sorát is papírra vetette volna.
Nemcsak iskolatársai tanárai is szerették Reviczkyt, különösen Kolmár József. Petőfi iskolatársa, maga is érdemes író, aki tudta, hogyan lelkesítse tanítványait a magyar irodalomért. Reviczky Gyula első versét neki mutatta meg, a következőket az buzdítására írta be iskolai gyakorlatai közé; Kolmár József mindegyik versre megtette a maga észrevételét, sőt kalkulust is adott rájuk; az ő egyeseire Reviczky oly büszke volt, akár csak Puskin, mikor az iskolában az ősz Dersázin költővé avatta.
Diákkori verseit a költő utóbb megtagadta és elégette, ezért egyiküket sem vettem fel e gyűjteménybe. Gáspár Imre azonban nehányat megtartott és közzé is tett a MAGYAR SZEMLÉ-ben. Schiller és Kölcsey hatása érezhető rajtuk.
A nagydiák a Hosszú utcai lakásban csak egy évet tölthetett, mert a Luzsénszky-féle egyezségből csöppent pénz nem tartott tovább. Reviczky Kálmán azonban Bécsben maradt továbbra is; ott kereste a pártfogókat, kiktől egyéb ősi pereinek előmozdítását várta. Fiát ismét rokonaira bízta: ezúttal édesatyám került sorra, aki velünk éppen akkor Pozsonyban telelt.
A költő nálunk maradt mindaddig, míg érettségijét le nem tette; a szünidőt is velünk töltötte Garamújfalun. A köztünk levő korkülönbség nem gátolta, hogy már ekkor szövődjék köztünk a barátság, mely velünk nőtt és szilárdult.
ÜDVÖSKE
Ruhája kék volt, szeme is kék,
Rám nézett ábrándozva mindég.
Első szerelem
Reviczky első kötete, melyet a Petőfi-Társaság IFJUSÁGOM címmel adott ki, rövid versciklussal kezdődik, mely a költő gyermekkori szerelmét a „kékruhás, szőke lányt” énekli meg. E ciklus eredeti címe: ÜDVÖSKE volt.
Az ÜDVÖSKÉNEK, mint a még mindig ismeretes librettó magyarázza, bűbájos ereje van; de az ő bűbája ahelyett, hogy megrontana. Boldogít.
A költőnek elég volt a boldogságra annyi, ha az ÜDVÖSKÉT látta a pozsonyi sétatéren barátnője és duennája társaságában. Úgy képzelte, hogy ők minden találkozáskor szemükkel némán hűséget esküsznek egymásnak. Egyszer pedig, az ÜDVÖSKE s a szakadó eső dacára fehér és kék csíkos plaidben kijött Duna-parti lakásának erkélyére, mialatt a gyermek troubadour arra sétált. Ez elég volt a költőnek arra, hogy felujjongjon: Szeret! Szeret!
Egyéb nem történt köztük; soha életükben árva szót se váltottak egymással. Ám azért a költő évek múlva is, ahányszor ábrándos első ifjúságáról megemlékezett, visszasóhajtott a kék ruhás leány után. A róla írt dalokhoz később frivolnak vélte az operettekből való címet és e dalok ELSŐ SZERELEM címmel jelentek meg gyűjteményében. Költői regényben is el akarta mondani e szerelemnek történetét, de csak a PRAELUDIUMMAL készült el, mely a TÖREDÉKEK közt található:
Bevallom, mit e verslábakba fűzök,
Platónikus szerelmi láz biz az.
Akik szeretnek általánosítani és még a lírát is a kor uralkodó áramlataival magyarázgatják: azokat zavarba hozhatja ez a ciklus, hisz e kor „lírikusai" eljutottak már a szadizmusig is, mikor véresre harapott ajkakat emlegetnek. Ám a közönség méltányolja Reviczkynek e verseit is; a »Dalocska szállj tovább« címűt sokan dalolják.
A gyermekévek után még egyszer viszontlátta ÜDVÖSKÉJÉT a költő, de ekkor már vőlegényével; a viszontlátást megéneklő versek egyúttal búcsúzó versek is.
Üdvöske is ifjan halt el, mint az ő ábrándos megéneklője. De a kisebbik leánya szakasztott olyan, minő az édesanyja: így a sokszor megénekelt kék szemek még megvannak a valóságban is…
A KEZDET
Dicsvágy is ársamul szegődött,
Nagy bánat árán nagy jövőt igért.
Himnusz
Reviczky az érettségi után velünk jött Garamújfalura és többé nem tért vissza Pozsonyba.
Édesatyja nehány hóval azelőtt meghalt. Nem maradt utána egyéb, csak „nehány tégely bajuszfesték és egy promesz”.
Atyja hiányát nemé érezte a költő és nem jutott eszébe, hogy most már senki sincs, aki köteles volna róla gondoskodni; egymagának, saját erejéből kell az élettel megbirkóznia, a mindennapi kenyeret megszereznie, ezt pedig a legtöbb ember nem ingyen kapja, hanem izzadva keresi. Gyerekkorában,m int bevallja az APAI ÖRÖKSÉG-ben, az a homályos nézete támadt, hogy a világon csak kétféle emberek vannak: olyanok, akik egyebet se tesznek, csak mulatnak és szórakoznak: ezek az urak, és olyanok, akik véres verejtékkel keresik a mindennapi kenyeret: ezek a közönséges emberek. Ő pedig borzadt attól, hogy a utóbbiak csoportjába keveredjék.
Ekkor a sors még várakozott az ő kemény leckéztetéseivel. Reviczky gondtalanul nyaralt Garamújfalun; ott találta a budapesti rokonokat is. A kis falut és kiránduló helyeit: a szentkereszti erdőt, a bálvándi és debercsi völgyet víg élet zaja verte fel.
Reviczky e víg napok múltával is Garamújfalun maradt, mint a legfiatalabb Lipthay-fiú nevelője. Beiratkozott ugyan a pozsonyi akadémián első éves jogásznak, sőt a római jogról szólólitográfiákat is hozatott, de akkor hozzájuk se nyúlt; egy évre rá budapesti hónapos szobájában e litográfiákon próbálta ki, vajon a papiros lángja mily mértékben óvhat meg a hidegség ellen?
Tanítványa nem sok fáradságába került, hisz éppen azt vették volna zokon, ha túlerőltette volna út. Gazdag könyvtár állott rendelkezésére, az ókori klasszikusok, a francia, a német, az angol költők teljes kiadásai. A kis kastélyban, az úgynevezett Barlanghyaiseban zavartalanul olvasgathatott, munkálkodhatott és írhatta leveleit.
Legsűrűbben akkor Gáspár Imrével levelezett, ki a fiatal írók közt szövetséget akart létrehozni. Nagyszabású művek tervei, egymás munkáinak kölcsönös bírálatai, az irodalom és esztétika aktuális kérdései szerepeltek e levelekben; némelyikök egész kis füzet.
Reviczky ez időszakban lírai verset alig írt, de beléfogott két tragédiába; az egyik Kálmán királyról, a másik Nero császárról szólt. Költői elbeszélésbe is kezdet, de nem jutott túl az invokáción, melyben az epikusok „Kalliópéja” és Klopstock „halhatatlan lelke” helyett Byron szellemét hívja segítségül, akit akkor kezdett ismerni.
Ekkori leveleiben korlátlanul csapongó becsvágy nyilatkozik meg. „Csak a dicsőség ér valamit a világon írt nekem –, szeretném nevemet a csillagokba tűzni és ha tudnám, hogy csak középszerű költő lehetek, letenném a tollamat és betűt sem írnék többet.”
De e mértéktelen becsvágy a költőt még ifjúsága e korszakában sem tette elfogulttá önmaga iránt. Szigorú kritikusa volt önmagának már akkor is. Félbehagyta megkezdett nagyobb műveit, mert maga is elégedetlen volt azzal, amit belőlük megírhatott.
Nagyon is érezte az ellentétet kitűzött céljai és akkor megközelíthető sikerei közt; önmagával is évődve, fogékony lett a humor iránt. Egész könyvet akart róla írni.
Szerint a humor igazságszerető lélekből fakad, mely csak léhaságot talál e világon, ez haragra gyújtja; haragja tehát a legmélyebb undorból származik. De e forrongás nem tart sokáig; a természeti jóság győz, a haragot, az undort szelíd, könnyező bánatba ringatja a szánalom és az általános nyomornak közös, nyomasztó érzete.
Reviczky szerint ez „A HUMOR PSZICHOLÓGIÁJA”. Nyolc hasábos cikkben fejtette ki Rákosi Jenő akkori napilapjának, a Reform-nak hasábjain.
Voltaképp ez az essay jelenti az ő irodalmi fellépését. Néhány verses műfordítása és az Egy szóról írt nyelvészeti cikke ugyan előbb jelentek meg, de ezeket nem számította.
A HUMOR PSZICHOLÓGIÁJA feltűnést keltett; Vadnai Károly hosszabb levélben üdvözölte őt és kérte munkásságát a Fővárosi Lapok számára, melyet akkor a magyar Parnasszus valóságos és nehezen megvíható várának tekintettek a fiatal írók.
E levél után Reviczky vágyva vágyott Budapestre. Költői álmai gyors valósulását remélte. Alig győzte bevárni, hogy a nevelősködés éve leteljen; egy csomó kézirattal és nevelői fizetésének egy havi részletével neki indult meghódítani a magyar irodalom központját: Budapestet.
DÉR
De jöttek hidegebb napok,
Minden virágom elfagyott.
Kitárod...
Azok a derék urak, kik az irodalmi pozíciók felett rendelkeztek, vállveregető jóindulattal és csöndes mosollyal fogadták a fiatal költő ajánlkozásait. Vadnai ugyan kész volt tárcáit soronként három krajcárral díjazni, az ARANY MINT HUMORISTA címűt ki is adta, de a többit sokáig hevertette; a sürgetések epés levélváltást idéztek elő és ez jó időre elzárta Reviczky elől e bőségesnek nem mondható jövedelmi forrást is. Szigligeti Ede, a nemzeti színház akkori igazgatója, kitől szerepleíró vagy bárminő munkát kért, szavába vágott e szavakkal: „Szolga nem akar lenni és más hely nincs. Aláz’ szolgája.” Munkatársul nem juthatott be semminemű laphoz.
Helyzetét felpanaszolja leveleiben. „Néha – írja – egy hétig sem eszem mást kenyérnél, szalonnánál s örökösen éhezem. Pedig beh elégedett tudnék lenni, csak annyim volna, hogy irodalmi tanulmányaimban ne háborgasson senki. Én külön világot alkotnék magamnak és boldog volnék.”
„Nem bírok – írja másik levelében –, nem tudok senkihez fordulni segélyért, inkább éhen halok. Van ebben a büszkeségben is valami fönséges, melynek Bürger MANNESTROTZ című költeménye oly hatalmas tolmácsa és én most himnuszt írok a nyomorhoz. (Ez a SÁTÁN című verse.) Senkitől se függni és éhezni, a bársonyruhás rabszolga sorsánál még mindig irigylendőbb.”
Azok voltak legkínosabb pillanatai, mikor régi ismerőseivel találkozott. Valósággal égette testét a rossz ruha és ha némi pénzmagra tett szert, azt öltözetre költötte. Mikor több napi koplalás után öt forint vershonoráriumot kapott, cilindert vásárolt és tovább koplalt.
Egyik levelében megírja, mi fájt neki leginkább: „Ha azt nézzük, hogy az emberek miképp bánnak a szegénnyel, azt kell hinnünk, hogy a szegénység nem szerencsétlenség, hanem bűn. Nem azt mondják a szegénynek, hogy legyen munkás, érje be kevéssel, hanem azt, hogy legyen alacsony.” Éppen ez lázította őt.
De e helyezettel is megbirkózott; erre vallanak egyik levele következő sorai:
„Öt napja, hogy a fizetetlen szállásból is kihajtottak és most az utcán lakom vagy valamelyik ismerős szobájában széken alszom vagy elmegyek olyan kávéházba, mely egész éjjel nyitva van és ott virrasztom át a szomorú, hosszú éjeket. Azonban, ha túlélem ezt a problematikus, nyomorult egzisztenciát, hálát adok a sorsnak, hogy így volt. Megismerem az életet és az embereket, gondolataim minden oldalról kiállják a tűzpróbát. Élni vágyom sokáig, mint azelőtt soha. Biztos vagyok benne, hogy nevem élni fog, csak testem ne mondja fel a szolgálatot. A zsenisdinek vége. Csak egyszerű ruhát, eledelt, meleg szobát kívánok én és oly boldog volnék, mint senki más. Az irodalomban sem ideáljaim többé az ún. »zseniális költők« - nálam most a geniek kelendők: egy Molière, Shakespeare, Goethe, Arany!”
Életének e szaka inkább a tapasztalatok gyűjtésének, mint a termékeny működésnek ideje volt. Szerencsére nem tartott sokáig.
Az Új idők-nek, Benedek Aladár hetilapjának néhány számát Reviczky Gyula költeményei töltötték meg. Ő írta a verset, a társadalmi vezércikket, a kritikát, sőt olykor a novellát is. E novellákban humorát öntötte ki; legérdekesebb köztük a TÓNI BÁCSI, melyben apjának szilenciárius ügyvédét írja le. Egyszer kivételesen nemcsak tőle, de róla is hozott valami ez az újság. Egyik rövid hírében alapos képzettségű fiatal embert ajánl nevelőnek, akinek már az irodalomban is voltak sikerei. Ajánlatokat R. Gy. jelzéssel elfogad a szerkesztőség.
A forduló posta finom illatot árasztó, női kézzel, de hibátlan ortográfiával írt levelet hozott a szerkesztőségbe: R. Gy. úrnak nevelői állást kínálnak, melyet a Temes-vármegyei Dentán előnyös föltételek mellett azonnal elfoglalhat.
EMMA
Lemondás, béketűrés angyala!
T e ringatódzol legszebb dalaimba
Szivem legédesb, eleven dala;
Egyetlen csillag távol mult homályán,
Átcsillanó fény a jövő ködén,
viharba’ békét hirdető szirvárvány,
Szeliden omló fény a csend ölén.
Énekek éneke
Arról a nőről, ki Reviczky versen felbuzdulva, nevelőt kereső barátnője nevében levelet írt a szerkesztőségbe: a költő egész versciklust írt EMMA címen.
Ez az Emma Dentához közel levő kis városban lakott; gyakran látogatta meg barátnőjét, kinek két fia Reviczkynek nem okozott több gondot, mint garamújfalusi növendéke.
A költő Dentáról írt leveleiben Emma még az irodalmat is háttérbe szorítja. Idézek e levelek némelyikéből, melyek a napló hűségével tükrözik vissza a költő fejlődő szerelmét, rövid időközökben is a legellentétesebb hangulatok közt hánykódó kedélyét:
- „Mikor először voltam nála, nyájassága, szépségének hatalma sem volt képes pár percnél tovább ott tartóztatni, mert nála holmi ostoba, gőgös, agglegény gr.-ra és br.-kra akadtam. Azóta ő mindig valami más ürügy alatt akar velem beszélni, könyveket küld. A múltkor náluk volt tizenhárom éves növendékem; egy doboz cigarettát hozott tőle és beszélte, hogy olvasott valami Emma által összeírt verskötetben tőlem írott verset. Minő édes érzés, mikor oly nő, mint ő, akit a széles vidéken a legszebbnek tartanak, érdeklődik a költő iránt… Pedig hát én éppen nem vagyok nőíró!…” -
- „Ő tegnap itt volt és dicsérte nagyban »Donna Diánát«. Sejti-e, hogy ő rá írtam? Annyi szívességgel halmoz el, oly jó és nyájas irántam hogy igazán bűn volna út nem szeretni… -”
- „A múltkor leírtam neki néhány versemet, köztük a »Zeneszó« kezdetűt is, melynek egyik sora »Előttem állsz fehér ruhában...« Ezóta mindig fehér ruhában jár, holott előbb sohasem láttam így. Pedig beh szépen néz ki, istenem!” -
- „Végtelenül szeretem őt. Gondolhatod, milyen lelke van, mert én nem testébe vagyok szerelmes. Én Júliába sohasem lehettem volna szerelmes. Nem szép darab az a Romeo és Júlia, vagy csak nekem vannak oly különös fogalmaim a szerelemről? Tudod, melyik poéta szerelméről álmodom legtöbbet? A Dante Beatricéjáról!” -
- „… Még eddig egy nagy embernek lelkét sem ölhette meg hitvány asszony. Csak az ó-kor méltányolta az asszonyt kellőképp és fogta fel világosan hivatását. S nem lehet tagadni, hogy az asszony a férfinál sokkal nyomorultabb teremtése a mindenségnek.” -
- „Ha bolondokat írok, legalább a te magyarázatod legyen okos. Megbántottam egy nőt, aki egészen mást érdemelt s aki most méltán haragudhatik.” -
- „Beteges, törpe kort élünk, szellemi tekintetben hanyatlik az emberiség; az általános műveltség ugyan sokkal nagyobb, a buták és zsenik közti hézag meglehetősen be van gyömöszölve, de Hellasz isteni nagyságát sehol sem látom. Hellasz, örökre letűnt Hellasz! Csak most tudom miért hullatott Byron oltárodon keserű könnyeket! Mivé törpültünk mi! Pityergünk az asszonyok miatt és megbolondulunk a dicsőségért!…” -
- „A szerelem, az ifjúság! Elfelejtem a poézist és írok egyszer az élet aranyfájáról!”
Szerelme történetét megírta a költő az APAI ÖRÖKSÉG-ben, hol Emma Bárándy Ágnes néven szerepel. De regényének éppen e részleteivel volt ő maga a legelégedetlenebb. Talán ezért akart Emmáról is költi regényt írni, mely így kezdődött:
Hervadnak, hullnak a virágok,
s megint ujak viritanak,
Sápadnak, fogynak a leányok,
De serdül újabb lányka-had.
Völgyesden is sok rózsa ejti
El levelét, sok más kifejti…
- - - - - -
És Ágnes is, a kikeletnek
legszebb virága hervatag;
Szine, illatja, fénye vesznek,
Bizony még vén leány marad.
Az udvarlóknak lepke hadja
Látván, hogy bájit hullogatja
Elhagyja… S Ágnes mit ehet?
Olvas regényt és verseket!
Ezt a költői regényét hamar és mindenkorra hagyta félbe Reviczky.
Hisz közvetlenebbül, színesebben, igazabban nem írhatta volna ez eseményeiben a legegyszerűbb, de lelki harcokban annál gazdagabb történetet, ahogy megírta az EMMÁról szóló versciklusban.
Ott csak azt hallgatja el, miért kellett e mélységes, erős szerelemnek lemondással végződnie?
Az APAI ÖRÖKSÉG szerint azért, mert nem akarta, hogy „egy fényes ábrándvilág kenyérkereseti gondok prózájává silányuljon, és hogy szerelmükből önvád, nyomor és kölcsönös szégyenkezés lehessen.”
Ezt megírta, de belényugodni nem tudott volna. Elválásuk után forrongó vágyait, lázongó haragját, fájó gúnyját, olykor kétségbeesését tartózkodás nélkül öntötte ki Emmához írt leveleiben.
Emma testvéri gyöngédség hangján, jóságosan, szelíden csitítgatja a költőt:
„Régóta túl vagyok – írja egyik levelében –, a heveskedő koron, és írok önnek, ha mindjárt leveleim csak rossz álmok okozói és így valóban démona vagyok! Hamleti vívódásai nem fogják kedélyemet rontani, mert én is ismerem a fájdalmat és szerencsétlenséget és nem volnék földi teremtés, ha az én panaszaimat nem tartanám a legjogosultabbaknak. Még mielőtt találkoztunk: életfeladatomul a rezignációt tűztem ki, azon időig könnyen is esett ennek teljesítése. Miért nehezítette meg ezt, miért tetszettem én önnek, holott senkinek se kívántam többé tetszeni? És még kacérnak is tart, hogyan szerethet, ha ilyen véleménye van felőlem?”
Másik levelében így akarja a költőnek a lemondást megkönnyíteni:
„Bevallom: rút igazság, én négy évvel idősebb vagyok önnél, tehát képes sem volnék önt azon mérvben boldogítani, amint óhajtanám. Az ön menyasszonyának még nyílni kell, de nem hervadófélben lenni… (Erre volt a válasz: »Én édes hervadó virágom!«)
Legutolsó levelének hangja elüt a többiétől, ez nyíltan bevallott, mélységes szomorúság:
„Leljen abban vigaszt, hogy hervadt virága azt tekintené legnagyobb jótevőjének, aki meggyilkolná. Miért is kellett egymást ámítanunk, hogy szeretjük egymást? Azelőtt rezignált voltam, most határtalanul boldogtalan vagyok. Nem érdemes élni… De az utálatos kötelesség! Miért szeret anyám? Ön boldogabb, nincsenek szülei+ Édes barátom, vigasztaljon…”
A vigasztalás a SZERELMI EPILÓG volt:
…………... légy nyugudtan:
Meddő vágynak mi haszna!
Meghervadottan, meghajoltan
Gondolj a szép tavaszra!
Isten hozzád zord életemnek
Egyetlen rózsaszála!
Mig ajkam egy betüt rebeghet
Jóságot lelked áldja!
MENTSVÁR
Mért járjak én alant a mély homályban?
Mért vonjam össze szárnyam?
Ragyog a nap; lángjárul majd elégek…
Oh szép az élet!
Boldog idő
A Dentán töltött évek alatt Reviczky nem gondolt lemondásra; fényes terveket alkotott, és szentül hitte, hogy azokat megvalósíthatja, mihelyt sikerül formába öntenie azt, ami lelkében forrong. Ebben pedig nem kételkedett.
Gondjai nem voltak; azok, kik környezték, kedvében jártak, becsülték és nem zavarták költői álmait.
Ez években kezdtek tömörülni eszméi, kibontakozni egyéni vonásai. Minden műfajjal kísérletezett és még maga sem tudta, melyikhez van legtöbb hivatása „Mindenki mást jósol belőlem – írta nekem –, Vadnai esztétikust Büttner Lina novellistát, te lírikust én magam pedig csupán drámaírói sikerekről ábrándozom.”
Jóbról kezdett tragédiát írni. Szerinte Jób azt írta le könyvében, milyen lehet az Isten és általán a felsőbb lények, ha léteznek? Ő is e kérdést akarta megoldani és egy másikat mely abból foly: „Érdemes-e élni?” Emellett megkezdte ÚJ BŰNÖK, ÚJ ERÉNYEK címmel első regényét. E két művéről ezeket írta:
„Jóbban nagy, regényemben jó embert rajzolok. A nagy ember rossz véget ér, a jó nem. Ennek megfelelőleg »AZ AMBÍCIÓRÓL írandó tanulmányom a nagy, A NYOLC BOLDOGSÁG a jó emberek teóriája lesz.«
De volt mindezeknél nagyobb szabású terve.
Hitte, hogy mint az újkor első századaiban a tudásvágyától ösztönzött emberek lelkét Faust alakja töltötte be, úgy most, mikor már elég világosság van, a szeretet utáni vágy csupán a szeretet emberében: Jézusban találhatja szimbólumát; azért most a humanizmus százada előtt állva, Jézus alakját kell a jövő költőjének megvilágítani.
De Jézusról csupán mélyreható és egészen sajátos felfogású tanulmányait írhatta meg; a sors nem engedett neki nyugalmat és időt, hogy Jézusról tervezett drámai költeményét megírhassa.
De lírai versei szórványosan sokat fejeznek ki azokból az eszmékből és hangulatokból melyeket drámai költeményében akart összetömöríteni. A szeretetnek, a bocsánatnak, a lemondásnak, a részvétnek, a szomorúságnak sok költeménye ad megkapó hangot, hogy csak a legkiválóbbakat említsem: Az I. N. R. I., Jézus Pilátus előtt, Tartsatok bánbánatot, Ne vádoljatok…, Karácsonykor, Imádságom, Miatyánk, Jó lelkek, Tristia, Alázat, Pán halála.
Az idézett versek nagyobb részét csak később írta meg; de csírájuk a dentai évek alatt fogamzott meg a költő lelkében.
Az alkotás gyönyörében égve a költő nem sokat gondolt azzal, miképp jegyzik az ő értékét Budapest irodalmi börzéjének baissier-i. Meg voltak az ő lapjai, melyek szuperlatívuszokban zengték dicsőségét; Rácz Mihály Szünórá-ja, Dengi János Délibáb-ja és Komjáthy Jenő érdekes Röpke ívek-i. Mikor Ábrányi vette át a Figyelő szerkesztését, Reviczky Budapesten is nyert oly orgánumot, hol a legteljesebb gondolatszabadsággal fejezhette ki merész eszméit – a szenvedélyről, a világfájdalomról, a jellemről, a költő színezésről, az ambírióról.
Reviczky a legeredetibb magyar gondolkodók egyike; a modern magyar filozófia egyik úttörő bajnoka. Schopenhauert mesterének tekintette; ódát is írt hozzá; de csak a morál alapproblémáiról hirdetett tanait fogadta el ellentmondás nélkül; sok egyéb tanítása ellen tiltakozott; leghangosabban az öröm negatív volta ellen.
Rajongó szerelem reményei, dicsőség fényes álmai, költői ihlet mámorának három éve után a költő mégis „vígan, könnyelműen” hagyta el Dentát, mert szentül hitte, hogy e boldog időre még boldogabb fog következni.
BOHÉMEK
Ha példa kell, elől megyek
S poharam felhajtom kaczagva:
Hisz józan fővel, úgy lehet
Bolondos szívem megszakadna…
Ivás közben
A költőt Budapesten újra nagy csalódásnak érték. Mellőzés, gúny, visszautasítás volt a sorsa. Oly költeményeit is, melyek most a legválogatósabb ízléssel szerkesztett antológiák díszei, durva szerkesztői üzenetekben tárgyalták le. Hogy valamiképp tengődhessen: Reviczky kénytelen volt keserves korrektori munkákat teljesíteni és oly gyermekújságokba dolgozni, ahol csak tömeges szállítás után adtak némi honoráriumot, pl. öt versért, melyek közt legalább egynek hazafiasnak kellett lenni és legalább kettőnek clichét magyarázni: kapott öt osztrák értékű forintot Így szaporodtak fel „gyermekversei” Tíz forintért legalább két oktató elbeszélést és egy erkölcsös színdarabot kellett készítenie. Ily körülmények közt kísérlette meg, hogy a német nyelvben való jártasságát értékesítse. Pompásan verselt németül is. Grün Anasztáz és Tosschall Rudolf a legmelegebb elismeréssel nyilatkoztak német verseiről; Penn Henrik hetilapja a Dichterstimmen Reviczkyt német költő gyanánt magasztalta. Különben ez az újság jelentette róla éppen oly időben, mikor hónapos szobájából is kirekesztve, kávéházakban éjszakázott, hogy „Reviczky Gyula kitűnő költőnk dentai nyaralójából budapesti palotájába költözött.” Pedig Reviczky csak arra kérte a germán szerkesztőt, hogy lapját ezentúl Budapestre címezze és ne Dentára, ahonnan magyar költőknek, különösen Aranynak németre fordított verseit küldte neki. A költő halála után a „Magyar Szalon közölte az ő eredeti német verseit magyar fordításban; de maga a költő nem akart reájuk emlékezni. Később nehány fordítása megjelent az Auf der Höhe és a Berliner Magasin folyóiratokban; de ezek után véglegesen abbahagyta a német verselést.
Reviczky nyomorának e korszakában kitartó bajtársakat talált; köztük Komjáthy Jenőt, kinek értékes verskötete éppen a halála napján jelent meg; az ő létezését az irodalom akkor vette tudomásul, mikor meghalt. Komjáthy a hű tanítvány rajongásával csüggött Reviczkyn. Régi iskolatársa, a pesszimista filozófus is Budapesten időzött; egyetlen foglalkozása volt elkölteni örökségét,mely éppen akkor szállt reá. Olykor megosztotta Reviczkyvel lakását, de csak oly feltétellel, hogy vele mulasson. Nagy ritkán tértek haza hajnal előtt. A sokszor éhgyomorra ivott pezsgőn kívül Schopenhauer kommentálása volt az, a miben a barátja őt bőségesen részesítette. És Reviczky vigaszt talált abban, amit Schopenhauer a zseni vértanúságáról, a tömeg érzéketlenségéről („Elende Capacität der Menge”), az álló és folyó irodalomról, a kortársak ítéletének megvetendő és az életben elérhető dicsőség értéktelen voltáról mond; sokszor idézte azt az állítását, hogy a dicsőség oly templom, melyben csak halottak szellemei vannak; ki élve tolakszik be oda, azt halála után kidobják onnan; a jelenben elérhető sikereket majdnem meggyalázóknak tartotta. Sokat volt velünk ebben az időben Darmay Viktor is, a lasztóci magányába vonult agg költőnek, Szemere Miklósnak kegyeltje. Darmay féktelen szilajságával akart Petőfin túltenni; szakított előkelő családjával, hogy költői ábrándjainak éljen; az ő természetes ugyan nem vette be Schopenhauert, de ő szórta a leghangosabb dörgedelmeket az irodalmi hatalmasságok ellen. Velünk tartott Szabó Endre is, az ifjúság ünnepeltje, kinek költeményei új tavasz érdes fuvalmai gyanánt üdítették fel a magyar lírát.
Ha összejöttünk, egyikünk se gondolt a gonddal, nem volt oly nyomorúság, amit ne feledtetett volna el az ifjúság varázsereje, a mértéktelen bizalom önmagunkban és a rendületlen hit a jövőben. Irodalmi társaságok bankettjein, mialatt a hivatalos tósztokat kíntornázzák, visszasóhajtom ez összejöveteleket. Különösen azt a lakomát, melyet Darmay Viktor rendezett, mikor valamelyik nőrokona sonkát küldött neki. A Szana Tamás házában volt saját bútoraival berendezett hónapos szobája; gy asztal és egy ágy volt a bútorzat; könyvei, ruhái szanaszét hevertek a padlón. Zsebkés akadt némelyikünknél, a tányért és a villát könnyen nélkülöztük, csak a poharak hiányát éreztük, mert Darmaynak négyünk számra csak gy üveg és egy pohara volt, ezekből pedig egyszerre csak ketten ihattunk.
Ez a társaság vonult be egy borús József-napon a tudományos akadémia kistermébe, hogy meghallgassa Beöthy Zsolt jelentését a Teleki-pályázatról. Reviczkynek Jóbról írt tragédiája is a pályaművek közt szerepelt.
A JÓB SIRALMA című költemény a tragédia kivonata: ebből megítélhető a mű koncepciója és hősének gondolatvilága.
Az optimizmusra különben nem hajlékony költőt ezúttal ugyancsak felbíztatták. Komjáthy szerint: „Jobáb óriási! Több: »shakespearei!« Egy fiatal jogász, ki Gyulai Pálhoz járogatott, fontoskodó arccal mesélte, hogy Gyulainál látta az összes pályamunkákat és Jobáb volt legfelül. Ez biztos jele annak, hogy Jobáb a nyertes!
Beöthy Zsolt JOBÁBot „szennyes nyerseségei miatt” a legrosszabb darabok özt említette és mélységes megvetéssel bánt el vele. A kivonulás alkalmával valamelyikünk felkiáltott: „Úgy festünk, mint a Falstaff hadsereg!” Csak Reviczky nem vette tréfára e dolgot: a kudarc után jóideig alig dolgozott és sokat éjszakázott. Ez időszakban keletkezett a Perdita-cyklus.
AZ „IFJUSÁGOM”
Én ifjuságom könyvbe szedve
Látom, nem kellesz senkinek.
Siró zenéd kit érdekelne;
Vaknak mit érnek a szinek?
De volna csak természetembe
A kéz kezet mos léha elve:
hogy ütnék, vernék a dobot!…
A hir születni így szokott.
Szeptember
Hosszú küszködés után mégis sikerült Reviczkynek tűrhető állást nyernie: Acsády Ignác segítségével bejutott a Pesti Napló-hoz; nehány hónap múlva György Aladár közbenjárására előnyösebb feltételekkel Jókai Mór és Hegedűs Sándor lapja A Hon szerződtette munkatársául.
Megváltás volt ez. Reviczky kitűnő hírlapírónak bizonyult, rövid idő alatt pozíciót szerzett e lapnál, reá bízták a kritikai rovatot, később a színházat is. Irodalmi nézőpontból A Hon volt a legfüggetlenebb lap, hol Reviczky minden meléktekintet nélkül írhatta meg véleményét bármiről és bárkiről. Kemény csatákat vívott meg. Éles vágásokat mért Greguss Ágostonra, amiért Shakespeare-ről írt könyvében a gigantikus költő alakját a maga nyárspolgári felfogásához erőlködött törpíteni; cáfolta Alexander Bernátot, amiért minden idők legnagyobb gondolkodóinak egyikét, Schopenhauert egy füst alatt tárgyalta le a közönséges hígitóval, Hartmannal; kifejtette, mennyiben jogosult a meztelenség a költészetben; vitatkozott Palágyi Menyhérttel a szimbolizmusról. Reviczky még a saját főszerkesztőjének, Jókai Mórnak sem kegyelmezett meg: szatírában kelt ki ellene, amiért Rezső királyfi előtt szerényen „fakó magyar poétának” lejjebbítette magát.
Reviczkytől mint kritikustól félni kezdtek, mint lírikust indinkább megszerették.
A szerkesztk most már versengve kérték költeményeit, teljesült az a jóslata is, hogy Vadnai még aranyakkal fogja fizetni az ő verseit. Különben is ő ez idő tájt sűrűn kapott aranyakat. Nem akadémiai pályadíj gyanánt, de azért, mert Hamilton hercegnőt, Fesztetics Taszilo gróf nejét, ő tanította magyar nyelvre; az aranyak kijártak neki akkor is ha az óra elmaradt, amiről a hercegnő minden alkalommal udvariasan előre értesítette a költőt.
A Petőfi-Társaság is tagjául választotta Reviczkyt; a társaság első kirándulása alkalmával Debrecenben valósággal ünnepelték. E kirándulás emlékei a PETŐFI ELLEN és az ÚTKÖZBEN című versek. A társaság mozgalmaiban Reviczky élénk részt vett, a felolvasó üléseken többször szerepelt, az egyik ülésen mutatta be leghatásosabb költeményét, a PÁN HALÁLÁT.
Reviczky sikereivel egyenes arányban szaporodtak új barátai. Két írói társaságot keresett fel legtöbbször. Az egyik a Korona-kávéház kerek asztala köré gyűlt; ehhez tartozott Mikszáth Kálmán, Gozsdu Elek, Szana Tamás Ez volt a csöndesebb. A másik a Kammon-társaság, mely később a Hungáriába költözött át. Ehhez Ambrus Zoltán és Justh Zsigmond vonzották Reviczkyt. Nem ragadt rá tőlük a „modernizmus” és egyéb izmusok láza, mely akkor kezdett dühöngeni; de szívesen beszélt velük Flaubertről, Stendhal-ról, Lecont de Lisle-ről, főképp Baudelaire-ről, kit fordítani is kezdett. Justh közölte Reviczkyvel regényterveit és kedvenc ideáit, melyekre a költő az IFJÚ PESSZIMISTÁNAK című versekben válaszolt. Sokat voltak egymással. Justh megismertette őt legbensőbb barátjával, Batthyány Gézával is. Ki hitte volna akkor, hogy a három egymás iránt mély rokonszenvet érző ifjú, kik különböző jogcímeken, de mindannyian méltán tarthattak igényt az élet legbecsesebb javaira, oly hamar megválnak tőle?
Reviczky mint írói egyéniségekhez különösen vonzódott Tolnai Lajoshoz, kit hosszabb cikkben méltatott, Dóczi Lajoshoz, kit KÖLTŐI LEVÉL-ben akart üdvözölni, de e levél is töredék maradt, és Endrődi Sándorhoz, kit lírikus kortársai közt legtöbbre tartott. Róla írta azt a paradoxont: „Endrődi Sándor nem tartozik az irodalomhoz, ő poéta”. Reviczky itt az irodalom alatt annak napi piacát értette.
Élete ez időszakának legfontosabb eseménye költeményei első gyűjteményének megjelenése volt. Könyve: az IFJÚSÁGOM tartalmazta az ELSŐ SZERELEM című ciklust (az utolsó vers kivételével), az EMMÁ-ról írt dalokat (I-től az XL-ig) és a VÁLTOZATOK-at oly sorrendben, mint e kötetben találhatók, a FINALÉ-ig bezárólag.
E kötetet, mely Reviczkyt a modern líra legkiválóbbjai közé emeli, a sajtó nem méltatta jobban, mint a tucatszámra termő „tehetséges fiatal költők” nyomtalanul feledésbe merülő köteteit. A lagymatag dicséretek épp oly kevéssé illettek Reviczky lírájára mint a kicsinyes gáncsolódások. A Budapesti Szemle és Pester Lloyd hallgatással mellőzték a kötetet, sőt a Budapesti Hirlap is.
A Teleki pályázatra beküldött BÜSZKÉK című vígjátéka sem részesült méltánylásban. Szerepel benne egy vagyonára büszke borkereskedő, kinek szép leánya van; ezért hárman versenyeznek; egy úr, aki öröklött nevére és egy író, aki tehetségére büszke; a leány a harmadiké lesz: sima gavalléré, kinek nincs mire büszkének lennie. Mint szembeszökő, az író a társadalom léha felfogását gúnyolja, mely hamis mértéket alkalmaz az emberekre.
Költői erejének teljében folyton újat alkotva, Reviczky könnyen viselhette el az igaztalan ítéleteket. De súlyos csapást mért rá előnyös állásának elvesztése. Mikor A HON és Ellenőr egyesültek, őt az újonnan alalkult Nemzet-nél csak leszállított fizetéssel, riporterré lefokozva voltak hajlandók megtartani. Reviczky inklább végkielégítést kívánt. És újra keservesen kellett küzdenie a mindennapi kenyérért, melyről akkor mondta ki egyik versében, hogy azt nem Isten adja, hanem az ördög, hisz „kenyérért van a bűn, gyalázat, megalázás és nyomor!”
A „MAGÁNY”
Mert a szerencse száken oszt javat,
Egy kézzl ad, másikkal metagad,
Dicsőség koszorúját nyújtja tán?
De társid mélabú, sötét magány.
Alázat
A nehéz küzdelmek, a bántó nélkülözések korszaka megújult. Reviczky a végkielégítésül kapott pénzt hamar elköltötte, versek és cikkek honoráriumai pedig csak csekély mértékben kárpótolták a rendes fizetés elmaradásáért. Életmódja ismét kizökkent a rendes kerékvágásból, és tönkrement egészsége, melyet korábbi nyomorgásai amúgy is aláástak.
Egy ideig gróf Kreith Béla Szemlé-jénél dolgozott; ezalatt párbajba is keveredett, melynél Inczédi László volt az egyik segéde. Utóbb Aradra ment kormánypárti lapot szerkeszteni; ez a mesterség sehogy se volt ínyére. Csak a tárcarovattal foglalkozott, a politikát másra bízta. Még arra sem volt rábírható, hogy a főispánnak bemutassa magát. Így aztán nem is lehetett maradása. Visszajött Budapestre, de nem kapva állást, kénytelen volt ismét vidéki lapot szerkeszteni: a Kassán német nyelven megjelenő Pannoniá-t, ami éppen nem volt ínyére. Aradról és Kassáról írt levelei kedvetlenek és keserűk. Nemsokára Kassát is elhagyta, hogy Budapesten Verhovay Gyula napilapjánál tengődjék.
E keserves hányatások azonban nem akasztották meg Reviczky Gyula munkásságát. Két regénye jelent meg. Az első, az APAI ÖRÖKSÉG, önéletrajz, de csak a Varga Mimiről szóló epizódig, mely a regény főalakjának, Tibornak erkölcsi züllését jelenti. Ezt már nem a saját, de egyik írótársának életből vette; innen kezdve a regényben elmondottak épp oly kevéssé történtek meg Reviczkyvel, mint a befejezésül kieszelt öngyilkosság.
Másik regénye, a MARGIT SZEERENCSÉJE a kisvárosi életet rajzolja. Bars-vármegyesi ismerőseit szerepelteti mellékalakok gyanánt. Ő maga az a Dálnok, aki betegen folytonosan enyhébb égaljak után vágyakozik, útitervekkel foglalkozik; végre el is utazik, de abba az ismeretlen tartományba, ahonnan halandó vissza nem tér. Dálnok menyasszonya, Margit, nem akarva vén leány maradni, egy korcsmároshoz megy nőül. De életét megmérgezik a visszaemlékezések. Margit, a regény főalakja érthetetlen marad; talán azért mert az író több ismerőséről vett, nagyon is ellentétes vonásokból próbálta összeállítani. Majd azt a rokonát rajzolja benne, ki egykor eljött érte a négyökrös csézán, majd Emmáját, majd egy újabb ismerősét, ki siralmas érdekházasságot kötött. De értékes e regényben Dálnok vőlegénységének, útra készülődésének és betegeskedésének leírása. Ezek is önéletrajz részletei.
Lefordította Kleist Henrik HEILBRONNI KATICÁJÁt is. Reviczky Kleist Henriket tartotta a legnagyobb német drámaírónak és tervezte Kleist Henrik diadalmas bevonulását, mely majd a nemzeti színház ünnepe lesz. De Paulay azt mondta neki, hogy az efféle romantikát a magyar közönség nem veszi be. Somló Sándor előadatta e fényes költői alkotást Aradon, de Reviczky ezt már nem érte meg.
Legmélységesebb és legszomorúbb költeményeit ez időszakban írta a költő. Új húr rezdült meg a szívében: a halál sejtelme. Erről szól a MAGÁNY, a PALINÓDIA, HA MÁR SZERETNI NEM FOGOK, MÚLNAK HETEK…, LEMONDÁS, A HALÁLHOZ és a mindezeknél szebb ÚTRA KÉSZEN; a költő forró könnyeinek csöndes hullása. E gyönyörű ciklus Justh barátnőjének, Jeanne de Néthynek fordításában francia revueben is megjelent.
Végre megint jobbra fordult a költő sorsa; a Pesti Hirlap belső munkatársa lett. Rábízták az irodalmat és a színházat, az éjjeli munkától felmentették; kollégái, különösen Schmitély József és Sebők Zsigmond, a leggyöngédebb figyelemmel voltak iránta.
Lehetővé vált, hogy Reviczky Arcóban keressen gyógyulást. Az enyhe éghajlat alatt, sápadt levelű olajfák és színes virágú gránátbokrok közt zavartalanul álmodozva hinni kezdett gyógyulásában. Így dalolt: „Ah szárny és nem koporsó kell nekem!”
Némileg javult egészségben, új reményekkel jött haza. Barátai meglepték az Ország-Világ Reviczky-számával. Benedek Elek e hetilapjának Vágó Pál megrajzolta Reviczky arcképét; az arcképhez Ambrus Zoltán gyöngéd méltatást írt mely az ő kedvenc francia lírikusaihoz hasonlítja Reviczkyt.
A költő még Arcóban rendezte sajtó alá második verskötetét, a MAGÁNY-t. A Kisfaludy-Társasághoz nyújtotta be kiadás végett. A bírálók, Lévay József és Imre Sándor ajánlották kiadásra, de más elfogadott művek is lévén, a MAGÁNY csak évek múlva kerülhetett volna sorra. Beöthy Zsolt buzgólkodott, hogy a Kasselik-alapítványból adassa ki; de hiába, mert akadtak, akik ráolvasták az alapító rendelkezését, mely kizárja az oly írókat, kiktől német nyelvű közlemények is megjelentek. Márpedig Reviczky írt német újságokba, sőt még szerkesztett is német újságot. Végre Reviczky kénytelen volt a MAGÁNY-t saját költségén kinyomatni. Barátja, Farnady József annyit mégis kieszközölt, hogy e könyv a Kisfaludy-Társaság cége alatt jelenhetett meg és a társaság száz forinttal hozzájárult a kiadás költségeihez.
A MAGÁNY a hasoncímű verssel kezdődött, ezt követte az EMMA-ciklus folytatása (XLI-LI). A FESTETT IDEÁL költői elbeszélés, az EPITÁFIUMOK, GOROMBA VERSEK, VIRÁGNYELVEN, majd a VÁLTOZATOK folytatása a MAGAMRÓL című verstől az UTOLSÓ KÖLTŐ-ig. E kötet hatalmas lírai egyéniség megnyilatkozása. Reviczky lelkülete „mint érzékeny művészi mérleg” sok érzés és benyomás iránt volt fogékony és ezeket mind eldalolta, de költészetének igazi jellegét azok a versek adják meg, melyek a fájdalom és szomorúság megtisztító és megdicsőítő erejéről, az élvezetek hiábavalóságról, a megbékélt türelemről, a megbocsátásról és a részvétről szólnak. E versek hangulatai a világnak és önlelkének az élethez való akarattól függetlenített, gyönyörrel járó szemléletéből erednek, és ezeket ő dúsgazdag változatossággal nagy színpompával és édes zenével öntötte dalokba. Világnézete így emelkedik a legnagyobb magaslatra melyről korunk forrongásaira, küzdelmeire, eszméire tekinteni lehet, és kiérdemelt legfőbb dicsősége, hogy ő a modern pesszimizmus első igazi, első nagy lírikusa.
A MAGÁNY-t a sajtó már teljes elismeréssel fogadta; a bírálatok közt csak elvétve akadt disszonáns hang. A közönség is csak most kezdte igazán méltányolni Reviczky líráját; költeményeit legnagyobb művésznőink szavalták; Falk Miksa és Dóczi Lajos németre fordították a PÁN HALÁLÁ-t, Vészi József az UTOLSÓ KÖLTŐT-t és TRISTIÁ-t.
Az egyre szélesebb körből, folyvást melegebben nyilvánuló elismerés erősen szította a költő alkotó vágyát; és még ennél is erősebb láng hevítette… Élni akart, hogy fenékig üríthesse a dicsőség és a szerelem kelyhét, élni akart mindenáron, éppen akkor, mikor orvosai kimondták halálos ítéletét.
REZEDA
Oh, hogy cska most találkozánk
Midőn a vágy ölő fulánk…
Rezedának
A költ első szerelme gyermekes ábránd, a második meddő tépelődés volt; csak az utolsó éreztette vele a szenvedély erejét és a gyönyör perzselését: ha meg kell halnia, haljon meg tűzhalállal; e szerelem máglyáján adja ki lelkét!
Arról a tüneményes nőről, akit a költő utolsó verseiben Rezedának nevez, sokan írtak és fognak is írni. Én e sorokban csak az ő életének egy rövid és az ő szempontjából nem is jelentős epizódjára terjeszkedem ki.
Ő nem volt mint Emma sem a lemondásnak, sem a béketűrésnek angyala, de éppen ezért édesítette meg a költő életének utolsó szakát és csalta ki lantjából az eddigi dallamoknál erősebb hangokat. Csudálatos alakító képessége megnyilatkozott a költővel való viszonyában is; tudott olyan lenni, aminőnek a költő őt óhajtotta. „Nem akarok, nem fogok senki mást szeretni, ha neked így esik jól”, írta neki Arcóba; nem csuda, ha elbűvölte a költőt, ki a két arcói útja közé eső időt „édes napoknak” nevezi és így hálálkodik:
Mint a madár röppensz be hozzám,
Mint illatos virág hajolsz rám…
Te űzöd el szooruságom,
Melletted jön meg gyógyulásom.
Orvosai ekkor már lemondtak a gyógyulás minden reményéről. Egyebet nem tudva vele tenni, Arcóba küldték másodszor is. Az ottani magyarok nagy szeretettel vették körül velük sínylődő társukat, estélyt rendeztek a tiszteletére és tőlük telhető módon biztatták. A tüdővész romboló hatalmával szemben a költő mindvégig csudálatos lelkierőt őrzött meg. Néhány hét alatt írta meg az utolsó ciklus gyönyörű verseit, lefordította Ibsen Nóráját, belekezdett Grillparzer Sapphójának fordításába, megalkotta SZEPTEMBER című verses regényének tervezetét és megírt belőle néhány epizódot. És boldognak is érezte magát. Rezeda leveleiben ígérgette hogy eljön érette Arcóba és együtt utazzák be a szerelmesek hazáját: a narancsfák és a pálmaerdők országát.
Ebbe az országba a költő nem jutott el soha és Rezedát se látta többé. Nem találta Budapesten, mikor oda visszatért.
A legcinikusabb embereket is megrendítette költő akkori megjelenésére, amint lelki erejét megfeszítve küszködött roncsolt testével, járt-kelt halálsápadt arccal, emésztő tűzben ragyogó szemekkel, élénken, olykor vidáman is, vérpiros rózsát viselve a gomblyukában…
Élete utolsó tíz hetét a költő kénytelen volt ágyban tölteni. Az egyetemi klinikának a Szentkirályi utcára nyíló egyik külön szobájában helyezték el orvosának, Dr. Benczúr Dénesnek közbenjárására. Kórágyán nem említette Rezedát, de sokat gondolhatott reá; róla írta legutolsó sorait is, ezt a verstöredéket:
Azzal a zsebkentővel, mit te adtál,
Törlöm le, hűtlen, izzadságomat -
Csak izzadtságomat, nem könnyemet!
NIRVANA
Meghalni? Oh, ne még, ne még!
Agyam még eszmetűzben ég,
Forró szívem
Jobban pihen
A napon: oh a sír setét!
Számlálgatom...
Tudós orvosok gondja, szertő szívek gyöngédsége környezte a nagybeteget. Hű testvér gyanánt kereste fel őt csaknem naponként szabó Endréné Nogáll Janka; jobban tudta őt ápolni, mint az apáca kit melléje rendeltek. Komjáthy Jenő csak azért jött Budapestre, hogy még láthassa őt, Kiss József, régi barátja,órákat töltött a beteg ágyánál, úgyszintén Sebők Zsigmond és több más írótársa.
A költő ekkor is érdeklődött az irodalom minden eseménye iránt és éber lélekkel dolgozott. Utolsó heteiben írta meg a SZEPTEMBER néhány strófáját, azt a gyönyörű verset, mely így kezdődik: Számlálgatom… találgatom… Megénekelte azokat a rózsákat is, melyeket testvérem küldött neki Garam-Ujfaluról, és már-más haldokolva, reszkető kezekkel írta le hattyúdalát: „Beteg vagyok, de már belenyugodtam…” De ez a megnyugvás csak addig tartott, míg a beteg „várt és reménykedett”, míg hitt orvosainak, kik egyre súlyosbodó állapotában kegyes csalással csitították: „ez a krízis, utána minden jóra fordulhat”. Utolsó fohásza nem teljesült, hogy halála „szép, szelíd” legyen.
A halálát megelőző estén nála maradtam, amíg csak megengedték. Agóniája megkezdődött, de szellemi éberségét nem csökkentette. Mértéktelen, bősz keserűség tombolt benne, amiért meg kell halnia, mikor még oly nagyon szeretne élni.
Néhány órával később, 1889. évi július hó 11-én hajnalban tért meg „Nirvána altató ölébe”. Az az óhaja sem teljesült, hogy „szelíd nézésű asszonyok fogják be haló szemét”; a mellette virrasztó apáca megtette a köteles jelentést, erre a testet a halottas kamrába vitték; barátai, kik reggel keresték, a kamrában találták meg ruha nélkül, nyitott szemekkel…
A Petőfi-Társaság nevében a Kerepesi úti temetőben kértek a költő számára sírt Kiss József és Prém József; a székes főváros meg is adta.
A klinika udvarára tették ki a költő koporsóját. Mielőtt a gyászkíséret köréje gyülekezett, ifjú titánok, kik a költő halálát titulus bibendinek vették, zajongva gyémántkoporsót követeltek az ő számára mígnem sikerült őket elcsitítani. Kegyeletesen megjelenő vendéglőse, kávésa, pincése, szabója állandó hordárja csöndes megbotránkozással szemlélődtek. Újságírók találgatták, vajon ki az, aki koszorúja egyik szalagjára ezeket nyomatta: „Dem Bruder in Heine und Schopenhauer?” Komócsy József fellengző beszédben avatta Reviczkyt halhatatlanná, amit a szertartást teljesítő káplán gúnyosan megmosolygott.A költő barátai hiába kerestek enyhítő vonást e kegyetlenül durva képen; nem akadtak női szemre, melyben könny csillogott volna; elmélyedve komor bánatukba, tagadták meg a Nirvana engesztelő hatalmát.
Tehát a költő még azt is hiába hitte, hogy „szépen fognak eltemetni”.
Egyéb jóslatai azonban teljesültek. Dalait magasztalják, bánata sok idegen seb balzsama, kedves lányok merengenek versein; Köllő Miklós, a korán elhalt fiatal szobrász, szelíd nézésű, bánatos szép asszonyt állított sírja fölé és emlékkőbe véste ez igéket: „A világ csak hangulat”. A költő sírja soha sincs friss virág nélkül. A magyar ifjúság halottak napján meggyújtja e síron a kegyelet mécsét. És nemcsak a halottak szomorú birodalma, hanem a székesfőváros lüktető életének víg hullámzása közepett, a magyar Faubourg St. Germain Reviczky-tere és Reviczky-utcája is hirdeti Reviczky Gyula dicsőségét. A lég legkíméletlenebb tusájának, a fásult közönynek és a lázongó nyomornak, a legellentétesebb eszmeáramlatoknak e korszakában minden összevisszaságot és zajongást túlzeng az ő lírájának tiszta csengése. Eredeti költeményeinek ez első teljes kiadásával e nemzedékből Reviczky Gyula legelsőül emelkedett a „magyar remekírók” közé.
Koroda Pál
Forrás: Reviczky Gyula összes költeményei. Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Koroda Pál. Budapest, Franklin-Társulat magyar irod. Intézet és könyvnyomba 1902.
