A szelíd lelkületű Tompa Mihály fő jellemvonása a természethez való csendes vonzódás, meleg ragaszkodás. El-elkesergi ugyan honfiúi bánatát, a szabadságharc elbukásán való bánkódását is (A gólyához, A madár fiaihoz); egyszerű tisztasággal, szívet-lelket megindítólag tárja fel ugyan családi élete sebeit, a fia elvesztésén megtört atyai szív búbánatát s egyszersmind az Isten akaratán való békés megnyugvást (Jöszte kedves, stb. Isten akaratja): azonban főképpen egész valójában mégis a természet költője ő. A természethez vonzódik lelke titkos rajongásával, itt keres vigasztalást atyai szíve a fájdalmasabb sebre, itt könnyebbül meg lelke az élet nyomasztó gondjaitól.
Ide jár ki a bánatos költő kisfiának halála után s mereng borongó kedéllyel órák hosszáig, tépelődik az elmúlás, az elhervadás gondolatával. Ha látja a körülötte pompázó virágokat, látja egyszersmind a rájuk váró sorsot: a hervadást is. Édes-bús szeretettel csüng a játszi virágokon, az emberi élet virulását, örömét és elmúlását, bánatát látja bennük.
„A hű csalódás megszáll lelkemen
És bút, szerelmet, vágyat, összeköt:
Szövén belőlök ábrándos regét
Kert és mező virágit rólatok;
Megmentni vágyik éltetek felét,
Ha elhervadtok, ha meghaltatok.+
(Előhang)
Így születnek csendes merengése közben a virágregék. Azonban magasabb cél is vezérli költőnket. Beleszövi a regékbe az élet bajait, szenvedéseit s tanulságait. S ez a nagyobb érdeme. Mert maguk a regék – habár a természetben tett éles megfigyeléseit ritka képzelőtehetséggel adják elő s habár egyéniségének egyik legjellemzőbb, legnemesebb oldalát tüntetik fel, - nem mentek a mesterkéltségtől; mit bizonyára az is okozott, hogy minden regének más-más erkölcsi igazság magvát kelle magába zárnia.
A regék erkölcsi igazságai azonban a tanulmányozás hálás anyagául kínálkoznak. Nem egyéb a „Virágregék”, mint Tompa erkölcstana, tárháza az élet bajait átküzdött, az élet szövevényes utaival megismerkedett lélek tapasztalatainak, kiforrott meggyőzésének, életnézetének.
Fűzzük hát gy szerves egészbe az egyes regék igazságait s ezáltal ismerkedjünk meg Tompa erkölcsös életnézetével.
Gyarló emberi nemünknek egyik nagy hibája az összeomló légvárak építése, szóval az ábrándozás. Az ember
„Tele van regényes
Vággyal képzelséggel,
Fényes árnyat kerget
A melyet nem r el.”
(Bajnokfű)
Az ábrándozás rendes útitársa a nagyravágyás. A szegény irigyli a gazdag sorsát. Hányszor kell hallanunk a megélhetés vásári zajában békétlen szavakat, hányszor ábrándozik a szegény, még ha boldog is, a gazdagságról, ami pedig sokszor, nagyon sokszor a boldogtalanság kavargó örvényébe sodorja. A gazdagság múló földi jó, amint jött, úgy el is röppenhet. Nem szabad hinnünk az ábrándok csalfa képeinek. Vörösmarty is megmondja:
„Ábrándozás az élet megrontója
Mely kancsalul festett egekbe néz.”
(A merengőhöz)
Boldog csak az az ember, legyen bár szegény, kinek józan esze széttépte az ábrándok ragyogó, de csalfa kötelékét; boldog az, ki megelégedett szegény sorsában is, int a kis ibolya a bokor alján:
„Hol szaggató kéz és zápor nem ér
És a vihar bántatlan átrepül.”
Hol csendes, nyugtot adó béke terjeszti ki védő szárnyait az üldözött felett.
(Ibolya álmai)
Az még számot tarthat boldogságra, ki ábrándozásából végtére fölocsúdott, de jaj annak, ki ábrándjait, nagyravágyását törekszik is mohón kielégíteni. Az ilyen embernek keserű siralmas sors jut osztályrészül.
(Őszi kikirics)
Intő szózatunk legyen tehát minden körülményben:
„Józan ész vezessen!”
Tőlünk függ teljesen, hogy a boldogság rózsái nyíljanak számunkra avagy a boldogtalanság tüskéi sebezzék szíveinket. Tartsuk szem előtt Vörösmarty mély igazsága mondását:
„A mennyit a sziv felfoghat magába
Sajátunknak csak annyit mondhatunk”
(A merengőhöz)
Csak az után törekedjünk, ami a helyesen, nemes értelemben vett boldogság elérésére alkalmas. Szívünk csapkodó érzelmein, viharzó indulatain uralkodnunk kell, mert ha szabadjára eresztjük, nem mérsékeljük vágyainkat; szívünket, habár
„Boldogság van
Meleg keblével birtokában,
Keresni azt egy kába álom
Hurczolja messze a puszta tájon”
Ha nem elégszünk meg a jelen nyújtotta boldogsággal, ha ábrándjaink szívet-lelket jobban eltöltő boldogságról szőnek csalképeket, ha hűtlenül megtagadjuk, elhagyjuk előbbi érzelmeinket, ha előbbi szeretetük helyett a csalárdság gyomát engedjük felsarjadzani keblünkben, sohasem leszünk boldogok; magunk sorsát döntjük el, földi életünk boldogságát temetjük el örökre a magunk hibájából.
(Kék iringó)
Mert ugyan
„Mi boldogitja vagy szenvedteti
Az embert? A sziv s annak érzeti,
Mert fény és árnyék, bánat és öröm
Együtt lakoznak minden földövön.”
A lélek csendes megelégedése, boldogságot, fényt, örömöt ad a szívnek; az elégedetlenség, a jellem kicsinylése, semmibe vevése szenvedteti a szívet, „bánattal” sebzi a lelket árnyat borít a hajdani megelégedés, boldogság tiszta egére. A megbánás ismét jobbá teheti sorsunkat, de olyan boldogságot, melyet egykor könnyelműen eljátszottunk, megtört szívünk többé nem találhat. A múlt borongó emléke egyre kísért. Ezért kell jól megbecsülnünk jelen boldogságunkat.
(Izsók és viola)
„Mit ér az élet ifjusága,
Mit ér a hő kebel,
Ma vágy és szenvedély tüzében
Magát emészti fel?”
Hogyan lehetünk hát igazon boldogok?
Az izzó vágyat. A szenvedély tüzét szelíd reménynek kell lecsillapítania. Eszményi, tiszta vágy legyen lelkünk lakója s így biztos, „üdve a vág és remény életünknek!”
Addig boldog a szív, míg van, ami után csendes vággyal kívánkozzék; de ha egyszer a szenvedély romboló hatalma alá kerül s elmerül az öröm árjában, többé nem lesz fogékony semmi nemes iránt; elfásul az élvezetek örömében. Hadd maradjon meg a szívnek édes-boldogító, csendes vágyakozása, szép reménye; az „unalmas való” a reményt elhervasztó, mérges fuvallatával jobb ha nem messze maradt; hiszen
„Eltelnék a sziv a valóval,
de a vágy és remény
Jótékonyan izgatva, űzve áll ott
Frissen tartja mint harmat a virágot
A nyárnak idején.”
(Gyöngyhím)
A reményt és hitet táplálniok azoknak, kik eljátszották balgaságukkal előbbi boldog sorsukat. Kétségbeesni nem szabad; míg csak a remény egy szikrája él keblünkben, addig a kétségbeesés, bűn, önmagunk ellen való vétek. A megtörténtet meg nem történtté nem lehet változtatni, bele kell törődnünk a sanyarú helyzetbe is.
„Remélj s türd sorodat
- - - - -
Egyik szivnek reményt ad a sors,
Másiknak örömet;
Ha nem kellett öröm: reményben
Éld át az életet!”
(Téli zöld)
Kivált a szegénynek kell nagyon vigyáznia minden lépésére. Mert ez ha egyszer eljátszotta szerény megélhetést biztosító jelenét, balgán felülve álígéreteknek, többé nemigen tudja magát előbbi állására visszaküzdeni. a világ elfordul tőle s az elhagyott egyedül evez törékeny csónakján az élet zajongó tengerén.
„El ne játszd jelened! – gyarló földi ember!”
(Bajnokfű)
A jelen eljátszása késő megbánásra vezet. De mi is okozhat még késő megbánást?
Mások meg nem hallgatása, rideg, ok nélküli elutasítása, szóval meggondolatlanság, makacsság, álbüszkeség táplálása. Természetes, hogy minden helytelen cselekedetünk valamikor megbosszulja magát rajtunk. De ekkor már sokszor nem segíthetünk nem tehetjük jóvá hibánkat. Talán eszközeink is hiányozhatnak, az emberek rosszakarata is akadályozhat. Igaz ugyan, hogy e rossz akaratnak is bűnhődnie kell, azonban ez nekünk mit sem használ. Bennünket késő bánat terhe nyom melyre írt már nem találhatunk; fáj lelkünknek egész életünkön át, hogy másokat is szerencsétlenekké tettünk ész nélküli makacsságunk által.
(Perpétuel, Fagyöngy)
Ballépésünknek sokszor mások leplezett rosszakarata az oka. Az erkölcsi törvény igazság nem engedi, hogy a bűnös szárazon menekedjék, a bűnnek, tehát a rosszakaratnak is bűnhődnie kell. (fagyöngy, Mohok) A rosszakarat azonban nem oly nagy bűn, hogy ne lehetne jóvátenni. Sőt, éppen a baj okozó tudja legbiztosabban elhárítani a bajt; ismervén a nemtelen eszközöket, melyekkel más jólétet megrontotta, de ismervén egyúttal azon eszközöket is, melyek segítségével hibáját jóvá teheti. Ily esetben tehát csak erős akarat kell a régi rossz elhagyására, új tiszta élet kezdésére. A megjobbulás, szívben-lélekben való megváltozás ha nem is feledteti, de elhalványítja a múlt gonoszságát.
(Mohok)
De jaj annak, kit a meggondolatlanság bűnről bűnre sodor, kiben a rosszakarat megrögzött gonoszsággá fajul! Az ily ember egész számítással űzi a csalárd játékot embertársaival, megvetve, lábbal tapodva minden erkölcsi törvényt, az ily ember nem retten vissza eléggé meg nem gondolt percében a bűnök bűnétől: a gyilkosságtól sem. Meggyilkolja azt, aki rajta kapta csalárdságán, kihez pedig egykor legjobban vonzódott.
S csak ekkor ocsúdik a szerencsétlen, mikor véres áldozata lábainál hever! Lelki egyensúlya végleg fel van bomolva, nem ismer önmagára, az élet ránézve már csak kínzás; szenvedés. A kínzó öntudat vádjai, mardosás aláássák a lélek nyugalmát s vagy az öngyilkosság fertőjébe, vagy az őrületbe ragadnak.
(Fehérliliom menyegzője)
Az embernek nagy gyengéje, hogy könnyen tévútra vezethető. A szerény külsőben az emberi szem gyakran nem ismeri fel a belső érdemet, míg a hízelgő szavak gyakran az üres lelkű, de cicomás ruhájú kalandort is megkedveltetik. A tévútra vezettek több-kevesebb kárt vallanak könnyenhívőségük miatt; de viszont a szemérmetlenül hízelgő és tolakodó is elveszi megérdemlett büntetését, mindenki „üldözi, bántja, átkozza.”
(Aranka)
A kérkedés, áltollakkal való ékeskedés nemcsak, hogy nemtelen tulajdonság, de nem is boldogít, vagy legfeljebb csak ideig-óráig tartó boldogságot szerez. Az ilyen boldogság „reggel nyílik, estig elhull” Az embereket – igaz – könnyű tévútra vezetni, de sokszor éppen nem könnyű az emberek tévútra vezetését ki is zsákmányolni. Jaj annak, kiben a csalásra még idején rájött társadalom felismeri a díszes ruha alatt a kopár lelkivilágot s kiről igazságosztó kezével letépi a cicomás rongyokat.
(Kék liliom és pipacs)
S mindamellett nagyon sokan vannak, kik bízva a külső hatásban, minden lelki jó tulajdonság, belső érdem nélkül feltűnni, szerepet játszani szeretnek Sok ember tetszeleg magának azzal, ha híre-neve van. Pedig ez még édes-kevés érdem. Az ily tetszelgés nem egyéb, mint káros hiúság, mely magában hordja minden bizonnyal a büntetést is. A igazi érdem előtt elhalványul, szertemállik az ál-érdem látszólagos erőssége; a bűnhődés nem végzetes ugyan, de sok keserves percet szerez a léleknek.
(Királyvirág)
Vannak oly emberek is, kik nem elégszenek meg a feltűnéssel, a hírrel-névvel, hanem még többet is kívánnak, valóban nevetséges módon. Sokan túl büszkék fényes nevükre, előkelő származásukra s megkívánnák maguknak a világ hódolatteljes üdvözletét. De ma, a felvilágosodás korában a nemes származás is csak úgy ér valamit, ha valódi érdemmel párosul. Főúri sarjadékban is lehet kishitű a lélek, de viszont az egyszerű pórfiú lelke is lehet szívjóságban, erkölcsi érzésben nemes; a pór is felküzdheti magát, hiszen a mai egyenjogúság korában mindenki előtt nyitva áll a „küzdés”, nyitva áll a „pálya”, mindenkit kecsegtet, munkára serkent a pályabér. Rangkülönbség nem ítél az emberek között; csak a lélek jósága, a szív tisztasága, nemessége s az ész művei, érdemei vonnak válaszfalat ember és ember között. (Virágrege) Éppen azért kell lelki kincseket szereznünk. Mert a lelki kincs örök s a lélek, a szív jósága boldogít igazán. A testi szépséget nem szabad irányadóul vennünk, mert ez egy ideig, mint
„Rossz szellemektől bérlet hatalom
Kisért, bűvös sulya nyom,”
De később lehervad, mint virág az őszi szellő fuvallatára. A szív jóságán pedig nem győz az enyészet hatalma; virít ez, nemesít a síron túl is, hiszen „a sírnál még nem lesz vég.”
(Szegfű)
Az emberi élet két nagy alaptétele: az igazságnak győznie, a bűnnek bűnhődnie kell. Mindkettő késhetik, de végtére bekövetkezik. Vannak gonosz lelkületű emberek, kik a maguk önző céljait tartván szem előtt megtámadják, elhomályosítani akarják a legtisztább igazságot. Sokszor sikerül az emberiség e salakjainak aljas kerülőutakon, hízelgő szavakkal még a jobb érzésűeket is behálózni s megnyerni bűnös céljainak. Bűnhődnek az elcsábítottak is, de mégsem oly nagy mértékben, mint a fő cinkosok, az ártatlan, bűntelen tisztaság pedig diadalra jut.
(Liliomok harcza)
Az igazság ellen sokszor nemtelen kardot ránt a rágalom, az emberiség nagy részének e ferde kinövése, e rút lelki rossz. A rágalom bűn; tehát még akkor is elveszi méltó büntetését, ha kizsákmányolva, a világ túlságos, nagyon sokszor rosszakaró hiszékenységét, - már-már diadalra jut. A nemesfémet el-eltakarja a törmelék, de végre csak előbukkan csillogó fénnyel ragyogva; a becsület tiszta ruháját is elhomályosíthatja egy időre, de egészen be nem feketítheti a rágalom. Gonosz eszközökkel, a rágalom kétélű fegyverével l lehet győzni a becsületet, az igazságot, de csak látszólag. A szívből a nemes érzést lehet ellopni, a lelket erényeitől azonban nem lehet megfosztani. Nemes cselekedet, jótett meggyőzi lassanként az embereket a szív jóságáról, a lélek erényeiről. S amily mértékben hajlandók az emberek a szív jóságát elismerni: oly mértékben tompul a rágalom kardjának éle, de egyszersmind fenődik gazdája: a rágalmazó ellen; oly mértékben tér vissza a becsület is. A rágalmazóról lerántva a bűnös lepel; a szerencsétlen, mind a csalán.
„A belend s az üröm közt sötéten
Ott kinlódik a sövény tövében.”
(Csalán)
Az emberi lélek másik ferdesége: az irigység. Ez csak a rossz szívű s önző embereknek lehet tulajdonsága. Mert
„Nemes kebelben csendes néma kint
Költ a csalódás és a veszteség
Bosszura gyúl a sziv, ha nemtelen.”
Ki szívben jó, ki lélekben nemes, az ha csalódik, magába zárja fájdalmát, tűr, szenved, de mást nem bánt; ki pedig aljas lelkületű, ki kishitűleg lelkét elég erőtlennek érzi a csapások elviselésére, az örül, ha másnak okozhat veszedelmet, ha veszélybe döntheti azokat, kik neki ugyan semmi kárt nem okoztak, de boldogok. Igen! A gonosz s a saját hibájukból boldogtalan embereknek fáj a mások megérdemelt boldogsága; az ilyenek mindenáron meg akarják keseríteni mások örömét, először csak csellel, s ha így nem győzhetnek, ármánnyal vagy erőszakkal. S fájdalom! Nagyon sokszor sikerül az ily nemtelen gondolkodásúaknak embertársaik fáradozásainak gyümölcsit, ha nem is elorozni, de kesernyéssé tenni, az öröm mézébe ha csak néhány keserű cseppet is önteni, vagy pedig mások boldogságát teljesen feldúlni. S az irigy bűnösök nagyon sokszor megmenekülnek, sőt annak látszatát is fel tudják kelteni, hogy tettük nemes érzelemből, embertársaik iránt való jószívűségből eredt.
(Tubarózsa s kék jáczint)
Barátainkat mint legközelebbi tanácsadóinkat jól kell megválasztanunk, eleve kipróbálnunk; nem szabad arra várnunk, hogy majd veszélyben ismerjük meg a jó barátot, mert ekkor jó helyett nagyon könnyen gonosznak, sőt éppen rosszakarónak, alattomosan ellenünk törőnek fogjuk ismerni a szerencsében hű, áldozatkész barátot.
Az ember gyakran megtántorodik, ha csak pillanatra is. Ha magára hagyják, felocsúdik, szégyelli magát önmagától,megjavul. De ha az ily pillanatokban, a magáról, az erkölcsi kötelességekről való elfelejtkezés perceiben kétszínű, jónak mutatkozó, de lélekben rossz barátok társaságába jut az ember; vége mindennek. Egy jó, igaz-baráti intő szó s az illető meg van mentve, visszatér az örvény széléről, még buzgóbb harcosa lesz a nemes ügyeknek, a közjónak, hívebb képviselője az erkölcsösségnek: de viszont csak egy elejtett hízelgő, tovább csábító, vagy uszító szó s a szerencsétlen az az örvénybe, a bűn posványába zuhan alá. S ez így van. Gyakran a pillanat hatása alatt áll az ember. Egy pillanat lehet megmentő, de végzetes is. Ezrét kell nagyon vigyáznia a gyarló embernek minden lépésére! Mit sem ér azután, ha a megrontók is bűnhődnek, ha áldozatuk teljesen tönkre van téve.
(Vizi liliom, Kolokán)
Általában az életben senkinek tanácsát nem szabad csak úgy rögtönösen elfogadnunk s minden meggondolás nélkül követnünk. A nagy készséggel osztogatott jó tanács gyakran álnokságból is fakadhat. Könnyen lépre megyünk, úgy látjuk, nemes ügyekért fáradunk, pedig akaratunk ellenére más önző céljait segítjük elő; meg akarunk valakit menteni a bajból, veszélyből s nem vesszük észre, hogy a legrútabb tettetés űzi velünk csalárd játékát. Úgy parancsolja lelkünk testvéri érzése, hogy mentsük meg a szerencsétlent, ki nyomorultan vergődik. Ha tudnánk azt, hogy a koldus rongyai csak jószívűségünket zsákmányolják ki, világért sem gyakorolnánk könyörületet. De sokszor nem tudjuk.- Emberbaráti érzésünk nemes tettre ösztönöz, nemes cél betöltése lebeg előttünk. És gyakran túlságba megyünk. Hibát, vagy bűnt követünk el, hogy célunkat elérjük; s így a nemes célt is nemtelenné tesszük. A cél nem szentesíti az eszközöket, mert nemes cél után csak nemes eszközökkel szabad törekednünk, ha azt akarjuk, hogy az elért célhoz: szerzeményünkhöz mocsok ne tapadjon (Csudafa). A nemes cél érdekében elkövetett bűn is bűnhődik; sokszor keserűen lakolunk ballépésünkért. S annak emberek, ki gonosz lélekkel várják-várják a ránk zúduló veszélyt, hogy halászhassanak a zavarosból, s kárörömmel zsákmányolják ki bajunkat. Nem hogy segítnének, hanem még nagyobb veszélybe döntenek.
(Csudafa)
A kárörömnek ellenkezőjével, más bajának átérzésével, a rokonszenvvel is találkozunk az életben. Az egyik sivárságát mérsékli a másik derűs fénye; a gonoszságot a jóság, a gyűlöletet a szeretet Hiba! El kell ismernünk, hogy a káröröm az emberi léleknek mintegy kiirtatatlan örökségét képezi; de vigasztaljon azon tudat, hogy vannak oly nemes lelkek is, kik nemcsak önmaguknak s önző céljainknak élnek, hanem átérzik, megosztják, felebarátjaik bajait, szenvedéseit, együtt „örülnek az örvendezőkkel, együtt sírnak a sírókkal”, - mint a szentírás mondja. Sokaknak a boldogtalanság jut osztályrészül, sokaknak az élet csak keserűséget terem. A ilyeneknek egyedüli vigasz a bánatban, gyógyító ír vérző sebükre a felebaráti részvét, szánalom.
(Ciprus)
Áll az elszomorító igazság:
„A boldognál piros az arcz
S ha szenvedünk:
Halavány szinbe öltözik
Tekintetünk.”
Ez igazság sivárságából, ha nem is boldogság viránya, de üdítő; némileg enyhet adó oáz fakadhat a sorstól sújtottak számára. Ki boldog, ne sajnáljon boldogságából csak egy parányi részt feláldozni, ha azzal balzsamírt nyújtand a szenvedő sebére. Az üldözött fájdalmát az együtt szenvedő felebaráti szívnek kell enyhíteni; készséggel, igaz lélekkel kell a szerencsétlent gyámolítani, az üldözöttnek menedéket, az éhezőnek kenyeret adni, „Keressétek és megtaláljátok, zörgessetek és megnyittatok nektek.” (Sz. írás). Egyik fő erkölcs kötelességünk e szép mondás lelkes betöltése; a felebaráti szeretetnek e megható módon való nyilvánítása. Hiszen
„Testvérek vagyunk,
Egy volt anyánk.
De a sors által kétfelé
Szakasztatánk.”
Az emberiség egy közös család, az emberek egy családnak tagjai, tehát testvérek. E testvériséget nem szabad sohasem megtagadni, még ha a sors elválasztja, elkülöníti is egyik embert a másiktól. Ám a sors keze „játszva emel s mosolyogva ver le” (Berzsenyi), ám egyik embert úrrá teszi, másiknak koldusbotot nyom kezébe, mégsem szabad megtagadni a közös származást, a közös éltet adó édesanyát (Mécsvirág). Ide céloz Vörösmarty is „Gondolatok a könyvtárban” c. ódájában:
„Uralkodjék igazság, szeretet;
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Bizton mondhassa: nem vagyok magam!
T e s t v é r i m vannak, számos milliók,
Én védem őket, ők megvédnek engem:
Nem félek tőled sors, bármit akarsz!”
De még ennél is továbbra kell mennünk. Ha megcsalnak, elfelednek bennünket, nekünk hűséggel ragaszkodással kell fizetnünk. Nem szabad örülnünk legnagyobb ellenünk vesztén sem, sőt ha tehetjük, ki kell erjesztenünk védő, szabadító kezeinket az árral küszködő felé, megmentenünk, biztos révhez juttatnunk a már-már elmerülőt (Hajnalka). „Szeressétek ellenségeiteket, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jól tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek: és imádkozzatok azokért, akik titeket háborgatnak és kergetnek.” (Sz írás)
Kinek pedig hatalmában van, kinek nem hiányoznak eszközei hogy szíve nemes sugallatát követhesse, nemes érzelmeit tettekkel bizonyítsa: annak nem szabad elmulasztani egy percet sem, melyben a hozzáfordulókat segítheti céljaik nemes elérésében, melyben felkarolhatja a közhasznú ügyet. Egyesek hasznos céljainak diadalra segítése is a közjónak, a társadalomnak s közvetve a hazának használ, tesz üdvös szolgálatot (Virágok tündére).
Felebarátaink segítségének, másik jóakaratának, velünk szemben tanúsított áldozatkészségének szívünkben a hálaérzelmét kell felébreszteni. S hogy lehet a hálát kimutatni? Őrizkedni kell olyannak tevésétől, mely a jószívű segítőt, gyámolítót megszomorítaná. Úgy a szónak, mint a tettnek a szív mélyén viruló hálát kell előtükröztetni. S ki életével, e legdrágább kinccsel adós felebarátjának: annak legjobban, legnagyobb mértékben kell ápolni a lélek e szép hajtását. Mert nincs elszomorítóbb s fájóbb valami a jóltevőre nézve, mintha jócselekedetének hálátlanság a viszonzása. Már az sem nemes érzésű ember, ki rosszat rosszal fizet, ki a bosszúállás vágyát engedi keblében elhatalmasodni, mennyivel inkább megvetendő hát az olyan, ki a jót is rosszal viszonozza; kinek jólesik a bajban mások segítsége, de ki a baj után kerüli s talán meg sem ismeri jóltevőjét? (Délike)
A virágok a szeretet jelvényei. Hivatásszerűen szövi hát be a költő regéibe a szerelmet is. Teszi pedig ezt intve, tanítva, megszívlelendő igazságokat állítva előnkbe mindenütt.
Az emberi szívben fel-feléled, lángol a szeretet fáklyája. Öröklött érzése a földi embernek a szeretet. Nem is kárhoztatja ezt a költő, de örökérvényességű feltételhez köti:
„Szeress, szerelmed hű legyen,
És tiszta mint a réteken
Csillogva lejtő csergeteg;
Hütlen kebelre könny pereg.”
Nem szabad áruként dobálódznunk legszentebb érzelmeinkkel, mert egy ideig van, aki elhiggye csalfa szavainkat, de azután lerántva rólunk a lepel; a hűség erős falát nem víhatja meg a galádság.
S a megvetett, a nemes körökből száműzött kebelnek egy mardosó, le nem rázható bilincse marad meg, melynek gyötrése a bűnös lelket nem engedi nyugodtan megpihenni, űzi, hajtja egyre:
„Szebb mult felől emlékezet.”
Ez emlékezettel újulnak fel az öntudat, a lelkiismeret marcangoló vádjai!
(Vadrózsa)
A kicsapongásnak, fékevesztett szenvedélynek romboló hatása van a lélekre. A boldogság mézébe, ha túlságosan hajhásszuk, a keserűség ürme vegyül. A túlságos boldogság már nem boldogság. A szív nem tudja elviselni a túl boldogság szerteduzzadó lüktetését, elfullad a viharzó árban, kihal a nemes érzés belőle.
„Kedélye érzéketlen álhalott”
(Szegfű)
S ha egyszer a kicsapongás tönkretette egész valónkat, ha elerőtlenítette a testet, elfásította a lelket: nincs többé menekvés.
„Önmagát ijeszti a sziv
Álma oly kisérteti
Száraz kóró lett az élet
Játékul a kin szelének,
A mely rázza, zörgeti,
Mig nem a vihar megindul,
S összetörve, irgalombul
A sirhalmakhoz veti.”
Csak a sírnál szakad meg a fájdalom, múlik el a szív keserve, tépdelő bánkódása, a hant alatt, - mely egyformán takar királyt és koldust, tisztalelkűt és bűnöst, hol nincs többé kiváltság –, szűnik meg végre az önvád marcangolása.
(Szarkaláb)
Akármily nagy legyen is földi boldogságunk, csak elmúlik, hervad lassanként. Ami földiséghez van kötve, annak kérlelhetetlen sorsa a mulandóság.
„A lefolyt hab tér e meg?
Eltünt, boldog óra ha
Jön e vissza valaha?”
Soha… soha! Fut, játszva röppen az emberi élet s fut, tűnik az élettel együtt, az öröm, a boldogság is. A múlt vissza nem jő, csak felvidító, avagy bús emléke marad meg a szívnek. Csapás csapásra jöhet az életben, ha nem érdemeljük meg. Megvillan a halál irgalmatlan kaszája, elragadja a szertő férjet s talán az árvaság nyomorába dönt egy egész családot, mely tegnap még csak a boldogságot ismerte. Így van ez az emberi életben. Por és hamu vagyunk, porrá és hamuvá kell lennünk.
(Nefelejts)
Milyen is az emberi élet! Vérmes reménnyel, duzzadó erővel virágos úton halad az ember. Szétfoszlik a szép remény, kifárad az erő, tüskével szúr az út, melyen haladnunk kell. Ez a sors, az ember sorsa. Hiszen
„Tágas körben csapong a földi pálya,
És mintha mindig egy csapáson járna;
Összébb, összébb vonul pedig mesgyéje
Hogy végre a vonzó központot érje!
És míg sokat remélünk, várunk dőrén,
Megnyilik a sir, e mély földi örvény;
Felettünk összefut setét homokja,
Minden feled és mindent feledünk.
Annál a könnynél nincsen egyebünk:
Mit a hüség hullat reánk zokogva.”
Míg élünk a nagy világ szemünkbe dicsér, vagy legyaláz, amint szeszélye hozza magával. Mert lehet, hogy szidalom helyett dicséretet érdemelnénk, de viszont hányszor megtörténik az is, hogy érdemetlenül is felemel valakit a sors, a világ pártossága? Mindez elmúlik a sír ölén. Elhallgat a magasztalás zajos hangja, elnémul a rágalom szidalma. A nagyvilág könnyen feled. – Ne féljünk, ne csüggedjünk: ne rettegjünk a haláltól, ne ejtsen bennünket kétségbe s ne élessze a reménytelenség sivárságát lelkünkben a meghalás tudata, gondolata. Kik hozzánk legközelebb állottak, kik – úgyszólván –, szívünkhöz voltak nőve, nem felednek el. A hitvesi s a gyermeki hűség könnyei áztatják a hant porhanyó göröngyit; virágot fakaszt a hűség a halál birodalmában, … virág nyitja ki szirmait a hant fölött s a könny ott csillog a kehelyben… a meghalt emléke pedig él a rokoni szívekben.
(Halálfa)
Földi életünk mivolta határozza meg sorsunkat a síron túl is. Legyünk hívek, önfeláldozók, nemes érzésűek e földi életben, munkáljuk úgy a család, mint a társadalom s a haza javát. Ha így teszünk, emlékünk intő, buzdító például marad meg. Ne tántorítson el a munkálkodástól, ha e földi éltben a kívánt siker nem is koronázza munkánkat, ha bánt, üldöz is a rosszakarat keze. Az elvetett jó mag nem veszhet el, ha előbb nem, kihajt a halál után s némelyik terem „százannyit, másik hatvan-, és ismét másik harinczannyit”. (Szt. írás) Igaz, hogy a nagyvilág könnyen feled, de az igazi érdemet nem feledheti el. A rokonok; a hitves, a gyermekek megőrzik a férj, az apa emlékét, a társadalom a közjóért, munkálkodóét, a haza a hű honfiét.
„Hideg föld a vért elissza,
Benne minden élet elhül
De a holtat visszaküldi
A mosolygó kikelettül.
Mert bár a sziv nem dobog már
S érzéketlen, föld alatt van:
A mely lángolt benne egykor:
A szent érzés halhatatlan.”
(Égő szerelem)
Van tehát igazságtalanság, de van igazság, érdem, elismerés is a világon. Igazi érdemeket kell szereznünk s akkor a szomorú tanulság (Halálfa) nemhogy elcsüggesztene, sőt reményt a diadal hitében való erős megnyugvást önt szíveinkbe.
(Égő szerelem)
Tompa nemes életnézete a szerelemről a „Repkény”-ben nyilatkozik, szívének érzelmeit tárja ki, de egyúttal megszólaltatja a józan ész szavát s kifejezést ad a költő érzelmeinek, de egyúttal ítéletének is.
„Emel a tiszta szerelem.”
Ebből a nagy erkölcsi igazságból indul ki a költő.
Az a szerelem a legmegragadóbb, emberhez méltóbb, mely menten minden földi salaktól, a szív mélyéből, a lélek igaz vonzalmából fakad. Az eszményi szerelem ez. Nem a lehervadó testi szépség, hanem a lélek sírig tartó éke, jósága legyen az irányadó. A nemes, tiszta szerelem egyfelől ledönt szeplőtlenségével minden gátat, akadályt, másfelől az embert kiemeli a mindennapiság vásári zajongásából, a földiség szűk határiból s a léleknek szerez édes boldogságot, szebb jövőért nem repeső elégültséget.
A földiséghez kötött szerelem hamar fellobban, kitör szenvedéllyel, mint a vulkán izzó tüze, de hamar is lohadni kezd, míg végre lezajlik egészen s a szív olyan, mint a kialudt, soha többé életre nem kelő tűzhányó.
Az eszményi szerelem azonban örökre él. Együtt él a költészettel.
„Kihül, elhamva a kebel
De tul időn és életen:
Örök virulatbn vagyon
A költészet és szerelem.”
A szív érezni, dobogni fog mindig a földön. Nemzedékeket letarol a halál, de jönnek új nemzedékek, melyek szintúgy éreznek, lelkesülnek a szép nemes magasztos után. A közérzésnek, a szerelem örömének, bánatának kifejezést ad a költészet. Az ihletett költő ajkán kibuzog a szív érzése, elröppen a dal. S ha az alkotó, a költő elpihen is, munkáján nem győz az enyészet. A költészet él, virul, s a költészetben él a szerelem, a dalnok pihen, de a dal él a nép ajkán, apjától tanulja a fiú, anyjától a leány. S ami egyszer közkinccsé válik, ami a szívek mélyébe van oltva, az nem veszhet el.
Egy rege van még hátra: a „Havasi rózsa”. Fejezzük be ezzel a tanulmányunkat. Tompa hazafiassága szólal meg e regében. Nem egyéb e rege, mint allegória, a hazaszeretet apoteózisa; s megnyilatkozása annak a szent honfiúi érzésnek, a hazához való ernyedetlen hűségnek, mely a forradalom szerencsétlen lezajlása után Tompa oly sok költeményén elömlik. – Bánkódik a költő hazája szomorú helyzetén s érzi, hogy az ő sorsa is a hazáéhoz van kötve Rajong hazájáért a bajban, a csapásban is, osztozik a keserű sorsban.
„Nem hagyom én el
E zord vidéket,
Mert boldog éltem
Csak itt lehet.”
Megmondja Vörösmarty is nemzeti énekké vált lelkes költeményében:
„A nagy világon e kivül
Nincsen számodra hely,
Áldjon, vagy verjen sors keze
Itt élned, halnod kell.”
(Szózat)
A hazának, ennek a sokat szenvedett, szegény magyar hazának áldozza a honfi élte minden percét, ennek javára munkálkodjék szüntelenül, lankadatlanul. Széles e hazában a fájdalom zordonsága ütötte fel tanyáját. Nem szabad honfi-hűtlenséggel még szomorúbbá tenni a haza helyzetét:
„Ha élet a lég
A táj kietlen
Szegény sovány föld
Mohot terem:
……… Szülötti
Szerelme nélkül
- Elvesztve azt is -
Mivé leszen?!”
Ide céloz Tompa „A madár fiaihoz” c. allegóriájában is:
„S ti hallgattok? Elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!”
A természet minden nyilvánulása csak a hazaszeretetet ébreszti s fokozza a költőben. Szíve-lelke hozzá van nőve a hazai tájhoz, csak itt talál ő boldogságot. A táj méla csendje a madarak danája, az égi háború fenségesen borzasztósága; a hajnal rózsás pirkadása a csendesen leszálló est… mind… mind örömet keltenek szívében,m ind gyönyörködtetik:
„Ébredve látom
A völgyet, ormot
S örömre gyulad
Tekintenem,
S végpillanatját
Hunyó szememnek.
Könnyebb, ha rajtok
Feledhetem.”
A külföld pompája, kiessége, élvei mind, mind kínálkoznak az itthoni gyász, szomorúság, bánat helyébe.
„Ott fény öröm s itt
Bú, fájdalom.”
De, mindez nem tudja hűtelenné tenni a hazájáért lelkesülő honfi szívét. Az igaz honfira nincs oly csáb, mely megtagadtatná vele a mindent adó édesanyát: a hazát. Hervasszon le a hazában mindent a pusztulás szele, viruljon Olaszhon derűs ege alatt a mosolygó kikelet; terjessze ki itthon sötét szárnyait, gyászra emlékeztető palástját ez éj, s játszva enyelegjen a napsugár dél rózsás tájain: csak
„Szebb itt az ősz, mint
Más föld tavasza,
Az éj mint máshol
A napvilág.”
A honfiúi lelkesedés szent tüzét élesztjük s tápláljuk szíveinkben, fogadjuk meg s véssük a szív mélyébe a költő végszavait.
„Szeretve hozzád
Simulok! érted
Én nem cserélek
Más idegent!
Oh mert előttem
Hazám! te földed
Minden fűszála
S porszemje Szent!
- - - - - - - -
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 7-10. szám, 1896. febr., márc.
