Kozma Andor (1861-1933): A régi diákok nevében

 
(Lehr Alberthez, 1899. október 22.)

Im, itt vagyunk újra a régi hajlékban,
A hol a számunkra annyi szép emlék van.
Mert mi dércsípet fők, kiket ma itt láttok,
Mi is itt voltunkám egykor víg diákok.

Rég volt.. Mennyi éve? Már nem is számlálom.
Tíz, húsz, vagy még több is – elmult, mint egy álom.
Életiskolánkat járjuk küzdve, törve,
De ma egy nagy érzés visszahítt e körbe.

Gyökeres mély érzés – innen vittük azt ki -
Melyet a szivekből sok év se szakaszt ki,
Melyet csak növeszt az itélő okosság:
A hű oktatóhoz hű  háladatosság.

Ez hítt – s iskolánkba, íme, visszajöttünk,
Diák barátságot újra megkötöttünk -
s ifjult sorba most mi vének is beállunk,
a tiszteletedre, régi bölcs tanárunk!

Mi a szép legszebbje s legjava a jónak,
Mestere te voltál itt a magyar szónak.
Nagy tudásu mester, híres névre nézve,
Ihletett apostol  lelki hévre nézve!

A mit te szolgáltál, nem egy tan, - egy ügy volt.
A leczke te néked csak dicső ürügy volt,
Oktatásid messze czélokig vezettek:
Lelkéig az ősi, nagy magyar nemzetnek.

Tanítád: élő tűz mi a hideg elvben,
Hogy egy tiszta nemzet él a tiszta nyelvben.
A mit mond leírott vagy hangzó szavával,
S a hogy mondja – mindaz belsejére rávall.

Nemcsak elménk dúsabb, hőbb lett szűnk verése,
Attól, mit beléje oktatásod vése.
S a tökéletes nyelv példáját keresve,
Bizton mutattál a legtökéletesbre.

Arany János: ez volt módszered alapja,
S a ki erre épít, házát szirtre rakja.
Magyar szentírás e legmagyarabb költő,
Te vallád – és vallja még sok emberöltő.

Állottál vizének mélységei felett,
S megfogtad kezünket s ott lehettünk veled.
S biztatva, mutatva segítél odáig,
Hogy mi is megláttuk felséges csodáit.

Légy érette áldott!.. S mit adjunk mi néked
Érdemedhez illőbb, kedvesebb emléket?
Itt e faragott kép lelked ismerőse:
Ím, Arany és Toldi, az ő ifju hőse.

Vedd e kis emléket nagy hálánk jeléül,
Mely a sziveinkben soha el nem évül!
S napi fáradástól csöndben elvonulva,
Boldogan tekints rá még sok idő mulva.

Forrás: Tanulók Lapja 7. év. 5. szám, 1899. okt. 29.

Pierre-Jean de Béranger (1780-1857): A fecske

Mór földön elhagyottan, árván,
Egy bús, fogoly vitéz eped.
És felsóhajt: „Itt vagy, madárkám!
Láthatlak újra tégedet!
Te vagy reményem, drága fecske
E zord, kietlen földeken:
Óh, mondd nekem, hazámból jössz-e?
Szülőhazámról szólj nekem.

Már három éve kérlek egyre,
Hogy mondj a völgyről hirt nekem,
A hol rózsás jövőbe vetve
Bizalmamat, telt életem.
Láttad a völgyben csörgedezni
Kis patakunkat csendesen?
Láttad kéményünk’ füstölögni?
E drága völgyről szólj nekem.

E völgyben egy kis házikó van…
Ottan lakott szülő-anyám…
Ottan epedt nagy bánatában
Szegény fogoly fia után…
Ott várt reám, Ott várt hiában…
Láthattad sírni éjeken,
S szivét szakadni bánatában…
Édes anyámról szólj nekem.

Ford.: Détsy István

Forrás: Tanulók Lapja 7. év. 5. szám, 1899. okt. 29.

Petőfi „Apostol”-a

 

„Mi czélja a világnak?
Boldogság! S erre eszköz?
A szabadság!”

    Mint Aranynak, legnagyobb epikusunknak vannak remek lírai költeményei: azonképpen legnagyobb lírikusunknak, Petőfinek, vannak lángész-teremtette epikai művei, melyek ugyan nem állanak oly tisztán az objektivitás kiemelkedő oszlopán, mint az Aranyéi, - mert az alanyi költőt mások sorsának festésénél is elragadja heve, tüze s kifakadásokat vegyít az epika nyugodt hangulatába; tekervényes, merész kanyarodású mezsgyéket vág az epika széles, egyes országútjába, - de azért látszik rajta a géniusz keze vonása. Petőfinél az említett eltéréseket csodálni sem lehet. Az, ki lírai költeményeinek minden sorába lángoló hazaszeretetet, szilaj vagy epekedő szenvedélyt öntött: hogy állhassa meg egy hosszabbra nyúló művénél, hogy bele ne kiáltson természetes hangján a rá nézve szokatlan, neki meg nem felelő, nyugodt folyású cselekmény tágasságába! De talán még jobb is ez így. Talán szokatlan volna Petőfit, az örökifjú Petőfit szenvedélytelen, meggondoló férfiúnak látni, aki nyugodt méltósággal beszél a köréje gyűlt izgékony ifjúságnak! Nem, nem így ismerjük őt! Az „Apostol” is lírai elemmel bőségesen vegyült elbeszélő költemény, élnék, erős vonásokkal festve minden sora: nagy melodráma az egész, melyhez zene sem kell, gyönyörű harmóniát zeng hozzá az érzelmek tárogatója! Magának a költőnek lelke vezeti a fonalat, mely a tarka események sorozatát megragadó összevisszaságban köti össze.
    Az „Apostol” 1848-ban keletkezett az ország szívében. Volt már akkor a levegőben valami, ami azt súgta a népét eszmék diadalára vezető költőnek, hogy ha apostola lett egy népnek életében, apostoli halállal, mártirsággal kell megpecsételnie új korszakot teremtő működését. Ez a sejtelem ragadta meg, ez adta kezébe a tollat, hogy lefesse egy boldogtalan nép még boldogtalanabb apostolát… Szilveszter nem más, mint Petőfi Sándor.
    A költő olyan híven, leplezetlenül s megragadóan rajzolja a nyomort, hogy a dúsgazdag is, mikor olvassa, azt gondolja: elvesztette minden vagyonát, koldusszegény; - az alacsony sorsúak pedig abban az édes megelégedésben ringatóznak, hogy mégsem ők a legboldogtalanabbak!
    Szilveszter, a költemény hőse, az apostol: a bűn, a nyomor gyermeke. Téli éjszakán ismeretlen nő lopja be egy kocsiba a még pólyás csecsemőt. A kocsis leteszi egy lebuj küszöbére, istenre bízván sorsát. Egy részeg tolvaj belebotlik, hazaviszi, orgazdaasszonyával felnevelteti s mivel esztendő utolsó napján találta: Szilveszternek nevezi. A kisgyerek aztán lop a vén tolvaj számára, mígnem egyszer „felmagasztalják” a mestert. Az „árván” maradt fiút a nevelőasszony szárnyára bocsátja. Kóborlása közben valami vén szipirtyó csalja magához, s koldultat magának vele. E nyomorúságos tengődésből egy nagyságos úr rántja ki, aki inasul fogadja „nagyságos gyermeke” mellé. A fiú már meglett, 16 éves; nem született arra, hogy más talpát nyalogassa, azért is, mikor szolgalétét éreztetik vele, otthagyja a nagyságos úrfit s elbujdokol; de nem szegényen indul már útra, van tudománya, amit az úrfi helyett tanult s van pénze, amit az úrfi derék nevelője adott neki útravalóul. – Tanult tovább és kitűnt társai közt, „mint csillagok között a hold”. De az iskolából is kimarta az őt meg nem értő, kaján emberi irigység. Az állás nélküli, nagy tudományú ifjút fényes polcokra hívják, ahol ugyancsak szolga maradna, de néki is szolgálnának ezren meg ezeren. De ő azt mondta: „Nem ismerek nálam kisebbet, nem ismerek nálam nagyobbat”, és ment a nép közé, lett annak ügyvivője, vezére. Hanem az ingatag nép is lerázta válláról, elűzte s csak egy szende lélek követte útjain, mint vándort a reá boruló ég. Ez az ideális lelkű, gazdag leány odahagyta őszi házát, s lett a szegény ifjúnak szegényen is boldog hitvese. S ott a nagyváros szűk padlásszobájában érlelte világra szóló eszméit a népek apostola, míg két éhező gyermeke közül a kisebbiket elragadja az éhhalál. De néki nem szabad sokáig sírnia. Gondolatai agyában nem halhatnak el, ír – csodás eszméket hirdető igéket, miket a cenzor remek-bolond munkának mond, - s kiadni persze nem lehet. De ő nem nyugszik; titkos nyomdával nyomattatja ki. Millió éhes szem falja betűit. – A szerző lázító! Elfogják s börtönbe dobják a szabadságot imádó ifjút. Mit érezhet börtönében?!! … A határtalan elkeseredés csak átkokat űz ajkaira, átkozza a népek fejedelmét, átkozza az emberiség fejét. – Azután őt is csak megtöri a hallgatás, a sötétség. Tíz év múltán szabad lesz, de ekkorára már családja kihalt, s ő megőszült fürtökkel, de ifjú lélekkel lép fel újra a köztérre, hogy ha már ő szabad, szabad legyen „a nemzet, a haza”. S ekkor látja, hogy a világ tíz év óta tízszerte mélyebbre süllyedt. Tenni akar. A népétől istenített királyra rálő, de nem találja. Elfogják, vérpadra viszik, fejét veszik a sokat szenvedett testét az akasztófa alá temetik nyugodni.
    Milyen sötét kép!
    Ám ha a apostol elesett is, az eszme feltámadt utána s az utókor hirdette szent igéit; kereste nagy mesterének holt porait. „De hol lelik meg? Rég elhamvadtak a bitófa mellett.” – Az eszme diadalra jutása. Az elbukott apostol örök érdeme. És ez megnyugtató.
    A cselekmény egyes mozzanatai, amint az elmondottakból is érezhető, szélgyorsan következnek egymás után; de a költeményben nem ilyen sorrendben, int itt. A költő egyenesen a Szilveszter családjának nyomorát mutatja be bevezetés gyanánt, ami hatással van az olvasóra, de zavarja a fejlődő esemény következetes sorrendjét. A költemény XX. szakaszra oszlik s amit a IV. első szakaszban megkezdett, azt a XV-ben folytatja. Tehát tíz fejezetben mondja el az apostol gyermekkorát, általában múltját, s ugyancsak tízben a jelent, az előttünk lefolyó szerelését, aminek pedig már nagyobb tért kellene foglalnia. Érezhető az aránytalanság.
    S éppen ez az aránytalanul terjedelmes, gyermekkori élményeket bőven festő rész vonja maga után a költemény legszembeszökőbb hibáját, amit majd alább, a személyek jellemzésénél mondunk el.
    A tulajdonképpeni cselekményben – mely az apostol férfikorát, a közügyek terén való munkálkodását tárgyalja, egyes-egyedül egy személy szerepel: maga Szilveszter. A költemény másik felét, amely csak háttere a tulajdonképpeninek, népesítik aztán kisebb-nagyobb fontosságú személyek.
    Lássuk tehát először magát az apostolt.
    Aki általában ismeri Petőfi jellemét s el tudja képzelni azt igazi mivoltában, a rajongó, szabadságszerető népvezetőt, népapostolt: az maga előtt látja Szilvesztert. Ő az, Petőfi Sándor Még csak a név megválasztásában is milyen érdekesen járt el a költő. Ugyanis ő mindig azt szerette hinni, hogy 1822. december 31-én született, tehát esztendő utolsó napján s itt szövi össze a maga születését az apostol születésével. Szilvesztert is az év utolsó napján tették ki, nem lehetett több a körülményeknél fogva 1-2 naposnál; s különben is az ő élete onnan számítódik. Év utolsó napján, Szilveszter éjszakáján találták, tehát Szilveszter lett a neve. Itt is magára enged következtetni Petőfi. Hát még a jellemzésénél! Hogy egy kissé drasztikus, de találó népies kifejezést használják, mondhatom szájából köpte ki Petőfi. A sokat sanyargatott, szabad gondolkozású, magát megalázni nem tudó gyermek ifjú s a népszabadságért rajongó, a zsarnok fejedelmeket átkozó, földre tipró férfiú, s a rendíthetetlen ember, ki istenével is perbe száll: ki volna más, mint „a haragos Petőfi”?!
    Vizsgáljuk az elmondott jellemsajátságokat egyenként.
    Kicsiny gyermekkorától kezdve sokat, sokat szenvedett a szegény Szilveszter. Mikor még öntudata aludt s csak gyermeki ösztöne sugallta, hogy engedelmeskedjék annak, aki betevő falatját nagy ritkán megadja: még akkor lopott, mert lopnia kellett, még akkor koldult, mert azt parancsolták! Mit tehetne ez ellen egy 4-5 éves gyermek, akármily független gondolkozású férfi váljék is belőle?! Hanem mikor már kezdett eszmélni, érzett valamit magában, ösztönözte valami névtelen vágy: már akkor egészen másképpen cselekszik. Mikor a vén koldusasszonyt szolgálja s mogorva nagyságos úr hívja fia mellé, a 6 éves fiú jelentős ponton áll: választani kell a két pártját fogni akaró között. Más, hasonló viszonyok közt felcseperedett gyerkőc talán elment volna az úrral, de megszeppenve a rendes, komoly élettől: ott hagyta volna esze nélkül, csak valami lopott tárgyat hozott volna el tőle emlék gyanánt. Ám Szilveszter választott, öntudatosan, szabadon, - választotta a mogorva urat, mert gondolta, ott talán már nem kell – koldulni! Igen, csírájában volt már szabad büszkesége. Meg aztán megutálhatta azt az istentelen életmódot, aminek eddig részese volt. Tisztább légkörbe vágyott – 6 éves gyermekésszel! Mindenesetre szép, finom vonás. Ezután, természetesen, éveivel együtt nőtt szabad gondolkozása, független, korlátot nem tűrő akarata. A nagyságos úrfi, aki alatt szolgált, sokszor testileg is megbántotta. És Szilveszter tűrte, ott maradt. Mi tartotta vissza? – A tanulás! Újabb nemes vonás. Érezte már szükségét a tudásnak, tanulni akart. Tanult is; - „előbb tudá az írást, olvasást, mint a nagyságos úrfi.” pedig hát senki a világon nem mondta néki, hogy tanuljon.
    Tizenhat éves korában így gondolkozik:

„Mi jognál fogva vernek engem itten?
Mi jobban bánt embert az ember?
Különbnek alkotá az Isten
Az egyik embert, mint a másikat?
Igazságosnak hirdetik az Istent,
Ha igazságos, úgy azt nem tehette! - -
- Dolgoztathatnak, erre vagy joguk,
De a verésre nincs,
Még egyszer fognak csak megütni,
De többször, istenemre, nem!”

Előttünk áll a dacos ifjú, aki meg is teszi, amit egyszer kiereszt a száján. Mert

„… első alkalommal
Midőn az úrfi rá kezét emelte,
Ekkép kiálta föl:
„Megálljon ön!
Ne bántson többet, mert úgy visszavágom,
Hogy megsiratja holta napjáig!”

Milyen jól esik ezt hallanunk! – Úgy beszél a gőgös úrficskával, mint aki tudja, hogy szellemi tekintetben annyira áll tőle, int az ég a földtől; s mikor az szemébe vágja, hogy „lázadó gazember!” – milyen büszkeséggel mondja:

„… ha lázadás az,
Midőn az ember érzi és kimondja,
Hogy ő is ember, mint akárki más,
Úgy büszkén mondom. Lázadó vagyok!”

E szavakkal jegezte el magát a mártírhalál menyasszonyának. Ettől kezdve már sejti a célt s keres az utat-módot, melyen oda minél előbb eljuthasson. S hogy röppen ajkairól egy áldó imádság, mikor legelőször szabadnak érezi magát:

„Isten!…
Sokszor hallottam és sokszor kimondtam,
De nem értettem nevedet.
An agy természet magyarázta meg
Hatalmad és jóságodat…”

    A természetet annyira szerető Petőfi rokonvonása ez Szilveszterben.
    Hanem most már nemcsak magát látja. Eddig a város eldugott, nyomorult utcáin kívül fogalma sem volt semmi másféle világról, most vakultan néz a tarka, zúgó világba! De csakhamar felnyílik a szeme és lát sokat, sokat. Kezdi érezni, hogy nemcsak ő áll ily egyedül, hogy „vannak nála szánandóbbak is”, s a költő mesteri öntudatossággal írja e pár sort róla:

„És fájt nagyon neki,
Hogy vannak nála szánandóbbak is.”

Milyen természetes s mégis milyen csodálatosan szép jellemvonások! Érezzük, tudjuk, hogy ennek így kell lennie, mégis olyan meglepő, megragadó. A 16 éves fiú már nem a maga bajával törődik, hanem a mások nyomorúságát siratja. Itt van a cél: boldoggá tenni a szenvedőket? – De hogyan? Ez még titok előtte. – S a célért való küzdelemben nemes önérzettel mondja reá irigykedő, őt bántalmazó tanulótársainak:

„Mit én tudok, higyjétek, annak
Más fogja venni hasznát.”

Ezek után a világtörténelmet (Petőfi bibliáját) veszi kézbe; olvassa, olvassa, „miként a hívő a koránt, mint a zsidó a bibliát” – és tanul belőle csodás, nagy dolgokat! Kezd előtte oszlani a homály, kezd kiválni az út, melyen haladnia kell. Mert mit tanult a világtörténelemből? Azt, hogy:

„A szőlőszem kicsiny gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék,
a föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek,
Amig megérik? - -
A szőlő a napsugaraktól érik.
Míg édes lett, hány napsugár
Lehelte rája élte melegét?
A földet is sugárok érlelik --
Az embereknek lelke!
Érzem, hogy én is egy sugár vagyok,
Amely segíti a földet megérni.”

Tisztában van hivatásával, megértette lelke szavát. S a történelemből logikusan levonta, hogy mi úton-módon törekedjék célja felé?

„Mi célja a világnak?
Boldogság! – s erre eszköz? – a szabadság!
Szabadságért kell küzdenem!”

Most már megtalálta magasra vivő ösvényét is. A szabadságért kell küzdenie! Hiszen olyan édes az a szabadság! Ő tudja igazán, aki 16 esztendeig tengődött sötétségben, korlátok közt s aztán kijutott a szabadba! Hisz a szabadság a lélek tápláléka! Ha nem szívják az emberek a szabadság levegőjét: elsenyved lelkük! Ha lelkük nincs: nem emberek többé, hanem állatok, akik egymást falják föl. Adjunk hát lelki táplálékot az embereknek! Milyen magasztos cél! Ezért küzdött a költő is lángszavával, ostorozó haragjával. Hol is lehet ennél nemesebb, nagyobb, önzetlenebb és gyötrelmesebb célt találni? Most már Szilveszter útja kezdetén áll – meg kell tennie az első lépést.
    Az első lépés! Haj be sok függ ettől! A jövendő alapja, reá rakja minden következendő cselekedetet. Ha ez gyenge: összetörik a ránehezedő nagy teher alatt s romba dől minden sikere, amit addig elért – s kezdheti újra! Vigyáznia kellett hát az első határozó lépés megtevésénél! Vigyázott is. Hívták gazdag hivatalra, ahol más dolga nem lett volna, mint ezreket nyúzni. Micsoda utálattal fordult el e szavak hallatára! Futott innen, menekült tisztább levegőjű ég alá; bekopogtatott a szegény népnél, melynek boldogságát, szabadságát lészen kivívandó. S tanította,  jó útra vezette a népet. Hanem a „populus suspiciosus”, a mindig gyanakvó tömeg – hallgatva hazug, ámító szavakra – „feszítsd meg”-et kiáltott rá. Szilveszter megödöbbenve látja a fordulatot, de rögtön felvillan eszében a világtörténelem s azzal nyugtatja meg magát, hogy „a nép ilyen volt ezredév előtt is.” S aztán megsajnálva a lelki vakságban szenvedőket, így kiált fel:

„Ha eddig küzdtem érte, ezután
kettős erővel fogok küzdeni.”

E pár szó a legegyszerűbb ruhába öltöztetett acélkitartás, erély kifejezése: itt is mennyire eggyé olvad a költő hősével! A szeszélyes Petőfi is keresztülvitte, amit egyszer kimondott, ha tört-szakadt is. Szilveszternek is ez a jelszava: „Ha férfi vagy, légy férfi!”
    Ez a szilárd kitartás, energia nyilatkozik benne akkor is, mikor már a családi boldogság karja ringatja; és ő a lelket is lebilincselő szerencséből így költi fel magát:

„Ébredj, ébredj, te nem magadnak,
Te másokért, születtél!”

De már nemcsak a célért való igyekezet, hanem a létért való küzdelem is hajtja munkára.    
    Családja van s ha ő nem izzadoz, nincs betévő falatjuk, pedig hátuk megett ott ólálkodik a fakó éhhalál…
    Egyik kis gyermekélnek halála nem sújtja őt olyannyira, mint az anyát: ő nemcsak apa, hanem – apostol is! De mikor lázító könyveért elfogják, vasra verik; irgalomért esedezi, hogy hadd láthassa még egyszer – talán utoljára – szeretteit! Itt már az apai érés csalja ajakára a szavakat:

„Ne rajtam szánakozzatok,
De ő rajtok, hisz ők ártatlanok!”

Ez említett esdeklés után következő hosszú átkozódás nem szolgálhat az „Apostol” dicsőségére. E szavaival homályt ejt hótiszta jellemén – a költő, mert ezt is ő rikoltja oda, ő, a királyokat felaggatni oly igen akaró Petőfi. Nem más ez az átok, mint patetikus deklamáció, erős kifejezések, durva szidalmak halmaza. Egy olyan férfi, mint Szilveszter, aki bizton mondhatja magát a tettek emberének. Szóvirágos átkozódással nemigen fecsérli az időt, akármilyen helyzetbe jusson is. Hasonló hiábavalóságokat mondat el véle a költő börtönében is, mikor istennel szembeszáll s megátkozza, mint az emberi nemzet zsarnokát! Annyira kétségbeesik, hogy életét is megutálja s azt ordítja fékevesztett mániájában:

„Vedd vissza ezt az életet, a melyet
Mint alamizsnát dobtál le nekem,
Nekem nem kell ez alamizsna élet,
Elédbe vágom azt, hogy összetörjék,
Mint a haszontalan cserép!”

Hogy úgy mondjam, csupa „polypathia”. – Sőt a költő annyira viszi hősét a keservek tengerébe, hogy elvét, szentséges elvét is megtagadhatja vele! Mert ez az öt sor:

„Szerelmem istenasszonya:
Te egymagad voltál valóság!
A többi? Az emberiség, szabadság:
Ez mind üres szó, puszta áránd!”
Melyért bolondok küzdenek!”

olyan megtagadása hitének, amely tisztán mutatja, hogy az, aki így beszél, talán valósággal soha nem is lángolt fennen hirdetett elveiért! Márpedig Szilveszter, úgyszólván gyermekségétől fogva táplálta, érlelte agyában fenséges küldetésének eszméit; az ő ajakára nem illenek ezek a szavak!
    Gyönyörű része a műnek a XVIII. szakasz. Ennek is megvan a maga oka. Mert itt a lírai elem lép előtérbe, Petőfi pedig lírikus, s így itt találja igazán otthonosan magát, a szenvedélytelen s mégis érzelemmel teljes szavak írásánál. Szépen jellemi itt Szilvesztert is, a börtönben töltött 10 év alatt megőszült, testben megtört apostolt. Szinte kedvessé válik a börtön párkányzatára szállott madárkával való beszéde. Annak dala szabadságot hirdet, annak megjelenése hozza a sejtelmes örömöt: hogy szabad lesz! S mikor csakugyan lepattannak testéről a bilincsek, milyen hozzáillő kérdéssel suttogja szent örömében:

„ -Én szabad vagyok…
Szabad tehát a nemzet, a haza?”

Az a hosszú tíz év nem ölhette el lelkében kitűzött eszméjének csíráit. Az a tíz év csak akadály volt pályafutásában, most túl van rajta: haladhat tovább, tovább…
    Nincs is már messze a pálya vége, - hanem a cél, az még, ki tudja, hol?… Talán jobb lett volna a börtönben maradnia végig, hogy ne látná, amit látnia kell! Tízszeresen süllyedt a nép a bűnök kertjébe, tízszeresen nehéz munka várt arra, aki ki akarta belőle rántani.. Sírt benne a lélek, mikor mindezt látta. De még más is sebet ütött lelkén: szeretett családja nincs többé; a drága nő meghalt, egyetlen fiából ki tudja, hogy mi lett? Hanem ez mégsem fájt volna úgy neki, mint a másik… még azt hitte, hogy a gyászt, mit családja elpusztulása borított rá: leveszi róla eszméi testesülésének utolsó, de határtalan öröme. Csakhogy más volt a csillagokba írva…
    Látva a nép elaljasodását, átlátta azt is, hogy már csak az utolsó, nagy eszköz van hátra „melytől egy nemzet, vagy talán a nagy világnak sorsa függ…” Mi volt ez a végső eszköz? – leütni a zsarnokság fejét: a királyt! Hogy aztán a nép szabadon lélegezhessék föl a lassan ölő nyomás alól, rátéve lábát a vérében fetrengő zsarnok nyakára. Hanem az történt, ami megtörténik százszor, ezerszer… nem félelemtől, hanem öregségtől reszkető keze eltéveszté a célt;  a zsarnok élt tovább, s a nép – mely talán vállára vette volna, ha terve sikerül – most arcul köpte, megrúgta a letiport aggastyánt s mikor a vérpadon legördült feje, állatias megnyugvással ordítá: „Éljen a király!”
    A nép megváltására küldött apostol elbukott, éppen mint a Megváltó. Nem értették meg; éretlen volt még a nép olyan magas, nagy gondolatok befogadására. Hanem mikor másik öltő támadott a régi helyén; megihlette az akkoriakat a nép porrá lett apostol szelleme; súgott fülükbe csodás szavakat – és akkor már megértették! Eljött az idők teljessége, a nép tenni akart, „s fölkelt – leverte rabbilincseit kezéről” Dicsőíték diadalmuk szent hevében azt, aki bölcsőjében ringatta ezeket a felnőtt, megizmosult gondolatokat, eszméket. Ez volt az apostol apoteózisa.
    A Szilveszter jelleme tehát alapjában véve kerek egész és ideális. Másképpen nem is lehetett volna föllépetni. Ideális célnak ideális lélek az apostola. Csak két helyen ragadja el a költőt féktelen szenvedélye, mikor azt a király- és istenátkozást adja a tiszta lelkű apostol szájába. De ez mégsem annyira jelentős tévedés, hogy megbolygassa az egész ember jelelmét.
    Most pedig vizsgáljuk a többi szereplőket.
    Legközelebb áll az apostolhoz felesége, imádott hitvese. Nem nagy szerepet ád neki a költő; ideális lelkű, mint az ifjú, akiért szíve hevül; a gondviselés is arra szánta, hogy a szeretet rózsáival üdítse egy nép apostolának rögös, göröngyös útját. Hogy mily híven, önzetlenül szereti Szilvesztert, mutatják szavai, cselekedetei; gazdag, kényelmes apai kastélyát odahagyja (mint Szendrei Júlia), mert a szíve másfelé vonzza s ő vakon követi  egészen a külvárosi padlásszobáig. Hív,gondozó anyja gyermekeinek; szülői szeretetét meghatóan festi a költő a XV. szakaszban.
    Férje elfogatása után búbánatnak adja magát; lassanként elfonnyad, elsenyved, mint a dérütött virág. Ha volt valaha valami bűne; megszenvedett érte!
    Megható a nagyobbik gyermek jellemzése, szavaiban. Az hűség oly szavakat csal ajkaira, melyek talán öntudatlanul születtek, de szüleinek szívébe mind egy-egy késszúrás.
    Hogy eshetnek egy apának az ily szavak:

„- én óhajtom a halált, apám.
Kérlek, szerezz nekem koporsót,
Olyan fehéret, mint anyámnak arcza,
Vitess a temetőbe,
És tégy a föld alá…
A holtak olyan boldogok,
Mert nem éheznek ők!”

„Ki mondj ártatlannak a gyermeket?” – fakad ki a költő maga is. Milyen mély megfigyelés mutatkozik e néhány sorban! A gyermek beszédének hasonlatai környezetéből vannak véve; a koporsó színét is anyjának szép fehér arcához hasonlítja, mert hiszen azt látja maga körül olyan fehérnek, mint amilyen színű koporsót szeretne. S az egész gyermek-filozófia tükröződik vissza e két sorban.

„A holtak olyan boldogok,
Mert nem éheznek ők!"

Figyelemre méltó a nevelőnek Szilveszterhez intézett beszéde, mikor az ott hagyja a nyavalyás nagyságos úrfit, megmondván neki nyíltan az éles igazságot. A nevelő, utolérvén a bujdoklani indult fiút, ezeket mondja:

„Én szórul szóra érzem azt, amit te,
De soha nem mertem kimondani,
Féltem tőled s bámúltalak,
Midőn beszéltél,
Az Isten áldjon minden szavadért.”

Hány ilyen embert ismerünk, akik nem elég erősek arra, hogy az igazságot nyíltan szemébe vágják az önkényeskedőnek, de lelkükben érzik, tudják, hogy nem jól van ez így! Világosan látó ember, aki már észrevette a gyermekifjúban lappangó, leendő nagy férfiút; pénzt ad neki, hogy tanuljon tovább, mert istentelenség volna tehetségét parlagon hagynia.
    A vén koldusasszony jellemzése páratlan a maga nemében. Ezen alak megrajzolásánál legjobban mutatkozik Petőfi éles, finoman megkülönböztető megfigyelése.
    Pedig ezt a vén boszorkányt nem is viszi úgyszólván a cselekvés terére – nincs is rá szükség –, hanem ezt is szavaiban jellemzi a legkitűnőbb hűséggel. Csak abból a beszédéből említek egy részt, amit a nagyságos úr előtt sápogott el, mikor az magához vette a kis kolduló Szilvesztert.

„Nem fáj a szíved, te puruttya lélek,
Anyádat megtagadni,
Szülő anyádat? Hogy ki nem szakadt e
Szóval belőled a lép és tüdő
S a májad és a zúzád?
A földön nincs jobb nagyanya,
Mint én vagyok, s ő ily rossz unoka!
De már nincs messze az ítélet…
Saját tulajdon anyját
Tagadja meg a gyermek,
Édes szülőjét!”

Minden szava feje tetejére van állítva, mindent visszafelé kell érteni. Mintha a sátánt hallanók becsületességről, erényről prédikálni.
    A részeg tolvajnak is szájából vette ki a szavakat a költő. Nem szükség jellemét fejtegetni, utolérhetetlenül jellemzi önmagát.
    A nagyságos úrfiról ugyancsak megmondja Petőfi a magáét. Látszik, hogy a gyűlölet is közrejátszott ez alak megalkotásánál; de ez a gyűlölet nem kárhoztatandó, kivált lírai költőnél; vagy nem megérdemli-e a fényben, pompában élő s üres, buta fejű úrficska, hogy ilyen szavakat verjen fejéhez a költő:

„ - a nagyságos úrfi
Oly gazkölyök vala,
a milyenek rendesen a
Nagyságos úrfiak.”

Se több, se kevesebb. – Mintha csak látná az ember az örökké kötekedő, értelmetlen fickót, aki a mellé adott szegény inasnak, Szilveszternek

„Lábára lépett készakarva,
Aztán ellökte, hogy miért áll az útban?
Sarat kent rá s aztán nyakon veré,
Amért olyan tisztátalan,
Szemébe önté a vizet, s ha sírva
Fakadt rá: mazna fattynak nevezte.”

Holott nála nem volt nyavalyásabb a földön.
    Kitűnőnek mondhatjuk a néptömeg elénkbe állítását nagy, de határozó vonásokban. Az a nép, „mely mohón nyelé a tiszta enyhítő italt”, amit az apostol nyújtott neki munkáiban, „hogy lelke megfrissült tőle”, az a nép meghunyászkodva szepegi a hatalom dörgő szavai után: „valóban, e könyv lázító, vallást és fölséget sért. A törvény szent és sérthetetlen!” Az ezer és ezer éves nép ez, mely „ma vállaira emel, holnap a porba ránt.”
    A bérkocsis, a tolvaj szomszédasszonya, az uraság (kinek leánya lett a Szilveszter neje), a hazug pap, a kritikus és a börtönőr olyan jelentéktelen szereplők, hogy nem lehet velök bővebben foglalkozni.
    Az „Apostol” nyelve olyan harmóniában áll magának a műnek hangulatával, a benne kifejezett érzelmekkel, mint a „Marseillaise” dallama a maga szövegével. Lágyan, olvadékonyan festi a szelíd érzelmeket, mennydörögve szórja az átkokat; ha valakit dicsér, magasztal: lelkesülünk érte, akit gyűlöl: mi is úgy gyűlöljük, mint halálos ellenségünket! Petőfi nyelve (stylus) olyan itt, mint egy folyó, amely a hegyek közt ifjan, tüzesen ugrál szikláról sziklára s aki forgatagába került; ellenállhatatlanul vonja magával; mikor pedig a síkságra ér: lassú, méltóságos folyásával viszi a rajtalévőt, s ilyenkor ott nem hagyná az ember a világért, úgy megszerette. Aki olvassa a XVII. és XVIII. szakaszt egymás után: gyönyörködhetik a szenvedélyek két szélsőségében; amott van a zenit, itt a nadir. Így tud játszani Petőfi a nyelvvel!
    Hát a képeiről, hasonlatairól mit mondjunk?
    Ebben legnagyobb Petőfi. Shakespeare tanulmánya nagyban meglátszik az „Apostol”-on. Mekkora erő, mekkora keresetlenség nyilatkozik meg ebben a hatalmas stílusban! Mikor a sötét, borzalmasnak tetsző éjszakát rajzolja, csak ennyit mond: „olyan fekete a világ, mint a kibérlett lelkiismeret”. Egyszerűségével megragadó ez: „Álomba sirdogálta magát az anya is.” Bámulatot kelt a következő ellentét:

„… ágaskodó bércek között,
Ahol mennydörgős a folyam zúgása,
S a mennydörgés ítéletnap rivalma…
Vagy ott a puszták rónaságán,
Hol némán ballag a csendes kis ér,
S hol a bogárdöngés a legnagyobb zaj…”

A káromlást mily találóan mondja „a lélek sará”-nak! Mily szemléltető e kép:

„… szeméből
a könyek úgy rohantak,
Mint csatatérről a vert hadsereg.”

De ki győzné mindezt felsorolni:
    Azonban már a túlságba vivés látszik e hasonlatán:

„Forgatta égő szemeit, mint
A kovács a tüzes vasat.”

Megragadó, de inkább furcsa, mint bámulatos.
    Az „Apostol”-nak talán abban rejlik fő hibája, hogy a költő külsőleg nem annyira apostolt, mint inkább egy sokat hányatott, nagylelkű embert mutatja be Szilvesztert szakaszok során, s a tulajdonképpeni cél a kicsinyes, emberi küzdelmek árjába fúl; a fő cél, mely az volna: miket tett, hogy küzdött hát a népért a megváltására jött apostol: csaknem dugába dől; egyedül az utólja felé lépteti fel a költő, mint a szabadság eszméit hirdető és a reakcióval kíméletlenül szembeszálló írót (igen helyesen!), majd később, öreg korában mint királygyilkost, vagy még csak merénylőt, mert bosszuló terve nem sikerült.
    Az egész mű rímtelen jambikus sorokban van írva. Talán leggyakoribbak az 5 jambus lábból álló sorok. Különben pedig a hangulattal, a különböző érzelmekkel változik a sorok terjedelme; az erős átkozódásokat rövidebb, keményebb sorokba önti; a csendes szenvedélyek szélesebb mederben úsznak; a haragot röviden, szaggatottan, az ábrándozást sima, fennakadás nélküli szavakkal festi. Egyedül a már említett két átkozódás nem természetszerű, erőltetett, már terjedelménél fogva is; s aztán nagyon következetes benne a gondolatok egymáshoz ragasztása, ami egy félig őrjöngő ember beszédében nem tapasztalható.    
    Ennek kivételével az egész műben művészi összhangzásban áll a belső tartalom a külső alakkal.
    Hangoztatják némelyek, hogy Petőfi e nagy munkáját Byron hatása alatt írta volna. (Amit az „Őrült”-re is ráfognak.) S talán – ha nem mondják is – azt gondolják ez alatt, hogy az „Apostol” nem egészen eredeti. Nagyon kockáztatott észrevétel, akárki találta is ki. Mikor Petőfi az „Apostol”-t teremtette: lelkében nem volt meg a szokogg nyugalom sem, a szokott rend sem, valami világfájdalmas áramlat ragadta magával egy darabig s ezalatt született az „Őrült” is. Tisztán önálló munka tehát, mint akármelyik szabadságdala!
    Ám még ha Byron tanulmányozása keltette volna is benne azt az eszmét, hogy megírja egy Szilveszter-féle embernek az életét: lehetne-é azt mondanunk, hogy nem egészen eredeti? Hiszen kimutatható, hogy a lángészteremtette művek nagyobbára más lángészek munkájának behatása alatt keletkeztek! Hát ne mondjuk eredetinek „Bánk bán”-t, mert Katona „Otellót” is tarthatá szem előtt? Ne mondjuk eredetinek „Az ember tragédiájá”-t, mert születésekor már élt „Faust”? Plágiumnak mondjuk Arany balladáiban a lélekállapot rajzolásait,m ivel Shakespeare után ment? – Soha bizony! A lángész eredetisége éppen abban nyilván legjobban, hogy a hatásköre alól kimenekülve mindig öntudatosan teremti remek munkáját; s ha tíz lángeszű költő egy tárgyat dolgoz fel, minden bizonnyal olyan önálló a maga mivoltában mind a tíz, mint az imádságok közt a „Miatyánk”.
    Az „Apostol”-hoz hasonló, véle egyöntetű munka nincs, melyről elmondhatnók, hogy húz a másikhoz. Eredeti felfogásában, eredeti jellemzésében, eredeti képeiben, gondolataiban, önálló a maga teljes egészében, minden engedmény nélkül.
    S hogy mégis miért méltatják olyan kevés figyelemre a nagy esztétikusok. Megfoghatatlan. Talán az az oka, hogy az „Apostol”ért csak az tud lelkesülni, aki át van hatva attól az eszmétől, mely Szilveszter lépteit vezérli? Lehet. Mert az ifjúság bámulja ma is, csodálni fogja ezután is – Szilvesztert, aki, kivált ifjú korában, ideál képe a nagyratörő, nemes gondolkozású fiatalságnak. Petőfi is 25 éves korában írta, s bizonnyal nem 70 esztendős embernek írta! Nagy munka az „Apostol”; bámulható benne Petőfi, mint a népszabadságért fanatikusan lángoló hazafi, nagy jellemű férfiú, aki percig nem habozva százszor áldozatul dobja inkább életét, csak „szentséges elvei” ölthessenek testet akár a jelenben, akár a jövőben.
    De ha az alapgondolatát nem tartanánk is oly nagynak: lehetetlen hidegen maradnunk a költemény erős, zamatos nyelvének olvasásakor, lehetetlen bámulat nélkül hagynunk a keresetlen, pillanat alatt termett s talpra esett hasonlatokat, lehetetlen nem éreznünk, hogy ragad magával a költő, aki szól egyszerűen, de tisztán „mint a puszták harangja”, lehetetlen nem csodálnunk azt a természetességet, melyre még árnyékát se vetheti a meserkéltség – s ha valaki mindezekért tud lelkesülni, lehetetlen, hogyki ne röppentse ajakán, hogy a „Apostol” remek munka! Igen, csodálatos, fenséges, mind az olyan tűzhányóból kilövellt izzó lávafolyam, melynek feladata volna évek hosszú során kihűlni, de amely azt mondja dacolva:

„nem változom!”

Oláh Gábor

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 1-5. szám, 1899. okt.

Bán Aladár (1871-1960): Halottak napján

 
- Édes anyámhoz -

Nincsen olyan órám, nincsen olyan perczem,
Amelyben ne volna a te közeledben
Múltamat sirató búbánatos lelkem.

Odaröpül hozzád, csöndes kis szobádba,
Ott ragyogott rám a boldogság világa,
S ott lettem én egykor, veled együtt, árva.

Együtt virrasztottuk kinos éjszakákon,
Mig leszállt reája az örökös álom,
Ki egyetlen védőnk volt e nagy világon.

S nem tört meg a lelked ott a sirhalomnál,
Habár olyan lettél, mint árva virágszál,
Nekünk minden búban vigasztalást adtál.

Oda viszen most is lelkem szárnya: búja,
Hogy a te hűséges kebledre borúlva
Magamat te nálad kisirhassam újra.

S a míg más ma gyászol fényes mécsvilággal,
Mi egymáshoz szállván, csüggedten és árván,
Gyászolunk szivünknek sötét bánatával.

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 5., 1899. okt. 29.

Farkas József (1833-1908): Hova lett a virág?

 

Künn a réten jártam csendes őszi este,
Szemem az elnyilott, illatos, mosolygó
Virágot kereste.

Hova lett a virág? S az én gyermekálmom?
Az lehervadt és ez elszállott, elrepült
Himes lepkeszárnyon!

Őszi hangulatban, hogy jártam a rétet,
Egy kis fiút láttam könyező szemekkel.
„Mért sirsz?” kérdezem meg.

„Virágot keresek, azért sirok bácsi.
Napestig nem tudtam a kis Irénkének
Koszorút csinálni!”

„Hova lett a virág? A bácsi leszedte?”
Tudja Isten hogy nem… összeszorult szívem.
Könny szökött szemembe.

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 4. sám, 1899. okt. 22.

Ábrányi Emil (1850-1920): Tizenhárom

Ősz volt. Október. Ámde akkor tőlünk
Korábban elszállt a vándormadár.
Elfonnyadt minden. Temető volt minden.
Vértől piroslott a sötét határ.
A méla erdőn harkály koppanása
Úgy hangzott, mint koporsó-szögezés.
Vagy tán szekerczék koppanása volt az,
Jelentve, hogy kilencz bitófa kész.

S kihozták őket egy bús őszi reggel.
Milyen látvány volt, édes Istenem!
Külön harczoltak húsz csatában. És most
Találkoztak mind – a vesztőhelyen.
Gyászolt az ég. Sirtál te is, Teremtőm,
Bár úgy végzéd, hogy így haljanak ők!
S a néma csöndben még egyszer, utólszor,
Egymás szemébe néztek a dicsők!

Mikor a nap kelt, akkor áldozott le,
Tizenhárom nap!… Lassan fölpirult
A nagy tüzes gömb – s a magyar vitézség
Tizenhárom nagy napja éjbe hullt.
Orozva jöttél s megfojtottad őket
Tolvaj halál! Nem merted nyilt csatán!
Ó ennyi hős,m ióta a világ áll,
Egyszerre még nem halt meg soha tán!

Nem voltak ők könnyelmű ifjú népek,
Kiket rajongás vad hévvel ragad.
A megszentelt jog s törvényes szabadság
Csatolta föl villámló kardjukat!
Törvényszegés, jogtiprás, vakmerő dölyf,
Hazájuk nagy sérelme volt az ok.
Mind férfi, ind hős, mind szép, tiszta lélek!
S úgy haltak, mint a rablógyilkosok.

Ki volt náluknál tiszteletreméltóbb?
És kik szenvedtek aljasabb halált?
De zord bakóik rosszul számítottak,
Mert a gyalázat fönségükre vált!
Szégyen-halált szántak neki. De nem lett
Belőle szégyen és nem lett halál!
A szégyen, az bíráik homlokán ég,
S az ő nevük örök sugárban áll.

Mert föltámadtak ők is, mint a nemzet,
Melyért meghaltak! S most látatlanul
Itt élnek köztünk, intő mesterekként,
Kiktől a szív nagy dolgokat tanul.
Ha csüggedünk, ha meglep a kísértés,
Hogy lanyhán védjük népünk igazát, -
E gyáva korban megtanítnak arra:
Hogy’ kell szeretni bátran a hazát!

Örülj, magyar! Országod él, virágzik.
Hajók, gőzgépek, gyárak kürtje búg.
De jólléted zajos szimfóniáját
Ők szerzették, e csöndes vértanúk!
Vigyázz!.. Ha eddig megtartott az Isten,
És biztatóbb jövendő int feléd:
Nem érdemelnél egy napot se többet,
Ha egyszer őket elfelejtenéd!

Ha elfelednéd, hogy magadhoz így szólj:
„Nekik nem árthat az idők moha!
Azzal, hogy őket rútul megtagadjam,
Nem bókolok, nem hízelgek soha!
Nyugodt vagyok. Törvénynek és királynak
A hódolás adóját meghozom:
De nevüket mélységes áhítattal
A  jó Istenhez fölimádkozom!

„Mert bármily szép a kegy pompája, fénye,
Még szebb a köny, mely érettük ragyog!
Ők hívek voltak sírig a hazához,
Hozzájuk én is sírig hű vagyok;
Míg a szívemnek lesz egy dobbanása,
Míg koszorút bír fonni a kezem,
Míg a szabadság szebb a szolga-láncznál,
Mig egy könyem lesz: - én emlékezem!”

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 3. szám, 1899. okt. 15.

„Ezernyolcszáznegyvenkilenc október végén”

    Elhangzott az utolsó éljenzés, elrebbent az  utolsó sóhajtás: a nagy idők jubileumának vége van. A másfél esztendő, melynek majd minden napján „annak a másik másfél évnek” sorban következő nevezetes eseményeit ünnepeltük, eltelt. 1849. október 6-a után az elnyomatás kínos ideje következett, 1899. Október hatodikával véget ér a jubileum, hogy helyet adjon a mindennapi élet prózai robotmunkájának.
    S most októberben, midőn „elült a szilaj vihar”, az évfordulók sorának bezártakor úgy érezzük, hogy nem teljes a mi kegyeletünk, ha nem szentelünk pár sort, nehány percet egy költemény emlékének.
- Nagy események, világrázó tragédia évfordulója után egy verset jubilálni? Kiálthatnak fel egyesek méltatlankodva.
- Mi volt az a vers? A Talpra magyar? Hiszen arról megemlékeztünk már régen!
    Nem, nem a Talpra magyar volt, nem volt sem óda, sem lelkes rapszódia, mégis méltó az emlékezetre. Még csak magyar vers sem volt mégis megérdemli, hogy szívünkbe foglaltuk egy új félszázévre.
    Negyvenkilenc októberében, az idő tájt, midőn minden magyar ember, aki bírja még, fogcsikorgatással ejti ki a német nevet, amelyhez a bukás, az eltiprás gondolata fűződik, megrezdülnek a húrok egy születésére nézve német költő lantján, megrezdülnek és hallga!… világra jön egy csodálatos költemény. Azoknak a nyelvén, akik a mi gyászunkat okozták, de olyan hangon, hogy nincs kétségünk: a költőt erre a versre ami jó Istenünk, a magyarok Istene ihlette.
- Ki az a költő? Hogy hívják az énekét?
    Ismeritek az újkori mondát, amely itt született ami századunkban, ismeritek a királyné mondáját, aki nehezen viselte az aranykoronát? Aki bíborban született s többet szenvedett, mint a sárkunyhók földhöz ragadt magzatai. Akinek bánat-dúlta szívét irgalmatlan, buta tőr döfte keresztül. Aki szerette azt a holt költőt, aki éltében nem talált szeretetre; megemlékezett róla, akit honfitársai el akartak erőnek erejével felejteni; szobrot állított annak, akinek hazája még haló porában sem akar, nem tud megbocsátani.
    Nos, már tudjátok, ki volt az a poéta. Heine Henrik, a mi boldogtalan Erzsébetünk boldogtalan kedves költője.
    1849 októberében a tizennyolcadik hónapot töltötte Heine a Quartier Latin valamelyik padlásszobájában a világgal meghasonlottan. Testét a szörnyű kór ínjai, lelkét a világ állapotáról való hírek gyötörték kegyetlenül.
    Az elmúlt év májusa óta nem hagyta el azt a zugot, melybe csak a gyéren sütő nap és a Mouche szeretete vetett világosságot. Akkor még elvánszorgott roskatag léptekkel a Louvre-ba, hogy utoljára megtekintse a milói Venust. Aztán mikor betelt a remek szobor szemléletével, hazament életfogytig tartó szobatömlöcébe.
    S a nagy szélvész, amely ezalatt végigseperte a vén Európát, elfújt egy pár sárgult levelet a Heine betegágyához. Ezek a falevelek aztán elbeszélték a senyvedő dalnoknak, hogy azokért az eszmékért, melyeknek ő is lelkes, derék katonája volt, most vívják az élet-halál harcot. Elbeszélték, hogy az eszme harcosai babért, dicsőséget szereztek, de győzelmet – fájdalom – nem. És ezek a szélvész sodorta falevelek beszéltek a szenvedő költőnek egy parányi népről, amely szembeszállott a sokszoros ellenséggel, küzdött és elbukott.
    Amikor pedig a költő ezt az utolsó hírt meghallotta, midőn megtudta, hogy a magyar nemzet, melyet rajongva szeretett, elbukott, hogy Petőfi, akit ismert és becsült, a harctéren lelte halálát, hogy a hatalom tizenhárom hős tábornokot Aradon kivégeztetett, nos, ekkor elfogta az ő szívét is a fájdalom meg a keserűség.
    Lázas agya átszellemült.    
    Hítta ápoló barátnéját, üljön az asztalhoz, aztán diktált neki.
    S a versnek, melyet Mouche írt, ez volt a címe: 1849 októberében.
    Bámulatos egy költemény. Keserűséggel kezdődik, majd a fájdalom tüzében megtisztult érzelem a legfenségesebb erővel nyilatkozik meg. A végén pedig a legistenibb sorok után cinizmusba süllyed. Elejétől végig meglátszik rajta, hogy a Heine műve. A nagyságban, a gyengeségben minden sor egyaránt rá vall.        
    … Kitekint a költő az ablakon s elszáll a gondolatja szülőhazájára, Németországba. Ott már nyugalom van, emberéletek ezreivel megvásárolt nyugalom. Csak néha dördül el egy lövés… Talán egy barátját lőtték agyon, akinek nem volt annyi esze, hogy elhordja az irháját.
    Vagy talán tűzijáték a Goethe tiszteletére. Az ünneplésről eszébe jut Liszt Ferenc, a nagy zongoravirtuóz. A háború lezajlása után ő is felbukkant s a beteg Heinét elönti az epe, hogy ez a nagy művész, aki magyarnak született, nem restellte rútul megtagadni nemzetét.

Szegény magyar halálba dűl,
Szabadság végső vára veszve;
De Fránczi hős ott épen ül,
Fogasra kardja felfüggesztve.

Ez a gúnyos csípés arra vonatkozik, hogy Liszt Ferencnek a 40-es évek elején a pesti polgárok egy díszkardot ajándékoztak s ezt bizony a nagy művész nem sietett kihúzni a hüvelyéből negyvennyolcban.

Hős Fránczi él s mint tisztes agg
Magyar harczról mesélget majdan
csodákat unokáinak:
Hejh, kardom így meg így forgattam!

És ekkor a költőt elfogja a lelkesedés, fellobban szívében a szenvedély úgy, int soha egy művében sem. Elragadtatással zengi:

Úgy megszűkül német ruhám,
Nevét ha hallom a magyarnak,
Érzések tengerárja hány,
Lelkembe trombiták rivallnak.

És megcsendül az ősi dal,
Föléled mondánk hős varázsa,
Kemény, szilaj, vad hangival
A Nibelungok pusztulása.

A pálya egy itt és amott,
S habár új lett a régi ének.
Csupán csak a név változott,
de ők a régi jó vitézek.

S a végzet is ép ugyanez,
A zászlók mily büszkén lobognak!
S a hős, int rég, prédája lesz
Az állati nyers hatalomnak.

Sőt, jó magyar, itt ellened
Ökör medvével fogott össze;
és mégis vigaszod lehet,
Minket nem ére ily szerencse...*

„Hisz a ti legyőzőitek egész tisztességes bestiák, de mi -” s ekkor kérlelhetetlen dühvel és megsemmisít gúnnyal szórja féktelen titkait azokra, akik az ő hazájának szabadságát otromba módon leigázták.
    Aztán elkeseredetten abbahagyja, fáradtan dől vissza párnáira:

De hajh, elég, kíméld magad’
Szegény költ a beteg-ágyon.

    … Mouche pedig, a rózsaajkú Mouche leírta, amit a beteg költ diktált neki. Mit ír, azt alig értette, nem is bánta, legfeljebb sajnálta a szegény Henryt, hogy megint láza van. Az írást pedig odatette a többi papírlapok közé, melyek halomra gyűltek valamelyik szegletben.
    A dal nem maradt a párisi padlásszobában, elszállt onnan, mint a galamb oda, ahová való volt: a délibábos rónára, a Kárpátok égbenyúló ormaihoz,elrepült a Királyhágón túlra, a völgybe, ahol a nagy költőtárs sírba dúlt, az erdélyi rögre, mely alatt háromszáz honvéd nyugossza örök álmát, elvitte ez a dal Petőfinek, a megboldogult Petőfinek Heine Henrik testvércsókját.
    A fehér galamb, a Heine verse otthont lelt a magyar hazában. Abban az időben, midőn a Petőfi versei írásban terjedtek elrejtve-eldugdosva: a magyar hazafiak a Heine sorait mondogatták. Ezzel a verssel biztatták egymást, az elnyomatás vigasztalan korában ebben emlékeztek meg elesett hőseikről, ez volt az imádságuk…

*

    Azt mondja valahol Heine, hogy a magyarokra nézve veszteség volt, hogy a temesvári születésű Lenau sváb költ lett. „De – teszi hozzá derült humorral –, amíg búbánatukat tokaji borral öntözgethetik, nincs okuk efelett nagy sopánkodásra.”
    Ezt olvasva elszorul a szívünk. Édes Istenem, mi lett volna, ha az irodalomtörténet szeszélyes géniusza Heine szülőházát nem a Harzba, hanem valahová a nagy magyar alföldre teszi. Ha magyar lett volna, ő, aki úgy, de úgy szerette nemzetünket: ha az ő ajka magyar dalra csendül, ha az ő lantjáról magyar hangok kelnek: talán az ő élete sem vált volna kínos meghasonlássá a legszentebb érzelmekben, mi pedig együtt emlegetnénk őt Petőfi Sándorra, mint legnagyobb nemzeti költőnket.

Balkányi Kálmán

(* Az egész Gyulai Pál kitűnő fordítása.)

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 3. szám 1899. okt. 15.

Telekes Béla (1873-1960): Otthon

 

Ákáczos ösvény a dülőben,
Mentén kis kertövezte ház…
Tájáról oly rég elvetődtem,
Csak délibábként leng előttem
Mint örökös csáb, örökös hívás:
Jer vissza, haza jer, bármerre jársz.

Egy őszülő, bús arczú férfi,
Egy megtört, könnyes szemű nő -
Ott egy a mástól egyre kérdi:
Fog-e még hozzánk visszatérni?
S az idegenből ha tán haza jő,
Vidám, szerencsés, boldog lesz-e ő?

Bekopogtatni szinte félek,
A csöndes kis ház kapuján…
Mosolyos álarcz, födj be, védj meg,
Ők laknak itt, kik értem éltek:
Két igaz ember vesztett harcz után, -
Ne tudják, hogy már én is elbukám.

Hadd mondom el, a sorsom milyen áldott;
Munkámért hir, jóllét a bér…
Hisz elhiszik a fényes álmot,
Mit lelkem rég káprázva látott…
Nem tudják, az ily káprázat mit ér
S hogy jó, ha van mindennapi kenyér.

Hisz nálunk még a régi minden,
Nyit még virág az ablakon…
Kigyúl a fény is szemeinkben;
Csak engem űz valami innen…
Öröm mezében járó fájdalom,
szereped ah, nehéz, nehéz nagyon!

A tékozló fiú regéje
Keresztülborzong szívemen.
Vezeklenék is, de mi végre?…
Ki lelke üdvét elfecsélte,
Soha, sehol többé meg nem pihen,
És mindenütt örökre idegen.

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 2. szám, 1899. okt. 8.

A tizenhárom tragédiája

 

    Elevenítsük föl a múltaknak sötét emlékeit. Sokszor elmondották már, amit mi e helyt elmondandók leszünk. De hisz a mindennapi imádságot is folyton-folyvást ismételgetjük és áhítatunk mégsem veszt erejéből. Ezenképpen a tizenhárom történetéből egyre új, imádat-szerű csodálatot, hazafias erőt és fájdalmat merítünk, példájukon lelkünk buzdul és fölemelkedik.
    Két szomorú szakaszban játszódik le az aradi tizenhárom tragédiája. Az egyik a haditörvényszéknek, a másik a kivégzésének felvonása.
    A tizenhárom közül a vikágosi fegyverletételnél kilencen esetek az oroszok kezébe. Ezeket Gyulán adta át az orosz kíséret az osztrák katonaságnak. Damjanich Aradon maradt, Dessewffy Arisztid, Leiningen és Vécsey önként jelentkeztek Aradon. Haynau erősen követelte a fővezért, GÖRGEIT is, „hogy rajta a közmorál érdekében s mások elrettentő példájára a megérdemelt büntetést minél előbb végrehajthassa.” Paskievics azonban kijelentette, hogy Görgeit csak erőszakkal vehetik el tőle. Sándor Nikolajevics trónörökös nagyherceg végül személyesen eszközölte ki osztrák részen Görgei megkegyelmeztetését.
    Mihelyt a tábornokokat az aradi börtönében elhelyezték, megkezdődött ellenük a hadi törvényszék eljárása. Az e célra összeállított katonai bíróság naponta reggel 8 órától délutáni 6 óráig folyton működött.
    Mi volt a tábornokok bűne? Mindaz, ami a magyar történet lapjain elolthatatlan fénnyel ragyog. Damjanichot Szent-Tamástól Nagy-Sarlóig mindenütt ott találjuk, hol a honvédség zászlóit győzelemről-győzelemre vezette. Nem volt kisebb összeütközés vagy véres csata, melyben Damjanich vitézül helyt ne állott volna. Csapatjainak ügyes felhasználásával a döntő pillanatban mindig ott termett, hol ezt a szükség kívánta. Nagy szerencsétlenség volt tehát fegyvereinkre, hogy Komáromban a kocsiból kibukva, lábát törte. Emiatt még Aradon is alig mozdulhatott ágyából. Mégis naponta elhurcolták a vérbíróság elé. „Ne kínozzanak azokkal az örökkévaló kihallgatásokkal, - fakadt ki egyszer. – Amit először mondtam, utolsó szavam is marad. Gazembernek tartok mindenkit, ki esküjét megszegi. Ezt pedig Damjanich Jánosról ne mondja senki sem.” Nagy Sándor József, a híres lovasvezér, Buda ostrománál csodás hőstetteket mívelt. A debreceni csatában (1849. aug. 2.) öt óráig tartotta magát a tízszeres túlerő ellen. Egy szóval sem védekezett a hadbírák faggatásai ellen, kik azt akarták belőle kivenni, hogy Görgei miért nem az osztrákok előtt tette le a fegyvert, hanem oly választ adott, mely hóhérjait vérig sértette. Gróf Leiningen-Westerburg Károly, a legrégibb német birodalmi családok egyikének sarja, az angol uralkodóházzal is rokonságot tartott. A szabadságharcnak alig volt csatja, hol ki nem tűnt volna. Augusztus 11-ikén barátai rábeszélték, hagyja el a sereget és keressen külföldön menedéket ellenségei üldözése elől. El is ment, de már harmadnapra visszatért. A nemes lélek nem akarta barátait balsorsukban elhagyni. Aradon Leiningen vallatása tartott legtovább, mert a hadbíró faggatásaira válaszolni nem akart.
    Lázár Vilmos sorsa alig érthető, mert azon osztrák tisztek közé tartozott, kik a szolgálatból még 1848 előtt kiléptek, az ilyeneket pedig hosszabb-rövidebb várfogságra kárhoztatták. A  hadjáratban leginkább újoncozással és szervezéssel foglalkozott. Személyes ellenségei azonban rákoholták, hogy csapatjai a temesvári csatában sebesült osztrák katonákat és tiszteket felkoncolták. Emiatt ítélték halálra. Török Ignác halhatatlan érdemet szerzett azzal, hogy a komáromi várat újjáalkotta, a roppant kiterjedésű erődítéseket úgy kijavította, hogy innen Guyon, majd Klapka sakkban tarthatták az ellenséget. Ezt rótták föl a legnagyobb bűnéül. Rendkívüli idegességgel védelmezte magát a vérbíróság vádjai ellen, miket ad abszurdum vezetett. „Nagyon jól tudom - mondá a derék tábornok, hogy az u rak épp úgy kívánják halálomat, mint bárkiét, de ezek után, amit önöknek mondottam, ez becsületükre nem válik.”
    Schweidel József az igazi régi magyar huszár képe volt, Buda bevétele után a főváros térparancsnokává nevezték ki, majd Szegeden, mint városparancsnok tett kiváló szolgálatot a hadseregnek. Mindvégig bízott a per jó kimenetelében. Ugyanígy Kiss Ernő, a dúsgazdag főúr, kinek az Alföldön nagyobb kiterjedésű uradalmai voltak, mint a würtembergi királyság területe. Ő volt a hadsereg első fővezére a déli harctéren, Mészáros Lázár leköszönése után hadügyminiszter. Óriási vagyonát a szabadságharc céljainak előmozdítására fordította. Ha valakinek, akkor neki állt volna módjában külföldre menekülni, de ő minden erre vonatkozó ajánlatot visszautasított. A vérbírósággal megéreztette nagyúri voltát. Egyszerűen megtagadta a választ bármely kérdésre, ha azt kellő illedelemmel nem intézték hozzá. Halála előtt csak azt sajánálta, hogy jó barátjának, a vagyontalan Schweidelnek családjára nem hagyhat semmit, mert birtokait is elfoglalták. „Sebaj, kedves Ernőm, felelt erre Schweidel, nevemmel oly örökséget hagyok gyermekeimnek,melynek a világ végéig megmarad az értéke.”
    Osztrák ember létére Pöltenberg Ernő mindvégig híve maradt a magyar ügynek. Kitűnő és bátor lovassági vezér volt, huszárjait a Duna és Vág melletti ütközetben többnyire fényes győzelmekre vezette. Védelmére egyetlen egy szót sem hozott fel, csupán annyit mondott, hogy mint becsületes ember és bátor katona egyebet nem tehetett. Lahner György az egyedüli a tizenhárom tábornok közt, ki a tettleges küzdelemben nem vett részt. Mindvégig a hadsereg fölszerelése körül működött. Neki köszönhető, hogy a magyar hadsereg lövőfegyverekben a legnehezebb viszonyok közt sem szenvedett szükséget. Felbőszítette maga ellen a vérbíróságot azzal, hogy szemükre vetette gyávaságukat, mellyel őt, mint védtelen embert kínozták.Elásott ágyúkat és fegyvereket kerestek az országban és szerintük Lahnernek tudnia kellett, mi hol van elrejtve.    
    A szabadságharc legvitézebb lovasvezére Dessewffy Arisztid volt. Nem akadt rá eset, hogy az oly roham, melynek élére ő állott, hátrálással végződött volna.A világosi fegyverletétel után csapata élén Erdélyen keresztül Törökországba akart utat törni magának, de mégis visszatért. Vesztére. Vécsey Károly gróf Bánátban a szerbek ellen hadakozott, végül Temesvárt ostromolta, de sikertelenül.
  Knezics Károly Damjanich parancsnoksága alatt a hadtest minden csatájában tevékeny részt vett. 1849. április 25-ikén Komárom felszabadításánál csapatai élén előnyomult az ellenségtől megszállott sáncokba, mire az osztrákok rendetlen futásban végképpen visszavonultak. A vérbíróság előtt védekezése csak abból állott, hogy a vett felsőbb parancs következtében kötelességét mint katona és honpolgár becsületesen teljesítette. Többek között azt is szemére vetették, hogy Budavár elfoglalása után tulajdon testvéröccsét kivégeztette. Pedig ennek az embernek haja szála sem görbült.
    Végezetül Aulich Lajos nevéhez mindenütt a dicsőséges harc, a győzelem emlékei fűződnek. Budavár ostrománál hadtestét személyesen vezette a rohamra. A vérbíróság előtt szokott férfias nyugalmával viselkedett. Feleletei mindvégig rövidebbek voltak a hozzá intézett kérdéseknél. Arra a szemrehányásra, hogy ő, mint valamennyi bűntársa közt a legidősebb, okosabb is lehetett volna, a következő feleletet adta: „Már koromnál fogva is kötelességem volt, hogy társaimnak épp úgy, mint alárendeltjeimnek jó példával menjek előre.” Egynémely hadbírát vérig bosszantották ezek a sztoikus válaszok s ezért sejtették vele, micsoda meggyalázó büntetés vár reájuk.” Nem a büntetés, hanem a bűn neme gyalázza meg az embert”, szólt erre emelt homlokkal Aulich.
    A halálos ítéletet egyenkint hirdették ki a tábornokoknak. Mindannyira kötél által való halál szólott; Kiss Ernő, Dessewffy, Schweidel és Lázár tábornokoknál azonban „kegyelem útján” golyó és puskapor által való halálra változtatták az ítéletet. „Es wird nicht so arg sein”, jegezte meg mosolyogva rá Kiss Ernő. Valószínűleg nem hitte, hogy a büntetést végrehajtják. Knezics csak arra kérte a bírákat, hogy nejének, kinek kívüle senkije sincsen a világon, utolsó havi fizetését adják ki. De még ezt a szerény kérelmet is visszautasították.
    Ilyen ember volt a tizenhárom aradi vértanú!

*

    Közeledett a nagy tragédia utolsó felvonása.
    Október hatodikára tűzték ki a halálos ítéletek végrehajtását, Latour hadügyminiszter halálának évfordulójára.
    Grünne Károly grófról eredt a bosszúálló terv, ki köztudomás szerint Latour meggyilkoltatása napján esküt tett, hogy egy év múlva Latourért a forradalom valamennyi vezéremberét bitófán akarja látni.    
    Október hatodikán reggel kivezették Kiss Ernő, Dessewffy Schweidel és Lázár tábornokokat, az aradi vár külső sáncába. Miután a halálos ítéleteket külön-külön felolvasták előttük, mindannyiról levették a láncokat és kezeiket erősen hátrakötvén, egymástól 4-4 lépésnyi távolságban letérdeltették. A vértanúk szemeiket nem akarták bekötöztetni, de a vezénylő tiszt csak Kiss Ernőnek engedte meg,  Ez maga mondta ki a tüzelési vezényszót. Tizenhat lövés dördült el, alig 2 lépésnyi távolságból. Hárman azonnal meghaltak, csak Kiss Ernő rángatózott még a földön heverve. Két golyó mellben találta. A tiszt parancsszavára előlépett egy gránátos és fegyverét a haldokló fülébe sütötte. Így halt meg Kiss Ernő…
    Ez alatt a többi kilenc tábornokot kélt sor gránátos között a nagy udvarra vezették. A lábatörött Damjanichot úgy kellett az emeletről levinni. Ám azért a láncokat mégsem vették le róla.
    Harmadfél óráig tartott a vérfagyasztó executio, melyet Tichy vezénylő őrnagynak durva, lelketlen eljárása még iszonyúbbá tett.
    Legelső volt a sorban Aulich Lajos, mint a tábornokok legöregebbje. Szokott nyugalmával hallgatta végig a halálos ítélet felolvasását. A lóháton ülő Tichy őrnagyon látszott, hogy alig várhatja, mikor egykori feljebbvalója a bitófa alá lép. Aulich odafordult az őrnagyhoz: „Ünnepélyesen tiltakozom ezen ítélet ellen.” Amaz szótlanul intett a porkolábnak, ki a tábornokot a hóhér felé lökte… Ötvenkét évet élt.
    Knezics Károly igen vallásos ember volt. Minden ütközet előtt térden állva imádkozott, s aztán bátran kitette mellét az ellenség golyóinak. A vesztőhelyen hangosan mondotta a halottak imáját, még akkor is, mikor a hurkot már nyakába vetették.
     Nagy Sándor még az előtte való napon vidáman vigasztalta a tőle elbúcsúzó  Gáspár Endre tábornokot, kit csak 16 évi fogságra ítéltek. „Sose búsulj, pajtás, én csak valamivel előbb jelenek meg a nagy raporton. Ez az egész. Ha valamikor ki találsz szabadulni. Elmondhatod, hogy valamennyien, az utolsó emberig becsületesen helyt állottunk.” Így viselkedett a halál előtt is.
    Pöltenberg Ernő az utolsó pillanatig kegyelmet remélt. Sűrűen hátranézegetett a vár felé, hátha feltűnik a szabadító lovas-küldött. Börtönében ugyanis azt a hírt vette, hogy Paskievics herceg közbenjárt érdekében a cárnál. Mikor látta, hogy  minden hiába, hangos szóval elbúcsúzott társaitól és emelt fővel, bátran lépett a bitófa alá.
    Négy bajtársa kivégzését nézte végig Leiningen gróf. Mikor rákerült a sor, a porkoláb zavarba jött a méltósággal teljes, nagyúri alak előtt és akadozva hebegte: „kérem, tábornok úr gróf Leiningen…” Tichy őrnagy dühösen kiáltott közbe: „Mit, tábornok! Százados, semmi más!” (A mártír ugyanis századosi ranggal hagyta oda az osztrák hadsereget.) Leiningen megvető tekintettel válaszolt a bántó szavakra és szótlanul ment a hóhér felé.
    Gyönge, beteg ember volt Török Ignác és szokott parókája nélkül lévén, erősen megfázott. Nem csoda tehét, hogy mindőn a sorból kilépett, görcsös zokogásra fakadt. Hóhérjai gyávaságnak vették ezt, pedig nem a bátorsága hagyta cserben, hanem idegei. A hős tábornok nem félt a haláltól.
    Damjanichot jó humora nem hagyta el az utolsó pillanatig. Megvetéssel fordult el Tichy őrnagytól, ki egykor vele egy ezredben szolgált. „No, te is sokra vitted!” szólt neki oda. Azzal rátámaszkodott a bakó vállaira és nagy üggyel-bajjal vánszorgott két mankón (törött volt a lába) a bitófa felé. Egy fejjel volt nagyobb, mint a bitófa. Igen kínosan, hosszú vívódás után halt meg Damjanich, a hősök hőse.
    Legutoljára hagyták Vécsey Károly grófot. Grünne Károly különös kívánságára tették ezt. Vécseyt ugyanis rokona, a boldogtalan emlékű Lamberg gróf felszólította, hogy ezredét vezesse át Jellasics táborába. Vécsey ezt határozottan visszautasította, és kegyetlenül kemény levelet írt Lambergnek, mely a bűnjelek közt szerepelt. Ezért végig kellett néznie társai halálküzdelmét. Végre érte jött a porkoláb. A gróf gyors mozdulattal odalépett Damjanich tábornok holttestéhez és megcsókolta ennek megkékült kezét. És íme, a katonaság soraiból hangos zokogást lehetett hallani. Még az ellenség is megkönnyezte a szabadság vértanúit.

*

    Így halt meg a tizenhárom aradi vértanú. Magyarország virága, nemzetünk szeme fénye, legjobb hőseink. Ó, soha, de soha nem feledjük el őket.

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 2. szám, 1899. okt. 8.

Pósa Lajos (1851-1914): A magyar nép

Van-e szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára,
Ki áldással borít minden rögöt, hantot,
Dús arany kalásszal rónasíkot, halmot.
Mikor reng a búza: gondoltok-e rája,
Hogy az a szegény nép két keze-munkája!
Asztalotokon a mindennapi kenyér
Az ő verítéke, ha barna, ha fehér!
Becsüljétek is meg ezt a veritéket!
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Venyigék sorjára mézes fürtöt aggat,
Bort önt a kancsóba, tisztát, mint a harmat,
Tüzeset, mint a nap legtüzesebb csókja, 
Dermedt lelketeket rózsával beszórja,
Melengeti fényes, lángoló sugárral,
Be-benépesíti csattogó madárral.
Úgy kiderül tőle ez a borus élet!
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Szálljatok el velem a puszták ölére:
Delelő csorda is az ő nevelése.
Látjátok-e ottan a nagy gémes kútnál?
Csillapítja szomját itató vályunál,
Halljátok, hogy béget fehér gyapjas anyja.
Dübörög ménese, kolompol gulyája!
Mind a ti javatok! Ruház, táplál, éltet…
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele virága,
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Sziklanehéz terhet hordoz egyre vállán:
Kedve tarka mégis, mint a szép szivárvány
Az élet keresztjét mikor alig birja:
Kaczagó, könnyező dalba belesírja.
Sírvavigadó dal! Bűbájosan csendül.
Vándor szellő viszi a hazán keresztül.
Ott ringatja benne az illatos rétet…
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Védi idegentől lelke tiszta szárnyát,
A nemzeti erkölcs liliomruháját.
Nyelvében most is él a multak varázsa,
Ősapáink nyelve, zengő muzsikája,
Kacsalábon forgó ház tündérmeséje,
Porladó romoknak mélabús regje,
Őrzi híven rajtuk azt az ó pecsétet…
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Vane- szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Büszke faj, minőt csak festhet a képzelet:
Nem hajlong, nem imád faragott képeket.
De térdet-fejet hajt s magát megalázza
A templomba hívó kis harang szavára.
Mikor imádkozik, szárnyat ölt a lelket:
Mint a fehér galamb, száll föl az egekbe
S az Úr zsámolyánál örök mécset éget..
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Álmába szövődik a szabadság képe,
Beoltja a fáknak fakadó rügyébe,
Ekevassal írja nyiló barázdába,
Felsóhajtja az ég minden csillagába.
Szép Magyarországnak ő a karja kardja!
Mint a márványoszlop, a hazát úgy tartja,
Oh, ne gyöngítsétek ezt az erősséget!
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele, virága,
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Oly hűséges ő, mint az Alföld golyója:
Itt van a bölcsője, itt a koporsója.
Csöndes béketűrő, mint a Tisza éppen:
Csillagokat ringat a keble mélyében.
De ha megharagszik: összetépi lánczát,
Tomboló viharban zúgja szabadságát,
Szabadsághimnusza fönséges ítélet…
Áldja meg az Isten ezt a magyar népet!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf., 1. szám, 1899. okt. 1.

Váradi Antal (1854-1923): Pásztorok, királyok – Karácsonyi hymnus

 

A boldogoknak édes ünnepén
Zendüljön ihletteljes hálaének.
A melyben részt vesz dúsgazdag és szegény
nagy örömében Jézus eljöttének.

Nagy örömében ama Máriának,
Kinek szivét hét tőr veré keresztül,
Ma még a szép reménynek napja támad
S a rózsa szirmán fényes  harmat rezdül.

A rózsa szirmán, melynek tövisével
A most üdvözlött csecsemő fejére
Borzasztó ék gyalázatát veré fel
Az ember… a kiért fog hullni vére.

Az ember, a kiért e szent vér omlott,
Ma pásztorok s királyok hív képében
Térdelve áll, s a porba hajló homlok
Ragyog hívő alázat szent fényében.

Ragyog hívő alázat és reménység -
de a királyból lészen majd Heródes
S a pásztorokból, hogy dühvel letépjék
Ruháját – golgothai bősz bakó lesz.

Ruháját golgothai bősz bakókéz
Letépi majd… ma még takargatjátok.
Karácsony Messiása – Megváltó lész,
És utolér a messiási átok!

S míg utolér a messiási átok -
Csak zengjétek, csak énekelgessétek
a karácsonyi hymnust… Im, reátok
Mosolyg a gyermek! Áldást! Békességet!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf, 52. szám, 1898. dec. 25.

Dosztojevszkij (1821-1881): Fagy*

    Nem láttatok még karácsonykor kisfiúkat, akik utcaszerte koldulgatnak a dermesztő hidegben? Szinte nyárias a ruhájuk, nyakukba egy ócska condra van kanyarítva és ott futkároznak a lábatok előtt, kívülről betanult, rimánkodó szavakat rebegve. Ti is fáztok és siettek jó meleg szobátokba; ezért  mérgesen néztek a kolduscsemetékre, amint előttetek lábatlankodnak. Sajnálatra méltók a szegény kicsikék nagyon… Ilyen fiúcskáról akarok én most beszélni; nem éppen olyanról, akit kéregetni küldenek, mert ő még igen kicsiny, hat esztendős, vagy még fiatalabb; de olyanról, akit egy év, két év múlva bizonyosan már elküldöttek volna.
    Kora reggel volt. Nyirkos, hideg pincelyukban ébredt föl Kabátkája vékony volt, didergett,majd megvette a hideg; lekuporodott a zugolyban és unalmában azzal töltötte az időt, hogy nézte, mint rebben ki fehéren lehelete a szájából… Azonban nagyon éhes volt… az órák pedig teltek, egyre teltek… ő pedig váltig oda-odament a vacokhoz, hol beteg édesanyja feküdt; vékony volt a szalmája, mint a pép, vánkos helyett pedig valami rongycsomó volt a feje alatt. Minő sors vezette e helyre? Valószínűleg valami más városból jött ide fiával és itt hirtelen megbetegedett… Ünnep van a küszöbön, ezért távoztak el a pincelakás többi lakói; csak amott, a másik kuckóban nyög köszvényétől kínozva egy nyolcvan éves asszony: ezelőtt valahol gyermekeket gondozott,most pedig magában haldoklik; nyögött és dörmögött és szidta a gyereket, úgy, hogy az közelébe nem mert jönni. Szomját még csak olthatta a házaktájából, de ennivalót sehol sem talált, még száraz kenyérhéjat sem; azért hát váltig odalépett az anyja vackához, hogy keltegesse őt. Az esthomályban úgy félt; az alkony már régóta leszállt; nekik nem volt még mécsesük sem. Megsimogatta édesanyja arcát és csudálkozott, hogy meg se mozdul és hideg volt, mint a fal. Mily hideg van itt! Gondolta magában, miközben keze a halott vállán nyugodott: mert hát meghalt szép csöndesen az asszony… aztán, hogy fölmelegítse, ráfújt a maga ujjacskáira és mikor sapkáját megtalálta a  maga vackon, tapogatózva, halkan kiosont a pincéből. Már korábban is kiment volna, de félt a lépcsőn attól a nagy kutyától, mely egész nap ugatott a szomszéd ajtaja mellett. Most már a kutya nem volt ott. A kicsike tehát az utcára rohant.
    Nagy Isten, micsoda egy város! Ilyet még nem látott életében. Mily sötét volt az éj ama faluban, honnan ő jött, az egész utcasoron csak egy lámpa égett! Ott az alacsony faviskók ajtait elzárják, alkonyatkor már nem jár senki sem künn, mindenki behúzódik házába, csak a kutyák sereglenek össze – lehetnek százan, vagy talán ezren – hogy ugassanak és üvöltsenek éjhosszat. De ott oly meleg volt és adtak neki ennivalót! Itt pedig… Úristen! Csak egy falat kenyere volna, hogy csillapíthatná éhét! Mily zsibongás, mily lárma van itt szerteszéjjel! A nagy világosság, a sok ember, ló meg kocsi! A sebesen vágtató paripák orrlyukaiból csak úgy gomolyog a fehér pára, patkóik a puha havon át kopognak a kövön. És hogy tolakodik az a sok nép és… Úristen! Hogy szeretne enni, ha csak egy árva falatot is! És hirtelen ujjacskáiba is belenyillott a fájás.
    Most megint egy utca jő, oh, mily széles! Itt szent, hogy legázolják egymást az emberek. Hogyan zajonganak, futnak, kocsiznak… és a fény, az a nagy fény! Mi ez? Oh, micsoda nagy üveg! Az üveg mögött egy szoba! És a szobában egy fa, mely fölér egészen a tetőzetig – egy karácsonyfa, telisded-teli aranyos papírkákkal és almákkal! A karácsonyfa körül bábuk és pici lovak feküsznek. A szobában gyermekek szaladgálnak, tiszták és takarosak… és nevetnek, játszanak, isznak és esznek. Ott egy lány táncol egy fiúval, mégpedig milyen szép lány! Muzsikálnak is, keresztülhallatszik az ablakon.
    A szegény gyerek mindezt látja, ámul-bámul és nevet neki. Most azonban lába ujjai kezdenek fájni, kezecskéi pedig egészen megvörösödnek, ujjait már nem bírja hajlítani és fájnak, ha mozdítja őket. Ekkor a fiú keserves sírásra fakad és továbbszalad. Egy másik ablakon át másik szobát lát, melyet karácsonyfák ékesítenek, asztalok vannak benne, az asztalokon pedig mindenféle lepény: mandolás lepény, vörös, sárga lepény; nagy cicomás dáma ül ottan… mindenkinek, aki jő, lepényt adnak és az ajtó szakadatlanul tárul-zárul, annyi sok uraság jő be az utcáról! A kicsike az ajtóhoz lopózik, kinyitja, bemegy a szobába. Huh4 hogyan rárivalkodnak, hogyan intenek neki, hogy takarodjék. A dámák közül az egyik gyorsan odalép hozzá, egy krajcárt nyom a tenyerébe és kitárja előtte az utcára az ajtót. Hogy megijed a kicsike! A krajcár leesik a földre; ő pedig nem hajlíthatja meg gémberedett ujjacskáit, hogy megtartsa. Tovább szalad gyorsan – maga sem tudja, hová. Csak szalad, szalad és kezecskéit melengeti.
    De ni-ni, mi az?Az emberek megállanak és tolakodnak, egy kirakatban három kis bábú van kiállítva, vörös és zöld köntösben, egészen úgy, mintha élnének. Egy öreg emberke széken ül és karját mozgatja, mintha bőgőn játszanék; két másik, mellette áll és apró hegedűn táncoltatja a vonót, fejecskéikkel taktusra biccentgetnek, egymásra néznek, ajkaik mozognak, beszélnek, igazán beszélnek, csak az üveg miatt nem hallani: a kicsike azt hiszi eleintén, hogy élnek, mikor azonban földerül előtte, hogy csak bábuk, nevetni kezd. Mióta él, nem látott még ilyen bábukat. Félig-meddig síróra áll a szája, de mikor a bábukra tekint, újból nevetősre válik a kedve.
    Egyszerre csak úgy rémlik neki, hogy valaki hátulról megrántja kabátját és íme, egyszerre csak egy nagy, gonosz siheder áll mellette, ki fejére üt, ledobja sapkáját és gáncsot vet neki lábával. Földre zuhan. Az emberek kiabálnak. Ő ekkor megretten, fölugrik és fut, fut – maga sem tudja, hová – egy idegen udvarra és ott elrejtőzködik a fölhalmozott farakásba. Itt sötét van, gondolja, itt nem akadnak rám. Összekuporodik, alig vévén lélegzetet aggodalmában… és egyszerre csak úgy megkönnyebbül, oly csodamódra megkönnyebbül.Kezei és lábai nem fájnak már, meleg hatja át testét, oly meleg, mintha kályha mellett ülne. És most még egyszer összerázkódik… elaludt. Mily jó itt aludni… itt fog egy darabig aludni és aztán ismét visszamegy a bábukhoz. És amint álmában fölmerülnek előtte a bábuk, mosolyog a kisfiú… szakasztott, mintha élnének… s míg a bábuk hegedülnek, úgy tetszik neki, mintha édesanyja altatónótát énekelne fölötte.
- Alszom, anyácskám. Oh, oly jó itt aludni.
- Jöjj velem a karácsonyfához, fiacskám – szól most egy szelíd hang. – A kicsike azt hiszi, anyja szólítja, de nem – nem ő az. Valaki föléje hajlik és átöleli a sötétben. És micsoda fény ragyog előtte! Oh, milyen karácsonyfa! De nem, az nem karácsonyfa. Sohasem látott még ilyen fát. Minden csillog-villog, tündöklik és körös-körül csupa bábu. De nem, ezek fiúcskák és lánykák, talpig fehérben, akik hozzá repülnek, megcsókolják, magukkal viszik és ő is repül… Édesanyja reá néz és nyájasan mosolyog. Anyám! Anyám! Oh, mily jó itt, anyám! A gyermekek pedig újra megcsókolják, ő meg azokról a kirakat mögötti bábukról beszél nekik.
- Kik vagytok ti, fiúk? Kik vagytok ti, lányok? - kérdi mosolyogva, enyelegve tőlük.
- Ez Krisztus karácsonyfája – felelnek ők neki. – Ezen a napon Krisztus mindig karácsonyfát állít föl ama gyermekek számára, kiknek a földön nincs fájuk.
    És a kicsike hallja, hogy ezen fiúk és lányok szinte olyan gyermekek voltak, mint ő. Némelyek meghalnak a hidegtől, mások az éhségtől némelyek ütés-veréstől, mások, mert olyan betegségekben sem ápolták őket, melyekből a legcsekélyebb segély mellett fölgyógyultak volna. Most valamennyien itt vannak, valamennyien angyalok, mind Krisztusnál, aki elébük tárja képeit és megáldja őket meg szegény anyáikat… És az anyák oldalt állanak, megismerik fiaikat és lányaikat, hozzájuk futnak repesve, megcsókolják őket, letörlik könnyeiket és kérik őket, hogy ne sírjanak, mert hisz itt oly jó…
    Reggel a háziszolgák egy megfagyott kis gyermekhullát találtak a fa mögött.

Oroszból – ár.

(* Érdemes a legnagyobb orosz regényíró ezen megható rajzát összehasonlítani Jókai hasonló tárgyú híres elbeszélésével. (Apját leütötte a hajókötél stb.)

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 52. szám, 1898. dec. 25.

Petőfi önképzése

 

    Ha a francia diák karácsonyi értesítőjébe szekunda talál pottyanni, megvan a kifogása még akkor is, ha a „tanárok kegyetlenségét” nem fogadja el az édesapja okul; ott van az utolsó mentség: - Hiszen Zola sem tett érettségit és mégis mi lett belőle!
    A magyar fiú pedig, ha hasonló kellemetlen állapotba jut, hogy, hogy nem, Petőfire szokott hivatkozni és jobb ügyhöz méltó buzgósággal hozza haragvó apjának tudomására, hogy Petőfi Sándor nem, hogy latinból bukott meg – mint őkegyelme –, hanem soha semmit sem tanult és ki is csapták. Az pedig már csak Petőfi volt!
    Csodálatos dolog! Alig van félszáz éve, hogy az újkor Tyrtaeusát a földön utoljára látta emberi szem s íme, mintha középkori hős volna, mondai bizonytalanság övezi. Születése ködbe vész, halála fellegbe borul. Így közhit az is, hogy nem tanult; a könyveknek és a tanárokban ellensége volt.
    Ez a hiedelem valótlan, de meg tudjuk magyarázni, hogyan jött létre. A költőnek féket nem ismerő természetéhez az illett volna, hogy teljes erejével iparkodjék lerázni az iskola nyűgét. Az, aki él-hal a pusztáért, szűknek találja a tanterem négy falát. Ez azonban Petőfinél nem így történt. A tudásért csak úgy rajongott, mint a szabadságért, szorgalmas és iparkodó volt, azután meg a tanulásnál is elősegítette Isten-adta lángesze.
    Megbukás helyett jeleseket kapott, kicsapás helyett az első helyre ültették. Ez jellemzi iskolai pályájának első korszakát.
    Mindamellett tanuló élete tagadhatatlanul dúlt, zavaros volt. A kiskőrösi tanító oktatása után Félegyházán, majd Kecskeméten látjuk. Azután Szabadszálláson és nemsokára Sár-Szt.-Lőrincen tűnik fel. Innen Pestre került, ahonnan Aszódra jutott, míg végre a selmeci líceum zárja be ezt az időszakot. Ezután szünet áll be. Petőfi atyjával meghasonlik, két ízben színész, majd katona lesz, de tanulópályájának még nincs vége. Pápára iratkozik be s itt fejezi be tanulmányait.
    Eredeti szorgalma később megcsappant. Fő jellemvonása az, hogy csak azt tanulja, amihez kedve van. Tanuló korában ébredt fel benne rendületlen fajszeretete és némileg ennek tulajdonítható az, hogy egy alkalommal a magyar történetből őt egy pánszláv tanár, Lichard, ki nem is tudott magyarul, elbuktatta.
    Azt, amit ezen zavaros diákéletben elmulasztott rendszeres tanulással megszerezni, helyrepótolta saját mívelése; a maga erején tanult legtöbbet. Hogy mennyit tehet az akarat s mennyire mehet az ember a maga lábán: annak a Petőfi ifjúkora remek példája.
    Önművelését az aszódi algimnáziumban kezdte. Erre legalkalmasabb eszköz az olvasás volt. Egy iskolatársával félrevonulva Ovidiust olvassa eredetiben. Végigolvassa a kis iskolai könyvtárt s beleszeret Horatiusba.
    Amikor aztán Selmecre kerül (1838. augusztus), akkor az önképzésre még nagyobb tér nyílik. Feltárul előtte a selmeci önképzőkör ajtaja s fellép első költői dicsőségének színhelyére.
    A magyar ifjúság, amelynek lelkéhez hozzánőtt az önképzőkör fogalma, azt hiszem szívesen vet egy-két pillantást arra a kpre, melyen az előtérben Petőfi Sándor áll, a „milieut” pedig a „nemes magyar társaság” alkotja.
    Ennek szervezete fő vonásaiban majdnem olyan volt, mint a mai önképzőköröké. Volt kélt szakosztálya: kezdőké meg rendeseké s Petőfit már kezdetben nem kis dicsőség érte azzal, hogy első éves rétor létére rendes tagnak vették be. A selmeci önképzőkörnek buzgó és kiváló tehetségű tagja volt ő mindaddig, míg az intézetet el nem hagyta. Szavalattal lépett fel, de ezzel nem nagy hatást ért el. De egy hét múlva „A hűtelenhez irányzott eszmeszüleményét” már emlékkönyvbe írta a kör.
    Ez a legelső költeménye Petőfinek, mely fennmaradt.

„Isten veled hát örökre, édes
Tárgya hő szivemnek, óh negédes
Csalfa Emma, isten veled hát.
Majd, ha egykor értem, szinte árva
Eljösz, éjszaknak havát bejárva
Megleled, hű muzsafid porát.

Ez az utolsó versszak elegendő annak észrevevésére, hogy Petőfiben még ekkor nem tudott a természetesség varázsmagva felülkerekedni a németes érzelgés gyomjai felett. A következő év februárjában ismerte meg a kör a már eltávozott Petőfinek, illetve Petrovicsnak egy újabb költeményét: „A költő keservét”. A kör elnöke, Szeberényi Lajos ezt sokkal különbnek találta, mint az előbbit s igazán nagy kár, hogy elveszett.
    Selmeci önképzőköri szerepléséhez még egy sikerült bírálat és hasonló szavalat emléke fűződik.
    Minthogy Petőfinek éppen mint önképzőköri tagnak képét rajzoljuk meg, rá kell mutatnunk arra az érdekes vonásra, amely közös a mostani önképzőkörök ifjú tagjaival.
    Roppantul szerette volna valamely dolgozatát nyomtatásban látni. Erre azonban még sokáig kellett várnia. Vajon gondolt volna-e ő akkor arra, hogy idő múlván az ő költeményeinek kötete, a magyar nemzet lírai bibliájává lészen?
    Bolyongása és szerencsétlen katonáskodása után Pápára kerül rövid időre tanulni. Eljárogat a képzőtársaság gyűlésére, azonban nem működik, ezt az elvet hangoztat:
- Előbb oly költeményt kell írnom, mellyel becsületet vallok.
    Erre azonban Pápán ezúttal nem került a sor. Petőfi elhagyta az intézetet és a vakáción keresztül Tolnában színészkedett, de a társaság feloszlott s őt nemsokára Pozsonyban, majd megint Pápán találjuk.
    Pozsonyban különös módon szerepelt az önképzőkörben. Petőfi írt egy barátja (Kemény János részére két kis verset, amelyeket az fel is olvasott a gyűlésen és a saját neve alatt emlékkönyvbe írta. Jele annak, hogy a deákvér nemigen akadt fenn az ilyen csínyeken.
    Hanem hasonlítsuk is össze ezen versek egyikét az „Erdő szélén” címűt, a „Hűtelenhez” című verssel.

Erdő szélén puszta csárda,
Hejh, miért sietsz, oda sárga!
Fordulj vissza szép paripám,
Nincs benne már kedves babám.

Csárda, csárda, gonosz csárda
Sülyedj fenékig a sárba
Befogadtad a rossz legényt,
Megölte kincsemet, szegényt.

Ezekben már lassacskán kibontakoz8ik Petőfi hatalmas egyénisége.
    Második pápai tartózkodása alatt (1841. októbertől, 1842 augusztus végéig) önmívelésében sokat haladt. Francia és angol költőket olvas német fordításban (később annyira elsajátítja az angol nyelvet, hogy Shakespeare „Coriolanus”-ának fordításával ajándékozza meg a magyar irodalmat.
    Tüzetesen foglalkozik a történelemmel. Megismerkedik egyéb német költő között a magyar földön született Lenaunak és a magyar nemzet lelkes barátjának, Heine-nek költeményeivel.
    A képzőtársaságban még nagyobb tevékenységet fejtett ki, mint Selmecen. Méltán fordulhatunk érdeklődéssel ezen társaság felé, amelynek egy időben voltak tagjai Petőfi és Jókai.
    Ebben az önképzőkörben – kuriózumból megemlítjük, hogy hat pengő krajcár volt a beíratási díj –, otthon érezte magát Petőfi. Az első gyűléstől kezdve, amelyen három versét olvasta fel, az évzáró ünnepig, amelyen ötszörösen vesz részt – csaknem állandóan működik nem csökkenő lelkesedéssel.
    Legnagyobb hatása költeményeinek volt. A felolvasottak nagy részét bevették az emlékkönyvbe. Ennek az emlékkönyvnek köszönhető hogy ismerhetjük Petőfi lángeszének első hajtásait. Legelső a pápai emlékkönyvben a „Tűnődés” című, melyben még nem tud szabadulni a német romanticizmus békóiból. Kiemeljük a „Lehel”-t, melyben magyar tárgyhoz fordul, de azt némi idegenszerűséggel dolgozza fel. Kedves románc „A tolvaj huszár”. A point-je Heine modorú. Nyalka huszárok jönnek a faluba. Az anya inti leányát, hogy vigyázzon, mert hosszú a vitézek keze. Reggel aztán, amikor elmennek, alány sírva panaszolja el anyjának:

„Jó anyácskám meglopának,
Egy elvitte szívemet.”

Az emlékkönyvbe írt költemények közt van négy műfordítás is.
    A Pápán töltött esztendő meghozta régi kívánságának teljesedését. Végre egy költeménye nyomtatásban jelent meg. Bajza május 22-én az Athenaeumban közölte Petőfi kedves kis költeményét: „A borozó”-t. A fiatal költő nagyra volt vele s ez még jobban növelte önképzőköri tevékenységét.
    Bírálni kevésbé szeretett; ebben a tekintetben következetes maradt önmagához. Petrovics Sándor épp úgy nem ismerte el a kritika létjogát, mint később Petőfi Sándor. És ha nem szerette, hogy mások kritizálják őt, ő is idegenkedett a bírálttól; így választott bíráló létére mindössze kétszer bírált.
    Szavalni szeretett; a költeményeket, egykori jegyzőkönyvek tanúsága szerint színésziesen adta elő. Ez nem tetszett a tagtársaknak s erős megrovásban részesítették.
    Petőfi aztán a visszavágásnak eredeti módját találta ki. Néhány gyűléssel később, miután előre kijelölték őt szavalónak, felállott a szószékre, bejelentette, hogy Vörösmarty „Szózat”-át szavalja”labdacsul azoknak, kiknek a színészi szavalástól gyomruk elromlott”. Ezután előadta a költeményt úgy, ahogy még azt a jó pápai deákok nem hallották.    
Érzelgős volt a hangja, tótos a kiejtése, a hangjával, meg a gesztusaival ellenfeleinek szavalatát akarta nevetségessé tenni,ami sikerült is és a hatáson nem rontott semmit sem az, hogy a kör jegyzőkönyvileg megrótta.
    Ez volt az első és az utolsó eset, hogy ő ez önképzőkörrel tréfát űzött.
    Petőfi Sándor örök időkre példaképe marad a magyar tanulóifjúságnak. Időtlen-időkig honszerelmet tanul az ifjú attól, aki egész életében hazáját szolgálta, s aki életét hazájáért áldozta fel.
    De emellett azt se felejtsd el magyar diák, hogy Petőfit kell követned, ha az önképzőkörökben, ezekben az igazi diák-parlamentekben, eredményt akarsz elérni. Olyan nemes ambícióval, lankadatlan kitartással kell küzdened, s az önképzés ügyét oly komolyan kell szolgálnod, amint ő szolgálta.

Balkányi Kálmán

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 51. szám, 1898. dec. 18.