2026. nov. 18.

Márai Sándor (1900-1989): Vendégjáték Bolzanóban (könyvismertetés)

 Az 1940-es évek elején


    Negyven éves korában Márai Sándor eljutott írói készségének és költői tehetségének csúcsára. A vendégjáték Bolzanóban érettebb, teljesebb és gazdagabb minden eddigi írásművénél. Főképpen a gazdagságot bámuljuk ebben a regényben. Nem a regényszerű történéseknek, kalandoknak, eseményeknek, hanem a gondolatoknak és formáknak gazdagságát. Bőséges áradással omlanak az eszmék, képek, trópusok, hasonlatok a regény szélesre ásott medrében. Szinte attól kellene tartanunk, hogy árjuk átlépi a partokat, amelyeket a művészet törvénye a végből szabott, hogy elejét vegye minden rendetlenségnek, anarchiának, szabályellenességnek. De nincs mitől félnünk: a művész biztos ízlése mindig résen áll; a költő éber és tudatos, éberen és tudatosan őrködik a legszigorúbb formai követelések lelkiismeretes kielégítésén.
    Ami epikum van a regényben, az nem túlzottan sok. Nem is éppen kevés. Elegendő arra, hogy lekösse annak az olvasónak figyelmét is, aki a regénytől regényt követel, vagyis regényes mesét, regénybe illő figurákat, regényes helyzetek regényszerű megoldását. A hős Giacomo Casanova, annyi hírhedt szerelmi kaland problematikus jellemű lovagja. A szoknyavadász, a hamiskártyás, a váltóhamisító éppen most szökött meg Velence tömlöcéből és menekülése közben pihenőt tart Bolzanóban. Itt találkozik Franciskával,akiért egykor Parma agg grófjával éjfél évadján párbajt vívott. A párbajban Giacomo maradt alul. Meg is sebesült és elvesztette szeme elől a gyönyörű gyermeket, aki hamarosan a gróf felesége lett. Most a grófi házaspár Bolzanóban lakik. A hetvenhárom éves autokrata felkeresi szállásán a koldus kalandort, hogy rábírja egy nagyon furcsa szerződés megkötésére. A gróf tisztában van azzal, hogy Giacomo és Franciska szerették egymást, hogy ő választotta el egymástól az ifjú szerelmeseket és hogy felesége szívében, lelkében, vérében még mindig él ez a szenvedély. A gróf azt követeli, hogy az egykor legyőzött vetélytárs gyógyítsa ki régi szerelmesét ebből a kórságból.Töltsön vele egy éjszakát és aztán hagyja el örökre. Így az, ami kettejük között függőben maradt, végérvényesen befejezéshez jut. A gróf egész vagyont kínál a kalandornak, ha az a szerződést elfogadja és állja. De Giacomo azt feleli, hogy ezt az éjszakát csak egy áron lehet tőle megvásárolni: ingyen. A gróf ezt az árat túlságosan drágának tartja. Végre mégis megegyeznek. A grófné be sem várja, hogy lovagja a grófi palotában keresse fel. Férfijelmezbe öltözve állít be Giacomo fogadószobájába. Ez viszont nőnek öltözve fogadja vendégét, mert a maskarák éjszakára lesz ez a súlyos és végzetes éjszaka. Ismét szemben állanak tehát egymással Franciska és Giacomo, akik hosszú évekkel ezelőtt elszakadtak egymástól. És Franciska a férfinak arcába vágja, hogy hitvány volt és gyáva; hogy küzdelem nélkül mondott le egyetlen, igaz szerelme jogáról; hogy kedvesét előbb az öreg gróf karjába taszította, azután a bűnbe kergette, mert minden útjába akadt férfiúban elveszett szerelmesét kereste. És kitanítja arról, mit dobott el magától, mi a valódi szerelem, mi az élet valódi értelme. „Az élet, hogy egy férfi és egy nő találkoznak, mert összeillenek, mert olyan közük van egymáshoz, mint az esőnek a tengerhez, egyik mindig visszahull a másikba. Alkotják egymást. Egyik feltétele a másiknak. Ebből a teljességből lesz valami, ami összhang, és ez az élet.” És miután Franciska minderre az igazságra megtanította az ámuló, hüledező kalandort, otthagyja csók nélkül, ölelés nélkül, nesztelenül betéve maga után az ajtót.
    Ki ez a Casanova? Mi ez a Casanova? Komédiás, aki örökké szerepet játszik, de nem mindig jól és nem mindig sikeresen. Mikor a fogadóbeli félkegyelmű cselédlányon próbálgatja ezerszer bevált fogásait és semmire sem megy vele, úgy érzi magát, „mint a nagy színész, aki már hosszú ideje nem énekelt a színpadon és első felléptekor jeges nézőtér, néma széksorok fogadják. Nem pisszegték ki, nem bukott meg, de ez a jeges csend, ez a visszhangtalan közöny félelmesebb a bukásnál is.” De Casanova nemcsak színész, hanem író is. Csak egy kissé hirtelenül és meglepetésszerűen fedezi fel önmagában az írót. Egyszerre úgy beszél az írói művészetről és mesterségről, mint aki megszállott és egyben céhbeli is. De amit Casanova erről a tárgyról elmond, az nem az ő szemétdombján termett. Az magának a költőnek legszubjektívebb vallomása. Csak az igazi, vérbeli és hivatott író nyilatkozhatik hivatásáról ilyen apidiktikusan és meggyőzőn: „Az írás nem olyasféle, mint a hatalom, hanem maga a hatalom, az egyetlen igazi hatalom. Az írás a legnagyobb erő. Az írott szó erősebb, mint a pápa és a király. Az írásban  hiszek,m ert az írásnak hatalma van a végzet és az idő felett. Elmúlnak a nők és a szerelmek, elmúlnak az izgalmak; az elkövetett cselekedetek nyomát porral futja be az idő. De az írás megmarad.” nemcsak ezen a fennszárnyaló önérzeten, az írás hatalmának ezen a gőgös tudatán ismerszik meg maga a szerző, hanem azon a mélyből fakadó jajongáson is, amely a küzdő, tépelődő, szavakon rágódó, egyértékű kifejezés után sóvárgó író lelkéből tör elő. Nem hisszük el egy pillanatra sem, hogy a kóbor ebet, a hamiskártyást, az emberiség salakját foglalkoztatják és égetik ezek a gondok és gondolatok: „Vannak írók, akik a betűnek élnek. Nem tehetnek semmi mást, főnevet reggeliznek és egy szép, hangos jelzővel karjaik  között alusznak el; és akik végül mégis rendszeresen ki tudnak fejezni valamit, ami Istennek is csak egyszer sikerült.” Ne mondja nekünk Márai Sándor, hogy az ő kétes hőse mélyedt el ennyire az író pszichéjébe: itt a költő beszél a költőért. Olyan önfeledten, olyan vigyázatlanul, hogy feltevésünk helyességéhez ő maga szolgáltatja a döntő bizonyítékot. Egy helyen ezt mondja: „Nem tudok írni, amíg nem ismertem meg a világot. Még az elején vagyok – negyven éves vagyok -”. Nem néztem utána, hogy Casanova mennyi idős volt, mikor velencei börtönéből kitört. Nem is tartom fontosnak. De azt tudom, hogy Márai Sándor 1900-ban született…
    Hangsúlyoznunk kellett ezt az adatot, mert belőle kiviláglik, hogy ő maga az, és nem hőse, aki oly babonás tisztelettel tekint fel az irodalom bálványképére. Lényének ezt az elhatározó vonását már a gyermekifjúban felfedeztem, akit 17 esztendős korában ismertem meg. Természetes, hogy ebben a zsenge korban makacs lázadó volt – mi egyéb is lehetett volna? Tele temperamentummal, de korát messze meghaladó értelemmel is, teljesen kifejlett formaérzékkel és olvasmányait okosan, sőt gőgösen válogató kritikával. A középiskolai tanulmányai befejezése előtt áll diákkal a már férfikora teljében álló tanár hosszú és mégis oly rövidnek tetsző órákon át járta Bártfa gyönyörű fenyveseit. És már akkor és ott egészen világosan és minden kétséget kirekesztő bizonyossággal megérezte benne a nagyra hivatott tehetséget.
    Azóta egy percre sem vesztettem el szemem elől. Úgy figyeltem és szerettem, mintha tanítványom lett volna. Sok szép ó rát szerzett egyre izmosodó talentumával; gyakran tett büszkévé jóstehetségemre, amely előre látta nagy hivatottságát, néha aggódó fejcsóválásra bírt, sőt ellentmondásra ingerelt és aggodalommal töltött el, ha az volt az érzésem, hogy rossz sugallatok kerítették hatalmukba. De mindig rajta volt a szemem, barátsággal és szeretettel. Így lett a tizenhét éves sihederből negyven éves férfiú, erős, öntudatos, biztos járású s mindenekelőtt és mindenek felet művész. Művész és ember, aki nem alkuszik, nem kacérkodik sem jobbra, sem balra, nem szolgál idegen isteneket és el van tökélve rá: „vitam impendere veros”.
    Ennek a művészettiszteletnek és igazságkeresésnek eddig legszebb és legértékesebb momentuma a Vendégjáték Bolzanóban.

-n -y-

Forrás: Budapesti Szemle 258. kötet 752. szám, 1940.

John Masefield (1878-1967): Szépség



Láttam hajnalt és alkonyatot láp s szellős domb felett,
Szép volt s ünnepi, mint a halk ó-spanyol énekek,
Láttam tavirózsáival a tündéri tavaszt,
Amint meghozza a meleg esőt és friss füvet fakaszt.

Hallottam tengerek énekét s zengő virágokat,
Néztem vitorlám íve alól messze világokat,
De a leggyönyörűbb, amit az Úr mutatott valaha,
Az a kedvesem szava, haja, szeme és ajka piros vonala.


Ford:: Szabó Lőrinc
Forrás: Budapesti Szemle 258. kötet, 752. szám, 1940.

Thomas Hardy (1840-1928): Egy holdfogyatkozáskor



Hová árnynak a nap rajzolta fel,
A holdon, Föld, egyszínűen mozog
Északtól délig hajló profilod
S zavarhatatlan szépségben ível.

Te vagy e szimmetria! Higyem el?
Úgy tudtam, gyűrt vagy, ráncos, csorba! Hogy’
Vessem össze e nyugodt homlokot
A kontinensek gyötrelmeivel?

A roppant Emberiség ennyi csak?
Kis folt? S Isten sok nagy célja vele
Csak azt a körszeletet tölti be?

Csillagmértékkel csak ennyi a lét,
Népek csatái, versengő agyak,
s hősök, és nők, kik szebbek, mint az ég?


Ford:: Szabó Lőrinc
Forrás: Budapesti Szemle 258. kötet, 752. szám, 1940.

Lenau, Nicolaus (1802-1850): Tavasz



Csordultig tölti szívemet
S a völgyet az arany meleg.
Hogy’ zengnek a lépteid, Isten!
Az erdő sóhajt mély gyönyörben,
Virágtól részegen szakad
Alá a megduzzadt patak,
A bimbók kéje szinte pattog,
Madarak nászéneke csattog,
Fent aranyszárnyú fellegek:
Szerelmi diadalmenet!
Mindenütt szeretnék heverni,
Minden madárral énekelni,
menni szeretnék és maradni,
Lenyűgözötten is rohanni.
Mind édesbús vágy, perzsel az
Izzó és újongó tavasz,
Érzem ellentmondásait:
Megnyugtat és nyugtalanít,
Oly otthonos és békevágyó
S oly idegen és messzejáró!
A fény ezer csodás színe
Lelkem tisztán ragyogja be:
Megállt örömvilláma e tűz,
rés,mely Isten szívébe tűz,
Aztán viharzó lendület,
Égbolt, mely vándorútra megy,
Lidérc, mely maradozva száll,
De bús szívünket viszi már.
Lidérc, szállok az ég után,
Mely záporozva hullt reám!
Oh tavasz! Szívem mámora!
Tavasz, nem hagylak el soha!


Ford:: Szabó Lőrinc
Forrás: Budapesti Szemle 258. kötet, 752. szám, 1940.

Havas István (1873-1952): A csavargó



A munka zsarnok magvető,
Szólott a munkakerülő,
S az elvek rabja – nagy dolog -
Reggeltől estig csavarog.
Ha koplal, fázik: szent nyomor,
Mert sohsem elsőbb a gyomor,
Mint a szabadság, mit a szív
Anyatejjel magába szív.

Lám, most is alszik a padon,
Ringatja béke, nyugalom,
A város szunnyadó zaja,
A szellős nyári éjszaka.
A nyakig elfáradt hivet
Vendégül látja a liget,
Királyi ágyat vet neki,
Legszebb padjára fekteti.

Így honra lelt a hontalan,
S orcája telik boldogan,
Akárcsak a Hold képe, mely
A földre annyi fényt lehel.
A rózsák ajka dallal él,
A csend dúdolja: „Őrzöm én
Álmát a tolvaj éjszakán,
Álmodjék, mássa sincs talán!”

De jön az őr és bősz, dühös.
„Hogy’ nyugszik itt ez a rühös,
Még hortyog is kedélyesen,
Na, persze, a potyahelyen!
Kihágás,- jelzi rangosan,
Fennen és hivatalosan, -
Az ilyen koma esetét
Ne bízzuk kesztyűs kézre épp!”

És hangja: győztes hallali,
Acélfogók a markai.
A tettenért nyög is, morog:
„Mit, fölkeljek? – Nem akarok.”
„Föl, csak föl, ez nem szálloda,
Sem ingyenélők otthona,
Itt ülni, sétálni szabad -
De maga aludt, szép alak!”

A csavargó lapul, köszön:
„Jó estét, bátya, köszönöm
A szíves jó tanácsokat;
de én azt hittem, ez a pad
álmomnak lészen ma helye,
S megette azt is a fene.”
Azzal felkelt s indult tova
S rá hullt a Hold fényzápora.

S  a gyűrött ruharongyokon
Kisímul a folt, tarka lom,
Aranypaszomány a helyén,
Aranygomb a kopott zekén;
Kopasz kobakján sugarak
Tömege villog omlatag.
Mint holmi tündér koronán…
S az őr csak bámult a csodán,
Értetlenül és ostobán.


Forrás: Budapesti Szemle 257. kötet, 751. szám, 1940.

Falu Tamás (1881-1977): Befútta az utat a hó

Az 1910-es években (Székely Aladár felvétele)

Szegény apám csupa jóság volt,
Aki kért tőle, az mind kapott,
A szíve, mint a viasz, lágy volt
És olyan meleg, mint a gyapot.
Szerette a magányt, a csendet,
És szeretett szeretni, hűn,
S szeretett este elvonulva
Eljátszogatni a hegedűn.
Ifjúkorára gondolt ekkor,
Oly meghatott volt és megható
És mindig eljátszotta halkan,
Hogy: Befútta az utat a hó.

Oh, a hó befú minden utat,
És elfut utasával a szán.
De most, hogy nevét említettem,
Egy percre visszafordul apám.


Forrás: Budapesti Szemle 257. kötet 750. szám, 1940.

Falu Tamás (1881-1977): Temetésre

 Az 1910-es években (Székely Aladár felvétele)

Oh, nem lehet ott a temetésén,
Tanár úr, ezt bocsássa meg nekem.
Bús gyászkocsija után ballagnék én
És elsiratnám szépen, csendesen.

S egy képet vinnék, melyet szívem festett,
melyet könnyekkel festett a szivem:
Egy termet, melyben minden pad üres lett,
S katedráján egy koporsó pihen.

Oh, tanár úr, oh kedves, bölcs és drága,
oh, visszafénylő régi kikelet…
Egy eltűnt osztály eltűnt ifjúsága
Lengjen örökké hamvai felett.


Forrás: Budapesti Szemle 257. kötet 750. szám, 1940.

Falu Tamás (1881-1977): Sétabot

Az 1910-es években (Székely Aladár felvétele)

Kis bot volt első sétapálcám,
Szekrényemben még őrizem.
Hozzám fut néha búsan, árván,
Ha multba sétál a szívem.

Jártunk együtt vígan, lebegve,
Utcán, mezőn és fák alatt.
Szálltunk együtt, miként a lepke,
És lepkén, mint a pillanat.

Néhanap el is maradt tőlem,
Nem úgy, mint mostani botom.
Ezt nem forgatom levegőben,
Hanem már rátámaszkodom.


Forrás: Budapesti Szemle 257. kötet 750. szám, 1940.

Falu Tamás (1881-1977): Mentőcsillag

 Az 1910-es években (Székely Aladár felvétele)

Ahogy mentőkocsi vágtat,
Ha vár reá egy félhalott,
Úgy küldj Uram e világnak
Gyorsan egy mentőcsillagot.

Álljon szorosan a földhöz, 
Miként hídjához a hajó,
Hogy átszálljon e göröngyös
Világról reá, aki jó.

Aztán a csillag repüljön
A messze ürbe, messze el,
s itt maradjon mind a földön,
Aki jobbat nem érdemel.


Forrás: Budapesti Szemle 257. kötet 750. szám, 1940.

Sík Sándor (1889-1963): Elkésett hold



Ragyog a nyári reggel.
Ezüst harmatszemekkel
Virágzik a haraszt.
Kék-arany égnek alján
Elkésetten a halvány
Halottas hold virraszt.

Úgy bújik, oly parányi!
Már a szemét se látni:
Lehúnyta szégyene.
Mint egy kinézett vendég,
Ki hogy időzni mer még,
Elnézést esdene.

Mint egy kivénült herceg,
Kit várából kivertek
Ifjabb hatalmasok,
S most érzi tehetetlen,
Hogy visszajöhetetlen
A szép kor elsuhog.

Mint egy nagyságos eszme,
Amely, varázsa veszve,
Nem rombol, nem terem,
már nem vérszínű zászló, 
Csak ékesen parázsló
Szelíd történelem.

Oly némán foszladozgat,
Mint egy hamvába roskadt
Szerelmes szenvedély.
Már megmozdúlni sem mer:
Mint egy százéves ember,
Csak ül és üldögél.

Hold, hold, öreg barátom,
Ej, légy legény a gáton,
ne hagyd el íy magad!
Hol lesz ma még e jött-ment
Világ, mely most elömleng
Körötted s kitagad!

A kamaszfényű hajnal,
A zsibvásári zajjal 
Rikongó nappalok,
S a festett arcu vénlány,
Az alkonyat, oly mélán
Hiába andalog.

A hű testőri gárda,
És koszorúba állva
Kisér a trónra fel,
És ég-föld összecsengve
Egy hűvös, tiszta csendbe’
Megváltást ünnepel.

Csak néz reám az árva,
És arca mint a lárva,
Már nem is szenvedő,
Amíg elömli végkép
Hideg halotti képét
A szürke szemfedő.

Forrás: Budapesti Szemle 257. kötet 750. szám, 1940.

Sík Sándor (1889-1963): Mint fű a szélben

 

Könnyű felhők fenn az égen,
Mondjátok meg,
Merre volna mehetnékem?

Bárányfelhők, aprószentek,
Mondjátok meg,
Honnan jöttök, hova mentek?

Jődögéltek, mendegéltek.
Mondjátok meg,
Mért, hogy annyit kérdegélek?

Mért nem tudok ülni szépen,
Lengedezni
Szótlanul, mint fű a szélben?

Erre hintál, arra hintál,
Sorsán túlra
Kerekedni nem kalimpál.

Szőkepihés csepp fűszálam,
Ó de szép vagy,
Ó de nagyon bölcsebb nálam!


Forrás: Budapesti Szemle 257. kötet 750. szám, 1940.

Babits Mihály (1883-1941): Indulás az öregkorba

Babits 1940-ben

Fürdök az óraketyegésben
Az apró hullámok között,
Amelyek messze tájra visznek,
Honnan már vissza nem jövök.
Apró hullámok, ringatóak,
De sodruk örvénynél sűrűbb.
Páncélhajót is elragadnak,
Senki sem úszhat ellenük.
Lassan visznek tovább, a parton
Csak alig változik a táj.
Mégis elmarad bokoré s ház,
Hiába mondanám: „Megállj!”
A nyájas föld, mely otthonom volt,
S azt hittem, szinte egy velem,
Úgy elcsúszik a messzeségbe,
Nem fogom többet látni sem.
Mindig kevesebb a vidám rét.
Minden kietlen és csunya,
Így érek egy zordabb világrész
Idegen országaiba.
Óh hogy’ öltözzem? Mit pakoljak?
Milyen fölszerelést vigyek?
Mint ki a sarkvidékre készül,
Mely fukar, kemény és hideg,
Hol csak a zöld jég és fehér köd
S a hazug északfény ragyog:
Úgy kell készülnöm a nagy útra,
Melyből megtérni nem fogok.
Minden piciny hullám tovább hajt
Sivatag pólusom felé:
S lassan-lassan befagy a tenger
És gyász-szinem lesz a fehér.
Sűrűsödő magány, örök böjt,
Fókabőr, eszkimó-verem…
Nincsen a szegény utazónak
Se jó falat, se szerelem.
Jaj mennyi kísérhet odáig
Abból,ami ma még enyém?
S mi fog még ott is hitegetni,
Miféle silány sarki fény?
Tudom a sorsomat előre…
Kegyetlen expedíció!
Nincs, onnan ami visszahozzon,
Repülő vagy mentőhajó.
Boldog, kit jég közt, sarki éjben
kétség s remény esélye vár.
Az én utamnak egy esélye
És biztos vége a halál.


Forrás: Budapesti Szemel 256. kötet, 748. szám, 1940.

Szabó Lőrinc (1900-1957): Parti fűz

Szabó Lőrinc

Az ég alatt, elgondolkozva, mintha
saját árnyát akarná kihalászni,
úgy néz, úgy hajlik a tóba a fűzfa
s nem érti, hogy egy másik, óriási
világból,mely fordítva ring a mélyben.
Milyen kísértet nyúl és kandikál ki,
mintha egy fenti, fuldokló világból
őt, az árnyat, akarná kihalászni.


Forrás: Budapesti Szemel 256. kötet, 748. szám, 1940.

Szabó Lőrinc (1900-1957): Betegen a tavaszban

Szabó Lőrinc

Ha beteg volnék! De csak sebesült!…
Kötözött lábbal hányódom az ágyon.
Magamban vagyok: kívül a világon,
S hangok mesélik, mi van odakünt.

Hangok, már hetek óta: madarak,
Postás, ószeres, az utca megy és jön,
Harang az égben, csoszogás a lépcsőn,
Autó, bicikli, víg gyerekcsapat.

Börtönben vagyok! Bénultan, dühöngve 
A távoli zsivajból raklak össze,
Feltámadt élet, fájdalmas vigasz.

És elfordulok, befele a falnak,
Ne lássam, hogy úgy tündöklik az ablak
S hogy nélkülem is lehet már tavasz.


Forrás: Budapesti Szemel 256. kötet, 748. szám, 1940.

Tompa Mihály (1817-1868): Kazinczy Ferencz emlékezete

Barabás Miklós litográfiája (1847)

Hiv és nagy vala.
Kazinczy Ferencz.


Szép nap virradt fel Széphalomra,
A honra szép, nagy nap virradt;
Zendüljön a Sátorhegy orma,
Völgy és lapály vig zaj miatt!
Az őszi lomb szárgán omol bár:
Mulasson itt élet, mosoly!
Rózsát hozzon a vad folyondár,
Mely e mohos sírkőre foly!

Ki nyugszik itt, csendes ligetben? -
A sokaság ösméri jól,
Mely erre néz s tolong lélekben,
A négy folyam tájékiról.
Eljutni oly könnyü idáig!
Az ég e sírhalom felett
Örök fényben dereng világlik…
- Mig a föld vér-nyommal fedett.

Mert érdemére halhatatlan,
De nem várt rá virágos út;
Vérzett nehéz viadalokban, -
Felé ezer hullám tolúlt.
S míg folyt – sokáig folyt – az élet:
Viszály nem szünt, hab nem lohadt;
Pazar kézzel hinté a végzet,
Lábához a sárkány-fogat.

A törpeség, a bűn, a vakság,
Agyarkodott, mind ellene;
Szégyenlék őt és megtagadták
Kik egy vérből voltak vele;
S élet, világ mit tőle megvont:
Tán tüzhelyén föllelve lőn?
Ült homlokán itt is rideg gond…
- Örök felleg, magas tetőn.

Ki jő s prüfétál, bére: vad méz,
Szörköntös és – fejére kő;
De mégis, hogy  n e m  é r t i k, az lész
A gyilkoló, a leverő!!
itt sem maradt el átka, sérve. -
Majd nyomta a börtön fala.
De itt is csak czéljának éle,
Mivel ő „hiv és nagy vala!”

S vajon mi, - kik ma ünnepelvén
Emlékezünk, álmélkodunk -:
Busulásnak szóljunk-e nyelvén,
Zöld mirtuszát tépvén magunk?
Hozzá-vigyük mult szenvedésit
A mennybe föl s a föld alá?
Fájlaljuk: hogy fényben nem élt itt?
Midőn ő azt „nem fájlalá!”

Nem, nem Dicső! Mi büszkeségünk!
Öröm zendül az ajkakon!
Dicsőséged, melyről beszélünk:
Kint életet zománczba von!
Hiszen, - mikép zord fellegekben
Küld újitó erőt az ég -:
Átokszerű küzdelmeidben
Ez  a  n e m z e t  megáldaték.

Volt úgy, hogy ez feledve kábán,
A nyelv, a hon mi szent nevek:
A siető enyészet ágyán,
Lőn öntudat-vesztett beteg;
Támadt, i g a z, ki hangosan szólt,
Epesztvén a nép bünei…
De – mint a szivütés az alvót -
Nem birta azt felkölteni.

Te megjövél, - szeretve jobban
A hon ügyét mint tenmagad! -
S az alvó tüz gyors lángra lobban,
A lélekzet megint szabad.
Az első hév eszmélet óta,
S hogy fürteid már fedte zuz:
Lelket lopál veszőbe, holtba,
Te uj, dicső Prometheusz.

Nem állottál a nyelv ügyéhez
Hideg, gyarló kézmüvesül;
De mint a kit tengése vérez,
S virulatán függ, lelkesül.
Ástál, - sok kincset rom fedett el, -
Sokat teremte szellemed
S az ő erő uj kellemekkel
Testvér gyanánt ölelkezett.

Ura a dús, de zor anyagnak,
S az izlésnek nagy mestere!
Hő csókjától a Géniusznak
Lelked  k e t t ő s  k e g y e t  nyere!
Kezedben a  k ő b ő l  s z o b o r  vált,
Min ült merész kecs és szabály;
A  s z ó  hő  d a l b a  hangozott át, -
- Nem csak bányász, művész valál!

A  s z é p  közös kincs; - érte mentél
Élő és holt népek közé.
K i s d e d  elmét karodra vettél;
Az álmost szód ösztönözé.
Lelkednek szent, izzó hevétől:
Érdek, harag széthamvadott…
Kiáltván az oltár kövéről:
Oda gyüjtél lelkest, nagyot!

És  z e n g  apáink drága nyelve!
Ingó szellő, zugó vihar, -
Mi szép: gyöngéd érzést lehelve,
S midőn a harcztéren rivall!
Élet – halál, bő – s kedvre megnyer,
Igéiben bűbáj lakik…
behat mint a kétélű fegyver
Mind a velök oszlásaig!

Z e n g, és mi élünk…! Annyi villám
Nem sujthatá le a magyart;
Velünk az ég kegyelme nyilván…
S őrlelkeink véd-karja tart!
Élünk, élünk…! S milljók remélnek…
Vevén ajkad nyilt jóslatát:
Mellyel népünk’ nagy büszke népek
Müvelt sorába állatád!

Oh Szent! Melyért küszködve éltél,
- Sorsán kiontva lelkedet, -
Ez ünneplés öröm tüzénél:
Lásd nemzeted, halld nyelvedet!
Mi üdvadóbb: az égi pálma,
Mely ott boritja fürteid?
Vagy  e z  a  n é p, mely itten áll ma?
Vagy  e z  a  h a n g, mely istenit?

Igaz valál, - emélked áldott!
Haló-földed szent, éltedért;
Szült sok jelest, nem szülte párod
Egy század, míg végére ért;
Mit mondjunk? Jöve hült porodhoz?
Áldás és fény nagy neveden!
S a mely nyelvén s lelkébe hordoz,
Áldás és fény a nemzeten.


Forrás: Budapesti Szemle 7. kötet 21. szám, 1859.

Hugo Viktor (1802-1855): EMÉRKE*

 

Visszafelé jőve ki Spanyolországból,
Szomorodott szivvel így sohajt Nagy Károly:
„Roncevaux! Oh álnok Ganelonnak völgye”
Mert rokona Roland itt hullt el megölve,
Tizenkét pairt vesztvén és az egész hadat.
A hegyi munkás, ki itt él kunyhó alatt,
Haza ment nyugodtan, kutyája mellette,
Megcsókolta nejét nagy megelégedve,
Forrásnál megmosta kürt-nyilát nagyjából…
S a hősök csontjai fehérlettek távol.

A jó Károly király el van keseredve,
Sziriai lova ott búsúl mellette,
Siratja viézit, a kiket elvesztett,
És a tizenkét pairt, kik szintén elvesztek,
Legjobb lovagjai, kiknek nem volt vész, baj,
És rokona Roland, és a csata, oh jaj!
S elgondolja ő a spanyolok győzője:
Hogy dalt csinál majd a hegyi nép felőle,
A veszett harczról, mely előttük folyt végig,
És arról beszélnek több mint négy száz évig.

Ez alatt haladván harmad napon végre
A magas Pyrének hegyormára ére,
S im a végtelen tért álmadozón nézve,
A hamvas távolban mit vesz egyszer észre.
Egy halom tetején erős város volt a’,
Fala vastag s minden ajtaján két tornya.
Ki odáig látott, kiuralgó tornyot
Talán harminczon is fölül láthatott ott,
S szaraczén formáju ragyogó kúpokat,
Melyek még a szurok nedvében ragyogtak.
Közepén igézőn a vártorony vagyon,
Le nem festhetnéd egy egész nyári napon.
Lőhelyei ónból, holott minden résen
Egy egy poroszló áll s vigyáz örök ébren.
S fölül kiválik egy remek mivü gombja
Tündöklő gyémántból mint a nap oly forma,
Nem nézhetni soká három mértföldnyiről.

Ballra a hullámzó tenger nem messziről,
mely morgásával a városig bemegyen.

Károly látva mindezt, reszket fenn a hegyen.

„Öreg bajor herczeg, én jó tanácsnokom
Hogy hijják e várost itten a partokon,
A világ kerekén páratlan e várost,
Mert szomoru voltam, s ez megvidit már most.
Igen – mert bár meddig kell alatta állni
Vitézim, hadaim, népem kapitányi,
Nem megyek – fogadom ime szent Dénesre! -
A míg enyim nem lesz, nem egy tapodtat se!”

Csodálkozva szól az öreg herczeg erre:

„Akkor uram vedd meg, mert ezt nem veszed be.
Várnépein felül oltalmazó serge
Husz ezer török van kettős vérttel benne.
Hajdanában még csak bevehetted volna,
De sereged most már gyenge, fáradt, lomha,
Lelkükből unják a tábori életet,
Még én legkevésbé, én a legöregebb.
Őszintén szólok és óvlak uram téged,
Azután nincsen most várostromló géped,
Fáradtak a lovak, a katona csüggedt,
itt van az ideje, hogy már pihenjünk meg.
Mert ki itt ostromról álmodozik, mint te,
Az, a minő te vagy, csak oly bolond szinte.”
Felele a király rá jósággal tele:
„Herczeg te nem mondád mi e város neve?”

„Könnyen felejtenek már az ilyen vének.
De légy kegyes uram dandáridhoz kérlek;
Visszakivánják ők már a házi tűzhelyt
Kik se sem élveztek, örökké csak küzdtek.
S a tartományokból,m iket elfoglaltak
Úgy is megkettőzhet’d egész birodalmad.
Itten az ostromlók meg csak nevetnek rád,
Török ásó szörnyü erősségeket hányt,
Bár magukat hősid sánczaikra vetnék:
Birnak földalatti három üreget még.
Uram, irtóztató, szörnyü helyek ezek
A harmadik épen a pokolba vezet.”

Mosolyg a király s szól szelidséggel tele:
„Herczeg te nem mondád mi a város neve.”

„Ez Narbon.”
„Narbon szép -  mond a király erre -
És az enyém is lesz, fogadom hitemre,
Soha szebbet, minők lányai az utban,
S fűzőjükön ujjam még csak meg se szurtam.”

S az uton meglátva Montdidier grófot,
A ki épen ott járt, hozzája így szólott:
„E herczeg vénséggel menti magát, hallod,
Vedd be hát helyette te barátom Narbont,
S én neked adom itt az egész környéket.
Hős volt az atya is, a ki nemzett téged,
Nagybátyád a tisztelt, chelli nagy apát volt,
Te magad is bátor, te e várt meghágod.
Fel tehát!”

Felel ez: „Én, uram királyom,
Semmire se vagyok már jó e világon.
Eleget hordtam már kardot és sisakot,
Ágyra van szükségem, mivel beteg vagyok.
Hideg lel, lábamon egy nagy fekély támadt,
S több mint egy éve már, hogy nem láttam ágyat,
Nem kell nekem semmi – tartsd meg birtokodat.”

A király pedigleg haragod nem mutat,
Hanem megkeresi hős Coteutin Hugót.
Ez egy előkelő és vitéz nagy ur volt.

„Jó hirt hozok  Hugó – mond a király ennek -
Narbon vára tied csupán be kell venned.”

Hős Cotetin Hugó üdvözli a császárt.

„Boldog az a munkás, a ki ugarán szánt,
Ha a barna földet kissé megturkálta,
És elvégzé dolgát, betér kunyhajába.
Én már hányszor győztem, hidegben melegben
Magamon örökké vasinget viseltem.
Nem hallék mást soha csak kürthangot hallék,
Nyergemen is csupán csak egy hajszál tart még,
Nem volt más életem – át hosszu időkön,
Mint fölkelni korán és fekünni későn,
Hogy harczoljak értted s háznépedért másnap.
Ki is fáradtam már. Add te Narbont másnak.”

Elbusúlt a király s mindenki a körbe’
Töprengett, szomszédját könyökön meglökve,
Még is Károly hiván Normandi Rikhárdot,
Mond: „te jó vérből vagy, reád sokat tartok.
Herczeg! Amoda a várra nem mennél föl?!”

„Herczeg vagyok, igaz, isten kegyelméből,
De ilyen szerencsét ember egyszer ér meg,
Ily kalandra más kell, ki még szerencsésebb.”

Mostan a császár a gandi grófra kiált:
„Te vagy ki legyőzted Mugiront, a zsiványt,
Te a bátorságot, a midőn születtél,
Magadba szíttad az első lélekzetnél.
Anyád legjobb házból vette származását, -
Rajtad még nem győzött csupán a csalárdság;
S a csapásra szived csak még nemesebb lett.
Utolsó órámkor, akkor sem feledlek,
Nem a nemes fényt, mely szemeidben égett,
Midőn ketten jártuk be egyszer a rétet,
S hallgattuk, a szomszéd völgyben a mint jártak,
Zavaros csörgését szaraczén láncsáknak.
Fővárnaggyá teszlek, csak most Narbont vedd be.”

„Én, uram – mond a gróf – haza megyek szépen,
Mert népemmel együtt majd elveszek éhen.
Átkozott helyeken hurczolt a harcz sorsa
nem volt ottan sehol egy szem liszt, vagy búza.
Patkányt, meg egeret ettünk mi ott rendben,
S rája öreg csizmát, hogy kissé lemenjen.
S a te spanyol napod oly szépen megpörkölt,
Hogy fekete lettem, olyan mint az ördög;
Ha ezzel a képpel – megunva e léget,
Vissza, az én régi jó falumba térek,
Nőm – kit elszeretett már talán valaki -
Azt hiszi mór vagyok, nem pedig flamandi.

Sietek megnézni: mi történik ott lenn.
S bár Salamon kincsét igérjed is egyben:
Mutatva e várra, hogy hát vegyem ezt meg,
Nem! Én oda megyek, hol kenyeret esznek.”

„No jó flamandiak, ti hát csak egyetek!
Bohó én, ki mindig ostromlót keresek.
Nem különös-e ez – mond a császár – vajon?
Midőn itt van Nancy, az én vén karvalyom.
Én derék Lestákom**, ott van Narbon vára,
Harmincz váracsa van, s mellé három árka,
Minden ajtajánál egy-egy harcztér vár ott,
s kőből vágott tornya hat darab van, látod,
És minők tátongó sánczos üregei!
Ha egyet bevettél, ujjat kell kezdeni -
S ha bevettél egy várt, uj ajtót látsz azon.
De mit szólok? Nem te vagy-e az én sasom?”

„Mit? Sas?- ’galamb, veréb vagy pinty a sövényen
Én menekszem uram. Bérét kéri népem,
S nekem egy poltrám sincs, és még felül ezen,
Senki, a ki nekem bármit hitelezzen.
E fürkésző ficzkók szikrázó szemekkel
Zsebemben egy garast sem fedezhetnek fel.
Koldus nép! – Magam is csüggedt vagyok, fáradt,
Vén öklöm a vértől soha meg nem száradt,
Megtört vagyok. Mert hát ez a harcznak vége,
Mit előbb szerettünk, megutáljuk végre,
A mi rózsaszin volt, feketének látjuk,
Magunkat utóbb is egészen lejárjuk.
Ficzamlás kéz-lábban, a vesében guta,
S a ki régen sas volt, elvégre is tyuk a’.
Hálósipkát nekem, szalmát süvegemre,
Annyi hir rt, hogy már vágyom a szemetre.”

Kaparta a császár lova a porondot,
Mintha értené azt, mit az öreg mondott;
Szálltak a felhők a magános hegy felett,
Midőn dandárával Roussilon megjelent.

Mosolygva a császár imezt megszólitja.
„Te, az én hadamnak igaz rómaija!
Te oda sem nézve reá ütsz a szege,
Tied az a város, tudom te veszed be.”

Roussilon komoran csak pánczélját nézte,
Melyet már a rozsda megfogott egészen.

Katonái búsan haladtak előtte,
Összetörve paizsa, lova majd kidőlve.

„Te úgy elmerülsz itt mint egy barát, vagy mi,
Narbon miatt ennyit kell-e tanakodni?”

Roussilon szól: „van már nékem elég földem.”

S a hősök mind ekkép beszéltek a körben,
A míg az utakon morgott a zuhatag.

A császár most végig vizsgálja a hadat.
Mindenkit fölkeres ki hős, bátor, kivált,
Perigaux Albertet, a burgundi királyt,
Sámót, kit istenit a legenda maig.
És a Velenczében elhirhedett Garint,
Ki vállra vette a szent Márki oroszlánt.
Még több vitézét is fölkeresé aztán.
S végre Rogert, ki a vészt mindig nevette.

Mind hallgattak. Fejét végre fölemelte,
És felállva aztán erős kengyelébe,
Kirántotta kardját, ragyogott az éle,
S éles hangon, melyben gúnynak is volt része,
Halványan, fagyosan, sasszemekkel nézve
Tekintetét félő egész táborán át,
A győzhetlen császár ezt kiáltá: „Gyávák!
Oh ti e völgyek közt elesett vezérek!
Hősök, kik a halált mind itten lelétek!
A kiktől a sátán maga kegyet kérne,
Olivier, Roland, hogy nem vagytok élve!
Hogy ha ti élnétek, bevennétek Narbont:
Oh mint viseltétek ti ritkák a kardot!
S minő szietek volt, nem aludtatok ti,
Nem tudtatok mást, csak előre robogni!
Oh ti mély sirokoban feküvő ezredek,
Élve, bevenném a világot veletek!
Mit csináljak már most, mit tegyek, nagy isten!
Mikor szemem előtt gy vitéz, hős nincsen.
S népimből – kik küzdtek át annyi csatákon -
Csak ama holtakat s e gyávákat látom.
Hogy arczukon ezt a szégyent elviselik!
De megadom magam, nem szólok már semmit.
Uram! A kik engem eddig kisértetek,
Normandok, lorének, s ti rangos németek,
Bretono, francziák, flamandok, burgondok
Hagyjatok el engem oly gyorsan, mint tudtok.
El szemeim elől, el innét szaporán,
A hol zengett az én riadó harsonám.
Menjetek haza, hol lakástok van nektek,
menjetek el innét, mert mind elkergetlek.
Ne lássalak! El! El! Nőitekhez távol
Élni ovatosan, boldogul, hitványul;
Hogy megérhessétek nagy anyátok korát.
Én majd Narbont magam ostromlom itt tovább,
Egyedül, magamban, várok és remélek.
S ti majd ha az édes frank hazába tértek,
Oh ti legyőzői Arragóniának!
Ha hátat forditva a csaták zajának,
Melegesztek szépen a kandalló mellett,
Ha majd előhozzák a sok nagy, hős tettet,
Melyek reszketésbe hozták a világot,
S kérdik: de hát még is hol a ti császártok?!
Földre szegzett szemmel valljátok ki akkor,
Hogy megfutottatok mind egy csatanapkor,
S mentetek oly gyorsan, eszeveszett fővel,
Hogy nem is tudjátok, hol hagytátok őt el.

Ekkép szólt nagy Károly, francziák királya,
Ravenna ura és németek császára;
Ekkép szólt a hegyen az ő erős hangján -
A fa tövénél a pásztorok ezt hallván,
Azt hivék egymás közt, hogy most a menny dörge.

Szemét a sok nagy ur lesüté a földre.
Midőn – mire meg lőn lepetve mindenki -
Egy igen fiatal ifiu lépett ki.

Mondván: „hogy a királyt védje meg szent Dénes!”
A bátor hang felé meglepetve néz ez.

Nézi az ifjut, ki úgy tünt föl előtte
Mint Dávid Saulnak hajdani időkbe;
Gyermek rózsaarczczal, és szép fehér kézzel.
Kiknek láncsája a háztetőkig ért fel:
Tarták a vénebbek átöltözött lánynak.
Rajta gyengéd, vidám és oly szerény bájak;
Föveg toll, s vért nélkül apród ruha füzé,
Alakja hadias, s még is mint egy szüzé.

Szól a király néki: „mit akarsz te gyermek?”

„A mit más nem akar, engedd azt nekem meg,
Hogy velem lévén a jó istennek kegye,
Elmondhassák rólam: Narbont ez vette be.”

Gandi gróf a fejét erre fölemelé,
És kaczagva szólott kisérete felé:
„Hiszen ez Emérke, a kis hadi gyermek.”

„Emér az én nevem. Másom alig van tán.
Husz éves vagyok és se szénám, se szalmám,
Olvasok diákul, iskolát végezve,
Ez az egész uram. Midőn a szerencse,
Vagyont, földet osztott, engem kifeledett -
Betöltné egy poltra az egész földemet,
De szívem maga a nagy ég se töltné be.
Én beveszem Narbont, és hős leszek végre,
S aztán megpiritom, kik engem gúnyoltak.”

A király szemei égien ragyogtak.
És mondá: Te azért, mivel megteszed ezt,
Narbonni Emér és gróf és nagy ur leszesz,
S becsülve fog minden gondolni nevedre.
Menj fiam.

S Emér a várt másnap bevette.

Ford.: Tóth Kálmán.

(* Az eredetiben: Aymeryllot, int az Aymery név diminitivuma.)
(** Eustache)

***
LA LÉGENDE DES SIÉCLES, par M. VICTOR HUGO, 2. vol. In 80, Michel Lévy.


    Hugo Viktor e nagyobb művéből eddigelé két kötet jelent meg. Csak kezdemény melyet szerző szerint több fog követni; de mint ilyen is egész.
    Érezhető, közvetlen kötelék s nem csak egy általános eszme fűzi egybe e költeményeket, melyeket együtt századok legendájának nevez költőnk. Sajátlag nem lírai mű; hanem elbeszélő költemények, nagy tények sorozata, az emberi nem fejlődése századról századra. Az ó-szövetségen kezdi költőnk, hogy az evangéliumon folytassa. Felmutatja Róma bukását, föl az iszlámot, felderíti a keresztyén hős kort, s kélt szép lapot szakít ki a lovagok viselt dolgainak könyvéből.
    Ezeknek egyikét közöljük ismertetésül.
    A második kötet Olaszországot állítja elénk az újabb kor hajnalán, leírja a megújhodási korszak eposzát,megjelöli a szabad vizsgálódás küzdelmeit. Majd a tenger merész kalandorainak szentel egy pár erélyes és festői lapot s a legújabb kor határain állapodik meg.
    Nagy költői ihlet vonul keresztül az egész művön, mely egyaránt felhasználja a történetet, mesét, vallást és bölcselmet. Legkevésbé sikerültek a költő bölcselkedései; annál megragadóbbak, annál fenségesebbek az elbeszélés egyszerű szépségei.
    Hadd álljon itt mutatványul e szép költemény, azon megjegyzéssel, hogy fordítónk az „eredetihez hű akart lenni, csupán a nevekben és azon sajátságos kitételeknél engedvén meg eltéréseket, amelyek a népies költeményekben különösen előfordulván, kétszeresen megkívánják, hogy a fordítási nyelv szelleméhez, sajátságaihoz alkalmaztassanak.


Forrás: Budapesti Szemle 7. kötet, 21. szám. 1859.

Szász Károly (1829-1905): Kazinczy Ferencz emlékezete

 Az idős Szász Károly portréja a Vasárnapi Ujságból (1898)

Az Ér mellékin, vándor! A ki jársz,
Zöld halmokon függvén tekinteted,
Mikről reád vidám borág nevet: -
Szólj: áll e még az érsemlyéni ház,
Hol a meleg, védő fedél alatt
Száz év előtt a  g y e r m e k  született?
Futja-e még be repkény a falat?
Vagy küszöbén rom, pusztulás tanyáz?
Az inda, mit vész leszaggat, lever,
Fakúlva, most setét porban hever;
És kötni koszorút:  nincs zöld levél,
Emlékül annak, ki már úgy sem él!

S ha utad arra visz, hol Széphalom
Borong előtted, mint egy néma rom,
Melynek urát – míg el sem végezé -
Pihenni tették a porok közé,
S a mibe kezde, szép-, jelesbe, nagyba,
Keze után mind félben úgy maradt,
Mint tett közben megbénult akarat,
Mint kőszobor,mely félig kifaragva,
Úgy zúzaték, véletlenül, darabba:
- Oh ne riasszon el e méla kép!
Járd bé a házat; érezd a hiányt:
Hogy nem tolong, ünneplő raj gyanánt
E szent emlékű ház körül a nép,
S csak a nemes, fiui kegyelet
Viraszt hiven a szent porok felett,
Vagy menj a kertbe, hol fehér szobort
Az özvegy állitott, hajh! Nem a hon;
S koszorút is csak úgy találsz azon:
Ha rá a szél egy-egy lombot sodort;
S könyűt: ha sirva leled a fiút! -
Amott Érsemlyén, emitt Széphalom…
Bölcső s a sír közt hetven évi út!

Mért futni meg e hosszu, hosszu pályát,
Daczolni vésszel, türni sors viszályát,
Mi czél? Mi dij? Az osztályon mi jut?
Mi eszme űz? Mi ábrándkép ragad:
Hogy megfeszítsd a testet, megtagadd?
- Vagy élsz, csak mert reád kiróva van,
Jól vagy roszul, kin közt vagy boldogan,
A parancsszónak megadván magad?
Élsz, mert az élet mint folyam rohan,
A forrástól le a torkolatig,
Két sziklapart közt s te akartalan
És öntudatlan, rajta a ladik,
Mely ki sem köthet, meg sem nyughatik!?
Sok él, bizonnyal, mint az állatok;
Élvezve a mát, nem kérd holnapot,
A tegnapot leörlé s még szerencse,
Hogy nincs egy emlék, mely rideg szivét
Az elhagyott képekhez visszaintse,
Gyönyörbe mártsa, kinban tépje szét.
- Más él, ah! Szörnyü tiszta öntudattal.
Van czélja is, melyért küzd, fáradoz:
A puha ágy, terített gazdag asztal,
S habzó kehely, mit vágyó lányka hoz.
- Meg más, a ronda gyékényen hever,
Ruhája rongy, itala, étke rosz:
Neki csak pénz kell mit élére ver;
S mi bölcs kezekben áldás és malaszt:
Ő a penésznek, veszni hagyja azt!

De válik egy egy, milliók közül,
Mint satnya bokrok közt dicső sudár,
Min nem rak fészket a hitvány madár,
De rá, pihenni a felhő megül.
Kiválik egy-egy: a kinek szivébe
Mint öntükrébe néz a büszke nap
Kin nem hazugság Isten drága képe;
Kinek határt, czélt, fenkölt vágya szab;
Kinek lelkét egy eszme megteli,
Mely áldozatra hivó, nagy, nemes,
Mit csak az bir meg, a ki vislei -
De melyért türni, halni érdemes;
Kinek nem kellenek múló kegyek,
Nem nyugalom, kincs, kéj, nem semmi ár;
Ki szól: népemnek tűz-oszlop legyek,
Vezetni  a z t, én égjek össze bár;
Ki, bár reá idétlen gúny nevet,
Vagy kétkedő hitlenség ráz fejet,
Kimért utáról el nem tántorúl;
Mert jós igét visel, sivébe zárva,
Szólót dicsőbb jövendő álmirúl;
S merészen indul a tenger-sivárra,
Mert túl azon – ígéret föld virúl!

Ti Mózesek! Népek vezérei!
Az uj uton nem intnek vert nyomok.
Mezetlen lábatok sívó homok
Fölmarja, - kő, vadtüske vérezi,
És háladatlan népetek morog.
De egy tekintet a Nébo hegyérül
A szent országra: kész jutalmatok,
S köny, vér, veriték, mit hullattatok -
E kéjérzetben mind, mind visszatérül!

K a z i n c z y  egy volt e dicsők közül,
Annál dicsőbb, minél sűrűbb köd ül
A kor fölött, mely látta bölcsejét,
S minél ködosztóbb sugár volt az eszme,
mely lángra gyújtá vérét, elejét.
Ő érezé, hogy népe nyelve veszve,
Mely egykor Árpád ajkin harsogott
A négy folyam s a hármas bércz között -
S itt nemzetet a népből alkotott;
Mely Mátyás ajkin együvé fűzött
Kunyhót a királyi trónt: - most elhagyott,
s a dajkaszobából is száműzött.
A gyermek ajka németül gagyog,
Csak latin zeng az iskolák padán,
S midőn szemén az első tűz ragyog:
Fránszul susogja ifju és leány.
A könyvszobában halmon annyi kincs,
És minden nyelvet ért a tudomány -
Ah! egyedül csak magyar ajka nincs.
Lépj a szalonba, hol delnők csevegnek,
Törvényterembe, hol egy bölcs öregnek
Szavát lesi az ifjabb nemzetdék:
Meghallod nyelvét minden idegennek,
Csak édes anyjokét, - azt feledék!

Tán kifogyott a századok során a
Nyelv kincse, mint a mindig ásott bánya,
Ha megszakad az egykor gazdag ér?
A rég erős törzs, villámtól kivágva,
Lombját veszitve szárad minden ága,
S nem hajt ki többé a korhadt gyökér? -

Mélyen temetve, mint a drága  m á r v á n y,
Ott fekszik a kincs, rejtve szem elől.
Földdel tapodjuk, balgán rajta járván,
És nincs egy hű, ki fáradalmi árán,
A feledésből fényre hozza föl.
Bár durva még: csak vesü kell a müvész,
S az isteneknek mesterműve kész. -
- Áll még a  t ö r z s mind ezred évig álla,
S bár tépve vésztől, lombja megzilálva,
Villámtól sujtott ágai elasztak:
Még nedve nem fogy, uj hajtásra gazdag. -
De lám, tövét gaz, tüske verte fel,
Pusztúl vagy él, senkit nem érdekel;
Feledve árnya, virága, gyümölcse,
M o s t  nincs ki védje, várja, szedje, költse!
E g y k o r  tudósnak koszorúja volt, -
A szeretőkre lombárnnyal hajolt, -
Ágáról tépe  pünkösd hajnalán
Imakönyvébe egy levélt a lány…
Előfordult tőle most a tudós elme,
A férfi gondja, a leány szerelme -
S az uj hajtások ápolatlan állnak:
Virágtalanul megérve a halálnak!

Mely álla elhagyatva müveletlen:
Im ösvényt verni az ős puszta telken,
Megirtogatni a vadult mezőt,
És nyitni, Isten és világ előtt
Pályát, melyen majd az Istenfiak
Szabadon versengve, bátran fussanak
Szent czél felé: - K a z i n c z y  tette ezt! -
- A fény, a dics azé, ki czélhoz ér,
Övé a siker, és övé a bér: -
Azé marad az érdem, a ki kezd!
Mert nehezen hajt a kopár hegyoldal,
Sőt még a völgy is, melyet gyom borit:
Ha fel nem szaggatod szántóvasaddal
S nem lágyitod meg, szikkadt hantjait.
Mi haszna van a dalra ösztön, eszme,
Mi haszna gyúl a hő kebelbe láng:
Ha hurjait szilaj kéz tépte össze
S a művész álma, - hangzavarba veszve -
Csak mint az őrült láza hat reánk?
Mi haszna forr, megolvadt ércz gyanánt
A szenvedély, mely mint vulkáni láva
Eladdig a sziv legmélyén lakott, -
Ha most kiömlik s szertefoly, hiába,
Nem lelve, a mi tartsa, - a  l a k o t!?
K a z i n c z y  lángszekéren szállt az égbe
A menny tüzéből szikrát lopni le,
És itt a nyelv bilincseit letépve,
Adá nekünk, hogy élhessünk vele.
Ha lángital forr telt szived kelyhébe,
itt a pohár, vedd s öntsd ki azt bele!
- Hisz szó nélkül az eszme puszta köd,
S csak hang, miillanó érzést leköt; -
Hogy eszme s érzés leljen alakot:
Ő, a mi nem volt, nyelvet alkotott!…

N y e l v e t, hogy ujjá szülessék a szó,
S bárha megavult, ifjuljon a mi jó.
Nyelvet, mely kelet népeé legyen,
E nemzeté, mely házias s csatás,
Oly  é d e s e t, minő a szerelem;
E r ő s e t, mint a harczi riadás!
N y e l v e t, melyen mindennek van neve,
Mely árnyal és fest, mint tündérzene;
Mely  c s ö r g v e  lejtsen, mint a völgyi ér,
L á n g b a n  pezsegjen, mint az ifju vér;
Mint  v i l l a n ó  kard, légyen büszke, metsző;
H a j l é k o n y  ismét, mint az ifju vessző;
Z u d u l j o n, mint az éjszak zord szele,
Hogy a kit sujt, a földig verje le, -
S legyen vigasztaló, gyöngéd, szelid,
Midőn a fájó sebhez közelít!

És légyen a nyelv, mint v a r á z s i t a l,
Melytől hevüljön agg és fiatal.
Mint  c s o d a g y ó g y s z e r, mely mindenre jó,
E z e r  haszonra álljon úgy a szó
Épitsen abból gyermek kártyavárat,
Az ifju zengje, ha érzelme árad,
A tudós, a ki bölcseséget árul,
Azon beszéljen könyve nagy titkárul.
S habár magasra száll az ige szárnya:
A pór se nézzen bámészon utána,
S őt tudja, sejtse, és érezze azt
Ekéje mellett a szegény paraszt;
S a kunyhóban s a grófi szőnyegen -
Szép s egyszerű – de csak  e g y  n y e l v  legyen!

Oh szépek! Hogyha lelkesít a dal,
Égvén az eszme benne, mint sugár
Gyémántban összegyűjtve s szétlövelve,
S az eszme, mely örök szép s fiatal,
E nyelven ünnepibb ruhába’ jár,
Önnönmagára is alig ismerve:
Ha érzitek, hogy szivetek repes,
S könyezve, égve a költő dalán,
Az ifju lelke fenkölt és nemes
S tisztább gyönyörben olvadoz a lány;
Ha búnak, a mely köz mindenkivel,
Hangja e nyelven szivetekbe rezg;
S ha áldozatra készen tenni kell,
E nyelv zengése oly csodát mivel,
Hogy rá a kő is megmozdulni kezd:
Ha érzitek (s ezt ki nem érzi?) kérdem:
Tudjátok-e kié az érdem?
- Mi nélkül nincsen hangunk, énekünk,
K a z i n c z y  adta e nyelvet nekünk!

És ő e nyelvbe a művészetet!
- Mint durva kőből lesz dicső szobor
A melyre vésü árnyat s fény vetett
S hideg keblén érzelmek árja forr:
Úgy önte ő uj szellemet a nyelbe,
Megnépesítve eszmék sergivel,
Mik, mint varázsigén, életre kelve,
Rajtok nem ismert uj fény ömlik el -
Mert hangszer a nyelv, porban heverő,
Ha nincs hozzá Apoll, nincs lantverő,
Ki a lelketlen porból fölvegye,
Melyben megernyedt néma idege,
S mintegy paraszttá lett a durva fa,
Mit izléshez senki sem szoktata!
„Hisz! Ha kijátszva nincs még hangszered,
Müvészi kézzel hasztalan vered;
A jól kijátszott hangszeren pedig
Egyszerre égi dallam születik”,
Miként, ha titkon bele volna zárva,
S most csak kilépne, s m ű v é s z  s z a v á r a.

De tudod-e hazám, mit szenvedett,
Mint könyezett, türt, vérze hü fiad,
Mint nyögött olykor a teher miatt
Mig visszavívta régi kincsedet! -
Az elpazarlott életért ki ad
Kárpótolást? – Nyomorral küzde gyakran,
Gunyolva ott, sárral dobálva itt,
Békén viselve súlyos lánczait;
Megnyugvást lelve csak az öntudatban!
Ha meg-megrázta lánczát olykoron:
Hangodat vélte abban, drága hon!
Fejét lehajtá, - sirt és hallgatott:
E csördülés a te bubánatod!
A régi bú,mely el nem mondható,
Mely meglep alva, nem bocsát el ébren,
Szót nem keres, nem lel tápot beszédben,
Mert  n é m a s á g a  által megható!

S időn  s z a b a d: hogyan viraszt, tanul,
Eszmélkedik, mind szakadatlanul.
Gondolkodik, ir – ir s megint törül.
Egy szót keres, - sohajtva érzi:  nincs!
Szegény a nyelv még s rajta a bilincs…
Meglelte most – s mint gyermek úgy örül.
És mindenütt, a hol csak elme jár,
Hol ész kutat, kalandoz és kisért:
Bányát nyit ő szók s eszmék kincseért,
Hisz minden mező egyaránt kopár,
S ő egyben minden, - forditó, művész,
Költő, tudós, műkedvelő s tanár…

De gazdagsága pusztul, háza vesz,
S az életgond, - e halvány arczu rém,
E „pajzsos férfi” – ott áll küszöbén, -
Jőnek baráti s átdöfik szivét,
Mivel tovább ment mint ők akarák;
Majd ellenségi, s az egész világ,
Dobván reá kárhoztatás kövét, -
Koszoru helyett, nemes homlokára…

S mi volt a hosszu küzdelemnek ára?
Hogy vérig vivni nem fáradt ki lelke,
Mig lerogyott haldokló hős gyanánt:
Volt a  n y u g a l m a, a hogy érdemelte?
S  e l i s m e r é s e? – Mást ő nem kívánt!
N y u g a l m a?! Oh! Az megvan, igenis!
Sirjában ő oly csendesen pihen ki;
S hogy ottan meg ne háborítsa senki?
Az  utat is belepte a tövis!

E l i s m e r é s?! Mit szólok? Íme itt
Látom hazámnak nagyjait, szépeit
Seregleni a szent  s z o b o r  körül.
Szivek lángolnak; ez sir az örül;
Itt szól az ajk, ott néma, vagy rebeg;
Emitt a kéz int, ott könyet törül;
S felszakadoznak a gyógyult sebek.
Sirunk, emlékszünk, vérünk háborog,
A lelkesülés árja megragad,
S szivünk verése föntebb hangot ad,
Mintha riadna százezer torok!
- Most vagy soha! – most törve még a pálya
Min diadalt vivhat karunk, eszünk;
Int még az út, ha nem lépünk rája,
Fordul a föld s mi végkép elveszünk.
Tolul az ár és megemészt a láng,
- Nem lesz hírünk, nyomunk sem, hogy valánk!

De élni  k e l l! Hiában égeték-e
Ily nagy szívek a máglyán magokat?
Feledve volna nevök dicsősége,
S nem lépne senki a dicsők helyébe,
Az unoka setétben tapogat?
N i n c s-e  meg a  n y e l v, melyet alkotának,
És a művészet örök remeki? -
A  z á s z l ó mely a nagy szellemcsatának
Küzdelmihez, szárnyát terjeszti ki?

Oh jőjetek! Hozzon mindenki mit kell:
Mosolyt a lányka, a költő dalát;
Nő jőjön könnyel, - és a férfi tettel,
Tudós, te észvilágító műveddel,
És gyüljön össze az egész család! -
Majd a közérzés millió kövébül
Ha nagyjainknak Pantheonja épül,
Hol – a kik a szellemcsatán lerogytak -
Örök dicsőség lángjában lobognak,
Mig ott egy kép, míg ott egy név ragyog:
K a z i n c z y  él, K a z i n c z y  élni fog!

Forrás: Budapesti Szemle 7. kötet 21. szám, 1859.

Kisfaludy Károly „Eprészleány”-a és egy skót népballada

 


    Kisfaludy Károly epikai költészetének az Eprészleány valóságos gyöngye. Meséje is megragadja az olvasót. A mese szövésében olyan találó ötletességre s meglepő fordulatra bukkanunk, hogy ezért is nagy dicséret illetné Kisfaludy Károlyt, ha ez a mese az ő leleményére vallana.
    Az „eprészleány” kedves történetet megtaláljuk egy régi skót népballadában. Feljegyezték már Kinloch, Buchan, Chambers, a jeles ballada-gyűjtők. Az összes változatokat Francis James Child megbecsülhetetlen értékű, Magyarországon eléggé nem méltányolt, bár a magyar balladaköltészet egyetemes népköltészeti változataira is fényes világosságot derítő(1), kiválóságaiban a Percy püspök kiadványát is jóval felülmúló balladagyűjteményében tanulmányozhatjuk.
    Szép májusi napon, mikor a nap derülten sütött, egy takaros leány mélyen sóhajtozott. John of Hazelgreenért bánkódott. Valaki megszólítja, boldog volna az a férfi, kihez feleségül menne. A leány nem törődik a csalogató szóval. Dicséri John of Hazelgreen széles vállát, hatalmas karját, csinos tekintetét, aranyfonatú haját. A másik erre azt mondja, John már nem él. A meglepett leány a halált kívánja, mikor a lesújtó hírt hallja. Amaz buzdítgatja, ne törődjék Johnnal, szívesen beleegyezik, hogy  legidősebb fia feleségül vegye. A leány nem tágít. Erre az éltes várúr lovára emeli. A paripát megsarkantyúzza s Bigger városába vágtat. Itt kabátot, uszályos ruhát, selyemfőkötőt s ezüst cipőt vásárol neki. Újból paripájára kapja s oda vágtat vele, hol vigasság járja s gyönyörű arcú nőkben gyönyörködhetik a szem. Hiába, a szerelmese miatt búslakodó leány könnyei szakadatlanul omlanak. Egyszerre előugrik a fiatal Hazelgreen, az idős lovagban apját üdvözli. Karjába ragadja az epedő leánykát. Fogadkozik, inkább elpusztul, elengedi apja inden birtokát, csak a szeretett leány az övé legyen. Az apa megnyugtatja, még ma lesz a lakodalmuk s övék lesz az ősi birtok:

O hold your tongus now, son, he sayes
Let no more talking be;
This maid has come right far from home
This day to visit theee.
This day should been your wedding-day,
It shall be thy bridall-een
And thou’s get all thy fathers land
And dwell in Hasillgeen.(2)

    A leány titkos epedése, az apa cselvetése, ajándékozása, a csalafintaság derűs fordulata közös mozzanatok. Feltűnően hasonló a meglepetésszerűen előbukkanó nászkíséret felvonulásának az indítéka is. Úgy a balladának, mint Kisfaludy Károly elbeszélésének fontos mozzanata még a szerelemnek társadalmi különbségeket megszüntető varázsereje.
    Az előkelő főúr és az egyszerű leányka szerelmének ez, a népköltészet demokrata felfogásával könnyen magyarázható indítéka a skót népköltészetben régi keletű. Példaképpen Walter Scott híres gyűjteményének The original ballad of the Broom of the Cowdenknows című balladájára hivatkozom.(3) Egy előkelő út származását eltitkolva megszereti az egyszerű fejőleányt. A szerelemnek csakhamar záloga is lesz a nemes úr újból megjelenik. Megismerteti magát: lord, oaklandi birtokos; nagyon boldog, hogy a fejőleány lesz a felesége.
    Az Eprészleány-ban a szerelmesek találkozásának romantikus rajza eredeti jellemű, s erős bizonysága Kisfaludy Károly tehetségének. Van még néhány eredeti mozzanat az Eprészleány-ban, de a költő elbeszélés lényege a skót balladára utalja a kutatót.
    Valószínű, hogy Kisfaludy Károly a skót balladának német fordítása vagy átdolgozása alapján írta a művészi kivitelre valló költeményt. Párhuzamunk alapján kiderül, hogy az Eprészleány költészetünknek első terméke, mely a skót népköltés hatására vall.

ELEK OSZKÁR


(1) Csupán két példára  hivatkozom. A skót-angol népköltészetben a mi Molnár Anná-nknak Lady Isabel and the elf-kight a mása. Számos változata van a holland, flamand, dán, svéd, norvég, német, sziléziai, vend, cseh, szerb, francia, észak-olaszországi, spanyol, portugál népköltészetben. Child-nak róluk írt nagy bevezető tanulmánya a folklore-ra alkalmazott philológiai pontosságnak a remeke (I: 22-54, negyedr.) Bőven tárgyalja a magyar változatokat is: „Five versions from recent traditions, all of them interesting, are given in Arany and Gyulai’s collection of Hungatian popular poetry, Molnár Anna (I. 45).” Pálbeli Szép Antal angol változata Willlie's lyke-wake. Child bevezetésében nemcsak az angol változatokat tárgyalja, hanem foglalkozik a dán, svéd, olasz, szlovén alakokkal is (I. 247-250). Az idegen változatok közül legbővebben a magyart ismerteti. „A. MAGYAR. Arany and Gyulai, I. 172, No 18, »Pálbeli Szép Antal« translated by Aigner… Handsome Tony tells his mother, that he shell die for Helen”, etc. (I. 249-250.)
(2) Francis James Child: The english and scottish popular ballads: Joh of Hazelgreen, Part IX, 160. és a k. lk.)
(3) Walter Scott: The minstrelsy of the Scottish Border, 1873-iki kiadás, II, 29-32.)

Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.

Zrinyi Miklós halála

 Datei:Zrínyi halála.jpg


    Gróf Zrinyi Miklós 1664. november 18-án vadászni ment a kursaneczi erdőbe vendégeivel: Bethlen Miklóssal, Zrinyi Pállal, Vitnyédi Istvánnal és Gusich kapitánnyal.* (* Bethlen Miklós önéletírása. I. köt. 328. l.) E vadászatról holtan vitték haza. A hős, ki egész életét harcban töltötte, kinek a monda szerint „puszta hírére reszketett az ozmán”, vaddisznóvadászaton halt meg. Sors bona, nihil aliud…
    A gyászeset híre bejárta Magyarországot, elterjedt Európában, mert nemcsak Magyarország,de Bécs, Páris, Róma, Velence, Konstantinápoly is telve voltak Zrinyi dicsőségével. S amint a hír szájról-szájra járt, nőtt, gazdagodott, csodás elemekkel bővült. A szeretet és csodálat,mely Zrinyit körülvette, halálát kiszínezte, így akarta alakítani, hogy kedves hőse egyéniségének jobban megfeleljen, hozzá méltóbb legyen. Zrinyi hatalmas egyénisége, helyzete Béccsel szemben, váratlan halála, nagyon is alkalmasak voltak arra, hogy foglalkoztassák a képzeletet.
    Három felfogás keletkezett Zrinyi haláláról: 1-ször, vaddisznó ölte meg; 2-szor, orgyilkosságnak esett áldozatul; 3-szor, öngyilkos lett. Hogyan támadt, honnan indult ki, hogyan terjedt el, hogyan fejlődött ez a három felfogás?
    Az események középpontja Csáktornya. Innen indul ki a gyászhír és két fő irányban halad: egyik útja Magyarországba és Erdélybe, másik Bécsbe és Bécsen át a külföldi államokba vezet .Eszerint a Zrinyi haláláról elterjedt leírások, mondák egy része Magyarországon,másik része a bécsi udvarban keletkezett; ezekhez járulnak még a helyi eredetű horvát mondák, melyek azonban még nincsenek eléggé feldolgozva.
    Mi történt tehát Csáktornyán azon az emlékezetes délutáni vadászaton? Előbb néhány sort Zrinyi helyzetéről.
    A vasvári béke után vagyunk. Azután a béke után, mely a csatanyertes nemzetet megalázta, minden reményét megsemmisítette, mely tönkretette Zrinyi terveit. Eredmény nélkül kellett eltávoznia Bécsből, hova még Zerinvár lerombolása után ment, sérelmeiért elégtételt, veszteségeiért kárpótlást keresni. Jó helyen Hiszen a bécsi politika XIV. Lajos politikája szerint igazodott, nem köthette tehát le a hadseregét keleten annyira, amennyire egy felszabadító háború megkövetelte volna. Jól tudták azt Bécsben, hogy XIV. Lajos nem fogja elmulasztani nagyravágyó tervei keresztülvitelére azt az alkalmat, mikor Lipót a törökökkel lesz elfoglalva. Bécs kereste a békét a törökkel mindenáron, s így nem teljesíthette Zrinyi követeléseit, hiszen azok útjában állottak a békének. Zrinyi olyan hangulatban távozott Bécsből, hogy Carafa ezt írta róla Rómába: bár Zrinyi azt mondja, hogy mint jó alattvaló akar élni, könnyen megeshetik, hogy a kétségbeesés úrrá lesz lelkében; sőt Portia herceget egyenesen figyelmezteti, hogy Zrinyi ilyen lelkiállapotban könnyen elpártolhat.* (* Történelmi Tár, 1899. évf. 580-591 l.)
    Zrinyi hazatérve – legalább látszólag – csupán bánsága ügyeivel foglalkozott* (* Széchy Károly, Zrinyi Miklós. V. köt. 144. l.), szórakozásul naponkint vadászni ment.    
    November 18-án érkezett  hozzá a bécsi követ és egy latin nyelvű nagy pecsétes, meg egy német nyelvű bizalmas meghívóval Bécsbe hívta, november 25-re értekezni a vasvári békéről.
    Zrinyi megtette előkészületeit, hogy indulhasson* (* Széchy, Zrinyi. V. köt. 163-164. l.); de a sors másképp rendelte.* (* A katasztrófa részletes és általánosan ismert leírása Bethlen Miklós id. önéletrajzában.) Azonnal jelentést tettek Bécsbe. E jelentések nincsenek meg, de Leslie Walter leveléből, melyet november 26-án Ditrichstein herceghez intézett* (* Irodalomtörténeti Közl. V. köt. 203. l.), tudomást szerzünk róla, hogy „der Herr Graf Ban von einem wildn Schwein umgebracht seie worden, und das Frau Gräfin solches ihr May: dem Kaiser, Fürsten von Portia und Auersperg geschrieben habe, welches in der Wahrheit auch also ist, so wohl eiin unglückseliger todt vor einen so praffen cavaglier; die particularitetn wie es aigentlich zugangn ist, waiss mann nicht aigentlich, als was derselbe sagt der die üble Zeitung gebracht, so aber nicht darbey gewesen, hat es auch sonst niemand gesehn, als einer seiner page. Er hat 5 Wundn bekommen, eine im Hals, welches den todt, dan er nicht ein hablviertelstunds danach gelebt, so geschwid verursacht; zwei am bauch, und 1 am Schenkkel. Der  Graf Peter soll stündlich anhero kommen, mann sagt er wird anhaltn Ban zu sein; mann acht diessn todtfall nicht sovil, als wann ein gemeiner Mensch umgebracht wehre worden.”
    Gremonville* (* Monumenta Slavorum Meridionalium. XIX. 10. II. 11.) francia nagykövet november 27-én írja meg Lajosnak, hogy meghalt Zrinyi gróf: „Amint Zrinyi Miklós vadászik vala, mondják neki, hogy egy nagy sebesült vadkan megölt egy parasztot és megsebesített egy vadászt. Hát elfogja a türelmetlenség, hogy kövesse és megölje s csak egyetlen inas kíséretében megindul utána. Amint közel a bokorhoz ér, lováról leszáll; a dühödt vad nekirohan s leüti lábáról; inasa lőni akart, de fegyvere nem sült el. Kissé később emberei összefutottak, kiktől az állat megijedt és megszökött otthagyva a grófot, ki két sebtől vérzett, a legveszedelmesebbtől a nyakán; azután elvérzett. Emberei sírva lábra állították, ő vigasztalva szólt nekik, nem lesz semmi baj, de abban a percben lelkét kilehelte. Íme a vége ennek a nagy alaknak, ki ekkora elismerést szerzett.”
    Molin* (* Károlyi Árpád gyűjteményében.) ugyancsak november 27-én ír a gyászesetről Velencébe: Zrinyi vadászott; a sűrűből 12 nagy vadkan tört elő, Zrinyi egymaga a legnagyobbra indult és behatolt utána a sűrűbe; rálőtt és megsebesítette. Az feldühödve rárohant, hét sebet ejtett rajta. Inasa és lovásza egy fa alá vitték, hol mellét verve és bűneit emlegetve lehelte ki lelkét.
    Carafa* (* Történelmi Tár. 1894. évf. 581-193. l.) november 29-én kelt, s a pápához írt levelében szintén leírja a vadászatot… A golyótól megsebzett vad akkora dühvel rohant Zrinyinek, hogy mintegy pillanat alatt megfosztotta életétől, anélkül, hogy szolgái segítségére mehettek volna: már csak akkor érkeztek, amikor alig szólhatott egy pár szót. „Nem vagyok képes leírni azt a szomorúságot, amit az udvar és az egész nép érez, annak a nemes lovagnak és vezérnek elvesztésén és halálán, ki a maga rendkívüli vitézségével olyan rettenetessé tette nevét, hogy a törökök ennek a szerencsétlen esetnek inkább örültek, mint a reájok nézve oly előnyös békekötésnek.” Így fejezi be a levelét Carava.
    Ezeken a helyeken kívül még András* (* Budapesti Szemle. XXXXVII. Köt. 1887. 411. l.) karmelita barát prédikációjában, melyet Münchenben tartott december 6-án, azután Francisci Erasmus* (* Francisci Erasmus: Der hohe Traur-Saal. Nürnberg. 1671. 1171-72. l.): „Der hohe Traur-Saal” című művében, végre Priorato* (* Priorato: Historia die Leopoldo, II. köt. 583-84. l.) „Historia die Leopoldo" című munkájának II. kötetében találjuk meg Zrinyi utolsó óráinak leírását az ismertetett alapokon.* (* Itt említhető Brown-nak, a híres angol utazónak egy adata, mely érdemes a megemlítésre. Brown, I. Lipót vadászatairól szólva, feljegyzi, hogy Zrinyi Miklós gróf egymagában is nekiment a vadkannak, hanem végre is egy kan megölte, ami azóta másokat is óvatosabbakká, sőt azóta a császárt is jobban őrzik a vadkanvadászatokon. /Fest Sándor közlése./)
    A tartalmukban nincs elérés, színezéseik is csak olyanok, hogy velük a már alakulóban levő „Zrinyi-legendá”-t nem viszik előbbre, bár pl. Francisci igen élénk fantáziával dolgozik.
    Egymás mellett olvasva Leslie, Gremonville, Molin, Carava, András barát, Francisci és Priorato feljegyzéseit, tanulságosan szemlélhetjük bennük a fantázia működését, alakító erejét. – A gyászhír november 23-án érkezik meg Bécsbe. (* Leslie levele: id. h.)
    A hírhozót az udvarban körülfogták, kérdezgették, a legcsekélyebb részletek iránt is érdeklődtek. Azután tovább vitték, amit hallottak, egyik is, a másik is megtoldotta. Színeztek, motíváltak, különösen a részleteket dolgozták ki: Bethlen Miklós négy sebről ír, Leslie már ötöt említ, Gremonville hétről tud, Molinnál a vadak száma 12. A hetes és a tizenkettes szám megmarad, mindkettő kedvelt száma a mesének.
    Gremonvillénél a vad megöl egy parasztot és megsebesít egy vadászt.* (* Weber Arthur: Zrinyi-legenda. Hadtörténeti Közl. 1910. évf.) Ez csak színező motívum, a nagyobb hatás kedvéért való. Fontosabb ennél, hogy már magyarázzák a vadász viselkedését. Lőtt, de nem talált. Molin és Gremonville levelei egy napon keltek, hogyan van, hogy mégis eltérnek egymástól? Az udvarban többféle hír keringhetett, Molin ezt, Gremonville azt ismerte és fogadta el igaznak.
    És itthon? „Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta”.* (* Bethlen Miklós önéletírása.) „Siratta Magyarország az ő elvesztett Marsát, gyászolták a vezérek az elvesztett atyát, megkönnyezték mindannyian az ő szerencsétlenségét.”* (* Eszterházy Pál: Mars Hungaricus, 83-85. l.) Megszólal a lant is, hogy dalban sírja el gyászát a hősért, „Kit egész Európa, s ez világ csudálata.”* (* Hadtört. Közlemények. III. köt. 708. l)
    Hazánkban a szomorú esetnek Bethlen Miklós közismert helyén kívül három leírását találjuk: Wesselényinél, Eszterházy Pálnál és Csereinél.
    Wesselényi november 30-án közli Rottal gróffal* (* U. o.), aki megírja Apaffinak, elküldvén neki Wesselényi levelét. Apaffi udvarából Naláczi terjeszti tovább.
    Wesselényi levele így hangzik: „Ez elmúlt kedden múlt egy hete, az az vitéz horvát bán valami vadászitul berekesztett erdei disznók vadászatira kimenvén, egyet meglőtt közülök, s az, mely legnagyobb disznó volt köztük, kiszaggatván a hálót, előbb ment az erdőbe; ő szegény egy puskával leszállván lováról, az kopók cihára bement az kopók után és így nagy véletlenül rárohanván az kopótlan bestia, nagy sebeket ejtett rajta; ugyanazon marcongtató sebekben az nagy kemény úr talpra állván, szolgáit biztatta: Semmi sem, úgymond, fiaim, hozzátok el az hintómag; míg az hintóját elhozták megbágyadván lefeküdt és ugyanottan szörnyű halált halt és egy ilyen véletlen és képtelen halállal (halt) múlt ki az az dicséretes vitéz, kinek lelke üdvözüljön, kívánom.”
    Kitől értesült Wesselényi? Széchy azt mondja,* (* Széchy: id. h. 170. l.), hogy az udvarból kapta a hírt, esetleg Bethlentől. Vitnyédytől; Weber* (* Weber: id. h.) szerint semmi esetre sem Bécsből, hanem Csáktornyáról. Ugyanis, szerinte egészen természetes, hogy egy ilyen nagy fontosságú eseményt megjelentsenek az ország nádorának, azonban mi értelme lett volna annak, hogy Bécsből tudósítsák? Wesselényi levele tényleg nem vall bécsi eredetre. Ám Bethlentől is eltér, jobban eltér, hogysem közvetlen forrása lehetne. Úgy gondolom, hogy az özvegy, vagy környezetéből valaki, esetleg maga Bethlen hivatalosan értesítették Wesselényit a halálesetről, de csak úgy, mint pl. a szász választót, a pápát, anélkül, hogy a részleteket megírták volna. Eszerint Wesselényi forrása a már akkor szájról-szájra járó monda lehetett.
    Esterházy Pál „Mars Hungaricus” című munkájában örökíti meg a hazára nézve „örök siralomra méltó, óriási bajt”. Weber szerint Esterházynál találkozik a halálmonda bécsi és hazai válfaja.
    Esterházy bécsi és hazai forrásokat használt; az előbbit bizonyítja a vallásos elem felvétele, az utóbbit az, hogy Esterházy beszél arról, mennyire gyászolták Zrinyit a magyarok, tehát ismerte érzelmeiket, felfogásukat is.
Gazdag fantáziával, csodálatos leleményességgel dolgozik Cserei Mihály.* (* Cserei Mihály históriája, 31-32. l.) Nála Zrinyi valóságos párviadalt vív a vaddal, rálövi a puskáját, eltöri rajta a pallosát, majd szabad kézzel nekimegy, leteperi, ráül, mígnem egy vigyázatlan pillanatban kiszabadul a kezéből, agyarával hozzávág és torkát kiszakasztja. Cserei már változatát is tudja az esetnek, de arról majd később. Cserei forrásának Bethlent mondja, azonban nagyon eltér tőle, kétség kívül a szerte szállongó mondák hatása alatt, amellyel nem tud kritikailag bánni.
    Még csak azt kellene vizsgálnunk, hogy milyen alakban terjedt el a gyászhír a helyszínen, közvetlen a haláleset után? Erre nézve egykorú feljegyzés nincs, csupán a Bánffyak naplójában találunk egy rövid feljegyzést Mogosich István legrádi, tehát közeli plébánostól, de csak annyit ír, hogy Zrinyit a vadkan ölte meg.* (* Tudománytár. IX. köt. 324. l.)
    A felsorolt feljegyzésekből látjuk azt az első benyomást, melyet Zrinyi halálának híre okozott a lelkekben. E benyomások a lelkek szerint sokféle alakban jelennek meg, tarkább, gazdagabb, s egyszerűbb öltönyben, de a lényeg mindenikben ugyanaz. Kifejtve e díszes sallangokból e források alapján a következőleg képzelhetjük el Zrinyi halálát: egy, már előbb golyó által megsebzett vad megtámadta, súlyos sebeket ejtett rajta, a legsúlyosabbat a nyakán, ez ölte meg, de mikor szolgái ráakadtak, még élt.
    Ez a leírás egészen egyszerű és hihető. Mégis feltámad ellene a gyanú, előbb csendben, kicsiny arányokban működik, azután egyre nagyobb lesz, átszáll az utódokra, úgy, hogy most már mint határozott vélemény él, melynek lelkes védelmezői vannak.
    Honnan indul ki? Széchy szerint onnan, „hol a szív a csapásba a legnehezebben nyugszik bele”* (* Széchy: id. h 180. l.): a családból. Az özvegy ugyan úgy ír Bécsbe, hogy férjét vadkan ölte meg, de a család később leveleiben, melyet a pápához, a szász választóhoz, Bonzihoz intéz, csak Zrinyi váratlan halálról van szó. Ez pedig nem véletlen, mondja tovább Széchy, hanem a belső meggyőződés visszaverése. Ez jut kifejezésre Forstall Márk történetében, aki a szerencsétlenséggel tüzetesen foglalkozik. Leírván a halálesetet az ismertetett alapon, ezt mondja: „Sebe a szeme alatt még a tapasztaltaknál is gyanút keltett, hogy golyótól ere, mely a kemények küzdő vadra célozva azt érte, kit legkevésbé kell vala. Mi, ha megtörtént, kétségtelenül nem rosszakaratúan történt, bár különböző nemzetű férfiak voltak jelen a vadászaton.”* (* Széchy: id. h.)
Ezzel szemben Weber azt bizonyítja, hogy a gyanú a nép körében támadhatott. Mert a nép nem ismerte a körülményeket, a hozzá eljutott részleteket homályosaknak találta, nem tudta elhinni, hogy a törökverő hőst egy vadállat ölte meg: megindult tehát fantáziájának működése, s a monda, mely úgy megszületik, első fokán még csak annyit mond, hogy Zrinyit a segítségére siető vadász ölte meg, véletlenségből. Akkor, mikor Forstall Zrinyi halálát megírja, ez a felfogás olyan erős, hogy helyt ád neki. Azok a levelek pedig, melyeket a család a pápához, Bonzihoz, a szász választóhoz intéz, hivatalos jelentések, melyekben a részletekre nem terjeszkednek ki, feltételezvén, hogy azokat már ismerik. Ez Weber véleménye. Kétség kívül elfogadhatóbb, mint Széchyé.* (* Weber: id. h.)
    Weber tovább kíséri a legenda fejlődését. A népnél, fejtegeti, a véletlen nem magyaráz eléggé. Okát, magyarázatát keresi a véletlenek és arra az eredményre jut, hogy a vadász szándékosan lőtt Zrinyire. Kinek volt útjában a hős? Útjában volt Nádasdynak a nádorság elérésében, akit régi bosszú is sarkalhatott. A monda második stádiumában tehát már úgy alakul, hogy Zrinyit Nádasdy ölette meg. Ez a felfogás is annyira elterjedt, hogy Priorati III. kötetében feljegyzi, hogy Zrinyit nem a vad ölte meg, mint híre járt, hanem egy golyó a szeme alatt, melyet fejében meg is találtak, anélkül, hogy tudnák, hogy az egy vadásztól eredt-e, akit Nádasdy bérelt fel, vagy Angelótól, aki a vad helyett urát találta.* (* U. ott.)
    Amikor a legenda már ilyen fokon volt, nem sok kellett hozzá, hogy teljesen kifejlődjék: az a gyűlölet, mely Magyarországot és Bécset elválasztja, az az eltitkolhatatlan öröm, mellyel Bécs Zrinyi halálát fogadta, igen hamar felébreszthette azt a gyanút, hogy Zrinyit Bécs ölette meg. „Vagyon olyan hír is, írja Cserei, hogy az osztrák udvar ölette volna meg azért, mert a magyarokat fel akarta lázasztani. Nyíltan nem mertek volna belekapni, nagy fizetéssel tehát alattomban megfogadtak egy német vadászt, hogy valahol a vadászaton lője le s emiatt kellett meghalnia 1666-ban. Igaz-e, nem-e, én bizony nem tudom, amint hallottam, úgy írtam.”
    Úgy látszik, ez a hit általánosan elterjedt. Lippay érsek így írja meg Velencébe Zrinyi halálát, amint Sagredo jelentéséből látjuk. Lippay azonban gyűlölte Bécset s így mindent elkövetett, hogy minél sötétebb színben fesse, megragadta tehát a Zrinyi-legendát s ha nem hitte is, szívesen terjesztette.
    Sagredo 1665-iki jelentésében megcáfolja Lippayt. Ám a legenda nem alsz8ik el, átszármazik reánk, egyre nagyobb tért hódít, irodalma támad. Dervarics Kálmán  életcéljául tűzi ki, hogy történelmi adatok alapján bebizonyítsa. „Gróf Zrinyi Mikós, a költő halála” c. munkájában megkísérelte elérni ezt a célját, azonban nem sikerült, bár maga műve végén önérzetesen kiált fel: „Hála Isten, a csata nyerve, a cél elérve lett.”
    Dervarics munkája nagyon zavaros munka. Törekvő és lelkes, de hiányzik belőle éppen az a szigorú történeti kritika, melyet olyan fennen hirdet és követel az események elbírálásánál. Rövid, harminckét oldalas dolgozatban hosszan foglalkozik Hohenlohe és Zrinyi viszályával, leírja Zerinvár elpusztulását, sok mindenről beszél, de nem marad helye arra, hogy a tényt magát megvilágítsa. Állít, anélkül, hogy bizonyítna és bizonyít olyan dolgokat, melyek nem vágnak dolgozata keretébe. Munkájának magja ez: Zrinyi útjában volt Bécsnek, tehát Bécs el akarta tenni láb alól. Ezért a bécsi kurír, ki neki a meghívókat kézbesítette, felfogadott egy Póka nevű vadászt, aki őt a vadászaton le is lőtte. Bizonyítja ezt cserei és Priorato, de különösen bizonyítja egy puska, mely a M. Nemzeti Múzeum régiségtárában van a következő felirattal: „Ego sum illa Flineta, et qua comes Nicolaus a Zrin in Sylva Ottok Insula Muraköz in venatione ab Apro persecutus a Venatorum supremo N. Stephano Poka 1664 die 18. va 9 bris trajectus est. A nepote Gabriele Poka P. oc. G. D. Paulo bEnyovszky Dominium idem conseribenti dono data Anno 1775 in perennem rei gestae memoriam.” Döntő bizonyítéknak veszi még azt, hogy Vitnyédy leveleiből hiányoznak azok, melyekben Zrinyi haláláról megemlékezhetett. Elveti Bethlent, mint olyat, aki Majláni koholmányai által félrevezetve, értéktelen mesét jegyzett fel. Eljutottunk tehát odáig, hogy meg kell állapítanunk, hogy hiteles-e Bethlen agy nem? Lehetetlen, hogy Bethlen észre nem vette volna Zrinyin a golyóütötte sebet, hiszen volt alkalma megvizsgálni a holtat, mikor hazáig fejét, mellét tartotta. Meg is tette, s még azt a kis körömcsölést is észrevette, amely Zrinyi kezén volt. Hogyan kerülte volna ki a figyelmét a golyó okozta seb? Ha pedig észrevette, miért titkolta volna? Eltitkolni azt csak Bécsnek volt érdekében, Bethlen pedig nem szolgálta Bécs érdekét.
    Bethlen tehát hiteles; ellenben Dervarics bizonyítékai mind szétesnek. Cserei csupán mende-mondákat jegyez fel, anélkül, hogy utána járna a híreknek, még a halál idejét sem tudja, vele bizonyítani tehát nem lehet. Prioratóban pedig szó sincs arról, hogy Zrinyit az udvar tette el láb alól, csupán annyit ír, hogy golyó ölte meg, vagy Angeló golyója véletlenségből, vagy a Nádasdy által felbujtott vadászé. A puskára vonatkozólag Szendrei János kimutatta, hogy ilyen felírású fegyver a Múzeumban nincs és nem is volt, a gyanúba vett fegyver későbbi eredetű, a XVIII. századból való.
    Hiába való tehát Dervarics erőlködése, nem tudja, mert nem is lehet a rendelkezésünkre álló adatokkal bebizonyítani, hogy Zrinyit a bécsi udvar fondorlatai tették el láb alól. Szigorú és elfogulatlan szemmel nézve a történteket, kénytelenek vagyunk elvetni ezt  a feltevést, mert csak pszichológiai alapon tudjuk bizonyítgatni. Pusztán ezzel pedig csak a költő dolgozhatik, nem a történetíró.
    De ha nem is tudjuk bebizonyítani, hogy Zrinyi Miklóst a bécsi udvar ölette meg, már maga az, hogy ez a hit elterjedhetett és megerősödhetett erkölcsi szempontból nem sokkal mond kevesebbet, mintha tényleg úgy történt volna. Nem is fog ez a hit megszűnni soha, hiába cáfoljuk; történeti igazság nem lesz belőle, de megmarad mint legenda, melyben nem hisz senki, de mlyet feljegyez mindenki.*

LŐCSEY MÁRIA


(* Még egy harmadik fantasztikus változata is van a Zrinyi haláláról elterjedt híreknek, t. i., hogy Zrinyi öngyilkos lett. Erre nézve egykorú följegyzésünk nincs, de később mind a nép, mind az írók körében megtaláljuk, sőt legutóbb Bertha Sándor is megpróbálta bizonyítani, hogy Zrinyi a maga kezével vetett véget életének. (A kérdésre von. v. 9. a Budapesti Hírlap 1911. évf. nov. 15., 18. dec. 2., 7. számait.)


Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.

2026. nov. 17.

A Nagy Sándor-monda Gvadányi „Rontó Pál”-jában

 litográfia


    Gvadányi József (1725-1801) „Rontó Pál”-jának első cikkelyében felhasználja a Nagy Sándor-monda egy részletét, melyet hasonlatként Tüzes András ajkára ad. Tüzes András így szól felköszöntőjében:

Kedves komám uram, s gazdánk rontó Dávid!
Hallgasson meg engem, nagy dolog van ám itt.

Mert oly csoda történt kelmednek házában,
Mint régenten történt Maczedóniában,

A hol is Nagy Sándor, a midőn született,
Hogy nagy bajnok lészen, az így jelentetett.

Az égen üstökös nagy csillag tetszett fel,
Három vörös nyílból állott szívén egy jel.

Még akkor kis csikó volt Buczefalusa,
Csak  kölyök kutyácska vala Czerberusa,

Mégis Buczefalus ugrott, ágaskodott,
Czerberus ugatva forgott, nyájaskodott.

E kis Palival is… stb.

    De nemcsak ezen részét használja fel a mondának. Az első cikkely több mozzanata azon benyomást kelti bennünk, hogy a csecsemő Rontó Pál rajzolásában, bármennyire megváltoztatja is a monda motívumait, Nagy Sándor gyermekkora lebegett költőnk szeme előtt. Vegyük sorra e mozzanatokat, melyekhez költőnk, mint látni fogjuk, Leo Historia de preliisé-ből merített.
    Rontó Pál, mint maga elmondja, Szt. Pál napja előtt este nyolc órakor született és éppen „akkor egy csillag is tisztult”, akárcsak Nagy Sándor születésénél, melyet azonban villámlások és földrengés is követtek. Aztán megmutatják a kisdedet atyjának, ki örömében felkapja őt és viszi az istállóba Daru lovához. A ló azt hitte, hogy az eléje tartott csecsemő abrakos tarisznya és

… azért is prüsszögött, hortyogott,
Lábával a hidlást vágta és dobogott.
    Az apa erre azt mondja:
… No bizony urára ismere,
Azért prüsszög, tombol, örvend egész vére.

    Nagy Sándor, mint a Historia de preliis és más feldolgozásokban olvashatjuk, nem pólyás korában kerül Bucephalus elé. Bucephalus is ráismer gazdájára Sándorra „et eoepit lambere manum illis atque eomplicatis pedibus proiecit se in terram, tornansque caput respexit Alexandrum”.
    Rontó Pálnak olyan szép alakja volt, hogy az egyok asszony szerint „a nagy oltáron sincsen olyan szép kép”. Nagy Sándor sem apjához, sem anyjához nem hasonlított. „Propriam figuram suam habebat” és szép volt. Egy másik asszony azt mondja Rontó Pálról: „Oly bodros fején hajacskája, Mind nagyságos grófnénk pudli kutyácskája.” Leonál Nagy Sándorra vonatkozóan ezt olvassuk: "Coma capitis sius sicut leo”. Rontó Pálnak: „Mint a legszebb suvix feketék szemei. Fénylenek mint éjjel rodhadt fák redvei.” Nagy Sándor szeme is fekete, de csak az egyik, a másik kék és „sicut stellae micantes”.
    Még a Bodri kutya érdekel bennünket éspedig azért, mert a mondának a motívummal való párhuzamos helye alapján állapíthatjuk meg, hogy Gvadányi a Leo-féle Historia de preliis"”-ből ismerte a Nagy Sándor-monda e részletét. Az apa a Daru lónál való időzés után a ház felé veszi útját kis fiacskájával és az udvaron találkozik Bodrival, ki mihelyest észrevette őt, leszaladt a ganéjdombról és „előtte ugrásait tette.”

Hol elfutott tőle, hol meg visszafordult,
Hol hátára feküdt, hol meg tovább lódult.


Hol szűkölt, hol pedig nehányszor böffentett
majd bőréből kibujt, oly nagyon örvendett.
    Gvadányi Nagy Sándor születése körülményeihez hasonlítva  Rontó Pálét, a kutyát illetőn ezt mondja:

Czerberus ugatva forgott, nyájaskodott.

    Bucephalus lóról minden Sándor-feldolgozásban szó van, de Cerberus kutyáról az általam ismert feldolgozásokban sehol. Pseudocallisthenes Julius Valerius-féle latin fordításában Bucephalusra vonatkozón, mikor az urára, Nagy Sándorra ráösmer, ezeket olvashatjuk: „Nam et pedes priores extenderat et gesticulum mansuetudinis luserat et supplici quodam motu blanditus est”. Czerberuskutyáról semmi szó nincs. Leo-nál e mondat: „Statim caballus coepit mansuescere amplius: ut cum quando blanditur domino suo canis, sic et ille blandiebat Alexandro”. Azt hiszem, kétségtelen, hogy a Gvadányinál levő Nagy Sándor mondarészletbe a Historia de preliis „ut cum quando blanditur domino suo canis” mondata alapján került be a Czerberus kutya. És az sem lehetetlen, hogy az általunk használt kéziratok szövegében képest a Gvadányitól ismert, taéán bővült változatban „canis Cerberus” volt írva.

KOHÁNYI MENYHÉRT


Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.

A Kamaldoliak pusztulása

 Ányos Pál

    Azon kéziratok közt, melyek Ányos Pál (1756-1784) verseit fönntartották, különösen jelentős a STASICS-KÓDEX, mert Ányos Pálnak olyan versét őrizte meg számunkra, mely mai napig ismeretlen és kiadatlan. A negyedrét alakú, papíros kötésű s 185 lapra terjedő kézirat egykor Balovich Lajos főgimn. tanár tulajdona volt s halála azután került birtokomba. Címe: Ányos Pálnak első remete sz. Pál rendén lévő szerzetesnek munkláli. Mellyeket maga és a' jönvedőbélieknek öszve írt Stasics Alexius ugyan azon renden lévő szerzetes. 1785. esztendőben.   
    A kéziratos kötet, melyet Stasics Elek a költő halála után készített, szövegére nézve a 171. lapig egészen megegyezik Ányosnak az Akadémiában őrzött (Régi és újabb írók. 4. v. 38. sz.) eredeti kéziratával. A kamaldoliak pusztulása, mely a kódex „73. és utolsó darab”-ja, a 182-185. lapokra került. A korabeli pálosok, úgy látszik, ismerhették Ányosnak ezt a versét, melyet Stasics mentett meg az enyészettől. Itt közlöm betűhű szövegét:

A kamaldoliak pusztulása

Álj meg már Dunának ujság hozó vize!
Nincsen partyaidnak szemünk előt disze,
Miolta pazarlod őss szabadságunkat,
’S torkunkra forrasztod kínos falatunkat.
Ama sz(ent) neveket; szabadság! – békesség!
Törvény, és törvényből szivárgó egyesség!
Nem ösméri hazánk, miolta páltzáját
Bitangolja Jósef, de nem koronáját.
Hol el húnyád szemed édes Anyánk Trési!
El futák országunk gonoszságnak rési,
Nem érzi fel szentelt Törvénnek erejét
Mellyben helbesztette Igazság kut fejét
A borzos Magyarság; Verbőtzit Nemesség
Nedves szemmel nézi, mert ott sincs reménség.
Szomoru változás! Szabadság rabsága!
Kalapos kyrálynak nem várt bátorsága.
Nem ezt igérted volt Anyádnak ölében
Hömpölögvén magyar Dieta üdejében.
Igy rontotta Rómát Caesar dühössége
Régi szabadságnak első ellensége,
Midőn Pompéjusnak csökent seregein
Diadalmaskodot Emáthnak Mezein.
De még itt nincs vége: Josef merészsége
Tovább is ki terjed gőgös büszkesége.
A Római Fő Pap nem védelmezheti
Rég birt jószágiban nem erősitheti
Péter onokáit, kiket sz(ent) kyrályok
Hogy Pakulár nélkül ne legyenek nyájok
Bővséges értékel hajdan fel ruhásztak
Választot térséggel meg ajándékoztak.
Százakat tápláló szerzetek rontatnak,
Hasztalan keréknek mert ők alléttatnak.
Szentelt épületek pusztaságá válnak,
Világi kezekre a’ jószágok szálnak,
Mellyeket Egeknek üstökös atyáink
Áldozták, hogy értek térdeplő karaink
Mind éjjel, mind nappal számos Zsoltárokat
Zengjenek, hogy érjék vég pillantásokat
Kegyelem ölében, melly nélkül nem lehet
El nyerni a Jóknak igértetett Eget.
Ezen szent gondolat, mint a’ füst úgy el tünt,
Szabott imádságnak buzgósága meg szünt,
Nem mutattatik bé ollyan sok áldozat,
Mágánosságá vált Templomi boltozat.
Nem hangzanak már most hoszú énekléssel
Zobornak teteji, hol a’ békességgel
Szövetkezet lelkek szent sohajtásokban
Töltötték napjkat gondolkodásokban.
Magános Férfiak szélle kergettetek,
Hagyot jövedelmek bitang kézre mentek;
Kénteleníttettek arra vissza térni,
Mellyel nem akartak régentén meg férni.
El Mentek! Ott hadták kívánt hajlékokat,
Melyekben most lelik vadak szállásokat.
Most bátran ügetnek farkasok ligetin,
Nem irtóznak Medvék tzammogni bértzein.
Oda van lakossa a’ rengetegségnek.
A Madarak bátron építik fészkeket,
Nincsen mitől olják gyenge gyermekeket.
Szomorú halgatás az egész vidékben
Lappang ’s nem hallatik zsoltár az erdőkben.
De nem csak lakósit kietlen Zobornak
E’ szélvész prédálta; ment Bécsnek, Posonnak,
Ott is klastromokra szegezte záporát
Méltatlan csapással döntötte kőfalát.
Addig vitte ottan mulató sziveket,
Míg meg nem hajtották beretvált fejeket;
Most többet nem szóllok! – ne talántán a’ hir,
Mellyel versenyt nem fut a’ repülő Zephir,
Jósephnek fülében sugja panaszokat,
Kitül én is méltán félthetem magamat,
Másszor többet mondok…….
1782.

    Mikor Ányos e versét írta, a felsőelefánti kolostorban tartózkodott. Borongó lelkén átszűrődve az elefánti tájék, olyan, mint az átok földje. A Zoborhegy titokzatos északi zugában, sűrű sötét erdők rengetegében, égbe nyúló kősziklák lábánál kesereg a költő; fölötte haragos felhők kavarognak. Valójában e föld nagyon szelíd. Angol ember édes tájképnek mondaná. A hatalmas kolostor épülete rézzel födött templomtornyával széles völgybe tekintett, ahol rétek közt a szigetes Nyitra vize kanyarog Körös-körül apró fehér falvak. A Zoborhegy déi lejtőjén pedig egy másik remetekolostor: a kamaldoliaké, a néma barátoké, akikben a hegyen át egy árnyékos út vitt, a „barátok útja”.
    Ányost a fél fagya cellájába zárja. A monostor könyvtárában Báthori László bibliájának kódexe után kutat, de vele lakik a tépelődés. Illúziói szertefoszlottak. Mikor a tavasz megjött, lelke visszavágyódott a budai várba, „ifjú nyájossága hív kalibájára”. S távol a városok lármás piacától s a ívságos emberektől panaszolta sorsát s magánosságát a kietlen erdőknek, néma kőszálaknak. Siratta ez elmúlt szép idők napjait. Hazulról is szomorú híreket hall: édesanyja nagybetegen fekszik. Papirosa, pénze fogytán van. Priorja, Bocó András olyan, mint a rendőrfő. Visszatartja leveleit úgy hogy azokat kénytelen ismerőseinek nevére címezteti. A közállapotok is lehangolják. Félti a nemzetet II. József reformjaitól s azért határtalan lelkesedéssel üdvözli a nagyszombati nemes ifjakat, mikor fölbuzdulásukban ismét magyar ruhát öltenek. Nemcsak a módot ostorozza, hanem keservesen panaszolja, hogy a régi szokások pusztulásával nyelvünk, sőt nemzeti jellegünk is veszélyben van.
    Aggodalommal vesz tudomást arról, hogy a korabeli uralkodók sűrűn látogatnak egymáshoz. Lelke megremeg, mert a népek sorsát félti e találkozásoktól. „Nem is olvasunk ily titkot a régiségben. Mi, kik ezek közt a Fényességek között élünk, nem bírunk annyi erővel, hogy ezeket magyarázhassuk; a jövendő ítéletre bízzuk, mely tapasztalni fogja következéseit”. E sorokat írja 1782. ápr. 2-án.
    Bécsben Kaunitz s utána az államtanács azon okoskodott, miképpen lehetne a klastromok vagyonát a közoktatás céljaira megszerezni. 1782. jan. 2-án érkezett a császár utasítása a kancelláriához, hogy biztosok és országos hatóságok írják össze a kontemplatív életet élő szerzetek vagyonát s vegyék át, mint annak idején a jezsusitékét. A prímás a helytartótanáccsal együtt törvénytelennek mondotta ki a rendeletet, de ez mit sem használt. 1872. ápr. 9én jelent meg a császári biztos s zoborhegyi kamaldoliak klastromában és lefoglalta vagyonukat. Ányos szemtanúja lehetett a zoborhegyi néma barátok kiűzetéséenk s az ott lefolyt jelenetek kínosan hatottak rá, mert érezte, hogy a sors előreveti árnyékát saját szerzetére is. II. Józsefet azelőtt sem nézte jó szemmel, most azonban föllobban ellene, mert nemzete szabadságát, alkotmányát és saját vallását féltette tőle. S mikor lelke színig van tele keserűséggel, akkor még nagy bánat szakad rá, özvegy édesanyja hosszú szenvedés után meghal ápr. 6-án s ápr. 8-án el is temetik a nagyesztergári temetőben. Legnagyobb fájdalmában írja meg a Kamaldoliak pusztulásá-t.* (* A Kalapos király-ról írt hosszú költemény végén (275-302. sor; l. Régi Magyar Könyvtár XXIII: 108. l.) szintén megemlékezik a szerzetes rendek s a zoborhegyi kamaldoli rendház feloszlatásáról. A két költeményben több rokongondolat található.)
    Ányos költészete ezzel a verssel nemcsak bővül, de értékben is nyer. E költeménynek legszebb a kezdete. Olyan, mint a távoli mennydörgés moraja: fenyegető, komor és ünnepélyes.

OLGYAI BERTALAN


Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.