Gulyás Pál (1899-1944): Ecsedi István után

 
Még egyszer feléd kiáltok
doktor hortobágyi Pásztor,
ki elindultál világgá
a hortobágyi határból.

Vastag talpad nem dübög már,
mint a délibáb szalad.
Most már járd körül a földet
úttalan, a föld alatt!

Vastag torkod nem dörög már,
hallgat mint földben az érc.
Ó mondd, Debrecen milyen lesz,
mire ismét visszatérsz?
*
Kulcsold át holt karjaiddal
a Sötétség térdeit,
hogy ne döntse még árkába
a Nagytemplom tornyait!

Hintse még soká Vitéznek
lantja élő illatát,
hagyja még soká lebegni
húrjain az éjszakát.

S ha vándorútad magánya
útitársra vágyna lent:
menj, keresd a sír ködében
az elsüllyedt Debrecent!

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 1.2 sz. 1936. dec.

ifj. Gyökössy Endre (1913-1997): A halál verse

 
Mosoly pereg a fákról, mosoly szalad az égen,
mégis halottat látok s tudom, hogy úgy is végem.
Halott a perc az órán, halott az óra nappal,
halott a nap is éjjel s motozok holt szavakkal.
Vak minden hosszú percem, vak minden percnyi órám,
tengődöm éjbe verten.

Fölöttem húz sok élet, nagy V-ben, mint a darvak,
ők tudják merre szállnak, holtomban nem zavarnak.
Hanyatt fekszem a sorson, meredten nézem Istent,
felhőkön át is látom, ahogy a szárnya libben.
Tudom, hogy hova száll ma, galamb- és vércse-szárnyon.
Fölöttem reng a válla.

Vak minden tiszta percem és csak az Istent látom
s világos nap szeméből: merre jár a halálom.
Lompos léptekkel kószál, ma erre, holnap arra,
ma háborúra ül fel, holnap egy zivatarra.
Hozzám is elnéz olykor, a hőmérőmön hintál
s úgy átjár, int az óbor.

Tengődöm éjbe verten, hályogos, vak szemekkel,
előttem és mögöttem óriás fal mered fel.
Alattam föld és semmi, fölöttem semmi s Isten,
bennem a semmi-semmi. Hogy jutok el majd innen?
Mikor fogok meghalni? Minek e csapzott vers is?
Úgy is csak meg kell halni.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 12. sz. 1936. dec.

Reményik Sándor (1890-1941): Egy tőről

Sokáig semmi.

Hetekig, hónapokig semmi. 
A bánatnak árnyéka sem.
M i a t t a  nem.
Kis ügyeim, betegség, házi gondok -
Szerkesztőség – barátok: mindig  m á s o k.
Hol maradtak, hol hamvadnak
Az égig ható, égő sikoltások
Utána?

Aztán – mint orvul belém döfött dárda,
Cikázik rajtam át a fájdalom.
Lélekzetem állitja el -
Úgy, mintha mellemen bemenne
És kijönne a hátamon
A fájdalom.

Mert heverek a hegytetőn
Magas fűben, jó társak közepette.
Vidáman, estebéd után.
Ő pedig fekszik messze, fű alatt,
Lélek sincs körülötte,
Alszik, s talán nem is lát álmokat
A bús élet után.

ÉN elengedtem… 

„Nem, mégsem engedem el a kezét!” 
Irta, mikor már szinte haldokoltam,
S megértették egysoros levelét
Akkor az égben s a pokolban.
Sikoltása forró szélvész gyanánt
Becsapta menny és pokol ajtaját,
Pedig kettő közül valamelyik
Engem akkor már tárva-nyitva várt.
„Nem, mégsem engedem el a kezét!”
Pedig messziről irta egysoros,
Kétségbeesett és akaratos,
Gyönyörű levelét.

Nem telt belé egy év:
Én álltam ágya mellett.
De nem tudtam úgy ostromolni mennyet,
És fogtam szinte végig a kezét.

És elengedtem mégis a kezét.

Mutató ujját ajkára téve. 

Ezernyi lábnyom közt az erdőn, 
Mit eltakart avar s idő -
Ha megtalálnám azt a halk nyomot,
Mit kiformált egy kis cipő - -!
Megsimogatnám és megkérdezném:
Kis nyom: te nem tudod, hogy merre ment?
S bekóborolnám zajtalan nyomán
Zajtalanul én is a végtelent.

Finom mosollyal úgy járt itt közöttünk,
Mutató ujját az ajkára téve -
Mintha a lármás világot lezárná -
S mindünknek szólna figyelmeztetése.

Ó, a lármától annyit szenvedett -
Most legalább mély, titkos csendbe van.
Kis cipőtalpnyi arany-nyomokat
Lombon át csak a napfény hagyogat.

Ő nyomtalan.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 12. sz. 1936. dec.

Jankovich Ferenc (1907-1971): Sárréti alkony

 
Nádisast kiált a zsombékok bibice,
búg a bölömbika, fut a vízicsibe,
sikongat a rigó, menti már életét
elbukó vadkacsa, síró nádiveréb.

Céloz a vízicsősz, rozsdáspuska durran,
csattan a náderdő, ezer madár surran,
messze kémlel a csősz – véresek a habok -
elrepült a sas, de lelőtte a napot.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 11. sz. 1936. nov.

Oláh Gábor (1881-1942): Rég elfeledtek

Rég eltemettek,
Rég elfeledtek,
Nevem csak kongó
Betűzavar,
Mit a futó szél,
Vagy egy-egy diáklány
Vakon szaval.

A lángoló út,
Mit táltosommal
Vágtam az égre:
Kihunyt, lehullt.
Jövő kipergett
Az idő rostáján,
S leszakadt rólam
Szárnyam, a mult.

Nagy mélybe zuhantam,
Vak éjtszakába
Borít a lehajló
Magyar közöny…
Lobog-e még hajnal,
Mikor a kigyúló
Tetőkön új sorsom
Mezét ragyogva majd
Felöltözöm?

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 10. sz. 1936. okt.

Jékely Zoltán (1913-1982): Álmatlanság

Csendes a nagy ház, rég alszik anyám
s már régen alszanak testvéreim.
Csak én járok még ébren koponyám
hátrafutó, végesincs térein.

Mint ingó-bingó kislámpás, világit
elém a bóbiskoló féltudat
és itt is, ott is úttalan utak
nyiladoznak, talán egy más világig.

Fülem búg, mint üveghangú sziréna,
testem termébe zárva dallama.
Konokul int: csak én vagyok, csak én a
zenésze s egyben a publikum.

Én, én vagyok, ki eddig sose voltam,
új valaki test és lélek szerint,
én, ki eddig éntelenül loholtam
s éntelenül loholok majd megint.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 10. sz. 1936. okt.

R. Berde Mária (1889-1949): Bölcsen

 
Gondold magad kivetve
Lakatlan vad-szigetre,
Hol nem vársz semmi jót,
Sem társat, sem hajót.

Gondold: szelíd kolostor
Bezárt mind éj-napostól;
Világ mézét-sarát
Kint hagytad: szűz barát.

Gondold: korod kietlen.
Elmultál jó-kilencven,
S a vak szív, torha test
Már emlékezni rest.

Gondolj tünt életedre
Mint könyvről vélekedve:
Túl vagy a torz mesén,
Fanyarján, édesén.

Gondold: halott vagy régen,
Sorsatlan sírfenéken,
S ha visszajár, mi volt,
Csak álmot lát a holt.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 7-9. sz. 1936. júl.-szept.

Oláh Gábor (1881-1942): Vágta vaktában

 
Gyeplőt íves nyakába vágtam
S rohan vakon lovam,
Úttalan és zabolátlan
rohan, rohan, rohan.

A tél fehér pora szikrát hány
Alatta, úgy dobol.
Belebujt tán a suta Sátán
S tüzeli hét pokol.

Magyarok vadul kiabálnak:
Uram, hová rohan?
Rá tétován vonok én vállat:
Kérdezd meg a lovam.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 7-9. sz. 1936. júl.-szept.

Szegedi István: Sirató

 
Nem úgy zuhant a nyögő völgy ölébe,
nem dörgő garral, mint a görgeteg,
a pusztulás nem hajbókolt elébe,
hullását nem előzte fergeteg,
aggódó orvosarc hajolt fölébe
s párnák közt, ágyban halt meg a beteg.

De szikla volt és hős nagy életében
és őrtorony volt, ami most ledűl,
sírjunk a gyász nagy önkivületében,
amely fölénk az égre feketül:
sokan maradtunk a magyar, az ében
sötét nagy éjszakában egyedül.

A kálvinista templom nagy hajója
rémülten ébred: jaj, mi ez a csend?!
Üres a szószék, az egyházfi rója
magányos útját némán odabent;
egy hang, egy hang, csak Isten a tudója,
egy dördülő hang fel a mennybe ment.

A dördülő hang és a harsanó szív,
a széles, fujtató és hív kebel
nem döbben immár, ünnepelni nem hív,
már örök ünnepnapot ünnepel,
őt ölelik, mert igaz volt és mert hív
és nincs már, aki minket megölel.

S míg franciás nevét a föld, a puszta
magyarra gyúrja, s szökken, mint a szár,
magyar neve, magyar hite, a tiszta
Jézushit, amit a szivébe zár…
Magyar: mondjuk majd s mondjuk: kálvinista,
ha emlékezve mondjuk: Baltazár!

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 7-9. sz. 1936. júl.-szept.

Reményik Sándor (1890-1941): Lámpám

A lámpa az éji szekrényemen.
Ez az ő ajándéka.
Ő vette, mikor utoljára itt járt,
Hogy egyszer már szép kis lámpám legyen.
Most, ha felgyujtom:
Szelíd lobbanással
Ő sugárzik át a zöld üvegen.
Mintha már az örök Világosság
Fényeskednék nekem.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 6. sz. 1936. jún.

Reményik Sándor (1890-1941): Dalokból piramist…

Jaj, éjnek éjszakáján
Hányszor riadok fel erre: n i n c s!
Nincs, nincs!
Levelet írnék neki,
Nincs hova.
Verset írnék,nem kapja meg soha.
Dalokból zengő piramist
Épitenék sírja fölé.
Magasabbat, mint a Cheops piramisa.
Hogy kérkedve kérdezzem meg:
Kicsoda hengeríti el
Erről a sírról a követ?
Többet ért volna életében
Egy szemernyivel több szeretet.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 6. sz. 1936. jún.

Áprily Lajos (1887-1967): Kálvin, 1535

 
Ott ül a tornyos, vén Basileában,
fiatalon, a zord idők fokán.
Helvét magasság ég a messzeségben
s a kor viharsugára homlokán.

Páris felől piros máglyák lobognak,
jajgatva sír egy messzi, tompa kar.
Ádám esendő, átkozott fajában
lázad a bűn és zúg a zürzavar.

Vergődve látja lázmeleg szemével,
igaz hit annyi hőse hogy zuhan.
S kitör a jajszó nyugtalan szivéből:
Meddig a próba, meddig még, Uram?

A vörös Münster várja már Erasmust,
az őszt,ki hullva is világtudás.
De Pál apostol óriás alakja
fölébe nő, mint égő látomás.

S feleletül mögötte felmagaslik
a vérestestű embernek-fia.
Fény hull sebből és a fény zenéje:
egyedül Istené a glória.

S két szót kiált a bibliás magasság,
hogy megkondul belé a végtelen:
eleveelrendeltetés az egyik
s megváltó arcú társa: kegyelem.

S fut-fut a tolla lázas éjszakákon,
és növekedve ír és írva nő.
Amit leír, a századokba csendül,
sors lesz belőle, lélek, új erő.

Acélos rend és győzelmes tanítás,
világformáló s mégis ősi szó.
S teremtve hull a szomjazó szivekbe:
Igaz tudomány. Institutio.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 6. sz. 1936. jún.

Marconnay Tibor (1896-1970): Feltámadás

A hosszú böjt alatt s Nagypénteken a gyászos
évszázadok sodorták leheletüket,
Krisztus szenvedésétől lett sötét a város
s széttárt faágakon nem láttam új rügyet.

Így érkeztem el én a magam halálához,
s lelkem a lemondástól oly keserű lett,
hogy nem bírt dús véremben feltörni a pátosz
s bár hittem, a tettnél megtört a lendület.

Aztán Husvét jött és ablakom messze tárva,
szobámból kitörtem a viruló világba,
és örültem a Sír félrezúdult kövének.

S tudom most: fa s mező nem hasztalan virult,
győzelmes jövőre vall minden zsenge mult
s minden rügy: feltámadás és örökös élet.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 5. sz. 1936. máj.

Weöres Sándor (1913-1989): Dolgozószoba

Nyitott ablaknál szoktam írni este,
míg lepkék szállnak asztalom felett.
Elmázolják tinta-vetésemet,
csapkodnak, zúgnak, mindig megzavarnak.

Körbe röpködnek s a tüzet keresve
nekicsapódnak a lámpaharangnak
és ottmaradnak, odasülve, holtan.

A versemen még itt van a nyomuk:
elsúrolt betűn arany himporuk.

A szárnyukon szederjes tintafolt van.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 4. sz. 1936. ápr.

Áprily Lajos (1887-1967): Szilveszter

 
Ezt a napot nem várta senki még
úgy, mint anyám. Még támadott a tél,
a frissen hullt hó ablakunkig ért,
a borostyánkő-csőrű hímrigó
dermedve hullt a vadszőlő közé,
a temető-út hóleples jegén
- jaj, babonás jel – elesett a pap -
S ez a nap mégis bölcső volt neki,
mely a tavasz-csecsemőt rengeti,
és szólt: Hiába hull. Holnap, fiam,
egy kakaslépéssel megnő a nap.

Nőtt, nőtt. Pár nap s az olvadás kicsalt.
Jaj, a hóember milyen furcsa rom.
Eltemetem a meggyászolt rigót,
nézem a nagy kakast az udvaron,
parancsoló, piros királyfejét,
izmos lábát, az idő-mozdítót -
Egy kakaslépéssel – milyen csodás -
s este, mikor a fejem leteszem,
milyen félelmes, milyen óriás.

(Idő-kakas. Ó hány titokzatos
kakaslépés mért illanó időt,
amíg kilépte mind az éveket,
patak hány indul, pázsit hány újul,
amikre kék szemével nem nevet.)

Szilveszter volt. Éjfél. A levegőben
szivárványos rakéták tűzszaga.
A mámor és rakéták versenyében
süvöltött a berlini éjszaka.
S egy képet láttam, messze, keleten:
Fenn a hegyoldal fehér hóalap,
madár áll rajta, misztikus, magas.
Sírdomb felett az óriás kakas,
emeli lábát -
S egy kakaslépéssel megnő a nap.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 4. sz. 1936. ápr.

Tanka János (1908-1992): Uccán

 
Falu, Nyár dél. A csönd megalvadt,
forró az árny is. Minden hallgat.

Felhőtornyot ringat az ucca,
a fény már szinte porba húzza.

Az uccát most egyedül járom,
a porban nézem, mennyi lábnyom,

egyik velem jön, másik vissza,
míg mindet a homok fölissza:

itt tétova nyomok és mélyek:
nagy volt a súlya keresztjének,

itt könnyük, port is alig érők:
szerelmesek, egyszerre lépők, -

piciny nyomok, csöpp szürke rózsák,
kacagásuk itt szerteszórták -

sarúk nélkül, mezítláb jöttek:
az őszi nádtető mögöttek,

- Ki látná most, ki venné észre,
ha Krisztus lábnyomába lépne…?

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 3. sz. 1936. márc.

Weöres Sándor (1913-1989): A kő és az ember

(Amerikai néger „spiritual song”.)

Rejtőzködnöm nem lehet,
Rejtőzködnöm nem lehet,
Elmentem a kúsziklához,
hogy elrejtsem képemet.
Szólt a szikla:
soha el nem rejtelek!
Ó, szólt a szikla:
soha el nem rejtelek!
Rejtőzködnöm nem lehet.
Szólt a szikla: megindulok,
eltiporlak, tágulj tőlem,
megindulok, eltiporlak,
tágulj tőlem, szólt a szikla.
Rejtőzködnöm nem lehet.
Elmentem a kősziklához,
ráhullattam könnyemet.
Szólt a szikla:
én is égek, szenvedek!
Ó, szólt a szikla:
én is égek, szenvedek!
Rejtőzködnöm nem lehet.
Szólt a szikla: én is mennybe
mennék, mint te, én is égek,
én is mennybe mennék, mint te,
én is égek, szólt a szikla.
Rejtőzködnöm nem lehet.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 3. sz. 1936. márc.

Marconnay Tibor (1896-1970): Beethoven ujra

 
Beethoven! Bánt a kusza zaj, a vad hang
mint hajdan versemben füled idézem,
süket füledet, mely hallott merészen
hallatlant, h ősit, felülmulhatatlant.

Körül város, buta népek zsivajja!
Ó szabadíts meg e sok betörőtől,
ki mind a kincsemből szemetet őröl,
Tedd, hogy fülem zúgásuk meg se hallja.

Te boldog voltál. Csak saját zenédet
hallottad, csak az volt neked az élet
amit dúsgazdag lelked megteremtett.

S ezért sajnál az ember. Ugy-e furcsa?
Ó hős! Add, hogy lelkem tőled tanulja
kizárni mind, mi künnről zeng, a szennyest.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 3. sz. 1936. márc.

Tanka János (1908-1992): Hó esett

 
A végtelen horgonya megszakadt:
friss hó esett,
az égnek lehullott darabja,
fönt csipke volt a sugarak bölcsőjén,
mit az örök magasság ringatott,
Isten leheletének illata még rajta.
- Most már acélkék téli éjtszakák
elhullatott csillagtüzét ha tükrözi.
De nappal haldokolva olvad
s remekmívű pehelycsodáknak égi ötvözése
az őszmeleg barázdán szertefoly,
avas tetőkről sárba huppan délre,
templomtetők vidám erekké pazarolják,
alvó rügyek szelekbe engedik,
erdők az őshumuszba szűrik át a gallyon,
s hó mindenütt az őszi sár fölött.

Szent lesz a hó, mely erjed, forr a napban
s friss tavaszok hatalmuknak csodáit
ebből merik arany sugárkehellyel:
a végtelenség új borából.

S szent lesz a hó alatt a sár,
ígéretek és életek kovásza,
melyben a télnek holt fagyos keresztje
gyökeret ver majd és rózsákat hullat,
ibolyát szór a március elé,
az ekevasat a napba ragyogtatja,
a néma, dermedt gyökereknek álmát
föltámadás hitével lázítgatja,
és télberozsdált lelkek csüggedését
kalászváró imára ihleti.


Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 3. sz. 1936. márc.

Weöres Sándor (1913-1989): Holdkóros biciklista

Néha, kinek lelke tiszta,
látja, mint önmagát,
a holdkóros biciklista
hogy megy az éjen át,

a holdkóros biciklista,
aki se hall, se lát -
küllői közt út kavicsa
pendülve ugrik át,

kereke, a porba vájó,
szövi porfátyolát,
fönn zár a szűk ég-istálló
lomha csillaggulyát,

verítékét szél fölissza, 
szél rázza dús haját -
a holdkóros biciklista
így megy az éjen át,

a holdkóros biciklista
nyargal az éjen át
(néha, kinek lelke tiszta,
látja, mint önmagát

nappalba néző tükörbe,
vagy kenyerét-borát)
mikor a Hold hinti körbe
hálózó sugarát,

fehér fény hidege rázza
és szél sörény-haját,
kerekét útpor alázza
s űz szűzetlen csapát,

űz végtelen csapát
s látja, kinek lelke tiszta,
hogy sír az éjen át
a holdkóros biciklista.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 2. sz. 1936. február

Kónya Sándor (1885-1971): A gond

Kisebb, mint szálldosó pehely kis árnya,
vagy a sugár, mely tó vizére ül.
Mégis ha rajtad ül, testetlenül,
nagyobb, szorítóbb súlyú, mint a Mátra.

Akárhová figyelsz, előre, hátra,
előtted jár, követ szünetlenül,
Ha új nappal derül, vagy éjbe dül,
a szem a semmi szinén ott találja.

Alatta sasszörny lesz a zaklatott agy,
ezer csőrével szívbe tépdeső,
ezer szárnyával álmod elverő.

S midőn egy álmos éj álmatlan ott hagy,
s a rettegett s várt fény szemedbe jő:
őszebb hajú s években is nagyobb vagy.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 2. sz. 1936. február

Reményik Sándor (1890-1941): Vissza

 
Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom - - 
Talán egykor élt életem,
Talán sosem élt életem után.

Vágyom, vágyom -
És nem tudom, e vágy
Előre néz, vagy vissza:
A reménység, vagy az emlékezet
Felbuzgó talajvizét issza,
Vágyom, vágyom - -
Én azt hiszem, hogy vissza.

Igy vágyhatik a kinyílt és csalódott
Virág bimbókorába -
Igy vágyhatik a meglett és megrendült
Férfi gyerekkorába -
Igy a kipattant rügy a fába vissza -
Igy a fa gyökerébe -
Igy nemzet a taáln valaha volt,
Talán sosem volt ősi dicsőségbe -
Igy vissza, vissza
Egyetlenegy nagy fehér békességbe
Az össze-vissza tarka sokaság -
Istenbe vissza,
Vissza, vissza
A teremtett és megromlott világ.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 2. sz. 1936. február

Csuka Zoltán (1901-1984): Csokonai temetőjében

Mint földbeszúrt, ezernyi furcsa csónak,
mit ősi kéz ácsolt hosszú sorokba,
úgy állnak itt a mohbelepte fejfák
s dülöngnek, erre-arra tántorogva.

Cháron járt erre tán, sötét ladikjait
a földbe szurta dolga végeztével,
alföldi Cháron, arca csontja széles,
sok utasát itt szórta szerteszéjjel.

Mellenragad, döbbenve fölviharzik
s tolongva a sok fejfa szinte mozdul,
hullámot vet a föld s a fejfa-flotta
kisértet-arccal néz rád a habokkal.

S míg reng a tenger – hívhatod időnek -
fölötte, hol a domb az égbe szökken
biztos toronyként áll a költő sírja,
vascsúcsán ég a fény és szerteröppen.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 2. sz. 1936. február

Vályi Nagy Géza (1891-1968): A Mindenség belőled árad

 
A Mindenség belőled árad,
S parányidban is ott tél – Uram!
Teremtő titkos örök varázsa
A porszemben is benne van!
A fénylő, rezgő vízcseppen keresztül
Nagy tengerek hullámzanak Feléd -
virágsziromban mosolyog az ég,
S egy röpke neszben – levélzizzenésben
A végtelenség muzsikája rezdül…

A kis bogár, ha fű hegyére mászik:
Az örök mozgás lázas ritmusába
Kis csápjait kinyujtja nesztelen,
S ha megpihen – a nyári verőfényben:
Téged talál meg Istenem!

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 1. sz. 1936. január

Marconnay Tibor (1896-1970): Város, csönd

 
Villamosok, társzekerek robognak,
teherautó reszketteti a házat,
Hová elbujtam, hol csupa alázat
lelkem, kit átadtam a szent robotnak.

Itt szörnyű zajok fegyverropogása
húsomba vág… Vér borítja fejem,
s jaj csak csöndben születik értelem;
bolondoké a gyorsaság s a mázsa.

Engem magukhoz zártak. Házba. Ablakok
néznek az égbe. Tükrözik. Csipog
egy kis veréb a tar gallyon előttem.

Ó, engem odazárt egy sunyi gazda,
hol zaj mozsara tör minden igazra,
míg e világ szilánkba szerteröppen.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 1. sz. 1936. január

Ifj. Gyökössy Endre (1913-1997): Egyszer csak megérkezünk

 
Ma újra eljött az est,
holnap felébreszt a reggel
és elindulok majd áldott Neveddel.

De ismét eljön az est
s lassan rámköszön a reggel,
már sírva kérem: Uram, még ne vedd el.

De mégis eljön az est,
majd újra fölkel a reggel
és én tovább alszom: nyitott szemekkel.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 1. sz. Bp., 1936. január

Bodor Aladár (1880-1952): Keserű földön

Sírtam én is titkon,
Sírt más is, fennen,
Miért éppen magyarnak
Kellett itt születnem?

S ha már magyarnak is,
Miért ez esett korra,
Konkolyos kenyérre,
Penészes borra.

Félre hullt vetőmag
Sorsát sírja holtig,
De remény nélkül is
Csírája kibomlik.

S kell adni gyökerét,
Szegényes virágját,
Megszeretni is kell
Bánatos világát.

S még hogy fogósabb is
A gyökér ily földben,
Hűbb a szerelem is
Esetten, gyötörten.

Az élet dacosabb,
S a kín tapadóbb is,
S szinte hisszük: szebb így,
Szinte hisszük: jó is.

Nem lehet már másképp,
Ezt szeretjük holtig,
A végzetes hantot,
Melybe testünk porlik.

Keserű apákból
Lett ilyen idáig,
S eggyel keserűbb lesz,
Ha szívünk szétmállik.

forrás: internet 

Bodor Aladár (1880-1952): Fekete angyal

 
Ott ül a zongora kettős székén,
Senkisem látja, de látom még én,
Kéken
Fellegek úsznak az éjben.

Vissza se néz, de érzem, vár rám.
Vár maga mellé szótlan, árván
Ferdén
Vérszalag fut le a mellém.

Rapszódiát lapoz: „csóktól-vérig”
Remegve játszottuk, s nem volt végig.
Nem volt…
Sürgetve súgtam a tempót.

Letört a dallama, sírba tört le,
Magamat zihálva vágtam földre,
S mégsem!…
Utána sietni késtem.

Sürgetett sokáig, vádolt, hívott,
Azután szelídült. Rejt egy titkot.
Árván
Őrizi a sírban a márvány.

Ámde, ha ily teli holdak égnek,
Hogyha az éjjelek ily vad kéke:
Följön,
Számot tart rám még e földön.

Ott ül a zongora kettős székén,
Vár, hogy a székire ülök még én
S szállva
Visz majd a rapszódiája.

Telt ma a hold s egy tükrös szemben
Látom: a széken ülünk ketten
Alszunk,
S feketén mosolyog ajkunk.

Forrás: internet

Bodor Aladár (1880-1952): Édesanyám

 
Kinek szeme ragyogott fönn
Bölcsőm felett égi fényben?
Kinek hangja védett, kísért
Át a félős sötétségen?
Csókjával ki ébresztette
Szívemet, mint tavaszi fán
A rügyet a nap melegje, -
Édesanyám, édesanyám.

Ki vezette első léptem?
Ki csókolta első könnyem?
Kinek szeme kísért messze
Iskolába télidőben?
Kezemet ki melengette?
Ingecskémet ki varra rám?
Ki csent cukrot kis zsebembe?
Édesanyám, édesanyám!

Betegágyam őrizője
Ki volt lázas éjszakákon?
Ki hajolt rám mosolyogva,
Hogy szíve csak titkon fájjon?
Két kezemet összefogva
S puha karját fonva alám,
Ki tanított „isten” szóra?
Édesanyám, édesanyám!

S most, hogy járok idegenben,
Kinek szíve jár itt velem,
Rám könnyez az esőcseppben,
Rám sóhajt a falevelen,
Megcsókol a fáradt éjben,
Melegít a hideg tanyán,
Megbocsát, ha rosszul éltem…
Édesanyám, édesanyám!

Kinek neve legen egykor
Legutolsó szó a számon?
Kinek képe boruljon rám
Lecsukódó szempillámon?
Isten elé majd ki visz el
Síron túl is vigyázva rám
Hétfájdalmi Mária-szívvel?
Édesanyám, édesanyám!

Forrás: Internet 

Lampérth Géza (1873-1934): Leánynézőben

 
I.
Mikor hozzátok vitt a vonat,
Dalolt nekem zsongó dalokat.
Úgy tetszett: a nagy vaskerekek
Lágy édes ritmusra rejtenek…

Mikor visszahozott tőletek,
Zúgva dübörögve törtetett.
Úgy tetszett: a nagy vaskerekek
Kirázzák hazáig lelkemet!

Pedig ugyanaz volt a vonat,
Útja se változott azalatt.
El se romlottak a kerekek -
Csak a lelkem, az lett betegebb.

II.
Ki tudná azt megmondani,
Melyik az a pillanat:
Mikor négy szem sugarából
Szövődik egy rózsás fátyol
Észrevétlen – édes csendben
Hallgatag.

Ki tudná azt megmondani,
Melyik az a pillanat:
Mikor az a bűvös fátyol
Egy hideg szó fuvalmától
Titkon, csöndbe – mindörökre
Szétszakad...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 26. sz. 1909. jún. 27.

Kiss Arnold (Klein Adolf 1869-1940): Az én gazdagságom

Nincs nekem a föld javából
Dús, nagy osztályrészem,
Halk merengés, elborongás,
Ez az örökségem.
Az én gyöngyöm: dalfelhőknek
Könnyharmatozása,
Az aranyom: árva lantom
Álomsiratása.

Otthonomba én más kincset
Nem hozhatok néked,
Csak szerelmes, igaz szívem
Dobogását érted:
Bársonyom: a hű szemednek
Édes nevetése,
És a selymem: két karodnak
Meleg ölelése.

Koldus vagyok kacagásban,
Hangos kedvem ritka,
Nem tudom én: bánatomnak
Mi a borus titka?
Talán anyám bölcsőm mellett
Bús dalokat zengett?
És azóta az én szívem
Szellőtől is reszket…

Szegénységem az én kincsem,
Ezen a világon,
Nem cserélném soha én el
Semmi gazdagságon;
Legyen másé: gyöngy és arany,
De én reám várjon:
Édes otthon, hű szerelmed,
S dal, merengés, álom.

Mosolyogj rám szép szemeddel,
Hadd lássak az égbe,
Hadd lássam a csillagokat
A földi sötétbe, -
Árva sorsom nábobkincsét
Megtalálom benned,
Amig szeretsz: király vagyok,
S koronám: szerelmed.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 26. sz. 1909. jún. 27.

Jékely Aladár (1846-1919): Fehér virág

 
Nem irigyeltem soha semmit,
De ha fehér virágot láttam,
Azt mindig,m indig megkivántam.

Szegény anyám, az édes, áldott,
Talán fehér virágra nézett,
Amikor a szive megérzett.

Onnan eredt talán a lelkem,
S azért van, hogy én minden szépet
Virágnak képzelek s fehérnek.

Nekem a jóság, barátság, hűség,
A szerelem, az eszmék, álmok,
Mind, mind, édes, fehér virágok.

Szegény vagyok, sötét a sorsom,
de ha fehér virágra nézek,
Felejtek minden sötétséget.

Szemfödőmre fehér virágot
Hintsetek majd, ha sirba térek,
Hogy ott se lássak sötétséget.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 25. sz. 1909. jún. 20.

Ambrozovics Dezső (1864-1919): Ébredjetek…

 
Ébredjetek! Viharzó szárnyakon
Robog felénk a zúgó förgeteg!
Orditva jő s lehelete nyomán
Az ég s a víz sóhajtva megremeg.

Letünt a nap, utunk homályba vész,
Ólmos a szemhatár köröskörül,
Zokogva nyög a szél, villám cikáz,
Sötét, gomolygó föllegek közül.

A gyülölet fekete zápora
Könyörtelen csapkodja tar fejünk,
Zuhog reánk a szennyes áradat,
De hasztalan, mi még se’ csüggedünk.

Hajónk erős, egy hosszú ezredév
Sok száz viharja rajt’ léket nem üthetett,
Dac és szilaj erő az árbócunk,
S kormányosunk: a Hazaszeretet!

Az ég s pokol minden hatalmai
Hiába egyesülnek ellenünk,
Ám ingereljenek míg szunnyadunk,
De fussanak, ha majd felébredünk!

Ébredjetek! Köszöntsük a vihart,
S a vaksötét, háborgó éjszakát.
Harsogjon a szelek vad hymnusza,
És szítsa föl szívünk diadal-mámorát!...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 25. sz. 1909. jún. 20.

Szabolcska Mihály (1861-1930): VERSEK

A NAPON

Kint heverészek órahosszat,
Az áldott tavaszi napon,
Ez az én legfőbb orvosságom,
Gyógyító, csoda-balzsamom.
A lelkem minden földi nyűgöt
Leráz magáról gondtalan,
És itt a napon porba-játszó
Gyermeknek érezem magam.

Óh a nap áldás, a nap élet!
Behunyom lassan a szemem,
s édes, meleg cirógatását
a lelkemmel is érezem…
Mint valami nagy szeretetnek
Sugarát, mely csak rám ragyog,
Mint mikor kis gyermek koromban
Édes anyám csókolgatott!

NAPFOGYATKOZÁS

Most mikor nem látom,
Az én kis világom,
Hogy tőlök messze járok:
Más szemekkel nézem,
Szomorúbbnak érzem
Ezt az egész világot,
Ezt az egész világot.

Az ég nem olyan kék,
Semmi sem olyan szép.
Még a nap sem úgy ragyog;
Hosszabb a nappala,
Búsabb a hajnala,
Mint mikor otthon vagyok,
Mint mikor otthon vagyok.

Ki fejti meg nekem?
A nagy természeten
Ezt a csodás változást…
A nagy természeten,
A szivemen, kedvemen
Ezt a napfogyatkozást,
Ezt a napfogyatkozást!

- Óh szeretet te vagy
Ez a szent, ez a nagy
Csodatévő hatalom.
Aki a szíveket,
A földet, az eget
Forgatod egy újjadon,
Forgatod egy újjadon!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 24. sz. 1909. jún. 13.

Legifj. Ábrányi Kornél (1850-1920): Májusi párbaj

 
Hajnalhasadáskor,
Bűvös szürkületben,
Ott az erdő mélyén
Álltak szembe ketten.
Halvány volt az arcuk,
Nem piros, mint máskor…
Gyönyörü májusi
Hajnalhasadáskor!…

Hajnalhasadáskor
Két gyerek-legényke
Ott sötéten nézett
A pirkadó égre.
Ajkuk egy lánynevet
Elsusogott százszor…
Gyönyörü májusi 
Hajnalhasadáskor.

Hajnalhasadáskor
A lomb sűrűjéből
Fölriadt a madár
A pisztolylövéstől…
Fölriadt panaszos
Hangok zavarától…
Gyönyörü májusi
Hajnalhasadáskor.

Hajnalhasadáskor
… Hiszed-e már lányka,
Hogy neved volt ajka
Végső imádsága?…
Hogy a te képed volt
Tört szemén a fátyol?…
Gyönyörü május
Hajnalhasadáskor!...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 23. sz. 1909. jún. 6.

Pósa Lajos (1850-1914): Új dalok

HOVA TÜNT EL?

Hova tünt el piros ajkad mosolya?
Látom-e még vagy nem látom már soha?
Tán a rózsa kérte kölcsön
Vagy a hajnal keleten?
Adja vissza, vedd már vissza!
Mosolyogj rám, kedvesem!

Hova tünt el csengő dalod szép szava?
Hallom-e még, hallom-e még valaha?
Tán azzal kél a pacsirta
Gyöngyharmatos hajnalon?
Adja vissza, vedd már vissza!
Dalolj egyet, angyalom!

FALUSI KERTBEN

Hallod-e a szomoru csatazajt,
Messze világból mely ide rebben?
Oh te ne halld, csak a rózsasóhajt!
Vagy mikor a méh zümmög a kertben.

Látod-e a sok könnyet az arcon,
Mely ide csillan bús feketén?
Oh te ne lásd, csak a gyöngyöt a gallyon
S a violák, rózsák levelén!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 22. sz. 1909. máj. 30.

Kuthy Sándor (Térey Sándor 1886-1955): Sírkövek

 
Rózsákat vittem, halvány tearózsát.
Csak egy volt köztük bíboros-sötét.
Kerestem mindenütt a sírkövét.
- Ah, erre vitték fehér koporsóját!…

Egy-egy sírbolt előtt reszketve álltam.
A kőkeresztek, mint halott karok
Úgy integettek: Jöjj, én itt vagyok!
De az ő sírjára rá nem találtam.

Megálltam a puszta sírhantok mellett.
Szerettem volna sírni, mint a gyermek,
S ahol nyugosznak jel nélkül, feledten,

Ahol egyetlen virágot se láttam,
Alélt kezekkel, szótalan, halványan
Valamennyi rózsámat elhintettem.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 20. sz. 1909. máj. 16.

Rászállott egy varju telegráf drótjára,
Nem is a drótjára, inkább póznájára.
Sürgöny megy alatta, a kedves babámnak:
Ne is várjon többet, visznek katonának.

Rászállott egy fecske a telegráfdrótra,
- Gyenge violámat az Uristen óvja -
Fecske körme alatt sürgöny megy hozzája:
Halálig szereti az ő katonája.

A telegráfdrótra kakukmadár szállott,
Galambom hívsége, hűtlenségre vállott,
Idegen kezétől, sürgöny jő felőle:
Harmadnap mulva lesz már az esküvője.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 20. sz. 1909. máj. 16.

Farkas Imre (1879-1976): Útravaló

 
Marion, most ahova mégy,
Ott csókos az ajk, ott ólmos az ég,
Százezer láng vibrál, lobog,
Ott színesek az éjszakák,
Ott hazudnak az asszonyok -
Marion, az orgona búg,
Ne feledd a falut!

Látsz arany-himes öveket,
Csillogó drága-köveket,
Hallasz dalt kéjest, epedőt,
Átölelnek férfikarok
Erőtlenek és remegők -
Marion, a fény hazug,
Ne feledd a falut!

Megtudod: mit ér a selyem
S felejted, mi a szerelem,
Más lesz járásod, a szavad,
Ösmeretlen fényt kap szemed
Uj szívtelen vágyak alatt -
Marion, véget is ér az ut,
Ne feledd a falut!

Meglásd, majd egyszer jó lesz, szép lesz,
Hogy áll a ház a napsütéses
És a templomban a szobor,
Ahol lecsüngő hajfonattal
Térdepeltél valamikor…
Marion az orgona bug,
Ne feledd a falut!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 19. sz. 1909. máj. 2.

Kárpáti Aurél (1884-1963): C-moll

 
A padlón véres tűzkígyók suhannak,
Föl-fölszisszen a hamvadó parázs,
S a vén karszék homályos öblén
Átfut egy halvány, piros villanás.

Valaki ott künn nedves ujjal
Simogatja a sötét üveget
S hallom, amint a tűzfalak közt
Hosszan jajongva, utolsót nevet.

S emlékezem. Ázott, öreg kapukra,
Mik gyászosan, sötéten integetnek,
Sok szomoru és fáradt alkonyatra,
Könnyeire: egy régi szerelemnek.

S míg benn, a  puha homályban az óra
Selymes, lágy szókat pergetve beszél
És könytelen sírások fojtogatnak:
Kinn a csatornán fölzokog a szél.

Az égigérő rezgő húrokon
egy láthatatlan kéz végigszalad
S suhogva, halkan muzsikálni kezd
Az őszi eső ablakom alatt.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 17. sz. 1909. ápr. 25.

Csécsi Imre (1862–1959): Poéták mellett

 
Ne szánjátok ti a szegény poétát,
Ti gőgös, boldog emberek.
Ha szened is lángjában gyötrelemnek,
Az Isten őt nem verte meg.
Nem, mert gyötrelme olthatlan tüzéből
Tán harcrahivó dal fakad,
Miként a vulkánnak rejtett öléből
Omlik a lávazuhatag.

A végtelen világok sugarából
Legtöbb az ő lelkére hull.
Beteg szivére rózsák hulladoznak
Az üdvösség tájékirul.
A szerelemnek bűbájos dalában
Mennyet a földön is teremt.
Szavával még a sirból is kihozza
Az életet, a végtelent.

Láncokba vert rabszolga nemzeteknek
A szabadságot hirdeti.
A némán szenvedők reá figyelnek,
A kő is megszólal neki.
Fák és fűszálak a költőt megértik
És ő is érti azokat.
Ő érti meg, ha hősökről beszélnek,
A síron nőtt virágokat.

Ne gúnyoljátok a szegény poétát,
Ha marad ismeretlenül;
Ha nem repülhet szárnyain a hirnek
S a semmiségben elmerül.
A kín, a fájdalom hadd látogassa,
Hadd érezzen helyettetek.
Míg dala zeng, míg lantja húrja szólhat:
Az Isten őt nem verte meg.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 17. sz. 1909. ápr. 25. 

Endrődi Béla (1886-1956): Szerelmes dal

 
Szerelmesen zokogó dalt
A szívem csak hozzád sóhajt.
Édes vágyat, forró vágyat
Nem érzek, csak teutánad.

Két karod hű ölelése, -
Nem is adnám semmiért se;
Nagy szépséged, mosolygásod
Betündökli a világot.

Csak az a jó Isten látja,
Hogy meg vagyok babonázva,
Nincs éjem, nincsen álmom.
Mindig csak a csókod várom.

S ha itt reszketsz két karomban,
Hogyha ajka ajkamon van:
Nem gondolok a világgal,
Siralommal, hervadással.

Csak azt érzem, hogy a szívünk
Mámorosan összedobban,
S a ragyogó mennyországot
Ringatom a két karomban.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 6. sz. 1909. ápr. 18.

Gyökössy Endre (1880--1957): Hivogat Kelet

 
A tornyos paloták árnyéka alól
Keletre vágyakozom,
Hol több a levegő, az illat, a föld,
Hol kevesebb a kő, a füst, a korom.

A palotaerdős Párisokat én,
Haj, soha nem keresem,
Lelkem a kék eget csókolja mohón,
A végtelen pusztát öleli szemem.

Itt, a Duna partján, Páris-Budapest,
Ha görnyed, vagy ha mulat.
A szive, a szive; élete, álma:
A fénye, a foltja büszke Nyugat.

Itt töröm én is át kis életemet,
A kenyér ide kötöz.
Már meg is szoktam a zajt, a rohanást,
Érzem: a robotom itt lesz örökös.

De ha tán veszettül gyötörne a harc
S paskolna idő előtt:
A roppant Kelet vad földjén keresek
Új dalhoz ihletést, munkához erőt.

Kimegyek a puszták kék ege alá,
Futok az ember elül.
Csak a földdel, éggel; a tűzzel, vízzel
Ereszkedem szóba bizvást egedül.

Heverek a szellős sátorok alatt,
Hol a csend s zaj csupa dal,
Megérzi szívem az ős ritmusokat
S megifjul elalélt erőm mihamar.

S akkor Párisunkba, a Dunapartra
Sietek vissza megint.
Újabb palotákhoz hordom a követ
És mondom az új dalt a szívem szerint!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 16. sz. 1909. ápr. 18.

Balla Ignác (1883-1976): Tükörkép

Bús alkonyárnyak kúsznak a falon már.
Ott áll egy Nietzsche-kép. Komor, merész.
S egy lányfej az asztalra ráhajolva,
Ezüstlapú finom tükörbe néz.
*
AZ ARC:
Mi lesz velem? Már elrohan felettem
Az élet dús diadalszekere.
Én már lebuktam róla, le a porba
És szivem-lelkem sebekkel tele.

A TÜKÖR:
Szemed körül már ott a sok barázda.
Felszántotta sok gyötrő pillanat.
Ó, mélyen járt a gondolat ekéje,
Sebet ütött a homlokod alatt!

AZ ARC:
Mi lesz velem? Amiben eddig hittem,
Már megtagadtam minden hitemet.
Hát van-e lét? Vagy elmúlás sincs?
Csak tagadás, mely mindent eltemet?

A TÜKÖR:
Szemed nézem… Lelked kifosztott oltár.
Nagy istenét az eszme űzte el.
A gondolat hited rommá tördelte
S a rom fölé új oltárt nem emel!
*
Az alkony nő… A tükör nem felel már.
Csak ott borong benne a Nietzsche-kép.
A lány fejét az árnyak elborítják…
S az est halkan  a női szívbe lép...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 15. sz. 1909. ápr. 11.

Sántha Károly (1840-1928): Husvét ünnepén – 1909 -

 
Fehér zászló leng végig a világon,
A béke-zászló s mindent eltakar;
Nép milliói égre néznek áldón,
Köztük a sokat szenvedett magyar.
Kössétek már a koszorút, arák,
Örömkönnyel öntözzétek anyák,
s áldjátok a názáreti királyt,
A béke Ő, ki sírjából kiszállt!

Örömhír járja be a nagy világot:
Győz az igazság és az eszme él!
Csak a hüvely, mit ember bukni látott:
A mag a vérázott földbül kikél.
Sötét felhőből a nap kiragyog,
Csüggedt szívek, ünnepet tartsatok
És zengjetek annak dicséretet,
Ki maga az erő és szeretet!

Angyali szó zeng az egész világnak:
Megtöretett hatalmad, óh halál!
Az erős csernek, a gyönge virágnak
Van tavasz, van. E törvény megáll.
Lesz tavaszod s reggeled, téli éj,
Ne sírj, oh gyászos lélek, higyj, remélj
Ez ünnep ád gyógyító balzsamot -
Alleluja! Az Úr föltámadott!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 15. sz. 1909. ápr. 11.

Lenkei Henrik (1863-1943): Sírföliratok

 
RAFAEL
Hány tűzijáték szállt egekbe,
Kérkedve, zúgva, sisteregve,
Legyűrni az estcsillagot -
Mind szertefoszlott, mint a pára,
Füst, por, hamú maradt utána:
Az estcsillag most is ragyog!

FRANKLIN
Nem égett benned szenvedély,
Álmoknak tért nem engedél,
Te, az első igazi polgár,
A józanság zsenije voltál!

SZÉCHENYI
A feszület
Sirod méltó jelképe lett:
Te megváltottad e hazát
S üdvünkért véred áldozád!

BEAUDELAIRE
Hogy Istent s földi rendet káromoltam,
Ezrét örömmel égek a pokolban
S dicsfényül hordom a filiszter átkot -
Egy van magamnak mit meg nem bocsátok:
A majmok sergét, mely nyomomba lép
Mint magvető után a varjunép.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 14. sz. 1909. ápr. 4.

Bodor Aladár (1880-1952): A költő útj

 
Halott-színü, bús homok-óceán,
Csak a hiéna üvölt végig rajta,
Sápadva néz belé a karaván:
Ez a kárhozat dölyfös sivatagja.

Halandó még meg nem gázolta mélyét,
A rőt hullám hány nagy dacot kioltott!
Kiitta a merészek lelkét, vérét,
És partra hányt – pár hajótörött csontot.

S ihol egyszer csak jön egy dalos ember,
Batyúja sincs, könnyelműn úgy megyen,
Be sem sülyed nyomán a homoktenger,
Dalolva úgy jár… jár a tengeren!

A mord hiéna rászűköl kacagva,
Számum harapja, keselyü mardossa,
S ím csoda kél: hol keblét fölszaggatja:
Hull a szívéből, egyre hull a rózsa.

Amerre ment, útját jelöli rózsa,
Út támadt, átal a sivatagon,
Utána ezre járják már dalolva,
Már meghódítva áll az ős vadon.

Ki törte át a sivatag kapúit?
Nem kérdi már a boldog emberöltő!
- S ezrek közül csak egynek nem jut rózsa:
Épp ott haldoklik az útszélre rogyva:
A könnyelmű, elvérzett szívű költő!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 14. sz. 1909. ápr. 4.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Káprázatok tornyából

 

(Ajánlva Endrődi Sándornak*)

Nagy Vágyak templomából jöttem,
S megyek az Élet sirkertjébe.
Gördülő ekémmel beszántok
Nyugati Látások méhébe,
Nagy, zakatoló, bús Csendjébe!

A kompot, amelyen repülök,
A Halál kék Lovai vonják.
Tűzcsóvát okádnak körültem,
Tiszamentén a nagy Álomfák…
Mi leszünk itt az új Tűzcsóvák!

Agg denevérek még huhognak,
A malom alján bábelt űznek.
De már a Dómok árnyékából
Kibúg Hajnala az új Tűznek…
S a denevérek mind eltűnnek!

- Jövök a Vágyak templomából,
S megyek az Élet sírkertjébe.
Gördülő ekémmel beszántok
Nyugati Érzések méhébe,
Bús, zakatoló, vak Csendjébe!

(* Isten veled Sándor! A mi utaink elválnak. Eltökéltem magamban, hogy a Holnap, a nagy Jövő Fiaihoz állok. Isten veled agg denevérem; Engem hív a Nyugat és a Jövő! Új Érzések és új Látások ragadnak, amikhez te nem értesz.      Sz. M.)

Forrás: Uj Idők XV. évf. 13. sz. 1909. márc. 28.

Farkas Imre (1879-1976): Leánykérés

Nem értek a sok beszédhez,
Nem igérek neked, édes,
Fényt, ragyogó pompát.
- Azok élnek és szeretnek,
Kik ismerik az életnek
Búját-baját, gondját.

Nem lesz, csak egy apró fészkünk,
Dehát – elég lesz az nékünk,
Jól megférünk ketten.
Boldogságom ragyog vissza
A te földöntúlitiszta
Két sötét szemedben.

Hogyha olykor vihar támad,
- Hisz örömre jön a bánat -
Együtt az is könnyebb.
Bízzál bennem, simulj hozzám,
Lecsókolom kedves rózsám
Szemedről a könnyet.

De szép is lesz az minálunk
- Ugy-e, mindig lesz virágunk,
Muskátli, meg rózsa?
S ránk lel, ha új a tanyánk is,
Egypár régi jó barát is
S egy-két öreg nóta.

Majd ha évek súlya alatt
Szép, hullámos, sötét hajad
Ezüstösre válik,
Akkor is az maradsz nékem
Boldogságom, üdvösségem,
Az leszel halálig.

Kezet fogva, mosolyogva
Úgy nézünk majd megnyugodva
Hunyó nappal szembe,
Boldog idők, tört akkordok,
Halk sóhajok, tiszta csókok
Jutnak az eszembe.

Kedves emlék derüjébe
Emelt fővel visszanézve
A búcsúnk is szép lesz.
Tenyeremen lesz járásod,
Szívemben a lakozásod,
- Add a kezed, édes!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 13. sz. 1909. márc. 28.

Kuthy Sándor (Térey Sándor 1886-1955): Tölgytörzsek

 
Sötét tölgytörzsek durva, nagy hasábja
Ég, szikrázik a kandallóba’ benn.
Sütkérezem a fáradt melegen.
Ez itt az álmok téli éjszakája.

És a parázsoló fa felém hozza
Távol erdők dús, ifju, friss lehét.
Szabadság álmát hinti szerteszét
És dalra csendül lelkem halk kobozza.

Dalok szállnak a csöndes, langy melegben,
Szelid, álmos és lágy melódiák -
Az alvó tűz fénye a falra lebben.

- Tűz kell nekem! De nem a kályha lángja!
Ha majd az óvilág egy roppant máglya
S rab népek vívnak félelmes tusát:
A nagy tavaszon omló vérem árja,
Szabad milliók diadalujjongása
Borítsa tűzbe lelkem himnuszát!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 12. sz. 1909. márc. 21.

Pap Zoltán (1861-1919): Azt álmodtam

 
Azt álmodtam, hogy a szívem
Nagyon-nagyon megsebezted.
Úgy hullt szívem vére cseppje,
Mint most könnye két szemednek.
Megsajnáltál. Becézgettél,
Kérdezgetted: hogy’ vagyok?
Most már, hogy az álom elszállt
Szemeimből: jól vagyok!

Más álmokat álmodtam én…
Tán kemény a fejem alja.
Ha lefekszünk: mit álmodjunk?
Nem gondolsz te mindig arra?
Szedjék nekem hattyupelyhet,
Azzal töltsd meg vánkosom!
Megsiratott álmainkat
Tán még visszaálmodom.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 12. sz. 1909. márc. 21.

Lampérth Géza (1873-1934): Sphynx

 
I.
Nem tudom, mit akarsz velem?

Hivod szívem’… hő lángra szítod.
S ha ég – lehűtöd, eltaszítod.

Szólsz hozzám, szavad meleg édes.
És hallgatsz – ajkam ha beszédes.

Forró vággyal reám tekintesz.
Viszonzom – s hidegen leintesz.

Elkerüllek – elém kerülsz te.
Követlek – és elmenekülsz te.

Nem tudom, mit akarsz velem -
Játék-e ez vagy – szerelem?

II.
És egyre biztat a szívemnek
Meleg, sóvárgó vágya:
- Most ragyog rád a déli nap,
Kerted virági nyilanak,
Eredj… most menj utána!
De megszólal lelkembe’ tiltón
A hideg, büszke dac:
- Elérhetetlent ki űz hiába,
Mind szálmalomhús, balga, kába -
Megállj!… nem mégy, maradsz!

S míg fájó-édes gyötrelemmel
Igy tétovázva állok:
Az alkony hűs fuvalma ár,
Kertemre hull az őszi dér,
Hervadnak a virágok…
S a meleg vágy és a hideg dac
Elül majd csendesen,
S veres-bús őszi alkonyatba’
Áll majd két meddő, letarolt fa -
Én és te, kedvesem...

Forrás: Uj Idők XV. évf. 11. sz. 1909. márc. 14.

Martos Ferenc (1875-1938): Hallgatás

Mohos vár szirtfokán kihajlik egy lány,
Haja hullámzó, mint aranypatak…
Alant a mélyben áll egy bús lovag,
S mindkettő néma és mindkettő halvány.

Nem szólnak, nem mozdulnak, csak úgy állnak,
Talán régóta nem is élnek ők.
A sisakon, a vérten rozsda nőtt,
S divatja ósdi a selyemruhának.

Szerelmük úgy nőtt mint tenger dagálya,
Nem kellett hozzá földi szóbeszéd…
S rájok hullajtja sárga levelét
Egy vén platánnak foszló koronája.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 11. sz. 1909. márc. 14.

Jakab Ödön (1854-1931): A csalogány

 
Amint dalolt kis bokra alkonyán,
Megszólitám a jámbor csalogányt:
„Ugyan, barátom, hagyd el ezt a nótát,
Nem örvend ennek már a hallgatóság,
S örvendeni tán nem is fog soha:
Lejárt az ócska énekek kora!
Amig teleltél messze déli tájon,
Nagyon fordult itt a világ barátom!
Más énekmondók jöttek s emiatt
Más lett az ízlés, más lett a divat.
Valami újat zengj, ha tetszeni vágyol,
Nem ezt a régit, nagyapád korából,
Valami szépet, idegenes bájút,
Hangra merészet, értelemre bárgyút,
Magad se értsed, más se értse meg.
S meglásd, hogy ismét bámulják neved.”

És a csalogány így felelt nekem:
„Hagyjuk csak így meg az én énekem!
Nem cifra ez, de tisztán az enyém.
Nem idegentől kölcsönöztem én,
E kis fészekkel örököltem itt,
Benne őrzöm a mult emlékeit:
Mikor esténkint szárnya rám hajolt,
Szegény anyám is éppen így dalolt.
Mit bánom én, hogy másként énekel
Egy-egy vándor, ha néha itt megy el:
Múló dalát a csacska erdei
Visszhang egypárszor tán visszaveri,
De mihelyt aztán maga elmene,
Dala is szépen elveszett vele.
Hanem az erdő roppant sátora
Elveszni végképp nem vész el soha,
s míg erdő lesz: a hűs lombok alól
Minden csalogány, mint én, úgy dalol,
Amig e földön lesz nyár s kiket,
E dalok itten mindig zengenek
Örök egyforma ütemmel, ahogy
Elfogadták a régi századok.
S hidd el, nép is lesz mindig e mezők
Kövér dülőin úgy, mint azelőtt,
Józan magyar nép mely a föld rögét
Töri, miként az apái törék,
s mely, míg az élet ős robotját végzi,
Dalunkat vígan tovább fütyörészi.”

Forrás: Uj Idők XV. évf. 10. sz. 1909. márc. 7.

Molnár Jenő (1880-1933): A barázda mélyén

 
Őszéjen álmom volt. Álmodtam:
- Nem tudom merre? – valahol…
Barázda mélyén ásó koppan,
S egy munkásember lehajol.
A tájék verőfényben úszik,
Vidám dologba’ lány, legény…
Az ásó ember földre kúszik
S kutat göröngyök rejtekén.

Valamit lelt… két kézre fogja
S – nem lehet tudni: kincs-e mi? -
Talán szerencse mosolyog ma -
Óvatosan kiemeli.
Majd megtisztitja az agyagtól…
És szorgos munkája nyomán
Előtünik – látom magam jól -
Az én elhantolt koponyám.

Az ember tágra nyílt szemekkel
Ránéz s én véle bámulom.
Ébredj, halott! – s nem ébredek fel,
Csak állok zord álom-uton.
A csontüreg vakon mered rám…
Megismersz? – mintha kérdezné.
Tajtékos habtól megremeg szám
S nem szabad néznem másfelé.

A munkás nézi megvetőleg…
Hisz’ ez a sírásó fia!
Vagy unokája?… Az időnek
Nagyon el kellett járnia.
Meghaltam már vagy ötven éve,
De nyugtom még ma sincs sehol…
Agyam zúg, reszket szívem vére
S körültem minden egybefoly.

Hová temettek, hol siratnak.
Kik gondozták így síromat?
Emlékét sejtem ennek-annak,
Véresre tép száz gondolat…
Hirtelen apró sikolyokra
Fáradtan összeborzadok:
A koponyától megriadva
Futnak a lányok, asszonyok…

Szívembe égő kin nyilallik,
Csukott pillámra hull a könny…
Meghaltam, meg… Már nem pitymallik,
A könnyek éjszakája jön.
Oda az üdv, oda az élet,
Futnak a lányok, asszonyok…
… Sirattam azt az ötven évet,
Mióta rút halott vagyok.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 9. sz. 1909. febr. 28.