Együtt vívtak, együtt győztek; -
Mig lánczon volt a szabadság,
Otthont, hitvest odahagytuk,
Lelkük felét nem hagyhatták.
Szent zászlójuk azt hirdette:
Győz a magyar száz halálon,
- S együtt győzött, együtt élt a
Szabadság s a tizenhárom.
Együtt éltek, együtt haltak…
Ismét rab volt a szabadság,
Követték a keresztfáig,
Lelkök felét nem hagyhatták.
Tépett zászló búsan intett
Csendes őszi hervadáson:
Együtt élt és együtt halt a
Szabadság s a tizenhárom…
Együtt haltak s együtt élnek!
Ujra támadt a szabadság,
Vele ők is, kik szent fáját
Hős vérökkel táplálgatták.
Késő utód borulj térdre,
Esküvésed égbe szálljon:
Mindörökre él és győz a
Szabadság s a tizenhárom!
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 40. szám, 1896. okt. 4.
2026. okt. 18.
Kun Béla (1886-1938): Együtt vívtak
Október
Október, vagy a régi rómaiak: bor hónapja, a nyolcadik, a mi kalendáriumunk tizedik hónapja és 31 napos. Magyarban őszihónap neve is van, mert – habár az ősz szeptember végén kezdődik is – a tulajdonképpeni ősznek, a mi égaljunk e legszebb évszakának első hónapja. A mi időszámításunk szerint t. i. az ősz kezdete szeptember 23-ika körül esik, mikor a nap és éj hossza ugyanazon évben már másodszor egyenlő. Ezen csillagászati ősztől a fizikai különbözik, mert ez rendszerint csak október közepe vagy vége fel következik be.
Mindszent hava néven is használják különösen az egyházi életben, mert október 31-ike a mindszent ünnepét megelőző nap, mikor a kat. egyházban előesti böjt van.
E hónapban esti 7 óra után semmi fényesebb bolygó nincs az égboltozaton. 22-én este pedig a nap a bököly jegyébe lép.
Október 4-én van őfelségének, első Ferenc Józsefnek névnapja, amelyet az ország lakossága ünnepies istentisztelettel ünnepel, hiszen századok óta nem volt alkotmányosabb, igazságosabb és szeretetre és tiszteletreméltóbb uralkodónk, mint ő. E nap egyúttal a kat. egyháznak Rózsafüzér ünnepe, melyet azonban csak egyházilag ünnepelnek.
A régi rómaiaknál okt. 15-én tartották a Ludi Capitolini-t. Ez Jupiter tiszteletére történt, aki az isenek és emberek királya volt és a görögök Zeusának minden tulajdonával bírt. Uralkodása alatt volt az ezüstkor. Tarquinius Priscus király a Capitoliumon templomot kezdett neki építeni, melyet Tarquinius Superbus fejezett be s az úgynevezett capitoliumi istenségeknek: Jupiternek, Junónak és Minervának szentelte. Mint Jupiter Capitolimus védelmezte Rómát és tiszteletére tartották a Ludi Capitolini-t és a Feriae Latinae-t.
A Feriae Latinae abból az időből valók, mikor Róma a latin szövetségnek tagja és feje volt. A szövtség tagjai zárt területeken (pagus) laktak, melyeken szétszórtan voltak az egyes telepek, tanyák (vicus). A pagusok érdekeik szerint többen egyesülve politikai községet (civitas) alkottak rendesen azon város vezetése alatt, melynek területén a szövetség székhelye volt. Ilyen volt Alba Longa, hol a latinok Jupiter Latiaris tiszteletére a Feriae Latinae-t tartották (L. Cserép).
Ez ünnep lényege az volt, hogy a szövetséghez tartozó városok tisztviselői ünnepi menetben az Albanus hegyen álló Jupiter Latiaris templomához vonultak istentiszteletre. Az ünnep a patriciusok és plebejusok kiegyezésének emlékére a későbbi korra is átszármazott és több napit tartott. A consul hivatalba lépésének napján tűzte ki az ünnep megtartásának idejét. A kitűzött napon Jupiter Latiaris-nak ünnepiesen fehér bikát áldozott, s húsát annyifelé osztotta, ahány szövetséges város volt. Az ünnep megtartása előtt a consul Rómából nem távozhatott.
Október 26-án később pedig nov. 1-én voltak a ludi Victoriae Sullanae, 28-án a nov. 3-ig tartó Isis-ünnep kezdete. Isis isten tisztelete, miként Serapis, Osiris és Anubis, Egyiptomból került Rómába tengeri kereskedők útján. Osiris és Isis egyiptomi uralkodó házastársak és áldásos uralkodásukért tisztelték őket haláluk után istenek gyanánt. Isist ülő nő alakjában, két szarvval ábrázolják, de néha ökörfővel is. Az ő tisztelését ugyan a Senatus, mint turpis superstitiót (babonás, hamis istentisztelet) betiltotta; de mikor a tirumvirek 43-ban az első Isis-templomot fölállították, kultuszát is szentesítették. Tiszteletében nagy szerepet játszott a sistrum (érccsörgettyű), melyet papjai és papnői (Pharia turba, Isiaci) jobbjukban magasan tartva ráztak. Többnyire bánkódó vagy beteg nők szoktak hozzáfordulni vigasztalásért és segítségért. A császárok közóül Domitianus, Commodus és Caracalla Isis papjainak nyilvánította magát.
Október 5-én nem volt tanácsos semmi fontos magán- vagy nyilvános munkába fogni, mert ez dies infaustus volt. E napon t. i. a mundus nyitva volt. A mundus pedig nem egyéb, mint egy üreg. Új városalapításkor ugyanis a rómaiak isteneik ősi fészkét, tűzhelyét, ahol atyáik (Manes) is el voltak temetve, nem hagyhatták el, hanem jelképileg átvitték az istenektől kijelölt új területre. Ezért vettek annak szent földjéből néhány maroknyit s azt az alapítandó város helyén ásott üregbe dobták, mintegy a Manest akarván azzal áttelepíteni. Ezt az üreget (mundus, mivel az a nagy alkotás szimbóluma volt) egy kővel, az ún. lapis manalis-sal födték be, az alapító föléje oltárt emelt, tüzet gyújtott s így az a város tűzhelyévé lett. E mundust évenkint háromszor, aug. 24., okt. 5. és nov. 8-án kinyitották.
Ilyenkor azt mondották: mundus patet, és nem volt szabad semmi fontos vállalatba kezdeni.
Október 6-ika (Arausio) szintén dies infaustus volt, melyen nem volt szerencsés akármihez is kezdeni.
Lássunk most némelyeket a mai kalendáriumunkból. – Október 16-án van Gallus napja. Ez a Gallus a híres szent galleni kolostor alapítója és meghalt 627 körül. Eleinte pap volt, azután remete életet élt egy kietlen erdőben, ahol kápolnát emelt. Alig van olvasónk között, aki ne hallotta volna a régi magyarok szent galleni esetét. Érdekes ez, mert azt mutatja, hogy mulatott a X. századbeli magyar, akiről megijedt ellenségei azt írták, hogy nem is ember, hanem vadállat, amely ellenségét megöli s azután vérét issza meg.
A kalandos magyarok kiváló előszeretettel keresték fel a kolostorokat, mert ezek lakói féltek tőlük és lőre megszöktek, étel-ital tehát eléje várt ott rájok. A szent-galleni kolostor lakói is menekültek előlük, magukkal vitték értékes portékáikat is; de egy barát közülük mégis ott maradt. A magyarok kalandozó csapata meg is érkezett, a kolostorban jól mulatott és másnap tovább ment. Az elmenekült barátok ennek hírére visszajöttek, hogy ott maradt társukat, kiről szentül hitték, hogy a magyarok megölték, eltemessék. De nagyon csudálkoztak, mikor az elibük ment épen, vidáman s elbeszélte, hogy mit csináltak a magyarok a kolostorban. Elmondotta, hogy megérkezésük után felkutatták az egész kolostort aranyért, ezüstért; de aztán annál vidámabb tréfát is űztek. Lakomához ültek, itták a finom borokat, énekeltek és neki is mindent úgy kellett tennie, mint amazoknak, sőt dalolt is. Mikor pedig el akartak menni és a sok bort nem tudták meginni, a hordók fenekét kezdették beverni; de ő közbe szólt, hogy hát aztán neki mi marad? És erre megszűntek tovább is kárt okozni. Nagy dicsérettel halmozta el azokat a jókedvű magyarokat és később is akárhányszor elmondotta, bárcsak visszajönnének, mert ő soha olyan jól nem mulatott, mint akkor.
Egy másik kiváló történeti nevezetességű név emléke e hónapban, a Kapisztrán Jánosné. Ez a Franciskánus és Magyarország történetében nevezetes alak 1386. jún. 24-én született a calabriai tartomány Capistrno nevű városában, ahonnan vette előnevét is. Meghalt 1456. okt. 23. Eleinte jogász volt, de a világgal meghasonlásba jött és szerzetes életre adta magát. Ő alapította a franciskánusok szigorúbb rendtartású ágát, melynek magyar tartománya „Provincia S. Joannis a Capistrano” 1757-ben alakult meg és ma is virágzik 9 magyarországi, 9 szlavóniai, és 4 alsó-ausztriai rendházzal. 1450-ben V. Miklós pápa Németországba küldötte, hogy a husszisták és törökök ellen Keresztes hadjáratot prédikáljon. Ékesszólásával – latinul nagy sikert ért el.
Szibériában sok zsidót kínpadon égetett el és ezután Magyarországba jött s 1456-ban a rendek itt is kimondották a fegyverre kelést. A török hirtelen Nándorfehérvár alatt termett s ekkor Hunyadit Kapisztrán segítette. 1456. júl. 14. hajóhadával megtámadta a törököt és meg is verte, úgyhogy 21-én a török onnan elment. Kapisztrán János keresztesei a „Jézus” név kiáltása közben még kétszer verték vissza a törököt, de a győzelem után két hónappal ő is meghalt 1457-ben.
Magyarországon annyi győzelem után szent gyanánt tisztelték, Mátyás király sürgette is beatus-szá avatását s ez 1690-ben meg is történt. 1724-ben XIII. Benedek pápa boldoggá avatta és október 24-ikét tette emléknapjává.
Judás Jakobi (Taddeus) Alfeus fia Jakab apostolnak testvére. Nyugati mondák szerint a perzsák közt terjesztette Simonnal együtt az evangéliumot. Perzsiában is halt meg, mint vértanú. Egy más monda azonban azonosítja Tamás apostollal, akit Kr. u. 200 évvel Pártia apostolaként tiszteltek. Taddeus pedig eszerint az Úr egyik fő tanítványa; a kereszténységet Edesszában ő honosította meg. Névnapja október 28-án, a keletiek szerint május 16-án van. Az új testamentomi írások között levő az a rövid levél, mely az ő nevét viseli, tőle ered.
Az 1848. év okt. 6-iki fölkelés újabb történetünkben nevezetes azért, mert akkor gyilkolták meg Latour hadügyminisztert és ezen gyilkolás hatása alatt hagyta el az osztrák császár székhelyét, honnan Olmützbe vonult. E gyilkolást megénekli Petőfi is ama híres költeményében, mely így kezdődik:
Lamberg szivében kés, Lautor nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!
Október nevéhez fűződik alkotmány történetünk egyik legnevezetesebb okmánya, az úgynevezett októberi diploma. Az elnyomatás után t. i. 1860-ban szakított az uralkodó az önkényuralom eszméjével és azt a nemes elhatározást hozta, hogy jogkörét megosztja népeivel. Így jelen meg 1860-ban a Goluchovszki-minisztérium alatt az októberi diploma, mely az osztrák és magyar monarchiának képviseleti alkotmányt akart adni. De Magyarországra nézve e diploma a régi alkotmánynak csak kis részében való visszaállítását jelentette s ezért az ország a jogfolytonosság alapjára helyezkedett és egész ősi alkotmányát az 1858-ik változásokkal együtt visszakövetelte.
Évekig tartott még a küzdelem, de végre is oly szerencsésen végződött, hogy ennek következménye az alkotmányos, tiszteletre méltó uralkodó alatt Magyarország gyors, páratlan és mindenkitől csudált fejlődése is.
E hónap végén van a protestánsok egyik nagy ünnepe, a Reformatio ünnepe. Az egyház ezt 1517. okt. 31-ének emlékére ünnepli, amikor t. i. Luther 95 tételét a wittenbergi templom ajtajára kiragasztotta.
Ezen ünnepet 1664-ben Szászországban az egyház rendelte el és ma is ünneplik legtöbbnyire az okt. 31-ére következő vasárnap. Október hónap sajnálatra méltó lenne, mert az aquamarin kő, mely lenne uralkodik, a szerencsétlenséget jelképezi; azonban az opál, mely a reményt jelenti, kiegyenlíti annak hatását.
Gál Kálmán
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 40., 41. szám, 1896. okt. 4., 11.
Fejes Béla (19. vége): Őszi harmat után
„Szomoru az én sorsom,
Messzére bujdosom,
Hazámat itt hagyom.”
(Kurucz ének.)
Száll suhanva síró szellő,
Űzi egymást szürke felhő;
Borús csend ül a tájékra,
Bokorgaly ha mozdul néha
S fázó gyik, ha jár surranva,
Zörg az avar erre… arra…
Zúz csillog a falevélen,
Dér reszket a virágszélen,
Zúz… dér… őszi harmat után.
Néma erdőn, útlan úton
Sötét csapat halad búsan.
Mennek szótlan, álmadozva,
Könnyet morzsol egyik lopva…
Elől délczeg lovag léptet,
Lelkében egy fájó élet…
Borongó szél kél zokogva,
Mintha tudná: a vadonba
Ki jár őszi harmat után.
Útlan úton, zivatarba’
Felérnek a bérczoromra…
… Messze, délnek széles róna,
Úszó ködbe beburkolva;
Szemben csillog hótakarva
Távol észak sivatagja…
Hogy attól el kell szakadni,
Új honra itt ráakadni,
Úgy fáj őszi harmat után.
Térden áll a kisértetje,
Délczeg lovag néz merengve:
„Eljövök még ide egyszer
Büszkén, győzve, hősi tettel?
Rabnak láncza le lesz törve…
Árva népnek szabad földje…
Derül itt még kikeletre! -”
Sír a nóta körülötte:
Őszi – őszi harmat után.
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 39. szám, 1896. szept. 27.
Ifj. Csiky Kálmán (1843–1905): A sárosi vár
Büszkén néz le a vár bércznek sziklás tetejéről,
Büszkén néz le alá; csendben a völgybe tekint…
Lent a kies, szép völgyben Eperjes városa fekszik,
Fent pedig égbe mered szürke falával a vár.
Itten, e várban fogták el Rákóczi Ferenczet,
S vitték rabnak a hőst, rabnak a nagy hazafit
Megpihen omladozó falain sugára a napnak,
S bíbor fénybe’ ragyog most is a sárosi vár.
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 39. szám, 1896. szept. 27.
Schöpflin Géza (1876–1960): Alvó anyámnak
Már néma minden. Lámpám csüggedez’.
Álomra int az óra mutatója.
Könyvem mellől tekintetem, anyám,
Reád esik, a csendes álmodóra.
El-elmerengve nézlek hosszasan,
És édes érzelem száll be szivembe,
Hisz látlak egyszer, látlak boldogan;
Minden bút, minden bánatot feledve.
Reád hajolva nézlek hosszasan,
El-elmerengve a mély csendü éjben.
Egy láthatatlan kéz jó arczodon
A gond redőit elsimitja szépen,
És végre felderül bús homlokod,
Ajkad körül szelid mosoly jelen meg.
… Igen, igen, hisz rólunk álmodol,
Jövőjét látod kedves gyermekidnek.
Egyiknek szép jövőjét álmodod,
- S e büszkeségtől felsugárzik arczod.
A többieknek csendes nyughelyet,
Hol nem zajongnak majd létért a harczok.
Álmodban is imát rebeg ez ajk,
- Tudom, hogy értünk száll imád az égre.
… Én jó anyám, anyák legjobban,
Áldjon meg Istenünk ezerszer érte…
Forrás:Tanulók Lapja 3. évf., 38. szám, 1896. szept. 20.
Kun Béla (1886-1938): A sors
Künn jártam a mezőn, hajnalodott épen,
Elsőt mosolygott a róna alján a nap
Ujuló fényében.
Bolyongtam, bolyongtam, egyszer csak megálltam
Aranyhaju lányka virágot szedett a
Tavasz harmatában.
„Mit csinálsz gyermekem? Kinek szedsz virágot!
Tudja-e jó anyád, hogy már kora reggel
Messze mezőt járod?”
„Édes anyám alszik, beteg, nagyon beteg;
Neki szedem, gyüjtöm mindezt a virágot.
Sietek, sietek.
Hogy mire fölébred, egymaga ne legyen.
Kedves virágait ágya mellé tegyem.”
S a lányka eloson, eloson aggódva,
Eltün a távolba, egyre csak azt mondva:
Künn jártam a mezőn, esteledett épen,
Végsőt mosolygott a róna alján a nap
Elható fényében.
Bolyongtam, bolyongtam, egyszer csak megálltam
Öreg-öreg anyó virágot keresgélt
Az ősz avarában.
„Mit csinál anyókám, késő őszi estve?
Fárad, fárad, talán csak egy kis bimbót
Hasztalan keresve.
„Ő is szedett nékem. Én meg neki szedek,
A mit csak találok, elmaradt virágot.
Sietek, sietek,
Hogy mire el jő a nyugovás órája,
Kivigyem, letegyem drága sirhantjára.”
S az anyó elindul, könnye harmatába
Füröszti virágát, hallszik zokogása:
„Sietek gyermekem, letört rózsaszálam
Sietek, sietek…”
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 37. szám, 1896. szept. 13.
Szeptember
Szeptember a Gergely-féle kalendárium kilencedik, a Julián-félének pedig hetedik hónapja (septem-hét), 30 napos. Ősz vagy őszelő hava elnevezését Nagy Károlytól kapta azért, mert tudvalevőleg e hónap 23-án kezdődik az ősz.
Említik és írják még Szent-Mihály hava nevén is. Ez a Mihály egyike volt a hét fő angyalnak, aki a zsidó nép védője és a Sátán legyőzője is, amiért a keresztények később több templom védőjévé tettek. A katolikus egyház eredetileg március 15-én és május 8-án ünnepelte emlékét, de ehhez járult a 813 évben tartott mainzi zsinat után szeptember 29-ike is, minek folytán ama két első terminus elenyészett s utóbbi lett az igazi Szent-Mihály napja.
E nap különben a protestánsok egy részénél, in specie az unitáriusoknál egyik fontos ünnepe az esztendőnek. Valamint ugyanis az Erdély-részi reformátusoknál augusztus hónapban úgynevezett új búza-zsengére vacsorával élnek, amikor hálát adnak istennek az új búza és egyéb termésért, úgy az unitáriusok is Szent-Mihály napját követő vasárnap úrvacsorával élnek s hálaimát küldenek az egek urához, aki ekkor már a szőlőben és az őszi terményekben is megmutatta az év áldását.
Nevezetes hónap ez korunkban majdnem az egész művelt világban azért is, mert a tanulóifjúság iskolai évének kezdete. A gyermekeikért élő szülők gondja és terhe ismét megújul, az ifjúság arany szabadságának vége s kezdődik a tíz hónapi szorgalom és tudomány-falásának ideje. De egyúttal egyik legszebb és kellemesebb hónapja az évnek, mert a nyár érlelte gyümölcsök szedésének és szüretelésnek is, mert örül kicsiny és nagy, ifjú és öreg egyformán.
Eltekintve azonban ezektől, szeptember hónaphoz következő kiválóbb emlékek és események fűződnek:
Szeptember 2-ika Magyarország történetében örökre emlékezetes, mert a 150 évi török járom alól szabadulva 1686. évi szept. 2-án foglalták vissza vitéz őseink Budavárát. A visszafoglalás tehát több mint 200 éve megtörtént és ezt ezelőtt tíz évvel nagy ünnepiességgel is ünnepelte meg az ország fővárosa s vele együtt az egész ország, mint az iga alól való megszabadulás nagy évfordulóját.
1859. Szeptember 7-ike az olasz nép történetében érdemel felemlítést. Ekkor vonult be t. i. Garibaldi a lakosság örömujjongása között Nápolyba. A bátor és szerencsés liberator most az egyházi államot szándékozott megtámadni és szeptember 18-án a pápai sereget teljesen szét is verték.
Szeptember 8-án van a jelen évben a zsidók új eszendeje, a Tischri, az ő számításuk szerint az 5657-ik év, 17-én pedig Jom kippur, a hosszú nap, mikor a zsidók köztudomás szerint 24 óráig böjtölnek.
11-ike megint a magyar történetben kiváló fontosságú, mert a ma is fennálló testőrséget Mária Terézia a „Moriamus pro rege nostro Maria Teresia” hatása alatt 1741. szept. 11-én tartott országgyűlésen alapította Pozsonyban. A nemes testőrség 500 főre volt tervezve. De hogy az eszme ténnyé váljék, még 20 évre volt szükség. 1660. szept. 11-én kelt ugyanis az a királyi leirat, mely a magyar testőrséget létesítette.
1792. szept. 12-én a franciák a köztársasági évet hozták divatba, amely 12 (30 napos) hónapból állott és 5 kiegészítő napja is volt. Azonban a Gergely-féle és ezen év között volt eltolódások folytán sok visszásság fordult elő, s ezért 1805. szept. 9-én ezen évszámítást is megszüntették és ismét a Gergely-féléhez tértek vissza.
Az ókori rómaiaknál szept. 4-én 19-iek között voltak a ludi Romani Magni. Livius (I. 35.) szerint a három capitoliumi istenség: Jupiter, Juno és Minerva tiszteletére rendezték. Eredetileg a győzelem ünnepének tartották, amely díszmenettel (pompa) kezdődött s a Capitoliumról a Fórumon keresztül a Circusba vonult, ahol aztán kocsi- és lóversenyek, küzdőjátékok és színi-előadásokból állott nagy gyönyörűségére a szemlélő közönségnek. Állandókká 366-tól kezdve lettek és eleinte 4 napig, Caesar halálától kezdve pedig 16 napig tartottak.
A legrégibb circusi játékokkal egybekötött ünnepeket különben – a monda szerint – már Romulus alapította, az úgynevezett Consualia-t s ezeket évenkint aug. 31-én és dec. 15-én tartották.
Szept. 24-én voltak a ludi Victoriae Caesaris vagy Veneris genetricis (46-tól kezdve); 23-án is tartottak játékokat, mert e nap Augustusnak születésnapja volt.
A császárság alatt szokásba jött ugyanis egyes császárok születése napját is megünnepelni; de legtovább tartotta fenn magát éppen a most említett szept. 23-iki circusi játékkal Augustus tiszteletére rendezett ünnep.
A régiek szerint 19-én lépett a nap a mérleg (Libra) jegyébe; ma 22-én történik, amikor az őszi éjnap-egyenlőség van s egyúttal ősz kezdete.
Megemlékeztem már előbb kisasszony napjáról, ami több van az esztendőben. A szeptemberi kisasszony napján a kat. egyház igen sok községében búcsú, egyházi ünnep van, amelyhez mindenütt valami fontos esemény, templomszentelés, elemi csapások vagy hálaadó istentiszteletek fűződnek.
Szent kereszt felmagasztaltatása (exaltatio sanctae crucis) ős keresztény ünnep annak emlékére, hogy Heraclius császár az Ilona császárné által feltalált szent keresztet a perzsáktól visszavette s 629 tavaszán ünnepi körmenetben a Golgotára tűzette. Az ünnep kezdetben a kereszt feltalálásával együtt, vagyis: szeptember 14-én tartatott, míg végre a VIII. században a két ünnep elválasztatván, az említett napot kizárólag a szent kereszt számára tartották fenn.
Szent Gellért napja és a nevéhez fűződő események nem mellőzhetők. Gellért eredetileg György nevű, lombardiai származású ifjú, aki benedek-rendű kolostorban tanulta a szent atyákat és irataikat. Apja volt Gellért, aki részt vett a velenceiek Jeruzsálembe zarándoklásában s ott is halt meg és fia ezután vette fel az ő nevét. Később pap lett s mint ilyen, megismerkedvén a pannonhalmi apáttal, ez rávette, hogy jöjjön István király látogatására. Itt aztán István rábízta Imre hercegnek nevelését, jutalmul pedig csanádi püspökké nevezte ki, ahol igazi papi életet élt, sok jót tett, iskolákat alapított, tudományokkal foglalkozott.
Péter uralkodása alatt az ő székvárosában határozták el az elégületlen magyarok Vazul fiainak visszahívását, és több püspökkel együtt ő is útra kelt, hogy András herceget üdvözölje. Szeptember 24-én azonban a pesti révnél a pogány tömeg megtámadta és kétkerekű taligán – állítólag – a Kelen-hegyre vitték s onnan 1046-ban ledobták. Ezen vértanúságáért 1083-ban az egyház a szentek közé sorozta.
A Gellérthegy 22 méter magas és tudvalevőleg a főváros panorámájának hátterét képezi. Tetején a török korig egy kis kápolna állott Szent Gellért emlékére.
1813-ban József nádor közbenjárására kéttornyú csillagvizsgáló építéséhez fogtak s 1815. október 15-én fel is avatták. 1849-ik évig folytatták itt a tudományos kutatást, de ezen év május 4-én a magyar hadak ágyúkkal foglalták el a hegyet s kezdték a várt is lövöldözni. Innen a bomba a csillagvizsgálóra záporként hullott vissza. A szabadságharc után az osztrák kormány erődöt (citadella) emelt ott, de nem engedte meg, hogy ismét csillagvizsgálót építsenek. Ennek felszerelései az egyetemen vannak.
Még csak pár névről teszünk említést. Így Kleofásról, amely név Petőfi gyönyörű verse után: Szent Kleofás! Milyen karaván! Stb. közismeretű. E Kleofás apja volt az ifj. Jakab apostolnak, akit az úr fivérének is mondanak; tehát kétség kívül Mária, Jézus anyja nővérének férje és Alfeusnak is nevezik. A névkülönbség is e név kétféle kiejtésén alapszik.
Szent Jeromos (Hieronymus Sophronius Eusebius) napja szept. 30-án van. Az egyház őt a latin egyháztanítók sorába iktatta. 381-ben a római zsinaton volt és a pápa megbízta a régi latin biblia-fordítás átjavításával, mely revideált szöveg később Vulgata (közkézen forgó) néven lett ismeretes.
A Szeptember névhez kapcsolódnak még: Septemviratus (Hét személyes tábla), a régi királyi táblák, második igazságszolgáltatási fórum voltak Magyarországon; Septemtrio, a rómaiaknál a nagy medve 7 csillagának neve, aztán: északi vidék, Septenarium a kat. egyház hét szentsége.
Szeptemberben a drágakövek közül a chrysolit uralkodik és erről azt mondják, hogy a szeptemberben született embert megóvja az őrülettől.
Gál Kálmán
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 36. szám, 1896. szept. 6.
Gyulai Pál forradalmi költészete
Sohasem lesz olyan több a népek történetében, sohasem lesz több olyan kikelet, mikor a lágyan susogó szellő, a síró fuvalom – hirtelen bősz förgeteggé, vad zivatarrá változik, mikor a szelíd fájdalmat nem enyhíti a mosolygó napsugár, hanem a keblekből bánatos sóhaj helyett szilaj szenvedély tör elé!
Sohasem születnek tán többé olyan kimagasló szellemóriások, mint aminők akkor voltak a nemzet vezérférfiai, sohasem lesz olyan szívet megrendítő mozzanat népek történetében, hogy a költő méla merengés, csendes borongás helyett „a velőket megrázó hurokba markoljon!”
A nemzet apraja-nagyja, még az is, akiben az érzésnek csak parányi szikrája honol, szabadság! Kiáltással ébred föl mosollyal ajkán születik újjá, - mert hiszen elérkezett végre ama forrón várt pillanat, midőn a rab gondolat felszabadulhat, midőn a rég elfojtott honfiúi érzemény kitörhet, mert
„Nincs többé láncz a léleknek sas szárnyán.
Nincs többé láncz a költő énekén!”
A költő édes éneke bejárhatja az országot, hogy enyhet, jótékony balzsamírt csepegtessen az égő sebekre, hogy felszárítsa a fájdalom miatt sűrűn lepergő könnyeket. A költőnek szabadságáért rajongó dalát hallhatja mindenki az országban szerteszét; dala viruló tavaszt, meleg napsugarat visz magával, hogy a szolgaföldből kikeljen a szabadság szent magva. Az isten hangja szól,m időn a régi kínsóhajok helyett a szent szabadság mennydörög a nép ajkán, mint egy biztató előjele, bátorító zaja az ébredésnek, melynek hangja legszebb legvarázslóbb szabadságdal.
„Mit valaha csak költő énekelt!”
Szent honszerelem, rajongó szabadságszeretet fakasztja e dalra Gyulait. Keble hő érzelmeit szabad szárnyakra eresztheti már, mert az ébredés legelső vívmánya a „Szabad sajtó”. Hazafias hangja, buzdító szózata a nemzet fennkölt fiává avatják őt, aki együtt érez a bilincseit lerázni készülő nemzettel…
… És kitört a harc! Csatába sietett a nemzet minden egyes tajga, … aki már tudott érezni, … akinek keblében még érző szív dobogott, … hogy megvédjék az édes szülőföldet, a drága hazát, a szép szabadságot… hogy elvérezzenek a csatamezőn….
A költő végigkísérte a borzasztó harcot, megörökítette azt forradalmi költeményeiben.
Sírt a költő,… s ha szemében nem is ragyogott bánatkönny, de szíve a fájdalom sújtó hatása alatt bizonyára vérzett…
Ott van mindjárt „Hadnagy uram” jellemzetes alakja.
Mély halálos sebében vérzik a hadnagy, mentéje piroslik már… a vérveszteség miatt alig támolyog… majd égető sebében összeroskad. Sajnálkozik fölötte a honvéd, de a haldokló honfi erélyesen biztatja őt:
„Szegezz szuronyt és előre!!”
És midőn már a halállal vívódik a hadnagy… teste vonaglik… a bánatos keservében feljajduló katonának vonagló ajakkal, a haldokló végsóhajával kiáltja oda:
„Csak előre édes fiam!!”
Fájdalom tölti el keblünket, szívünk megrendül! Mert csak a zsarnoki önkény túlsúlya sújthatta porba azt a nemzetet, melynek fiai még a haláltusában is segíteni akarnak a hazán – ha fájdalom –, már nem is tettleg, de legalább buzdítással; hisz a haldoklónak végső óhaja a szent szabadság megvédésére irányul!!
Bátorságban, vakmerőségben honvéd a huszárt, huszár a honvédet iparkodik felülmúlni…
… Dühöng a harc Budavárnál; dicsőségtől égő kebellel, szabadságdallal ajkán s tán még kedvesétől csákójára tűzött bokrétával indul rohamra a honvéd; a vár alatt büszke huszár nézi a vakmerő rohamot. Bámulat tölti el merész keblét, majd sír mérgében, mért nem mehet ő is oda? Mért nem vehet részt a hősi harcban, a vármászásban?
.. Elkeseredésében szidja az istent, káromolja széles e világot…
S a honvéd bátran, vakmerőn küzd, majd visszanéz egy percre. Arca égő tűz, szeméből villám lövell, kebléből vérpatak sugárzik. Sajnálkozva szól a huszárhoz, szívéből sajnálja, mert hisz lovával nem jöhet fel létrán…
„Néz a huszár s reszket minden tagja
És látja azt, amit még nem látott;
Lova tombol; ő majd sir mérgében…
… És káromol istent és világot!!
(Honvéd és huszár)
Hiábavaló volt a kétségbeesett harc, a megfeszített küzdelem hiába adta minden tettében kialudhatatlan honszerelmének jelét a küzdő honfi: a magyarok istene új, kemény megpróbáltatásnak tette ki a nemzetet, hogy a magyar hazafi még kimagaslóbbá emelje jellemét, még inkább fokozza nemes önérzetét.
… Már közeledett a gyászos bukás! Aki még életben maradt, az szent lelkesedéssel küzdött a „szabadság istenasszonyá”-ért! Hisz mily fenséges gondolat az „égi lények legdicsőbbiké”-t védelmezve elporlani a csatamezőn.
De fájdalom! Nagy volt az elfogottak száma, akik nem küzdhettek már a hazáért, akiknek szíve vérkönnyeket sírt a lesújtó kétségbeesés miatt!
Egy ilyen elfogott hazafi siralmas helyzetével ismeretet meg bennünket a költő a „Fogoly honvéd” című költeményében.
Elfogták a megsebzett honvédet, arca halvány s ijesztő a rászáradt piros vérfoltok miatt. Az ellenség sajnálkozik rajta, de a büszke honvéd visszautasítja a szánalmat:
„Ne engem szánj… bajtársaidat szánjad,
Arczomon még piros vérök szárad.”
Majd ijesztésre fogják a dolgot: főbe lövik, vagy felakasztják,de halála biztos: ámda egy útja a menekülésnek még fennmaradt számára: legyen az ő katonájuk.
A visszautasítás és lenézés megvető hangján felel erre a fogoly honvéd:
„Szabadságod ha aranyból volna,
S gyémánt ajkkal ezüst hangon szólna,
S száz koronát tennél még reája,
Mégsem lennék német katonája!!”
Véget ért a kétségbeesett ellenállás. Porba hullott a nemzet! Nyögve sírdogál „A haldokló huszár”. Mint lassú csermely, úgy foly vére a domb pázsitján… Kísértetesen süt a hold, csöndes a táj…
Nincs már senkije… az édes szülőföld füstölgő rom, a drága haza bitorló idegen hatalmában; csak tört kardja maradt meg és síró hangon nyerítő paripája.
Nem tud megválni hű lovától; egyedül a sírban se pihenhet, mert attól tart, hogy arra a ménre, melyet szellő és villám nemzett huszár alá még valami hitvány német rá talál ülni. S e gondolatnál régi vidám kedve gyullad fel bágyadt arcára. Hosszan simogatja hű lovát, kéri, hogy jöjjön vele a magas mennyekbe; jó dolga lesz ott. Mert ha a mennyországban van német, akkor a pokol fenekére kergetik le onnan. Ő a mennyországban is csak lovával boldogulhat.
Ezzel
„Elhallgat a tört kardját bedöfi szügyébe
Egy csermellyé olvadt saját s lova vére!
Meghajlik a virág s a fehér piros lesz
Halványan süt a hold, s az éjszaka csendes.”
Bekövetkezett a gyászos világosi katasztrófa, elbukott a nemzet, elvérzett a sok honfi, a megmaradtak pedig
„Sirva sirnak veszedelmén
A magyar nemzetnek…”
Csak egy vén huszár ül lován mozdulatlanul, némán. Arcán tátongó mély sebek, sötét búbánatai ülnek; de zászlaja még mindig lobog, mintha új csatajelre várna, mintha vért ontani akarna. Körültekint s tekintete keserűbb a rab szánalmas tekinteténél, amint az eltépett zászlókat porban látja, amint az ellen diadalát be kell látnia. Elkeseredett búval ragadja meg kardját, mintha bizony egymagában küzdhetne a sors, a világ, a vad kozákok ellen akik az ősök szent siralmait galádul tapossák. Az ő keze nem viselhet rabbilincset, az ő zászlaját saját szeme láttára nem tiporja a zsarnok, kit az úristen verjen meg mind a két kezével…
„Villog a kard, piros vér foly,
Meghajlik a zászló
És haldokló gazdájára
Búsan nyerit a ló;
S ott fekszik sirján honának…
Mozdulatlan némán,
Mély bánattal, mely sebekkel,
Keblén arczulatján…”
(Az utolsó huszár)
Ilyen megható képben tárja elénk a költő a nemzet siralmas helyzetét.
Mindenütt a halál képe int felénk, borzasztó csataképek, haláltusában vongaló testek.
Sírdogál a menyasszony, aki özvegy lett, mielőtt hitves lehetett volna; árván maradt az ártatlan gyermek, még mielőtt tudta volna, mi az atya?
Elvérzettek mindnyájan, hősies halállal a csatasíkon. Ott pihennek a délibábos rónán, Erdély regényes völgyeiben…
A még érző kebel végsóhaját elnyelte a harci lárma, … most már minden csöndes.
Borzasztó csöndesség!!
Vérfagyasztó kietlenség!!…
Összezúzta a zsarnok
Ősi szabadságunk szent oltárát!
Hazátlanul bolyong gyógyíthatlan sebében, mély keservében a honfi; szilajon kitörni akaró érzelme zokogó fájdalomba fullad, abba a fájdalomba, amely legkeservesebb s legkínzóbb.
„… a miről a szem beszél csak,
S a szem helyett a sziv könnyez bele.”
(Jókai)
A hazátlan honfi tomboló keserveit, a mélyen érző kebel megrázó fájdalmát tolmácsolja Gyulai „Karácsony éjszakáján” című költeményében.
Karácsonyéje van; sok család boldogan a meleg tűzhelynél ül. A hazátlan honfi lelkében is felélednek a boldog percek, édes emlékek. Fájdalmasan kérdi, hol az ő tűzhelye, hol az ő családja? Árva sóhajtásként hangzik el kérdése az üres szobában; búsan nézi a hamvadó gyertya lobogását és a
„Hamvadó örömök halavány viszfénye”
Az édes, feledhetetlen multat juttatja eszébe.”
Forró könny pereg le bánatos arcán. Nincs édesanya, aki lecsókolja az égő könnyeket, nincs testvér, aki enyhítő szavaival vigasztalja, nincs jó barát…
Másképp volt hajdan minden! Künn zúgott a szél; a kis család boldogan, gondtalanul ült a meleg tűzhely körül. Az ajkakon édes-bús dal … a szívben méla merengés…
A két testvér lassan suttog; ragyogó álmokról, boldog szerelemről; … csak suttog, mert nem akarja a kedves anyát édes szenderében zavarni.
Pedig nem is alszik; szelíd álmok helyett a boldogság örömkönnyei ragyognak szemében: áldást imádkozik árváinak fejére…
Oh! mily régen volt ez!!
Szívesen téved boldog emlékek közé a nem felejtő lélek. Mégis milyen fájó ez az emlék. Nem hullathat könnyeket az édes szülő, a feledhetetlen testvér sírhantjára.
… Összeomlott az ősi házikó, ajtaját nem őrzi a házi eb, idegen földön a jó barát, a szerelmes kedves elfonnyadt.
„Oh családi élet, szép családi élet!
Édes csöpp az élet keserü vizében,
Biztos rév a szivnek szélvészei között…”
Nem reméli, hogy ez a boldogság még
Valamikor visszatérjen…
Zúg a szél hah mint zúg! Mily bőszült haraggal
Özvegyek siralma, árvák sóhajtása;
Némulj el bánatom! Hisz nem egyedül vagy.
Sokan vannak veled e széles hazában;
Ablakot nyitok, szemem az égbe néz:
… Sötétebb az éjjel… jobban zúg a szélvész…”
Így jajdul fel a szerencsétlen honfi, aki csak a múlt örömeiben lel némi vigaszt, az ismeretlen jövőben pedig semmit sem bízik.
Az általános lemondást, a végleges elcsüggedést ecseteli Gyulai „Pál gazda” című költeményében.
Itt a tavasz, éled minden, csicsereg a madár; vigadni kellene a szegény Pál gazdának is.
De Pál búsul; jobb szeretne már a sírban lenni. Hisz ő nem gyönyörködhetik a fakadó bimbóban, a kinyílt virágban, mert ott pompázik az ő fiának sírján.
Reménye szállt sírba az aggnak; azóta mogorva lett, sötét arcú, kinek arckifejezésén is meglátszik, hogy kétségbe vonja az isten létezését. Az sem bizonyítja előtte, hogy zöldell a fű, virágzik a fa; mert hiszen, amikor száradt volt az ág, akkor öccse volt rá akasztva.
Tudja Pál gazda, hogy szép meghalni a hazáért, a szent szabadságot védelmezve elporlani a csatamezőn; mégse tud megnyugodni, hanem búsan,sírdogálva mondja:
„Nem is az… oh… nem egyéb bánt engemet…
Hej hiába! Hej hiába haltak meg!”
Az egész szabadságharc – „a nemzeti ébredés rövid, de tündér szép hajnalá”-tól az elnyomatás siralmas napjáig – benn van Gyulai költészetében.
Feledi e viharos napokban enyhe kedélyének szelíd fájdalmát; csupán honfiúi bánatának ad kifejezést, költeményeiben a honszerelem fénye lobog.
Hála a buzgó honfiaknak, hála a magyarok szent istenének! A közvélemény borzasztó sejtelme (Karácsony éjszakáján, Pál gazda) csak félig-meddig teljesedett. Az elnyomatás siralmas korszaka után a nemzet rohamos léptekkel közeledett a felszabadulás boldog pillanatához, a sokáig elfojtott nemzeti önérzet csakhamar kitört. A nemzet megdönthetetlen erejének tudatában csakhamar visszaszerezte függetlenségét, szabadságát, melyet ezeréves múltjában hányszor akartak tőle elrabolni, hányszor akarták azt galádul megcsúfolni!
De mindig őrködött fölötte egy szent erő, mindig éber szemekkel kísérte lépteit a magyarok istene és enyhítette a nemzet sajgó fájdalmait,
És hogy nem hiába haltak meg a haza feledhetetlen honfiai, azt megjósolta már a nemzet halhatatlan nagy fia, midőn elmerengett a zivataros múlton, midőn lázas kedélyét a küzdelmes napok foglalkoztatták!!
Phytiai átszellemülésében dörögte oda Vörösmarty a búsongó magyarnak:
„Az nem lehet, hogy annyi sziv,
Hiába onta vért!
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért!!”
Bergl Izidor
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 35. szám, 1896. aug. 30.
Kosztolányi Zoltán (1879-1953): A két László
I.
Mint a nemes tölgy vad viharokkal
Daczra kelőben: - mit hite költ -
Hunyady László áll nemes arczczal,
Homloka fenkölt jelleget ölt.
„Mennyire csak tud honfiu szivet:
Tölti be szívem honszeretet,
S Cilley tőled rágalom illet,
Ime te írád e levelet!”
Sáppadoz Ulrik, kardja után nyúl
Vad dühe gerjed, - vérbe szeme -
Éles aczéllal rárohan orvul…
Csattan a László gyürü-köve.
„Védtelen állok, látod-e ember?
A ki reám tör: nem nemes az!”
Nyilik az ajtó… csattog a fegyver…
- Véribe fetreng Ulrik, a gaz.
II.
Szent biblia könyvén esküre tartja
Jobbját a király és esküszik esküt:
„Im esküszöm égre, égi javamra,-
- Bár Ulrik eleste szivemen űrt üt -
László sohse bántalak; krisztusi hitben
Légy tanum Isten!”
Félelme eloszlék édes anyának:
Sérthetlenül állván gyermeke élte,
A gyermeki szivek megnyugovának:
Hisz bántani nem fog, szentül igérte,
Szent könyvre fogadva krisztusi hitben,
Tudja az Isten!
III.
Szent György tere mért tele néppel? -
Égnek meredez fene vérpad,
Annál seregel szanaszéllyel, -
Megfesti az esti bíbornap.
Lászlót vezeté ki bakója - -
Elcsendesül a tömeg izben,
Megrendül a szive valója,
Sóhaj szakad emberi szivben.
És villan aczél deli főre,
Im visszaverődik erőtlen,-
Sujt ujra, hogy hullna le tőle - -
Kárt nem tesz az a deli főben.
Kétségbeesetten üt ujra…
Fenségesen áll Hunyadink ott,
Hosszu haja csünge le róla:
Az volt, mire mestere sujtott.
Törvénytelenül vagyok itten,
László sohse’ törve reád még;
Törvényesen érte bünhödtem, -
Szívlak szabadon te szabad lég!”
Lép s megbotol hosszu ruhája
Szélébe… bukik bele térdre…
Hóhéra üt ujra utána…
Elhull feje, elfoly a vére…
Elhullt feje – s ime boszura
Felzug-morog a tömeg izben…
Megrendült szive, valója…
Átok fakad emberi szivben…
Lép s megbotol hosszu ruhája
Szélébe… bukik bele térdre…
Hóhéra üt ujra utána…
Elhull feje, elfoly a vére…
Elhullt feje – s ime boszura
Felzug-morog a tömeg izben…
Megrendült szive, valója…
Átok fakad emberi szivben…
IV.
Holló szinü éjfél, ördögi zaj van…
Zord, rémteli égnek menyköve csattog,
Zápor foly az égből zugva patakban, -
Megcsörren az ablak, jégveri: pattog - -
Fetrengve az ágyban rémteli képek,
Sátáni kínokkal szörnyü kisértet
Rémitgeti Lászlót, - esküszegése
Nem hagy szelid álmot jönni szemére.
„Mátyás menekül, - nem nézve le rája
Vak börtöne mélyén széttöri lánczát…
Börtönbe veté őt balga királya
S őrizteti féltvén a koronáját…
S im széttöri lánczát, fut, menekül már,
Országa epedve, népe reá vár…
Láncz csörren… ah! Mostan tördeli lánczát…
Megrázza az orkán ablaka rácsát.”
Mátyás uram, itt van börtöne zárva,
El nem mehet innen őrzik az őrök:
Felségi parancsod nem vesze kárba,
Innen sohasem tud szökni előlük.
„Nem balgatagul zárt népe reája,
Im ő leve annak dísze, királya - -
Káprázat ül arczán, a koronáján”…
Villámlik, az ég dörg, tombol az orkán.
„Hah! Hol van Hunyadnak hős fia László?…
Számon veszi tőlem – irgalom! – Isten,
Hah! Hallom az égből mennydörög a szó -
Óh, irgalom Isten!! … nincsen az itten…
Én őt sohse bántám… eskümet adtam…
- Szörnyü tüzes üszkök vannak alattam…
Szedjétek el innen!… lángra kap ágyam!”…
Villámlik,eső zúg szertelen árban.
László, uram, ébredj, rémes az álmod!
- Azt véli, hogy alszik s költi poroszló -
Ébredj hiszen itt nincs semmi se: látod, -
Nem szólt hisz az ur, nem menydörög a szó!
Hű szolga, ha tudnád, mennyire ébren
Csüng jó urad ilyen rémteli képen!…
Irtózatos álom lenne belőle,
Ébren: zavaros lett ép esze tőle.
„Szent-György tere zúgó néptömegen át
Vérrel boritott fő integet én reám…
Űzzétek el onnan! – látom az ujját
Én rám mutat, én rám, vér van az arczán…
Vér!… vér!… versen süt esti bibornap…
Vértől veresült a bárdja bakónak…
Vérpadra veres vér csurran az élről
Vér-zápor eső hull zúgva az égről…”
„Fenségesen áll ott büszke nemes fő…
Villant iszonyúan bárdja bakónak, -
Vértől leve szörnyű lapja vereslő -
S még áll a nemes fő, - ajkai szólnak - -
Hangzik szava csengőn, zug, morog a nép…
Őt élteti immár életadó lég…
Óh! menekül már! – vére nem én rám
Szárad ugy-e?! Én nem, nem sohse’ bántám!”
„Hah!!… ujra suhant bárd fője legördül…
Óh! irgalom isten!!… gyilkosa lettem!”…
Zordon, komor égnek menyköve dördül
Zörrennek az ajtó zárai menten -
„Értem jön az Úr, hah!… nyilik az ajtó!…”
Kétségbeesetten néz oda László - -
Vad, szörnyü kiáltás hangzik az éjben - - -
- Úr trónja előtt áll lelke az égben.
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 36. szám, 1896. szept. 6.
Kosztolányi Zoltán (1879-1953): Egy barátomnak
Ha majd e világon utolér a bánat,
Ha a boldogság, mint elérhetlen távol
Tünik fel előtted, szemed könybe lábbad,
S üldözve a sorstól nyugalomra vágyol:
Ne csüggedj! Ne csüggedj! Bizzál erős hittel,
Azt, ki sok szenvedést erős szivvel türt el:
Nem hagyja el soha, segiti az Isten, -
Ne csüggedj! Ne csüggedj! Lelj vigaszt a hitben!
Hisz „derüre-ború” az embernek élte,
Szilárd állandóság soha sincsen benne.
A kinek életét bő ’s csapás nemé érte,
Mintha jó sorsának végre sohse’ lenne:
Úgy él a jelennek, nem küzd az a létért, -
S tündér délibábja szemfényvesztő képét
Elűzi a balsors egy pillanat alatt
Leroskad s talán a szive is meghasad.
De a szenvedések megedzik a lelket,
Nem ér váratlanul a sorsnak csapása.
Szenvedélyed, vágyad vakon sohse’ kerget
Hiú ábránd-képek kéj hajszolására.
Viseled nyugodtan sorsüldözött sorsod,
S míg terhes igáját béketürőn hordod,
Tövises útadon talán rózsa is vár,
Melytől szenvedésid nem olyan ölők már.
Balzsam az öröm a sorsüldözött szivre,
Behegeszti lassan a tágra nyilt sebet;
Akad a szenvedő embernek is hive,
Kinek kebelére bút felejtni mehet,-
A szenvedés közt is akad olyan óra,
Melyben reád sors bút-csapást nem szóra,
Melyben a bajokért jutalmadat lelted,
S feleded a bút, mely sorvasztá a kebled
De hogy béketűrőn viselhessed sorsod
Hogy majd le ne sujtson a sok bú és bánat,
Midőn az üldöző sors igáját hordod
S ha békét óhajtva szemed könybe lábbad
Szilárd bizodalmad vesd az ég Urában,
Merülj el lelkeddel a szent bibliában:
Akkor megszilárdul hited, szived, lelked
S erős hited, lelked lerogyni nem enged.
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 35. szám, 1896. aug. 30.
Kemény Aladár (1872-1941): Az atya (ballada)
Rónára, berekre leszállott az este,
A fák koronáját zuzmara megeste.
Bolygótüz imbolyog ingoványnak szélén,
A zugó pagonyból siri, fagyos szél kel.
Megállott egy ember a Bálintház mellett,
Megrázza az ajtót s a szava fölzengett:
„Fordulj ki lakodból, jösze ki, vén Bálint,
Hadd sirjon a lelked! Hir várakoz rád itt!
Halljad vén sas, a ki ifju erőd teljén
Rontottál-bontottál az ellennek sergén:
A te édes fiad, a te husod-véred,
Önnön népe fölött véres karddal kérked!”
Kifordul vén Bálint a lakából ottan,
Leborul vállára ősz haja csapzottan,
Halovány az arcza, mint a táj holdfényen,
Csak két szeme villog szomorun, sötéten.
Időverte kezét emeli magasra
S fölhallatszik szava zihálva, akadva,
A mint bus sirámmal így süvölt az égre:
„Örök Isten: hallgass ezen esküvésre!
Ki elvesztegette népét meg hazáját:
Nem fiam: kivetem szivemből a gyávát!
Jöjjön bár elémbe fénybe, győzelembe,
Hozzád bár elémbe holtan, lelke vesztve,
Föl nem ismerendem, nem fiam ő nékem!
Pihenjen a teste ingovány ölében.
Förgeteg dudoljon végimát fölötte,
Lejtsen a bolygótüz sirtánczot körötte!”
Rónára, berekre leszállott az éjjel,
Tölgy, rekettye, küzköd északnak szelével.
Hát megállt egy ember a Bálintház mellett,
Megrázza az ajtót s a szava fölzengett:
„Fordulj ki lakodból, jöszte ki, vén Bálint!
Hadd vigadjon lelked: hir várakoz rád itt.
Im, hozom fiadat, a ki már nem irtja
Vad kedvvel az önnön felett a sirba.
Seb tátong szivében, hallgatag – siváron.
Rajta hát, vén Bálint: nem fiad imáron,
Rajta, itt a idő, hogy beváltsad esked:
Dobassad ingovány ölébe a testet.
Hadd zengjen förgeteg végimát fölötte,
Hadd lejtsen bolygótüz sirtánczot körötte!”
Kifordul vén Bálint (jaj, be lassu lépte!)
Hozzák halott fiát szemének elébe,
Szőke haja véres, ábrázata oly kék,
Alszik szemefénye, ajaka mosolyg még,
Rámered vén Bálint kósza pillantása,
Ősz szakálla szétleng a vak éjszakába.
Majd fölhallik szava, de hörögve, mélyen:
„Jaj, fiam ő nékem, az én husom-vérem!"
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 34. szám, 1896. aug. 23.
Váradi Antal (1854-1923): Látogatás
El innen, el!… vásári lárma,
Fojtó köd, … rideg néptömeg,
Mely mintha vig búcsúra járna,
A sirhalmok közt tévelyeg.
El innen, el!… Keressük ott fel
A temető csöndes zugát.
- Fiam, szerette jó fiacskám!
Meglátogatni jött apád.
Kerestelek a kis szobában,
Elárvult játékid között.
Már nem vagy ott, hova korábban
Kis szived örvendezni jött.
Felsajgó lelkem von… megnézem
Hol játszol? Hol lelek reád?
- Fiam, szerette jó fiacskám!
Meglátogatni jött apád.
A szürke égen csillag gyulad
Esteledik… Fölnéz szemem,
Ott fönn kereslek… könybe fúlad
Feléd vágyó tekintetem.
Nem lellek föl, bár sirva sejtem,
Hogy ott vagy… Ott van új hazád
- Fiam, szerette jó fiacskám.
Meglátogatni jött apád.
Tudom, hogy kisded ajkad zárva,
Hogy kis karod át nem ölel -
De csak megyek utánad, bárha
Álmod szavam nem költi fel.
Hisz’ este van… a gyermek alszik…
Szeliden mondj jó éjszakát…
- Fiam, szerette jó fiacskám.
Meglátogatni jött apád!
Mondd elkedves kis est-imádat,
Csókolj meg szépen és pihenj;
Angyalkák ringassák kis ágyad
S álmod legyen a tiszta menny.
S ha reggel ébredsz… jaj! Nem ébredsz
Csak odaát… csak odaát…
- Fiam, szerette jó fiacskám!
Meglátogatni jött apád.
… De én csak mondom, bár susogva,
Mit szívem mondani kiván…
Talán te hallod ott, felfogja
Angyal-lelked s megérti tán…
S ágyad… sírod szélére ülve,
Beszélem szívem sok baját…
- Fiam, szerette jó fiacskám!
Meglátogatni jött apád.
Annyit takargatálak szépen;
Álmod lestem, hogy ott legyek,
Ha ébredsz ne félj sötétben,
S most elmegyek… most elmegyek!
S ha éjjel ébredsz s kiáltod
Nevem – ki vigyáz itt reád,
- Fiam, szerette jó fiacskám!
Meglátogatni jött apád.
Hamvad a mécs, a tömeg gyérül:
Leszáll halottak éjjele,
Eltün a disz a sir kövérül,
Nem tűn a fájdalom vele.
Isten veled, alvó virágom,
Angyalka vigyázzon rád.
- Fiam szerette jó fiacskám!
Jó éjszakát… jó éjszakát…
Forrás: Tanulók Lapja 3 évf. 34. szám, 1895. aug. 23.
Kun Béla (1886-1938): Az anya
Keblén melenget, őriz, féltve félt
De érettünk nem féli a veszélyt.
Mosolygó álmunkon szive örül
S ott bánkódik beteg ágyunk körül.
Ott viraszt hosszu, kinos éjekig,
s míg izgalomtól teste megtörik:
Aggódó lelke óriás leszen,
Nem fárad, csügged el egy perczre sem.
Bár szive mélyén siró fájdalom:
Mesét dúdol mosolygó ajkakon,
Hátha vidul rá halvány gyermeke?…
- Kedves betegje: üdve, mindene.
Nevel, tanit, mint zsenge gyermeket,
Erényre szelid jósággal vezet.
Nemesbit s szivünkbe saját szive
Szép szeretetvilágát önti be.
Hüsége nyomdokán hüség fakad,
Gyermek s anya közt benső kapcsolat,
Törhetlenebb, mint sziklabércz foka.
Gyöngédebb, mint pázsit lágy bársonya.
Ezért töpreng a gyermek egy-magán
„Nem bántom-é meg véle jó anyám!’
- S lemondatja arról a szeretet,
Mit rózsás vággyal úgy kiszinezett.
Ezért kérdi, ha anyja tán komoly:
„Édes anyám, miért szomorkodol?”
S oh nézzétek az elhagyott anyát,
Kis gyermekéért mint töri magát!
Nem fárad el, bár-éje napja nincs,
Pótol neki mindent a drága kincs,
Mit gyermekében bir… Érette él,
Érette küzd, imádkozik s remél.
Boldog, ha szive magzata halad,
Boldog, mint senki tán az ég alatt.
De hányszor is sir bánatkönnyeket,
Hogy szive bujábanmajd megreped?
Kit ápolt, őrizett, melengetett:
A gyermek hütlen óh hogy is lehet?
S az anya? – Sir s mint élete felét,
Úgy őrzi hálátlan rosz gyermekét.
Hisz’ ki miatt annyi bús szenvede:
Szivéhez nőve, forrva gyermeke.
Haragja röppen, megbocsát, feled,
Mig szive érez: csak szeret, szeret.
Gyermek! Tanuld meg, kincs a jó anya!
- Az élő hűség s szeretet maga.
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 33. szám, 1896. aug. 16.
Augusztus
„Augusztus” szó eredetét illetőleg Ovidius kétféle etimológiát ad, habár meglehetős röviden. Egyfelől ugyanis „avis”, másfelől pedig - s ez a helyesebb – augere igéből vezeti le származását olyképpen, hogy utóbbit is avis-ból magyarázza.
A hónap maga a égi kalendáriumban a hatodik, vagyis Sextilis volt és csak később, mivel némelyek szerint Augustus lett e hónapban először konzul, vagy pedig: minthogy Augustusra vonatkozó több szerencsés esemény e hónapban történt, főleg azonban, hogy hiúságát ezzel is kielégítse, a Senatussal az ő nevére neveztette el. Neve különben amint ez eléggé ismerete – sok intézményben fennmaradt. Tacitus (Ann. I. 15.) azt mondja, hogy a néptribunok (767. kr. u. 14.) azt kérték, hogy saját költségükön játékokat rendezhessenek. E játékokat aztán „de nomine Augusti” Augustales-nek nevezték. Azonban a költségeket az államkincstár fedezte és győzelmi ünnephez illő ruhában kellett ott megjelenni, de kocsiverseny nem volt megengedve.
E játékokat Augusztus és az őt követő császárok tiszteletére rendezték nagy pompával és költségekkel nem csak Rómában, hanem más városokban is. Színpadi előadások és cirkuszi versenyfutások voltak főtt pontjai. Az ünnepnapok, melyeken e játékokat rendezték, augusztus elseje, szeptember 23-ika (Augustus születése napja) és október 5-12 napja voltak.
E hónap ma a nyolcadik és 31 napos, de Caesarig ez is 29 napból állott. A nap e hónapban a szűz jegyébe lép. Augusztusban melegebb van, mint szeptemberben, de a hő foka júliushoz képest már csökken s éppen ezért a nyár vége felé jár, a fürdőközönség hazamegy, a tanulóifjúság bizonyos fájdalommal gondol arra, hogy a nyárutó havával az arany szabadságnak is vége lesz.
Másik magyar neve: Kisasszony hava. E szó eredetileg úri családból származó lánynak a neve és hajdan különösen igen megtisztelő cím volt. Ezért a régi magyarok Szűz Máriának adták a nevet és Mária születése napját e hónapban Kisasszony napjának nevezték, Augusztus-hónapot pedig Kisasszony-havának.
Egy római papi testület szintén Augustales nevet viselt. E testület Augustus császár szabadon bocsátott rabszolgákból szervezte és a Lares meg Penates nyilvános kultuszát bízta rájuk. Még ezektől is megkülönböztetendők a sodales Augustales, kiket a Julia-ház tiszteletére Tiberius császár hozott be.
Augusztus 19-én volt a régi rómaiaknál a Vinalia rustica, a második borünnep Jupiter tiszteletére 22-én már a szüret is kezdődött, 30-án pedig néha már őszi, hűvös időjárás volt. A mi kalendáriumunkból következő napokat és ezekhez fűződő eseményeket említjük:
Lőrinc, egy szent vértanú volt, aki II. Sixtus pápa idejében élt Rómában, habár spanyol eredetű. Valerián alatt szenvedett vértanúhalált. II. Sixtus kivégeztetése után ugyanis a kormányzó Lőrincet felszólította, hogy az egyház kincseit adja át. Erre Lőrinc három napi halasztást kért, ami alatt összegyűjtött 1500 szegényt s bemutatta a kormányzónak, mint az egyház kincseit. A kormányzó ezért elevenen megégette. Nagy Konstantin császár fényes templomot épített neki. Augusztus 5-én Havi Boldogasszony ünnepe, ami egy Liberius pápa alatt Rómában történt csoda emléknapja. Nagy Boldogasszony, vagy Mária mennybemenetele pedig 15-én s ez a Szent Istvántól Magyarország védőasszonyává tett Boldogságos Szűz legnagyobb ünnepe (Regnum Marianum).
Nemsokára ezután van Ilona (szent) emléke, aki Nagy Konstantin császár anyja volt. Ilona már férje életében keresztény lett és később a keresztény vallás terjesztése érdekében befolyással volt fiára is. Templomokat épített. A régi írók tanúsága szerint 326-ban megtalálta a szent keresztet, melynek egyik részét aztán fiának, amásikat Sylvester pápának adta. Emlékünnepe augusztus 18-án van. De e nap azért is nevezetes Magyarország történetében, mert e nap őfelségének, az alkotmányos, igazságos, bölcs fejedelemnek, első Ferenc Józsefnek születési évfordulója, amit az ország lakossága igaz örömmel és ünnepies hangulatban ül meg évenként.
Magyarország összes lakosságára nézve egyik legnevezetesebb és legismeretesebb országos ünnep, szent István király ünnepe következik most. A nagy, bölcs, első keresztény király emlékét az országban „12 Szent István” és „30 Szent-Király” nevű helység tartja emlékezetben. Meg is érdemli, sőt eddig már emlékszobrának is állnia kellene az ország fővárosában. Ünnepén a szent jobbot közszemlére teszik ki a budapesti királyi vár Zsigmond-kápolnájában, ahová ekkor az ország lakossága zarándokolni szokott.
Szent Bertalan, akinek emléknapja szintén következik, egyik apostol volt, aki az evangéliumot sokfelé hirdette és Armeniában vértanúságot szenvedett. Astyages elfogatta s elevenen megnyúzatta, keresztre feszíttette. Ereklyéit ma Rómában és Angliában őrzik.
Bertalan napja, respective: éje, Franciaország történetében szomorú emlékű, mert a párisi vérmenyegző emléke fűződik hozzá. Ezen borzasztó esemény IX. Károly francia király uralkodása alatt történt. II. Ferenc után ugyanis a koskorú Károly helyett anyja, Medici Katalin vette kezébe az uralkodást, aki a katolikusokhoz szító Guisek ellenére politikából a protestánsokhoz vonzódott és számukra türelmi parancsot is adott. A Guisek elhitették most a néppel, hogy a kat. vallás a legnagyobb veszélyben van s a hugenottákkal kegyetlenül bánt. Erre Condé herceg fegyvert fogott s az angolokat hívta segítségül, a Guisek pedig a spanyolokhoz fordultak. Mindkét fél iszonyú kegyetlenkedéseket vitt véghez, mígnem a béke egyelőre megköttetett köztük, de csak rövid időre; mert azután annál dühösebben tört ki a harc. A háborút most az 1570-iki béke megszüntette, mert a kedvező feltételekben a hugenották megnyugodtak.
A király barátságot színlelt, Colignyt, a hugenották egyik fejét udvarába hívta, atyja gyanánt tisztelte s húgát is a bearni herceghez adta nőül, hogy az 1572. aug. 18-án tartandó lakodalomra – minthogy a vőlegény protestáns volt – a főbb hugenották is Párisba jöjjenek. Aug. 22-én Coligny-re lőttek s megsebesítették, a gyenge királyt aztán rávette anyja, hogy ő is Coligny ellen törjön. Ekkor mondá a király, hogy „Haljon meg Coligny, de nemcsak ő, hanem minden hugenotta, hogy ne legyen kitől tartanunk.”
Ezután következő éjjel Katalin vértanácsot tartott s a mészárlás idejéül Bertalan éjét (1572. aug. 24-25.) tűzték ki: Coligny megölése után a királyi kastély tornyából haranggal jelt adtak az összegyűlt katonaságnak a hugenották mészárlására. Condé herceg és a navarrai király csak úgy menekültek meg, hogy misére mentek s látszólag a kat. hitre tértek. A mészárlást a király az egész országban elrendelte, de a Tisztviselők nem hajtották végre. 30 napig tartott mégis és mintegy 30.000 ember életét oltották ki. A menekültek hegyek közé bujdostak. A protestánsok még inkább elkeseredtek s ezután jobban vigyáztak.
Magyarország történetében is szomorú emlékű 1526. aug. 29-iek. – Ekkor esett el tudvalevőleg II. Lajos király Mohácsnál. Ezután következett be a török-német világ, az ország darabokra való bomlása, a kettős királyság s végül a török uralom, amely az országot meghódítván, oly hosszú ideig nyögtük a török igát, mígnem 1686. szeptember 2-án vitéz őseink Budát ismét visszafoglalták.
Augusztusban a drágakövek közül a sardonix uralkodik, melyről azt vélik, hogy fenntartja a házasélet boldogságát.
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 31. szám, 1896. aug. 2.
Schober Béla (1867–1946): Ködképek – Emlékezés Petőfi halálának évfordulóján, júl. 31-én
Debrecentől Pestig. Könnyű kimondani. De milyen testet-lelket törő út gyalog, télvíz idejében, üres zsebbel, üres hassal egyedül. Még ennél is gyötrőbb volt annak a sápadt arcú, vézna gyermek-ifjúnak, aki alig épült fel súlyos betegségéből s kurta köpönyegét – az is úgy lerítt már róla – nyakába kerítve: éjnek idején nekiindult a mindenségnek. Agyában eszmék forrtak, szívét érzelmek lelkesítették, de a zsebében nem volt semmi.
Rút locs-pocs idő járta. Olyan végtelenül siralmas alaknak tűnt fel ebben az isten-ítéletidőben az a szegény vándor, aki gyalog bandukolt a kátyús országúton, a feneketlen sártengerben. A süvöltő, kaján szél arcába szórta a jeges esőt az utasnak; kopottas, ócska köpönyegét meg egyre ráncigálta jobbra is, balra is, hogy attól a csekély melegtől is megfossza, amit a hasadozott ruhadarab féltékenyen tartogatott.
Farkasordító hideg volt. Az eső meg esett, esett szakadatlanul folyvást kövérebb, fagyosabb cseppekben. „Az utas arcára fagytak a könnyek,melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott.”
Talán Magyarországot siratta az ég bőséges könnyűjével, hogy legnagyobb költőjének is ilyen a sorsa!? Vagy Magyarország legnagyobb költőjét siratta az ég, hogy ilyen sors jutott neki osztályrészül.
Mert abban a kopottas gyermekifjúban Magyarország legkiválóbb költője küszködött a zimankós viharral, hogy Pestre érjen azzal a kötet verssel, amelyet a zsebében rejtegetett s amelytől a lét vagy nemlét kérdésének megoldása függött.
Rút locs-pocs idő járta. Olyan végtelenül siralmas alaknak tűnt fel ebben az isten-ítéletidőben az a szegény vándor, aki gyalog bandukolt a kátyús országúton, a feneketlen sártengerben. A süvöltő, kaján szél arcába szórta a jeges esőt az utasnak; kopottas, ócska köpönyegét meg egyre ráncigálta jobbra is, balra is, hogy attól a csekély melegtől is megfossza, amit a hasadozott ruhadarab féltékenyen tartogatott.
Farkasordító hideg volt. Az eső meg esett, esett szakadatlanul folyvást kövérebb, fagyosabb cseppekben. „Az utas arcára fagytak a könnyek,melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott.”
Talán Magyarországot siratta az ég bőséges könnyűjével, hogy legnagyobb költőjének is ilyen a sorsa!? Vagy Magyarország legnagyobb költőjét siratta az ég, hogy ilyen sors jutott neki osztályrészül.
Mert abban a kopottas gyermekifjúban Magyarország legkiválóbb költője küszködött a zimankós viharral, hogy Pestre érjen azzal a kötet verssel, amelyet a zsebében rejtegetett s amelytől a lét vagy nemlét kérdésének megoldása függött.
Élet vagy halál!
Ezrét tört előre oly lankadatlanul.
Ezrét tört előre oly lankadatlanul.
Tavaszi nap volt. De a nap nem olyan fényesen tűzte sugarait a földre, mint más tavaszi napokon. Sötét, terhes fellegek sötétkékbe vonták az ég azúrját; egy bárányfelhő sem tarkította a komor színt. A rongyos, füstös felhők kavarogva üldözték egymást. Egyszer aztán megeredt az ég könnyűje.
Ez ez nem akadályozta meg azt az ezrekre meg ezrekre rúgó tömeget, amely Pest utcáin hullámzott, hogy ne méregesse virágos kedvvel az utcákat, hogy ne csatangoljon fel s alá.
Mintha csak egy követ fújna a vén föld Galileivel, kezdi igazolni a porhanyóvá vált tudós vértanú állítását: Eppur si mouve.
Megindult a földdel az ország szíve is: Pest.
A tavasz összezúzta a tél fagyos bilincseit, szabadságdalt zúgva hömpölyögnek a szabad hullámok. Az emberek mohón szítták a buja, délszaki tavasz ibolyaillatát: valami bizsergető vágy ébredt fel bennük a szabadság előtt.
Ezért hullámzott azon a tavaszi napon az a tenger sokaság.
Nem soká kellett vezetőre várakozniok.
Néhány lelkes, népszerű ifjú kelt a menet élére s rendezett olyan ünnepet, amely méltó marad a nagy naphoz. Magyarország szabadságának hajnalhasadása volt az.
Megálltak egy nagy téren. És odalépett a dobogóra egy szőke ifjú, a magyar nemzet legnagyobb regényírója; majd egy karcsú barna ifjú, a legnagyobb nemzeti költő. Kard verte az oldalát, tűzkéve lángolt a szeme párjában, lelkesedés sugárzott a homlokáról. Ünnepies, mennydörgő hangon kezdett rá egy szózatra. Oly hangon, melyet megrezegtetett a szabadság megszületésének láza. Oly szózatra, mely lángra gyújt és őrületbe hoz.
A hallgató közönség tomboló közönséggé lőn. Minden arcon, minden szemben rettenetes volt a láng: átszármazott az ifjú arcáról, az ifjú szeméből ezrekére, ezrekébe. A gondolatok szárnyai szerte csattogtak. És amikor az ifjú elvégezte a dalt, a szózatot, az imát: egy kiáltás, egy mennydörgés volt az ezrek hangja. Őrjöngve követelték: még egyszer! Még egyszer!
Háromszor ismételte meg a költő a Talpra magyart, a közönség vele énekelte a rögtönzött dallamon crescendo:
Ez ez nem akadályozta meg azt az ezrekre meg ezrekre rúgó tömeget, amely Pest utcáin hullámzott, hogy ne méregesse virágos kedvvel az utcákat, hogy ne csatangoljon fel s alá.
Mintha csak egy követ fújna a vén föld Galileivel, kezdi igazolni a porhanyóvá vált tudós vértanú állítását: Eppur si mouve.
Megindult a földdel az ország szíve is: Pest.
A tavasz összezúzta a tél fagyos bilincseit, szabadságdalt zúgva hömpölyögnek a szabad hullámok. Az emberek mohón szítták a buja, délszaki tavasz ibolyaillatát: valami bizsergető vágy ébredt fel bennük a szabadság előtt.
Ezért hullámzott azon a tavaszi napon az a tenger sokaság.
Nem soká kellett vezetőre várakozniok.
Néhány lelkes, népszerű ifjú kelt a menet élére s rendezett olyan ünnepet, amely méltó marad a nagy naphoz. Magyarország szabadságának hajnalhasadása volt az.
Megálltak egy nagy téren. És odalépett a dobogóra egy szőke ifjú, a magyar nemzet legnagyobb regényírója; majd egy karcsú barna ifjú, a legnagyobb nemzeti költő. Kard verte az oldalát, tűzkéve lángolt a szeme párjában, lelkesedés sugárzott a homlokáról. Ünnepies, mennydörgő hangon kezdett rá egy szózatra. Oly hangon, melyet megrezegtetett a szabadság megszületésének láza. Oly szózatra, mely lángra gyújt és őrületbe hoz.
A hallgató közönség tomboló közönséggé lőn. Minden arcon, minden szemben rettenetes volt a láng: átszármazott az ifjú arcáról, az ifjú szeméből ezrekére, ezrekébe. A gondolatok szárnyai szerte csattogtak. És amikor az ifjú elvégezte a dalt, a szózatot, az imát: egy kiáltás, egy mennydörgés volt az ezrek hangja. Őrjöngve követelték: még egyszer! Még egyszer!
Háromszor ismételte meg a költő a Talpra magyart, a közönség vele énekelte a rögtönzött dallamon crescendo:
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
S testet öltött az ige, az eszme. Azaz egy nap szült lelkesedést, bátorságot, áldozatkészséget, testvér- és hazaszeretetet, szabadságot, egyenlőséget és testvériséget. Ezen a történelmi nevezetességű nagy napon az a kopott utas, a legnagyobb magyar költő volt a hős ifjúság vezére. Csupán egy ilyen nap vezérsége s díjazva van az élet.
*
Az aléltságából felocsúdott nemzeti szellem elementáris erővel tört mindarra, ami csak legtávolabbról is veszélyeztette a feltétlen, aranyszabadságot.
Önzetlen lelkesedés korszaka volt, mikor a hazaszeretet Vesta-tüze hatalmas lobbot vetett s magával sodort mindent.
A szabadságapostol varázsszava és a költő dala riasztotta talpra a magyart. Aggastyánok rozsdamarta fegyvere ismét felvillant, gyermekifjak kardot öveztek, szerzetesek elhagyták békés kolostorukat, leányok nemzeti zászlókat hímeztek, asszonyok fülbevalóikat, kösöntyűiket hordták halomra azért az eszméért, amelynek ez a szent neve: haza!
Önzetlen lelkesedés korszaka volt, mikor a hazaszeretet Vesta-tüze hatalmas lobbot vetett s magával sodort mindent.
A szabadságapostol varázsszava és a költő dala riasztotta talpra a magyart. Aggastyánok rozsdamarta fegyvere ismét felvillant, gyermekifjak kardot öveztek, szerzetesek elhagyták békés kolostorukat, leányok nemzeti zászlókat hímeztek, asszonyok fülbevalóikat, kösöntyűiket hordták halomra azért az eszméért, amelynek ez a szent neve: haza!
Csatázott a magyar.
Ki maradt volna otthon?
Ki maradt volna otthon?
Ebben a forrongó káoszban érezte magát elemében a költő. Buzdult és buzdított. Lángolt és gyújtott. Bántotta az Egy gondolat…
Ő egy maga többet használt a magyar nemzet ügyének, mint összes költőtársai együtt.
Győztek volna-e a csüggedő, már-már lemondó spártaiak a szabadság-lelkesítette messeneieken, ha Tyrtaens nem önt lelket beléjök.
Hány párja akadhatott annak a jelenetnek, amely Vajkon játszódott le!
Vajk 2-3 óra járásra fekszik Nagy-Szebentől. Mikor Bem apó ezen a tájékon tartózkodott, egy alkalommal kémszemlére küldte Jobbány tüzérkapitányt vagy tizenkét emberrel: vizsgálják meg, nem közelít-e ellenség s merre van jó vert út?
Az a tizenkét ember egy szálig tősgyökeres magyar legény volt. Petőfinek, Bem szárnysegéde volt, kedves támadt: velük tartott. Rebus bene gestis betértek egy derék magyar gazda vendégszerető házához, aki jóléte aszúborral vendégelte meg őket. A legények váltig unszolták Petőfit:
- Halljunk egy harci dalt hevenyében! Petőfi merőn szegezte tekintetét egy pontra, néhány pillanatig, aztán kirúgta maga alól a széket, felkapta a poharát s kezdett szavalni: „Mi ne győznénk!? Hiszen Bem a vezérünk.”
A legények megtapsolták. Másnap az egész tábor ajkára vette a dalt s lelkesedett rajta.
És jött a halál, de a legszebb alakban: a hősi halál. Elnémult édes ajka, el örökre. Ki lelket adónk volt gyászos napokon, kinek varázsszava költi fel.
Ő egy maga többet használt a magyar nemzet ügyének, mint összes költőtársai együtt.
Győztek volna-e a csüggedő, már-már lemondó spártaiak a szabadság-lelkesítette messeneieken, ha Tyrtaens nem önt lelket beléjök.
Hány párja akadhatott annak a jelenetnek, amely Vajkon játszódott le!
Vajk 2-3 óra járásra fekszik Nagy-Szebentől. Mikor Bem apó ezen a tájékon tartózkodott, egy alkalommal kémszemlére küldte Jobbány tüzérkapitányt vagy tizenkét emberrel: vizsgálják meg, nem közelít-e ellenség s merre van jó vert út?
Az a tizenkét ember egy szálig tősgyökeres magyar legény volt. Petőfinek, Bem szárnysegéde volt, kedves támadt: velük tartott. Rebus bene gestis betértek egy derék magyar gazda vendégszerető házához, aki jóléte aszúborral vendégelte meg őket. A legények váltig unszolták Petőfit:
- Halljunk egy harci dalt hevenyében! Petőfi merőn szegezte tekintetét egy pontra, néhány pillanatig, aztán kirúgta maga alól a széket, felkapta a poharát s kezdett szavalni: „Mi ne győznénk!? Hiszen Bem a vezérünk.”
A legények megtapsolták. Másnap az egész tábor ajkára vette a dalt s lelkesedett rajta.
És jött a halál, de a legszebb alakban: a hősi halál. Elnémult édes ajka, el örökre. Ki lelket adónk volt gyászos napokon, kinek varázsszava költi fel.
*
Hadd nyugodjék békén. Háborgó szelleme még holta után is eljár hozzánk, a magyar hazába.
Íme, minő ritka tünemény ez az ember! (Ha szabad-e így neveznem?) Élete boldogtalan is: hisz annyit szenvedett! Boldog is: hisz annyinak világított! Halála boldogtalan; sírját nem jelöli fejfa: boldog; a hazának áldozta fel szerelmét, életét, halála olyan volt, aminőnek álmodta. A szabadságért folyt ki az ifjúi vér szívéből. Holttestén átfutó paripák száguldtak a kivívott diadalra. Együtt esett el, együtt hantolták el bajtársaival jeltelen sírba Erdély bércei közt. Ha minden hős nevét babérlevélre írjuk s nem koszorú: erdő lesz a neve; akkor a költőfejedelem babérleveléből nő a legmagasabb fa abban az erdőben.
Mikor jön más hasonló!
Íme, minő ritka tünemény ez az ember! (Ha szabad-e így neveznem?) Élete boldogtalan is: hisz annyit szenvedett! Boldog is: hisz annyinak világított! Halála boldogtalan; sírját nem jelöli fejfa: boldog; a hazának áldozta fel szerelmét, életét, halála olyan volt, aminőnek álmodta. A szabadságért folyt ki az ifjúi vér szívéből. Holttestén átfutó paripák száguldtak a kivívott diadalra. Együtt esett el, együtt hantolták el bajtársaival jeltelen sírba Erdély bércei közt. Ha minden hős nevét babérlevélre írjuk s nem koszorú: erdő lesz a neve; akkor a költőfejedelem babérleveléből nő a legmagasabb fa abban az erdőben.
Mikor jön más hasonló!
*
Arról a nagy emberről vonultak el ismét lelkem előtt ködfátyolképek, mint annyi, annyi éjen, sok önfeledt pillanatban. Ködfátyolképek szenvedése korszakából, dicsősége tetőpontjáról és a megdicsőüléséről annak, ki a hajnalhasadás pacsirtája és szabadságharc oroszlánja volt.
„Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét.
Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimitja forró homlokom.
Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?…”
(Arany)
Gyakran érzem lobogni szellemét.
Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimitja forró homlokom.
Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?…”
(Arany)
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 31. szám, 1896. aug. 2.
A „Marseillaise” és a „Talpra magyar”
Két régi dal, mely mindig, örökkön örökké új marad, eleven megtestesítői gyanánt azon végleges igazságú elvnek, hogy megsemmisülhet az anyag, de az eszme halhatatlanul virágzik. Hol vannak a hellenek és hol a scythák? Hová tűntek a beláthatatlan messze korok nagy reménységű népei, melyek elbizakodott dölyfükben készek voltak színt, az eget megostromolni? Eltűntek ők, de fönnmaradtak a költői művei. Ajkára és szívébe vette a nép, apa hagyta fiára. Elmondták dalszóban a suttogó szellőnek, a csevegő pataknak. Ami pedig a lélekben gyökerezik, az nem illan el a semmiségbe, az kitör romlandó burkából és halhatatlan lesz!
Tapasztalati tény, hogy nagy korok méhe termékeny. Midőn a levegő is mintegy teli óriási eszmékkel, midőn az idő alkotó eseményeket hord magában, akkor támadnak rendre a nagy emberek, akárcsak Jáson sárkányfogaiból a fegyveres vitézek. Akkor jönnek létre azon intézménynek, melyekre félő bámulattal tekint a későbbi kor törpe gyermeke. Ilyen időkben indul lendületnek a költészet s származnak fölülmúlhatatlan remekei.
„Marseillaise” és „Talpra magyar!” E két fogalom tűzbe hoz, ha csak egy csöpp lelkesedés él, egy szikra idealizmus világít a szívben. Említésükre nem csap-e meg bennünket a szabadság bűvös fuvallata, mely akkoriban viharként tombolt, de manapságig szerény, szellővé lanyhult? Mennyi öröm, mennyi dicsőség, mennyi gyász fűződik e két névhez!
Két nemzet szabadságdalai, két nemzeté, melyek különböző viszonyok között tömörültek össze, melyek különböző ideálokat hajszoltak, különböző műveltségben éltek. Két korszak termékei,mely korszakokat félszázad választ el egymástól, melyek közt oly sok a hasonlóság, de oly sok az ellentét is.
A szabadság fölújhodása szülte mindkettőt. Mindazon körülmények, melyet produkálták, mind keletkezésük,m ind terjedésük a rendkívüliség magvát rejti magában.
Midőn hosszú idők folytában erőszakkal fojtanak el eszméket, melyeket a kor vaskövetkezetességgel haladó iránya hoz magával, midőn mesterségesen gátat vetnek a nép szellemi fejlődése elébe, midőn lassanként garmadába gyülemlik a sok robbanóanyag: éppen a világ folyásának logikai csalhatatlanságához képest kell jönnie időpontnak, melyben az fölrian és irtózatos erővel dönt porba minden intézményt, melyeket azelőtt szentesítettek és tolja fel a magáéit azok helyébe. Förgeteg módjára pusztít, de e pusztítások háttérbe szorulnak, ha fontolásra vesszük, azon sok áldásos, üdvös oldalt, melyekkel működésük jár.
Ily dúló viharként lépet föl a francia forradalom, az egész világtörténet legnagyszerűbb mozzanata. Bámulatos események kapcsolódtak itt láncolatba? „Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak.” a korlátlan egyeduralom, a reakció fojtó légköre helyébe szédítő gyorsasággal szökkentek a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség dicsői elvei. Magasztos életbeléptetések és vérpatakok omlása: ily szertelen ellentétek találkoznak az időkben.
A francia forradalom kábító zajában zendül meg a „Marseillaise”.
Ki volt szerzője e fenséges dalnak? Sok ideig nem tudták. Beérték azon költő hittel, hogy a forradalom szelleme szólalt meg benne, egyenesen abból pattant ki, mint Minerva Jupiter fejéből. Midőn a forradalom már orgiáit tombolta, midőn lezajlott a június 20-ai féktelenség, melyet Carlyle gúnyosan a „fekete nadrág processió”-jának nevez, a marseillaise-i nemzetőrség vonult be Párisba Tagjai valamennyien a termésezt egyszerű, szilaj fiai kiket a fővárosiak érdeklődéssel szemléltek. Egyenletesen haladva, dobszóra lépkedtek és vadul, ihlettelt lelkesedéssel énekelték ezt a nótát:
Fel honfiak, polgárok talpra!
Itt a dicsőség reggele!
Ellenünk zsarnokink uralma
Véres lobogót emele!
Nem halljátok, mikép orditnak
Ott tulnan a bősz katonák,
Hogy törnek a határon át,
Megölni nőink- s lányainkat!
Fegyverre honfiak!
Szoros harczrendbe össze!
Előre! A barázdát
Rút ellenvér fürössze!
A sokaság megilletődve és lángra gyúlva hallgatta. Mert e szövegből s még inkább a dallamból kiharsog a hazafias elkeseredés riadalma, a harc zsivaja, ágyúk dörgése, kardok csengése. S minthogy a marseilleiek hangoztatták először, elkeresztelték „Marseillaise”-nek.
Ez ember azt szeretné hinni, hogy egy, a világrend ellen bosszulóan föllépett titán zajgó kebléből áradt ki. Pedig megalkotásának dicsősége csak egy egyszerű mérnökkari tiszt nevéhez fűződik. Rouget de Lisle ez a név. Ábrándokat szövögető, költői lelkű ifjú volt, ki szívvel-lélekkel merült a forradalom csudálatába. 1792 telén járogatott Strassburgban a polgármester lakába, vonzva annak vendégszeretete és bájos leányainak kedvessége által
Egy zord, fagyos nap a polgármester meghítta asztalához. Éhínség uralkodott akkoriban országszerte, tehát vajmi fogyatékos volt a lakoma. Fűszerezték hát hazafias beszélgetésekkel. Belemélyedve annak hevébe, egyszerre csak fölkiált a derék házigazda:
- Egy pókhálós üveg borom unatkozik még egymaga a pincében! Eredj leányom, hozd föl iziben, hogy Lisle uram ihletre buzduljon!
Megtörténik és a fiatal katona mihamar megadja a tüzes rajnainak az utolsó kenetet. Azután távozik. Kisded hónapos szobájában már a tüzelő is fogytán van. De a honfiúi fölindulás feledteti vele a metsző hideget. Lázasan jár föl és alá, szívében költemény szakadozott sorai gerjednek életre, fülében lelkesedett hímnusz zengzetei motoszkálnak… Rohan a zongorához s szent őrülettel esik a billentyűknek… Ajka ritmikus verssorokat rebeg, ujjai átabotában futamokat csalnak ki… Kimerülten veti magát ágyába és ájulásszerű szendergésbe süllyed.
Reggelre virradva költemény és dallam oly összeforrottan domborodik ki előtte, mint test és lélek. Nyomban papírra veti, elviszi polgármesterékhez és egybegyűlt ismerősei előtt elénekli a szerzeményt. Leírhatatlan a tetszés, az emberek ámultan állanak ott, végezetül könnybeúszó szemekkel borulnak egymás nyakába, mintha egy családdá tömörítette volna őket a vészeknek ezen indulója.
És a „Talpra magyar?”
Mint még nem látott események jelző harsonája, hallatszott föl vihar közepette. Midőn elhatoltak hozzánk a júliusi zendüléstől fölvert hullámgyűrűk, midőn a reakció már tűrhetetlenül dühöngött és a fölbújtott nemzetiségek fenték ellenünk a kést: a pohár csordultig telt s ki is csordult – március tizenötödikén. „Magyar történet múzsája, vésőd sokáig nyogodott; vedd föl azt s örök tábládra vésd föl ezt a nagy napot! Nagyapáink és apáink, míg egy század elhaladt, nem tevének annyit, mint mi huszonnégy óra alatt!” – énekli szinte ily igazsággal a magyar Rouget de Lisle, - Petőfi Sándor.
Március 15-ke volt a mi Marseillaise-ünk születésnapja. Nálunk nem tajtékzott eszeveszett dühvel a mindent ölő, dúló, felforgató szabadság lángja, de igenis komolyan, mindenre kihatva és szentül lobogott a hazaszeretet a keblekben.
Petőfi – saját kifejezésmódja szerint – úgy megérezte a forradalmat, „mint a kutya a földrengést”. Kossuth bécsi útja, Metternich bukása prófétai sejtelemmel, előre érzéssel töltötték el. Megbeszéli társaival, a márciusi ifjakkal a holnapi nap teendőit. Ő maga hazaindul és éjjel megkölti a „Talpra magyar”-t. Mily módon? Nem jutott oly részletességgel napfényre, mint a francia költemény eredete: a költő elrejtette vajúdását a nyilvánosság elől. De az tény, hogy fölmagasztosult ihlettségből fakadt; azon egy törlés, mely eredeti kéziratában mindössze található, tanúsítja, hogy úgy áradt ki Petőfi szívéből, mint a tisztán csordogáló forrás vize.
Másnap „szakadt az eső, midőn az utcára léptünk – beszéli el Petőfi –, s az egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan,m int a görögtűz, a víz nem olthatja el.” E nagy nap kezdetét azon jelenet mutatja, midőn a költő az egyetem udvarán érces hangon elszavalja, hogy:
Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most, vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés: válasszatok!
A lelkesedés elemi erővel tört ki. De ez még jóformán csak előhang volt. Mert az ifjak, katonásan sorakozva megindultak Landerer nyomdája felé s mágnes gyanánt vonta magukkal a népet, ezrekre rúgó tömeg képében állapodtak meg a helyiség előtt. S most adták meg a haláldöfést a rideg cenzúrának. Belül zakatoltak a „Talpra magyar”-t nyomó gépek s e monoton hangvegyület most a sajtószabadság dicsőítő himnusza volt! Künn pedig Petőfi újból eldörögte költeményét s midőn a refrént elhangoztatta, a rengeteg sokaság csudás egyértelműséggel, titkos sugallattól sarkallva, utána zúgta:
A magyarok Istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Így születtek a „Marseillaise” és a „Talpra magyar”, a leggyújtóbb két szabadságdal, mit csak a nemzetek irodalma fölmutathat. Kis terjedelmű költemények s mégis hathatósabban visszatükröztetik koruk hangulatát, mint bármely más, hosszúra nyúló munka.
A „Marseillaise” olyan, mint egy tűzhányóból kibontakozó lávaoszlop. A költ egyénisége tökéletesen elhalványodik benne, olybá tűnvén föl, hogy egyenesen a forradalom szelleme nyilvánította ki azt és szerzője, Rouget de Lisle merőben eszköz, szócső volt a célra. A forradalom hullámai tajtékozva torlódtak egymásra, s így a „Marseillaise” mint a mindenkit egyaránt elfogó, közös, nagy érzés tolmácsa jelenik meg.
Ellenben a „Talpra magyar”-ból határozottan kibeszél azon egyéniség, mely teremtette. A szabadságharcnak buzdító, ösztönző, kényszerítő praeludiuma ez.
Azon érzelmek, melyek sugallták a két darabot, szerfölött eltérnek egymástól. A „Marseillaise” a francia forradalom oly gyermeke, mely rávall szülőjére, azé a forradalomé, mely a legtündöklőbb erények mellett a legfeketébb bűnök melegágya volt. Hazafias lelkesedés, önzetlen felvilágosodás dühös vérszomjjal, felforgató viszketegséggel, kapzsi nyerészkedéssel barátkozott. A „Marseillaise”-t harsogtatva rohantak a hiányosan fölszerelt újoncok a tapasztalt ellenség szilárd soraira és győztek, de ugyancsak e dal hangjainál gördült le az ártatlan XIV. Lajos feje is. A „Marseillaise”-hez a feddhetetlen honfiúi tűz lángja vegyül össze a bosszúállás kegyetlen áhításával. „A dicsőség és vétek, a győzelem és halál átfonódni látszanak versszakain”, mondja Lamartine.
A „Talpra magyar” ezzel ellentétben a legszeplőtlenebb patritotizmus szüleménye. Csak oly nemzet köréből szólalhatott ez föl, mely jogos önvédelmi harcot kezd a galád önkény ellen. Bosszúról, ellenség letiprásáról szó sincs benne, csupán csak a bilincsek lerázását, a nemzeti becsületet és dicsőséget hangsúlyozza.
A „Marseillaise” pusztán a dicsőség megragadásából indul ki: az ügy jogossága és méltányossága másodrendű kérdés előtte; a „Talpra magyar” igazságunk tudatában a lét vagy nem lét kérdésével áll a magyarság elé. Amaz az elkeseredéstől vakon, csak nagy-későre tér át arra, hogy
A szent haza s nemes barátság
Legyenek lelkünk vágyai,
de még a szabadságot is, mint „bosszuló karjaink vezérét” aposztrofálja. Mennyire más húrt penget a „Talpra magyar!” Nem feledkezik meg sultus lyricusai dacára azon kapocsról sem, mely a népet ezen földhöz köti s a történeti múltra, a mi büszkeségünkre való hivatkozással lelkesít:
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak,
Majd meg:
A magyar nép ismét szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez.
Minderről a „Marseillaise” mélységesen hallgat, amennyiben a francia nemzet múltja éppenséggel nem ad támaszpontot a forradalom jelenségeinek igazolására.
Míg a „Talpra magyar” fölkelési ösztöne egyedül a szabadság nemes, lelkes vágyából származik, addig a Marseillaise-nál azt látjuk, hogy a dac sugalmazza az ellenállást. Az emésztő, kielégítésre sóvárgó gyűlölet érzete, a megtorlás áhítása ott rezg minden sorában, ebből magyarázható meg, hogy fordulópont úgyszólván nincs is az egész költeményben. Könyörtelen makacssággal zúg egyre a fenekedő, agyarkodó refrén; „Fegyverre honfiak! Szoros harcrendben össze! Előre! A barázdát rút ellenvér fürössze!” Az egész azon sötét lelkesedéssel végződik, mellyel kezdődött, híjával mindennemű kiengesztelődésnek:
Gaz ellenink leomlanak!
Akkor fogunk megszünni csak
E bősz dalt zengni mindszünetlen!
A „Talpra magyar” végén leszáll a fellengő ódai szárnyalás és a költő magasztos nyugalommal tekint a jövőbe:
Hol sirjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
Olyan benyomást tesz ez ránk, mint egy megható istentisztelet a csatatéren, zordon tusa után.
A „Marseillaise” tényegéből következik, hogy ideálja ama jelenet, midőn a vesztőhelyeken a szabadság ellenségeinek vére gőzölög, vagy az eylani temető, hol nyolcvanezer elesett vitéz fekszik, hazafi meg elnyomó vegyest. A „Talpra magyar” háttere nem ily gyászos, komor köd helyett verőfény mosolyog és a jövendő a hatalmas, békés, független Magyarországra enged kilátást.
A „Marseillaise”-t féktelen rajongása, lángoló gyűlölete, elragadó lelkesedése s főleg azon sajátsága, hogy ment mindennemű nemzeti jellegtől, tették hallhatatlanná, s arra alkalmatossá, hogy ajkukra vegyék a legkülönbözőbb népek és a legvisszásabb törekvések. Az igazi köztársaság dala, mely romlást dörög minden ellen, ami köz hatalmán legcsekélyebb mértékben csorbát ejthet. Zengedezni fogják a szabadsághősök az egész földtekén, amint elnyomóik ellen zúdulnak, de a túlzók, a végletekre törők is az „Allons enfants de la patrie”-val kísérik szélsőségbe ütköző vállalataikat.
A „Talpra magyar” kizárólagosan bennünket érdekel. Nem oly általános érvényű, mint társa, de éppen azért, hogy specialiter magyar, lesz előttünk százszorosan becses. Eszmei és erkölcsi tisztasága által pedig fölébe emelkedik a Marseillaise-nek. A „Talpra magyar” a nemzeti önérzet, a szabadságvágy elévülhetetlen kifejezője.
*
… Elenyészik az anyag, fönnmarad az Igen, az Eszme!
A „Talpra magyar” és „Marseillaise” elnyerték a halhatatlanságot, de porladnak azon emberek, kik szellemi erejük teljében költötték őket.
Ki tudja, hogy Petőfi lelke ajkán nem az „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” elrebegésével röppent-e ki, midőn oly titokszerűen elragadta a halál?
Ez a vég megdicsőülés volt.
Rouget de Lisle-nek azonban igazán tragikus sors jutott osztályrészül. Mily ádáz szatírája a végzetnek! Neki, a francia Tyrteusznak, az „Allons enfants” megteremtőjének menekülnie kellett a rémuralom elől!
Igen, menekülnie azon vád következtében, hogy a királypártiakkal cimborál. Az égbeérő Alpesek hófödte gerincein át bujdosott Itáliában, csupán egy jámbor pór kíséretében. Egy hegytetőn elfáradva állapodik meg s révedező szemmel tekint át hazájára… S íme, a szellő dalhangokat hoz feléje… a száműzőt, figyel s összerázkódik. Talán éppen az a rémítő sor tévedt fülébe:
Reszkessetek honárulók ti!
Végigsimítja izzó homlokát és igyekszünk rendbe szedni kuszált gondolatait… Tán fölcsillant előtte a hajdani hírnév, dicsőség elmosódó képe… Azután félig öntudatlanul ezt kérdezte a kísérőjétől:
- Jó földi, hogy is híjják ezt az éneket?
- Marseillaise-nak – viszonzá a pór.
Krausz Aladár
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 29., 30. szám, 1896. júl. 19., 26.
2026. okt. 17.
Szász Béla (1840-1898): Dimission*
Mint fölbolydult méhraj, zsibong a nagy terem,
A mint az ifju nép gyűl és forr szüntelen,
Szivökben kedv, öröm, remény, vágy háborog,
Mig tömve-telve mind, a hosszu pad-sorok.
A csengő szól, de most nem olyan komolyan,
Mint midőn a komoly munka órája van,
Hangja majdnem nevet, senkit meg nem ijeszt.
Bezzeg, tiz hónapig, nehéz volt várni ezt!
Egyszerre néma csönd – elhallgat a zsivaj:
Megérkezett, im’ a tisztes tanári kar,
Majd megzendül a szent zsolozsma dallama,
Az ember, mintha csak égi kart hallana,
Oly szivök mélyiből, oly tisztán szól a dal,
Most csattog fönrepes, majd szól s halkal kihal…
S szószékre lép a pap s rajt’ minden egyszerű,
Arczán mély áhitat és biztató derü.
Fölhangzik ajakán a buzgó hálaszó,
Az édes mennyei Atyához szárnyaló,
Hogy vig munkában járt, hogy jóban ment elébb
A meredek nagy ut e kis szakán e nép,
Fogadván az Igaz fénylő sugárait,
Kézen vezetve őt a szeretet s ahit,
Hogy érjék benn’ az ész, az akarat, a szív,
Ha majd az élten át bősz harczot harczra viv.
Hő áldást mond az ajk Múzsák hajlékira,
A távozóknak is erőt kér az ima
S a kik már nyugszanak, fél uton törve meg,
Sirjok felé a bus emlék búcsút rebeg…
- Most változik a hang, az égből földre tér,
Tanár urak közül megszólal a vezér,
Mint igazi tudós: nagyméltóságosan
A hány egy szót kiejt, megannyi súlya van;
Kemény leczkéket oszt, szepeg is némelyik,
Hogy most – jaj istenem! Még meg is nevezik -
De nincs mit félniök, ez a szó: kegyelem -
Az arczról a redők eltünnek s megjelen
A jóságos mosoly az ajkak szögletén
És sok fiu szivét heviti vágy, remény,
S meg nem csalatkozik, annak ki czélhoz ért,
Átnyujtják biztatóan a biztató babért:
Egy-egy emlék jelét a szép kornak, mikor
Alig, hogy sejtheti lelkében, hogy mi forr
S egymásba olvad át való és képzelet,
Minden csak rügy csira, - oh büvös kikelet!…
Feszülten várnak ők; a kit szólitanak,
Végig a nyilt teren csak tétován halad,
Majd sápadt, majd pirul, alig, hogy föltekint
És oly boldog mikor helyére ér megint.
Még társi közt se gyul irigység ellene,
A hány, ind részese, együtt örül vele:
Közös volt a futás, közös a diadal,
Zeng mindenik felé az éljen-riadal…
S míg váltakozva tart ez ünnepi menet
Tulnan az ablakok aranyban fénylenek,
Ragyog a nagy terem az égő nap sugár
A hallgatók között vig játszadozva jár
S egy-egy néző szemén megcsillan valami,
Itt-ott egy halk fohász neszét is hallani…
- Én édes Istenem! Mennyi aggság, remény
Kel és vivódik itt a szivek rejtekén.
Ki olyan tiszta volt, szűz lelke, mint a menny.
Nem érinté vajon erjesztő földi szenny?
A gyönge sarjakat gyöngéd kéz hajlitá?
Szeretet harmata bőven hullott-e rá?
De nem, nem oh, hiszen nézd nyilt tekintetét,
A mint övéinek bátran körébe lép,
Fölemelt homlokán dereng a gondolat,
Pelyhedző ajakán ébred az akarat…
És ismét szól a dal, a harsány induló.
Most még csak innen el, rövid a bucsu-szó,
De majd mindenfelé a zordon élten át,
Szétzüllve fölbomlott a népes, nagy család.
Barátból lesz, talán, közömbös ismerős -
Féluton elbukik az egykori erős -
A léha, könnyü vér a földszinen libeg -
Tunya a gyors futót rézsút kerüli meg…
De lesz, oh lesz, tudom, bizonyra mondom én,
Ki hálát mondva tör előre ösvényén,
Kit végig elkisér a szép emlékezés,
Ki, a mit csak elért – legyen sok vagy kevés
Öntelt büszkélkedőn magát nem hiteti,
Hogy ind önérdeme szerzé meg ezt neki…
- Oh légyen is örök áldás e hajlokon,
Mely egyszerű öröm tejével éltetet!
S példázva enyhitőn, a zordon életet,
Szivünk fölvértezé, elménkbe gyujta fényt
S meg is edzé erőnk, törhetlen sziklaként!…
(* Így nevezik az Erdély-részi református kollégiumok (főgimnáziumok) évzáró ünnepét, amidőn fölolvassák a tanulók évi osztályzatait és kiadják az érdemeseknek jutalmait.)
Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 27. szám, 1896. júl. 5.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)