Gyulai Pál háromszorosan örökítette meg nevét az irodalomban. Mint költő, mint bíráló és mint a magyar szép-próza stílusának mestere. Költészetét szerették, bírálatait rettegték, stílusa tisztaságát elismerték példának. Mind a háromfajta irodalmi munkásságának hatása egyaránt erős, mert egyénisége kivételesen meg volt áldva olyan tulajdonságokkal, melyek a költőt, az írót s általában a közélet nyilvános emberét érdekessé teszik. Ő, aki költészetében a leggyöngédebb, bírálataiban a legkeményebb, szép-prózájában a legszabatosabb és midig jellemzően egyéni hangon szól a szívhez, az értelemhez és az ízléshez, olvasói részére ma sem lehet közömbös. Akik verseit olvassák, meghatottan mélyednek el kifinomult nemes érzéseiben; akik bírálatait, azok vagy igazat adnak neki vagy vitára kelnek vele; akik pedig stílusának világosságában felismerik a feltétlenül biztos magyar észjárást, azok természetesnek és élvezetesnek találják azt. Mindezeken kívül még ellenesei is kénytelenek elismerni, hogy Gyulai Pál mint költő, mint bíráló és mint stilista mindig feltétlenül őszinte. Már pedig ez az az írói erény, melynek híján a legfényesebb tehetség is elvesztheti hitelét s legfeljebb érdekes lehet, de értékes nem.
Ha Gyula Pál egyebet sem írt volna, mint költeményeket, akkor is fenn maradt volna hírneve. Nemcsak az irodalomtörténetben, hanem az élő,továbbzengő magyar költészetben is. Nemes veretű, csorbátlan értékű versei, melyek ég ma is érdeklik s valameddig becse lesz a finomult érzelmeknek, mindenkor gazdagítani fogják a költészetet kedvelő olvasók szíveit.
Hosszú életéhez mérve Gyulai Pál nem írt sok verset, pedig szinte állandóan versekben élt.Semmi sem érdekelte jobban, mint a vers, különösen a magyar vers. Az idegen nemzetek nagy költőit szintén ismerte, de - különösen már élemedett korában - nem tartotta hivatásának, hogy sokat foglalkozzék velük, hacsak műveikben a saját gondolataira, érzéseire vagy magyar vonatkozásokra nem talált. Például Heinét, akinek pedig cinizmusra hajló genialitása éppen ne volt harmóniában az ő puritán elveivel, nagyon megszerette különösen azért a verséért, melyben az a magyar szabadságharc fenségét a tragikus bukás után méltóan dicsőítette. Ezt a verset, ifjúi lelkesedéssel át is tette agyarra s az ő átírásában a heroikus magyar vonatkozású rész hajszálnyival se áll mögötte a német eredetinek. Még ezen kívül is fordított nehány verset idegen nagy költők műveiből.Ezek közül egyet, az orosz Lermontovnak lírai trilógiáját a költő, a szerkesztő és az olvasó vitájáról, Bodenstedt német fordítása után. Ebben a költői vitaversben egészen magára Gyulai Pálra vall az a költő, akit sem a szerkesztő, sem az olvasó el nem trthet a saját lelkiismeretének sugallatától. Nekünk, éppen ezért, nem az orosz eredeti és nem a német műfordítás, hanem az a magyar költő érdekes ebben a szép versben, aki a másodkézből fordított idegen műben is a saját lelki értékeit keresi és találja meg. Hogy Lermontovra és Bodenstedtre jellemző-e ez a magyar fordítás, azt nem ítélhetjük meg; de az bizonyos, hogy meglepően hű jellemzése Gyulai Pálnak.
Teljes összhangban van ezzel, hogy ő eredeti verseiben szembetűnően tartózkodik az általánossá vált nagyhangú frazeológiától, mely az ő korabeli magyar költészetben, vajmi gyakran hatásos, de nem igaz értékű közhelyekké devalvált fennkölt emberi és nemzeti érzéseket és eszméket. Ezek az érzések és eszmék a múlt század forrongó évtizedeiben ez egyéni, nemzeti és világszabadság-vágynak szellemi közkincseiként áradtak szét s méltán ragadták el nemcsak a népeket és a népszerű politikusokat, hanem a java költők képzeletét is. A legnagyobb magyar lantosok is ezeket zengték már Gyulai Pál fellépése előtt.A lángoló Petőfi, a parázstüzű Vörösmarty s nemzeti vonatkozású költeményeiben a hevét művészi formákba rejtő Arany János is. Előttük s még utánuk is megérezhető a tizenkilencedik századbéli magyar költészeten az izgalmas korszak ellenállhatatlan közhatása. Az írók és olvasók egyaránt aktív agy passzív részesei voltak az egyik vagy másik küzdő iránynak s így érdeklődésükre leginkább a nagy lendületek és nagy lecsappanások tarthattak számot az irodalomban is. Ezért természetes, hogy még az érzelmi költészetben s még a szerelmi lírában is inkább a feltétlen általános emberi főérzések zendülnek meg, mint azok változatos árnyalatai.
Gyulai Pál mint ifjú költő ilyennek találta, ilyennek ismerte meg és ilyenül szerette, méltányolta vagy bírálta ama kor magyar költészetét. Ám de int erős eredeti egyéniség ösztönszerűen tartózkodott a kísérlettől, hogy ő is új meg új változatokban ugyanazokat az abszolút általános főérzéseket zengje, amelyekkel nagy költő elődei már fényes sikereket arattak. Ha első zsengéiben még érezhető is némi utánzása kitűnő mintáknak, hovatovább megtalálja a maga egyéniségében az örök emberi érzések sok finom árnyalatát, nem különben a maga bíráló elméjében a múlt korszak eszméinek túlhaladottságát. Így anélkül, hogy újítóként lépne fel, nem utánzója lesz az előző költő nemzedék legnagyobbjainak, hanem folytatója a nagy kezdetnek. Egyben kiegészítője is, mert az örök emberi főérzéseknek saját lelkében derengő, lírai kinyilatkoztatásra méltó, finomult árnyalati érzések költője lesz s mint ilyen, új nemes értékekkel még teljesebbé teszi a magyar költészet gazdagságát. Ezek az új költői értékek, ha nem is olyan hatásosak, mint voltak a múlt század forrongó évtizedeiben a szenvedelmes idők kijelentésszerű harsány énekei, a i keserű csalódásokban megcsendesült korszakunk sokat szenvedett, elmélyedésre kész olvasóinak melegebbek és vonzóbbak.
Gyulai Pál mindjárt első verseivel melyeket még mint kolozsvári fiatal diák írt a múlt század negyvenes éveinek vége felé, nem keltett országra szóló feltűnést. Pedig már azok között is olyan örök értékek vannak,m it a "Virágnak mondanálak", a "Hazám", a "Világosnál", "Pál gazda" és a "Hadnagy uram", ez a páratlan remeke az izgató drámai versmondásnak. Viszont hosszú, több mint félszázados költői pályáján soha nem hanyatlott, soha nem keltett csalódást. Híre nőttön-nőtt, s költészetét a nemzeti irodalom legnemesebb élvezői, a megérzők és megértők, kezdettől fogva mindmáig szünetlenül mind jobba és jobban szerették és méltóan nagyra becsülték.Ez olyan ritka, keresztül-kasul igaz, makulátlan siker, amilyent csak olyan igazi költői érhet el, akinek költői egyénisége nem tetszetős álarc, hanem az igaz férfiúnak alakoskodást nem tűrő lelki hús és vér valósága.
Noha költeményeinek utolsó, hatodik kiadása két tekintélyes kötetben hosszú élete egész költői termését tartalmazza s tárgy és előadás szerint versei igen változatosak, költői egyénisége változatlanul egy.Mindig nemes, midig hű és igaz, akár derűs, akár borongó. Ezért hat meggyőzően s ezért vonzóan érdekes minden olvasónak, aki szereti felismerni az emelkedett szellemű költőben az igaz embert. Azt pedig Gyulai Pálban mindenkor felismerheti. Akkor is, ha nem éppen az összes költői termését böngészi át, hanem csak azt a részét, melyben a költő magánéletének, rövid boldogságát és hosszú keserves gyászát férfias bánattal vallja ki.
Kezemben vagy egy szép finom fehér díszkötésű kis könyv, melyet Gyulai Pálnak nyolcvanadik születése napjára tisztelete jeléül a Franklin-Társulat igazgatósága, mint az ajánló sorok mondják, azokból az örök-szép költeményeiből állított össze, melyeket a költő lelkében a családi élet legbensőbb érzései ébresztettek. Gyöngéd figyelemből még azt fűzi ehhez az ajánlás, hogy a kis könyvet száz példányban nyomták, hogy a költő megörvendeztethesse vele barátjainak és közelállóinak nagy családját.Legdrágább kincsemül őrzöm ezt a Gyulai Pál emléket. Valahányszor újra meg újra olvasom megilletődve ismerem fel, szinte látom benne a legigazabb, a sorscsapásoktól sokszor kegyetlenül sújtott, de mégis holtig törhetetlen, tetőtől-talpig egész embert és egész költőt, Gyulai Pált.
Természetesnek találom,, hogy olyan erős egyéniség és világos kifejezett igaz ember, aki még a saját költészetében is mindenkor csak a valóban megélt és valósággal érzett s nem a csupán elképzelt fájdalmak és örömök őszinte énekese volt, bírálataiban is szigorúan ragaszkodott a saját igazságaihoz. Ez nála rendíthetetlen elvi álláspont volt és nem személyes ellenségeskedés, amint a megbírált művek szerzői s ezek hívei nem egyszer hitték és hirdették. Neki lelkiismerete parancsolta a bírálatban a szigorúságot éspedig elsősorban olyan művekkel szemben, melyek íróinak tehetségét figyelemre méltónak ítélte. Szent meggyőződése volt, hogy ezzel nem csak a nemzeti irodalomnak szolgál, hanem az igazi tehetségeket is óvja az elbizakodástól és hozzájuk méltó komoly íróművészi alkotásra serkenti. Ma már, mikor az ő bírálatai örökölt mintaképei a magyar kritikai irodalomnak, valamint az azokban megbírált művek közül a valóban tartós értékek szintén túlélték szerzőiket, idejét múlta az a felesleges kérdés, hogy igaza volt-e vagy nem a szigorú bírálatnak, használt-e vagy ártott.
Valamint versköltészetében és bírálataiban s egyéb essay-szerű tanulmányaiban és előadásaiban, elbeszélő szépirodalmi prózájában is öntudatosan tartózkodik a szép szavakkal és bonyolult mellékes motívumokkal űzött dekoratív stilizálástól. Ő a díszt magában a stílus fővonalaiban s az egész mű szerkezetében találja meg. Azzal nem törődik, hogy a tömegolvasóknak a sok díszíték változatos csillogása inkább tetszetős és könnyebben élvezhető,mint a fővonalakból kivilágló egész szerkezet. Ilyen olvasókra nem számított Gyulai Pál soha. Népszerűségre nem vágyott, de meg volt róla győződve, hogy akiket ő a nemzeti lélek leghívebb kifejezőiként becsült, ahol az ő olvasói s azokat az a magyar irodalom érdekli, mely nem stilizált díszítékekkel űz álpompát, hanem az, melynek stílusa ha zord és cicomázatlan is, a nemzet lelki stílusát fejezi ki.
A szabadságharc bukása után Gyulai Pál szinte kétségbeesett a magyarság pusztulásán. Erdélyben siralom volt néznie a hazáért áldozatos nemes urak romladozó, kirabolt régi udvarházait. Ezek az előbb vidám vendégséges udvarházak a költő fájó szívének baljóslatúan szimbolizálták a nemzet végzetét. Már 1852-ben megénekli ezt "Egy régi udvarház" című nagyon szomorú versében. Aztán is tovább kísérti a régi udvarház hazajáró lelke. Hat év múlva, mély megfontolások s az idegen hatalommal a maguk vesztére ügyetlen tüntetésekkel dacoló, múltjukban bennragadt, jelenüket fel nem fogó nemes magyar urak sokszoros megfigyelése után, végre megírta prózában, stílusának teljes erejével, legnagyobb elbeszélő művét: "Egy régi udvarház utolsó gazdája" címmel. Műfaj szerint beszélynek nevezi, korának szokása szerint. Ma az ilyen nagy stílusú és teljes kötetet kitévő elbeszélő munkát méltán regénynek is lehetne nevezni. Vívódó magyar szíve soká visszatartotta e művének kiadásától. A cenzortól is féltette bátor írását, de még inkább nyugtalanította az a gondolat, hogy elnyomott nemzete fellengző tévedéseinek keservesen igaz rajzát az elnyomott magyar olvasók kegyetlenségül vennék magyar írótól. Végre is csak az alkotmány visszaállítása után, 1867-ben adta ki ezt a nevezetes művét, egyéb elbeszélő munkáival együtt, megnyugodva abban a hitében, hogy többé nem lesznek olyan nehéz idők, melyekben a nemzetet a magyar író még szeretetből fakadt fájó gúnytól is kímélni tartozik. Azt, hogy i szegény mai magyarok néhány évtized múlva még kegyetlenebb sorsra fogunk jutni, nem is képzelhette.
Nevezetes elbeszélő műve még a "Vén színész" is, melyet szintén nem sokkal a szabadságharc után írt, melyre azonban ez a mű nincs megállapítható vonatkozásban. Legfeljebb a vén színész életének megrendítő tragikuma s annak lázasan lüktető drámai elmondása ejthet bennünket abba a sejtelembe, hogy az író a rettenetes nemzeti katasztrófa lesújtó hatása alatt találhatta zordonul kedvét ilyen szokatlanul izgató, fájdalmas, képzelt és mégis örök emberi katasztrófa megjelenítésében. Ezt az elbeszélést mostanában már mint valóságos drámát a színpadon is előadják s noha csak egyetlen szereplő beszélő el az egészet, teljes hatással.
Ennyi, lehetőségig rövidre fogva, Gyulai Pál irodalmi élete-munkájának tájékoztató vázlata. Ha nem is tejes, az olvasók maguk fogják pótolni, mihelyt azzal az érdeklődéssel tekintik át ezt a legújabb Gyulai-kiadást, amelyet a magyar irodalom egyik halhatatlan nagysága megérdemel.
Életében és műveiben Gyulai Pál az igazságot szolgálta s nem kereste a zajos sikert. Mégis a csendes, de igaz értékű, mély meggyőződésekből kisarjadt siker már életében is felkereste őt. Mert Gyulai Pál élete, költészete és irodalmi, valamint hazafiúi közszereplése is megállta az igazság próbáját. A hazáért, nemzetért sokat aggódott Ifjúságában már veszni látta a magyart, de mint Deák Ferenc rendíthetetlen híve, az 1867-diki kiegyezésben ismét megtalálta vigasztaló hitét s bízott a nemzet jobb jövőjében. Aztán nemes szívét hű szerelmének, szép és jó hitvesének, Szendrey Máriának korai halála sebezte vérig. Ritka férfiassággal kibírta ezt a kegyetlen sorscsapást is. De azért mégis kivallja egy aggkorában írt szomorú versében, hogy ez a sebe seb maradt s koronként újra meg-megfájdul. Utóbb, alig hogy férjhez adta, örökre elrabolta tőle a halál gyönyörű fiatal leányát is, a három árva közül hozzá legkedvesebbet. Egyetlen, már férfiúvá serdült fia halálát is megérte. Minden tíz év egy-egy új gyászt hozott szívére. Ez a szerető szív azonban megedződött a fájdalmaktól, de azért mindhalálig szerető, hűséges, nemes szív maradt. Ezt a szívet senki el nem felejtheti; sem nagy rangú kiválóságok, sem egyszerű barátok, de még szegény emberek, szolgasorsúak sem, ha egyszer megismerték Gyulai Pált.A gyermekek pedig rajongtak érte; hiszen senki sem tudott nekik olyan érdekes mesés verseket mondani, mint ő; a "Krisztus és a madarak" meg a többi gyönyörű állat-fabula remeklő költője.
Illett rá a régi magyar jelző, melyet általános tiszteletben álló kedves, öreg uraknak szokott a közvélemény adományozni: Gyulai Pál valóban "a nemzet legjobbjai" közé tartozott.
Még sokan emlékeznek Budapesten is a fürge járású, ősz, fényes fekete szemű kis öreg úrra, aki mindig sietett, mindig egyazon úton, hol a Tudományos Akadémia felől a Sándor utca felé, hol megint a Sándor utca felől az Akadémia felé. Mindenki tudta a nevét is; azt is, hogy híres, nevezetes ember. Mindenki tiszteletteljes rokonszenvvel bámult rá, noha ő soha senkit meg nem ismert, mert mindig el volt foglalva gondolataival és nem jól szelelő szivarjával. Nyárelőtől őszutóig Leányfalu lakott. Ott is rendesen egy úton szokott volt sietni nyaralójától a hajóig és vissza, inden nap bizonyos órájában. Ott azonban nem a szivarja, hanem selmeci pipája nem szelelt s hogy azt újra meg újra meggyújthassa, ott bárkivel szóba állt. Nagy kegyelettel ápolják és ünneplik emlékezetét máiglan is a leányfalusiak.
Azt a sokszor felmerülő kérdést, hogy a költő emberi élete méltó-e költészetéhez az írói és költői hitel kisebbítésére vetik fel a költők emberi erkölcseiben kétkedők, nem mindig jogosulatlanul. Viszont a viharos szenvedelmek éneklésétől tartózkodó költőkkel szemben sokszor felmerül az a kifogás, kivált még életükben, hogy költészetünk nem eléggé megrázó. Gyulai Pál is megélte ezt a kifogást, de mély és igaz örök érzéseket őszintén zengő költészetével túl is élte.
Ő mint költő csak nyert azzal, hogy mint ember is igaz tudott lenni.
Forrás: Élő könyvek magyar klasszikusok - Az előszót írta Gróf Klebelsberg Kuno - Gyulai Pál munkái - Első kötet - Költemények - Kozma Andor bevezetésével - A Kisfaludy-Társaság megbízásából kiadja a Franklin-Társulat Budapesten
