Ábrányi Emil (1850-1920): Csatatéren*

Hah, kigyúl a vérem! Itt, ezen a téren,
Itt dörgött az ágyú, villámlott a kard!
Cézár dölyfös hadja, zsoldosok csapatja
Itt támadta bőszen a szabad magyart!
Mintha most is látnám zászlóink lengését,
Mintha most is látnám honvédek hadát,
A mint bátran, híven, mély sebbel a szíven,
Vívnak a hazáért fenséges csatát.

Reggeltől napestig állották a harczot,
S egy hatalmas sáncz volt minden férfi-mell.
A halál elfáradt a kaszabolásban,
De a haza-védők nem fáradtak el!
Hős volt valamennyi! Mert hős az lehet csak,
Akinél a jelszó: Törvény, haza, jog!
A ki haldokolva ezt sohajtja büszkén:
Felséges szabadság! Én érted halok!

Csak egy Maratonja volt a görög népnek,
Hol a perzsák száma csaknem huszszoros.
Nálunk minden harcztér egy-egy Maraton volt
S egy-egy Termopile minden hegyszoros.
Ó micsoda hadrend állott síkra itt is, 
Mámoros jükedvtől sasként vijjogók:
Vén huszárok mellet pelyhes állú ifjak,
A kiknek még ott ég az anyai csók.

Itt harczoltak vígan az egri diákok,
Vérüket harmatként itta be a hant.
Most ők adtak leczkét a kevély tanárnak,
A ki nemzetünkre korbáccsal rohant.
Százkilencből százhét fölcsapott honvédnek,
Járni a szabadság szent tanfolyamát.
Olyan érettségit tettek e diákok,
A minél dicsőbbt ezer év se lát!

Ötvenszer virult el a tavasz rózsája,
Pázsit fedi lágyan a halottakat.
De örökké nyílik, hervadást nem ismer
A vér szent rózsája, amely itt fakadt!
Nyíljon is örökké, mert megváltó  hajnalt
Mint a Grál kehelye, ez a vér vetett.
Ez a bőven omló vér volt a keresztség,
Melyből Magyarország ujjászületett.

Templom vagy, Kápolna! És az oltár benned
Ez az emlékoszlop! Jöjj hát ide nép!
Esküdjék mindenki fölemelt homlokkal,
Hogy e nyugvó hősök nyomdokába lép.
Esküdjünk mindnyájan, hogy nyomokban járunk,
Hogy a haza bennünk hű védőt talál,
Hogy visszük előre s drága nemzetünkért
Édes lesz az élet és szép a halál!

Miatyánk az égben, ki örök fenségben
Vértanúk közt trónolsz: hallgass ide ránk!
Legyen nálunk bőség, munka és dicsőség,
Boldoguljon végre a mi bús hazánk!
A hány fűszál zsendül itt e csatatéren,
Melyre napsugárként süt a diadal:
Annyi évig álljon, annyi évig éljen
Viruló hazában a szabad magyar!

(* Szavalták május 30-én a kápolnai csatatéren, az elesett honvédek emlékoszlopánál.)
Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 24. szám, 1899. jún. 11.)

Horatius (i.e. 65-ie. 8): Postumushoz

 

Postumus, Postumus, letünnek az évek,
S jaj! Sokkal gyorsabban, mint a hogy jövének:
Eljő az öregkor, ránczot vet a homlok,
Aztán a halál, s az élet összeomlott.

Eljő az, barátom! Szálljon bár az égnek
Áldozati tömjén, zengjen hálaének:
Mégsem békíted ki Pluto indulatját,
Ki a háromtestű Geryon alakját,

S Tityost hullámmal tartja körülzárva,
Átmegyünk hozzája lassan csolnakázva,
Átmegyünk mindnyájan, mind, a kik csak élünk,
Legyen közönséges, vagy királyi vérünk.

Hasztalan kerüljük rémét a csatának,
Torlódó habjait zúgó Adriának,
Hasztalan óvjuk meg testünket a széltől,
Auster fuvalmától vagy az őszi dértől,

Meg kell látnunk, a mint a Cocytus árja
Fekete hullámit ide-oda hányja,
Danaos leányi Styxből vizet mernek,
Sisyphus meg sziklát görget fel a hegynek.

Itt hagyod e földet, életed világát,
Itt szerelmes nődet, házad koronáját,
S nem kisér el semmi a másik világra,
Csak a bús cyprus jut ura sirhalmára.

És ami legjobb bort caecubi hegy termett,
mit pincze zugában hordó féltve rejtett:
Örökös issza meg búfelejtőképen,
S öntöz vele padlót széles jókedvében.

Ford.: Lakatos Andor (?1866-1940)
Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 23. szám, 1899. jún. 4.

ifj. Csiky Kálmán (1843-1905): A Memnon-szobrok

 
Állnak Egyptom síkságán a memnoni szobrok,
Büszkén néz le kövük, s ezredek óta regél;
Ott ülnek, ha a nap nyugovóra lehajlik az égről,
S ott ülnek, ha a regg hajnali fénye kiönt.

És ha a nap tüze tagjaiknak hosszan melegíté,
Megzendül rémes hanggal e pusztai szörny:
Sas felrebben, a vad fut, visszhangoznak a gúlák,
S állat, rom, pyramis félik a kő-alakot.

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 21. szám, 1899. máj. 21.

Shakespeare (1564-1616) a törvényszék előtt

    Biz az megesett. Még ha nem is Shakespeare-vel történt volna, még akkor sem volna ok tagadni. Sok nagy úr állott annak idején a bírák előtt, mikor diákkorában „léniát” vagy „plajbászt” hordott haza valamelyik szomszéd kerítéséből, vagy ha a labda a métánál tilosba hullott, s az volt a legény, aki visszaszerezte.
    Fiatalság, bolondság. Azt hiszi, hogy a kerítést nem egyébért húzták oda, mint hogy legyen mit keresztülugorni, a tilalomtáblát meg rossz tréfának tartja. Hát még ha a fiatalember lángész s méghozzá Shakespeare, akit jó cimbora, mulatni vágyás a hetedik határba is elcsábít! Persze, hogy keserves a kiábrándulás, különösen, ha a törvénybírák előtt folyik le. Pedig az is megtörtént.
    Sir Thomas Lucynek szép vadaskertje volt Stratford mellett. Beillett volna egy kis jószágnak. Vadak bőségesen voltak benne, nem úgy, mint a mai Angliában, hol importált rókák után vadász az úri társaság. Akkor még a vadászat is izgatóbb volt. Nem a Lancaster-fegyver vont csövéből lőtt a vadász a reá rohanó vadra, hanem egyszerű kovás muskétára bízta a vad, meg a saját életét. Ha a puska csütörtököt  mondott, helyt kellett állani a vadászkéssel s megbirkózni a fenevaddal.
    No de Lucy kertjében nem voltak fenevadak. Karcsú őzek, koronás szarvasok, gyorslábú rókák népesítették be az árnyas ligetet, s nagy vendégség idején harsant föl benne a vadásztrombita.
    Persze, hogy a stratfordi ifjúság álmainak tárgya volt e kert, mióta csak megvolt, s így 1585-ben is, mikor Shakespeare Vilmos volt az Avon melletti Stratford ifjúságának egyik kiváló tagja.
    Bár dolgozott egész nap, hogy kenyerét megkereshesse, azért mindig szakított magának időt a nemes sportra is.
    Egy szép napon erőt vett a társaságon a vágy, ezt követte az akarat, melynek nyomában járt a tett. Hopp! Egy ugrással túl voltak a sövényen, benn a Lucy Tamás uram vadaskertjében. Nem puskával, mert hisz hol vettek volna ők, szegény polgári ördögök puskát, hanem íjjal estek neki a kert vadjainak. Csupa öröm volt nézni, hogy űzték ők maguk, vadászkutyák híján a kert négylábú népségét. Siker is koronázta fáradságukat. Serény őz esett áldozatul Shakespeare Vilmos nyilának, midőn – egy erdőkerülő személyében feltűnt a bosszúálló igazság.
    Hiába volt minden kérés, könyörgés; a kötelességtudó kerülő bevitte Vilmost Lucy Tamáshoz, hogy mondjon rája ítéletet.
    E jelenetet ábrázolja képünk, amint a Lucy-család éppen ebéd közben, törvényt ül az elcsípett, tilosban vadászó fölött.
    Shakespeare-t gallérjánál fogva tartja a torzom-borz kerülő; Lucy Tamás és udvari papja mérges arccal tekintenek reá, kit az egész dolog nem látszik különösen megilletni. Atya karosszéke mögött áll Lucy leánya; szemlátomást érdeklődéssel tekint hol az ifjúra, hol a földön fekvő bűnjelre: az elejtett őzre.
    Lucy sokat üldöztette e csínyért Shakespeare-t, ki éppen emiatt vonult el Stratfordból Londonba. De bosszút állt Lucyn, megörökítvén őt két darabban: („Windsori víg nők”-ben mint Silányt, „IV. Henrik” II. részében mint Ferde bírót) mégpedig nem valami különösen előnyös módon.

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 20. szám, 1899. máj. 14.

Fülei Sz. Lajos (1851-1910): Bandi álma

Csiji-csaji! Kis jószágom,
Aludj, pihenj gyöngyvirágom!
Édes álom szelid árnya…
Hord el mese tarka szárnya.
Félre sirás, félre gondok!
Hallgassátok csak, mit mondok:
*
Tulipiros tulipántban
Egyszer hat szép lepkét láttam.
Megkérdeztem: ott mért vannak?
Azt felelték, hogy itt laknak.
Innen szoktak menni messze,
Tündérhonba, napkeletre.
Most is éppen abbajárnak,
Kocsit hoznak, beleszállnak.
Kocsijuk a rózsa kelyhe,
Játszi lepkét fognak bele.
Aranypóktól hámot kérnek,
Selyemszálból ostort mérnek
S rózsapiros szép hajnalon
Elindulnak mind a haton.
De eszébe jut egyiknek:
- Vigyük Bandit hetediknek.
Huppá ide, huppá oda!
S kerül bandi a sarokba.
*
Megy a lepke, mint a sugár.
Tündérlakhoz közel van már.
Vas, réz, ezüst várat látnak -
Az aranyig meg sem állnak.
De ez is nem soká várat
S elérik az arany várat.
*
Amint érkezének szép Tündérországhoz,
Megkötik a lepkét egy kis rózsaághoz.
Jönnek a tündérek, amire kiszállnak
S lelkükből örülnek a kis csapatkának,
Hát még Bandikának!

A kis látogatót vendégül átveszik,
Szép puha bársonyos levélre ráteszik
S megferesztve őtet gazdag mézharmaton
Ugy kiöltöztetik, úgy babrálnak azon,
Hogy ki se mondhatom!

Gyémántos asztalra rakják a sok étket,
Apró tündérekből hínak vendég-népet.
Bandit czeczézgetik… Megkinálják százszor;
A szomszéd teremből vig muzsika átszól,
Egész népség tánczol…

S midőn már a jókedv magas fokra hágott,
Jő a sok ajándék, minőt szem nem látott.
Játék, csecse-becse… mind-mind előrakják,
Még a lelküket is Bandikának adják -
Oly szépen kinálják.

Végre így szólt Bandi: Szép kedves Tündérek!
Megköszönök mindent, de már haza térek,
mit ér, ha itt arany eső is hullna rám,
Ha nincs itt, ki eddig gondot viselt reám
Az én kedves anyám?!
*
A fájin beszédnek mind igazat adnak.
Irognak-forognak, kocsiért szaladnak.
Hazaviszik Bandit a mama keblére,
Ki mosollyal hajlik ébredő lelkére…
S amint e szép mosolyt a kis Bandi látta:
Tündérországnál is még szebbnek találta!

Forrás: Székely-Udvarhely 4. évf. 52. szám, 1898. dec. 25.

Kertész Albert (19. sz.): Karácsonyra

 
Leszálltak angyalok a hulló csillagon,
Megfürdött a lélek, ma nagy ünnep vagyon,
Ránk derült földi menny, örömtenger mellé,
S egy fényes csillag int szent Bethlehem felé.

Ott megjelen Isten, a égnek szent fia,
Kinek szent anyja volt „Üdvöz légy Mária!”
S mit multunk távolán Proféták igértek,
Ma született ime a megváltó néktek.

Mennybéli harangok hirdetik szent danát,
A karácsony boldog kisdedek hajnalát.
Ma ragyog száz fény közt szép karácsony fájok,
Jézus galambja száll ez ünnepen rájok.

Ma zendül harsogva boldogok hymnusa,
Hogy az egész földet ez öröm átfussa.
Mindenki boldogul ez igaz hitében,
S tiszta szeretet leng most az egész népen.

Ránk derült, hogy majd a világ bűnét vegye,
S ez által a népét boldogabbá tegye.
Üdvösség foly tőle, s megtisztulás nekünk,
Isten felkentjére megnyilt szivünk, lelkünk.

Eget besugárzó boldogság derült ránk,
Álmunk beragyogva nagy a mai hálánk.
A karácsony fénye világítja lelkünk,
Örök világosság akkor jutott nékünk. -

Forrás: Székely-Udvarhely 4. évf. 52. szám, 1898. dec. 25.

Tarcsafalvi Albert (1856-1926): Karácsonykor

 
Karácsony éjjelén míg alusztok csöndben,
Fehér galambszárnyon künn angyalok járnak,
Égi zene hangja a zuzmarás ködben
Édes akkordokkal tölti be a tájat.
Libegő hópelyhek szárnyain a szélnek
Vállalnak magokra édes követséget,
S készítgetnek elé vidám örömszóra:
Megszületett a föld igaz Megváltója

Kivül az örömzaj birkózik a széllel,
Bennálmodó szivek dobbanása gyorsabb,
S nem dult arczokat fest szép pirosló vérrel
- Hiszen ha lehetne, költené a holtat -
Hanem azért van csak minden álma, láza:
Borulj ránk fényeddel szeretet világa,
Mint virág az ágra, tavasznap a földre,
Örök kikeletre, végtelen időre.

Zizzenő bokornak hull a zuzmarája,
Tudom én, tudom én nem hull az magától,
Valamelyik angyal szállott le reája
S úgy mozdulhatott meg a lábanyomától.
Jaj, ha odaszállna magas palotára,
Jaj, ha odaszállna a kunyhó fölébe,
Ha hullna a szivek fagyos zuzmarája,
S belopózkodnék a szeretet helyébe.

A sziklatetőkön havas felhő ült meg,
pelyhek tábora lepte be a rétet,
Jobb jövőről kinek reményi letüntek,
Bárcsak édes dallal fölmelengetnétek,
S kinek élte sorsán megfogant az átok,
Bárcsak körülötte tábort állanátok,
Zendülne karének hymnuszokban érte,
Jönne megváltáskép’ Jézus születése.

Hol a tavasz képét rajzolá a tél meg,
Szálljatok angyalok a ház közelébe,
Talán a szárnyatok egy érintésének
Valami gyönyörü álom les a vége.
Iczi-piczi ajkak mosolyogni kezdnek,
S a szaporán szóló csengetyü szavára
Élővirágokat kötözget a hála.

Tükörtisztaságu lelkeiknek mélyén
Tavasznapsugártól dagadó virágok,
Zsendülő korukból nagyobbakká lévén,
Könyet ne ejtsenek sohase utánok.
Sziveiknek hurját angyalujj érintse,
Hit és erény legyen föllobogó kincse,
Iy igaz, hivséges követői lesznek,
Jéusunknak, a ki ép’ most született meg.

Az örömhir szálljon lenge angyal szárnyon,
Csillagok táborán hangozzék az ének:
Ki megváltást hirdet az egész világon,
Dicsőség az egek örök Istenének!
Szálljatok, szálljatok egekbe angyalok,
Szólitsatok is meg minden kis csillagot,
s vigyétek szaporán e más örömhirt meg:
Szeretet köti lenn össze sziveinket!

Forrás: Székely-Udvarhely 4. évf. 52. szám, 1898. dec. 25.

Herczeg János: Pályabérem*

Mi volt az én ifjúságom?
Foszló álom.

Életemben mit is tettem?
Csak temettem.

Életgondok rám zúdultak,
Vertek-zúztak.

Nagy eszmékért síkra szálltam
Megziláltan.

És mi lett a pályabérem?
Omló vérem.

DALAIM

Képmutató sohse voltam,
A mi igaz, azt daloltam.
Tetszelegve súlyos gyászban
Hangulatra nem vadásztam:
Hűs magányba menekülve,
Piaczi zajt elkerülve,
Rút önérdek hitvány harczát,
Magas eszmék nagy kudarczát
Igaz szivvel énekeltem:
Az én dalom az én lelkem.

Földi pompát megvetettem,
Eszmény ragyogott felettem
Sokat soha nem kivántam
És keveset sem találtam.
Ifjú évek vajúdását,
Örök kéjét és varászát,
Tépett álmot, bús szerelmet
Balatoni falú mellett
Igaz szivvel énekeltem:
Az én dalom az én lelkem.

Vánszorogva, szárnyszegetten
Súlyos kórnak rabja lettem,
Bolyongtam a délvidéken,
Napsugaras menedéken,
Rózsafényes, szép világon
Sirattam az ifjuságom
És szivembe szivtam mézed,
Változatlan őstermészet,
Ragyogásod énekeltem:
Az én dalom az én lelkem.

(* A szerzőnek verseskötetéből...)

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 20. szám, 1899. máj. 14.

Barcza József (2871-1821): Költői igazságszolgáltatás

 
    Költészet és valóság, öröm és bánat, egyik a másik nélkül el nem képzelhető. Tudnánk-e érezni örömet, ha néha-néha fájdalom nem remegtetné meg szívünket, volna-e vigasztalás bánatunkban, ha a mindennapi küzdelmeken fölül nem tudna emelkedni porlandó lényünk elporladhatatlan része: az isteni szikra, amely tud sírni a sírókkal, nevetni a nevetőkkel, s szembe mer szállani a talpig vasba öltözött ellenféllel, de meghajol a néma könny előtt?!
    Óh, de hányszor kell vívódnia ennek a bennünk élő, megfoghatatlan, kifürkészhetetlen valaminek, a léleknek? Hányszor nem kell haragban égnie, hogy e földi létben, mit a Mindenható a bölcsek tanítása szerint „az emberiség gyönyörűségére teremtett”, a gonosz büntetlenül tiporja el a jót, nemest, s az erény sárba tapodva, töviskoszorúval megkoszorúzottan szenvedi a tűzhalál gyötrelmeit?!
    Hogyne dúlnának viharok bensőnkben, midőn a diadalmas hadvezért, a legragyogóbb fők egyikét, a hazájáért vérét ontó s fogadott fiát odaadó szeretettel szerető Julius Caesart éppen e fogadott fiú tőre alatt látjuk elvérezni?! Hogyne borulna lelkünkre fájó bánat, ha a magyar vitézség, a rajongó hazaszeretet eszményképét, a fölkent költőt, Zrinyi Miklóst nem hozzá méltó téren, a tőle annyiszor lebírt török elleni harcban, hanem nyomorult vadkan agyarától, vagy talán a sötétben dolgozó osztrák kezek orgyilkától tudjuk dicstelenül elhunyni. Hogy leljünk vigaszt lelkünknek, mikor ragyogó korszakunk, a kuruc világ diadalmas vezéreinek, Thökölynek és Rákóczinak messze idegen földön val bujdosását s utolsó leheletükig szeretett hazájuktól távol kimúltát halljuk?    
    Mennyivel szebb, mennyivel megnyugtatóbb a prózai, szomorú végeknél az a sors, amit a költészet hímes virágaival át- meg átszőtt néplélek ad meséiben, mondáiban szereplő hőseinek? Ki ne ismerné az ártatlan Hófehérke történetét, ki sok szenvedés után mégis csak föléje kerül a gonosz királynőnek? Kinek ne repesett volna közülünk gyermekkorában örömében kicsi szíve, mikor a galamblelkű árvák diadalát hallotta mesélő dajkája ajkáról a fekete mostoha fölött?
    És éppen ez az, ez a jutalmazás érdem szerint, s büntetés érdem szerint, mely a „nép szavá”-t a költészetben is „Isten szavá”-vá emeli. Az Isten orvosló hatalma, mely a föltépett szív sebére gyógyító balzsamot önt, s a népléleknek az az ereje, hogy a félelem, fájdalom, keserűség viharaitól megszaggatott lelket költői fölfogásával ismét összeforrasztja, egy forrásból: az eredeti szépből, a sóvárgott igazságból fakadnak. Csakhogy a néplélek már itt a földön oszt jutalmat vagy büntetést, míg a vallás-adta vigasztalás csak a túlvilágon adja meg a költői igazságszolgáltatást.
    Ennek a néplélekben nyilatkozó igazságszolgáltatásnak kell meglennie ama költői lelkekben, melyek nem múló, hervatag babérokat, hanem időtlen-időkig tartó hatást szándékoznak műveikkel elérni. Meg is találjuk ezt a nagy szellemnek műveiben s amennyiben az emberiség lelke az igazság után mindig szomjúhozni fog, unokáink unokái is gyönyörrel olvassák költeményüket.
    Ezt a való élettől különböző költői és így eszményi igazságszolgáltatást óhajtom egy néhány példával megvilágítani. Kezdhetném-e méltóbbal, mint Petőfivel, kinek élete csak egy üstökös föllobbanása volt, s e rövid életén mégis a magyar költők elsőrangú csillagává küzdötte föl magát?
    Kezdem a „János vitéz” című költői elbeszéléssel. Kukorica Jancsi, a daliás juhászbojtár s a gonosz mostohánál keserű kenyéren élő kék szemű Iluska története ez a bájos népies költemény. Míg Jancsi Iluskáját vigasztalja a mezőn, közelben legelő juhait megtizedelik a farkasok, vagy talán a gonosz emberek s erre gazdája neheztelését el nem tudván viselni, elhatározza, hogy máshol próbál szerencsét, bujdosásnak indul. Iluskájától – nem örökre – érzékeny búcsút vesz s kezébe veszi vándorbotját. Becsületes lelke minden becstelenségtől visszatartja: vitéz katonává lesz, megmenti a francia király leányát a török császár fiának keze közül, s ezért a hálás apa felajánlja neki a megmentett szűz kezét. János vitézt azonban a szerencse nem kápráztatja el, elbeszéli, hogy már nem szabad, békjóba van már verve, elbűvölte már őt Iluskája szeme. Ezt még nem tagadja. Így a királytól gazdagon megajándékozva hazaindul. Otthon Iluska haláláról értesül s a fájdalomtól megtörve fölkeresi elhunyt jegyese sírját, egy virágot szakít róla s ezt keblébe rejti, ismét útnak indul bujdokolni e szavakkal:

„Ki porából nőttél, árva kis virágszál,
Légy hűséges társam vándorlásaimnál,
Vándorlok, vándorlok a világ végeig,
Míg kívánt halálom napja megérkezik.”

    Úttalan utakon bolyong; rabszolgáivá teszi az óriásokat s ezek segélyével kiirtja a boszorkányokat, köztük Iluska mostoháját is, kinek legnagyobb része volt Iluskája elhervadásában. Majd vitézi tettek után eljut Tündérországba s itt, hol minden viruló virág az ő hervadt virágjára, minden gyönyörűség az ő boldogtalanságára emlékezteti, egy előtte hullámzó tóba akarja öni magát, de előbb az imádott jegyese sírjáról szakított virágszálat dobja be, így búcsúzva tőle:

„Te egyetlen kincsem, hamva kedvesemnek,
Mutasd meg az utat, én is majd követlek…”
S beveté a rózsát a tónak habjába:
Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána.

De csodák csodája! Mit látott, mit látott!
Látta Iluskává válni a virágot,
Eszeveszettséggel rohant a habokba
S a föltámadt leányt kiszabadította.

Beh szép volt Iluska! A tündér leányok
Gyönyörködő szemmel mind rábámulának
Őt királynéjuknak meg is választották,
A tündérfiak meg Jánost királyokká.

A tündér-nemzetség gyönyörű körében,
S kedves Iluskája szerető ölében,
Mai napig János vitéz ő kegyelme
Szép Tündérországnak boldog fejedelme.

    Íme a költői lélek igazságszolgáltatása. A gonosz mostoha rút halált hal s az ártatlanul hányt-vetett szerelmesek örökifjúságban, a tündérek honában töltik életüket.
    Vajon, ha a rideg való életben képzeljük lejátszódni e történet magvát, volna-e megnyugtató megoldása? Igen volna, de nem ezen, hanem túlvilági életben. A gonosz mostoha talán boldogul élne tovább, s János vitéz véget vetve önkezével életének, ott álmodozhatna vesztett boldogságáról.
    De hát mi az, ami a költői igazságszolgáltatást ily kibékítővé teszi, amily szárnyakat ad lelkünknek, hogy örömtől repesve kövesse a költői művek előre haladó csermelyét, vagy zúgó folyamát?
    Az, hogy a költő a cselekvő személyek jelleméből, annak tudatában, hogy kinek-kinek szabad akarata s képessége van a jó és rossz között választani, oszt jutalmat, vagy sújt le büntető kezével; ha az erény tövises útjára lép, végül megérdemelt jutalmát veszi el, ellenkező esetben, ha a gonoszság rabjává lesz, nem érdemel egyebet a megostoroztatásnál.
    E megostoroztatás természetesen más és másképpen jelentkezik az elkövetett bűn nagyságához képest. A balladában, ebben az összepréselt kis tragédiában, mely mint a zúgó hegyi patak rohan előre, nem engedve időt a bűnösnek, hogy lélekvesztőjét kiköthesse, mert hiszen veszélyes szirtek között – az elkövetett bűnért üldöző fúriák közt – rohanva sodorja tova: halál, mégpedig vagy testi, vagy lelki megsemmisülés szokott a megtorlás lenni.
    Arany János ily sötét hátterű balladái közül csak egyest, a Tetemre hívás-t említem föl.
    Bárczi Benőt, Kund Abigél lángoló imádóját meggyilkolva találják a radványi erdőben. A fiában minden büszkeségét vesztett apa a misztikus  középkori Isten-ítélettel igyekszik a gyilkost fölfödözni. Ravatalra helyezteti azon véresen a meggyilkoltat. A falu minden egyes lakosát ellépteti előtte, hogy a bosszúálló Isten bizonyára megindítja a már megalvadt vért az átütött szívből, ha gyilkosa jelen meg fejénél. Hiába, mindhiába. Már mindenki elhaladt a holt előtt, s ez szoborszerű halvány arcával, megfagyott vérével nem tesz vallomást. De mégis, még van valaki hátra: ifjú jegyese, bájos arája, Kund Abigél. Ez közeleg most:

„Jő; - szeme villan s tapad a tőrre;
Arcza szobor lett, lába gyökér,
Sebből pirosan buzog a vér.”
Erre az apa fölkiált:
„Lányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”

    Kund Abigél először lebűvölten hallgat  lesújtó vádra, majd így válaszol:

„Bárczi Benőt én meg nem öltem,
Tanúm az ég s minden seregi!
Hanem e tőrt én adtam neki.

Bírta szívem’ már hű szerelemre,
Tudhatta, közöttünk nem vala gát,
Unszola mégis szóval „igenre”,
Mert ha nem: ő kivégzi magát,
Enyelgve adám a tőrt: nosza hát!”

    Amint e szavakat elmondja, a megkövült fájdalom, a késő bánat a már benne lappangó őrületet vad kitörésre juttatja:

„S vadul a sebből a tőrt kiragadja,
Szeme szokatlan lángot lövell,
Kaczag és sír és fenn villogtatja,
s vércse visongással rohan el.
Vetni kezet rá senki se mer.

Odakinn lefut a nyilt utcza során,
Tánczolni, dalolni se’ szégyell;
Dala víg: „Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!”

    Íme a megdöbbentő bűnhődés! Egy odavetett szó, egy cseppnyi fájdalom a kínok tengerének forrása lesz. A szíve legmélyéből szerető ifjú jegyese komolynak hitt szavára szívébe döfte a kínált tőrt. S a bájos ara erre a legszomorúbb halállal, lelki halállal lakol. Itt nincs kibékülés! Azokban a vadul lobogó szemekben, földúlt arcban s kacagva síró ajkakon a legsötétebb tragédiát látjuk s nincs könnyünknél egyéb, mit erre adhatunk.
    De szőjük tovább a fonalat. Vizsgáljuk fölvetett kérdésünket egy nagyobb műfajban, a tragédiában.
    A tragédiában mindig valami kiváló alak, valami nagy erényű egyén száll szembe a létező világrenddel, az egyetemessel. Harcában, bár nemes cél vezérli, diadalt nem ülhet, mert valami gyarlóság mindig társul nagy erényéhez, s a világot nem döntheti romba egy egyén, az egyénnek pusztulnia kell az egyetemessel szemben.
    A görög drámaírók egyik leghatalmasabb alakjának, Sophoklesnek Antigone című tragédiáját nézzük egy pár pillanatra.
    Théba város uralmáért két testvér két királyi sarj: Eteokles és Polyneikes törnek egymás ellen. Eteokles a város falain belül küzd, Polyneikes kívülről rohanja meg szülővárosát. A csatában egymás kardjától keresztül döfve pusztul el a két testvérietlen testvér. A trónra az elesettek nagybátyja, Kreon kerül. Trónra lépte után Eteoklest, mint aki szülővárosa védelmében esett el, nagy pompával temetteti el, míg a hazája ellen idegen csapatokkal törő Polyneikesre kegyetlen törvényt mond; hogy teste madaraknak és ebeknek ebédül, eltemetetlenül maradjon, s a ki e parancsát megszegi, halálnak halálával haljon.    
    Itt kezdődik a két elesett fivér nővérének, Antigonénak tragikus sorsa. Két törvény áll előtte: az isteni, mely kötelességévé teszi az élőknek, hogy megholt kedveseiket sírba temessék,m ert az eltemetetlenek lelkének száz évig kell a Styx vizénél bolyonganiok, nem találhatva föl a másvilági nyugodalmat; más oldalról az emberi törvény, Kreon tilalma köti meg, melynek értelmében a hazája ellen támadónak halála után is éreznie kell ama nagy bűn büntetését, amelynél nagyobbat halandó emberi lény el nem követhet.
    Akármelyikre hallgat a szerencsétlen Antigone, buknia kell. Ha az emberi törvénynek szegül ellene, ellene szegül egyszersmind ifjú életének is, leszakítja élte virágát ifjan, s ki előtt még hosszú élet állana, a sír néma csendjével cseréli föl a zajos földi életet. Ha az isteni törvényt veti meg, az üldöző fúriák mindig sarkában lesznek, agyának nem lesz egy pillanatnyi nyugta, nem fog többé gyönyörködhetni a derült napban; a madarak víg dala, a virágok édes illata neki többé ismeretlenek lesznek.
    Innen az a részvét, amely bennünket mindvégig kísér sorsának folyamán. Látjuk közelgő megsemmisülését előre, féltjük ifjú életét. És e részvétünket megérdemli.
    Innen az a részvét, amely bennünket mindvégig kísér sorsának folyamán. Látjuk közelgő megsemmisülését előre, féltjük ifjú életét. És e részvétünket megérdemli.
    Nem habozik. A vérszeretet törvénye, az isteni parancs eloszlatja lelkéből a halál félelmét. A szeretett kedves testvért eltakarítja.
    Kreon, amint a hős lelkű ifjú leány bűnössége kiderül, csak a törvény rideg szavaira hallgatva, egy sziklasírba záratja, s itt Antigone fátyolával önmaga vet életének véget.
    Íme a gyászos vég. Mint emberi lény kivonta magát az emberi törvények alól s ennek szükségképpen élte pusztulásának kellett bekövetkeznie.
    Azonban Kreon sem marad zsarnoki eljárásáért büntetlenül. Fia, Haimon, Antigone jegyese, amint menyasszonya haláláról értesül, sírjához rohan s ott a hűlőholttestnél szívébe döfi kardját. Ezzel édesanyja sorsa is el van döntve, aki nem tudva szeretett fia halálát túlélni, eldobja magától életét.
    Kreon ekkor a tébolyító fájdalom karmai közt, önmagát átkozva már csak azért könyörög az istenekhez, hogy őt is sújtsák le, szabadítsák meg az élettől, amely már neki nem élet, hanem halál, oltsák ki életét, a halál lesz neki az let, szerettei közt találhatja csak föl nyugodalmát.
    Íme a költői igazságszolgáltatás. Úgy az emberi, mint az isteni törvény megszegését megtorlás követi. Vajon az életben így találnók-e? Akadna-e még egy Antigone? De a költészet nem is olyannak kell, hogy rajzolja az embert Aristoteles szerint, amilyen, hanem amilyennek lennie kellene.
    Azonban e szomorú vég dacára lelkünk nem marad megvigasztalatlanul: igazságot kell adnunk a költőnek, ki a kötelességek megszegését eszményi álláspontjáról kérlelhetetlenül bünteti.
    Nem kevésbé ragadja meg lelkünket Shakespeare Corilanusának tragikus sorsa sem.
    Két párt áll Rómában egymással szemben; az előkelők és a nép. A nép, melytől megtagadják a földbirtokot s a gabonát, hogy így elnyomva vak eszközzé legyen az arisztokraták kezében és ezek az arisztokraták, akik szerint csak a magas születés, a dicső ősök tehetnek bárkit is hivatalra képessé s kiválóvá. Ez utóbbiak vélme,ényének megkristályosodott kifejezője Coriolanus, ki az emberi jogot a nép iránti dölyfében lábbal tiporja. A nép azonban fölemeli fejét s tribunusainak ármányos izgatásaira e nagy hősét, kinél nagyobbat még nem szült a büszke Róma, száműzi. Coriolanust e hálátlanság a határtalan düh és elkeseredéskarjába kergeti. Hazája legnagyobb ellenségeihez, a volszkokhoz rohan, e szavakkal búcsúzva honfitársaitól:

„Hitvány kutyák, kinek lélekzetét
Úgy gyűlölöm, mint a büzhödt mocsárt
S kegyét becsülöm, mint a temetetlen
Halott maradványát, mely légemet
Megrontja; én száműzlek titeket!
Maradjatok itt ingó lelketekkel!
Remegjen minden neszre szivetek!
Az ellenség tollának lebbenése
Ejtsen kétségbe! Legyen hatalmatok
Mindig védőtöket száműzni, s végre
Butaságtok tégyen nyomorú
Szolgáivá oly nemzetnek, a mely
Egy kardcsapás nélkül hódíta meg
Megvetve a várost miattatok.
Hátat fordítok… széles a világ!”

    Volszk haddal vonul hazája ellen, készen arra, hogy megtagadjon hazát, szülőt, feleséget, gyermeket s Róma lángjában kovácsoljon magának új nevet. Ott áll már a vérszomjas tábor megtagadott szülővárosa alatt. Ott ül ő maga díszes vezéri trónján komor daccal nézve a remegő templomokra, a gyászba borult hazára. Könyörögve közelednek hozzá honfitársai közül azok, kiket legjobban szeretett: hajthatatlan maradt.
    Majd anyja, felesége s kicsiny fia jőnek mély gyászban s omolnak előtte porba irgalomért esdve. Ellenállása lassanként múlni kezd s végre fölülkerekedik hazaszeretete, enged a női könnyeknek, seregét elvezeti.
    Ez ellágyulásáért a felbőszült volszkok megölik. Nincs tehát irgalom számára; aki hazáját csak gondolatban is föl merte áldozni egyéni sérelmének, legyen bár istenekkel vetekedő kiváló teremtmény is, vesznie kell.
    Könnyel szemünkben állunk ravatalánál, de lakolását megérdemeltnek tartjuk. A mindennapi életben talán tovább él, de akkor hol a költészet, hol marad az ily fenséges alaktól várt tiszta jellem?! Így legalább, mint megsiratott, szerencsétlen hős száll sírjába.
    De nem folytatom tovább. Számtalan példát találhatunk mind az idegen, mind saját költészetünk termékei közt, melyek a költői igazságszolgáltatást eszményi fölfogásánál fogva oly megkapóvá, megnyugtatóvá s kibékítővé teszik.
    Nem tűztem célomul, hogy ez alkalommal a költészetet gyönge szómmal az élettel szemben elérhetetlen magas polcra helyezni kíséreljem. Hiszen azok a drágakövek, arany, ezüst, melyek a költői nyelvnek és világnak ragyogó színét adják meg, az életben is megvannak. Csakhogy míg itt durva kövekbe rejtve csak a figyelmes bányász éles szeme fedezheti fel őket, ott már kifejtve, a kohóban kiolvasztva s a csiszolóműhelyben kicsiszolva tisztán kerülnek szemeink elé.
    Hogy mily lebilincselően, s pár szóval mily megindítóan fejezi ki a nép lelke az egyes jellemző emberi indulatokat, s mily szívhez szólóan tudja velünk a hálátlanság fölött érzett méltatlanságát közleni, arra legyen szabad még egy néhány szót szólanom.
    Egy ó-francia dalban az anyai szívben lakozó kiirthatatlan szeretetre van fény vetve. Egy elvakult fiú szerető anyja szívét, egy rosszlelkű nőnek arra az ígéretére, hogy ha ezt ölbéli kutyájának elhozza, övé lesz, kitépi, meggyilkolva a csak érte élő jó anyát. Amint futva, iramodva viszi, elbukik s kigurul kezéből a dobogó szív, s a mag fájdalmával nem törődve ily szókat intéz a gyilkos fiúhoz:
„Jaj! – Nem ütötted meg magadat, fiam!”
    Többet nem szól sem az anya, sem a költemény, de ebben a pár szóban a bűn nagysága a végtelen nagy nemes anyai szeretettel szemben oly méla búval, oly megindító panaszos hangon van kifejezve, hogy könnyes elfogódás nélkül nem olvashatjuk.
    Ez a művészi kifejező képesség épp így, épp ily fényben jelentkezik a magyar néplélekben is. Épp így megvannak a mi költészetünknek is a maga virágjai, amelyeket akár külön, akár bokrétába fűzve nézni bármikor is háládatos a prózai élet mindennapi küzdelmei között.

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 19. szám, 1899. máj. 7.

Tompa Mihály (1817-1868) és a természet

 

    Tompának vallásos érzületével, istenfélelmével szoros kapcsolatban van a természet szeretete. Nem is csoda, hogy véges-végig vonul az egész költészetén, mert már gyermekkorában a borsodi kies tájakon megtanulta szeretni a természetet s gyönyörködi annak ezerféle magasztosságában.
    Helyesen jegyzi meg róla egyik életírója, Ferenczy József, hogy Tompát nem a modern természetimádás, nem a bölcsész kutató szelleme vezette a természet ölébe, de igenis a sorsával megnyugvó természete, a jámbor lelkész s a reflexiókra hajlandó költő lelkülete és képzelete. A magyar népköltészetnek egyik tulajdonsága, hogy abban a nép öröme, fájdalma, a természettel összhangzatban nyer kifejezést, ha a nép dalosa örül, akkor vigad az egész természet, ha bánata van, akkor a természet is vele búsul. Ez már régi időtől fogva átplántálódott a műköltészetbe is, majd önálló eredeti alakban, majd a népköltészetének utánzata gyanánt. Tompa költészetében, népdalaiban is többé-kevésbé meg van népköltészetünknek e sajátsága, de a természetért való igaz rajongása szubjektív érzületét a természet leplébe burkolta s nem egy virágregéje saját lelkiállapotának, hangulatának kifejezője.
    Tompának erkölcsi felfogása, érzülete mind istenben összpontosul s így van ez a természetnél is. A természet gyönyörét, magasztosságát Isten megnyilatkozásának tekintette; a természetben nyilvánuló erők, a természetnek pusztító és termesztő volta mind csak megrendíthetetlenebbé teszik Istenben való hitét:

Hallám az égnek szárnyát zúgni,
S az ért kalászt zizegni halkan,
S teremtő Isten! Földön, égen,
Léted kiáltá minden nékem!

    Tanuló korában, midőn kiszabadult a szoba négy falai közül s ha félretehette könyveit, menekült a szabadba s gyakran egyedül elbolyongott a réteken, mezőkön, hogy gyönyörködjék a tavaszkor felújhodó természet nyüzsgő virágaiban s lelke felemelkedjék, ha az ősz az enyészet bús képét varázsolja eléje. Majd férfikorában meleg nyári délutánokon kertjének sűrű füvében, virágai között hajtá le fejét pihenőre s ilyenkor álmodta  meg virágregéit. S bármennyire szerette is a természetet, azért sohasem fürkészte annak titkait, őt a természet felé annak megmagyarázhatatlan nagysága vonzotta. Valóságos vallomás az, amit a „Virágregék” előhangjában mond, hogy ő imádja a természetet kimondhatatlanul. Gyönyör s megnyugvás száll lelkére – úgymond – ha a virág sarjad s ha hullanak a fák lombjai s ilyenkor felkeresi a természetet, hogy tanuljon tőle s hogy sohase értse meg annak örök titkait s mint ő maga mondja:

Alkotó természet, utaidban,
Nagynak irva vagy!
S a kis ember rövid életében,
Buvárkodván titkod tengerében,
Bár ne értse érzi lelke – nagy!

    Midőn Tompa lelkét a boldogság kételyei aggasztják, a természetben talál vigasztalást, megkönnyebbül annak karjai között, ha szívét bő verdesi, szemét könny terheli s a boldogságot óhajtó szíve adja ajkára e szavakat:

Hová ragadsz, bolyongó képzelet?
Kit én szeretnék, ki engem szeret;
Nem tudom hol van? Nem is keresem.
A természet az én szerelmesem!

    Tompának a boldogságot hajhászó vágya másutt is nyer kifejezést a természet szeretetében. Szemere Miklóshoz írt episztolájában mondja, hogy ha az Isten élteti, kis házat vesz magának s melléje kertet, hogyha majd egykor gyermekkel áldja meg az Isten, akkor a kert legyen könyve apró gyermekeinek.

Első táplálékát a gyönge szív s elme
A jó, a nem mérges természetből nyerje.

    Mikor már feltalálta Tompa a boldog családi kört, amely után vágyódott, akkor kétszeresen boldognak érezte magát – s az ő szavaival élve -csendes boldogságban él anyjának kebelén, dajkálódott a tiszta, szent természetnek. Még akkor örül a tavasznak s dallal köszönti a tavasz hírnökét:

Ki megnyitod kelyhed mosolygóan nékem,
Légy üdvöz, üdvöz kedves ibolya,
A szép tavasznak első mosolya!

    De nem sokáig örülhetett a természet felújhodásának, szívének a tavasz csak rövid ideig volt kedves vendége. A sors megfosztotta őt két legkedvesebb virágától s ő okult ezen, mert a zsenge virágot a fagy lehétől nem óvhata meg, „virágregébe önté életöket” kedves emléke gyanánt kedves virágainak, szerette volna kedves gyermekeit is dalaival új életre hozni, de a virágok, ha egyszer elhervadtak, nincs erő, amely azoknak új életet adjon. Nem is örült ezután annyira a tavasznak mint azelőtt, a természet ezentúl nem volt rá olyan jótékony hatással, mit annak előtte. „Humboldt mondja – olvassuk Tompa jegyzetei közt –, hogy a természet, a tavasz jótékonyan hat az emberekre, én az ellenkezőt érezem.” Tompa ezután már bánatainak egykori vigasztalójában a természetben sem lelt vigasztalást, sőt

Szivem, ti hervatag virágok, levelek!
Ugy fáj, úgy vérzik értetek!
Fájdalmat hoztok énnekem.

    De Tompának fájdalmaktól megedzett szíve még fájdalmában is meg tudott nyugodni, s ha a természet felújhodásán örülni nem tud, annál inkább óhajtja az őszt, az enyészetet, mert a borongó ég s a pusztulás képe összhangban van az ő lelke hangulatával, s ekkor úgyszólván jól is esik néki a fájdalom s bár a virágok s a levél hullása szívének egész mélységét áltathatja, azért mégis így dalol:

És mégis én lehullástok idején
A fájdalmat úgy szeretem!

    Tompa még fájdalmában sem hanyagolja el virágait, sőt inkább öntözi, ápolja azokat, mert az ő virágai akkor már a temetőben nyílottak fiának hantján, amelyre egy valóságos kertet varázsolt s hogy el ne hervadjanak, napjában eljárt oda hű hitestársával, hogy legalább könnyeivel öntözze meg virágait, mert „a virág, mihelyt kinyilatkozik, leszakíttatik és elmúlik, mint az árnyék”. Ez a szentírási mondás rémlett előtte, leolvashatta fia sírkövéről százszor, ezerszer, hogy a mondás fájós igazság újra meg újra felhasítsa szívének örökké sajgó sebét. Midőn élete végét érezte közelegni, szinte féltette az ő kedves virágait, amelyek patakzó könnyeit annyiszor fogadták kelyhükbe és kérve kérte egy lelkésztársát, hogy holta után ápolja az ő kedves virágait, s egyetlen vágya, hogy tavaszkor múljon ki az élők sorából s prófétai ihlet szól belőle, midőn azt mondja:

Ősszel születtem… és tavasz leend,
Mikor reám esteledik,
Sárgult falomb állott bölcsőm felett,
Koporsóm majd rózsák fedik.

    S víziója beteljesedett, mert tavasz volt az ő testi gyötrődéseinek tanúja s mire végigszenvedte összes kínjait, már a verőfényes nyárnak örült a világ, s koporsójára kijutott elég a nyár rózsáiból. Fényes nyár volt, mire eltemették, és sírkövén ott van letörölhetlenül Tompa természet-imádásának fényes apotheosisa:

Természet! Ki ezer képben tükrözte halálod,
Új életre hogyan kelsz, ha üdül a tavasz,
Most öleden nyugszik, maga egy burkolt szomorú kép,
Várva nagy értelmét bús tele titkainak.
Lágyan öleld tetemét Anyaföld s ti szeretti Virágok,
Üljetek ágya köré, mondani méla regét!

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 14. szám, 1899. ápr. 2.

Kollai Virgil (Koltai 1857-1907): 1848. ápril tizenegyedikén

Oszlik már az égnek fekete felhője,
Szerte árad a nap életkeltő fénye;
Ébred a jogoknak gyászos temetője,
Meghal a zsarnokság gyilkoló önklénye.
S merre a tavaszi szellő tovaárad,
A szabadság lelke mindenütt feltámad!

Tavasz lett nekünk is! Hosszú téli álom
Nehezült ránk, mint a halálangyal szárnya;
Olyan volt a magyar, mint szomorú várrom,
Rája bocsátkozott a pusztulás árnya.
Mint a zsémbes öreg – ki halálát várja…
Senki sem hallgatott panaszos szavára!

Ez a dicső nemzet gyenge asszonymódra
Hajdani szépségét sóhajtozta vissza;
Szabadságért lengett egykor lobogója,
S most gyáva könnyeit fekete föld issza!
Nubia párducza gyáva nyulat nemzett?
Sasok nemzedéke búgó gerlicze lett?

Gyáva panaszokkal küzdött önkény ellen
S szolgaságban tartá jobbágy-testvéreit;
Önzésbe sülyedt el a nemzeti szellem, -
S alig volt közöttünk, ki a jövőben hitt.
Millióknak nem volt honjuk e hazában,
Melyért nyolczszáz évig hullt vérük – hiában!

Elhagyta hát Isten végképen a magyart?
Könyörtelen nézi gyászos pusztulását?
Kihalt-e már a sziv? Megbénult-e a kar?
Tűri, hogy elleni elenyésztét lássák?
Nem hagyta el Isten, nem! – megváltót adott,
A kinél nagyobbat nem láttak századok!

Széchenyit küldötte népünk váltságára,
A kinek szavára felriadt a nemzet;
Munkás honszerelme gyújtó szózatára
A magyar ujonnan nagy, hősi nemzet lett.
S szólott: „Mi a magyar régi dicsősége?
A magyar még nem volt, - magyar leszen végre!”

Gúnytól, fájdalomtól lángzó szózatára 
Új élet támadt a tespedt idegekben,
Halódó szivekben kelt új élet árja,
Ifjú vér lüktetett a fonnyadt erekben.
Munkált és alkotott, hatott, gyarapitott:
Gondolatot, érzést, mindent megújitott!

Varázsigéjére feltámadtak hősök,
Kiket küzdelemre jog s igazság edzett,
hogy miért küzdöttek honfoglaló ősök:
A szabad hazában legyen szabad nemzet!
Megosztva a jogot, testvér legyen minden,
Kit e hon fiának alkotott az Isten.

És a magyar küzdött újra magyar ellen,
De egy s szent volt a czél: egy nagy, boldog haza!
A küzdőt evíté égő honszerelem
S felderült a nemzet fényes, szép tavasza!
Hangzott és viszhangzott szerte a harczi dal:
Hazádnak rendületlen légy hive, oh magyar!

Szent lelkesedésben mindenki remélt, hitt,
Kossuth lángszavára izzóvá lett a hon;
Csak Ő félté, óvá nemzete reményit,
s midőn a hon épült – búsongott romokon!
A költő szent harcra felgyújtva énekel,
És a nemzet többé nem kér, de követel!

És termő lett újra hazánk termő földje,
Emelte a hazát szív, ész és serény kéz;
Szabad lett a föld s kit lenyügzött göröngye:
Millió – a honért élni s meghalni kész.
Megifjult a magyar, új lett alkotmánya
S megpecsételte a magyarok királya.

Nemzet lett a magyar, egy szív és egy lélek,
A százezrekből milliók támadtak;A 
Egy haza polgári, szerető testvérek! -
S majd hozzájuk álltak a régi halottak:
Bethlen és Rákóczy elvérzett hősei,
Mikor szabadságunk meg kellett védeni!

Áldottak legyetek, ti szentek, ti nagyok,
Leborulva áldunk mi gyarló unokák,
A kik szent nevetek – ti fénylő csillagok -
Szégyen- s büszkeségtől pirulva zokogják.
Népünk védszentjei, imánk hozzátok száll:
Legyen egy a magyar, s vele egy a király!

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 15. szám, 1899. ápr. 9.

Katona József Bánk bán-ja. – Jókai Mór felolvasása.

    A csillagászok évezredek óta észlelnek az égen egy csillagködfoltot, melyet Cassiopeia névvel jelöltek meg. Ha csupa csillagokból van is, mégis csak folt az az égen. A tizenhatodik században a világhírű csillagász, Tycho de Brahe egy este egy hirtelen támadt központi csillagot fedezett fel a Cassiopeia ködfoltjában: az égitest egyre növekedett, hónapok múlva versenyzett nagyságában a Jupiterrel, fényességében a Siriussal, úgy hogy déli nappal is látható volt az égen. Azután amilyen gyorsan támadt, oly arányban el is múlt.
    Bánk bánról elmélkedvén jut eszembe ez a csillagtünemény. Ez sem mese, sem legenda: igaz történet.
    A magyar történelem egén is van egy ilyen csillagködfolt: II. Endre király koronás hitvesének, Gertrudnak meggyilkoltatása, Bánk bán, a nádor által.
    Ennek a történetnek az alakjai is mind fényes neveket viselnek. Vannak közöttük főispánok bánok, zászlós urak, sőt egy magas állású főpap. És aztán maga a nádorispán: a királynak az országból távollétében helyettese. De ha megannyi csillagok is mind, a történet, melyet alkottak, ködfolt maradt a magyar nemzetélet firmamentumán, melynek elemzése nehéz feladat a múltat vizsgálónak.
    Hogy a hős lelkű, a lovagias, a hűséges magyar nemzet fő-fő emberei összeesküvést koholjanak, melynek célja megölni a királynét! Hogy férfikéz gyilkot emeljen gy védtelen asszony ellen, akinek a homlokát a szent chrysma érinté, aki a szeretett királynak hitvese és Szent Erzsébetnek édesanyja; s hogy e rémtettet maga a király helyettese hajtsa végre, aki ha gyilkolt, csak bal kézzel szúrhatott, mert a jobb kezében a királyi pálcát szorítá!
    És erre a tettre az ország első főpapja is buzdítá az összeesküvőket, történelmi nevezetességű, oráculum-szerű mondatával: „Reginam oceidere nolite timere bonum est. Si omnes consentiunt ego non contradico.” Melyből az értelmi jegyek fölcserélésével azt is lehet kiolvasni, hogy „tegyétek”, azt is hogy „ne tegyétek”.
    Növeli a ködfolt homályát az a tény, hogy az országába visszatérő király hitvese gyilkosát, Bánk bánt nem csak hogy meg nem bünteti, sőt nádori tisztjében továbbra is meghagyja.
    Ebből a ködfoltjából a magyar történelemnek alkotott egy teremtő lángész, egy olyan fényes csillagot, aminő a Cassiopeiáé lehetett.
    Teremtő lángésznek kell őt neveznem, mert kész anyag, kínálkozó adat nem sok állt rendelkezésére, mely nagy alkotásában segélyére szolgáljon.
    Ami krónikás könyvek könyvtárainkban rendelkezésére állhattak, azok inkább félrevezették volna.
    A Pethő Gergely és Kovács János krónikájának följegyzése szerint Gertrud királyné megöletése azon korszakra esnék, amidőn II. Endre király a magyar keresztes hadakkal a szentföld felé vonulna. Ez a krónikás nem tud semmit arról, hogy a királyné által elkövetett uralkodási hibák mint lázíták fel az ország nagyjait, magát a népet, a bitorló, a zsaroló idegen faj ellen, melynek személyestését a királynéban látták: csak a megsértett férji becsületet állítja oda a bosszú indokául. Szerinte Bánk bán azonnal sietett a király után, akit utolért Konstantinápolyban, s a véres tőrt,mellyel Gertrudot megölte, a király kezébe nyújtva, maga kérte a szigorú ítéletet saját fejére. És a király, nemhogy visszasietne a gyászeset után országába, hanem még Bánk bánt biztatja, hogy csak menjen szépen haza és kormányozzon rendén, ő utazik odább a szent földre hadakozni, s csak e hadjárat befejezte után, hazatérve nagyszámú ereklyék kíséretében (melyek között a krónikás szerint felemlítendő ama kőveder, melyben Krisztus urunk a vizet borrá változtatta), tüstént másodnapon mingyárást törvényt üle Bánk bán fölött s kimondá a szentenciát, hogy a királyné asszony méltán öletett volna meg és Bánk bánnak mentséget ada a király.
    A krónikaírót magát is a Cancionale vezethette félre, mely két századdal elébb, 1574-ben adatott ki Heltai Gáspár által, melyben a jó Tinódi Sebestyén diák a Bán bánról szóló énekben szintén Constantinápolyba utaztatja a nádort a véres tett után, ki ott a király előtt ekként igazolja cselekedetét:

„Mert feleséged, én asszonyom Gertrud,
Kit én olyannak véltem, mint szent Ruth
Oly dolgot művelt, ki megmondásra rút,
Halálára ki volt választatott út.”

    Lantos Sebestyén szerint a király nagy megnyugvással fogadja Bánk bán előadását, szép kegyesen visszaküldve őt országába, míg ő maga tovább megy tábort járni Ázsiába, s csak visszatérte után veszi számon a feleségét Bánk bántól, aki úgy nyilatkozik a felhívásra

„Én öltem meg a te feleségedet,
Im kezedben adom az én tőrömet,
Amellyel megöltem feleségedet
Ölj bátor ezen tőrrel engemet.”

    A király azonban nem él ezzel a felhatalmazással:

„Az Bánk bánnak király igaz törtvényt tőn,
Ki megszabadulássá Bánk bánnak lőn,
Hire neve, királynak azért jó lőn,
Mert igaz András király ő neve lőn.”

    Ez egy oly lehetetlenségekkel, lélektani képtelenségekkel rémkedő történet, mely alapjában vetekedik Macbeth és Lear király meséjével.
    És ezt a történelmi adatot választotta drámai tárgyul egy magyar fiatal költő.
    Valóban oly nagy bizalmának kellett lenni a lekében lakó teremtő erőhöz, mikor e tárgyat fölemelte, mint annak a brit óriásnak. S hogy el nem ejté, amit fölemelt, arról tanúskodik művének minden lapja, minden mondása, s az egésznek a megalkotása együttesen.
    E század második évtizedében, 1814-ben állt készen ez a mű.
    Aki e drámát végigolvassa,meg kell győződnie, hogy ez a munka nem készült el azon rövid haladék alatt, melyet egy pályadíj kihirdetésének és a pályamű benyújtásának határideje megszab. Évek sorának kellett azt megérlelni, az ifjúi hő lelkesedésnek a férfiúi hideg ész uralma alatti működésével.
    Azokban az években, amidőn a dráma egy magyar költő ifjú szívében kaotikus ködfoltból csillaggá tömörült, egész Európa harcot viselt „egy” nemzet ellen, mely világháborúnak első oka az volt, hogy „az” a nemzet királyát és királynéját megölte, s ebbe a hadjáratban a magyar nemzet is részt vett hősi önfeláldozással és királya iránti törhetlen hűséggel.
    Bánk bán írójának tudnia kellett azt, amidőn drámájának kereteit megalkotta, hogy ezt a művet nem a vele együtt élő kortársak számára írja: hogy ennek az egész alapeszméjétől, irányától, hangulatától a jámbor, királyhű bírálók visszariadnak: - nincs színház, melyben előadhassák –, nincs Maecenas, aki kiállítási díszéről gondoskodjék, - nincsenek színészek, akik az ő szellemóriásait élő alakokká varázsolják: - és nincs közönség, amely ezeket az eszméket, ezt a nyelvet, ezt a költészetet megértse, felfogni bírja.
    Ellenben van cenzúra, mely e mű színpadra hozatalát minden irgalom nélkül betiltja.
    És Katona József mégis megírta Bánk bánt, abban a biztos tudatban, hogy majd talán késő századok múlva, amikor ő maga már a föld alatt porladozik, ott fog az emelkedni, mint egy „monumentum aere perennius” ismeretlen sírja fölött.

*

    Ki volt Katona József?
    Életírói azt jegyzik föl róla, hogy egy kecskeméti szegény takácsnak a fia volt.    
    Itt csak a „szegény” melléknév a tévedés.
    Abban az időben a takácsok nem voltak szegények, amidőn minden ember a saját házánál fonott vásznát viselte fehérneműnek, otthon szőtt abroszához törülte kését. Még én jurátus koromban is az anyám és nővérem fonta vászonban ruházkodtam. Akkor a takácsok derék tekintélyes polgárok voltak. Katona uram bizonyára szenátor is volt a polgárhatóság korszakában,melynek Gyenes Mihály inzsellér volt a főbírája. Én még láttam a házát, díszes őri lak volt az, midőn tizenkét éve a költő halála után az említett Gyenes Mihály családjánál találtan még évig édes otthont.
    Derék házigazdám jól ismerte Katona Józsefet, mint ifjú költőt is, és később, mint hivatalviselő férfit, s sok adomát tudott felőle mondani.
    Katona József kitűnő nevelésben részesült. Apja már tíz éves korában Pestre hozta őt fel gimnáziumba, ahol lakása az egyetemi könyvtár épületében volt; a jogi tanfolyamot is Pesten végezé. A jogtanulás befejeztével ismét a fővárosban tölté, ahogy szokás volt, a juratériát. Ezalatt is szorgalmasan járta a királyi Curiát és a könyvtárakat.
    Egyszer aztán híre futamodott a alföldi városban, hogy a fiatal Katona József a komédiások közé keveredett, azokkal összeszőtte a sorsát, s eltűnt a világban. Szülői nagy szomorúságban voltak miatta; azt sem tudták huzamos ideig, hová lett a szeretett fiuk.
    De nemsokára megvigasztalta őket jó, jámbor szomszédjuk, a gelencsér, ahogy azt a házigazdám elmondá előttem: „Ne búsuljon kegyelmed Katona uram, rátaláltam már a fiára: ott láttam a halasi vásáron: fehér köcsögkalap volt a fején: úgy táncoltatta a medvét.”
    Ez a fogalma volt az akkori közönségnek a színészetről, a komédiáról, hogy az egyenlő mesterség a medvetáncoltatással.
    Katona József színészi pályáját vázlatozva találjuk Toldy Ferenc magyar irodalom kézikönyvében.
    Katona József még joghallgató korában kedvelte meg a színészetet. Itt működött akkor a rondellában egy magyar színésztársaság. Ez a rondella egy, a pesti Duna-parton ottfelejtett ódon bástyakörönd volt, színházzá átalakítva. A társaság igazgatója volt Benke József, kitűnő tragikus színész, tudós fordító, később miskolci tanár, számos gyermek atyja, akik közül egyik, Laborfalvy Róza lett az én nőm. Ennek és Balogh Istvánnak a társaságánál szerepelt Katona József, mint színész. Tehetségét bizonyítja az, hogy Hamletet játszotta. Itt kellett megismernie Shakespeare-t. Korábban írt darabjai, szám szerint tizenegy, inkább Kotzebue és Iffland tanulmányára vallanak, s nem is sejtetik azt a lángészt, mely Bánk bánban megnyilatkozott.
    Színészkedése azonban csak műkedvelői kirándulás lehetett, „delectans actor”; mert ugyanazon időben az ügyvédi cenzúrát is letette s diplomát nyert. Hiszen jogász koromban én is játszottam többször a színpadon, sőt rendező is voltam, - csakhogy akkoriban már nem tartották Kecskeméten a szavalóművészet csepűrágó komédiásnak.
    Nem írhatom meg a Bánk bánról szóló elmélkedést anélkül, hogy magának a szerzőnek 1819-ben nyomtatásban megjelent munkájához írott előszavát ne közöljem.    
    „Ötödik éve, hogy készítettem e darabot, mikor az Erdélyi Múzeumban a kolozsvári leendő játékszíntől felszólítás hirdettetett. Nem volt-e pénz, vagy amit szégyen volna hinni – nem találtatott valamire való munka és így a neszt csak az idővel akarták meghalatni? De valójában a híre el is némult, vagy én legalább nem tudok róla.”
    Hát biz ez úgy van. Katona József nem tudott róla. Azon időben még nem volt napi sajtó, csak heti füzetek. Az Erdélyi Múzeumnak egyik számában megjelent a pályázatról közölt tudósítás. De hát ki olvasta Magyarországon az erdélyi Múzeum íveit? A pályabírók ítélete szerint a beküldött tizenkét pályamű közül legjobbnak találtatott a „PÁRTOSSÁG DÜHE”, szerzője TOKODY János: de az is oly nagy hibákban leledzett, hogy a pályadíj kiadása megtagadhatott tőle. Azonkívül még BOLYAY Farkas három színműve s egy KISFALUDY Sándornak tulajdonított dráma, KUN László találtatott dicséretre méltónak; de KATONA József BÁNK BÁN-ja még csak megemlítésre méltónak sem véleményeztetett.
    És ezt Katona József sohasem tudta meg. „De valójában a híre el is némult, vagy legalább én nem tudok róla.” Így folytatja előszavában.
    „Részemről elegendő hálát nem adhatok, hogy így esett; mert megvallom, hogy gyengét írtam; mindazonáltal ezzel nem azt célozom, hogy most egy Phőnixet mutatok elé, - nem, hanem csak jobbat. Éles szemek olvasgatták és figyelmessé tettek a szépre úgy, mint a rútra: most is gyönyörködve olvasom Bárány Boldizsár úr akkori barátomnak írásban adott »ROSTÁJÁT«. Mindenkori szíves emlékezetem legyen köszönetül.”
    Ezután igazolja a szerző, hogy miért választotta a királyné öccse számára az OTTÓ nevet: holott történetíróink nem egyeznek meg abban, hogy Bánk bán szerencsétlenségét Gertrudis királyné melyik öccse okozta. Eckbert bambergi püspök, Ottó burgundiai pfalzgróf, Henrik istriai márkgróf és Berchtold, kalocsai érsek, egy tudatlan fiú. Katona választása Ottóra esett. Szerző engedelmet kér Ottótól, ha nevéhez köti öccsének esztelenségeit, de hogy valósággal Berchtoldra gondolt, azt sejteti, amidőn Bánk bán felhányja a királyné öccsének bíboros voltát.
    A másik képzeleti alak volt Bánk felesége, kit Katona József Melindának nevezett. Előszavában egy futó fényt lobbant végig munkája alakításán. Csak azután, hogy drámája elkészült, akadt egy iromány a kezébe, melyben az van, hogy Michael és Simeon Miczbán spanyol testvéreknek volt egy világszerte híres szépségű húguk, kit Benedictus (Bán bán) Konrád grófnak a fia vett el. „Elismerem tehát,Melindát spanyolabbnak, írja szerző, s nem győzök eléggé csodálkozni a véletlenségen, midőn Mikhalt és Simont idekevertem, anélkül, hogy akkor a vérséget gyaníthattam volna is.”
    Szerzőnek ebből a följegyzéséből azonban megérthetjük, hogy milyen nagy különbségnek kell lenni az első Bánk bán színműve és aközött, melyet átdolgozásban ismerünk. Hiszen a bojóti spanyol testvérek gyöngéd szeretete Melinda és gyermeke iránt az egész darabon végigszövődik s fénypontját képezi azon izgalmas párbeszédnek, mely a IV. szakaszban Gertrudis és Mikhál bán közt lefoly.
    Az erdélyi irodalmi pályaverseny s a dráma kinyomatása között öt év telt el. Ez alatt tökéletesítette Katona Bánk bánját azzá, aminek jelenben ismerjük.
    Az ifjú költőnek már akkor tisztában kellett lenni a feladatával, amidőn múzsája sugallatára e nehéz tárgyat kiválasztá a magyar nemzet történetéből.
    A történetírók, a krónikások durva észjárását helyre kellett neki igazítani. A költőnek ez nemcsak szabadsága, de kötelessége.
    Jól mondá egykor KAZINCZY Gábor előttem: „A HISTÓRIA A POÉZISNAK nem gouvernantja; hanem csak ÖLTÖZTETŐ SZOBALEÁNYA”.    
    Hogy Bánk bán krónikájából magas röptű történetet alkosson meg, mely a költészet szárnyain az igazság világába emelkedik fel, más királyt, más királynét és más Bánk bánt kellett neki megteremtenie, mint aminőket a krónikák eléje rajzolnak: a mellékalakokat pedig s azt, mely szenvedő szerepet visel, de mégis főszemély a költeményben, Bánk bán feleséget egészen költői fantáziájából kellett előállítania. Melindát az avult papírosok „Totá”-nak nevezik,s  elbukását saját temperamentumának róják fel. Müller, Csery fordításában ADELAID-nak nevezi a nádor feleségét.
    Katonának legelőször is meg kellett teremtenie képzeletében ama régmúlt kornak egyetemes képét: a hatalmukat féltő, az idegenek uralmát nem tűrő magyar főurak lázadásra törő szövetségét: a kizsarolt jobbágyság keserves helyzetét. Az első személyesítőjére talál PETUR BÁN-ban, a második TIBORC-ban. Mérséklőül áll közöttük a két meghonosult spanyol testvér, akiknek vérét még nem forralja fel a magyar nemesi büszkeségnek idegent elperzselő sárkánytüze. Ennek a vérvilágításnak árnyékául szolgál a királyi udvar sivár könnyelműsége, mely a léha Ottó hercegben s a kalandor Biberach-ban talál kifejezést, s ehhez járul az ellenkező világítás Gertrudis uralkodni vágyó, hatalma érzésében elbizakodott alakjában. Az ellentétek egymással szembe tornyosulnak.
    De megjelenik közöttük a történet vezéralakja, Bánk bán, egy egész ember, egész férfi, egész magyar. Megjelenése, hatalmas beszéde lecsillapítja a kitörni készülő lázadást. A főurak meghajtják dacos fejüket s a kesergő jobbágy elhallgat ínséges panaszával.
    Ekkor jön a tragikai fordulat a dráma közepén. Bánk bán hírül veszi nejének meggyalázását Ottó herceg által, látszólag a királyné beleegyeztével s erre a szívét találó mérges tőrdöfésre a nagy államférfi, a kormányzó bölcs egyszerre átalakul azzá, amivé minden egész embernek, egész férfinak, egész magyarnak át kell változnia halálra sértett becsülete megbosszulójává. – A féltékenység szikrája kellett hozzá, hogy ő is úgy lángra gyulladjon, int a többi: még jobban azoknál.
    Érezzük, hogy nem tehet, nem beszélhet másképp. De Bánk bánnál a démon is ember.
    A költő művészi keze tartóztatja a kitörni készülő katasztrófát. Bánk bán, még a Melindával történt találkozása után is, még Tiborc ismételt panaszait megértve is, a nádori méltóságát megillető mérséklettel beszél királynéjával: tűri annak keserű szemrehányásit, ingerlő gunyorát s csak becsülete elrablójának, Ottónak megjelenésére háborodik fel egész férfiúi vad indulatja, akkor is a csábító ellen fordul az, s csak a királyné szenvedélyes beavatkozása okozza, hogy e harag az ő személyére csap le: a tőrdöfés, mely a trón zsámolyát vérrel festi, nem az előre kigondolt orgyilkolás műve volt, hanem egy vad indulatában elvakult férj őrjöngéséé, aki e tett után tántorogva lihegi: „E tőr reám szakad.”
    S a tragédia szelleme a következő szakaszban sem hanyatlik. Itt a királyt látjuk, mint igaz férfit megjelenni, mint koronát viselő férfit. Nem oly alakban, aminőben a krónikások állították elénk, hanem amilyenné a költő látnoki divinációval az igaz magyar királyt megemberesíté; nem a jeruzsálemi ereklyékkel megrakott zarándokot, hanem a Halicsból diadalmasan megtérő hős vezért, ki a ravatalon fekvő meggyilkolt királynéja tiszta hírnevéért kész bajnoki párvívásban megharcolni ellenfelével, nejének gyilkosával. S a bevégzésnél remekel a költő helyes érzéke. Bánk bánnak a szívét tör9 össze Melinda halála által. És a király, csak akkor, amidőn azt látja, hogy az egyenlő gyász, a közös fájdalom által ő és ellenfele egyenlőkké lettek, de az ő feje még mindig magasabb egy koronával, mint azé: akkor bocsát meg Bánk bánnak; s miután a haldokló Biberach vallomása a királyné nevét tisztára mossa, tökéletes lesz a kiengesztelés, a költői igazságtétel, a tisztán látó poézis világot támaszt a história homályában.
    Remekül van megalkotva ez az egész színmű.
    A legtöbb magyar történelmi verses dráma úgy tűnik fel nekem, mint azok a nagy paloták és bazilikák falait díszítő mozaik képek, vagy az ablakokon pompázó enkausztikai üvegfestmények; bámulom rajtuk a remekelő művész technikai alkotását; de Katona Bánk bánjának minden alakja olyan előttem, mint a régi görög szobrászmű, mely tökéletesen van kifaragva és azonfelül élethíven kifestve: márvány, mely él.
    S a nagy történelmi alakoknak művészi kiformálásához járul a minden színezetében jellemző költi nyelvezet.
    Kitől tanulhatta Katona József e század elején ezt a magyar drámai szólást, aminőn előtte nem írt soha senki: utána is nagyon kevesen? Honnan kerültek elméjébe ezek a magvas mondások, amiknek mély értelmük van, s amiket mégis mindenki megért: hogy írhatott ily tiszta magyarsággal abban az időben, amidőn a magyar auctor ha pennát fogott, koncipiálni az ideáit, ahhoz segítségül hívott latint, franciát, németet: hogy tudott oly gazdagon színezni azzal a nyelvvel, mely akkor oly szegény volt; s az egyszerű szavak kincseket rejtenek gondolatokban, érzelmekben, igazságokban.
    Bánk bán költői szépségeit magasztalni közönségünk előtt éppen olyan fölösleges igyekezetnek tartom, mint aminőt az adoma tudósa kifejtett, aki kőolaj lámpáját tartá vendégei elé, hogy jobban lássák, milyen fényesen süt a teljes holdvilág.

*

    És ezt a remekművét a költő sohasem látta előadatni a világi életében.
    1819-ben elő akarták adni a pesti rondellában, de a cenzúra letiltotta. 1830-ban Katona József ifjan hirtelen halállal kimúlt.
    Legelőször került színpadra Bánk bán a pesti Nemzeti Színházban 1839-ben, március 23-kán, Egressy Gábor jutalomjátékául. Természetesen a cenzúra által jól meghúzkodva. De több előadásra mégsem bocsáttatott.
    Ismét színre hozatott másodszor 1845. november elsején új szereposztással. Ezúttal Bánk bánt idősebb Lendvay Márton játszotta, a királynét Laborfalvy Róza, Melindát Lendvayné Hivatal Anikó, Petur bánt Szentpétery, Biberachot Fáncsy Lajos, Tiborcot Bartha, Mikhált Udvarhelyi személyesíték. Mindezeknek jelmezes alakjait, megörökíté Barabás rajzónja.
    Bizony csak a rajzón. A veres plajbásznak megint volt rá gondja, hogy Bánk bán elpihenjen.
    A harmadik előadása igen nevezetes volt.
    Egy olyan napon, mely nem engedi magát a feledékenység tarjagai által a márványlapon benövetni, maga a fölséges nép követelte Bánk bán előadását a Nemzeti Színház igazgatóságától.
    1848. március 15-ikének jegyeztük fel ezt a napot.
    Ingyen előadás volt.
    Régen volt az: ne beszéljünk róla.
    Aztán megint nagy ideje volt Bánk bánnak csendesen szunnyadni a maga kriptájában.
    l1858-ban, március 10-kén hozatott ismét színre, szelídített szöveggel. Egy év múlva ismét 1859 ápril 25-ikén elővétetett Prielle Kornéliával, mint Melindával. Akkor ismét rázárták a sírbolt ajtót.
    Végre hajnalodott a szabadság égalján.
    Bánk bán is fölébredt.
    1868. szeptember 27-én hozatott újból színre: ezúttal a teljes hamisítatlan szöveggel.
    És azóta folyvást él Bánk bán és folyvást növekedik: egyre nagyobb lesz. Ez a mi irodalmunk Cassiopeia csillaga!
    Az alkotmányos korszak alatt száznál több előadást ért Bánk bán. A századik előadását 1895. május tizenharmadikán ünnepeltük; még Bécsben is előadták a Nemzeti Színház művészei 2892. október elsején magas s legmagasabb körök jelenlétében, magyarul.

*

    Hazámnak fiatalsága, jövendőnk örököse! Tudd meg és megtartsd, hogy amíg Katona József Bánk bánja a nemzeti színpadon tündököl: addig Magyarország egén a szabadság napja ragyog… Ez a mi uralkodó planétánk...

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 15. szám, 1899. ápr. 9.

Bán Aladár (1871-0960): Dalok Édesanyámhoz

 


I.
Én borúljak inkább a te sírhalmodra,
A szívem a kíntól ha meg is szakadna,
Mint sem te sirass meg, szememet befogván,
A sirba’ se tudnék nyugodni, ha tudnám,
Hogy sírva borúlsz rám.

Reszkető levelű nyírfák árnyékába
Vigyenek ki örök álomnak ágyába,
Ott adjanak át egy rejtett, kicsi sírnak,
Hogy ne lássa senki: hogyan meggyászollak,
Hányszor megsiratlak!

Én zokogjak inkább a te sirod felett,
Én fogjam be szelíd, haldokló szemedet,
Mintsem vesztem neked egy új bút okozzon
S annyi sebbe’ vérző szíved megszakadjon
Azon a sírhanton…

II.
Ha le tudnám írni
Minden szenvedésed,
Az egész világon
Siratnának téged.

Ezer könny fakadna
Ezer áldás szállna
A te gondfelleges,
Hervatag orczádra.

De nem tudlak téged
Szóval magasztalni,
Csal reád borúlva
Áldani, siratni…

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 13. szám, 1899 .márc. 26.

Ábrányi Emil (1850-1920): Márczius tizenötödike – 1899.

 

Mért vetjük meg a hálátlan fiút?
Mert nincs szivében  hűség, kegyelet.
Mert ott, a hol más csak szeretni tud,
Ő ridegen néz s fagyosan feled.
De fájóbb képe nincsen a halálnak,
Zordabb az éjnél, melyben nincs sugár:
Ha milliók hálátlanokká válnak,
Ha egy nemzetnek nincs emléke már!

Nem élnék többé, - életet hazudnánk
Színlelve csak, mint holmi czifra kép,
Ha téged egyszer elfeledni tudnánk
Legszebb emlékünk!… Téged, csodaszép
Határidő, nagy tettek hajnala,
Mely ránk megváltó sugara vetett,
Mikor kitört a költő szent dala,
S félholt rabokból hős nép született!

Nyíló tavasznak első langy heve
Száz ibolyát költ erdők mély ölében.
Úgy nyílt ki akkor nemzetünk szive,
S jött a szabadság, szinte észrevétlen.
És mint az illat,mely lelkünkbe csap,
Az ibolyák dús rejtekére rávall:
TE is, te szép, áldott emlékü nap,
Tele vagy a szabadság illatával.

Ó felséges nap! Ó napok királya!
Hiába zúg az évek tengere;
Te fönn lebegsz, mint fejedelmi gálya,
Határtalan gazdagsággal tele!
Eltűnsz, de aztán visszatérsz megint,
S hozod magaddal roppant kincseinket!
A míg szemünk rajongva rád tekint,
A nagyság álma ringat ujra minket!

Földrengés nem volt ehhez fogható!
Elpusztul minden, hogyha reng a föld.
EZ nemcsak rombolt -: épített is! Ó
Remek földrengés! Minden összedőlt,
A mi silány volt, néhány percz alatt:
Rang, gőg, jobbágyláncz, zsarnok támasza…
De a romok közt ott állott falad
Uj Magyarország, új, szabad haza!

Dicső emlékek legmagasztosabbja!
Ha elfelednék ünneplő napod:
Emlékeznék rád Tháliának papja,
Mert ő volt mindig leghivebb papod!
Apostolod volt, sokszor egymagában,
És ő hirdette a jövő időt,
A gúny, nyomor, közöny sivatagában,
Mint egykor János az Üdvözítőt!

Egekre szállt a győzedelmi akkord,
De teljessé itt vált a diadal:
E gyönge deszkán, mely világokat hord,
Mikor fölhangzott a TALPRA MAGYAR!
Itt egyesült, mint kélt király a sajkán,
Mig tapsoktól rengett a ház fala:
A legnagyobb magyar szinésznek ajkán
A legnagyobb magyar költő dala!

Egy óriás szinpaddá vált az ország!
De nem hiú, ál-hazaszeretet,
Nem! Tiszta jellem, ragyogó bátorság
Játszottak ott hatalmas szerepet.
S mikor megjött a nagy, tragikus óra:
Végi játszották híven, igazán!
Fölléptek és meghaltak mind – végszóra,
S végső szavuk volt: Áldás a hazán!

A te műved volt, ó szabadság napja,
E sok nemes szív és csodás erény!
Tiéd a nemzet vérrel írt darabja,
Végsőig játszva hős csaták terén.
Miattad lett fenséges a bukásunk,
S világraszóló részvét a hatás.
Miattad zsendült új örömre gyászunk,
S fogant a sírban új föltámadás!

Az, a mi bennünk jóság és erő,
Az, a mi bennünk szép s valódi nagy,
Eszmékben fennkölt, tettben vakmerő,
Erény, igazság, törvény -: mind te vagy!
És végre a szabadságot te adtad
Kora tavasznak évadán nekünk,
Mikor a kedves ibolyák fakadnak:
Ezért maradsz te legszebb ünnepünk!

S míg a hazához rendületlenül
Hű a magyar: fog emlékezni rád!
Nagy napodon testvér-csoportba gyűl,
S egymást szeretve, hévvel fogja át.
A míg mi téged ünnepelni birunk,
Érezzük mélyen, hogy e drága hely,
Ez a mi bölcsőnk és ez a mi sirunk
S itt nagy munkában élni, halni kell!

A míg e népnek van szent mámora,
A miig hisz benned és téged megért:
Jutalma lesz vig esztendők sora,
Megbűnhődött jövőért s multakért!
Becsülve téged, békét köt az éggel,
S a védő Isten nyújt feléje kart.
Megáldja kedvvel, viruló bőséggel
És élteti örökké a magyart!

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 12. szám, 1899. márc. 19.

Márk királyfi

 

    Minden népnek megvan a maga NEMZETI HŐSE: történeti személy, kiben az emberek a maguk külön nemzeti erényeiknek és sajátosságaiknak páratlan megtestesülését látják. Legjobban szívébe foglalja az ilyet az egyszerű köznép; elragadtatással énekel róla naiv dalokat, melyekben a kedves hőstetteit és személyét csodaszerűség övezi, úgy, hogy az epikai nagyítás ködében csakhamar félistené magasztosul. Az e fajta hősdalokból alakultak aztán ki a naiv eposzok,
    Az ó-francia hősdalok ROLAND dicsőségét zengik, az ó-német NAGY KÁROLYRÓL, a gaél ARTUSZ királyról, a skandináv SIGURDról, a spanyol CID-ről, a mór GANZUL-ról, a keleti RUSZTEM-ről énekel. A délszlávoknak nemzeti hősök KRÁLJEVICs Márkó, azaz Márk királyfi, kinek híre-nevéről a XIV. század óta dallanak a délszlávok a Balkán-félszigeten; róla énekel a nép ünnepélyein, lakodalmon, aratáskor, szüreteléskor, kukoricafosztáskor, búcsún és vásárokon, körtáncukat (kóló) tambura és dudaszó mellett is ezek kíséretével lejtik. Mintegy 107 népballada szól Králjevics Márkról; a magyar irodalomba már Vitkovics Mihály és Székács József ültette át néhányat, most azonban MARGALITS EDE egész kötetre menő balladát fordított le költői erővel, jó magyarsággal. Ebből mutatjuk be az alábbi szemelvényt.
    Králjevics Márk a XIV. század vége felé szerepelt. Bukason király fia volt és Dusán szerb cár halála után  páratlan igazságossággal nem apját, ki a cári koronára áhítozott, hanem az elhunyt cár kisfiát, Urost segítette a trónra.  Uros elhunytával a nép Márkot akarta fejedelemnek, de a főurak és főpapok Lázárt választották meg, mire Márk sértődötten vonult vissza és nyugati Macedónia független uralkodó lett. 1380-ban kényszerült a török hatalomnak meghódolni és azzal a kikötéssel hogy szerb vérei ellen nem köteles harcolni, részt vett Murád szultán hadjárataiban. Befolyását a török udvarban szerencsétlen nemzete sorsának enyhítésére használta, határtalan jószívűséggel gyámolította az elnyomottakat és szegényeket. Nehéz szívvel szolgálta a törököt; midőn 1394-ben Bajazettel Románia ellen hadakozott, a rovinai döntő ütközet előtt így kiáltott fel „Uram Istenem! Segítsd a keresztényeket, én örömmel halok meg elsőnek a csatában!” Úgy is lett: Márk a csata elején elesett és Bajazet vereséget szenvedett. De az elesett hős a halhatatlanságé lett: a hősdalok örökké dicsőítik!
    E költemények szépségére már Goethe felhítta a világ figyelmét. Valóban, az érzelmek délies heve és a képzelem keleties gazdagsága uralkodik bennük, az ódonságnak rajtuk ülő patinája és az  utánozhatatlan naivitás rendkívüli bájt kölcsönöz nekik. Márk a szíve gyökeréig igazi délszláv jellem, egyesítve magához e faj lelkületének csodás ellentmondásait. Vitézségéről a dalok nem győznek eleget regélni, epikai szuperlatívuszokkal mondják el hőstetteit: egymaga három sereggel küzd meg, levágja Murát 12 bajnokát, csapásaitól az emberek két darabba hullanak, feldobott buzogánya a rossz tündért leszállítja a fellegekből. Igazságszeretetének fényes jele, hogy bírónak meghívatva, a trónt nem apjának, hanem a kis Urosnak ítéli; ekkor majdnem életét veszti, mert felbőszült apja utána  ered, hogy megölje és mikor a templomba menekül, szilaj átkot dörög rá. Anyját határtalanul szereti: kétes esetekben sohsem mulasztja el, hogy „édes agg anyácskájá”-tól kérjen tanácsot; a szerencsétlenek ótalmára mindig kész; barátjaiért a barátság igazi csodáit műveli: elbánik a gonosz tündérrel és kényszeríti, hogy a megölt Jakicsot élessze fel, Szibinyáni Jánk menyasszonyát ezer veszély közt vezéri vőlegényéhez. De ezen fényes erényekhez a délszlávoknak velük született álnoksága és vad indulatossága bűnöket is ad: sok vért ont ok nélkül, ellenségeit néha lovagiatlan csellel ejti meg; a  gőgös Rózsát, aki kikosarazza és kigúnyolja, kegyetlen barbársággal nyomorékká öldösi: a mór leányt, ki börtönéből megmenti és azt kívánja, hogy vegye nőül, megöli, csak azért, mert nem tetszik neki stb. Igazi szláv még a derék Márk abban, hogy fölöttébb szereti az italt, mi nem tartozik éppen az epikai fenség vonásai közé. Milos vajda így utasítja cselédeit, mikor Márk látogatóba jön hozzá: „Maradjatok tisztelő távolban, mert nem tudni, hátha rossz kedvben van, az is lehet, hogy tán többet ivott, akkor aztán összetapos legott, csúful jártok, hogy ha nem vigyáztok”. A balladák sokszor ráriasztatnak Márkkal a török „cárra” (szultán), aki ilyenkor mindig ijedten hátrál a haragos vitéz elől és zsebébe nyúlva, ezer aranyat (néha százzal is megelégszik) ad neki: „Nesze! Fogjad! Végy, igyál bort rajta!” A végén a naiv költő ritkán mulasztja el hozzátenni, hogy

„A czár Márknak ezt nem azért adta
Hogy piros bort vegyen, igyék rajta,
Hanem adta – szabaduljon tőle,
Márk dühös volt, s félt a császár tőle!”

    Az ilyetén humoros részletek derűs hangulatot visznek a zord, vérontásos jelenetek közé.
    A csodásság nagyban szerepel e népballadákban. Szerintük Márk királyfi 300 évig él. Személye a szerb pogánykorból fennmaradt tündérmesékkel jő kapcsolatba. Lova, a híres Sárácz, beszélő és jósló tehetséggel felruházott állat. A tündéreknek az egészben nagy szerepe jut. Ezeket a délszlávok VILÁKnak mondják. A vila jávorfalevél-bölcsőben nevelkedik, melyet a szél ringat és egy hegyi kígyó dajkálja, míg gyönyörű lánnyá nem serdül. Minden vila fehér habszerű öltönyt visel, a mellén és derekán szétbontva hullámzik alá hosszú haja. A vilák addig, míg valaki meg nem sérti őket, senkit sem bántanak, de ha akad olyan vakmerő, ki akkor háborgatja, mikor a hegyi mezőkön a „kóló”-t lejtik, vagy vadásznak, akkor azt a vilák megvakítják vagy kezét-lábát megbénítják, vagy pedig nyíllal megszúrják a szívét, hogy tüstént szörnyet hal. Rejtett szárnyaik vannak, melyekkel a felhőkbe repülnek és ott a mennykövekkel játszanak. Vadásznak, bájosan énekelnek és a sebeket gyógyítják titkos hegyi füvekkel. Leghíresebb vila a hősdalokban a RAVIJOJLA, ki az alább következő költeményben szerepel és később Márk védőtündérévé lett. Őt mutatja Vastagh Györgynek szép rajza.

Márk és Ravijojla tündér

Lovon mennek ketten, jó barátok,
A szép Mirocs hegyes erdőségen,
Márk királyfi kettő közt az egyik,
Milos vajda kettő közt a másik
Egymás mellett jó lovakon mennek,
Egymás mellett harczos kopját visznek,
Férfi – arczra csókot adnak – vesznek,
Szeretetből összeölelkeznek.
Szenderegni kezdett Márk jó lován,
S barátjához fordul igyen szólván:
„Jó barátom! Kedves Milos vajda,
A pillámon nehéz álom rajta,
Dalolj kérlek, hogy álmom elmuljon!”
Milos vajda válaszul ezt ondja: 
„Márk királyfi! Kedves jó barátom!
Én teneked szívesen dalolnék,
de bort ittam tegnap este s éjjel
A hegységben Ravijojl tündérrel
S fenyegetve megintett ő engem.
Hogy nem szabad itten énekelnem,
Ha meghallja akkor meglő engem
A torkomon és szívem közepén.”
Márk királyfi erre így felelt meg:
„Csak te dalolj, a tündértől ne félj,
Mig én élek, én Kraljevics Márkó,
Mig él lovam, Saracz tündér lovam,
S a kezemben tollas buzogány van.”
Milos erre dalolni elkezdett,
Szép ének volt amire rákezdett,
Apáinkról, vitéz őseinkről,
Kiki mikép, hogyan uralkodott
Dicsőséges Macedon országon,
Hogyan épült a sok zárda, templom.
Márknak a dal nagyon, nagyon tetszett
És lehajolt, megfogva a nyerget;
Márkó szunnyad, Milos egyre dalol,
Meghallotta a tündér Ravijojl
És Milosnak felelgetni kezdett,
Mikos dalol, a tündér felelget,
Milos hősnek szebb a dalolása
Mint a tündér válaszdalolása,
Nagyon dühös Ravijojla ezért,
S Mirocs hegyre elsiet a tündér,
Nyilat veszen, két nyilvesszőt veszen,
Egyik repül Milosnak torkába,
Másik repül a vitéz szivébe,
Milos kiált: „Oh jaj szegény anyám!
Jó barátom! – Isten veled Márkó,
Im a tündér engem leteritett,
Lásd előre megmondottam neked,
Hogy nem szabad itten énekelnem.”
Márk felriad az álmából menten
És leugrik Saracz jó lováról,
Jól meghúzza lova terhelőjét,
Ölelgeti, simogatja lovát:
„ó jaj lovam, édes jobbik szárnyam,
Érjed utol Ravijolt a tündért,
Szinezüsttel megpatkollak ezért,
Szinezüsttel, égetett arannyal,
Leterítlek selyemmel térdedig,
Aranybojt lesz térdtől a patádig.
Sörényedet arannyal befonom,
Finom gyönggyel végig felcifrázom.
De hogyha te őt utól nem éred
Kikaparom mind két szemed; érted!
A négy lábad mind kitöröm! – érted!
És itt hagylak ilyen állapotban,
Fától fához vergődj nyomorultan,
Légy őgy, mint én Milos nélkül vagyok.”
Most felugrik Sárácznak hátára
Végig rohan hol Mirocs határa,
A tündér a hegy csúcsára szállott,-
Saracz rohan az erdő közepén.
A tündérnek se híre, se hamva,
A mint Sárácz a tündért meglátta
Felugrott vagy három lándzsahosszat,
Egy ugrása három lándzsa magas,
Egy ugrása jó négy lándzsa hosszú
És a tündért hamar utóléri.
A tündér most magát bajban látván
Felszáll szegény a magas felhőkbe;
Márkó fogja tollas buzogányát
Felhajítja a jó hajítófát
S eltalálja a válla közepén
S leteríti a fekete földre,
S kezdi verni a nagy buzogánnyal,
A hat tollú arany buzogánnyal,
Jobbra-balra megforgatja véle:
„Gonosz tündér! Verjen meg az Isten!
Mért lőtted meg az én jó barátom?
Gyógyfüvekkel támaszt új életre,
Mert nem viszed el a fejed épen!”
Most a tündér kérlelgetni kezdi:
Márk királyfi! Az Istenre kérlek!
Bocsáss engem az erdőbe élve,
Hogy én ottan gyógyfüvet keresve
Meggyógyítsam, mind ahány sebje van.”
Márk megindul a nagy kérlelésre,
S elereszti a hegységbe élve.
A hegységben szedett gyógyfüveket
És kiáltva visszafelelgetett:
„Mindjárt jövök, mindjárt visszatérek!”
Mirocs-hegyről gyógyfüveket hozott
S meggyógyultak a sebek mind legott.
Szebb hangja lett a czári Milosnak,
Bizony szebb lett, int vala ezelőtt,
Hősi szive is egészségesb lett,
Bizony jobb lett, mint vala ezelőtt.
Megy a tündér Mirocs hegységébe,
S szól imigyen tündértársainak:
„Ó halljátok én tündéri társim!
Ne lőjetek hősre az erdőben
Mig hire van Kraljevics Márkónak,
És Sárácznak az ő bősz lovának
És hattollas arany bunkójának.
Ó én szegény tőle mit szenvedtem!
Csak nehezen mentettem meg éltem!”

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 10. szám, 2899. márc. 5.

Torkos László (1839-1939): Ellentétek*

Egy ház előtt a kapunál
Parasztmenyecske álldogál,
Hátán batyú, karján kosár,
Terhét czipelni únja már,
Hisz reggel óta hurczolá
Magas lépcsőkön fel s alá,
Egy kissé hát csak megpihen
S pénzét számlálja csöndesen.

A kis csomóból kendejében
A szerzett pénzt kiszedve szépen,
Markába rakja mind a hány,
S átfutja szemmel szaporán, -
Kevés biz az, de gyenge lába
Egészen mégsem járt hiába
Magasba fel s a mélybe le,
Lám, marka pénzzel van tele,
S van közte négy-öt húszas is,
Megnézi jól – egy sem hamis.

Az ajk mosolyg, a szem ragyog,
(Csak cseppen, hogyha nem csurog)
A vaknak, ki a sarkon ül,
Egy krajczárt dob a sok közül,
S aztán a többit kendejében
Megint csomóba kötve szépen,
Még mindig súlyos terhivel
Könnyült kebellel útra kel.

A szomszéd háznak ablakában
Vén tőkepénzes áll magában,
Merőn a nőre s vakra néz,
S kicsinylő gúnyos megvetés
Vonaglik ajka szegletén:
„Bolond szegény!”

A gazdag úr beljebb vonúl,
ebédje kész, - hozzá se nyúl,
Testét táplálni rá nem ér,
Hisz nem hül el a sajt, kenyér,
Mig szíve nem hízott a kincsen,
nem ízlik étel, nyugta nincsen. -
A ládában lom s rongy alatt
Telt zacskó áll vagy két tuczat,
Kirakja sorban asztalára,
S kéjelgve turkál pénziben,
Ah, fénylőbb mint a nap sugára,
S madár nem zeng oly édesen,
Az ajk libeg, a szem nevet:
Oh mily gyönyör,mily élvezet!

Csikorg az ajtó, vaj’ ki jön?
Menyecskénk áll a küszöbön,
Batyú s kosár még jó nehéz:
„Körtém van, édes, mint a méz.”
Felretten a vén zsugori
S miként szárnyával elfödi
A tyuk csirkéit, vészt ha lát,
Kezébe rejti aranyát:
- „Hordd el magad, - ki hítt ide?
Az ördögnek kell csemege!” -
Bámulva néz a nő körül
Az arczon, hol vágy s nyomor ül,
sajton, kenyéren s aranyon
S a mint az ajtón kioson,
Szánó mosollyal súgva mond:
„Szegény bolond!”

(* A jó és rossz napokból c. kötetből.)
Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 9. szám, 1899. febr. 26.

Földes Imre (1881-1958): Megbuktunk!

 

(Az előadó berohan, mindig erősebben.)
Megbuktam! Megbuktam! Megbuktam! Megbuktam!
Járkálok, futkosok, ordítok bukottan.
Megbuktam dicsően ma az érettségin:
Cserben hagytak összes svindli-reménységim.
Kimondták: éretlen vagyok, szóról-szóra,
Ilyen pech! Olyan drukk! Oh pokoli óra!
Kimondták egyhangún: „Rácz Pista éretlen”,
Először azt hittem, hogy talán véletlen.
Én ne volnék Érett? Bocsánatot kértem…
Én ne volnék Érett: Ezt sehogy se értem.
És hangzott a válasz. „Rácz Pista éretlen”.
Mikor aztán láttam, hogy ez nem véletlen,
Alkudozni kezdtem egy félhanggal alább:
Hogy FÉL-ÉRETT vagyok, mondják ki legalább!
Az arany középút legjobb, így érveltem.
És zúgott a válasz. „Rácz Pista éretlen.”
Megint egy félhanggal szálltam le a skálán:
Oh mondják ki még ezt s örökkön él hálám:
Ha fél-érett nem is, FÉL-ÉRETLEN vagyok,
Hisz ez engedmények nem is olyan nagyok!
És dörgött a válasz. „Rácz Pista éretlen!”
Nem fél-érett, nem fél. Egészen éretlen.
Hamisítatlanul egészen éretlen.
(Csöndben áll, kifakad.)
Pedig mint a vízfolyás, mindent oly jól tudtam.
Épp mint a vízfolyás. Csak pechem volt ottan:
Azt kérdezték mindig, amit ÉPP nem tudtam!
Hej, kérdezték volna, mit tudok igazán.
De hát a pech, a pech… Ádáz végzet!.. Az ám.
(Gondolkozik.)
Azon gondolkozom: MIT KÉRDHETTEK volna?
Mindent, … azaz – semmit! Bánja a manó, na.

A legnagyobb pech a fizikából ért el.
Ott ültem szorongva, hosszúra nyúlt képpel.
Kezemben a thézis szép keskenyre nyirva.
Hogy mi a gravitás?, ez volt rája írva.
Fekete Boldizsár, ült éppen mellettem.
Mi is a gravitás?, tőle megkérdettem,
Amikor a biztos félre nézett éppen.
Boldizsár feje ingott, azt jelentve szépen,
Hogy azt ő se tudja.. Egyszerre csak látom:
Thézisére, mely ott volt az asztal-háton,
Sunyi módon ír, ír és reám kacsintgat,
Lopva feltekintget, fejet bólint, ingat.
Gondolám magamban: biztosan már tudja4
Hej, már biztosítva a fizika útja!
És a míg rám kerül a felelés sorja,
Nem is gondolkozom: hisz úgyis megírja!
Míg a sor rám jutott, két percz vala hátra.
A biztos félre néz és így meg se látja,
Hogy papírt lök hozzám a Boldizsárnak ujja.
Ez volt rajta: - „Kérlek, mi a FÖLDNEK SÚLYA?”
Jaj nekem, szegénynek! Már látom a vesztem!
Az egész föld súlyát mellemen éreztem…
Megállj Boldizsár megállj! Egy percz vala hátra…
Ezért bosszút állok! Senkitől se látva
Irtam: „A föld súlya száz vagy kétszáz mázsa.”
És a míg az arczom izzadságban áza,
Odadobtam néki… Én jöttem a sorra.
„Mi az a gravitás?” … A vérem úgy forra.
Egy kukkot se mondtam. Szólott a tanárom:
„Látom, hogy válaszát mindhiába várom.
Adok egy könnyebbet: Mi a FÖLDNEK SÚLYA?”
Ott állok szótlanul. Boldizsár meg súgja:
- Száz vagy kétszáz mázsa! – Némán ottan álltam,
Izzadva, szorongva, kőszoborrá váltan…
Fekete Boldizsár egyre súgja, súgja:
- Száz vagy kétszáz mázsa, hallod, no a súlya!
Most beszéltem aztán… A hideg is ráza…
„A földünknek súly száz vagy kétszáz mázsa!”
S ottan álltam némán, bután mint a bunda.
S fizikából íme megvolt a szekunda!
(Kis szünet.)
Mit szólok atyámnak? (fel és alá jár.) 
Most már tudom, igen.
Majd elébe állok és szólok szeliden:
„Édes apám, mondom, tegyen túl a gondon,
Ime a válasz-út, válasszon ön, mondom.
Két párt áll ön előtt, egyik hosszú szörnyen:
Közönséges lelkek, bejuthatni könnyen.
Az érettek azok, csupa tuczat-ember!
Kislelkű és gyáva, nagyot tenni nem mer…
A másik sem kicsiny: éretlenek pártja:
Apám köztük fiát és Petőfi látja.
Ott van Caesar, Mátyás, Cato, Szent István is,
Zrinyi Miklós, Jago, Othello, Bánk bán is!
Shakespeare, Dante, Homer, Göre Gábor, Linné,
(Sőt ki is mutatom, ha talán nem hinné!)
Zrinyi Ilona és Apafiné szintén!
Szent László, Tinódi, Zola, Toldi, mint én,
Brutus és Salamon, sőt a sor hiányos,
Ha nincs köztük Zeus és Veray János…
Ha mind felsorolni,m egnevezni tudnám,
Történetből mindjárt nem volna szekundám!
Nos apám válaszon. Én már választottam;
Büszkén az utolsó csoporthoz állottam!”
(Kezeit dörzsölve.) Ezt mondom majd néki. (Búsan.)
Logice megjárja.
Hanem biz’ a végét apám meg nem várja,
Rám rivall, összeszid, mindig így volt eddig!
Az embert gyalázzák, éjjel-nappal feddik…
Futok a Dunának – s átmék a Lánczhidon!…
Igen, semmi tréfa, a halál áhitom!
Veszek méreget, pisztolyt, kötelet és Dunát!
Rögtön, már indulok, futok a kapun át…
Beveszem a mérget, kiállok a partra,
Súlyos, nehéz követ kötök a nyakamra
És bevetem magam!… Ám az ugrás közbe
Agyonlövöm magam, úgy ugrom a vízbe!
Matrózok kifognak, a partra kihúznak…
Lesz dolga nem egynek, sem kettőnek, - húsznak.
Hazavisznek… otthon lesz sirás,  könny, bánat…
Minden szem megtelik, forró könybe lábad…
(Mindig síróbb hangon, végre már zokogva.)
Sírnak és zokognak: „oh drága jó Pistám!
Kelj fel Pista!” … És én juszt’ se kelek aztán.
„Édes Pista, czukros, aranyos, szép Pistám.
Mindig oly jól tanult, átment minden vizsgán,
S igazságtalanul mostan megbuktatták!”
Nem segítnek akkor ellenmérgek, vatták.
Pistát eltemetik… És ők hazamennek…
De ezzel koránt sincs vége még mindennek…
Siratják őt folyton. Apa mindig halvány,
Anyus egyre sír, sír; zokogását hallván,
A kis Rózsi is sír, sőt még én is sírok…
Pardon, akkor engem már födnek a sírok!…

Nem, ezt nem tehetem! Ő értük csupán csak.
Én megöljem magam, hogy ő nékik ártsak?
Sokkal jobb vagyok én, jobb vagyok ezerte:
Ismerem magamat. Ha a sors rám verte
Mind a huszonötöt, - persze szekundákba” -
Nem vagyok csak bolond, nem mék a halálba!
Megtörtént már többször! (Szájára üt.) Oh ezer bocsánat,
Dzsinnek vagy ördögök tévesztik el számat:
CSUPÁN ő érettük nem halok meg mostan,
Megyek megmondani atyámnak tehátlan.
(Félve, remegve, magát összehúzva indul.)
Igen megyek, büszkén, emelt fővel… bátran…
(Megáll az ajtóban.)
Megyek… megyek… megyek.
(Visszajön.) Igen is, hogy megyek!
(Hosszú csönd, nagyot sóhajtva.)
Hej csak, hej csak egyszer én miniszter legyek!
Az átkos maturát eltörülöm menten…
Hogy mondtam? Eltörlöm? Kissé messze mentem:
Miniszteri székbe ma már okvetetlen
Érett ember ül csak és nem is éretlen!
S ha miniszter leszek, érettségim lesz már,
- Kicsit várnom kell még, messze vagyok, ez kár! -
El nem törlöm soha én az érettségit…
Majd én! Ki átéltem összes szenvedésit.
(Dühösen.)
Búsuljon hát más is! Kibírja ezt más is!
Szenvedjen hát más ir! Bukjék el hát más is!
(Félve.)
Most menjünk. Én félek?… Nem, akármi legyek…
(Magát összehúzva indul.)
Megyek büszkén, bátran… igenis, hogy megyek..
(Lassan lépegetve, nagyokat sóhajtva el.)

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 7. szám, 1899. febr. 12.