Szabó Lőrinc (1900-1957): Két vers

 
KÜLÖNBÉKE

Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna hogy az élet
milyen mocsok,

nem fütyörésznék most az uccán
ilyen vigan:
valószinüleg felkötöttem
volna magam.

Régen, mint az álmok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segiteni,

azt hittem, szépszó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
megváltozik.

Minden szörnyübb, mint hittem akkor,
fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken
az undorom,

egyre jobban birom az évek
förtelmeit
és az idő és a közöny már
fertőtlenít.

Mert fátylát sorra dobta minden,
egymásután,
s harminchárom évem ma átlát
minden szitán:

látom, sokkal több a mocsok, mint
az ifjukor
sejteni birta volna bennem
valamikor,

látom milyen rútúl becsapják
a baleket,
s hogy a balek azért balek,mert
mást nem tehet,

s hogy az ész az érdek rimája,
és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
hogy költi át,

s ha van is kézen-közön elvész
az ideál
és hogy nem hozhat egyetértést,
csak a halál, -

s mert mindez még csak nem is aljas,
nem szomorú,
s minden dolog apja valóban
a háború

úgy nézem elszánt nyugalommal,
az életet,
mint reménytelen lepratábort
vagy harcteret.

Ha egyszerre tudok meg mindent,
hogy itt mi van,
egész biztosan felkötöttem
volna magam.

De valamit a sors, úgy látszik,
akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
türelmesen:

különbékét ezért kötöttem
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó
pillanatot,
ezért van, hogy a háboruban
versest irok

s a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket

HANGVERSENY UTÁN

A hegedűk végeztek, s úgy megyek most
haza a hangverseny után,
mintha agyamban rakott volna fészket
egy egész liget csalogány.

Még bennem a hegedűk remegése,
idegem zizeg valahány.
Visz az autóbusz, de dalába burkol
egy egész liget csalogány.

Robog a kocsi, és semmit se  hallok,
oly jó ez a zsongó magány;
mint felhő röpdös körül és emelget
egész liget csalogány.

Mintha felhők vinnének, úgy repülök,
úgy visz a kocsi, oly puhán;
és leszállunk a budai hegyeknél,
én és egy liget csalogány.

S ahogy felnézek a tavaszi égre
e szép, magányos éjszakán,
csillagok ligete csattog köröttem
s egy egész égbolt csalogány.

Forrás: Magyar Írás II. évf. 8. szám 1933. október

Bodor Aladár (1880-1952): Két vers

 
PIROS MOZDONY

Földoboz… s egy alagutból
Szeme kigyul s jő piroslón,
Ujra itt a régi láz, oh,
Elragad a piros mozdony.

Elég volt itt. Busz állomás.
Kormos üvegtető-égbolt,
Rozsdás sinen ritmustalan
Állni, várni – oh elég volt!

Megcsillanni uj hajnalban,
Oh, zihálni forró mellel,
Szétvetni az éj kárpitját,
Óh, röpülni uj szelekkel…

Harmatos rét sorompótlan,
Uj virágok, kék világok,
szédült hidak ölelése: -
Kitárt karral beleszállok!

Róma, Páris, Alpok, fjordok…
Ezer küszöb ég alattam,
Kóstolatlan bor s titok vár,
Ezer szépség, csókolatlan…

… Becsukódik szemem, mint a
Méhsejt, mézzel teli telten,
Piros mozdony, hallgatózom,
Messze,messze dobog bennem…

Mennyi az ut, mit nem jártam,
Mennyi a tűz, mit nem égtem,
Mennyi forró csókos Szépre
Várok még uj reszketésben!

Száz alagut tárul, zárul,
Száz messzi sin borzong bennem,
Jaj nekem, be gazdag vagy még,
Csókos vagy még, ismeretlen!

LIGETI PAD

Nem csak az a szépség, mely mingyárt sziven üt,
Akad szép mindenütt.

Nem csak az a jósziv, mely pénzt tud vetni,
Más is tud szeretni.

Két ócska deszka; egy pad volt a ligetben,
Hogy szeretett engem!

Ócska pad… ugyanaz volt-e igazán itt?
Ő volt-e? – mit számít?!

Hogy tudott ringatni, hanyattfekve rajta,
Mint egy tündér sajka.

Adott négy kék eget, aranyszélű felhőt,
Friss jószagu szellőt.

Szép nyugalma olykor ebéd idejében:
Az volt az ebédem.

Rimeket faragva (őt is megfaragva)
Verset irtam rajta.

S vén, sunyi keritő… a vershez lányt hozott,
Csacskát, csudálkozót.

Hogy csusztatta felém, engem meg feléje,
Mig összezárt végre!

Két szál deszka, rózsák nyiltak rajtad, rózsák!
Szépség voltál s jóság!

Forrás: Magyar Írás II. évf. 8. szám 1933. október

Simándy Pál: Madách (1823-1864)

Madách: Az ember tragédiája a Dr. Vajna és Tsa cég ki-
adásában s Meltzer Henrik és Vajda Pál fordításában
angol nyelven jelent meg.

    Azok között az irodalmi dokumentumok között, amelyekben a magyar szellem filozófiai világa revelálódik, a legjelentősebb alkotás Madách drámai költeménye. S most, hogy a Vajna és Tsa cég kiadásában angolul is megjelent és máris szó van arról, hogy London egyik színházában bemutatják, megszorongatja egy kicsit a szívünket a kérdés: vajon mit tudunk vele megmutatni és bizonyítani a világnak; hogy fog hatni a nemzeti elfogódottságtól mentes, idegen szellemre; milyen ítéletet és értékelést fog kiváltani? Ami ezúttal nemcsak a költői művet fogja illetni, hanem egyben fajtánk alkotó Géniuszát is.
    Minden nép kitermelte a maga nagy szellemeit akiken keresztül kereste az élet értelmét és titkait. Most az érdektelen angol ítélet elé kerül a kérdés: hogyan kereste és találta meg Madáchon keresztül a magyar lélek az élet és a világ filozófiai értelmét? Több-e, más-e ez a keresés és megfejtés, mint akár Milton: Elveszett paradicsomá-é, vagy éppen Goethe Faustjá-é, amelynek – mint tudjuk – néhányan szívesen minősítették egyszerű visszhangjával Madách tragédiáját? Van-e és mi az, ami sajátosan magyar és egyéni ebben a drámai, vagy – ha úgy tetszik – filozófiai költeményben?
    A kérdés annál aggodalmasabb, mert sajnos, eddig még igazában a magyar műkritika és tudományos értékelés sem látta meg és emelte ki a magyar sajátosságot Madách drámájában. Amint hogy általában is csekélyebb az érzékenysége fajtánknak a filozófia és vallás sajátos problémái és jelentkezései iránt. Vannak kiváló költőink és művészeink; vannak világhírű tudósaink és politikai talentumaink. De a filozófia és vallásos megismerés területein alig hoztunk létre még maradandó és világviszonylatban is megálló értéket. Ez irányú csökkent érzékenységünk és érdeklődésünk a magyarázata annak, hogy Madáchban sem tapogattuk ki még tulajdonképpen a filozófia és a vallás sajátos érveréseit. Így a tíz év előtti Madách-centenárium is meglehetősen terméketlenül múlt el felettünk. Pedig a Madáchi mű értékességei minden vonatkozástól és aktualitástól függetlenül is megérdemlik az elmélyedő tanulmányt; termékenyítő hatásuk kétségtelen és elmaradhatatlan az emberi szellemre. De mindenen túl aktuálissá tenné ezt a kutatást és tanulmányt az adott világtörténelmi helyzet is és az a világáramlat, amely mindenfelé fokozódó érdeklődéssel fordul a faji Géniusz jelentkezései és sajátosságai felé, hogy felismerve őket, beiktassa a nemzeti megújulás ható tényezői közé. A nemzeti forradalmak korába érkeztünk el, amelyek sokszor nyers erővel bár a népi és faji gondolat jegyében keresik a gazdasági, társadalmi és kulturális kibontakozás útját. Nem érdektelen és jelentőség nélküli kérdés, hogy ez az újjászületés éppen a nemzet legnagyobb szellemeinek vezérlete alatt megy-e vajon végbe; hogy éppen azok világítják-e az utat a jövő felé, akikben a nemzet lelke és szelleme a legmagasabb lánggal lobog. Madách tragédiája minden kétséget kizáróan azok közé a halhatatlan alkotások közé számít, amelyekben a nemzet vezérlő lelke fejezte ki magát. Egy magyar újjászületés nem nélkülözheti semmiképpen azokat az indításokat, és ihletéseket, amelyeket a Madách műve hordoz és képvisel.

*

    Az a keret, amely itt rendelkezésünkre áll, természetesen nem ad módot arra, hogy alapos és széles tanulmány tárgyává tehessük Madách tragédiájának sajátos magyar értékességeit, filozófiai és vallási jellegzetességeit. Be kell érnünk tehát néhány utalással és szempont-hangsúlyozással, amelyek vezető gondolatai lehetnek majd egy részletes és még megírandó tanulmánynak.

*

    Európa vallási tájékozódása hosszú századok óta bibliai gyökerű. Az még akkor is, ha ez a tájékozódás a dogmák szuggesztiójától mentes és felekezeti meghatározottságtól független szellemek részéről történik. A történelmi kereszténységnek közel két évezredes nevelő munkája mély és kitörölhetetlen nyomokat hagyott az európai emberiség lelkén,amelynek szuggesztiója alól végeredményben a legönállóbb szellemek sem tudták kivonni magukat. Különösen két fő probléma az, amely köré kristályosodik a filozófus szellem orientációja. Az egyik jellegzetesen vallási (filozófiai), a másik inkább erkölcsi kérdés.
    A vallási probléma ez. Van-e és mi az értelme és értéke az életnek és világnak: Az erkölcsi kérdés pedig így hangzik: milyen törvények vezessék az embert a maga cselekvésében, ha önmagával és társaival összhangban kíván élni?
    Az első kérdésre kétféle válasz adható: a pesszimizmus és az optimizmus felelete.
    Vannak válaszok, amelyek a hit és tudás bizonyosságával értik és hirdetik az élet értelmét és értékét. Ha látják is az ellentmondó jelenségeket, bizton hisznek a végső kibontakozás kiengesztelő, feloldó jóságában. Ezek tudják mindennek az értelmét, célját és rendeltetését. Világosan látják az utat, amely ebbe a kiengesztelő megoldásba torkoltatja bele az élet és világ minden jelenségét. Így ilyen szemlélet derült hittel, magabíró elszántsággal és lelkesedéssel tölti el az embert.
    A pesszimizmus válasza lemondó és kiábrándító. Akár abból kifolyólag, mert hogy homály és bizonytalanság takarja el előle az élet értelmét és célját; akár mert nagyon is bizonyos és világos meggyőződése van arról, hogy az élet értelmetlen és céltalan. Az ostoba véletlen szeszélye és játéka.
    Ami a másik kérdést illeti: az etikus magatartás problémája bizonyos tekintetben független kérdés attól, hogy a életnek és világnak van-e és mi az értelme és célja. Mert akár van értelem a világban, akár nincs, azt a kérdést, hogy milyen törvényszerűségek irányítják cselekedeteinket, ettől függetlenül meg kell oldanunk és állapítanunk.
    Madách tragédiája minkét kérdésre sajátos és egyéni választ ad.

*

    A vallási kérdést illetően Madách bírálóinak a véleménye erősen megoszlik a tekintetben, hogy az Ember tragédiája optimista, vagy pesszimista világnézetet képvisel-e.
    A kérdést ebben a felállításban valóban nem is lehet eldönteni. És éppen ez az, ami sajátos a Madách tragédiájában. Karintzy egyik tanulmányában, amely éppen a Madách-centenárium alkalmából jelent meg, helyesen és igazán utal arra, hogy az Ember tragédiája sem pesszimista, sem pedig optimista; illetve éppoly mértékben optimista, mint amily mértékben pesszimista. Madách világszemléletét tehát az optimizmus és pesszimizmus mértékével felbecsülni nem lehet. Pesszimizmus és optimizmus úgy futnak itt egymás mellett, mint a párhuzamos egyenesek, amelyeknek van ugyan találkozásuk, de csak a végtelenben. Karinthy – a maga egyéni módján – a humor világnézetének nevezi azt a szemléletet, amellyel Madách az élet és világ dolgait leméri. Vagyis annak a fenséges és dicső attitűdnek, amellyel a maga egyetlen és fölényes helyzetéből a teremtő Isten szemléli az élet és világ eseményeit. Ám épp az Ember tragédiája a bizonyság amellett, hogy ez a szemlélet az egyetlen és fölényes Helynek van fenntartva. Az embernek az isteni szemlélet eme biztossága és bizonyossága nem jutott osztályrészeül. Az Úr nem hajlandó feltárni Ádám előtt „A titkot, mit jótékonyan takart el Istenkéz vágyó szemétől.” Madách vallásos szemléletét és filozófiáját igazában hívő agnoszticizmus-nak kell neveznünk. Agnoszticizmus, mert az élet és világ igazi értelme és végső célja ismeretlen: megismerhetetlen maradt előtte. Nemcsak hogy kész és egzakt ismeretei, vagy lezárt dogmái nincsenek róla, de bizonyossága sem. De mégis hívő agnoszticizmus ez, mert HISZ abban, ami felől nem bizonyos. Úgy cselekszik, mint aki hisz; mintha tényleg volna az életnek értelme és célja. Ady előtt tehát már Madách megélte a sajátos magyar vallást, amelynek mottója: "Hiszek hitetlenül Istenben." Az élet és világ értelmetlen magyar értelmét: egy bizonytalan bizonyosság rejti magában.    Ez a  furcsa világszemlélet egy ugyanolyan különös és sajátos ismeretelméleten nyugszik Madáchnál. Ha azt a kérdést vetjük fel, hogy milyen megismerésekből táplálkozik Madáchnak ez a filozófiája: akkor erre a kérdésre nem tudunk egyszerű feleletet adni. Madách tragédiájában nem egy, hanem három  uralkodó és jellegzetes megismeréssel állunk szemben az életre és világra vonatkozólag. Ezt a hármas megismerést: Ádám, Lucifer és Éva képviselik és hordozzák. Lucifer a boncoló, analizáló, kétkedő értelem, Éva az érzelmi attitűd, Ádám pedig a tett, a hit és akarat embere. Ámde az ész, a szív és akarat megismerései nemcsak, hogy nem azonosak mindig egymással, hanem igen sokszor a legélesebb ellentmondásban állanak. Már most: melyik megismeréssel azonosítja magát a költő? Azt kell mondanunk: mind a hárommal. Az egyik épp oly meggyőző rá, mint a másik; illetve az egyik épp oly bizonytalan és álomszerű, mint a másik. Nemcsak az álomképekre, de az emberi szellem egész megismerésére vonatoztathatók Madáchnál a panaszos szavak:

Uram, rettentő látások gyötörtek
és nem tudom, mi bennük a való...

    Ádám előtt éppoly titokzatos jövő gyanánt áll az emberiség történelme, mikor felébredt az álomból mint állt akkor, amikor mg mit sem látott belőle. De nemcsak Ádám van így. Joggal vetették fel a magyarázók az ellenvetést, hogy, ha Ádám előtt nem is, de a költő előtt tisztán kellett állnia annak a történelmi múltnak,amely az ő életkorszakáig terjedt. De éppen ez a lényeges és fontos Madáchnál, hogy ő ebben a tekintetben azonos Ádámmal. Emberi megismeréseinkről jól látja Madách, hogy bizonytalanok és ellentmondók; egyszer így, másszor meg amúgy láttatják velünk a múlt, jelen és  jövő dolgait, azoknak értelmét, illetve értelmetlenségét. Bizonyos értelemben a jelen és a múlt éppoly bizonytalan és titokzatos a megismerésünk számára, mint a jövő.
    Innen a Madách agnoszticizmusa.
    De innen a cselekvő ember hite és akarása is.
    A cselekvő embernek az élet minden pillanatában és viszonylata közt döntése kell juttatnia hitét és akaratát. Döntenie kell akkor is, ha sem az érelme, sem a szíve nem adnak biztos útmutatást a cselekvés irányára és értelmére vonatkozólag; sőt ha egyenesen egymásnak ellentmondó ösztönzéseket nyer is tőlük a döntésre. Az ember szenved, sír, kétségbe esik; elveszti a hitét és azután mégis – cselekszik. Cselekszik, tesz úgy, mintha hinne, mintha tényleg tudná, mit és miért kell cselekednie, mintha tényleg látná, hogy érelme és célja van az életnek. Igazában csak az öngyilkos lelkében homályosodik el az élet értelme és értéke. Ha ez a homály mindjárt csak pillanatnyi elmezavar volt is.

*

    A tragédia perdöntő és igazságosztó zárójelenetében Ádám a teremtő elé viszi a maga ismeretelméleti problémáját:

De, óh Uram! Ki fog feltartani,
Hogy megmaradjak a helyes uton?
Elvontad tőlem a vezérkezet,
hogy a tudás gyümölcsét ízlelém.

    S az Úr az Ádámnak adott válaszában ráüti a helyeslés pecsétjét a Madách hármas megismerésének igazára. Kiderül, hogy mindhárom megismerés egyforma érték
 és jelentőségű, hogy csak azoknak együttes működéséből jön ki a helyes és eligazító irány,alakul ki a megismerés teljes ökonómiája. Az Úr válasza így hangzik:

- - - Ha tettdús életed
zajában elnémúl az égi szó:
e gyönge nő tisztább lelkülete,…
… meghallja azt és szíverén keresztül
költészetté fog és dallá szürődni.
-    -    -    -    -    -    -    -
S e Lucifer meg, egy gyürü te is
mindenségemben, működjél tovább:
hideg tudásod, dőre tagadásod
lesz az élesztő, mely forrásba hoz…

    Ha alaposabban szemügyre vesszük a dolgot, rá kell jönnünk, hogy Ádám, Éva és Lucifer nem egymástól elhatárolt és külön személyiségek, hanem az ugyanazon egy ember hármas elismerési tendenciának az akarat, érzelem és értelem kategóriáinak a megszemélyesítői a hordozói. A hármas megismerés melletti bizonyságtétel tehát nem más, mint a tett, költészet és tudomány igazinak és jogainak az elismerése a megismerés ökonóiájában. Egyenként és a részletekben lehetnek e megismerések egymással ellentmondóak: mégis az igazságuk egyaránt kétségtelen. Egyiket a másik fölé helyezni egyiket a másik érdekében megsemmisíteni, elutasítani nem lehet. Csak együtthatásukban oldják fel az ellentmondásokat és úgy viszik előre az életet új, ismeretlen és nagyszerű állomások felé. Éva ellágyulásai és érzelmi hullámai, Lucifer hitet és rendszert oldó destrukciója éppúgy fontos, nélkülözhetetlen és igaz elemei a megismerésnek, mint Ádám hite; visszatérő felbuzdulásai és tettrekészsége. Ha Lucifer megannyi lehangoló és kiábrándító képet ad is eléje, elfogyhatatlanul ugyanannyiszor tör fel belőle a kiáltás:

Vezess új célra, Lucifer... Vezess új célra, Lucifer...
El hát csatázni, fel hát lelkesülni...

    Mi tehát ez tényleg: pesszimizmus, vagy optimizmus? Sem egyik, sem másik. „Ádámság” ez igazában, a szónak Madáchi értelmében. Idézzem újra Ady Endrét?

„Mindakettő: Ember és Sátán
egy céllal futtat világot;
hogy éjen, éljen az Élet…

    Ezek után könnyű és egyszerű a Madách válaszának körvonalozása a másik – az etikai – kérdésre: mi a törvénye az ember etikus magatartásának?
    Amit elmondtunk általában a megismerésre vonatkozólag, az irányadó és jellemző közelebbről az etikus megismerésre és cselekvésre is.

    „Ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd…”

    Nincsenek tehát zárt, szoros parancsok, mindenkor és mindenkire egyformán kötelező és etikus előírások. „Ha jól ügyelsz…” Örök, soha le nem záruló, folyton megújuló, egyéni feladat: az etikus magatartás. Hogy úgy mondjuk: az egyén rendeltetés kérdése.
Erre az etikus megismerésre, mint általában a megismerésre is, jellemző, hogy Lucifernek éppoly fontos és nélkülözhetetlen szerep jut benne, int akár az Ádám, akár az Éva tendenciának.

"Te Lucifer – működjél tovább”
így hangzik az Úr szava és parancsa.    

Madách Lucifere eszerint nem is lehet azonos a Biblia Sátánjával, mint ahogyan a Goethe Mephistójával sem azonos. Ezen lehet sajnálkozni,  vagy botránkozni, de tudomásul kell vennünk.
    A Lucifer sajátos felfogása és szerepeltetése a magyarázata annak, hogy Madáchnál a tudás fájáról való evés elsősorban nem bűnbeesést, hanem öntudatra ébredést szimbolizál. Az embernek egy magasabb létfokra való emelkedését. Ezáltal az ember elszakadt ugyan attól a világtól, amely paradicsomi nyugalmat és gondtalanságot, továbbá cselekvési biztonságot jelent a benne élők számára. De viszont megkezdte a rendeltetés új pályafutását, amely nem a természeti törvény és ösztön parancsinak való vak engedelmesség többé, hanem az értelem és akarat munkája, egy sajátos belső megismerési ökonómia eredménye.
    Innen van, hogy az Ádám kesergése is elsősorban nem az isteni tilalom megszegése feletti bűnbánat, hanem az elveszett biztonságérzet siratása:

„De óh Uram, ki fog feltartani,
hogy megmaradjak a helyes úton…
Elvontad tőlem a vezérkezet,
hogy a tudás gyümölcsét izlelém.”

    És Isten is, mikor Ádámot fel akarja oldani a szorongása alól, nem a Megváltóra utal, aki elveszi a világ bűneit (mint ahogyan ez, mondjuk, Miltonnál van), hanem a belső sugallat szavára, illetve egy oly megismerési ökonómiára, amelybe a Lucifer szava is beletartozik. S haragja nem sújt le megsemmisítő erővel Luciferre. Ellenkezőleg, ezt a parancsot adja neki: „működjél tovább!” (S e ponton ismét nyilvánvaló Madách és Ady találkozása.)

*

    Kétségtelen azonban, hogy ez a sajátos és a bibliai történettől elszakadt szemlélet nincs tisztán keresztülvezetve a drámai koncepcióban. Az első két szín istenképe éppen e tekintetben tüntet fel ellentmondásokat az utolsó szín istenarcával. A kibontakozás nem nyugszik szilárdan az expozíció fundamentumán.    
Ezt a zavart és ellentmondást persze még fájdalmasabban állapítjuk meg most, amikor idegen szem elé kerül a mű ítéletre. Mint ahogyan aggodalmasabban vesszük észre – mint valaha is – a gondolatok nehézkességét, a vontatott drámaiságot, a túl sok anyagot, amit a dráma felölel és a történelmi egymásutánokban olcsón nyert – fordulókat stb.
    Mégis hiszünk benne, hogy hatalmas alkotás hiányosságai ellenére is mély és maradandó benyomásokat fog kelteni az angol nép lelkében s emelni fogja azt a becsülést, amellyel e nagy nép felénk fordult és felismert.
    

Forrás: Magyar Írás II. évf. 8. szám 1933. október

Simon Menyhért (1897-1952): Kisebbségi magyar költő éneke 1933-ban

Úgy épitettem uj világunkat
- tökéletest, embermegváltót -
mint mérnökök a sokivü hidat
s felhőkarcoló égostromló tömbjét

Raktam az alap örök vasbetonját,
kiszámitottam terhet, teherbirást
és már láttam is készen a nagy csodát:
az észszerű társadalmi rendet,
mely testvéri munkánk alapján
mindnyájunkévá tesz mindent, mit a Föld
titok-létünknek szépet és jót nyujthat

Ha azt mondták: utópia, álom,
mit művelek,
mit hirdetek,
mosolyogtam fölényes-önbizón
az ifjuság szent, gőgös hitével,
mit kétkedők gunya csak szilárdit
-    -    -    -    -    -    -
S most itt égek
robotok robotján

merész lényem kalodába zárva
megaláznak rut kicsinyességek
tán bosszuból, hogy kidobtam őket
- társadalmunk sötét ballasztjait -
megtervezett jövő-palotánkból

Mikért küzdök: kisebbek a célok,
kisebbek és mégis emésztőbbek
s még ezek is jaj messze intenek!

Vaj’ birok-e még soká küzdeni?
Nem hull-e ki kezemből is a toll?
Nem némit-e el rideg hatalom
vagy talán a válság halál-ökle?

Magyar vagyok. Kisebbségi magyar
s azok közt is csak magam, egyedül,
nincs barátom, ki mellém állana
s önkéntes és rám taszitott terhek
tarisznyáját megigazitgatná
roskadozó, meggörnyedt hátamon.

Forrás: Magyar Írás II. évf. 7. szám 1933. szeptember

Szenteleky Kornél (1833-1933): Ezüst tulipán

 
Valahol a magyar mezének
smaragdos selymes mezején,
százszinben szikrázó napfényben
elém villant egy lenge lény.
A tünde lény eképen szóla:
„Milyen volt az utad? Nehéz?
Szemében bús fények csillogtak
s haja aranylott mint a méz.
Intettem és ő így folytatta:
„Tovább kell menned, még tovább,
de utadra virágot adok
s e virág néked lángot ád.
Lángot, erőt, vigaszt s világot,
hogy mindig tudjad, merre menj.”
Mentem tovább, elmult az álom,
Az út nehéz, sötét a menny,
az éjszaka öröknek látszik
és végtelennek az ugar,
de virágom egyre világit
s utat mutat, mint égi kar.
Nézem a szirmok fényvarázst,
a tulipánra hajolok
s most értem csak a bűvös rejtélyt:
a szirmok közt egy sziv dobog!
Egy sziv dobog! Egy sziv ragyog!

Forrás: Magyar Írás II. évf. 7. szám 1933. szeptember

B. Traven: Holtak hajója (könyvismertetés)

Új német elbeszélő jelentkezett, akiről senki, még a kiadója sem tudja, hogy kicsoda, Ferdinánd Brucknerről, az Angliai Erzsébet, Halálos Ifjúság és Atheni Timon nagy sikerű szerzőjéről hamarosan kiderítették, hogy egy neves színházdirektorral azonos. Traven, aki mexikói postafiókok útján levelez az Óvilággal, az új német irodalom titokzatos követe marad. Könyvei a titokzatosság ingere nélkül is a maradandóságnak minden erényével kiemelkednek a Tatsachenlitteratura tengeréből.
    Munkáiban egy örök bolygó merész vándorútjának eseményeit beszéli el és az emberi szó tiszta természetességével az élet változatos jelenségei mögött az életet átfogó értelmet keresi. Jack Londonnak kalandor vére gyúlt fel újra benne, aranyásók közt jár Mexikó rengetegjeiben, majd matróznak szegődik csempészhajókra, hogy a közvetlen átélés erejével markolhassa össze az ütődött életeket és a világ kiáltó balgaságairól a szociális művész lelkiismeretével mondhasson ítéletet. Éhség és szükség őrli hőseit, akik elkérgesedtek a küzdelemben ember és elem ellen, szószólójukká válik, felfedi a fennálló társadalmi rend hibáit, egy új Upton Sinclair vádoló erejével, de magasan túlszárnyalva elődjét az emberábrázolás és természetátélés hamsuni művészetével.
    Legjellegzetesebb munkája, a HOLTAK HAJÓJA egy amerikai matróz hányattatásáról szól. Antwerpenben partra száll a matróz és a hajnalba elnyúló muri után arra ébred, hogy hajója nem várta be visszatérését. Pénz és igazoló papírok nélkül itt áll egy amerikai állampolgár, a társadalomnak eddig legvédettebb alakja, kifosztva és jogtalanul a fennálló rend jóvoltából, mert sehol, semmiféle konzulátus, semmiféle hivatal előtt nem tudja bebizonyítani, hogy kicsoda, hogy egyáltalában a világon van. Valaki, aki testi valósággal jelen van, de mégsem él. Rendes hajó nem fogadhatja el, munkált nem vállalhat és nincs országa,mely megtűrné létezését. El kell tűnnie, halottnak számít. Belga hatósági közegek fantasztikusan átcsempészik a holland határon, s a hollandusok ugyanilyen fantasztikusan visszacsempészik Belgiumba. Kiesett a világból, jeltelenné vált, eleven halottá, akit nem lehet megtűrni a beiktatott – és lajstromozott állampolgárok közt.
    Úgy hat ez, int egy farsangi tréfa és mégis forró, vérző valóság, - a magyar olvasó előtt, aki ismeri a hontalanná váláskálváriáját, százszorosan átérezhető valóság.
    Traven hőse elvergődik Spanyolországig, ahol élőhalott sorsa végképp megpecsételődik. Az életnek teljesen új, idegen területét nyitja meg előttünk Traven könyve, elvezet bennünket az élőhalottak hajójára, a Jorikkera. Megtestesült fantasztikum ez a hajó, tele van ilyen élőhalottal, és maga is pusztulásra ítélt roncs, bensőjében konzervdobozokba rejtett tölténnyel és hadiszerrel, kivénhedt és elhasznált, az elsüllyedés megváltását váró testével emberfeletti kínok és megaláztatások színtere. Egy modern kalózhajó a társadalom kivetett páriáival fedélzetén, minden gonosz becstelenre elszántan.
    A hajó fűtőházának és a fűtők szenvedéseinek leírása dantei csúcsokon jár. A holtak hajóján nincs finomkodásnak helye, itt csak emberfeletti kín és erőfeszítés van és ebből a kínból, a fűtő és a salakhordó verejtékéből csodálatos bajtársiasságnak tettei épülnek, úgy hajt ki a szennyből és szenvedésből a viharnak ez a megváltó emberiessége, mint egy soha nem látott szindus virág. Hogy a puszta lét megmaradhasson, ez a dantei pokol izmot és velőt tépő forróságával két embernek vadászösztönét, eszét,  józanságát ezerszeresre fokozza és midnden érzésüket szolidaritásba ömleszti.
    Traven szerelmesen a tengernek, akár annak másik nagy epikusa, Joseph Conrad, de amíg Conrad a filozófus nyugalmával higgadt szemlélője marad a tenger világának, addig Traven az új generáció nyugtalan vérétől megszállottan a régi regénykereteket pattanásig telíti váddal és ítélettel. Amit Traven csinál, az a szociális művészet legtisztultabb foka. Ez a művészet nem éri be embertelen sorsok realisztikus megírásával ,nem elég az éhségnek, a szenvedésnek és megaláztatásnak képeit variálni, az új művészet feladata ennek az életnek mélységeit megkeresni és ember és világ természetes viszonyát tisztázni
    Traven szenvedélyesen, az írás fegyver-erejével áll a kisemmizett hősei mellé és ezzel azt az építőmunkát végzi, akit a kor az írótól megkövetel.

EGRI VIKTOR

Forrás: Magyar Írás II. évf. 5-6. szám 1933. május-június

Móricz Zsigmond (1879-1942): Rokonok

 

    Mielőtt lecsapolták volna a magyarországi mocsarakat, híres természettudósok és a Hermann Ottók összegyűjtötték és megírták könyveikben a civilizáció által halálra ítélt ingoványok és évszázados lápok sajátságot faunáját és buja vegetációját, hogy az utókor békés szánóvetői megtudják: mi akadályozta meg a több kenyér termését, miért nem lehetett itt boldogabb, célszerűbb gazdálkodás?…
    A magyarság életében is van ilyen lápvilág, az úri-muris dzsungel, amelyet a gazdasági és a társadalmi bajok ítéltek halálra. Ennek a vidám kvaterkázó, tarokkpartis világnak az eredete visszanyúlik a millennium önfeledt korába, amelyet jól ismerhetünk Mikszáth Kálmán zseniális írásaiból. Ahogy aztán a kapitalizmus terjeszkedett, úgy fogyott, csorbult ez az élet; a háború, a forradalmak és a világméretű válság megkondították felette a lélekharangot. 
    Ezt a pusztuló úri világot Móricz Zsigmond ismeri legjobban legalaposabban. Több regényében: (Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Fáklya, Uri muri, Forr a bor, stb.) adja hű természetrajzát ennek a tékozló, középosztálynak. Legújabb regénye, a Rokonok, teljes képet ad róla, megmutatja azokat a hibákat, azokat a súlyos közéleti bűnöket, amik hosszú idők óta tápláltak és hatalmasra duzzasztottak egy társadalmi réteget, amely kezében tartotta egy ország gyeplőjét. Remek művészettel felboncolja ezt a romlott testet és rámutat a magyar élet legpusztítóbb rákfenéjére, a panamákra! Ennek a lápvilágnak megvannak a maga törvényei, szentesített szokásai; más a beszédmód is: Kedves Öcsémuram! Méltóságos Uram! Kegyelmes Bátyám! Itt mindenki a másiknak a lekötelezettje. A városi vagyon összeragadt a vezetők személyes vagyonával… „Itt senki sem ért alapjában semmihez. Itt az a baj, hogy mindenki olyan helyen áll, ahová nem készült… Itt minden képviselő társadalmi érdemei, kormányszolgálatai jutalmául kapja a képviselőséget. A megbízhatóság, nem a hozzáértés a fontos. A rokoni kapcsolat a legbiztosabb ismérve a megbízhatóságnak…” -     Mi az érvényesülés útja nálunk? A jó ellenzékiség. „Mindenki ellenzék fiatalkorában, aki még negyven éves korán túl is ellenzék, az nem lesz ember soha. De aki harmincéves kora előtt nem volt ellenzék, abból sem lesz ember soha.” A szociális problémákat nem képesek megérteni; népnyomor, munkanélküliség: könnyen térnek napirendre felette, azt mondják, „hogy az mindig úgy volt, kell szegénynek is lenni4” – „Ez egy olyan furcsa ingovány, hogy aki ebbe beleplántálódik, vagy akklimatizálódik, vagy elpusztul.”
    Ilyen környezetbe kerül a regény hőse, Kopjáss István, amikor megválasztják városi főügyésznek. Ahogy bevonul a városházára, nyomában vannak a rokonok, mind-mind egy kis protekcióért, némelyik atyafi pedig már jogcímként fogja fel a rokonságot a panamában való részvételre. A Hatalom küszöbén megtántorodik és belekerül a rokonok  hálójába. Ha mégis újat, erkölcsöset merészelne tenni, a főharácsolók csapdákat állítanak eléje, a csápok nem engedik, lebunkózzák, és nincs más választás: vagy velük harácsolni vagy a revolver! Ha véletlenül a kaszinóban kedélyes tarokkparti közben ilyen megjegyzést tesz, hogy „bizony, akármit mondunk, a legszebb nemzeti szalag sem véd meg a fagy és a sár ellen”, akkor lázítónak bélyegzik a társai.    
    Móricz Zsigmond legnagyobb művészi érdeme az, hogy ezt a kedélyesen panamázó világot valósághűen rajzolta meg. Minden szándékolt tendencia nélkül! Nem emel ki jelenségeket, nem hangsúlyoz és nem ferdít. Ha ezt tenné, ha a ma annyira divatos propaganda-követelményeknek engedne, elvesztené valósághitető erejét. A művészi kifejezés követelményei merőben különböznek a propaganda követelményeitől, mindegyiknek megvan a maga szerepe: „a propaganda a doktrinából és taktikából indul ki, az irodalmi mű az átélt tapasztalatból és a belső élményből” – mondj egy franci író. A regényben történő esemény tanulságait, konzekvenciáit levonni nem az író dolga, hanem a kritikusé, a szociológusé, mindenkor az olvasóé. Az anyagot összegyűjteni, belőle alakokat gyúrni és beléjök életet lehelni, az eseményt az élő szereplőkkel elindítani, adni - - - tehát teljesen új életet teremteni az egyéniség prizmáin keresztül:  ezt a művészi teremtő munkát Móricz Zsigmond mesterein érti. Új regényében is ezt csinálta.

*

    Az a magyar középosztály, amelynek természetrajzát a Rokonok-ban láthatjuk, végkimerülésben szenved. Azok az anyagi alapok, amik létrehozták hatalmas szervezetét, megrendültek. Mi lesz ezzel az osztállyal,melynek képességei alig használhatók fel más mesterségre? Életmódjuk évszázados hagyományokban, privilégiumokban gyökerezik, hogyan tudnak átvergődni a mai szörnyű válságon és hogyan helyezkednek majd be kulturáltabb, szociálisabb keretekbe? Utolsó mentsváruk a kaszinó. Itt szegényen is eldiskurálhatnak, pezsgő helyett egy pohár kristályvíz mellett, anekdotáznak a szemük előtt elmerülő világról, „amikor még a négylovas hintók állottak a platánok alatt s várták a kártyázó, ferbliző urakat”. Recsegve-ropogva dől össze fejük fölött a szép világ, némelyik nem bírja bevárni a végét: revolvergolyóval sietteti. Utolsó tettük is nemes úri gesztus.
    Ebben a regényben csak urak szerepelnek a Tiborcokról csak néha esik szó. A munkanélküli kubikosok egyre növekvő serege! A rossz tanyarendszer! „Az analfabetizmus, a műveletlenség és a szegénység hármas börtönében fetrengő földmíves munkásság.” Minderről alig esik szó. A szociális problémáktól nincs megfertőzve az a felső réteg. A szenvedő néptömegek mélyen, az események hátterében húzódnak meg, sötét kereteként a pompázó duhaj világnak. Így volt ez az „Uri muri” pesti színpadán is: elöl, a kivilágított udvaron folyik a napok óta tartó dáridó, az úri muri, és messze a kerítésen túl a sötét éjszakában a zsellérek ijesztő mozdulatlansággal bámulják uraik mulatozását. Úgy éreztem hogy ebben a mozdulatlanságban fenyegető veszedelem feszül.

*

    Az apám, aki kisváros úri társadalmának a fiákerese volt a „boldogabb” világban, amikor elolvasta a regényt, ezeket mondotta: - - Hej, fiam, bizony szép világ volt ez! Sok jó őri mulatságra elhordtam én az urakat! Mennyi ilyen történetet tudok én, amik itt vannak ebben a könyvben! – És mesélni kezdett nekem egy szlovenszkói kisváros eltűnt múltjából csudálatos történeteket, amelyeknek szereplőihez annyira hasonlítanak a regényalakok…

VASS LÁSZLÓ

Forrás: Magyar Írás II. évf. 5-6. szám 1933. május-június

Palotai Boris (1904-1983): Tavaszi vers

 
Hiába ömlik a sok narancssárga fény,
A természetből mitsem érzek én.
A hegyek nyomnak mint a gondolat,
S félek, valaki neven szólogat.

„A kép kész – husz sor elég lesz róla
Kis hangulat, tavasz, kelepelő gólya,
Fű, fa, rügy, derű, szép kerek mondatok.”
No lám… a harmat valóban ragyog.

Vedlik az ég, bontja a kék felhőket,
Nyujtózom, hogy elérjem őket.
Már zizzen, már lebben… álom? Valóság?
Kezemben zörög az esti Ujság.

S a festékszag sziven ver mint a tavasz.
Igazi fák. Rügyek. Bimbók. Lehet az?
Hemperegnék a földön frissen, boldogan
(Hogy menjek haza sártól lucskosan?)

A rög fekete… s ha az emberhez ér,
Körme alatt undok fekete szegély.
Ez mégsem való… ez szörnyen zavar,
Valahol elromlott egy csavar.

Valahol egy sróf tönkrement
S felfordult bennem egy régi szent.
Vajjon a fiam érzi a napot?
Nem fáj a feje? Nem húz kalapot?

Oh Istenem, légy résen és vigyázz nagyon
Hogy mosolyogni tudjon egy csepp harmaton.
Széllel birkozzon mint egy ifju tölgy
Ne ásitozzon kora délelőtt.

Izmos testében fogjon kezet
A napfény meg a lelkiismeret.
Jó mélyre szivja az esti szagokat
Mondd… nem kérek Tőled tul sokat?

Forrás: Magyar Írás II. évf. 5-6. szám 1933. május-június

Gulyás Pál (1899-1944): Győzd le a halottakat!

 
Könnyű az élők ellen küzdeni:
átdöföd a szívet, mely az életet veri,
s míg rekedten ordítsz diadalért,
ömlik a vér,
ömlik a vér!

Nézd csak a hadsereg!
Tattarara!
Ölik a testeket!
Tattarara!
Nézd csak a fegyverek csillogó kúpjait!
Ölik a testeket, a lélek burkait!

Könnyű a élőkön a győzelem,
de győzd le a halottat, ki nincs jelen
és mégis mindenütt jelen van
s megfojthat minden pillanatban!

A fák hegyén, nézd, mozog a levél,
mozog a levél!
Ki mozgatja? Hiszen a fa nem él,
a fa nem él!
Vigyázz, alattad indul a por,
föltámad és hirtelen eltipor!

Könnyű legyőzni, kiben harsog a lét,
de győzd le a temető nesztelenét!
Sírjából a halott kicsap,
koponyáján ködsisak!

Keze szellő, keze nincsen,
mégis átnyúl ereinken,
odasurran, odalebben,
hol a szív ingája rebben…
Észre se vetted s máris vérzik az est!
Meglassítod lépteidet…
Keze szellő, keze dér
s hull fölötted a levél!

Könnyü tombolni a lét erein,
de győzz az enyészet étherein!
Tombolj az étheri árnykezeken,
komor árnyon, hol elpihen a szerelem!

Nézd csak a lobogót! Büszke madár!
Lobog az életért és sorsa halál!
Hiába van fegyvere,
ércmozsara!
Meghal a hadsereg!
Tattarara!
Meghal a hadsereg!
Tattarara!

Forrás: Magyar Írás II. évf. 5-6. szám 1933. május-június

Reményi József (1891-1956) versei

VÁSÁRI KIKIÁLTÓ

Vásári kikiáltó vagy, górcső a hangodban a csend,
Eltitkolt csend, észreveszed emberben a lélekrákot,
Duhaj szemed, sötét szemed cézári titkot rejteget,
Mulat azon, aki tegnap ezüstkanalakat lopott,
Ma pediglen rajtad mulat, olcsó pénzért rád bámulhat,
Nem is pénzért, s közben eszed szélhajója, a szempillád,
Ugy megremeg, jaj megremeg, nincsen benned jóakarat,
De szereped orvosszeme a nyavalygókba belelát.
Hogyne tudnád, gyomron ütött emberi roncs, akit most látsz,
Tőled remél patikaszert, életvidám husvétmosolyt,
Vásári kikiáltó vagy, jajgatóknak adj gyógyulást,
Ne mellőzd azt, aki tegnap ezüstkanalakat lopott,
Beteg ő is, nyög a lelke, öröm-e a tolvajsiker,
Az ügyes kártyakeverő sem veszti el búbánatát,
Ne feledd el kikiáltó, minden-minden beteg ember,
Tanácstalan embertársad tőled várja a mákonyát,
Kacaja buzgó köhögés, nélküled csak  kóc a hite,
Tátott szájában a veréb, okos veréb nem keresne
Meleg fészket, jó pihenést, inkább messze elrepülne,
Igy veszett el az embernek verebek közt is hitele,
Vásári kikiáltó vagy, zűrzavarban fuldokoló,
Fonák testvéres mókája, néha meg mézeskalácsa,
Sokat igérsz, ne csak igérj, a tréfa biz csak akkor jó,
Ha nem viszed, jól tudod te, hitegetések túlzásba,
Szünj meg végre kiabálni, ideje valamit tenni,
Ember vagyok, gyötrődéssel a jegy árát megfizettem,
Nyisd ki a boldogságajtót, el akarok oda menni,
Ahol nincs többé betegség, hol többé nem kell szenvednem.
Ha orvos vagy, gyógyitsál meg, ha kalandor, takarodj el,
Ha őrhelyed cirkuszajtó, szerepedet megunhatnád,
Ha meg hiszed, nincs értelme törődni az emberekkel,
Méregital mámorába ennenmagadat fojthatnád.
(Cleveland, Ohio)

AMERIKAI MAGYAR 1933-BAN

„Két éves bor, igya meg,
Suba alatt vettem meg.”

„Ne vesse meg szalonnám,
Nincs kése? Itt a bicskám.”

„Volt szárnyasom, tehenem,
Most meg féltem kenyerem.”

„Ki bolondja vagyok én,
Vérbefulladt földtekén?”

„Abaujban is sírnak,
Errefelé is rínak.”

„Borunkat, azt igyuk meg,
Szalonnát, azt osszuk meg.”

„A tegnap sem igazgyöngy,
Alvadt vértócsa a föld.”

„De tegnap álmodhattam,
virág volt gomblyukamban.”

„Szekfű volt gomblyukamban.
Táncra perdült a lábam.”

„Minek is panaszkodok,
Sötétben botorkálok.”

„Holnap vagy holnapután,
Elmulik a vihar tán.”

„Két éves bor, igya meg,
Szalonnám ne vesse meg.”
(Cleveland, Ohio)

MAGAMBAN BAKTATOK

Magyarul irom a verseket,
A jajjok nem kapnak visszhangot,
Magyarul zengem az éneket,
Egyedül kongatok harangot.

Bogarak mászkálnak a földön,
Olykor emberrel találkozom,
Az igék repdesnek a felhőn,
Kevés lélekkel barátkozom.

Körkép az élet, látványosság,
Szeszélyes alkotó a végzet,
Lármás festményt pingál, de kórság
A körkép, ha tul soká nézed.

Magyarul irom a verseket,
Tüskéket tüzök a hitemre.
Magyarul zengem az éneket,
Bogáncs kapaszkodik szivemre.

Mégis a verssel borogatom
Reszkető lelkem, fájó fejem,
Verscsokor illatából iszom
A derüt, melytől megrészegedem.

Ha sohasem hallgatnak is rám
Véreim, hánytvetett magyarok,
A magyar szóban mégis hiszek,
Hogyha magamban is baktatok.
(Cleveland, Ohio)

Forrás: Magyar Írás II. évf. 5-6. szám 1933. május-június

Gulyás Pál (1899-1944): Ez itt Hadház

 
Ez itt Hadház, Hajduhadház,
van benne vagy hatvanhat ház.
Elbámulom: olyan csöndes,
Fehérfoltos a hótól.
Uccáin egy-két fa lézeng,
fent kóbor varju bókol.
Kék levegő veszi körül
s ő a levegőnek örül,
mert az akácok alatt
akad néhány jó falat:
tehéntrágya és lótrágya
varjugyomor kivánsága.
Csokonai valamikor
itt járt: akkor is hó volt,
arca sárga volt, mint a kén
és csizmáján patkó volt.
Hová lett az a levegő,
amelyet belélekzett?
Hová lett a boldog ákác,
mely fölötte lézengett?
Egyik ház palánkja mögött
röfögnek a sertések,
terelik őket karókkal
a hadházi legények.
Olyan elhagyott vagyok itt,
olyan ődöngő semmi.
Jobb volna homokká válni,
Jobb volna itt nem lenni,
halott lenni, magányos,
mint dr. Földi János.
Vagy lenni zsidó, szakállas,
mint azok ott ni ketten:
kucsmájukat fülig rántják
vidor-elégedetten.
Vagy lenni repdeső varju,
aki fent a fán károg,
ha jönnek a kakastollas,
cérnakesztyűs zsandárok.

Forrás: Magyar Írás II. évf. 5-6. szám 1933. május-június

Losonczy László (1812-1879): Mátyás az igazságos

Mátyás a nagy király jön győzedelmesen,
pompás kisérettel már Gömörig haladt;
Kisérete között áll a nap fényesen,
És sátort üttet egy meredek hegy alatt
Szőlő koszoruzza a hegynek oldalát,
Izzad rajta a nép, forgatja  a kapát.

Mátyás király nagyon szerette a népet,
Itt is megjelent a munkás sereg között;
Jól látta homlokán a vérverítéket,
Mit apró gyöngy gyanánt a munka rá füzött.
És e látványnál a szánalom, szeretet
Nemes nagy lelkében magasb lobbot betett.

Megindult a szíve, - és ím parancsot ád,
Parancsot ád fényes, gazdag lakomára.
Sürögnek-forognak, készitnek lakomát,
Lakomát, mely szóljon heted-hétországra.
Lesz is a királynak ma még vendége sok,
A vidék urai mind hivatalosok!…

A szomszéd uri nép mint a madár repül
Szép lovon, díszkocsin, százával ezrivel;
A fényes kiséret száma közé vegyül,
Hogyis ne, a midőn csak enni s inni kell.
Tán nem is repülne gyors madár módjára
Ha indulót fúttak volna a csatára!…

Egyik pohárt ragad, s mond: éljen a király!
Másik pohárt ragad: éljen a haza!…
Végre a sok,éljen vidám hangjainál,
Csordultig poharat tölt a király maga.
S a vendégek között elköszönti ekkép:
Kiért még senki nem ivott: éljen a nép!

Az uri társaság ezen megütközött,
Komolyság szállta meg, leesett az álla;
Arcán az irigység alakja tükrözött,
Hogy a pohárt nem rá köszönté királya.
Az éberfigyelmű király észrevette,
De mintha nem vette volna, úgy tettette.

’Urak! Keljünk fel – szól letéve poharát -
Hogy a mulatságban kis változás legyen, -
Jó lesz egy kis mozgás, a sok ülés megárt,
Kövessetek’ – s könnyen halad föl a hegyen.
Kezébe, a midőn fölér, kapát ragad,
s maga után inti mind a nagy urakat.

Erre a munkás nép szeme szája eláll,
Oly álmélkodásra ragadja e csoda…
Sok renyhe úr mindjárt kidől, de a király
Még ennyi dolognak nem is néz ám oda.
A ki még ki nem dúlt, elmaradt messzire,
Legalább is tíz, húsz, harminc lépésnyire.

„Uram király! Pogány mulatság ez nekünk,
Kik ehhez nem szokánk – így szól egy pohos úr -
Nekünk a kard, és nem kapa a fegyverünk,
Mely tenyerinket föltörte gonoszul.
Bizony szuszogni is már-már alig birunk,
Tovább ha folytatod: kifogy minden zsirunk!”

Mosolyga a király – ’Meggyőződhettetek:
Ki veritékével a földet öntözé,
Érdemes volt rá hű népem, s népetek,
Hogy beszövém éljen–kivánatink közé.
A szegény jó népet lenézni nagy vétek, -
Kivánom, hogy mint én, ti is szeressétek!’

Régen történt ez,  négy száz év leáldozott,
Mátyás sírban nyugszik, de a hegy most is áll;
Tetején nem raktak emlékül oszlopot,
A nép szivében áll az, dicső király!
Rajta a lángbetűk ezen sort mutatják:
Meghalt Mátyás király, oda az igazság!

Forrás: Mátyás diák Könyvesháza. Közhasznú házikönyv a magyar nép számára. Szerkeszti Vahot Imre. I. füzet. Pest, 1857.

Ifj. Ungváry G.: Néprománc

Szomorún szól furulyája
A juhászbojtárnak,
Kebeléből a hangokon
Előtör a bánat.

Nem látja, s nem veszi észre
A nyája mint széled;
Nem hallja, hogy a lakziban
Minden kedvre éled.

Azt sem látja hogy kedvese
Menyasszony ruhában,
mint ül a vőlegény mellett
Némán, haloványan.

Édes multon téved lelke,
Ábrándok honában;
Nem is tudja mi történik
A kis szalmaházban.

Megy lassan a falu felé,
Zene hangját hallja;
Már tudja hogy kedvesének
Most a lakadalma.

És megy oda hova szive
Húzza, vonja őtet;
Meglátni a lakadalmat
S a vigadó népet.

Szól a zene bájos hangja
Táncol leány, s asszony,
A vőlegény halványodik
Jobban a menyasszony.
„Húzd rá cigány – szól a bojtár,
Húzd rá a nótámat!
E nótával megtisztelem
Vőlegény gazdámat.”

Szomorúan sír a hegedű
A cigány kezében,
Egy ragyogó néma köny ül
A bojtár szemében.

Közelít a menyasszonyhoz,
Sír az mint a gyermek,
Összerogy. Mély fájdalmában
A szíve reped meg.

A bojtár utolsó csókját
Lehelte ajkára,
Kiindult még egy pillantást
Vetett a mátkára.

És azután hegyen völgyön
Meddig szeme látott,
Ment mint a kárvesztett ember
Soha meg nem állott.
***
Mondják… sokszor holdvilágnál
Szép s csendes éjfélen,
Furulyaszó hallatszik a
Néma temetőben.

Forrás: Mátyás diák Könyvesháza. Közhasznú házikönyv a magyar nép számára. Szerkeszti Vahot Imre. I. füzet. Pest, 1857.

Losonczy László (1812-1879): Jó kedve van György gazdának (Családi kép, a népéletből.)

 
Jó kedve van György gazdának,
Mit nem tenne galambjának;
Víg kedvében, szerelmében,
Ha szép asszony kéri szépen?!

’Hejh galambom, szívem szente!
Boltos uram azt izente,
Azt izente ő kigyelme:
Most jött sok szép selyem kelme.

Érkezett szép selyem kendő,
Oly divatos, oly kelendő.
Nehéz selyem, legjobb fajta,
Aranyos rojt csillog rajta.’

„Galambocskám! Mind jó lenne,
Hejh milyen szép lennél benne.
Csupa angyal! – de hiába:
Ha nincs a láda fiában!”

’Se baj, üsse patvar, hiszen:
Tőle más is csak ugy viszen.
Többinek is fenn az ára,
Majd fizetünk valahára!’…

Leesett György gazda álla,
Hajh, mert dobot vernek nála.
Az a csinos oldalborda:
A ház árát boltba hordta!

Forrás: Mátyás diák Könyvesháza. Közhasznú házikönyv a magyar nép számára. Szerkeszti Vahot Imre. I. füzet. Pest, 1857.

Halász Dezső (1835-1910): A gyöngyösi biró lánya

A gyöngyösi biró takaros kis lánya
- Hét megyében sincsen sem szebb sem jobb nála -
Elment az erdőre földiepret szedni
Zokogását ottan nem hallgatja senki.
Az erdőnek fája lehajol hozzája,
Szánalma jeléül árnyékot hint rája.

Kis kosarát íme telis-teli szedte
Egy tölgy-fának alján le is ült a gyepre,
Balkeze felül van egy halvány vadrózsa;
Nem rég ideje hogy ő is halvány rózsa.
Rózsaszin ruhára foly könyének árja,
Jobb felül a forrás csergő bugyogása.

Sirnak sirnak, versenyt sirnak mind a ketten,
’Mi bajod van édes, mér keseregsz lelkem?’
Igy szólott egy vadász szánakozó hangon
’Ne szaladj, ne röpülj! Nem bántlak galambom!
Megvigasztallak én, eszem a kis szádat!
Nem való vagy még te halvány violának!

Nem való vagy még te búgó gerliczének!
Jobban illik hozzád a pacsirta ének!
Nem való vagy még te síró csattogánynak!
Mért keresed ezt a sötét erdős árnyat?!
Látod a napsugár itt is utánad jár!
Elbújtál előle? Ismét arczodon már!’

„Ki vagy te vad vadász? Mért háborgatsz engem,
Mért nem hagysz az erdők mélyén keseregnem?”
’Én vagyok a vigasz, én vagyok a hajnal.
Óh remélj leányka, rád derül a nappal!’
„Rámborul az este, h’sz lemegy a nap  mindjárt4
A sötét éjszaka nem sokára itt jár.”

’Nem lesz sötét az éj, csillaga lesz néki
S szerelmes az éjet nappalának nézi!
Szerelmet vagy te is, oh! Lányka ne tagadd!
Ne rázd fejed „nem”-et ne mondjon ajakad!
Elárult bánatod! El szikrázó szemed,
Mi keseríti meg, mondd el, szerelmedet!’

„Elmondjam-e? Ne-e?” – gondolkodott a lány,
És elmerengett a vadász csengő szaván.
Hasonlított ahhoz kedvesének hangja,
a kérelmet tehát meg nem tagadhatta.
„Szántó István, a ki úgy szeretett engem,
Hadakozni ment a fekete seregben!”

„Szegény fiú volt ő, az apám meg gazdag;
Azt mondták szülőim: hogy hozzá nem adnak!
Gyász ruhát akartam ölteni magamra
S édes anyám rám ezt a rózsaszínt adta;
Nem szabad magamat kisirni sem otthon.
Nevetnek, ha, Istvánt szeretem, azt mondom.”

„Az után meg szépen kipirongat apám
’S rám parancsol hogy az urát mulattatnám.
Mondják is már nekem a falusi lányok:
Talán az urfival már jegyben is járok.
Hallottam is olyat: hogy holnap megkéret,
Az vigasztal hogy tán addig nem is élek!”

’De hogy nem élsz addig, lelkem teremtette!
Remélj, húgom, remélj, bízzál az istenben!
Nem hágy az el téged! ’S messze van még holnap,
S nem feledkezett el Szántó István rólad
Isten hozzád húgom! Áldjon meg az isten!’…
Paripáján termett… híre-hamva sincsen!

Hogyha nem volna a nap a láthatáron,
Azt hinné a lányka: nem más volt ez: - á l o m.
Eltekint az erdő sötét sűrűjébe,
Azt fájlalta aztán hogy csak nem is kérdte:
Ismeri-e Szántó Istvánt, s mit tud róla? -
Majd hazaindult az esti harangszóra.
***
A mint a küszöbön Örzsike belépett
Volt is hallani mit eleget szegénynek!
Fehér liliomként halovány arczája
Pipacs-pirossá lett a sok pironságra.
Hallgatta a feddést, s bocsánatot kérve
Borult az atyának boszús kebelére.

’”Itt volt Imre úrfi és sokáig vára,
Hol is kóboroltál oly sokáig márma!
Jegyet akart véled váltani a lelkem;
Mutatta a gyűrűt, csaknem oda lettem!
Aranyból volt verve, drága kő volt benne.
Semmi no! – szólt anyja – eljő holnap este!’”

Ekkor az udvaron lódobogás hallott,
Fordulj ki csak lányom! Nézd meg hogy ki van ott!
Ingadozva lépett kifelé a lányka,
Remegett azt vélvén Imre úrfit látja.
Ám de most ez egyszer édesen csalódott;
Az erdőben talált vadász ifjú volt ott.

Nem vadászruhában: fényes öltözékben,
Arannyal, ezüsttel van hímezve szépen.
Bibor bársonyból van készitve a mente,
Paripájáról már magát levetette.
Befordult a házba, hol már gyertya égett.
Szívesen fogadják a fényes vendéget.

Sürgés-forgás támad a tágas konyhában.
Egyedül a bíró maradt a szobában.
El-elbeszélgetnek s azon veszik észre
Hogy kihívták őket egy kis estebédre.
Estebéden vannak, ízes minden falat;
Éhen  odakint még a koldus sem marad.

Késő este van már, - lakomának vége,
Bíró uram tölt a vendég serlegébe.
’’Igyék vitéz uram! Ád még a Hegyalja!””
’S a jövevény magát nem is kínáltatja.
Föláll s a poharat magasra emelvén,
Ilyetén beszédek csendülnek meg nyelvén:

’Köszönöm a szíves vendégszeretet!
Áldjon meg az isten, jó nép, benneteket!
Erőt, egészséget és szent békét adjon; -
S a kis húgom legyen egy hétre menyasszony.
A kit szívből szeret, ahhoz menjen férjhez,
Sohse könyezz, húgom! Beteljesül még ez!’

’Mert most már kimondom édes uram bátyám,
Hogy ha véle talán meg nem haragítnám,
Mi járatban vagyok, mi szél vetett erre?
Kérni jöttem Örzsét egy vitéz emberhez!
A király nevezte őt főkapitánynak,
Nemesi levelet karddal irt magának.’

’Kinizsi a vállát meg-megveregette,
Magyar Balázs pedig együtt ivott vele.
Mátyás király adott neki egy szép várat.
Hivják ezt az embert SZÁNTÓ PISTIKÁNAK.’
A család elbámúlt ezen a beszéden, -
Örzsike elkezdett sírni örömében.

„”Hát oly derék ember az a Szántó Pista?
Nem utasitom hát úgy kérelmét vissza.
Hát de édes lányom: Örülsz a mint látom!
Hozzá adlak ne félj még ezen a nyáron.
Még mához egy htre! Isten áldja érte, -
Hogy is hivják már no! – hogy hozzánk betére.

Már ha úgy kivánja tudni biró uram
S hogy ne kételkedjék: amint mondám úgy van?
MÁTYÁS KIRÁLY VAGYOK! – mit omoltok térdre?
Ide most a király csak mint barát tért be!
Omoljatok inkább forró kebelére! -
Eljövök én ismét Szántóval egy hétre!

Forrás: Mátyás diák Könyvesháza. Közhasznú házikönyv a magyar nép számára. Szerkeszti Vahot Imre. I. füzet. Pest, 1857.

Juhász dal (a nép ajkáról)

Magamban nevetem
Az egész világot,
Jobb szeretem annál
A magánosságot.

Vigan eszem, iszom,
Mert nincs semmi pöröm,
Éjjel jól aluszom
Reggelre vár öröm.

Minden pásztortársam
a legjobb emberem,
Örömest megosztom
Velök a kenyerem.

Nincs oly szép éneklés
Heted hét országban,
Minőt pacsirta tesz
A messze pusztában.

Majd délre jóllakik
Nyájam s haza megyek,
Egy két dézsa tejet
Kedvesemnek fejek.

Kihajtok délután,
S vígan furulyázok;
Gyapjas nyájam után
Jó kedvvel sétálok.

Árnyékkal kínálgat
Minden hárs engemet,
A puszta pázsiton
Nyugtatom testemet.

Csak az az én rózsám
A kurta szoknyában,
Benne lakik szívem
Melle hullámjában.

Olyan vagy te, Pere,
Mint az engedelem,
Piros orczádon
Játszik a szerelem.

Hol vagy bús kedvesem,
Nyájam már bezártam
Nélküled a mezőn
Szívszakadva jártam.

Forrás: Mátyás diák Könyvesháza. Közhasznú házikönyv a magyar nép számára. Szerkeszti Vahot Imre. I. füzet. Pest, 1857.

Petőfi Sándor (1823-1849): Hunyady László

 
Megeskütt a király,
Hunyady Lászlónak,
„Esküszöm az égre,
Az ég istenére,
Bántani nem foglak.”

Készül föl Budára
Jó Hunyady László,
Ne menj fel, ne menj
Ne légy életeddel
Könnyelmüen játszó,

Vermed lesz Budavár,
Bele esel ha mégysz,
Maradj lenn Belgrádban,
Vagy bujdoss hazátlan,
Szép fiatal vitéz.

Kora még te neked
Sírba fekünnöd le,
Éktelen halotti
Szemfedőt borítni
Ékes szemeidre.

Hazám szép vitéze,
Ne menj föl Budára!
Látod, mi csillog ott?
Nem a te csillagod…
Hóhérbárd sugára!

„Balga aggódástok
Nem ijeszt el engem;
Köszönöm tanácstok,
De reá nem állok,
Megyek, föl kell mennem.

Vén Budavárban van
Ifjú menyasszonyom;
Érted száz halálba
Mennék meg sem állva,
Szerelmes angyalom!

De halálrul ottan
Sző sincs, nem is lehet.
Megesküdtél nekem,
Királyom, s én hiszem
Szent esküvésedet.”

Nemes bizalommal
László Budán termett.
Ássák a hitványok,
Ássátok, ássátok
Alája a vermet!

Menyasszonya keblén
Meg sem pihenhetett,
Szerelme egébül
Mély pokolba szédül:
Tömlöczbe vettetett.

„Miért dobtok engem
Fekete tömlöczbe?”
- „Mert királyod ellen
Van szándék szivedben;
Hűséged megszegve.”

„Én királyom ellen!
Én hűséget szegő?
Emelj szót ellenem,
Lelkiismeretem
Légy bíróm, lépj elő.

Ez hallgat, ez alszik,
Mint csecsemő gyermek
Anyja lágy ölében,
S engemet, oh szégyen!
Itt bilincsre vernek.

Vegyétek le rólam
Ezt a rozsdás vasat,
S adjátok helyébe
Hazám védelmére
Tündöklő kardomat!”

Beszélhetsz, jó vitéz,
Senki sem hallgat rád,
Tömlöczöd becsukták,
Halld fordulni kulcsát,
Csikorogni a zárt.

Nem sokáig hagyták,
Hogy magát eméssze,
Nagy Magyarországnak
Legszebbik virága,
Legnagyobb vitéze.

„Kelj föl, és jöszte ki!”
- „Szabad vagyok tehát?”
- „Szabad léssz, oly szabad,
Hogy egy óra alatt
Ott vagy, a hol apád.”

- Mit? Megöltök engem?
Apám szent nevére,
Ez őrült merészség!…
Ki sem  hallgatva még,
És már elitélve.

Hunyadi Jánosnak
Vagyok én gyermeke;
Velem így tennetek
Nem rettent bennetek
E félisten neve?

De volnék akárki,
Én ártatlan vagyok,
S a király végtére
Esküvel igérte,
Hogy bántani nem fog!”- - -

Szép vitéz Hunyadit
Föl Szent-György terére
Hurczolták mint rabot…
Többet is akartok
Tudni? Kifolyt vére!

Háromszor csapott a
Hóhér a fejéhez
S László vitéz még él,
Él, s  halljátok, beszél,
Ekkép szól a néphez:

„Én ártatlan vagyok;
Ha volna is vétkem,
Bűnhődtem már érte,
S törvény értelmébe,
szabad már személyem!”

S föláll László vitéz,
De megbotlik lába,
S estében negyedszer
Sujt hozzá a mester
És fejét levágja!

Lemenőben volt a
Nap, piros volt arcza,
Vad haraggal vetett
Végső tekintetet
A véres piaczra. - - -

Forrás: Mátyás diák Könyvesháza. Közhasznú házikönyv a magyar nép számára. Szerkeszti Vahot Imre. I. füzet. Pest, 1857.

Spetykó Gáspár (1816-1865): A gyöngyösi…

 
A gyöngyösi Solymos-utcza
Gyásszal van nekem behúzva,
Beteg az én kedves rózsám:
Szomorúság illik hozzám.

Mátra felett terhes felhő,
Hull belőle sebes eső;
Lelkemen sötét búbánat,
Könnyeim hullnak utánad!

Jaj csak könnyeimnek árja
Gyógyító fürdővé válna:
Rózsámat végig siratnám,
Egészségét visszaadnám!

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre

Halász Imre: Pusztai lakoma

Hadd élvezze más a termek
Dúsan terített asztalát,
Melynél innepi köntösben
Az úr órákat izzad át.

Nem irigylem! – nekem mindig
Kedvesebb egy lakoma,
Melyet az alföldi magyar
A pusztán ád egy bográcsba.

Ti tudjátok azt vadászok,
Hogy örömetek balzsama
Az alföld legszebb rónáin
Mindenkor egy ily lakoma.

Ha vendége megérkezik,
Földbe üti a szolgafát;
Nincsen szüksége szakácsra,
Megadja ő szavát, borsát.

Beh jó ízű az a lebbencs,
Mily hamar készen van vele;
Pedig ez a puszták fia,
s a pásztor kedves étele.

A kinek kell gulyásos hús,
Az is készül más bográcsba;
Egész hüvelyes paprikák
Kapaszkodnak itt egymásba.

Utána jő a tarhonya,
Megehetnék az angyalok;
Annyi rajta a tepertő,
Mint az égen a csillagok.

Ezt követi pörkölt tokány,
A mint ő elkészítette;
Paprikásan boldog a ki
Csak egyszer is ízlelhette.

S ott a hol még a gazduram
Magáért ugyancsak kitesz,
A kaurmány is malaczból
Az étkek között helyet vesz.

A kulacs itt sürün forog,
Kikotyogja a jó kedvet,
A lakomát fűszerezi,
Önti a buzdító nedvet.

A nagy költő csikóbőrös
Kulacsa is így szerepelt,
Melyet hajdan a délibáb
Szentje ezért megénekelt.

Mert különben nem hat szívig,
Nem kotyoghat oly édesen,
Csak így lehet koronája
A jókedvnek legényesen.

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre

Jakab I.: A falusi hízó végnapja

Hej ha tudná minden ártány
Hogy miért hizlalják,
Ha gyanítná hogy utóbb még
Össze is konczolják;
Szívesen koplalna,
Kevesebbet falna,
Hogy kövére, hája
Vészt ne hozzon rája.

Ámde nem is sejti a cselt
A nyomorú pára,
Egyre habsol és mohón jár
A kukoriczára;
Igy dagad orjája,
Hája, szalonnája,
Míg alig szuszoghat
Majd nem is mozoghat.

S itt az óra, hol lakolni
Kell a potrohosnak:
Vizkeresztre ha fagy áll be
Vériben taposnak.
Mint haramját, rablót,
gyilkos utonállót
Rögtön elitélik,
Perczre sem kimélik.

Kora reggel ketreczéből
Álnokul kicsalják,
Pedig ott van a végzőhely,
A hová hurczolják;
Hasztalan rikoltoz
Kőszivű bakókhoz,
Hirtelen kivégzik,
Kés alatt elvérzik.

Nem eléglik kínozói
Keserű halálát,
Szalmatűzzel perzselik le
Minden szőre szálát;
Róla hamu pernye
Még le sincs seperve,
Már fülét levágják,
Nyersen összerágják.

Ezután a kannibálok
A hasának esnek,
Fölhasítják, benne mindent
Összevissza nyesnek.
Szénre aszva nyelve,
Lába mind leszelve,
Sőt maga is csonka
Valamennyi sonka.

Bárd alá jön mid veséje,
Mind tüdője, mája,
Izre porra lesz aprítva
Minden porczikája;
De akármi morzsa,
Van sava, van borsa,
Majorána, hagyma,
Nem marad kihagyva.

Este aztán sül a kolbász
Czitromos, fokhagymás,
Véreshurka, pörczös oldal,
Gömböcz és riskásás;
Híva jegyző, klántor,
Pap, cooperator -
S most jön a hadd el hadd,
Ifja véne vígad.

Majd amúgy csak béteremnek
A sötét zenészek,
Mert hiszen hol üllnek ily tort,
Van nekik is részek.
Reszelik a csárdási,
Senki sem kíván mást,
S járja a kuferczest
Minden, a ki nem rest.

Még utóbb a pap is üti
A nagy csizmaszárat,
Rakja a szép bírónéval,
Míg csak ki nem fáradt;
Végre mind eláznak,
Haza botorkáznak:
A hízót megették,
Borral eltemették.

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre

Halász Dezső (1835-1910): Falusi kép

 
Ki boldogabb mint a szántóvető?
Akkor kél fel: midőn hajnal hasad!
S ott dolgozik reggeltől alkonyig
A szent Isten szabad eget alatt.

Nem ismeri, nem látta soha sem
A nagy világnak fényes nyomorát,
Nem azt a feszes, tarka divatot
S a czifra bűnök egész táborát.

Szánt, vet tavasszal, majd kapál, kaszál,
És munkájára áldást kér, s remél.
Midőn gyönyörrel áll ő néha meg
Kalásszal hullámzó vetésinél.

S ha este csöndes kis lakába lép,
Eléje futnak kis cselédei;*
Egyik nevet, a másik mosolyog,
Szemét mindannyi rája emeli.

Körülfogják a szoba közepén.
Kalapját egy ládára teszi;
A másik meg azon rimánkodik,
Átalvetőjét** adja le neki.

De ezt kezében tartja az apa,
Gyaníthatólag van ott valami…
Lóczáról a faszögre a subát
Ketten akarják fölakasztani.

A bunkósbot szögletbe vándorol…
Majd mindenki az apához szalad,
Megsimogatja ez gyermekeit,
És kiveszi a fiók madarat.

Ah! mint örülnek! ámde az öröm
Nem tart sokáig, hamar oda van:
Az ablakon a madár kiröpül.
Mondják: „Juliska gyáva, gondtalan!”

A kis leányka sirásra fakad,
Menhellyé lesz az anya kebele,
Hogy a madárka ujra visszaszáll,
Vigasztalón elhiteti vele.

Mezővirág az apa vigasza…
„Hát nékem édes apám, mi marad?”
Igy kérdik őt az aprók vidoran, -
Már elfeledték a kis madarat! -

Tarisznyájába nyult a gazda, és
Figyelnek – és találják hogy mi lesz…
Kiveszi a szép fényes tollakat,
Egymás közt mondják: „beh szép! Mi-mi ez!”

Kapnak még néhány földi mogyorót***,
Megköszönik – s nem mondják hogy kevés!
Mindenkinek legszebb s jobb az övé,
Oh mily szép ez a megelégedés!

Beáll a csönd. – A kedves feleség
Férjéhez fordul: minő szeretet!
Kötővel törlött széket tesz alá:
„Pihenjen kelmed! Fáradt eleget!”

S meglátva a férj izzadt homlokát,
Fehér kendővel töröli meg ő
Kifordul a konyhába, s nem sok
Az estebédet hozva jön elő.

Istennek hálát adva költik el -
Beszélnek aztán az eresz alatt,
Majd elmondják az esteli imát,
Kezök is összekulcsolva marad.

A csöndes álom szemeikre száll
Szendergéseik vajh mi édesek!
Meghallgatá az ég a szent imát:
Megáldja ő az ilyen életet!

Ki boldogabb int a szántóvető?
Nem vágyik nagyra, megelégedett!
Valódi boldogsághoz kell-e más
Mint nyúgodt s tiszta lelkiismeret!

(* Igy nevezi a magyar földmíves gyermekeit.)
(** Táska, tarisznya.)
(*** Szántás alkalmával néhány újnyír a földben találtatik.)

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre

Szöllősi Benő: A jó öreg harangozó (Falusi életkép.)

Mindenki meghal, még maga Rúz
Mihály uram is.
Egy öreg prédikátor.

Minden arcon szomorúság, - minden arcon bánat. Az emberek oly zavartan, oly átváltozott, kikelt arccal tekintenek egymásra, mintha nagy, ismeretlen bajok bántanák lelköket.
    A lélekharang egyre sír.
    Lármája olyan szomorú, int az enyészet fuvallatáé, mely a leveleket leszórja a fáról.
    Mindenkit meghatnak ezek az ijesztő kiváló hangok, - a jó emberek, a jámbor keresztyének nagy kíváncsian kérdik egymástól: ki a halott, kire harangoznak? -
    Nemsokára ezután befutja a falut a hír, hogy oda van az egyháznak az ő régi jó szolgája, hogy most már arra harangoznak, aki ezelőtt másra harangozott.
    Ilyenkor azután azok a jó ismerősök, azok a jó keresztyének buzgóan sóhajtanak fel, hogy:
- Szegény jó öreg harangozó!…

*

    És midőn mindezen szomorú előzmények bevégződnek, az ismerős, jóakaró nép, nagy kegyesen felöltözött ünnepies, fekete ruhába, - elzarándokolt azután az ő halottjához, megnézé annak halavány, összeaszott arcát, - és kezdé vigasztalgatni azokat a megszomorodott feleket; de hiába, - a fájdalom őket is meghatotta, és midőn a vigasztalás igéit beszélték, ők magok is úgy tettek, mint a megszomorodott felek, magok is sírtak…
    Egyik sóhajtás a másikat követte, - egyik fájdalom a másiknak nyitott utat.
    Egy pár nap azután fönt volt az a halott.
    A rokonok, a régi jó ismerősök, a régi jó komák, és a jó szomszédok odajöttek este körébe, - ott azután elkeseredtek fölötte ceremonizálni. Elővették azt a szomorú verses könyvet, amelyben csupán csak olyan versek vannak írva, hogy sohasem lehet őket anélkül elmondani, hogy elmondva azokat, eszébe ne jönne az elmondónak az Úrnak hatalma és az embernek mulandósága…
    Ez a szomorú, ez a siralmas könyv a protestánsoknak halottas könyve.
    Ebből a könyvből énekelgettek a halott fölött az ő jó barátjai, az ő jó ismerősei, egész kegyelettel éppen úgy, ahogy a jó, buzgó keresztyénekhez illik.-
    Midőn pedig ez az egy pár szomorú nap letelt, jött még a szomorúbb – jött az a nagy óra, midőn az apát kiveszik az ő gyermekei közül –, és elrejtik azt más idegen, hideg karok közé…
    Sírtak a rokonok, sírtak a jó ismerősök.
    A falu jó népe körülállta azt a szomorú házat, amelyben annak a szegény, annak a jó öreg harangozónak hamvai nyugodtak.
    Mindenki iparkodott az egyháznak az ő régi jó szolgáját kikísérni azon helyre, ahol nem érzi többé a szegény az ő szegénységét; hanem megnyugszik ott, mint megnyugszik a gazdag az ő puha aranyos ágyában… Mindenki iparkodott kikísérni oda, hol az embernek be van takarva a feje a szellő érintésétől, hol nem tépi többé aggodalmak a szív és lélek ütereit; - hol boldog az ember, hol nem eszi többé az élet keserű falatjait…
    Szegény öreg harangozó!
    Mikor még az a harangkötél az ő kezében volt, - mikor még neki kellett húzni azokat a nehéz rézedényeket!
    Ifjúságában vígan tette ezt, öregségében eszébe jutott, hogy őreá is ily szomorúan konganak azok egykoron.
    Az ember ki van téve a múlás, - és hervadás szelének. Ő sem kerülheti azt ki. Utána kell menni szülőinek, feleségének – szóval mindazoknak, kik őelőtte már régen, igen régen elhagyták ezt a siralmas földet…
    Még egy pár szomorú éneket mondtak el fölötte, - azután fölvették azt a fekete koporsót fátyolos karú, bánatos legények, vitték azt a szentegyház felé, a népség mindenütt utána buzgóan énekelgetvén halottas énekeket. Midőn azután a szentegyház elé értek, letették azt a jó öreg harangozó annak ajtaja elé, - a kísérők bementek a templomba, sorba helyet foglaltak ott, várták, míg a lelkész is belé ül a maga székébe, azután elkezdték énekelni azt a szomorú, azt a fájdalmas hangú éneket, hogy:

„Te benned biztunk eleitől fogva,
Uram téged tartottunk hajlékunknak,
Mikor még semmi hegyek nem voltanak,
Hogy még sem ég sem föld nem volt formálva.
Te voltál és te vagy erős Isten,
És te megmaradsz minden időben.

Az embereket te meg hagyod halni,
És ezt mondod az emberi nemzetnek:
Por vagy és porrá kell lennetek.
Mert ezer esztendő előtted annyi,
Mint egy egy napnak ő elmulása
És egy éjnek rövid vigyázása…”

    Midőn azután az ének bevégződött, - a lelkész fölvette azokat a szent könyveket, felvitte azokat a szószékbe, és imádkozott ott fájdalmas halotti imádságot Minden ember utána mondta azt, és minden ember buzgó, áhítatos volt e nagy szomorú órában. -    
    Bevégződvén az ima, következett a gyászbeszéd. -
    A rokonok lassankint elkezdtek sírni, szemeiket könny futotta el – és az a fehér kendő –, mire vége lett a gyászos szertartásnak, olyannál lett, mint a vízbe áztatott ruha.
    Mindannyian meg voltak illetve. Hisz mindenki tudja, mindenki érzi a hiányt, hogy:
- A jó öreg harangozó nincs többé!…
    Ki fogja a hiányt kipótolni, - akad-e ember, ki annyi éveken át oly buzgón annyi önmegtagadással legyen képes viselni a harangozásnak gondjait?
    Szomorú, igen szomorú óra ez a falu népére nézve.
    Az a jó falusi nép nagyon fel tudja azt gondolni, - hogy  mit tett ez az öreg ember az ő életében, s hogy mennyire érdemes az, mikor már nem tehet semmit is.
    Megsajnálja, megsiratja őt…
    És az a könny, ami itt ilyenkor elfoly, nem a képmutatás, nem a színlett fájdalom könnye, hanem könnye azon nehéz érzelmeknek, amelyek ilyenkor át meg átjárják a szív ereit, éppen úgy, mint a -  szomorú idők..
    Senki sem mutat alakoskodást.
    Ha nem szerette a halottat életében, nem megy temetésére, - de ha elmegy oda, nem mutat semmi idegenséget, szomorkodik azokkal, kik szomorkodnak, és hullatja könnyeit azokkal, kik fájdalmat és bánatot hordoznak szíveikben…
    A lelkész bevégezvén beszédjét, a hallgatag síri csendet azután nemsokára ismét ének váltá fel. A kántor elkezdé, és a buzgó áhítatos nép utána mondá a szomorú éneket, hogy:

„Menj el immár nyugalmadba,
Boldog lélek, követünk;
Hogy igért boldogságodban,
Részt vehessünk, siessünk” stb.

    Aztán fölvették azt a fekete koporsót, vitték azt kifelé a temetőbe, a halottak országába, oda, hol a boldog jó lelkek nyugodalmat lelnek.
    Midőn letették azt a sír szélére, gyermekei odaborultak még egyszer koporsójára, hullatták arra az ő forró, fájdalmas könnyeiket… Meg is érdemelte ezt tőlök az ő jó édes apjok, - hisz mehetnek szerte e világba, nem fogja többé úgy szeretni őket senki is…
    Találhatnak jó barátot, jó ismerőst; - de olyan jó barátjok sohasem lesz többé nekik e földön, mint az volt, kit most siratnak, kit most a föld alá tesznek…
    Az ének ismét megzendül, - és a jó öreg harangozót leeresztik a sírba.
    Olyan fájdalmas, olyan szívszaggató óra az, midőn a fiú szemei elől elzárják az ő apját… örökre.
    A szem teli van könnyekkel, a szív fájdalommal. Minden perc újabb meg újabb és nehezebb bánatot hoz elé.
    A koporsóra hantok hullanak; a sír mindinkább megtelik, a sírások sebesen húzzák a földet, mert az ilyen szomorú munka úgy jó, hogy gyorsan bevégzi az ember.
    Végre készen a sír.
    Még egy pár szót mondanak a halott fölött, azután távozik a népség, de mindegyik megjegyzi, hogy:
    - Jó ember volt, az Isten áldja meg!
    

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre

Petőfi Sándor (1823-1849): Bányában

 
Ezer ölre vagyok idelenn a
Föld ölében,
Hol az ősi örök éj tanyászik
Vadsötéten.
A kis lámpa reszkető sugára
Félre néz s zordon éj arczára,
Mint a sasra a galamb.

Ezer ölre a virágoktól s a
Napvilágtól,
Ezer ölre! Tán már a pokol sincs
Innen távol;
Vagy már benn is vagyok a pokolban?
Benne, mert a sátán háza ott van,
A hol az arany terem.

Bányaszellem, sátán, kincs királya,
Mit adsz értem?
Mennyit adsz, ha szivemet tenéked
Eligérem?
Alkudjunk meg, jöszte bányaszellem,
Most az egyszer volt lejőni kedvem.
Vagy látsz többé vagy soha!

Vártam, vártam, és hiába, mert a
Kincs királya
Benn maradt a sziklák tömegében,
Ki nem álla.
S miért nem állt ki? Miért nem jelent meg?
Csak azért mert tudta hogy enyelgek,
Hogy szívem nem eladó.

Nem, szívem nem eladó, e szivnek
Nincsen ára,
Nem megy az be a hatalmasoknak
Kincstárába…
Széjjelosztom én a szegénységnek,
Kik kunyhóban és utfélen élnek,
Köztök ingyen osztom szét.

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre

Dr. Pap Iván: Arany tanácsok a nép számára

 
Az örök bölcsesség keze nyugszik rajtunk.
Ép testben lélekben maradni óhajtunk,
Annyi veszély között szerencsét sóhajtunk;
De nem változik a természet miattunk.

Bámulandó erő végtelen medrében,
Háborúban szintúgy mint kedves csendjében;
Rámulandó erő sötét mélységében,
Bámulandó erő összes szerepében.

Ime ha csendjében áldását mutatja,
E nagy mindenséget karjában ringatja;
Ront, bont, fát tövestül tördeli, szaggatja,
Ha magasabb tettre hábora ingatja.

Van tehát e szörnyü erőnek hábora,
Tudjuk is bámulva teljében mekkora:
Működött nem egyszer a földön szigora;
Tehet hát ellene a föld jelenkora?

Teljesen nem. Oh de részben lehetséges.
A buvárkodó tan e körül fenséges;
A mi reánk nézve kellő és szükséges,
Bár nehéz magában, de még sem rémséges.

Ott fenn lebeg egy nagy fellegnek csomója,
Vakító szikrákban látszik lobogója,
Sarkán a föld recseg, ha kiált ekhója:
Jaj van ott, hová ledurrant tűzgolyója.

A családi életharcz között fáradunk,
A szükség zátonyán alélva gornyadunk,
S mikor a szebb remény fonalán izzadunk:
Egy sebes lövettel a földön málladunk.

A kis dongó legyet darabra gázoljuk,
Erőnket felette ezzel igazoljuk;
De mikor kényünket ekként gyakoroljuk:
Természet kezéből ugyan ezt kóstoljuk.

A kis légynek nincsen ellenünk hatása,
De a természetnek nyiltabb a folyása,
Törvényen alapúl az egész forgása,
Járhatóvá leve sok titkos nyilása

Mikor a természet tölti a bombáját,
S fejünk felé tolja borzasztó orczáját,
Fenyegetvén körünk korlátlan kis táját:
Oh ne nézzük tétlen törvénye csatáját.

Oltsuk el a tüzet ott künn a konyhában;
Ne álljunk a kémény köz léghúzásában;
Zárjuk be az ablak- s ajtót hamarjában,
a középre ülvén ott benn a szobában. 

Kün pedig ne fussunk; fa alá ne álljunk,
Mi több még e mellett gyorsan se sétáljunk,
Hegyre és toronyba ilykor ne mászkáljunk,
Vasak és a vizek körül ne munkáljunk.

Állitsuk meg úton gőzölgő lovunkat,
Szálljunk le és hasra nyujtsuk ki magunkat,
Bár az eső mikép mossa is hátunkat:
Ha megáll, majd akkor folytassuk utunkat.

Mikor az erdőn vagy, csak az uton haladj;
Csakhogy jól figyelmezz, az uton se szaladj:
Az ember-csoportbul válj ki, s magad maradj:
Minden vas ércznemet magadtól most elhagyj!

Villám természetes a magast szereti,
A léghuzam után tolong s azt követi,
Tűz s az abból fejlő füst őtet élteti,
A rosz vezetőket rendesen megveti.

Jegyezd meg, barátom! Pontosan ezeket,
S fékezni tudod a rontó elemeket.
Keresd föl a rózsa-tenyésztő kerteket
S a rózsa közt leled a szebb kellemeket.

Az irás szavára nyisd fel értelmedet,
Ebben találhatod nagy lelki enyhedet,
Ez  pedig im oda köti figyelmedet:
„Őrizd magad, én is őrizlek tégedet!”

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre

Balogh Zoltán (1833-1878): A budai nő

„Hidd el hölgyem, hogy nagyon szeretlek,
Mért nem olvad hát jege szivednek?…
Szólj! Mi légyen szived ohajtása:
Megadja a magyarok királya.

Oh csak egyszer ölelj kebeledre,
Mig ajkad rám egy csókot lehelne…”
Szól Kun László a szép menyecskének,
De szavai csak légbe menének.

„Nem tudod hát uram – szólt az asszony -
Hogy férjemhez mi kötelesség von…?”
„Felejtsd őt, és bird királyod szivét…”
De az asszony csak úgy rázta fejét.

És László már égett szerelmében,
Erőszakkal öletné meg épen…
„Megállj! – szólt ez – még próbára teszem,
Hogy igaz-e benned a szerelem.

Kövess tehát a halál elébe!”
S az ablakon leugrik a mélybe…
Néz László, néz a nőnek utána,
És elsápad kipirult orczája.

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre

Magyari (Ismeretlen szerző): Este van

 
Kolompol a vezérharang,
Haza tart a pásztor nyája:
Haza hajt, már ideje is!
A menyecske nagyon várja.

Kiálltak már a munkából,
Dalra kelnek a leányok:
Kedvet kapnak a legények,
S azok is mondják utánok.

És egyszer csak mind elhallgat:
Imádságra harangoznak.
Szépen hallik a harangszó,
Mind annyian imádkoznak.

Aztán ujra dalra kelnek
Csöndében a szép estének.
Hallani még, pedig immár
A faluba be is érnek.

Gondolatom maradt csak itt,
S utóhangja a nótának;
Megtudták azt, hogy rokonok,
És azután elhalának.

Nem tudnám én azt leírni,
Mint szeretem én e népet.
Tiszta lelkű, édes népem,
Áldjon meg az Isten téged!

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1857-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre

A, B, C, - A helynevek magyarázója szépirodalmi részéből

    Hodor szerint az a hon boldog, az a nemzet gazdag, az a büszke, melynek erényes történetei, a komoly történet, a költők mennyei eredetű képzelményei, s a metszők isteni ihletésű vésői fenntartják. -
    E szent kötelességből fűzzük össze korunkat az elővilággal, s tartsuk fel minden szavakból az illető emlékeket.
    A. ÁSVÁNY. Helységek vannak e néven Ungvár, Szabolcs és Győr-megyében. Vályi Magyarország leírásában a Duna mellett említ Ásvány falut s ez a Győr-megyei volt, mely most a Dunától egy órányira Hédervár mellett a megye Pozsonnyal határos szélén fekszik. Tompa így kezd róla regét:

Volt egy falu hajdan a Duna mentében,
ma is megvan ugyan, pedig ott hol régen,
Mégis épen akkor, a folyóra dőle
Most egy órányira van a Duna tőle.

    Nevét néphit alapján onnan nyerte, mert habár bányája nem is volt, gazdagon bővelkedett arany s ezüst ásványban, a közel Dunából keresvén s mosván fövenyéből ki az aranyport. A Duna többször elöntötte e helyet, de iszapjával kincset hagyván vissza, minden kárt megtérített és a nép háromszor ebben építkezett utána. Végre a fényes port elrejté a Duna, a nép is beljebb húzódott – ámde -
Ásványnak hivják most, amint hítták hajdan, de akkor gazdag volt ezüstben aranyban.
    B. BECZKO. Mezőváros Trencsinben, a déli határszélen. Nevét Stibor erdélyországi vajda, pozsonyi főispán, Sárkány-rendnek vitéze, Osztia lengyel nemzetségből való főúr udvari bolondjától Beczkótól nyeri a XV. század elején. – Eredetéről a monda: hogy Stibor idejében, ki e vidéket bírá, puszta volt itt minden, érdektelen koloszként állott a hegygerinc.. Az sziklára vár, környékére épület nem jó, ha nincs Beczko az udvari bolond, ki urát, ha jókedvű volt, mindenre – így egykor arra is rávette, hogy neki bizony a hegygerincre várat emeltessen, s ajánlotta, hogy ezt az arra menő utasokkal is lehetne végeztetni. Stibor meghallgatá, rövid időn elkészült  a vár, de maga ült bele a bolond ura. Némelyek szerint e hely már XV. század előtt fenn volt. Anonimus a magyarok által a szlávoktól elvett várak között már említi Blondus várát, melyből jött Bolondocz. 1228-ban Jakab nyitrai püspök itt alapítá a Benedicti apátságot, annak a bortized negyedét engedvén. IV. Béla 1266. költ egy levelet Beczkó várból van jelelve. Bánfi Miklós 1379. adománnyal nyeré. 1388 volt birtokában Stibornak. Stibor Imre Zéchen Katalinnal lakodalmát évhosszáig e várban tartá. Némelyek amellett vannak, hogy Beczkót Stibor ok nélkül innét a legmeredekebb szikláról a mélységbe vetette.

Trencsin vármegyének déli határszélén,
Állt hajdan Beczkó-vár, büszkén tekintvén le
Az alatta elnyult egész Vág völgyére.
Most is áll még a vár.

A régi fénynek egy nyoma sem maradván,
Mint emléke egy más, de tettben dus kornak
Mutatja jellegét a mulandóságnak.
(Tatár P.)

    C. CSATÁRVÁR, Rom; erdő s hegyek között Vas-megyében hasonnevű falu mellett. Nevét rege alapján csatár nevű e vidék egykori dúsgazdag fiától nyeri; - sok század előtt a fiatal lovag első szerelmét a környék egy szép pórleányának ajándékozá, keble sokáig dobogott érette, de házasságot később mégis mással – úrhölggyel kötött.A leány ezt hallva érzetének áldozatául esett, de Csatár sem lett boldog, házassága kietlen s magtalanná vált.
    Csatár nevű helyek vannak Szalában, Veszprémben és Tolnában. Nevöket kérdésbe hozom, nem-e csatár-tól nyerik! Csata névszó, ar, ár pedig rag, mely különösen névhez téve nok-helyett szolgál. P. o. Parancs, parancsár, parancsnok. Költő szava.

Sok század elviharzott
Édes hazánk fölött,
Most romban áll Csatárvár
Erdő s hegyek között.
(Cs. . d.. i. .)

    D. DÉVÉN Magyarország Duna és Morva összefolyásánál múladozott régi vár. Németül Thében, és mellette e néven Pozsony területén m. v. is van. A Bécsbe utazó gőzösön mellette megy el, a vasútvonalról pedig meglátni. 864-ben határvára volt már Morvahonnak. Első építőjéül a marahanusokat tartják, de ez bizonytalan állítás, mint az, hogy a magyarok sz. László alatt vették birtokukba, mert 1233-ig a történet, s okirattár nem említi. Dévént IX. században Svatopluk s testvére Wratizlav bírták, gúy 893 körül foglalhatták el tőlök a magyarok. – Dévényt II. András kir., Fridrik osztrák herceg ellen csatára kelvén, a várossal együtt felégette (L. Arenbachot Pernél l. K.) Juldenses Annalisokba 864-ben Rastics morva fejedelem építtette a várat, Diveni morvául Dovina, s leányt puella tesz. Belnél Notitia 2.. 256 lep. Devojna családnévtől kapja magyarázatát, ez kezdette építeni a várat, mely egyik felében romokban maradt. E néven Dévény, van egy m. v. Nógrádban is, ezt a rege úgy tartja, hogy rossz szellemek építették. Dévényoroszi s Dévény huta is e megyében feküsznek. -

A kies Nógrádnak kiterjedt völgyében,
Jó magas sziklának kellő tetejében
Áll Dévény várának romja, még alatta
Sok jó és rosz szerencse eleven tanuja.

    E. ERDÉLY Ország. Magyarhon testvére, mit hozzá 1715:92; 1732: 20; 1741: 18; 1792: 11; 1823/7, 1830 183 2/4 s 1848. t c.-ek kapcsolnak. E tartomány hajdan dákok, mások szerint gothusok és gepidák birtoka volt. A magyarok meghódítván sok erdőiért, mind magyar, mind diák nyelven Erdélynek, Erdelia nevezték. Másik neve Transilvania, erdőn túli tartomány. Mondják Hétvári tartománynak, Septem castrensisnek is. Ez a nevezet némelyik vélekedése szerint II. Gejza kir. után a németek által épített hét várat illeti, u. m. Brassót, Szebent, Segest, Medgyest, Szászsebest, Kolosvárt és Beszterczét, amint ugyanis nálok Erdély neve Siebenbürgen. Az erdélyi szászok címere is 7 vár képéből áll. Mások szerint a magyarok beköltözködvén, hét megyére osztották az országot, s minden megyébe 1 vár építtetett, hol az ispánok laktak, ezért neveztetik Hétvári tartománynak (Eder I.) Erdély török nyelven is Erdel (Chlod) Momas szerint Erdelj szerecsen szó=Herdalu! Her=katona Dalu=hatóság. Erdély-Herdalu=katonai hatalom alatti tartomány (P. II. p. 45.) Kővári hitregei származtatást ád neki, s mondja, hogy itt 7 tündér, Tranyai, Dévai, Kecskekői, Firtosi, Tartodi, Torjai és Kolosvári várakat építvén, innét a Hétvár nevezete. Eleink Arany földnek terra auri is nevezték (Bemhardt) Lisznyai krónikája szerint 747-ben hét magyar kapitány, hét roppant táborral jött e földre, s hantokból, meg földből 7 rettenetes várak csinálának s ebben 7 esztendőt töltöttek. Innen htvár, septem castra, Sevenburg a neve. Árpád innen kijövén magyar földre, Erdélyt háta megetti erdőn túl való országnak, Trans-szilvania is nevezé. Van egy szép vers székelyföldről, melyben Erdély így szólott zokogva Magyarhonhoz:

Ős anyahon! Kérlek békülj meg velem egyszer,
Mostoha nem leszek, légy nekem ujolag anyám,
Végy kebeledbe megint, nem leszek mostoha hozzád:
Nagyra dicsőre fogunk jutni, ha párul erőnk,
Egyesitett lélek, hü sziv, haza tiszta szerelme,
Hitbeli türedelem, nemzeti lelkesülés,
Mostani korszakkal mindig magasabbra haladni:
Honfibeszédünknek jelszava ennyi legyen.

    F. FÜLEK vár s helység Nógrád-megyében. Fülek v. Filek azonos értelmű fölleg (magas) várral.Előjő már 1246, 1262, 1282-ben mint Nógrádi vár! Budai Ésaiás szerint nevét Fulk nevű emberiségből kivetkezett honpolgártól kapta, ki IV. Béla király alatt a tatárokkal együtt mint ellenség rabolt s fosztogatott, azoknak elmenete után pedig hamis pénzt készített.Ezért IV. Béla törvénybe idéztette, büntetésül akkori szokás szerint meztelen testtel hagyatott meg neki, egy fegyveres bajnokkali vívás. Fülek e büntetést számkivettetésre kérte változtattatni, mi megtörtént, jószágai várával együtt 1246. lefoglaltattak; innét róla jött a Fülek név. Bél egy népmondát közöl róla, hogy e tájon nyáj őriztetett, melyet egy Füles nevű kutya őrzött, - a nyáj megtámadtatván rablóktól, az eb nemcsak elugatta őket, de a megfutamodóknak üldözőket is vezetett nyakába, kik azokat elcsípték, s rejtekhelyeiken kincseket találván, abból építették Füles nevére a Füleki várat; melyre Berzsenyivel mondhatni:

Amott egy magas szirt fokán
Egy puszta vár dőledez,
Melynek szomoru homlokán
Bús régiség epedez.

    G. GYÖNGYÖS. Mezőváros heves-megyében. Totus Derides. Etimológiai szótár szerint Gyöngy Gyön-gy, oly valami,miben gyöny, gyönyör, gyönyörűség van. Objectum oblectans, innen gemma. Gyöngyös nevét a mellette levő azon nevű folyamtól, mely hajdan medrében gyöngyöket rejtett, nyeri. (Gyöngyösinum a Gyöngyös fluvio, quibusdam Gemmeo denominationem mutuatum) Költők szerint újabb időkben soknak szerelmét gyöngyökben veszi el. Régi versíró Berei Farkas András így ád reá gyöngyöt, s teszi híressé:

Gyöngyös gyöngy kis város,
Gyönge lakosai;
Gyöngyeknél gyöngyebbek
Ennek asszonyai.

    H.     HEGYESDOMB. Kolosvár város határa éjszaki részén szántóföldek végében egy kúp alakú domb, messziről gyönyörködtető nyugpontot adva a szemeknek, róla pedig lélekemelő kinézést Kolosvárra, és a Szamos nádas hullámitól áthatott ermékeny térekre.

Látni onnan, város és rét
Mint terül el a vidéken,
Oly mosolygó színözönnel
Mintha festve volna képen.

    Nevét I. Apafi Mihály korából egy elszegényedett, hajdan gazdag nemes embertől, öreg Hegyestől kapta. Itt lakott ez Kolosváron szép Ilka leányával a hídkapu mellett, egy kis házban. Az öreg Hegyesnek aranyálmai, Ilka leányának bájai voltak esmerve. Öreg Hegyesnek házát, mely különben zárva tartatott, két egyén látogatá: Láncz, Apafi apródja, s Antonio egy olasz, Apafi udvarából. Láncz s Hon szerették egymást. Antonio volt az üldözőjök, - ez utóbbi, hogy Ilkát megnyerje, felhasználta apja gyengéjét.Celu rejtett kicnseit, melyet Árpád üldözésére hagyott volna el, ajánlotta felkeresni. Antonio György napja éjjelén ígérte kiemelhetni a kincset, s bérül Ilka kezét kéré; mire alkut tettek. E titok Láncznak bizonyos cigányné által elárultatott, s hogy Hegyes ámítását megláthassa, sz. György éjjelén elment a választott hegyre, de észrevétetvén, azö reg dühével találkozott. Antonio tőrt rántott az ámítását felfedezni szeretőre, de tusa közben a küzdők Hegyes testébe márták önkénytelenül gyilkaikat; e tettről neve Hegyesdomb.
    I. IGICZE, falu Doboka-megyében. A név formájában Ipolyi Arnold szerint hitregei „ihletés”, cselekvés rejlik. Mythoszi értelme egy sajátságos madár alaú ihlető lényt fejez ki. Így Igricze falu szalában, e név formájában ismét hitregei idézés van. Néphit szerint: itt bolygó tűzszellemek laktak, kik idéztek s ihlettek, tájszólási változatban e szellemek alatt a lidércet lehetne érteni, mely szárnyas, kártevő madarat fejez ki – így írja le Zrinyi (187.)

Mint tüzes lidércz száll le a fölhőből,
Kinek lángos farka szikrázik sok tüztől.

    K. KENYÉRKŐ Recsk palóc helység határában, Heves-megyében, - egy kerek kőhalom. A monda úgy tartja: hajdan e vidéket egy gazdag ember bírta, kit földjén búzakeresztjei között sok szegény keresett meg; egy így köszönté őt: Isten szépen adott, szaporítsa többre; de a gazdag nem ügyelt reá, s elhagyá menni a szegényt, reggelre s kalangya bérccé nőtt, s mellette egy kenyérhalom domborult, - még gazdagabb lőn az úr – s ismét eljött a szegény, de már istennevében kért; - a gazdag oda utalta kinek nevében kért, erre átokra fakadt a szegény

Követ tart sziv helyset baloldalad:
Válj azért kővé mindenestől -

s úgy lőn, ővé vált a kalangya és kenyér, a szegény pedig mások jóvoltábólnem halt meg éhen, míg a gazdag tönkrejutott.

Az a kerek halom pedig,
Mely volt a gazdag kenyere,
Melyről emélkszik a rege -
Kenyérkőnek neveztetik 
(Tompa)

    L. LŐCSE. Németül Leutsch, Leit-schau. Latinul Leitschovia. Fővárosa Szepes-megyének, magas dombon. Lengyelhon is határa. Nevét II. Béla király által 1136. Geyza által 1207, IV. Béla által 1247-ben betelepített szászoktól kapta, ezek e tájra kerülvén, építkezések közben a tatárok beütései miatt sokrzos siralmas állapotba jöttek, földig égettettek és több ízben évszámra kellett tartózkodniok erdőknek, leginkább Karlsdorf hegyén. Tisztulván a láthatár a rabló tatároktól, ők is kijöttek rejtekeikből, kerestek építkezési helyet, de építkezésök alatt, nehogy meglepettessenek száguldozó ellenségtől, őröket állítottak több pontra vizsgálódás végett, és ezeket nevezték Leuteschauer-eknek, mely jő a német Leute nép, schauen nézni szókból. E Leutschauerek nevére lenne a város elkeresztelve. Hogy hajdan fenyőerdő volt helyén, tanúsítják a tőkék, gyökök, melyek a lakosok pincéiben kiásatnak, és találtatnak. Zeiler Hungari 1690 588 tp. (A magyarázó azt tartja, hogy Béla királynak tatárok elöli menekvésekor kocsijából a lőcse itt esett ki,melynek emlékére kapta a magyar Lőcse nevet. A Chronica szerint nevét az Albanus néptől kapta, kiket a görögök , Leucos vagy fehéreknek hívták, innét Levcovia és Lőcs (Magus füv. Gesch. d. östr. Monarchie l. B. 234.) de hozzá teszi „am richtigsten wird der Name von dem benachbarten Bache Leutscboch abgeleitet. Rejtett szavaiban így írják körül:

Két betüm öl, néggyel szekerednek része leendek,
Három végsömben nemzeti névre találsz!
Régi magyar város voltam, most ritka azonban,
Mint a fehér holló, bennem a szittyai szó.

    M. MÁTYÁS-CSURGÓ v. CSÖRGETEG. A budai hegyek között a vironyoson, mely közönségesen Zugligetnek mondatik, forrás, mely fölséges vizénél fogva általánosan ismeretes. Németül Saukopfnak, a virányost Sauvinkelnek hívják, állítván, hogy az Mátyás király idejéből való elnevezés, ki itt disznó-csordát tartott, s hízlaltatott. Néha Döbröntei Gábor Mátyás csörgetegének nevezé s ennek okát a forrás feletti egy élemedett tölgyfába illesztett bádogtáblára jegyz fel, ma miután Döbröntei meghalt, a fa eltűnt. B. I. közlése után emlékül a felítás szavai itt is felhordatnak:

Csörgék már Mátyás korában
s enyhitém a nagy királyt,
vadkant üzve itt-jártában
hiv utód! Ki fölmelegszel
Fényt adottján nemzetednek,
Hinál engem őt ecsülve
Tul akárhány századon is
Róla Mátyás-csörgetegnek.

    N. NÉMETJÁRÓ. Egy zug neve, melya Körös kanyarulata által Köröstartsa mellett képződik. Nevét Szabó K. szerint onnan vette, hogy a török időkben a Szegedről Debrecen és Nagy Várad felé járó német katonaság, akkor itt közel rév nem lévén, az itteni gázolón szokott átjárni. Tököli idejében  a nádasokból felkelők által a németek közől itt sokan levagdaltattak. El lehet mondani:

Nincsen már csata. Rémitő bus csendben alusznak
a rohanó daliák.  Szél sem mozgatja meg őket.

    Ó. ÓVÁR. Mosony-megye fővárosa, kies rónaságon, Lajta vizénekDunába való ömlésénél, 4 mföldre Pozsonytól. Hajdan e hely magyar királynéknak szolgált özvegyi díjul, és Királyasszonyka is hívatott. Mária Terézia megváltoztatta a jogviszonyt, Krisztina leányának – ki Albert herceghez ment férjhez – adta főpénzül Óvárt. Albert herceg Wittman nevű szende s szorgalmas gazdatisztje javallatára 1818-ban állította fel itt a híres gazdagképző-intézetet. Régi viszontagságait illetőleg, vélemény, hogy a rómaiak „ad fiexum” nevű városa itt volt. Nevét Óvár v. Auvár Cuspianus szerint Nagy Károly idejéből kapja, ezen szótól Avar; mert az avarok fejedleme  azon időben itt lakott. Lazius szerint az Ó s vár szótól nyeri nevét, e név magyarázatát adja a latin „Antiquum burgum” s a német Altenberug kifejezés is. E helyen az avaroknak 826 Tulund Chágán idejében ker. püspökségök volt, mely Episc. Vetváriensis hivatott íróinknál, hihető, hogy eredetben latin neve volt; s abból vetus régi vagy ó, régivár, v. óvár neve lett.

Hajdan ez a dicsőségnek
Volt fényes palotája. Stb.

    P. PÉTERVÁRAD. A Duna folyó jobb partján Szlavonia és Szirmia erőssége, óriás szikláktól támogatva a vár egy kinyúló kopasz hegyesn ül, mely 1809-ben hasznos javításokat nyert. Schvartner statisztikájában, magyar Gibraltárnak nevezi. Schamt szerint Topogr.Beschr. Pétervardein 1830. e hely római város volt, ezen név alatt Acumineum, melyet Taubes szerint a föld kinyúló helyzete ada. Schönvizner azt állítja, de fekvését nem tudja bizonyítani, hogy hegyen vagy lapályban állott. Péterváradnak első építését némelyek II. Péter magyar király korára viszik vissza. Az ottani köznép hite, hogy egy Péter nevű halász, talált kincsekből első épített ott lovagvárat. Schamt szerint a XI. században épült, és védbástyaul szolgált Péter Eremita, a keresztes hadak főnöke ellen, ki itt kegyetlenségeit űzte. Engel. Gesch. v. Ungarn I. Th. L, 387. honnét később magyarneve Pétervára állott elő Innét németben Pétervardein schutzvere gegen Péter, latinban Pétervaradinum. XIV. században Templáriusok lakhatták, amennyiben az ottani Szer. Ház, kolostor alakú, s Péter néven emlékezetes. Itt 1718. Aug. 5-én Eugen herceg győzelmet vívott az ozmanon. A város s alsó vár, mely 1760 körül épült a sziklavártól nyeri nevét. A Duna féklörbe foly melette, és két kiálló sziget miatt, három karral úsziktova, mélység 14-18 öl. Hogy nevét Péter Eremitától kapta igen hihető, mert ez volt első, ki II. Orbán pápát reá vévén Palesztina elleni keresztes hadak bocsájtására nevét itt emlékezetessé tette:

Kapta nevét Pétervárad helybeli halásztól,
Kit Péternek mond krónika, s nép ajaka
Ő egy lelt kincsből épitete a Duna partján
Szép várát s melytől kapta nevét azután.
(ifj. E. I.)

    R. RÓMAI HÍD Baranyában, Eszék mellett. A Dráva közepén faragott kőből épült hat erős oszlop, - melyek kétség kívül a Dráva két partjai hajdan összekötő római híd maradványainak tartatnak, látható még most is, főleg ha csekély a víz. Az oszlopok Katancsics és Hoblik szerint máig megérdemlenék a hídnak kiépítését, oly jó állapotban vannak. (Haas)
    A Dunának Káposztásmegyer felől való oldaáln kőoszlop maradványok szinte szemlélhetők, s ezek is római hídlábaknak tartatnak. (Jankovits.)

Vándor, majd ha te jársz egykor Baranyiban Eszéknél
a Dráva közepén, hogy ha csekély a vize:
Látsz te hat oszlopot ott, emlékét a római hidnak
Melyek még most is, állnak erős alapon.
(ifj. E. I.)

    S. SÁMSON, VÁR. Nógrád megyében, másképpen Fejérkőnek is hívják. Az egésznek ma már dőledékei látszanak. Nevét II.Béla alatt élő Sámson pártos főembertől vette, ki Borits pártján levén II. Bélával sokszor összetűzött; egy ízben annak sátrába is betört, de Buda nevű főember szolgája megszalasztotta. Úgy tartják e helyen halt is meg. Czuczor énekli róla:

Hol magasan földomborodott nográdi megyének
Bérczei Cserhátnak, szirtos derekába szakadnak -
Rengeteteg erdőség közepén, délszakra fehérlő
Sziklatetőn épült Sámsonnak fellegi vára.

    T. TÁTIKA VÁRA Zala-megyében, Szántó és Vindornyalak  között, sűrű erdőből kinyúló sziklabércen, várrom. Hajdan még a tatárjárás előtt építi e várat Tátika, vagy régiesen Todenka magyar nemes. Ennek nemzetiségétől Zelana veszprémi püspök szerezte meg † 1254. s ajándékozá a veszprémi Sz. Mihály egyházának (Fejér lod. Dipl. 18. v. ii. 429) e birtokban ők megerősítették  1266-BAN. Stb. stb. Megénekelte Kisfaludi Sándor, miért egy kedves gróf barátja, verseit azon romokon kőbe metszetvén, az éjszaki oldaslon állíttatá fel, de ellopatott; híjába ígértetett „Szép paripa a nemesnek”, „Bornyas tehén a parasztnak”, nem került elő; másodszor vésetett ki a vers, s a kő vasrudakkal erősíttetett oda, de újra, lehet a vasáért, eloroztatott. Tátikát tudományosan érinti Nagy Iván. Kisfaludi szép versei róla következők:

Tátika mint egy korona
Felére a tetőre,
büszkén állott s nézett alá
A földre és időre.

Változott ez évek olta
Körülötte alatta,
de a várnak nem árthatott,
a tatár sem bánthatta.

(Uti naplómbül)

    V. VAJDABÉRC. Égbenyúló sziklabérc a természet ölén, Budán „Am Himel” tündérhegy melletti sziklaorm neve. Nevét 1847. június 19-én, midőn a budai hegyormok jelesebb pontjainak nevei ünnepélyesen magyarosítattak Dr. Tavasy Lajos pesti evang. Tanoda egiyk érdemdús tanára álal tett indítványra a magyar költő Vajda nevétől vette, melynél szebb emlék még egy magyar költő dicsőítésére sem emletetett. Tűzessék reá Petőfi verse

Oh természet, midőn alunni mentél stb.
Emlékezést, emlékezést neki
S ha sírhalmához mentek, ejtsetek
Reá egy könnyet… mert megérdemel
Egy könnyet az, ki annyit száritott fel
Meleg lelkének hő sugárival

U. URKONY, Külső és belső dűlőrét neve Süttör helység határában, Sopron-megyében. Urkony eredetileg Ur kompja, ott valaha a herceg kompja létezett, Pomogyról szállítván ide az utasokat, míg a szállítást a Hanyságon keresztül Eszterházától Pomogyikon épített nagyszerű töltés nélkülözhetővé tette. A hercegi családnak soká réce s szárcsavadászó helye volt, mit a máig is ugyanott álló házikó bizonyít. (Zerpák A.)

    Urkony van Szabolcsban Tiszadob mellett is, urasági földrész.
Vándor! El ne feledd Sopronmegye tájra ha eljutsz,
Hogy Süttör falunál, fekszik az Uronyi rét
Hajdan a folyamot  herczegnek kompja hasitá
S így eredett Urkomp, és leve Urkony utóbb.
(Ifj. E. J.)

    Z. ZÁKÁNY RÉTJE Egy földrész Szendrő város mellett, Bodva víz mentén. Nevét hős magyar vitéz Zákány Istvántól hiszik származottnak, ki itt a szendrői basát megverte. A nevezett városnak ref. eklézsia birtokában mondatik lenni basa pompás pirosselyem nyeregtakarója s turbánja, melyen a vér most is sötétül. Thali Kálmán verseli róla:

Hős Zákány porladoz sirjában régóta,
de a nép e regét mégörizte róla;
s a mezőt, hol a tart lesujták hős kezei
Maiglan is Zákány-rétjének nevezi.    

Hazánk történeteire minden úton, minden módon figyelmezni kell; hol sok fáradozás után is sűrű fátyol fedi a nagyobb nemzeti tárgyakat, ott világosságot nyitni kötelesség.

Ifj. E. S.

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1858-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre