A szózat százéves zenéje (Emlékezés Egressy Bénire)

 

A SZÓZAT zenéje száz éves. Egy dallam életében nem nagy idő, de benne zeng az évszázadok sora. Tizenkilenc üteme a magyar múlt, a magyar jelen s a magyar jövő. Muzsikáló szimbólum. „Fájdalmaink enyhítője, örömeink gyarapítója, a nemzet béke- és hadidala s imádsága.”
    Szent melódia! Költői:
    Egressy Béni és Vörösmarty Mihály.

*    

    Egressy Galambos Benjámin (Béni) Borsod vármegyében, Sajókazincon született 1814. április 21-én (április 28-án keresztelték). Két éves koráig Sajókazincon lakott. Szülei 1816-ban Sajókápolnára költöztek. Atyja Egressy Galambos Pál ref. lelkész, anyja Juhász Julianna. (Keresztapja nemzetes Barcikai Ferenc, keresztanyja Pauliovszki Zsuzsanna.) Az Egressy-család 1639-ben nemességet kapott. A család teljes neve: Egresi és Galambos EGRESSY. Egressy Páléknak hat gyermekük volt. Köztük Egressy Gábor. A magyar színészet történetének egyik legragyogóbb neve. Művészete a magyar színjátszás legnagyobb magaslatát érte el.
    Az Egressy-fiúk atyja mennydörgő hangú, kiváló szónok volt, figyelemreméltó zenei tehetséggel megáldva. Hegedűn, fuvolán és zongorán ügyesen játszott. Béni iskoláig otthon járta, majd Miskolcon a református gimnáziumban 1823-tól 1829-ig és Sárospatakon 1829-től 1831-ig folytatta. Sárospatakon a gimnáziumi kórusban tenorista. Atyja korai halálával abba kellett hagynia a tanulást. Segédtanító „praeceptor” lett 1831-ben az Abaúj-vármegyei Szepsiben, majd 1833 elején Mezőcsáton. Bátyja, Gábor, a kassai báró Berzeviczy igazgatása alatt működő színtársulat tagja volt. Béni testvérét meglátogatva, a színtársulatnál ragadt s 1834-ben beállt kardalosnak. Különböző színtársulatokkal bekóborolta a magyar vidéket. Közben szorgalmasan bővítette ismereteit. Megtanult olaszul, franciául és németül. Latinul már gyermekkorában tudott. Megismerkedett a zene elemeivel, tenorista szeretett volna lenni. Hogy az olasz énekművészetet elsajátítsa, 1838-ban Milánóig gyalogolt kardalos társával, Havi Mihállyal. „E célra lelkesülten, dagadó kebellel, lohadt erszénnyel indulánk” – írja az 1852. évi ÉRTESÍTŐ-ben Egressy „E” jegyű életírója. „Balaton-Füreden megállapodánk egészségi tekintetből, de a nagyobb rugó más vala: a nagy útra pénz kellett. MI megrohantuk a játékszínt, hangversenyt hirdeténk. Felcifráztuk a cédulát minél ritkább virágokkal, falusi színésztruppok szokásaként, hogy mindenki szemébe tűnjék s a művészetet, bocsásson meg annak Isten, MOST AZ EGYSZER pénzkeresési móddá törpítők. Célunk elérésére ezen felül némely lelkesek még 80 pengőt gyűjtének s mi azt gróf Ráday Gedeontól, mint az indítványtevőtől – tisztelet neki s a többinek – átvevők.”
    Egressy Milánóban nélkülözések közt másfél évig szorgalmasan tanult. Szép hangja volt, de „ezüstcsengésű hangját elveszté; e vesztés fájdalma együtt élt vele.”
    Milánóból hazatérve, 1843-ban a Nemzeti Színház kardalosa lett és zeneszerzéssel foglalkozott. A Nemzetiben bátyjával, Gáborral együtt színészkedett, kisebb szerepeket játszott, de mint színész meg sem közelítette testvérét. 1838-ban operaszöveget írt Erkel Ferenc számára, a BÁTHORY MÁRIÁ-t. 1843-ban ugyancsak Erkel számára a HUNYADI LÁSZLÓ-t s 1850 végén a BÁNK BÁN-t. Ennek bemutatóját nem érte meg, mert Erkel operája a politikai helyzet miatt tizenhét évig a zeneköltő fiókjában hevert. A HUNYADI és a BÁNK  nemzeti operánkká vált. Egressy írta Erkel operáihoz a legjobb szövegeket. Művészi együttérzésben élt a nagy zeneköltővel s írókészségével – ha nem volt is jeles költő – ki tudta egészíteni Erkel lényét, segítségére tudott lenni az alkotásban.
    Az 1840-es évek elején megnősült. König Rózát vette el. Házassága nem volt boldog.
    1843 gazdag, jelentős év Egressy életében. Az operaszöveg és több kiváló dal mellett megírta a SZÓZAT zenéjét, mellyel a nagyarányú pályázaton első díjat nyert. Ezzel Egressy neve egyszerre széltében ismertté lett s elfoglalta helyét a magyar zenetörténet egyik legdicsőbb lapján.

    Egressy 1848-ig állandóan Pesten élt. 1848-ban beállt honvédnek, főhadnagy lett s a szabadságharc végeztével Jókai szerint Komáromban kapitulált Klapka seregével. Szabadságharcbeli szerepléséről másik felje3gyzés („E” jelű életírója, 1852), hogy „Kápolnánál sebet kapott s megsántult. Tehetetlen testi állapotában felgyógyulásáig Borsodba, Ónodra vonult egy barátjához, hol Dávid zsoltárainak orgonára tételével foglalkozott, mely művét eredeti kéziratban a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, valamint hangszerzeményeinek mindegyikéből is egy-egy példányt, hogy legalább egy hangmester legyen ott képviselve, mert kívüle más nincs.”
    Lehet, hogy a kélt adat nem ellentétes, de még nem sikerült tisztázni. Mindenesetre látható, hogy Egressy izzó magyarságát tettekkel is bizonyította.
    A szabadságharc után Egressy ismét a Nemzeti Színházhoz szegődött, de a hadjáratban kapott betegségéből nem épült fel teljesen s 1851. július 19-én, 37 éves korában meghalt Pesten. A Kerepesi temetőben nyugszik.

*

    Egressy, a muzsikus naturalista volt. Példázva mutatja, hogy a tehetség a zeneművészeti érvényesüléshez szükséges dologbeli készség hiányán is győzedelmeskedni képes. Tudott egy kicsit zongorázni, orgonázni, hegedülni, fogyatékosan összhangosítani, de a mai zeneakadémiai növendékek ezekben magasan felette állanak. Nem tudott hangszerelni s általában kóta-ország bonyodalmaiban bizonytalanul járt. És mégis száz év múlva is gyönyörködünk alkotásaiban. A SZÓZAT-ban van több zene hiba, de az összhatás fenséges.
    Id. Ábrányi Kornél írja, hogy Egressy „olyan gazdag természetes dallamérzékkel, magyar zenei érzéssel és istenáldotta költői ihlettel volt megáldva, aminővel kevesen az egész lefolyt században. Maradandó becsű termékeket hagyott hátra. A korabeli zenészek tudásbeli magasságára nem tudott emelkedni, de ezt bőségesen pótolta nála a KÖZVETLENSÉG EREJE”.
    Egressy kiváló zeneköltő volt. Az ERESZKEDIK LE A FELHŐ, JUHÁSZLEGÉNY, SZEGÉNY JUHÁSZLEGÉNY, EZ A VILÁG AMILYEN NAGY, KIS SZEKERES, NAGY SZEKERES, KIS FURULYÁM SZOMORÚFŰZ ÁGA, A VIRÁGNAK MEGTILTANI NEM LEHET, TÉLEN-NYÁRON PUSZTÁN AZ ÉN LAKÁSOM dallamát Egressy írta.
    Ezek a magyar lélek dalai.
    Aztán Egressy írta Szerdahelyi Józseffel együtt 1848-ban a „Nemzeti dal” zenéjét, ő írta a KOMÁROMI EMLÉK-et, a KOMÁROMI UTÓHANGOK-at KLAPKA INDULÓ néven ismerik („Fel, fel vitézek a csatára” kezdetű utólagos szövegének szerzője Thaly Kálmán, 1861) s mindezek koronájaként ő írta a  SZÓZAT zenéjét.
    Rendkívül termékeny volt. Az említetteken kívül számos színdarabhoz, népszínműhöz írt zenét, sok csárdást, körmagyart és nótát. Kiadott szerzeményeinek száma közel félszáz, kéziratban maradt vagy 15 (legtöbbje karmű) s ezen felül Dávid zsoltárai közül 53-at s a Dicséretek közül 30-at átírt orgonára.
    Egressy a palotás-zene költője. A verbunkos muzsika formavilágába kapcsolódik, de a XVIII. század mesterkéltségéről és cifrálkodásáról ösztönösen áttét az egyszerűre, a magyarosról a magyarra. Ezen a téren úttörő. Ő az első, akit Petőfi lánglelke zenére ihletett. Ő az első, aki Petőfi-költeményre dallamot írt. A Pesti Divatlap 1844-ben (szept. 4.) jelenti, hogy Petőfinek EZRIVEL TEREM A FÁN A MEGGY kezdetű népdalára Egressy „igen helyes melódiát készített”.
    Egressy nem műdalokat, hanem MŰVÉSZI NÉPDALOKat írt. Új irányt jelölt ki a magyar népdalok szelleme számára. Dalaiban megvan az eredetiség, a találó hangulat és a melegség. Nem sokat törődött mással, mint magával a dallammal, melynek zenei, prozódiai s helyesírási vagy kidolgozási részére nem vetett súlyt. Nála minden a dallam, a többi zenei követelmény másodrendű. S ezek a dallamok megfogják a magyarok szívét.
    TÉLEN NYÁRON PUSZTÁN AZ ÉN LAKÁSOM kezdetű nótáját 1850-ben Hollósy Kornélia Varsóban I. Miklós cár és udvara előtt tüneményes sikerrel énekelte s van-e olyan paraszt legény, aki nem dudorássza vagy fütyörészi a KIS SZEKERES, NAGY SZEKERES-t?
    Egressy lelke érzelmes, romantikus, csapongó. Lantján nemcsak a szerelem, hanem a nemzeti érzés is kivirágzott. Hazafias lírában a legnagyobb dalnok – a kuruc idők óta.
    Nemcsak termelte, hanem gyűjtötte is a dalokat. A Regélő Pesti Divatlap 1843. évi március 2-iki számában olvassuk: „Egressy Benjamin és Szerdahelyi József nemzeti színészek, dicséretesen ismert hangszerzőink, egy igen-igen jeles és korszerű vállalattal foglalkoznak, t. i. magyar népdalaink összeszedésével, melyeket zenére alkalmaztatva füzetenként szándékoznak kibocsátani.” Ebből a vállalatól mindössze egy füzet jelent meg MAGYAR DALVIRÁGOK címen, Miller Károly kiadásában, 1843-ban. Egressy majdnem minden népdal gyűjteményben szerepel, főként Petőfi-dalaival. De műveiből összkiadás nem jelent meg. Dalainak egy része kéziratban maradt. Nem volna-e itt az ideje, hogy kritikai összkiadás készüljön belőlük?

*

    Kit ne érdekelne, hogy Egressy, ez a zavaros életű egyenetlen tehetség, milyen viszonyban állott négy nagy magyar kortársával, Vörösmartyval, Petőfivel, Erkellel és Liszttel? Kevés és bizonytalan feljegyzés világít erre, de a kép felvázolható.
    Vörösmarty 36 éves volt, mikor a SZÓZAT-ot írta, Egressy ekkor 22. Vörösmarty a nemzet elismert nagy költője, Egressy névtelen vidéki énekes színész. Mohón olvasta a költő megjelent műveit, szavalta, dédelgette magában gyönyör magyar sorait, olaszországi útjára is magával vitte. A SZÓZAT-ot megzenésítette három évvel az országos pályázat kiírása előtt (ez a dallam nincs meg). Még egy Vörösmarty-verset zenésített az ÁLDOZAT drámából A KANCSÓ KÉZRŐL-KÉZRE JÁR kezdőbetűt. Nem tudjuk, hogy Egressy Vörösmartyval személyes érintkezésbe került, de azt tudjuk, hogy a SZÓZAT zenésítési pályázatán Vörösmarty a „bíráló választmány” egyik tagja volt.
    Petőfi 21 éves volt, mikor első dalát Egressy megzenésítette, Egressy 30. Petőfi költeményeinek legjobb, legkülönb és legszorgalmasabb zeneköltőjét, Egressyt – érthetetlenül – nem sokra értékelte. Egressy ennek ellenére sem szűnt meg Petőfi költeményeinek hű dalnoka lenni. (Abban az időben a megjelent szövegeket bárki megzenésíthette a szerző engedelme nélkül.)
    Erkel 27 éves volt, mikor a Nemzeti Színház karagya lett. Ott ismerkedett meg Egressyvel, a kardalossal, aki akkor 23 éves volt. Pártfogásába és barátságába fogadta, de mint zenészt, nem sokra tartotta. Ő, a fölényes, nagy mester, nem szerette a félig-meddig naturalista muzsikust. Operaszövegeit azonban megbecsülte, közös munkáljuk eredménye két nemzeti operánk.
    Gárdonyi Géza Erkellel folytatott beszélgetésében azt írja, hogy a nagy operaíró, a nagyszerű zongoraművész lesújtóan nyilatkozott Egressy zeneszerzőségéről, de hozzátette, hogy „AZ EMBER BÁMULJA, HONNAN SZEDTE EGRESSY AZT A SOK MELÓDIÁT”.
- Hát nem volt Egressy mestere a zenének? – kérdezte Gárdonyi.
- Dehogy volt – felelte Erkel. – Mikoriban együtt dolgoztunk a Nemzeti Színháznál, minden szerzeményét velem íratta át. A SZÓZAT-ot is én hangszereltem zenekarra.
- Ugye az a legremekebb munkája Egressynek? – veti közbe Gárdonyi.
- Dehogy! Dehogy – folytatta Erkel. – Micsoda össze-nem-illés van a szöveg meg a dallam között, mikor mindjárt az elején így kezdi: Hazád-NAK REN… Mi ez a: NAK REN? Ha csak egy cseppet is gondolkozott volna rajta, másként hangsúlyozta volna a dallamot, mert ahol hangsúly van a szövegben, hangsúlynak kell a zenében is lennie.
    A Gárdonyi-féle párbeszéd lejegyzéséhez annyi hozzátenni valónk van, hogy Erkel az 1843. vi SZÓZAT zenésítési országos pályázaton nem vett részt, de nem is vehetett részt ,mert tagja volt a „bíráló választmány”-nak. Megzenésítette ugyan a SZÓZAT-ot, de a pályázatra nem adta be. Később, négy év múlva, 1847-ben ez a műve megjelent. Kevesen ismerik. Lelkes, értékes munka, de akkor már Egressy SZÓZAT-át a nemzet mindenik zenésítés fölé helyezte s magáénak vallotta.
    Erkel Egressy korai halálát megsiratta.
    Liszt Ferenc 35 éves volt, mikor Egressy dalköltészetével megismerkedett, Egressy 32. Liszt 1846-ban másodszor jött haza. Rendkívül meleg ünneplésben részesítették. Ekkor ismerkedett meg Egressyvel és dalaival. Öt hangversenyt adott, melyek mindenikén magyar dalokat is zongorázott. Ezek későbbi MAGYAR RAPSZÓDIÁ-inak forrásai. Május 11-én adott hangversenyén SPANYOL RAPSZÓDIÁ-ja után „Egressy Béninek egy magyar darabját is eljátszotta, mire egy úr lelkesedve felkiáltott:
- Egressy egy szép mondatot mondott, miből Liszt egész beszédet készített – írja a DER UNGAR 1846. május 13-i száma.
    Egressy Liszt hazajövetelére köszöntő zenét írt. Teljes címe: „FOGADJ ISTEN, EREDETI MAGYAR NÓTA ZONGORÁRA, ÍRTA ÉS TISZTELETE JELÉÜL LISZT FERENCNEK AJÁNLJA EGRESSY BÉNI. WAGNER JÓZSEF TULAJDONA, PESTEN, 1846.” Ez az a „magyar darab”, amelyet a DER UNGAR említ. Két nap múlva (május 13-án) tartotta Liszt hangversenyét a József-fiúárvaház („Josephinum”) javára. „Többek között Egressy magyar dalára írt változatait játszotta nagy hatással. A művészt nagyon sokszor kitapsolták, aki karján Egressyvel jelent meg a dobogón” – (írja ifj. Somssich Andor: LISZT FERENC ÉLETE c. könyvében, 197. oldal). Ezek a magyar zongora-változatok Egressy Lisztnek ajánlott „Fogadj Isten” kezdetű nótájának dallamára készültek.
    Egressy „Fogadj Isten” műve később az elmondottaknál is nagyobb kitüntetésben részesült. Mikor Liszt „MAGYAR RAPSZÓDIÁit közreadta, a X. ZONGORARAPSZÓDIÁ-t tisztán a FOGADJ ISTEN  dallamából építtette fel. Liszt a legelső kiadásban (1847) ezt meg is mondja: »Nach der von Egressy Beny zu meiner Begrüssung in Pesth componirten Original Weise bearbeitet und dem Componisten freundlichts gewidmet. Franz Liszt«. Liszt feldolgozása és főként ajánlása Egressy művészetének magas elismerése.
    Egressy és Liszt többé nem találkozott. Mire, nagy és jelentőségteljes idők után Liszt ismét hazajött, Egressy már nem élt.
    Egressy Béni halhatatlan műve a SZÓZAT zenéje.
    Bartay András, a Nemzeti Színház igazgatója, 1843. január 26-iki keltezéssel pályadíjat tűzött ki a SZÓZAT szövegének megzenésítésére. A hirdetésben tudatta, hogy a Nemzeti Színház köréhez tartozónak véli „költőink jelesebb lírai költeményeinek becsét is minél inkább emelni, terjedését s életbe jutását a nemzetben elősegíteni s ezt leginkább elérhetőnek vélem – hirdeti Bartay – ha az illy költemények ének és zenére tétetek s ezt évenként tenni szándékozván, e jelen évben 20 arany pályadíjat ajánlok a LEGJOBB NÉPMELÓDIÁÉRT Vörösmarty Mihál koszorús költőnk halhatatlan SZÓZAT-ára ének és zenekarra téve”. A pályázati hirdetést a Regélő Pesti Divatlap 1843. január 29-iki száma közölte.
    A Der Ungar 1843. ápr. 19. és a Regélő Pesti Divatlap l1843. Ápr. 20. száma jelentést közöl a pályázatra beérkezett művekről.22 pályamű érkezett be, „közölük a jelesbek ki fognak szemeltetni, s a nemzeti színház személyzete által betanultatván, a nemzeti színpadon nyilvánosan előadatni s előadatások után a legjobbiknak a 20 arany pályadíj ugyancsak az említett műbírák által oda itéltetni.”
    A „bíráló választmány” névsora – a Regélő és az Ungar 1843. május 4-i számai szerint – elnök: gróf Festetics Leó, jegyző: Mátray Gábor, tagok: Adler Vince, Balogh Istávn, Bräuer Ferenc, Brand (Mosonyi) Mihály, Erkel Ferenc, Fáncsy Lajos, Gaál József, Grill János, Jakab István, Konti Károly, Merkl József, Schindelmeisser Lajos, Schodel János, Szigligeti Ede, Szilágyi Pál, Urbány Ágost, Wimmer N., Winkhler Károly és Vörösmarty Mihály. A bizottság ápr. 28-án döntött az előadandó művekről: a 2. és 3. számú pályázatot („Aki mer, nyer” és „Minden ember legyen ember és magyar” jeligékre) be fogják mutatni, a 15. számú pályázatot is előadják, bár az nem felel meg a pályázat feltételeinek. A többi pályamű jeligés leveleit elégetik s magukat a  pályaműveket a Nemzeti Színház könyvtárában megőrzik (5 éven belül nem adják vissza a szerzőknek, de azok lemásolhatják). A 15. pályázat jeligéje: „A dal ered szívből s szívhez vágy újra repülni”. A pályázatok bemutatása a Nemzeti Színházban 1843. május 10-én volt. A három pályamű A MÉRGES NŐ (franciából fordított vígjátékkal) s FÖLDSZINT ÉS LEBUJ vígjátékkal) került bemutatásra. – Ember Pál tudósítása szerint a Regélő Pesti Divatlap május 13-iki számában: a 2. sz. pályamű („Aki mer, nyer”) „sehogy sem tetszett”, a 3. sz. („Minden ember legyen ember és magyar”) „alig énekelték el négy sorát, a közönség zajos tapsra tört ki”. Ember Pál megjegyzi, hogy „a két melódia fölött nem értek egyet sem a közönséggel, sem az ítélő bírákkal; mind a két melódia – rossz”,  „legelsőbben is szerencsétlen gondolat volt a »Szózatot« szemelni ki népmelódia alá, mivel az nem úgy van írva, hogy daloltassék”. A 2. sz. „nem magyar”, a 3. sz. „tiszta magyar typus, de összelopkodott hangfordulat és egész taktusok vegyületei”; 2. sz. pályaművet: THERN K. írta, 3. számút EGRESSY B. (a 15. sz. FÁY Gusztávé). (Ez utóbbiról a Der Ungar megjegyzi, hogy inkább gyászindulóhoz hasonlít, mint nemzeti énekhez.)
    A jutalmat nyert mű jeligés leveléből  EGRESSY Benjamin neve került ki. A dicséretet nyert második pályamű szerzője Thern Károly, a harmadiknak szerzője Fáy Gusztáv volt, de ez már nem jöhetett figyelembe, „mivel a feladat értelmét eltévesztve, nem népdali modorban készült, hanem hangokra és hangszereke osztott cantate volt” s így jutalomért tulajdonképpen nem is pályázhatott.
    Egressy dallama kezdetben csekély mértékben nyerte meg a napi sajtó tetszését. De „a későbbi kor – írja Bayer József, Budapesti Szemle 1913. 337 old. – rácáfolt a kritikusra, mert mindezek ellenére a SZÓZAT szép (bár rhitmikailag nem hibátlan) dallama mégis csak »fájdalmaink enyhítője, örömeink gyarapítója, a nemzet béke- és hadidala és imádsága« lett z elnyomatás szomorú napjaiban ERKEL F. HYMNUSÁval együtt, mely egy évre rá,1844-ben került elő diadalmasan egy másik pályázat alkalmával. Csak szépségeit látjuk azon a nagy hazafias érzésen át, mely kélt emberöltő magyarságának hangos szívverését hallja, midőn az »Itt élned, halnod kell« ...zeneileg jellemző végütemeiben oly egyszerűen szép befejezést nyer.
    De nem vált hátrányára a Szózatnak az, hogy a kritika nem lelkesedett, mert Egressy műve két hét múlva olyan helyen aratott óriási sikert, ahol máskor magyar szó alig-alig hangzott a színpadról – Pozsonyban. Az előadás napjaiban Pozsony jelentette Magyarország központját, mert ott nyílt meg 1854. május 18-án az országgyűlés és így nemcsak a követeknek, hanem az országgyűlési ifjúságnak is százai magyar életet teremtettek az idegen nyelvű és idegen érzésű koronázó városban.
    A pozsonyi magyar színkörben 1843. június 1-én énekelte el első ízben az ott ideiglenesen szereplő magyar színtársulat férfikara a Szózatot, az EGY POHÁR VÍZ előadása után, melyben Egressy Gábor mint vendég lépett föl. A Pesti Hírlap pozsonyi levelezője, VAHOT Imre, a legnagyobb elismerés hangján ezeket írta: „A szívrázó költemény és melódia hallatára egészen el volt ragadtatva a közönség, elannyira, hogy a’ végső verseket a’ hallgatók közül többen együtt kezdték énekelni a színészekkel, fényes bizonyítványául annak, miszerint a közkedveltségű dal- és zeneszerző Egressy Benjamin, jelen szerzeménye minden magyar szívet megkapó, minden magyar kebelben visszhangra talál, ’s csak olly könnyen énekelhető, mint minden népies nemzeti dal, melly ezerek, milliók ajkain meghonosult”.
    A napisajtó akkori nagy tekintélye mellett szól, hogy Bartay eleget tett a Pesti Hírlap kívánságának, hogy adassa elő Erkel Ferenc pályázatra be nem adott SZÓZAT zenésítését. Ez megtörtént, sőt Egressy is új dallamit szerzett a Szózat szövegére s új művét Erkel Szózatja mellett ismét a nagyközönség ítélőszéke elé bocsátotta. A két új pályázó melódia, ünnepélyes alkalommal, V. Ferdinánd neve napján, május 30-ikán került bemutatóra. Ezen a második versenyen is Egressy első melódiája győzött.
    A SZÓZAT születése lényegesebb mozzanatainak feltárásakor felemlítjük, hogy Egressynek három SZÓZAT zenésítéséről tudunk. Az első 1839-ben halottak napján tartott hangversenyen adta elő a karszemélyzet a Nemzeti Színházban Erkel vezetésével. Ez a mű eddig nem került elő.A második dallam a pályakoszorúzott SZÓZATA-zenésítés. A harmadik zenésítés 1843. május 30-án került előadásra a Nemzeti Színházban Erkel SZÓZAT zenéjével együtt. Ezt az Egressy-dallamot sem ismerjük, csak annyit tudunk r óla, hogy Egressy a Regélő Pesti Divatlap 1843. június 11-iki számában heves hangú nyilatkozatot adott közre, hogy ez a dallama az „ő tudta és akarata nélkül” került előadásra.

*

    Az irodalom úgy tudja, hogy az országos SZÓZAT-pályázatra beérkezett 22 mű közül a dicséretre érdemesítettek kivételével, melyeket 1843. május 10-én, a döntéskor előadtak – a többi elveszett. Meglepetésre tarthat számot az a bejelentésem, hogy az elő nem adott 19 mű közül 16-nak teljes kótaanyaga megvan a Nemzeti Színház Múzeumában. A jeligés leveleket megsemmisítették, így nem tudhatjuk a pályázók nevét, de a PÁLYÁZATI PÉLDÁNYOK NEM VESZTEK EL*
    Tehát nem szabad úgy énekelni, hogy „Itt élned és MEGHALNOD kell” – mert:
    „ITT ÉLNEK-HALNOD KELL.”

PAPP VIKTOR

(* A kultuszkormány (77.532. 1942. III. sz.) a HIMNUSZ és a SZÓZAT egyöntetű előadását a közelmúltban rendeletileg szabályozta. A rendeletből idézem:
    „Egyes énekkarok a Szózatot a könnyebb érnekelhetőség kedvéért Vörösmarty eredeti szövegének megváltoztatásával énekelik. Ezek a szövegmódosítások sokszor annyira lényegbe vágóak, hogy nemzeti hitvallásunk értelmének eltorzítására vezetnek. Az első versszak utolsó sorát például így éneklik: »Itt élned és meghalnod kell«.
    „Hasonló visszásságok elkerülése végett elrendelem, hogy a Szózat énekes előadásában Vörösmarty szövegét változatlanul meg kell hagyni s azt értelemzavaró hozzátoldásokkal kiegészíteni nem szabad”.)

 

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet ) 

Havas István (1873-1952): Egyéniség

Szenvedély fűti szerelmét,
Minden iránt, ami földi -
Palotáit, széfjeit s a
Szívét egészen betölti.
Ritka sikerében részes
Szája is, e zajló öböl,
Amelyből a szóvirágok
Mindenre kész hajóteste
Szakadatlan ömöl, ömöl.
Lázadozó és ruganyos,
Semmi sej ejti zavarba,
Amikor a nagy halat az
Aprók közül kiragadja.
Torka érc, ajka trombita,
Nincs nélküle ankét, vita,
Sajtóban, egyesületben
Otthonos a verhetetlen
Egyéniség.
Így lesz kora
Megérdemlett diktátora.

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet

Havas István (1873-1952): A dóm

Mint óriási ereklye
Néz alá az emberekre.
Fölötte kéklő boltozat
S ha számlálna századokat:
Hatot is mondhat övének.

Boltívei alatt ének,
Zsolozsma szava születik,
Mik a hívőt megihletik.
Száz szobra, képe: száz remek,
Szinte mozdul, jön-megy, lebeg,
Megfogja kezed, van szava,
S szemében a jók sugara
Rád oly melegséggel sajog,
Mint aki érti bánatod.

Tornya, az őrálló, merész,
Szól: „Féljek-e, ha jönne vész,
Az Úr, ki lakozik bennem,
Megáldja bátor szerelmem!
S amilyen karcsú, egyenes,
Oly biztató, épületes
Keresztajkán ez a beszéd
S ha némán is, zeng szerte szét.

És a város, az ős-telep,
A mindennapi kenyeret
Veszi oly hálás szív szerint,
Mint dómját, amelyre föltekint.

A torony és a kongó óra:
Tanára, útmutatója.
Nem kényszer, ám szives vezér,
Keze kicsinyhez, nagyhoz ér,
Célt és irányt jelez neki
S messzire elkisérgeti.
Láthatatlan kincseket ad,
Valamit, ami megmarad,
Ami több, mint csak emberi,
S ami soha le nem veri.
S én, míg az őrtornyot nézem
A hajnali verőfényben,
S a várost, ezt a szép testet,
Mit az örök Idő nemzett:
Látom fejlődése fokát
Előidéző száz okát,
A szorgalmat, erélyt, hitet,
A törhetetlen észt, szivet,
A kitartást, a fegyelmet,
A mennyei nagy kegyelmet,
Mit táplál titkon ez orom,
A magasba néző torony
Íveinek omló bája -
A hat század legendája.

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet

Harsányi Zsolt (1887-1943): Óda Vénushoz (Carm. III. 24.)

 
Lányoknak adtam ifjukorom nyarát,
Vivtam nem éppen dicstelen ily csatát,
Most elkopott szerelmi lantom
Hadd szegezem fel a templomodban,

Habos tested balján, faladon. S ide
Tegyétek Égő fényű szövétnekem,
Íjjam, s holmim, mely éjjelente
Még fenyegesse a külvilágot.

Cyprusnak és Memphisnek urasszonya,
Megkérlek, húzz rá vad szerelem tüzes
Korbácsával Chloe szivére,
Mert velem annyira szemtelen volt.

(Horatius után latinból)

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet 

Harsányi Zsolt (1887-1943): Lásd, mily magas hóleple fehérlik

(Vides ut alta stet nive candidum…)
(Carm. I. 9.)

Lásd, mily magas hóleple fehérlik a
Soracténak? Görnyednek az ágak is
Az erdőn. És az éles fagytól
Már merevednek a vízi tükrök.

Űzd el fagyod. Rakj bőven a tűzre fát.
Jobb kedvvel szedd le a negyedévi bort
Tartalmazó kupád a polcról,
Jó Thaliarchusom. Az szabin bor.

A többit bízd az égre, amely dühös
Tengerszelek harcát zabolázta meg,
Hogy ciprusnak, gyertyánnak vénhedt
Ágai meg se remegnek csendben.

Ne kérdezgesd, hogy mit hoz a holnapod,
Minő időt ad: bízzad a sorsra. És
Édes szerelmek, hancuzások
Víg örömét ne kíméld magadtól.

Míg dús hajadra nem csap a dér, te csak
Birkózz, ugorj. És éjszaka édesen
Súgott szavakkal töltsd az órák
Hosszú sorát a babádnak élve.

Titkos sarokból szóljon az áruló
Leánykacaj. Birkózva feszítsd le szép
Karjáról a zálog-kösöntyűt
S álmakacs ujjairól a gyűrűt.

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet

Harsányi Zsolt (1887-1943): Hópelyhek

Pihék táncolnak kívül. Fenyveim
Titkos-némán állják a hátteret.
Elől hófátyol száll kerengve, min
Törzsüknek gót ábrája átlebeg.

Ah, hópihék, megannyi hallgatag
Magányos lélek, rátok ismerek:
E tánc az élet. Bús és hallgatag.
Áldás lehet. És átok is lehet.

Lebegtek, hulltok, irdatlan sokan
Ellepve völgy világát s hegyeket,
Hogy míg élet s évezred elsuhan,
Mennyből szállottan sárrá legyetek.

Az élet ez: kerengés, zűrzavar,
Öröm, bosszú, cél, ábránd, sejtelem
Vak tánca, mit valami űz, kavar,
Libegtet, lenget. Mért? Nem sejthetem.

Két-két pehely egymás mellé forog.
Együtt szállnak sorshajtottan, vakon.
A véletlen kettőt ketté dobott,
Más kettő eggyé hull az ablakon.

TE és én, kedvesem, két ily pehely,
Értetlenül, döbbenten nézzük ezt.
A hó ott kint a létünk képe, mely
Választ nem ad. S a lélek félni kezd.

Honnan? Hová? E két szemernyi pont
Kezét mi tette össze? Mért? Titok.
Ha meghalunk, az ős, embernyi gondolat
Két más pehelyben épp így élni fog.

Értelmünk gyötrődött. S a lényeget
Ástuk, kerestük annyi év alatt.
De láttuk: minden kérdés téveteg.
A titok kínzott. Nem szólt. És maradt.

Mondtuk: Isten. Maradt titok tovább.
Mondtunk Sorsot. Eszmét. Vagy Végzetet.
S megértettük: lelkünk mást sem talált,
Csak új nevet neki és még nevet.

Hópiheként elleng az ifjuság,
Elfáradtunk. Mit ér az értelem?
Mért kínlódjunk át még több ily tusát?
Vakok vagyunk. Látnunk reménytelen.

Elmúlunk mink is, és nagyon hamar
Mindkettőnket csillapítón lep el
Kerengő lét, választalan zavar,
Amit most látunk, néma hólepel.

Maradj mellette. Fogódzkodj belém,
Míg kint a pelyhek fergetege dűl,
A nagy titok sötét. Sötétben én,
Mint a kis gyermek, félek egyedül.

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet 

Harsányi Zsolt (1887-1943): Kertben

Titkolt zárján az elrejtett kilincset
Lenyomtam, hogy a kertben széttekintsek,
Nem is kertben, de zagyva rengetegben,
Melyet kőfal kerít körül meredten.
A lelkem ez. Erdő, láp, lanka, cserjés,
Százféle táj, hol vidám, hol kesernyés,
Itt ápolt, ott hanyag. Vízmenti dudva,
Bürök, csalit. Zöld gyík rezzenti futva,
S odébb virágágy, művelt és szabályos,
Nyírott csalit, amely parancsra bájos,
Bolyongtam hát e parkban koncsorogva.
Kis ér szaladt a sziklákon csorogva,
És nyirkostörzsű nyírek álltak ottan
Párába bújtan, mintegy álmodottan.
Nyirkos nyírek. Mért nedves most a nyírfa?
És ráocsúdtam a titokra nyílva:
Az ősz, mondtam közönnyel, mintha mindegy
Lett volna a körülfutó tekintet.
Bandukoltam domboldalon, ligetben,
S a színeket sorban szemügyre vettem.
Száz szín harsant az eddig néma tájon,
És fájt. De vállat vontam. Mért ne fájjon?
A harag ez, mondtam a kérges tölgyre,
Hogy megfakult az őszben méregzöldje,
Így van rendjén. Ősz van. A lombja szárad.
Az ifjú düh öreg fakóra fáradt,
Majd bokor jött talpig bíborruhában.
Mi ez? Hogy van, hogy eddig meg se láttam?
Ráismertem: A szégyen bokra múltam
Hibáiért. Régebben elvonúltan
Settenkedett a sűrűben seszíne,
Most ősszel tud bezzeg pirulni íme.
A szerelem fája került utamba,
Tavasszal zöld volt és friss zöldje bamba.
Most már nyugodt és néma egyszerűség. 
A lombja színarany lett, mint a hűség,
És egyszer csak felcsillanón megálltam,
a mélabúból élénkebbre váltan:
Dombormon tűnt fel a fenyő keményen,
Ó apáim vére, sorsom, reményem!
És gőggel, mint kit gazdagsága fölvet
Száz szín között ott néztem azt a zöldet,
Lelkembe nőtt fenyőszál ez a fajta.
Nincs ősz, nincs ősz! A múlás nem fog rajta!
Mentem. Aszúgyep sercegett alattam.
Emlék s bűn közt a kapuhoz szaladtam,
A kulcsot nem forgattam rá a zárra,
A kapuszárnyat ott hagytam kitárva,
És lármát csaptam: ezt nem kell bezárni,
Maradjon nyitva és jöjjön be bárki,
Kutassa bármilyen járókelő át
A kertet, csak láthassa a fenyőfát!

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet 

Dutka Ákos (1881-1972): Költő a viharban

Mint a tű a viaszlemezen
Dalt örökítve ritmusban remeg,
Reszket rajtam bánat és öröm,
Hogy dalt mondhassak néktek, emberek.

Mint a tű a viaszlemezen
Remegtem én is Istenem kezében,
Sosem tévesztve mégsem dallamot,
Parancsszavára ha lemezt cseréltem.

De most recsegve törik, vagy kihagy
A tű s a költő dadog a hangzavarban,
Ájultan áll. Mint szárnyszegett madár
A földindulással birkózó viharban.

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet 

Dutka Ákos (1881-1972): A köd

Orozva jött és színesen szövődött
Egy őszi reggel derűjét fátyolozva.
Szemmel, ideggel hamis játékba kezdett:
Minden színt, fényt és formát homályba mosva
Táncolni kezdett s kacéran lengette szárnyát,
Párák gomolygó ős káprázatával.
Bujócskát játszott még az égi fénnyel,
Hogy rátapadva ránthassa magával
S belepjen mindent szürke hályogával,
Ráüljön tompán sóvárgó két szemedre,
Hogy ne láss. Ne lásd, mi szédít? Űr-e vagy magasság:
S tétován megállj, biztonságod vesztve:
Ne tudd, hová lépsz, merre nyíl a pálya
S ónként tapadjon lábadra, kezedre
A bizonytalanság útvesztő homálya.

S megálltunk.
A jelek, tények lassan elfakultak,
Kuszán, bomlottan minden elmosódott:
Házak, kertek, országok és utak.
Meghalt a szín: a fények földi tükre.
Egymásba folyt az ormok szürke halma.
Ki mondja meg, mi izzik rőten és vörösen?
Kék még az ég? És barna még a barna?
A köd lemosta Krisztust a keresztről
S úgy áll megint, mint meztelen bitófa.
Árnyékában Krisztusunk keresve,
Nem tudjuk meddig és nem tudjuk mióta
Ténfergünk e szörnyű lélekoltó ködben:
A világokat nyelő rémséges időben.

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet 

Dutka Ákos (1881-1972): A kemencém falára

42-őt írtunk kilencszáz után,
Muszkabomba hullott akkor Pest-Budán,
Mikor e kemence épült s Weiner úr
Két héten keresztül lankadatlanul
Borral locsolgatta minden téglaját,
Hogy lélek is hevítse ezt a kis szobát.
Égjen is hát benned mindig földi tűz,
Mely betegséget, gondot pokolba űz,
Tűztorkod azonban ne legyen falánk,
Gazdád szívében úgyis égi láng
Derűje majd e kis lakot,
Mely neked s néki új otthont adott.

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet

Dutka Ákos (1881-1972): Számadás

 

Itthagyni mindent mégse fájjon,
Hányom-vetem a számadásom.

Földi vándor mit is csináltam?
Botorkáltam sárban, sugárban.

Földön és égen titkot lestem,
Mindig, mindig Embert kerestem.

Halálraítélt földi sorsát
Szántam nagyon, akár a csordát,

Melyet mészáros szitka hajtott,
Meg sem érezve a kalandot,

Hogy közös sors: mennek előre
Egymást váltó örök időkbe.

Valljuk be mégis: látni szép volt,
Milyen a csillagnyájas égbolt.

Mennyi virága van a nyárnak
S tudni: valahol csókra várnak.

S mennyi titka a tengereknek
S mennyi könnye az embereknek

És mindezek káprázatából
Amit a szív magába tárol

Sóhajtva, sírva, mindig tovább ad,
Neve: Élet, Csoda, Varázslat.

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet

Dutka Ákos (1881-1972): A Tannhäuser-legenda

 

Ismeritek a Tannhäuser legendát?
A dalokét, ki élte alkonyán
Kivirágzott vándorbotja árnyán
Tűnődik élte hánytvetett során?

A Vénusz-barlang lángoló borától
Mámorbaszédült ifjusága int, -
A legjobbakkal összemért erővel
Ott áll a dalnokversenyen megint.

Így álltam én is, dallal koszorúsan,
A megdicsőült Holnap zengő versenyén
Az Élet ujjongó énekével számon
Mintha milliók szívének lázát zengeném.

És most ülök a remetei kertem
Parányi háza napos oldalán,
A naplemente békitő derűvel
Utolsó csókját súgározza rám.

Az almafáról sárguló levél hull,
Érett gyümölcsnek már utat mutat.
A nyáresti zsongás százezer neszéből
Fülem egy régi dalfoszlányt kutat.

Zarándokok dalától zeng a nyári este,
Kik Máriához mennek: törtek, betegek.
Úgy érzem, itt a vén gyümölcsös árnyán:
A dal sodor, már én is ott megyek.

Megállok fenn a hegyi Máriánál,
Koszorúm levéve: megbékélt szegény,
Leteszem a szívem százszor hét sebével
Csendesen az oltár hideg szegletén.

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet

Komjáthy Aladár (1894-1963): Dűlőúton

 

Kép: KOMJÁTHY ALADÁR BABITS MIHÁLYNAK DEDIKÁLT FÉNYKÉPE (1920. november 26.) forrás: nyugat.oszk.hu

 

Meleg nyárban a dűlőúton
Megyek a szőlőből haza, 
Fejem felett cikázva játszik
A Nap aranyló sugara.

Poros bokrok alatt a hőség
Megreked, bodza bólogat,
Előttem őszbajuszú gazda
Csendesen hajt egy jó lovat.

Mint vén ember orcája, ráncos
Az út, már régen volt eső,
Tikkadt ábrándok fátyolában
Hallgat a megviselt mező.

De azért zöld a dombok éle,
Csipkés a szőlő levele,
Párja után rigó tekintget,
Maradjon-e, menjen vele?

Dűlőúton forró a nyár még,
Bennem is izzó tűz lobog,
Hiába hajszolnak az évek,
Meghátrálni sosem fogok.

Miért van remény? Hogy reméljünk
S higgyük, ami nem is lehet,
Elindulok a Jóreménység
Foka felé, jövőm, veled.

Ne mondja senki: öregecskék
Vagyunk és őszes a hajunk,
Akkor kell fiatalnak lenni,
Mikor már öregek vagyunk.

Nem becsülöd, amit könnyen kapsz,
Nem csábít olcsó diadal,
Milyen meglepő, késő ősszel
Egy pompás, nyári zivatar.

Dűlőutadon megyek, élet,
Mérhetetlen, örök csoda,
S ívemben éneked varázsa
El nem halkul soha, soha.

Mit bánom én, hogy meghalok majd.
Titokzatos gyönyörűség,
Veled hálok a sír ölében,
Tudom, hogy lángod ott is ég.

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet

Komjáthy Aladár (1894-1963): Magyar örökkévalóság

 

Harsány kakasszó röppen az éjen át,
Hajnalba fordul már a kerek világ,
Felrezzen minden kis madárka
S éneke szárnyal a kék egekbe.

Lehull a nedves fény a hideg mező
Keblére, ázott fűben a Napsugár
Tüzet csihol és gőzölögve
Szárad a széna a víg időben.

Tömör színekben lángol a mélysötét
Erdő, a gólya szárnyra kap, úgy kering,
Zendül az élet harsonája,
Sürget a gyors dolog ölre menni.

A csorda lassan ballag a fényen át,
Szelíd szemével nézi a szép tehén
A vén gulyást, amint a réten
Lépked az állatokat kísérve.

Kemény parasztlány hajladozik a kút
Előtt, dicsőség csillog a homlokán;
Ne félj, hazám, örök jövendő
Csap ki kerek, deli csipejéből.

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet

Vietórisz József: A feledés felé

Előbb az évszám hoz zavarba,
Aztán a névvel van bajunk:
Emlékezünk még erre, arra,
De biztosak már nem vagyunk.

Ki volt, mi volt? Rágondolunk bár
Bágyadt mosollyal, félszegül:
Szívünk megérzi, ám agyunk már
Találgatásra kényszerül.

Hány régi kedves ismerősünk
Csak részlet inkább, mint egész:
Felcsillan olykor még előttünk,
Aztán megint csak ködbe vész.

Ó hányszor kérdjük mindhiába:
Hogy is volt? És mi vége lett?
Az elmosódó félhomályba
Nem lát be az emlékezet.

Emlékeink úgy cserben hagynak,
Hogy vérzik is,mert mély e seb;
S érzékeink úgy megtagadnak,
Mint hűtlenné vált kedvesek.

A volt s lesz összecsap felettünk,
Közönybe fül az élet is…
Lassacskán mindent elfelejtünk,
És elfelednek minket is.

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet

Vietórisz József: Világszemlélet

 

Térben s időben végtelenség
Szárnyán repül a gondolat:
Viselni szinte képtelenség
Véges, parányi voltomat.

Vigasztalannak mégse érzem,
Hogy semminél több nem vagyok:
Egyforma rész az ős-egészben
A porszem és a csillagok.

Örök törvénnyel megkötözve,
Mely mindig harcra késztetett:
A nagy világrend tartja össze
A szétfeszülő részeket.

S a rész, bár küzdve küzd a résszel
S elvérzik a nagy harc alatt:
Megváltozik bár, mégse vész el
És mindörökre megmarad.

Nézz a természet műhelyébe,
És lásd a legnagyobb csodát:
Újjászületve, újra élve
Járunk ezernyi poklon át.

Ma áldozatja lesz a sírnak
S halálra válik életünk:
Fáj, fáj, de holnap újra virrad
S új küzdelemre ébredünk.

Nem rabja vagy hát lételednek,
Inkább parancsolója itt;
A végtelennel fejtheted meg
A lét s a nemlét titkait.

Nem porszemül, nem holtszegényen
Nézhetsz körül s az égbe föl;
Egy csöppnyi harmat gyöngyszemében
A nagy mindenség tündököl!

Forrás: Budapesti Szemle 1943. 265. kötet ) 

Havas István (1873-1952): Hortobágyon

 

Hortobágyon álldogálok,
Nézem a nagy pusztaságot,
A jószágot, a napkeltét,
A pásztorok tarka rendjét.

Megdobbanó halk üteme,
Méltóságos tekintete:
A magános, de nem árva
Magyar lélek komolysága.

A nyár villó szemefénye
Mozdul messzi kékségébe,
Mit a kerek égboltozat
Végnélküli határa szab.

S a zámi földhalmok felett
Forrázni kezd a délmeleg;
Összeolvad a táj, az ég,
A szomszédság, a messzeség.

Emelkedik a szint árja…
A sugárhad fénycsodája
s az eleven távoliság
Elkápráztat mint délibáb.

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 798. szám)  

Havas István (1873-1952): Közelg az éj

Közelg az éj, hidegre fordult
Az idő, jőjj hát paplanom,
Takarj be! Rokon melegedben
Sorsom’ visele, alhatom.
Takarj be, eleven színed’
Jó látnom, amint rám borul.
A világ ugyis fekete,
A láthatár meg egyre komorul.

A föld ma csapszékben forog,
Sárban és vérben vigyorog.
Földindulása szinte fenevad
S elbujhatok-e egy paplan alatt!?
Altass el, Uram, mégis ez a jó,
Az álom élet, Nirvána-folyó.
Ölén elalszik fáradt gyermeked
S ha akarod, holnap felébredek.

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 798. szám)

Havas István (1873-1952): Harcos költő

A természet volt első nagy szerelmem,
Visszhangja még ma is cseng énekemben.
Ő a nagyság, szépség, örök adat,
Mikor egy-egy dal szivemben fakad.
Ő az élet, bárha a szerelem,
Barátság, pálya és más küzdelem
Gond-aggodalma merül is elém -
Ma vallomás, de holnap költemény.

Komédiás a költő,  hazudik,
Aki divatnak veri húrjait,
Hizeleg a kornak, iránynak,
Szerepet játszva áll cigánynak.
Olcsó becsvágya a taps és siker,
Midőn a fórumon szavalni mer.

Költő, ki járja népe utjait,
Nem azokból való, kit elvakít
A dicsőség könnyű párázata.
A dal a mélységek sugallata.
A harcos költő küzd, de nem komor,
a közöny átka rája nem tipor.
A küldetés tudata vértezi,
Aki az ezrek sorsát érezi.

Látó, lelkes, ha áldott Napja kel:
A magány, melybe rejtve énekel,
Vággyal, hittel és álmokkal teli
Lelkét meglátva, kiteregeti,
A harcos költő itt se társtalan,
A látnok-isten szeme rajta van.

A fény volt ősi küldője, a hajnal,
Hogy ébredést daloljon férfiajkkal;
Adatott élményt, színt, hangot nekibúsulva
S ő a pusztában is fölkeltheti
Az emberbarmot, aki elaludt -
Örök küzdelme, nyithat csak kaput
A gyávák lelkén, mert a harc: király,
Nagyobbat nála Isten se kínál.

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 798. szám) 

Szász Károly: Az már az ősz…

Még szép a kert - 
A pázsit üde, zöld,
A szekfű, rózsa még virít,
A nap még oly meleg,
Dús lombú ágakon
Még semmi hervadás…

De nézd: megbújva ott
Egy zöld bokorka mélyén,
Mint félénk idegen,
Aki – nem tudni honnan -
Egyszerre ide tévedt:
Egy sárga kis levél,
Egyetlenegy -
S mégis, hidd el nekem:
Az már az ősz, az már az ősz…

Hajad dús fürtje még setét,
S ha homlokodra hull
Míg járod a hegyet,
Mikor a csúcsra érsz,
Hol élénk szél fogad -
Úgy vágod hátra büszkén, boldogan
A barna fürtöt,
Mint diadalmi jelt.
De amint otthon kis tükrödbe nézel,
Bár nem ijedten, mosolyogva látsz
Hajadban egy fehérke szálat,
Egyetlenegyet -
S mégis, hidd el nekem:
Az már az ősz, az már az ősz…

Még ifjú szíved boldogan dobog,
Vágyak feszítik kebledet,
Éltednek útján vígan törsz előre -
De aztán jő egy pillanat,
Mikor megállasz, s hátra nézel
Eltűnt multadba…
Emlékezel csak, s nem remélsz,
Parányi fáradságot érzel,
Szájadban egy kis keserűt…
Egy pillanat csak, s futsz tovább,
Fölemelt fejjel, vágyódó kebellel.
De az a kurta pillanat,
Egyetlenegy bár -
Mégis, hidd el nekem:
Az már az ősz, az már az ősz...

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 798. szám) 

Szász Károly: Önarckép

Gyakorta elgondolkozom:
Ősimtől mi szállt énrám?
Pénzmag kevéske, mondhatom,
De hajlam, tehetség tán.
Így kérdé egykor Göthe ezt
- Ő óriás, én törpe -
S a kétely engem is epeszt:
Mit kaptam hát örökbe?

Apámtól van – úgy gondolom -
Bennem költői véna,
Ezért aztán próbálgatom
Lantom’ pengetni néha.
De tépelődő hajlamom,,
Jelent s jövőt ha nézem
- Ezt híven meg kell vallanom -
Anyai örökrészem.

Apámnak apja, s jó apám
Jeles volt, mint orátor,
Ezért vagyok én is talán
- Szólásra híva – bátor,
Másik nagyapám víg szaván
Humor derűje fényle,
Így hajlok én is azután
Gyakran vidám beszédre.

Germán faj egyik nagyanyám,
De szülte bérces Erdély -
A másik tiszta magyar ám,
Kiskunságban születvén.
Követte EZ Kálvin tanát,
AZT Róma keresztelte -
Szivemben így forrt össze hát
Két hon s két hit szerelme.

Megállapítva a valót,
Őszinte szívvel kérdem:
Ha tettem is valaha jót,
enyém-e hát az érdem?
A nagy költővel mondhatom:
Mind másé, mi jó bennem -
Viszont magam okolhatom,
Ha rosszat cselekedtem.

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 798. szám) 

Harsányi Lajos (1883-1959): Ha újra születhetnék

Ha újra születhetnék, megint magyarnak születnék,
Almapirosnak s tragikusnak,
Akinek vágy-darui halk csapással Ázsia felől
Az égő Nyugat felé huznak.

Ha újra születhetnék, megint a kékegű Dunántúl
Tündöklő tájain születnék,
Ahol rubintpiros és mézédes a dombokon a szöllő
És bölcsen józanok az elmék.

Ha újra születhetnék, megint a dönthetetlen Egyház
Lenne brokátruhás anyám,
Boldog lennék malasztjain a bíbor magasában
S a legeldugottabb tanyán.

Ha újra születhetnék, megint szelíd, hűvös pap lennék
Magányos, áldásosztó,
S keményen állnék ott is, hol a dühödt embereknek
Egyedül lennék – vörös posztó.

Ha újra születhetnék, megint költőnek születnék.
Ki az örök Széppel verekszik.
A költő, mint az angyal fönn a villogó egekben:
Soha meg nem öregszik.

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 797. szám) 

Harsányi Lajos (1883-1959): Hősi halott felett

 

Kezében puska volt és sápadtan futott előre.
Az ágyúk bőgtek, mint kötött kutyák a vad-lesen.
Ő csak futott. Fehér fogáról csordogált a vérengző
És azt gondolta hirtelen: ma – elesem.

A többiek – kilőtt sötét nyilak – tovább nyilaltak.
Ő ott maradt a réten, senki nem kereste
S mikor az égre felszökött a véres esti csillag,
Már mozdulatlanul feküdt a földön ifjú teste.

S megállt fölötte az Idő. Jaj, soha nem leszállanak
Huszonöt éves. Se negyven. Se ötven.
Mint egy pogány fiatal isten-szobra fekszik
Örökre dermedten, hat lábnyira a földben.

Nem mondja majd egy tiszta lánynak: szép szerelmem!
S az esküvőjén nem búcsúzkodik: szeress, anyám!
Ruháit öccse, nyakkendőit a kocsis örökli
És este majd sokáig nem dalolnak a tanyán.

Húszéves lesz örökre: tündöklő húszéves,
(Ki mégis emberül elvégezte a dolgát!)
Ha rosszat tett is néha tán, mindenki elfelejti
S akik szerették, mindig is szeretni fogják.

Sírja felett kis vaskereszt lesz majd idővel,
Két ága szétáll, mint két megbarnult ököl,
De tűnt szemének csillaga a kis tanya felett
Mint roppant gyémánt – mindig tündököl!

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 797. szám) 

Harsányi Lajos (1883-1959): Az eltűnt Örömhöz

 

Hová tűntél el, gyöngycipős, pirosruhás Öröm?

Talán a nagy hegyek közé vonultál hallgatag
S most hűs ezüstgyopártól csillog omlatag hajad?
Rablók kezébe estél és a vesztedbe rohantál,
Vagy tán egy szirtfokról a mélységbe zuhantál?
Valami odvas börtön nyirkos mélyén senyvedsz
S hideg bilincs tapad forró virág-kezedhez?
Vagy tán a messze nádak bujdosója lettél
S bölömbika kiált csodálatos fülednél?
Az ér mellett bolyongsz s hogy el sohse felejtsed,
A partjain keressz egy árva nefelejcset?
Vagy tán a harsogó szilaj tengerre szálltál
s a bősz víz űz-hajt, tündérpiros virágszál?
Vagy búvárként a mélyre jársz vak éjeken,
Hogy gyöngyöt lelj s felhozd a mélyről énnekem?
Vagy tán e rút világot annyira meggyűlölted,
Hogy tündöklő-Magad a mély tengerbe ölted?

Hová tűntél el, gyöngycipős, pirosruhás Öröm?

Tört ablakom alatt fütyül a tiszta ősz.
Te azt ígérted, hogy egyszer majd visszajősz.
Jöjj vissza hát! Akárhol élj a földtekén,
Ha alszol tán, e verssel most felköltlek én.
Gyertyákat gyujtok ablakomban minden estelen
S a domb alól kémlelve boldog jöttödet lesem.
Kis gyermekek fogják a harangkötelet már
S az éji őr a hold alatt csak tégedet vár.

És téged vár minden madár s a zöld berek,
Neved kiáltják szüntelen a kínzott emberek,
Dúlt nemzetek sikoltanak a dörgő éjtszakába
És téged vár, karját kitárva, már maga a Pápa!
És téged vár a könnyű hold, a lángoló napfény-tallérok
S ha nem jősz, tört cseréppé omlanak maholnap
S babérral terhes lantom én is végleg széttöröm,
Ha nem jősz vissza mielőbb, királyi szép Öröm!

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 797. szám) 

Vietórisz József (1868-1954): Szalonnasütés

Ó te szerencsétlen nagyvárosi kákabelű nép!
Pompásan teritett pazar asztalnál fanyalogva
És étvágytalanul nézvén mindig tele tálba:
Nem tudhatjátok ti, mit élvez a gazda a pusztán,
S azt se, hogy érzi magát, aki hozzá megy ki, a vendég.
Kis fáradsággal zsíros lakomát kap, amelynek
Kellemes emlékét jó íze legyezgeti benne!

Munka is, élvezet is, pihenésnek is ünnepi élmény
Künn a szalonnasütés, ha a módját érti az ember.
Mert könnyebb dolog egy népet kormányzani bölcsen,
Távoli harctereken fegyvert forgatni vitézül,
Bújni a sok tudományt, költőnek lenni, repülni:
Mint a tüzön nyársat forgatva pirítni szalonnát!
Nagy feladat; de nagy kár lenne, ha visszariadnék.
Mintha e felhívás szólítana: Szállok az úrnak!
Nem lehet erre egyéb válasz, csak ez: Állok elébe!

Aki szalonnát süt, legelébb tegye félre a gondját,

S fogjon a munkához bizakodva, derült nyugalommal! 
Tűzhelyet úgy állít helyesen s kedvünkre a gazda,
Hogy szem elől sohasem téveszti a célszerűséget.
Jó félölnyi helyet szabván ki alapterületnek
Udvara égén, vagy valahol kertjének az alján:
Úgy árkolja körül, hogy a térdünk még beleférjen,
S béleltesse ki jól viharálló fűzfonadékkal.
Targallyat, rőzsét, venyigét hordasson a tűzhöz,
Persze olyant, aminek parazsát használni lehessen.
Ennek a munkáját ügyesebb béresfiu végzi;
Az sem baj, ha csinos szobalány, aki tudja a dürgést.
Itt vár készen a nyárs, hogy megkezdhessük a munkát:
Kéznek ügyébe eső mogyoró-vessző a javából;
Meghegyezett végén kissé meg is edzve keményre,
Rajta parányi pecek, hogy a sütnivaló le ne csússzon.
Itt van a tányér is jó barna kenyér karajával:
Ezt fogjuk mindjárt félig ropogósra pirítni.
Van, ki a tányérhoz kicsi ágast tűz le a földbe,
Mert nehezére esik nyulkálva kezelni a nyársat:
Városi kényelem ez, de akad hive künn a tanyán is,
Mert hisz a kényelemért mindent megtenni okosság!

Jöjj immár, magyaros lakománk fejedelme, szalonna!
Nem húsos, nem abált, füstnélküli, paprikamentes,
Egy cseppet sem avas, noha így is ajánlja a hentes.
Zsírosan és fagyosan piritásra való gyönyörűség!

A kiszemelt darabot hosszában húzzuk a nyársra
S jól odarögzítjük megerősítvén a pecekkel.
Nem sűrűn, de nem is mélyen behasítjuk a végét
S oldalait, hogy elég felület juthasson a tűzhöz.
Fel-felcsapkod a láng, jó lesz kikerüli a füstjét,
Mert kifacsarja szemed s teleszórja korommal az arcod.

Izzik már a parázs, sorban leülünk a helyünkre.
Lassan forgatjuk mellette, fölötte a nyársat,
S a csepegő zsírt úgy hullatjuk alá a kenyérre,
Hogy mennél kevesebb zsákmánya lehessen a tűznek.
Hogyha nem óvatosan s gonddal jársz el, vagy a szomszéd
Kontárságából zsírcsepp freccsent a kezedre:
Férfiasan tűrd el s nyalogasd: tied az, nem a másé!
Áhitatos gonddal, megfontoltan cselekedjünk,
Legfeljebb sikerült élccel könnyítsük a munkánk:
Nézzen előre sikerült élccel könnyítsük a munkánk:
Nézzen előre szemünk! Lehet oldalvást is olyankor,
Hogyha helyes, takaros hölgyet hoz előnkbe szerencsénk.

Lassan, tempósan, türelemmel a végire érünk.
Akkor lesz helye majd fáradságunkra pihennünk
S módosan éveznünk a verejték drága gyümölcsét:
Hogyha a tűz parazsát végig-bizseregte szalonnánk.
Szélei rózsásak, s az egész darab úgy mosolyog ránk,
Hogy remek illattal meg-megcsiklandja az ínyünk.
Jaj, ha elégeted azt, vagy félnyersen hagyod abba:
Semmit sem használsz vele sem másnak, se magadnak!
Aki ügyes, mester-címet visel; aki ügyetlen,
Vagy két balkezes az, vagy a sütnivalója hiányos.
A zsírtól átjárt kenyeret sózzuk meg azonban
S finoman érintsük gyöngéd fokhagyma gerezddel,
Mert hagyományszerűen csakis így adjuk meg a módját.
Ezt a remek pecsenyét a parázs mellett falatozva,
Majd a kulacs fenekét keresőn az egekre tekintve
Oly lakomát kaptunk, aminél a király se különbet!

És amikor lakománk végén felharsan a nóta
Szittya vitézekről, sírig tartó szerelemről:
Képzeletem szárnyán multunkba, jövőnkbe csapongva
Messze Kelet véres pusztáira röppen a lelkem.
Ott kell megtörnünk sorsunk végső veszedelmét,
Ott ítél rajtunk ezer évnek utána a végzet!
Győzni fogunk, ha vitéz fiaink tábortüze mellett
Ily vérré váló lakomák emléke sugárzik,
S módjuk van hozzá, hogy az emléket ne hiába,
Sőt inkább erejük növelő bőséggel idézzék.

Hadd csillogjon a nagy lélek ragyogása szemükben,
Hadd törjön fel a nagy virtus lobogása szivükből;
Hadd tüzesítse kemény akarat letiporni az ellent,
Hadd vigye fegyvereit diadalra az ősi vitézség!

Százszor jaj minekünk, ha csak álom a vágy, a reménység,
S férfias áldozatunk a reményt nem váltja valóra!
Ott küzdjön velük egy-sorban hadakozva a lelkünk,
S tűrjük az itthoni bajt felemelt fővel, bizalommal!

Szép fiatalságom, ragyogó emléke a multnak:
Adj a szavamba erőt, ha erőm nem több is a szónál!
Így a szalonnasütés, amikor belepezsdül a vérünk:
Nem henye régi szokás, de nemes patináju örökség!

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 796. szám) 

Márai Sándor: Sirály (könyvismertetés)

 

Márai Sándor: Sirály. Regény. Révai kiadás. Sr 222 l.

    A kémregény ismét divatba jött. A régi műfajnak az első világháború nagy lendületet adott. A második ezt a divatot megsokszorozta és felfokozta, mint ahogy ő maga is, fájdalmas, megsokszorozása és felfokozása az első világháborúnak. A kém mindig kedvelt hős volt a regénynek és drámának egyaránt. És ezen nincs semmi csodálnivaló. A kém mindig érdekes alak. A titokzatosság sűrű fátyla takarja el arcát. Váratlanul bukkan fel és tűnik el, néha a legérthetetlenebb módon. Foglalkozásának veszedelmes volta ingerli a fantáziát. Szívből utáljuk a mesterségét, amely halálosan ártalmas lehet milliókra nézve. És van valami mégis benne, ami végzetszerűen vonz. Ha egy semleges országban, nyilvános helyen, kávéházban vendéglőben egy ottani barátunk megrántja a kabátunkat és halk hangon fülünkbe súgja: „Látod azt a sápadt képű, bajuszos, monoklis urat? Az nem versenyistálló tulajdonos, nem is diplomata, hanem kém”: enyhe émelygést érzünk vagy mintha kalapáccsal kissé fejbe vertek volna bennünket. Kém… és elgondolkodunk… és szédülő fővel állunk eddig nem sejtett mélységek felett. Ez a benyomásunk fokozódik, ha hasonló körülmények között egy hölgyet pillantunk meg, aki feddhetetlenül van öltözve, de világért sem feltűnően, diszkrétül festett arccal és rózsaszín ajakkal jelenik meg a hotel halljában és egyetlen gyanús mozdulattal sem árulja el kilétét, amíg aztán a véletlen rá nem vezet bennünket, hogy kémnővel állunk szemben.
    Ilyen nem sejtett mélységekbe pillantunk be Márai Sándor regényében is. A regény hősnője messze északról jött Budapestre, új valami küldetésbe. Erről a missióról nem tudunk semmi bizonyosat. A költő művészi szándékossággal félhomályba burkolja a rendkívül szép, művelt, okos, félelmetes dialektikájú Aino Laine-t, akinek neve magyarra fordítva: Egyetlen Hullám. Állítólag Finnországból jött és holdkórosok biztonságával kereste föl azt a nagy rangú miniszteri tisztviselőt, akitől valami jelentékeny segítséget vár. Vízumot, hogy szabadon mozoghasson. Állást, hogy szilárd talajon vethesse meg lábát. A nő nagyon energikus, céltudatos, és ami felette rokonszenves vonás benne,nem szentimentális és nem is mímeli a szentimentalizmust. Most ismerkedett meg a szintén eléggé rejtelmes államtitkár vagy osztályfőnök úrral (a szerző nem tartja fontosnak, hogy szabatosan megjelölje rangját, elég ha annyit tudunk róla, hogy fontos személyiség, akire egy rendkívüli jelentőségű irat megfogalmazását bízták), és máris elfogadja meghívását az operába; előadás után pedig sok ceremónia nélkül felmegy a férfi lakásába is. A félelmet nem ismeri. Pedig a férfi jó kiállású, izmos, kisportolt, erőteljes ember, noha már ötvenéves.

    De ez a két ember nem azért van együtt éjszaka idején egy legénylakásban, hogy szeretkezzenek. Mind a kettőnek sokkal fontosabb dolgok járnak a fejében. A férfinak az az irat, amelytől milliók sorsa függ. Hadüzenet? Szövetségi szerződés? Diplomáciai kötelék megerősítése vagy felbontása? Nem tudjuk. A szerző ezt sem árulja el. A nő nyilván missiójára gondol, erre a meghatározatlan, veszélyes missióra, amelyet a titokzatosság ködfátyla borít. És noha mindketten másra gondolnak, mégis beszélgetésük folyamatos, logikus, ritkán ejtik el a fonalat, akkor sem szórakozottságból, hanem mert a másiknak figyelmét el akarják terelni a lényegről.
    Miről beszélgetnek egész éjszakán át, ez a két észlény, akikben az értelem oly végzetes erővel és elszántsággal öli meg a kedély, az érzés minden nyilvánulását? Úgyszólván semmiről. Két mesteri vívó méri össze pengéjét, az acél szikrát hány, a vívók mozdulatai, attitűdje, gyorsasága, meglepő riposztjai elragadók. De a végén mi is, ők is kifáradnak. Rájuk is áll Arany János szava: „Ki a vesztes? Ki a nyerő? Erőtelen mindkét erő.”
    Van a regénynek egy regényszerű motívuma is. A férfi megdöbben, mikor először megpillantja vendégét. A finn nő úgy hasonlít a férfi egykori, rég elhunyt szerelmére, hogy azt hiszi, az jött el hozzá kísértetképpen sírjából. Ez a véletlen hasonlóság termékeny mozzanatnak bizonyul,mert alkalmat ad élőkről, holtakról, szerelemről, öngyilkosságról való elmélkedésre. De döntő jelentőségűvé nem emelkedik. A finn lány megcsókolja házi gazdáját, de nem marad hálójában, hanem még idején eltávozik tőle. Talán amaz ki sem vetette rá hálóját. Furcsa emberek ezek, fantomok, ködalakok, akik nem tudnak élő hús-vér emberekké sűrűsödni.
    Az embervoltot, a humanum-ot ebben az igazi Márai-regényben másutt kell keresnünk. Nem az alakokban,hanem az eszmékben. És pedig mindkét hős eszméiben. Mert mind a kettő – más és más szempontból – az emberiességet képviseli, legnemesebb értelmében, legteljesebb kivirágzásában. Márai beleállítja őket a maga világába. Átérezteti velük a vérében vonagló, tragikus világ minden nyomorúságát, önzését, szennyét, apokaliptikus rémségeit. De megtiszteli ezt a férfit és ezt a nőt azzal, hogy saját fennkölt eszméi, gondolatai, eszményei tolmácsává teszi őket. Titokzatosak és titokzatos voltukkal kérkedők, gyarlók és gyengék, hivalkodók és önmagukkal elteltek, de – nagy gondolatok hordozói, Márai Sándor szócsövei.
    A kritika szemére fogja lobbantani a „Sirály”-nak, hogy benne túlteng a szó a „cselekmény” rovására. Igaza is lesz. De nekünk úgy tetszik, hogy az az elmélkedés a világ dolgairól, az a megfigyelés és ítéletmondás, az a tanulság-levonás és oktatás, amely Márai új regényében egyeduralomra jutott, többet ér a „cselekmény”-nél. Mert az cselekedet. Egy bátor harcosnak, egy okos főnek, egy mélyenszántó filozófusnak cselekedete.

- n -y.

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 795. szám) 

Balogh Károly (1881-1944): Csesztvei ősz

Domboldalban a ház. Üveges tornáca mosolygós.
Hársfa, fenyő, ákác őrzi öreg falait.
Völgynek hajló kert. Erdős lejtője regényes:
Gyertyánok, tölgyek közt kanyarog le az út.
Vén cserfák lombját lágyan borzolja a szellő,
Halkan suttognak kőrisek és juharok;
Széles lombsátor tetején átvillan az égbolt
S napfény-tallérok rezgenek az avaron.
Hol teret alkot az út, ott hívogató padok állnak
S vén ő-urna körül nyílik a kerti virág;
Őszi, kesernyés szag terjeng: fanyar erdei illat,
Futkos a földön a sok kései, fürge bogár.
Szívgyógyító csent. Harkály ha kopácsol a fákon -
Majd elhallgat az is. Béke van és nyugalom.
Nincsen kertkapu itt! Szabadon járhat be a vendég,
Rá vadgesztenyefák bólogató sora vár,
Rozsdavörös levelek puha szőnyege fekszik előtte,
Surran rajt’ a kerék, elhal a lódobogás.
Kert végén, a gyümölcsösben, más fák sorakoznak.
Vén fák! Termésük mégis olyan csoda-jó!
Mint képeskönyvben látszik dús lombozatuk köztársaságukban
Sok piros alma. Amott naspolya, szilva, dió,
S mintha a költőt is látnám – hiszen ezt a gyümölcsöst
Ő maga ültette s boldogan említi meg:
Ottan a fácskák – mond – melyeket nevelék, íme, „játszi
Árnyat adók” s rajtuk gazdagon áll a gyümölcs.
Csesztve! Sok emléked felidézi Madáchot, az embert.
Nem, nem is emlék az: foszladozó hagyomány;
Hervadt, régi virág; muzsikáló óra zenéje,
Mely csak halkan peng. Hallga! Figyeld a szavát:
„Ottan a hársfa alatt – így szól – mélázva merengett
Szótalanul, némán…” - Majd, szaporázva a szót:
„Messze, az erdőkön sétált, de vadász sohasem volt…”
„Mindig négylóval járt. – Ügyesen lovagolt…”
„Régi lakása amott volt, hol ma a konyha s a kamra…
„Gazdálkodni? – Igen: Károly, az öccse, tudott…”
„Csendesen élt feleségével, míg jött ama gyásznap.
Zsandárok vitték el – cudar éjtszaka volt…”
Óránk itt elakad. Hallgat… S távol, halaványan
Látjuk az álmodozó csesztvei földesurat.

Kert s majorudvar közt nyugodalmasan áll az öreg ház,
Kedves kúria ez! Régi, felette szerény.
Nyugtot adó hajlék; ó-titkok néma tanúja;
Ősöktől örökölt benne az egyszerűség.
Itt élt, itt szeretett boldog szerelemmel a költő;
Itt alapítá meg, csendbe’, családi körét.
Hogy „dala elhallgat” – hiszen oly gyönyörű a valóság! -
Azt hiszi, vallja – hanem Csesztve megihleti őt.
„Dalforrás” ez a hely. „Legszebb költészet”-e itt kel.
Otthona – „bűvös kör”! – felmelegíti szivét,
Élete értelmét meglelte – s e boldog időkben
Máskor zord lantján édesen ömlik a dal.
Évek telnek el így. Erdőt-berket bebarangol.
Gazdálkodva nyugodt, bajtalan életet él.
Ám a Tragédia jön! Már bontja, sötéten, a szárnyát
S boldogságát itt hagyja örökre Madách.

Cséplőgép duruzsol, búg most a közelben a szérűn
S ifjúságom szép napjai tűnnek elém.
Mintha a szőke Ipoly partján még állna a házunk…
Majd Csesztvén járok s élvezem életemet.
Épp aratás van. Nyár. És már hozzák is a cifrán
Díszített koszorút: hallom a víg dalolást…
Fordul a röpke idő… Már ősz van s érik a szőllő:
Itt a gohér, furmint – ott a kadarka, a kék…
És a szagos-szőllő, az a pompás csesztvei fajta!
S finom ezerjó is… Csurran a kádba a must.
Látom a szőllőhegy terebélyes gesztenyefáit,
Majd meg az új telepet, kint a futóhomokon.
Régi, derűs szüretek járnak fel képzeletemben…
Sok kedves rokon… Óh, mennyien árnyalakok!
Jöttünk vidáman, friss jókedvtől kipirultan,
A rokon-ifjúság ünnepe volt ez idő.
Estefelé, Kincsem pusztán, már járta a tánc is,
Pattogtak s szikrát hánytak a rőzse-tüzek.
Udvart és pajtát bevilágította a lángjuk -
És bevilágítá végig az életemet.
Csillog a múlt. Halad és munkál s tovatűnik az élet.
Küzdelem – elmúlás. Ennyibül áll az egész.
Szinte ikertestvér ez a két fogalom. Tusa közben
Hogyha felednéd is: vár az örök pihenés.
Nézd a majorságot, mint dobba, lüktet a szíve!
S pár lépéssel odébb néma a kis temető.
Itt, a fenyők árnyában csend honol. Ott meg az élet
Száz zaja száll égnek: hangos a munka dala!
Kísérőzenekép lúd gágog, hápog a kácsa,
Pulykák lármáznak s közbe’ kodácsol a tyúk;
Szól a kolomp: tehenek ballagnak lassan az úton…
Elbőgik magukat… Száll a nyomukban a por.
Béget a gyapjas nyáj. Legel, elmarad, indul a birka,
Míg a juhászkutya rá víg csaholással ügyel…
És az a cséplőgép csak búg, csak dolgozik egyre.
Traktor berreg: lám, szántanak is valahol. -
A majorudvarban csak most jut kézbe az ősznek
Sok terménye: emitt tengeri, ott a gyümölcs.
Jókora üstökben lekvárt kotyvaszt a fehérnép,
Vaskos tréfákat mond nekik épp a kocsis.
Csörren a lánc – a lovak már nyugtalanok. S odabenn megbecsülöm
Borjú bőg… korpát várva visít a malac…
Tengeri-hántás lesz majd este… Ezernyi dolog van!
Csépel a cséplőgép s egyre kodácsol a tyúk. -
Egyformán folyik itt száz éve a munka, az élet!
Nem mondom, fordult egyet azért a világ
S új dolog is van elég – hanem élnek a régi szokások
S itt a jelennel  jól egybefonódik a múlt.

Szép, ragyogó szeptemberi nap. Szinesednek a lombok.
Álomkék égbolt. Enyhe, csalóka idő.
Megpihenek betegen, gyertyánfák sátra alatt és
Gyűjtöm a múltaknak tűnedező nyomait.
Olykor a dombhátról, honnan nagymesszire látni,
Nézem a változatos tájat, a szép hegyeket…
Bűbájos Nógrád! – Ezt látta Madách is, a költő
S innen „mint sas” szállt szerte a képzelete!
Szomszéd Szandának kettős, jellegzetes ormaidon
Őrzi a Cserhát kék és lila hegysorait.
Arrébb: Salgóvár… Párák fátylában a Mátra…
Ott a Karancs látszik s ködbeveszőn a Lilszee.
Napnyugaton hosszan húzódik a börzsönyi hegység…
Csóványos! – Délnek látni a váci hegyet.
Északnak, széles völgyben sárgállik a tarló
S távol kéklik a vén Szitnya, a selmeci hegy…
Hajladozó ágú nyírfákról tiszta arany hull;
Mint a kaláris, olyan mostan a csipkebogyó;
Gyémántnál ragyogóbb, úgy csillog a bükkön a harmat
Legszebb ékszereit rakta magára az ősz.
Még csábít, mosolyog – de a napjai már rövidülnek
S hirtelen elmúlást hirdet a sárga levél.
Cinkék röpdösnek. Búsan hegedülnek a tücskök.
Fényes ökörnyálon szállva, utazgat a pók…
Búcsúzó fecskék gyakorolnak fent a magasban.
Lent is búcsúzik minden: elillan a nyár!
Hervadozó a virág… S bár nem látod, közelednek
Már a halálmadarak. Hallod a szárnysuhogást?
Szellemléptekkel, denevérszárnyon jön az alkony.
Meg-megrezzen az ág, rebben az esti madár;
Bársonyos égbolton felgyullad a csillagok ezre,
Szunnyad a kis falu lenn, álmodozóban a ház.
Már csak a házőrző kutya vakkant, majd ugat egy sort,
Sír a bagoly nagy fák korhatag ágai közt,
Aztán áldott csend borul újra a házra, a kertre
S titkos bűbájt hint szerte a tájra a hold.
„Halvány ősz köde” száll… Árnyak kelnek, tünedeznek…
Halk neszezés hallik… Hull az aranyszínű lomb.
És levelek hullásában, szellő susogásban
Csesztvém egyre Madách szelleme, lelke borong.

(Forrás: Budapesti Szemle 1944. 266. kötet 794. szám) 

Arany estéje

 

 Széllné Arany Juliska és leánya, Piroska
Fenmaradt fényképek után rajzolta R. Hirsch Nelli

Rolla Margit: Arany estéje. Budapest, 1944. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. 182 l.

    TOLDI ESTÉJE után – ARANY ESTÉJE. „Az egész világon páratlan, gyönyörű emberi és erkölcsi dokumentum mindaz, ami Arany János életével összefügg” – írja a bevezető sorokban Rolla Margit, a kedves hangú költőnő, ebben a csinosan kiállított, facsimilékkel és képekkel díszített könyvében, melyet sok, részben eddig kiadatlan levél tesz nagyon érdekessé. A fiatal asszony korában – alig pár hónappal leánykájának születése után – meghalt Arany Juliskáról, a költő elsőszülött gyermekéről, egyetlen leányáról, s az árván maradt unokáról, Széll Piroskáról – ki „nevét a költő álmaiból vette” – szól Rolla Margit munkája, melyet meghatva olvashat mindenki, akit Arany bensőséges élete csak érdekel – s ugyan ki nem érdekelne?
    Arany Lászlónak, a költő fiának Gyulai Páltól közrebocsátott összes műveiben PIROSKA ÉS ÉDESANYJA EMLÉKEÜL című, igen szép dolgozata során hangoztatja az író, hogy „földi létünk nem akkor ér véget, mikor testi szervezetünk működni megszűnt, hanem csak akkor, midőn emlékezetünk is elenyészik.” Mindketten – Juliska is, Piroska is „fiatalon, boldogan, szeretve és szerettetve” haltak meg, mondja Arany László, s ezt a munkáját szépen egészíti ki most Rolla Margit jól szerkesztett könyve.

    Juliskának – vagy amint ő maga írja: Arany Julcsának – több megkapó levelét olvashatjuk itt, köztük azokat, melyeket Gyulai fiatal feleségéhez, Szendrey Marihoz, Petőfiné testvérhúgához intézett, melyekből nagyon finoman érző egyéniség képe tükröződik. Juliska igen eleven temperamentumú leány volt – gyermekkorában még színpadi sikerekről is ábrándozott, s mint műkedvelő, valóban ügyesen játszott egypárszor. De már másik barátnőjéhez, Balogh Linához írt levelében arról tesz vallást, hogy az életben azoknak a nőknek példája után igyekszik lelke vágyait irányozni, akik „nem ismertek más örömet és boldogságot, mint a’ mit családi körükben föltaláltak.”
    Juliska halála Arany életének legsúlyosabb csapása volt, s ezzel a tragikus árnyékkal kezdődik voltaképpen Arany estéje, mit csak a hozzájuk került kis unokának, a szintén víg kedélyű Piroskának mosolya és élénksége derített föl. Roppant kedvesek Piroskának apjához – Széll Kálmán református lelkipásztorhoz – írt levelei, melyekben szeretettel – sokszor aggodalmaskodással – beszél áldott nagyszüleiről. A Gondviselés kegyelme megőrizte Aranyékat attól a fájdalomtól, mely szívüket bizonyára egészen összetörte volna, ha drága kis unokájuk halála még az ő életükben következett volna be. Arany János utolsó betegségéről, haláláról és hagyatékáról fiának, Lászlónak, piroska apjához intézett levelei számolnak be, melyeket Rolla Margit – ki a Széll-családdal rokonságban van – beleillesztett könyvébe.
    A munka ötödik fejezete aztán Piroska betegségéről és haláláról szól részletesen. A nagymama halála után Piroska Arany Lászlóékhoz került, s náluk talált szeretetteljes, boldog otthonra, az őhozzá annyira ragaszkodó nagybátyja, és iránta szinte testvéri szeretettel viseltetett – nála csak néhány évvel idősebb Arany Lászlóné, a testi-lelki bájban gazdag „Gizi” – ma Voinovich Géza hitvese – kedves körében. Hetekig tartó gyötrelmes betegség után, huszonegy esztendős korában halt meg a szép Piroska, ki halálos ágyán sokszor elsóhajtotta Hugo Victor szívbe markoló sorait:

Mourir, ce n’est rien -
Étre oublié, c’est tout…
Meghalni – semmi, elfelejtetni, ez minden…

    „Arany estéjének utolsó fényes sugara lobbant ki Széll Piroska korai halálával” – mondja Rolla Margit, könyvét azzal a verses imádsággal végezve, amelyet Szász Károly püspök, a család régi hű barátja mondott Piroska ravatalánál, s melyben a gyászba borult Arany Lászlóékhoz fordulva rebegte:

Eljöttem én is, mint a Jób baráti,
Nem fájdalmatok, sebeteket látni,
Nem vigasztalni – arra nincs erő -
Versengni sem – ki volna vakmerő -

A jó Istennek, aki így akarta -
Csak oda ülni mellétek a porba,
Hallgatni, sírni, vigasztalhatatlan,
S veletek együtt imádkozni halkan…

    Rolla Margit szeretettel írt könyve bizonyság arra, hogy Piroska ma sincs elfeledve. Nagy érdeme ennek a munkának, hogy hozzájárul az Arany-kultusz szélesbítéséhez, amely kultusz a magyar érzésvilág gazdagítását jelenti.

sz. k.

Forrás: Budapesti Szemle 1944.267. kötet 800. szám) 

Sík Sándor (1889-1963): A kék forrás (1843.aug.)

 

Nézzétek ezt az összenőtt
Házaspár bükköt és fenyőt,
Hogy áll a hűvös aljban!
S a kettős emlő dús tejét
A forrás csorgó kútfejét,
Hogy libeg kék fonalban!

Jön egy mezítlábas gyerek,
Virradat óta ténfereg
A dombokon a nyájjal,
Baribecéző tenyerét
Meggömbölyíti és merít
S szürcsöl csepegő szájjal.

Aztán föláll és égre néz.
A szeme mondja: Jó a víz,
És jó a parti pázsit,
Heverni biztat bársonya,
S a fű között az áfonya
Kék gyönge bújócskázik.

A csermelyen a napsugár
Azt sziporkázza: szép a nyár,
S édes az élet nyárban!
Nyaral a nyáj a havason,
s gyerek és puli szabadon
Kószál a dús határban.

Édes az élet nyárszaka!
Ha jő a farkas éjszaka
Az alvó esztenára,
A virrasztó fehér kutyák
Hamar ellátják a baját,
Nappal mi gondja rája!

Édes az élet nyárszaka!
A most kaszált sarjú szaga
Mellem betölti mézzel.
Ha jönnek is a farkasok,
Ma még a Kék Forrás buzog,
S felhőtlen égre nézek.

Holnap, - a nyáj is hazatér,
Szalad a nyár, és jön a tél,
És háromszorta hosszabb.
A forrás virraszt télen is:
Ne próbálnál-e szívem is
Ne lenni nála rosszabb!

Forrás: Budapesti Szemle 1944.267. kötet 800. szám)

Arany János (1817-1882): Tudod-e még…

Tudod-e még: mikor legelőször
Átölelvén forró kebelem -
Elsusogtad lángoló szerelmed,
Holdragyogta csöndes éjjelén?!

A csillagok – szerelmünk tanúi -
Ugy fénylettek fönn a kék egen,
S a szellő oly édesen sohajtott,
Holdragyogta csöndes éjjelen…

- Nem sokára, hol szerelmet vallál,
Tévelyegtem a kies helyen:
S láttalak a más keblén pihenni,
Holdragyogta őszi éjjelen…

A csillagok – tört esküd tanúi -
Elsápadtak fönn a kék egen,
És a szél oly bús haraggal zúgott -
Holdragyogta őszi éjjelen...

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Vahot Imre (1820-1879)_ Tátrai tájképek és mondák

I.

    A felkai völgyből a bájos VIRÁGOSKERTBE roppant sziklatömegen kell a tátrai vándornak keresztülhatolnia. Oly borzasztóan dülleszkedik e sziklakapu fejünk fölött, mintha minden pillanatban ránk akarna szakadni.
    Hány ily sziklaszakadás s óriási gátkő fenyeget bennünket az élet veszélyes utain! S az önérdek, dicsvágy, ritkábban a jellemszilárdság, mégis buzdítólag vezeti azokon át a vakmerő halandót!
    A tátrai Virágoskert az alpesi növények szelíd mosolyának ezer és ezer nyilatkozatával fogadja ölébe a hegyek zarándokát.
    Itt a természet változatos játéka a legsajátságosabb ellentétekben látható.
    Ha föl- és körültekintesz, csupán óriási meredekségű sziklatömegek, havas, jeges bércormok, sötét, komor tekintetű gránitfalak, szóval, a legzordonabb vidék vad szépségei ötlenek szemedbe. Ellenben a völgy mélyében s pázsitos kebelén a legszelídebb virágcsoportok tarka szőnyege eleven friss zöld alapjával hosszant terjedez előtted.
    Itt még a tátrai vadrózsa is oly nyájasan mosolyg, a virányt keresztül hasító folyam partjainak zöld bársonyrétegein ezer és ezer nefelejcs villogtatja tiszta kék szemét, s a gyorsan rohanóhoz hajolva, ezt látszik susogni méla-titkosan:
    „Gyors hegyi folyam! Vidd magaddal üdvözletünket Magyarhon fiai- és leányainak; csevegd el nekik a jég közt is viruló társai nefelejcsek forró üzenetét, - hogy soha ne feledkezzenek meg a haza s kedveseik iránti hűségről!”

    És a futárrá avatott vidám kis csörgeteg fejrázva ígéri az üzenet megvitelét, szilaj csikóként tajtékot hányva nyargal előre, s amint útjában valamely erősebb tátrai vízesés közé talál vegyülni, a meredek szikláról nagyot zuhan alá, s a szegény kis bohó, üzenetével együtt nyakát töri, de véletlen és borzasztó halálát a zuhatag körüli új virágsereg, harmatos szemeivel mégis szépen megsiratja.
    Gyönyörű ez a tátrai Virágoskert, mert ebben csupán isten keze kertészkedik anélkül, hogy üvegházi gőzzel bágyasztaná el azokat. Itt a szabad legű havasok közt,  hol zsibbasztó hőség soha nem uralkodik, a virág tekintete is vidámabb, színe, mosolya elevenebb, s még a leggyöngébbnek látszó növényke is bizonyos vad erővel, s viharedzette daccal emeli föl büszke fejét.
    Ők itt szabad köztársaságukban vidáman élvezik a lét örömeit; - nincs egyéb céljok az életnél, és ezt önzés s ártalom nélkül érik el, nem irigyelvén egymás szépségét, gazdagságát; nem kívánva többet, mint amijök van; - élet, szabadság s közös szeretet sugárzik ki lángoló szemeikből.
    Száz meg száz különböző faja, színezetű és természetű virágtárs él közöttük; - itt a tátrai gyopár, amott a bérci aranyvirág, itt a gyászoló szaka, amott a jeges szironta, imitt a havasi miszól, kék likagyán ütött tanyát, s mégis a legszebb egyetértés láncai fázik őket össze. Itt még a méhek és darázsok pusztító serge sem zsarol tőlök adót; nem szívják ki ezek életök erejét, édességét, s nem hervasztja el őket a nap égető forrósága. Oh, miért nem élhet így az egymással örökké harcoló emberiség!
    Tátra Virágoskertének köztársaságában nincs belháború, de azért külső ellenség által olykor ők is háboríttatnak. Jöjjön a százszoros erejű kárpáti vihar s ezrével sodorja el őket a semmiségbe; avagy jöjjön a minden jót és szépet lábbal taposó s kezével betörő ember-zsarnok s ismét tömérdek ártatlan virág vesztheti életét. Innét az, hogy ha ember vetődik olykor-olykor a tátrai vadonba: pusztító óriás, vérengző bakó gyanánt tekintik őt a szende kis virágok, és szinte reszketnek halálos félelmökben a rettentő ellenség lábai előtt.
    Sőt, midőn e helyt ember vagy állat jelen meg, a Tátra láthatatlan tündérei, a legnagyobb csendben fölrepülnek a havasok magas ormaira, s a félelmes szörny távoztával ismét leszállanak legkedvesebb mulatóhelyökbe, a tátrai Virágoskertbe, hol az illatos, szép virágok puha ágyán kéjringatózva heverésznek, anélkül, hogy a légies valójukat ölelő tarka növényseregben elnyomnák az életet.
    E Virágoskertben a vízzuhatagok és csepegők zenéje mellett bájosan szoktak lejteni a hegyi tündérkék, egyik virágról a másikra szellőként lebbennek át, anélkül, hogy az ezt elragadtatással szemlélő virágcsák szemeit, vagy fejeit eltipornák.
    Szükség is, hogy ily gyöngéd bánásmódú lények mintegy közbenjárók s oltalmazók gyanánt álljanak az állat- és növényvilág között, s az utóbbiakat megóvják amazok kegyetlen zsarnokoskodása ellen.

II.

    Egy pár év előtt iszonyú nagy jó és jég borítá el a Tátrát, úgy, hogy a rideg életű zergék táp s eledel nélkül maradának.
    Ilyenkor aztán a kajla szarvú, tüzes szép állatok gyors lábukkal gödröket kaparnak a hóban; sőt a hórétegek alatt egész üregeket vájnak ki, hogy hozzá férkőzvén a föld gyökereihez és a sziklák mohához valamiképp eltengődhessenek. S így ők télen át többnyire hó alatti szűk barlangokban szoktak legelészni.
    Az említett kemény télen szintén így cselekvék egy éhen futkározó zergecsapat, túl a Virágoskert sziklakerítésén, mély süppedékben, téres barlangot kaparván magának a vastag hórétegek alatt.
    Midőn azonban jóízűn rágicsálnák a félig holt növények gyökereit – mint szegény ember a száraz kenyérhajat: - künt szörnyű fergeteg támad, a jeges hó tojásdad nagyságban hull alá a hamvas felhők tömegeiből; - a dühöngő szélvész halmokat és hegyeket torlaszt össze a hófuvatagokból; - a tátrai óriások ugyancsak vacogtatják, csikorgatják fogaikat; - még a vad leány is jajgatva üvölt a gémberedett ujjai közé kétségbeesve huhukol egy kis éltető meleg lehet. – Az egész természet a halál jégkarjai közt látszik kínlódva vonaglani; - a medve téli álmából bömbölve, a hegyi ürge visítva riad fel. – Mintha az ítélet napja közelegne most e vad zivatarban.
    A hóréteg alatt legelésző zergecsapat vezére észrevevén a zivatar rémítő zaját, fityészőleg hegyzi füleit, remegve nyitogatja párázó orrlikainak rózsaszín tölcséreit, s minthogy nagy veszélyt sejt, élesen süvít egyet társai fülébe. – S ím, az egész csapat megdöbbenve összenéz, - a hóüregnek általuk készített torkolatán egyszerre s egymást törve ki akarnak rohanni, ha kell, a világ végeig futandók; - de a barlanglyuk torkolatát a vihar kemény hóval tömé be, s elzárta a kimenetelt. – Kétségbeesésök közepett hiába kaparnak rést másfelé, a barlanglyuk környezetét tízszer annyi hóval terhelé meg a zivatar, s a puha havat áttörhetlen jéggé fagyasztá fölöttük.

    És a szegény zergefiak kiszabadulás végett hiába feszítvén meg erejöket nyöszörgő félelem s nyugtalanság közt lesik végkimúlásukat. – Az éhség szörnyű halálával kell elveszniök. – Lassanként fagyni, enyészni kezd dús életerejök, - szemeik égető világa kialudni készül – s eddig korlátot nem ismert, szilaj vadságuk a legszelídebb önmegadássá változik át; - végperceikben fájó rokonszenvvel nyalogatják s ügyekeznek életre hozni egymást. – A gyöngébbek egymás után gyorsan kiadják véglehöket s ez még inkább epésíti a többi hű rokont; - az erősebbek szörnyű harcot vívnak a kérlelhetetlen halállal, míg végre önerejök törik meg. -
    Már tizenegy zerge lehelé ki a jég közt forró életpáráját, hogy még a havat is könnyezésre indíták; - és most egyedül csak a legerősebb s legtöbb emberi üldözést rendületlenül kiállott anyazerge van életben a merevedett holttestek között, - s ez irtózatos látványon elvégre az ő érzékeny szíve is megreped, leginkább az fájván neki, hogy ő vezette rokonit e veszélyes helyre, ő jelölé ki számukra a sírt, melyet éles körmeikkel önmaguk ástanak meg. Pedig az istenadta jót akart; - ki tehet róla, hogy élet helyett halált találtak ott! -
    Nyáron át a tátrai vadászok egész halom csontvázat leltek e végzetes helyen, s tudván a dolog valódi okát, - ZERGESÍRNAK nevezték el.
    Északi jéggel és hóval elborított hazák fiai! Tekintsétek körül szűk és korlátolt barlangjaitokban, hol új életet törtök keresni: vajon nem ástatok-e már magatoknak olyszerű sírt, mint ama szerencsétlen zergecsapat?!

III.

    Közel a Zergesírhoz több hegyi tó, vagy úgynevezett tengerszem csillog elő öblös sziklamedencéjéből.
    Ezek közt egy különös sajátságú mindenki figyelmét megragadja.
    Az egészet itt-ott hóréteg és jéghártya ezüstös keret vagy fehér csipke gyanánt szegélyezi. Soha nem láttam oly gyönyörű varázs-színjátékot, mint milyet e tó kristálytiszta tüköre, s a benne megtörő napsugárzat előidézett.
    A tó egész felületét a legszebb tengerzöld-szín hártyázá be, s tisztán belátható fenekének részleteit tekintve egy különös bűvilág csodaképei látszottak rezgeni, s föl-fölmerülni, a verhenyes barna kövekkel, mintegy művészileg kirakott mozaik-mederben. E szép gömbölyű kövek majd a legtarkább s virítóbb színekben ragyogó vagy tűzopál-darabokként, majd ismét csodás alakú vízi növények lapos tövér levelei gyanánt tűntek fel, s rajongó képzelmem játéka, a kövek rezgő habvonalai közt, majd bolygó lidérceket, majd ismét a régi Egyiptom szent fényű kígyóit láttatá velem, míg nem a hideg való prózai szavakkal űzte szét tünde álmaimat: „hisz az csak a nap és víz optikai játéka.”
    Hagyján, legyen bár mint! – Csakhogy én képzelmes varázsfátyolán keresztül egy pár pillanatig, a tátrai Virágoskertből előlünk elrepült hegyi tündéreket fürödni, vidáman lubickolni, bájosan úszkálni látám e csodatónak vizében, anélkül, hogy égi-tiszta, szellemszerű lényeikkel legkevésbé is felzavarták volna annak tükörét, sőt fürdésök után még tisztább, jobb ízű lett a tónak megbűvölt vize. Hisz jól érezém ezt, midőn a tündérek eltűntével idegeimet összerázó kéjmámort ittam belőle, - s ihletett állapotom TÜNDÉRTÓ-nak nevezém az egész tüneményt!

IV.

    A felkai völgy felett tornyosuló gerlachi csúcsot megpillantván, eszembe jutott a két gömöri ember furcsa története.
    Ezek ugyanis a megyéjökben lévő Királyhegyről megláták a Kárpátok égbenyúló csúcsait, s tüstént föltették magukban, hogy azokat egyenkint megmászandják.
    És ők valóban teljesíték is határozatukat, s miután a Tátra tömérdek hegycsúcsát egymás után bejárták, a gerlachi csúcson megpihenendők, egy terjelmes sziklára hasaltak.
    Pihenés közben fel akarták számítani, hány csúcsot másztak már meg; de e fontos dologra nézve sehogy sem tudtak tisztába jönni mindaddig, míg a tátrai vadleány nem lépett eléjök, ki ily gúnyos szavakat intézett az egymáshoz tapadt gömöriekhöz:
    „Atyafiak! Én már éppen úgy, mint kigyelmetek, háromszázhatvanhárom bércét jártam be a Tátrának, de még kétfejű, négykezű s négylábú embert soha nem láttam! Hahaha! -”
    Ezzel a vad kacagás közt eltűnt s a törekvésük képtelenségét belátott pórok megszégyenülve visszatértek Gömörbe, hol a nép Fogarasnak nevezi a Tátrát, s a jeges tavakban fürdő vadleányról sok rege forog ajkaikon.

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.