Hegedüs István (1848-1925): Jósika Miklós

  
- Születésének 100-ik évfordulójára -

Világtörténet! Robogsz útadon,
Előtted leng a győzelem babéra;
Ha jaj, ha vész, ha rom követ nyomon,
Nép, népet sírba dönt, örökre néha,
Virágzó város, hogy ha lesz vadon,
Te nem törődve vele, törsz a czélra,
A néma föld vért, veritéket fölszí
És a világ is új mezté felölti.

Rómának romján támad új hon, és
Népeknek sírját a  utód kutataja;
Velencze fénye eltünt, el tova,
Elhalt a múltba, ama Híd sohajja,
S midőn gyors nyílként száll a gondola,
Egy röpe árny fut át csupán csak rajta,
Pedig ez árnyban múltak árnya éled
És szörnyü dolgokról szólhat mesélhet.

Édes hazám, te is hányszor valál
A „századok mesgyéje”, bús romoknak
Ölén riaszta már a zord halál,
Török, tatár fölöttünk átrobogtak,
S megnyilt előttünk népek sírja már;
Világtörténet, nagy diadalodnak
Utján levertél… mégis újra támadt
E nemzet s újabb diadalra szállhat.
Ki mente meg ki költe föl megint?

Szétszórt romot ki épitett föl újra?
Föltámadás fuvalma meglegyint
S fölkélsz hazám új létre, megújúlva.
S ki a múltak könyvébe bétekint,
Csodák világát látja ott bámúlva,
Világtörténet kosija ragadja
S e nemzet im előre tör haladva.

Ki  mente meg, ki költe föl megint?
A rombadőlt hont hangosan siratva
Kelték a költők: zengzetükre
Épült föl Thebe, Amphionnak lantja
Építé újra élő regekint;
Mert honszerelmünk sír el nem  takarta
S a széttagolt hon egybeforra ismét
És szebb, mint volt és szebb lesz ennél is még.

Mit az időnek árja elborít:
Családok élte, szívek dobbanása,
Szülemlő vágyak s áldó, drága hit,
A szerelemnek örök szent varázsa,
A néma könny, szép csillag fátylakint,
A melyen áttör bűvös szem sugára,
Elröppenő mosoly, kelő remények -
A költő-szívben föltámadva élnek.

S mámorba ejti e letűnt világ:
Nem hagyja veszni örök semmiségbe,
Mi szent, nemes volt, drága eszme, vágy,
Mi annyi szívbe, lángra gyúlva ége,
Letűnt tavaszból egy kicsiny virág,
Kiégett szívnek hamva, szenvedélye
Ragadja őtet ellenállhatatlan
S agyából a múlt új életre pattan.

És látja népe, hogy ez mind övé,
Varázsát érezi a drága múltnak
S miként a repkény foly a rom köré,
Úgy koszorúzza meg a régi múltat.
Oh, e csodát a költő művelé,
Hogy rég  letűntet láunk megújultnak
S a mint a múltat felépítjük újra,
Reményünk támad, ismét lángragyúlva.

Hősök bolcsője*, bárczek szent hona!
Oh, hány nagy árnyék kelt ki a romokból
S kiket födött már régi sír, moha,
Előttünk állnak, délczeg ménük tombol;
Deli leventék vágtatnak tova;
Szüzek arczára hull a lenge fátyol;
Őszinte mély hit, daczos férfi jellem;
Női méltóság, édes szűzi keblen.

(* Jósika hívja így Erdélyt „Zrinyi, a költő” czímű regényében.)

*

Jósika Miklós születésének 100-ik évfordulójára

A párttusák közt honfiérzelem
Köt drága frigyet EGY haza nevében,
Zordon harczok közt szende szerelem,
Melynek fuvalmán támad édes éden;
A büszke jellem hogyha megjelen,
A hűtlen árulás arczán a szégyen
Lobogva gyúl ki, mindez hű alakba’,
Költő, föltámad zengzetes szavadra.

Szavad hatalmán, dicső Jósika,
A múlt szive megdöbben és fölérez
S habár regényed a fantázia
Játéka csak, a sors viztüköréhez
Hasonlatos, a melyben látni a
Jövendő képét, ah, valóban él ez:
Csodás igézet, mert a hon szerelme
Ihlette lelked új életre keltve.

Nagy néked is, oh nagy az érdemed,
Nemzetébresztő költőink sorába’;
Szent kegyelet nyújt koszorút neked,
Az órát, melyben születél, megáldva.
Száz év röpült el és most nemzeted
Fénylő nevek közt fonja dicssugárba
A te neved, mert hogyha él, virágzik,
E lét fényétől neved is sugárzik.

S u g á r z i k, oh, mert hálás a magyar.
Kicsiny sziv az, a melybe hála nem fér.
Mi bántja, e nép feledi hamar,
Ha gyászol, fenségesbet látsz-e ennél?
Oh, mert a jóknak mindig jót akar,
Hálánál szentebb érzést soh’sem ismer:
Költő, hogy e nép háláját kinyerted,
Ez legszebb pályabére érdemednek.

Budapest, 1894. április 16.

Forrás: Erdélyi Irodalmi Társaság Évkönyve és a Jósika Mikós születése 100-ik évfordulójának emlékére tartott ünnepély. VI. Szerkeszti: Ferenczi Zoltán. Kolozsvárt, 1894.

Petőfi Sándor (1823-1849): A magyarok istene

 
Félre kislelküek, a kik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet!

Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai eze;
Midőn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühvel: ő védelmeze.

Az idők, a népek éktelen viharja
Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvizen által a nap képe,
Áthuzódik rajta arany híd gyanánt.

Igy keresztül éltünk hosszu ezer évet;
Ezer évig azért tartott volna meg.
Hogy most, a midőn már elértük a révet,
Az utolsó habok eltemessenek?

Ne gondoljuk ezt, ne káromoljuk őtet,
Mert káromlás róla ilyet tenni fel,
Nem hogy egy isten, de még ember sem üzhet
Ily gúnyos játékot gyermekeivel!

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ő,
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.

Élni fogsz hazám, mert élnek kell… dicsőség
És boldogság lészen a te életed…
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a nép derült ünnepet!

Forrás: Szilágysági kis képes naptár 1870-dik közönséges évre. Első évfolyam. Kolozsvártt

Bernát Gáspár (1810-1873): Rákóczi Rodostoban

 
Bibor ajku hajnal, mely rózsabölcsőben
Szenderged lámait a közel jövőnek,
Ébredj föl, ébredj föl… a nap már kelőben,
Hogy fényt ragyogjon a harmatos mezőre
S köszöntsd nevemben a szép Magyarországot.

És te szerelmes hold, ég örök vándora!
Ki méla bánattal  haladsz a magasban,
Ha elszunnyadoz a csillagok tábora,
Tekints le a földre, mely szived alatt van
S köszöntsd nevemben a szép Magyarországot.

Aranyos felhőcske ott a láthatáron,
Melyre a nyugvó nap lángoló csókot hint,
Pihenj meg egy kissé ama tört sugáron,
És fölleg-anyádhoz vissza szállva megint
Köszöntsd nevemben a szép Magyarországot.

Lengedez itt-ott már a tavasz szellő,
Az erdő és liget remény szinben virul,
Vándor gólyamadár! Oh szállj nyugat felé
Bűbájos országok déli tájairól
S köszöntsd nevemben a szép Magyarországot.

Isten a magasban, magyarok istene!
Kiben erős hittel bizik a hontalan,
Hozzád könyörg az ég választott nemzete,
Hozzád a számüzött ébren s álmaiban
Áldva s köszöntve a szép Magyarországot.

Forrás: Szilágysági kis képes naptár 1870-dik közönséges évre. Első évfolyam. Kolozsvártt

Garay János (1812-1853): Hit, Remény és Szeretet

 
Téged hiszünk, nagy Isten,
Mindenható király!
Ki földön és az égen
Örökké vagy s valál;
Ki térben és időben
Megfoghatatlanul,
Mult jelen és jövendőn
Áldásként átvonul.

Benned reménylünk Isten!
Mert nyilatkoztatád,
Hogy úgy imádhatunk mint
Kegyes, szelid atyát,
Ki szent gondviseléssel
Fejünk felett viraszt,
Ki tévedőknek is nyújt
Szelid, kegyes vigaszt.

Téged merünk szeretni
Fiadnak általa,
Ki szent, dicső tanával
Mely „szeretet” vala.
Az Isten és ember közt
Szent híd gyanánt felállt,
S ki által így, az ég s föld
Egy szép egésszé vált!

Téged hiszünk nagy Isten,
Ég föld dicső ura
Benned remélünk Isten!
Szelid, kegyes Atya;
Téged merünk szeretni
Fiadnak általa,
Mert te vagy a szeretet
Legtisztább hajnala.

Forrás: Szilágysági kis képes naptár 1870-dik közönséges évre. Első évfolyam. Kolozsvártt

Pap Kálmán (1853-1934): Zandirham

 
Csakugyan ti vagytok, szittya hősök sarja,
Kiknek küzdelemben ki nem fárad karja
S a kiket kisérnek büszke diadalmak?
Igen, arczotokból látom én a lelket; -
A szikrázó szemek és a deli termet
Az ősökre vallnak.

Habzó paripákról,  nosza, lépjetek le,
Hadd ölellek ifjan dobogó szivemre,
Harczi vágyban égő, deli, szép vitézek.
Ez a puzdrát, ijjat, a kelevézt félre!
Testvérek borulnak testvérek szivére,
Édes, jó testvérek.

Mily régóta vártunké s milyen epedve!
Ha eljött az éjjel szürke bérczeinkre,
Őrtüzek körül csak rólatok beszéltünk.
Elvezet-e erre turul madár szárnya?…
Rólatok – ha vándor tévedett a tájra -
Hirt hiába kértünk.

S a kiket úgy vártunk, im itt vagytok nálunk!
Derüs valóra vált a mi lázas álmunk:
Fenevadak törtek ránk a sötét éjben,
Fenevadaknál is tajtékozóbb népek…
De már fölébredtünk. Oh, Hadur, dicsérlek,
Hogy én ezt megértem!

Oh, Hadur, erős, nagy, őseink vezére,
Te a kiben szivünk megnyugodt, remélve,
Akkor leghivebb, ha legmélyebb az éjjel,
Ki valaha téged hitlen megtagadna,
Szórja ki csontját a Nemere haragja,
Lelkét tépje széjjel!

Gyujtsatok tüzeket amott a szent bérczen;
Háladásunk lángja az egekbe érjen
A hadintézőnek tetszésére várva.
Megnyilt sziveinkkel mennyei gyönyörbe’
Szent diófák árnyán gyülekezzünk körbe
A nagy áldomásra.

Székelyek szüzei, virágokat tépve
Piros rózsaesőt hintsenek elénkbe,
Piros rózsaesőt, a milyen reményem.
Hallom, hogy a síkon tárogató szólal;
A sereg jő, ajkán győzelmi dalszóval
Ifjui hevében.

Látom, hogy kigyultán a bősz harczi tüznek
Meggyalázott gőgös ellenséget üznek
Hős apáknak harczban edzett unokái;
Vérük árját a por nem hiába issza:
Az apáknak földét azon szerzik vissza
Gyermekek csatái…

Mily tüz ereimben? Mily fékvesztett lélek!
Ősz fejem gunyjára a harczvágytól égek:
Tán az élet végső dobbanása bennem?
Meghalhatok most már megnyugoszom benne;
De ha majd meghaltam, na e sziklás helyre
Temessetek engem.

Oda vigyetek el, hol az a folyó van,
Hol Etele nyugszik hármas koporsóban,
s virágoktól tarkán mosolyog a róna;
Valahányszor büszkén indultok csatára,
Melynek partján nyugszom, szőke folyam árja
Beszélni fog róla.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Hegedűs István (1848-1925): Egy hölgynek

 
Elérted azt most, mi elérhetetlen,
Most érted azt is, a mi érthetetlen,
Tudatra ébred most szivedbe minden,
A mit a létel titka költ a szivben:

Egy néma vágy, mely mindig azt beszéli,
Mily édes volna itt örökké élni,
Egy álom, mely lepelt föd a valóra,
S a lelket ringatón ölére vonja

Egy érzelem, mely sejteti te veled,
Hogy nem bolyongás, szent czél itt az élet,
Egy sejtelem, mely messzi röptü szárnnyal
Egyszerre mult – jelen –, s jövőbe szárnyal;

Egy gondolat, mely megtanit te téged
A nagy titokra, hogy mi ez az élet:
Egy perc, mely mindig végtelenbe nyúlik,
Öröklét, mely a percben mindig múlik.

Mit rejt magában az éj méla csöndje,
Midőn száll a vágy néma szárnyú röpte,
S a perc oly édesen repül a szárnyon,
Hogy kéje mondja, hogy való nem álom;

Midőn lehull az éjnek fénylő szárnya,
Mint alvó gyermekére, a világra,
S az ajk elhallgat nehogy megzavarja
Az álmot,melyet sző a szivnyugalma;

S mit rejt magába kelyhe a virágnak,
Ha rá a hajnal fény sugári szállnak
S fejét feléjök némán fölemelve
Oly édes illatot lehel ki kelyhe;

Mit mond oly szépen a madár dalában,
S mit hallgat el ő örök hallgatásban,
S a természet mit tart örökre rejtve,
Mi szól, mi él csak néma érzelembe;

Egy szál, mely a sast csendes nyugalomra
Magasból is fészkéhez visszavonja,
Egy vágy, lehelet, illat, dal, szó, minden,
Mi tartja lételünk örök bilincsen:

Te mind átérzed mostan ezt szivedben,
Midőn elvész egy édes sejtelemben,
Mely szent titokkal zárja szivedet be,
Mit annak csöndje tart elzárva-, rejtve.

Legyen a perc örökre édes emlék,
Mint a kehely egy harmatcsöppet rejt még
Ha jön az alkony, mert a hajnal óta 
A hervadástól életét megóvta!

Ne kérdd, ne tudd, hogy mily rövid e lét itt,
Ha tudod, álmod akkor éri végit:
Hiszen a perc csak addig örök édes,
Mig nem érzed, mint múlik, semmivé lesz.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Vay Sarolta (Vay Sándor 1859-1918): Karácsony éj van… (Decz. 25. 1876.)

Karácsony éj van, vad vihar dúl
A tarlott rónatáj felett,
Szobám csöndjét más nem zavarja
Mint vén órám mely ott ketyeg
A kandallón, de olyan halkan
Mintha visszhangja volna csak,
Az én beteg, kifáradt szívem,
Elhaló dobbanásinak.

A szél jajgató zokogással
Megzörgeti kis ablakom,
Regél nekem elmult időkről
S én mélázgatva hallgatom - - 
Körülnézek, homályos minden
Olyan rideg, oly elhagyott;
Oh! hajdan, itt ezen falak közt
Mennyi üdv, mennyi kéj lakott.

Itt esküdött forró szerelmet
Itt borultam keblére le,
Lázas csókom itt ége ajkán
S itt nyugodott tekintete
Először rajtam, hogy aléltam
Vállamra hajtotta fejt.
Ez első perecznek szent varázsát
Lelkem, óh! Most is éri még.

Égető nap volt hő szerelme
Mely elhervasztá szívemet,
Nap, mely jött üdvöt adni s aztán
Az örök semmibe veszett,
Elveszett, kihunyt mindörökre
Gyászt, siralmat hagyva nekem
S nincs egy sugár mely földeritné
Reménytelen vak éjjelem!

De hah! mi ez! Büvös fény támad
Tánczol az árnyék a falon
Harangozás hallik a légben
Zsolozsma zeng az ajkakon.
Hallgatom, s béke száll szivembe
Mig ismétlen az éneket:
„Üdv üdv a földön embereknek
Ma a megváltó született!” - - 

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Czelder Márton (1833-1889): Ázsiában (1864. okt. 1.)

 
E világtáj volt őseink hazája?
Innen jöttek egykor a magyarok?
Dunánk, Tiszánk áldott szép rónáira?
Szívem hevül, keblem lángban dobog.

Mi volt a magyar? Rohanó tengerár
Maga jelölte meg határait;
Magában hordta, emelte, mint az ég,
Fényét, mosolyát és villámait.

Hazát cserélt, szíve a régi maradt,
Harczokban hős, küzdelemben szilárd,
Czédrus koronáját égre emelő,
Melynek tomboló zivatar nem árt.

Hatalmas, parancsot másoknak osztó,
Földön porban csuszást nem ismerő;
Nemzet, melynek istene a szabadság,
Ez az égi mindenható erő.

És most mi vagy nemzetem? Hős elődök
Vihartépett pusztuló nemzete;
Kinek a mult fényéből egyebe nincs,
Mint egy vérző bús emlékezete.

Parancsolnak s te engedelmeskedel,
Hol van erőd, hogy széttörd lánczaid,
S a jobb sors és szabadság angyalával,
Töröltesd el gyászod siralmait.

Ébredj, ébredj hajdan dicső nemzetem,
Ősi hazádból esd fiad feléd,
Mutasd meg, hogy a küzdelmes ezredév
Nem törpité el Árpád nemzetét.

Csak sebzett de nem halt meg az oroszlán,
Ha talpra áll hőseinek sora,
Tud lenni mint volt rettenthetetlenül
Zsarnokok ellen istenostora.

S magyar még a magyar, s a mit elvesztett,
Van karja, lelke visszaszerzeni;
Lelánczolt és elárult szabadságát
Dicstelen haláltól megmenteni!...

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Jakab Ödön (1854-1931): Egy kép alá

 
Lombos erdőben öreg fánál
Hiven szerető ifju pár áll,
S hogy megmaradjon örökkétig:
Nevöket a törzsökbe vésik.
Oh bohó pár! Minek hiába’
Vésni a nevet bé a fába?
Kiszárad az majdan egészen
És törzse tüzre kerül akkor,
Vagy villám sújt rá a magasból -
S így is, úgyis por, hamu lészen.
Nincsen semmi az ég alatt,
Miben a földi halandónak
- Gonosznak úgy, miként a jónak -
Neve örökre fennmarad.
Látjátok, én ezt megtanultam
Régóta már a fájó multan.
… Volt egy barátnőm messze innen,
Ki dúsan meg volt áldva itt lenn:
Karcsu termettel, szőke hajjal,
Kék szemekkel és rózsa arczczal.
Azt hittem: tündér szép alakja
Örök életre van hivatva.
Ennek irtam nevem szivébe,
Melyről hittem, reméltem szentül,
Hogy nagy idők során keresztül
Bántatlanul őrizni fogja,
Nem mint nyomát a bujdosónak
Tengerpartok futó homokja.
- S lám, most egy sirkő jelzi nyilván,
Hogy én is csak a porba írám...

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Indali Gyula (1881-1880): Egyedül

 
Oh mily sivár a lét, milyen hideg, rideg:
Ha kebled hurjait többé nem ihli meg
Szelid szerelmi tüz.
Ha nincs egy lény veled a sors izgalminál:
Ki téged s létedet, mint egy fénylő fonál,
Édesden összefüz.

Haladsz a czél felé, napot s éjt összetéssz,
S nincs egy szelidke lény: ki rád remélve néz,
s te benned bizva vár.
Ki, míg te küzködöl, érted önyörgene,
Sovárgva boldogan: a szivek istene
Hogy vinne révbe már!

Lelked’ mindig magas, nagy eszmén jártatod,
Agyad feszült ideg, minden pillantatod
Komoly küzdésre hiv
S fájón elgondolod: egykor mi jól esik
Ezer bohó dolog, ezer kis döreség,
Mit megszentelt a sziv.

Sovárgva hallgatod míg tűn’ az éj, a nap:
Özvegy dalok miként forrnak, zsibonganak
Lelkedbe’ szüntelen.
Az ihlet percze jő, hő csókját hinti rád,
És száll a dal – de mint setétbe’ nőtt virág:
Ha szép is – szintelen.

Jársz-kelsz a nők között, bájuk gyönyörre int,
S ah, nincsen egy, ki ha véletlen rád tekint:
Számodra üdv fakad.
Mint fény-bolygók között fényetlen égitest,
Suhansz, hogy árnyadata sugáraikra vesd,
S légy zordonabb magad.

Dicsőségért epedsz… elvégre fölleléd,
S ah, nincs veled, kinek úgy adhasd át felét:
Hogy szebb egész legyen.
A hirnév súlya nyom, a koszoru kisért,
S virágát szívesen adnád a tövisért,
Mit ád a szerelem.

Jólléted nőve-nő – de kedvre nem fakaszt;
Házadba’ pompa, fény – s te mégsem nézed azt
Gyönyör hü fészkeül.
Lakásod az csupán, de otthonod soha,
Nem tüzhely a tüzed – s kályhád meleg noha:
Csupán tested hevül.

És vissza-visszahúll a mult hulláma rád:
Ha olykor fölkeres a meghitt jó barát,
Kit mély szívbánat ért.
Gyötrelmit festi le, kínról beszél veled.
Ő tőled vár vigaszt – s te őt irigyeled
Az édes bánatért.

Szeretnni vágysz megint… egy-két gyöngéd alak
Perczekre megbüvöl – de elhülsz ujolag;
Csaló volt a sugár!
A mult viszfénye csak, a vágy bucsúja volt;
Az alkony átölel… érzed: szived kihalt
S nem bir szeretni már.

S időd lassan lefoly, … fejedre hullt a dér.
Megtörve szellemed, idegzeted alél,
s hogy meglep a halál:
Nem jajgat özvegyed, kis gyermeked se’ sir,
Kivisznek csöndesen – s csupán a puszta sir
Mutatja: hogy valál!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Ghazel

- Báki divanjából* -

Hogyha szó van bimbó ajkról, rózsaarczról, téged illet;
Hogyha szó van bútól sebzett fülmiléről, engem illet.
Hogyha szó van mézes ajkról, jácint fürtről, rózsa arczrul,
Jázminkeblü szivetrabló szép ciprusról, téged illet,
Hogyha szó van kis patakról, mely hömpölyg a ciprus körül,
Arczát földön hentergető szerelmesről, engem illet.
Hogyha szó van ármányhaju, büvös fürtü cselszövőrül,
Büvész szemről és kegyetlen pillantásról, téged illet,
Hogyha szó van szomjas ajkról, bomlott lélek, - betege szivről,
Búbánatnak szegletében bus betegről, engem illet.
Hogyha mondják: az üdv honát romba dönti, elpusztitja,
Az ő álnok, h ütlen csalfa tekintete, téged illet.
Hogyha Baki azt állitja: van őrült, mint Ferhed s Medsnun
Lelkétől is megfosztatott hü szerelmes, engem illet.

Törökből fordította: Erődi Béla

(* Báki a törökök legnagyobb lantos költője, élt I. Szulejman szultán idejében, meghalt 1008-ban. Divan: versgyűjteményt jelent.)

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Reviczky Gyula (1855-1889): A pénz

 
Vad czédaságtól reng a palota;
Viraszt a mámor, foly Champagne bora.
Szilajon isszák festett asszonyok.
Csók járja és a sziv sziven dobog.
Sok ittas úrfinak szemében
Elv s álom harczot vivnak épen.
Megöl az unalom! Kiált fel egy,
Üresnek látom én az életet.
S a leghalványabb és legálmosabb
(A háziúr s a lakma rendezője)
Egy kristály serleget markába kap
S rekedt hangon felordit: „Csupa dőre,
Ki másra vágyik, és nem pénz után!
Világi boldogság a pénz csupán!”

„Arany volt hajdanában is az élet
Legjobb helyére a belépti jegy,
Gyötrelmes vágyad nincsen ott, csak élved,
S mit megkivánsz, azonnal a tied,
Te csak heversz, mulatsz nincs semmi dolgod;
Használod száz inas lábát kezét,
S a csőcselék suttogja: Óh beh boldog!
Van annyi pénze, mint szemét!

Akarsz utazni? Hát siess beszállni
Kell drága öltöny? Lesz, hanem fizess.
Szeretsz tán lovagolni, kocsikázni?
Szólj és lovad, kocsid bármennyi lesz.
S ha inyedet csiklandja finom étel.
Zabálsz, mi ritka, drága mind tiéd
Szeretsz mulatni: páholyodba mégy el,
Mert pénzed annyi, mint szemét.

Mi bánt? Talán szép asszonyért esengesz?
Vagy hű barátod nincsen még neked?
Hidd el, barát is, asszony is tied lesz,
Ha aranyaidat jól csörgeted
S a taps, dicsőség, vér szomját ha érzed,
Csak ints s mindenki sorba hull eléd,
Mi kéj, hogy ezren irigyelve néznek,
Mert pénzed annyi, mint a szemét!

És ami kéj van, mámor és igézet,
Mind, mind a drága pénz találta ki.
Van mindened, ha tömérdek a pénzed,
Csak a szegényt kinozzák vágyai,
Poharamat a pénzre hajtom én fel!
Még több világosságot és zenét.
A gazdagoknál soha sincsen éjjel!
Van pénzem annyi, mint szemét!

Hej! Ronda, piszkos ágyban született meg
Az árva, bünös, aljas és bolond.
Kenyéren élnek mind a megvetettek;
A legnagyobb gyalázat itt a gond.
Erénye csak gúnyul van a szegénynek,
Piszokba’, sárba’, rongyok közt maradt
És darabokra töri szét az élet,
Mint én most ezt a poharat!”

Tapsolva ordit éljent mindegyik
S zaj és kaczaj közt fölemelkedik
Most egy uracs kopottas öltözékben,
Csak arcza mondja: Jobb időket éltem!

„Hétágu korona van czimeremben;
Lelkem, mint vérem, büszke és szabad.
Boldog is tudnék lenni véghetetlen,
De látom, mit sem ér az akarat,
Az üdvösséget mosolyogni láttam,
S magamnak eljegyezi nem tudám. 
Nem járhat ő – mondá – kopott ruhában…
Világi boldogság a pénz csupán!
Szerelmét füzte hozzám egy leányka,
Meghalok érte s nem lesz hitvesem;
Az olajfák, narancserdők honába
Magammal őt ah, el nem vihetem,
Pénz hát a jelszóm; álmodám idáig
Nem kergetek már árnyakat bután,
Üdvösségemhez csak a pénz hibázik…
Világi boldogság a pénz csupán!

Gyémánt a lelkem, oh, de lent a sárban!
Nem diszitem a bolt kirakatát.
Nagyot, dicsőt akarnék, de hijában,
Az én erényem tett helyett a vágy.
Óh, jól beszéltél! Nagy a bölcsességed!
Koldus erénye rongyok közt marad.
Darabokra tör engem is az élet,
Mint én most ezt a poharat!”

„Hazudtok! – szól a terem egy zugábul
Egy flszeg ember, látható, szegény -
A pompa hadd tekintse mostohául;
Rejtőzve él a boldogság, erény.
Az üdv a szivbe beirva mélyen;
Boldog csak az, ki véle született.
Az ember átka, képe van a pénzen,
A kapzsiság csinálta pénzetek’!

A gazdagot a nép hadd irigyelje,
Százezrek bámulása föl nem ér
A szivvel, ha szerény a vágya s enyhe,
Nyugalma tiszta érzelemnek él.
Ki a világ előtt fénylik, jaj annak,
Ha e kívül más gazdagsága nincs.
Üresszivüek a legkoldusabbak!
A sziv, a sziv az egyedüli kincs!”

Nagyot kaczagnak rajta széltira.
A sok között csak neki volt szive.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

 
Itt jönnek össze éjfelenként
A bús hazátlan szellemek,
s zokogva, - ködben, félhomályban, -
Kisértet-tánczot lejtenek.

A megcsalt, elhagyott leányok
Sötét, jajongó árnyai
Szoktak, - kikelve sirjaikból, -
E kút mélyére szállani.

A viztől fájdalmok megenyhül, 
Enyhülnek égő sebeik,
S kegyetlen végzetök bilincsét
Szent megadással viselik.

Mert ők feledni most se tudnak,
Szerelmök most is egyre ég,
S a hütlen férfit száraz ajkok
Reszketve most is áldja még.

Oh hajdan e kút volt tanúja,
Hogy egy nemes sziv mit tehet,
S mily áldozatra, türelemre
Képes, ha igazán szeret!

Oh hajdan e kút vize által
Boldoggá lőn két hű kebel,
Kiknek szerelmi koszorúját
A halál sem téphette el;

Kik összejönnek éjfelenként, -
Egymást általkarolva, - itt,
S meghallgatják a szellemárnyak
Keservét súlyos vádjait.

S a megcsalt, elhagyott leányok,
E bús, hazátlan szellemek,
Körülfogják a két szerelmest
S kisértet-tánczot lejtenek.

És a kietlen éjszakában
Soká zúgnak még dalaik;
És szeretőjüket keresve
Járnak, bolyongnak hajnalig.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Lauka Gusztáv (1818-1902): Erdőd

 
Negyven teljes éve, majd egy ember öltő,
Erdőd hogy utószor, régen láttalak;
Még akkor fennáltak büszke tornyaikkal,
A tölgyfák övedzte erős várfalak.
Volt a kertnek hársa, akácza, virága.
Hanyatló koromnak oh szép ifjusága!

Ismerős az utczán, ismerős a házban,
Ismerős a dombon és a völgybe lenn,
Az öreg pap a kántor nyájasan fogadtak,
Félve s elpirulva a gyermek Helen.
Most már a gyermek is unokákat ringat,
A két öreg sirján a szél lombot ingat.

A mosolygó völgyben elnyuló falucska,
Az évek során át szine változott,
Az idő sok mindent elhordott magával,
Majd ismét sok mindent, sok ujjat hozott.
S utain az élet a halált rejtő árnak,
Más virágok nőnek s más emberek járnak.

Ünnep délutánján mostan is mulatnak,
De a mi felhangzik, nem a’ régi dall,
Egy más nemzedéket lelkesít tüzével,
A bor és szerelem, és büvös ital.
S a kik most kedvtelten vigadnak, szeretnek:
Ifju bajtársai a korhadt törzseknek.

Aranyos világa ifja éveimnek,
Édesen keserü érzés vonz feléd,
A mi mindég kedves volt s marad szivemnek,
Most is van te benned olyan tárgy elég.
Mit ér ha hidegen és némán rám néznek,
S nem érzem melegét a szivnek és kéznek!

A ház ott fehérlik, a Kőrös se hagyta
Festett kapujánál el régi helyét,
Melynél éjjelenkint olykor megjelentem:
Az utczára nyiló ablak is sötét.
De a halvány leány ki e kamrát birta,
Most már benn nem alszik, hanem künn a sirba.

Oh tán még sem állok magán, ismeretlen,
Hisz e hangok a mult hivó hangjai,
Ismerőn beszélnek a mohos egyháznak,
Annyiszor hallgatott vén harangjai.
Ünnep van! Vig élet, házakban, utczákon,
Régi ismerősim ismét együtt látom.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Dalmady Győző (1836-1916): Tárogató

Megfujom a harcz tárogatót
Hallják meg a hegyi völgyi lakók:
Veszélyben a haza! Készen legyen,
A kinek vér kering ereiben.

Mulatók danája hallgasson el,
Hiuság vására most szünetelj,
Bucsúcsók még te is várj egy kicsit,
Bús rab te se zörgesd bilincseid.

Csend legyen, mélységes igazi csend,
A koldus, ki kenyér után eseng,
Eltévedt gyermek, ki sirva halad,
Megtörött szívek – mind hallgassanak!

Harsogjon széltiben a vész szava
Hallja meg jókor az egész haza,
Keltse föl az alvót álmaiból,
Meghalni ne hagyja ki haldokol.

Hallják meg a csendben a vész szavát,
Azok is, kiket a sír ki nem ád,
Közelg az ítélet szemlátomást, -
Ne várják tovább a föltámadást!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Komócsy József (1836-1894): Oh, bár könnyeidben…

Oh, bár könnyeidben lángol a fájdalom,
Sürü zokogás kél panaszos ajkadon,
Esengsz a rég eltünt álomképek után:
Még nem vagy egészen boldogtalan leány!

Van mit megsiratnod, ami fáj szivednek;
Az elmult napok még feléd integetnek,
S az a sötét felhő, mely lelkeden támad
Sürü könnyeidből – a tisztító bánat…

Bánatod ohajtom, könnyeid irigylem,
Oh mert nincs forrása a kiégett szíven
Könnyeknek, amelyek enyhülést adnának,
Örök éjje van csak a hideg halálnak!

Ne nézz rám, fordítsd el könnyező szép szemed:
Én már nem sirhatok soha többé veled;
Az én életemnek sem fénye, sem árnya,
Lelkem egy uj élet hajnalát sem várja.

A remény szikrája szivemből kialudt.
Nem tudom, nem kérdem: van-e innét kiut?
Mint a sötét vizek kavargó örvénye -
Életem úgy vész el az örök mélységbe.

Nem hat ide napfény, melynek sugarába
Felragyog a porszem, gyémánt-köddé válva;
Sohsem hallom hangját sóhajtó szellőnek,
Sohsem látom szinét aranyos felhőnek;

Örökös unalom dermesztő homálya -
A világ négy táját előttem bezárja:
Még is végtelenben, mint kárhozott lélek -
Emlék, remény nélkül vergődöm és élek!

Nem sírok a multért, a jövőt nem várom;
Lelkemet nyügözi ama szikla-járom,
Melybe Prometheuszt verték az istenek:
Mert már nem gyülölök mert már nem szeretek!...

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Szász Gerő (1831-1904): A villám

 
Oh, látlak nyár-esti alkonyon
Lobbanni ott a láthatár felett,
S midőn az éj mindent homályba von,
Te általad föld, ég ölelkezett;
Titokzatos csend volt a völgye’ lenn,
Minden pihent egy forró nap után,
Csak fenn a bércz susogta csöndesen:
Az égiek játéka ez csupán!

És láttalak czikázni vész között,
Ostor gyanánt ütvén a felleget;
Kigyó valál, mely lángba öltözött,
s megreszketett a föld, az elemek. -
Miden futott; az ösztön élt csupán;
Vadállatot s embert egy nyíl sebez,
S csak egy  hang e rémitő tusán:
Romlás, halál, a végitélet ez!

Zúgott az ár, bömböl a zivatar,
Egy oczeán sepert a völgyeken,
S e zürben itt, mely mindent eltakar:
A szem valál, ragyogva fényesen.
Gyorsabban, mint a gondolat ha száll,
Szikrát dobál a bércz-tetőre le,
S égett legott a milljó fáklya-szál,
A százados fenyőknek erdeje.

Iromba hullt, repült le tüz-szavad,
S csókodba fullt a legmagasb torony:
Lámpást adál egy röpke percz alatt,
Fényt hintve szét a puszta romokon. - 
Parancsolál – s ellent ki mondna rá:
Menydörgve  jött az égi rendelet! -
S a jégeső enyhülve hull alá;
Nem látni már csak áldó cseppeket.

S te szállsz, repülsz, nyilalsz tovább-tovább,
Tüz-szárnyad ég, láng-nyelved kardja nyög;
S bár látom itt alant a vész nyomát,
A hol te jársz, fenn él a szent, örök.
Lépted nyomán megtisztul az, mi szenny,
Szétmorzsolod a fellegek hadáŧ;
Te általad kinyil a tiszta menny,
S mint ablakon, szemünk az égbe lát.

Fönn élni, fönn, a csillagok felett,
Hol légi fény, örök sugár ragyog,
Fájó szivünk minden panaszt feled,
S csak azt, mi szent, nyujtják az angyalok:
E szép világ követje vagy te itt,
Czikázó fény, tüzlángu villanás!
Oh, meg ne nyújtsd hosszabbra perczeid,
Hogy megvakult ember-parányt ne láss!

E föld setét; homálya elvakit,
S a gyönge szem megérzi azt nagyon:
Mint ki soká hordozza lánczait,
Semmit se lát a tiszta, szép napon…
- De néha jer: tanitsd, ki kétkedett,
Hogy szárnya van, repülni ég fele;
Látni tanits, követni tégedet,
Tökéletesb világok szelleme!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Greguss Ágost (1825-18812): A testvérek

 
Két fiu ment az ország útján,
És megehülvén, megszonjúzván,
Olykép határozának,
Hogy nekiesnek egy szép körtefának
s gyümölcsiből jóízün lakomáznak.
Menten ki is szemelnek egyset:
A mely legszélesebbre terped,
S gyümölcs is, bizonyosan,
A sürü lomb közt, számtalan.
„- Én fölmegyek, szól a nagyobb,
Mert nálad izmosabb vagyok.
Megzörgetek minden galyat,
S te gyüjtögetsz a fa alatt.
Kiálts, ha már elégeled:
Majd osztozunk testvérileg.”
Egyik tehát a fára mászik,
Lent marad, és vár, vár a másik.
Minden rázásra lehajol,
de nem talál körtét sehol.
„- Ott fönn bezzeg könnyü neked!
Teli tömöd a begyedet,
Nekem pedig az üres ágot
Ugyancsak rázod, rázod, rázod.
Már hullathatnál valamit!
Ingyen ne hagyj fáradnom itt.”
- Hisz éppen én én fáradok,
Neked meg a gyümölcs potyog,
S ha nincsen körte oda le,
Az torkosságodnak jele.
„- Te vagy a torkos!” - szól föl ez.
No ebbül mindjárt csata lesz.
Leugrik az, s ím! Öklöződnek
Mulatságúl járó-kelőknek.
Csak nézik ott, egy darabig,
A kettő hogy dulakodik;
Oszt’ valaki rájok kiált:
„- Hagyjátok el azt a vitát!
Nem hárul vád egyikre sem;
A tölgyfán körte nem terem.”
Fölnéz bután a két pimasz,
Hát látja hogy tölgyfa biz az.
Azt várták a mi lehetetlen,
S hijába törtek egymás ellen.

Az ember egymást szidja hogy gonosz;
Pedig tudatlanság mi legtöbb bajt okoz.

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Illyés Bálint (1835-1910): Az ősi ház

 
A föld nem egyszer rázta meg
Falát, hogy reszketett bele;
Az ég tüzes villámitól
Nem egyszer égett fedele…
Nem egyszer ült felette már
Füstölgő üszök és korom;
S a sorsüzött szegény család
Kesergve sirva a romon…
A vész felette  most is ott czikkáz; -
De áll ma is, - áll ég – az ősi ház! -

Kik érczalapját megveték,
Rég porlanak a daliák;
Csak a kéz látszik a falon,
Mellyel nevöket fölirák;
S egy-egy sötétlő árnyalak,
Az éj csöndén, mely ujra kél,
S a mult idők tusáiról
Tündérmesét csodát regél. -
De bár felettök ezredév tanyáz:
Áll még ma is – áll még –, az ősi ház! -

Mogorván néznek vissza ránk
Mohostetőn a századok…
Az épitők hosszú nyomán,
Oh mennyi vér a könyü ragyog!
Minden kicsiny homok-szemért
Egy-egy bajnok vérzett el itt;
S a lányka rája sirta el
Szemének drága gyöngyeit.
… Ódon falán hull, hull a régi máz;
De áll ma is – áll még –, az ősi ház!

S az ó küszöb amiről beszél…
Fölötte is véres nyomok!
Megannyi jel, mit bélyegül
Reá a vén idő nyomott.
És szólnak a sötét betük:
… Folyt egyre folyt a küzdelem…
Helyét nem adta egy se fel;
Elhulltak rajta ezeren…
S jött egyre, jött a tüzhelyt védni más;
És áll ma is – áll még –, az ősi ház!

Volt, volt idő, hogy a család
Egymásra forrt, egymásra kelt,
És idegen döntötte el
Az átkos – a családi – pert.
S a testvérgyilkolás nyomán,
Az ősi ház kifosztva lett.
Falát a tüske verte fel,
Szél hordta el a fedelet…
Lakója rém… ijesztő síri váz…
De áll ma is – áll még –, az ősi ház!

A sarjadó uj nemzedék
Felrakta ismét a fedélt,
S a népesülő ház alá
A fecske ujra visszatért…
Remény-madár!… ború után
Derüs jövendőt csicsereg…
De a vihar megrázza künn,
Az érczfalon – a fedelet…
Felette a, ismét villám czikáz!
De áll azért – áll még –, az ősi ház!

Miénk e ház, mi otthonunk,
Mi édes drága szent hazánk!…
Épitsük ezt tovább, - ha bár
Süvöltve zúg a vész reánk!
S ha szent küszöbjét védni kell,
Egy test gyanánt álljunk meg itt!
S nem lesz erő, nem lesz vihar,
Mely szerte szórja köveit…
… Minden kövén bár száz halál tusáz:
De állni fog – hazánk – az ősi ház!!


Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Thaly Kálmán (1839-1909): Ali Arszlán

- Ballada a török világból. -

Ali Arszlán ben Sziliktár
Szólnok bégje, Tisza knéze,
Mohametnek igaz híve, -
Szerelemnek hü vitéze.

S szőke Zayda, hogy hallotta:
Egri bérczen, egri várban
Aranyozott fris palota
Csillog-villog napsugárban…

Vároldalban tündérkertnek
Vizesése, hüs lugassa.
Dobó István szép lyányának
Ott dalol vitéz Balassa…

Mond szerelme órájában
Csábos csók közt szőke Zayda:
„Egri várnak palotája -
Mért nem félhold fénylik rajta?

Én szerelmem, Ali Arszlán
Ifju, bátor ben Sziliktár,
Oh, ha ott  ölelhetnélek…
Egervár: szerelemoltár!

Tündérkertben Dobó-lánynak
Mit dalol gyaur Balassa?!
Jobb, hogy ott, válladra dőlve,
Dalaid Zaydád hallgassa.”

És szerelem órájában
Ali Arszlán ben Sziliktár
Megesküdt nagy Mohametre,
Hogy övé lesz szép Egervár.

- Háromszáz dzsidás lovaggal,
Válogatott szine néppel
Csak megindúl Eger-látni
Szólnoki bég, csöndes éjjel.

Csöndes éjjel, félhomályban,
Félhomályban, nagy vigyázva,
- Jó kalahúz jár előttök -
Érkezének egri tájra.

Fölvonúlnak halkkal-halkkal
Egy nagy hegyre, nem is távol,
Béállanak erdőszélbe
Piros hajnal hasadtával.

S mikoron a fölkelő nap
Rásütött az egri várra:
Hogy tündöklött büszke fényben
Dobó István palotája!…

Nagy tömérdek kőfalak közt
Karcsu tornyok, szikla-bástyák,
Párkányzat csipkéin át az
Ágyúk torkukat kitátják.

Mellvéd mellől megcsillámlik
Olykoron az örök vérte…
Ali Arszlán ben Sziliktár
Csak tűnődött a mint nézte.

S a háromszáz jó lovassal
Beljebb hátrált az erdőbe;
Másik éjjel visszatére
Zagyvaparti sík mezőre.

Magában az úton mormog:
„Büszke vár, megvíhatatlan...
De egy csókot megérdemlek
Mielőtt mint hős meghaltam!”

„Szép Zaydám, én hő szerelmem,
Csak egy csókért jöttem vissza;
Ne sajnálj ha Eger alatt
Forró vérem föld elissza!”

S magát azzal vigasztalja
A míg léesíti kardját:
Fent a húrik szép honában
Újra bírni fogja Zaydát!

És azzal száll vissza ismét,
S véle száguld sürü dandár.
Komoran tart fel Egernek,
Ali Arszlán ben Sziliktár.

Oldalán kard meg nem csörren,
Turbánján toll meg nem lebben;
Sohse ment még Ali Arszlán
Szomorúbban – szörnyüebben.

Mohametnek igaz híve,
Szerelemnek hü vitéze:
Ha megesküdt megkisérli,
Megkisérli – meghal érte...

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

ifj. Ábrányi Kornél (1849--1913): A halál

 
(Impromptu egy halálos ágy mellett.)

Nem félek tőled. Láttam kard hegyén,
Pisztoly csövében, láttam beteg ágyon
Vigyorgó rémes sárga arczodat!
Nem félek tőled, ámde borzadok,
Te nem félelmes, de utálatos szörny!

Nem önmagától múlik el az élet,
Hanem te általad nyomoru – gyilkos!
Scénád a kegytelenség circusi
Komédiája! Büz, utálat, undor!
Mert szép az elmulás, s kibékitő;
Fáradság, búnak édes balzsama:
De nem a pusztulás, de nem a rablás,
Mely harcz után kifosztja áldozatját,
Kiszivja testiből az öntudat
Nektárját, a szeretet égi mézét,
S a testet félre dobja, mint dögöt.

Egész világ halálra van itélve!
Ki dönti el, hogy vajon gyáva-e,
Ki e halálra szóló siralomház
Rabságát, s lánczát únja hordani?
S sem hogy bevárja míg hóhér gyanánt
Hátulról támadod meg, s hogy magát
Ne is védhesse, bekötöd szemét,

Megkötöd a kezet, s akaratát
(A tehetetlent) megkorbácsolod:
Hanem elvégzi mikor ő akarja
A rádruházott buta számadást,
És rád kiált miként szolgára: jer!
Nem vára be, hogy mint úr te parancsolj,
Te nem félelmes, de utálatos szörny!

Oh! mért hogy a természet oly kegyes
Minden virághoz, melynek légies
Táplálkozása virulás után
Harcz nélkül hódol néma hervadásnak,
És a halálban életet találva,
Anyjának a földnek testvére lesz.
És mért az ember sorsa oly kegyetlen,
Hogy gyilkos által kell meghalnia,
S az elhaló test, (lelkünk édes anyja)
Ön gyermekének mostohája lesz!

Mért nincs a testnek szellemi halála,
Mint a szellemnek testi léte van!
Hogy elmosódnék, mint leáldozó nap,
Felejtett emlék, eltünt gondolat;
Szeretve sorsát, mit ki nem kerülhet,
S mit nem szerethet, kikerülve azt?… -

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Váradi Antal (1854-1923): Corona Christi (Budapest, febr. 28.)

 
Bolyongva csöndes éjszakákon
A külváros sikátorán,
Hol egy elalvó lámpa vet csak
Csekély, halvány sugárt reám;

Benézek olykor egy tört táblán
A nyomor kis kunyhóiba,
Hová magasból is sodor le
Egy-egy lelket a bün s hiba,

S elnézem pisla mécses mellett
A vérgyürüs bús szemeket,
A mik virrasztnak sirva, éhez,
Fázva az öltések felett…

A kis szugolyban egy poronty sír.
Hideg van, fölébredt szegény.
Kis rongyait magára húzza
S szepeg forgácsos szögletén.

A padlaton, buta mámorban
Alszik hörögve az apa.
Valamit tart ölelve, - üres
Palaczk… mellette tört kapa…

Az asztal sarkán, kék kendőben
Elrakogatva gondosan
Utolsó tárjuk – kis kenyérhaj
Megégett maradéka van.

S az anya ölt… varr, foldoz és fejt…
Félszemmel férjén, gyermekén -
Másikkal a sötét jövőben
S ujjába vérig szúr szegény!

… S ha sápadt homlokára nézek,
Ugy tetszik, mintha affölött
Egy koronát látnék ragyogni
Vércseppek- és dicsfény között,

Becsesb ez a királyokénál,
Pedig egyenrangú elö:
Születés adta – ezt is –, azt is,
S közös végük a síri rög…

De míg az a királyi főkön
Elolvad, mint a napsugár, -
Emez a sápadt arcz fölött, a
Halálban is ragyogva jár!

Amaz aranyból vert tövis csak -
S a síron innen van hona:
Ez a síron túl kezd ragyogni,
És neve: tövis korona!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Szabó Endre (1849-1924): Dal a „falusi libáról”

 
Ti nagy városnak czifra hölgyei
A „falusi libát” lenézitek,
S róluk beszélve fintor ajkatok
Ügyetlenségről meg miről sipeg…
Ti nagy városnak czifra hölgyei
Haragszom rátok én ezért nagyon,
Hiába is minden rágalmatok,
A „falusi libát” én nem hagyom.

Igaz, bánthatja gőgös szivetek
Hogy a „libácska” oly kedves, derék,
S hogy piros, ép arcza nem tűri meg
A patikusnak loccsát, puderét…
Hogy fényes szeme szüz sugáriban
Ártatlan jókedv, szendeség ragyog,
S hogy – szó a szó – de a „libácska” még
Ügyességben is túl tesz rajtatok.

Bársony a ruha, melyet délfelé
A szobaleány reátok galyabit;
Maga rendezi a „libácska” el
Kárton ruhája pajkos fodrait,
De az a kárton milyen kecsesen
Takarja el a karcsu termetet!
Pánczél-derék, gyapot-gúzs, szőr-csutak -
Gondol is a „libácska” véletek!

Ti nagy városnak czifra hölgyei
Lenézitek a „falusi libát”,
Mert ő csak egyszerű magyar leány,
Ti meg feszes németek, francziák…
Csinált virág vagytok, illattalan…
Mit a mester-inas tünődve les…
A falusi lány viruló virág,
Honszerelemtől bájos, kellemes.

- S ti nagy városnak czifra hölgyei,
Tudjátok-e, mi az a szerelem?
„Megszökni egy hadnaggyal pár napra…”
Ezt felelnétek, szinte képzelem.
A falusi leányhoz menjetek,
A szerelemre ő majd megtanit,
Csudáljátok meg szive lánghevét,
Piruló arczát, titkolt sóhajit.

Milyen hű ő a sirig, s túl azon!
Óh én tudom… bizvást beszélhetek;
Nem egy, se két falusi szép leány
Szeretett a bomlásig engemet.
Igaz ugyan: mindnyájok elhagyott,
Hanem ez az egy-pár kivétel ám,
És azt mondják, hogy örök-hű marad
Mind, mind a többi falusi leány - - - 

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Endrődi Sándor (1850-1920): Csicsa Gábris! adok egy jó tanácsot…

 

Csicsa Gábris! adok egy jó tanácsot:
Soh’ se sirasd, feledd el a babádat.
Hogy’ kinevet, ha bús orczád’ meglátja!
Mért ölöd hát a szivedet utána?

Nem egy csillag ragyog ott fenn az égen,
Virág sem egy, - ezer nyilik a réten.
Ez lehullott, az másé lett: jól tette!
Maradt elég, van sok ezer helyette.

Ujra zöldül a temető tavasszal:
Majd valaki téged is megvigasztal;
Soh’ se törődj’ a hütelen világgal:
Szebb az élet szeretővel, mint gyásszal.

De nem kell oly igen nagyon szeretni,
Csak ölelni, csak csókolni, nevetni,
Tépni, szedni, míg ragyog, a virágot…
Bolond, a ki szivet ad a leánynak!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Ábrányi Emil (1850-1920): Egy barátnak (Apr. 16. 1877.)

 
Van sok „barátom”… A bohó világ
Kedvel talán, mert mosolyogni lát,
En-hiusága tükrözik belőlem;
Ha másnak látna, elfordulna tőlem!

De téged én nem ámitottalak;
Láttál roskadni a kereszt alatt,
Érzed, tudod jól: lelkem mily beteg,
Hogy mennyit szenved s mennyit szenvedett.

Te jól tudod, hogy mint romon a köd,
Ugy áll a gond tört életem fölött,
S a száraz szem, mely bánatát tagadja:
Egy elapadt könytenger sivatagja!

Te jól tudod, hogy észrevétlenül,
Bármit tegyek, a kétely rajtam ül,
Járok vele, mint lánczával a rab,
Hordom a kígyót, mely szíven harap…!

Te jól tudod, hogy kora hervadásom
Bús rejtelmével ön síromat ásom,
S mint annyi más, e század kórosa,
Közönnyel nézem, mint foly a tusa!

Te jól tudod, hogy semmis a jelen,
Mint volt a mult… s jövőm reménytelen;
A legtöbb óra egy külön pokol,
S a torz mosolyban lelkem haldokol!

Mindezt tudod… s mégis karodba fontál,
Mint a beteg fát a nyíló folyondár…!
Részt kérve búmból, csöndesen zokogva
Tapadt szemed leroskadt homlokomra…!

Oh! higyj nekem! Rám nézve a világon
Minden tünő frigy… kurta, kósza álom!
Csak a miénk nem lankad, nem veszit..
Minket a bú örökre egyesít!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Tóth Kálmán (1831-1881): Szeretet

 
Csak szeretni, csak szeretni,
az életnek titka ez:
Soha nem fogsz boldog lenni,
Hogy ha senkit nem szeretsz.

Láttam én a gazdag ember
Homlokán is felleget,
Oly szegény és nyomorult volt,
Mert senkit sem szeretett.

S láttam boldog koldus asszonyt,
Gyermekével az ölén,
Kisdedét a rongyok közt is
Oly gyönyörrel göngyölé.

Csak ha mást is boldogitunk,
Ez boldogit minket s áld,
Kinek szeretete nincsen:
Valjon másnak az mit ád?

És h a ád is szeretetlen,
Az ily jólét mit sem ér,
Olyan, mint a fanyar gyümölcs,
Melyet napsugár nem ér.

A ki szeret, soha nem fél,
Földön bizton jár az itt:
Még maga a bátorság is
Szeretetből származik.

De remeg, fél, ki magának
Él egyedül, ridegen
Czélt keres s a czélt nem látja…
Otthona is idegen.

Oh a nélkül a világon
Semmi szép, jó nem lehet,
Még a létet is az szülte:
Az isteni szeretet!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Johan Ludvig Runeberg (1804-1877) „Idyll és epiramm” című költeményeiből

A MADÁR

 
Nyitva lánykámnál az ablak;
Oh ha kis madárka volnék
Rajta nyomba’ bérepülnék.
Ő kalitba zárna, - vizzel
Töltené meg a pohárkát
És kendermaggal a vályút.

Ámde én azt mondanám rá:
„Félre vízzel, félre maggal!
Tudd meg, a te vig madárkád
Nem szokott mást inni könnynél,
És enyelgő csókkal él csak!”

A LÁNYKA ÉVSZAKAI

Ment a leányka téli reggel
Bé a dér-lepett berekbe
Hervadott rózsát talált, - s szólt:
„Oh, szegény virág, ne búsulj,
Hogy szép korszakod letünék,
Hisz te éltél, és örültél
S élvezél öröm-tavaszt, míg

Végre zordon téli fagy jött.
Lásd, az én szegény szivemnek
Sorsa sokkal kínosabb;
Ez telet s tavaszt együtt lát,
A tavaszt ifjam szemében
És anyámén – a telet!”

A LEPKE-POSTA

Nyári lak nyilt ablakában
Ült a leányka nyári reggel;
S a virágokról közelből,
Tarka lepke libbenék be
És leszállt a leányka fürtjén.
Ablakot csak az, s a lepkét
Megragadja, s úgy szeretné
Megszelidíteni foglyát.
„Szép fogoly, ne szállj el ujra,
Csókolgatlak, simogatlak,
Csak maradj itt kezemen!”
Hasztalan! Mihelyt kisurran,
Rögtön az üveg felé tör.
Végre megszánván a lepkét,
Ablakot nyit a leányka:
„Menj tehát, menj, háladatalan!
Ámde vidd hirül azoknak,
Kik tehozzád mind hasonlók:
Jobb bizony ha el se jönnek
Hogy ha nem tudnak maradni!”

AZ ÁLOM

Ágyra dőltem lankadt-áradottan,
Elfeledni álom közt a bú-bajt;
S ím álom lopódzott vánkosomhoz
Mely fülembe ezt a szót susogta:
„Föl, föl, ébredj, itt a szép leányka,
Vesd szemed föl, és fogaddsza csókját!”
És szemem föl is vetém örömmel; -
Hol az álom? – mint a füst eloszlott:
Hol a leányka? Szárazon s vízen túl!
És a csók? Az itt van, ah, - a vágyban!

A VÁLASZTÁS

Nézek a leány-seregre
S egyre kémlem, egyre kémlem;
Azt szeretném, a ki legszebb,
S im csak egyre tétovázok.
Ennek a szeme mosolygóbb,
Annak virulóbb az arcza,
Harmadiknak ajka teltebb,
Negyediknek szíve forróbb.
Igy tehát egyetlen egy sincs
A kiben ne volna ollyan
Ami szívemet ne vonná,
Egyiket se vethetem meg, -
Oh tehát bár csak lehetne
Megcsókolnom valamennyit!

Ford.: Győry Vilmos
Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Jókai Mór (1825-1904): Amit a kőbül egy ezüst forint lesz

 

    Tiszteljétek a bányászokat! Ők a haza szivéhez legközelebb vannak; mert a föld kebelében dolgoznak.
    A földmüvesnek kész aranyat ád a haza földe, arany kalászokban, isten szabad ege alatt dolgozik; míg a bányász, a míg egy ezüst pénzt előteremt, a föld alatti éjszaka álmait veri fel, munkájához tudományt, müszaki ismereteket visz, egészségét pazarolja, életét kockáztatja mindennap. – És mégis szereti hazáját.
    A timany, melyből tollunk készült, a bányászra emlékeztet, a kanál, mellyel ételünket elköltjük, a vas, ólom, mely fegyvereink alkatrésze, az ón, mely gondolatainkat betű alakban megörökiti, vajha az iral is emlékeztetne rá, hogy mikor a budgetből törülni kell, ott használnók a plajbászt a törlésre, a hol takarékoskodni kell, s jutalmazásra ott, a hol a földkebel munkásairól van szó.
    Különösen eszünkbe juthat a bányász most, a midőn a napok égető és izzasztó kérdése az, hogy ha Magyarország fel akarná állitani az önálló jegybankot, honnan vegye hozzá az érczalapot?
    Honnan vegye most, mikor köröskörül minden pénztárát a magas-financzvilágnak csodálatos összebeszéléssel bezárva tartják előttünk: honnan vegye hát.
    Dobbantsunk lábunkkal a földre s mondjuk: „innen”.
    Rajta állunk az érczalapon, csak érte kell menni.
    A két magyar haza hegyei most is annyi aranyat és ezüstöt szolgáltatnak nekünk, hogy azoknak tiz évi terméke megfelelő a jegybank érczalapjának.
    Tehát nem kell koldulnunk az ezüstért, aranyért, hanem – csak dolgoznunk kell érte.
    Igaz, hogy az arany és ezüst azért király és királyné, mert nagyon hiven akarja szolgáltatni magát.
    Itt eszembe jut egy versem, a mit poéta koromban irtam (t. i., mikor a poéseos classisban ültem: jó harmincznyolcz esztendeje) czime volt: „Az ember és az arany"

„Te ur vagy a földön és én halott
A föld alatt: por, csendes, és szegény,
Nincs rang különbség a porok között:
Minden sötét a sírok éjjelén.
- Te fölkutatsz s földed fölviszesz.
A mindenen ott urrá leszek én;
Te meg helyembe fekszel s por leszesz
A föld alatt: por, csendes és szegény.”

    Tehát ezek a mi fölséges uraink bizony nagy szolgálatot kivánnak maguk körül.
    Bárha most is előfordul még, hogy egy verespataki bányában tizenhat fontos termés aranyra bukkannak a bányászok; de azok a boldog idők elmultak már, a mikor egy ezüst bányából akkora termés ezüst lapot emeltek ki, hogy azon a fejedelem udvarával együtt megebédelhetett.
    Két ezer év óta aknázzák már a mi kincstárainkat. Még a rómaiak elkezdték. S bár az ujabb kor a rabszolga izzadságot helyettesité a gép erővel; az ember észnek, emberkéznek küzdelme csak biztosabb lett; de nem könnyebb.
    Hazánk egyik leggyönyörübb tájéka Nagy-Bánya és Felső-Bánya. Mint óriási háztetők sora, vagy mint titánok sírkertje: emelkedik egyik gömbölyü hegyorom a másik mellett, déli oldalaik szőlőkkel tarkázva, tetejeik, északi részeik, völgyeik nemes gesztenyeerdőkkel koszoruzva. Ott fénylik Felső-Bánya aranyozott kettős tornya, s tőle egy kis félórányi távolban Nagy-Bánya: regényes kertektől körülvéve. Gyönyörü mulató ligetét irigyelheti tőle Budapest; lelkes, munkás magyar fiait irigyelheti tőle az egész ország; szép hölgyeit irigyelheti az egész világ.
    E kicsi városkának az ország határához oly közel van olyan kulturája, mely a német és franczia városokéval vetekedik; van állandó szinháza, jótékony intézetei, iskolái, könyvtára és eleven társas-élete.
    S az egész határa – nem volna elég vadaskertnek egy magyar főur számára.
    E kultúra, jóllét, gyarapodás eszközei a föld alatt teremnek.
    A város közelében van a fernezelyi völgy. Gyönyörü kies vidék, mind két felől erdős hegyoldalak közé szoritva, mik közt hatalmas hegyi patak vágtat tombolva végig. S a patak mentében barátságos lakások, virágos, gyümölcsös kertekkel körülvéve; tovább gigászi tömör épitmények, s emeletes paloták.
    Hanem az egész völgy felett folytonosan egy ködszellem ül; a ki ott lakik s az idegent visszadöbbenti fojtó leheletével.
    Néha ez a köd-szellem alak felmagasodik s mint egy alaktalan rém kiemelkedik hegyvágánya közül; látszik hömpölygő közeledése, s aztán elterül a közel városon s a szomszéd vidéken messzire.
    Ez a fernezelyi érczizzasztók füstje: kén és mireny füst. A kénszagot is ritka ember tartja parfumenek, a mireny pedig igen szerencsésen egyesiti illatában a fokhagyma és vadpoloska praegnans tulajdonságait.
     A bányákból kihozott ércztartalmu követ óriási hasábfákból és szénből rakott máglyákra halmozzák, s azok addig égnek, míg a kén és mireny elszabadul a légbe.
S e rettenetes légkörben tölti el egyik ivadék a másik után egész életét; s virágaik virágoznak benne.
    Az érczolvasztók roppant épületébe lépünk, melynek oduiból alant és fent vakitó láng tünik elő. Tűz, mely husz év előtt meggyujtva, az óta szakadatalanul ég: egy perczre ki nem aludt; mindig munkát végzett; a katlanok alját megnyitják s vakitó fényü patakocskák ömlenek belőlük elő, olvadt érczpatakok, míg izzó tavacskákká gyülnek össze. Azokban együtt van az ólom, arany, ezüst.
    Mert a királyi érczek nagyon sok paraszt kiséretében jelennek meg.
    S a mint dolgozik egyfelől az örök tüz, úgy segit neki a munkánál közel szomszédjában az örök viz. A hegy patak hajtja a tüzes fujtató óriási gépet: az adja erejét az érczzúzók munkájához. S a vizgép ereje versenyez a leghatalmasbb gőzgépével. Egyik hajtó kereke a mult években elkapott egy vigyázatlan gépészt s azt egy percz mulva három darabra szakitva hajitotta ki a tulsó oldalon.
    Az ércz megkivánja, hogy válogassák, osztályozzák, megőröljék, megszitálják, megfürösszék, megszáritsák, kemenczébe tegyék. Tüz, viz, gép együtt dolgozik az emberi kézzel. Egyik munkához csak gyermek kezeket használnak, másikhoz fiatal leányokat, van olyan része a munkálnak, melyet az erős férfi is csak két óráról két órára egymást felváltva bir meg. És aztán van olyan; mely egyetlen értelmes szakember felügyelete alatt éjjel-nappal folyvást halad előre s a mit elvégzett, megint ujra kezdi.
    De mind ezeknek a munkája nem puszta dolgozás; hanem tudomány. A fáradság mellé még ész kell és értelem. Annak az egyszerü embernek a dolga jártasságot követel a chemiábna, mechanicában, metallurgiában: annak tudnia kell, hogy mit mért cselekszik? Kiszámitania az időt másod perczre; - tévedést, hanyagságot, ismeretlenséget ott meg nem engednek.
    Ott főznek óriási agyagüstökben valami keveréket. Az ólom, arany, és ezüst keverve czinkkel. A czinkhez a nemes ércz rokonabb mint az ólomhoz, s a czink könnyebb, mint az ólom. Az üst szélén karimák képződnek, miket két munkás roppant vasfogókkal emelgetnek ki, azok már a nemes érczczel vegyült czinkdarabok. Most tehát már az ólomtól megszabadult az ezüst, s kapott helyette czinket. Ettől csak vegytani uton lehet elválasztani. Egy nagyszerü lugzó készülék hajtja végre ezt a mütétet. Napokig el lehetne azt bámulni és gyönyörködik benne. Hogy alakul egy kristálytiszta folyadékban a belecsorgó arany fényü nedvtől lassanként rőt barna moslék, mely lassankint átlátszó karmazsinná válik. A vegytan alakitó szellemei küzdenek egymással. E lugzó készülék tökéletesitése Kiss Ferencz bányahivatalnok találmánya s előnye abból áll, hogy a míg az eddigiek csak az ezüstöt tudták praecipitálni, ez a legkisebb mennyiségü aranyat is el tudja különiteni, s csaknem minden költség nélkül, miután ugyanazon lug, a mint feladatát elvégezte, a nemes érczektől megszabadulva, folytatja évről évre müködését ujra meg ujra.
    Innen a próba-mühelyekbe lépünk, a hol a zúzdák termékeinek nemes ércztartalmát kisérlik. Fiatal, diákarczu emberek foglalkoznak e munkával, mely a bányászat pénzügyi számitásainak alapját képezi. Ezekben a gömbölyü agyagtégelyekben látunk valamit fényleni. Egy kásaszem, egy mákszem az; - a melyik már egy lencseszem, az nagy ur. – Ez az ezüst: a valóságos igazi ezüst. Némelyik tiszta fehér, a másik sárgás: az arannyal van vegyülve: tehát sokszorta becsesebb.
    S ezrét az egy virág magnyi ezüst pontocskáért hány ember keze izzadt, hány ember szive dobogott, hány ember ajk imádkozott: „Szerencse fel!” hány ember tüdeje telt meg méreg gőzzel és a kemenczék izzó lehével?
    Nekünk fogalmunk sincs arról, minő szerencsejáték a bányász élet?
    A közmunkás életét teszi koczkára s kap érte 30 krtól 70-ig terjedő napszámot. Földmives ily napszámon el nem tengődnék. S az meg van elégedve vele, csak munkálja legyen mindig.
    De a bánya tulajdonos sorsa még nagyobb koczkán forog. Ugyanazon tárna, mely az apát gazdaggá tette, a fiát koldussá teszi,mikor elvész az ér.
    Egy kiváló esetet hallottam o tt elbeszéltetni; a minek valóságáról kutforrásom kezeskedik.
    Egy részvényes társaság sok éven át miveltetett egy tárnát, folytonos veszteséggel. Végre megsokallta a ráfizetést, s abbahagyta. Egyik tagja a társaságnak, ki már apai örökéből, 80 ezer forintból, a utolsó négy ezer forintig mindent ráköltött e tárnára, még egy esztendeig folytatni akarta a kutatást saját költségére. Az ilyen elhagyott tárnáknak tovább mivelését „urburának” hiják s az a szokás, hogy h a a tovább mivelő csakugyan nemes érczre akad, a tiszta haszonnal öt százalékát fizeti az abbahagyónak. – A folytatásra azonban kellett volna még 8 ezer forint s a vállalkozónak már nem volt több, csak négy. – De volt egy közel rokona: azt felszolitá, hogy még egy évig teendő kisérletre járuljon ugyanannyival. „S mi lesz, ha azt is elveszted?” kérdé a felszólitott. „Akkor főbe lövöm magamat.” A felszólitott nem állt rá a vállalatra. A mindenkitől magára hagyott bányász aztán hozzá fogott egyedül, vagyona utolsó maradékával. S két hónap mulva már rátalált a keresett ezüst érre, s abban az évben husz ezer forint tiszta haszonnal végezte a vállalatát, s azóta folyvást gyarapodó hasznot hajt a tárna, úgy hogy az utóbbi években száz-százhuszezer forint jövedelmet hajtott. Az ilyen nyereségre igazán elmondhatjuk, hogy „Isten áldása rá?” Láttam a derék bányásznak egy ház magasságu nemes érczkő halmazát, mely becslés szerint 80 ezer forint ezüstöt tartalmaz. Ott fekszik a szabad ég alatt; nem kell félteni a tolvajoktól. Elébb annak a fernezelyi völgy minden kohóján, kallóján, malmán, üstjén, katlanán, és vegytani kádain keresztül kell mennie, a míg azzá válik, a miből az ember az Istent a saját képére teremti: mivelhogy olyan világot élünk, a mikor az arany és az ezüst az emberek Istene, s a magyar sem hiába nevezi azt „Krisztus”-nak. 
    Nekünk, hála Istennek, van ilyen: ha kell; ne kolduljunk senkitől; hanem tartsuk meg azt, a mit Isten adott, s munkás hazánkfiai napfényre hoztak. Áldassék érte Isten és ember!
    

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Bartók Lajos (1851-1902): Szózat a magyarositásért

Tekints magyar, tekints, könnyel ha látni enged,
Ama bérczkoszorus, igéző táj felé,
Hol egykor hős Hunyad szegény bölcsője rengett,
S világ babérait fejére tüzdelé.
Itt lángeszü, igaz szivü, vas öklü Mátyás
Hatalmát kősziklák homlokára rová,
Hogy az utódbeli nagy- és nemesre-vágyás
Ma is fenhéjazó szemmel nézzen reá!

Tekintsd sikját, hegyét! – Thessaliának mása,
Mit istenek helyett, tündérraj népesit!
E tájról lehetett Álmosnak álmodása,
Hogy kelt: régi honért ujat foglalni itt!
S Etelnek népe már várá, mint megjövendölt
Ifjabb testvért, Emes méhébül a magyart.
Sok napjok vész között, de mind dicsőségben tölt,
Erős mellök mindig magyar szivet takart.

Ah, most lakót cserélt a keselyűi fészek,
Ma bántó korcs beszéd hangzik e helyeken!
A büszke törzs silány bokorrá csenevészett,
A magyar névben él csak, többé nincs jelen!
Az unokába hajh! Nem szállt apái lelke,
Ős erkölcsöt kivet a gyönge ivadék,
S a nemzet-genius hajdanta fellegekbe
Felcsapkodó tüze oltárin már nem ég!

E Genius a táj lágy bársonyán bolyongván,
Keserv szakgatja meg fájdalmas arczait;
Szól zengzetes szavon, - de völgyben és hegy ormán
Viszhang rá nem riad, válasz nem hallatik.
Oh gyötrelem, hogy így az édes anyanyelvet
A gyermek szémüzé, feledte hütlenül,
S az intő szóra, mert nem érti, nem felelhet,
Pedig magyar neve, s a vér szivén belül!

De szíve még magyar, s ha lelke is vagyon még:
Anyáinak szava ajkán ujra kihajt;
Mint tündérkertbe’ nőtt csengő virág, fog onnét
Igéző bájival széjjel hangozni majd.
Csak jöjjünk gyámolul az elzüllött testvérhez,
Karolja föl szegényt nemes jótétemény;
Szavunkról ha nem ért: tettünkből majd megérez,
S csók lesz első szava a testvér kebelén.

Uj lángnyelvek gyanánt sugározzuk föléjük
A nemzet szellemét, s megértenek legott! -
vagy úgy is gyér fajunk fogytát tétlen szemléljük?
Hagyjuk magunkat el, kit minden elhagyott?
Árpád oly irigyelt földet mi haszna szerzett?
Ha népe ily kicsiny, e nagy hont mért vevé,
Mely rajta csak teher, mint törpén nagy fegyverzet,
S csekély megtartani méltón, a mi övé!?

Már ezredéve, hogy mienk e völgy, e bérczek,
Hogy eldődink vasa itt uj hazát emelt,
S nyomukban a magyar hatalmas lőn és délczeg,
Európa dús tejü mellén növekve fel.
Fordul uj ezredév, - - honszerző ősök árnya
Aggály üzötten a sírokból ébredez,
Nézvén: a régi-e még a magyar s hazája?
És mint ők ránk hagyák: oly ép, oly büszke ez?

Dicsők, nyugodjatok! – Karunk nyúl ím utánok,
Kiket mint falevélt letépe sorsviszály,
Kiket bár elkapnak az idegen hullámok:
Ám keblünkre szivök csak vissza-visszafáj!
S ha ünnepét üli évezredekre készült
Nagy müvetek, s örök hiretek: e haza, -
Harsogjon legdicsőbb diadalmi zenéül
Minden magyar ajak édes magyar szava!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.

Felszeghy Dezső (1853-?): Blériot

Ikarus újra szárnyat öltött,
Repülni újra szárnyra kelt!
Átálmodott sok ezer évet:
S a vágy, az álom ma betelt.

Ikarus, a múlt nagy halottja,
Mint Blériot támadt ma fel;
A levegőt igába fogta,
Új kor, új eszme fényivel.

Most nem  hullt alá tengerekre!
- Megengedték az istenek -
Mint büszke sas repült merészen,
Csattogva vész, hullám felett!

Szálló madár lesz már az ember,
Nincs távol… száll, mint gondolat!
A vágy, álom sok ezer éves:
A teremtés egy pillanat.

Olyan mesés, csodás valónak,
Hogy most már más lesz a világ;
Közeledni a csillagokhoz,
Gyarló embernek szárnyat ád.

Evoé! Fel, magasba ember!
De szerényen szárnyalj vele;
Alázattal gondolj a földre:
Meghalni visszahullsz ide!

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 14. sz. 1909. aug. 1.

Versényi György (1852-1918): Játszó gyermekek

 
Cifrára kifestve sorjában a házak,
Árnyában gyümölccsel terhelt körtefáknak.
Zsivajgó gyermekek
Kicsi patak mentén sürögnek-forognak,
Műértő kezekkel malmot építenek.

Tengernyi tudományt magukba nem szedtek
Tán az iskolában, de ismerik bezzeg
Mindenik marhának,
Lónak és kutyának nevét a faluban,
Utána futkosnak, reá kiabálnak.

Tudják, hogy melyik fán minő madár fészkel,
Mikor van tojása s azután hány héttel
Kél ki fiókája,
Hogyan nevekednek, tollasodnak szépen,
Mikor kelnek immár szárnyok szabadjára.

Tudják, melyik kertben minő gyümölcs érik.
Árok szélességét szemmel jól kimérik
S palánk magasságát.
Tudják, mikor lágyul a szőlőnek szemje,
Hol félős a járás, a pásztor hol vág át.

Tudják, ha a pálca vagyon rossz kezekben,
Mikor huzalkodik, le is fordúl menten,
Valamintségesen:
hogy szégyen a futás, ámde mindamellett
Az is bizonyos, hogy hasznos dolog legyen.

Szóval: tudnak mindent, amit tudni illik.
Erdőn-mezőn nekik tarka virág nyílik;
Kötik bokrétába.
Zörgő, asszú kórót, a hervadt levelet
Gyüjtögethetik majd ősz végén rakásba.

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 14. sz. 1909. aug. 1.

Tarcsafalvi Albert (1856-1926): A magyar földmíveshez

 
Kérges tenyérrel, barna arccal
Ki jársz a kékes magyar ég alatt,
Ahol a róna  halk lehelete.
Miként az Isten lelke, oly szabad:
Kézcsókra küldöm hozzád lelkemet,
Köszöntelek magyar nép tégedet.

Fehér lakocskák sorba-rendbe
A Tisza-Duna partján s gyűrt habok,
Amelyeken édesded-titkosan
Bogárszemü magyar lány andalog…
Más tájakon az ég is bús beteg,
Hogy ilyet ottan nem teremthetett.

El-elfelejtem szűk hazámat
S székely fajom, a pártos hősi vért,
A zúgó erdő fenyőszálait,
Világszép lányok díszes seregét,
El-elfelejtem csöndes kis lakom
S lelkem Dunánknak tükrén ringatom.

Mélységes lelkeden merengek
Szabad magyar nép, vérem, nemzetem.
Kisérem izmos, dolgos két karod
S szemeim rajta megpihentetem…
Egykor lehozta a hír csillagát,
Most békén alkot boldogabb hazát.

Mind bajnoka a nemzetügynek,
Ki hű szivével küzd, előre tör,
Aki családot alkot és szeret
S féltett e kincse – mind, mind nemzetőr.
S nemes faj erre a magyar, nemes,
Az arca bátor, lelke egyenes.

Bányája nincsen szerbe-számba
Kárpátokon a lankás bérc alatt,
Dolgos kezéből s lelke mélyiről
Ejt nála kincset minden pillanat.
Kemény munkára jár ki néki bér
S nem céda lelkű, tiszta, hófehér.

… Kérges tenyérrel, barna arccal
Sürögj magyar a magyar ég alatt,
Hisz élni nékünk addig érdemes,
Míg szép honunk is boldog és szabad…
S hogy az legyen, az Úr azért adott
Kékebb eget itt s fénylőbb csillagot!...

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 14. sz. 1909. aug. 1.

Felszeghy Dezső (1853-?): Tíz év

 

E. Kovács Gyula temetése 

– Emlékezés E. Kovács Gyulára -

I.
Oh szép halál volt az a Te halálod,
Félszázados gyász emlékétől áldott!

Ott halhattál meg, hol Petőfi halt meg:
Szent sírhalmánál a magyar nemzetnek.

A hang lehettél nagy Jókai lantján,
Érzés a szívek dobogó visszhangján.

Méltó alál, hogy mindenütt meglássák
Művész lényed végső ragyogását!

És nézte azt az ég is napszemével,
Fejedre tűzött sugaras tüzével -

S midőn reája a dicsfényt égette:
Petőfi szellemétől volt ihletve!

… Érc-szíve dobbant Petőfi szobrának,
Megnyílt a sír… szellemárnyak kiszálltak

S körülölelve túlvilági üdvvel, -
Földről a mennybe – úgy emelkedél fel!

Oh szép, dicső volt az a Te halálod!
Költő! Művész! Ki hal meg úgy utánad?!

Mikor eljön új öltő ötven éve:
Téged is érint a szent gyász emléke.

Mikor imát zeng még a költő lantja:
Dicsőségedre lesz egy gondolatja…

És mécsláng lobog itt a méla hanton,
Tavasz szállong, hogy virágot fakasszon;

Könnyeznek itt, - mert mikor sírba tettek
Egy: Hamletet, Leart és Bánkbánt temettek!

II.
A SZELLEM ÉL

A költő-művész sírján oszlop áll,
Legyőzetett e sírnál a halál!
A márvány arczon fennkölt eszme ül,
Körötte csend… és még sincs egyedül.
A hír, dicsőség fényesen ragyog,
Mint tiszta égen fénylő csillagok.
Virág a síron, nyájas kikelet:
Öntözgeti szelid emlékezet.

S ha lemereng az éj csillag-szeme,
Megnépesül a sírok éjjele;
A költő művész ébred álmiból
És újra játszik és újból dalol…
Tapsolnak akkor zörgő csontkezek,
Feléreznek rég porladó szivek;
Hulló lombot seper az őszi szél:
Azután csend megint, - mi sem beszél:
A por enyészik; de a szellem él!

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 14. sz. 1909. aug. 1.

E. Kovács Gyula (1839-1899)

 

Tíz esztendeje, hogy elesett ott a harc mezején, a segesvári csatatéren, amikor az országos Petőfi-ünnepélyen Jókai Mór Apotheosisát szavalta.
    Sok ezernyi nép: az egész nemzet képviselete előtt zengette a halhatatlan költő dicsőségét, - lobogó, gyújtó tűzzel tolmácsolva a másik halhatatlan költő fenséges gondolatait.
    Petőfi és Jókai lelke folyt össze az ő izzóan magyar lelkével. És ebben a fölmagasztosult, ebben az ég gyönyörrel teljes pillanatában holtra sebzetten rogyott össze. Talán éppen Petőfi porai fölött.
    Megölte egy napsugár…
    És ez a sugár a hazafiúi érzés mártírjává avatta E. Kovács Gyulát. Az Isten ennél szebb halállal nem jutalmazhatta az ő érdemes életét.
    Valahányszor ünnepet ülnek Petőfi és Jókai emlékezetére, mindig el  kell mondani, hogy: volt egy lángoló szívű, forró lelkű férfiú, akit ez a két óriás annyira megihletett, hogy nevükkel az ajkán halt meg.
    Valahányszor ünneplik a segesvári csata évfordulóját, mindig emlegetni fogják, hogy volt még egy hőse Bemnek, Petőfinek, aki az általuk megszentelt harcmezőn félszázaddal később esett el az eszmék szolgálatában, amelyekért ők éltek, haltak.
    Valahányszor kétség támad, hogy úgy, egymagában, gyilkos hadi fegyver és vérpad nélkül, tud-é ölni a hazafiúi lelkesedés? – mindig dicsekedhetünk azzal, hogy: igen, volt egy magyar ember, akinek így lobbant el az élete.
    És valahányszor afölött foly tusakodás, hogy az igazi művésznek átéreznie vagy csak mímelnie kell-é azt, amit tolmácsol: a nagy Egressy példája mellett ott áll a nagy E. Kovács Gyula példája, tiltó bizonyságul olyanoknak, akik puszta mesterkedéssel, furfangos kiszámítottsággal másolnak szent hevületeket.
    Poéták tollát, festők ecsetjét, szobrászok vésőjét aranyozza ihlettel E. Kovács Gyula halála. Legenda kél róla a nép ajakán. És jövendő színészek fognak sikereket aratni az ő dicsőséges alakjával….

*

    Hatvan éves korában halt meg, művészi pályafutásának negyvenharmadik évében. Közönséges embernél ez az alkonyodás kora, sőt a munkaképtelenség sötét estéje. De ő mindenképpen kivételes egyéniség volt. Nemcsak szíve-lelke maradt utolsó órájáig érintetlenül fiatalnak, de fizikuma is csupa erőtől, munkabírástól duzzadt. Egyike volt a legszebb férfiaknak és hatalmas, imponáló alakja épp oly kevéssé mutatta nyomát az időnek, mint páratlanul friss szelleme és kiapadhatatlan munkaszeretete. Alig megmérhető az a tevékenység, amelyet még évtizeden keresztül mint színész, mint rendező, mint művezető, mint költő, mint prózaíró, mint műfordító kifejtett. És milyen csodás lelkiismeretességgel végezte minden kötelességét! Korának nemcsak egyik legnagyobb, de egyszersmind páratlanul legszorgalmasabb, legkötelességtudóbb színésze volt. Semmiféle dolgában soha a legparányibb mulasztás nem terhelte. Minden színpadi szerepében, minden költeményében, fordításában, egyéb dolgozatában, minden művezetési munkájában ott volt és ott van hiánytalanul minden, de minden, ami annál az alkalomnál összes erőitől kitellett.
    Színpadi működésében eszményképe, tanító mestere Egressy Gábor volt, akihez távoli rokonság kötelékei is fűzték.  Szívében nemzeti és hősi érzelem lángolt; ezzel úgy kívánt hatni, hogy ne csak mulattasson, hanem emeljen; és büszke önérzettel dobogtassa meg a nemes érzésektől dagadó szíveket.
    Színművészetünk történetében örökre emlékezetes sikerei voltak Shakespeare, Molière, Goethe, Schiller, Calderon, a görög és a francia klasszikusok remekeinek színrehozatalában és ábrázolásában. A Shakespeare-drámák egész sorát, Molière és Schiller több művét, Goethe Faustját ő hozta először magyar színpadra, fáradságos, gondos munkával. Évekig dolgozott Schiller Don Carlos-ának és Stuart Máriá-jának gyönyörű fordításán.
    Hanem akármennyire hódolt a világirodalom lángelméinek, - mindenekfölött a magyar Géniusz alkotásait szerette, kultiválta, dédelgette.

Tudom én szeretni az idegen szépet;
De a magunkéért még forróbban égek!
Megmulattat, vidít a más különfajta;
De a lelket bennem a magunké tartja.

    Így szól egyik versében. Fajunk szerelme: Isten-ösztönünk- mondja más helyen – és ha ez kivész, holt számmá olvadunk. Boldogság bármi harc és munka, ha azért hull a könnyünk és a vérünk, hogy magyarul éljünk, haljunk.

Napkeleti lángsugarak szültek,
Őrizzük meg ős természetünket.
Verjünk vissza külről minden olyat,
Mi vérünkké, üdvünkké nem olvad.
Csak magyarúl, csak magyarán élni,
Nem magyartól semmitsem remélni!

    Még Schiller-hez írott költeményében is így csendül a végső akkord:
Úgy szeretlek – nem tudom, mit mondjak! -
Úgy szeretlek, mintha magyar volnál.
    Magyawrországra volt fő jellemvonása, mondhatni: éltető eleme E. Kovács Gyulának. Valóságos rajongással csüngött a magyar színműírás nagyságain. Vörösmarty, Kisfaludy, Katona, Madách, Szigligeti, Jókai és jeles társaik kultuszának szentelte művészi és rendezői erejének, törődésének legjavát. Senki sem örült, lelkesedett úgy, mint ő, ha feltűnt egy-egy új csillag a nemzeti rámairodalom egén, mint Csepreghy, Tóth Ede, Abonyi Lajos, Herczeg Ferenc. De a szárnypróbálgatást is megbecsülte, ha az magyar volt. Hazai termékek színrehozatalában, propagálásában nem volt válogatós és magyar írókkal szemben a legenyhébb kritikai mértéket alkalmazta.
    De igaz hittel rajongott nem csupán a  magyar drámáért, hanem az egész nemzeti irodalomért. Ő maga is jeles poéta, rendkívül szellemes és szeretetreméltó prózaíró volt.
    A nagy poéták közt legnagyobbnak – Petőfit vallotta.

Oh, hogy állsz te, fönn, e század felett…
Magasan túl minden korlátokon;
Kortársad is ind csak távol rokon…
Messzi, fönn, fönn… mély nagy űr alattad,
Ezután jönnek csak a nagy, - nagyobbak…
Egy, egyetlen, párod, másod nincsen;
Nincs, aki csak meg is közelítsen!…

    A dithyrambot, melyből ezeket a sorokat kivettük, éppen halála évében írta E. Kovás Gyula és elszavalta a kolozsvári március 15-iki ünnepélyen. Utolsó szereplése volt ez a márciusi napon, amelyen annyiszor gyújtotta lelkesedésre az emlékünnepélyek közönségét.
    Ugyancsak 1899. tavaszán még egyszer áldozott Petőfi emlékének. Április 24-én a kolozsvári színházban a Petőfi-társaság rendezett ünnepélyt, a költő halálnak ötvenedik évfordulója alkalmából. A programon Zichy Géza gróf, Bartok Lajos, Ábrányi Emil, Ferenczi Zoltán, Szász Gerő, Jakab Ödön szerepeltek, értékes műveikkel. És mindannyi közt a legviharosabb, mondhatni: megdöbbentő hatást E. Kovács Gyula érte el, akinek szerepe csupán annyiból állott, hogy előadta Petőfinek „Egy gondolat bánt engemet…” című költeményét. De milyen előadás volt az! Mintha a költő lelke dörgött, háborgott volna lázas szavaiban.. Egy húsz éves ifjú határtalan extázisával szavalta: „Ott essem el én, a harc mezején, ott folyjon az ifjúi vér ki szívemből”. Minden szava lángolt és perzselő villámként robbant a fölizgult hallgatóság közé. És az a csodás tragikai fönség, amellyel a befejező sorokat elzengette! Úgy hangzott itt beszéde, mint a Beethoven gyászindulója… Percekig tartó riadó taps és éljenzés zúgott a művész felé, aki a mély lelki felindulástól sápadtan, remegve állott a színpadon. Meg vagyok győződve, hogy e rövid másfél perc alatt, míg a harminchat soros verset elszavalta, hajszálnyira volt a végzettől, amely július végén a segesvári csatatéren elérte…
    Mikor 1865. november 2-án legelőször lépett a kolozsvári színpadra, Bánk bánt játszta. Legutoljára is ebben a szerepében láttuk. 1899. április 28-án a kolozsvári Itthon-kör javára rendezett előadást a színház; a program keretében színre került Katona tragédiájának negyedik felvonása, E. Kovács Gyulával (Bánk), Fáy Szerénával (Gertrud) és Bajor Rizával (Melinda).
    „Ki! Ki! A tető mindjárt reám szakad”, - ezek voltak az utolsó szavak, amelyek E. Kovács Gyula a ajkáról elhangzottak a kolozsvári színházban, ahol feledhetetlen emléket, pótolhatatlan űrt hagyott maga után.
    Harmadnap a társulat nyári tartózkodásra Nagyváradra ment. Onnan május második felében Kovács ellátogatott Kolozsvárra, családjához. E látogatás alkalmával írta május 25-én „Hattyúdal” cím versét, mely tele van halálsejtelemmel:

Mind hiába, elomlóba a rózsa,
Levelei elhervadtan
Elsárgultan
Hulladoznak le róla…

Mind hiába, lebukóba már a nap,
Felette a setét éjnek
Vak éjfélnek
Sűrű árja összecsap…

Mind hiába, üt az óra nekem is,

Homlokomat zord fuvalmak, jeges ujjak,

Borzongatják, tépdesik. 

Ég veletek, mind ti, kiket szerettem,
Még egy csókot, búcsukezet,
Ejtsetek egy
Forró cseppet felettem!

    Ezzel búcsúzott szeretteitől és Kolozsvártól, ahová még csak egyszer, júliusban tért vissza két napra, mielőtt Segesvárra indult…

*

    Hatvan éves volt, hanem ha valakiről, úgy őróla lehet legigazabban elmondani, hogy: mégis fiatalon halt meg. Annyi évtizednek szakadatlan, küzdelmes munkája, sok, sok nyomorúsága nem koptatta meg sem testét, sem lelkét. Talán nem is érezte, hogy dolgozik, verejtékezik, küszködik. Ő csak álmodott!

Álmokat álmodtam, látásokat láttam,
Üdvözítő gyönyör! – mindörökké lássam!
Ne szállj el, borits el, kikacagott álom,
Süss ki koporsómban, hevits a porágyon!

    Én csak úgy átálmodtam a világot – mondja egy másik versében.
Bolondság volt, tudom jól, de nem bánom,
Hát mi nem az, ami szép a világon?!…
    Most van tíz esztendeje, hogy kedvenc költőjének temetőhelyén egy utolsó nagy hevülettel átálmodta magát az örökkévalóságba…

H. V.

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 14. sz. 1909. aug. 1.

Dengyel István: A tegnap éjjel…

 
A tegnap éjjel nem aludtam,
Nagy ünnep volt a határunkban;
Csodás, rejtelmes, ősi ünnep,
Mit ezer évben egyszer ülnek
A számkivetett vén tündérek,
Ha még remélnek.

Bús rejtekükből előjöttek,
Hogy királyuk megáldja őket,
S egy rövid, bűvös éjszakára
Megtérjen régi ifjúsága
A megtagadott ősi népnek,
Vén tündérnépnek.

És jött, és jött a tegnap éjjel
Oberon ifjú seregével;
Körül virágos erdő támadt,
A bokrok rengtek, muzsikáltak,
S víg tündérifjak, tündérlányok
Lejték a táncot.

… Az órák szálltak észrevétlen,
Pitymallott lent a sápadt égen;
Fagyos szél zúgott át a tájon,
Fakúlt, fakúlt a legszebb álom
s örökre eltűnt énelőlem
A téli ködben…

A tegnap éjjel nem aludtam,
Nagy ünnep volt a határunkban;
Csodás, rejtelmes, ősi ünnep,
Mit többé soha meg nem ülnek,
Mit utoljára siraték el
A tegnap éjjel...

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 13. sz. 1909. júl. 15.