Szinnyei Ferencz: Arany János VI. - Költők és írók – Élet- és jellemrajzok az irodalom köréből

Arany János 1847-ben 

VI.

    Az osztrák rémuralom nyomását a költő szülővárosa is megérezte. Az őrjáratok folytonos cirkálása 1849 végén örökös rettegést okozott, mert senki sem tudta, hogy mikor fogják el mint politikailag gyanús egyént. Arany heteken át felöltözve töltötte az éjtszakákat várva az elfogatásra kiküldött katonákat. Ez a nyomasztó állapot lassankint megszűnt, de a kínzó aggodalmak helyét az anyagi gondok foglalták el. Mi lesz vele és családjával? Nem csoda, hogy mikor a szalontai szolgabíró, egykori tanulótársa, meghívta irodájába, hogy szerény tiszteletdíjért segédje legyen, az ajánlatot elfogadta. Kis megtakarított pénzén megveszi egy csizmadia házacskáját s legalább megvan az az öröme, hogy a maga hajlékában lakhatik családjával és éldegél, „ahogy lehet, míg lehet”. 1851-ben Tisza Lajos hívja meg Gesztre, hogy fiának, a kedves és tehetséges Domokosnak nevelője legyen. Félévet tölt a zajos geszti udvarban, de természetéhez híven félrevonulva s kitűnő tanítványával foglalkozva, kit a klasszikus és magyar költészetre oktat. Októberben a nagykőrösiek megválasztják gimnáziumukba a latin és magyar nyelv tanárának. Arany a kecskemétiek hasonló ajánlatát mellőzve elfogadja a meghívást és elhagyja szülővárosát, hol harmincnégy évig lakott. Nem egyszer panaszkodott azelőtt erre a városra s szeretett volna is szabadulni onnan, de most mégis nehéz szívvel válik meg tőle és rokonaitól, meg jó embereitől, hogy messze idegenben új családi tűzhelyet alapítson. Két színdarabját, melyeket eddig  rejtegetett, elégetteti sógorával a Nagykőrösre költözik.
    Ezek Arany életének „külső” körülményei az ötvenes évek elején. Feleljünk már most arra a bennünket sokkal inkább érdeklő kérdésre, hogy milyen volt lelki élete ebben a szomorú időben.
    A gyászos emlékű korszak kezdete Haynau rémuralma volt. Jeleseinket kivégezték, honvéd tisztjeinket másokkal együtt fogságba hurcolták, némelyeket internáltak, a menekülteket in effigie végezték ki. Majd a „Bach korszak” következett. Magyarországot besorozták Ausztria tartományai közé, kerületekre osztották, rendeletekkel és katonai erőszakkal kormányozták. A megyei hivatalokba a gyűlölt „Bach-huszárok” ülnek, kiknek számtalan eszközük van a magyar önérzet sértegetésére. Vége az alkotmányos élet pezsgő forrongásának, melyhez 1825 óta annyira hozzászokott a nemzet, vége a szólás- és sajtószabadságnak. Gyűlések tartására gondolni sem lehet, a véleményét szabadon nyilvánítóra börtön vár, a sajtóra, az irodalomra ismét ránehezedik a cenzúra bilincse. Sok ember, kinek Kossuth-bankókban volt a vagyona, anyagilag is kárt szenved, vagy tönkrejut. A kémrendszer folytonos aggodalomban tartja a jó hazafiakat. A német nyelv, a „trafik”, a „stempli” a fegyverhordási engedély, az útlevélkényszer megannyi csapás a magyar büszkeségre. A Gotterhalte, melynek lepisszegőit a Nemzeti Színházban egyszer megbotoztatták, a sárga-fekete szín, mely a nemzeti szín helyét foglalta el, a kétfejű sas, mely a magyar félhivatalos laptól kezdve a kártyacsomagokig mindenütt megjelenik, megannyi tűszúrás az elkeseredett magyar szíveknek. Remény pedig ebből a nyomorúságból való kijutásra alig van. A nemzet leghatalmasabb erőfeszítése hiábavaló volt, letiporták mégis s Európa „vállvonítva kullogott tovább.”
    Az irodalmi viszonyok is elég szomorúak. Eleinte úgy látszik, hogy mindent elülről kell kezdeni. „Oda vagyunk visszavetve – írja Nagy Ignác Aranynak –, hol a megboldogult Regélő idejében voltunk, sőt talán még annál is hátrább.” Ő az, ki a szabadságharc után az első szépirodalmi lapot megindítja, a Hölgyfutárt, mely tudvalevőleg napilap volt. Merész vállalkozás 1849 végén! Nyomában csakhamar több szépirodalmi lap keletkezett: Szilágyi Sándor Magyar emléklapok-ja, mely betiltatván, Magyar Irók Füzetei, majd Pesti Röpivek címen jelent meg 1850-ben, Vahot Imre Reménye, Szilágyi Virgil Budapesti Viszhangja, Jókai Délibábja, Pákh Szépirodalmi Lapok-ja, Császár Divatcsarnoka. Mindezek azonban csak rövid ideig éltek, megbuktak egymás után. „Sem író, sem olvasó közönség nincs”, - írja Jókai 1850-ben. Később olvasó akad, a könyvekre is van elég előfizető, de a költők nem írnak. „Kifogytak, kiszáradtak, kihaltak” – mondja Arany –, „Kerényi meghalt! Bozzai Pali meghalt! Miért nem halunk meg mindnyájan!” A fiatalabb írói nemzedékben pedig nincs sok köszönet, Pesten civakodnak, torzsalkodnak. A tehetségek helyét féltehetségek, sőt egészen tehetségtelen íróemberek foglalják el, kiknek éretlen zaja a jobbakat bosszúsággal tölti el. „Iszonyú sok lerúdalni való állat kezdi rágni a bógácskórót Parnassus körül… - írja Arany Szilágyi Sándornak. – Botot nekik, míg el nem rontják a közönség ízlését… Hiszen inkább semmi irodalom, mint oly botrányosan infamis!” Ezek ellen kezdi Vojtina levelei öccséhez c. szatíra-ciklusát, de azután abbahagyja, megsajnálván őket, „hisz magyarul döngicséltek”.
    Ezek azok a hatások, amelyek Arany lelkét ez időben érik. A nemzet reménytelen jövője, az abszolutizmus nyomása, az irodalom züllése mélyen hatnak rá és érzékeny lelkét tekintve mélyebben, mint másokra. Petőfi halála is nagy csapásként sújtja. Bánatáról ékesen szólnak azok a költeményei, melyekben legjobb barátja emlékének áldoz. Volt s akadt később is barátja, kiket szeretett és becsült, de oly kedves egyik sem volt szívének, mint ő. A folyton lángoló ifjú idősebb barátját is lángra tudta gyújtani: „láng gyúlt a láng gerjedelminél…” Halála Aranyt lelki támaszától fosztotta meg. Ettől kezdve a csüggedés és kételkedés mind jobban erőt vesz rajta. Nincs nyugalma nagyobb epikai alkotásra. Toldi-féle hős–idilli képeket nem tudna most rajzolni. „Mint a patak – úgymond –, melynek útjába sziklatömbök hengerültek, egyszerre irányát veszti: egy része tóvá tesped, más része több ágra szakadva keresi a kifolyót, de különböző szerencsével; némely ágacska vékony hegyi csurgó alakjában menekül, más vadvíz gyanánt bukkan elő, más, egy darabig futva, posvánnyá lapul, vagy iszap és fövénytalajban vész el: úgy voltam én. Hajtott a munkaösztön, de nem találtam irányomat.” Lelke tele csüggedéssel, elégedetlenséggel. Mélabú fogja el, kedélye el-elborul, legföljebb humorban enyhül kissé. Nem csoda, hogy Homerostól a „hunyó dicsőség lantosa”, Ossián felé fordul, Shakespeare-től pedig Byron felé. A lángeszű és dúlt lelkű Byron pesszimizmusa, keserű kacaja, cinizmusa, mélabús ellágyulásai s sötét rajzai vonzzák leginkább.
    Katalin-ja, mely 1850-ben a Magyar Irók Füzeteiben s aztán önállóan jelenik meg, e byroni hangulatának szülötte s azért oly különböző addig írt költeményeitől. Tárgyát s anyagát Arany ugyanonnan vette, ahonnan Murány ostromáét, t. i. Mednyánszky könyvéből, melyben Die Mauerblende zu Budethin címen találta a XVII. századbeli történetet. A vágmenti Budetin vár vasakaratú ura, Szunyog, leányát, Katalint, Jakusicshoz, Oroszlánkő urához kényszeríti, bár a leány Forgács lovagot szereti. Hiába minden könyörgés, a zsarnok apa megtartatja az eljegyzést. Forgács az eljegyzés éjjelén találkozik Katalinnal. Meglepik őket s a felbőszült Szunyog befalaztatja leányát. Forgács fegyvereseivel kimenti börtönéből s magával viszi. Menekülés közben Jakusiccsal találkozik, kivel megvív és elesik. Katalin, hogy atyja bosszújától meneküljön, a gyűlölt Jakusics nejévé lesz. (Katalinról még annyit tudunk, hogy később II. Balassa Bálinthoz, a költőhöz ment férjhez). – E tárgyat  Arany előtt is feldolgozták, a feldolgozások közül Jakab István Zsarnok apa c. drámája a legfigyelemreméltóbb (1836). Arany ekkori hangulatának s a művészi hatásnak megfelelőbb tragikus véget ad a történetnek: Katalin is meghal s apja megőrül. Mint a Murány ostromában, itt is követi Mednyánszky szép elbeszélését a részletekben. Szunyog jellemét, a vidék leírását készen kapja, valamint a mese vázlatát is, csak az előzmények közül mellőz néhányat s az eseményeket jobban összpontosítja. Petőfi Salgó-jára is emlékeztet némileg az őrülés rajzolásával, csakhogy Aranynál e rajz művészibb és mélyrehatóbb s már Shakespeare tanulmányozására vall. Mindenesetre Byron hatása a legszembeszökőbb rajta, mégpedig a Purisinajáé, mely a ferrarai fejedelem szép nejének a fejedelem törvénytelen fiával szőtt bűnös viszonyáról szól. A férj és apa aga ítél felettük s mindkettőjüket kivégezteti a történelem szerint. Byron Parisina sorsát illetőleg kétségben hagy bennünket s a fejedelem lelkifurdalásait, lelki bűnhődését festi. A kegyetlen ítélet s a lelki bűnhődés a két legfontosabb egyező vonás, de főleg az előadás az, melyben Katalin s a Parisina egyezik. Parisina lírai elbeszélés, mely nem epikai tárgyilagossággal, hanem hézagosan, bizonyos szubjektív izgalommal, lírai részletekkel átszőve, drámai képekkel állítja elénk az eseményeket (minők az ítélet, a kivégzés élénk, színes jelenetei). Ilyen a Katalin is. A történet balladás rohamossággal egymást kergető képekben gördül le.
    Az Aranynál megszokott világosságot és plaszticitást homály és álomszerű elmosódottság váltja fel. Az alakok, még az aránylag elég realisztikus Szunyogét sem véve ki, álomszerűek. Ez az álomszerűség uralkodik a holdvilágos éj félhomályába merült remek tájképeken s a háborgó lelke rajzán. A költő lírai kitérésekkel szakítja meg elbeszélését (legszebb az egymást viszontlátó szerelmesek hangulatának végtelenül finom rajza: 5). A balladás rohamosság és szűkszavúság azonban ilyen hosszabb költeményben fárasztó. Képzeletünk, melyet a költő oly sokáig hajszol, csakhamar belefárad a rohanásba. A rövid soros byroni versforma a rímek folytonos csengésével csak fokozza fáradságunkat, bár a tartalommal művészi összhangban van.
    Maga a költő ezt mondja Katalinról: „Katalint különösen Byron beszélyei után képeztem, az egészet inkább forma-gyakorlat végett, mint költői célból s alkalmat rá adott az, mert olvastam valahol Byronnál, hogy e nyolc syllabás forma ellen panaszkodik s benne mozogni nem tartja könnyűnek. Ha ő a rímgazdag s egytagú szókkal bővelkedő angol nyelvben bajosnak találta e formát: én meg akarám kísérteni a rímszegény a hosszú szavaktól nehézkes magyar nyelven, miután nagyobb ilynemű költeményt rím s mértékben kivíve, nálunk még nem ismertem.” Maga azt tartja költeménye fő hibájának, hogy nagyon elhalmozta képekkel egyiket a másikba fűzve. – Ez a nyilatkozat jellemző Arany szigorú én-kritikájára, mely ebben az esetben a kelleténél szigorúbb, főleg abban, hogy szép és értékes költeményét csak forma-gyakorlatnak mondja.
    A Bolond Istók, melynek első énekét 1850-ben írta, legszubjektívebb epikai műve. A szabadságharc után, mint maga mondja, kedélyéhez s az általános hangulathoz illő tárgyat keres s azt Bolond Istókban találja meg, mely fesztelen alakjában mind szubjektív élményei s érzelmei, mind a közhangulat humorának kifejezésére alkalmasnak látszott. Az első énekkel azonban akkor abban maradt a nagynak tervezett munka.
    Címe mindjárt Petőfi Bolond Istókját juttatja eszünkbe s fölmerül az a kérdés, hogy van-e valami kapcsolat a kettő között. Tudjuk, hogy Petőfi mézeshetei után 1847 végén írta költeményét, miután Aranyékat meglátogatta Szalontán. Lehetséges, hogy beszélgettek róla, figyelmeztették egymást a jó tárgyra, vagy tán el is határozták, hogy mind a ketten írnak róla, mint előtt Murányról. Az bizonyos, hogy mind a két költemény humoros (hősük, Bolond, miatt kellett azzá lenniök), hogy mind a két költő részben magát rajzolja hősében s ezért mind a két Istók, noha Bolond a neve, nem bolond, csak nem közönséges ember, különben semmi rokonság sincs köztük. Érdekes, hogy az epikus Arany ebben sokkal kevésbé tárgyilagos, mint a lírikus Petőfi.
    Az első éneknek rövid foglalata az, hogy egy vén csősz leányának gyereke születik (ez a leendő hős) s vak felesége ugyanakkor meghal. A temetésre keresztelő következik, a vén részeges Erzsók asszony azonban a paptól visszajövet elesik és elalszik az úton, a gyereket elviszik a kóbor cigányok s egy paraszt orgazdának adják el.
    Arany csak huszonhárom év múlva vette elő a félbehagyott munkát s akkor írta meg a második énekét, melyben saját debreceni diákéletét, színészkedését, kiábrándulását rajzolja. Fájdalom, e két éneknél s két ének vázlatánál több nem készült el ebből az érdekes költeményből, mely, mint a világirodalomnak annyi más költeménye, Byron Don Juanja hatását mutatja.  Byron e geniális művében, melyet egyformán nevezhetnénk lírai regénynek, vagy regényes lírai költeménynek, regényes szatírának, vagy humoros korrajznak, szakít az epikus költőnek azzal a tulajdonságával, hogy szerényen háttérbe vonul, alakjai mögé búvik, hanem ledobván az objektivitás láthatatlanná tevő palástját, egyéniségének egész erejével kiáll a cselekvés színterére. Mint a görög kórus, mindent megmagyaráz, megjegyzésekkel kísér, nem titkolja el érzelmeit sem, melyeket a történtek benne kellenek, sőt maga-magáról, emlékeiről, hangulatairól is szeret beszélni s más egyébről is, ami „ad vocem” eszébe jut. A mesével nem törődik, csak fonalnak tartja, mely arra való, hogy eszméi gyöngysorát felfűzze rá. A legmodernebb fogalmakat és kifejezéseket s a legkülönbözőbb idegen szavakat viszi bele költeményébe, ami előtte ily mértékben lehetetlennek látszott. S ezt a chaotikus anyagot humorával, szatírájával, lángesze erejével csodálatosan egységessé teszi.
    Aranyt lebilincseli a nagy angol költő szelleme, hatásától nem tud, de nem is akar szabadulni. A Don Juan stanzákban (ottava ríma) írva, Arany is ezt választja formául (a forma nehézsége is csábította bizonyára). Az előadás módjában is hű követője Byronnak. Ő is a legelején, hőse születésén kezdi a történetet, melyet átsző szubjektív kitéréseivel, közbevetéseivel. Szél saját hangulatairól, emlékeiről, munkáiról, a humorról, a phrenologiáról, a halálról, Byronról stb. Jellemző különben, hogy oly hosszú kitérések, mint mesterénél, nincsenek; ezt erős formaérzéke magyarázza. A mese nem mellékes, bár szabadabban bánik vele, mint más munkáiban. De nemcsak különálló kitérésekben, hanem tömérdek közbeszőtt szatirikus, humoros, vagy komoly megjegyzésben is kifejezi hangulatait és gondolatait, mint Byron. A modern fogalmakat s idegen szavakat is éppen úgy használja. Idegen szó (latin, görög, német, francia, angol, olasz) körülbelül száz van a Bolond Istók két énekében. Byron humora legtöbbször gúnyba csap át, sőt nem egyszer cinizmusba. Aranynál is van elég szatirikus reflexió, de cinizmus nincs, ezt nem tanulta el. Humort sem kellett tőle tanulnia. Humoruk sötétebb, kesernyésebb volta mindkettejük egyéniségében leli magyarázatát.
    A Bolond Istók két éneke, nemhiába hosszú idő választja el őket, igen különböző. Mind a kettő más hangulat szülötte. Az első ének a költő zilált lelkiállapotát tükrözi s valóban jól fejezi ki az akkori közhangulat humorát. Csupa nyomor! A hitvány csőszkunyhó, a haldokló vak anya, az újszülött, ki ájult anyja mellett a földön hever, a vén iszákos csősz, ki önzésből siratja feleségét; a nyomorult temetés az isten nevében éneklő rektorral s a röhögő énekes-gyerekekkel, a részeges sirató asszony, ki a megholtnak legnagyobb rágalmazója volt s ki ködös fővel leány névre kereszteltetvén a fiút, visszaútban „négyfelé terül”; a tolvaj, rongyos cigánynép, az orgazda – mily sötét alakok, mily sötét színek, melyekben a költő gyönyörűségét találja! Nem csoda, hogy ezekre humora sem tud vonzó derűt árasztani, úgyhogy az egész inkább lehangol, mint fölemel. Hatásában emlékeztet Petőfi Apostolára. Lehet, hogy a nyomornak sötét képei, melyeket Petőfi rajzol, hatottak rá, a vén tolvaj akasztófahumorát (Apostol V., VI., VII.) mintha a csősz örökölte volna is; de azért több része van az első ének komor, vigasztalan képeinek megfestésében a vigasztalan kor hangulatának, mint az Apostolnak.
    A második éneket, melyről, noha későbbi kor terméke, legyen szabad már itt szólanunk, már öregségében írta a költő s egészen ifjúkori emlékeinek szentelte. Ez, mely kevésbé láttatja Byron hatását, eredetiségben meghaladja az elsőt. Emebben nem találjuk meg mindig a költő egyéniségét, abban ott van az igazi Arany. Kerek egész magában is: egy ábrándozó ifjú csalódása, egy fejlődésnek induló kiváló tehetség megtörése. Egy kis regény s hány „közönséges” embernek ifjúkori – egyetlen – regénye!
    Arany humorának egész gazdagságával árasztja el ifjúsága élményeit. Érezzük a szeretet melegét, mellyel az öreg, tört szívű költő mintegy átöleli ifjúkori énjét s megértjük, hogy a jelen nyomorúságát feledve örömmel időz azokkal, „ a kik másszor voltak” s derült, néha Mikesre emlékeztető humorral szól a múltról. Olykor megvillantja szatírájának pengéjét, olykor a régi keserűség egy-egy nyomát vesszük észre elbeszélésében, de általában mélázva, nyugodt lelki derűvel mosolyog az ifjú korában oly „nagy” dolgokon, melyek szemében kicsinyekké zsugorodtak azóta. S mily élesen lát minden részletet! Milyen realisztikus, élettől duzzadó minden alakja és jelenete! A vándorszínész-élet igazabb és rövidségében mesteribb rajzát ennél hiába keressük.
    Arany a Bolond Istók humoros művé alkotta. Ezt meg is mondja az elején, sőt a humornak remek fejtegetésével kezdi. Valóban a hosszabbak között ez a leghumorosabb művel, melynek mind alaphangulata, mind egész előadása igazán humoros. Ebben találjuk meg azt a „víg-szomorkás”, nevettetve szívre ható hangulatot, mely komoly mélázásból tréfába, keserűségből kacagó jókedvbe, gúnyból elnéző és szerető mosolyba csap át folytonos kaleidoszkópszerű  változatossággal. Megannyi ellentét és egyenetlenség s együtt mégis merő összhang.
    Bolond Istókot humoros regénynek nevezhetjük, mely a világirodalom e nemű alkotásaival töredékként is méltán versenyez.
    1852-ben egy barna borítékos, ezdetle3ges címképpel díszített kis kötet jelenik meg ilyen címen: Nagyidai cigányok. Hősköltemény négy énekben, írta Arany János. Ez a komikus hősköltemény Nagyida várának ostromáról szól, mely a krónika szerint 1556-ban történt. Labancok ostromolják, cigányok védik. Vége az, hogy a könnyelmű, puskaporukat elpuffogtató cigánynépen diadalmaskodnak az élhetetlen labancok s ebrúdon vetik ki őket a várból. Ezt az anekdotaszerű történetet Arany több feldolgozásból ismerte, de fő forrása valószínűleg egy eddig ismeretlen ponyvairodalmi termék lehetett. Arany elbeszélése szerint a szorult helyzetben levő várból kiosonnak a magyarok s rábízzák a védelmet a cigányokra. Csóri vajda azonnal örökös fővajdának akarja magát kikiáltatni; ezt azonban Diridongó s párthívei ellenzik. Nagy verekedés támad,melyet a ravasz vajda úgy csillapít le, hogy nekik adja az éléstár kulcsait. Ezzel meghódítja a cigányszíveket. Óriási dáridót csapnak a puskaporukat mind elpuffogtatják. Az ágyúdörgéstől megszeppent Puk generális haditanácsot tart,melynek bölcs határozata olyan kárt okoz a labancoknak, hogy kénytelenek abbahagyni az ostromot.
    Csóri ezalatt elalszik kártyavettetésközben, álmában nagy kincset talál, fényes diadalt arat a németeken, győztesen tér vissza a várba s megalapítja nagy Cigányországot. Erre felébred s látja, hogy a németek menekülnek. A cigányok kiabálásából azonban megértik, hogy elfogyott a puskaporuk, visszafordulnak, elfoglalják a várat s a cigányokat vajdájukkal egyetemben kikergetik.
    Arany kompozíciójának legnagyobb jelessége az álomnak művészi beleszövése a mesébe, melynek fő részévé válik. A valóság csak a kezdet és a vég. Az álomnak, álomszerűségnek éreztetése az olvasóval Csóri elalvásakor és fölébredésekor, valamint az álomban történtek elbeszélésében többször (III. ének 24., 26., 27., 28., 118., 119. versszak) s a mesei elemek felhasználása által lélektanilag tökéletes és külön méltatásra volna érdemes. Másik jelessége a költeménynek a cigány-milieunek sok apró, realisztikus vonásból, megfigyelésből megalkotott remek rajza. Igazi cigányélet lüktet a cselekvényben. Arany képzeletének realisztikusan megjelenítő erejével ennek az életnek hangulatában is tökéletesen bele tud ringatni bennünket. Céljának s a komikus eposz természetének megfelelően az egyének jellemzését elejtve, itt csak fajt jellemez (még Csóriban is) s a tömegjelenetek mesteri festésével lepi meg az olvasót. De vannak még e genialis költeménynek más jelességei is.
    Arany maga azt mondja róla, hogy eposza „oly kedélyállapot kifolyása, midőn a világ folyásával és önmagával meghasonulva, torz-alakok festésében akart kárpótlást keresni”, másutt a költeményt „a pesszimizmus nyelvöltögetésének” nevezi. A Bolond Istók II. énekében (3-10.) fejti meg ezeket a homályos nyilatkozatokat s eposzának titkos célzatát. Eszerint a cigányok harca a magyar szabadságharc torzképe:

Igy én, a szentromon, emelve vádat
Magamra, a világra, ellened:
Torzulva érzém sok nemes hibádat,
S kezdék nevetni a sírás helyett;
Rongy mezbe burkolám dicső orczádat,
Hogy rá ne ismerj és zokon ne vedd:
S oly küzdelemre, mely világcsoda,
Kétségb’esett kaczaj lőn Nagy-Ida.    

    A költő szavai megdöbbentő világosságot árasztanak a költeményre. Az addig csak komikus alakok és helyzetek egyszerre szatirikusokká válnak előttünk, a célzásokat megértjük s mindennek forrását a keserű humorban találjuk meg. Ismét ezzel a három elemmel van dolgunk, melyekből az Elveszett alkotmány is alakult: a komikummal, szatírával és humorral. Különválasztásuk nagyon nehéz, szinte lehetetlen, annyira egymásba játszanak. Pl. a labancok haditanácsa merő kacagtató komikum s egyszersmind legélesebb szatírája egy régi osztrák haditanácsnak, a jelenet előadása pedig humoros. E három elem legművészibb vegyülete a Nagyidai cigányok.
    Az elveszett alkotmány eposz-paródia már hexameteres versformájánál és stílusánál fogva is; Vörösmarty és iskolája eposzainak paródiája, kifigurázása minden sértő célzat nélkül. A Nagyidai cigányok víg eposz, melyben az eposzparódia nem lényeg, csak egyik eszköze a humornak. Az eposzi stílust alig parodizálja, helyébe egyöntetű népies nyelv lép. A tartalomban már több a paródia. Van itt is tréfás invocatio. Pompás a humoros enumeratio, mely felvonultatja előttünk a szedett-vedett, rongyos cigány hősöket, kikről az eposzok módjára tud egy-egy jellemző vonást, sőt történetet mondani. A tisztes Laboda, labanc részről pedig Kusztora, Nestornak paródiái. A cigányok verekedése, valamint a Csóri álmában vívott harc remek parodisztikus csataleírások. Az utóbbit az erős torzítás a költő tréfás közbevetései (pl. lenyakazván egymást, szépen megbékéltek; mégis halott volt ő, amilyen csak kellett stb.) kiválóan humorossá teszik. Kiemeljük a humoros hasonlatokat (köztük „homerosi hasonlatok”), melyeknek nagy tömege mindvégig fenntartja a derült hangulatot. Pompás a humoros Álom-allegória. Milyen más a Toldi szemét lezáró álom, mely pillangó képében jelenik meg! Ez, mint cigányok álmához illik: csöndesen, mezítláb jön, hogy a vigadókat meglophassa. Hatásának leírása is mesteri. A humoros hangulatot szolgálják a művészileg közbeszőtt népmesei elemek és a régi cigányadomák, valamint a költő szubjektív közbevetései.
    Egyes részei szembetűnőek szatirikusak s vagy általános magyar hibákra, vagy a szabadságharcra vonatkoznak. Erősen szatirikus Csóri vajdának, a nagy álmodónak jellemzése, ki diadalról, cigányországról, új veres nadrágról álmodozik, ki sokat szónokol, de csak álmában cselekszik, még akkor sem valami okosan, pl. mikor a hivatalokat a legkevésbé alkalmasok közt osztja ki. A h hiú, önző, meggondolatlan vezérnek népe is olyan: pártoskodik, az +egyetértés közte igen vékony”, marakodik a koncon, de önzését kielégítve, mindjárt megbékül; szereti, ha Csóri sűrűn emlegeti páratlan voltát. Csak egy-két feltűnőbb szatirikus vonást említettünk. Még élesebb gúnnyal rajzolja a németek nagyképű ostobaságát, élhetetlenségét, pöffeszkedését, gyávaságát. Ezzel szerez a cigányoknak és magának elégtételt.
    A költeménynek korában nem volt nagy hatása. Egy-két lap dicsére, de többen megtámadták, így Toldy Ferenc is, aki szerint az egész „áldatlan üresség” és „szomorú aberratiója egy ritka szép léleknek”. Venni se vették s a könyv később is „százszámra hevert Julius Müllernél.” Pedig a Nagyidai cigányok Arany leggeniálisabb humoros epikai költeménye mind keletkezésének körülményeit és tárgyválasztását, mind szerkezetét, mind komikai és humoros ötletekben való rendkívüli gazdagságát tekintve.
    Még néhány kisebb humoros elbeszélő költeményt írt Arany az ötvenes években. A Jóka ördöge (1851) „pór rege” a Rózsa és Ibolyának humoros párja, a legvígabb magyar népmese, mely csak úgy duzzad a népies zamatú derült humortól, nevettető, komikus fordulatoktól, sziporkázó ötletektől. Valóságos kis remekmű a maga nemében A fülemülével (1854) együtt, melyben a minden apróság miatt pörösködő magyart figurázza ki, de nem éles gúnnyal. A költő mulat és ulattat, de nem bosszankodik; gúnyol, de jókedvűen tréfálva. A bajusz (1854) ezekkel összemérve nem oly sikerült. Mesterkéltebbnek látszik, nyelve sem az a tőrül metszett s humoros erőt sugárzó népnyelv, mint az előbbieké és A hegedű (1853) c. kedves kis humoros legendáé.
    Itt lesz helyénvaló, ha Arany humoros nyelvéről szólunk, mellyel humoros hangulatait oly tökéletesen át tudja ültetni az olvasó lelkébe. Először is felhasználja a népnyelv meglevő eszközeit, vagyis olyan szavakat és szólásokat használ, melyek a népnél is csak tréfás beszédben járatosak (pl. csücsül, rátehénkedett, egy vaklóért nem adnám). Másodszor közönséges, mindennapi szavakat és szólásokat használ, melyek a költői nyelv megszokott választékosságával ellentétesek. Ebből az ellentétből fakad a humoros hatás (pl. ámulópofákkal, azt az izét, szusz, lotyog a lóháton).  Harmadszor idegen szavakat használ. Itt is ellentét van a költői nyelv tisztasága s az idegen szó között. Negyedszer a szavakat tréfásan, tréfás kapcsolatokban alkalmazza. Ez legfontosabb kifejező eszköze humorának s az előbbi hármat is magában foglalhatja. A tréfás kapcsolat a megszokottól eltérő, furcsa, fonák s éppen azért meglepő, disszonáns s a humornak két alkotó elemét, a komolyat és nevetségest rejti magában (pl. csősze indulatának, a prózát is megette, bevette a várnagyi hitet, a direktor szent ajtaján, bagót csemegézve stb.). Ide tartoznak a szójátékok, szójátékfélék is (pl. behunyott szemével oly szomorúan néz ki). A tréfás trópusok és figurák kitalálásában is nagy mester, kinek nyelvművészete páratlan a legkülönbözőbb humoros hatások előidézésében.

Forrás: Szinnyei Ferencz: Arany János - Költők és írók – Élet- és jellemrajzok az irodalom köréből – Budapest, Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1909.

Szinnyei Ferencz: Arany János V. - Költők és írók – Élet- és jellemrajzok az irodalom köréből

 

V.

A dicsőséget sokan lelkük nyugalmával fizetik meg. Arany ezek közé tartozott. Míg „közönséges” ember volt, természetesnek találta a „közönséges”, szürke,  polgári életet; de egyszerre költő lesz, aki költőkkel, írókkal barátkozik, aki igazán csak irodalmi dolgok iránt érdeklődik, kitől igen sokat várnak. Egyszerre érezni kezdi, hogy le van nyűgöve; családját kell eltartania, dolgoznia kell a mindennapi kenyérért és milyen munkát! Kicsenyeskedő és korlátolt kisvárosi emberek közt kell élnie, kik nem értik meg, kiknek „nem kell a Pegasus, ha politikai cikkekből nincs a nyeregtakarója”. „Ez az én életköröm oly prózai valami – írja Szilágyinak 1848 elején –, hogy sokszor hétszámra nem tudok kibontakozni a prózai hangulatból. Hiába! Költőnek szabadnak, függetlennek kell lenni: köszönöm én a versírást, amit ottan-ottan sertéspassus írás és a Liptákné segít sem a jó Isten, sem a jó emberek: hát húzzuk az igát s nézzünk a föld, nem az ég felé”. Innen kezdődik küzdelme a sorssal, mely a függetlenséget makacsul megtagadja tőle és mindvégig olyan működési örökre kárhoztatja, melyek nem neki valók. És ettől fogva kezdődik küzdelme önmagával. Az „örök kétely” emészteni kezdi. Nem bízik önmagában, azt hiszi, hogy tanulságosan nagyra becsülik s ő ennek nem tud megfelelni és ha tudna is, körülményei nem engedik. Ez a kételkedés és önbizalomhiány ekkor még nem uralkodik akaratán, mint később, de egyes nyilatkozatai azt sejtetik, hogy már keletkezőben van. A Kisfaludy-Társaság 1848. február 1-én tagjai sorába választja, de örömét elrontja egyes írótársak irigysége, vagy vélt kicsinylése, melyről keserűen panaszkodik Toldy Ferencnek. A lelki bajokhoz egyéb is járul. Szalontát 1847-ben nagy tűzvész pusztította el: 2175 épület égett le. Arany lakása ugyan sértetlen maradt, de a város félig-meddig tönkre ment: emiatt mind rendetlenebbül kapta jegyzői fizetését. Anyagi gondok kezdték nyugtalanítani, melyek később is nagy szerepet játszanak életében.
     A nagy év, 1848 elején, mikor még minden csendes, a Murány ostromának kiadásával foglalkozik. Az egészet Petőfi intézi. Emich csak 100 pengő forintot akar érte adni; ennek oka Petőfi szerint az, hogy a Toldi nem kelendő, mert drága. Végre maga Arany adja ki. A nyomtatási költségeket Emich, a bizományos levonja az ezer példány jövedelméből. Április elején jelenik meg elég csinos, 40 p. krajcáros kötetben A címlapon „beszélynek” nevezi Arany s Vörösmartyból vett mottójával: „Ó hölgy! Az Isten gyönyörül teremte tégedet”, előre sejteti felfogását Szécsi Máriáról (Arany így írja). Művének alapeszméjét röviden így foglalhatnók össze: a nő nem hadakozásra, hanem szerelemre van alkotva. Petőfi Szécsi Máriájának ugyanez az alapeszméje. Csodálkoztak is mind a ketten a meglepő találkozáson, mikor megismerték egymás munkáját. Tompa a maga elnagyolt és gyenge költeményében elejti a szerelem motívumát s az esküszegést emeli ki.
    Szécsi Mária és Veselényi Ferenc szerelmét, mely Murányt a császáriak kezére juttatta, tudvalevőleg már Gyöngyösi István  megénekelte Márssal társalkodó Murányi Vénusában (1664) húsz évvel az esemény után. Arany felhasználja adatai egy részét, de költeményének meséjét br. Mednyánszky: Erzählungen, Sagen und Legenden aus Ungarns Vorzeit (1829) c. gyűjteményéből veszi, melyben a történet Brautwerbung címen olvasható. Ez külön is megjelent 1817-ben egy német folyóiratban, ahol Kisfaludy Károly olvasta s ennek alapján írta meg 1820-ban Szécsi Mária vagy Murányvár ostromlása c. négy felvonásos drámáját. Arany ezt is ismerhette még vándorszínész korából. Kisfaludy nyomról-nyomra követi Mednyánszky novelláját.
    Arany négy „szakaszra” osztja elbeszélését. Az elsőben Veselényi haditanácsába vezet bennünket. Látjuk, hogy az ostromló vezér szorultabb helyzetben van, mint az ostromlott vár. Rohamai sikertelenek voltak s most közeledik Rákóczi György ellenséges serege, mely itt éri táborát, ha addig be nem veszi a várat. A második szakaszban egy tábori követ képében maga megy a várba, hol nem tudván okokkal rábírni Máriát pártjának elhagyására, egy előre megírt szerelmi vallomást ad át neki s hirtelen távozik. Ezt a valószínűtlen és szerencsétlen motívumot Mednyánszkytól veszi át Arany. Mária is észreveszi, hogy Veselényi otthon, előre megírja szépségének dicsőítését és vallomását s nem is tartja őszintének. Hát Veselényi nem veszi észre, hogy levele csakis ilyen hatást kelthet? Ez Aranynál szokatlan lélektani hiba. A harmadik szakasz Veselényi kalandos árba lopódzását s tőrbe esését, a negyedik a színpadias vérpad-jelenettel való próbát, azután Máriának s a várnak meghódolását mondja el. A mesének nemcsak e fő pontjai, hanem részletei is Mednyánszky novellájából valók, néhány kisebb részletet Gyöngyösi szolgáltatott. A nyers anyagot ügyesen alakítja egésszé s az eseményeket egy napnyi időtartamra koncentrálja, ami elbeszélő költeményben elég ritkaság s inkább drámában van helyén. Maga mondja, hogy a cselekvényt mindenütt drámaivá akarta tenni, ezért festette az érzelmeket és indulatokat is igen részletesen s hogy ez sokat ártott költeményének. Mindenesetre a pontos lélekrajz volt a fő gondja s nem egy finom vonással lep meg az elbeszélés folyamán. Pl. Mária lelki háborgását, mikor Veselényire ár s asszonyos következetlenségét megkapóan ecseteli (III. sz), valamint hiúságát, midőn gazdagon felöltözik, hogy Veselényit a vérpadon meghódítsa. Kissé azonban meg is sokalljuk a részletes lélektani rajzot, melynek fő célja az, hogy elfogadhatóvá tegye a két ellenfél ébredő s erősbödő szerelmét. Ez azonban nem sikerül, nemcsak azért, mert néhány óra alatt történik az egész, hanem egyéb okok miatt sem. Arany drámaivá akarta tenni a cselekvényt és kissé színpadiassá, mesterkéltté tette.
    Alakjai nem mindig a Toldi egyszerű és igazi emberei, hanem sokszor színészek, akik szerepeiket nagy igyekezettel játsszák, de egészen nem elégítenek  ki bennünket. A vérpadjelenet (mely Mednyánszky bűne) annyira színpadias, hogy teljesen hidegen hagy. A vérpadon szónokló Vesselényi éppen oly kevés érdekeket kelt, mint a „bakó” végszóra belépő Mária, ki pártját elhagyja, hogy „kövessen férjet”. A fekete teremnek, melyben a jelenet történik:

Ajtaja kettő van: középen és balra,
Emennek ablaka fátyollal takarva,
Amaz kettős ajtó, a folyosóra ki -

valóságos színpadi utasítás a rendezőnek. A lélekrajzokat csupa monológokban adja. Általában egy költeménye sincs Aranynak, melyben személyek annyit beszélnének, vagy inkább szónokolnának, mint ebben. Mindig szónoki, vagy színpadi pózokban látjuk őket s szavaikon keresztül nem tudunk igazán lelkükbe pillantani. Sok szó, kevés bensőség. Ez a szónokok egyik fő hibája a költeménynek. Az első szakasz csupa szónoklat (a tanácskozás); mily hosszú pl. az öreg Solymosinak, a követnek beszéde, vagy később Veselényi monológja! A második szakasz nagy részét Mária, Veselényi és a hű Rákóczi-párti Kádas (Solymosival, ,a derék vén katonával együtt, legsikerültebb alakja a költeménynek) beszédei teszik. A harmadik szakaszban Mária monológjai s Kádassal való párbeszédei (vagy páros szónoklatai) szintén hosszadalmasak, a negyedik szakasz hasonlóképpen tele van beszédekkel. Solymosi körülményes elbeszélése közvetlenül a befejezés előtt nem is helyénvaló. Ennyi szónoklatot, ha még oly sikerültek is, nem bír meg egy költemény. A néhol gyönyörű leírások némileg kárpótolnak bennünket a sok beszéd okozta fáradságunkért. Ilyenek az alkonyatnak végtelenül hangulatos és Veselényi érzelmeivel művészi kapcsolatba hozott festése, vagy a közeledő s kitörő viharé (a III. szakaszban).
    A költemény nyelve is különös Arany ebben oly nyelvet akart megkísérteni, „mely az irodalmi s népies nyelv közt mintegy középet tartson, erős legyen, de ne czikornyás.” Ezt nem sikerült egészen elérnie. Az egyszerű, sokszor népies nyelvbe ilyen szavakat vegyít: nyugtanya, fellengő, ismeretség, cselekvéstér, egyéni szabadság, szíve hölgye,  közjó, közügy, méltányol, üdvének rohama stb., melyek kirívók oda nem illő voltuk, vagy prózaiasságuk miatt.
    Még egy nagy hibája van a költeménynek. Alapeszméjénél fogva: „az Isten a némbert szerelemre teremté”, humoros költemény lehetne. Mária csak addig hős és szilárd amazon, míg szerelmes nem lesz, akkor feladja a várat s férjhez megy a hódítóhoz. Kész vígjáték-tárgy, csakhogy Arany a vígjátéki motívumokat szinte tragikusan dolgozza fel s innen az egész költeményt jellemző erőltetettség, komoly feszesség. Máriát komolyan is veszi, meg nem is. Heves politikai szónoklatán bizonyára Veselényivel együtt mosolyog. (II. 51.) Komolyan rajzolja küzdelmét ébredő szerelme ellen, de mi nem nyomhatunk el egy mosolyt, mikor azt halljuk, hogy Mária, ki előbb elszakítja s eldobja Veselényi levelét, majd el akarja égetni, Kádassal még egyszer felolvastatja magának, aztán „záros fiókjába veti”. Végre mégis elégeti, de csak a felét, a másik felét elolvassa s újra elteszi. Éppen így vagyunk Mária büszke, méltatlankodó beszédeivel és azzal a fejtegetésével, hogy csak a „közjó érdekében” s nem szerelemből akar Veselényi felesége lenni. A komoly részleteket olvasva nem egyszer nevetni szeretnénk, de nem merünk, mert a költő erre ne4m ad engedelmet. Ez a vegyes hatás a mű másik fő hibája, mely leggyengébb elbeszélő műve Aranynak (az Elveszett alkotmányt csak kísérletnek tekintve). De más elbeszélők műveivel összemérve még mindig derekasan megállja a helyét, mert a Toldi fejtegetésében kiemelt eredeti epikus kvalitások legnagyobb részt ebben is megvannak, ha nem oly mértékben is. A kritika bizonyára elismeréssel fogadja, ha nem 1848 elején jelenik meg, mikor, Arany szavaival élve: „a  politikai rajongás miatt teljesen ignorálták.”    
    A párisi februáriusi forradalom, mit tudjuk, Európa több nemzetét hasonló mozgalomra lelkesíti. Németország több államában s Olaszországban a nép feltámad elnyomói ellen. Március 13-án kitör a bécsi forradalom s ennek hatása alatt 15-én a pesti, mely vér nélkül kivívja a sajtószabadságot. Petőfi, a mozgalom lelkét örömmel üdvözli Arany. „Vedd kézszorításomat polgári dicső küzdelmeiért… - írja neki – meg nem állhatom, hogy örömem s büszkeségem teljében fel ne kiáltsak: O et delicium et dulee decus meum. Add hát kélzszorításomat s ölelésemet a lelkes Jókai Mórnak is.”Ugyanebben a levélben írja, hogy Toldi estéje elkészült. Az év első hónapjaiban serényen és kedvvel dolgozott rajta, noha egész napját hivatalának s estéjét családjának szentelvén, csak reggelenként írhatott egy fél órát. Az Életképek s a győri Hazánk, hova Petőfi is dolgozott, már előbb közölt belőle mutatványt, az egész azonban nem jelenhetett meg. Arany ugyan elküldte Petőfinek, de az akkori zavaros időkben nemigen lehetett kiadót találni s a kézirat hosszas vándorlás után az év végén visszakerült a költőhöz, hogy csak évek múlva lásson napvilágot többé-kevésbé megváltozott alakban. Tehát Toldi élettörténetének eleje és vége készen volt, csak a közepe, Toldi férfikorának története, hiányzott. Petőfi buzdította is, hogy ha a fejét és lábát megcsinálta, kötelessége a derekát is megcsinálni és Arany meg is ígérte, hogy majd gondolkozik a dologról, de neki a munkához mindig nyugalom kellett, mint önéletrajzában mondja, ekkor pedig a nyugalom nagyon is hiányzott. Ebben az időben adta ki Petőfi Coriolanus fordítását „Shakespeare össze színművei” első köteteként. A címlap szerint Arany, Petőfi és Vörösmarty fordították volna a többit. Petőfi sürgette a Windsori víg nők, vagy János király fordítását, melyekkel Arany már régebben próbálkozott, de azt felelte, hogy régi fordításai tűzrevalók, újak meg nincsenek s nem tudja, egyhamar lesznek-e, mert kedvét nagyon „lerombolták hivatalos komisz dolgai”, melyeket a közigazgatásban beállott zavar okozott.
    Nemsokára új munkaköre is akadt. Az első magyar minisztérium fontosnak tartván, hogy a nép kellőképpen felvilágosíttassék a nagy, országos átalakulásról s némileg műveltessék is, elhatározta egy jól szerkesztett néplap kiadását, illetőleg segélyezését. A lap megteremtését egy választmányra bízták, melyben Petőfi is benne volt, ki Aranyt ajánlotta szerkesztőnek, amit egyhangúlag elfogadtak. Petőfi számítása szerint 3000 pengő forint lett volna a szerkesztő jövedelme,  azért írt Aranynak, hogy rögtön jöjjön; „A mint levelemet megkapod, ülj tüstént kocsira, vagy á la Zajtay István uram lóra s rohanj”. Arany fel is jött  s vagy egy hétig Petőfiék vendége volt. Megismerkedett Petőfi szüleivel s az íróvilág több tagjával: Jókaival, Lisznyaival, Lankával, az idősebbek közül Vörösmartyval, Garayval s másokkal. Ekkor vitte el Petőfi Barabáshoz, aki lerajzolta. Ez az arcképe jelent aztán meg az Életképekben. (I. 26. sz.) A néplap dolgában azonban nem látván elég állandóságot, nem akarta családját kockára tenni az állásáról való lemondással s átengedte volna a szerkesztést Vas Gerebennek, aki szintén pályázott rá. Végre Petőfi unszolására Vas Gerebennel úgy egyezett meg, hogy ez legyen a felelős szerkesztő, ő pedig a „szerkesztőtárs” s a tiszta jövedelmen osztozzanak. Arany neki való feladatnak tartotta, hogy „a népet az irodalomban lassan-lassan emelje”, mert régi, kedvenc eszméje „költői hatást gyakorolni a népre”. Ki is fejtette, hogyan kellene a jó néplapot szerkeszteni. Tervei, tanácsai mind kitűnőek, a néplélek igazi ismeretéről tanúskodnak s ha ezek szerint szerkeszt Vas Gereben, lapjuk ideális néplap lett volna. Június 4-én indult meg a Népbarátja mit hetilap s Arany szorgalmasan dolgozott bele novemberig, amikor látván, hogy nem tudja a lap vezetését helyes irányba terelni s hogy az Vas Gereben gondatlansága következtében mind silányabb lesz, nem törődött vele. Az 1849. március 16-i számtól kezdve neve sem szerepel többé mint „szerkesztőtársé” a lapon, mely a június 10-i számmal meg is szűnt.
    Öt hónapon keresztül buzgó és lelkiismeretes munkatársa volt a lapnak, melyben a következő, zamatos magyar nyelven írt tartalmas politikai cikkei jelentek meg: Önkénytes sereg, Segítsünk a hazán! Ismerkedés, Országczímer, nemzetiszín, Mentsük meg a hazát! Kinek van igazsága? Mik voltunk? Mivé leszünk? (Magyarország története dióhéjba szorítva), Fellázadtunk-e mi magyarok? Ezeken kívül hét népies költeménye jelent meg, köztük Losonczi István, egy 80 versszakra terjedő „népies krónika”, mely egyetlen hosszabb költeménye ebből az időből. Tárgya a temesvári hősnek vitézi védelme és halála, valamint feleségének Pekri Annának nemes áldozatkészsége, mellyel mindenüket pénzzé teszi, hogy sereget toborozzon férje segítségére. Célja például állítani oda Losonczit és nejét, hogy a népet önfeláldozásra lelkesítse. Előhangjában ezt nyíltan is kifejezi:

Sokszor elgondolom: én uram Istenem!
Ha jőne hazánkra egy nagy veszedelem,
Feltámadna-é a magyar mind egy lábig,
Vérrel és vagyonnal védeni halálig?

A történetet egyszerű bensőséggel a nép nyelvén mondja el.
    AZ Életképekben, melynek, mint tudjuk, rendes munkatársa lett, az 1848. évben tíz kisebb költeménye jelenik meg a Toldi estéjéből közölt mutatványon kívül.
    A munkához valóban nincs kellő nyugalma, az egymást kergető nagy események folytonos izgalomban tartják. Közeledik az első népképviseleti országgyűlés, júniusban vannak a választások. A szalontai nép, mihelyt megérti, hogy joga van választani, minden rábeszélés nélkül Aranyt jelöli képviselőnek. „Oly erős közvélemény lett Szalontán mellettem – írja Petőfinek –, mint aránylag Kossuth mellett sem volt az országban.” S mégis megbukik otromba kortesfogások s a „tekintélyek” pressziója következtében. Petőfi, ki tudvalevőleg ugyanígy járt, keserű gúnnyal írja barátjának: „Ejh, ejh, Jankó, hogy te nem lettél követ! Ez valódi csapás… rám, ki már erősen számítottam arra, hogy a jegyedet nekem fogod adni, mely szükséges lesz, hogy az ember a nemzetgyűlést a galériáról! Bámulhassa… hahaha! Én tehát a galériára szorultam! Én a galériára!… Szegény nép, szegény nép, legfanatikusabb barátod csak úgy a távolból fogja hallgatni, mit végeznek sorsodról…” Mindenesetre jellemző tény, hogy Arany és Petőfi, kik maguk is a nép fiai s mint költők és emberek a nép legigazabb barátai,  hiányzanak az első népképviseleti országgyűlésről.
    A csalódás keserűségét azonban csakhamar feledtetik velük a nemzet életében beállott nagy fordulatok. A bécsi reakció által titkon felbujtott nemzetiségek fellázadnak, Jellasics horvát bán seregével szeptember 11-én betör az országba s megkezdődik a nemzet élet-halál harca szabadságáért. Petőfi a honvédseregbe áll kapitányi ranggal, Arany mint tisztviselő tesz szolgálatot a hazának s a Szalontán átkelő számos csapat elszállásolásával és ellátásával, valamint az újoncok állításával  járó tömérdek fontos teendőt végzi s emellett nemzetőri szolgálatot is teljesít. A szalontai nemzetőröket Aradra rendelik november elején. Arany is velük megy (teljes honvéd-fölszereléssel) s két hetet tölt ott, míg egy másik csapat föl nem váltja őket. „Kimondhatatlanul jól esik visszaemlékeznem ama péntek éjszakára – írja Petőfinek –, midőn estei 10 órától reggeli 2 óráig, tehát négy teljes órán keresztül, Arad város piarczán mint kitűzött riatéren részint állva, részint ülve, főleg pedig hasmálva observálgattuk a borongó holdvilágon fel-felvillanó álgyú villámokat, hallgattuk az egymásba szakadt dörrenéseket s kushadtunk a mellettünk szétpattogó bombák forgácsai elől. Ez, leszámítva a félelmet, isteni mulatság volt.” Berge várparancsnok négy óra alatt ötszáznál többet lövetett a városra. Erre emlékezve énekli később Bolond Istókjában:

Oh! láttam én (hisz ott is voltam egyszer:
Tenni kevés – de halni volt esély)
Győzelmeid napját…

    Petőfi neje kisfiával, kinek Aranyék voltak a keresztszülei, 1849 február havának végétől május végéig náluk lakott Szalontán, míg férje az erdélyi csatatereken harcolt. Az év első hónapjaiban a magyar hadsereg egyik diadalt a másik után vívta ki s a szabadság ügye győzni látszott. Arany ebben bízva s mivel Szalontán többé semmi kilátása sem volt a megélhetésre (fizetését nem kapta), hivatalért folyamodott Szemere Bertalan belügyminiszterhez, aki május hó közepén kinevezte belügyminisztériumi fogalmazóvá. Családját Szalontán hagyva Debrecenbe sietett, hol akkor a kormány és az országgyűlés székelt és elfoglalta új hivatalát. Itt egy népies irodalmi vállalatot indított meg A szabadság zengő hárfája címen, mellyel a népre akart lelkesítőleg hatni. A ponyvairodalmi termékekhez hasonló kis füzetkékből kettő jelent meg, melyekben öt költeményét közölte. Állami támogatásért is folyamodott, de a szabadságharc új nagy fordulata elterelte a figyelmet minden egyébről. A minisztériummal június elején Pestre ment, Garayéktól bérelt egy szobát s gyakran érintkezett Petőfivel, ki ekkor tiszti rangjáról lemondván, szintén Pesten tartózkodott. Ekkor beszéltek utoljára egymással. Az orosz invázió hírére szabadságot kért és sietett haza Szalontára. Itt kapta Petőfi utolsó levelét s utolsó üzenetét Ugráról, mikor a költő az erdélyi csatatérre sietett Bemhez. „Miért nem jött Szalontára? – írja Arany –, mert Berénytől Váradra egyenesebb amúgy s ő sietett – meghalni.”
    Nemsokára megkezdődött az oroszok elől való menekülés. Vörösmarty, Bajza és Vachott Sándor Szalonta felé menekültek s néhány napig Aranyéknál laktak. Görgey seregének átvonulása után megjelentek az oroszok s Arany, kit forradalmi cikkei és versi, valamint kormányhivatala a győztes hatalom előtt eléggé kompromittálhattak, harmadmagával egy darabig bujdosott és rejtőzködött, de azután visszatért szülővárosába s kétségbeesetten tekintett családjának és magának reménytelen jövője elé.

Forrás: Szinnyei Ferencz: Arany János - Költők és írók – Élet- és jellemrajzok az irodalom köréből – Budapest, Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1909.

Szinnyei Ferencz: Arany János - Költők és írók – Élet- és jellemrajzok az irodalom köréből (I-IV.)

 

I.

    Arany János Bihar-megye szülötte. Az érdekes történelmi múlttal dicsekvő nagy „Biharország” sok jeles íróval ajándékozta meg az országot; itt született többek közt: Pázmány Péter, Kazinczy Ferenc, Szentjóbi Szabó László, Földi János, Csengery Antal, Csató Pál, Pálffy Albert és Szigligeti Ede.
    Az Arany-család valószínűleg bihari eredetű s a Toldiak fészkéből, Nagyfaluból származik, bár mások szerint a szilágysági Nagyfaluból szakadtak Biharba. Az bizonyos, hogy már a XVII-ik században Nagyszalontán találjuk az Aranyokat, akik ugyanebben az időben, 1634-ben nyerték nemes-levelüket I. Rákóczy György fejedelemtől. Nagyszalontát ekkor Bocskai hajdúi lakták, kiket a fejedelem tömegesen nemességre emelt. Ők építették fel újra a Toldiak várát, melynek maradványa a híres „csonka torony”. A hajdúk ivadékainak nemességét később nem ismerték el s emiatt óriási pör támadt, melyben az Aranyok is a hajdúk pártján szerepelnek. Később külön, nemes-levelük alapján pörlenek nemességükért, de hiába.
    Arany György, költőnk atyja, még folytatja a pört, ami egyebet nem eredményez, mint azt, hogy a szegény földmíves még szegényebbé lesz. Szerencsére felesége, Megyeri Sára jó gazdasszony, ki a kis gazdaságot rendben tartja. Erre szükség is van, mert családjuk nagy s fenntartása elég gondot okoz. Mikor tizedik gyermekük, Arany János 1817. március 2-án megszületik, a szülők már elég öregek: az apa majdnem ötven éves, az anya negyvenöt. Gyermekeik közül ekkor már csak Sára, a legidősebb él, ki maga is férjes asszony s törődött édesanyja helyett kis öccsét szoptathatja. 1823-ban házuk (Arany szülőháza) leég s helyette már csak igen szegényes házacskát építhetnek. Az öreg szülők, „kik patriárchai kegyességgel ékeskedtek”, a sorsnak sok csapása után a vallásban s kisfiok nevelésében kerestek vigasztalást. „A kis bogárhátú viskó szentegyház vala, hol fülem soha egy trágár szót nem hallott”, mondja maga a költő.
    Első tanítója az édesapja volt, ki az alig három-négyéves fiúcskát megtanította olvasni s beléoltotta a maga mély vallásosságát és erkölcsi érzékét. Az első könyv, melyet fia kezébe adott, a biblia volt. A kis Jani, kinek testvérei nem voltak s játszótársai sem igen, mindig tisztes öreg szülei körül volt, kik szerető gondossággal kényeztették. Ez a nevelés korán komollyá és érzékennyé teszi a „testi dologra vézna és ügyetlen” gyermeket, kinek ez az érzékenysége kétség kívül gyengébb szervezetésben gyökeredzik. Mindennapi tapasztalat, hogy a testileg gyengén fejlett gyermeknek szelleme annál korábban és erősebben fejlődik. Így volt ez a kis Janinál is. Még iskolába sem jár s már tud olvasni, bizonyos olvasottsága is van: ismeri a bibliát, zsoltárokat s a ponyvairodalom egyes termékeit. Emlékezete is fogékony: a biblia és a zsoltárok egyes helyeit könyv nélkül tudja, sőt édesapja, aki diákos ember volt, a Pater nosterre és a Credora is megtanítja, úgyhogy mikor hatéves korában iskolába kerül, rögtön elsőnek teszik az osztályban s a szalontaiak csodájára járnak a kis tudósnak. Szalontán egy rektor s több altanító vezetése alatt ún. partikula volt, mely az elemi iskolán kívül hat gimnaziális osztályból állt.
    Itt tanult Arany tíz évig, 1823-tól 1833-ig, mindvégig kitűnő sikerrel. Gyengébb társait már korán tanítgatja. Jóformán kezdettől fogva tanítva tanul, ami önállóságra szoktatja, de sok fejtörésébe és fáradságába is kerül s egyik oka koravénségének. Az bizonyos, hogy haszna is volt belőle, mert részben ennek köszönheti tudásának világosságát és rendszerességét. A tanult dolgok nagy része homályban marad a kisdiák előtt, ki legtöbbször gyermekes szórakozottsággal ügyel a hallottakra; de Aranynak mindent jól kellett értenie a legkisebb részletekig, mert márképpen nem tudta volna a tanultakat társainak világosan megmagyarázni. Tudományszomja egyre növekszik. Egyetlen mulatsága az olvasás. Ami könyvet csak talál a városban, kölcsön kéri vagy megveszi. Elolvassa Gvadányi Falusi nótáriusát és Rontó Pálját, Haller Hármas históriáját, Decsy Osmanografiáját, olvas régi széphistóriákat s ponyvairodalmi terméket tömérdek sokat. A bibliát kétszer, háromszor is elolvassa. Alig kerül az első grammatikai osztályba, már a könyv- és versírót tartja a legnagyobb embernek s a rímeléssel is megpróbálkozik, megénekelve az iskolai élet egyes mozzanatait.
    Szalonta és környéke maga is alkalmas volt arra, hogy a gyermek komoly irányban fejlődő lelkét foglalkoztassa. A bihari rónaság, melynek mintegy végpontja Szalonta, megtölti lelkét a magyar Alföld természeti képeivel; a bihari magyarság változatos népéletének jelenetei mélyen emlékezetébe vésődnek s a Szalontához és környékéhez fűződő mondák, melyeket édesapja beszél el neki, képzeletét a múltak fele vonják. A „kicsi sápadt gyermek” bebarangolja a tájat, vadrécetojást szed a Szigettó körül, hova a hajdúk törököket hordtak fogságba, gyakran ül a Testhalom tetején, mely alatt annyi török vitéz nyugszik, bejárja a helyet, hol Győry Jakab híres éjjeli harcát vívta, ismeri a Csonkatorony történetét, sokat hall a Toldiakról, Szalonta egykori urairól s ősükről, a „híres-neves” Toldi Miklósról. Vára árkainak helyét is megmutatja neki édesapja. Így keletkezik és erősödik a múlthoz való vonzalma, mely később annyira jellemzi költészetét.
    Felsőbb iskolás korában „már halomra írja verseit” s mint afféle poétát kezdi ismerni a szalontai kis világ, sőt a környék is, amire nagyon büszke. Tanítói, kik a debreceni kollégiumból kerültek Szalontára, természetesen Csokonait tűzik eléje mintaképül s Kovács Józsefet, akit a rímelés mesterének tartanak. Különösen Kovács Pál, egyik rektora foglalkozik sokat a kis poétával, s bevezeti a magyar költészet ismeretébe. Útmutatása egyoldalú, mert „az akkori irodalom korifeusai Szalontára nézve nem léteztek” s így a tanulékony és lelkes tanítvány a félszázaddal azelőtt divatos irodalmat ismeri meg. Bessenyei Milton-fordítása, Tanárky Tasso-fordítása, Péczely Heuriása, Gáti költeménye: Második József a máramarosi éhségben (1792), Dugonics regényei bizony elavult dolgok már abban az időben s Arany ezeket olvassa. Nem csoda, hogy mikor az Aurora egy kötete s ifj. Péczely József Lantja (anthologia a debreceni kollégium növendékeinek munkáiból) kezébe kerül, az ezekben olvasott művek stílusa és előadási módja inkább elidegenítő, mint vonzó rá nézve. A nyelvújítás vívmányait nagy mértékben felhasználó akkori költői irány később is idegen maradt előtte s lelke a régies és népi felé vonzotta mindvégig. Íme a környezet s az ifjúkori lelki hatásos maradandó nyoma!
    A szalontai iskolában németül is tanul s a latin nyelvben annyira halad, hogy az akkori divat szerint latin verseket ír. A klasszikusok közül Horatiust, Ovidiust, Vergiliust, Liviust buzgón olvassa s másokkal is örömmel foglalkozik magánszorgalomból, ha ideje van rá.
    Látván, hogy szülőinek még az a kis költség is nagy gondot okoz, melyet taníttatására, könyveire fordítanak, tizennégy éves korában praeceptorságért folyamodik, melyet el is nyer. A praeceptorok a felsőbb osztályok tanulói voltak, kik az elemi osztályokat tanították s egyéb dolgot is végeztek, pl. a harangozást. Bent laktak az iskolában s rossz tartás mellett alig volt több évi jövedelmük száz váltóforintnál. Arany is beköltözik az iskolába s ott nyomorog praeceptor társaival, kiknek nyersebb mulatságait kerüli s ha fárasztó napi munkáját elvégezte, könyveit veszi elő. Önképzésére csak korán reggel és későn este lophat egy kis időt. Milyen nehéz és szomorú élet ez egy tizennégy-tizenöt éves gyermeknek! Verőfényes mező helyett poros iskolaszoba, gondtalan játék helyett komoly, fárasztó munka a mindennapi kenyérért. Nem csoda, hogy Arany sohasem volt igazán fiatal.
    A praeceptorság nem sokat jövedelmezett s mikor 1833-ban elvégzi a szalontai partikula hatéves tanfolyamát, alig van annyija, hogy novemberben a beöltözés költségeit fedezhesse, a debreceni kollégiumba „subseribálván”. Bennlakó diák lesz s vagy százötvenedmagával egy teremben hallgatja a tudós professzorok magyarázatait. „Halvány, sovány alakját hosszú tóga fedi, mint gyászlobogó a nyelét.” Sokat nyomorog és koplal, mert szegény szülei nem segíthetik s ő jól tudva ezt, nem is kér tőlük segítséget. „E helyzet iszonyú volt reám nézve. Hány kiússza így a kollégiumot? Nekem nem volt erélyem küzdeni” – írja önéletrajzában. Érzékeny s önérzetes lelke nem bírja el a nyomorúságot s a tehetősbek lenézését; mások könyörületességéből sem akar élni, inkább abbahagyja tanulmányait s az első félév végén, vizsgálatot sem téve, elmegy Kisújszállásra ideiglenes tanítónak, hogy az ott szerzett pénzen tanulmányait folytathassa. Itt időzik az 1834. év március végétől l1835 április elejéig. Keményen kell dolgoznia, mint szalontai praeceptor korában, de legalább nem nyomorog, kellemes környezetben él s önképzésére elég időt fordíthat. Rektora Török Pál,  a kélsőbbi superintendens, szép könyvtárát rendelkezésére bocsátja, melyben kedvére búvárkodhatik. A német nyelvben annyira viszi, hogy Schillert eredetiben olvashatja, elkezd franciául tanulni, megismeri az újabb magyar irodalom termékeit, lefordítja az Aeneis néhány énekét.
    „Új erővel s buzgalommal, de szinte sovány erszénnyel” tér vissza Debrecenbe, hol megkezdi a második félévet. A kisújszállási pártfogóktól olyan szép ajánló leveleket kap, hogy a debreceni tanárok figyelme is feléje fordul s közülük egyik, Erdélyi József kis leánya tanítását bízza rá, amiért minden nap ebédet kap nála. Ezentúl már nem koplal, a test megkapja a magáét, de a lélek nélkülöz s  jobb lét után eped. Diák életét maga beszéli el Bolond Istókjának II. énekében.
    A kollégium, ez a „taposómalom” nem elégíti ki, „mindig valami olyanért sóvárog, mit nem tanítnak a tudós tanárok”. A tudományért lelkesül, de lelkesedését lehűti a sok pedáns és száraz magyarázat. Lelke a csillagok közt, a végtelenben kalandozik s közellátó szemével hiába erőlködik, hogy a tábláról leolvassa a számtani képleteket. Szeretné megismerni a természetet, de az iskolában csak a kövek és virágok neveit magoltatják vele. A történelemben a korok lelkébe akarna látni, de csak a királyok és csaták lajstromát kapja. Rajong a klasszikusokért, elragadja a műveikben nyilatkozó szellem; de hiába! Kénytelen sivár szóhüvelyezéssel megelégedni. A logikának száraz tételei elrettentik. Inkább érzésére bízza magát  s verset ír és íme, verse „észtanszerűbb, mint a próza.”
    Kötelességérzete már ekkor erős. Tanul becsületből, bár kedvetlenül s eminens diák lesz; de ha van egy kis ideje elvégzett dolgai után, melyre „önvád nélkül” szert tehet, olvas mindenfélét, ami csak keze ügyébe kerül: hírlapot, ponyvát, juhtenyésztésről szóló munkát, régi vallási vitairatot, nyelvtant, szótárt, idegen nyelvű könyvet és roppant fáradsággal iparkodik megfejteni a nehéz mondatok értelmét. Szeme romlik, de elméje mind egyre világosodik. „A kötelességnek szúrásitól” menekülve néha a Nagyerdőn bolyong ábrándozva, vagy lakótársaival borozgat s szép sidkant hangja belevegyül víg dalaikba. Megpróbálkozik a szoborfaragással, bár fogalma sincs annak rendes módjáról, a festéssel, melyet gyermeksége óta kedvvel gyakorol, majd a zenével. Elpöngeti a gitárt, énekel s megtanulja a hangjegyolvasást. Lelke folyton háborog, valami „czél nélküli czél felé sovárog”, de a cél elérésének nem leli útját-módját.
    1835-ben megnyílik az új színház Debrecenben s Arany lesz legbuzgóbb látogatója. Ha pénze nincs, óraszámra „elkuncsorog” Thalia szerény temploma körül; lesi, bámulja a színészeket és színésznőket, még volt társait is, akik a kollégiumból megugorván, „aktorok” lettek. Otthon szaval, énekel, tükör előtt pózol, folyton drámákat olvas és végre elhatározza, hogy színész lesz. Elhatározása meglepi tanárait, kik a kétségtelen hivatás jelének tekintik, hogy a legjobb diákok egyike csupán a művészet iránti vonzalomból színész akar lenni s még bátorítják is, különösen egyik öreg tanára, ki Shakespeare tanulmányozását köti lelkére. Csakis így érthetjük meg, hogy az óvatos, kötelességtudó, komoly ifjú ilyen kétes jövővel kecsegtető lépésre vetemedik. Erdélyi megengedi, hogy ezentúl is taníthassa leányát s nála ebédelhessen. 1836 február végén (tehát összesen három félévet végezvén a kollégiumban) kikéri eminens bizonyítványát s beáll Fáncsy színtársulatába.
    A messziről ragyogónak nézett élet közelről nem bizonyul valami elragadónak: „erdő, terem, kulisszák, kortinák mind lécz, papír, vászon, kötél, fonák”. Eleinte a kellékeket kell cipelnie, a színfalak mögött mennydörgést és ágyúszót mímelnie. Nagy shakespeare-i rollék helyett bizony csak apró szerepek jutnak Thalia új papjának. „Egy tanácsos, favágó, inas, második ármás, negyedik paraszt, egy tiszt, udvarnok, pásztorfiú, második orvos, a király második híve” stb. íme ezek szerepei.
    Május elején hirtelen felbomlik a társulat s Arany nem tudja, mit tegyen. Szüleihez térjen-e vissza, kik belőle papot vártak, vagy a kollégiumba gúnyolódó társai közé? Mindkettő lehetetlennek látszik előtte. Kapóra jön neki, hogy Hubay, az egyik színész, a társulat néhány tagjából vándorszínész-csapatot toboroz s indulásuk percében őt is magával hívja. Mit tegyen mást? Velük megy, ágyát, fehérneműs és könyves ládáját Debrecenben hagyván. Nagykárolyban, Szatmárt s végre Máramarosszigeten játszanak. A vándorszínész-élet minden nyomorúságában bőven van része, koplal, kemény padon hál s mástól kér kölcsön fehérneműt, míg a magáét mosatja. Képzelhetjük, mennyire bántja, gyötri mindez a gyermekkora óta igen érzékeny s finom lelkű embert; de mindennel tán jobban bántja az, hogy amit korhely és züllött társai művelnek, végtelenül távol áll a művészettől, melyért ő oly ideális lelkesedéssel rajongott. A színészetből való kiábrándulását első szerelmi csalódása követi. Romlatlan lelkének egész hevével szeret egy kis színésznőt, ki azonban csakhamar megunja az ábrándozást s a szerelem reálisabb mezejére akar átcsapni. Az ifjú „az olcsó kegyet” megutálja, „mint borban a legyet” s keserűséggel, kiábrándulva hagyja ott az oly ragyogónak hitt pályát.
    Siettette elhatározását lelkiismeret-furdalása, mely nem hagyja nyugodni, ha szegény, aggódó szülőire gondol s egy álma, melyben édesanyját halva látja. A direktortól egy húszast kap, mindenét egy zsebkendőbe köti s a piacon cipót és szalonnát vásárolván, megindul gyalog hazafelé. A körülbelül öten mérföldnyi utat Szigettől Szalontáig alig egy hét alatt teszi meg július végén. Otthon dorgálás és gúny fogadja az ex-komédiást. Csak Édesanyja fogja pártját, csak az anyai szívnek érzi „üdítő sugarát”.
    Fájdalom, nem érezheti sokáig: anyja hirtelen meghal kolerában (1836. aug. 30-án), ősz atyja megvakul, őt magát köhögés kínozza, amiért tüdőbajtól tart. Tetézi nyomorúságukat a rossz termés. Végtelenül szomorú helyzetét Bolond Istókban jellemzi:

Ketten valánk ott… számra legalább;
Leszerelt hárfán két szélfő ideg;
Egy alpha, egy ómega a családjuk
Tépett könyvéből, ifjú és öreg:
Én, ősz apámmal. Nem magam tehát:
De hol van oly magány, oly bús, rideg,
Mit mikor ő ott ült, az élet árnyán,
S én virraszték szemének éjszakáján!

    „Ha eddigi viszontagságom meg nem tanított volna is, hogy belőlem sohasem lesz nagy ember; - írja önéletrajzában – most föl kelle ébredni a kötelességérzetnek, s meggyőzi engem, hogy ősz atyámat nem lehet, nem szabad többé elhagynom.” A város és egyház elüljárói részvéttel tekintenek a fiú sorsára s még akkor ősszel megválasztják konrektornak. A konrektor segédtanító volt a rektor után, de több fizetéssel és önállósággal, mint a többi praeceptorok. Egy darabig atyjánál lakik, majd mikor azt Sára nénje veszi magához, az iskolába költözik. Végképpen lemond nagy terveiről, annyi szeretettel szőtt ábrándjairól, nem akar többé művész, költő, híres ember lenni. Eddigi irodalmi kísérleteit tűzre dobja: légy-pókcsatáról Csokonai modorában írt víg eposzát, egy képzelt várromról írt regéjét, Kovács-féle kínrímekben zengő verseit, klasszikus modorban írt ódáit, Aeneis fordítását, szatíráját, Csokonai-féle pajkos rigmusait, az új költői iskola stílusában írt dalait s első ideáljához intézett szerelmi költeményeit…
Hogy vége lett, mélyen, hosszan sóhajtott
Felnézve a menny tűz lámpásihoz:

Előbbi ön-jét, úgymond, eltemette,
Csak még a fejfa hiányzik felette.

    Ez az év volt talán életének tapasztalatokban, csalódásokban s lelki szenvedésekben leggazdagabb éve. Merő ellentét. Az év elején még tógás diák, korlátozva a kollégiumi rend ezer apró kötelékétől s egyszerre csak színész és szabad. Itt ismét ellentétek: idealizmusa összeütközik az élet fanyar realizmusával; ez leveri, de csüggedt lelkét felüdíti a szerelem. Egy rikító ellentét ezt is megsemmisíti. A rózsaszínű ábrándokat sötét lelkiismeret-furdalás váltja fel. Csapás csapást követ, ráront a gond, a nélkülözés, szóval az élet a maga egész sivárságával s regényes, kóbor élet után megint ott találja magát a kis iskolai szobában, amit kályhája hamvadó parázsába bámulva örökre elbúcsúzik ábrándjaitól. A tizenkilenc éves ifjú sokat küzdött és sokat tapasztalt eddig. Vele született érzékenysége fokozódik, még komolyabbá lesz; a sorssal vívott sikertelen küzdelme lesújtja, félénkké, óvatossá teszi. Az önvád s bizonyos szégyenérzet könnyelműsége miatt folyton gyötri s ezért vezeklésképpen lemond az ifjúság minden öröméről: „az ifjúság szép kertébe vaskorláton néz át” s ott „a hol az élet víg örömi nyílnak”, úgy érzi, mintha „tilalmasban” járna. Nagy érzékenysége a búskomorságon keresztül a kétségbeesés felé hajtja; de törhetetlen hite, az életben tapasztalt ellentétes változások s komolyan gondolkodó elméje humorrá enyhítik lelki fájdalmát. Lassankint tudatára ébred annak, hogy az életnek ellentéteit az emberi elme és szív bizonyos összhangba olvaszthatja s ezzel a sors hatalmán is fölülemelkedhetik. Tudja, hogy még sok megpróbáltatás vár rá, de reméli, hogy az élet poros országútjának szélén itt-ott az ő számára is nyílik majd egy-egy virág. Amit később oly gyönyörűen fejez ki Enyhülésében, már most is érzi:

Nem törik a szenvedő szívében
Oly könnyen darabbá,
Csak ellágyul s az örömre
Lesz fogékonyabbá.

    Humora, mely így lelki életének alapvonásává lesz, ezentúl nem hagyja el, hogy később költészetének is annyira jellemző vonásává legyen.
    Körülményei lassankint javulnak. A tanításban mindenesetre lel örömet is; kötelességének pontos teljesítése, elöljáróinak dicséretei emelik önérzetét. Édesapjának visszatér szeme világa, maga pedig kedves otthont talál Rozvány József kereskedőnél, kinek leánykáját neveli s ezért szállást, ellátást kap náluk 1837 augusztus havától kezdve. Az olvasáson kívül ezután sem enged meg magának más szórakozást. Most már lehetőleg olyat olvas, amiről tudja, hogy remekmű. Shakespeare német fordításait akkoriban kezdi olvasni; olvasmányai hatása alatt Bánk bán értékét felismeri s Kisfaludy népszerű drámáinál többre becsüli, amiért ki is nevetik. Homerost is olvasgatja, erősen küszködve a görög nyelvvel, melyből Debrecenben nem sokat tanult. Francia írókkal is megpróbálkozik, így Molière-rel, ami szintén nagy feladat az ő hézagos francia tudásának. Mint maga mondja, bizonyos ösztön vezette, hogy keresse a nehezet, még mulatságból is. A nehézségekkel megküzdés ez ösztöne egész életében megmaradt. Verset egy pár alkalmi költeményen kívül nem írt.
    Ebben az időben ismerkedik meg Ercsey Sándor ügyvéd árvájával, a piros arcú, szőke Juliskával. Az ifjak megszeretik egymást s egyetlen vágyuk, hogy örökre egymáséi legyenek. A boldog frigynek azonban nagy akadálya van: mind a ketten szegények s a korrektorság szerény jövedelme nem elég egy család fönntartására. Arany megyei írnoki állásra pályázik, melyet meg is ígérnek neki. Lemond a korrektorságról 1839 elején, de az ígért állást nem kapja meg s így újabb küzdelemnek néz elébe. Végre a városnál írnok lesz s egy év múlva, 1840-ben aljegyző. Ugyanebben az évben „szíve régi választását követvén” nőül veszi Ercsey Juliánnát s fölteszi magában hogy csak családjának és hivatalának fog élni s lesz „közönséges ember, mit más”.

II.

    Aranynak új hivatala nem volt sinecura és sokkal több gondot okozott, mint a korrektorság. A főjegyző nem sokat törődött hivatalával s így az ő dolgát is Arany végezte, pedig elég lett volna neki a maga dolga is. Fő teendője a kisebb polgári perek elintézése volt. Tömérdek apró-cseprő ügyben kellett ítélkeznie, illetőleg az ügyeket a tanácsban referálnia s az ítéleteket fogalmaznia. Kénytelen volt jogot tanulni és magánszorgalomból annyira vitte, hogy híre ment a megyében kifogástalan ítéleteinek és felterjesztéseinek. Rendkívüli becsületessége, lelkiismeretessége és igazságszeretete közmondásos volt Szalontán, hol a mindig komoly és higgadtságát soha el nem vesztő „kis nótárus”-nak nagy volt a tekintélye fiatal kora ellenére. Jellemző vasszorgalmára és éles eszére az a pontos térkép, melyet a szalontai földekről minden mérnöki ismeret nélkül készített a pörösködő felek részére s amelyet később a szakemberek is megcsodáltak. Szalontáról ritkán távozott, egyetlen hosszabb utazása (életében a legelső) 1843-ban történt, mikor hivatalos ügyben Pestre és Bécsbe ment, hol, mint egyik levelében tréfásan megjegyzi, „megkerülte a Burgot”.
    Hivatalának terhes teendői egész napját lefoglalták, még hírlapot is alig olvasott. „Csak az est – a késő est volt az enyém – írja önéletrajzában –, s azt oly boldogul tudtam eltölteni”. Családi boldogsága teljes, 1841-ben kis leánya, Juliska, 1844-ben fia, László születik (ugyanebben az évben hal meg édesatyja 82 éves korában). Kedves,  gondos felesége jó gazdasszony s így kis jövedelmükből szépen megélnek. Kis családja körében elfeledi gondjait, komoly arca földerül. Mint később oly megható bensőséggel énekli:

Itt, enyelgő kis családom
Közt, van az én jó világom;
Künn, borong bár a magasban:
Itt örökké csillagos van.
Szivem ifjul, gyermekké lesz:
Kis örömöt nagynak érez,
Körülem is ártatlan kedv
Játszi pillangója repked.

    A kis rokoni és baráti kör sem hiányzik s a víg névnapokon, vagy más kedélyes összejöveteleken a komoly nótárus humora is ki-kitör jókedvű alkalmi rigmusokban, vagy apróbb tréfákban és adomázásban. Íme, valóban sikerült Aranynak „közönséges” emberré lennie s elhisszük neki, amit néhány évvel később Szilágyi Istvánnak ír: „annyi bizonyos, hogy ha kedves barátom Szalontára nem jő, engem senki sem lát írói pályán ez életben.”
    Szilágyi István, ki Aranynak tanulótársa volt Debrecenben, 1841-ben Szalontára jött rektornak. Mindennapos lesz házuknál, később ebédelni is hozzájuk jár. Szilágyi író ember, kit a Kisfaludy-Társaság pályázatain kitüntetések értek s éppen Szalontán létekor száz arannyal jutalmazza az Akadémia nyelvtani munkáját, melyet Arany másolt le. Természetesen sokat beszél irodalmi dolgokról s mikor megtudja, hogy Aranynak is voltak azelőtt írói hajlandóságai, unszolni kezdi az írói pálya folytatására, könyveket erőszakol rá, felolvassa neki dolgozatait s véleményt kér róluk. A szunnyadó írói vágyak felébrednek Arany lelkében s nemsokára ismét buzgón olvas, sőt fordítgatni is kezd. A Kisfaludy-Társaság akkor görög tragikusokat ad ki. Szilágyi rögtön ezeknek fordítására unszolja s Arany le is fordítja Sophokles Philoktetesét. Majd egy angol nyelvtant hagy nála, melyet Arany addig-addig forgat, hogy kedvet kap az angol nyelv tanulására. Gyorsan kedvet ap az angol nyelv tanulására. Gyorsan halad, a német Shakespeare-fordítással összehasonlítja az eredetit s nemsokára már János királyt kezdi fordítani jambusokban. 1845-ben már úgy ért angolul, mint németül s könyvtárába a teljes Shakespeare és Byron mellett ott van Dickens, Bulwer és W. Irving néhány munkája. Ugyanekkor ajánlkozik Nagy Ignácnak, ki a Kisfaludy-Társaság megbízásából a Külföldi Regénytárat szerkeszti, hogy angol regényt fordít. Nagy Ignác azt feleli, hogy el van látva kézirattal s arra buzdítja, hogy fordítsa le a Nemzeti Színház számára Shakespeare Merry wiwes of Windsorját. Két felvonást le is fordít belőle, de mikor egy másik fordítása jelenik meg Lemouton Emiliától, abbahagyja.
    Szilágyi 1844-ben elhagyja Szalontát s később Máramaros-Szigetre megy tanárnak, ezentúl leveleznek egymással. Levelezésükből tudjuk, hogy Arany mivel foglalkozik ebben az időben. Főleg angol és görög írókat olvas. Lefordítja Shakespeare Szent Iván-éji álmát (már előbb) s Byron Don Juanjából a görög lantos énekét. Olvassa Platont, Xenophont, Aristophanest, Sophoklest, kinek Trachisi nőit fordítja is. Ezzel sokat fárad még pár évek kélsőbb is, de végre abbahagyja. Legkedvesebb olvasmánya Homeros. „Homert tanulom, Iliast eszem” – írja 1846-ban Szilágyinak. Látjuk is később, hogy sokat tanult a minden idők epikusainak mesterétől.
    Ízlése fejlődik s már bíráló szemmel tekinti az akkori irodalmat. Helyes elveket vall a drámáról és elítéli a francia romantikus dráma ferdeségeit, melyek akkor a i színpadunkon is napirenden voltak. „Minél több francia, angol, német s ezekből kompilált magyar beszélyt, regényt, színművet olvasok, annál több Homert és Shakespeare-t hozzá. Az örvény ragad”. Érdekes, hogy helyes nézetei s finom ízlése ellenére, őt is elragadta kissé ez az örvény, mint ekkor írt két novellájából látjuk. Mind a kettő az Életképek 1846. évfolyamában jelent meg: az első Egy egyszerű beszélyke (Uti tárcámból) címen (a márc. 28-i számban), Arany első nyomtatásban megjelent munkája, a második Hermina (az aug. 29-i számban). Mintha csak azt akarta volna megpróbálni, hogy tudna-e ő is olyan romantikus rémségektől hemzsegő rossz novellákat írni, mint a negyvenes évek divatos elbeszélői. Az első népi tárgyú, de nem népies elbeszélés, tele mindenféle rémséggel (mérgezéssel, öngyilkossággal, sírbontással stb.), a másik pedig egy hihetetlenül kezdetlegesen bonyolított szerelmi történet, mely tán még rosszabb az elsőnél. Arany későbbi szerkesztő és elbeszélő tehetségének nyoma sincs bennük, de még stílusbeli készségének sincs. Nyelvének jellemzésére elég ez a mondat: „Hermina keble redői közt ezt sziszegé a kígyó”. Szinte érthetetlen, hogy Arany, a szigorú önbíráló kiadta ezt a két gyarló kísérletet.
    1845 nyarán Szilágyinak bosszúsan ír a szalontai és megyei viszonyokról: „Mit írjak e darázs-fészekről itt? Pöff és puff, civódás, mint quondam, cannibalizmus mit quondam… Az értelmiség itten a conservativismus mellett nyilatkozott. Én magam most is szabadelvű vagyok, de fájdalmasan hat rám érezni, hogy nincs e megyében elvrokonom. Meglehet, nekem különös fogalmaim vannak a szabadelvűségről. Ha, mit nem remélek, ön valaha egy firkát olvasna Vadonfy Bertalantól, abból hozzávethetne politikai hitvallásomhoz.”
    Ez a „firka” Az elveszett alkotmány, melyet eredetileg nem is szánt a nyilvánosság elé. Csak bosszúságát akarta kiönteni benne, mint maga mondja, melyet a megyei élet kicsapongásai keltettek benne. Nem dolgozott terv szerint, csak úgy, ahogy pillanatnyi szeszélye sugallta. Ekkor ötlött szemébe a Kisfaludy-Társaság „hazai tárgyú víg epost” kívánó pályázata, mely november 20-án volt lejárandó. Gyorsan befejezte költeményét s elküldte. Kíváncsi volt, mit érez az ember, ha jutalmat nyer s a kitűzött 25 arany is „csiklandotta”.
    A pályadíjat el is nyerte a többi négy pályázó elől s a bírálók elismerőleg nyilatkoztak eposzáról. Erdélyi János szerint „élethű festését látjuk benne a magyar életnek”. Stettner György szerint „az irodalomnak valóságos nyereségére válik”. Csak Vörösmarty nem becsülte sokra az egész pályázatot. Szerinte az öt pályaműben „több a satira és didaxis, mint a komikum s a nyelv és verselés oly nemű, mintha már irodalmunk vaskorában élnénk”. Az elveszett alkotmányt csak „mint a többi között legtűrhetőbbet” ajánlotta jutalomra. A társaság külön kötetben is ki akarta adni, de a cenzúra nem engedte meg, így csak a Kisfaludy-Társaság 1845-6-i Évlapjai-ban jelent meg 1849-ben.
    Arany maga kevésre becsülte ezt a munkáját, ezt „az alant járó humoristico-satirico-allegrico-comicus valamit”. „Sajnálom elveszett időmet, melyet ez elveszett alkotmányra vesztegettem – írja Toldy Ferencnek – s a cenzúra igen kedvem szerint tesz, ha nem 6 vagy 7, hanem ugyanannyi ezer verset tudott volna ki belőle” (az egész hét énekes költemény több mint 4000 hexameter). Csokonai Dorottyá-ja és Békaegérharc-a mindenesetre hatottak Aranyra a forma megválasztásában (eposz-paródia). Petőfi Helység kalapácsá-t, mely 1844-ben jelent meg, vagy legalább a Pesti Divatlap-ban belőle közölt mutatványt szintén ismerhette. A tárgy megválasztásában elsősorban a saját szomorú tapasztalataira és megfigyeléseire támaszkodott, de némi útba igazítást adhatott neki Szilágyi István Emlékbeszéd c. szatírája, mely vitézlett Hátrafalvy Bendegúzt búcsúztatva a aradiakat gúnyolja, valamint Szentmiklóssy Alajosnak Az állatok restaurációja c. hexameteres szatírája, mely egy tisztújítás gúnyos leírása, sőt talán Nagy Ignác országos sikerű Tisztújítása is, melyet több politikai vígjáték követett. Hangján már Byron Don Juanjának hatása érzik, mottóját is Byronból vette.
    A költemény csupa epizód, meséje kevés van s az sem fontos; fő benne a megyei élet szatírája s általában az akkori magyar politikai és társadalmi élet ferdeségeinek kigúnyolása. Rák Bende a maradiak, Hamarfy a rohanva halandók s Ingady a juste milieu-sök torzsképe. A III. ének egy védegyleti s egy utasításokat tárgyaló megyegyűlés torzsképe; Kolocintos Gábor és Förgedy Mátyás nemcsak hadnagyainak szónoklatai  (IV. ének) a liberális és konzervatív kortesbeszédek remek torzrajzai. E mellett tömérdek az elszórt gúnyos megjegyzés az egész költeményben, melynek egyes jelenetei tárgyilagosan tekintve komikusak (pl. a kélt párt verekedése a megyeház udvarán).
    Mint eposz-paródia, hatásában humoros. Így egyes részletei: a segítségül hívás és a tárgy előterjesztése, a seregszemle, mely szekérszemlévé devalválódik, Bende élettörténete, mely az Aeneasénak fonákja, alvilági útja, a harc, a szónoklatok, Hábor és Armida légi harca, mely Hadúr és Ármány csatájára emlékeztet (Zalán futásában) mind paródiák s mint ilyenek, nem tekintve szatirikus élüket, vagy komikus voltukat, humorosak a komoly eposzi előadásmód s a kis-szerű tartalom ellentéténél fogva. Egyes eposzi stílust parodizáló szavakban és szólásokban is sok a humor s néha gúny is az eposzi dagály ellen, mint Petőfi Helység kalapácsában. Humorosan hatnak a költőnek tréfás közbevetései is, melyek közül magáról a költeményről szólót emeljük ki, mint bizonyítékát annak, hogy Arany nem sokra becsülte munkáját. Mikor az Idő gőzmalmát írja le a VI. énekben, így emlékezik meg eposzáról:
Ott jön az én könyvemnek öt első éneke is már:

Lapjain illatos ó sajtok maradéka mutatja,
Mily fokon álla szegény a dicsőség úri kegyében.
Oh jaj! A mélybe zuhant, honnét pora jegytelenül fogalmaim
Hullani majd az örök feledékenységnek ürébe!

    Ezek a szubjektív közbevetések s a tömérdek idegen szó (humoros célzattal használva) mint külsőségek is emlékeztetnek Byron előadásmódjára. Ez az egyetlen költemény, melyben képzeletét szabadjára ereszti s komponáló és fegyelmező műérzékélt nem hagyja szóhoz jutni. Chaos ez a költemény, melyben komolyság és szeszély, tanulmány és dilettantizmus vegyül s melyben a humor árja virágot és szemetet hömpölyget. A humor, komikum és szatíra sajátszerű vegyületében a szatíra és uralkodó elem, ezért nevezhetjük legtalálóbban ezt a különös alkotást szatirikus eposz-paródiának.

III.

    
    Költészetünk a tizenkilencedik század húszas éveitől kezdve, főleg Kisfaludy Károly föllépésével új irányba tér, mely visszahatásként jelentkezik Kazinczy korának klasszicizmusára. A klasszicizmus elvontságát, általánosító hajlamát a jellemzetesnek, egyéninek keresése; a túlzásig csiszolt formát, melynek nyomásától a tartalom elbágyadt, kevesebb műgond, de egészségesebb tartalom; a tárgyaknak gondos megválogatását a képzelet szabadsága; a hideg mesterkedést bensőség és egyszerűség; a költői műfajok és versformákban nyilatkozó egyoldalúságot sokoldalúság váltja fel, hogy csak néhány jellemvonást említsünk.
    Ez a magyar romanticizmus több egyező vonást mutat az egyidejű francia romanticizmussal, de más forrásokból táplálkozván, mint emez, különbözik is tőle. Legnagyobb diadala Vörösmarty költészete, de már az ő korában a hanyatlás jelei is mutatkoznak, főleg a líra terén. Az őt és Bajzát utánzó fiatalabb nemzedék, mely leginkább az Athenaeumba dolgozik, bizonyos visszahajlást mutat a klasszicizmus felé. Ismét divatba jönnek a profanum vulgusnak „érthetetlen szépségek”, divatba jön az egyéi érzelmek általánosítása, finomítása, a nyelvbeli mesterkéltség s a forma túlságos csiszolgatása. Találóan hasonlítja Petőfi ennek az iránynak alkotásait satnya üvegházi növényekhez
    A negyvenes években  új visszahatás támad, melynek Petőfi a lelke, aki visszavezérli költészetünket az egyénihez, jellemzeteshez, egyszerűhöz. E reformot a népköltészet alapján hajtja végre. A népköltészet hatása a műköltészetre már régibb keletű s Petőfinek kétség kívül korszakalkotó föllépése elő volt készítve. A romanticizmus a jellemzetes, egyéni iránti érzékénél fogva a népit is magával hozza a költészetbe. A nép felé forduló figyelmet pedig folytonosan fokozzák a politikai viszonyok változásai. A francia forradalom eszméi, el-elnyomva bár, folyton élnek az európai nemzetek lelkében s az újabb forradalmak által mindinkább erősödve utat találnak hozzánk is.
    Széchenyi fellépésétől (1825) kezdve, a szabadelvű eszmék évről-évre több lelket hódítanak meg. A nemesi kiváltságok hovatovább igazságtalanoknak tűnnek fel as az eddig észre sem vett nép helyzetének javítása és jogainak biztosítása foglalkoztatja a közvéleményt. A nép úgyszólván aktuálissá lesz. Feléje fordul a költők figyelme is, érdeklődni kezdenek természete és költészete iránt, sőt megkísérlik a nép nyelvének, ritmusának s gondolkodásmódjának utánzását is. A régebbi tapogatózó kísérletekről nem szólva csak Czuczort említjük mint Petőfi úttörőjét. Czuczor már a harmincas évektől kezdve írt népies költeményeket és népdalokat. Melyek legnagyobb részét (kb. negyvenet) már akkor énekelte a nép. Ez a lassan, szinte észrevétlenül erősbödő népies irány Petőfi költészetében hatalmas visszahatásként jelentkezett, mely halomra döntötte a „conventionell eszményiséget”, mint Arany később mondja. Csakhamar egész kis iskolája támadt, mely utánozta a mestert, míg később, az ötvenes években túlzásai miatt magára vonta a jobbak haragját.
    Az új népies irány természetesen heves ellenzésre talált az 2athenaeisták” körében, kik az Athenaeum megszűnte után leginkább a Honderű-ben pengették gyenge lantjukat, míg Petőfi s követői a Pesti Divatlap-ba dolgoztak. Megkezdődtek már 1844-ben a kritikai csatározások Petőfi ellen, kinek szemére vetették, hogy „nem tud általánosítani”, „nagyon egyéni”, „pórias” stb. Erőlködésük Petőfi egy pillanatra sem térítette le megkezdett útjáról, melyen diadallal s a nagy Vörösmarty elismerésétől kísérve haladt előre. E közben foly a népköltési termékek buzgó gyűjtése az érdemes Erdélyi János vezetésével (maga Petőfi is gyűjtött számára) s a népiesség fogalmának elméleti fejtegetése, amire szükség is volt; mert ebben az időben a népiességet a népszerűséggel zavarták össze s ellentétbe helyezték a nemzetivel. Petőfit népköltőnek nevezték, ami ugyan helytelen elnevezés volt, de Petőfinek tetszett, mert megfelelt politikai elveinek. A lírát népies alapon reformálván, az epikában is új utat tört 1845-ben megjelent János vitézével, melyet ellenfelei ugyan „nyers”-nek és „elég untató”-nak mondottak, de új és remek voltát majdnem mindenki elismerte.
    Arany élénk figyelemmel kíséri ezeket az irodalmi mozgalmakat s hajlandósága a Petőfi iránya felé vonja, amit nevelése, körülményei, ifjúkori olvasmányai eléggé megmagyaráznak. Különösen a János vitéz hat rá mintegy irányítólag s mikor a Kisfaludy-Társaság 1846-ban népies formájú és szellemű költői beszélyre hirdet pályázatot, elhatározza, hogy pályázik s egy jobb költeménnyel elfeledteti az Elveszett alkotmány kétes sikerét. A pályázat föltételei szerint a beszély hőse valamely a nép ajkán élő történeti személy pl. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz legyen. Arany természetesen Toldit választja, kiről már gyermekkorában sokat hallott s kinek történetét Ilosvai Péter 1574-ben megjelent krónikájából, Az híres-neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokságáról való históriából jól ismerte. A história 1844-es ponyva-kiadása birtokában is volt. Hivatalának ezer gondja közt aránylag rövid idő alatt megírja költeményét s felküldi a pályázatra.
    A bírálók, Bártfay, Gaal, Vörösmarty, Garay és Tóth Lőrinc, az 1847. január 23-iki gyűlésen a tizennégy pályamunka közül egyhangúlag Arany Toldiját ajánlották jutalomra s a társaság „méltatása jeléül, vékony pénzbeli erejéhez képest, a 15 arany jutalmat húszra emelte”. Toldi az egyik bíráló szerint „nemcsak a jelen pályairatok közt hasonlíthatatlanul a legbecsesb, hanem a magyar irodalom egyik legszebb  dísze”. Tompa Mihály Szuhay Mátyása dicséretet nyert.
    Aranyt Erdélyi János levélben tudósítja az eredményről, mely igen jól esik neki, de még jobban esik Petőfi levele, mely Erdélyié után körülbelül kélt hét múlva érkezik hozzá. Petőfi kéziratban elolvasván Toldit, még aznap megírta e levelet, hogy elragadtatva üdvözölje Aranyt s kérdezősködjék kilétéről. Rövid levelénél nem kevésbé meleg és lelkes Arany Jánoshoz c. gyönyörű költeménye, melyben Aranyt mint nagy népköltőt magasztalja, költőtársának s népies iránya dicső folytatójának nevezi. (Megjelent később az Életképek április 17-iki számában.) Arany verses válaszában (Életképek május 8.) szerényen felel az akkor már ünnepelt költőnek, kinek barátságát – úgymond – „még ne érdemelé”. Ez a szerénység, mely versenyzésre nem is gondol, lefegyverzi Petőfit s ettől fogva a legőszintébb és legragaszkodóbb barátja Aranynak.
    Toldi, melyet ilyen előzmények után nagy érdeklődéssel várnak, májusban j jelenik meg Költői pályaművek közös címen Tompa Szuhay Mátyásával a Garay Bosnyák Zsófiájával együtt a Kisfaludy-Társaság kiadásában. Arany a húsz aranyon kívül még tiszteletdíjt is kap érte. A Pesti Divatlap elég hosszú ismertetésében (júniusban) rendkívül magasztalja Toldit, mely „méltán ragad bennünket csodálatra” Még a Honderű is elismerőleg szól róla néhány szót. Legszebb és legtartalmasabb bírálatot Toldy Ferencnek írt a Magyar Szépirodalmi Szemlének (a Kisfaludy-Társaság hivatalos lapjának) július 12-iki számában, kiemelve Arany kompozíció- s jellemzésbeli nagy erejét, igazi népiességét, nyelv- s verselésbeli kiválóságát s nem egy finom észrevételt téve az egyes részletekre. Toldi mint tökéletes népies költemény,szerinte ritka tünemény az egyetemes műköltészetben s egyetlen a magyar költészetben.
    Toldi nagy sikere fordulópont Arany életében. Egyszerre a legkiválóbb költők sorába emelkedik. Többé már nem lehet „közönséges ember”, olyan útra lépett, melyről nincs visszatérés. E fordulópontnál nekünk is meg kell állapodnunk, hogy Toldi rendkívüli sikerének okait vizsgáljuk s ezt nem tehetjük másképp, mint hogy Arany remekének megértésére törekszünk. Ha tán tovább időzünk e műnél, mint majd a többinél, mentségünk az a körülmény, hogy ez Aranynak első s máig is legnépszerűbb remeke s hogy ennek jellemzésével sok tekintetben  jellemezzük többi elbeszélő költeményét is.    
    Legelőször essünk egy fürkésző pillantást Arany költői műhelyébe, iparkodjunk mintegy belehelyezkedni lelkébe akkor, mikor munkájához kezdett s próbáljuk lépésről-lépésre követni őt a kompozíció munkájában.
    Előtte van Ilosvai 101 versszakos krónikája a 10 soros újabb toldalékkal. Ennek tartalma a következő: hogyan emelkedik Toldi paraszti sorból a király vitézévé? Tréfás kalandja egy budai özveggyel s egy sírrablás; továbbá „vénséginek csuda dolgai”: a prágai kalandos hadjárat, az olasszal való viadala s a király apródjaival történt összeütközése. Ezek közül az első rész, Toldi élettörténetének eleje, kínálkozik, mint különben is elég kerek egész, népies elbeszélése tárgyául. Ebben a 40 versszakra terjedő részben a következő mesetöredékeket kapja (a bevezetés 8 versszakát nem említve): Toldi otthon lakik anyjával Nagyfaluban, együtt dolgozik a béresekkel s György bátyjának szolgáit legyőzi a rúd- és kőhajításba (9-11 versszak), megöl egy szolgát, emiatt bujdosik s anyja titkon „éléssel táplálja” (12-13), Laczfi nádornak megmutatja a budai utat egy nyomtató rúddal (14-16), ismét gyilkosságba esik, bujdosik, Pesten megfékez egy szilaj bikát s szolgál a mészárosoknak (17-21), a király konyháján szolgál, a király vitézeit legyőzi a dárdavetésben, kegyelmet nyer, bátyja szolgálatra küldi, anyja kenyérbe sütött száz aranyat juttat neki (22-29), bosszút áll az özvegy megölt két fiáért a cseh bajnokon, a király fejéhez választja (30-40).
    Ez csak eseményhalmaz „tővel–heggyel össze”, amelyből költői alkotás nem kerekedhetik. Lelki motívumokat kell hozzá keresnie. Nyújt-e ilyeneket Ilosvai, vagy legalább olyan adatokat, melyek ily motívumok kifejlesztésére alkalmasak? Nyújt néhányat: Miklós paraszti munkára van kényszerítve, míg bátyja a király vitéz; búsul, mikor a nádor „sok szóval” kérdi tőle az utat, valószínűleg azért, mert azt gondolja, hogy igen ostoba parasztnak tartják; „aláfüggeszti fejét nagy bánatban”; megszánja „az asszony siralmát”, bosszút áll két fiáért s a cseh vagyonát neki adja; vívás előtt Istenhez fohászkodik. György megfeddi öccsét, mert szolgáit legyőzi; nagyon megharagszik rá, mikor „szerető szolgáját” megöli, később megbocsát neki; mikor a király megkegyelmez öccsének s érdeklődik iránta, igen feddi, erősen dorgálja s szolgálatra „kényszeríti”. Az anya „igen keserüli” Miklóst, titkon, tehát György tudta nélkül, „éléssel táplálja” s száz aranyat küld neki, Lajos király megkegyelmez neki s érdeklődik iránta (levelet ír miatta Györgynek).
    Ezeknek az adatoknak eredménye ennyi: Miklós nemcsak nagy erejű, hanem jószívű és vallásos is, György ellensége az öccsének, az anya neki fogja pártját Györggyel szemben, a király érdemesnek tartja figyelmére és kegyére. Ezzel megvan a küzdelem lélektani alapja, erre már lehet építeni. Az adott meseanyagban tulajdonképpen csak a csehvel való viadal érdekes, de ez csak a kifejlet, végjelenet. Mi legyen a bonyodalom, a tulajdonképpeni mese? Mi lehetne más, mint Miklós bujdosása gyilkossága miatt (Ilosvainál is csak az)? A gyilkosság azonban, különösen ha kettős, rút gonosztett, ezt elfogadhatóvá kell tenni. Először is a két gyilkosságot (mely Ilosvai félreértése is lehet) egybe vonja össze s ezt az adott lélektani adatok alapján motiválja. Miklós bűnét enyhíteni kell s a felelősség terhét gonosz bátyjára hárítani, legalább részben. A bonyodalom kezdete csakis ez a gyilkosság lehet. Ezt kell elfogadhatóan exponálni. Mi mentheti a gyilkost? A nagy lelki felindulás; ezt pedig mi más okozhatná a legtermészetesebben, mint az ellenséges bátyának valami kíméletlensége, vagy haragra indító tette? A költő, talán Miklós említett „búsulásának” hatása alatt, a Laczfi-epizódban is talál előkészítő lelki motívumot, úgyhogy ezt választja elbeszélése kiinduló pontjául.
    Íme készen van a történet eleje és vége, most csak a „bujdosás”-t, a történet közepét, kell mesévé alakítania. Ilosvai bika-epizódja, a száz arany s a titkon „éléssel” való táplálás szépen ide illenek, az ide nem illők (a király konyháján s a mészárosoknál végzett szolgálat) pedig önként elhullanak, hogy helyet adjanak a farkaskalandnak s a csárdai mulatozás jelentének, melyekkel az eléggé sovány mesét változatosabbá teszi.
    Így áll elő Toldinak szerves egésszé kerekített meséje. Most még az Ilosvaiban jelzett jellemeket kell mélyítenie. Miklóst a bátyja elnyomja s paraszttá akarja nevelni, míg ő maga fényes lovag. Ennek az ellentétnek Miklósban elégedetlenséget kell ébresztenie s vágyat támasztania jobb és hozzá illőbb sors után. Ilosvainál is látjuk, hogy mindig vetélkedik a vitézekkel. A költő ezt az elégedetlenséget és vágyat, melyből a Györggyel és a sorssal való küzdelme keletkezik, a történet lelki alapjává teszi. Az anya szeretetét is elmélyíti nagy szeretetté a Mikós jószívűségéből kiindulva, valamint a saját maga fiúi szeretet élénk emlékeinek hatása alatt, hozzá alkotja a nagyon szerető fiú alakját. A jó és érzékeny szív párosulását a nagy testi erővel gyakran tapasztalhatta az életben s nem egy történetet olvashatott jószívű óriásokról, a  romantikus költészet kedvelt alakjairól. György adott jellemét csak sötétebbre kellett árnyalnia. A királyt nem annyira a történelem alapján, mint inkább a nép felfogása szerint okosnak és igazságosnak rajzolja, ki pártfogásába veszi az üldözötteket. A száz aranyat Toldiné „hütös szolgájára” bízza. Ez vezeti Bence alakjára, melyre azért is szüksége van, hogy népies költeményének alakjai között legyen egy igazi magyar paraszt is.
    Íme, így készülhetett Toldi. Ezzel a vizsgálattal kissé bepillanthattunk Arany műhelyébe és láthattuk, hogyan dolgozott remekén, hogyan fúrt, faragott, csiszolt az egyes részleteken ahogy illesztette őket össze. Hajlandók vagyunk ezek után azt hinni, hogy most már minden világos előttünk, hogy most már talán magunk is utána tudnék csinálni az egészet,pedig ez a hitünk csalódás. Ha az egyes részek elkészültét némileg elleshettük is, mikor előttünk az egész, újra tétovázó csodálattal tekintünk e remekre s be kell vallanunk, hogy alkotásának kulcsát mégsem a mi okoskodásunkban, hanem csak a költő lángeszében találhatjuk meg.
    Az eddigi fejtegetésekből az minden esetre kiviláglik, hogy Arany ily tervszerűen és gonddal dolgozott, milyen művészettel tudta a kapott csekély és meglehetően értéktelen anyagot tökéletes művé alakítni. A szerkesztő, alaktó tehetség, amit már Toldy is kiemel, valóban egyik legerősebb oldala. Maga mondja egy Petőfinek írt levelében, hogy nála „főleg a kompozícióban van a poezis”. Az eddig mondottakból látjuk, hogy ezt az állítást Toldi a legfényesebben igazolja. Arany nem terv nélkül, vagy lírai fölhevüléssel fogott alkotásához, mint a magyar epikusok azelőtt (köztük Vörösmarty is), hanem egy epikai mű megteremtéséhez szükséges nyugalommal s azzal a törekvéssel, hogy egészet alkosson, alakot és tárgyat teljes összhangba hozva.
    Az alábbiak jobban meg fogják világítani a kompozíció ez általános meghatározását. Toldi azért oly világos, könnyen érthető és élvezhető, mert Arany meg tudja határozni a világosságnak azt a értékét, mely éppen elég arra, hogy művét minden egyes részletében könnyen, minden fáradság nélkül megérthessük. Nem mond soha többet a kelleténél, ami untatna, sem kevesebbet, ami homályt szülne. Részletező figyelme mindent határozottan, biztos körvonalakkal állít képzeletünk elé, ezért vésődnek meséje és alakjai oly élénken és könnyen emlékezetünkbe. Mindent tökéletesen exponál. Példa erre a Miklós gyilkossága, melyet a Laczfival és seregével való találkozás, bátyjának durva gonoszsága, a szolganép gúnyolódása s végre a testi fájdalom készt elő és indokol művészi fokozatossággal. Az események közt szoros a kapcsolat. Egyik előzménye a másiknak, de egyszersmind oka is. Toldiban váratlan meglepetés nincsen, mely éppen váratlanságánál fogva kellemetlen szokott lenni a gondolkozva olvasóra, s ha van is meglepetés, nem látszik annak, mert a költő előkészít rá bennünket sokszor anélkül, hogy észrevennők. György viselkedését előkészíti az I. énekben róla mondottakkal, Miklós elhatározását (hogy katona lesz), előkészíti az I. és II. énekben, a farkasokkal való kalandját előkészíti egyes elejtett megjegyzéseivel a farkasokról, a király kegyelmét s kitüntetését a György s a király közt lefolyt párbeszéddel stb.
    Nem kelt figyelmet vagy érdeklődést olyan dolog iránt, melynek valami jelentősége ne volna a többiekre nézve, fölöslegesen sohasem jellemez, hiába soha sincsen epizódja. Az epizódok (pl. találkozása Laczfival, a farkaskaland, a csárdai mulatság stb.) mindig kapcsolatosak a fő cselekménnyel s érte, nem ellene vannak. Végül, ami talán legfontosabb, a cselekmény mindig lelki motívumon gördül előre. Maga mondja Arany egy helyen, hogy „a kézzel-lábbal működést nem nevezzük költőileg cselekménynek”. Az ő alakjainak „kézzel-lábbal működését” valóban mindig lelki mozgató erők eredményezik. Ezeknek a mozgató erőknek pontos előtüntetése mindig a legfőbb gondja. Toldi hatalmas erőpróbáit például mindig lelki motívumokkal kapcsolja össze. A jellemzésnek azt a módját, hogy maga beszél alakjainak tulajdonságairól, vagy hogy másokkal jellemezteti őket (pl. Miklóst Bencével, Györgyöt a királlyal) , igen ritkán használja s majdnem mindig drámailag jellemez, vagyis úgy, hogy minden alak magamagát jellemzi szavaival és cselekedeteivel. Ebben rendkívül nagy művész s jellemrajzai mindig határozottak, természetesek s könnyedén vázoltak. Mint a jó festő, egy-két biztos vonással elénk állítja azt, amit akar s a máris találó rajzot finom részletmunkával teszi tökéletessé.
    Legnagyobb  gondot Miklós jellemének kidolgozására fordít s megragadó plaszticitással varázsolja elénk az óriási erejű, romlatlan fiút, kinek karja vas, szíve pedig merő szeretet és gyöngédség. Két nagy vonás az egész, de sok apró finom vonásból alkotva. Miklósnak „tétovázik keze a kilincsen”, nem mer benyitni anyjához, hogy meg ne ijessze s csak imént puszta kézzel élet-halál harcot vívott a dühös farkasokkal; a cseh vitézt megölvén, dicsősége tetőpontján megpillantja anyját s a királyról és mindenről megfeledkezve hozzá rohan, hogy megölelje. Íme csak két kis példa Arany finoman részletező ábrázolásmódjára. Gondja van arra is, hogy hősét mindenféle lelkiállapotban bemutassa: ábrándozva, sóvárogva, kitörő s elfojtott dühében, szégyentől és lelkifurdalástól gyötörve, komolyan tűnődve, csüggedten, mámoros örömtől elragadottan s elérzékenyülésében könnyezve.
    A többi személyek közül György, Miklós gonosz ellenfele, emelkedik ki gyáva, durva, kapzsi, kétszínű, gonosz lelkével. Az érzékeny, kis urát fiaként szerető, bőbeszédű öreg jobbágy, Bence alakja van még részletező gonddal kidolgozva, a fiát imádó anya s Lajos, a bölcs és igazságos mesekirály, már igazán csak mellékalakok, de még mindig több vonással jellemezve. A többieknek művészi oekonomiával már csak egy-egy vonás jut s ez éppen elég. A világosságnak ez a kellő mértéke a jellemzésben: a fő alakok éles világításban, a többiek jelentőségükkel arányban mindinkább elmosódva.
    Külön kell szólanunk a lelkiállapotok rajzáról. Arany itt három módot használ: magát a lelkiállapotot, hangulatot rajzolja különböző eszközökkel, vagy fiziológiai, testi jeleit, vagy egyesíti a kettőt. Az első módra példa Miklós tűnődése „az ő farkasáról” (V. ének), vagy lelkiállapotának rajza a IV. énekben. A másodikra példa Miklós szégyenének és bánatának fiziológiai rajza: karját elereszti, fejét és szemeit lefüggeszti s mintha forró-hideg lázból lábadt volna fel, tántorogva távozik. Még jellemzőbb példa erre György lelkiállapotának tisztán testi jelekkel való megérzékítése: elvörösödik, szeme elhomályosul s a szobrok táncolnak körülötte, hideg fut rajta végig, fázik és izzad is, arca elsápad. A harmadikra példa, bár itt a lelki oldal a fontosabbik, a IX. énekben Miklós tűnődése: a holdas éj és magánossága a búcsúzás holdas éjjelét juttatja eszébe, édesanyjáról az özvegyre röppen gondolatja s a neki tett fogadásra, elképzeli, hogy el fogják kergetni a bajvívó helyről mint rongyos csavargót, erről eszébe ötlik, hogy felvehetné az elesett fiúk fegyverzetét – az eszmetársuláson alapuló tökéletes gondolatsor –, ezen tűnődve lassan ballag, nagyokat sóhajt, meg-megáll, szemét a földre mereszti, mintha keresne valamit lába előtt: ez a lélekrajz fiziológiai oldala.
    A leírásnak, a külsőségek megjelenítésének éppen oly nagy mestere, mint a jellemzésnek és  lélekrajznak. Ebben is meg tudja tartani a helyes arányt, nem mondva sem többet, sem kevesebbet a kelleténél. Csak egy-két vonással rajzol, de ezek mindig jellemzők és a képzeletet élénken megindítók és foglalkoztatók. A csárdáról, hova Miklós mulatni megy, csak annyit mond, hogy szennyes is, rongyos is, odaillenék a Hortobágyra, hogy egy szomjú kútágas ácsorog előtte s hogy alacsony szemöldökfájába belevágja Miklós fejét a sötétben. A holdvilágos pesti utca leírásába csak a „fényes” holdvilágot, a fehérlő kéményeket s  képe szétmered, mint egy „arany tepsi”. Csak néhány vonás s hangulatkeltőbb képeket ad, mintha száz adott vonásból állanának. Egy-két jelző, kép vagy hasonlat elég neki a leghangulatosabb leírásra, néha allegóriába szövi bele leírását, mint például a IV. énekbeli gyönyörű álom-allegóriába nádaséji hangulatát vagy személyesíti azt, amit le akar írni (az éj V-ik ének, a hajnal XI.), máskor realisztikusan részletez, pl. a nap perzselő sugaraiban fürdő alföldi puszta, vagy as Toldi-házbeli sütés-főzés leírásában, néha egészen a népi naivság szemüvegén át láttatja a dolgokat (a királyi sátor leírása XI. ének). A realisztikusan részletezők közé tartozik az öreg Bence alakjának s nádasbeli látogatásának mesteri rajza az elbeszélés természetes folyamába mintegy beleolvadva. Látjuk az öreg szolgát, amint görnyedezve kirakja tarisznyája tartalmát, amint könnyes szemmel s mozgó szájal nézi, hogyan eszik Miklós, aztán urára köszönti a bort s megtörli száját inge elejével, végül amint mindent szépen, parasztos lassúsággal, elrakosgat s tarisznyáját félvállra vetve, „lábát útnak egyengeti”. Megannyi megfesteni való genre-kép.
    Aranynak, mint ezekből s már előbb a lelkiállapotok testi jeleinek jellemző feltüntetéséből láttuk, rendkívül éles szeme van miden lelki és testi, azaz személyén kívül eső jelenség megfigyelésében s ezeknek a legnagyobb realizmussal, az élethez leghívebben való utánzásában. E tekintetben egy költőnk sem mérkőzhetik vele s ez az egyik oka, hogy alkotásai oly igazaknak, oly tökéleteseknek s természeteseknek tűnnek fel. A naiv ember ezért hiszi, hogy ő is meg tudta volna írni Toldit. Leírásairól még csak azt jegyezzük meg, hogy sohasem magukért vannak, nem rínak ki az elbeszélésből, nem akarnak önálló kis egészek lenni, hanem legtöbbször a lelkiállapotok rajzát színezik, vagy másféle természetes kapcsolatban állnak a cselekvénnyel.
    Az elbeszélés menete mindig élénk. Az első három énekben szinte drámai gyorsasággal emelkedik a gyilkosság jelenetéig, onnan kezdve meglassúdik s epizódokkal szélesedik ki, a végső két énekben ismét gyorsan siet a kifejlődés felé. Mindvégig kisebb vagy nagyobb hullámokat vetve (a hős lelkének hullámzásával párhuzamosan) siet előre, sohasem egyhangúan, sohasem tespedve. Az elbeszélés folyamatosságát nagyban előmozdítják a legegyszerűbb és legtermészetesebb átmenetek, melyekkel könnyedén, észrevétlenül, inden zökkenés nélkül tér át a mese újabb mozzanatára („Hirtelen nagy lárma, nagy sikoltás támad…” „Aztán ment az utczán”. „Repül a nehéz kő… stb.) Élénkíti az előadást a sok magán- és párbeszéd, melyek egy negyedrészét teszik a költeménynek; élénkítik továbbá a lírai közbevetések, melyek néhol hosszabbak (pl. a »Szép öcsém, miért állsz?«… »Állj meg Miklós!« »Mit jelent e hű-hó?«… kezdetűek), néhol rövid megjegyzések (pl. »nem tudom én azt kimondani«, »Jaj, most Toldi Györgyöt...«, »hogy egyik szavamat másikba ne öltem« »hallgassatok rá csak, azt is elbeszélem«), melyek kedves népies naivságot és közvetlenséget adnak az előadásnak.
    Nyelve népiesség dolgában a János vitézét is felülmúlja. Alig akad a költeményben olyan szó vagy szólam, amelyet a nép ne használna, vagy használhatna. A népies nyelvre vonatkozólag maga  mondja, hogy azt a költő nem találja késze a nép köznapi életében, legalábbis keresnie kell, válogatnia a kifejezéseket, ami sokszor nehezebb, mint a teremtés. Ő ezt a válogatást legnagyobb gonddal s a népnyelv legfinomabb árnyalatainak tökéletes ismeretével végzi, de nemcsak válogat a kész anyagból, hanem sokat újít is a szavakat szokatlan, maga alkotta kapcsolatba hozva (pl. lelkét szántogatja, füstölög magában, ember ez magáért, igazat lát, elfeküdt a nap, csókra kulcsolódik a szája). Újításai azonban megszokottaknak tetszenek, mert mindig bizonyos határok közt s a meglevő nyelvi fordulatok analógiájára alkotja őket. A népnyelv ez ismerete és öntudatos használata a magyar nyelv legnagyobb művészévé teszi Aranyt, ki tömérdek addig ismeretlen kinccsel gazdagította költői nyelvünket. A magyar nyelv népies árnyalatainak oly tömérdek változata és finomsága csak nála található. Toldinak népies nyelvébe itt-ott (főleg Ilosvai után, kitől egész sorokat sző bele költeményébe) egy-két régies szót is vegyít; ilyenek pl. öklelés, általút, marha (vagyon értelemben), búskodik, keserüli szolgáját. Nyelvének népiessége bizonyos korlátokat szab a költői kifejezésben. Hasonlatait,  képeit és jelzőit a nép képzeletének köréből: a természet, az emberi és állati élet egyszerűbb jelenségei közül veszi.
    Kép, kivált metafora aránylag kevés van a költeményben s ami van, egyszerű, népies nyelvbe illő, de legtöbbször, főleg a kapcsolatot tekintve, új is (lelkét szántogatja, belsejét fúrja és faragja, a szó szívébe nyilallott, ökle csontos buzogánya stb.). A képek legnagyobb része személyesítés, amelyet a népnyelv leginkább szeret. Jelzői közt is vannak szokottabbak, melyeket az egyszerű előadásmód parancsolt rá, de felesleges egy sincs. Mindegyik a maga helyén van, s mindegyik egy-egy jellemző vonást, színt tartalmaz Az egyszerűségnek sok ereje és sok bája nyilatkozik bennük A dühös Toldi vaskos lábnyomától messze reng a parlag, járása komor bikáé, tekintete barna éjfél s fúj, mint a sértett vadkan… Ha a jelzőket elhagyjuk, a kifejezés erejének nagy része elvész. Az édesanyjára gondoló Toldi „Addig-addig bámult a susogó nádra, nagy meleg könnycsepp ült szeme pillájára”. Íme a jelenetnek báját az egyszerű jelzők adják meg.
    Bővebben szóltunk Toldiról, mert csak így tudjuk megérteni Arany föllépésének jelentőségét a magyar epika terén. Anélkül, hogy a mondottakból valamit ismételnénk, csak annyit jegyezünk meg, hogy mindaz, amit kiemelhetünk, mint Aranyra jellemző vonást, addig majdnem teljesen hiányzott epikánkból s csak az ő Toldija óta van.
    Arany Toldijával egyszerre költészetének tetőpontja jut s a legnagyobb mesterek közé emelkedik, mert ő is, mint azok, egyszerű eszközökkel alkot tökéletes művet.

IV.

Jellemző Aranyra, hogy Toldi rendkívüli sikere nem szédíti el s ezután is olyan szerény s önmagának olyan szigorú kritikusa, mint annak előtte. „Toldi sem mindenütt tetszik nekem – írja Szilágyi Istvánnak –, az eleje igen nehézkes; sok helyett igen elszélesedik s néhol nagyon is alant jár… Így nagyon van okom félni még a jóakaró kritikától is.”. Ez a félelme, mint láttuk, fölöslegesnek bizonyult. Toldi elkészülte után már más terv foglalkoztatja. 1847. januárius végén azt kérdi Szilágyitól: „Hallotta-e ön a Rózsa és Ibolya meséjét? Le akarom írni népiesen”. Hamar el is készül a 93 versszakos, kilenc kis énekre osztott költemény s megjelenik  Vahot Pesti Divatlap-jában megelőzve Toldit, úgyhogy ez az első nyomta Toldit, úgyhogy ez az első nyomtatásban megjelent nagyobb költeménye Aranynak. Ebben a „cselekvény gyorsaságára” törekedett mint maga mondja, s a mese valóban könnyeden, gyorsan gördül előre a szépen csengő alexandrin sorokban. Magának ebben az időben jobban tetszett Toldinál, de a Szépirodalmi Szemle más véleményen volt s röviden csak annyit mondott róla, hogy „ez gyöngébb műve lesz mindig”. Arany panaszkodott is, költeménye rossz fogadtatásáról  s noha barátai buzdították népmesék költői feldolgozására, tanácsukat nem fogadta meg. Később már magának sem tetszett s összes költeményei közül kihagyta. Toldival természetesen nem szabad összehasonlítanunk, mert akkor mi is „gyengébb művének” fogjuk találni, hanem ha annak tekintjük, ami, ti. egy népmese költői feldolgozásának, akkor a maga nemében egészen sikerültnek kell tartanunk. Arany tökéletesen  bele tud helyezkedni a paraszt mesemondó gondolatvilágába s a bájos kis  tündérmesét annak kedves naivitásával s egyszerű, népies fordulatokban gazdag tősgyökeres magyar nyelvén mondja el a magyar népéletből vett vonásokkal élénkítve. A lakodalmas menet, a cigánykerekező és kolduló purdék, a mesekirály háza tája, mely tulajdonképpen egy falusi bíróé, a „vén magyar koldus”, ki süvegét még jobba fülére vonva s „félre nézve’ mondja:
Nincs nálam szokásban kérni, kiabálni,
Csak bemenni s bent az ajtófélre állni -
mind milyen találó s a magyar léleknek kedves vonások. Nagy kár, hogy nem fogadta meg Szilágyi tanácsát s nem dolgozott fel egy kötetre való népmesét ugyanígy. Talán ma ez volna Toldi mellett legolvasottabb verses könyve.
    Arany sok mindenféle tervvel foglalkozik ebben az évben. Shakespeare-t szeretné lefordítani Szilágyival együtt, van egy jó, vígjátéknak való meséje, megpróbál népies novellát írni prózában Petőfi novellái mintájára, sokat foglalkozik egy népies nyelven írandó eposz tervével s megfordul fejében a vezérek kora, Dózsa György, Csák Máté s főleg Kinizsi története, mint alkalmas tárgyak, de mindebből semmi sem lesz Szilágyi István folytonosan buzdítja e tervek kivitelére s ha teheti, egyben-másban kezére is jár. Biztatja, hogy gyűjtsön népmeséket s népies versformákat, írjon a népiességről valamit, dolgozza át a Zrínyiászt nyelvbelileg, fordítsa Sophoklest. Arany az utóbbira vonatkozólag írja neki: „Erőnek erejével eredeti íróvá tesznek s a fordítás hátrább marad”.A Kisfaludy-Társaság februárius 6-iki gyűlése költői elbeszélésre tűzött ki pályázatot s tárgyul Széchy Máriát jelölte meg. Arany, kit Szilágyi is buzdított, kezdett a dologgal foglalkozni s tavasszal már a tárgy felfogásának módjával tisztában volt s igen örült felfogása eredeti és új voltának.
    Szilágyival mindig szívesen levelezett s látogatásának is örült (július végén), mert hálásan ismerte el, hogy sokat köszönhet lelkes izgatásainak s tanácsainak, de viszonyuk csak két író viszonya, kiket közös mesterség köt össze s hiányzik belőle a baráti szív melege és őszintesége. Levelezésüket bizonyos tartózkodó feszesség jellemzi. A Petőfivel kötött új barátságból ez teljesen hiányzik. Kezdettől fogva a legmeghittebb barátok, pedig csak egymás lelkét ismerik műveikből. Petőfi második levelében már tegezi Aranyt, mert ő olyan ember, hogy amely házba bemegy, szereti magát „hanyatt vágni a ládán”. „Igaz, hogy ismernünk kell annak jellemét, kit barátunknak fogadunk – írja –, de hiszen, gondoltam, te az enyémet ismerheted munkáimból, valamint én kiismertem a tiedet Toldidból. Aki ily dicsőn festette a gyermeki szeretetet, annak magának is jó fiúnak kell vagy kellett lennie, s ki jó fiú, az nem lehet rossz ember, az szép, tiszta, nemes lélek. Ilyennek tartalak téged s ezért neveztelek mingyárt barátomnak”. Arany ezt válaszolja: „… téged éppen oly eredeti fiúnak képzellek, mint amily eredeti költő vagy; szíved jóságáról, lelked aether tisztaságáról addig is meg voltam győződve, míg azt példával nem bizonyítád irányomban. Csak használd, édesem, használd egész kényelmedet; ez a szív, ami csodás, tied, érzelmei rokonok a tieiddel: így nem félhetsz, hogy idegen leszesz benne”.
    Arany életének harmadfél esztendejét Petőfi barátsága sugározza be. A két ellentétes lélek csodálatosan megérti egymást, viszonyuk mindvégig zavartalan. Aki ezt a viszonyt igazán ismerni akarja, olvassa el a két barát levelezését, melynél „kedvesebb” jelenséget Mikes levelein kívül nem találunk irodalmunkban. A kedvesség vonását főképpen a humor adja a leveleknek, melyek föltárják előttünk Arany és Petőfi lelkének ebbeli gazdagságát. A zárkózott Aranyra alig ismerünk rá bennük. Szíve önkéntelenül megnyílik, minden tervét, titkos gondolatát, aggodalmát és örömét közli barátjával, hol komolyan, hol tréfálkozva, de mindig őszintén és melegen. Június elsejétől (1847) tizedikéig Petőfi vendégük Szalontán, hova menyasszonyától jött. Kerényihez írt Uti leveleiben ezt írja többek közt erről a látogatásról: „Életem legszebb napjai közé sorozom e hetet, melyet itt töltöttem, új barátom családi körében. Egyfelől a komoly vidámságú családapa, másfelől a vidám komolyságú családanya s előttünk a két fecsegő, virgonc gyermek, egy szőke leányka s egy barna kisfiú… ilyen koszorú övezi szívemet és boldog vagyok; csak az fáj, hogy a napokban már elhagyom, el kell  hagynom őket, kiket annyira szeretek, mintha ikertestvéreim volnának”. Ezt a boldog hangulatát fejezi ki Mily szép a világ! c. költeménye. Ezt, valamint Sári néni, A csonka torony, Lennék én folyóvíz, A gólya s Arany Lacinak c. költeményeit Szalontán írta. A csonka torony rajza s Arany arcképe ugyanekkor készültek. Az utóbbi alá Arany ezt a versecskét írta:

Arczom vonásit ez ábrázolatban
Szemed, hiszem, hogy híven fölleli,
De úgy, ha a mit a festő hibázott
A költő azt utána képzeli.

    Aranyéknak végtelenül jól esett Petőfi kedves látogatása. „Hogy gyakran visszaemlékezel azon egyszerűen töltött kilenc napra, kimondhatatlanul jól esik nekünk – írja Arany. – De hát mi, pajtás. Nincs egy kedves falatunk, melyet megennénk neved említése nélkül. Ha most itt volna Petőfi! Ha ehetnék belőle! Ezt így tette Petőfi, azt amúgy, ez kedves volt neki stb. stb., az mindig úgy megy. Be szeretnők, ha a mi fiunk volnál! Ha hozzánk járnál legalább – vakációra!”
    Petőfi ebben az évben másodszor is meglátogatta Aranyékat október végén s több napot töltött náluk ifjú nejével együtt. Ez a látogatás viszonyukat még meghittebbé tette. Petőfi biztatására Arany még júniusban levelet ír Tompa Mihálynak, ki akkor bejei pap volt s ki siet válaszolni s barátjaként üdvözölni Aranyt június 14-én. Innen kezdődik tartós, őszinte barátságuk. Petőfi őt is a „népies iskolához” számítja s egy költői triumvirátust tervez, melyről már második levelében szól Aranynak: „Arany, Petőfi, Tompa, isten-krisztus-úgyse szép triumvirátus, s ha dicsőségünk nem lesz is oly nagy, mint a római triumvirátusé volt, de érdemünk, úgy hiszem, lesz annyi, ha több nem”. Jókai, midőn az Életképek szerkesztését átveszi, Aranyt 1848-tól kezdve kizárólagos munkatársnak óhajtja megnyerni s tőle, valamint Tompától egy-egy, Petőfitől két verset akar hozni havonként, „hogy így szüntelen a közönség előtt álljon e három név”. Ez lett volna irodalmunkban a harmadik „triumvirátus”: az első Kazinczy pesti triásza, Horvát István, Szemere Pál és Vitkovics Mihály volt, a második Vörösmarty, Bajza és Toldy Ferenc. A három triumvirátus így költészetünk fejlődésének három fokozatát képviselte volna. A harmadik azonban Petőfi és Tompa összezördülése miatt nem valósult meg. Tompa ugyanis, ki Vahot Pesti Divatlap-jának munkatársa volt, úgy mint Arany is 1847-ben, nem akart egészen az Életképek-hez csatlakozni. Tompa vonakodása rendkívül bántotta Petőfit, aki a szabadelvű fiatal írókat akarta egyesíteni, miután a „tízek társasága” nem kapott engedelmet új lap alapítására. Ez, a két költő között felmerült apróbb egyenetlenségek s Petőfi hevessége véget vetettek a köztük fennálló jó viszonynak. Arany mindenáron arra törekedett, hogy főleg Petőfit kibékítse s Tompa is szerette volna, ha a kölcsönös félreértéseket eloszlatván, újra helyreállították volna baráti összeköttetésüket, de minden törekvés hajótörést szenvedett Petőfi makacs hajthatatlanságán.
    Említettük már, hogy a „népies” költészet, „népköltészet”, „nemzeti költészet” fogalmak használatában nagy zavar uralkodott ekkor s azt sejtjük Petőfi és Tompa egyes megjegyzéseiből, hogy még ő előttük sem voltak ezek egészen világosak. Arany az ő t jellemző alapossággal sokat gondolkozik a költészet új irányáról, a népiességről s mintegy önmagának akar számot adni vizsgálódásának eredményéről egy-két jól formulázott nyilatkozatban. Csak kettőt idézek közülük. Szilágyinak az Iliászról s Odysseiáról szólva ezt írja: „Nem egyebek ezek egyszerű – tejmézzel folyó, népi költeményeknél. Bennök van az egyszerűség és a költői fenséggel párosulva van s ha nem ez a népi költemény feladata, úgy nincs róla helyes fogalmam. Azt akartam mondani, hogy a népköltő feladata nem az, hogy elvegyüljön a durva nép közt, s legyen egyszőrűvé velek, hanem az, hogy tanulja meg a legfensőbb költői szépségeket is a népnek élvezhető alakban adni elő. Ez lebegett előttem, midőn Toldit írtam, s ez  úton haladok ezentúl is, ha lehet”. Szász Károlynak, ki akkor még fiatal kezdő volt, szintén ír erről válaszul hozzá intézett költeményére. Minden költő nem lehet tisztán népköltő, hanem kívánatos, hogy „a költészet ne legyen olyan, milyenné az a legújabb időben nemesült (?!) t. i. csak egynehány tudósnak, vagy ábrándozó holdvilág-egyéniségnek nagy bajjal megérthető, a nagy többségnek pedig teljesen élvezhetetlen, hanem legyen egyszerűen nemes, erőteljes, a nép nyelvét megközelítő s ennek virágaival ékes, - szóval döntessék el a közfal a népi és ma úgynevezett fennköltészet közt és legyen a költészet általános, nemzeti!… A költészet végcélja s tökélypontja… az, hogy magát egyszerű köntösben is képes legyen műészileg fejezni ki”. Íme, milyen világosan kitűzi a célt, melynek elérésére a magyar költőknek törekedniök kell! Ezzel egyszersmind a maga célját is megállapította s kijelölte a maga útját, melyen haladnia kell. Halad is rajta azzal a nyugodt öntudattal, hogy ez az egyedül helyes és igaz. A népies irány ellenségeinek apró csipkelődései bosszantják ugyan, de útjáról le nem térítik, éppen úgy, mint Petőfit.
    Rózsa és Ibolyán ívül 1847-ben még egy népies költeményt írt, ez a Szent László füve népmonda, melynek tárgya az a csoda, hogy Szent László Isten parancsára ellövi nyilát s a nyíl „kopótyúja” alá szorult keresztfűben (Genriana crutiata) megtalálja a pestis orvosságát. Ezt a csodát Podhraczky Szent László királynak és viselt dolgainak históriája (1836) könyvében, sőt egyes botanikai munkákban (Beythe, Csapó József) is olvashatta. Kompozícióbeli ügyessége abban nyilatkozik, hogy a pestis dühöngését kapcsolatba hozza a kunok elleni harccal s Isten büntetésének tünteti fel a vérontásért, továbbá hogy összeköti egy pogánylázadással is. A nép t. i. vissza akar térni a régi pogányságra s László e csodával megerősíti egyszersmind keresztény hitében. A népies nyelven s krónikás egyszerűséggel elmondott csodás eseményt sok realisztikus vonással hozza közelebb korunkhoz s teszi mintegy hihetőbbé.
    Lírai költeményekkel nemigen próbálkozik. A Petőfinek írt válaszon kívül csak egy igazi lírai költeményt írt ebben az évbe, melyben Toldijával nyert aranyait énekli meg humorosan. „Végtelenül ügyetlen vagyok a lírában – írja Petőfinek –, úgy érzem, mintha elveszne markomban a finom ujjakhoz alkotott líra. Aztán meg hol is vennék én lírai lelkesedést? Prózai életmódom szinte flegmatikussá tett, aprós bajaim és örömeim nem méltók megénekelni s bár családi életemben a boldogabbak közé számíthatom magamat, ez a boldogság mégsem olyan, hogy kitörő örömét versbe önteni, hanem csak olyan, hogy jóltevő melegét folytonosan érezni lehet. Hozzá még a líra valódi kora, 20-30 év, tőlem oda van; ifjú örömeim, keserveim reményeim nincsenek, szóval a szív szerepe jobbadán el van játssza, s a főre kerül az uraság. Én hát, édes öcsém, nem esetlenkedem a líra országában, hanem megyek azon az úton, melyen már egy pár lépést tennem sikerült, írok históriákat, rectius istoriákat ad ponyvám, miként Tinódi Lantos Sebestyén”.
    Mindez igaz, de a lírában való „ügyetlenségének” fő oka az, hogy természetes s költői tehetségének alapsajátságai egyenesen epikussá predesztinálják. Epikus lett, mert szükségképpen azzá kellett lennie. A ballada formája már tetszik neki, mégpedig azé a néhány népballadáé, melyeket ismer. „Fejér László forma balladákban kellene próbát tennem – írja –, azok lapban is adhatók volnának és mégis elememben maradnék”. Petőfi buzdítja, hogy csak írjon balladákat, ő is írna, de nem érez tehetséget hozzá. Arany megpróbálkozik az ilyen rövid lyrico-epikai költeményekkel, ballada- és románfélékkel s ezek, úgy érzi, inkább a tehetségéhez valók s elég jól sikerülnek neki. Ilyenek a Varró leányok, A méh románca, Szőke Panni, A tudós macskája, melyeket még ebben az évbe ír. Mindenesetre jelentékeny kísérletek s későbbi ballada-remekeinek nem egy tulajdonsága feltűnik bennük. Ezeket a kisebb alkotásokat azonban nem tartja igen értékeseknek, vagy fontosaknak s két nagy művön dolgozik életének e legtermékenyebb esztendejében. Minden barátja és ismerőse „nagy” költemények írására sarkallja s maga is legszívesebben ír ilyeneket. Tudja, hogy van tehetsége hozzá, a kitartás és lelkesedés pedig még ekkor nem hagyja el. Már május 27-iki levelében említi Petőfinek, hogy még egy Toldit akar írni, Toldi estéjét s ezt neki szeretné ajánlani. Hozzá is kezd s augusztus végén két énekkel elkészül. „Cselekvénye igen lassú. Nagyszerű akar lenni, megjárom vele, ha elrontom”, - írja róla.
    A Széchy Mária-pályázat, melyről már szólottunk, szintén foglalkoztatja. Eleinte pályázni akar; Petőfi és Tompa, kik szintén írnak a murányvári amazonról, nem pályáznak s így nem kell barátaival versenyeznie. Mindazáltal később ő is lemond róla, mert elkésik a nagy költeményét különben sem akarja „tizenkét aranyért bizonytalanra odavetni”. Elég gyorsan írja. Szeptember elején még hozzá sem kezdett, október végére már fele készen van, december 11-ére pedig egészen elkészül Murány ostroma (a pályázat határideje nov. 20-a volt). Két nap múlva már küldi Petőfinek, hogy szerezzen neki kiadót. Ezzel záródik le Arany fellépésének, íróvá lételének dicsőségben, munkában és reményekben gazdag esztendeje.

 (folyatása következik)

Szinnyei Ferencz: Arany János - Költők és írók – Élet- és jellemrajzok az irodalom köréből – Budapest, Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1909.