Fördős Dávid (1787-1866): HAJÓ-SZENTELÉS a kőröshegyi Balatononn

Méltóságos CLAM GALLAS ALOYZIA, Széchényi Grófné Ő Nagyságához

Rémitő hangonn tsattogva
Dördültek meg az egek;
Tolongtak Kelettől fogva
Nyúgotig a fellegek.

Egymást űzve hasogatták
A gyors szikrák a setét
Felhőt, s lángok boritották
A bús ég kerületét.

Zuhogva ömlött a zápor,
S hullámot tolt egyszerre,
Rá rohanvánn a szél-tábor
Zúgva s mormolva erre;

A mord Balaton is neki
Zöldült, s babja kitsapott,
S felforrt zúgó örvénnye, ki-
Hányt köveket, s iszapot. -

Már! Már – korholták az eget
Feldagadt hullámjai,
Majd feneketlen üreget
Tártak elnyilásai.

Rejtekbe bújt minden állat,
Dühösködvénn a szélvész,
Tsak maga, bámúlva állott
partjánn, a rémült révész.

Azt vélte, hogy még darabja
Sem marad a hajónak,
Midőn neki rohant habja
A háborodott Tónak. -

Hát egyszer, - ah Szent Istenek!
És ah visszajött remény!
Ah megkérleltetett egek!
Mitsoda szép Tünemény!

Egy angyal az árbotzfára
A felhőkből leszállott, -
Intett, s egy pillantására
A zivatar megállott,

S így szóllott: „Ah bús Természet!
Öltözzed fel pompádat,
Te is Kelet és Enyészet!
Derittsed fel ortzádat;

„Az örömben részt vegyetek,
S mosolyogjatok egek!
Idvezlő Éljent zengjetek
Ti is lantos seregek!

„A Grátziák Asszonyának
A ki Ő Méltóságának
Tesszük a Tiszteletet;

„E vitorlánn viríttsanak
Koszorúm levelei, -
A Hajnalnak lottsanjanak
Rá újjitó tseppjei.

„Játtzadozzanak a szellők
Virági árnyékábann,-
Háljanak minden éjjel ők
Félig nyilt bimbójábann. -

„De ni! Rakják tsillagokból
A Grófné Nevét ki, - ah!
Miképp tündököl azokból
E Név ALOYZIA.

„Ditső Név! Ah! Te légy ennek
A Hajónak vezére,
Tsillagid tündököljenek
Mindég e Tó vizére.”

Így szóllt s eltónt. – E szózaton
A hullámok indúltak,
S szeliden az ősz Balaton
Partja alá simúltak;

Nimfák vig lubitzkolása
Tsobbant a hajó mellett,
A hab is sibogott rá, s a
Nap öröm-fényt lövellett.

A buborékok tükrébe
Az ég lekatsingatott,
S mosolygott ő; mert fénnyébe
A nap ferdett maga ott. -

Éljen a Grófi Ház! Éljen! -
Lantom is ezt hangzotta,
Mig a Hajót, benn a  méjjenn,
A katzér szél ringatta.

Fördős Dávid: Külömbkülönmbféle versek . Kőröshegyenn TEK. NEMES SOMOGY VÁRMEGYÉBENN. Debreczenbenn Nyomtatta Tóth Ferentz. 1827.

Fördős Dávid (1787-1866): Nagy méltóságu sárvári felső vidéki gyróf SZÉCHÉNYI LAJOS ő excellentziájához

 
Méltó gyászba borúlt a Magyar Ég is, ah!
Czenknél elnyugodott a Nap örökre! – el! -
Szép súgári ezentúl
Nem fogják aranyozni azt! -

Felséges Tünemény! Mennyire elragad
Minden lelket ezen Isteni Nagy Remek
Végső fényje is; hát még
Mig el nem nyugodott maga!

Mit mondék? – nyugodott? - - Ah hiszen a Kelet
Ró’sás fellegiből tündököl! - - Emberek!
A SZÉCHÉNYI LAJOS, - Ki
Attyának nyomainn ragyog.

Jóltevő meleget szór, - ködök oszlanak, -
S tárják illatozó kebleket a szelid
Ró’sák, bal’samot öntnek,
s a tollas sereg énekel.

Már a bús Balaton ősz s bodor habja is
Vigabban tsobog a partok alatt, s Neki,
a Kőröshegyi partnál,
Tsak SZÉCHÉNYI  N e v e t  zuhog.

Ah! a búza között a pipats is piros
Ortzával mosolyog, a mikor a Telek
Sárgúló gabonái
A grófnak fejet hajtanak! -

Hát a vig arató mind danol! A mikor
Fűzhetvénn koszorút sárga kalásziból,
Feltzifrázza kepéjét,
S Éljent zengedez éneke. - -

A SZÉCHÉNYI  Napok fénnyeitől Ti is
Költsön-fényt vegyetek fel magatokra, óh
Méltóságok! Hazánkbann:
S bóldog lészen így a Magyar.

Fördős Dávid: Külömbkülönmbféle versek . Kőröshegyenn TEK. NEMES SOMOGY VÁRMEGYÉBENN. Debreczenbenn Nyomtatta Tóth Ferentz. 1827.

Vajda János (1827-1897): Szerelem átka

I.
(1854.)

Én gyötrelmem – szép leányom!
Hogy te mint a nap, olyan vagy,
Oh az való! – de nem csupán
Mivelhogy szépséged oly nagy.

A te pályafutásod is
Ahhoz olyan hasonlatos;
Szeszélyesen derűs borús
Egynek égő, másnak fagyos.

És mint a nap, midőn fölkél,
Lenyugszik egy más világnak:
Mikor nekem föltámadtál,
Lenyugodtál – hűtlen! – másnak! -

II.
Szeretlek én téged nézni,
Mikor észre nem veszed;
Ha máson merengve, rajtam
Felejtkezik el szemed,

S benne egy édes titokra
Megvillámlik az öröm,
Egy egy tör minden sugára,
S én azt szivembe töröm.

Szeretlek én téged nézni
Mikor észre nem veszed:
hogy szívem mélyére látva
Meg ne tudd, mit érezek.

Ne tudd, hogy szerelmem olyan,
Mire nem vagy érdemes;
Ha magam’ ki kell nevetnem,
Legalább te ne nevess.

Szeretlek én téged nézni -
Oly szép lánggal ég szemed,
Eloszlatja búmat, mint a
Nap a sötét fölleget…

- S e szép szemek napvilága
És ez izzótűz-ajak -
Mindezek a bitorolt kéj
Oltárán lobogtanak?!…

Hazudság – kaján hazudság!
Hol venné e fényt szemed?
A teremtő nem hazudhat,
Hazudnak az emberek -

Én hiszek szemed tüzének,
Mely hajnalfényben ragyog -
Vagy van ember, a ki most is
Megrabolja a napot?…

És ha még is – és ha még is! -
Oh ez átkos gondolat -
Mint a villámlás az éjben
Fölriasztja a vadat,

Midőn az kétségbeesve
Szöki át a völgyeket,
De mi haszna, bárhová fut -
Ég, lobog a rengeteg…

Úgy e gondolat szünetlen
Űzi hajtja szívemet -
Oh hogy még enyim se voltál,
S még is későn féltelek!…

Nem voltál – és nem lehetsz már
Soha enyim jól tudom;
Oh  t u d á s – megátkozott fa!
Elveszett paradicsom!…

III.
Van-e még egy oltár, van-e még egy bálvány,
Hova térdepelvén, buzgón imádkozván,
Kétségbeesésem enyhülését várnám?

Mit én építettem, ékes templomodat,
Ahol szinről szinre imádtam arczodat,
Haragod üszkével magad fölgyujtottad.

Ég az isten háza magasan lobogva,
Hitszegő bélpoklos hiveid csoportja
Kárörvendve nézi és egyik sem oltja.

Oh hogy az embernek, gyarló halandónak
Sarától magok az istenek sem óvnak -
Oh hogy az égiek magok is csalódnak!

Kihozom, megmentem képed’ a lángokbul,
Elhajtom a füstöt fényes homlokodrul -
Oh hogy rajt’ a szégyen ujra lángba borul!

Hallod-e, hallod-e kaczaját azoknak,
Kik téged megcsaltak, engem megraboltak? -
Ők most téged szánnak, engemet gunyolnak!…

IV.
Ujra látlak szinről szinre,
Halovány vagy, nagyon halvány;
Oh ez alak – (szive úgy sincs)
Halhatlan szobor, ha – márvány!

Templomot emelnének rá,
Benne örökké imádván
Hideg tökéletességét…
Halovány vagy, nagyon halvány…

Szemed fénye beborulva…
És alatta a szivárvány -
Szép egéből könyzápor hullt?…
Be halvány vagy, oh be halvány!

Megigértem de nem hitted,
Szerelmetlen hitetlen lány -
Hogy szárnyam van, menybe viszlek -
Hol vagy most? – oh hogy nézhetsz rám?!

El e képtől – el e helyről,
Hisz ez halva van – bitófán…
Átkozott legyen hóhérod -
Elitélt – elkárhozott lány!

V.
Látlak én még s látni foglak,
És szünetlen gondolok rád;
El nem válok soha tőled,
Mégis, mégis… isten hozzád!

Oh nem a könyörtelen sors,
Nem a beérhetlen távol,
Nem az élet, nem a halál -
Nem az választ el egymástól…

Van reménye a távolnak,
A halálnak van emléke,
Hit vigasztal a balsorsban…
- Ennek is mind vége, vége.

Mond nekem majd, hogy enyim vagy,
Hogy szeretsz… leborulok rád
Véghetetlen fájdalommal…
S azt felelem – isten hozzád!

Feltámadás van a sirban,
Újulás a természetben;
Csak az halt meg mindörökre,
A mit benned én vesztettem.

S én elhagyni még se tudlak,
Hozzád járok és rád nézek
Szótalan és iszonyún – mint
Gyilkosára a kisértet…

S valami fáj mindkettőnknek,
Neked a bűn, nekem a vád; -
Pásztoróra kéje helyett
Szellemóra!… - isten hozzád!

VI.
(1855.)

Szerelek, szeretlek régen,
Meg kell végre vallanom;
Szeretlek, bár téged’-e, vagy
Érted a kínt – nem tudom.

Bár a hideg ész pirongat,
És kigúnyol, kinevet,
S annál hangosabban, mennél
Szentebb az, mit érezek:

Nincs ok a teremtő észben,
Égen földön hatalom,
Oly erős, mint a mit érzek
Miattad – a fájdalom.

Szeretem éretted a kínt, -
S viselem a gúnykaczajt,
Mint a harczos a rongyot, mit
A csatagolyó szakajt.

És hiába félek tőled,
Hiába kerültelek;
Bármit tettem, végre meg van,
Miről már nem tehetek.

Miért kerülném még tovább is
Mindenhatóságodat -
Egyszer látni – nem elég-e
Hogy örökké lássalak?

Szeretlek – bár tőlem e szót
Nem fogod te hallani;
Hogy te ezt nem értenéd meg -
Súgja nekem valami.

Mire a te szíved vágyik:
A diadal, győzelem,
Arra elég hideg szó is -
Mit neked az érzelem!

Minek mondjam hogy szeretlek?
Ha szived örülni tud
Hizelgőn csengőbb szavakra,
Tudva jól hogy mind hazug?…

Minek mondjam, hogy szeretlek?
Jobban szánlak – érezem,
Örömiden szánakozom
Jobban mint gyötrelmimen.

Nézz tükörbe mosolyogva,
Tekints végig magadon -
Gyönyörü vagy… az vagy, az vagy…
Oh hisz én jobban tudom.

„Szebb vagy a csillagos égnél,
Szemed oly szépen ragyog,
Tán az égből is miattad
Hullanak a csillagok…

Szép ajakad ingerébe
Belehal a gondolat,
Legszebb vagy a teremtésben
Azért nincs rád hasonlat.” -

Tetszenek e czifra bókok?
Ládd mi könnyűk a szavak -
Mi sokat akarnak, még is
Mi keveset mondanak!

Tán magam is érteném ezt -
„Mi szép arczod, termeted”
De nem fáj, vagy nem tudod tán
Hogy mindez nem  a  t i e d?

Nem kérdéd-e még szivedtől,
Van-e benne érzelem -
Boldog vagy boldogtalan bár
De – egy, örök szerelem?

Halványul majd a szép arcz,
Elvirágzik a tavasz,
Érzed majd, hogy a mit  é r z ü n k
Az mienk, csupán csak az…

De késő lesz minden immár!
Mit majd ekkor érezesz,
Az a késő megbánásnak
Keserű fájdalma lesz.

S én nyugodt leszek már, - mint a
Tűzhegy, mely maga mögött
Üszkeivel betemette
Mindörökre a mezőt…

Te előtted pedig a mult
Mint hazajáró halott
Emelkedik rémes váddal -
Keserű lesz hallanod…

S egyedül lész, elhagyatva;
Csak e vád ül le veled
Szembe… szörnyű számvetésre
Az elmult idők felett.

Mondja majd: a tavasz elmult,
Hol belőle a virág?
És a meleg nyár gyümölcse -
Tolvajok megrabolák?

Szeretlek… de van erőm rá
Hogy ne vallja meg neked;
Ápolod te hiúságod’,
Én még – büszkeségemet.

Szép ajkad egy mosolyával
Őrültté tehedd fejem’;
De azért nevetni nem fogsz
Oktalan érzelmimen.

Az én átkom, hogy szeretlek
Még sem olyan mostoha,
Mint e szót igaz kebelből
Meg nem hallanod – soha!

Szeretlek – mint egy szép szobrot,
Mit a lázas szenvedély
Átölel – de szerelméről
Vele soha nem beszél…

VII.
Mint egy szép halott élsz
Emlékezetemben;
Kit soha nem birtam,
Még is elvesztettem.
Éjjel fönn virasztlak,
Nappal megsiratlak!

VIII.
Ne huzzátok, ne huzzátok!
Nekem minden hangja átok.
Átok nekem az is a mi másnak áldás -
Legyen áldott a kéz, a mely nekem sírt ás!

Virrasztok az éjszakában -
Sötétségben, némaságban.
Sötétség, némaság… menyországa soknak -
Szivemben lobogó lángja a pokolnak!

Mi történhetett a nappal?
Talán soha sem lesz hajnal!
Oh ha vele volnék – talán imádkoznám,
Hogy akár a hajnal soh’se virradjon rám!

Hajnali szép édes álom
Ideje már – légy halálom.
Ne ébredjek én föl – róla álmodozva,
Hadd vigyem el képét magammal síromba! -

IX.
Nem szeretlek… mért hazudnám
Hitegetném magamat?
Ohajtlak – de nem szeretlek,
És szivem majd megszakad.

Elhamvaszt miattad a vágy,
Megtébolyít a titok,
Mit nem bírok már viselni,
És ki még sem mondhatok.

Ugy szeretnélek szeretni!
De nem szabad, nem lehet;
Te nem érted mit jelent ez,
Te e kínt nem ismered.

S ha ismernéd – kinevetnéd;
És mint égő napsugár
Fáj, ha a még nyitva álló
Be nem forradt sebre száll:

Mosolyod úgy fájna nékem; -
S volna gúnyod mosolya
Keserű, de gyógyitó ír: -
Ne gyógyuljak én soha!

Oh hogy a láz, a halálos,
Midőn végkép elgyötör,
- Mert  u t o l s ó  a mit érzünk,
Már utóbb az is gyönyör;

És van elme, a mit mégis
Józan épnek mondanak,
Rajongóbb a lázasénál,
Őrültnél oktalanabb!…

Jól tudom, hogy nincs a földön
Hatalom, mely betemet
Multakat és nem történtté
Teszi a történteket;

S érezem, hogy vágyaimnak
Nincsenek reményei,
Jövőm üres végtelenség, -
S nem tudlak felejteni!

Nem szeretlek… édes volna
Ezt előtted mondanom;
De mit érne? Lekaczagná
Szavamat a fájdalom.

És te még se hinnéd el, hogy
Büszke lelkem e szava
Több, mint minden „szeretlek” mit
Hallani fogsz valaha.

- Nem szeretlek – de ne tudd, hogy
Drága ez a diadal
És rövid – hogy ebbe lelkem
Előbb utóbb belehal…

X.
Nem tudok én semmit rólad,
Csak hogy szép vagy, szép nagyon;
Szépségedet látom én csak,
Szivedet nem kutatom.

Feledem vagy nem is hallom
Mit mond rólad a világ;
Szép vagy, arra gondolok csak,
És a szépség – ifjuság.

Nézd az égen a borúból
Kimosolygó csillagot,
Még előbb felhő takarta,
S még is oly szépen ragyog!…

Láthatom-e ott a multat,
Hol vakitó a jelen -
Gondolhatok-e jövőre,
Ha lázban szédelg fejem?

Szép vagy, azt beszéli rólad
És imád mind, a ki lát;
De hogy ilyen szép vagy – oh azt
Még sem tudja a világ!

Hogy mi szép vagy – azt hiszem, hogy
Én – csupán én tudhatom,
És oly édes – bár egyetlen -
Szivemnek e jutalom!…

Oh e kétszinü világ, mely
Még bűnöket emleget
Szépséged napfénye mellett -
Mi hideg, vásott lehet!…

Szegény volt örömben, és tán
Az is marad életem,
De ez alakos csoportot
Szánom én, és megvetem!…

Marczangolja széllyel a vágy,
Feszítse meg szívemet -
Odaadom … de belőle
Ki nem tépi képedet…

Ne tudjak én semmit rólad,
Csak hogy szép vagy, szép nagyon;
Szépségedet lássam én csak,
Én szived’ nem kutatom.

És szeretlek ismeretlen
Tégedet és a napot,
Egyitekben sem kutatva:
Mi lakik benn, mi ragyog?…

XI.
Szeretsz-e te, vagy szerettél-e már- 
S ha nem – szeretsz-e valaha?
Forró-é a nap keble, vagy csupán
Visszaverődő sugara?

Lehet-e az, hogy csak egyset szeress
Te, kit egész világ szeret?
Talán – talán – hisz csak az bizonyos:
Szeretni nem fogsz engemet.

Méltatlanabbat fogsz szeretni majd,
Mint ez történik rendesen;
Ez átok az, mi végett nincs soha
Egész menyország ide lenn…

Ha engemet szeretnél! – oh hisz úgy
Kijátszanád a végzetet:
Az örökkévaló is irigyel
Ilyen mulandó örömet!…

XII.
Szeretsz-e te, vagy szerettél-e már,
S ha nem – szeretsz-e valaha?
Oly pazar a fény arczodon! – s nekem
Valami súgja: nem, soha!

Sötét de édes a tapasztalás,
Mely vigasztalja vágyamat:
Te senkit sem szeretsz – oh mert hiszen
Hideg a szív a fény alatt.

XIII.
Elfogy a nap, az én napom…
Közeleg a sötét óra…
Oh ne kérdezz mi bajom van -
Oh ne nézz most homlokomra!

Szép vagy és hatalmas – hányszor
Mondtalak mindenhatónak!
Üres bók – édes hazudság…
Menj, kerülj hogy el ne hervadj…

Ne tudd, hogy ez óra ellen
Tehetlen minden bűbájod;
Hogy van a mi nagyobb annál:
A lelkemen fekvő átok…

Ne kutass, ne nézz lelkembe…
Isten őrizzen meg attól!
Légy kaczér, vig, csapodár, - csak
Óvd magad’ a gondolattól! -

Nézd a jégfelhőt az égen:
Észrevétlen hideg árnya
Halványan száll a gyanútlan
Örömben égő virágra;

Keble áthül – megrázkódik…
Alig sejti, hogy mi érte ,
Ragyog a nap, ragyoghat már!
A virágnak vége… vége…

Őrizkedj a gondolattól!
Ne nézz most lelkem mélyére;
Ha forrong, ha zúg a tűzhegy,
Vigyázz, hogy ne menj szélére…

Ne fürkészd baját, epéjét,
Kétségbeejt a sötétség -
Rémeitől megőrülsz, vagy
Előbb megfojt a nehéz lég.-

Álmodozzál, ábrándozzál,
Szemlélődjél, csak ne kérdezz;
Alkoss magad uj világot,
Csak ne kérd: hogy mind  m i é r t  ez?

Hull a levél, hull a csillag,
Még se fogy el, tele föld, ég;
Mi közöd van hozzá féreg!
Hogy mi végre teremtették?

Ne játszál a gondolattal!
Ha bejársz e rengetegbe,
Benn’ egy kérdő szörnyeteg van,
Ne kerülj – vigyázz – elejbe,

Meg nem fejti soha senki
A mit e szörny kérdez tőled,
Bár izenkint apródonkint
Szíja el fájó velődet.

- Isten veled szép sudárfák
Andalító suhogása!
Árnyatokban volt szivemnek
Annyi édes álmodása!

Árnyatok sötétül egyre,
Közeleg az éj immáron;
Kiszenvedve, tévedésben
Fáradottan itt bevárom.

Adtál mézet, virágot is;
Megátkozzalak e téged,
Hogy te sem adsz ingyen semmit:
Ernyőd ára: kígyó, méreg…

- Légy hiú én gyöngyvirágom,
Légy hamis, hegyes, rátartó;
Nyujtsd magasra fejecskédet,
Szökdelő mint egy kis pillangó;

És ne kérdezz, mit morogtam?
Radar beszéd… kaczagj kérlek…
- Ah! Ha birhatnám kis üres
Boldogságos fejecskédet!…

XIV:
Ver az isten engem
Mind a két kezével,
Tüzes ostorával,
Tüzes szerelemmel.

El nem gondolhatom,
Mivel érdemeltem,
Csak szenvedtem eddig
Ebben az életben.

Szerelem: menyország;
Legalább úgy mondják; -
Én csak azt tudom,hogy
Nekem mártiromság.

Két szép szemefénye
A csalóka méreg;
Olyan erős, mégis
Olyan soká éget.

Akár hogyan éget,
El el nézegetem:
Hogyan lehet oly szép s
Mégis oly kegyetlen?

Én  uram teremtőm
Ijesztenél rája,
Tedd szivére szivem’
Csak egy minutára:

Tudom, úgy hozzá ég
Egyszerre az övé:
Magad sem veszed le
Soha onnan többé!

XV.
Tied a dicsőség, hatalom,
Csak mulass emésztő kínomon.
Kegyetlen rény ragyog szemedben,
Halálra ítélt rab – szerelmem.

Rab vagyok én rab, de olyan rab,
A ki zsarnokánál szabadabb;
Enyim az igazság s szenvedés,
Tied az önkény s a büntetés.

Szenvedek, de nékem nyugtot ad
Vigasztaló csöndes öntudat.
Téged fogva tart a nagy világ -
Enyim az örökkévalóság.

Összetépted az én szívemet,
A magadét el nem tépheted.
Megmarad az igaz birónak,
Szerelmemért boszuállónak!

XVI.
De azért ne hidd, hogy nyugtot ad
- Oh nagyon is fáj a gondolat,
Hogy te magad édes kedvesem,
Hogy te sem lész boldog sohasem.

Nem tudom én hogy mit gondoljak
Örömest látnálak boldognak.
Fájna szívem úgy is – de talán
Csak a magam baját siratnám.

Alig merem én azt mondani,
Azzal ijeszt, üldöz valami:
Boldog lesz majd egykor kebleden
Más valaki – csak te magad nem.

Legyen átkozott e sejtelem!
Mint a szív az, melyben megterem.
Szívnek, melyet bánt e gondolat,
Maga a halál csak nyugtot ad!...

XVII.
Oh ha bájaidat szereted,
Szeress kérlek akkor engemet.
Mert hiszen legszebb vagy lelkemben,
Mint a nap a kristálytengerben.

Napvilágom, kelj föl én fölém!
Nézd magadat lelkem tükörén;
Mint a nap a miljom habokban,
Képed ragyog minden dalomban.

- Vagy igen – csak menj az utczára,
Ismerj rá e hitvány világra;
És azután vesd meg a sarat,
Mely nem fogja föl a sugarat!

XVIII.
„Légy vidám – kétségbeesve,
Maradj büszke megalázva;
Légy hideg, ha lánggal éget
Átkos szenvedélyed láza.”

„Meg se rezzenj, ha velődbe
A féltés villámi ütnek;
Maradj józan, mikor ég föld
Tánczol és forog körülted.”

„Fojtogasd el minden üdvöd’,
S ha tudod, felejtsd el őket,
Mikor éjjel siránkozva
Szellemeik hozzád jőnek.”

„És örökké sírod ássad
S még se halj meg” – én gyötrelmem,
Mert ohajtlak, mert szeretlek,
Ezzel átkoztál meg engem?…

XIX.
Mivel engem megátkoztál,
Viszont én megáldlak téged’,
(Csak elmondom, hogy mi sors ér,
Vágyaid ha mind beteltek.)

„Érjen annyi jó szerencse,
Hogy ne tudj örülni rajta;
Környékezzen oly magas fény,
Hogy szégyeld magad’ miatta.

„Majd ha szived lángért lángol,
Hideg kígyó érintsem meg;
Ne gyötörjön féltés másért,
Féltsd magadat, gyúlt szivedet.”

„Láss körülted boldogságot,
S érezz gúnyt magadra benne;
Keress a multban vigaszt, és
Ne találj emlékezetre.”

„Ohajts örök életet, ha
Majd jövődet halva látod” -
- Oh szeress! És átveszem ind,
A mi ez áldásban átok!…

XX.
Szegény öreg koldus…
Csak az inség tartja;
Könyörülő világ 
Könyörülj meg rajta4

Valakinek csendül
A lélekharangja, -
Könyörülő isten
Könyörülj meg rajta.

Az én szép szeretőm
Kiadott én rajtam.
- Könyörülő halál
Könyörülj meg rajtam.

XXI.
Legyek lealázva a porba,
Ottan elgyötörve, tiporva,
Akkor sem tiéd a győzelem:
Büszkén emelem föl még fejem.

Élj örömben, én meg bánatban;
Kedvnek, búnak egyszer vége van.
Azt tanitják mind a vértanúk:
Halhatatlan az, ki halni tud!

XXII.
Szól a zene, olyan szépen szól,
Csodálatos búból bánatból.
Oly szomorú, mint az őszi szél;
Fogy a sugár, hull a falevél.

Honnan e bús hangok, mé’ tájról,
Messze, nagyon messze világból?
Fekete és gyászos üzenet,
Vége immár, vége mindennek!

Nem is szomorú már – de szilaj;
Nem is sohajtás, de kinos jaj;
Szivem tépik, fejem ingatják,
Mint a szél a fának sudarát.

Ide hamar azt a poharat!
Egyre vadabb, egyre szilajabb…
Egybe szétveti a fejemet,
A poharat, vagy a – késemet!

Most megint oly csöndes búsan szól,
Mintha jőne mélyből, föld alól,
Oh, de mért is marad életbe’
A ki egyszer el van temetve!…

XXIII.
Egyszer megölelni,
Egyszer megcsókolni
Örökké ölelni,
Örökké csókolni!

Mit nekem e rövid
Elmulandó élet?
Örökkévalóság!
Amit tőled kérek.

Kedvesem, szerelmem!
Az élet mulandó -
Játszuk ki a halált,
Az örökkévaló.

Ölelj meg, csókolj meg,
S  é l e k  beléd halva -
Örökké ölelve,
Örökké csókolva!

XXIV.
Szerelem, szerelem…
Édes ölő méreg;
Mulandó istenség -
Halhatatlan féreg…

Ég vigasztalása:
Gyönyörű szivárvány,
Teremtő láng hídja,
Rajt’ a földre szállván;

Balzsama a sírnak,
Mely az enyészettel
Egy percz üdve alatt
Mindent kiengesztel -

Áldott az a szál is,
Melyet emléked sző,
Sírba koporsónkat
Szeliden eresztő -

Szerelem – örök nap,
Öröme mindennek -
Egyedül szivemben
Ostora istennek!…

XXV.
Mint az erdőnapsugártól,
Én szemedtől meggyuladtam;
És elégek mint az erdő,
Melynek lángja olthatatlan.

Láttatok már erdőt égni?
Oh ez igen ritka látvány!
Szikrafényes füstje fölszáll,
Magasan int a szivárvány;

És a fojtó füstborúban
Ezer a sikoltás, a jaj -
Fészke fölött vijjog, rí a
Kétségbeesett madárraj.

Oda minden, oda minden!
Annyi boldogság reménye,
Maga a nap sirathatná,
Mennyi kárt tesz ölő fénye…

Ahol egykor a vidámság
Édes epret szedett volna,
Kérlelhetlen mérgü tűzláng
Legel a gyepen ropogva…

Erdő erdő -nem marad-e
Égett fádnak egy zöld ága,
Hol egy madár eldalolja:
Átkozott a nap sugára!

Átkozott a romboló láng,
Mely nem úgy hervaszt el kéjben,
Együtt élve, ott elhalva
Virágaid méz kelyhében -

S minden önző és hiú fény,
Mely nem érez, mégis éget,
Nem érez, hogy ragyoghasson -
Legyen átkozott tevéled!

- Erdő erdő – fiatal szép
Égő erdő, hamvadozó -
Hozzád én szívem, szerelmem
Be hasonló, be hasonló!…

XXVI.
Oh hagyj békét a húroknak!
Ne is érintsd ujjaiddal;
Ha velőmet meggyujtottad,
Ne éleszd a szélviharral.

A te zenéd épen átkos,
Legalább nekem magamnak;
Tán a húrok ujjod alatt
Elváltoznak, elkárhoznak…

Mikor a te zenéd hallom,
Velőm ég, de szívem megfagy;
És egy gondolat rohan meg,
Mitől úgy fáj a szegény agy.

Mert ki- utat – szót nem lel rá,
Csak úgy zsong, mint a szélhárfa;
És talán jobb! – sejtem, e szó
Véggyászt hozna a világra.

Mintha a vén idő mélyen
Azt sohajtaná el benne:
Elég volt már! És azután
Többé a nap föl nem kelne!…

XXVII.
Ha szerelem nincs szivedben,
- Én a menyről már lemondtam;
De a föld sem ad nyugalmat,
Jobb nekem már a pokolban.

Oh gyülölj, utálj meg engem,
Tiporj édes lábaiddal;
Szörnyeteg az én szerelmem,
Menykövezd le vad haraggal.

Diadalban kaczagjon föl
Rá a világ – mit én bánom, -
Kivüled nem látok, hallok
Semmit, semmit a világon…

Szent  G y ö r g y! Irtsd ki ezt a sátánt,
Mely szívem lángjából támadt,
Ne teremjen tüzes ostort
Ennek a jámbor világnak…

Nem való az én szerelmem
Sem az égbe, sem a földre,
Nincsen az teremve csöndes
Olvadó szelíd gyönyörre.

Pallos és tűzláng kell annak,
Egyik átkos vérét ontja,
Mig a másik szünet nélkül
Megemészti sustorogva.

Gyülölj hát – oh csak ne hagyj el!
Szemedben a pallos és tűz,
Öld vele kínért sovárgó
Szivemet, és csak gyötörj űzz -

Ne hagyj itt a földi kínnak,
A közönynek, a mely nékem
Utálatosb mint minden kín,
Lenn a pokol fenekében -

S majd ha a kinzást eluntad,
Gyuladjon el szép szemedben
Az isten gyilkos haragja-
Mert csak te ölhetsz meg engem!…

XXVIII.
Mikor éj van, sötét néma -
- Oh gonosz, oh szörnyü átok! -
Senki nem lát, senki nem hall,
Csak én hallok, csak én  látok!

A mi van, azt látom, hallom,
De nem az fáj, nem az gyilkol;
A mi nincs, az kisért engem,
A mit izzó velőm gondol.

A pillangó szárnya rezdül
A virág kelyhében alva;
Azt gondolom, ő sohajtott,
Gyönyörökben haldokolva…

És fölöttem a sötét ég
Ketté hasad, nagyot csattan;
Üt a villám egymásra
Vétkes, átkos gondolatban.

Megnyilik a föld alattam,
A pokol rám ölti nyelvét,
Azt a lángot, mitől úgy ég
Lélek és test, - de el nem ég.

Leggonoszabb, legfeketébb
Ördögei a pokolnak,
Kínaimhoz vad zenéül
Szintugy harsog, úgy kaczagnak…

Hivok istent, hivok embert,
De nem segít rajtam semmi;
Egy szelid hang szól a menyből:
Higyj! – de én nem tudok hinni!…

- Oh mért nem mered meg a föld,
S rajta miden úgy a mint van,
Pillangó, virág – maradna
Mindörökre mozdulatban!…

XXIX.
Nem viszem bánatom’
Meghalni közétek;
Nem hagyom – isten ments -
Hogy eltemessétek.

Élni fog bánatom,
Mint nehéz nagy átok;
Látni mint a rémet,
S hallani fogjátok.

Ahol még embernyom
A füvet nem érte,
Elviszem meghalni
Erdő közepére.

Ott a szél, a madár
Dalod eltanulja -
Szivemnek nem ismert
Halhatatlan búja!

XXX.
Csak ostorozz, csak tüntess engem
Oh én öldöklő angyalom;
Villogjon a gyilok szemedben -
Sok, sok az én bűnöm nagyon.

Az ég adott látást szememnek,
És én vak voltam – bárgyu vak;
Én hittem azt, hogy szép szemednek
Sugárai hők, igazak. 

Hamis bálványt imádtam. Hittem,
Hogy szemed fénye a napé;
Oh égető, vakitó szégyen!
Hisz az csupán csak – a r a n y é…

És én okoztam csak neked bút:
Szerettelek nagyon – pedig
Szivednek, mely szeretni nem tud,
Fájhat nagyon, ha szeretik…

Csak ostorozz, csak büntess engem,
Oh én öldöklő angyalom;
Villogjon a gyilok szemedben -
Sok, sok az én bűnöm nagyon…

XXXI.
1.
Ha Istenben hinni tudnál,
Mondanám, hogy isten áldjon;
De az úgy se hallgat már rám,
Mert te vagy az én bálványom.

2.
Mit kivánjak én neked jót? -
Hogy beteljék legfőbb vágyod?
Isten őrizz! – én tudom, hogy
Az a legsötétebb átok.

3.
Oh, pedig áldásom fogna,
Érezem, hogy fogna rajtad;
Minden isten meghallgatja
Áldását a haldoklónak.

4.
Megbocsájtnám, hogy hideg vagy,
Mig szivem értted elvérez,
De hiába áldanálak:
Hogy azt érezd, a mi  é r e z.

5.
Mégis, ha áldásom nem kell,
Vedd bucsúmat, végbucsúmat;
Azután menj, rátapodva
A vérre, mit szívem hullat.

6.
Majd ha egykor körülötted
Rád nevet és gúnyol a fény,
Fagyosan, - mint most te engem,
Akkor jussak eszedbe én.

7.
Ha gyémántod mind elszórtad,
S megátkoztad mindazokkal,
Kik hazudták, hogy szeretnek,
Istnekáromló ajakkal;

8.
Ha majd egykor egy igazán
Hűn szerető szivre vágyol,
S keresed, de nem mutatja,
Sem a közel, sem a távol.

9.
Akkor emlékezz rám! S jöjj el
Ahová engem temettek,
S hallgasd ott, mit suttog a fű:
Szerettelek, szerettelek.

Forrás: Vajda János: Költemények. Emich Gusztáv Könyvnyomdája. Pest, 1856.

Vajda János (1827-1897): Sirályok

I.
Száll a hegyre barna felhő,
Zúg alatta már az erdő;
Észrevétlen langy lehelet
Rázza a faleveleket.

Hajaszáli a vadonnak -
Hervadt levelek szállongnak.
Fecske földet szántva röpdes,
Minden oly merengő csöndes.

Erdő mező, merre nézek,
Egy nehéz bús előérzet.
Hosszu árny kisért a réten,
Szél sohajt az erdőn, mélyen…

Valami nagy rejtett bánat
Fogja el az egész tájat;
Az a bánat, mit az ember
Érez és nevezni nem mer;

Az a nagy bú, a mely téged
Vádol örök nagy természet;
Mely kiégett szivel kérdi:
Mért születni, minek élni?…

II.
Szól a zene – harsog
Mint diadalének;
El innen, el innen!
Ne őrüljek még meg.
Ne halljam azt, a mi másnak
Dicsőséget hirdet,
Nekem halált – vagy a mi több:
Feledékenységet!

Oh hogy a mit egykor
Oly igen szerettem;
A mi vigasztalt, most
Az is ellenségem!
Mintha ebek csaholnának,
Mire a vadállat
Sebeivel neki ront a
Legsűrűbb magánynak.

Hova nem hallatszik
Semmi hír harangja,
Ebek vonítása -
Néma sivatagba

Rohanok én – de mi haszna!
Nyugtom nem találom;
Mit ér, hogy nem látok embert,
Ha – magamat látom…

Szól a zene, harsog
Mint diadalének;
Én oly búsnak érzem,
Mintha temetnének;
Mintha temetnének ifjú
Koránhunyt halottat,
Mintha hallanám zörögni
Saját koporsómat!…

III.
Föltámadni mint a felhő,
Mely az égre derülten jő,
Azután könyekre törve
Száll alá a szomju földre; -

Mint a szellő bujdokolni,
Mást altatva nem nyugonni;
Nyomoruság ablakában
Siránkozni – mindhiában;

Megfejtetlen mint egy álom
Átsuhanni a világon
Kinevetett, ismeretlen
Fájdalomtól üldözötten…

- Ugy-e keserű egy pohár?
Itta ezt több jó bolond már!
S mind azt hitték: üdvözitnek;
- Nekem már e hitem sincs meg!

IV.
Hova lett a nap az égrül?
Hirtelen hogy elsötétül!
Mintha állana ítélet,
Valakit kivégeznének…

Hideg szellő száll a fákra,
Tövig átborzadnak rája;
Mintha hóhér keze volna,
Mely szemeiket befogja.

Halálcsöndesség az erdőn;
Néha hull alá rezzentőn
Egyegy levele a fáknak -
Mintha könnyet hullatnának…

Mit sirnának könyeznének?
Hiszen ők virultak éltek;
Az hogy mostan elhervadnak,
Hogy szerettek – jele annak.

Volt bimbójuk, volt viráguk.
Szerelemnap sütött rájuk;
Ölelkeztek a szellővel,
Susogtak az éneklővel…

Kétségbeesetten arczra
Hullok én is a harasztra;
Száraz haraszt födj el engem -
Lesz nyaram s én – nem szerettem!…

V.
Mily vidám, örömtelt
A nap nyugovása!
Talán most pillant be
Abb’ a szép hazába?…

- Fekete rom néz le
A hegy tetejéről:
Ijesztő kisértet
A mult éjjeléből.

Ülj fel ifju ábránd
Arra a sugárra,
Menj el innen, menj el
Boldogabb határra…

Vörös az ég alja,
Szélvihar lesz holnap:
Azok a vén romok
Mind mind leomolnak…

VI.
Érezem, hogy sírni fogok egykor,
Majd midőn a kihült képzelet
Együtt látja mind a boldogságot -
Mit nem birt, s mi mégis elveszett…

S ekkor – miért becseréltem minden
Igaz életkincset botoron:
A koszorút, a gúny koronáját
Összetiprom és megátkozom!

S érezem, hogy örülök majd egykor,
És hajamat tépvén – kaczagok;
De e kaczajon, ha volt, ki engem
Igazán szeretett – sírni fog!…

VII.
Én a borjunak megint
Paripája lettem;
Taliánország felé
Mentem mendegéltem.

Oly nehéz volt vállamon
Puska és tarisznya;
Izzadtságom volt a só -
Sótalan marczimba’;

De szívem még nehezebb
Volt a balfelembe’,
Kedvesemnek képe volt
Ebb’ a kis szekrénybe’.

Mindazáltal pörg a dob,
És a dobszó mellett
Csatatér és győzelem
Képein merengek.

Mint egy új Napoleon
Verem a világot,
Fülemen véres babér
Koszorúkat látok.

Majd lecsöndesül a dob,
A hegy oldalában
Ringatón zörgő malom
Dörömböl magában.

Távolabb füves lapon
Kecskék fürge nyája,
És a kecskepásztor egy
Bogárszemű lyányka.

S mintha e kis lyány az én
Szeretőm lett volna…
Isten veled csatatér
Fényes koszorúja!

Golyó ide vagy oda -
Tovább nem mehettem,
A kicsiny malomba én
Legénynek szegődtem.

Feleségem lett a kis
Kecskepásztor, és én
Lettem vón’ legboldogabb
A föld kerekségén;

Megtanultam a való
Életbölcsességet;
Megtanultam – miből áll
Boldogságod – élet.

Elfeledtem s tán azért
Birtam a világot,
Elfeledtem a mi több
A mulandóságot.

Mulandóság és világ
Ah ezek jó népek!
Feledékenységemért
Nem is nehezteltek.

Ah de még ezek fölött
Nagyobb hatalom van!
A szubordinátzió!
E miatt lakoltam.

Felfödöztek – dördül a
Halálos ítélet
Szerelemtől lángoló
Szivem közepének…

- Oly nehéz és még is oly
Édes volt ez álom,
Valómat egy nyomorék
Koldúsképnek látom…

Szerelemmel halni is
Sokkal többet érhet,
Nem szeretve senkitől -
Mit ér ez az élet?…

VIII.
Elhallgass mert zivatar van,
Mert alattad ing az ág?
Dalod’ a vihar túlzengi,
Nem figyel, nem ismer senki,
S gúnyol a hideg világ?

Dalnokok martir halála
Éhhalál vár egykoron;
És a mi teremti a dalt,
Mit dalod kért, lesz-e az majd -
Szerelem – a jutalom?

- Csak dalolj… szerelem és dal
Önmagának jutalom;
És a világ? – majd megtapsol,
Koszorut ad – ottan ahol
Nem kérsz enni – sirodon!…

IX.
Koldusok istápolója,
Nyomoruság takarója,
Egyetlen egy jó barátom,
Édes álom, boldog álom.

Könyörülj, végy föl karodra,
Tarka képes országodba;
Mutass egy szebb jobb világot,
Mire lelkem mindig vágyott.

Vezess engem szép leányhoz,
S ha ugyan van, olyformához,
A ki ilyen magamféle
Szegény legényt is szeretne.

Vezess aztán korcsomába,
Jó fajta kompániába,
Ha ugyan van korcsma nálad,
Hol nekem még kontóznának.

Mutass nekem boldogságot,
Valódi tündérvilágot,
Hol kész sonkák szaladgálnak,
Vége nincsen a kolbásznak…

Hol a szép leányok hölgyek
Cserebogárként röpködnek.
S ha az ember kedve tartja,
Kalapjával elkaphatja.

Gondod legyen a klimára,
Avagy gyújts e a kályhámba;
S általában adj meg minden
De minden jót a mim  nincsen!… -

X.
Fejem fölött a nap, körültem
Oly csöndes néma rengeteg.
Nem rezg a lomb, ha zöld nem volna,
Azt gondolnám: megdermedett.

Az erdő mintha hallgatózva
Elfojtaná lélekzetét;
Tán várja, vagy hallgatja épen
A teremtő rendeletét?

Vagy tán az isten átölelte
Ezt a virágos csillagot,
S midőn szerelmét rálehelli:
Csupán szeme – a nap ragyog?…

XI.
A világ hogy elsilányul!
A zaj, mely megkábitott,
Azt hivéd, hogy harcz pedig csak
Halálvonaglása volt.
Fönn az égen, lenn a földön
Semmi sincs tökéletes;
Hitvány volt és lesz az ember, -
Egyél, igyál és nevess.

Mit törekszel jobbra szebbre
Erőszakos útakon?
Öldöklésen vett szelidség:
Káron vásárolt haszon.
Minden úgy van jól amint van,
Semmi sincs fölösleges.
Bűnnel telhetetlen ember
Egyél, igyál és nevess.

Vágysz alkotni maradandó
Hibátalan műveket?
Melyeket a mulandóság
Jó előre kinevet.
Mig föléje az irigység
Keze szemfedőt keres; -
Bélpoklosa önmagadnak
Egyéb, igyál és nevess.

Egy magad törekszel arra:
Boldogítni milliót?
S ugyanaz terít a földre,
Kinek vágyol tenni jót.
Jobb bizony gondolj magadra,
S végső nyughelyet keress,
Hova el ne érjen e hang:
Egyél, igyál és nevess.

XII.
Istennek hála, meg volt az ebéd;
Meg is kötözködénk, s most mit tegyünk?
Pipára gyujtunk persze – azután
A szőlőhegyre kilépegetünk.
Szegény apám – kis hajlékod alatt
Oly édesen esik hörpenteni,
És a magyarnak hörpentés után,
Még édesebb talán – felejteni.

Kész a pohár, a bor, - szokás szerint
Elöljáróban háromszor iszunk;
Meg is dicsérjük röviden a bort,
Oszt – isten tudja mért? – elnémulunk…
Sohajtasz egyet – házad bajait
S én a honét kezdem panaszlani -
Beszéd alatt hörpentünk húzamost,
S oly édesen esik felejteni!

Te elfelejted házad bajait,
Aztán beszélni kezdek én neked;
Oh bár a hozzád hasonló magyar
Mindannyi hallaná beszédemet!
Mohácsról szólok – és szakálladon
Egy drága gyöngyöt látok fényleni -
Hörpentünk egyest – édes húzamost, -
Jobb volna ezt is elfelejteni!…

Gyászoljuk a hont kis házunk alatt,
Melly e hazában minden vagyonunk;
Elkönnyezünk e jó nép bajain, -
S eszünkbe nem jut önnön nyomorunk!
S épen azért siratjuk a hazát,
Mert rajta nem tudunk segíteni -
Hol a pohár?… igyunk hamar… hamar…
Csak ezt lehetne – ezt felejteni!

Ott hol van most e haza dús fia,
Kit földje jobban megjutalmazott?
Ki munkával nem szerze semmit is,
Neki mindent – mindent a hon adott!
Oh jönne most – ha merne – közibénk
És látna kettőnket kesergeni -
Igyunk apám, mert szívünk megreped -
Mért nem lehet ezt elfelejteni!

Oh kancsó jer, te sokkal többet érsz
Mint e honnak sok hűtlen gyermeke;
Ha te nem volnál, most két honfinak
Megrepedt volna bánatos szive.
Igyunk apám s gyerünk hazafelé,
Anyánk – szűnjél velünk most pörleni,
Mi a hazáért ittuk le magunk’
Mert édes, oly édes nekünk – felejteni!…
(1846.)

XIII.
Nem mondom hogy barátod vagyok.
Te se mond azt soha énnekem;
A mi a gyöngék közt esküszó,
Legyen az közöttünk sejtelem.
Ne legyen szivünknek czégére,
Mint akármi  hitvány kocsmának,
Mit a szél elhord, mit pajkosok
Göröngyökkel, sárral dobálnak.

Hidd, hogy a világ rosz, de ne hidd,
Hogy ne volna párod erényben;
Meg ne állj sötétült utadon,
Mig egy csillagot látsz az éjben.
Gyönge lelkek vétkes ürügye:
A világ az ember hibája -
Nem a föld sötét, irigy szemük
Von fekete fátyolt reája.

Kiket hűn szerettél, emberek
Hagyjanak el bár mind hátlenűl:
Hidd, hogy él  e g y  távol, ki igaz,
S ha hited van, nem vagy egyedül.
Ha szeretsz és nem tudod miért?
Elhihedd, hogy igazán szeretsz,
Legyen őrzött, szent ez érzelem,
boldogságod drága gyöngye ez.

És ha – mint e fájó életű
Kishitü tömeg hireszteli,
Volna e világ valóban oly
Elvetemült, bűnökkel teli:
Mi magas, nagy volna a tudat
Nála jobbnak lenni – jó barát!
Egyedül kilátszani a bűn
Özönéből mint egy Ararát!

Egy az átok, egy a szenvedés,
Melly kisérend életünkön át;
És ha egy a sor, mely szétszakít,
Mint az égbolt két szép csillagát:
Legyek csillag, mely ragyog, amíg
Sötétség borítja az eget,
S örömömben elhalványodom,
Ha te majd a hajnalt hirdeted!

XIV.
Naprul napra sötétebb lesz,
Éjrül éjre hidegebb…
Ölő tél, mely megdermesztesz,
Érezem már szeledet.

Itt van, itt leng fürteim közt,
Melyeket vágy, szenvedély
Emelt egykor és fürösztött, -
Most e szél, e hideg szél.

Diadalmas cselszövőnek
Gúnykaczajja gyanánt kérd
Hideg szele az időnek:
Vársz-e még, remélsz-e még?

Az esztendő vénül immár,
A virág ellankadott;
Őszi nap, késő a fényár,
Hajnal, késő harmatod!

Minek hittél, mért reméltél?
Mi a hit, nem ismered?
Kereszt, mit ha hűn viseltél,
Végre ráfeszítenek.

Minek hittél, mért reméltél!
Virág, zárd be kelyhedet!
Hallod, e világra unt szél
Mily vadul kaczag, nevet…

El a hittel, a reménnyel!
Avvagy ám remélj, szeress;
De csordultig tölt reménnyel
Vessz, hogy kétségbe ne ess!

- Koldus élet, rongyos élet,
Naprulnapra rongyosabb!
Arra vársz tán gyönge lélek,
Míg a rongy mind leszakad?

Nem, nem, én nem arra várok,
- Szél, üvöltsön viharod!
Öld el a még ép virágot,
Ezután én kaczagok.

Fájdalom kell e világnak,
Gunykaczaj, metsző, hideg,
Hit remény itt nem használnak,
E világ nagyon beteg.

Fogyatkozz el nap, de végkép,
Ingjatok meg hegyek,és
Feketülj el szelid kék ég -
Legyen kétségbeesés.

S majd ha általános éj lesz,
Élesen fölkaczagok;
És ha e kaczaj sem ébreszt,
- Sírnék majd, de nem tudok…

XV.
Tömlöcztartó lehetett az
A ki a sírt föltalálta;
Vak sötétség kedvelője,
Szolgalélek, vakandpára…

Legyen bármi a halálban,
Semmivélét avvagy álom:
A halált nem – de azt a szűk
Sötét börtönt én utálom.

Adjatok vadállatoknak,
Vessetek ki a tengerbe,
Avvagy hagyjatok szabadban
Magas hegytetőn, heverve.

Tegyetek le egy örökzöld
Ringató fenyő bokorba,
Hol fölöttem tölgycsoportnak
Koronás királya szólna

Mulandóságról, viharról…
A mély völgybe lebámulva,
Hova ő is minden órán
Leszáll örök nyugalomra.

Körülöttem születnének
Földet ingató villámok,
- Még föl is ébresztenének
Egy egy perczre csattanások.

- Költőnek, ki egyaránt élt
Hol a földön, hol az égben,
Volna-e szebb sírja mint ott
Ég föld közt, a fellegekben?

XVI.
Mikor a nap süt az égen,
Kigyó jár a zöld levélen,
És irigyen sziszeg alant -
Búg fölötte a vadgalamb.

Mikor nyári nap süt rátok,
Szedjétek meg a virágot,
S élvezzétek – nem gondolva
Se tövisre, se kigyóra…

- Elmegy a nap – melegével,
Megjön a hűs őszi éjjel, -
Kigyó nem lesz a virágon,
De galamb se szól az ágon…!

XII.
Apró lanyha őszi eső,
sirdogál a vén esztendő;
Égen földön szinte látszik,
Hogy egészségére válik.

Alacsony ház, szalmatető,
Veri a szép csöndes eső;
Alszik az ég napja, holdja,
Mintha az is egy pár volna.

Mintha az is egy pár volna,
Mint kik itt lenn a kunyhóba’
Alusznak alacsony házban,
Alacsony ház – magas ágyban.

Mennyezetén magas ágynak
Alszanak – vagy – mit csinálnak…
Bizonyos hogy ők pihennek,
Hirével a jó istennek…

Vége van az esztendőnek;
Nehéz munkás nyárnak, ősznek
Kiállották fáradalmát,
Most veszik el a jutalmát.

Irigyelnéd ugy-e őket?
De nyaradat hogy töltötted?
Ábrándoztam – megkönnyeztem
Kiket most megirigyeltem!

Könnyezésed, merengésed
Mit ér az emberiségnek?
Jobb sirasd meg mult idődet,
Melly nem tér meg soha többet.

Szegény legény szőr gubában
Az ugaron áll magában;
Jó pipája vigan füstöl,
El nem alszik az esőtől.

El nem alszik, mint a kedve,
Szeretője van eszébe;
Mert van neki – kinek nincsen?
- Csak nekem nem ád a isten!…

XVIII.
Menj el innen, menj el messze,
Nyugodalmat úgy sem lelsz te;
Mig a világ végi éred,
A reménység addig éltet.

Legalább addig hiszed, hogy arra,
Merre jár a felhők rajja,
És a honnan hozzád eljő,
Az a meleg déli szellő:

Hiszed, hogy ott szebb az élet,
Azt hiszed, míg el nem éred.
Keserű lesz észre venni,
Hogy az a mit leltél – semmi!

Eredj, fuss, míg erőd adja;
Még rohan az erdő vadja,
Bár a sebek egyre folynak,
S alig áll meg – összeroskad!…

XIX.
A tükörbe néznek mások,
Én egy puszta kertbe járok,
És magamat látom abban
Egyre dúltabb, halványabban…

Árva hang sincs a bokorban;
Lombtalan cser megraboltan,
Hajadonfő néz az égre,
Mintha elégtételt kérne…

Besüvölt a szél a fűbe,
Mintha velem csúfot űzne,
A haraszttal körülöttem,
Tánczol a hűs levegőben.

Sárga leveleit szórva
Koszorút tesz homlokomra…
Részvét avvagy gúny van ebbe?…
Betekintek a szivembe…

És sohajtok, és úgy érzem,
Hogy e szél megérte engem…
És hogy ember e világon
Nem volt ily igaz barátom!…

XX.
Mi vagy te eddig mult időm?
Egy járatlan nem ismert pusztaság,
A buja füvön át
Sebes vágtatva egy vad ló rohan:
„A kicsapongás”
Hátán az elkapott gyerekkel,
Ki hátra már rémülve pillant
Az átrohant
Kétségbeejtő messzeségre…

XXI.
Meglátogattam szülőimet,
Csupa sziv volt mind a két öreg.
Annyit elcsókoltak képemen,
Majd elállt belé lélekzetem.

Láttam a zöld erdőt, mely mögött
Ábrándjaim holdvilága tölt.
Hol hozzám minden bokor alól
Emlékezet madara dalol.

És a kis kert – egy paradicsom,
Benne tölt el szép gyermekkorom.
Hol i éretlen s tilos vala
Lettem annak fő fő tolvaja.

Enyhelyen a méhes amoda,
Ott készült el a gubapipa.
Haragudtak a méhek reám,
(Nagy volt a füst, erős a dohány).

Gyakran elzavartak – s a gyepen
Eldobatták a pipát velem.
Mi több? A csín napvilágra jött,
Kaptam aztán fölöstökömöt.

Ott  rét, hol forró nap alatt
Estig öldöstem darázsokat.
Egy gombostűhegynyi méze volt
Mindegyiknek és ezért lakolt.

A sövénynél sátoros lapu,
Ott volt a legelső randevu.
Itt csókolt a kedves Zsuzsika…
S egyikünk se tudta, hogy mi a?

Annyi emlék, - s e kedves helyem,
Mi okon most még is idegen?
Szemem a távolba téved el,
Csalogat valami innen el…

Túl a messze kéklő hegyeken
Újabb csillag kel föl énnekem.
Szerelmemnek fényes csillaga,
Ott vagyok én már odahaza!…

XXII.
Jár utánad, jár a képzelet,
Mint szivárvány után a gyerek.
Ölelők karoddal
Oly közelre látszol,
Mért vagy nekem még is
Elérhetlen távol?

Ugy tetszel valóban énnekem,
Mint egy szép szivárvány keleten,
Mely vidám derűt fest
Sötétült vidéken,
Jobb reményt elbúsult
Emberek szivében.

Jár utánad hegyen völgyeken
Fölhevült lázongó képzetem.
S maja ha mély örvénybe
Hull alá imádód,
Tova tűnsz, s hogy érted
Halt el – azt se látod!

XXIII.
Az ítélet szól a tornyon:
Üt az óra – fönn a horgony,
Menni kell – isten veled.

Utójára most csókollak, -
Oh hogy most érzem, tudom csak
Mennyire szerettelek!

Néma ajkad oly beszédes,
Soha se volt olyan édes -
Olyan édes – és úgy fáj!

Elhagyom én e vidéket -
De el nem föd soha téged,
Nincsen az a messze táj!

A hajón a könnyü podgyász,
A szivemen a nehéz gyász -
Az égen sötét ború -

Most csöngetnek utójára -
Az ítélet trombitája
Nem lehet oly szomorú! -

XXIV.
Száll a madár, száll a fárul -
A remegő száraz ágrul
Hullanak a levelek…

Elfeledtél.. meg ne bánjad!
Reszketek én még utánad,
Hullatok még könnyeket.

Nem remeg majd a fa ága,
És levele és virága...
Hó alatt áll, feketén…

Nem remegek én se majdan,
Hideg leszek, mozdulatlan…
S lesz fölöttem szemfödél…!

XXV.
Bujdosik a fa levele,
Viszi a tél fagyos szel;
Gyászkiséret megy utána,
Vándor felleg barna árnya…

Oly szomorú hangot hallok,
Nem tudnak úgy a harangok!…
Fejem fölött jönnek mennek
Gyászfelhők, és zengedeznek…

Hallgatom a szomorú dalt…
Ki sirat el engem így majd?
S nem tudom kitől – de kérdem:
Ki temet el majdan éngem?…

XXVI.
Viszonszerelem! Te égből
Lelkeinkre hulló csillag!
Nem örültem, s ne örüljek
Soha égő sugaradnak?…
Czéltalan bolyongjam én át
A sivatag életet -
Te lehullj és elenyésszél -
S ne találj meg engemet?

XXVII.
* * *
Ég a nap az erdő fölött,
De hives van a csalitban;
Ül a szellő, a madárnak
Lélekzete is alig van.

Rózsabimbó feje hajladoz,
Meleg sugár édes álmot hoz;
Pihen a pillangó a fűben,
Csak az illat jár az erdőben.

Csak az illat
S a tüzes
Szerelem;
„Szivem rózsám
Mulass még
Én velem!

Hideg a fű,
Selyemlágy,
Harmatos;
Minden hallgat,
De nem ránk
Hallgat most.

S mit törődjem
Az egész 
Világgal?
- Telipiros
A szűröm
Virággal:

Szerelemmel
De telibb
A szívem,
Csak a te babám
Te magad
Légy hívem.

Nem leszek én
Hűtelen
Te hozzád:
Ne iruljon
Piruljon
Szép orczád -

Csak az isten
Láthat itt
Bennünket,
És az isten -
Tudja hogy
Szeretlek!”

Szelid a fű vadvirágos, de még is
Letríti Bojtár Bandi szürét is.
Fű virág közt kígyó tüske lehetne,
S Örzsikének puha gyönge – mindene.
Ha tüskétől egy csöpp vére hullana,
A nagy eerdőt fölgyujtaná miatta;
Pedig a zöld erdő az ő tanyája,
Csak ott legel, csak ott javul a nyája:
S ha őneki se nyáj se erdője,
Földönfutó se lenne jó belőle.

Haj de nagyobb baj van immár,
A szilaj nyár tilosban jár;
És a vadász Bandi jaj neked!
Ideje nincs szamóczának,
És mit hallott?
Mintha epret szakítnának,
Olyan hangot!

Kőmeredt a falevele,
Nem játszik a szellő vele,
És mi rengeti a galt,
A sürűben mi sohajt?
Hegy völgy mélyen alszik, hallgat,
Nincs nyögése vadgalambnak,
s halk de sűrűn mi dobog?
Talán szívek – boldogok?!…

És kiált a vadász hetykén:
„Ki a síkre híres legény!
Nem megmondtam idejibe:
Imádkozni se járj ide!
Mennyi kárt a nyájjal tettél,
A rongy lelked annyit sem ér!
Nagy a te hibád, igen nagy,
Adod ide a szűröd, vagy…

Dagad, jár a Bandi melle,
De haragját türtőztette.
„Nagyságos erdőkerülő uram!
Könyörüljön most ez egyszer rajtam.
A szűrömet – a szűrömet -
Azt nem adhatom, nem lehet!
A mi kár az erdőt érte,
Majd eleget teszek érte,

Eggyel mással tudja hogy
Szerit ejtem valahogy.
Ne kivánja czifra szűröm,
Nincs egyebem égen földön;
Ez a járó tanyám, házam,
S a i több menyasszonyágyam!
Mától fogva ketten lakunk benne,
Azért kérem, ezt ne követelje.”

De a zord vadász nem tágít:
„Ha szűröd nem – úgy e lyányt itt!
Beviszem az uraságnak,
Ez eléglesz majd váltságnak,
Sőt aztán az zálogot
Alkalmasint te kapod!

És mindenből látható, hogy
A vadásznak ha nem is sok
Egy kis esze még is volt.

Hanem azért még is megholt!
Mert nagy szerencsétlenségire
Bandinak meg helyén volt szive,
És sül a fegyver, villog a balta -
Elesik a vadász – halva.
* * * 
Bojtár Bandi nagy búsan
Bucsút vett a nyájtól;
Búcsut vehet maholnap
Az egész világtól.
Összevissza ut nélkül
Jár kel az erdőbe’,
Törött ut vagy töretlen,
Mindegy már előtte.
Földre süti szemeit,
Talán azt vizsgálja,
Melyik út nem vezetné
Szomorú halálra.

Szól a rigó nagy vígan,
De ő nem azt hallja,
Mintha szólna messziről
A lélekharangja.
Játszadozik a gyepen
Sudarasfák árnya,
Azt gondolja – fekete
Éhes holló szárnya.
Éjszaka van, rejtőzik
Vadon sűrüségbe,
- Leásná talán magát
A föld közepébe;-
Mindig egyet álmodik,
Gyűlöletes álmot:
Falu végén fehér fán
Fekete virágot.
Homlokán érez hideg
Halálverítéketet,
Érezi hogy vére fagy,
De aztán fölébred.

Még az álom szelid volt,
A valóság szörnyebb;
Homlokára kedvese
Ejt keserves könnyet.
És tünődik hogy mit ád
Ennek majd az isten,
A ki annyit szenved és
Kinek vétke nincsen.

Szegény! Egykor ő lakott
Szíve közepébe’, -
Most helyette ott van az
Akasztófa képe…
* * * 
Elmult a nyár – gyilkos hideg lett,
Dérré fagyott harmat, lehelet.
A lombos erdős hegyorom
Most olyan száraz, fekete
Mint a korom.
Egy csipkebokor-ágon
Kis czinegemadár szól,
Oly síró szomorún,
Akár azt mondaná:
Circumdederum!
Vaj  mi lehet, mit úgy sirat?
Tán azt a szegény magzatot,
Ki Örzsike ölében megfagyott?
* * * 
Az igaz, hogy furcsa egy történet,
- No de jó egy esteli mesének.
Nem új, nem különös valami,
Fájdalom – nagyon mindennapi.
És az olvasó – az egyik ásít,
Szép szelíden elalszik a másik.

Ah – de az én lelkemre járnak
Oly szomorú ijesztő árnyak.
A csillagok helyett – terjengő
Borújában az égnek,
Ugy tetszik, mintha temetési
Fáklyákat égetnének,
S a sötétkék felhők gomollya,
Mind fáklyafüst és hamu volna…

Fölijedezve a falevelek 
Egy fa körül meg-megrezzennek.
S bár lelkemet a sejtés készti,
De nem merek e fára nézni.
* * * 
És immár nem érzik rajta,
Úri-e vagy parasztfajta?…
Érdekesen haloványon
Alszik együtt mind a három,
S mintha nem is nyomná vétek,
Nyugodtan az égre néznek.

És a tilos erdő lett
Szabad temetőjük,
Falevélből könnyü a
Sírhalom fölöttük.

Nehéz felhő megkönyezte,
Fülemüle megsiratta,
Sötét erdő elgyászolta…

XXVIII.
(Lénauból a „szomoru szerzetes.”)

Svédhonban áll egy ősz torony,
Kesely bagoly tanyája;
Eső – vihar játékszere
Három száz éven által.
A emberek, kik egykor benne laktak
Örömmel, fájdalommal – oda vannak.

Záporban egy lovag közelg,
Sarkantyút ad lovának.
Merengés közt eltévedett
Jöttén az est homálynak.
A szélviharban orditozva reszket
A rengeteg mint megkorbácsol gyermek.

Elhiresztelt volt a torony,
Hogy fényvilágban, éjjel,
Egy csuklyás szellem jár oda
Oly bánatosbús képpel,
Hogy a ki egyszer a szemébe nézett:
Bú szállja meg – s nem kell neki az élet.

Megy iszony nélkül a lovag,
s a toronyboltozatban
Beállított lovához így
Szól könnyeden vidáman:
„Nos ugy-e jobb itt – jöjjön bár kisértet,
Mint odakünn kiállni a szélvésznek?”

És amint szenderg álmodik,
Az éjfél idejében
Horkol kapál ijedt lova,
A torony boltja fényben.
Villog a fal, mikéntha égni látnád,
A lovag szedi össze bátorságát.

Kitágult orral hortyog az
Ijedt mén és vicsorgat,
És nézi a kisértetet,
Hosszú sörénye borzad.
S amint a lelket a lovag meglátja,
Szokás szerint körösztöt vet magára.

Elébe állt a szerzetes
Panasztelt, rémes halkan;
Némán sirt arczán egy világ
Oly búsan – o mi búsan!
A lovag nézi mereven e képet,
És szive gyengül, érezőn részvétet.

Nagy, titkos fájdalom, mitől
Átborzad a természet,
Mit sejt egy vérző szív, akit
Kétségbeesés kerget
De el nem ér – e fájdalom jelen meg
Szemében a szomorú szerzetesnek.

„Oh mond, mi bánt – Mi lehet az,
Mi olyan mélyen hat rád?”
Lecsüggő fejjel a barát
Megnyitja halvány ajkát,
Hogy szörnyüséget mondjon el – az útas
Rémülten rá kiált: oh hallgass, hallgass!

- Eltünt a szerzetes, virad;
Tovább halad a vándor,
De több egy hangot sem ad,
Elmélkedik halálról…
A paripának sem kell többé abrak,
A lónak vége, vége a lovagnak.

S midőn a nap nyugvóra száll,
Szíveik elfogódnak,
Minden bokorból a barát
Int, levelek zokognak…
Merő sebet lát, jajszót hall a légbe…
- A ló betántorg a tenger vizébe...

XXIX.
Beborult az ég fölöttem,
És nem láthatom azokat
Az örök hír jeleiként
Ragyogó szép csillagokat.
Nem nézek én most az égre,
Sem a föld sötét méhébe,…
Belenézek Magyarország
Szép történetes könyvébe.

Magyarok törénetkönyve
Hiszen úgy is épen olyan,
Mint egy félig sötétült ég
Csillagokkal kirakottan.
A tejút a Hunyadiak
Dicső kora – egyik másik
Órjás csillag a magasban
A sok közül alig látszik.

Olykor olykor le-lehull egy
Közülök nagy szégyenébe’;
Mert a csillag azért ragyog,
Hogy a föld bámulja, nézze;
Vezetője legyen a föld
Eltévedett vándorának,
- S a magyar nép még nevét sem
Tudja sok szép csillagának!

A nap eltűnt itt az éjjel,
Vége a nap munkájának;
Előttem a történetkönyv
Nagy csillagbetűi állnak.
Visszamegyek gyönyörködni
A gazdagabb multidőbe,
Látom Belgrádnál rohanni
Nagy Hunyadit a törökre!

Belgrád vára előttem van,
Tornya háza elég számos,
Körülötte a török had
Mint egy mozgó nagyobb város.
Egész templom a sátora
Gőgös Mahomet császárnak,
Lábaihoz könyörgni
Rémült fejedelmek járnak.

Tündér Konstantinápolynak
Nagy hatalmu hóditója
Gondolkozik – nagyralátó
Reményein ringatózva:
„Valamint egy úr az égben,
Egy úr legyen itt a földön4
Egy próféta egy Mahomat -
Europát romba döntöm!”

Európa elhalványult,
Mint szóval riasztott gyermek,
Ijedtében a magyarnak
Segitséget adni sem mert.
Vagy tán akkor elismerte
Mit oly régen elfelejtett,
Hogy senkire – ha együtt tart -
Nem szorul a magyar nemzet!

Szegény magyar jaj neked már!
Nem félsz-e a sok kutyától,
Melyeket a nagy Mahomet
Ezrivel hozott magával?
Hogy majd őket fölhizlalja
Legyilkolt hitetlen véren,
Hallod mily vadul vonitnak
előre kiéhezetten?

Köszörülik fogaikat
Éhdühökben csattogatva;
Megmegdörren egy rémséges
Ágyu-szörnyeteg morajja,
Melyeket husz arab sárkány
Rohanva harczol – kevélyen,
A remegő lég felhője
Sietve fut el az égen…

És helyette füst boritja
Az elnémult egek boltját;
Nem akar tán látni többet
Az isten se – Magyarország?
Nem hagyott el – képe ott van
Fiaid bátor szivében;
Minek volna más segitség?
Ismer téged már az isten!

„Allah! Hangzik háromszor száz
Ezer ember ajakáról.
„Éljen a király – a haza”
Nem is hallik ki a várból.
Mahomet császár utolsó
Rohamát most parancsolja,
Haragban tajtékzó ajkkal
Ott van a legelső sorban.

Már a bástyán hadakoznak,
A toronyban ing a zászló;
Egy merész s erős törökkel
Küzd a magyar zászlótartó.
Egyik sem bir a másikkal…
Mig a magyar átkarolva
A törököt, lerántja az
Utczakőre a zászlóval.

Megpillantja ezen közben
Nagy Hunyadi Mahmud császárt,
Titkos öröm gyul szivében
Látva azt, mit oly régen várt…
Kirohanást parancsol most
Tizszer is kevesb hadának, -
Azt gondolnád – szemtelenség,
Ha magyarok nem volnának!

„Ma Belgrádon, Budán holnap,
Aztán Bécs, végre Páris”,
- Mondod-e még nagy Mahomet?
Ingadozik hadad már is!
Fuss a meddig futhatsz vissza!
És ha kedved tartja másszor,
Meghódítni a világot -
Kezd a gyöngébb oldaláról!…

- Magyarok történetkönyve
Be nehéz olvasni téted…
Alig birható örömnek
Vagy nagy búnak kínja éget!
Mahomet császár emlékül
Szemén haza egy sebet vitt,
Oly szép volt mellette a köny,
Mit Hunyadi halálán sírt!…

XXX.
Hej de nem így volt hajdanában!…
Ifju vidám cserjébe jártam;
A zöld levélről azt gondolva
Hogy koszorú lesz homlokomra…

Rózsás reményim mámorában
- Mit most irigylek – akkor szántam!
És szivemet hő napnak hittem,
A mely körül jár, forog minden,

Mely azt hiv, hogy szánandó rab
Az üldözésben iramló vad,
És szánta a nyögő galambot,…
Oly boldog és olyan szabad volt!…

De föluszitott szilaj ebek,
E szép erdőbül elkergettek;
Most őrebek csaholnak benne,
És néma a galamb szerelme…

A rengő ifju zöld levelek
Csak a távolból integetnek,
És várnak… És vár engem ott a
Mereven álló tilalomfa!

- Most mintha fenyves erdőn járnék,
Hol szemfedőként leng az árnyék…
S egy bujdosó nesz súgja rája:
Hogy koporsó lesz minden fája!…

XXXI.
(„Hősök dala”)

A régiekből ide hozzám,
Kik éve együtt harczolunk.
Miért alunnók át az éjt,
Ha nem virad több hajnalunk?
Ma még igyunk! Jó bort ide!
Éltessük a hazát, királyt,
Hadd mondja holnap a világ:
Voltak – hős volt mindegyike!

Jer hadi zászlónk bokrétája
Ölembe jer szép hadleány;
Mindössze sem sokan vagyunk,
Had jrja csók a bor után.
Pár óra még s e hült ajak
Hazám földjét csókolja meg,
- Kiáltsatok majd többiek
Helyettünk – éljen a haza!

Mit ér az amit eddig éltem?
Mi hozzá e pár pillanat?
Halhatnék csak még egyszer így,
Elhagynám menyországomat!
Élet – kibékülök veled,
Kibékülök halálomért,
Áldlak hazám e szavadért:
Volt – nagyobb hőst nem szülhetek.

Virad – föl föl; mi haszna várnók
A fejlődő nap sugarát;
A csatatér hozandja meg
A győzelemnek hajnalát.
És napja lesz vérünk tava,
Sugári összes sebeink,
Had mondják el testvéreink:
Ők voltak és él a haza!

XXXII.
* * *
Csörg a sarkantyú javában
A királyi palotában;
Szól a zene, messze harsog,
Közbeközbe hangos tapsok.

Ugy zajongnak, úgy tombolnak!
Talán csak nem hadakoznak?
Kedvetölt magyar vitézek
Magyar nőkkel tánczra keltek.

- Mennyi erő, tűz a tánczban!
Mennyi lehet a csatában!
Ellenséges nép ha látja,
Nem került velük csatára.

Annyi a kedv, hogy valóba’
Kevesebb is elég volna;
De hogy is ne mulatnának:
Semmi baja a hazának!

Az a haza, - mert hisz annak
Oly magas értelmet adnak!
Mennyi a bitang, ki mondja:
Haza az, hol jól van dolga.

És ő nekik semmi bajuk,
Sok a pénzük, jó a boruk;
És isznak gyöngyös pohárból:
Éljen soká Robert Károly!

Csevegő ajk, beszédes szem
Mindenfelé a teremben;
Piros kedv mindenki arczán,
Csak egy a ki néma, halvány.

„Arczod halványodni látom,
Mi bajod van édes lányom?
Mire figyelsz, hallgatózol -
A zene oly hangosan szól!” -

„Nem hallod-e édes anyám,
Itt alattunk a vár alján,
Fenekén a rút börtönnek -
Nagy nehéz lánczok zörögnek.

S a vitéz, ki szenved ottan
Utálatos rablánczokban,
Nem tudod-e, hogy jegyesem,
Hogy én csak őt szerethetem?”

Szól a zene, meg-megújul,
Aztán hirtelen elnémul;
Baj esett a palotában,
A legszebb lyány halálán van.

„Magyarország legszebb lyánya”
Szól a magyarok királya -
„Nem akarom halálodat:
László vitéz legyen szabad!”
* * *
Csörög a láncz a vár alján,
László vitéz keze-lábán;
Csörög a láncz – de mi haszna! 
Talán senki meg nem hallja!

Hozzá ugyan a magasból
Tomboló kedv morajja szól;
De a börtön fenekéről
Lánczcsörgés hogy hallanék föl?

Heted napja van ide lenn
A sötét, a szűk üregben
Elitélve – étlen szomjan
Porrá lenni a lánczokban!

S éhnyomor erőt vesz rajta,
Hanyatlik már, gyöngül karja,
Mely a sólyomnál gyorsabb volt
S annyi árulót kioltott.

Mint hűtlen barát, ha baj van,
Hagyogatja lassan lassan
A rosz tápon testereje -
Csak egy még a régi – lelke!

Büszkesége maradt nála,
Ez virasztja, ez dajkálja,
Hogy majd mint hűséges szolga
Szemét örökre befogja…

Közel van ez idő pedig,
Szeme egyre sötétedik -
Ez is oda hagyja holott,
Már neki világosodott.

Bilincseit meg-megrázza
Csak azért, hogy megpróbálja:
Itt van-e még e világon -
E kegyetlen rosz világon?

Börtönét még körüljárja
Búcsuzó szemevilága…
Lába előtt egy fehér csont…
- Még tünődik – vajj’ kié volt?…

Lelke ujra elsötétül
Nehéz sejtés fellegétül;
Valami a szemét nyomja: -
Az álom, - szelid bakója…

Feje hátrahanyatlóba,
Ajka reszket, mintha szólna,
Meg-megzördülnek a lánczok -
Imádság-e ez vagy átok?…

„Fényes kardom, édes kardom,
Éled már nem villogatom!
Oh hogy a gyülölt kezekből
Még egyszer nem vehetlek föl!

Én szerelmem, imádottam,
Kit soha nem csókolhattam,
Ajakamra, majd ma meghül -
Adsz-e egy csókot emlékül?

Hősök és boldogtalanság
Szülőföldje – Magyarország,
Légy dicső, nagy, - a milyennek
Álmodlak s nem érhetem meg!…
* * * 
Sötét börtön fenekire
Mi fehér ereszkedik le,
Leoldani a lánczokat,
Fölkelteni a halottat?

László vitéz, mit álmodtál?
Ugy-e fönn az égben voltál?
Láttad isten fényes arczát,
Üdvözültek boldogságát!

Nyiló menyországajtónak
Csattanását is hallottad -
És hallottad a mennybeli
Angyalokat énekelni?…

Nem menyországajtó csattant,
Kedvesed csókolta ajkad;
Nem angyalok énekeltek,
Szép szeretőd beszélt veled…

Hirül hozva szabadságod, -
Róbert Károly megbocsájtott,
S oly csekélység a föltétel,
Hogy ezentul ismernéd el…

Csak – mint illik – essél térdre,
Örök hűséget igére…
S a hatalmas Csákok ellen
Hadakozzál a seregben…

S még ez éjjel vőlegény léssz, -
- Hallottad-e László vitéz?
Mért nem felelsz hát, mit hallgatsz,
Talán mert nagyon boldog vagy?

Miért nézesz oly merően,
Mozdulatlan, rémitően?…
Oh a halál képe rajtad
Nem volt ennyire irtózat!

Vagy már megvetetted őtet
Igazán hűn szeretődet?…
Hova könnyet hullat, forrót,
Mért oly hideg a homlokod?…

László vitéz, László vitéz…
Mire való a ideg ész?
Nagy teher az az igazság…
becsületszó, hazafiság…

Szép szeretőd ölel, csókol,
Fölment ez a vádak alól;
Minek az a léleknagyság,
Nem követi a boldogság!…

Nem részegít-e meg a csók,
Nem szédítnek meg a hangok
Szerelmesed ajakáról,
„Kegyelmet ad Róbert Károly -

Szabadságod és szerelmem
Lesz jutalmad, gyere velem,
- Róbert fején a korona,
Jele, hogy isten pártolja.”…

László vitéz mit cselekve?
Halhatatlan lesz a neve!
Mert oly álhatatot vitéz
Soha nem volt, s tán nem is lész!

„Még egy csókot, egy utolsót,
Hadd legek egy percig boldog!…
Még egy csókot boldogságom!
Aztán érjen utol átkom!

Elmegyek a csatatérre
Az igazak seregébe;
Meglehet, hogy ujra halok,
- A mi voltam – az maradok!…

Nem elég vitéznek lenni,
Hol a kart nem hit emeli,
Nem csatamező az, csárda,
Nincsen hőse, csak betyárja!

Eredj, vidd hirül Robertnek,
Elfogadom a kegyelmet,
Hogy nem börtönben, nem éhen
Halok meg-  de csatatéren!

Mondd neki, hogy vegye értte
Üdvöm’, szerelmem’ cserébe…
Hogy csak egy maradt sajátom:
Mit el nem vehet – halálom!

Mondd, hogy győzni fog – hogy ott fenn
Nagy védője van – az isten.
Hogy győzelmét sejtve, látva
Mentem a nagy szent halálba…

S most – szerelmem, boldogságom,
Téged a jó isten áldjon!
Irántad kegyetlen voltam,
Ne sirass meg halálomban!

Szeretlek, úgy mint magamat,
De szeretnem úgy nem szabad,
Sem magam, sem kedves téged,
Mig hazámnak gondja éget…

Van egy nagyobb parancsolat,
A mely tőled tova ragad:
Becsület és Magyarország…
- Én szerelmem – isten hozzád!”

* * * 
Rozgony véres mezejének
Oly szomorún szól az ének;
Honnan jő – a temetőbül,
Vagy a haragos felhőbül?

Árva szeretőnek jajja,
Elesett hősök sohajja
Elvegyülve a szélvészben
Jár a szomorú térségen.

Jaj de szomorú történet,
Jaj de búsan szól az ének!
A jobbak az igazabbak
Mind elestek, mind meghaltak!…

Forrás: Vajda János: Költemények. Emich Gusztáv Könyvnyomdája. Pest, 1856.

Kenézy Lajos (1818-1849): Üdv

A magyar lantot szereted leginkább
-    -    -    -    Jer! Barátod
Kis magyar lantját neked adja, vigan
Adja, fogadd el.
V i r á g.

Csak természet szüleményi,
Együgyüek szavaim;
Búm s örömim érzeményi
Énekeim s dalaim.
Kisfaludy Sándor

Midőn a mindenalkotó szavára
Por a viztől külön szakasztaték,
S mosolygva tünt fel a nap, hold sugára,
És éltetőn lehelet fűre, fára
A sok csillaggal, nappal gazdag ég:
Szólott az úr: „ember legyen,
„Ki bírja képem, és kegyem.
„De födje por reá fútt szellemem,
„S ha ért: csak úgy uralkodjék velem.”

Megindult a világ ezer tekéje,
És egy erő láthatlan láncolá.
Romlásnak árnya sem járult feléje,
Magosra hág az alkotónak kéje;
De képe a végső kínt harcolá.
Ekkor világul még adott
Egy földeritő csillagot,
Melly a szegény halandónak szemét
Fölnyissa, zord homályt oszlatva szét.

Évezredek tünének semmiségbe,
S tántorgott a halandó szüntelen,
Az alkotó nagy célja nem telék be,
Kit ő fölvinni kívánt a nagy égbe:
Levonta porba egy nyügző elem.
Nem érté, a  mit fön magok
beszéltek a nap-, s csillagok,
Hatástalan volt rá föld, fű, fa képe,
Természet könyvét nem tárá elébe.

Elégtelen magát megérteni
Sándor, földrészre földrészt halmozott.
S ez által kívánt lenni isteni.
Napóleont is szenderíteni
E tudta, s rá csak kint, veszélyt hozott.
Tekints, nézz szét magad körül,
Száz dolgot látsz itt tükörül.
Kövesd azt és bár porba öltözél:
Meglásd, benned nagy Isten lelke él.

Nyúgosztó tél után derült kelettel
Csirák bújnak napot köszönteni,
S a nap minden regen úgy ébredez fel,
Hogy töltse bé a földet uj örömmel,
S az uj természet légyen érdeni.
Az alkotószót értik ők,
Azért örülünk nékiök,
Oh fejtsd meg hát, epedve kérlek én,
Mit sejtesz a tavasz tekintetén?

Kifeslik a szelid bimbó, s fölötte
El-ellejt a zefir kacér szele.
Méhek, lepék donognak el mögötte,
S megtestesül a kis virág szülötte,
S gyümölccsé lesz édes nedvvel tele.
Szem és íny kéjbe fördenek,
Ha látja, s részesül benek.
Mondd hát, mi az, mi mindent szépre fest,
Mi megmutatja a szép- j ó- nemest?

Sok bölcsi a hajdannak, s a jelennek,
Az élet főjavát keresgetik.
Ezek bezárt falak között pihennek,
Azok meg a szél szárnyán zúgva mennek;
De üdvöt nem tanáltak ekkorig.
Titokban rejlik a nagy cél,
Bár a porszem- s fűszálban él;
A nélkül üdv nem lelhető, hiában!
Sem kincs-, magányban, sem világ zajában.

Ö s z ha n g z a t  lelke a teremtettségnek,
Csak e nyújt áldást, és ad életet.
Ez átal a napok kigyúlva égnek,
S lámpát tartnak földünk sötétségének:
Ezeknél a szép cél eléretett.
Mi volnánk e tehát azok,
a kikre nem hat bölcs szavok
A menny és föld szilárd intésinek,
s a sziv, s kebel heves verésinek?

S z e r e s s ü n k! És elérve lesz a pálya,
Mellyet másképen el nem érhetünk.
Keserves a lét nyomasztó igája,
S reánk borúl az alvilág homálya,
Ha szeretet nélkül foly életünk.
A nélkül a nap égető,
A zord éj búra fektető.
De azzal édes a nap égi fénye,
S az éj, ohajtott nyúgalom reménye.

Egyház fölé megy díszmenetben a szűz,
És kéjbe reng kebel, s az agyvelő,
S midőn a nász fejére koszorút fűz,
És oltár lánginál föllobban a tűz:
E földön már egy menny dereng elő.
Sziv szivhez szól, s már egy család
Nő, s jó istent forrón imád.
Imád! Mert e földnek kopár vidéki
Kedvelt elűzionná válnak néki.

Ha a szegény baján könyörre indúl,
S önzést mellőzve a sziv, adni kész,
Egész lényünk a kéj hullámzatátul
Elöntve, mintegy kéjözönbe zúdol.
S a más bajával a mienk enyész.
Öleljen hát egy szeretet
Istent, embert és nemzetet!
S mit a szegény sziv olly epedve vára:
Rábukkanunk az  ü d v  hagyott utára.

*
Tekintetes nemes és tudós PÉCZELI JÓZSEF UR 
főiskolai tanár, nagy tudós társasági rendes tag, több megyék táblabirája fényes érdemekkel díszlő NEJÉNEK, tekintetes nemes SZENTGYÖRGYI ERZSÉBET asszonyságnak, mint az általános úgy különösen a hazai irodalom hő keblű pártolójának alázatos tisztelettel ajánlja a Szerző.

Forrás: Kenézi Lajos versei. Debrecenben 1846.

Kenézy Lajos (1818-1849): Költő királysága

A magyar lantot szereted leginkább
-    -    -    -    Jer! Barátod
Kis magyar lantját neked adja, vigan
Adja, fogadd el.
V i r á g.

Csak természet szüleményi,
Együgyüek szavaim;
Búm s örömim érzeményi
Énekeim s dalaim.
Kisfaludy Sándor

Nincs a földön, nincs az égen,
A mi nem szolgálna nékem.
A dicső magasztalom,
Nemtelent lesujt dalom.
Mit tégy, s mit kerülj el, én azt
Hirdetem;
S égbe csap, majd alvilágba
Énekem.

Könyet nyújtok a bánatnak,
Mellytől a búk elhervadnak.
S hogyha a víg dall velem:
Kedvét égig emelem.
A fájdalmat, szenvedélyt, bút
Lágyítom;
S a vidámnak örömére
Zeng lantom.

És ha a tant megtanulád:
Mint felejthetd a lét búját,
Túlkap akkor énekem
Minden földi szenveken,
És olly báj édent varázsol
Keblednek,
Hol szivárándid valóra
Ébrednek.

A jövőt ő földeríti,
A multat eleveníti.
Nagy, hatalma kétfelé,
Ős világba, és elé.
Nincsen széles e világon
Olly csere,
Mellyet meg nem vetne e szakaszthat’
Embere

Porló test, és véges elme:
A föld minden fejedelme.
Meghal ő, mint korszaka,
S ráborúl az éjszaka.
A királyok csak jelenben
Fénylenek:
Mult s jövőt nem adtak nékik
Istenek.

A király csak kis földrészen,
Még ott is nem úr egészen.
Koldus, jobbágy, hercegek,
Együtt birnak ő velek.
Ám nem illy szegény a költő
Országa.
Fény tronjáig egy halandó
Sem húga.

Földi nem hághat nyomába;
Mert nagy a költő világa.
Hegy, völgy, tenger és folyam,
Szép idő, vész, szélroham
Gátat nem szab, és határt nem
Hány neki,
Száz viharnál szózatosbak
Éneki. - -

A mikint van jég a tüzzel,
Élvezés így vágyat űz el;
Mert ha látunk, s érezünk:
Ismét mást kiván szivünk.
Jobb a sziv kivánatit nem
Tölteni;
Mert a csak más vágyra fogja
Költeni.

A való, mindig rideg lesz;
A ki dúsgazdag, s ki éhez,
Egyiránt boldogtalan.
Üdv csak a középen van.
A költő e közt szoká meg
Festeni,
S munkáján örülnek ég, s föld
Isteni.

A mi lelki,, a mi testi,
A költő azt mind lefesti.
Túlhat a titkok honán,
Mint saját tulajdonán.
A mi nincs, azt is megsejti
Szelleme,
Nincs hatalma semmi lénynek
Ellene.

Kinos e világi pálya:
Ámde fátyolt vet reája
A költő, és szebb hazát
Ültet sziveinkbe át.
 S minthogy e nem érezés, csak
Sejtelem:
Szivábrándom szebb világba
Száll vele.

Itt a földön meg viharként
Sujtom a gőgöt, s hiú fényt,
S minden aljas érzetet,
Mellyet nem szül szeretet.
A mi szép, s nemes pedig, fön
Harsogom,
Igy gyakorlom én királyi
Szép jogom.

Istent, a hont, és barátod
A mint szereted, imádod:
Úgy zeng a dal édesen,
Vagy zúg bús-keservesen;
Hogy repessze szivedet, ha
Bűn telé,
Ellenben ragadja a jót
Ég felé.

Jertek hát e jó királynak
Országába bé polgárnak
Nem kiván adót és vért,
Ennyi sok jótétiért.
Érező szvet kér ő csak
Tőletek,
Hogy boldog lehessen ihlett
Kebletek!

*
Tekintetes nemes és tudós PÉCZELI JÓZSEF UR 
főiskolai tanár, nagy tudós társasági rendes tag, több megyék táblabirája fényes érdemekkel díszlő NEJÉNEK, tekintetes nemes SZENTGYÖRGYI ERZSÉBET asszonyságnak, mint az általános úgy különösen a hazai irodalom hő keblű pártolójának alázatos tisztelettel ajánlja a Szerző.

Forrás: Kenézi Lajos versei. Debrecenben 1846.

Kenézy Lajos (1818-1849): AJÁNLAT

A magyar lantot szereted leginkább
-    -    -    -    Jer! Barátod
Kis magyar lantját neked adja, vigan
Adja, fogadd el.
V i r á g.

Csak természet szüleményi,
Együgyüek szavaim;
Búm s örömim érzeményi
Énekeim s dalaim.
Kisfaludy Sándor

Tavasszal lát a kis fű életet
Ha év szellő leng a vasföld fagyára,
És felsüt a SZENTGYÖRGYI nap sugára,
Mint egy mennyből mosolygó szeretet.

Fogadd el hát a zsenge éneket,
Melly fölvirult zefir fuvallatára,
És szép napod nyájas sugárzatára
Kis gyöngyvirággal udvarol neked.

Ha majd nyár lesz, s rózsát szakaszthat ő,
Mi most még nem virulhatott napodra:
Virágkirályt tüzend ő homlokodra.

Azt nyutjtja most mit adhat a költő,
S bár csak bimbócska még: fesel, virúl az.
Ha égi napkint szendén rámosolyogsz.

*
Tekintetes nemes és tudós PÉCZELI JÓZSEF UR 
főiskolai tanár, nagy tudós társasági rendes tag, több megyék táblabirája fényes érdemekkel díszlő NEJÉNEK, tekintetes nemes SZENTGYÖRGYI ERZSÉBET asszonyságnak, mint az általános úgy különösen a hazai irodalom hő keblű pártolójának alázatos tisztelettel ajánlja a Szerző.

Forrás: Kenézi Lajos versei. Debrecenben 1846.

Dózsa Dániel (1821-1889): Hárskürt hangja

Fenn a tetőn
Kürtszó hallszik,
Lenn a völgyben
Minden alszik;
Csak egy lánynak nincsen álma,
Ugy hallgat a kürt szavára.

Egyszerü dal,
De melegen
Fogja fel a
Hű szerelem;
Csak az érzi a kihez szól,
Hogy egy egy dal mit panaszol.

Messze száll a 
Hárskürt hangja,
Minden hegy völgy
Visszaadja…
Régi hang ez, ős csatákról,
Elhalt szivek fájdalmáról.

Régi a dal,
Új a bánat,
Mely hangjain
Visszatámad;
S beszél ismét bús csatákról,
Élő szivek fájdalmáról.

Ne sirj lány a
Kürt szavára,
Eljő hived
Nem sokára,
A mit ő fuv, úgy tanulta,
Talán nem is könnyez rajta.

Áthagyja a
Nemzet nyelvét,
Igy hagyja át
Ős keservét…
Sokszor sir rá a ki hallja,
S nem is érzi a ki dallja.

Sokszor vigan
Van a czigány,
Mig a szivünk
Szakad dalán…
S nem tudja frank, olasz, német -
Mi fáj a magyar lelkének!

Forrás: Dózsa Dániel versei. Első kötet. Makfalvi id. Dózsa Dániel özvegye M. Déllői Jármi Károlinának gyermeki tisztelete s szeretete jeléül ajánlja AZ ÍRÓ.  Kolozsvár 1859. 

Dózsa Dániel (1821-1889): Izidorához

(BETHLEN HORVÁTH IDA grófnőhez.)

Emlékezem a bájvidékre, hol
A Kisküküllő játszadozva foly,
A völgyben egy szép lak üvegfalát
A kelő nap sugára rezgi át.

A laknak udvarán porondos út,
Mely díszfák s csalitok közt körbefut,
Benn díszes termek, csillogó szobák,
S a termekben szíves úri család.

Jó atyáddal itt szoriték kezet,
S látálak téged boldog gyermeket,
Szaladva a csalit közt szerteszét,
A tarka pillék röptét kergetéd.

Egy házbarát, ki később megőrült,
Játékaidba mélyen elmerült,
S szólt hozzánk: nézzék e szép gyermeket,
Lánglélek ő, belőle nagy lehet.

Atyád, anyád, sőt mindnyájan azok,
Kik ott valának, sirban nyugszanak,
Csak én érhettem meg a perczeket,
Midőn a jóslat teljesülni kezd.

Oh, kobzodon oly lágyan zeng a dal,
Mint esti szél, mely rózsák közt fuval,
Egy gyöngéd szivnek hangja minden hang,
Melyet kezed közt visszazeng a lant.

Meghajlik lelkem minden nő előtt,
Ki a muzsákkal tölti az időt,
Ki ragaszkodik népe nyelvéhez,
S hivság helyett lélekgyönyört keres.

S mit érdemel a nő, ki szellemét
Gyöngéd nemes dalokban osztja szét?
Ha tiszták voltak szivünk álmai,
Mért ne lehetne be is vallani?

Oh, egy kebelben mily szép társaság:
Jó anya, hű nő, s a szelid múzsák;
Megférnek ők hiven egymás karán,
S kiegészitett kép egy honleány.

Miveljük az izlést és tudományt,
Mert általuk és bennünk él hazánk.
Mit szellemünk szó- s tettben kifejez,
Mind az a nemzet gyülő kincse lesz.

Forrás: Dózsa Dániel versei. Első kötet. Makfalvi id. Dózsa Dániel özvegye M. Déllői Jármi Károlinának gyermeki tisztelete s szeretete jeléül ajánlja AZ ÍRÓ.  Kolozsvár 1859.

Dózsa Dániel (1821-1889): Az éjmadár

Mitől remegsz költészet csalogányja,
Mi háborítja ihlett dalaid?
Érzetvilágom leghivebb barátja!
Mind távolabbról hallom hangjaid.
S galambjai szivem boldog hitének
Mért hogy ijedten szárnyakra kelének?

Oh, versenyt zengve rózsalugosokban
Hányszor sírtam dalodra csattogány,
S ha szívem vérzett az életharczokban,
Hányszor szálltál hitem galambja rám?
Mennyről, angyalról sugdosál fülembe,
Olajágból fonván babért fejemre.

Szép ifjukor! Költészet s hit tavasza,
Virágaiddal szívem rakva volt,
Sajátom volt ég s föld ezer malasztja,
Geniuskáktól nyertem kegymosolyt.
Mint második Pláto, két lényt képzeltem,
Földön porom, de mennybe szárnyalt lelkem.

A földön fülmilém volt a költészet,
S szép dalt zengett szívem ábrándiról,
S ha mennybe vágytam, hű galamb vezérlett:
A hit galambja, - útját tudta jól.
S ím fülmiléim most nem énekelnek,
Galambjaim rettenve szárnyra kelnek.

Dühöngő orkán zúdul ablakomra,
S fölnyitja azt; - huh! Mily fanyar hideg!
Zuzmarát hord a szél lágy vánkosomra,
S úgy tetszik elfagyasztja szivemet;
Tükörbe nézek s már már ezüst szálak
Tarkitják államon a szög szakállat.

Nagy boldog Isten! Lelkem összerendül,
Hol vagy költészet, hol vagy égi hit?
Mogorva éj… az égre bús felleg gyül…
Ablakom párkányán bagoly sivit…
beront lakomba, s mécsszemét forgatva
Lantom húrjait körmével szaggatja.

’Ne rettegj tőlem, halandó! Ne rettegj,
A költészet kora nálad lejárt;
Vigasztalan a férfikor lágy szivvel,
Ábrándoznod ah! Nem lehet tovább.
Fel kell cserélned hited a tudással,
S a szebb valót a csal-ábrándozással.’

„Menj, éjmadár! A boldog ifjuságnak
Ne dúld fel kedves édes álmait;
Haljak meg én is, a midőn kiszállnak
Szivemből a dal, lelkemből a hit!
Nem akarok észlelni; én éreztem,
S boldogul tünt el fél élet felettem.”

’Vége! – a költészetnek fülmiléje
Ablakod alatt többé nem dalol,
Hajlik korod; s örült leszesz, vagy hülye,
Ha érzelegsz és nem gondolkozol.
Sötétben vagy, én a sötétben látok,
Ha nem akarsz elveszni, kérj tanácsot.’

„Menj hát kegyencze a bölcs Minervának!
Akarok látni, míg határzanék;
Menj el hová emberszemek nem szállnak,
S nézd át, s mondd el mit rejt a sirfenék.”
És a tudás madara szárnyra szállott,
És így beszélte zordonul, mit látott:

’Láttam vegyülni a hullát a földdel,
S belőlük kelni újabb életet;
A sirból rőt szamócza szivárgott fel,
Melyet a pásztorlányka leszedett,
S felszivárgott az aranyszárnyu méhe,
S szép titkokat sugott a lány fülébe.’ -

’Látám a sirban új élet forrását,
A feloszlásból új tenyészetet;
Oh halandó! Rázd meg a tudás fáját,
S virág helyett szedj ért gyümölcsöket.
Átváltozunk, testet és tért cserélünk,
S ezer alakban ismét visszatérünk.’

„S ez hát az örökélet bölcseletje?
Hol lesz a lény, mely élve én valék?
Hol látja arczomat, ki azt szerette,
S hol szivemet az, kiért vérezék?
Hol nyilhat ajkam mennyrázó panaszra,
Melyet e földön vadkény fojta vissza?”

„Oh, bölcseség mogorva prófétája!
Szivemből így hát egy szamócza lesz,
Hogy nyelvén majd egy medvebocs himbálja?
Tehát az üdvözülés álma – ez?
Nem hozhatál vigaszt a föld mélyéből,
Menj s hozz ha tudsz, a tenger fenekéről.”

Orkán csapá meg kis lakom ablakát,
Huhogva újra jött az éjmadár.
’Kikémlelém a tengerek mély titkát,
Az oczeánt átúsztam mint buvár;
És láttam millió teremtett lénynek
Képét, alakját; hallám mit beszélnek!’

’Egy vizcsöppben, mit egy madár felloccsant,
Tudd meg halandó! – tiz húsz lény lakik,
Eszmél, prédát les, él, tenyészik ottan,
Szeret, gyülöl és érez – mindenik.
Ez üvegcsén át mindent látsz, oh nézzed
A legkisebb állatban, kicsinységed.’

’Az istenek, kik egy madárka szomját
Tiz húsz élő lénnyel enyhitgetik;
Kiknek kegyéből csak egy falatocskád
Ezer élő lény sirjából telik:
Vethettek-e nagy sulyt azon viszonyra,
Mely ember sorsát a világhoz fonja?’

’Hol az egyéniségnek életéért
Ezer egyén folyvást megsemmisül,
Hol az élet nem czél: eszköz a czélért:
Állhat-e az ember kivételül?
Hogy jól lakozhass, ölöd a világot,
S téged ne bántson senki, azt kivánod?!’

„Rút éjmadár! Te a várrom multjának
Nagy titkait a romban keresed,
S nem azt vizsgálod: benne kik lakának?
Pedig ők képzik a történetet.
Az éjben járva elregélsz a testről,
Menj föl a napja, s hozz hírt a lélekről.”

’Elzár attól szemem alkottatása,
A napfény én előttem éjhomály;
De a bölcsesség mint egy égi fáklya
Megtanit hogy mindent miként birálj!
A nap, mint a föld, test ön gőzkörében
És lelkünkkel nincs összeköttetésben.’

„Menj, menj előlem, éjnek vándorlója!
Regéddel altass kába gyermeket.
Én az újult tavasz napsugarára
Kis kertemben virágot ültetek;
Te hozz virágot majd a sír mélyébül,
Ha van élet a napnak fénye nélkül.!”

„Sötét éjben jársz mogorva bölcseség!
S a földre hullnak bágyadt szárnyaid;
De égi fénybe lát a hit, reménység,
S a mennyel füzi össze álmait.
Te csak a testnek durva porát látod,
Lelkünk fényébe nem hat pillantásod!
*
A csattogány lágy hangját újra hallom,
S vidulni kezd dalára életem;
És vállaimra visszaszáll galambom,
S a hit olajágát nyujtja nekem.
Távol még szól a bagoly huhogása,
De hitem van, s nincs szükségem tudásra.

Forrás: Dózsa Dániel versei. Első kötet. Makfalvi id. Dózsa Dániel özvegye M. Déllői Jármi Károlinának gyermeki tisztelete s szeretete jeléül ajánlja AZ ÍRÓ.  Kolozsvár 1859.

Epikai költészet – Költői beszélyek

A BÁNKÓDÓ FÉRJ

Szatmárban egy kis csárda van,
Trézsi asszony lakott ottan.
Éjfél haján, bogárszemű,
Kerek tag, őztermetű,
De jaj, milly szép, olly csintalan,
Rózsás ajkin pör untalan.
Most kezde csak hon kis vitát,
Csöröl, pöröl, ver a mit lát,
Férjén a sor, ki zugban ül,
Midőn illy szó harsog kívül:
Jön a tatár!
Remél, sír, fut, bujkál a nép;
De szép Trézsi hegykén kilép:
Ő férfitól hamar nem fél,
Kivált az ügy ha nyelvre kél;
S íme jön egy zömök tatár,
Szivén zsákmány, szemén tüzár:
A szép Trézsi kényére hat,
Nem kér soká, felé ugrat,
Derékben őt átöleli,
Magához lóra emeli.
Búsúl a férj szép asszonyán,
Utánna néz – mint vész után;
S a mint eltünt köny könnyet hajt,
Sajnálná őt, és felsohajt:
Szegény tatár!, -

KISFALUDY KÁROLY

SZÉP ASSZONY

Tatárjáráskor egy jó férfinak,
Kit társi Bús Ferencznek híttanak,
Erdők között ép úri háza volt,
Melly ellenségnek még nem udvarolt. 
Fő bútor benne a szép nő vala,
Ferenczünk édes kedves angyala;
- Így hívatá magát a kis gonosz,
Bár benn együtt volt minden házi rosz. -
Hűsége nád, és nyelve kard; maga
Majd fergeteg, majd villám zápora;
s ha minden férfi olly vitéz vala,
Nem vesztél volna úgy, oh Hunnia!
Elég az hozzá: bár milly volt Kató,
Bár kedve tengerhabként változó,
Bár férjével váltig hadakozott,
De szép, igen szép volt az átkozott.
Történt, hogy visszakészült a tatár.
Dultan minden,nem volt mit enni már
Az éhség kergeté a sereget,
Mellyet vitézség meg nem győzhetett.
De még kitértek néhol s a vadak
Végső dühvel szörnyekké váltanak.
Hogy s hogy nem volt? Egy erre tévede,
Egy rőt tatárfi; vállán tegeze,
Kezében kard, vas ünge tetemén,
s öldöklés lángja apró két szemén;
Mindenfelé, a hol járt, rettenet
Volt e kis ember száz ezer felett.
Hogy erre tért, körültekintgete,
s magával illyenkép beszélgete:
„Ki az, ki ott olly kényegesen tanyáz?
Kié a kert, kié az úri ház?
Oh boldog óra, legboldogabb tatár,
Itt téged e ház kincsre, nagyra vár.”
S jön, lát és győz – nem, győzetik!
Most egyszer szine százszor változik,
Rőtből rőtebbé, s apró két szeme
Két pislogó mécs s minden fegyvere.
Majd hogy magához tér a bámulat,
Lélekzetet vesz, s mond illy szavakat:
„Hallod, magyar, dúlhatnám házadat,
S ha jelt adok, kövön kő nem marad;
De nem bántlak, nem bántom kincsedet,
Engedd ez egyet át, szép hölgyedet.”
Így a lator vér, a tatárfi s jő;
Választ sem várva hajt s rohan tova,
S örül hogyan nem még talán soha.
A férj – ki fesse lelke bánatát?! -
Utánna néz, a millyen messze lát,
És mit tesz? Ah hajléka puszta már;
Bámul és felsohajt: szegény tatár!”

VÖRÖSMARTY MIHÁLY

AZ OBSITOS

Hárman valának együtt, a potrohos biró,
Egy obsitos vitéz, és a furfangos iró;
A többi asztaloknál együtt és szerteszét,
Vidám paraszt legények itták a hegy levét.

Ott ültek, iddogáltak vecsernye óta már,
Keringett s fel is dölt a bujdosó pohár,
Mátyás király se nyert tán több éljent a Dunán,
Mint mennyit Háry János, az obsitos magán.

S volt is miért e nagy zaj, ez éljen háboru,
Az obsitosnak párját nem látta hat falu,
A szem száj elállott merész beszédein,
Ország- világ- csodálta vitézi tettein.

Most is kezébe vevén az öblös messzelyest,
Kalandos életéből regét regére kezd,
Hol s merre járt, mit látott, mit tett ő s társai,
S hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai.

Ő, ki ármádiákat vert széllyel egy magán,
Tul jára hadnagyával az Operenczián,
A francziák fejével sátrát körülraká,
És a világ végénél lábát lelógatá.

„De még ez mind csak semmi” szokása mondani,
S közelb csoportosulnak a többit hallani,
Mit! Semmi? – mond a biró – a soknál is sokabb,
Igyék komám! S isznak mindnyájan mint a csap.

„’Nem addig van – kiált most a furfangos diák,
A legjavát elhagyta – és most őt hallgaták -
Kendtek még mit sem tudnak, ha egyet el nem mond,
Hogyan fogá el bátyó, a nagy Napoleont.”’

„Hm! Mond az obsitos hős, - a nagy Napoleon!
Nagy ő a franciák köztt – és vállán egyest von,
de engem ugysegéljen, nem a magyar között,
S hát még – veté utána – magyar huszár előtt.”

És itt magát értette az obsitos baka,
Ámbár lovon soh’ sem volt éltében jómaga;
De annyit emlegette és annyiszor lovát,
Hogy végre is huszárnak kellett hinni magát.

„Hol volt hol nem, bizonnyal már meg nem mondhatom,
Kétszázezer vitézzel jött ránk Napoleon,
Mi tán mind össze százan vagy kétszázan valánk,
Mind nyalka szép huszárok, mind tűz és annyi láng!”

A furfangos diák itt szörnyet prüszente rá,
De Háry ő beszédét tovább is folytatá,
„Kétszázezernek ellen kétszáz, az angyalát!
Mit gondol kend, biró úr, ki adta meg torát?”

’Ki adta volna hát ki!’ viszonz a kérdözött
’Csak volt a kapitányban ész és meg nem ütközött’
„Volt ám, de volt cuorage is, komék és mekkora!
Megütközénk biz, és hogy!” kiált a vén baka.

„Magam valék az első, ki közbe vágtaték,
Hullott a francz előttünk mint a fű, mint a jég!
A nap megállt fölöttünk bámulni a csodát,
Kétszázezerért hogy vert meg kétszáz, az angyalát!”

És a diák újonta szörnyet pröszente rá,
De Háry ő beszédét tovább is folytatá.
„Futottak már a franczok, int szélben a katáng,
Utánok a magyarság, hogy szinte fulladánk.

S ím a futóknak közte meglátom a vezért,
Arany kengyelben lába, lovával szél sem ért.
De én a paripámat utána rugtatom,
S egy sűrű erdő szélén vitézül elfogom.

Az angyalát! Kiálték, s megcsípem őt nyakon,
Most valld meg, úgy-e hogy te vagy a Napoleon”
’Való a mi való – szólt-  vitéz, hogy az vagyok,
Csak életemnek kegyelmezz, adós nem maradok.

Kérj tőlem a mi tetszik, vitéz magyar legény,
A francziák császárja kincsekben nem szegény
„Az angyalát! – kiáltám – uram nem addig a!
De jösz a kapitányhoz lánczhordta franczia.”

És a diák ujonta szörnyet prüszente rá,
De Háry ő beszédét tovább is folytatá.
„Mentünk és mendegéltünk, s kiérvén a síkon
Egy hatlovas hintó áll előttünk gazdagon.

A hatlovas hintóban egy úri asszony ült,
Aranytól és gyémánttól ruhája nehezült;
A mint reánk tekinte: ’Oh Jézus Mária!
Kiálta, mert hogy ő volt Mária Luiza,

’Igy kell-e téged látnom, oh nagy Napoleon,
Én nagy felségü férjem, kegyetlen lánczokon.
’S ki vagy te jó vitézem, ki őt im elfogád?’
„Vitéz Johannes Háry, mondám, az angyalát!”

Halld, a mit én tenéked mondok jó vitéz -
Szólt most az úri asszony s mélyen szemembe néz,
Te olly vitézi tettet követtél itten el,
Minőt még egy magyar sem, melly nagy díjt érdemel.

Ha őt te elbocsátod, ígéretet teszünk.
Hogy holtom- s holtodiglan enyém-tiéd leszünk! -
„Az angyalát! Kiáltám, felséges asszonyom,
Tudom mi a becsület, legyen szabad rabom.

Szép asszonyért, szép leányért az igazi vitéz
Tüzet vizet kiállni, pokolba menni kész,
Vitéz Johannes Háry igaz magyar nevem,
Üljön fel a császár úr, - itt van reá kezem.”

És a diák szörnyűen s nagyot prüszente közé,
De Háry ő beszédjét ekképen végezé:
„Mondottam, és a császár legott elvágtatott
De két kezembe két szép arany órát nyomott.

Az egyiket, gondolam, kapitányomnak hagyom,
A másikat későbben elkérte hadnagyom;
Az angyalát! Csak egyet tartottam volna meg,
Mert most el is hihetik ne is kigyelmetek.”

De ők elhitték mind annyin, a potrohos biró,
A vigadó legények, meg a gonosz iró,
A furfangos diák is nagyot hörpentve szólt:
Nincs olly vitéz a földön mint Háry bátya volt.

II.
Nagy, derék vitéz kend, vitéz Háry János,
A sereg kend nélkül bizony nagy  hiányos.

Vajh! Sokat beszélt el sok vitéz dologról
A mit ember nem hall hetvenhét országról.

Elbeszélte nekünk: franczia országban
A tengernek partján hogy járt Padovában.

Látván ő nagy partján óriási rákot,
Ollójával felvett egy lovas kozákot.

És midőn bejárta szép Tirol országot,
A Stájer hegyekben olly magasra hágott:

Hogy haját a napnak lángja meg ne kapja,
A hegyet végiglen csak hason mászhatta.

Máskor Mántuában kedvre táborozván,
Hét fejű sárkánnyal vitt mint egy oroszlán.

És ki tudná végét, és ki tudna mindent,
Vitéz Háry János, vajmi nagy vitéz kend!

De ha még ezerszer olly vitézlő volna,
Mint a mekkorának tudja kendet Tolna,

Azt nem engedjük, illy jó kedvbe lévén,
Hogy ne mondhatnánk el e vidám tor végén,

Mint s hogyan járt el kend Bécsnek városában
Király ő felsége látogatásában.

És az obsitos hős társin eltekintvén,
Megsodorja bajszát, kettőt is köhintvén,

Kémlődve, nincs-e tán a diák körötte,
A ki elprüszentse jómagát fölötte.

De a diák ez egyszer nem volt a bokorban,
Mint igaz hívő vett részt az éji torban.

S vitéz Háry János isten igazába
Elveté a sulykot ő bátorságába.

„Bécsbe – kezdé – Bécsbe, hát no hébe hóba,
Kedvem szottyan menni látogatóba.

Sok barátom él ott, s nem egy generális
Sőt valót beszélve, maga a király is,

Kinek ő felségét a halál torkából
Én mentém meg nem messze Padovától.

Mentem mendegéltem – vagy mit is beszélek? -
Gyors fakóm vitt hátán, mint igaz hogy élek.

Hej ha élne most se látná senki párját,
S mint a szél elértem rajta Bécsnek várát.

És hogy a hajnallal a városba értem,
A király házára mindjárt ráismertem

Kétfejű sasáról, mely a háztetőn ül,
S minden nap egy tulkot költ el egy ebédül.

Ott fakó lovamról kényesen leszöktem,
A sövény fájához, mint illik, kötöttem,

Magam végig mentem az isterázsákot
Egytől egyig ismert régi jó barátot.

Végre eljutottam a tornácz végére,
Kezem egy ajtónak tevén kilincsére;

Vasból volt az ajtó, de nem nyilt szobába,
Szép fehér ezüstből másik nyilt nyomába.

Az ezüst után a harmadikra buktam,
Tiszta szín aranyból, ott be is nyitottam.

Át nem is hogy én, e a mint rám tekinte,
Maga ő felsége szólt, s magához inte:

Isten hozta kendet régi jó barátom!
Nos, hogy állunk – kérdé – frissen a mit látom!

Hála isten – mondám – megvagyok biz ott még!
Még a régi bőrben, int láthatja fölség.

Jó fakóm is, az no, mellyen ő felségét
Egykor megmentettem, járja, de a végét.

S jó hogy említettem, a szegény páráját,
Mert legottan a jó úr így kezdé mondását:

Hát ugyan hol hagytad a szegényt? Azonnal
Istállóba vele, parádés lovammal

Egy azon jászolból kapjon eleséget
Még pedig aranyból, - s küldte a cselédet.

Hát te már ettél-e? Kérdezé jósággal,
Nem bizony még, felség! Kérem átossággal.

Semmi no, csak ülj le – mondá, és leültem, -
Van még vacsoráról egy darabka sültem.

S asztala-fiából egyben ki is vette,
S egy fehér czipóval én elém letette.

Erre bekiált a mellék szobába,
Van-e még, hej anyjuk! A szlivoviczába?

Nincs bizony, felséges férjem és királyom,
Most kapá utolsó kortyát a lokájom.

Szóllott a királyné. Ej no, küldjön el hát
A zsidóhoz által, itt a pénz, egy szolgát.

Dictum factum, úgy lett, héj de nem hiába,
Hogy királynak hozta, gyorsan is járt lába.

S Mózsi, nem hiába, hogy királynak mérte,
Finomul kitellett mondhatom mértéke:

És a mint ekképen ittunk, eddegéltünk,
Régi harczainkról jó ízűn beszéltünk:

Hát közöttünk egyszer olly sikoltás van
Mint mikor két tábor van hadakozásban,

A királyi úrfik (most látám őket meg,)
Czifra tarsolyomért összeverekedtek.

’Gyermekek! – kiálta rájok édes apjok -
Hát ki van a háznál, hogy ti bajba kaptok,

Hát, az angyalát is, vitéz Háry bácsit
Egy se látja? Mindjárt parolát és pácsit.

Dictum factum, a kis úrfik rendre jöttek,
Vas markomba pompás parolát ütöttek.

Én pedig benyultam czifra tarsolyomba
S egy egy karajtzárkát vettem a markomba.

’Nem barátom, ezt nem engedem neked meg,
- Szólott a király – pénz nem való gyermeknek,

Pénzre több szükséged van neked, vitézem,
És én markomat már tömve dugva érzem,

Szépen megköszöntem, rája elbucsúztam,
Jóllakott fakómat aklából kihoztam;

S a királyi abrak nem is volt hiába,
Mert alig került be huszonnégy órába,

S Bécsből itthon voltam, megcsinált gavallér,
Mert a pénz ezüst volt s mind annyi tallér.

Tallér, az angyalát! Még pedig lázsiás,
Hej, hogy elfolyának, mint ezernyi sok más!

De azért az Isten tartsa meg királyom,
Soh’ se lesz nekem több ollyan jó barátom.

GARAY JÁNOS

Forrás: Költészeti kézikönyv, vagy magyar költemények példagyűjteménye, a költészet fajai szerint elrendezve, költészet tanulók számára. Szerkesztés Dr. Bloch Móricz, nyilvános oktató. Pest, 1845.