Ady Endre: De ha mégis? (műelemzés)

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dulásban.

Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérő Múltnak.

Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szívemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.

Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj, nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.

De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán oda-adta,
A te tűrő, igaz kezeddel.

    Ady Endre utolsó éveinek legmélyebben átélt költői élménye kétségtelen a háború hozta egyetemes pusztulás, a minden értéket veszélyeztető katasztrófa-érzés. A szörnyű felismerés: „Egész világ szőttje kibomlott.” Az életből magát kikényszerültnek érző költő utolsó verskötetét kilátástalanságot sejdítő sorokkal adja kézbe:

Jönnek mindenek,, jönnek, jönnek,
De a hiteim elköszönnek.

    Hol kozmikus látomásokkal, hol a hajdani krónikások ténytisztelő puritánságával döbbenti rá kortársait a „nagy tivornya” (a háborút nevezte így) világfordító rettenetére – azért, hogy meg lehessen őrizni az ember „szépbe szőtt” hitét.
    A közösségi és egyéi sorsnak ebben a válságos időszakában bontakozik ki a nem mindig harmonikus Csinszka-szerelem, születnek meg a társkeresés, egymásra találás bensőséges lírai vallomásai. Mert ez esetben is a művek fontosak és nem a mögöttük álló mindennapi élet esetlegességei.
    Érdemes visszapillantani. Mély sodrású héja-nász szerelem volt a Léda-szerelem, megnyugvást nem lelő, szüntelen belső küzdelem. Merészen őszinte, szenvedélyes és sokakat megbotránkoztató; a szimbolizmus és a nyelvi díszítettség lehetőségeivel gazdagon élő szerelmes versek voltak Léda asszony zsoltárai.
    Nem mindennapi a Csinszka ihlette szerelmi líra sem. Időnkénti feszültségektől, civódásoktól nem mentes az új szerelem sem.
    Mégis egészen más léthelyzetből fakad ez a szerelmi költészet. Végletes indulatok éltették az egyiket, a meghitt egymásra találás visszafogottabb boldogsága a másikat. A halál árnyékában kibontakozó szerelem inkább menedék, nyugvópont-keresés egy értemét vesztett világban, a meg-meghasonló lélek utolsó reménye. Perlekedés a pusztulással, az Életet fenyegető Halállal. És már nem annyira a szimbólumok nyelvén – közvetlenebbül, gondolatibb síkon.    
    Az Ady és Csinszka sorsát eldöntő 1914-es júniusi csucsai találkozás s a szentkirályi kirándulás „sodró szerelmének” idilljébe (amelynek emlékélt szép vers őrzi: A KALOTA PARTJÁN) csakhamar beleszól a történelem. „Biztosság, nyár, szépség és nyugalom” – ez a sor zárta az előbbi költeményt hogy aztán a boldogságnak ezt a biztonságérzetét csakhamar „az összebúvó félelem órái” árnyékolják be, tegyék tragikussá.
    S közben a saját és az emberiség sorsát féltő gyötrődésben, a tépettségben újra és újra versbe kívánkozik a túlélés, a megmaradás szándéka.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
de a kezedet fogom
S őrizem a szemedet

- szállnak felénk a szerelemben védettségre, otthonra találó költő himnikusan áradó sorai a jól ismert költeményben (ŐRIZEM A SZEMED).
    Egy „hű, igaz élet” megszépítője ez a szerelem, a lélek szaggatásait kiegyenlítő: „Téged találtalak menekedve” (NÉZZ, DRÁGÁM, KINCSEIMRE). Mert a „Rettenetben is óvott / Örök dala a szívnek” – olvashatjuk egy másik elégikus hangvételű versében, az EGY HÁBORÚS VIRÁGÉNEK-ben.
    Jó mindezt emlékezetbe idéznünk, hisz választott versünk 1918 februárjában kerül ki Ady toll a alól. Az „állat-hős igék”-től megborzadó, testileg, lelkileg megtört, halálosan beteg költő megrázó művészi számvetése ez a különös szerelemi költemény. Az iménti háborús virágénekből kölcsönözve a szavakat: „Halál és Szépség násza.” A fiáért aggódó anya ráérzett a vers élményhátterére. „Nagyon meghatott, lelkem, Endrém verse (…) Úgy érzem, valami baj van” – vetette papírra sejtelmeit kisebbik fiának, Lajosnak küldött levelében, miután a költeményt a NYUGAT hasábjain elolvasta.
    A versnek – mint általában a lírai költeményeknek – már az indítása, az intonációja hangulatteremtő. Az iszonyat bizonyosságára érzelmileg feszült első strófa döbbent rá bennünket:

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos vad dulásban.

    Az értelemre és az érzelmekre egyszerre ható, szerkezetileg lekerekített, de zártságával is várakozást ébresztő versszak. Feszültséget, emberi próbatételt előlegező A képzeteknek ezek a kettősségei („drága, kicsi társam” – „a gyilkos, vad dulásban”), a meghittség és a pusztítás képei mintegy átszövik az egész költeményt. S a személyes énen túlnövő lírai én belső állapotát kiteljesítendő: a képek, poétikai formák a továbbiakban is kiemelt vershelyzetben – rendszerint egységek végén vagy elején – tűnnek fel.
    Az esztétikai hatáskeltésben különös szerepe van az ellentétezésnek, illetve az ismétlésnek. Az első sor („Gondoltam, drága, kicsi társam,”) még kétszer ismétlődik meg: először a számvetés tudatosságát nyomósítva („Gondoltam…”), aztán – módosulva – inkább érzelmi hangsúllyal, a meghasonlott én egyetlen menedékeként, a „véres ájulás” ellentéteként:

Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj, nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Eben a véres ájulásban.

    A gondolatritmus, a szóismétlés és a szóhalmozás szintén szembetűnő esztétikai hatóerő a költeményben. Már a második versszaktól kezdődően:

Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának vagy bűnnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak, 
-    -    -    -    -    -
Tarts meg engem igérő Multnak.

    Valamikor a HOLNAP volt az emberi teljességet, az értékeket hordozó kifejezés Ady lírájában – most az egyre sűrűbben visszatérő tegnap válik azzá. A „tegnapi ember”, az ígérő múlt ebben a költeményben is a hajdani erkölcsi értékeket, szépségeket – pontosabban: azok áhítását, akarását – őrző embernek lesz a jelképe. Innen a kései Ady-versekben a „tegnapi tegnap” siratása. Az ilyen múltba fordulás: „Drága Tegnap, sebetlen homlok. (…) S minden Leendő összeomlott.” (VÉRESRE ZÚZOTT HOMLOKKAL); „Óh, tegnapi-tegnap igéje, / Megrontásoddal megszépült varázs” (TEGNAPI TEGNAP SIRATÁSA).
    Érzelmet elmélyítő szerepe van a vers zeneiségének („tűnnek – bűnnek”, „hullnak – Multnak”), az alliterációknak („mégis megmaradni”, „Tarts meg tegnapnak, tanuságnak”). Ilyen irányba hat a ritmus kettőssége (átjátszhatósága az időmértékesből a hangsúlyosba) és az ismétléses versszerkesztés is.
    Igaz, ebből az önemésztő perlekedésből, ebből az önmegadó könyörgésből hiányzik az Adyra – még a „lemondásos hitű” Adyra is – oly jellemző dacos indulat; a mégis itt már nem a szembeszegülés, nem a lázadó szenvedély szava, mint annak idején tapasztalhattuk végletes indulatokat szembesítő versekben („Mégis győztes, mégis új…”; „Az Óceánt mégis elérem”).
    Egyfajta mégis csak jelen van most is. Ha lefokozottabban is.
    „De ha mégis?” – tűnik fel már a vers címében, ha kérdőjelesen is, a hinni akaró, hinni tudó költő jellegzetes kifejezése. Versünk egyfajta választ tehát a címben megfogalmazott kérdésre, hisz a belső és külső világ szorításában mégiscsak ott van a túlélni akarás vágya, a lehetséges jobbnak az igénye, az utolsó lehetőséghez való ragaszkodás:

De ha megyek, sorsom te vedd el,
-    -    -    -    -    -    
A te tűrő, igaz kezeddel.

    Így lesz ez a mély emberi érzelmekből fakadó szerelem s a belőle kivirágzó szerelmi líra a halál árnyékában is megtartó erő. Menedék a megsemmisülésben, bizonyosságkeresés az elbizonytalanodásban.
    Ezért írhatta Ady – Csinszkához sólva – életének utolsó, A HALOTTAK ÉLÉN című kötetét berekesztő költeménye fölé címként:

„Akkor sincsen vége.”

KOZMA DEZSŐ

Forrás: Igaz Szó XXXVI. évf. 2. sz. 1988.

Ady Endre: Intés az őrzőkhöz (műelemzés)

 
Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmúlt nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen.
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szívek távoli mosolya
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét,
S akik még vagytok őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.
1914.

    Szükségünk van-e a költő életrajzi adataira versének megértéséhez? És ha igen, tényleg halhatatlanok-e a remekművek, vagy csak keletkezésük körülményeit, előzményeiket, hátterüket  ismerve, tehát olvasáskor saját korukban újra meg újra visszaképzelve őket, tulajdonítunk nekik örök életet? Egyszóval éppen olyan nagy vers lenne-e, mondjuk, az EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET, ha mit sem tudnánk a benne kimondott beteljesüléséről. Vagy éppen annyira szíven ütne-e a BALÁZSOLÁS életért esdeklő hangja, ha nem sejlene fel mögötte a halálos beteg Babits utolsó csontra és bőrre soványodott embert mutató fényképe? Nem minden verset lehet ilyen magától értetődően kapcsolni az életrajzhoz, vannak távolságtartó költők, akik alig-alig árulnak el valamit is magukról műveikben, és az időben mélyebbre visszanyúlva, akadnak olyan magányos remeklések is, amelyeknek szerzőjéről semmit sem őrzött meg az írott vagy íratlan emlékezet. Mégis, ezeknek a szövegeknek is van bizonyos „konetxtusuk”, nemcsak fellelésük vagy megmaradásuk körülményei, hanem az az asszociációs kör, az a nyelvi háttér, amely olvasásukkor óhatatlanul megelevenedik bennünk. A mű nyelvének állapota, szókincse, régisége vagy újdonsága már elegendő ahhoz, hogy ne önmagában szemléjük, ne csak arra figyeljünk, amit kimond, de arra is, amit ismereteinktől függően felidéz bennünk. S mivel nincsen két egyforma, ugyanolyan ismeretekkel, ugyanolyan élet- és műveltségélménnyel rendelkező olvasó, nincsen két egyforma olvasat sem. Márpedig a halhatatlan műnek, úgy képzeljük, tartalmaznia kellene valami olyan állandóságot, ami nem függ a kortól, amikor olvassák, és nem függ a személytől, aki olvassa. Ilyen mű valószínűleg nincsen. Minden alkotás csak addig halhatatlan, amíg van, aki belemerüljön és megfejtse. A költő értéke nem kisebb és nagyobb, mint az olvasók értéke.  A költők csak addig halhatatlanok, amíg az olvasók is azok. Bizonyos, hogy amikor irodalomtörténeti tudásunkat megmozgatva egy-egy verset elhelyezünk az időben, és adatokkal, tényekkel, rokon szövegekkel bástyázzuk körül, tulajdonképpen eltávolítjuk magunktól, hiszen azt tudatosítjuk talán a kelleténél is jobban, hogy nem rólunk, nem hozzánk szól a vers, nem elünk történik, ami benne van. Ám kétértelmű távolságtartás ez mégis, mert ahogy mind pontosabban helyezzük el saját korában a s szöveget, úgy nyer egyre gazdagabb tartalmat, úgy bomlanak ki egyre dúsabban színei, utalásai, következtetései, úgy válik egyre – személyesebbé. Minél inkább próbáljuk történelemként kezelni, ezáltal látszólag eltávolítva magunktól, annál közelebb férkőzik hozzánk, mert önazonosságunkat egy percre sem feledve, annál közelebb kerülünk a költő látásmódjához, annál inkább a miénk lesz az a pillanat, amelyben a vers megfoganhatott. Nemhogy haszontalan lenne hát a filológusi aprómunka, amely látszólag elmúlt idők sarjába rántja vissza az onnan elszabadult művet, hanem éppenséggel a költői örök élet egyik nélkülözhetetlen táplálója. A remekművek örök élete különben sem jelent olümposzi sérthetetlenséget és változatlanságot. Szüntelenül mozgásban vannak, éppen időszerűbbnek vagy avultabbnak tűnnek, nyelvük egyre archaikusabb, szavaiknak egyre nagyobb súlya van, de az is lehet, hogy az irodalom gyors áramából holtágba sodródnak, ragyogásuk csökken, megkopnak, tengenek-lengenek, feledésbe merülnek, majd később újra feltűnnek a fősodorban. Van vers, amit aszúvá érlel az idő, van, ami élvezhetetlenné ecetesedik. A tapasztalat azt mutatja, hogy a nagy emberi fájdalmakat, a közös, általános, korokon és divatokon átívelő gondolatokat csak a személyes átéltség, éppen a saját korba való ágyazódás tudja igazán hitelesíteni. Alapvető ellentmondása ez, vagy talán nem is ellentmondása, csak termékeny kettőssége a művészetnek. Személyes és általános, korhű és elvonatkoztatott, időtlen és időszerű: közhellyé koptatott, de igazságukban meg nem kérdőjelezhető fogalompárok ezek. Ellentmondásos a művek halhatatlansága is: nap mint nap meghalnak és újjászületnek, nap mint nap más-más olvasatban élnek tovább. Úgy ahogy a sajátos kettősséget sugall az olvasás élménye is, az itt is, ott is, az én vagyok, és mégsem én semmit mással össze nem hasonlítható élményét. Egyszerre érzékeljük az olvasottak jelenvalóságát és távollétét, azt, hogy ránk is vonatkozik és nem is, amit olvasunk, egyazon pillanatban adjuk át magunkat egy képzeletbeli világnak és őrizzük meg kívülállásunkat. Nem igaz hát, hogy az olvasáskor csak a mű léteik, amely teljesen magával ragadja az olvasó személyiségét, mert hiszen mindvégig ott van mögötte a „kontextus” is, ismereteink szövevényes, dúsító, gazdagító háttere. Azt is mondhatnánk természetesen, hogy minél egyszerűbb „kontextusra”, minél kevesebb eligazító adatra van szükségünk a műélvezethez, annál önállóbb, teljesebb, szabadabb a vers. Csakhogy nem csupán a költő születési éve számít eligazító adatnak, hanem az előzmények végtelen sora az eladdig megírt művek garmadája, a korabeli szemlélet, erkölcs, világnézet, és nem utolsósorban: a mi szemléletünk, erkölcsünk, világnézetünk, tehát ráhangoltságunk is. Mi az, amit átvett, mi az, amit újított a költő. Mi az, ami egyéni, mi az, ami irányzatos vonás nála, esetleg utalás kortárs alkotókra. Nem valószínű, hogy könyvtárakat kellene átrágni egy-egy vers megértéséhez – riasztó perspektíva! –, de könyvtárakat átrágva bizonyosan nem unalmasabbá, éppen ellenkezőleg, izgalmasabbá válnak a költők remeklései is. Ha valóban remeklések! Hogyha nem azok, akkor a „kontextus” gazdagodásával párhuzamosan szegényednek, sorra-szerre kiderül, hogy ez sem új, az sem új, ezt is megírták már, azt is megírták már. Nincsen ebben semmi különös: egyszerűen arról van szó, hogy amiként, mondjuk, a bennünk élő elvont „virág” forgalom annál összetettebb, minél több valóságos virágot láttunk életünkben, úgy egy vers jelentésköre is a hozzá kapcsolható információk mennyiségével egyenes arányban tágítható. Ettől még öntörvény marad a vers, csak éppen el kell fogadnunk, hogy amiként a „virág” szó elolvasása is társításokra késztet, ugyanúgy a szöveg más rétegei, a szavak hangalakjai, a mondatszerkesztés vagy esetleg a költő életére való utalások is jelentést asszociálnak bennünk. Ez együtt: maga a mű jelentése, ami olvasónként és koronként változik, de alapvető mondanivalóját – „állagát” – mégis megőrzi.
    Ady Endre annyi hévvel, indulattal, szenvedéllyel, akkora célzatossággal szólt a világhoz, amelyben élt, annyira egy tőről fakadnak sokszor napi publicisztikái és versei, hogy mára már értetlenül kellene szemlélnünk őt. És mégsem. Életrajzának ismerete, megújító szerepének méltatása jelentésbővítő „kontextus” ugyan, iskolai tananyag ám élményadó maiságát ez csak gazdagíthatja, de nem helyettesítheti. Kíséreljük meg hát kétféleképpen megközelíteni az INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ című verset. Először, feledve mindazt, amit Ady Endréről tudunk, próbáljunk csak a költeményből, az előttünk levő szövegből kiindulni és így körülírni mondanivalóját. Hasonlít ez a módszer a „műközpontú elemzéshez”, amikor a veres különböző jelentéssíkjait – hanganyagát, zenéjét, szókincsét, mondatszerkesztését, stílusalakzatait, a benne megjelenített látványt – sorra megvizsgálva jutunk el olyan, vagy esetleg egészen más konklúziókhoz, amilyeneket a kívülről, tehát járulékos információk segítségével történő megközelítés kínál. Beszéljen a mű! Ezt a mottót lehetne a módszer fölé írni. És tényleg általa ellenőrizhetjük magunkat, hogy csupán a mű beszél-e hozzánk, vagy belehalljuk azt is, amit már előre tudni velünk róla. Az INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ alaphelyzetét tulajdonképpen már a cím és az első két sor egyértelműen megadja: őrök vigyáznak az éjszakában, őket inti éberségre a költő, mert valamilyen veszély fenyeget. Az első strófa ezt az alaphelyzetet részletezi tovább, mesteri fogással egyesítve a leírásban a múltat és a jelent, amikor kélt évszakos („elmúlt nyarak” és „búcsúztató őszi Lidónak”) és két napszakot („Csillag-szórók és az éjszakák” és „hajnali / Párás, dísz-kócos tánci termen”) szembesít ugyanakkor, kisebb és nagyobb időegységben is érzékeltetve az elmúlást. A „strázsa” környezetét vázolva, egyúttal azt is felsorolja, hogy mik azok az értékek, amelyek „aggódva, árván" megőrzésre várnak. A felsorolás egyre általánosabb, és a második strófában már az összes részleteket egyetlen mondatba vonja össze a költő: »Az Élet él és élni akar.« Míg az előző versszak konkrét látványt, személetes leírást adott, itt az egyénített emléktöredékeken túllépve – vagy inkább azok hangulatára alapozva – már átfogó szimbólumokkal találkozunk. Az élet szépségével a »Véres és ostoba feneségeket« állítja szembe, az »embernek lenni” erkölcsi parancsával az „állat-hős igéket”, vagyis a "szomorú”, érző emberrel a frázisok embertelen morálját. A „csillag-szórós” ég képét, amely a szépséget és állandóságot szimbolizálja, két másik képpel erősíti fel, sokszorozza meg a költő („Szent-János bogarak a kertben”, és a „dísz-kócos tánci teremhez” is hozzáképzeljük kimondatlanul a csilláros mennyezetet). Ősz van, hajnal van, vége a táncnak, „emlékek” vannak csak, minden múlt idejű („elmúlt”, „búcsúztató”, „történt szépek, éltek és voltak”), minden távoli („Szívek távoli mosolya”). „Intés az őrzőkhöz”, harc a feledéssel, veszélyérzet, aggódás, értékmentés, kétségbeesett figyelmeztetés a költemény. Két legfontosabb sora nyilvánvalóan: „Oly szomorú embernek lenni / S szörnyűek az állat-hős igék”. Ezzel a két sorral ad távlatot nosztalgiájának, mert történelmi tapasztalatot sugall, az értékteremtő, szépségben hívő embert szembehelyezi a hamis „igék” nevében romboló „hősökkel”. Állásfoglalása nyilvánvalóan jogos és igaz, de vajon gondolatilag nem túlságosan áttetsző-e, nem túl sematikus-e ahhoz, kérdezhetnénk hogy csupán ennyiben foglaljuk össze a vers mondanivalóját. Nos, a vers mondanivalója: maga a vers. Mivel minden megfejtés valójában egyszerűsítés is, a lényeg az, hogy egy közhelyszerű gondolatot, amely önmagában nem mozgat meg minket, olyan hangulati erővel, olyan szuggesztíven igenel a költő, hogy ezzel érzelmileg is a maga oldalára állít minket, erkölcsi-érzelmi indítékot ad, hogy „strázsán” állóknak képzeljük magunkat. Már-már azt mondanám: arról győz meg, amit úgyis tudunk. De gy látszik, tudás és meggyőződés között különbség van. Nem mindegy egyetérteni valamivel vagy azonosulni is vele. A költészet csak kivételesen nyúlt bölcseleti újdonságokat nem is lehet ez a feladata, de mindig elhozza nekünk az egyetértés mellett az azonosulást is.
    Az INTÉS AZ ŐRZŐKHÖZ nyelvileg színes, érdekes, különös vers: bővelkedik alkalmi szóösszetételekben („csillag-szórók”, „dísz-kócos”, „állat-hős”, „Szépbe-szőtt”, hatásosan sűrítve egy-egy mellékmondatnyi közlést) és archaikus kifejezésekben vagy szóalakokban („strázsa”, „Flórenc”, „fenség”). A rapszodikusnak tetsző felsorolás szigorú szerkezetet takar, és ezt nemcsak a kétszer-kétszer strófanyitó és -záró sor mutatja, hanem az alapellentétet kifejező élet és halál többszöri, több alakban való előfordulása, vagy ahogy például az első versszak utolsó sorából az „aggódva, árván” a második versszak utolsó előtti sorában megváltozva visszatér: »őrzőn, árván«.
    Hogyha ismereteinket mozgósítva, kívülről közelítjük meg a verset, akkor talán azzal kezdhetnénk, hogy 1914-ben íródott, a háborús veszélyérzet ihlette a költőt, és kései konkrétabb, a látomásos megjelenítést valamennyire háttérbe szorító, „realistább” szimbolizmusának terméke. Rokoníthatnánk olyan remekműveivel, mint az EMLÉKEZÉS EGY NYÁR-ÉJSZAKÁRA hiszen ugyanazon rettenet munkál mindkettőben, és elmondhatnánk azt is, hogy az archaizálás Ady Endre kedvelt módszere, nemcsak formai, hanem tartalmi jegy is: nagyon sokszor a múlt értékeire támaszkodva fordul szembe jelenével, és egy-egy archaikus kifejezés arra is jó, hogy a szó fogalmi jelentésén túl a költő már létező ismereteinkre apellálhasson, egy már bennünk élő hangulatra építhesse rá képeit. A hivatkozásokat még sokáig folytathatnánk, hiszen Ady Endre költői lénye, a költészetéből kirajzolódó szellemarc visszasugárzik minden egyes versére, nem tudhatjuk, hogy csak ennek a versnek a fényét látjuk-e, vagy a többitől is vett kölcsön néhány sugarat. A teljes átéléshez és megértéshez, úgy gondolom, mindként megközelítés szükséges, a vers keletkezési körülményeinek felvázolása épp úgy, mint a kortól és költőtől független, magányos műremek maiként való szemlélése. Nem feledhetjük, kihez szól, miért írta versét a költő. S el kell mindent felednünk, hogy egyszerre csak átélhessük: hozzánk szól a vers.

MARKÓ BÉLA

Forrás: Igaz Szó XXXIII. évf. 12. sz. 1985.

Szemlér Ferenc (1906-1978): Heraklesz (legenda)

Heraklesz, a félisten, a dicső
kissé pihenni dúlt
világnagy munkái után
s újabb munkák előtt.
Győzelmei sok diadaljele
ott csüngött háza s tornáca falán.
Egy kissé eljátszott vele
elméje s büszke volt talán.
És joggal büszke lehetett,
mert ki aratott igazán
ily kis idő alatt
ilyen nagy diadalt
ilyen sok ellenség felett?!

Tüzelt a dél. A kék hellén habot
kék hellén szellő keze túrta.
Heraklesz elgondolkodott
és hosszú sorban tarka-barka
keveredésben látta-vítta szinte
a sok csatát, hol megvizült az inge.
A Hidra és a Vadkan s az Oroszlán
táncolt a nyári fényverésben – aztán
a Sztümfalidák tolla s különöskép
Augejásznak istállója ismét,
melyet – belévezetvén egy folyót -
huszonnégy óra alatt kimosott.

Nap csillogott égen, vízen,
zsongott a sziklapartú tenger.
Heraklesz is elszunnyadott – hiszen
félig volt isten csak, félig meg ember.
S ki győzött volt a Krétai Bikán
s lovával felétette Diomédeszt,
nyugodhat olykor délután
egy rövidet, de édest.
Ott hevert hát a hűs bőrheverőn,
bár nem hullt ki az éber
buzogány markából s merőn
fogta inas kezével.

A mormoló víz és a lanyha dél
olyan volt, mint a béke.
De hősünk máris álmodott: kövér
szörny hömpölygött elébe.
Sötét, keserű vízen lebegett,
mi ez a furcsa festék?…
Törékeny fehér lemezek
alkották szörnyű testét,
mely kígyó volt és sárkány és teve
s az eget-földet betakarta
kilencszázkilencvenkilenc feje
s kilencvenkilenc farka.

Heraklesz, kit a számos győzelem
lustává sohasem tett,
álmában sem ült egy helyen
s a szörnnyel ölrementek.
De lám a sok fehér lemez
lapját máris köréje fonta
s a sok-sok fej, mely bár üres,
dühös volt és goromba.
Harapta, marta, fojtogatta,
fröcskölte őt fekete lével
s száz torkát tátogatta,
ahol ő végzett egy fejével.

A f élisten megállt lihegve,
majd nekirontott, hol kövérebb.
Próbálta hosszant és keresztbe,
ahol kevésbé mar a méreg.
Próbálta keresztbe és hosszant,
próbálta hátulról s elülről,
hogy maga szinte belerokkant
az iszonyattól és dühtől.

És végül, mikor nem bírta tovább,
dühösen a vad szörnyre nézett.
„Árulja el nevét és állagát
- mondna neki – s hogy mily igézet
birtokában áll ellent így nekem,
kitől király s csatlósa retteg?…”
Gonosz mosoly terjengett csöndesen
ezer ajkán a szörnyetegnek.
Csak ennyit szólt: „Hm!… Ki vagyok?… Ki ám?…
Adjon be kérvényt… bélyegezve…
írja körül, amit tudni kíván…
és hat hét múlva jöjjön erre…”

S meg se rezzent a föld alatta,
mikor a félistent bekapta.
Ordítva ébredett a hős
rémálmából. A tenger tükörén,
akár a béke, fénylett az erős
és diadalmas nyári fény.
De ő markában fütykösét
forgatva várta, hogy a szörnyeteg 
újból támadjon a sötét
tintaízű mérges vizek felett.

„Zeüszre!” – mondta aztán – ily iszonytatót
nem láttam életemben!
Ha rágondolok, most is borzadok
s rezeg a bot kezemben.
De utánamegyek s ahol kapom,
majd megtáncoltatom
s még mielőtt
ő kapna be, majd én ölöm meg őt!”

Forrás: Igaz Szó II. évf. 1954. július

Hajdu Zoltán (1924-1982): Tudor Muresan (elbeszélő költemény)

1.
Tíz éve már. Augusztus volt.
A nagy, fényes, tiszta égbolt
alatt fecskék búcsúzkodtak,
szőlők értek édes mustnak,
a tengeri zöld szakálla
színét váltotta barnára,
s épp úgy szállt a kedves gólya, 
mint már annyi század óta.

Tíz éve már. A Kárpátok
szorosiba hűs szél vágott,
didergette a borókát,
festette az erdők lombját,
aranyat kevert a zöldbe,
sárga levelet a földre -
s mint már annyi század óta,
pipálva kelt a hegy csúcsa.

Tíz éve már. Soha nem volt
ország még ily meggyalázott;
a tatár is bitangolta,
fojtogatta török horda,
saját urai is nyúzták, -
nincs mérleg megmérni búját,
csak a síró nóta zengi…
de így soha, de így senki.

Tíz éve már, hogy Muresan
Tudor bá, a Havas útján,
hetven évig szolga sorba’
élvén – meghalt hősi módra.
Úgy esettel bátor harcban
az öreg bács, mint az apja,
mint nagyapja, s hej, ki tudja
hányan annyi század óta?

Tíz éve már. De reája
nem hullhat az évek fátyla.
Százszor tíz év is eltelhet,
dalunk róla énekelget;
örök fenyő a Havasban,
mint népe, oly halhatatlan -
ki tanúként áll melléje:
szabadságunk jó tíz éve.

2.
Görcsös botjára hajolva
olyan, mintha szobor volna,
áll a hegyen, néz a v9ölgybe,
hol az úton zúgva, bőgve
áramlik már reggel óra
keletről a náci hord a-
áll Tudor bá, s néz a völgyre
záporozó porfelhőbe…

Fut a német kelet felől,
menekül a Szovjet elől;
Sztálingrádnál szerteroncsolt
tetves, rongyos seregroncsok,
Ukrán földön megriasztott,
megtizedelt bősz bitangok,
éhezetten, mint a sáska,
jönnek, törnek rá hazánkra.

Áll Tudor bá, s nézi őket,
mintha nézne vad felhőket,
miktől óvni kell a nyájat,
mielőtt még vihar támad…
Mert az úton, hosszú sorba’
bandukol egy marhacsorda,
s aki hajtja, az nem pásztor,
megismerni puskájáról.

Lent, a falu rémült népe,
megreszket a dördülésre;
mintha a föld dorombolna,
úgy böffent a hegyek gyomra, 
az ágyúszó ide hallik,
tompán még, de már morajlik…
A háború szörnyű réme
jár a Kárpátok tövébe’.

S áramlik a náci horda
át a falun, mintha folyna,
s mint az árvíz rombol, ragad,
nyomában semmise marad,
csak a sírás, csak az átok,
s a por, mi a fákra szállott,
ló és tehén aprójószág
velük úszik el – az ország…

Áll Tudor bá, néz a völgybe,
s látja, három asszony jő fel.
Sírva mondják, panaszolják
falujuk keserves sorsát,
s kérik: vigye, menekítse
a nyájat, hisz nincs más kincse
a falunak… Meghallgatja,
aztán indul a Havasba.

3.
Megy Muresan, az öreg bács,
s csak kutyája, a hű Bundás,
meg a bizalom megy véle
a havasok rejtekébe.
S három napi juh-járásra
fel is érnek egy tisztásra,
hol a nagy Égettkő mellett,
a nyáj békében legelhet.

Napfény öntözi a tájat,
de a szél már ökörnyálat
úsztat s köt rá a boróka
magjától sötét bokorra.
Hetven éve? Ezer éve?
Áll a vén bács, s néz az égre…
Mint a fenyők s a hegy háta,
beillik a hegyi tájba.

Hetven éve? Ezer éve?
Ezer lehet, ha kezére
tekintsz, s orcája ráncára,
hóval teleszórt hajára…
Hetven év – közel egy század,
helye se volna a nyájnak,
mit ezalatt terelgetve
kísérgetett hegyről, hegyre.

Nincs hordó, hogy beleférjen,
mi tejet fejt életében,
s ha abból egy sajtot gyúrna,
mellette a Hold elbújna.
Harminc évig asszonytárssal,
azóta csak egymagában,
egy fia volt, a hazának
odaadta, a halálnak…

S mert élni kell, azért él még,
hetven évig jó cselédként,
s a kevéstől, mi még hátra
van – tán nem görnyed a háta?
Mindig másnak, mindig másnak,
most legalább – falujának;
s ha idáig volt jó szolga,
ezután már hogyne volna?

Kopott bundába burkolva,
néz a pásztor fel a Holdra,
annak is az udvarára,
„eső lesz” – mormog magába’.
Hallgatja a sűrű éjet,
zúgását az erdőszélnek,
s a dörgést, mély erősödve,
akárcsak ha közeledne…
4.
Bolyongja az erdő-mélyet
már két napja kétszáz német:
hosszú az út Sztálingrádtól,
ez maradt egy hadosztályból.
Junger őrnagy, a parancsnok,
arra kapott volt parancsot,
hogy csapjon fel „hős” csendőrnek,
fésülje át az erdőket.

De mielőtt még „hőssé” lett,
Junger őrnagy úgy eltévedt
az úttalan rengetegben,
hogy két napja jár egy helyben.
S a legények, víg legényi,
úgy megtanultak már félni,
hogy partizánt látnak menten,
ha egy száraz ág megreccsen.

Nem nyughat a hűs hajnalon,
Junger őrnagy dühös nagyon,
s bár sötét van, parancsot ád,
hogy szedjék fel a sátorfát.
A legénység fáradt, - s durva
szitkok között indul útra,
s alig érzi, hogy a fákra
hogy’ permetez a köd fátyla.

De még ötszázat se lépnek,
máris olyan vaksötétet
kavar a köd, hogy botolva
hullnak egymásra halomba.
S káromkodva, fújva, mászva,
hirtelen vad ugatásra
figyelnek föl, mely veszettül
tör a sötéten keresztül.

Egy pillanat – és vadulva,
rájuk ront egy juhászkutya:
csillapítnák, de nem lehet,
földre teper egy németet,
belérúgnak, szűköl s újra
ugrana már, hogyha tudna,
de már nem tud – lövés csattan,
mint mikor a húr elpattan…

Egy vonítás – aztán vége.
„Hé, ki vagy?” – vág a sötétbe
a kiáltás. Senki. Semmi.
„Falunak kell itten lenni” -
véli Junger felragyogva,
csupán Mosel hadnagy mondja:
„Nem falu ez, csak a nyája,
s ez a dög a nyáj kutyája…”

5.
Tudor bá, kezében balta,
feszülten figyel a zajra,
vár és hallgat. „Hátha, hátha
nem találnak a tisztásra…”
S míg szorongva áll a ködben,
egyszerre csak reádöbben,
hogy kutyája, jó Bundásra
nincs többé hűséges társa…

Reccsen az ág – megtalálják.
„Ki vagy? Ki vagy?” – körülállják.
Mit is mondjon? Mit feleljen?
Nem ért ő ezen a nyelven.
Mellbe verik, meg se inog,
nem bántja a némat szitok,
de orcája megvereslik,
mikor baltáját elveszik.

Mosel hadnagy román szóval
kérdez – s Tudor a szép szóra
már felelne: „Pásztor vagyok…”
De addigra puska ropog,
s kiáltozva, kacarászva
törnek rá a csöndes nyájra:
„Juhok… Juhok… Egész turma!”
S lövöldözik nagy halomba.

„Ne lőjék le, uram! Uram,
mit mondok majd a faluban?
Nem engedem!” – szól Tudor bá
de a hadnagy csak röhög rá:
„Nem adod, a hétszentségit?!
Bolond, minden a miénk itt!
Háború ez te vén hülye,
nyúzd a juhot egy-kettőre!”

És Tudor bá – mit csinálhat?
Nyúzni kezdi a fél nyájat.
Ropog a tűz, sütnek, esznek,
jó kedve lett a németnek.
Ropog a tűz, sír a gyanta,
benne sír az erdők hangja,
s minden rögje itt a földnek - 
csak a náci fickók bőgnek.

Szól a hadnagy Tudor bának:
„Velünk hajtod majd a nyájat…”
„Nem hajthatom, másé, uram!”
„Miket beszélsz? Nem megmondtam,
a miénk! Hát értsd meg végre!”
Majd sóhajtva néz az égre:
„Milyen vagy! A hazád védjük,
s egy juhot se adnál nékünk…”

6.
Junger őrnagy rádiója
reágyújt egy indulóra.
A füvön meg bezabálva
hever „vitéz” hadosztálya.
A nap immár nyugovóban,
Muresan bá nehéz búban
tereli, számolja nyáját,
ölbe vesz egy sarjú bárányt.

Junger őrnagy vakarózva
bólogat az indulóra:
„Htüringia, Thüringia,
meglátlak-e még valaha?”
De az indulót most, mintha
kettévágnák – és egy tiszta
hang azt mondja: Hírek. Aztán - 
rángás fut át Junger arcán.

„Mi az? Mi az? Hát mi történt?”
Ugrik Mosel hadnagy tüstént.
Áll az őrnagy is ijedten,
öklét rágja, hogy kiserken
piros vére, de nem érzi,
szürke ruháját bevérzi -
„Románia mától fogva
miellenünk fordult” – súgja.

„Érti, Mosel? – s szempillája
remeg. – Körül vagyunk zárva!”
Az a hang a rádióban,
tovább sorolja unottan:
„Ma augusztus huszonhárom…”
(Szél rohan át a tisztáson.)
„Harcok vannak Bukarestben…”
(A hangszóró nagyot reccsen.)

Nagyot reccsen, vihart jelez,
az ég alja tűzzel veres
nyugaton, de észak felől
közeleg egy sötét felhő.
Muresan bá a felhőket,
Junger őrnagy csak a földet
nézi – ég s föld gondolatjuk,
víz és tűz az indulatjuk.

7.
Ráng az őrnagy sápadt arca,
s fakad keserű szavakra:
„Előttünk az orosz sereg,
két oldalt a román lehet,
Mosel fiam, mit csináljunk?”
„Nyugat felé kell kivágjunk…”
„Hej, tán a madár se jár ott, -
ide azt a román bácsot!”

„Öreg, figyelj a szavamra,
tudsz-e utat napnyugatra?”
„Át az Ursu sűrűjében,
nem vezet út, még ösvény sem.”
„De te csak már jártál arra?”
„Jártam, uram, nehéz vadra…”
„S át tudnál-e menni újra?”
„Át, ha nem volna a turma.”

Egymás között diskurálnak,
s Tudor bá szól: „Arra Neamt-nak
könnyebb az út!” – „Bolond beszéd,
odaért már az ellenség!”
„Hogy ért volna, uram, oda,
nem ott bőg az ágyúk torka?”
„Nem ott búg, mert nem is bőghet,
a tieid reánk törtek…”

Érti Tudor bá, már érti,
hogy a hadnagy miért kérdi,
tudakolja azt az utat
át az Ursun, napnyugatnak?!
De nem kérd a hadnagy többet,
így parancsol: „Készülj, öreg,
még ma éjjel Ursun-túlra
vezetsz minket!” – „És a turma?”

„A turmát majd, ha megjárod,
visszajövet megtalálod!
Ne ez legyen most a gondod,
hogy’ viszel át, jól meggondold!
Nem térhetsz ki jobbra, balra,
tudd meg, ügyelünk mi arra!
S ha nem érünk hajnaltájba’
túlra – felhúzunk egy fára!”

Az Égettkő felett felhő
bontja szárnyát, sötét kendő.
Szemével vesz a vén pásztor
búcsút árva turmájától.
Fájdalmának nincsen hangja,
nem írtak még hangot arra,
csak szíve szól enyhítőnek:
„A mieink – rájuk törtek…”

8.
Két órája, hogy mehetnek
sötétjén a rengetegnek.
Elől közrefogva Tudor,
nehogy letérjen az útról,
nehogy el találjon futni,
sűrű cserjék közt megbújni.
Egyik karját Junger tartja,
másikon a Mosel marka.

„Hallod öreg, látsz-é, mondd csak?
El ne tévesszed az u tat!”
„Itt nőttem fel”, - mondja halkan,
mint ki gazda a Havasban.
S ahogy mennek botorkálva,
felettük zúg a szél szárnya,
villám csap a vaksötétre,
hasad az éj sűrű kékje.

„Hallod öreg, jól megyünk-e?” -
néz Junger az iránytűre.
Villanylámpája fényt áraszt. - 
„Hogyne mennénk”, - jő a válasz.
S ahogy mennek, botladozva,
megnyílik a felhők bokra,
s kövér cseppek hulldogálnak
ágira a fenyőfáknak…

(… Hogy hol tért le Muresan bá
az útról, ki megmondhatná,
nem él az már. Épp tíz éve,
hogy a föld jó televénye.
De úgy éjféltájt lehetett,
az eső javában esett,
mikor nem az Ursun-túlra,
de fordult a Neamt-i útra.)

Szól Tudor bá: „Ha így megyünk,
hajnal előtt ott lehetünk!
Már ha bírják a legények…”
Fújtat lihegve a német,
de nem tágít: „Csak ott legyünk,
hé szaporán, gyerünk, gyerünk!
Ne félj öreg, meg nem bánod,
jutalomra tarthatsz számot!”

Nő a vihar, nő csak egyre,
dől az eső a hegyekre,
hegyek közt a katonákra,
katonák közt Tudor bára,
Tudor bának orcájára,
mintha folyna könnye árja,
s mintha népe könnye volna,
s ilyen bőven azért hullna.

9.
(… Mi lehetett lelke mélyén,
mikor ment a csapat élén,
s ráfordult a Neamt-i útra?
Én se tudom, más se tudja.
De azt tudom? Akármi volt,
igazságos egy bosszú volt,
de tudom: más nem lehetett,
csak gyűlölet, csak szeretet!

Mint annak az orosz hősnek,
akit ő tán nem is ösmert,
mert még olvasni se tudott;
hacsak mesében nem jutott 
híre hozzá hős Ivannak,,
hős Szuszanyin bosszújának.
De mint az az orosz ember,
úgy lett ő is igaz ember.

Minden népnek van meséje,
s törvény minden népmesében:
Pusztuljon, ki házunk dúlja,
ki kenyerünk ellopója,
ki borunknak megivója,
jószágaink elhajtója…
És Muresan, az öreg bács,
nagy mesélő hírében állt…)

Megy Tudor bá a sötétben,
a drága hegyek tövében,
a drága szál-fenyők alatt,
s így búsong a turma miatt:
„Mit csinálnak a kedveskék,
vajon nem szóródtak-e szét?
Farkas is törhetett rájuk,
elázhatott szép bundájuk…”

Hetven évi szolgasága
hull az erdők avarára,
mint szakadt rongy hull a sárba,
s visszatér az ijfúsága. -
„Elfutnátok? Nem futtok el!
Elbujnátok? Nem bujtok el!”
Megfeszül két inas karja,
rándul a két német marka.

Megy Tudor bá le Neamt fele,
megy a kétszáz rabló vele,
megy Tudor bá, s nem is tudja,
hogy mikor a Neamt-i útra
fordult – szerte hazájában,
szovjet harcosok nyomában,
készülődik szabadsága,
harcol érte népe pártja.

10.
Hajnal pírja kél a felhőn,
a vihar is csendesedőn
sustorog már, de az erdő
fölé ömlik még az eső.
„Na, öreg, hát megérkeztünk?”
„Uram, mindjárt ott is leszünk,
csak az erdőt kell elhagyjuk,
az erdőn túl ott is vagyunk.”

Elhagyják a sűrűséget,
de alighogy kettőt lépnek -
„Sztoj!” – dörög ki az esőből,
„Sztoj!” – csattan száz fegyvercsőből.
Maga Junger őrnagy végez
Tudor bával – a melléhez
szorírtja pisztolya csövét,
s át is átlövi a szívét.

Aztán futni kezd a német,
de messzire el nem érhet,
rövid negyedóra múlva,
ott áll, aki él még, sorba’.
Fegyverét elhányva reszket,
s letépi a vaskeresztet
a melléről maga Junger,
fogoly ő is, akár Mosel.

A havasok öreg bácsa
fekszik egy bokor aljába.
Úgy átölelte a földet,
el se engedi már többet.
Elgurult kopott kucsmája,
ősz haja hull homlokára,
vére ömlik a kis, sárga-
ölű havasi boglárra…

Végre ömlik a füvekre,
lepergett tűlevelekre,
vére ömlik széjjelfutva
da is, a Neamt-i útra…
Győzelmének mosolygása
reáfagyott ajakára,
és azt onnan letörölni
nem lehet már soha többé.

Zúg az erdő, de már alig,
a hegyek közt is pitymallik,
csak az eső könnye-árja
esik, esik egyfolytába’.
Esik, esik Tudor bára,
Tudor bának orcájára,
sűrű ráncait kimossa,
cseppjeivel simogatja...

Forrás: Igaz Szó II. évf. 1954. július

A tartalom és forma kérdései József Attila KÉSEI SIRATÓ-jában (műelemzés)

„Én azt az egyet tudom, hogy amikor verset írok,
nem költészetet akarok csinálni, hanem meg akarok
szabadulni attól, ami szorongat Engem csak ez érdekel. Az életem.”(1)

József Attila: Kései sirató

Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
5 Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a tömény tűz eléget.

Utoljára Szabadszállásra mentem,
10 a hadak vége volt
s ez összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
15 neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad és pirongattad
20 s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!

Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.
25 Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
30 Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és hiteget!
35 Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
40 A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!

Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
45 Kit anya szült, az mind csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.
1935 / 1936. december

    Ha Freud szorongás-tana és Jung archetipus-elmélete a neurózisokról igaz, meggyőző és teljes magyarázatot adna, akkor a neurotikus költők konfliktus-élménye és képnyele az elmélethez bőséges bizonyító anyagot szolgáltatna. A szavak, a képek viszonyító és képzettársító ereje náluk mintha elemibb erővel törné át a tanultság és a szabályszerűség gátjait. A primitív kultúrák első félelmeire és borzongásaira kell emlékeznünk, amikor szorult és feszengő élethelyzetben beszélni, kifejezni, „szóvá” tenni annyit jelentett, mint felszabadulni: „Dixi, et salvavi animam meam!”
    József Attila nyilatkozata is egy ilyen aspektusból világítja meg a költészetét S ha az élete végéről, utolsó éveinek hátborzongató versei felől közelítjük az életművet, akkor az életbetegség egy szorongássá, az élettől való elidegenedés sokarcú hiányérzetté, a kiszabadulás keresésében a költői szó az egyetlen és utolsó fogódzóvá válhatik. A vers ezen a ponton már – a sokféle elmagányosodásban, a közösségi szerepekből való kihullásban – az érzésvilág hűséges ábrájaként elemi erejű válasznak, jajszónak, vészkiáltásnak hat. Sőt, vissza is hat. A játékos, a társas és kozmikus kapcsolatok apró és nagy dolgain végigjáró Attilától hová jutottunk? Az összes kontaktusaiból kihulló, a minden emberi magányt megpróbáló Attiláig. Sokáig a versírás volt az a terület, ahol a belső zűrzavar széthúzó erőit formába kényszeríthette, káoszát kozmosszá formálhatta. De végül is eljut arra a pontra, ahol a költészet már szorongásköltészet, sőt ezen túl már a szó sem ad megkönnyebbülést, fölmentést, fölszabadulást, Ki kéne szabadulni a gyermek, a férfi, a család, a nemzet, a társadalom, az ember, a kozmosz sokrétű magányából! De ekkora igényével a gyengédségnek és akkora rémével az idegenségnek hogy lehetne? Akkora konfliktussal hogy lehetne, amely a gyermek ösztönösségét és a felnőtt értelmét szétszakítja!? Az ösztönt, amely színes mesébe öltözteti a valóságot, s az értelmet, amely pőrére vetkőzteti a világot, valahol össze kellene békíteni. De hol a fogódzó, hol a kötődés lehetősége?
    Ha meggondoljuk, hogy a lét – lélektani értelemben – legfőképp egy kívül-belül való kötődést jelent, mégpedig egy erősen érzelmi jellegű hovatartozást, amely célt ad az életnek, és egésszé integrálja, akkor értjük meg az érzelmi töltését, indulati erejét József Attila próbálkozásainak barátokkal, nőkkel, irodalmi csoportokkal, a párttal, s végül és mindig élete legközelebbi és legközvetlenebb lényével, a MAMÁVAL. Gyökeresen érzi infantilis odatartozását ahhoz a lényhez, akiből született, akinek a lényén nőtt naggyá, de ugyanakkor érzi azt is, hogy a róla való leszakadást, a köldökzsinór fiziológiai elszakadását a tudatos lelki, szellemi ragaszkodás sem kompenzálhatja. És a tragikum ott kezdődik, amikor a költődés itt sem sikerül, és a költő a „semmi ágára” jut el, s mindennek a hiányával, a „világhiánnyal” néz farkasszemet.
    József Attila a KÉSEI SIRATÓ-t 1935 legvégén vagy 1936 elején írta. A vers a SZÉP S 1936. decemberi számában jelent meg mai formájában, majd a NAGYON FÁJ kötetben.(2)
    A  KÉSEI SIRATÓ formailag egy leegyszerűsödési folyamat végének hat, tartalmilag pedig az egyéniség felbomlásának tragikus nyitását jelzi. Tudnunk kell azonban, hogy József Attila magányai nemcsak sokszoros kontaktus-hiányt, elszigetelődést jelentettek, hanem a belőlük való kitörési kísérleteket is. Kereste az érzelmi kapcsolódást jelentő barátságokat, közösségeket. 1929-ben csatlakozik az illegális KMP-hez. Köztudomású a pártéletben való aktív részvétele. Költészetének lendületet ad a földalatti pártmunka. A munkáspártok lapjai is érthető figyelemmel kísérik verseit. Így 1931-ben a DÖNTSD A TŐKÉT c. kötetére a aloldal erősen felfigyelt. Az is természetes viszont, hogy a népi ELŐŐRS,  polgári NYUGAT meg a feudál-kapitalista MAGYAR SZEMLE fanyalogva nézi a proletárköltőt. 1932-ben a KÜLVÁROSI ÉJ c. kötete szinte általános értetlenségbe ütközik, közönybe fullad. Egyre kevesebb  megértéssel találkozik. A hitlerizmus uralomra jutásával felmozdultak a hazai reakció erői, erősen disszimilálták a demokratikus erőket. Jóllehet ezektől József Attila elvszerűen elkülönítette magát, viszont fokozatosan eltávolodott a KMP-től is, amelynek túlzó elemei értetlenséggel fogadták emberi teljességre néző, művészi nívójú szocializmusát. Ők Attilából szektariánus pártköltőt akartak faragni; szemére vetették Freudot és a nácizmus antimarxista értelmezését, s végzetesen nem ismerték fel intranzigens antifasizmusát és vérbeli proletárköltő voltát. Nem értették magányát, és nem vették észre, milyen emberfeletti erővel próbál kitörni belőle. Nem érezték meg(3), amit Németh Andor jól látott: „Attila kollektív lélek volt, s mindennél nagyobb bajnak tekintette az elhagyatottságot.” Ezért József Attila számára a párttal való szakítás is érzékeny csapást jelentett, mert hiszen ott még érzett valahová tartozást. 1934-re – amikor megjelenik az elég jó visszhangot keltett MEDVETÁNC – már teljesen egyedül maradt egzisztencia, tér, megértés nélkül. Egyre szorul a kör, a magány rémei egyre bátrabban ugatnak fel a mélyből. Ám egyre kevesebben látnak bele magára maradásának vacogó éjjeleibe. Az 1935. év az egyéni neurotikus szorítások, a monománia kialakulásának éve. Mind jobban belebonyolódik saját hurkaiba.
    Így hát külső-belső körülményeiből nagyon érthető, hogy 1934-ben a MAMA alakja elemi erővel tör elő az emlékek közül; hangulatingadozásai egy aszociabilis időszakot jeleznek, amelyben beszorul a családi magányosság szűk terére. Az infantilis emlékek természetesen idézik a MAMA Könnyen előálló alakját, azzal az érzelmi kétértékűséggel, mennél óriásabbra növeszti őt az idő, a felnőtt fiúban annál nagyobbra hasad az elkésettség, az árvaság tudata. A konfliktust az előző évi MAMA c. vers már világosan mutatja: egy nyomásos gyermekkori anyaemlék és a társ híján kínlódó felnőtt világos felismerése: késő!
    A KÉSEI SIRATÓ azonban csak áttételesen tükrözi a külső valóságot; benne inkább a belső szorongás tüneteit olvashatjuk. Mivel pedig egy lírai vers nemcsak társadalmi, esztétikai, hanem lélektani összegezés is, a sirató műfaji, tartalmi tökéletességén tl nem ár, ha egy pillantást vetünk a költő neurotikus fogékonyságára és a vers anyaképének az életműben elfoglalt centrális jellegére.    
    Kezdjük az anyaképpel! Lényeges meggondolni való itt, hogy József Attila csonka családból származott. Mitől csonkult meg ez a család? Az apa titokzatos eltűnésétől és a hátramaradt proletárcsalád embertelen nyomorától. József Áron, az apa 1908. július 1-én elhagyta családját. Az egyetlen fiú apa nélkül nő fel. Megható, ahogyan sérült apaképét foltozni próbálja idősebb atyai barátaival. Így Juhász Gyulával, aki szintén apátlan anyás költő volt, mint József Attila; majd Espersit Jánossal vagy tanárával, Galamb Ödönnel, akinek „atyám helyett ölelő szeretettel” dedikálta első kötetét. Pszichoanalitikus korában ez a sérült zóna újra felszakadt. Az 1935-benírt A BŰN c. verset a kritikai kiadás úgy értékeli, mint az apagyilkosságra való hajlam (Oidiposz-komplexbeli) tudatosítását. A felelősség, a szabad akarat nagy költője a bűnét keresi („elhagytam érte egy anyát!”), és az apagyilkosságban találja meg. Mintha a mélyből Wilde katonája szólna (A READINGI FEGYHÁZ BALLADÁJA): „Megölünk mindent, amit szeretünk.” Ezen a területen mozog a Freud 80. születésnapjára írt vers is,(4) amikor az anyaölről asszociál az „Ölnek, hanem ölelnek”-re. S ugyancsak ideszól az elfojtásnak (öld!) és a szublimálásnak (Csókold meg!) szép költői kifejezése: „Akit szivedbe rejtesz, Öld vagy csókold meg azt!” Hiába! A magányosság mindenütt ott  ólálkodik, és társak után kiált.
    József Attila hároméves, amikor apa nélkül maradt a család. Érés szempontjából az első kerek lezárt gyermekkorszak, amikor nagy családélmények zárulnak és kezdődnek. A kisfiú három évével apátlan, 14 évével pedig – mikor elveszíti édesanyját – a kamaszkor zűrzavaraiban anyátlan árva lett. És mi történik a két veszteség között? Természetes, hogy apa híján a családban a „mama” lett a legerősebb lény: kenyérkereső, támasz, apapótlék. A magára maradt asszonyt három gyermekével együtt bukdácsolta a létbizonytalanság mindennapos kálváriáját. Sorsukra a századeleji Pest külvárosi proletársorsának nyomora ütötte rá a bélyegét. Az éhezés fizikai kínjai, a folytonos költözködés, az „uraságoktól” levetett ruhák, a létminimum alatti élet ezernyi lelki sérülése: ebben vált a MAMA hőssé és – halálos beteggé. Az ország I. világháború-végi lerongyolódásával párhuzamosan romlott a József család helyzete és a MAMA egészségi állapota: „Törékeny termetét a tőke megtörte,  / mindig keskenyebb lett.” 1919 májusában már ágyhoz szegzett beteg; a két kisebb gyermek tartja fenn a családot. Forrongó idők! Júliusban a ludovikás fölkeléssel kitört az ellenforradalmi puccs .De 1919 „összekuszálódott Budapest”-jének nehéz, tüzelőhiányos, éhínséges, inflációs, feketepiacos őszét a család számára elhomályosítja a MAMA betegsége, haldoklása és halála. A 44 éves asszonyt a gond, az ínség  és a betegség töpörödött öregasszonnyá tették, akit a Telepi utcai szükségkórházban ápoltak: itt is halt meg az 1919. december 27-ről 28-ra virradó éjszakán méhrákban. A 14 éves kamasz fiú nincs jelen anyja halálán és temetésén, hanem faluzó úton éppen Szabadszálláson jár a rokonoknál, és ott reked. Anyját nélkül temették el, hogy látta volna. „Holtában sem láttam anyám”: babonásan nő a gátlás. Szinte nem érvényes annak a halála, akit nem mi temettünk el: szól az ösztönök mélyén a primitív lélektan.
    Eddig a lírai tárgy az anya rendjén! De a probléma a költői attitűd. Amint József Attilában földrengetően új a proletárérzés lírája, ugyanúgy a magyar irodalom hagyományos anyaképével szemben egy forradalmian új anyaképet hozott, a forradalmi munkásosztály proletárasszonyát, aki megáll a saját lábán, és gyermekeiért agyondolgozza magát. Nem öntudatos proletár, mint Gorkij Pelagejája, hanem családja robotosa, a megélhetés rabszolgája. Új ez a kép társadalmilag, de érzelmi attitűd dolgában folytatása annak az anyaképnek, amelyet a népköltészet Kőmíves Kelemennéje kezdett meg.(5)
    A hagyományos, lineáris anyatisztelet írja ezt a képet a népmese jótétanyókájától Jókai érzelmes, problémátlan, egyvonalú anyarajzán át egészen Móricz HÉT KRAJCÁR-jának keményen dolgozó, a szegénysége önérzete alatt bevérző anyjáig. S jóllehet a népköltészet ismer rossz anyákat, Gyulainékat, boszorkányokat, a magyar műköltészet lírája folytatja a harmonikus anyaképet, amely a gyermeki kegyelet szálaiból szövődik. Akár Janus Pannonius threnosára (ad mortem matris Barbarae) gondolunk, amelyben Vitéz Borbála római matrónaként jelenik meg a püspök-fiú önmagát kiemelő meleg pátoszán, akár Vörösmarty biedermeier bájú, jószívű szegényasszonyára emlékezünk, vagy Petőfi kegyeletes anyarajzaira, hogy Arany Toldinéjáról ne is szóljunk. Mindez Gyulai Pálnál és Eötvösnél érzelgő anyaromantikába fut bele (ÉJI LÁTOGATÁS, A MEGFAGYOTT GYERMEK), míg Reviczky és Ady saját tragikus sorsukat melengetik az anyai szeretet tüzén.
    József Attila anyásságának lírája azonban minden elődjéénél totálisabb és dialektikusabb. Kétségtelennek látszik, hogy nála nincs anyásabb magyar költő. Nincs egy sem, akinek sorsába annyi idegszállal fonódnak bele anyja lénye, mint az övébe, aki árva gyerek és családostul a társadalom mostohája volt, majd családtalan, magányos férfi. A sorsa mélyén ott él ez az anyaösztön, hol mint tudatos odafordulás, hol a képanyagban, mint tudattalan elszólás. Anyaverseiben nagyrészt a fiúi kegyelet hangja szól a sokrétű árvaság hatványán. De a régi, sokszor érzelmileg kissé elrajzolt, szentimentális kapcsolattal szemben, ahol az alapállás az egyértelmű, lineáris tisztelet volt, József Attila magatartásában már feltűnik a szembefordulás is, az „anyám kivert” hangja, sőt vannak pillanatok, amikor az amo odi-ba csap át. Biztosan egy rossz idegállapot elkeseredett pillanatát rögzíti az a szörnyű nyilatkozat, amelyet József Jolán említ: egy este br. Hatvany estélyéről hazatérve otthon Szántó Judithoz így szólt: „Tudod, mit szeretnék tenni? Kimenni a temetőbe, kiásnám az anyám sírját, és szétverném a koponyáját! Miért hozott engem erre a világra!?” A lélektan, a néprajz szent kétértelműségnek nevezi azt a szituációt, amelyben az áld és átkoz (áld-koz!) kiáltó ellentéte egymásba ér.
    Most érkeztünk meg a KÉSEI SIRATÓ anyaképéhez, amely első pillanatra meghökkentette, sőt megbotránkoztatta a hagyományos szemléletet. A fiú fikciójában az anya szándékosan akarta a halált, és a halál szeretőjeként megcsalta fiát. A lenge, könnyű lány helyén a háziratokban többféle változatot találunk. A k jelű kézirat mint utolsó ringyót javít mint senki lányá-ra, míg a gépirat hasonlatában kitaszított lány szerepel. A költői ötlet nem új, megtaláljuk többek között már Shakespeare-nél, a Romeo és Júlia V. felvonásában. Romeo méregpohár-monológjában Júliához így szól:

„Talán szerelmes lett beléd a vak halál?

Itt rejteget a vézna szörnyeteg
a föld alatt, hogy szeretője légy?"

    József Attila nem véletlenül és nem hiába jutott el Freudhoz. Intellektuális kíváncsiság kergette, hogy az ösztönök spontán, alogikus világába az értelem fényével és fegyelmével rendet vigyen. Ennek a viaskodásnak a nyoma a KÉSEI SIRATÓ-n is felismerhető. Ebben a versben nem utolsósorban éppen azon érezzük a remeket, hogy – míg az én reményei fogytán beszorul az elmagányosodás zsákutcájába – a forma fegyelme, kemény konzervatív szabatossága ráfeszül a lefojtott indulatokra. Úgy érezzük, hogy a régi anyaképnek a halálban ringyóvá vált új lénnyel való szembesítésében mintha egészen jelentéktelennél válnának a költői fogások, a hogyan: emlékképek ötlenek fel, s a ringyókép keltette meghökkentésben részt vesz egy fájdalmasan vérfagyasztó, bizarr, kegyetlen és kegyeletlen hang: a kontraszthatás törvényei szerint tudjuk, honnan, jön és hova céloz ez a hang: a megbántott szeretet átcsap, átbillen az ellentétébe (ressentiment!), majd meg visszafordul, mintha túljutottunk volna jón-rosszon, azon a határon járunk,ahol az ösztön sem az értelem, sem a prüdéria fékrendszerének nem enged (ó, kispolgári botránkozás!), ahol az életösztön és az elmúlás, a szexualitás és a halál érthetetlen, furcsa párharca és egysége elnémítja a mérlegelő illendőséget. Ki ne érezné, hogy a cédakép itt nem a tiszteletlenség jele, hanem éppen a fiúi kétségbeesés, árvaság fokolója!? És arra nem gondolunk, hogy ez a blaszfém kép, ha másra nem, arra jó, hogy a fiú vele védekezzék fojtogató sírása ellen!?
    József Attila itt is megvillantott „a való anyag gyermekei”-nek a kultúrájából valamit. Tudjuk, hogy a szocializmus forradalmi akarata kemény, férfias civilizációt teremt, olyan  szókimondó férfitípust formál, amely álság és kendőzés nélkül kimondja, ami a szívén, sőt néha többet is mond a kelleténél, és hangosabban szól, hogy férfiasan durva, trágár kakofémiába rejtse, szégyenlősen titkolja, vagy túlkiabálja finomabb érzéseit, sőt – ösztöneink sokarcú játékaként – vele mintegy visszahatásként felfokozza az érzést, sokszor még azon az áron is, hogy minél jobban meghökkentse, elképessze és érzéseitől messzebbre riassza a polgárt.
    De gyakran érvényesül az a lélektani törvény is, hogy mennél szerényebb valaki, annál trágárabbnak mutatja magát a rejtés és megtárulkozás kétütemű ritmusában. József Attila értette, szerette a nagy ellentétek egymás mellé való leütésének a technikáját, a hangok disszonanciájának a művészetét, a költői kontrapunkt tudományát, sőt sokszor túllépve a racionálison, próbálgatta a  mitológiák egészben való látásmódját, amelyben az ellentétek töredékesen, részleteken látó értelmünk mondvacsinált kategóriáinak látszanak.
    A halál poétikailag egy kisit álomnak, egy kicsit víziószerű állapotnak is felfogható, ahol szó-, mondat-, élménysablonjainkat nem ellenőrzi, nem éri már az értelem kritikája. Érthető, ha a szeretet része ösztönös állapotban kiélhetetlenség, ill. kielégíthetetlenség esetén nemegyszer ellentétébe: haragba, gyűlöletbe csap át, mivel az észszerűség helyén az ösztön azt diktálja, hogy az anya nemcsak életünknek, hanem a vele járó szenvedéseknek is oka. Kivált ha az élet már nem más, mint 36 fokos láz, tömény tűz, betegség:

Sebed a világ – ég hevül,
s te lelkedet érzed, a lázat.

Ide is átszól a népköltészet balladás igazságtevése: „Vasvesszővel verd meg, pajtás, a temetőt! 
    A József Attila-i neurózisnak a költői alkotásban való szerepét többféleképpen elemezték. A neurotikus állapotot úgy is értelmezték, mint az érzékenységnek, a fogékonyságnak abnormisan felfokozott mértékét. Ha azonban az egyéniség, ill. a személyiség magjáig hatolunk, akkor a külső és belső egyensúly kérdésénél állunk meg. Személy és közösség korrelativ fogalmak, s ahány közösség lehetséges, annyiféle magány felelhet rá. Hányszor támad benne egy családi vákuum, s felel rá a gyermeki magány; a szerelemben a férfi magánya zokog; a nemzeti, társadalmi, kozmikus magányban hányszor jelentkezik a NAGYON FÁJ elidegenedése; s mivel az élet kapcsolódás, kapcsolatteremtés kérdése, innen adódik az izoláció, az „egész” darabokra törésének az érzése. Mert a legárvábbnak érezte magát, a legszélesebb humanizmust hozta:

Ugy leszakadtam minden más világról,

ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.

    A József Attila-i jóságnak, megértésnek, szolidaritásnak gyermeki tisztaságú, új színezetű melegsége ettől a leszakadástól válik forróvá. Az út innen a legősibb kapcsolathoz, a legősibb leszakadás-élményhez vezet: anyjához. Ettől nem lehet felnőtt. „Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, se apja.” A gyermeki világ érzelmi betörése történik meg itt az árva felnőttvilágba. Mint a biztonságérzethez nyúl az anya után, aki már gyermekkorában őrizte az éjjeli szorongásoktól és félelmektől.
    Nem hangsúlyozhatjuk eléggé a gyermekkor fontosságát József Attila férfi személyiségének és költői egyéniségének kialakulásában. Ha Móricz Zsigmond AZ ÉLETEM REGÉNYÉ-ben első tíz évét úgy írja meg, mint a kezdő életkorszakot, amely csírában egész későbbi életét tartalmazza, és ugyanezt a lélektani súlypontozást érezni a Nyilas Misi-problémában is, akkor ugyanilyen érvénnyel vagy talán még nagyobbal érezzük a KÉSEI SIRATÓ-ban a gyermekkori élmények uralmát.
    A KÉSEI SIRATÓ gyászának azonban mégsem az adja meg a mélységét, hogy anyját vesztette el a költő, hanem az, hogy önmagát vesztette el, megbomolván az egyensúly, meggyengülvén a valóságérzék. Minden gyász erejét az hatványozza meg, hogy igazában nem a halottat, hanem a halottban önmagunkat gyászoljuk. (Lásd Arany János Bolond Istók II. k.!) József Attila is édesanyjában 1935-ben önmagát gyászolja. Ez a szubjektív érdek ad mélységet a siratónak. Hisz ápolónő kellene az élet nevű betegségben. S a szeretet inverziója – a szeretet kedvéért (Ide is áll a József Attila-i szó: „Érted haragszom nem ellened!”), a korholó szó hull az anya emlékére, mintha „csalás”-ával oka lenne egy nagy csalódásnak, az örökké tartó anyai szeretet illúziójának.
    József Attila estében is, mint az anya-fiú kapcsolatban mindig, a fiú a fontosabb személy: az anya madonnaszerűen mögötte áll a fiúnak. Az anyák a fiaik nevén belemosódnak a generációk folyamába, és energiájukat névtelenül adják át a fiaiknak. Az anya az a gyökeres élmény, akin érzelmileg rajta él, akin élményeit reagálja, szeretetét kiéli a fiú. Mintha az anya emlékké fakultan, típussá váltan, személyesen, de nem egyénítve arra való volna hogy a fiú hiányérzeteivel, elidegenedési tüneteivel vele szublimáljon. „Próbállak összeállítani téged” – minden életszakaszra érvényes, Vagyis a párválasztás és a női barátságok kísérleteiben ugyancsak nem elhanyagolható mennyiség ez. A fiú az érzelmi kapcsolódás egy bizonyos területén anyaképével érzékel, tájékozódik, és ennek a vonalnak az érzelmi története akár egy spirális is lehetne, amelynek csúcsán az őrület magánya fenyeget, vagyis a szárszói vonat.
    Igazat kell adnunk annak a véleménynek, amely nem túlozza el József Attila freudizmusát, és hangsúlyozza a pszichoanalízis negatív vonásait, sőt romboló hatását. Wordsworth szavai: „The child is the father of the man” igazak az élmények bizonyos rendjében. De a férfit mégis későbbi tudatos énje határozza meg. Illetőleg megállhatunk kisebbségi, egyenlőségi és nagyobbsági érzéseink egyensúlyánál. Hiszen társas kapcsolatainkban voltaképpen három lényünk játssza össze lelki mechanizmusunkat: a kisebb lény, a gyermek, aki voltunk; a partnert kereső társ; és a nagyobbat, a szülőt, a patrónust játszó énünk. Társas életünk érzelmi fele igazándiból e hármas nagyságrend érzésenergiáinak kiszolgáltatásából és igényéből áll, hiszen ezzel közeledünk azokhoz, akikkel életszerepeinket játsszuk. A KÉSEI SIRATÓ monologue interieur-jének éppen a viszonyulásnak ez a hármas értékűsége adja meg a belső drámai erejét.
    József Attila ismeri a képeknek nemcsak hangulat- és drámai légköralakító erejét, hanem jó szerkezetteremtő hatását is. A háló az előbb még konkrétan a nagybátyja hálója, amelyben halak ficánkolnak; de egy lépéssel tovább már a mi idegrendszerünk hálója, melyben a sorsunk vergődik, hogy végül kozmikusan a csillagvilág szemeiből adjon világbörtönt a nagyvilág bolygóinak. A MAMÁ-ban induktív képszerkesztésben tágítja kozmikussá a múlt hétköznapot; a KÉSEI SIRATÓ-ban viszont az első szak első és utolsó sora közrefogja a céda-hasonlatot, amelyet aztán a látomás többi szakába, főként a 3-5-ben deduktíve rendre kibont; s igazi képét a halottnak rögzíteni akarjuk a jelenünkből: lágy őszi tájból, hiszen az őszi táj nőies, mert termékenységével közel áll az élethez és az elmúláshoz.
    A szerkezet nagy ívét jól folytatja a szabadszállási faluzás második szaka: a helyi és történeti datálástól hitelesebbé, plasztikusabbá válik a lírai érzés. A kusza helyzet és a fiút hűség konkrét eredményességének ellentéte a tézis – a hűtlen elhagyáson való panasz antitéziséhez.
    Most a vádaskodás harmadik szaka következik egyre növekvő érzelmi intenzitással. Ha nem ismernők a költő betegségének kialakulását, elég pontos kórképét bak Róbert orvos tanulmányából, arra kellene gondolnunk: anyja elvesztése éppen az idők távlatában akkorát vágott rajta, hogy lelkileg belesérült. Az egyik változatban az emlékezés egészen az ágyba piszkító infans-emlékekig megy vissza. Három ellentéten át nyargal a vádaskodó érvelés a csalárd nagy becsapásért, a halálért.
    Mintha a gyermek után a kamasz fiú jelentkeznék, hogy a maga szempontjain most már ő is motiválja a veszteséget. Újra hármas ellentéten történik a tetemrehívás. „Ettelek volna meg!” – ezzel az erős emfázissal indít a versszak. Lehet a szokásos egyszerű nagyító kedveskedés, de lehet az elmúlással dacoló primitív reakció is: „Ím, anyját falta föl magzatja!”(6)
    Az első ellentétben anyaölbe vágyó hangon szól a kamasz értetlensége: „Te vacsorádat hoztad – kértem én?”, de az értetlenség kamaszpóz és művészi játék együtt, ami arról vall, hogy a fiú nagyon is érti anyja életpusztító munkáját. Ezt bizonyítja az a „színes forgókat csináltam” kezdetű szak is, amely a szövegváltozatban a negyedik és ötödik szakasz közé van iktatva, s első felében a kenyérkereső fiút idézi.
    A második ellentét – a mosónő-halál szerencsés találatú két sora – remek képben rímelteti össze a proletárasszony életét és halálát. A kérdő kérdésre felelő kérdés a válasz, de a kép azt sugalmazza, hogy a kapitalizmus még a halál örökkévalóságába is átviszi a proletár munkáját. – A harmadik ellentét a verés-emlékekkel hívja vissza a mindent elrontó árnyékot.
    Ha a harmadik szakasz a költ személyének nagyobb nyomatékával az érzelmi tézist adja, akkor a negyedik szakasz az anya lényének objetiválásával az érzelmi antitézist jelenti hogy az ötödikben a tehetetlenség fájdalma s szintézis értelmi fortissimóját hozza. A tetőponton járunk: a cédakép három lépcsőben kibomlik: szélhámos, elhagytad, cigány. A vízió, a hallucináció káromkodó dörömbölésbe, a halálban hétalvó anya kétségbeesett keltegetésébe vész. A magányos fiú, az elhagyott férfi szava szól.
    Itt a vízió bravúros lezárásánál újra érezni, hogy József Attila költői kultúrájának nemcsak tartalmi, de formai elemein is megosztozik a hagyományos és a szuverén, biztos kezű versépítés. A részektől, a szavaktól a vers-egész felé oda és vissza áramlik az a sajátos József Attila-i fluidum, ami a legjobb európai és magyar hagyományokat sűríti szocialista művészetté.
    Mintha a versformában is summázna József Attila. Az anya-elvesztés közös emberi és egyéni fájdalma a magyar és a világirodalom, valamint a folklór közismert formáiból, egészen egyéni új formát talál. Az elsiratás, az eltorolás, a siratóének a népköltészetben is, a műköltészetben is mint lírai rekviem, threnos sajátos műfajjá vált.
    A középkorban epeség (planctus) a neve a siratóéneknek, amely speciális középkori műfaj külön lírai jegyekkel (ÖMS). A reneszánszban, kivált a franciáknál s ott is elsősorban Villonnál a ballada-forma él, amely szomorú téma hangoztatására is kiválóan alkalmas. A francia ballada három szakaszból áll, meg egy négysoros ajánlásból. Strófái nyolcsorosak, keresztrímmel és refrénnel. A KÉSEI SIRATÓ ebből a formából megtartja a versszakok nyolcsorosságát és keresztrímét. A strófák kiépítésében azonban József Attila inkább az olaszos stanza felé fordul, amelyet Kölcsey, Arany János (Bolond Istók) és Arany László (A délibábok hőse) honosított magyarrá. A francia változat 11-es jambussorral 6 soron át tizest párosít keresztrímmel, míg a hetedik-nyolcadik sorban párrímet használ. A KÉSEI SIRATÓ csak a versszak harmadik-negyedik sorában él ezzel a sorpárosítással; egyébként a strófa alapja a 11-es, amely a második sorban hatossal, a hatodikban 11–essel, a nyolcadikban pedig hetessel párosul: így a négyfajta sorpár rendkívül változatossá alakítja a versszakot.
    A strófa alapjául szolgáló 11-est József Attila gyakran írja verseiben, és kivált szonettjeiben egyik legkedveltebb sorfajtájává dolgozta ki, amelyet szabadon vitt akár a magyar hangsúlyos 11-es felé – olykor a népdal szigorú ütemeléséig –, máskor a sor anapesztikus iramodásával a jambus lehetőségeit tágította, vagy a már Kölcseynél és különösen Arany Jánosnál szívesen zengetett chorijambusban keverte el a magyar hangsúly és az időmérték éleit (A KÉSEI SIRATÓban több mint 20 chorijambust találhatunk!) – A versszakok hatos-hetes soraiban mintha leejtené a 11-esek iramát, s e sorok érzelmi kiélezésével, refrénszerűségével a lényeget sugallhatja, ismételheti. Az utolsó sorokból bizonyos summázó, szentenciázó jelleget hallhatunk ki.
    A verstechnika azonban nem árulkodik ki a vers építményéből, hanem engedelmesen, szerényen szolgálja az egészet, ma minthogy a szavak is mintegy időzítve vannak, és miden nyelvi eszköz fényereje a szerkezet irányában szabadul föl: innen érthetjük meg ennek a versnek hallatlan precíz szógazdálkodását és egyöntésű szerkesztését.
    Viszont az érzelmi hőfok és a szerkesztés remek ökonómiájának találkozásán lehetetlen újra nem utalni a cédakép megrendítő erejére és újszerű evokáló szerepére. Kontárköltőknél egy ilyen merész képválaszték könnyen ízlésdefektusba bicsaklik, vagy onnan jő. Itt azonban csak az őszinte mély érzés bírhatta el, ellensúlyozhatta. Csak a hiteles elkeseredés tarthatja érvényben. A hétköznapi hangtól milyen hatalmas lesz ennek a rejtett, újszerű proletárpátosznak a szárnyalása! A gyermeki bíbelődés, a férfi keserűsége fölött ott lebeg a gyász. A nagy „utoljára”, az elkésettség tudata viszi a mélybe a verset, ahova régen a kispolgári világban a kegyelet, a pátosz, az ünnepélyesség járt be; a halál világába, most besétálnak a proletár hétköznap szavai. Az utcán élés szolidaritása, az egymás táljába-sorsába való belelátás, a külvárosok népéhez való tartozás tudata szól a hétköznapi szó- és képzetkincsből. De a halál könyörtelen demokráciájának és az „utca fiának” szóbeszédes ellentétből, az egyéni és humánus ellentétéből egy nagy egybefogás, gy új orma születik a halál színe előtt. A profi-irónia beleszól a kegyeletes ünnepélyességbe (koporsó = láda). A nagy érzések némaságát ez az irónia oldja fel. Ismerős nekünk József Attila bizonyos hetyke ironikus hangja, amely fájdalmas szent dolgok, kapcsolatok súlyát enyhítené, ha nem tenné vele még súlyosabbá:

Megszült Pőcze Borcsa,
kit megettek a fenék,
gyomrát, hasát sorba,
százláb surolókefék.

Kell még dokumentum ehhez az iróniához, amely folyton akasztófahumorba csap át? „Bajom se lesz több, / lelkemmé lett mindahány.” Igen, vannak az életünknek nagy bajai, amelyek számunkra olykor csak az irónia távolításában viselhetők el.
    Mondtuk, hogy a KÉSEI SIRATÓ-ban a halál jelzése elkerüli a régi ünnepélyességet: „Kukacoknak adtad édes emlőd, zsíros nyirkot kóstol üres ajkad!”; vagy a szocialista realizmushoz híven stílszerűen így: (hátad) „egyengesd egy láda fenekén.” A szétzilált helyzethez – lét-nemlét határán – jól illenek a pátosztalan, sőt pátoszt romboló, új lírai hangot jelentő szavak: a krumpli, a köles, a csirke, a zsák a hasaltam . És nemcsak e szavak sugárzásától teljesedik a proletáranya képzete, hanem azoktól a gyermekkori ideálhelyzetektől is, amelyeket az egyszerű eszközök (ellentét, felkiáltás, kérdés, fokozás, mellérendelés) vagy még inkább az eszköztelenség dísztelen szegényes nyelvén mond el.
    Végül a vers József Attilá-s víziós voltáról kell szólnunk. Ha a KÉSEI SIRATÓ első öt versszakán végighúzódó áldialógust víziónak fogjuk fel, akkor ez a látomás mint egy álomszöveget ad, amelyből az utolsó versszakban ébredünk fel a valóságra. A látomásban a fiú kimondhatatlan szeretetét szolgálja a műperlekedés egyre növekvő indulatmenete; benne a gyengédségtől fokozódik a szidalom hangereje, sőt kölcsönösen erősítik egymást. „csalárd, hazug volt kedves szavad!” A verésemlék is a visszahozhatatlanban gyermeki kedveskedéssé szelídül: „Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!” „A haszontalan-szélhámos-cigány” érzelmi crescendo a veszteség nagyságán érzett fájdalmat, a keltegetés reménytelenségének a dühét is érezteti; nőtteti a gyengédséget, és bátorítja a támaszt keresőt a gyengék negatív előjelű bátorságával: gyenge vagyok, hát drasztikus leszek! Bátorítja a gyermeket a káromkodásra, hiszen a mama alszik, és nem hallja a szidalmat. Az életbe való visszakeltést, visszahívást sugallja a tehetetlenség kérdése.
    Itt szűnik, itt pattan el a látomás, a legenda. A hatodik versszak visszatér a józan reális ébrenlétbe, az illúziótlan halandóságba,  a valóságba, ami ellen az ember csalással, csalódással próbál védekezni, lázongással vagy megbékéléssel, de mind a kettőn csak a halál békéje segít. Amint az utolsó versszakkal kilépünk a legendából, a cédakép költői dedukciója voltaképpen egy eszmei indukció résévé vált. Az indulatoktól a szót átveszi újra a József Attila-i kristálytiszta logika: ennek sugárzásában zárul a vers. A kijózanodás utolsó verssora úgy zárja le az áldialógust, mint a tanulság a mesét. S ha a víziót úgy tekintjük, mint idézetet, akkor az utolsó versszak az idéző mondat. Most, amikor a józan ész kivitt bennünket a valóságba, újra tetten érhetjük azt a nagy igazságot, hogy József Attila a valóságtól lesz nagy szocialista költővé: önnönmaga, az anyag, a társadalom, számára elbírhatatlan, fölmérhetetlen valóságától, amely még akkor is tartogat reményt számára, és visszacsalogatja, amikor önmaga mélyeitől, kiméráitól megrettenve az értelem szigorú korlátain túl találkozott a rosszindulatú semmivel, a csupasz negációval, ahol már semminek, még az életnek sincs értelme.
    Hallottuk a mottóban, hogy József Attila számra a költészet az egyik kompenzációs kísérlet. A szó, a kifejezés, a kibeszélés megszabadító, feloldó erejét József Attila egzisztenciális fokon érezte. Ez a szóban hitelessé vált érzés- vagy életdarab a költő számára az elemi erejű valóság: az érzés és a kifejezés ekvivalenciája.

VASS PÉTER

(1) József Attila Német Andornak mondott szavai 1936-ban. Idézi BÓKA LÁSZLÓ: Arcképvázlatok és tanulmányok c. művében, 231.)
(2) A gépiratot, a kéziratokat, a szövegváltozatokat a kritikai kiadás ismerteti: JAÖM II. köt. 418. – 1955.
(3)IMRE KATALIN: A Szép Szó és József Attila. ItK 1962. l.
(4) NÉMETH ANDOR: József Attila 81.
(5) Én nem tudtam I. 140. – SZABOLCSI MIKLÓS: Fiatal életek indulója.
(6) JAÖM II. köt. 29.

Forrás: Irodalomtörténeti közlemények LXXII. év. 4. sz. 1968.

Vajda János: Nádas tavon (műelemzés)

Fönn az égen ragyogó nap,
Csillanó tükrén a tónak
Mint az árnyék leng a csónak.

Mint az árnyék olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalitó hangulatban.

A vad alszik a berekben
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten. 

Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bű báj, mily talányok!
Mind a mit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő viztükörben.

Itt az ég a földet éri.
Tán szerelmes csókját kéri…
Minden oly csodás, tündéri.

Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?

Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek…

Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.

 S minden olyan mozdulatlan…
Mult jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,
Minden alszik… és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?…

    Vajda János e kései – 1888-ból való – költeményét olvasva szinte kínálkozik eljátszani a gondolattal: milyen sokféle viszony szövődhet külvilág és alkotó között, milyen változatos módon használhatja fel valamely kor költője a már annyiszor versbe foglalt természeti képeket saját, eredeti mondanivalójának közvetítésére.
    Nem titok: a magyar költészet több mint száz esztendővel ezelőtt elkezdődő megújhodásában részt vállaló Vajda János művészi tájlátásban is rendhagyó. Azzá teszi mindenekelőtt nyugalmat nem ismerő érzelemvilága, a főleg az önkitárulkozás állandóan jelenlevő igénye. Merész képzeletű költészetének legszebb darabjai, költői képei ugyanis belső látomások. A természeti táj – úgymond – inkább csak ürügy arra, hogy egy szüntelen izzásban levő, állandóan kérdező lélek  - a vezeklő őszinteségével – valljon önmagáról, mintegy kivetítve környezetére érzelmeit.
    „Nyargal a szél a fák / Sárga levelével, / Jár a képzelődés / nyugtalan lelkemmel” – tűnődik az alig húszéves költő egyik „merengésében”. S már első versciklusának – jórészt még dal formájú – darabjaiban rejtett, meg nem nevezhető érzelmeket sejdít meg Vajda „örök nagy természete”. Néhány kiragadott sor a SIRÁMOK-ból: „Erdő, mező, merre nézek, / Egy nehéz, bús előérzet. / Hosszú árny kisért a réten; / Szél sohajt az erdőn, mélyen..." Hogy aztán egyre gondolatibbá, ön- és létfaggató töprengéssé mélyüljön ez a különös tájszemlélet. Évek múlva, a gyermekkor idill-hangulatát újravarázsoló költeményében (A VÁLI ERDŐBEN) már valami olyasmi történik, mint a most kiválasztott Vajda-versben: »múlt időkbe, jövendőkbe« kutat a képzelet, időtlenné válik a pillanat, örökkévalóvá az áhított nyugalom Költőnk megkísérli tetten érni az egyszeriben az állandót, az érzékelhetőben az érzékelhetetlent. Az egyediben az egyetemest.
    Máris benne vagyunk a NÁDAS TAVON érzelemvilágában.
    De idézzük előbb emlékezetbe egy több mint három évtizeddel korábbról nyári ámulatát: „Fejem fölött a nap, körültem / Oly csöndes, néma rengeteg.”
    Ehhez hasonló pontos helyzetképpel, meghittséget árasztó természeti látvánnyal indítja a verset ez alkalommal is:

Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak
Mint az árnyék leng a csónak.

(Érdemes megjegyezni: a nap, a csillagok, az erdő jellegzetes tartozékai Vajda képteremtő fantáziájának, a versvilág egyetemességét, a nagyságot, a fenségességet erősítő képelemek.)
    Mint annyiszor Vajda költészetében, mostani versünkben nem a megfigyelés, nem az érzékelt természeti jelenségek, tárgyak alakítják a lírai élményt. (Ahogy ezt például Arany verseiben megfigyelhetjük.) Épp fordítva történik: a megfigyelő, meditáló én mintegy önmagába olvasztja a környezetet. Ezért van az, hogy a természet részei nem a maguk konkrét összefüggéseikben, nem a pontos megfigyelés eredményeként kerülnek be a versbe. Nem annyira az elénk táruló környezet, mint inkább az önfeledt én belső állapota az, aminek első pillanattól részesévé válunk. A költeményt hangulata igéz meg kezdettől fogva: a csend, a meghittség elbűvölő varázslata. A lírai alaphelyzet közvetlensége, tényszerű közlése, az elsődlegesen hangulat értékű, sejtelmességet ébresztő szavak, szókapcsolatok (árnyék, leng a csónak, halkan, andalító, talányok), a mozgást minimálisra csökkentő névszók túlsúlya, a vers szerkezeti egységét, atmoszféráját biztosító leheletfinom képek, érzékeny hasonlatok („Mint az árnyék olyan halkan”), a lekerekített és mégis könnyedék egymásba fonódó sorok, a zárt és mégis nyitott háromsoros strófák, a hangsúlyos (felező nyolcas) és az időmértékes 8trocheusi) ritmus egymásba játszása, az ismétlődő rímek, és nem kis mértékben a versben így megteremtett különleges hangulat keltik fel bennünk a művészi élményt.
    Az első három versszak már-már teljes csenddé halkuló tája a maga megbonthatatlan hangulatával nyűgöz le. Révedezést kiváltó képeivel, azonos vagy rokonhangulatú kifejezések egymásba fűzésével, illetve ismétlésével. Alig találunk igét ebben a részben, s azok is mozdulatlanságot, önfeledtséget szuggerálnak: leng, alszik, ringatózom.
    Ezt követően egyre nyilvánvalóbb a személyes jelenlét s ennek következében az áradó érzelmi telítettség:     

Nézem ezt a szép világot,
Mennyi bű báj, mily talányok!

Ember és táj egymásra találását, a természeti látvány nyújtotta (felkiáltójellel is érzékeltetett) káprázatot s ezzel párhuzamosan a belső megindultságot valóságos eksztázisként éljük át. Mindenre kiterjedő, egész lényünket magával ragadó ámulattal („Minden oly csodás, tündéri”); nem kis mértékben a tér határait kozmikussá (gyakori eljárása Vajdának), a földtől az égig tágító képi perspektíva segítségével:

Nap alattam, nap fölöttem,
aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.

    A vers fő motívumának ez a „kettős jelenléte (lenn a víztükörben és fenn a tüzes felhőben) a világegyetem végleteit fonja egyé, a részeket egyetlen nagy egésszé egyesíti.

Földi élet, hol a réved?

Ezzel a kérdéssel a „mindenség birodalmában” (egy másik veresének sora) ível a képzelet. S ebben a messzeségben – a „semmiség kék ürében” –, ebben a bizonyosságot áhító rácsodálkozásban a lét kínzó rejtélyei sejlenek fel. Akárcsak annyi más, a „legmélyebb titkokra” választ kereső Vajda-versben. Az ilyenekben például: „Mi itten örök; a halál-e, vagy a lét? / Hol itten a kezdet, hol és van-e vég?” (ŐSZITÁJÉK); „Hogy véghetetlen, ha egész?? És ha egész, hogy véghetetlen?” (A BIKOLI FÁK ALATT).
    Visszatérve versünkhöz: a lét és nemlét határmezsgyéjén vagyunk. Vajda János lírájának bölcseleti mélységei társulnak elénk. Ahogy a Tér határtalanná szélesedik, úgy lesz végtelenné az Idő. Múlt és jövendő egyetlen pillanatba sűrűsödik.

Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.

    Gondolati csomópontja ez a költeményke. A magával ragadó káprázatban, a természetnek ebben a bensőségesen fenséges csendjében – a halkan tovaszálló felhők, a fel- és eltünedező nádligetek keltette melankóliában –, ebben az idillben ott kísért a szorongás, a megnyugvást óhajtó lélek méla sejtelme:

Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?…

    Az élet titokteljes és végtelen gazdagsága-színessége ejt meg bennünket eben a zenei lejtésű, az illanó könnyedséget nyelvi eszközökkel (az egymást sűrűn követő l hangokkal például) is finomított befejezésben.
    Azt is mondatnánk: a kétkedő töprengés (a sokasodó kérdőjelek is ezt erősítették meg az olvasóban) feszültséget merengő tűnődésben, a külső és a belső világ egymásra találásában oldódnak fel. Innen a hangvétel és a stílus visszafojtottsága, a szavak, sorok könnyed lebegése s a nyelvi szinten is érzékeltetett álomszerű révedezés (ring, méla sejtelem, mese, álom).
    Így fonódik eggyé ebben a költészetben természetélmény és gondolatiság, kétség és bizonyosság, természeti és emberi lét. Ezért lehet e líra egyik legállandóbb ihletője a mindenség megismerésének soha nem lankadó vágya, így kerül benne egymás szomszédságába költészet és filozófia.
    Századunk bonyolult lelkivilágú embere már csak ezért is korszerűnek érezheti.

KOZMA DEZSŐ

Forrás: Igaz Szó XXXV. évf. 8. sz. 1987.

Arany János: Epilogus (műelemzés)

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon…
Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam a bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek -
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irigy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’,
S hány reményem hagyott cserbe!…

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,
Hol mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
(1877. július 6.)

    Nem akármilyen élet utóhangja ez a vers, hiszen a magyar nyelv talán legérettebb, legsokoldalúbb, legtudatosabb mestere tekint vissza benne pályájára. Az ELVESZETT ALKOTMÁNY-tól az ŐSZIKÉK-ig a reformkortól a kiegyezés utáni polgárosulásig ível ez a pálya, töretlenül és mégis zaklatottan, mert egy nem is olyan hosszú emberélet tartama alatt többféle alternatívát is kipróbált a kor, többféle reményt is kettéroppantott, a szabadságharctól a dualista társadalom kétértelmű, tiszavirág életű megpezsdüléséig. A fiatal Arany János pennáját talán még a nyelvújító Kazinczy szellemujjai igazgatják, vagy a jó barát Petőfi tüzes, ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatásai, de leginkább a romlatlan népnyelvbe merítkezik, azt buzogtatja föl TOLDI-jában s balladáiban kiapadhatatlan találékonysággal. A tölgyek alatt mélázó, öregedő Arany viszont már elméletben is többet tud a nyelvről, jobban, szebben, elevenebben hajlítja gyökereit, szólaltatja meg igéit, törülgeti régiségeit, ízlelgeti újdonságait, mint bárki a kortársak közül. Helye immár vitathatatlanul a legnagyobbak közt van, de különös nagyság ez, mert hiányzik belőle a pátosz, az elfogultság, a példaválasztás és példakövetés szenvedélye. Igaz, hogy Petőfi halálig siratott küzdőtárs, afféle primus inter pares, elismerten is, Arany János szemében, ám tűzön-vízen át követett példa ő sem lehetett, mert a Toldi költője tanítványnak nem elég alázatos, nem elég szenvedélyes, nem elég rajongó. A nyelvet sem titokként kezelte, nem kiismerhetetlen csodaként, hanem hallatlanul bonyolult munkaeszközként, amelynek minden csínját-bínját megtanulni és újratanulni élete végéig nem restellte, s amely számtalan hangot, zenét, ritmust meg érzést kínált a hozzáértőnek. A népdal egyszerűségét és telitalálatait, az elbeszélő költemények megnyugtató iramát, a balladák sötét csillogású tragikumát, a – ritkán – vallomásos líra szaggatott mondatfűzését. A hangsúlyos verselés természetes kapcsolódását a hagyományok áramába és a modern időmérték frissítő ígéretét. Egy-egy tájszó patriarkális hangulatát. Egy-egy idegen kifejezés honosítását. Kétféle zene, régiség és újdonság ölelkezését. Pontos szavú költője és tudós tanára volt anyanyelvének, élő tekintély, akire valamely nyelvi vétség vitájában ma is hivatkozni lehet, mivel hogy ő is úgy mondta, vagy ő sem úgy mondta… Boldog lehet a diák, akinek nyelvtankönyve a TOLDI, az V. LÁSZLÓ, a TETEMRE HÍVÁS, A WALESI BÁRDOK, a TENGERI HÁNTÁS, a HÍD-AVATÁS összefogott lapjaiból áll. Van hát, amire visszap8llantania az EPILOGUS szerzőjének. Van, amit összegeznie. Vn, amihez játékos, ironikus, keserű utóhangot írnia. De játékos-e, ironikus-e, keserű-e valóban? És ha igen, miért?
    Arany Jánost mindig szerettem, újraolvasni időt és kedvet mindig találtam, de ettől a versétől, bevallom, sokáig idegenkedtem. Hidegen hagyott? Ennél több: felháborított. Hiszen a költő nemcsak nyelvével s versével példa, hanem éltével is. Így tudtam, így tanultam, így hittem, és lelkem mélyén így akarom hinni ma is. Általában nem igaz ez, persze hogy nem igaz. Költészetet és valóságot, verset és életet azonosítani hiba, sőt, tragikus vétség, ami már számtalanszor megbosszulta magát, műveken is, sorsokon is. Van egy furcsa babona: nem szabad magunkon mutogatni semmit, nem szabad saját testünkön szemléltetni, hogy miképpen sérültek, sebesültek, csonkultak meg mások. Márpedig a költők állandóan ezt teszik: magukon mutogatják a világ baját. A halálát jósoló Petőfi, a halálát félő Radnóti meg a többiek. Így cselekszik a hatvanadik életévét még be sem töltött – csak a fiatalon ellobbant pályatársakhoz képest matuzsálemi korú –, magát mégis elaggottnak mutató Arany János is: „Most, ha adná is már, késő: / Egy nyugalom vár, a végső”. De vers és élet nem így, nem elsősorban ezért azonos tudatainkban, hanem a megírt és megélt események magasabb egységét beteljesítve. A strófa pedig, amelyért különösen haragudtam Arany Jánosra, és amely az egész költemény alaphangját megadja: „Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam a bevert sárral: / Nem pöröltem, - / Félreálltam, letöröltem”. Mert képzeletünkben a költő nemcsak tollával, nemcsak az árkus papírok előtt, de mindennapi habitusával is a soha meg nem alkuvó ember álomarcát alakítja. A legnagyobb tapintatlanságnak tűnt Arany János részéről ezt az álomarcot ilyen otrombán lerombolni, és helyette egy szelíden, rezignáltan, bölcs belenyugvással szemlélődő ember képét állítani. Aki példákat nem követett, maga sem tört piedesztálra? Erről lenne szó? Erről is, biztosan. „Az egyetlen erény, amit tudatosan, fennhangon vállalt, amivel mondhatni szemérmetlenül dicsekedett: az alázat” – írja róla szép esszéjében Székely János (MODUS VIVENDI). És talán ahhoz a felismeréshez is hozzásegít az Epilogus, hogy az őszinteség önismeretre nevel  emberi, nem csupán költői erény ez –, az önismeret pedig nem gátja, de serkentője a műnek. Emlékezzünk, csak egy pontosan harminc évvel azelőtt, 1847-ben született Arany-versre: „Dölyfös uri kocsis ül a hintó bakján / Félkezében cifra ostort suhogtatván; / Jobban esik neki, a kénes lelkének, / Ha nyakába sujt a két szegény sörének; / Jobban esik neki, ha egyet kiálthat: / Földi, a kerékagy siratja a hájat! / Kár volt annak árát a csapszéken hagyni, / Szegény tengelyedet siralomnak adni” (A SZEGÉNY JOBBÁGY). Talán egy régi–régi sorsközösség vállalására és továbbvitelére utal ez a kései utóhang, keserűen és ironikusan, hiszen irónia – önirónia  van már a vers zenéjében is: a „bizon” és az „omnibuszon” összerímeltetésében vagy a komoly témát komolykodóvá derítő ritmusban, ahogyan a trochaikus lejtésű, de végig hangsúlyos ősi nyolcasokat ugrálóvá teszi a harmadik sor csonka, négyszótagos üteme? Játékos, fintorgó, groteszk – ennyi engedményt tesz Arany János a múzsának, aki esetleg megharagudna, ha túlságosan patetikusra sikeredne a „kevély fogat” elöli félreállás indoklása. Mert végül is az indoklásból bontakozik ki a költő pályájának és művének hihetetlenül pontos jellemzése, miszerint nemcsak sorsvállalás volt ez az élet, hanem ennek az ellenkezője is, szembeszegülés a sorssal, amely egy felületi hierarchia, egy felszínes értékrend kalitkájában akarja kényszeríteni az alkotót, a „cím” és „hír-név” lépcsőfokain sürgeti felelé a Parnasszusra igyekvőt. Nem a „gyalogos” élet és a „cifra bak” közötti választás volt a lényeges, sugallja Arany János, hanem a szüntelen belső buzdítás „… hogy megint ültessek, oltsak”. Nem egy „munkás” élet gyümölcsei válnak ezzel a „félreálló” gesztussal semmissé, hanem csak a lényeget elfedő külsőségek. Az értékrend bennünk van, és az általunk létrehozott művekben, nem kint a világban, és ennek az értékrendnek kell valójában megfelelnünk, ezen áll vagy bukik minden, ettől billen jobbra vagy balra a mérleg. Nem a küzdéstől való tartózkodás tehát az Epilogus konklúziója – miért is lenne –, hanem egy másfajta, egyetlen írószerszámmal és egy köteg papírral is megvívható küzdelem vállalása. Nem véletlen, hogy csupa mozgás, csupa villózás, csupa szökellés ez a látszólag lemondó hangú költemény. Csupa aktivitás. Egymás után sorjáznak az igék. A tizenöt rövid strófából egyetlenegyet találunk, ahol csak egy ige van, a többiekben kettő-három-négy, a legváltozatosabb időkben, kijelentő, feltételes vagy óhajtó módban, esetleg határozói igenévként. Az „ad” ige például három alakban is előfordul: „adott”, „ada”, „adná”, és hasonlóképpen a „kér” is. Szinte minden versszak egy-egy összetett mondat, mesteri átvetésekkel, közbeékelésekkel, legtöbbször felborítva a szokásos szórendet, az élőbeszéd rapszodikus, de mindig célratörő ritmusára emlékeztetve. Utolérhetetlenül tömörek Arany János mondatai: „Csöndes fészket zöld lomb árnyán/ Hova múzsám el-elvárnám, / Mely sajátom; / Benne én és kis családom”. Kétfelé vonzat (’hova” és „mely”) kapcsolódik ugyanahhoz a mondatrészhez, a költői mondatszerkesztés fukarságának és – zsenialitásának bizonyítékaként. Első olvasásra mégis csapongó, a szerkesztés nyűgeire nem sokat adó versnek látszik az Epilogus. Ám a kisebb szerkezeti elemeket keresve és a háromszor megismételt indító gondolatot véve alapul („Az életet már megjártam”; „Az életet, ím, megjártam”; majd ismét „Az életet már megjártam”), rögtön kiderül, hogy öt-öt strófás egységekre épül a vers, az I. egység a költő életét, a II. a művet és annak visszhangját veszi számba, a III. pedig a hiányt, azt, ami az életet meg a művet hibátlan egésszé tehetné. Tovább bontani ezt a nagyon is szigorú felépítésű szöveget talán nem illik, hiszen így is érezni, hogy a kerekre csiszolt, dalszerű forma mögött az a fajta őszinteség rejtőzik, amely vesztesből győztessé tudja változtatni azokat, akik képesek az öniróniára. Úgy látszik, az igazi nagyoknak nincsen szükségük arra, hogy már életükben saját esendő vonásaikat retusálják az utókor számára. Arany János ebben is a legnagyobbak közé tartozott. A lócsiszárokat pedig kiejti emlékezetéből az idő…

MARKÓ BÉLA

Forrás: Igaz Szó XXXIII. évf. 5. sz. 1985.