Farkas Imre (1879-1976): Kápolnási temetőbe…

Kápolnási temetőbe,
Fölépitve dombtetőre
Kőből van egy sir faragva,
Nagy ur nyugszik ott, alatta.

Gyom veri fel talapzatját,
Régen volt, hogy megsiratták,
Körülötte senki, semmi, -
Be bus lehet így pihenni.

Kápolnási temetőbe
Egy kis sirhant be van dőlve,
Elhajlott a kereszt vele…
De virággal telis-tele.

Gyöngyharmat hull minden szálra,
Könnyező szem sirta rája,
Vágyó sóhaj körüllengi -
Be szép lehet így pihenni.

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. máj. 16.

Mankó József (19-20.sz.): És én mégis áldlak!…

Naponta százszor meghalok
S olyan furcsa, hogy egyre élek.
Száz átok nyög, sir, kacag rajtam
És én azért mégis áldlak, élet.

Rejte biztatnak néma remények,
Szomoru szemembe néha fény csillan
S mikor már balgán azt hiszem, elérem:
A nász tündére táncolva elillan.

És uj bomlással, uj kinnal várok
Sötét lépcsőjén az egeknek:
S az elzárt örömök kapujából
Uj lihegések integetnek.

Vágy-hugom néha rám csókolja kedvét,
Csodákat gyujt bennem a messze…
Sunyitott szemem előtt rut ravatalán
Rám mereszti kinját hazug teste.

… És fáj és mar és tép a valóság:
Dult erejével csókol a gond.
Mig én vérzek sok sebbel a harcban,
Lelkem csodákba’  hisz...

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. máj. 16.

Olexo Endre (1895-1955): Mulatókhoz

 
Testvérek, gondterhelt, bus barátim,
Borus bár az ég, kedvünk vig legyen.
Dalunk, int a Májusi ének,
Élet-mámoritón, vigan zengjen.
Igaz, hogy a gondkergető bor
Nem gyöngyözik poharainkban,
De ajtónk előtt lest áll a kánya,
Vigan hát! Gondunk hadjuk holnapra!

Kesergésre… igaz, van elég ok,
Dehát segit ez a megláncoltakon?
Ebura fakó, duhaj kedvünk
Szivünkbe látók nem veszik zokon.
Máma még így, holnap… ki tudja?
Hátha ránkcsapott a lesi kánya
S őrületbe kerget majd a gond,
Rablók a gyilkosok közé zárva.

Bus, kesergő dal: földi életünk,
Sirjon hát a bolond zeneszóval,
Mi, szebb jövő eszme-hordozói,
Nem törődünk ránkleső bakóval.
Keserü csalódás, rémgondok
Hozzánk oly hüséges esküdt társak,
Eszünkből ha kirugtuk máma,
Sértetlenül térnek vissza másnap.

Sziveink érzése szilaj hévvel
Törjön be a sötét éjszakába…
Hallja meg a kenyéradó gazdánk
S legyen rémlátás párnák közt álma.
Ősmagyar buval, fájón zokogva
Dalolni, hidjétek, már nem való,
Panasztól, könnytől fogy az erőnk -
Pedig még nem olt végleszámoló.

És ti, velünk mulatók – bajotokban -
Ne káromoljátok az istent,
Hisz emberek azok és nem isten,
Kik elrontanak közöttünk mindent.
Szivetekben a keserü bánat
Vas ekéje ha mélyen bevágott,
Bünt fenyitse az öklöskéz -
A lélekgyilkoló zsarnokságot!

Fairfield, 1920l május hó.

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. máj. 9.

Gábor Andor (1884-1953): Az én hazám

Az én hazám fekete föld,
Melyen pompás a búza;
Melyen kövé mag dus kalász
Nemes fejét lehuzza;
Az én hazám fekete föld,
Min érik drága élet,
S olcsó az ember élete,
És éhen vész a lélek;
Hol koplalás van akkor is,
Ha roskadó az asztag:
Az én hazám fekete föld,
Az én hazám akaszttat.

Fekete, hogyha déli nap
Arannyal önti végig,
S erdő, mező száz zöld dala
Szimfóniáz az égig;
Fekete, hogyha alkonyat
Lágy rózsaszínbe vonja,
És peng a fü között tücsök,
Az este cimbalomja;
S mikor fölébe kék csodát
Az éjjel csillagoztat:
Az én hazám fekete föld,
Az én hazám akaszttat.

Zsiros föld, mit török-tatár
Magyar csonttal dagasztott,
Hol ropnak most őrült urak,
S lopnak konok parasztok;
Pogány föld, mely ma Krisztusért
Tajtékot turva harcol,
S az embernek Fiját, imé
Ököllel csapja arcul;
Hol még nem ember a szegény,
S nem ember már a gazdag:
Az én hazám fekete föld,
Az én hazám akaszttat.

Az én hazám fekete föld,
Min drága élet érik,
S hol bárgyu barmok, bősz birák
Az életet herélik.
Az én hazám vértő büdös,
S kiloccsant agyvelőtül,
Hol csámcsogó, csuf csőcselék
Halált röhögni csődül,
Az én hazám kéjtől hörög,
Ha könnyt és kint fakaszthat,
Az én hazám fekete föld,
Az én hazám akaszttat.

Az én hazám gazemberek
Bordélya, bünök óla;
Az én hazámon átok ül
És nem tud tenni róla;
Az én hazámat tetvesek
Bekenték szörnyü varral,
és csókolják bélpoklosok,
s átfogják céda karral.
Az én hazám a tébolyé,
Mit Belzebub igazgat:
az én hazám fekete föld,
Akaszttat és akaszttat.

S a én hazám mégis hazám,
a vérem és a nyelvem
Mindig hozzá fog szitani,
Át vágyon, célon, elven.
S bár szégyen és bár iszonyat
Magyarként állni gáton:
Azt is, hogy nem vagyok magyar,
Csak magyarul kiáltom!
Az én hazám fekete föld,
Amely véres vigaszt ad:
Magyar leszek még akkor is,
Ha érte felakaszttat.

(* Jegyzet a költeményhez. – Ez a vers a bécsi „Az Ember” cimü lapban jelent meg. Irója jól ismert, jeles magyar iró, szerkesztő és publicista, aki szintén menekülni volt kénytelen a dühöngő fehér terror ellen. Nem tudjuk, hogy G. A. milyen pártállásu ember, de a versből kiáradó maró guny és szatira és az utolsó strófában kifejezett némi hazafias érzés eléggé jellemzi a verset és kitünő iróját. Ennél sulyosabb ütést – irás útján – alig adhatott valaki a magyar fehér terrornak. Érdemes elolvasni.  Szerk.)

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. máj. 9.

Ada Negri (1870-1945): Éji dal

Dobog egy édes dal a messze távolban -
Asszonynak a  hangja, tele szenvedéllyel,
Hozzám a virágzó gránitfák közt ér el
A nagy messzeségtől fátyolozva halkan.

Mint füstölője a szentelt tömjénnek,
Illatozik a kert, ahol száll a dallam…
- Ó ismeretlenje a végtelen égnek!
Ó sziv, aki beszélsz homályba takartan!

Vajjon ki vagy – Ért már csalódás és bánat?
Haldokló mellett még nem hullott  a könnyed?
Bus sanyaruságán a vesztett gyönyörnek
Nem gyujtott vad lángra szomja a magánynak?

- A könyörületnek és testvériségnek
Mily titkos érzése füz hozzád e dalban
- Ó ismeretlenje a végtelen égnek!
Ó sziv, aki beszélsz homályba takartan!

Ford.: Horváth Ákos

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. máj. 2.

Szávay Zoltán (1885-1930): Gyári füstök

Köröskörül, amerre lát a szem,
Földből kinyuló bosszuló karokként
Szűz gyárkémény áll némán, mereven,
Alattuk nyüzsgő munkás hangyaboly,
Felettük átkos, sürü füstgomoly
És ők csak állnak mozdulatlanul,
Fenyegetően nézik az eget
S ontanak feléje szakadatlanul
Szürkén gomolygó füstös felleget.

Lent zakatol száz acélkaru gép,
Mázsás vasakat hajítva odébb,
Mint gyermek a labdát. Körbe dübörögnek
Vad zokogással vaskeblü szörnyek.
A tér közepén ott van a bálvány:
Tüz a szeme, láng csap ki a száján,
Az áldozat soha sem elég neki,
Izzó keblére csak szedi, szedi,
Amit eléje félőn, remegőn ad
A sulyos igában görnyedő had.
És bugva sikoltja a vascsoda: Még kell!
S táplálják hulló, véres veritékkel,
De hogyha a kar a vérét odaadja:
A bálványnak a munkás csak kényszerült rabja,
Az élete, a vére forr benne az üstben
S nincs másban gyönyöre csak a füstben
A sok keservnek, bajnak szenvedésnek
Füstje száll, száll a kürtön át az égnek
Vivén magával millió panaszt,
Amelyet lent az elnyomás fakaszt
S mint ki sulyos börtönből szabadul,
Az ég felé tör vakmerős, vadul,
Alig várja, hogy a szabadba érjen,
Bugva száll át a hosszu gyárkéményen
s hogy megpihen a levegőre érve,
A sok-sok gyárkémény tünik elébe…
A kémények a füstöt egyre öntik,
Mindenfelől füsttestvérek köszöntik.

Akárcsak ő, mind oly szürkék, sötétek,
Szülték mindannyiját a szenvedések,
Egy volt a sorsuk, egy jövőre vágynak,
Szürkén, sötéten egy tömegbe szállnak.
S az egyesült komor füstfellegek
Merészen, bátran nőni kezdenek
És gomolygva, a légben kigyózva
A kéményfüst emberalakot ölt.
Fellegtitánok szürke légiója
Csakhamar minden kis helyet betölt,
A kémények egyre ontják utánok
A sok egyforma szürke ezredet
S a felgyürt karu izmos óriások
Szállnak megostromolni az eget.

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. máj. 2.

Kürthy Károly (1887-1957): Merengés…

Bus multamba ha visszaszállok,
Azt mondatom: eddig nem éltem.
Tengődtem csak és robotoltam
Fölpanaszolt, szükös kenyéren.

Gond ült mindig az asztalomnál,
Szegénység volt kisérőtársam.
A boldogság tündéri várát
Még csak álmomba’ se láttam.

Dus gyöngyét borus homlokomnak
Kicsiny szobám padlója itta.
Lágy muzsika merengő báján
Sohse voltam elandalítva.

Nekem nem gyöngyözött a pezsgő,
Nem huzta kávéház cigánya,
Nekem a vidám kóstolókból
Mindig csak az utója járta.

Bánat bélelte ki a párnám
És vette el gyönyörü álmom
S úgy megreszkettem éji órán
Csalfa fényü csillagfutásom!

De most csitulj el bus keservem,
Hajnal hull rád, aranysugáros
És siess, hogy minél előbb érj
Gyémánt-kilincses kapujához!

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. ápr. 25.

Peterdi Andor (1881-1958): A vigalom napja

 
Hogy verjem ki e nagy szimfóniát
E hangszeren, - törékeny hegedü, -
Égő szilajság és pajzán derü,
És biboros energiák,
Lökjék az ütemek raját
Föl a pacsirtás menyboltozatig,
Mikor a lelkem a hurokba belevág,
Ó, mert a nép nagy ujongó szive
Szétvetve féket, viháncolva vágtat
Napfényes réteken át.

Ó, látom ezt a nagy processziót,
Amint torlódik felhődző tömegben,
Az örök árnyból ki a nap felé,
Az erdő könnyes ágyára ledőlni,
Kicsit pihenni, lélegzetet venni,
Fakoronák alján menni, menni, menni,
Mint szabad ember égő fény alatt,
Ahol az arcok kipiroslanak,
S a föld párája, az ég melege,
Az élet-áramával van tele.

S a gondolat is száz polip-karjával
Enyésszen el, hogy visszaránt az este:
S a vacok fedél,
Ahol se fény, se levegő, se szél,
Se szálló fecske, se futó patak,
Csak motorok morajlanak,
Szijjak pattognak, acélküllők vernek,
S a fujtatók mint tirannus tüdők
Vasat olvasztó tüzeket lehelnek.

Enyésszen el e barbár gondolat,
Hogy ezerkilencszáztizenhárom
Vádolva csap a naptárból felénk,
S az életünk még mindig-mindig járom.
S a vigalom csak csent percekre nyulhat,
Ó, mert a mámoros nap gyorsan szédül
A zsenitjérül,
S a szolgapercek keserüen kusznak.

Ringassuk át zsongitó feledésbe
Kormányzó fejedelmünk, az agyunk,
S ne tudjuk ma, hogy jussunk küszöbénél
Még mindig kérő koldusok vagyunk.
De holnap hajtson ujfent gyülölettel
Az ütközetbe biboros igénk,
Mert ez a kincses és jövendős élet
Minden atomjával
Mégis a miénk, a miénk, a miénk!

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. ápr. 25.

John Henry Mackay (1864-1933): Megváltás

 

Évezredes kinja az emberiségnek
Egy jajba szorulva, ha szállna az égnek,
Megrázná e szörnyü hang a világot
s hullnának omolva csillagmiriádok.

Kihunyna a fénynek üres ragyogása,
Mindent beboritna az örök éj árnya.
A Semmi örvénye benyelné a holdat,
Pusztulna a föld s akik rajta mozogtak.

Ily szörnyü erővel egyszerre kitörve,
A jaj a nyomort-bünt elüzné örökre,
De csöndbe’ zokogva itt-ott, ha sóhaj kél,
Azt nyomtalanul tova kergeti a szél.

Ford.: Ormos Ede

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. márc. 14.

Ábrányi Emil (1850-1920): Krampusz-király

 
Krampusz-király a hajdan-korban élt.
Bölcs fejedelem volt, mert ritkán beszélt;
Csatákat vesztett, vagy vadászgatott;
Királyilag töltötte a napot.
Egyszer – barátim, halljatok mesét -
Krampusz király elveszti az eszét;
Országgyülést hiv és dult arccal ki áll:
A nép riong: „Vivát Krarmpusz király!”

Mond Krampusz: „Szólok mindenki fiának:
Legyen már vége a komédiának!
Vagy csufság ez, vagy vakság, végtelen,
de úgy bántok, mint Istennel velem.
Ime, fejemben korona ragyog,
Miért? Hisz én is sár-ember vagyok!”
De zug a nép, mint zugó tenger-ár:
„Te nem vagy ember, ó Krampusz-király!”

Mond Krampusz: „Engem Felségnek neveztek,
S előttem mint a birkák porba estek!
Mit tettem én, hogy felségessé váltam?
Egész életemben fogamat piszkáltam
És ásitottam szörnyen-szörnyeket
Tanácsban, trónon, trónfüggöny megett!…”
De zug a nép, mint zugó tenger-ár:
„Te felséges vagy, ó Krampusz-király!”

Mond Krampusz: „Látom, hogy éheztek, asztok,
Mégis nekem milliókat megszavaztok!
Minek nekem e falka millió
Az ország pénze hát csak arra jó,
Libériákba hogy verjem bele,
S hizlaljak egy raj konclesőt vele?”
De zug a nép, mint zugó tenger-ár:
„Kapsz milliókat, ó Krampusz-király!”

Mond Krampusz: „Kérlek, dobjatok ki engem!
Ezt, mint a nép legfőbb kegyét esengem!
Szamár vagyok és plusquam-szemtelenség,
Hogy szamarat megillessen a fenség!
Vezessen kormányt, aki ember szintén,
És olcsóbb, bölcsebb és jobblelkü, mint én!”
De zug a nép, mint zugó tenger-ár:
„Szent vagy s imádunk, ó Krampusz-király!”

Mond Krampusz: „Hát szavamnak semmi haszna?
Nem hallgattok kérésre, sem panaszra?
No jó! Ha késtek s nem dobtok le innen,
Hát passzióm lesz háboruba vinnem
Százezreket!… No jó, dühömben nyuzlak,
Ruglak,leköplek és bitóra huzlak!…”
De zug a nép, mint zugó tenger-ár:
„Rugj, köpj, akasztass, ó Kraumpusz-király!

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. márc. 7.

Somlyó Zoltán (1881-1937): Rabszolgák

… És nőtt a fal nap-nap után és nőtt a sok torony,
büszkén tekint szét Fáraó a palotasoron.
Zsidó rabszolgák gyors kezén kiserkedez a vér,
Pithon és Ramszesz sok fala már a felhőkbe ér.

Borul a sok rabszolgaarc: piszkosak, sárosok,
Egyptomban így készülnek a gulavárosok.
Rabszolgavezetők kezéből ostorszíj levág:
dolgozni, hé, vagy vér csurog: ti zsidó páriák!

S a rabszolgák magukhoz tértek egyszer, reggelen,
Sötét szemük végig mered a kőrengetegen:
elég volt eddig, ami volt, évszázadokon át:
mi épitettük, hát miénk a rengeteg gulák!

És minden éj. Egy emelet s száz rabszolga halott!
A lelkük márvány- és porfirtömbök közé fagyott.
Mig kéjt lehellve nyujtózik a szinarany s ezüst,
a pompa és a fény fölött szétmentek, mint a füst.

S a nap felől, az ég ivén lenyult egy csudakéz,
Fölébredt rabok bus szeme a szent magasba nézz.
S a vörös enger tükörén az árnyuk ott robog -
s gulák helyén a pusztulás, tornyok helyett romok...

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. márc. 14.

Carducci, Giosué (1835-1907): Virgilius

 

Mint a midőn a nap-perzselte rétre
Leönt a jó hold nyári harmatot,
S fehér világa kis patakra érve,
A mormogó habok közt felragyog.

Mint hogyha jó anya keserg hiába,
S egy sirhalomrul égre nézdegél,
S enyhiti bánatát a hold világa,

Mosolyganak a tengerek s hegyek
S a fák között szellő sóhaja kél:
Ugy hangzik, égi lantos éneked.

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. márc. 7.

Carducci, Giosué (1835-1907): Éj

Oh éj, magános, mély és érthetetlen,
Az alkotás látható szendere,
Mely nyugszol villám-sujtott bérceken fen,
S leszállsz az emberek vetésire.

S ti szüzi fények ott fön, valamennyen,
s te csendes égbolt, csillaggal tele,
Ti büvös formák, miket fenn a mennyben
Egyforma, titkos végzet köte le;

S te hold, mely ott fön oly rég jársz magadba’,
Víg és bus kebelnek egyformán hullatva
Korongod hideg ezüst sugarát:

Mi borzalom, mi rejtély e világ?
Oh mi az ember nyomorult fajzatja?
… S te meg sem mozdulsz, átkos némaság!

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. márc. 7.

Egri Lajos (1888-1967): Szegény ember szerencséje (mese)

 
Valamikor réges-régen,
Valamelyik világszélen,
Élt egy öreg, gazdag király.
Drága kincse halomba áll.
Volt aranya, polyva számra.
Nem is tudta, mi a száma.
Hát még a sok gulya, ménes:
De ő azért nem volt kényes.

Öreg koldus, udvarába,
Nap-nap után el-eljára,
S meghuzódott egy sarokba.
Ha a király napi utja
Arra vitt el, meg-megállott:
S a koldussal szóba állott.
Beszédjének rendes vége,
Hogy a koldus tenyerébe,
Arany tallért csusztatott bel.
S míg az mélyen bókolt érte,
Nagy kegyesen bucsut intett,
S az utána áldást hintett.
Egy szép napon, nyár utóján,
A királynak rendes útján
Előtünt, mint husz év óta,
Mindennap a koldus gunya.
Foltnak hátán folt rikitott,
Bizony messze elviritott.
Oldalán egy bőrtarisznya,
Lajos, mint az istennyila.
Ábrázatján sürü erdő,
Bajuszt, szakállt bőven termő;
Hajlott csontján alig van hus:
Csak úgy néz ki,mint egy koldus.

Most a király hozzá lépett,
S rá haragos szemmel nézett;
Köszörülvén egyet torkán,
Szólni kezdett ilyenformán: -
„Nap nem mult el husz év óta,
Hogy tallért ne kaptál vóna
S nem futott tán ki belőle:
Egy egyszerü öltözőre?
Öreg koldus földi hajlik
Szólni kezd, de alig hallik.
Okait most előadja,
Rendes ruha mért nincs rajta.
S amíg beszél buggyan könnye,
S legörög a szürke rögre,
Elmondja, hogy mibe kezdett,
Mit nem próbált s mindig vesztett.
S oda sül ki kesergése,
Nincsen neki szerencséje.
„Nincs szerencséd?” – szól a király.
Hát ez mi a csuda-bogár?
Soh’se hallottam felőle,
Magyarázd meg egy-kettőre!
Szerencsének mit nevezel?
A koldus rá rögtön felel:
„Szerencse, ha adok, veszek,
S nyereségbe részes leszek.
Szerencse, ha uton járok
S kincset, aranyat találok.
Szerencse, ha… - -”
„- - - - Elég, elég!”
Szól a király mosolygva rég
Befelé nevet titkosan.
Valami vig gondolatja van.
Kegyesen int s tovább halad,
S a koldus magára marad.

Másnap rendes szokás szerint,
Ha a nap delelőhöz ért,
Megy a király udvarába,
Most utja elején járva,
Megállítja egy gondolat.
Igy mond: „E rég ösmert utat
Bizony már husz éve járom.
Hunyt szemmel ugyan eltalálom?
Tudom, husz lépés a bükkfa,
Onnan tiz a szederinda.
Megint husz a kanyarulat:
s onnan már a virágillat,
Ugy elvezet a sarokba:
Hogy nyitott szemmel se jobban”
S gondolatát tette váltva,
Indul lassan botorkálva.
Gondolatán jól elmulat,
Imhol, itt a kanyarulat.
Hopp! -most megbotlott a lába 
S valami csörrent utána.
Okoskodik, ugyan mi lehet?
Olyan ut ez, mint a lehelet.
Nem szokott itt por se lenni,
Megint csörrent, ehun van ni!
Ördög-adta, meg nem nézem,
Szokott helyem mindjárt érem.
S hunyt szemekkel érem-e?
Isten engem, itt is van e!

És ahogy kinyitotta szemét,
Örült, hogy eltalálta helyét.
De alig hogy helyén megállt,
Már látá jönni a királyt.
Ki tőle mosolygva kérdi:
Hát van-e már szerencséd, mi?
Nincs?! – szól a király haraggal,
Hisz utad hintve arannyal!
Egy zsákkal szórattam széjjel,
És te egyet se vevél fel?
Szaladj! S szedj mi még szedhető
A koldus hamar visszajő.
Megnyult arccal, üres kézzel,
Tekintete busan kérlel,
És elcsukolva hebegi:
„Azt már felszedte valaki.”

A felség haraggal kiáltja:
Hogy lehet, hogy szemed nem látta
A neked kiszórt aranyat?!
Az öreg egy kicsinyt hallgat.
Majd lassan, busan mondja el,
Hunyott szemmel jött ide el,
S elmondá, hogy miért tette.
A nagy ur méreggel telve,
Igy kiált a beszéd közbe:
Udvaromba nem jöhetsz be
Ezentul, te élhetetlen!
Ám a szegény szerencsétlen
Kebléből kitör kesergése
S szól: „Látod király, ime ilyen
A szegény ember szerencséje.”

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. febr. 29.

Mankó József (19-20.sz.): Ujesztendőre

Ujesztendő és régi bánat,
Régi könnyek és uj küzdelem.
Régi céloknak uj állomása,
Tavaly még szebb voltál nekem.

Tavaly még több vágyakat hoztál:
Szinesebb és szebb volt a hangod.
Tavaly még jobban kongattad, verted
Szivemben az örömharangot.

Annyit igértél és annyit hazudtál,
Uj szavadban már hinni sem merek,
Mindig sápadtabb szinben jösz elém,
Mindig kevesebb fénnyel ég szemed.

Jöttöd most is csak ujabb tartozás,
Harcomnak árát most se hoztad el.
A régi hangszeren játszod fülembe,
A mult ígéretét felejtsem el.

Nem alkuszunk! – Igy nem játszunk tovább.
Eddig csak adtam, adtam és adtam.
Adtam és szórtam fájva az életem
És én kifosztott koldus maradtam.

Ujesztendő és régi bánat,
Régi könnyek és uj küzdelem,
Régi céloknak uj állomása.
Mikor fizetsz már egyszer énneke?!...

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. febr. 29.

Szilágyi Géza (1875-1958): Az utolsó dal

Áradozott az a sok dal
Imádatos szerelemről,
Hosszu jajjal elzokogva…
Pár sor lesz csak az utolsó,
Ámde ez a kurta kis dal
Büszkén gyilkos gyülöletnek
Halál-erős dala lesz…

Mind a többi hitvány dal volt,
Béna ember suta tánca,
Dadogónak szónoklása,
De az az egy legutolsó 
Fönnen száll majd gyönyörün…

Sutba kerül mind a többi,
Félredobva elfelejtik,
Csakisi az az egyetlen dal
Gyülöletből kovácsolva,
Tulél engem s tégedet.

Sírnak örök tömlöcében
Leszek én már régesrégen,
S te is régen por leszel már -
Amikor még egyre mindig
Ifju lelkek, gyöngéd szivek
Föllázadnak legutolsó
Gyilkos gyülölet-dalomtól:
S kit nem láttak, nem ismertek,
Kiről soha mitse tudtak,
Megátkoznak tégedet...

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. febr. 8.

Garibaldi, Giuseppe (1807-1882): Garducci Józsuéhoz*

Testvér, oh hadd öleljelek szivemre,
Oh te, a Sátán híres dalnoka,
Ki ott, ahol uralkodik hazugság,
Valórul dallasz rettenthetetlenül,
Ki megmutattad koronás uraknak
A bünt, a mely a népnek átka lett!

Oh hát e föld, ez ég-kegyelte ország,
Melynek derüs legét és illatát
Irigylik mindenütt, melynek irigylik
El sohsem ért hatalma romjait,
Müvészete csodáit s azt a sorsát,
Hogy ő szülé a legnagyobbakat:
Oh, hát e föld most úgy meg volna verse,
Hogy szüljön csupa törpét és latort?
Oh, kialudt hát lángja ama napnak,
Mely Archimedes hona tájitól
Kazak vizéig annyi szép virányra
Hintette fényét? Kialudt tehát?!
Ah,mért vonulnak innen hosszu sorban
Távol vidékre, melyet hajdanán
A nagy spanyol hős megtett uj világnak?

Sápadtan hagyják mint el honukat,
Mely annyi idegent táplála egykor;
Nem Ceres szentelt földje már ma ez?
Nem e göröngyöt hasogatta Róma?
Vetéseit és szőlős halmait,
S termékenyítő vizeinek árját.
A Vulkán mindezt eltemeté-e?

Ó nem! Ma is mosolyg szegény hazánkra
A fényes ég, mely Rómát védte meg,
Hüsiti még ma is a röpke szellő,
S Aetnától büszke Eridanusig
Még régi diszben állanak a halmok,
Melyeken boldogan tanyáztak ők,
Kik a világot hajták rabigába!
De torzsszülöttek élnek rajta ma,
Kik terméketlenné tevék a földet,
És hercegek, papok bolondjai,
Kik megrontották rut üzérkedéssel!
Ah, ne keressed e pulyák között
Horatiusfik hősi arcvonásit,
Ah ne keressed izmos tagjaik’

Ki hitte volna, mikor odaléptünk,
Sarkalva évek szenvedésitől,
S megráztuk rothadt gyökerét a fának,
Melyen a papság s zsarnokság virult,
S amikor aztán szent haragtól égve,
Fegyverre keltünk s üztük mindenütt
A papság zsoldosit, miként a csordát:
Ki hitte volna, hogy e téreken
Ily pandaemóniumra akadunk majd!
Ők állanak most is a kormányrudon,
A zsarnokságnak undok rabjai,
Mellettök a hazugság szolganépe,
És együtt gyötrik ezt a nemzetet,
A melynek sorsa. Örök kín és gyalázat.

(* Jegyzet: Garibaldinak az a költeménye régi írás, de belső lüktetése mintha a magyar nép helyzetét tükrözné. A gaz uri és papi banda letraroltatta a háboruval a „Hazát”, hogy aztán – mivel elveszett a győzelem – bubánattal ujra a népet tüzelje irredentismusra. Undok játéka a rohadt kapitalismusnak.)

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. febr. 1.

Ady Endre (1877-1919): A Hadak Útja

 
Vörös jelek a Hadak Útján: 
Hunniában valami készül, 
Rongyos hadak, roppant hadak 
Seregelnek vígan, vitézül. 
  
Máma Tűz-ország Magyarország, 
Fagyott testét a láng befutja. 
Csoda esett. Földre esett, 
Benépesült a Hadak Útja. 
  
Százezernyi parittyás Dávid 
Készül bízón, dalolva rátok: 
Ejh, jó urak, dicső urak, 
Ilyen gyávák a Góliátok? 
  
E roppant nép nem Csaba népe, 
Melyről legenda szólott nektek. 
Más nép e nép, ez csak: a Nép, 
A fölkelt Nép. S ugye remegtek? 
  
Dobban a Föld s piros virágos, 
Nagy kedvvel a Napot köszöntjük. 
És láng-folyó, szent láng-folyó 
Minden utca, ha mi elöntjük. 
  
Új hadsereg a Hadak Útján, 
Új legenda, új harcos ének: 
Ez a Jövő, a kész Jövő 
S pirkadása a magyar Égnek. 
  
Ez az ezer évig nyomorgók 
Százszor lesujtott, bús csapatja, 
De az erő, a friss Erő 
S vígságát a nagy Élet adja. 
  
Ágyú, gyilok, úri bitangság 
Nem fog a mi dús ereinken: 
Ha meghalunk, hát meghalunk 
S ha meghalunk, meghalt itt minden. 
  
Mi vagyunk: Jövő és Igazság, 
Engesztelés és nagy Itélet, 
És mi vagyunk, csak mi vagyunk 
Jó Sors, ha kell s ha nem kell: Végzet. 
  
Minden mienk, csak a tűrés nem 
S nincs hatalom, amely megingat 
És hangosan, nagy-hangosan 
Idézzük meg hóhérainkat. 
  
Ez az ország a mi országunk, 
Itt most már a mi kezünk épít. 
Tobzódtatok, tobzódtatok, 
Éppen elég volt ezer évig. 
  
Hír és dal ma riongva vág szét 
Városfalak közt, falvan, pusztán: 
Itt van a nép, megjött a Nép 
Vihar-irammal, Hadak Útján. 
  
Itt van a nép, trónt ülni fog most 
Ezer évig férge a rögnek, 
Itél a nép, itélni fog 
S ezerszer jaj a bűnösöknek. 

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. jan. 18.

Ady Endre (1877-1919): Vén diák üdvözlete

Zilahra menjen ez a félig-síró, 
Félig-vidor ének. 
Vén, kóbor diák küldi könnyek között 
Az ősi Schola fő-magisterének. 
  
Az ősi Schola már meg is ifjodott 
Gyönyörűn azóta. 
Csak minket csókolt öregre az idő, 
Távolság, küzdés, eszme, bor és nóta. 
  
Páris rikolt rám, míg e verset szövöm, 
Én, régi diákod. 
Én jó mesterem, jó görög tanítóm, 
Ma is átok még az ős görög átok. 
  
Homérosz s felhős görög tragédiák 
Vágnak a szívembe. 
Te beszélsz és mi, nebulók, hallgatunk, 
Istenem, istenek, mintha csak ma lenne. 
  
Pedig Homérosz kék ege beborult. 
Istenek és hősök 
Hullnak azóta szivemből szüntelen, 
Hogy az élettel küzdök, kergetőzök. 
  
Anér, és andrósz a genitivusa, 
Én jó, bölcs tanárom? 
Beh elfeledtem görögül s férfiúl, 
Már csak a sorsot, a végzetet várom. 
  
Arcomon ma is áldott tekintetét 
Szemeidnek érzem. 
Mennyit biztattál és az élet-öröm 
Nem jön el hozzám, nem jön mégsem, mégsem. 
  
Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen 
S hogy higgyük: akartad. 
S míg játszadoztak rajta bús mosolyok, 
Erőt és hitet prédikált az ajkad. 
  
Te bérmáltál meg, kis, vidéki lapod, 
Hogy poéta lettem. 
Múltak az évek s én, verselő diák, 
Öreg mesterem, hozzád-öregedtem. 
Te állsz előttem, ha már-már nem birom, 
Mint az élet tússza, 
Szép, bölcs fejeddel, mely, hogyha akarod, 
Vagy nem akarod, meg lesz koszorúzva. 
  
Úgy ér az ünnep: állasz lombtalanul. 
Volt egy rózsa-ágad: 
Letépte a sors, a cudar és görög. 
Ugye hinni kell a mithosz-világnak? 
  
És úgy állok én, mint te: lombtalanul 
S még emlékem sincsen. 
Másokért élünk, mi mindig csak adunk: 
Így rendelte el ezt a Végzet-Isten. 
  
Nem baj: zöldellnek a zilahi hegyek, 
Vidám pince-katlan 
Egy csöpp örömet, egy kicsi feledést 
Ad annak, kihez a sors irgalmatlan. 
  
És mégis-mégis koszorús fejedet, 
Ím, most sokan áldják. 
És mégis-mégis, ha nem is örömest, 
Szép megkísértni az élet talányát. 
  
És mégis-mégis, magam is itt vagyok 
Ünnep-kocsit tolni 
S én jó mesterem, szeretném a kezed 
Áldva-átkozva, sírva megcsókolni. 

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. jan. 11.

Farkas Antal (1875-1940): Virradás

Alszik a föld.
A kertek sürüjében
Csalogány nóta hangzott az elébb.
Szakadatlanul válaszol rá
A Rákos-érben egy nádi veréb.
Olajfa-illat mozdul erre,
Ha egy parányi szél megéri;
Lámpám körül ostoba táncra
Perdültek az éj lepkéi.
Alszik a föld,
Nehéz nagy álma sürü ködjét
Nem tudja áttörni szemem.
Kevés a fény, gyönge, nemé ér tul
A suttogó leveleken.
Bagoly suhan, kering merészen
Lámpámig eljő egy-egy denevér
Kisértetlátó kósza ebnek…
A vakkantása ideér.
Alszik a föld…
Szeretném nehéz, ködös álmát
Elüzni  mákonyos szemérül,
Hogy rettegve bujjanak odvaikba
A baglyok, lidércek a fénytül.
De haj, ezt a picinyke lámpát
Elnyeli a sötét egészen
Ki veszi észre? Csak a kósza lepkék
Kik ide szállnak nagymerészen.
Egy szélroham – kilobban a mécs,
Szemem az égre fölvetem:
Nem sajnálom a gyönge fényt, nem -
Látom, hogy virrad keleten…

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. jan. 11.

Egri Lajos (1888-1967): Egy ujság hirre

 
A zsarnok télnek szilaj gyermeke,
A szél jár most őrült táncokat,
A havat üvöltve keveri fel
S üti, tépi az ablakokat.

Egy kicsiny háznak rozzant ablakán
A szél dühének enged a ragasz…
Könnyü szárnyán hópelyhet cipelve,
A kis szobába’ mindent behavaz.

És bent, mint őrült, ha rájött a düh,
Sikongat, kering, forog vadul…
S feleltül: száraz köhögés tör
Fel, a vékony takaró alul.

Rongyon, a földön, egy egész család
Fekszik: szülők – és két gyermeke.
Vánnyadt testük összesimulása
A rongy-ágynak minden melege.

Fehér lepel, szép csillogó hópehely
Borítja be a kisded fekhelyet.
- Nyomor gyermeki, óh, mit vesztenétek,
Ha a hó végleg, örökre eltemet?!

Nyomor gyermeki, óh, mit vesztenétek
Ha lefagyna kékült ajkatok…?
Fájdalomnélkül elszenderednétek
És nem kellene – éhen halnotok.

A szél sikongat s őrült kedvteléssel
Szárnyaiból rázza ki a hót
S mint baccháns táncos táncát járá, mignem
Lerántá a kopott takarót.

Összefonódva fekszenek négyen,
Kitakarva a halál-tanyán,
Parány gyermek az üres emlőkön
Függ dermedten a sápadt anyán.

Összefonódva fekszenek négyen
A szél is megunta már a táncot.
Vagy megijedt a csendes emberektől?
Elhagyá a megfagyott családot.

Összefonódva fekszenek négyen…
A szülők és a két halott gyermek…
Az utcán egy részeg dudorássza:
„Édes rózsám, beh nagyon szeretlek.”

Összefonódva fekszenek négyen
S az éhség kínja beléjök fagyva…
Messziről szállt édes-bus zenének 
Itt hal el  egy-egy zengő akkordja.

Nincs isten égbe’, se ember a földön,
Ki meglátná e nyomorultakat.
Ők fekszenek némán, összefonódva
S ott kint az élet csak tovább halad.

„A külvárosnak egy rozzant lakában
A szörnyü hidegben megfagytak négyen”
- Igen – másnap az ujságok eldugott
Helyét csak ez áll. Ó, átok és szégyen!

Forrás: Előre Képes Folyóirat 1920. jan. 4.

Tomor Ferenc (1827-1902): 1894. Husvétkor

 
- Feleségemnek -

Feltámadott az Isten-ember,
Örül az ég, a föl, a tenger,
Hálát rebegve ünnepel,
Vig allelúját énekel.

Boldog családok összegyülve,
Szép tiszta asztalt körben ülve
Áldják az Urnak szent nevét,
A sok jó szentelt holmiért.

Mi itt kettecskén szemben ülve
Egy gondolatban elmerülve
Azt vesszük észre, könyeztünk;
Ma ahusvét is gyász nekünk.

Egy éve, még itt hárman ültünk,
A nagy leány itt volt körültünk,
Ép test, ép lélek ép erő
S szerény, de kellemes jövő.

És mostan árván, elhagyatva,
Mint lombja-hagyta két öreg fa,
Itt ültünk ketten egyedül,
Mig a sor ránk is nem kerül.

Ugy-e e fájó gondolatra
Szorult el lelked hangulatja?
Ez csal szemedbe harmatot?
Igy üljük ezt a szent napot!

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Tomor Ferenc (1827-1902): Kalitkámból kirepült…

- 1894. febr. -

Kalitkámból kirepült a kis madár,
Ki mondja meg, merre szállong, merre jár?
Túl a hegyen, túl a magas felhőkön,
Ahonnan már vissza többé soh’sem jön.

Hej azóta elcsendesült vig tanyám,
Dala nincsen nap keltén, nincs alkonyán;
Elnémult a kis kalitka dalárja,
Kis tanyám a szomoruság tanyára.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Tomor Ferenc (1827-1902): Ha kinézek ablakomból…

- 1894. febr. -

Ha kinézek ablakomból
Látom azt a magas hegyet,
Mely koszorus sirhalmodra
Nap keltekor verőfényt vet.

Alkonyatkor ha kinézek,
Látok ott egy másik hegyet,
Amelyről a bucsuzó nap
Neked is jó éjt integet.

Majd alászáll a néma éj,
Sötét leplét rá takarja
A ti csendes várostokra,
Arra a sok sirhalomra.

Ha érzed, hogy koporsódig
Szivárog az éji harmat,
Tudd meg, hogy az keserü köny
Melyet szülőd szeme hullat.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Tóth Kálmán (1831-1881): Előre!

A gárdának jelszavát
Egész világ hangoztatja.
„A franczia gárda meghal,
Hanem magát meg nem adja”.
Nekünk is volt egy jelszavunk,
Lázba jött a honvéd tőle:
Nem volt abban a halálról,
Nem volt abban megadásról,
Egy szó volt csak, hogy: Előre!

Ezzel himzé a honleány,
E szóval a honfi-zászlót,
Ezzel ment el az a gyermek,
A kit anyja másnap gyászolt.
De ha maradt még egy fia
S kivánt a haza tőle;
Az egyiket nem siratta,
A másikat odaadta,
S ment a gyermek, ment: Előre!

Csodálatos ifju sereg,
Mely nem tudni: hogyan támadt,
Napok szülték, s mégis mintha
Szülte volna három század,
Most rohannak… pusztitó tüz…
A fele már ki van dőlve,…
Most elnyeli a füstfelleg…
Meghaltak tán? Nem! Ott mennek!
Ott hallatszik, hogy: Előre!

Mint viharban a tengernek
Összezudul minden habja:
Mind ott voltak… egymás mellett
A fiu és édes apja.
Apa elhullt és a fiu
Ráborult a vérző főre:
„Csak egy szót még, édes apám!”
A haldokló felnézett rá,
És azt mondta, hogy: Előre!

Oh drága kincs, melyet annyi
Sírhalom-föld be nem fedett…
Szó, a mely – bár némán – kiált…
Mit elvenni nem lehetett:
Ott van a zúgó erdőkbe’ -
Beirva az arczredőkbe -
Csontok közé, mik széthulltak,
Mert azok is megmozdulnak,
Ha még egyszer zeng: Előre!

Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása

Bajza József (1804-1858): Ébresztő

 
Ébredj nagy álmaidból
Ébredj, Árpád fia!
Fölkelt a nap, hazádnak
Föl kell virulnia.

Ellenséges hadakkal,
Vívtál ezer csatát,
Szívvéreden ezerszer
Váltád meg a hazát.

A felvirradt kor ismét
Igényli szivedet,
Vért nem  kér, csak hazáért
Égő szerelmedet.

Igényli, hogy becsüljed
Honod külföld felett,
Védd, ápold, mikkel Isten
Megáldá földedet.

A mit gyártott magyar kéz,
Nevelt a hontelek,
A mit magyar zamattal
Ihlettek a szelek:

Mi a rónák felett él,
Hegyaknában terem;
Mindaz nemes fajodnak
Erőt adó elem.

S függjön rajtad darócz bár,
S szembeszántó szinzavar:
Becses, mikor hazaért
Égő szivet takar.

Óh, nemzet, nemzet, eszmélj,
Becsüld meg tenmagad,
Gyilkold meg szolgavágyad,
Mely külföldhöz ragad!

Járj egyesült erővel,
Tégy egy szent fogadást:
Hazádnak Istenén kül
Nem fogsz imádni mást!

Te népek óczeánján
Hullámtól vert sziget,
Kit, mint elsülyedendőt,
Ezer jós emleget:

Mutasd meg a világnak,
Hogy még erőd szilárd,
Hogy ezredes fokodnak
Új ezredév sem árt.

Mutasd meg, mit vihet ki
Erős szívláng alatt
Az elszántság hatalma
És az érczakarat!

Ébredj nagy álmaidból,
Ébredj, Árpád fia!
Fölkelt a nap: hazádnak
Föl kell virulnia!

Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása

Pósa Lajos (1851-1914): A magyar zászló

 
Lobogjon a magyar zászló
Magasan az égre!
Hir, dicsőség koszorúzza,
Győzelem kisérje!

Lángja gyúl a magyar nemzet,
Ha látja a szinét:
Szent örömre lobbantja fel
Minden magyar szivét.

Lobogtassuk lelkesedve
A világ szemébe:
Rajta ragyog oltár gyanánt
Édes hazánk képe.

Érte éljünk. – És hogy ha kell:
Vérünk érte hulljon!…
Koporsónkra szemfedőül
Lobogónk borúljon.

Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása

Lévay Mihály (1862-1948): Hazám

 
Van nekem egy drága boldogságom, kincsem;
Drága kincs, a melynek párja sehol nincsen
Széles nagy világon!
Dobogó szivemben szent érzelem ébred,
Örömem, reményem összeforrva véled,
A neved is áldom.

Te vagy az én kincsem, hazám, szép szerelmem!
Dicsőséged fénye elárasztja lelkem,
Ha sorsodat nézem;
Pálmakoszorúid, győzedelmid ára,
Szebb jövőt igérnek, diadalra várva,
A viharban, vészben.

Koszorús Kárpátok égig érő orma
Egy ezer év fényes emlékeit hordja
S hirdeti e népnek,
Melynek vitézsége félvilágra szárnyalt,
Porig megalázva a törököt s más fajt,
Kik a nyakán éltek!

Rendületlen álltál, hogyha vad haraggal
Fölötted a harczok bősz villáma nyargalt
S ezer vészbe sodrott;
Lobogó zászlódon volt a szent Szűz képe,
Anyai szerelme a magyart megvédte,
S földre sosem omlott.

Vagy ha el is estél, feltámadtál újra!
Nyomodat a szélvész soha be nem fújja,
Nagy emlékek védik;
Fiaid szivében honszerelem lángja,
Illatozó tömjén kerül az oltárra
S felgomolyg az égig!

Tárogató harsant, de hangja elbágyadt,
Nyomába műveltség vet magának ágyat
S derüt hint e honra;
Béke olajága terem a berekben,
S a magyar hazája így virul legszebben,
Glóriába vonva.

Virulj is örökké, míg századok élnek,
Mig ki nem hal lángja, mosolya az égnek,
Örüljön e nemzet!
Lássa még sokáig ősz Noé galambját,
Nagy nevét a népek ajkról-ajkra adják,
Mit oly drágán szerzett!

Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása

Czuczor Gergely (1800-1866): Hunyadi

 
Ki áll amott a szirttetőn
Hunyad magas falánál,
S körültekint a sík mezőn
Az esti fénysugárnál?
Hunyadi ő, az ősz vitéz,
Hazáját most nem űzi vész,
Várába szállt nyugodni.

De hirnök jő, pihegve szól:
„Uram! Hatalmad elsült,
Hazádon nem kormánykodol,
A polczra már Ulrik ült.”
„Ha úgy akarja a király.
Hunyadi akkor félre áll.”
Mond és marad nyugodtan.

Más hirnök is jő csakhamar:
„Törnek reád, uram, félj;
A főnemesség nyelve mar,
Előlök, mint lehet térj!”
„Hogy törnek rám, hihetni bár,
De úgy nem, mint török, tatár.”
Mond és marad nyugodtan.

„Uram, hős vajda, véredet
Szomjuzza egy gonosz szív
S hogy oltsa fényes éltedet,
Külföldre álnokul hív.”
„Rám czélza már nem egy halál
s ha Isten hagyja, eltalál.”
Mond és maradt nyugodtan.

S a mint fenn áll, a mint lenéz,
Nyugalmasan szivében,
Habos lovon fut egy vitéz,
Vérlobogó kezében,
S kiált: „Édes hazánk oda,
Nyakunkon a török hada,
Siet kivívni Nándort!”

„Pogány jő? – Hah! Nem tűrhetem,
- Mond és tünik nyugalma -
Magyar hazán és nemzeten
Nem dúl pogány hatalma!”
S aczélt ragad, lovára kap,
Csatáz, vív, izzad éj és nap
S míg nem győz, nincs nyugalma.

Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása

Garay János (1812-1853): Az apostol

 
Fényes királyi várból egy férfi lép elő.
Vállát palást takarja, bokáig gördülő;
Magas halántékáról hosszu fürt göndörül,
Arczában a méltóság s kegyesség képe ül.

Lassan, de hatalommal a férfiu halad;
Igy mén a tiszta égen tovább-tovább a nap;
Ki ő, ki vajon a hős?… Viselne koronát,
Dicső tekintetéről királynak tartanád.

A férfi városokról el, városokra lép,
Minden nyomon sereggel tódul felé a nép.
Egy üstököscsillag szállt az égről a földre le, -
A csillag ő, a népség a csillag üstöke.

S a merre megy, malaszttal telvék lépései,
Istent s vallást hirdetnek ihlett beszédei;
Gyüléseket s imákat ország- s honszerte tart:
Jézus szelid hitére téritvén a magyart.

S a merre int kezével, egyházak gazdagon,
S kolostorok épülnek regényes ormokon, 
Melyekben örömére megtéritett hivek
Az Ur disőségére zsolozsmát zengenek.

Igy járja be az ország téres határait;
A dúsak palotáit, szegények kunyhait;
S a hol csak megjelenhet, mint jóltevő ragyog;
Áldásival töltöznek szegények s gazdagok.

Övében kettős erszényt hord: a kisebb övé,
A másik és nagyobbik, sínylő szegényeké;
Megtölti ezt naponként s lelkében megörül,
Midőn a nap végével fenékig kiürül.

„Megirva áll”, imígy szól, osztván ajándokát,
„Ki a szegényt ruházza, az nékem ad ruhát,
Ki ételt ad az éhnek, az nékem adja azt!”
S a hál’adók szeméből örömkönnyüt fakaszt.

S midőn a csendes éjjel felvonja sátorát:
Elhagyja észrevétlen nem egyszer csarnokát;
S mert tetteit a kandi szem most meg nem lesi,
A szenvedőt lakában titkon fölkeresi.

S fölöslegét felosztja egyformán, emberin,
Igazságos biróként az inség emberin;
Az éhezőnek étket, ruhátlannak ruhát,
A kórban szenvedőnek gyógyírt kezével ád.

Ki ő, a szeretetnek s kegyeknek angyala?…
Vagy földre szállott ujra az Úr apostola?
Egy ezredév után jött Krisztusban a dicső -
István, a magyaroknak első királya ő.

Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása

Ismeretlen szerző: Árpád apánk

Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted!
Nem vész el már, ha eddig el nem veszett!
Hervadt régi búnk és bánatunk,
Ej, haj, újra élünk, vigadunk!

Tud szeretni a magyar szív igazán,
S kit szeretne, hat téged nem szent hazám?
Érted élünk, égünk, lángolunk,
Érted honfi-szivvel áldozunk!

Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása

Inczédy László (1855-1902): Ezer év

 
Dalra, költők, ünnepelni
Lelkes, zengő húrokon!
Ezer éve mostan telt ki,
Hogy mienk lett ez a hon.
Ássátok fel azt a hantot,
Hol a mult temetve rég,
Öltsön újra arczot, hangot,
A mit szült egy ezer év!

Árpád büszke daliái
Sirjukból im keljenek;
Lássuk őket hadba szállni,
Párducz-bőrös ősöket!
Lehel kürtje zúgjon újra;
Diadal, mit szava mond;
Reszkessen Bizáncz kapuja,
A mint rásujt ősz Botond!

És a hősök s szent királyok
Keljenek ki sorra mind,
Dicsőségök, koronájok
Tündököljön fel megint!
Hadd lássék meg Nem  m a  lettünk.
S a magyar nem szolganév,
A mi hátra van megettünk,
Dicsőséges ezer év.

Dalra, költők, büszke dalra,
Zengjenek a himnuszok,
Bár ha senki meg se hallja,
Ti azért daloljatok!
Ha nem gyujthatjátok lángra
Az elfáradt nemzetet,
Ezer évet sírba zárva,
Legalább e nagy kriptára
Mécsvilágot hintetek!

Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása

Tóth Kálmán (1831-1881): Ki volt nagyobb?

 
Nem tudom én, melyik volt szebb,
Melyik dicsőbb, melyik nagyobb…
- Az-e, a ki bedöngette
Keleten a nagy érczkaput?

Az-e, ki a hét vezérrel
Döntő karján sebet vágott,
Hogy halálig védelmezik
Ezt a dicső, szép országot?

Az-e, a ki réges-régen
Olyan nehéz halált türt el,
Hanem akkor is még egyest
Leütött a táborkürttel?

Nem tudom én, melyik volt szebb?…
Talán az a híres László,
A ki kivált seregéből
Oly magasan, mint egy zászló?

S mikor királynál is nagyobb
Úrrá akarták őt tenni,
El nem ment egy tapodtat sem -
Mert csak MAGYAR akart lenni!

Vagy az, a ki Isten után
A legnagyobb csodát tette,
Mikor Nándorfehérvárnál
Reá rohant Mahometre -?

Avagy az, ki a zászlóval,
Melyen volt a szent szüz képe -
Hogy ne jusson más kezébe -
Úgy ugrott le a mélysége?

Avagy az-e, ki félkézzel
Malomkövet hengergetett,
Két nagy karddal verekedett,
Holtak hátán ivott, evet…?

Vagy az volt tán a legdicsőbb,
Hősebb, nagyobb mindannyinál:
Az a nemes fiúból lett
Világverő hollós király?

Vagy az, a ki vár falánál
Karjaiban jobban bízván,
Szigetvárnál kirohant – és
Úgy halt meg a holtak hídján?

Vagy az, a ki… Sokan voltak!
Nem tudom, hogy ki volt nagyobb!
- Csak áldom az istenemet,
A mért én is magyar vagyok!

Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása

Pósa Lajos (1850-1914): Haza

 
Tudjátok-e, mi a haza? -
Az a hajlék, hol születtünk,
Hol a dajka altatóan
Dúdolgatott dalt felettünk,
Hol az ákácz lombja borúl
Ablak alatt az ereszre,
S eresz alján csicsereg a
Villásfarkú vidám fecske.
- Bárhová visz szerencsénk,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza -
Az az udvar, hol tipegtünk
S gyönge kézzel a homokból
Aranyvárat épitettünk.
Az a kis kert, hol virágot
Kötözgettünk bokrétába
S bokrétásan szenderegtünk
Rózsabokor árnyékába’.
- Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza? -
Az a templom, Isten háza,
Hol az ének szárnyain szállt
Lelkünk fel a mennyországba,
A hol együtt imádkoztunk:
Szüle, gyermek, testvér, rokon,
Hallgattuk a pap beszédét
S hit ragyogott az arczokon.
- Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza? -
Az a játszóhely a dombon,
Hol labdáztunk, kergetődztünk…
A haza az édes otthon,
Az a falu, az a város,
A hol vesszőn lovagoltunk,
Az a határ, hol kalappal
Tarka szárnyú lepkét fogtunk.
- Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza? -
Kéklő hegyek koszorúja,
Hol a pásztor furulyáját
Édes-búsan fújja, fújja.
Hol a tölgyek mohos alján
Kék ibolyák illatoznak,
Gyöngyöket szór kristályvize
A zuhogó patakoknak.
- Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza? -
Délibábos arany róna,
Hol a szellő messze síkon
Sárga kalász ringatója,
Hol a népnek veritékét
Issza e a föld göröngye;
Kenyeret át, áldást terem
Munkájának hulló gyöngye.
- Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e, mi a haza? -
Erdő, mező, berek, liget,
A mormoló habok közül
Ránk mosolygó tündérsziget,
Kárpátoknak büszke bércze,
A Tisza és Duna tája,
Minden kicsi kis rögöcske,
Árpád vére hullott rája.
- Bárhová visz szerencsétek,
Ezt a hazát szeressétek!

Tudjátok-e mi a haza? -
Mindnyájunknak szent bölcsője,
Őseinknek pihentető
Szép virágos temetője,
Mindnyájunknak édes anyja,
Híven ölel kebelére…
Érte éljünk, ha kell, haljunk!
Áldás minden porszemére!
- Bárhová visz szerencsétek,
A hazát hűn szeressétek!

Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása

Majthényi Flóra (1837-1915): Mi a haza?

 
Édes anya, édes apa!
Mondjátok csak, mi a haza?
Tán e ház, a melyben vagyunk?
A melyben mindnyájan lakunk:
Ez a haza?

Nem gyermekem, ez csak házunk,
De a mit itt körül látunk,
Merre földeink terülnek,
Merre kertjeink feküsznek: 
Ez a haza!

Mindent, a mit a szem belát,
Itt e föld, mely kenyeret ád,
E folyók tele halakkal,
E szőlőhegyek falvakkal:
Ez a haza!

A merre a hegyláncz kéklik,
Merre a berek sötétlik
Merre a róna kanyarúl,
Melyre az égbolt leborúl:
Ez a haza!

Hol egykor őseink laktak,
Itt csatáztak, itt mulattak,
A hol a határt ők szabták
S örökségül reánk hagyták:
Ez a haza!

A hol csontjaik porladnak,
S mindig e földön maradnak,
A hova bennünket tesznek,
Midőn egyszer eltemetnek:
Ez a haza!

Ez a föld, mely drága nekünk,
Melyet legjobban szeretünk,
A hová, bármerre járunk,
Mindig vissza-vissza vágyunk:
Ez a haza!

Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása

Petőfi Sándor (1823-1849): A magyarok Istene

Félre, kislelküek, akik mostan is még
Kételkedni tudtok a jövő felett,
Kik nem hiszitek, hogy egy erős istenség
Őrzi gondosan a magyar nemzetet.

Él az a magyarok istene, hazánkat
Átölelve tartja atyai keze;
Midőn minket annyi ellenséges század
Ostromolt vak dühvel: ő védelmeze.

Az idők, a népek éktelen viharja
Elfujt volna minket, mint egy porszemet,
De ő szent palástja szárnyát ránk takarta,
S tombolt a vihar, de csak fejünk felett.

Nézzetek belé a történet könyvébe,
Mindenütt meglátni vezérnyomdokát,
Mint a folyóvizen által a nap képe,
Áthuzódik rajta arany híd gyanánt.

Igy keresztül éltünk hosszú ezer évet:
Ezer évig azért tartott volna meg,
Hogy most, a midőn már elértük a révet,
Az utósó habok eltemessenek?

A magyar nemzetnek volt nagy és sok vétke,
S büntetéseit már átszenvedte ő;
De erénye is volt, és jutalmat érte
Még nem nyert… jutalma lesz majd a jövő.

Élni fogsz, hazám, mert élnek kell… dicsőség
És boldogság lészen a te életed
Véget ér már a hétköznapi vesződség,
Várd örömmel a szép derült ünnepet!

Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása

Móra István (1864-1957): Ima

 
Istenünk, ki ezer éven által
Bajba’, búban gondunkat viselted,
Ezer évnek alkonyulatával
Hálát zengünk a te szent nevednek;
Az időnek új csillagja kelvén:
Könyörgőre változik az ének,
Ezer éves haragod betelvén:
Adj minékünk szebb, jobb ezer évet!

Ha volt bününk, meglakoltunk érte,
Soká hordtuk balkezednek súlyát,
Szánalombul elégeld meg végre
Magyar néped tövis-koszorúját.
Üzd el azt a napnyugati felhőt,
Szemfedőjét sok magyar reménynek,
Ne boritsa gyászba a jövendőt…
Adj minékünk szebb, jobb ezer évet!

Neveld nagyra szabadságunk fáját,
Kinek földjét annyi vér locsolta:
Ne hadd, hogy más szedje az almáját,
A hogy eddig szedte, tékozolta…
Add jutalmát, haragod betelvén,
Magyar könynek, magyar verejtéknek:
Az időknek új csillagja kelvén:
Adj minékünk szebb jobb ezer évet.

Forrás: Ezeréves Magyarország emlékfüzet iskolai használatra és a magyar nép számára. Az Eötvös-alap Orsz. Bizottság megbízásából a „Tanítók Háza” javára szerkesztette: Ujváry Béla. Lampel R. (Woeianer F. és Fiai) kiadása

Tomor Ferenc (1827-1902): Elveszett nap

 
- 1894. febr. -

Hajdan egy jó császár elveszettnek tartott
Minden olyan napot,
Amelyen valamely emberséges tettet
Nem gyakorolhatott.

Én gazdag nem vagyok, sok jót nem tehetek,
De az olyan napom
Elveszett, amelyen gyermekem elhunytát
Meg nem sirathatom.

Ha nevét említik, feltünik elmémben
Arcának hű mása,
És elszorul szívem, amíg föl nem fakad
Könyeim forrása.

Ha nem szólnak róla, ágyára tekintek,
Ahol kiszenvedett
S ahonnan zokogó szüleire végső
Szempillantást vetett.

Mily pillantás volt az! Oh ha rá gondolok
Fejem szédül bele!
Lehetséges-e az hogy ilyet elbirhat
A szülő kebele?

Ott álltam a gyászos ágynál, mint a szobor,
Megdermedve, némán,
Föl nem birván fogni a szörnyü rejtelmet,
Szemeimmel látván.

Lehetséges-e az, hogy a két szende szem
Örökre lezárul?
Hogy az „édes apa, édes anya” többé
Nem hangzik ajkárul?

Ha szép fehér nyakán azt a finom nyilást
Nem látom vérezni,
El nem hiszem, hogy oly testben a sziv megszűnt
Örökre érezni.

Lehet-e az, hogy oly duzzadozó erő
Egy pillanat alatt
Megzsibbad, kialszik, int egy gyenge kis láng
Melyre vihar szakadt?

Ama nyilással tett a földi tudomány
Végső kisérletet;
De a lélekhagyta tetembe új éltet
Azon nem önthetett.

Majd kisded holmiján akad meg a szemem;
Minden oly rendében
Mint mikor itthon volt, nem a sötét sirban,
A Sashegy tövében.

Itt annak ruhái, ah, nem látom bennök
Szép sugár termetét!
Ott vannak könyvei, - nem szegzi már rájok
Komoly tekintetét.

Itt gondos rajzai, ott csinos irása,
Jellemének tükre,
Amelyben lelkének szikráit nyomta rá
A finom betükre.

Ott derék hangszere, melynek zengelmével
A kisded családot
Fel-felvillanyozta s ünneppé tette a
Mindennapiságot.

Bárhová fordulok, bárhová tekintek,
Mindenütt ott látom,
És elszorul szívem a megfoghatatlan
Elhagyatottságon.

Hát már nem tér vissza, soha-soha többé
Szülei ölébe,
Mint máskor, ha elszállt uj világot látni
Rokonok körébe?

Oh e soha! Soha! Mázsányi teherként
Nyomja a szívemet,
Míg zokogás közben könyeim patakja
Ujra meg nem ered.

S hálásan emelem könyező szememet
Az egek egére,
Hogy könyeket adott gyógyító ír gyanánt
A szívek sebére.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Tomor Ferenc (1827-1902): Erzsébet Mária főhercegnőnek

 
- 1894. jan. 28. -

Nagy király kis unokája,
Szép anyának jó leánya
Verset kiván, magyar verset;
Irok, de, hajh, keserveset.

Szomoru a szívem nagyon
Kalapomon gyászjel vagyon,
Sötét árnyat vet éltemre,
Könyüket csal két szememre.

Volt nekem még egy jó lányom,
Aki ma már csak szép álom;
El-elhozza képzeletem,
Hajh, de meg nem ölelhetem!

Képe itt az emlékkönyvben,
Teste lenn az anyaföldben,
Lelke fönn a magas mennyben,
Örök gyásza a lelkemben!

N sirjunk a kedves után,
- Mondja a kis királyi lány:
„Ő már angyal, ég angyala,
Ott nincs neki semmi baja.”

Isten áldd meg a kis angyalt,
Aki engem így vigasztalt,
Adj neki sok boldog napot,
Soh’se lásson búbánatot.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Tomor Ferenc (1827-1902): Vigasztalóimhoz

 - 1894. jan. 23. - 

Ne vigasztaljatok, jószivü emberek,
Látván bő könyemet;
Eme könyek nélkül a forró fájdalom
Szétvetné szívemet.

Oh e fájdalommal tartozom én annak
A kedves gyermeknek,
Ki megaranyozta alkonyatra hajló
Napjait éltemnek.

Ő volt a vén törzsnek utolsó hajtása,
Legtelibb bimbója,
Akit oly hirtelen elválasztott tőle
A halál sarlója.

Büszke voltam reá, midőn oldalamon
Ifju kellemében
Szerény komolysággal haladt az uri nép
Cifra tömegében.

Büszke voltam reá, hogy három idősebb 
Testvére nyomában
Nemes versenyt futott isteni erényben,
Földi tudományban.

Megifjodtam, midőn mellettem iramlott
A csillogó jegen,
S kellemmel lebegve nagy köröket szegett
Mint sas a kék egen.

Balaton habjait mint a sebes delfin,
Úgy szelte mellettem.
Ki mondhatta rólam, hogy, magas kort érvén,
Meg is öregedtem.

Most már vége! Vége! Megalázott az Úr
- Elismerem – méltán;
Boldogabb embernek nem tartottam senkit,
Senkit a föld hátán.

Oh nem a kérkedés, hanem a legbensőbb
Hála szólt belőlem.
Hogy nagyobb szerencse nem boldog embere
Tanuljon éntőlem.

De minek is kérdem, mivel érdemeltem
Az Úr keze súlyát?
Ki fürkészheti ki a mennyei biró
Titkainak utját?

Hisz a kegyes biró, ki a szörnyü csapást
Vállaimra mérte,
Enyhítő balzsamát sem vonta meg tőlem,
Áldott legyen érte!

Drága gyermekemet megkimélte a zord
Halál látásától,
Ereje teljében oly fájdalom néklül
Vált meg a világtól.

S mikor az én szívem elszorul megnyitja
Könyeim forrását,
Hogy eltürhetőbbé tegye a drága lény
Távol maradását.

Ne vigasztaljatok hát, jó barátaim,
Látván bő könyemet,
Eme könyek nélkül az égő fájdalom
Szétvetné szivemet.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Tomor Ferenc (1827-1902): Virágok

 
M a r i s k a  l e á n y o m  s i r j á r a.
1876. jun. 6. – 1803. dec. 17.
„Itt nyugszik az én világi vigságom.”


Mariska leányom halála
- 1893 dec. 17. -

Sötét, borongós volt egész hét,
Nappal nem láttuk a napot;
Éjjel köd és felhő takarta
A milliárdnyi csillagot.

Heted nap éjféltájban a köd
A mélységekbe üllepék,
Kék, csillagos palástot öltve
Várá az Úr napját az ég.

A csillagokbul egy kiválva
Nyilként a föld felé repül,
Ezüst sugárin fényes angyal,
Az Úr serény követje ül.

S megáll Budának ősi vára
Fölött, ott, - ott, hol én lakom;
Nem gátolhatta senki semmi,
Benn termett a zárt ablakon.

Ott ültem a drága gyermek
Kórágyán átölelve őt,
Erős karomból kölcsönözve
A lankadónak új erőt.

És ő bizott az én erőmben,
Mely ifjusága éveit
Hiven megóvta a bukástól,
Mint egykor zsenge lépteit.

Ketten küzdöttünk érte: én, a
Kétségb’esett szegény atya,
S az a váratlan szellem-ifjú,
Az égnek ékes angyala.

S mily küzdelem volt az! Halandó
És halhatatlan lény között,
A gyarló föld az éggel, a test,
A szellemekkel ütközött!

De hajh nem tarthatott sokáig.
Az egyenlőtlen küzdelem!
Mig én a drága gyermeket hőn
Verő szivemhez ölelem:

A szellem-ifju tiszta lelkét
Szárnyára véve eltünék!
S levetvén csillagos ruháját,
Biborpalástot vőn az ég.

Ugy várta a tüzek tüzét, a
Már régen nem látott napot,
Mely égre, földre felhozá a
Mosolygó szép vasárnapot.

Ilyent kívánt a drága gyermek,
Midőn Isten házába ment,
Hogy tiszta mezben tiszta szivvel
Imádja ott a végtelent.

Ily szép vasárnap szállt az égbe
Az angyal tünde szárnyain
Lebegve fel – fel, végtelen fel
Napunk aranysugárain!

S én meg-megállva ablakomban
Föl-föltekintek, ha talán
Megláthatnám a drága lelket
A kedves angyal oldalán.

Forrás: Tomor Ferenc: Fájdalom könyve. Emlék szeretteim sirjára. Nyomatott a Hunyady Mátyás-Intézetben Budapest, 1898. 

Bán Aladár (1871-1960): Carmen Saeculare

Kevélykedünk, hajh, szörnyü módon
E századév vivmányiban
S megvetve mindent, a mi ódon,
Ujabbra vágyunk untalan;
Fitymálva multak alkotásit,
A régi óriásokat,
Tévedt eszünk kis dombnak állit
Egekbe nyuló ormokat.
Mint hangyaboly kicsiny lakója,
Világnak nézzük tömlöczünk’
S ha szárnyaink kissé megoldva,
Azt véljük: égbe röpködünk.
Még milliók rabságban élnek:
Szolgái mások érdekének
S azt hisszük: szabadok vagyunk -
S testvériség a jelszavunk…

Szabadságnak, testvériségnek
Ragyogva fénylő csillaga,
Lakója fenn a boldog égnek,
Látunk-e téged valaha?
Vagy így bolyongunk mindörökre
E nagy, nyomasztó árnyba födve,
Utálat, félelem között,
Mint látomástul üldözött?
A koldusoknak bús fohásza,
Rabszolga-lelkek jajgatása
Nyög mindenütt s halvány nyomor
Köztünk zokogva kóborol…
A tiszta szivnek és erénynek
Jutalma gúny és rágalom,
S kéjenczek és kufárok élnek,
Hódolva szomjas ajku kéjnek
A legszebb rózsaszálakon!…

Mit ér a kincs, a fény, a pompa,
Mit a dübörgő gépkerék,
Ha százak élnek mély gyomorba’
S lázas szemükben lobbadozva
A bú emésztő tüze ég!
Ha a szegények légiói
Helóta-módra tengenek
S nincs biztató hit, nincs reménység
Kétségbe’séstől, büntől óni
Ez elnyomott rab-lelkeket.
S mi óriási gigászoknak
Tartjuk magunkat gőgösen,
Kiknek az ég s föld meghajolnak
S nem áll utunkba semmisem.
Törvényt szabunk a gyors vizeknek,
Legyőzve minden bősz elem
S mélyén a zúgó tengereknek
Számunkra drága-gyöngy terem.
Tudunk hatalmas városokba’,
Hol ezrek élnek nyomorogva,
Büszkén ragyogni, fényleni,
De nem tudunk, egy könyet ejtvén,
Busulni milliók keservén
És emberileg érzeni!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Tomor Ferenc (1827-1902): Ima

- A fájdalom könyvéből. -

Uram! Megfoghatatlan
Hatalmad és utad,
Ki nem fürkészi elménk,
Bármily mélyen kutat.

Világokat teremtesz,
S egy pillantás alatt
Porrá törsz nagy kezeddel
Korhadt világokat.

És a mérhetlen ürbe
Veted, mint uj magot,
A melyből uj világ és
Uj élet támad ott.

Talán ez  uj, e szebb, jobb
Világba tetted át
Szerelmem rózsafája
Utolsó bimbaját.

Hogy e korhadt világot
Ne kelljen látnia,
Ha majd reája zudul
Karod boszu-nyila.

Oh, majd ha én bevégzem
E földi életet:
Engedd ott feltalálnom
A drága gyermeket!

Hogy egyesülve zengjük
Dicsőséged dalát,
És egyesülve zengjünk
Nevednek glóriát!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Somló Sándor (1859-1916): Fra Girolamo

 
……. Figyeljetek!
Czellám kövén álmatlanul heverve
A lázadt sátánnal viaskodám.
„Miért e küzdés, test sanyargatása?
Mért henteregsz a durva kőpadon?
U r a d  nem látja hulló véredet,
Panaszló jajgatásod meg se hallja,
Mint pára pusztulsz árván, nyomtalan.”
- Sebzett oroszlánként futék alá s fel,
Szilaj dühvel szakgatva öltönyöm;
Éles szegekből vert övet csatoltam
Testemre, felragadtam ostorom’
S őrült erővel mértem a csapást
Önnönmagamra, míg fogyott erőm
S élettelen’, vérezve földre hulltam…

… Elbűvölő láng ébresztett valóra!
Csodás, vakitó fénysugár-özönben
Tárult ki czellám keskeny ablaka
S a szerteömlő nappárázaton
Lebegve szállt tündöklő glóriával
Magasztos homlokán elém, a menny
Bűbájos drágagyöngye: M á r i a !
Lelkembe hullt szelid tekintetére
Mondhatlan üdv dobogtatá szívem,
Kéjes gyönyörrel csókolám palástját,
Szentelt saruin nyugtatám fejem’,
Mig ő – liljomkarát terjesztve – lágyan
A föld porából hő keblére vont…
Lefoszlott rólam durva föld salakja,
Eltűnni érzém embervoltomat,
Csodás fönség uralta gyönge lelkem’
Az Ur malasztja reszketett szivemben.
A Szüzanya mint gyermekét ölelt,
Csókjával itta forró könyemet,
És szerteömlő holló hajzatával
Kiserkedt véremet törölgeté…
Nyitott szemekkel, mégis félig alva
Bámultam arcza tündöklő havát -
Midőn sápadni kezde glóriája,
Sugáros lénye egyre halaványult,
S átlátszó ködbe válva tünt, szürődött
Sietve át meg át az ablakon -
Miközben bávös hangja zeng felém:
„Bizz  M á r i á b a n, bizz az ég  U r á b a n,
Hallják szavad és látják tetteid!”
A boldogságtól ittasulva – buzgó
Fohász rebbent ajkamról. „Szánj meg, Ég
Csodája, vigy magaddal!”
„Nem! .. Maradj!”
Hangzott – mintegy az égnek ormiról
Az Ur hatalmas, megrázó szava.
- „És teljesitsd mit rád bizok ezennel!
Hirdesd a bűnök sulyos büntetését,
Alázott szentegyházamat emeld föl,
Nevemmel szállj a sátánnal, csatára,
Boldog s szabaddá tedd Itáliát!”…
… Halotti csend!… Az égen sürü felleg,
Fönn a toronyban lágy harang szava,
S én térdre hullva reszketőn susogtam:
„Üdvözlégy!… Ave! Ave Maria!”...

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Dr. Dengi János (1853-1903): Fenyvesben

Ime én is, sorstól annyit üldözött,
Itt bolygok sürü fenyvesek között.
Mélységes csönd. Parányi szél se lendül,
Madár, ha van, az is fészkébe’ benn ül.
Lombzizzenés sincs, nincsen égi bolt,
Miként a sirban, minden oly kiholt…
Megborzadok. Hiába, mindhiába!
Nincs nyugalom, se itt, se a világba’!
Sőt itt a bú és fájdalom nagyobb, -
Most érzem csak, mily egyedül vagyok!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Sziklay János (1857-1945): A vendéghez

Isten hozott, soká nem látott,
Mindig óhajtott hü barát!
Nem leled itt a régi sürgést,
A mulatók harsány zaját,
Oh csöndes most az ősi fészek,
Régtől nem ér vig napokat,
De tégedet a régi lánggal
A régi szeretet fogad.

Ülj ide, öreg asztalunkhoz,
Ne kérdezd: merre tünt
A fürge nép, mely itt tanyázott,
Velünk vigadt és lelkesült?

Beh jól esik megosztani véled
Mindent, a mit még adhatunk.
Együtt ujongtunk egykor; együtt
Most tomboljuk ki bánatunk.

Azt hittük akkor: ősapáink
Öröke, e hon a mienk.
Nem gátol semmi, hogy kivíjjuk
Czélunk, mi dicső és mi szent,
Azóta olyak keritettek
Falánk hatalmat idebenn.

Rosszabbak ők, mint itt dulongott
Tatár, török, német hadak,
Kik azt vitték csak, a mi termett,
A föld számunkra megmaradt.
De ők, bár itt nőttek nagyokká,
Furfangosan incselgenek,
Hogy bitangok kezére játsszák
A féltett ősi telkeket.

Oh védjük meg minden göröngyük!
Ha szüntelen résen leszünk,
Ha erőnk ellenük szegezzük:
Ármánykodás nem bir velünk.
Ha köztünk senkit meg nem ejtnek
Ez árulók fogásai:
Hatalmuk tüstént semmivé lesz
És nem fognak kifosztani.

Dicsőségük hadd harsonázzák
Káprázat és mámor között!
Ők nem vezérek, de kufárok
Kezében bérelt eszközök.
Kerüld pompájuk, a mi hódit,
Ne érintsd fertőző kezük,
Lökd vissza, a mit ők kinálnak:
Rakott táluk, telt serlegük.

De ez a nyájas ősi fészek
Maradjon bántatlan nekünk.
Megóv azoktól, kik gyülölnek
És kiket mi is megvetünk.
Itt a szabadság! Itt a béke!
Mi itt találunk pihenőt.
E levegő megedz, felüdit,
Uj kedvet ád és uj erőt!

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Szemlér Ferenc (1906-1978): A folyondár

Biborszinü kuszó folyondár
Azt mondanám, szép vagy nagyon.
De jól tudom, hogy ez a szín a
Halálnak pírja arczodon.

S ha majd egy-két napnak lemultán
Biborszined sárgára vál
S levéldiszed lehull a földre -
Tudom, hogy itt van a halál.

Tudom… S hogy így lefosztva látlak
S midőn az ég kis könyezik,
Szememben érzem én is, én is
Borus szivemnek könyeit.

Az őszi szél is mintha sirna…
Egy szép leánykát ismerék,
Akácztakarta puszta sirját
A buja gaz befödte rég…

Oly szép volt, mint egy égi angyal,
Oly tisztaságos, oly szelid.
A hangja bűbájos zenéje
Magasba fel, egekbe vitt.

Fekete volt, miként az ében
Vállán leomló dús haja,
A két szeme nevetve-sírva
A tiszta tükrü ég maga…

És egyszer… egyszer… Nem felejtém…
Az évidő már őszre járt,
Hullott a fák aranyesője,
Köd szállta bé a szemhatárt…

Ott ültem ép az oldalánál.
Bohó dologról folyt a szó:
Hű szerelem vagy kincs temérdek,
Kettő közül mi volna jó?…

És akkor… akkor… Halld folyondár!
Szeme alá kiült a pir.
Mit a halál titkos pecsétül
Az áldozat arczára ir.

Szelid szemének tiszta tükrén
A láng is hirtelen kigyult,
Mit a halál törött szemekben
Bucsuszövétnekül kigyujt.

S mikéntha a tünő piros nap
Biborba márt hegyet, mezőt -
E lángban égő rózsa arczczal
Most szebbnek láttam sokkal őt…

S ő csak beszélt tovább vidáman.
Bohóskodott. Végül dalolt
Egy dalt a búcsuzó madárról -
Pedig az ő bucsuja volt…

Aztán?… Miként te most előttem.
Szegényke ő is hervadott.
Szelid türéssel várta, leste
A békeosztó végnapot…

A rózsapír is lassan-lassan,
A hogy neked sárgára vált,
S ő lázban égve, sárga arczczal
Mosolygva hivta a halált…

S mikor kívül a kerti fáknak
Utolsó lombja is lehullt, -
Itt benn az ő szelid szemére
Szintén sötétlő árny borult…

Mondjam-e még?… Kuszó folyondár
Szemem sirva tekint feléd.
Miért is juttatád eszembe
Te szivtelen e bús regét.

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.

Szomory Károly (sz. Trautsc 1865-1899): Haro

I.
Abu Jusszuf, a barna merenid
Véres csatára gyüjté sergeit;
Vitézei a szaraczénusok
Mind vakmerő és bátor harczosok.

Ő maga is harczedzett, hős vezér,
Sok spanyol grandnál bizony többet ér,
Kik kedvüket perpatvarban lelki
És hősiségük szájjal hirdetik.

Félhold sarlóját merre ő vivé,
Ott mindenütt győzelmét hirdeté;
Félt, reszketett volt hire messze-távol,
Hirét követni jött át Afrikából.

És jó, hogy jött; már rég reája vár
Granadában a mór király, Nazár.
Kinek serege félig elfogyott,
Hogy Cruznál megverék a spanyolok.

A két rokontörzs menten egyesül
S a Szierrákon gyorsan átkerül;
Torló csatára most e két sereg
Megindul, mint a bőszült förgeteg.

Nincs irgalom irtó vasuk előtt,
Boszút lihegnek vért szomjanaznak ők;
Pusztitva, ölve, merre elvonulnak
Egyenesen nyugot felé nyomulnak.

És Szevillában nagy lett a avar;
Grandok tanácsa összeül hamar;
Kik eddig vetekedtek, czivakodtak,
Most békén egy fedél alá futottak:

Castro, Padilla, Hinestroza, Lara,
D’Estaro, Luna és az ősz Cabrara
És még sok más, elsők közül való,
Megannyi jő hős s mindnek kardja jó.

De közülök hiányzik egy kiváló,
Castiliának büszkesége, Haro.
Haro, ki sok csatában győze már,
Kinek hős hire szájról-szájra jár.

Haro, kiért a népnek szive dobban
S a kit sok irigy grand gyülöl titokban.
Mért épen ő nem jött el a dicső,
Mikor gyors tettre szólit az idő.”

„Mért épen ő nem jött el, a kevély,
Mikor a honban oly nagy a veszély.”
Morognak, zúgnak egymás közt a grandok
És megkondulnak künn a vészharangok.

„Mért épen ő nem jött el, a daczos?”
Mond a király és szava haragos.
S Padilla szól, Haro mord gyülölője:
„Hát hogyha ő a mórok vezetője?”

Egy szikra kell még és a pernye ég:
Egy szó s kimondva, mi gondolva rég.
Padilla szája kelt szörnyü morajt;
Oh, hogyha Haro hallaná e zajt!…

S tán hallá… Im, az ajtó most kitárul;
Halotti csend lőn és mind odabámul;
Ott álla Haro, a szidott, a gáncsolt.
Poros arczáról a veriték alácsorg.

Oly gyors vágtába jött, mint még soha,
Alóla majd kidült nemes lova;
És hogy most minddel szemtül-szembe áll,
Nem zúg egy hang se, nem szól a király.

De szól Spanyolhon legjobbik fia
S szeme villámlik, mennydörög szava:
„Urak! Jobb volna kardot fogni tán!
Nem szó, de tett segit a hon baján!

Az óra harczra s nem szóharczra int,
Gyorsan seregjét szedje össze mind;
Honáruló, ki percze is haboz, -
A mór már Marchénánál táboroz!”

Egy percz s emúlik s üres a terem
És utolsónak Haro elmegyen.
„Meglátjuk – mond – ki futva a tanácsba
Első volt, első lesz-e a csatába’?”

II.
Marchéna mellett volt az ütközet;
Kevés harcz volt ennél kegyetlenebb,
Oh szörnyü nap, oh gyászos csatatér!
Kevés nap folyt a földre ennyi vér.

Két részre oszlott az arabok serge,
Amazt Nazár és ezt Jusszuf vezette;
Keletről támadt az s ez dél felől
A spanyolok jobb oldalába dől.

De épen ott áll Haro és csapatja
S a nyilzáport nyilzáporral fogadja;
Maréknyi harczos, ámde lelkesült
S vezérük Haro mindenütt elül.

A merre megy, ott a szerencse jár
S merre sujt, ott vér van és halál;
Kardjával öl, szavával lelkesit,
Mikéntha benne ujra élne Cid.

A balszárny is jól állja a helyét,
Bár egy vezér ott most esett el ép:
Lara, a büszke, a sötét vitéz -
Halála könnyü, élte volt nehéz.

Lara helyébe Hinestroza áll,
Derék vitéz és kardja jól talál.
D’Estaro, Castro a spanyol sereg
Más részein vitézül küzdenek.

Mint buzakalász a sarló alatt
Spanyol fegyvertől úgy hull az arab.
De mintha minden holt ujra fölélne:
Ujabb ezer áll vert ezer helyébe.

Igy foly a harcz; egyik se nyer se veszt;
Még áll a féhold és áll a kereszt;
Ez hősiséggel győz az erővel,
Nem tudni még: a koczka merre dől el.

Egyszerre, im, oh rémes pillanat!
Rést tör magának egy pogány csapat
A spanyol sergen, hol Padilla állt,
A ki meghátrál, futva a halált.

De Haro észrevette még korán
És ott terem Padilla oldalán.
„Előre ember, vagy leváglak én!”
Haro kiált, de azt ragadj’ a mén.

„Mellém, vitézek! Győzünk, vagy halunk!
Fusson a gyáva, de mi nem futunk!”
Kiált most Haro és meghalni kész,
Köréje gyül minden spanyol vitéz.

S mint a lavina, mely hegyről letör,
Irtó utjában mindent elsöpör:
Ugy zúdul a spanyol had a pogányra
S az futva fut, fegyverjét félrehányva.

De most Jusszuf sem álla tétlenül
S az üldözőkre hátulról kerül;
Nem tudni most:űz, vagy fut a spanyol?
Elől vért ont és hátul vére foly.

Ekkor megfordul Haro és seregje
És visszacsap az ujjongó tömegre.
„Allah! Al ilah!” ordít a nomád;
„Isten segits” – rá a spanyol kiált.

Mégegyszer győzni, vagy elveszni ma:
Minden keresztény harczos jelszava.
És mintha ép csak mostan kezdenék,
Oly lankadatlan küzd tovább e nép.

És Haro most is mindenütt elül,
Körüle a pogány vértóba dül;
Csodálatos hős, semmitől se retten,
Ezer sebet ejt s ő sebezhetetlen.

S mint két felhő, ha összetornyosul:
Birokra kél a két sereg vadul;
Bősz, fékeveszett embertömkeleg,
Minden csapás kiolt egy életet.

Egy sem kegyelmez s nem vár irgalomra
Haldoklók hörgve hullanak halomra;
Kard kardra csattan és pajzs pajzsra pattan
Száz jajszó hallik minden pillanatban…

De Jusszuf serge ingadozni kezd,
Megfordul, fut – im’ győzött a kereszt…
S nem látja senki – mind amarra száguld -
Hogy Haro most fordult le ép’ lovárul.

III.
Elmult a harcz, elmult a rút viszály;
Szabad Castilja, szabad a király;
De e szabadság, oh, mi drága volt,
Érette hány jó hősnek vére folyt!

Oh jaj, hogy ennek így kell lennie,
Békének harczból kell teremnie;
Oh jaj, hogy egy föld testvérfiai
Nem szünnek egymás vérét ontani!…

Hány asszony várja férjét a csatából;
Hány anya les hirt elmaradt fiáról;
De hir se jő és ő maga se jő,
Mig enyhet hoz tán búra az idő.

A deli hősök hova lettenek?
Az is elvérzett, ez is elesett;
Emlékük szentség, nevük imaszó,
Ihlett utódok ajkán hangozó.

S a sok közül, ki ottan sirba szállt,
Egy-két siratót mindegyik talált;
De mikor Haro veszte hirét hozták:
Mindenki sirt, gyászolt az egész ország.

Neve ezer ajkon jajjongva hallott,
Halála ezer sziven átnyilallott;
de legtöbb könyüt egy hullatja érte:
Lucilla, Haro ifju felesége.

Tetőtől-talpig gyászban, egyedül,
Vára termében szép Lucilla ül:
„Oh, hol van egy, csak egyetlen barátja
Ki vérét folnyi, éltét fogyni látta?!”

És Luna jő, a király hirnöke:
„Búdban vigaszt küld a király kegye!
Törüld le könyed, örömhirt hozok:
Félóra mulva maga jőni fog!”

Kétélü szója kelt hamis reményt:
Lucill’ szemébe visszatér a fény;
„Azt mondád: jő; Haro jő, láttd őt?!”
Bút tettet az: „Én láttam a dicsőt!…

Én láttam őt, úgy küzdött, mint oroszlán,
Vitéz vasával ezer sebet osztván,
Én láttam őt, oh jaj, hogy úgy esett,
Melléhez kapott, aztán elesett!”

„Meghalt! – kiált Lucilla – jaj nekem!
Özvegy vagyok hát ’s árva gyermekem;
Hagytál vón várni, türni véghetetlen,
Mért jöttél, hogyha szavad oly kegyetlen!”

És Luna nagy kenettel így felel:
„Egyik szavam sujt, másik fölemel!
Oh, boldog nő, kinek ily férje volt…
De béke légyen azzal, a ki holt.

Hiába sirunk; az fel úgy se kél…
De uj gyönyör vár arra, a ki él!
Oh boldogabb nő, ki vigaszt talál - 
Félóra mulva itt lesz a király!”

Lucilla büszkén fölemelkedik
És fölszáritja omló könyeit:
„Mondd a királynak: jobb ha nem jön el,
Itt nem örömre, itt csak búra lel.

Mondd a királynak: kripta lett e ház,
Minden faláról lerikít a gyász;
Mondd a királynak: templom lett e lak,
Hová nem jönnek, imádkozni csak.

Mondd a királynak:  köszönöm kegyét -
Ne vigasztalja Haro özvegyét!”
És Luna rája gúnyosan kaczag:
„Mondd a királynak: hogyha jő, magad!”

IV.
És napok mulnak, évek elvonulnak:
Sirok mellé uj sirok domborulnak…
Oh, gyászos törvén ezen a világon,
Hogy az embernek élete csak álom;

Hogy itt a földön minden percz halál;
Mindenki meghal: koldus és király,
Bünös, ártatlan, gyönge és hatalmas -
S emlékük: példa, sanyaru, siralmas…

Rohan a kor és száguld az idő,
Sötét a mult és kétes a jövő
S ki a jelennek máma még örül,
Talán már holnap koporsóba dül.

Nazárt is ilyen váratlanul érte
Végső órája; már-már száll az élte,
De mégse tud meghalni… Szörnyü nézni,
Hogy végtusáját mennyi kin tetézi.

Ott fekszik hörgve: már szederjül arcza,
Forró szeméből kirí lelki harcza;
Megilletődik mind, ki körülállja,
Hogy milyen kínos és nehéz  halála.

Egy perczre eszmél most; beszélni óhajt…
Ajka remeg és keble küzdve sohajt:
„Egy rab… a vár… legmélyebb tömlöczében…
Gyorsan… meghalok… hozzátok elébem!”

Rohan őrülten a rabszolga nép;
Egy percz elég volt; im a rab belép;
Belép s megáll s a mint körültekint,
Nem tudja: álom, vagy való-e mond?

Ki ottan sorvadt hosszu éveken
A börtön nyirkos sirboltjába lenn.
Nem tudja: honnan jő e fény, sugár?
Nem tudja: él-e, vagy meghalt-e már?

Hát hogyha őt itt látná állani
A Sierrákon tulról valaki?!
Bizony, azt hinné, hazajáró lélek,
Sirjából ébredt borzasztó kisértet.

Egy perczig néma, mint ki kétkedik,
Aztán megrázza rabbilincseit.
„Vegyétek le – szól – ha szabad vagyok,
Rabláncz gúnyolja a fényes napot!”

S leoldják róla a bilincseket.
„Adjátok vissza kardom, vértemet!
Hadd álljak itt, mint férfiu szokott,
Hadd érzem ujra, hogy Haro vagyok!”

E szóra összenéz a sok arab…
Valóban Haro, Haro ez a rab?!
Oh, hogy megtört! Ősz a haja, szakálla,
De büszkén hordja még fejét a válla.

Rozsdás kardját is od’adják neki,
Magához vonja, csókkal illeti;
Mint szép játékszert elbeczéz a gyermek
És örömében könyei peregnek.

És odalép a haldokló királyhoz:
„Haro megbocsát, Haro meg nem átkoz!
Bár bebörtönzél gyáva gyülöléssel -
E percz fölér ötévi szenvedéssel!

Le nem győztél, bár börtönödben ültem,
- Lovam elesett s én megsebesültem.
Harczban nem tudtál győzni énfelettem,
De most legyőztél, most legyőztél engem.

Te visszaadtad szabadságom, kardom:
Emlékedet én tiszteletbe’ tartom;
Az én napom fölkél – tied leáldoz,
Haro megbocsát, Haro meg nem átkoz.”

V.
Granadából nagy út van Sevilláig,
Haro lovával meg sem áll odáig;
Utközben ezer gondja, gondolatja
Mint gyermeket a bölcső, elringatja.

Mi lett honából, a mióta távol?
Mi lett nejéből, gyönge kis fiából?
Ijedni fognak és örülni fognak,
Hogy visszatér, kit halottnak gondoltak.

Nevetve sir majd drága felesége,
Felnőtt fia és sok öreg cselédje;
S ő szépen sorban megöleli őket
S majd elfelejtik mind a zord időket.

Nem is gondol most búra, bajra, gyászra,
Hiszen elég volt már a sors  csapása;
Ki türve tür s ki Istenéhe’ fordul:
Azzal az ég nem bán’ örökre zordul.

Már este lőn, hogy a kastélyhoz ére;
Hogy dobban szive, hogy pezsdül a vére!
De most megáll s a várra föltekint,
És mintha kétely szállná meg megint.

Gyorsan leszáll elfáradott lováról
S balsejtéssel az ablakokra bámul;
Mért nincs sehol egy biztató sugár?
’Sz korán van még, hogy mind aludna már!

Mért oly sötét a vár, mért oly mogorva,
Mint hogyha benne élő lény se volna?!
Még mit se tud, még mit se hall, se lát,
S már érzi szive szörnyü viharát.

S mikor a márvány-lépcsőn fölrohan,
Elébe riadt denevér suhan;
Csend mindenütt, csend s iszonyu sötétség,
Csak a folyosó visszhangozza léptét.

S ki annyiszor állt dúló harcz tüzébe’
S oly sokszor nézett a halál szemébe,
De nem tudott rettegni sohasem -
Most azt megszállja fojtó félelem.

S a mint a bántó nagy sötétbe néz.
Lázas képzelme képeket idéz…
Mint hogyha árnyak lengenék körül…
Lélekzete elakad, vére hül.

Borzasztó álom… Álom biztosan…
Hiszen Haro még Granadába’ van…
Sötét börtönnek padmalába’ lenn…
Kezén a rabláncz… oh, de nem, de nem!

Keze szabad s ő maga is szabad…
És mégis… jaj! Ha szive megszakad…
Feljajdul most: „Hát nincs itt senkisem?”
S tompán felel a visszhang: senkisem.

Haro megborzad és előre tör,
Mint a kiben az őrület kitör…
Aztán megint megálla… visszafordul…
Neszt hall… figyel… egy ajtószárny csikordul.

Egy ember ott mécsessel kezébe’ jön…
Ah, végre élet! Végre fényözön!…
Ugy véli, mintha fölismerte vón:
„Pedrő! – kiált – hű fegyverhordozóm!”

S felé siet… Az áll és megse mozdul,
Csak ajka mormol: „Ments meg a gonosztul…”
„Ember! – szól Haro – most felejt nekem:
Hol van Lucilla, hol van gyermekem?”

E szóra Pedró térdeire hull:
„Uram, uram! Ne nézz rám oly vadul!”…
„Kelj föl s beszélj!” – felel Haro sötéten
S a kín – úgy érzi -megkövült szivében.

„Kelj föl s beszélj, nyugodtan hallgatok:
Még mit se mondtál s már indent tudok…
Meghaltak?!…” tompán hangozik a szó;
„Meghaltak…” - nyög a fegyverhordozó.

És Haro arczán egy izom se rándul,
Meredten áll s a levegőbe bámul;
Ha most szemébe csak egy köny jöhetne,
Talán e könytől szive megrepedne.

„Alig hogy téged sirva elsirattunk,
Disz, pompa közt egy hirnököt fogadtunk:
Disz, pompa közt jött aztán a király
S disz, pompa közt jött véle a halál…

Aznap történt… OH, most is borzadok,
Ha arr’ a szörnyü napra gondolok!…
Nem t’om, mit mondott, mit tett a király,
De aznap óta sirbolt lett e vár…

Lucill’ megőrült… sírt és jajgatott…
Kérdők: mi baj?… ő némán hallgatott…
Aztán ölébe véve kis fiát,
Ott… a toronyból  leveté magát…”

És itt Pedró szava sirásba fult;
De Haro szeme lázasan kigyult:
„S a király?” – „Elment s nem jött vissza többé
Hiszen királyi vágyait betölté…”

VI.
Sancho királynak fényes udvarában
Foly a vigasság, mulatás javában;
Szállnak az órák pajzán kedvtelésben,
Duhaj grandok és szép donnák körében.

Kaczaj hangzik a ragyogó terembül,
Pohár, pohárhoz  váltakozva csendül:
Széles  jó kedve vagyon a királynak -
Mit is keresne ily helyen a bánat?!…

Égnek az arczok, a szemek ragyognak,
Bortól, mámortól a szivek dobognak,
Mintha örökké tartana a máma -
Ki is gondolna mostan a halálra?!

Egyszerre im’, a függöny szerte lebben
És síri csend lőn a zajos teremben…
Halványul, reszket a sok donna, báró,
És a király borzadva sugja: „Haro!”

Kivont karddal, dult arczczal, haloványon
Előbbre lép az s megszólal harsányon:
„Valóban: Haro, úgy van én vagyok…
Bámultok ugy-e?!… Rég nem láttatok…

Talán egy kissé rosszkor is jövék…
Vagy azt hivétek, régen meghalék?…
Sirnál borzasztóbb börtönsirba nyögtem,
De nem haltam meg – ime visszajöttem…

Oh, jobb lett volna a csatába veszni,
Mint kedvesim most hasztalan keresni…
De sirom álma sem lett volna hosszu,
Nem hagyott volna nyugvani a boszu.

Onnan is visszajöttem volna máma,
Ide, közétek, szörnyü számadásra;
Ide, közétek, ide a királyhoz,
Ahhoz a gyáva, gyilkos paráznához…

A ki, míg én a  honért szenvedék,
Földulta házam szüz becsületét;
Beszennyezé, bemocskolá nevem,
Megölte nőmet, drága gyermekem.

Tehozzád jöttem, hallod-é király!
Szivembe’ boszu, kardomon  halál…
Te koronás gaz, biboros lator,
Védjed magad, vagy Haro eltipor!”

Kiált s vadul támadja a királyt,
De az jókor fölfogja a csapást;
S mikor másodszor a királyra csap:
A grandok mind rá kardot rántanak.

Forrás: Magyar Szemle Emlék-albuma 1888-1898. Kiadta Kaczvinszky Lajos. Bp. 1898.