Gloria victis! Dicsőség a legyőzötteknek! Ti győztetek, akik elestetek!
S Tied az örök dicsőség, nemzet ébresztő költője, nép talpra-riasztó dalnoka harc előtt, bajtársuk a csatatéren, osztályosuk a halálban, közös sírban, föltámadásban, halhatatlanságban!
Nem Petőfi dicsősége öregbítéséről, hanem a nemzetéről van szó. Szobor és ünnep már ahhoz nem tehet. Taroljon az idő körültünk mindent pusztává: Petőfi neve oly magasságban fog emelkedni Európa nagy nemzetei előtt, mint Pompeius oszlopa az afrikai sivatagon.
Igen, ez ünnep magasztossága onnan, hogy nem egy költő dicsőségét növeljük, a nagy szellem nagy tettei emlékét emelve örök ércből: hanem egy egész nemzet, az ezredéves magyar haza büszkesége ragyog föl a mai ünnepen, tudatában annak, hogy a művelt nyugat több ezeréves története lapjain a legtündöklőbb alakok közt a legelső sorban ott ragyog a mi Petőfi Sándorunk, aki itt halt meg, s itt áll halhatatlansága jelképében.
Nem, nem a fiú Petőfi dicsőségének: az anyanemzetnek örömnapja ez. És lelkesült örömünket a legmagasztosabb ünneppé varázsolja a hely, hol a nagy ember szentelt emlékének áldozunk.
Idefönn „áll egy szobor, magas hegy tetején”… s odalenn, a közel síkon halt hősi halált ő, a harc mezején…
Nagy szellemének remeklései már bírták az ország bámuló tiszteltét. Március 15-kén a lángész és bátorság dönthetetlen erejével hatalmas alapján vetette meg függetlenségünk kivívásának, s ő a népszerűség legmagasb polcára emelkedék; boldog és istenült lehetett a Pyeridák szent berkében, a költészet és szerelem rózsaágyán; de ő, a fiatal házas, elhagyta szeretett hitvesét és eljött Erdély bércei közé harcolni a szabadságért,meghalni a hazáért.
Az igaz, szép, nemes kultuszának szentelte éltét, és a harc riadóját maga harsantván meg: letevé örökhírszerző tollát, habozás nélkül kibontakozott a családi élet boldog öléből, hogy kezében karddal a csaták ágyúdöreje közt is vérbetűivel bizonyítsa szavainak szent igazságát, adjon példát azoknak, akiket lantjának hangjával föllelkesített.
Mert nála a költemény nem volt hazugság, - egy volt az életével, jellemével és tetteivel, és mindez igaz volt. Azért a legnagyobb költő, mert ízről-ízre az. A szabadságharc költőjével egy volt benne a honvéd. S a költő szobrától csak arasznyira a csatatér, hol a vele elhullt dicső bajnokok emléke áll. A szabadságért meghalni nem áldozat: de ő csak e halál gondolatában élt. És ama szent föld, hol vágya teljesült, amit „gondolatában” kifejez, amit jutalmul kért, hogy megáldhassa átkos életét: „Ott essem el én!…”
És elesett, semmivé lett, egészen elenyészett, eltűnt a hazáért és szabadságért vívott végső csatán, hogy örökké éljen mindenütt s egyetlen paránya se vesszen el soha.
Itt, hol egy dicső élet hős halálban nyert megigazulást, a nagy Petőfi ártatlan lelke a mennyekbe szállt, az ő élete s halála fölötti ábrándozó elmélkedés az ima magasztosságára emelkedik.
*
Nincs költő, kinél a bírálat oly egy lehetne a magasztalással, mint Petőfinél. E költőt csak a legszebb dicsénekben lehetne jellemezni. S jelleme oly egy a népével, hogy minden dicséret annak is szól. Volt világhírű dalnoka a hazának, volt a szabadságnak, volt a szerelemnek, bornak, a természetnek, családi érzésnek; kitűnő egyikben a magas képzelet, másikban a mély gondolat és érzelem, harmadikban a csillogó humor, negyedikben a sötét gúny: - de nincs több oly bánya, mint Petőfi szíve, mely minden nemes ércet és minden drágakövet megtermett maga, dúsabban, mint a többiek: s még kifogyhatatlan egy igazgyöngyben: a tiszta erkölcsi épségben. Mert Petőfi jelleme és költészete a magyar nép maga, - innen szerfeletti nagysága és örök volta.
Ő az Alföldet – a tiszta Magyarországot –, természeti bűbáját, egyéni, önálló eredetiségét s a nép csodálatos épségét s őserényeit rögzíté meg örökre, de nem bebalzsamozó holt mesterkéltséggel, hanem költészetében élőn. És a népiességet emelte legmagasabbra; - mintha az nem is volna művészet, annyira természetes; - művészete hatalmával a népajkon élő őserejű nyelvet irodalmivá jegecesítette, hogy ragyogó kristályaiban gyönyörködjenek a nemzedékek.
Műveinek hangja, eszméi előadása, a kedély elragadó üdesége oly tiszta, mint a tengerszem: azt hinnők, hogy fenekére látunk, de mélységébe nincs búvár, aki leszállhasson. Gondolatolvasáson töri fejét a század vége: itt mindenki tisztán olvassa a gondolatot soraiból, s az, összhangzó szépségében mindenkit magához emelve, mindig megmozgatja a nemesebb érzés húrjait. S nem a dölyf magaslatáról tekint az olvasóra. A legegyszerűbb nép fia s legbölcsebb tudós egyformán élvezi bűvös zengzete ellenállhatatlan varázsát. Olyan ő, mint a legenda csodatevő Krisztus-képe, mely minden embernél, kicsinél és nagynál, egy fővel volt nagyobb (mert az isteni ige előtt is egyformán hajolnak meg a népek milliói s fogadják meg tanítását.), - de nagyobbá a keresztfa emelte, melyet viselt életében és mélyen kiszenvedett az emberiség szent eszméiért.
A durva önkény törpe viadorai azt hiszik, hogy kéjelegve a hatalom kegymorzsáinak osztogatásában, ők emelkedtek a dicsőség talapzatára, s a nemzeteket igába hajtva, önmagokat emelték föl és korukat tették naggyá. De azon lelki óriások, akik magukhoz, nemes lelkületök magasságához emelnek milliókat: ezek az egyenlőség igaz apostolai!
*
Petőfi igéi 48-ig az ó-testamentumot jelentik; 48 március 15-ikétőla magyar nemzet evangéliumát. S az első nemzetek első szellemei jöttek üdvözölve elébe. Erkölcsi épségében rejlik fensősége, ez teszi legnagyobbá Petőfi költészetét. Ebből fakadt szabadság- és honszeretete s művészete, - az oroszláni, dacos erő: védni őseink szerzeményét, a hazát. Ez a legszentebb sző előttünk. S a magyar azért imádja úgy hazáját, mert ezek az ősok alkották, ezért haltak, s ez temetőjük, - az ősök nagyságát pedig jól tudjuk, végtelen büszkék vagyunk rájuk a múltból, s ezt követeljük a jelentől. Ez erkölcsi fensőség elismert, ez lett Európa legelső népei közé a nagy múltban s képezte szilárd alapját a birodalomnak,mely Szent István koronája alá foglaltaték, s ez tette, hogy az ezredév nem az öregség jubileuma, hanem a szilárd férfiasságé.
Petőfi jellem és élete példa nekünk, a népnek: e jellem tiszta forrás az eliszaposodott, romlott korban, hol a romlottság elvei már-már jogszabályokul hirdettetnek. Ősbecsületessége, úgyszólván szegénységi fogadalma, nélkülözései, - és eszméiért önfeláldozási készsége: az erényeket kell Petőfi szellemében ünnepelni s az ünnepléssel megőrizni. Érzése, verse, tette, jelleme ugyanaz, s nem választhatni el a költő szárnyalását a hazafi törekvéseitől, s nem képzelhetni lantját élete nélkül, mint a napot sugara nélkül. A napnak vannak homályos foltjai, lángelméknek kórjaik: nála minden ép és fény, mert minden eszményi, semmi sem salak. A földdel csak egy pont köti össze: a haza földje, de ez nála a leglélekemelőbb eszmény.
Ő mindazért együtt harcolt, ami csak ideális; s nincs ideál, mely valaha emberszívben fészkelt, hogy az ő szívéből elő ne zendült volna. Ezért ő a mi eszményünk, a költők eszményképe, a költők költője. Ezt nem volt képes sem a zsoltáros király, sem a caesari Róma ódaköltője, sem a keresztény lovagkor s az újabb századok dalnokai elérni: csak a modern demokrácia, a népszabadság Petőfije. Az író, aki tettekben, életben, humanizmusban nem követi: remek tollal se harcol Petőfi táborában. Aki ajkán szabadságot,nemzetet, férfias jellemet, becsületet hordva, szívében szolgai és önző. Nem híve neki!
Félszázad alatt, - mintha egy évezrednyire távozott volna tőlünk. Vissza, Árpád seregébe. Mert az ő lelke viharzott át akkor a honfoglalók keblén. Még csak félszázadja, - és már Isten, király, s az országok bírája, a történelem szentesíti a Ti küzdelmeteket, a szent háborút, a Te tollad és kardod munkáját. Az egykori harcon ellenségünk legádázabb barátja, bármily kolosszus, erkölcsi szükségét érzé az engesztelésnek e bölcsen és szívesen, ezeréves államéletünk üdvözléseül: éjszak császárja Rákóczi kardját küldé el a 49-iki invázióból fennmaradt népgyűlölet gordiusi csomóját kettévágni.
Ez is az ő igazolásuk: hogy a magyar államférfiúi bölcsességnek – melyre századokon át nemcsak magunknak, hanem Európának is szüksége van –, a szabadságharc nem volt megszakítása, sőt erős kapocs a láncszemek közt. A szabadságharc vérbíború hajnalának köszönjük a béke és jog áldásos napját, - s ennek volt költője Petőfi.
*
Oh, mily találkozás! Oh, mily találkozás!
A szabadság leigázva mindenütt s a haza megtámadva mindenfelől, kívülről, belülről.
„Lánc csörg minden kézen, csupán a magyar kezében cseng a kard.”
Petőfi is magyar volt, - és a fiatal katona itt, Erdély bércei közt borult keblére az ősz vezérnek, a lengyel szabadsághősnek, Bemnek, mint szerető apa és fiú, kik nagyon rég nem látták egymást, pedig még sohase látták, és nem látták többé soha.
A törékeny alakú költő és a roncsolt tetemű tábornok eggyéolvadt szívök mérhetlen hősies lángjában. Két villám csókolózása volt ez, melyek aztán sújtottak s elenyésztek. Osztrolenka hőse a távoli idegenből kelt át a határbérceken, hogy a nemzetszabadság nevében összeforrva a testvérrel, legdicsőségesebb vezére legyen a magyar szabadságharcnak. S az Alföld költője a bércek közt őérte zendíté meg lantját a legszebben, ez is legszebb verse volt neki, - határtalan gyöngédséggel szól a vízaknai csata után a nem rettenthető vén hősről, kit csak sebei tartottak életben s tagonkint kellett lovára ültetni. E vers minden sora forró könnyektől nedves csókokat lehel az ősz bajnok összetört tagjaira s a költő dacos szeme hűséges alázattal csügg vezére lángeszű tekintetén.
Oh Bem, vitéz vezérem
Dicső tábornokom!
Lelked nagyságát könnyes
Szemekkel bámulom!
S ha volna ember, kit mint
Istent imádanék:
Meghajlanék előtted
Térde, meghajlanék…
Mint az argonauta hősök, Castor és Pollux, úgy egyesültek a harcban, hogy mint csillagár ragyogjanak együtt az égen.
Oh, mily találkozás!
Te hoztál össze minket! Nem is tudja úgy egyesíteni a nemzet fiait senki, int Te! A testvérek, magyar és székely, érted jöttek ide, ki az alföldi síkról, hol születtél, szintén e hegyek közé jöttél – meghalni. A nagy Magyarországi levén bölcsőd, sírod a kis Erdélyi lőn, hogy e szent hamvakkal még egységesebbé tedd az egy hazát, benső kapcsa légy uniónknak a nemzeti fejedelmek földével, a Báthoryak, Bethlenek, Bocskaiak, Rákócziak birodalmával!
Eljött hozzád a magyar, kihez így szólsz: „Talpra magyar, hí a haza!” s a székely, kihez úgy szólsz: „Nem mondom én, előre, székelyek! Előre mentek úgy is, hős fiuk!”
Az idő bércei, a századok, amint Te írád, örökre zengeni fogják neved. Mi azt akartuk megtudni: itt, Erdély e bércei visszhangozzák-é még egy félszázadév nagy és dicső eseményeit, Bem ágyúdörgését, Petőfi tárogatóját, a magyar hősök elszánt rohanását a szabadságért, melynek azok is hasznát veszik, akik ellene voltak?
És egymást végre átölelve kiáltjuk: „Nem igaz, hogy a magyar testvértelen!”
A róna sasai, a magyarok, itt találják a bérci sasokat, a székelyt. De oh költő, halhatatlan, győzhetetlen véreink odafönn vannak körötted, az istenek honában. Az ős hunok járnak fönn, a havas Hargitán viharozva, a felhős Detonátán mennydörögve s a zimankós Nemere szárnyalni lezúgva. S a Te lelked is itt lelkesít, suttogva és harsogva, kibűvölvén, édes testvéreinkké tetted az angol, francia, német Géniuszt, a magyar nemzetet pedig büszkévé műveidre, mint az angol Shakespeare-re, az olasz Dante-re, a görög Homér-ra, a német Goethe-re. És ismételhetjük, hogy a világ birodalmán a három legnagyobb szellem triumvirátusa osztozik: Shakespeare szilárd erejéé a föld, Dante mély lelkéé a tenger s a te szárnyaidé a lég, az ég, a végtelenség, a dal és szerelem és szabadság világa!
Csak alig ötven éve a dicső 48-nak, - s oh, mily viszontlátás! A szászlakta földön állva fönn, viszontlátod ércszemeiddel Székelyföldön magasló ércalakját Bemnek, vitéz vezérednek, dicső tábornokodnak! Viszontlátod a székelyt és magyart együtt a békében, s látod a Szabadságot a magyar hazán. Többet is fogsz Te látni még! Lehetetlen, hogy az idők istene megtagadja a véreddel öntözött földtül az áldást, hogy rajta e hon minden gyermekélnek testvérisége felviruljon!
Tekints, segesvári őrszem, Budavár felé; népfia honvéd és költő itt a határvárnál, ints üdvözletet karddal a népfia honvédnek a fényes királyi várlaknál. Az első győzelmet az képviseli Buda várfokán, az utolsó, örök diadalt Te itt, Segesvár ormán. A királyt és nemzetet őrzitek ti kelettől nyugatig, s legjobb határőr vagy Te költő, ki dicsőségünk határkövét édes, hatalmas, bűvös erőddel kiterjesztéd a világ végéig!
Nem vagy Te lenn a földben soha; itt vagy helyeden fönn, ahonnan beszélhetsz Bemmel Aleppo felé, Rákóczival Rodostó felé és Attilával a csillagok felé! Ez a hely, ez a társaság való Neked, hol fényes homlokod körül villámok játszadoznak és lelked elmereng a téli orkánok vad süvöltözésén, - de lenn a nemzet új tavasza virul mosolyogva, viharnak feldúlhatatlanul. Majd tudod Te, mikor rántsd ki kardod és kiáltsd ég-földrázó riadással: „Talpra magyar, hí a haza!”
Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 31. szám, 1899. júl. 30.
