Ábrányi Emil (1850-1920): A nyolczadik tőr – 1898. szept. 10. )

Tövisből volt királyi koronád,
Fájdalmas szived hét tőr verte át,
De éltél s hordtad mind, mind a hetet,
Bár gyötrelmes kín volt életed,
S komor Kálváriáddá lett a föld -
A nyolczadik túr íme most megölt.

Halott vagy hát! Meghaltál messze, távol!
Miért is mentél el a magyar hazából,
Most nem siratnók gyászos, kora véged!
Hűségesen megvédett volna téged
Minden magyar, sőt bátor, büszke hévvel
Megváltott volna önnön életével.

Bár fönn lebegsz mér, mégis ugy-e látod,
Sír a magyar! Ó, ez a nép imádott!
A könyet, a mit lánczunkra hullattál,
És a mit a haza bölcsének adtál,
Mint tündöklő királyi ékességet:
Most millió szem adja vissza néked!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 38. szám, 1898. szept. 18.

id. Jankovics Marcell (1784-1949): A vén kocsis

Megy a szekér lassan nyikorogva,
Két kiszolgált ló van belefogva;
Vén kocsisa nógatással hajtja; -
Szint játszik a rongyos dolmány rajta:
Gyalog vánszorg fujó lova mellett,
A szekéren helyből már nem tellett,
Vagy talán a lovait sajnálja?
- „Gyí te Csillag, gyí te szegény sárga!”

’Jancsi bácsi, hova megy kend, mondja?
- „Zsákot viszek simonyi malomba” -
’Emlékszik-e? Kend vitt engem erre,
Ment a hintó porfelhőket verve…
Jancsi bácsi a zöld vetést nézte,
Azt mondotta nékem fütyörészve:
Ifiuré a virág a madárka’…
„Emlékezem. Gyí te szegény sárga!”

’Zúzmarás volt a fák száraz ága,
Piros gyönggyé festé nap világa;
Puha hóba szánkónk nyomát véste,
Messze hangzott Csillag csengetése -
S visszatértünk csípős, fagyos este:
Karácsonyfám Jancsi bácsi nyeste…
S otthon anyám lágy kaláccsal várta’ -
„Emlékezem. Gyí te szegény sárga!”

’Emlékszik-e, őszi nap volt épen,
Könyharmat ült mindannyunk szemében,
Jó apámnak kellett messze menni,
Útra, melyről vissza nem tér senki!
Nem szerette kelmed azt az útját,
Igazítá vissza kocsirúdját!
Jancsi bácsi, olyan lassan járta’…
„Emlékezem. Gyí te szegény sárga!”

’Emlékszik-e, tavasz napkeltével
Hogy robogott tánczos négy pejével!
Ősz bajuszát mily hegyesre fente -
Vállán lebbent szép, zsinóros mente;
Esküvőre boldog szerelemben
Kelmed vitt el angyalommal engem -
Templomajtón tisztelendőnk várta’…
„Emlékezem. Gyí te szegény sárga!”

„Emlékezem régi jó időre,
Emlékezem czifra esküvőre…
Ez a dolmány sokszor elmondja -
Mint én magam, oly hitvány most rongya -
Mutatja a czifra paszománt ott,
Hogy gazdája szinte gazdát váltott;
Mindkettőnket húz minden fa ága…
„Gyí te Csillag, gyí te szegény sárga!”

„Lovaim is kiszolgáltak sorra,
Ez a rudas – amaz gyeplős jobbra -
Reszket kezem, - fáj a szemem, lássa,
Ráborul a nap fogyatkozása!
Uj uramnál tört butor vén szolga,
A nyomorgás egyedüli dolga;
Jó ágy lesz majd nékem a sír árka…
Gyí te Csillag, gyí te lusta sárga!”

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 37. szám, 1898. szept. 11.

Oláh Gábor (1881-1942): Rózsás kedvem…

Rózsás kedvem pillangója
Ugyan merre jártál?
Mit bánom én – csakhogy itt vagy,
Csakhogy visszaszálltál!
Szállj le ide a szivemnek
Közes-közepébe,
Verőfényes jókedvemnek
Puha kis fészkébe!

Be más nap is virradna rám,
be boldog is lennék,
Ha te bohó kis csapongó
Nem szállnál el innét!
Csakhogy félek, attól félek:
Sohsem érem ezt meg…
Pajzán élted egy rövid nap:
Holnap sírba tesznek!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 36. szám, 1898. szept. 4.

Teveli Mihály (1867-1934): Diákélet

 
Ittam én is a küzdelmek poharából,
S mondhatom, hogy én is szenvedék;
Alig tudnám szerit-számát a sok bajnak,
Melyet vállaimra mért az ég.

… A gyermekkor öntudatlan boldogsággal
Sólyomszárnyon fürgén szállt tova;
Mig a Múzsák nem öveztek, bú tövise
Szivemet nem vérzé meg soha.

Kis falunkból, a hol addig hős vitézként
Nagy tetteket vittem végbe én,
Tornyos házak közé jöttem s tudja Isten,
Ott a nyúlnak lelke szállt belém.

Míg szívemben haza-haza szálltam néha,
Könnyem csillant könyvem lapjain.
S ráadásul, ha meglátták kényezésem,
Eldöngettek lakótársaim.

Az anyag, a földi gondok nem kínoztak,
Csupa szellem, csupa tűz valék.
Pénz nélkül is boldogultam s nem ártott meg
A szűk ebéd: leves, főzelék.

Mint a hogy az ég szokott, ha felhők járnak,
Úgy lett lelkem víg meg szomorú,
Majd az Aetna súlyos terhe nyomta főmet,
Majd a képzelt babérkoszorú.

Óh és mégis hogy örültem ott a létnek!
Hogy szőttem a jövő terveit!
Éreztem, hogy új világrészt fedezek fel,
Ha munkámban Isten megsegít.

Most az életgondok tengerárja környez,
Álmodozni nem igen lehet…
Csak úgy lopva álmodom át néha-néha
Az eltűnt szép diákéveket.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 35. szám, 1898. aug. 28.

Váradi Antal (1854-1923): A régi könyv

 

Szegény anyának egy kis könyve van.
Lapozgat benne únos-untalan.
Kopott, elsárgult lapja és kötése.
Nem dobja el, - el nem dobhatja még se!

Késő vénsége oly magános, árva,
Minden reménye rideg sirba zárva.
Férj, gyermek és rokon elköltözött.
Egy maga van, emlékei között.

De nem… nincs oly egészen egyedül.
A kis könyv véle van!… El-elmerül
A megfakult lapok fölébe dőlve,
Pedig nem olvas egy betűt belőle.

Apró nyomás, kopott papír nagyon.
Könnyes szemét, mit a kor súlya nyom,
Olvasni hasztalan erőlteti.
Más írás int a kis könyvből neki.

… Az első lap kis, száraz nefelejtcse
Ott van, hogy ifjúsága emlékét rejtse…
… A második s a harmadik lapot
Két rozmaring, mit mint jegyes kapott.

A negyedik s a többi lap sorát
Fátyoldarab díszíti.. még odább
Az első gyermek aranyhajzatából
Egy fürt… körötte temetői fátyol…

Megint egy hajfürt, barna kis gyerek
Viselte!… Nézi, s úgy elkesereg…
Zoltán fiam!… édes egyetlenem,
Hogy téged el kellett veszítenem…

Aztán jön egy levélnek töredéke,
A férje írta… évek messzesége
Van e fakult lap s a jelen között.
Írója messze, messze költözött.

A diadalmas évek kelte rajt…
Ezer nyolcszáz negyvennyolcz… felsóhajt,
S előtte áll a végső út, a melyre
Férjét kisérte szivtépő keserve…

… A sárga lap kezében reszket… reszket.
Redős kezével halkan vet keresztet…
S imát mond… ó… e szörnyű gondolat.
Honvéd-atilla… a bitó alatt…

… S fordít tovább… egy-két száraz fűszál.
Ott nőtt a vesztőhely lábainál.
… Aztán jön egy sötét repkénylevél,
a melynek törzse drága síron él.

… Babérlomb végül ama koszorúból,
A mély a vértanúk hamvának hódol.
Mit érczszobrukra egy nemzet rakott.
Hisz néki is babért áldoznak ott!…

Nincs több a könyvben. Végig levelezte…
S aztán redős kezével ujra kezdte,
Kisírt, öreg szemével betekint
S elnézi a kis hajfürtöt megint…

A kis hajfürtöt, a száraz virágot,
A fűszált, mit a szörnyű helyen vágott…
A nefelejcset, meg a rozmaringot,
Mely egykor a menyasszony keblén ringott.

Szegény öregnek ez az imádsága,
Elnézi mind, mi néki kedves, drága;
S míg végig sírja, végig szenvedi,
Az emlék könyje - enyhülés neki…

… Csak, a mikor a végső laphoz ér,
A kezében reszket az a szent babér:
Mint hogyha néki, néki mondaná fenn -
Becsukja könyvét ezt rebegve: ámen!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 34. szám, 1898. aug. 21.

Kun Béla (1886-1938): Honvédek sirján*

E sirhalom mélyén nincsenek halottak,
Apostolok, hősök csak álmodni szoktak.
Ha hozzájok szólunk, felébrednek, élnek,
A honszerelemnek tűz-nyelvén beszélnek.
Megdobban a vén föld, nyílik a sír szája,
Szól a hősi harczok harsány trombitája,
Robognak, mint villám, csata-sorba állnak,
És szemébe néznek újra a halálnak!

Halljátok a jelszót? – éljen a szabadság!
Bár az érte küzdők véröket hullassák.
Termőbb a szülőföld, hogyha vér a harmat,
Vérrel öntözött fa soha ki nem halhat!
A mi fejünk felett fölgyújták a házat,
Mégis hogy elzúgott egy nehéz félszázad,
Virul a szabadság terebélyes fája,
Honvéd-vér táplálta, gyűlhetünk alája!

Halljátok a jelszót? – halni a hazáért!
Vért, életet, mindent az édes anyáért!
Az ifjú menyasszony maradjon pártába,
Boruljon a hitves éjfélsötét gyászba,
Veszítse el apját az ártatlan gyermek,
Mint a kiket örök, de szent bánat ver meg,
Milliók álljanak a temető-szélen,
Temessen mindenki. Csak a haza éljen!

Halljátok a jelszót? – honvédek előre!
Mámorlázba jön a hősök szive tőle.
Háromszínű zászló előttök, utánok,
S erejük óriás, bár kevés a számok.
Csak hevül a lelkök izzó csatatűzbe,
S mintha zúgó szélvész felleghadat űzne,
Tépett foszlányokra úgy szakad az ellen,
Honvéd űzi és a honvéd győzhetetlen!

Halljátok a jelszót? – értitek-e őket,
Véditek-e ésszel, a miért ledőltek?
Valljátok-e ti is, hogy az élet semmi,
Szívben és lélekben ha rabnak kell lenni?
Rabiga nyűgében tesped z önérzet,
Elfásul a szív is, mely lángolva érzett,
Hitet tesztek-e hát az ő szent nevökre:
Szabadok maradtok most és mindörökre!

S így kik itt alusznak, el azok sem buktak,
Tenger-tömeg ellen megállni nem tudtak,
Sirba dőlve győztek; e nép boldogsága,
A magyar szabadság: szivük vérvirága!
Hős lelkök tüzétől mi, unokák égünk,
Vértanú-bukások győzelem mi nékünk,
Hajónk már sülyedett s künn vagyunk a parton,
Ily sirokon épült az erős Magyarhon!

Félre hát a gyásszal! Tépő fájdalomba’
Ne zokogjon senki, az itt hiú pompa.
Ne hulljon itt más könny, csak a hála könnye,
Nemzeti erőnek ez a drágagyöngye.
Kőszikla az élő, öntudatos hála,
Földrázó orkán sem hatalmasabb nála,
Mellette a zsarnok, a nyers erő törpe,
S vele győzünk, ha a félvilág ránk törne!

Itt a régi zászló! Ez az örökségünk,
Dúsgazdagok vagyunk, nem kell több kincs nékünk:
Őszbe borult hősök állanak alatta,
… Velök a holtaknak feltámadt csapatja.
A régi bajtársak összeölelkeznek,
Harczi kürt ha harsan, vezetőnk lesznek,
Dicsőségünk fénye az eget befutja,
S újra szól a világ: ez a hadak útja!

(* A debreceni csata évfordulóján, augusztus 2-án Debrecenben, a honvéd-temetőben szavalta a szerző.)

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 33. szám, 1898. aug. 14.

Arany László (1844-1898)

 

    Arany Jánosnak, nemzetünk nagy öltőjének egyetlen élő sarjadéka, augusztus 1-é n meghalt. Arany László egy időben a legelső magyar költők egyike volt, s bár nem sokat foglalkozott az irodalommal, az, amit produkált,m éltó nevet szerzett neki. Benne a szalontai Arany-család kihalt. Már kora ifjúságában jelentkeztek költői hajlamai, s 18 éves korában egy kötet könyvet adott ki Eredeti népmesék címen, s Arany János nagy örömmel látta fia írói hajlandóságát s nagyon szerette, hogy fia a népköltészettel foglalkozik. A Kisfaludy-Társaság nagy népköltési gyűjteményét Gyulai Pállal együtt ő adta ki. Álmodozó lelke ott keresgélt az Alföld délibábos rónáin és áhítattal leste a bűbájos meseszót. Nem volt nálánál szorgalmasabb, odaadóbb gyűjtője a népköltészetnek s ha valahol egy új neméről hallott, fölkereste a népet, hogy közvetlenül ismerje meg alkotását.
    Arany László 1844-ben született N.-Szalontán s iskolai tanulmányainak végeztével a pesti egyetemen jogot hallgatott,majd ügyvédi oklevelet szerzett, de nem lépett az ügyvédi pályára, hanem a Földhitel-intézetnél vállalt hivatalt, hol1880-ban igazgató lett. Mindazonáltal továbbra is élénk érdeklődéssel viseltetett az irodalom iránt és szalonjában mindig szívesen látta a tudósokat és írókat s alig volt nevezetesebb irodalmi mozgalom, melyben ő részt nem vett volna.
    Az utóbbi időben sokat betegeskedett, baja azonban csak június végén lépett fel komolyabban s augusztus 1-én kioltotta életét.
    Első költői sikerét a Kisfaludy-Társaság egy pályázatán aratat, amikor Elfrida című költői elbeszélése 1867-ben egyhangú elismeréssel vitte el a koszorút. A játszi tárgyat oly nagy művészettel írta meg, hogy e nemben kevés különbet mutathat föl a magyar literatúra. De országos nevet csak a Délibábok hőse szerzett neki, mely ugyancsak a Kisfaludy-Társaság pályázatán koszorúzva került ki. E költeményről annak idején nagyon sokat beszéltek. Arany László névtelenül pályázott vele s mikor jeligés levelét fölbontották, mindenféle kommentárokat fűztek hozzá és a korbeli legkiválóbb költők nevével hozták kapcsolatba. Sokáig nem tudták, ki a szerzője s mikorra Arany László neve kitudódott, egész legenda kísérte már a Délibábok hősé-t. Ez a gyönyörű verses regény a szabadságharc utáni korszak elkeseredett magyarjának kitűnő rajza. Hőse Hűbele Balázs, a sok mindenhez kapkodó búsmagyar, igazi típusa volt korának. A költemény ritka szépségei és a szokatlan dicséret, mellyel a pályabírák illették, de még különben hosszas rejtőzködése szerzőjének, irigyeinek éppen alkalmas volt, hogy Arany Jánost véljék és hirdessék igazi szerzőjéül. Arany Lászlónak sok keserűséget okozott ez és hosszú idpre el is hallgattatta. Csak egy nagyobb költői alkotásban ragyogtatta még nagy tehetségét, a Hunok harcá-ban, eben a magyar nemzet ezeréves küzdelmeit önségesen dicsőítő költői legendában.
    Mikor a Kisfaludy-Társaság a magyar Shakespeare és Molière-kiadásait megindította, Arany László is tevékeny részt vett a fordítás munkájában. Shakespeare-től lefordította a Két veronai ifjú-t, a Tévedések vígjátéká-t és a Sok hűhó semmiért című vígjátékokat, Moliertől pedig a Tudós nők-et. Hivatalbeli nagy elfoglaltsága és a közéletben való élénk szereplése (Szalonta országgyűlési képviselője volt) elvonták íróasztalától, de nem az irodalmi é tudós társaságok munkásságától, ahol mindenkor ott lehetett őt látni. Az Akadémiában A magyar politikai költészetről címen tartotta meg székfoglalóját és egy igen szép emlékbeszédet írt a hatvanas évek egyik sokat emlegetett elbeszélőjéről, Bérczy Károlyról.
    Temetésén, mely augusztus 3-án ment végbe, a tudomány és irodalom minden Budapesten időző képviselője részt vett. Koporsója fölött Gyulai Pál, az Arany-család legrégibb és leghívebb barátja a következő beszédet mondta:

A Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy-Társaság és a magam fájdalma nevében intézek hozzád néhány búcsúszót, szeretett, megsiratott és felejthetetlen barátunk. Dicső atyád emlékezete és saját irodalmi munkásságod csatoltak téged e két intézethez s atyád írótársainak barátsága mintegy örökségképp szállott reád. Oh, ki hitte volna hogy mi temetünk el téged, mi aggok, akik ismertünk mint vidám gyermeket, nagyreményű ifjat és munkabíró, erőteljes férfiút. Mily biztató jelek között léptél a nagy világba. Mily örömest tapsoltunk irodalmi sikereidnek, midőn kétszer nyertél koszorút a Kisfaludy-Társaság költői pályázatán, midőn sikerült Shakespeare- és Molière-fordítással ajándékoztad meg nemzetedet, midőn a magyar népköltészet maradványait gyűjtve, jeles értekezésekben fejtegetted a magyar népszellem nyilatkozatait, midőn irodalmi, nemzetgazdasági, politikai tanulmányokkal és bírálatokkal gazdagítottad folyóiratainkat.
    És nemcsak az irodalmi, hanem a hivatalos pályán is kitűntél. Mint a Magyar Földhitelintézet egyik igazgatója munkásságod javarészét ez intézet céljainak szentelted azzal a lelkiismeretes szorgalommal, amely sajátod vala. Atyádtól örökölt mély erkölcsi és nemzeti érzés nyilvánult minden tételben. Komoly, látszólag hideg külsőd érző, emberszerető szívet takart. S mily gyöngéden és hévvel szeretted nődet, akivel oly boldogul éltél. És most minden dúlva, összetörve romokban. Mintha a sorsnak kedve telnék abban, hogy a kiváló férfiakat pályájuk delén sújthatja le, mintha irigyelné a boldog házassági frigyet s örömest tépné szét.
    De ádáz fájdalom ne bántsa hamvadat. Nyugodjunk meg az isteni gondviselés végzésében. A halál nem győzedelmeskedhetik a szellemen. Te nem haltál meg egészen reánk nézve. Folyvást élni fogsz nőd, rokonaid és barátaid szívében; az irodalomban azonban műveid tartják fenn emlékedet és mindazok, akik szerettek, még sokáig fognak emlegeti. Áldás poraidra: Isten veled! Isten veled!
    Gyulai Pál beszéde után a nehéz érckoporsót hatfogatú díszhintóra tették s a menet a Fürdő-utcán, Andrássy-úton, Erzsébet-körúton és a Kerepesi-úton végigvonult a temetőbe.
    Az Arany János szarkofág-alakú emlékkövét környező utakon csak úgy hemzsegett a sokaság. Valóságos tolongás volt, hogy a nyitott szájú kőmedencében megláthassák az Arany-család koporsóit. Azonban ezek közül csak Széll Piroska koporsója volt látható, melynek fedelén megfakult betűk látszottak: Széll Piroska, élt 20 évet. Ez a koporsó Arany Jánosné koporsója fölé van helyezve, míg a most elhunyt Arany Lászlónak atyja tölgyszekrénybe zárt koporsója fölött jut hely.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 33. szám, 1898. aug. 14.

A Margit-legenda*

 

    Szent Margit élete a XVI. század elején tisztes régi alkotás volt már, melynek itt-ott a nyelve idegenszerűnek hangzott a másoló fülében. Gyökerei, alapjai fölnyúltak egész a XIII. századba, V. Innocentius pápa idejébe,  kinek „az ő szeretett kápláni és fiai, Umbertos és Blancos”, mint kiküldött pápai nyomozók 1276 júliusában és augusztusában jártak „Nyulakszigetében, másképpen bódogasszony szigetében, hol nyugoszik Szent Margit asszonynak teste, hogy ott megtudakoznának nagy erős biztonság alatt Szent Margit asszonynak szentséges életéről, csodatételéről.” A két olasz illendő komolysággal járt el hivatalában. Tisztelendő atyák, nagyságos világi urak és közönséges jámborok egész sorát hallgatták ki, maguk elé idézték az apácákat és jegyzőkönyvbe foglalták tanúságaikat. Mindenek előtt a szórorok vallottak. Ott volt Margit, V. István menyének, mácsai Annának leánya, ki annak idején nem akart hinni unokanénje szentségében. Ámde történt, hogy egyszer a templomban, Szent Margit koporsójánál valami beteg leányt pillantott meg, kinek „ő kezei megzsugorodtanak vala”. Erre így szólt magában: „Szűz Szent Margit, ha akarod, hogy higgyem, hogy szent vagy, vigasszad meg e leányt.” És íme, a leányzó legottan meggyógyult. Eljött szóror Erzsébet is, IV. László testvérnénje, ki mint négy éves gyermek pajzánkodott szent nénjével „és az ő kezét betolta vala Szent Margit asszony hátába, hogy meglássa, ha ciliciom vagyon rajta. És megleli vala rajta az ciliciomot”. Megjelent és vallott Margit, a Csákok, jelesül Mátyus herceg édesanyja; szóror Judit, Mózes nádor leánya, ki saját fülével hallotta, hogy Olimpiadis asszony Szent Margitot szidalmazta: „hogy az földbe keresi istent, mint az disznó”, „kit ez szent szűz nagy ékességgel eltűre”. Ott voltak híven: szóror Olimpiadis asszony, huszonnegyedik évéig Bodomerei Tamás vármegye-ispán felesége, négy szóror Erzsébet, Judit, Kinga („avagy Chenge”), vármegye-ispánok leányai s még huszonkilencen, csaknem mind nagy urak, előkelő házak vére. A legtöbb hét, nyolc, kilenc, tizenkét éves korában került a szerzetbe s évtizedek óta él a kolostorban; most már virágzó asszonyok, javakorukat töltő alakok, tisztes matrónák. Akárhány éveinek számát sem tudja megmondani. Körülbelül lehet ötven esztendős… csupán az bizonyos, „hogy mi időtől fogva esze, emlékezete volt, azóta mindenkoron ez két klastromban, Beszprimet és itt az Bódogasszony klastromában lakozott.” A másik – Juditnak hívják, Ipold főispán leánya – egyedül arra emlékezik, hogy „fél esztendővel jött az szerzetben Szent Margit asszonnak előtte.” Valódi csodákról, bár hiszik, alig tudnak valamit.  Szóror Lucia Szent Margit halála után hirtelen megbetegült és elállt a szava. Orvosságul zsályát tette a szájába, de nem használt semmit, s ötödnapra meg kellett áldoztatni és kenetni. Akkor eszükbe jutott a szóroroknak, hogy megmossák Szent Margit haját és a vizét a beteggel megitatják. És íme, „a beteg soror legottan szólni kezde és elméje megjőve és meggyógyula.” Ez a szóror Lucia pedig ugyanaz volt, „ki látta vala, hogy Szent Margit asszon titkon nézi vala az önön térdeit”, melyek a sok térdeléstől „megkeményedtenek vala, miképpen az agg fának héja”.
    Szóror Elianának egy időben kezde igen fájni jobb kezének egyik ujja, úgy, hogy semmiképpen nem alhatik vala tőle. Elmene tehát Szent Margit asszon ágyához és valami orvosságot kért. Margit asszony pedig fogta és megszorította Eliana beteg ujját. És a szóror ujja csodaképp legott meggyógyula…
    Nem az a fontos, hogy ilyen dolgokat beszélnek, hanem hogy mindnyájan kortárak, részben titkosak, beavatottak, rokonok és barátnők. Soraikban ott van szóror Katerina, ez a hetvenéves öreg, ki a hősnek deák tanítómestere volt és túlélte tanítványát; szóror Szabina, hévizi Donát úr leánya, kivel  Margit összeg titkait megosztotta volt és Olimpiadis, úgyszólván dajkája, nevelője, kit haláláig anyjául, mesteréül tekintett. A pápai követek az ő tudósításaikat írták össze és a magyar kódex ezen a jegyzőkönyvön épül, rajzolja meg a középkori magyar apáca eszményét: Boldog Margit alakját; rovogatja életének áldásos és zajtalan folyását.
    Az első évek, a gyermekkor küzdelem nélkül való esztendői Veszprém falai  közt pörögnek le. A szín elején egy csoport gyermek áll, apró, fehér ruhás leánykák, öt, hat, hét, tíz-tizenkét esztendővel; tanulják az a-b-c-t, az Ave Máriát, szent éneket énekelnek; a nagyobbja, kettő-három egy-egy könyvben kipirulva olvas. Utána az egész sereg játékhoz lát, vidám, kisleányos kedvteléshez, míg akad köztük egy, akinek komoly, szép orcáin már most valami „malasztos megért erkölcs” oszlik el, valami nagyobb hivatásnak fénye? Árnya? – és csendesen a szentegyházba hívja őket „Üdvözlégy Máriát” mondani, gyermeteg imában lelni mulatságot. Alig öt éves, azonban már megkísérlette a cilicium-hordást. Gyönge tagjai nem bírták a kínokat, meg kellett válnia kedves övétől; de fokozatosan „keményebb” ruhákat kér s nemsokára egyes szúró, sebző foltokat fog testén viselni, hogy magát gyötörje. A kolostor, a priorissza tisztelik benne IV. Béla leányát; ő sírva panaszkodik, ha királyleánynak hívják, s nem akarja, hogy köntöse, kápája finomabb posztóból legyen, mint társaié. Engedelmességből ha elfogadja, ekkor is a konyhára siet, hogy elnyűje, megfeketítse: „Örül vala ez ennyi alázatosságnak jegyéről és az boldog szegénységről”.
    Így éri el tizedik évét. Közben a Duna-szigeti klastrom elkészült: a fiatal szűzre új otthon vár, amelynek fénye, dicsősége az ő neve s két tized múlva az ő sírja, csodákkal megáldott, fölmagasztalt porladó teste lesz.
    Minő élet! Künn a Duna hullámai lágyan zsongják körül a partokat, melyeken fű, fa díszlik, az enyhe, párás levegőben haragos zöld lombokra ömlik a napsugár aranya; szellők kergetőznek, madárének szól élvezetre, boldogságra hívogatva, minőt a természet ád, a föld kínál; benn, a zárda kapuján túl, tömör falak között, nyúlánk ívek alatt egy csoport asszony, akik felsőbb lények módjára élnek, idegen hazában, más paradicsomba vágyva, mely lelkökkel rokon, szívök betöltésére egyedül elegendő. Mily ellentét! Ami a közönséges embernek édes, kívánásra méltó, nekik keserű; amitől mások visszaborzadnak: lemondás, fájdalom, szenvedés: nekik a pálya öröme s édessége. A női szív elszakítja magát a családi tűzhely kötelékeitől; nehéz, holtig tartó tusára övezkedik, megöli nemének hajlamait, új ösztönök szolgálatába lép. Magok hirdetik, hogy más szemmel nézik a földet, mint felebarátjaik, csodás, világos látással, melyet az isteni kegyelem harmatától megerősült lélek vall, kiemelkedve  a ködből, melyet a test, az anyag borít az ember elé; csodás ösztönnel, amelyet nem vezet félre a szív gyarlósága, de tisztává, tökéletessé tesz a malaszt, melyet az Úr áraszt reájok. Testben, test nélkül élnek; pillantásuk áthatol a jelenségek káprázatain és odatör az igaz, való fényhez, amely a változandókon túl örök változatlanságban, szépségben, jóságban munkálja műveit. Az újkor rámutathat pszichológiai elemzéseinek gazdagságára, mélységére; a középkor emberének ott van az isteni kegyelem, a gratia actualis, az „inspiratio cordis”, az „illustratio mentis” gazdagsága, mely átalakítja a világot, a szellemit és anyagit egyaránt. A föld „bolondsága” bölcsességgé válik, bölcsessége őrült ostobasággá; a fájdalom örömmé, az öröm szomorúsággá. Vannak emberke, akik óhajtják a halált, nem életuntságból, de mert nagy jónak látják; keresik a szenvedést, mivel „boldogok a szenvedők”, s a mártír az „eleven szénen” járva úgy érzi, mintha „szép rózsavirágokon járna”. Minden, ami a földön van, füst és pára, hiúság és semmiség, becset, értéket csupán a léleknek, az örök életnek tulajdonítanak és annak, mi e kettőhöz tartozik. E világnézet lehet egyoldalú, nevezhetik bárminek; azonban kétség kívül illik a középkor erő-kultuszához és az erkölcsi erő eszményét transzcendentális magasságra emeli. Az újkor eszménye egyszerűen az ember; a klastromi világé a „homo supernaturalis”, a természetfölötti ember, s Margit ennek a típusa. Földi szem örömtelennek, sivárnak látja pályáját; de csupán a durva külsőt szemléli, ami benne égi, rejtve van előtte. Ő maga kimondhatatlan édességeket érez; s társai – a nagyobb rész – nem csupán egy önmagát gyötrő alakot látnak közöttük, hanem mögötte az angyalt is, amint a jótettei, könnyei, sóhajai,önmegtagadásai nyomán fakadó violákat, liliomokat, rózsákat kosarába gyűjti, koszorúba fonja. Írják, hogy már kisleány korában szerette a hallgatást, veszteségtartást, keveset szólt, soha nem nevetett hangosan; de annál inkább „gerjedez vala isteni szerelemnek tüzével, és meggyulladván, imádkozik vala szünetben, olyha minden közbevetés nélkül.” A reggelt, a délelőttöt mind az ebéd idejéiglen folytonos imában töltötte: Máriát tisztelte, Krisztus öt sebét áztatta könnyeivel („az eleven szent keresztfát mindenkoron ő nála tartja vala”), és az ebédlőbe lépvést is megállott, letérdelt, hogy a szenteknek képeit alázatost „imádja”. Délután kézimunkát végezett, „szent egyházhoz való mívet és szenteknek ereklyéjekhez való ékességeket”, azonban az idő akkor is hallgatásban és – különösen nagyobb ünnepek előtt – ájtatosságban tölt. Szent Kereszt napjától kezdve mindjárt étkezés után visszavonult társaitól, a karba sietett és ott állt imádságban, siralomban estebédig. Akkor összejöttek, elmondották a napi befejező zsolozsmát – komplétát – és ki-ki nyugovóra indult. Margit ott maradt helyén az ajtó bezártáig: csupán a végső pillanatban tért cellájába, leborult ágya előtt és tovább imádkozott. A csöndben hallani lehetett fájdalmas nyögését, fohászkodását, néha siralmas szavait, melyekből „nyilván megismerteték, hogy önmagának kívüle ragadtatott”. Végre megszólalt a kakas; megmozdult, lefeküdt, de nem az ágyba, egy gyékényre, amely a padozatra volt terítve. Így élt Szent Kereszt napjától húsvétig. Emellett „Judica” vasárnapjától nagyszombatig nap-nap után elolvastatta magának „Krisztusnak kénját”, a Passiót. És „annyira gyötri vala ő magát húsvét előtt az két hétben és oly igen alázza vala ő magát, mintha mindenkoron látná az Úristent az feszületnek képében”. Minél közelebb ért az ünnep, annál inkább nőttek kínszenvedéseinek titkos gyönyörei. Nagycsütörtökön, nagypénteken este már  pihenésre, álomra sem gondolt: a karban állva zsoltárt olvasott; nagypéntek napján nem evett, nem ivott, nem szólt senkihez, csak sírt szakadatlan Jézus ártatlan halálán. Az Üdvözítő, az Isten volt minden gondolata; szíve, lelke folyton reá irányult. Még kedves imádkozó helye is, ahol halála után pihenni óhajt, a kar, a szent kereszt oltárának előtere; hol a időben „az sacramentom, Krisztusnak szent teste fenn függ vala”. Hozzá vágyódott, lelkesült mindenért, ami reá emlékeztette, rá vonatkozott. Örömmel, buzgósággal figyelt fráter Desiderius és mások prédikációira, „eszében fogatja vala gyakorta és néha egyebekkel is beszéli vala az ő nemzetének eleinek életeket és életöknek szentségét”: István királyét, Imréét, Szent Lászlóét „hogy ki Magyarországnak dicsőséges birodalmat és oltalmazást szolgáltatott. Szent Erzsébet asszonyét, ki »barátja és szerelmes nénje« volt; a szentatyák és egyéb szentek legendáit, példáit, »jelesül asszonyunk Mária példáit, csodatételeit, kihez kiváltképpen ragaszkodik vala«. Soha irodalmat tisztább lelkesedéssel, nagyobb bensőséggel nem olvastak, nem hallgattak; eszményi nagy tettek, áldozatok, önfeláldozások mélyebb hatást soha nem gyakoroltak, mint áhítatában erős lelkére. Szívében a régi nagy hősnők tüze, mindent felülmúló erélye lángolt; mint azok, kész volt szerelme tárgyáért mindenre.
    Bizonyos alkalommal szent Jakab mártírhalálát, ízenkint való szétszaggatásának történetét olvasták. „És mondá az ő társának, soror Alinchának, Ajkay Péter úr leányának: Szerető atyámfia, kellemetösek-e ezek teneköd, kiket hallasz? Felele az soros: Kellemetösek, asszonyom, de mit használ énnekem, ha én ilyen nagy kínokat nem szenvedhetök, miképpen ez szent mártír szenvedött. Monda Szent Margit asszon: Vajha akarta volna az Úristen, hogy én voltam volna az időben ez világon és metéltettem volna ízenként, foltonként az én uram Jézusnak szerelmeért, úgy, hogy az én kínom sok ideig lett volna és az én kínom végeztén elvágták volna az én fejemet!” És mialatt így szólt, „igen vígan vala, mert igen kívánja vala az ő vérét kiönteni Jézusnak, az ő jegesének vére kiöntéseért”.
    A halál vértanúsága óhajtás maradt számára; de megszerezte az élet vértanúságát. Az önmegalázásnak, türelemnek alig volt faja, melyet ne gyakorolt volna. Társaival, sőt a szolgálókkal együtt főzött, mosogatott, söpört a konyhán, hogy tél idején a jeges víznek nagy hidegségétől kezének bőre meghasadott; nem ismerte az asszony hiúságát; öltözete, kápája szegényes és durva volt; ha megfoltozta, nem egyszer a sárból, az útfélről keresett posztdarabkákat. Bepiszkolt, sáros ruháit sem vetette le: úgy viselte őket, úgy járt, úgy aludt bennök. Tizennyolc esztendőn keresztül gyakran szenvedett súlyos betegséget; azonban egyetlen egyszer sem fürdött, lábait bokán fölül soha meg nem mosta. Gyötörni, kínozni akarta magát még a férgekkel is, melyek „az ő ruhájában láttatnak vala fordultatni: mind fejérséges, gyenge”.
    Tizenkét esztendős korától kezdve hordott kínzó övet és csupán halála előtt harmadnappal vált meg tőle. Egyik ciliciuma felerészben lószőrből, felerészben gyapjúból készült, ezt viselte közönséges időkben. Nagyobb, ünnepibb alkalmakra már gyötrelmesebbet kért a provinciálistól: tehén- és lószőrből valót; ebben járt karácson estén, nagypénteken, Boldogasszony vigiliáján, az egész Ádventben és nagyböjt idején. „Eznek felette minden hétben, csütörtöktől fogva vasárnapig mindenkoron ciliciomot visel vala. És ez ciliciomnak alula visel vala mindenkoron vasból csinált övet, kivel övezi, szorítja vala magát nagy keménységgel.”
    Azonban csupán önmaga iránt erőszakos, hatalmaskodó; embertársaihoz gyöngéd volt a végletekig. Szerette a szórorokat, lelki testvéreit, a szegényeket, a betegeket. Ha az apácák közül valamelyiknek atyja, anyja vagy rokona meghalt, együtt sírt vele; ha megbetegedtek és a zsolozsmát nem mondhatták, hozzájuk ment és elmondotta előttük, helyettük. Éjjel fölkelt és hallgatózott, nem nyög-e valamelyik? És ha nyögést hallott, a beteghez sietett és megkérdezte. „Némelyiknek bort hevít vala, némelyiknek ruhát melegít vala és oda teszi vala, hol az betegnek fájdalma vala.” „És nem láttatik vala lenni királyi szűznek és gyengeséges szűznek…; de mindeneknek anyjának és dajkájának.”
    Volt egy szóror, Erzsébet nevű, öreg, szánandó aggastyán. Tizennyolc éve nyomta már az ágyat s oly nehéz és undorító nyavalyában szenvedett, hogy a „húgok” egy napon mindnyájan kifáradtak és a szegény, magával tehetetlen asszonyon segíteni senki nem akart. Ekkor Margit a priorisszához lépett: adjon engedelmet, hogy ő szolgálhasson neki. És „felemelé az ágyból az szegény régi vén beteget” és fekvő helyét megtisztítván, tulajdon karján vitte vissza ágyába. Pedig akkor – három évvel halála előtt – a sok szenvedés, virrasztás, önfeláldozás megviselte, s maga is beteges, erőtlen volt már. De nénje, szent Erzsébet példája lebegett előtte, ki szintén a betegekért, a szegényekért áldozta életét. Atyjafiai: Béla király, a királyné, testvérje, István herceg meg-meglátogatták, vittek neki aranyat, ezüstöt, pénzt, aranyos bársonyt; azonban nem tartott meg magának semmit. Szegény templomoknak küldötte: ruhára, „kelőh”-re, Pesten oltárt rakatott Sz. Miklós püspöknek, világi szegényeknek osztotta ki s atyját, Béla királyt nem szűnt meg az egyház oltalmára és az özvegyek, árvák, nyomorultak védelmére kérni.
    Az akkori klastromnak még két különös szokása volt: a böjt, a flagelláció. A dominikánus – a nagy betegjét kivéve – sohasem evett húst, tojásétket; a szerzetben járta az ostorozás. Margit rajongott a böjtért. A vigiliák vízzel való böjtölésben és imádságban – ezer „Pater noster”, ezer „Ave Maria”, ezer „Veni sancte” – töltek; ha beteg szóror akadt, - pedig voltak hetvenen –, étlen ült az asztalnál: részét a betegnek küldötte s maga koplalt. Még így is maradt ereje, hogy élvezhesse a „fegyelem” titkos gyönyöreit, melyeket a „disciplina” nyújtott. Életének ünnepélyes órái voltak ezek: karácson estéje, nagypéntek, a Boldogasszony nagyobb napjai. Tövises vesszővel, sündisznó bőréből készített ostorral verte és verette magát, míg testéből kiserkent, csurgott a vér. Gyermekkorában, még Veszprémben ízlelte meg a flagelláció édességét s azóta folytatta folyton. Este, a befejező zsolozsma után hívta szóror Erzsébetet, Serennay főispán leányát, majd Erzsébetet, Olimpiades grófnő leányát, hű társát, „kivel egy könyvben tanulnak vala”, hogy verje meg, aztán szóror Benedictát, Sabinát. És a szegény apácák könnyezve, sírva vágták s kimerültek, anélkül, hogy engedett volna. Isten nem is feledkezett meg hősiességéről. Egy szent ünnepnapon, mikor Sabina nőtestvérrel ostorozás céljából egy sötét szobába léptek, amint levette ruháját, a helyiség „legottan oly igen megvilágosodék, mintha nappal volt volna.” És mikor – elvégezve az ostorozást – ismét felöltözött, újra elsötétült minden.
    Még egy nagy öröm volt számra ezen a földön. Az áldozás, az Út estének vétele. Már az előző délután kezdett rá készülni: forró imákkal, elvonulva, egyedül. Közben zsolozsmára hívták, megjelent; de ismét rögtön imádkozó helyére sietett. A kompléta után még egyszer, ájtatosan, fönnhangon elénekelte a „Salve reginá”-t s imádkozva várt a vecsernyére. Azt elvégezve, pihent egy keveset; azonban hajnalhasadtakor újra talpon állott, imádkozva, reszketve a miséig, amikor „jegyös”-ét szívébe fogadhatta. A pap kinek-kinek egy kendőre tette az ostyát; ő nem vette rögtön magához: nézte, nézte nagy édességes ájtatossággal, míg valamennyi társa megáldozott… Tizenötször esett ez évenkint, mint az égnek megannyi megnyílása. Egyesülhetett azzal, akit oly végtelenül, annyi áldozat árán, annyi hűséggel imádott, szeretett.
    Tizenkét esztendős volt, gyönyörű leányzó, kinek szépsége a hitvány condrában is bűvölően ragyogott, mikor a cseh Ottokár, a szigeten járva, lángra lobbant érte, s atyja tizennyolc éves koráig üldözte, gyötörte a fontos házasság érdekében.
    Azonban Margit állhatatos maradt isteni jegyeséhez és mikor nem használt többé semmi, „befeketéztette” magát, fölvette a fekete fátyolt, letette az esküt. Nem akart tudni, hallani a világ pompájáról, fényéről; csupán bajai, szenvedései érdekelték. Szerette Istvánt, „egy méhben feküdt atyjafiát”, s a két Árpád, az apa és fiú harca fájdalommal, siralommal töltötte szívét. Keserű lélekkel fordult az Istenhez békességért, engesztelődésért: saját gyötrelmének árán kérte irgalmát; ő, aki ártatlan volt, bánbánatot tartott, mint Judith: két szórorral, kik sündisznókat tartottak, sündisznóbőrből titkon ciliciumot készíttetett, ezzel a tüskét övvel szorította meztelen testét, s úgy sírt és imádkozott az ég haragjának elfordításáért.
    Azonban a keserűségek pohara nem tölt még be. Szívének, amely égett szóror-társaiért, hűtelen „húgai”, „nénjei” bosszantását is szenvednie kellett. Békével, türelemmel, panasz nélkül, megbocsátva mindenkinek, győzedelmeskedett rajtok. Szabadulásának, megdicsőülésének órája nem volt már messze. Egy szórornak holttesténél állva így szólt mesteréhez, Olimpiades asszonyhoz: „Én szerelmes anyám, én leszek elő ez szóror után, ki meghalok”. Aztán húgaihoz fordult: „Én szerető atyámfiai, kérlek titeket, temettessetek engemet az karban az szent keresztoltára előtt”. Tizenketted napra rá kilelte a hideg; meggyónt, magához vette Krisztus testét, fölvette az utolsó kenetet, ládájának kulcsát átadta a priorisszának s két  hét múlva, szombati napon este, kompléta után – 1271. február 15-én – „az ő ártatlan lelkét ajánlván az ő teremtőjének, az ő édességes jegyesének, elnyugovék az Úrban”. Szép orcáját nem érintette a halál: szebb volt, mint valaha és csodálatos fényességben ragyogott. Társai, a nép, a papság keserves sírás közt vitték örök nyugalma helyére, az oltár elé, hová kívánkozott,és koporsójából, sírjából hónapokon keresztül áradt az édes rózsaillat, áradt a csodás gyógyulások, szabadulások kegyelme. Magyarország anyaföldje gazdagabb volt egy szent tetemmel.

*

    Margitot a pápaság nem avatta szentté; de azzá avatta nemzetének hite, társainak meggyőződése, amely hitt csodáiban, eszményképet szemlélte alakjában. Nem volt benne semmi, amit az apácának kerülnie kellett volna; megvolt úgyszólván minden, amit e nők bámultak és szerettek, és a kódex-irodalomban, melyet nagy részéről méltán apáca-irodalomnak mondhatunk, az a szellem él, amelynek ő volt a híve, azok a csírák fejlenek ki, amelyeket az ő legendája tartalmaz ugyanazok a fajok virágzanak, melyekről az ő életében történik említés.

(* Mutatvány Horváth Cyrill sajtó alatt lévő nagy irodalomtörténetéből.)

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 30.,31. szám, 1898. júl. 24., 31.

Franz Emanuel August Geibel (1815-1884): A czigánygyerek északon

 

Szép spanyol föld, messze délen -
Otthon én csak ott vagyok,
Hol az árnyas gesztenyésben
Ebroparti szél susog;
Forró nedvű fürtök függnek,
Pirulnak a mandolák,
Hol a rózsák vérszínűek,
Aranyosb a holdvilág.

Most itt bolygok, lantom fogva,
Búsan minden küszöbön,
Nem találok vig arczokra,
Nem fogad sehol öröm.
Egy-két fillért alig vetnek,
Rám mordúlnak: mehetek -
Szegény árva, barna gyermek,
A te búd ki értse meg!?

Ez a köd a fényt elfogva.
Elfulasztja kebelem -
Már az ócska, vig dalokra
Alig hogy emlékezem.
Mégis egy hang végigrezdül
Titkon minden dallamon,
Szőve vágybúl, sejtelembül,
Mely hazámba visszavon.

Hogy a táncz volt, hejje-hujja
Most a halász-ünnepen,
Dalra ajzva lantom húrja -
A legszebbet pengetem.
A hány pár volt, tánczra perdül,
Rájok esti fény nevet…
S két forró csepp két szemembül
Telefutja képemet.

Szivem álma újjá válva,
Bomlik róla köd, lepel:
illatárba, ohldsugárba”
Ring és tágul a kebel;
S hogy megzendül egy pár hárfa,
Minden boka tánczra rop:
És pirulva ifjú, lányka
Ellejti a „fandungo”-t…

Nem! Ha szivem vágyva dobban,
El nem fojtom nem tudom.
Legyen részem rossz napokban…
De  honi hantokon.
Messze, délre, napos tájra,
Spanyolhonba el – hamar!
Gesztenyés boruló árnya
Legyen, a mi eltakar.

Ford.: Fejes Béla

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf., 29. szám, 1898 .júl. 17.

Leopold Lajos (1879-1948): Petőfi és Byron

A világirodalomban alig találunk specifikusabb nemzeti költőt Petőfinél. És csodálatos: mégis éppen hozzá nagyon sok tekintetben hasonló, számos nagysága van a külföldi irodalmainak. Hisz Petőfiről méltán mondhatjuk, hogy ő a magyar Béranger, a magyar Burns, a magyar Heine, a magyar Ugo Foscolo. Ha az angol irodalomban keresünk Petőfihez hasonló, nagy költői talentumot, kutató szemünk természetszerűleg akad meg először Burns-ön, a szegény skót bérlő nagyszellemű, szerencsétlen fián, akit a természet szeretete emelt magasra és a saját természetével való meghasonlása döntött mélységbe. Valóban, Petőfi és Burns élete és a népiest, a természetest imádó költészete nem egy rokonvonást mutat. Az ő életük, valamint Apolló legtöbb vérző szívű, földi vándoráé, emlékeztet a régi, római rabszolgák sorsára. Amíg a rabszolgák éltek, a legnehezebb, legmegalázóbb, legnyomorúságosabb munkákat végezték, uraik lenézték, gúnyolták őket és hátukat sűrűn érte az ostorcsapás. De amikor földi szenvedéseiknek vége szakadt, sírhelyik „locus separatus”, szent hely volt, amelyről távol maradt a profán világ zaja. Így hurcolják a költők is vérző homlokukon a töviskoszorút, de amikor meghalnak, sírjaik felett ott áll a „hálás” utódok kegyeletes márvány emléke. Adtatok volna nekik inkább enni, míg éltek!
    Egy fontos vonás, egy nagyon fontos hiányzik Burnsból és megvan Petőfiben: a határtalan szilajság, a féktelen szenvedély. Talán kezdődő viharhoz hasonlíthatjuk a Petőfi líráját és lecsendesült zivatarhoz a Burnsét. És e kezdődő és lecsendesült zivatar közt ott van a tetőpont: a zúgó, tomboló, tovarobogó és megrázó vihar: lord Byron költészete és hozzátehetjük: lord Byron élete.
    Talán kissé merész dolog összehasonlítani Petőfit, a lírikust és lord Byront, az epikai és drámai költőt. De ne feledjük, hogy Byron műveiben az ő szenvedélyes, izgékony, lírikus lelke minduntalan megnyilatkozik. Ahogy ő beszél a természetről, a kék Adriáról, a gondolás daláról, úgy csak egy lírikus ajkáról szállhat a szó.
    Másrészt Petőfi Sándor viharszántotta életében van egy korszak, amely határozottan Byron hatása alatt áll. Ez a korszak 1845 szeptemberével kezdődik. Ekkor történt az a fájdalmas emlékezetű visszautasítás, amely Petőfit a szépséges Mednyánszky-lány részéről érte. Csalódott a szerelmes. Ekkor támad keserű összeütközése és hosszas viszálykodása barátaival. Immár csalódott a szerelmes és csalódott az EMBER. De hátra volt még a legkeserűbb pohár. A magyar kritika egy, el kell ismerni: jeles műveltségű része, a legkíméletlenebb támadásokkal illette a fiatal töltőt. E támadásokat az előkelő összeköttetésekkel rendelkező P. Horváth Lázár (Byron első, gyönge magyar fordítója) és Zerffy Gusztáv vezették a „honderűben” és a „Bp. Híradóban”. Gúnyosan emlegetik „Petőfi úr” hiányos általános műveltségét. Megróják benne költőiségének éppen legnemesebb zománcát: a népiességet. Azt mondják, parasztos, nyers.
    Bizonyára a kemény kritika minden ambiciózus léleknek fáj, de különösen fájt az annyira önérzetes Petőfinek. Hogy mennyi harag volt akkor az ő büszke, dacos szívében, azt a „Honderűhöz” intézett kíméletlen s hozzá nem is méltó hangú verséből láthatjuk. Íme: a megcsalódott szerelmes, a megcsalódott ember mellé odatelepszik egy harmadik elbúsult, szomorú, vergődő lélek: az önérzetében megsértett költő.
    Ez időben kezdi olvasni Byront. Valami delejes áram van az emberi szívben, amely változó hangulatainkkal hol erre hol arra irányul. Ha boldog, tiszta és verőfényes a lelkünk, akkor a napot keressük, a ragyogó, a meleg, a tüzes napot. De ha beköszönt hozzánk sápadtan és roskatagon egy szomorú vándor: a búbánat, akkor az éjszakát keressük sötét lelkünk e hűséges, sötét társát s még az éjszakában is a leghalványabb, a legszomorúbb csillagot!

*

Ilyen hangulatban ismerkedik meg Petőfi Byron műveinek java részével. Fájó visszhang kél a szívében, amikor a nagy brit költő keserűségből át meg áthatott, borongó, majd gúnyosan felkacagó dalait olvassa. Megismerkedik a sánta lord életével, amelyről Moore Tamás oly jellemzően mondja, hogy „képzelhető-e szomorúbb könyv, mint Byron élete?” Byron példájára Petőfi is az utazásban keresett enyhülést, vigasztalást, ekkor írja nagyobb terjedelműnek tervezett úti rajzait.
    Szeretett volna, miként a nagy, hazátlan angol, messze-messze szállni keserűsége bölcsőjétől. „Ah, szeretném az Alpeseket látni és a tengert, távol az emberektől és megvetésre méltó üzelmeiktől!”
    Úgy, mint egykor lord Byron a „Don Juan”-ban, a fenséges és triviális elemek e bizarr egyesítésében, keserű gúnnyal ostorozza Petőfi is kritikusait.
    Valóban Byron szomorúságának sok tekintetben ugyanaz a kútforrása, mint a Petőfiének. Egy előkelő skót lap, majd több más, gúnyosan kritizálják első alkotásait. Majd úgy látszik, „Herold”-jával csak azért arat tapsokat, hogy a tetszés viharos zaját rögtön felváltsa „a gyalázat ordítása”, hogy Macaulay szavait idézzem. Szerencsétlen házassága folytán kénytelen távozni Angolországból. A nagy botrányt követő vihar elől, mint valami modern Ovidius messzire távozik, messzire, örökre. Ilyen hangulatban írogatja csodás remekeit a Genfi-tó partján, ama ridegségében oly szép világban, ahol egykor Rousseau álmodozott a természet örök igazságairól. Onnan Olasz-, majd Görögországba bujdosik.
    Íme, itt rekedtem kiemelni, hogy Petőfi pesszimizmusának oka körülbelül azonos a Byronéval. De nagyságában, pusztító hatásában nem is fogható a Byron keserűségéhez. Mindazáltal Petőfi Byron modorában kezd írni életének legszomorúbb órájában. Csak egynéhány jellemző költeményét említem fel: a Három szív történetét, a Tündérálmot, a Szerelem átkát (amelyben, mint Petőfi egyik életírója megjegyzi, főképp a byroniasan kigondolt bosszúállás érdekes), az Ismerjetek meg! c. dalt és az első sorban az Utósó embert, mint a mely Petőfi összes művei közt leginkább tükrözteti Byron hatását. A „Utósó ember” tárgyra, alapeszmére, hangulatra tökéletesen megegyezik az angol költő „Sötétség” c. remek rapszódiájával. Mind a kettő a földi tenyészet, az emberiség életének utolsó, megrázó stádiumát festi komor színekkel. Az „Utósó ember” az emberi nem, ez egykor büszke, nemes faj végső, elkorcsosult, nyomorult hajtásának kínos  panasza. A „Sötétség” leírja az utolsó emberlakta város kihalását; egy percnyi csönd a borzalmas pusztulás felett, aztán kitör a vihar az éjszakában és végigszáguld a romokon.
    Nem kevésbé Byron élénk hatása alatt született meg az „Őrült”, a magyar költészet egyik legfényesebb dicsősége. Ez a rapszódia kétség kívül a „Manfréd” és „Kain” eszméit szólaltatja meg, van benne valami az emberiség Géniuszának zokogó szavából, van benne valami az örök tagadásból. Lőport vesz – úgymond – s a világot a levegőbe röpíti. Ez az utolsó sor, a lángeszű, de tébolyodott agynak ez a büszke, zavaros megnyilatkozása vajon nincs-e meg Manfréd és Kain lelkében is? Ez a felhőkbe tör Lucifer karján, az kikacagja utolsó percében is a halált és meghal, semmivé lesz. A Prometheus örök tragédiája, amelyről Byron olyan könnyfakasztó dalt írt, újra meg újra feltámad az életben épp úgy, mint a lant húrjain.
    Ugyancsak a Byron-hatás korszakába esnek a Felhők egyes darabjai. Általán mondhatjuk, hogy a pesszimizmus nem nyilatkozik Petőfinél mindig szerencsésen. Gyulai Pál találóan jegyzi meg erre vonatkozólag: „Az embergyűlölet és világfájdalom nála némi vad nyerseséggel párosult, nem volt meg költészete alaphangjában”. Csakugyan pesszimista filozofikus versei rendesen 4-8 sorosak, nem mindig sikerültek, ámbár valamennyien úgy tűnnek fel, mintha valami homályosan sejtett, byronias drámai költemény töredezett akkordjai volnának. Még kevésbé sikerült két nagyobb byronias hangulatú műve; A hóhér kötele és a Tigris és hiéna. Lírius volt testestől-lelkestől és így nem csodálhatjuk, hogy mint az igazi költőknél gyakran előfordul, más térre is átvitte legsajátosabb költői ágának jellemvonásait. Byron is így volt. Ő sem tudott jó drámát alkotni, a Marino Falieri a Két Foscari telis-tele van drámai hibával. És érdekes mégis, hogy mind a két író éppen azon műveit becsülte legtöbbre, amelyeknek költői értéke a legkisebb. Petőfinek Byron befolyása alatt megszületett költeményei közül most már a „Salgón” kívül csak az „Apostol”-ról akarok emlékezni. E költemény értéke vitás lehet költői és esztétikai szempontból, de hogy a benne megnyilatkozó, a belőle viharosan kitörő érzelmek és eszmék fönsége minden túlzottságuk mellett is fölemelő hatással van az emberi szívre, az kétségtelen. Számba sem véve a Sylvester fogságát rajzoló jelenetet, amelyben a „Chilloni fogoly” egy részletét úgyszólva átültette Petőfi az „Apostol”-ba, érdekes a két költő politikai meggyőződésére vonatkozólag is ez a költemény. Petőfi szélső republikánus elveket hirdet itt. Byronról ugyancsak kétségtelen, hogy nem rokonszenvezett a monarchikus államformával, amint ki is tűnik a kormányzóhercegre írt gúnyverséből és különösen számos későbbi nyilatkozatából. E részben nem tagadható, hogy mind a két költő a pillanat hatása alatt áll, talán nem profanizálom emléküket azzal a divatos, modern szóval, hogy „impresszionisták”. Például Petőfi egyszer meghatottan énekli: „Nézz a szemembe, jó öreg királyom4” máskor pedig keserű haraggal kiáltja: „Akasszátok fel a királyokat!”
    A szabadságról mind a ketten gyönyörű dalokat írtak, mind a kettő a szabadság költője, de csak Petőfi a haza dalnoka. A földönfutó Byronnak hazája széles e világ, küzd az olasz, küzd a görög szabadságért és küzdelmeiben megvalósítani törekszik azt, amiről lázas álmaiban egyszer, egyetlenegyszer Petőfi is dalolt: a világszabadságot. Valóban Byron kozmopolitizmusa nem mételyezte meg a Petőfi magyar szívét!
    Petőfi általában tisztább és dicsőbb fényben ragyog előttünk, mint az erkölcstelen, kicsapongó, züllésnek indult Byron. Lángeszű lord életéről méltán mondja egy szellemes angol történetíró, hogy „fényes és nyomorult pálya”. De azért sok közös vonás is van a két költő jellemében. Szenvedélyesek, hevesek, érzékenyek, rendkívül önérzetesek mind a ketten. Az ifjúság virágzik szívükben, az ifjúság szilajsága, élénk, üde szelleme és izgatottsága. Petőfinek csak egy kis összeütközése van Klapkával, rögtön tollat ragad és megírja keserűségbe mártott tollal „Egy goromba tábornokhoz” intézett ódáját. Ám képzeljük el, mily pesszimista, mily világmegvető, mily embergyűlölő lett volna Petőfi Sándor, ha sánta lábbal születik e szomorú világra és ha a magyar társadalom bármi okból is úgy bánik vele, mint ahogy az angol Byron-nal. Akkor bizonyára teljes  rászolgált volna a „magyar Byron” névre. De van valami az ő természetükben, valami megfoghatatlanul különös eltérés, amely elsősorban faji, nemzeti karakterükből ered. A Byron szíve olyan, mint elvesztett hazája. Szürke köd ül a vad, szakadékos hegyek ormán és az ólomszínű, komor égen ősi felhők robognak át viharos zúgással. Közben-közben villámok csapkodnak és a szél búsan fütyörészi évezredes nótáig. Madarak szállnak át sikongva, tépett, kuszált szárnnyal és ereszt keresnek, ahol pihenjenek, de nem találnak… Íme, a Byron lelke, sötét, viharos, mint ama bérces ország, amelytől egykor könnyes szemmel vett búcsút legnagyobb fia.
    És e képpel szemben milyen a Petőfi lelke? Olyan, mint az Alföld, amikor rátűz a forró napsugár az „arany kalásszal ékes rónaságra”. Ingó, rengő, csalfa délibáb remeg a szemhatáron. De egyszerre csak szélvész kerekedik, sötét, koromsötét fellegek borítják a még nemrég kék eget, valami borzalmas vihar száguld át a táj felett, hogy aztán újra elszálljanak a felhők és kiragyogjon a tiszta mennybolt az édes magyar földre.
    Ilyen a Petőfi lelke…
    Külsejükben még nagyobb az eltérés. Petőfinek nem volt kellemes arca, ezzel szemben Byron arcát – mondja Macaulay – örömest mintázták a szobrászok - de teszi hozzá –, sánta lábát csúfolkodva utánozták a koldusok. De a két költő szemének, szépséges lelkük e szépséges tükrének gyújtótüze egyforma volt. E tűzben ott ragyogott a szabadság nemes sóvárgása, a lelkes vágyódás a nagy tettek után. Az isteni gondviselés ezt a jellemvonást egyenlő mértékben oltotta be a fényes nevű lordba és a kiskőrösi mészáros éhező fiába!
    Ami öltözködésüket illeti, mindkettő szerette az excentrikus, különös ruhát, gallérját mind a kettő erősen kihajtva hordta, nyakkendőt egyikük sem viselt. Szerencsétlen költőutánzóik, a byronisták és petőfisták egyaránt utánozták, majmolták őket a külsőségekben is, ők is mélyen kihajtott gallért viseltek nyakkendő nélkül, mintha bizony a sutba dobott kravátli pótolhatná Apolló csókját.
    Mind a két költő ifjan halt meg Pedig boldogan, sokáig élhettek volna, mint közönséges, egyszerű emberek. Most eszembe jut hogy egyszer a velencei Palazzo Ducale földalatti cellái közt bolyongva könnyes szemmel álltam abban az ólomzárkában, amelyben a nagy lord önként töltött egy éjszakát. Így vállaltak ők mind a ketten önkéntes rabságot, önkéntes vértanúságot, önkéntes szenvedést! A vihar túlharsogta életük jajkiáltását, de mondhatjuk, nem szenvedtek hiába!
    Íme, Byron, midőn olasz földön nem talál elég teret, Görögországba megy, hogy meghaljon az emberiség legszentebb ügyéért. A szerető otthagyta kedvesét, a férfiú barátait, a költő Múzsáját és elmegy meghalni a szabadságért, mondja Castelár Byronról, de mennyire ráillenek e szép szavak a fehéregyházi temetőben porladó, dicső szívre is. Mindkét költőnek utolsó óhajtása, hogy karddal kezében halhasson meg, de csak a Petőfi prófétajóslata teljesült, míg Byront a csata viharában forró láz pusztította el „ágyban, párnák közt”. Sorsuk még e földi lét után is eggyé fonódik: Petőfi ifjú holtteste, Byronnak ereklyetartóba zárt szíve elveszett. Amidőn most lelki szemem előtt megjelenik büszke tekintetük, önkéntelenül is a költőknek, a földi rög e mostoha gyermekeinek boldogtalanságára kell gondolnom. Mert mártíromság és keserű küzdés volt az ő életük és még a babér sem gyógyít meg minden sebet. Valóban, a legtöbb költőt nem lehet boldognak tekintetnünk, hiszen természetes űr tátong a földi világ és az ő szívük mennyországa között. Ritkán akad közöttük, akiről el lehet mondani azt, amit Lévay József írt egyszer Arany Jánosról, hogy a „Költő és az ember egy szép összhangban olvadt össze benne”. Azért a Petőfi csekély hibáit és még a Byron szomorú bűneit se mérjük közönséges emberi mértékkel, mert hiszen igaza van annak a nagy írónak, aki azt mondja, hogy a régi rómaiak méltán nevezték a költőket „vates”-nek, jósoknak. Már kora hajnalban – még mindenki szunnyadozik – ők, miként a régi Róma augurjai, felmennek egy halom tetejére, onnan kijelölnek az égen egy nagy, hatalmas, fényes kört, mondván: íme e körben fognak megjelenni az égi jelek, a század uralkodó eszméi, e büszkén szárnyaló madarak.
    Aztán lehanyatlik az augurok karja és lassan, méltósággal megindulnak lefelé a domb tetejéről, amíg aztán leérnek a halom tövébe… Fent, a megjelölt körben pedig csak szállnak-szállnak az égi madarak…
    Hogy is mondja csak Goethe?

„Alles geben die Götter, di unendlichen
Ihren Lieblingen ganz,
Alle Freuden, die unendlichen,
Alle Leiden, die unendlichen ganz….”

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 27., 28.  szám, 1898. júl. 3., 10.

Vargha Gyula (1853-1929): Tinódi Sebestyén halála

 

Sebők, a lantos, a mint poroszkált
Eger felé fakóján,
Portyázó spáhik ütöttek rajta
Egy domb kapaszkodóján.
Irgalmas pórok fölhalva lelték,
S bevitték durva kólyán.

„Magas part üsse udvarbirákat,
Üsse, a hol csak vannak;
Miért nem adnak magamnak jó bort,
Szénát, zabot lovamnak.
Lám úri rendek reám figyelnek,
Nagy becse van szavamnak.

Rossz szalmaágyon hánykódik lázban,
Enyhet az éj se hoz rá;
Agyában árnyak zsibongva járnak,
El-elváltozva torzzá,
S verseket mormol s kezével mintha
Lantot pengetne hozzá:

„Jaj szegény ország, bús Magyarország
Van szörnyű siralomban.
Pogánynak préda. Bolond keres csak
Galambot a solyomban…
Villámló kardok… Hej, mit akartok?
Nincs pénz a tarsolyomban…

„Én jó uramnak, Török Bálintnak
Vagyok lantos deákja;
Hőst, nála jobbat és bajnokabbat
Anya nem szült világra;
Sötétben fénylő szép csillagunk ő,
A daliák virága…

„Sirhatsz Fejérvár, Lajost, szegényt, már
Viszik nyugvó helyére.
Király a vajda, nevetnek rajta,
Száz kéz mutat feléje:
A koronája, nézd csak, hogy billeg,
Nem termett a fejére.

„Magyar magyarra mért törsz agyargva
A két király kegyéért?
Csókolja János király a szultán
Ruhájának szegélyét;
Dúl a tatárhad… De várhatd, várhatd
Vendég király segélyét.

„Füst, láng csap égre, elsápad fénye
A félénk csillagoknak;
Rémes világgal, vérszinű lánggal
Égő falvak lobognak;
Halók hörgése hallik s nyögése
Pányván hajtott raboknak!

„Hős volt, erős volt Török Bálintot
Erő nem ejtheté meg.
Most özvegy, árva siratja vesztét,
Meg ez az árva ének.
Csel tőrbe vitte. Magyar, ne higyj te,
Hitetlenek hitének.

Félre viszályunk! Mind harczra szálljunk,
Hazánkért halni készek.
Kopjára, kardra, csak rajta, rajta,
Végvári jó vitézek!
Itt a pogány ni, aprítni, vágni
Beh szörnyű kedvet érzek!” -

Sebők, a lantos, felszökken félig,
Vad lángtól átnyilalva,
Fakó szemével meredten bámúl
A holdsütötte falra;
De vére buggyan, egyet hörög még,
És hátra csuklik – halva.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 26. szám, 1898. jún. 26.

Láng József (19. sz.): Garay János szobránál

 

Kanyargó Sárviz habja ma vidámabb,
Örömtől ifjúl az ős Bartina,*
Betelt a vágya: itt a várva-várt nap:
Itthon van s itt marad Garaya!
„A dalnok ő, ki keblét meghasitá,
S nektek dalát szivestül kiszakítá!”

Királyi örökét,** jogát becsülvén
Szegzárd nagy igazságot oszt ma itt:
Mit a nemes maga szerzett szerelmén,
Koszorúban hozzuk babérait.
A honfiszívnek honfiszív kötötte,
Szerelme hirdetőjének örökre!

Mert nem tudott a lelke, csak szeretni!
Szeretni hitvest s vére magzatát;
S minél nem volt drágább szivének semmi:
Szerette ezt az árva, szép hazát!
Nap csókja szép vonásait fürössze,
Szaván magasztosúlni jertek össze!

Alig susogta el Sárviz csodáit,
Ifját betölté titkos sejtelem…
S vitte, ragadta vágya messze tájig…
Tettekre vágyva s dallva szüntelen!
De „énekértő” lányka jött mosolygva
S a győzni vágyó ifjú lett a foglya…

S „szabad halálra” Kontot míg kisérte,
Új hang varázsa hatja át dalát;
Mikor megáldatott e földi élte
S áldása lett mosolygó, kis család…
Apa-öröm ragyogta tűzhelyét be
S ez egyszer boldogságát énekelte!

De hajh! A költő sorsa érte őt is,
Lelkén hamar fogant a fájdalom!
S a minél férfi-lelket égetőbb nincs,
„Beteghalványan” jött a „drága hon”.
S nem félt, habár önlelket törje össze,
A mély sebet álmatlan’ is kötözte!

S ki első balzsamot hozzon honának,
Nagy lelke orvosára rátalál:
Tehozzád esdett. Vondd fiad’ szivedre
S tanítsd meg őt, hogy a hazát szeresse!

S a honleányszív megdobbant szavára
S mikor „Ütött az óra”, vész kitört:
Egy szív ragadta a magyart csatára
S zúgta: „kié, ha nem miénk e föld?!”
Zászlónak adta mátka szép ruháját,
Fehér kezével varrta rá: „Szabadság!”

Nemes lélek! Óh, csakhogy itt vagy újra!
Óh! kezdd el ismt kérő szózatod’,
Közöttünk annyi már feledni tudta,
Szelíd szavad mire is oktatott!
Beteg e hon megint! Nagy bűnnek rabja,
A test, hiúság lelkünk’ fogva tartja!

Tanítsd tovább szivünk a büszke multra,
Hogy az „Árpádok” népe hősi nép!
Hogy a „Harmincz nemes” fejét odaadta,
De honfiszívet konczon nem cserélt!
Hirdesd: e nép hazát, erényt imádjon
S meg nem töri őt semmi a világon!

(* Legjobb bortermő hegy Szegzárdon.)
(** A szegzárdi hét személyes táblán III. Béla királyunk gyakran személyesen szolgáltatott igazságot.) – Szerző.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 23. szám, 1898. jún. 5.

Oláh Gábor (1881-1942): Istenről

 

Mikor édes anyám megtanított rája:
A hatalmas Isten egész világ atyja,
Hogy ő visel gondot az égi madárra,
Az eget,a földet, hogy ő igazgatja:
Gyermeki szivemben szent érzelem támadt,
Imádva tiszteltem új, égi atyámat.
Egyszerű szavakból imámat kötöttem,
Lelkem szárnyán hozzá, az égbe küldöttem.

Milyennek képzeltem ott a mennyországot?
Oszlopos csarnoknak, felhők tetejébe,
Hová annyi ember nem hiába vágyott -
Hol közelről ragyog a szivárvány képe.
Mosolyogni láttam a nagy mindenséget,
azt gondoltam ekkor: görögtüzek gyúlnak
Tisztelet jeléül a legnagyobb Úrnak!

Egyik kis pajtásom elköltözött messze…
Édes anyám mondta: angyal lett belőle.
Vajjon én belőlem – kérdém – angyal lesz-e?
Vígy ki édes anyám, vígy a temetőbe!
Úgy szeretném látni a szivárványt, napot…
De ő nem szólt erre, csak ölébe kapott,
Összecsókolgatott, könnyei folyának:
Az egész világért oda nem adnálak!

Oly nehezen esett, hogy sírva fakadtam,
Hát nekem nem szabad angyallá se lennem?
Hisz az Isten szeret, meg nem ver miatta -
Édes anyám, lelkem!… Csak zokogott:nem, nem!
Mit volt hát mit tennem? Vele sirtam én is…
Azóta kialudt bennem a remény is,
Hogy én még valaha – hideg sírba szállva -
Angyalként repüljek fel a mennyországba.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf., 22. szám, 1898. máj. 29.

Erdélyi Zoltán (1872-1915): Diák-nóta

 

Diák-bánat, diák-nyomor,
Ismeretlen fogalom,
Míg az ember diák-ember,
Rózsák nyilnak a havon.

Nincsen pénze, nincs kenyere,
A ruhája csupa folt, -
Ámde ott a vágy, az ábránd,
Száz reménye, meg a – hold!

Ott ah old, az ég diákja,
Ez a sápadt, kis legény,
A mely megnő a hó végén
S elfogy a hó elején.

Ép fordítva, mint a diák,
A mi mégis egyre meg,y
Itt is, ott is egy hónap csak,
S mindig egy az egyszeregy.

Hát a nóta, hát a jókedv?
Gazdagság ez, mondhatom,
S koplalás a bölcselésre
Mindig pompás alkalom.

Diák-ember, boldog ember,
Az étvágya kitűnő,
Sokszor ugyan nincs mit enni,
De az étvágy, az a fő!

Mert mit érnek a milliók,
Hogyha Karlsbad az adó?
S a ki pezsgőt szürcsölhetne:
Gyógyitala a  - savó!?

… Diákember boldog ember,
Mert akkor még fiatal,
S az ifjúság a poézis,
Az a küzdés – diadal!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 21. szám, 1898. máj.

Pajor István (1821-1899): A Bekesekhez. - Paródia Berzsenyi „A magyarokhoz” c. ódájára. -

 
Bomlásnak indult hajdan erős bekes!
Nem látod a megy színe imként fakúl?
Nem látod a boszús molyoknak
Ostromait nyomorúlt irhádon?

Nyolcszáz havaknak morgalomárja közt
Pankrót uradnak czopfja erősen áll,
Ámbár ezerszer vak tüzében
Önmaga volt, ki magát pofozta.

Megdönti, hidd el, mostani kopni tért
Béllésed; egy lágy ősz dere csípi el
A vén urat, ki annyi ádáz
Kortesütést mosolyogva tűrt el.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad szopóczák xerxe-i tábora,
S gallérod ostromló kutyáknak
Sarkaidat követő csoportja.

Nem fojthatott meg, bár közepett vala
Folyvást a boszús franczia Győr alatt,
A szent roknvérbe füresztő
Tisztujítás tüze közt megálltál.

Mert régi béllés s belhoni czérna volt,
Mi összetartott fergetegid között, 
Üttetve győztél, bár uradnak
Sokszor inába szökött a szíve.

Most por, penész és molykaraván emészt!…
Nézd bár a bundát, melyen az északi
Szélvész ki nem fog, benne termő
Férgek erős szíjait megőrlik.

S végtére ködmönfoltnak alig való…
Így a bekesnek támasza, talpköve
A birkabéllés, mely ha elnőtt,
Róma ledől s rabigába görbed.

Mi a bekes most?… Rút kaczamajka váz,
Letépve fényes préme; könyökre lyuk;
S tökéletesen szőrment ölén
Kotlanak a kegyeletlen érczék…

De jaj, csak így jár minden az ég alatt;
Forgó viszontság járma alatt nyögünk;
Tündér szerencsénk földhő vág, majd
Légbe röpít, valamint a lapdái.

Felforgat egy félszázad igen sokat;
Lám a diák nyelv szép ege béborúlt,
Ledőlt már sok nemes barangláb
S még hihietőleg igen sok eldől…

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 18. szám, 1898. máj. 1.

Erdélyi Zoltán (1872-1915): Tavasz

 

Tavasz lett újra! Erdőn, bérczen
Könnyű fuvalmak szálltak át,
Virággal játszva tarka réten
Széthordták édes illatát.
Dús lombozat még nincs a fákon,
S a rügy helyén, levél z ágon
Alig még egy-kettő fakadt, -
de hó sincs már a hegytetőkön,
Fű zsendül pázsitos mezőkön,
s kék égről forró nap kaczag.

Szelíd pataknak könnyű habja
Csevegve lejt a völgy felett,
Siet, hogy lenn is tudtul adja:
Megérkezett a kikelet!
A kis fűszálak hallják hangját,
Tovább a hírt vidáman adják,
Egyik a másra áthajol, -
Aztán a szellő kapja szárnyra,
Megtudja tőle száz madárka,
És mind a száz erről dalol.

Az erdő mozdul, hangot hallat,
Az ébredés vidám szavát,
Az úz félénken vizhez ballag,
S bámészan nézi önmagát.
A pornak mintha lába kelne,
Mozgó bogárkák száza, ezre
Életre kél egy percz alatt, -
Tavasznak első kis virága
Bólintgat sűrűn egymagába’,
A mint egy ép felé halad.

S ha este lesz, s a tiszta égen
Ezer kis csillag felragyog,
Fényük kigyúl a tó vizében,
Körültánczolják lágy habok.
Súg-búg a sás, a fű megreszket,
A hold kisértő fénye mellett,
Titokzatos nesz kél körül -
A sejtelmes hang egybeárad,
A zajból, neszből Hymnus támad,
Az éj, a föld, az ég örül.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf., 18. szám, 1898. máj. 1.

Pekár Gyula (1867-1937): Délen és északon. Két kötet. (könyvismertetés)

 

    
    Pekár eddigi elbeszélő köteteinek szebbnél-szebb leírásaival keltett figyelmet; kevés magyar író van, ki a természetet, az embert környező világot színesebben tudná elébünk varázsolni, mint Pekár. Az előttünk fekvő két díszkötet minden lapja telis-teli van megkapó leírással. Olyan leírás ez, mely a dolgok külsején átsugároztatja azok esszenciáját. Az ő Itáliája, az ő Spanyolországa, az ő Skandináviája úgy áll e lőttünk, mint egy-egy élő, egyénileg megjellemzett ember, kinek szeméből eleven fény sugárzik és kinek ajkairól az élet szava hallszik. Felejthetetlen kép gyanánt áll előttünk az ő bűbájos Velencéje. Nem az a város az, melyet sablonos útleírásokból és megunott festményekről ismerünk. Velencét ő így látja: hermelines asszony, i gyászt öltött magára és egykori pompája cafrangjaival pénzt koldul hajdani alattvalóitól, az idegenektől, az egész világtól… Így egyénít meg mindent. A várost, a képet, a mezőt, a tengert. Ha a szomorú jelent rajzolja, akkor enyhítésül a múlt dicsőségével sugároztatja be, ha pedig fényt és dicsőséget ír le, finom, szürke hálóként borítja rá lelkének melankóliáját, mintha azt jelezné, hogy a fény és pompa múló és hogy a nyár virágai körül ott sóhajtoz már a közeli hervadás fonnyasztó szellője… És míg lelkünket, kedélyünket leírásával ragadja meg, másfelől értelmünkhöz is szól. Itt mint historikus, ott mint az olasz, a spanyol irodalom ismerője, más helyen, mint műtörténész, mint kritikus egészíti ki, teszi harmonikussá az elébünk rajzolt képet! Könyvét szívesen, nagy élvezettel és tanulsággal olvastam. A pompás kötésű munkának, melyet az Athenaeum adott ki és 71 szövegrajzzal és 42 képmelléklettel díszített, ára 10 forint. Csinos borítékban fűzve 8 forint. 

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 17. szám, 1898. ápr. 24.

Erdélyi Zoltán (1872-1915): Vesztett boldogság. Verses regény. (könyvismertetés)

 

    Ritka könyv, mely ennyire behízelegné magát az olvasó jóindulatába! Jó hír jár előtte: megkoszorúzták az akadémia Nádasdy-díjával, miben a Toldi estéje óta nem részesült munka; megjelenésével föléledt a verses regény műfaja, amely nálunk régóta nem talált művelőt; szerzője még egészen fiatal ember és maga a mű remek köntösben került a könyvpiacra Neogrády Antal hangulatos képeivel ékesítve. Mennyi szerencse a Vesztett boldogság-ra és Erdélyi Zoltánra nézve!
    Verses regényünk mindössze három nevezetes: Balogh Zoltán Alpári-ja, a Gyulai Pálnak csonkán maradt Romhányi-ja, meg a Délibábok hőse Arany Lászlótól. Nem kevés ez, mert verses regényt írni: nem tartozik az irodalmi termelés könnyebb feladatai közé. Puskin-nak tíz esztendejébe került, míg Anyegin Eugén-ját megköltötte; Byron úgyszólván egész életén át dolgozott a maga nagy verses regényén. Kiapadhatatlan költői érnek, el nem sekélyesedő kedvnek kell itt kezet fognia tervező leleményességgel. A verses regényt parancsoló formai és szerkezeti okok arra utalják, hogy kerülje azt az elágazó meseszövést és fordulatokban gazdag bonyodalmat, mi kötetlen beszédű édestestvérének tulajdona. A verses regény meséje egyszerű és csattanós, rajza nagy vonásokból áll, fő művészete az állapotok költői kiszínezésében, hatalmas érzelmek és szenvedélyek tragédiát teremtő szembehelyezésében vagyon. Eseményeit inkább a szereplők lelkének tükrében szemléljük, mint epikai súlyukban. Mindezzel számol ama meghatározás, mely a verses regényt más néven lírai regénynek mondja.

A boldogság szelid madárka,
Kezünkre száll egy szép napon,
Dalol nekünk s csodás dalára
Virágban áll a völgy s halom.
De jaj, ha akkor meg nem fogjuk,
Ha tőrünk akkor rá nem dobjuk,
Örökre elszáll, elrepül…
S hiába  hívás, köny, s a bánat,
A vad madár csak messzebb szállhat,
Új tőrt örökre elkerül!

Íme, ebben a költői hasonlatban összegezte Erdélyi Zoltán a Vesztett boldogság  alapeszméjét. Az a két ember, ki a boldogságot elszalasztja: Radó Laura és Kovács Jenő. Szeretik egymást, de Laura azért mégis férjhez megy Peténdy Oszkárhoz, az unott szívű fővárosi gavallérhoz, mert így kívánja halálos ágyán atyja, az elszegényedett földesúr; Jenőnek pedig nincs annyi erélye, hogy tiltakozó szavát ez ellen fölemelje. Mi lesz a vége? Oszkár és Jenő pisztollyal állanak egymással szembe és Oszkár holtan marad. Laura most már szabad, de Jenőt sosem látja többé viszont: közöttük áll a múlt riasztó emléke s ők boldogtalanok teljes életükre…
    Ez a történet rég megpendült hangokat idéz emlékezetünkbe: az Anyegin Eugén édes-bús históriáját. Az orosz verses regénynek is a boldogság elszalasztása a magva; csakhogy Erdélyinél a nő, Puskinnál a férfiú hibás első renden. Az egész művön végighúzódó méla, reflexiókkal megszaggatott hangulat szintén az orosz íróra emlékeztet. A Vesztett boldogság elolvasása után nem egy dolog marad nyílt kérdésnek: hogy a jellemfejlesztésben és egynémely helyzet kiélezésében sok a valószínűtlen, hogy Peténdy az első részben sokkal mélyebb szívű embernek van festve, semhogy a második részben gyors elhidegülése és szívtelen léhasága érthetővé válnék; hogy az a kegyetlen erőszak, mellyel gyászoló feleségét bálba kényszeríti, egyszerűen elfogadhatatlan; hogy Jenőnek alakja nagyon is fátyolozott és szenvtelen; hogy Laura nővérének személye – noha a költő oly figyelemreméltó vonásokkal felruházva mutatja be, hogy joggal nagy szerepet várunk tőle – háttérbe szorul és a költő ok nélkül kárhoztatja őt boldogtalanságra, szenvedésekre. Csakhogy kevés olvasó áll elő e skrupulózus megjegyzésekkel mert lehetetlen, hogy  meg ne vesztegesse az egésznek költőisége a szebbnél szebb lírai részletek, a beszőtt leírások kedves volta és a bőven elhintett eszmélkedő gondolatok, melyeket Erdélyi mindig oly formába tud öltöztetni, hogy az újdonszerűség hatásával vannak. Nyelvéről csak dicséretet lehet mondani: e részben keresetlen ékesség és egyszerű báj jellemzik, verse pedig úgy cseng, mint valami kellemes muzsika. A Vesztett boldogság-ból Erdélyi Zoltán izmos tehetségű költőnek tűnik elénk, akinek ereje első renden lírai s akitől még sok szép alkotást várhatunk. E könyvét olvasni szívbeli gyönyörűség.
    Neogrády Antal a műhöz méltó képeket adott s így nem sok az a 3 forint, melyben a kiadó Franklin-Társulat a nagy dísszel kiállított könyv árát megszabta. 

x. y.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 16. szám, 1898. ápr. 17.

Szávay Gyula (1861-1935): Az ember

 

Az ember – mint mondani szokta -
Csak megvan napról-napra szépen.
Fellázadás a sorsa ellen
Évszámra sincs néha eszében.
Tulajdonképen azt se tudja,
hogy van-e, nincs-e sorsa néki, -
Csak reggelizget, vacsorázgat,
És jön az új nap, megy a régi.

Az ember máskor – tudja kő mért -
Meggyulad, mint könnyű foszfor,
Testet ledobva száll a vágya,
Maga se tudja, merre sokszor.
Legjobb szeretne meteorként
Repülni a légürbe, kéjjel,
S száz külön égő, külön élő
Részecskére robbanni széjjel.

Az ember tervez egyre-másra,
Fejében eszmét eszme kerget,
Édes szülőként új ruhába
Öltöztetget sok régi tervet.
Hány babilóni torony épül
Fejben s papiron napról-napra?
De, végül látjuk, egy se nőhet
Egy sirhalomnál magasabbra!

Az ember érez, forr belülről?
A boldogságot hogy föllelje:
Behúnyt szemekkel ismeretlen
Világokon száll át lelke.
S ha érzi, hogy telt szive mostan
A boldogság szinmézit issza:
Keres egy tűt, felszurja s kincsét
Véres cseppekben veszti vissza.

Az ember vágyik erre-arra,
Örök szomjúság lelke, teste.
S a feltalált forrás tövében
Sóhajtoz, hogy nem ezt kereste.
Megaranyozva áll előtte
Minden csúcs, mely még ismeretlen,
Életveszély közt tör reá föl
S ott látja, hogy mind mily kietlen.

Az ember tesz-vesz: kertecskéjén
Halmot, dombot síkká egyenget.
Ha ifjan kezdi, beleőszül,
Míg megteremti itt a rendet.
Mikor a tükörsima földnek
Minden darab röge virágzik:
Ő megy a havas hegytetőkhöz,
Gyopárt szed és Montblancra mászik.

Az ember ezt mind végig éli
S ha újra élne, újra tenné,
Maga körül keringne útja
Csigavonalban végtelenné.
Jó, hogy a végén már a vágynak
Elejére gondolni sem mer,
Mindinkább bölcs és kitanult lesz
És nagy bölcsen meghal az ember.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 16. szám, 1898. ápr. 17.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Nagy szombat éjszakáján

 

Az óra már az éjfélt meghaladta,
S még fent virasztok némán, hallgatag.
Ott kint az ég kétes homályba vész el,
Felhő gomolyg át a felhő alatt,
Vivódva, mint a lélek gondolatja,
Kin kétkedés lidércznyomása ül,
S míg önmagával száll szörnyü tusába,
Szárnyára éjek éje nehezül.
Magam vagyok; fejem kezemre hajtva,
Bús tépelődés bántja lelkemet,
Szomjúhozom egy csepp vigasztalásra,
És – tengeréből innom nem lehet!
Előttem a szentkönyv, ez élő forrás
S fásult közönnyel nézem habjait…
Hajh!… a mivel meritenem lehetne,
Törött kehely csak, szivemben, a hit!

… Állottam én a főpap kapujában,
A Golgothán elnéztem a halált,
S a gúnykaczaj a tömeg ajakáról
Mint mérgezett nyíl, szivemen talált.
Magas erénynek hát ez itt a díja?
Hát itt örökre ez a kép kisért?
Csak a kereszt a mennybe mutató fa?
Hiszünk, reménylünk: festett semmiért?

S kétségbeesve azokhoz szegődöm,
Kik őrzik a szent siron a követ;
S erősítik gőgös, szennyes szavakkal,
A kétkedésben – ingó szivöket!
Fáradt fejem’ a kőre ott lehajtom…
S míg bámulom a tisztuló eget:
Kétségbe vont, csodás varázslatával
A szent hajnal megüti lelkemet.

S érzem, a föld hogy összerezg alattam,
Mint nagy gyönyör terhe alatt a szív,
Fázó lelkem mélységes látomása
Megszégyenítve, imádkozni hív.
Kép kel, magasztos, kép után előttem,
S miként ha nagy, mély titkot hallanék
Köröttem győzedelmi dalba olvad,
Ujongva a teremtett összeség!

És hull reám csodálatos melegség;
Lebűvölően a szivet, velőt…
És arczczal ott a földre leborúlok,
A nyitott sír, a nyitott menny előtt.
A felkelő nap ott talál a porba’,
Dicsérve Téged, - hosszan végtelen,
Kié a halál és kié az élet -
Én jó Atyám, én édes Istenem!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf., 15. szám, 1898. ápr. 10.

Egy diák-költő - NAGY IMRE (1817-1840)

    NAGY IMRE (1817-1840) költeményei, második teljesebb kiadás, életrajzzal és jegyzetekkel ellátta Szeremley Barna.
Ára 1 frt 20 kr.

Zsönge virágokat ad a lét tavaszkor; elhulló
Zsönge virágok után érik az őszi gyümölcs.

    Soha jelszót jobban meg nem hazudtolt a sors, mint ezt, melyet szegény Nagy Imre a költeményei elé tűzött. Az ő „őszi gyümölcsét” nem engedte megtermelni a halál és huszonhárom éves korában leszakajtotta az árván, akiről manap általában csak annyit tudnak, hogy ő szerzette az „Árpád” című balladát, melyet 1840-ben a Kisfaludy-Társaság megkoszorúzott, de a jutalmul kitűzött ezüst-serleg már csak ravatalára érkezett.
    Diák-költőnek neveztük Nagy Imrét és e név jogos, mert a koránt elhalt poéta a kollégium padjain kezdte és futotta le nagyrészt rövid tartamú pályáját; a századelőnek abban az eredeti tőről szakadt magyar iskolai légkörében nevelkedett, melyet mi utódok oly nagy kegyelettel emlegetünk; maga is szívvel-lélekkel diák volt s minthogy fiatalsága miatt e környezet hatása benn gyökeredzett énjében, költészete is valóságos diák-költészet. E kitétel pedig csak a mai fogalmak szerint indíthat mosolyra; ne feledjük azonban, hogy a harmincas és negyvenes években az iskolai önképzőkör valósággal kis fiók-Parnassust alkot, melyekben később nagy íróink és költőink próbálgatják szárnyaikat.
    Nagy Imre 1817-ben született Kisújszálláson, mint egy jámbor földmíves fia és ott kezdte tanulmányait is. Tehetsége akkor kezdett nyiladozni, midőn  gimnáziumban a poéták osztályába – a mai V. osztály – jutott. Akkoriban azon ósdi szokás dívott az iskolákban, hogy hivatásszerűen kellett foglalkozni a költészettel, jobba mondva versfaragással. A tanár mindenféle műfajhoz és tárgyhoz tartozó költemények írását adogatta föl. Akár csak manapság valamely fordítás vagy mennyiségtani példa elvégzését. Nagy Imre oly kedvvel és könnyűséggel felelt meg e feladatoknak, hogy gyakran az osztály felét ő látta el írásbeli dolgozattal. A városban nagy költői hírnévre kapott: ha névnapi és lakodalmi rigmus kellett, rögtön Nagy Imrét vették elő.
    A kisújszállási gimnázium hat osztályát elvégezvén, a debreceni kollégium hallgatója lett: lassankint első diákká küzdte föl magát. Gyarapodott tudományokban, de sanyargott is sokat, mert egészen a maga erejére volt hagyatva és tanításból iparkodott megélni. Mint jótéteményes tanuló, kenyeret később az iskolából kapott, napjára egy negyedrész brúgót. Csakhogy bizony gyakran megesett, hogy a kollégium sütőasszonya, a „pisztra” (pistrix) valami ok miatt nem süthetett s ilyenkor aztán minden szobába bekiáltott egy-egy mendikáns gyerek: „Hodie non dividetur panis!” Erre céloz a Sóhajtás a szünidőhöz című versének eme része:

Zártan ajtója a panáriumnak,
Hasam korog, szemem káprázva lát.
Koplalni baj, torkig lakozni jó:
Jövel hát, várva várt vakáczió.

Jobbra fordult sorsa, mikor tanárai szorgalma jutalmául 10-12 magántanítványt bíztak gondjaira. Némelyek pénzt fizettek neki: ezek voltak a „nummisták”, mások minden héten egyszer ételfélét hoztak: „cibisták”; a kik megszabott időközben egy-egy jókora fehér cipót szállítottak, azok voltak a „panisták”; a „lótorok” szülei meg a praeceptor úr fehérmenűinek mosatásáról gondoskodtak, míg a „gratisták”  oly szegény gyermekek voltak, kiket ingyen oktatott. Mily meghitt viszonyban volt tanítványaival, bizonyítja Növendékeimhez c. kis verse, melyben megköszöni nekik föveg-ajándékukat.
    Akkoriban mozgalmas idők jártak a debreceni kollégium ó falai között. Az 1825-iki országgyűléssel megindult az újjáébredés, Széchenyi és Vörösmarty eszméi hazafiúi lelkesedésre hevítik az ifjúságot. Önképző társulatot alakítanak, mely 1832-ben kizárólag a debreceni tanulók költi és írói termékeiből Lant címen zsebkönyvet indít meg. Itt jelennek meg Nagy Imre első költeményei nyomtatásban. Költői géniuszának gyorsan híre ment a „Kálvinista Rómá”-ban is. Bizonyára művelte azon tréfás hangú, gúnyos zamatú diákköltészetet is, mely Csokonai hagyományaként nagyban virágzott. Az effajta diák-poézisnek egy 1834-ben szerzett Doromb című kéziratos gyűjteményét ma is őrzik a kollégium nagy könyvtárában. Nagy Imre előkelő helyet foglalhatott el ennek névtelen vagy álnevű poétái közt, kik ódát írnak a tubákos pikszishez, szonettet a falusi kostáról s kiknek kellett a kolbász, fánk, derelye és vakáció, meg más efféle ritkán élvezett nyalánkságoknak csak elgondolására is ihlet szállja meg.
    Ez időben még jellegzetesebb volt a régi diákélet. Szokásban volt, hogy némelyik szoba bennlakói egymás közt falut alkottak, „tanyáztak”, mint Arany mondja a Bolond Istókban. A nyolcadik számú szobában  is így járta, hol Nagy Imre kurátoroskodott. A „falu” – inkább csak télen – valamely félreeső kis korcsmában szokott ülésezni, ami abban állott, hogy hol komoly, hol víg beszélgetések, dalolgatások közt eliszogattak. Ártatlan kedvtelés volt az nagyon! Mikor aztán az esteli harangszó megkondult, ugyancsak igyekeztek, hogy hazajussanak, mielőtt a portát bezárják, vagy pedig a vizitáló jurátus diákok elcsípik őket. És bizony jó volt igyekezni, mert még érvényben voltak a kollégiumnak 1792-ben hozott szigorú fegyelmi szabályai, melyek még a szóbeli erkölcsi vétségekre is ilyenforma kemény paragrafusokat szabtak: „Aki bizony Istent mond, hét napig őrző tisztséget teljesítsen. Aki úgy segéljen mond, vagy egyéb csúnya szitkozódást és rút beszédet hallat: első ízben két napig carcerben üljön, másodízben lefokozással lakoljon, harmadízben kizárassék. Aki pedig atta-teremtettét mond, első ízben két napig kenyéren és vízen sanyarogjon a carcerben, másodízben kizárassék.”
    Nem csoda, ha ennek a diákéletnek nyomai ott vannak Nagy Imre költészetében. Sóhajtása a szünidőhöz, dévaj kitörése az  iskolai közvizsgálat után stb. eredeti, zamatos versezetek; Utazó diákja pedig – mely költemény pattogó soraiban a legációra indult fiú csalafinta gondolatainak ad kifejezést – valósággal halhatatlanná lett. Ez Árpád-ja mellett legnépszerűbb verse s a debreceni diákok, ha legációba mennek, ugyancsak énekelik:

Indul nagy utára az árva diák,
Feszítik agyát karakán ideák;
Jó bor, mibe gondja temetve leend stb.

Lugossy Józsefről, rengeteg tudományú nyelvészünkről beszélik az adomák, hogy nagyon megneheztelt Nagy Imrére, amiért e költeményében a görög szavakat „hagymaszagúaknak” nevezte s épp azért verses kötetét a könyvtár egyik legrejtekebb zugába dugta a megmételyezéstől féltett diákok elől, akik bezzeg nem neheztelnek Nagy Imrére.
    Mikor Nagy Imre a debreceni alma mater kebeléből kikerült, nevelősködni ment a vidékre; emellett folytatta tanulmányait s 1839-ben befejezte a teológiát. Tanárai nagy kitüntetésben kívánják részesíteni: a következő iskolaévre megteszik a költészeti osztály tanítójának. Csakhogy a szerencsétlen ifjút mellbaja ágyhoz szegezi. Nagy betegen várja, minő sorsra jut Árpád című balladája, melyet a Kisfaludy-Társaság pályázatára beküldött. 1840. február 6-án kihirdeti a bizottság, hogy 30 pályamunka közül az Árpád vitte el a babért. Szerzője Nagy Imre. Aki azonban már január 31-én kiszenvedett, holta előtt néhány nappal elzengvén Hattyúdal-át:

Meddig ülsz még földi kán homálya
Meddig még elhervadt arczomon?
Nyíl-e békeintő égi pálya
Túl kiszenvedett fájdalmimon?
Hajh! Rövid lét hosszú bánatoddal,
És te Isten! Sújtoló karoddal.

Meghalok; jön eljegyző halálom,
És rideg honába eltemet;
De szelíd lesz a közös nagy álom,
Testvér tesz le sírba engemet.
S míg lefordul szép korom virága;
Földerül reám a hit világa

A Kisfaludy-Társaság február 18-án vette a halálhírt, a Hattyúdal  kíséretében. Felolvasták, és nem volt szem, mely szárazon maradt volna…
    Íme, ez Nagy Imre – sajnos – rövid életpályája. Csak „zsönge virágokat” adhatott, „őszi gyümölcsöt” nem érlelhetett. Mintegy száz költemény maradt utána. Sokat nem mondhatunk róla: kevés kivétellel mindannyian az úgynevezett szobaköltészetnek  termékei, nagyobbára képzelt érzelmek szentimentális visszhangjai. Dalai, ódái és elégiái röpke érzelmeknek s a csapongó fiatal diákszívnek megnyilatkozásai; hazafias tárgyú ódái kora eszméinek és újító irányának hű kifejezői. Sorvasztó betegsége korán megtermette benne a halál sejtelmét s így lelkének legjellemzőbb és uralkodó hangulata a mélabú. Nyelvét mai napság nehéz élvezni, amennyiben Bajza és követői hatása alatt üres és édeskés szóvirágokat gyárt, idegenszerű összetételeket alkot, kifejezésmódja örökké fellengős; szóval ő is a kéj, üde, édesen, varázs, derűsugár és kínvihar poétái közé tartozik. A modern versformákat nagy szerencsével művelte. Ő maga a kötelező latin, görög, német és héber nyelveken kívül magánszorgalomból megtanulta az angol, francia, olasz nyelveket s ezek nyomán ő volt az első, ki sikerrel átplántálta magyarba a rondeau, madrigál, triolett és ritornell nehéz műformáit. Mikor az iskolai könyvek ezekről szólanak, Nagy Imréből választanak szemlevényeket. Egy madrigálja, melyet anyjához intézett, valóban bájos:

Örömjelül mit adjak én
Anyám! Nevednek ünnepén,
Mely földerült az ég ölén.
Rózsát fonnék füzérbe én,
De nincs virág völgy kebelén,
Hervadva hullt el tél szelén.
Sugárt szőnék füzérbe én,
de az fönt ég Isten egén.
A szellemlelkek édenén,
Vágytárgyúl porfiak szivén.
Fohász, - hő hála érzetén
Gyúló,mint csillag menny ürén. -
Az, mit nevednek ünnepén
Anyám! Tenéked küldök én.

Ez a madrigál, Árpád-ja, Hattyúdal-a és Utazó diák-ja fönntartják Nagy Imrének a diákköltőnek nevét.

*

SZEREMLEY BARNA kisújszállási tanár szorgalmas kutatással összegyűjtötte Nagy Imre költeményeit és kimerítő életrajzot csatolt hozzá,melynek alapján íródott ezen ismertetés. Derék és becses munkát végezett.

x. y.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 14. szám, 1898. ápr. 3.