Kun Béla (1886-1938): Petőfi fiúi szeretete

Petőfi szülei

    A korlátlan szabadság s a forrongó szerelem dalnokának szívét nemes fényben tünteti föl az az odaadó, mély szeretet, hálás ragaszkodás, melyet szülei iránt érzett. Petőfi nemcsak hű hazafi, szabadsághős volt, hanem hű fiú is. A lant, melyet a szabadságdalnok tüzes hévvel, határt nem ismerő lelkesültséggel penget, mindannyiszor szelíd, szívet-lelket megindító rezgésbe jön, valahányszor a fiúi szív nyilatkozik. A költő oltárt emelt a költészetben szüleinek, megörökíti emlékezetüket, ihletett lélekkel tanít bennünket, mint kell szeretnünk anyát és apát. Tanuljunk tőle fiúi szeretetet!
    Petőfi ifjúságának verőfényes tavaszát nem sokáig élvezhette, a nélkülözést, a nyomort korán meg kellett ismernie. A színészet csábítgatásainak ellenállani nem tudó ifjút az anyagi csapásoktól is keserített apa is kitagadta. Mélyen bántá ez a dacos fiút. Feledni látszék atyját egészen. De nem így anyját. Színészi és katonai pályája szenvedései közben vissza-visszatér képzeleti a szülői lakhoz, de a szülői lakkal csak anyjának képe újul föl lelkében. Nyomorában csak anyjáról emlékezik:

Mint ölelt át reszkető karával
Mint marasztott esdeklő szavával,
Oh ha akkor látok a világba,
Nem marasztott volna tán hijába.

    Tudja, hogy mennyire szereti őt anyja, eltitkolja tehát inkább nyomorát is, csakhogy jó anyját ne szomorítsa. Ínséggel, nyomorral küzd s mégis gyöngéd előrelátással ezt izeni anyjának:

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse.
Óh ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek.

    Lassanként azonban a szülei háztól való hosszú távollét s tetteinek igazságosabb megítélése megtörik makacsságát, szánja-bánja atyjával szemben elkövetett tiszteletlenséget. Lelkében most már fel-felújul úgy anyjának, mint atyjának képe, ellenállhatatlan vágy vonzza haza; de hazatértében lelke előtt ismét csak anyjának képe lebeg, egész úton csak anyjáról s arról gondolkodik,m int köszöntse, mint szólítsa őt. Gyermeki szívében repeső szeretettel előre elképzel, elgondol minden üdvözlő szót s mégis, midőn anyját meglátja, az anya iránt érzett végtelen szeretet, a viszontlátás túláradó boldogsága lezárja ajkait.

A kis szobába toppanék,
Repült felém anyám…
S én csüggtem ajkán szótlanul,
Mint a gyümölcs a fán.

    Atyja is jó szívvel fogadá hazatérő fiát, mi nagyon meglágyítá Petőfi szívét. Költészetében most már helyest foglal atyja is, csakhogy míg anyjához feltétlen tisztelettel, mintegy szent rajongással közeledik: addig atyjáról eleinte humorral, igaz, hogy nemes humorral beszél. Mosolyog atyja túlságos egyszerűségén, ki

Nem tartja nagyra
Hogy költő fia van,
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.

    Bezzeg kérdezősködik tőle a jó anya, csak győzzön rá felelni. Minden kérdéses a tükör

A honnan láthatám
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám.

    Az elemi csapások s a mások rosszakarata folytán elszegényült szülők hazatért fiukat nem láthatták el valami bőven, csak ahogy szegény módjuktól telhetett. Ez azonban éppen nem tette elégületlenné Petőfit. Hozzá volt ő szokva nagyobb nyomorúságokhoz is, aztán meg nem azért ment ő haza, hogy testi kényelmet érezzen, hanem hogy szülei jóságát, szeretetét élvezhesse. Anyjának gyöngéd gondoskodása pótolt a hű fiúnak mindent, amiben hajdan, gyermekéveiben, az akkor még gazdag szülei háznál részesülhetett. Nem nagyon bánja, ha anyja csak barna kenyeret tehet elébe, nem búsul s szegénységen, ha csendes otthonában családi öröm, megelégedés boldogítja életét.

Miért aggódol,lelkem jó anyám,
hogy kenyeretek barna, e miatt?
Hisz meglehet, ha nincs idehaza,
Talán fehérebb kenyérrel él fiad.
De semmi az, csak add elő anyám,
Bármilyen barna is az a kenyér,
itthon sokkal jobb izü én nekem
A fekete, mint máshol a fehér.

    Petőfi egészen beletalálja magát a falusi életbe; a szűk kis házikó, a családi kör teljes boldogságot s megnyugvást tud nyújtani máskor oly nyughatatlan lelkének. Figyelme mindenre kiterjed a ház körül, anyja kis házi gazdaságát el-elszemléli. Minden gyönyörködteti a hű fiút, ami az anyának is kedves. Örömmel, boldog kedvteléssel nézegeti a szobában ide s tova szaladgáló tyúkanyót; feléled a múlt gazdagsága lelkében, de ezzel szemben a jelen szegénységének látása mégsem fakasztja zúgolódásra. Megnyugtatja lelkét a tudat, hogy anyja a kicsiben is jól gazdálkodik, szereti, dédelgeti hasznos állatait.
    Majd visszapillant múltjára, ifjúsága átküzdött napjaira. Most, midőn szeretet övezi körül úgy atyja, mint anyja részéről: eszébe jutnak a folytonos vándorlásban jó szüleitől távol töltött napjai. Anyjáról úgy emlékezik meg, mint aki rossz gyermekére is mindig könnyhullatások közt gondolt, atyjáról pedig, mint szigorú, kemény szívű atyjáról. Annál jobban esik most szívének az atyai szeretet élvezése, annál édesebb volt a viszontlátás öröme, mikor az atya rég nem látott gyermekének

Olyat örült, hogy a szive is fájt bele.
Sohasem volt szivvel ily teli kebele.

    A tisztelet, a szeretet az atya iránt mind jobban-jobban erősödik Petőfi szívében, elannyira, hogy később költeményeiben teljesen mellőzi a humort, melyet pedig atyjáról szóló korábbi költeményeiben mindig megszólaltatott. Az anya iránt mindig tanúsított gyöngédséggel, határtalan szeretettel fordul most már atyjához, a „jó öreg kocsmároshoz is2, ki szegénységében is tárt karokkal fogadja és szeretetével halmozza el gyermekét. Apa és fiú el-elbeszélget a régi jó időkről, mikor még az apának:

Háza, kertje, főldje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.
Pénzét a hitetlen emberek csalása,
Házát a Dunának habjai vitték el.
Igy szegényült el a jó öreg kocsmáros,
Áldja meg az isten mind a két kezével.

    Megható nyilvánulása ez a fiúi szeretetnek, s az együttszenvedés nemes érzelmének. Szívéből-lelkéből sajnálja a költő a jó öreg kocsmárost, a fiú a szeret édesapát, kinek nincs éjjele, nincs nappala, nincs vasárnapja élete alkonyán. Hiába fiának minden biztatása, vigasztalása, az őszülő apa csak a sírtól várja már az enyhületet. A fiú nemes szíve elérzékenyedik, az atya sorsa keserves könnyeket facsar szemeiből:

Elszomorodva borulok nyakába,
Megfürösztöm arczát szemeim könyével,
-    -    -    -    -    -    -    -    -
Áldja meg az isten mind a két kezével.

    Nem tesz már különbséget Petőfi atyja és anyja között. Atyjának sok szenvedése, szünet nélkül való küzdése a megélhetésért nagy hatással vannak a tiszta szívű fiúra. A bajban, a nyomorúságban ismeri meg Petőfi atyjának törhetetlen kitartását, nemes jellemét, igazszívűségét. Mindez a tiszteletet fokozza, annak látása pedig, mint tesz a jó apa és férj éjet-napot eggyé, csakhogy családját, gyermekinek anyját fönntarthassa: lángoló szeretetet ébreszt a fiú szívében.
    Szülei iránt érzett végtelen szeretetét igyekszik a jó bátyja ráruházni öccsére is. Megtanítja öccsét, mint kell a szülőket tisztelni, szeretni, imádni. Öccsét tanítja, de azért saját szívének szeretetvilágát tárja elénk:

Mért nem szeret engem úgy istenem,
hogy volna mód sorsán enyhitenem,
Agg napjait a fáradástul én
Mily édes örömest fölmenteném.
Ez fáj nekem csak, nyugodt éltemet,
Most egyedül ez keseriti meg.

    Még megindultabb hangon nyilatkozik anyjáról:

S anyánkat, ezt az édes jó anyát
Óh Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk, azt el nem mondhatom,
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom.
De megmutatná a nagy veszteség,
Ha elszólítná tőlünk őt az ég.

    Jól tudja Petőfi, mélyen érzi, hogy anya és fiú sorsa szorosan össze van kötve a kölcsönös szeretet által, sőt a fiú bánata az anyának fájdalom, a fiú öröme az anyának boldogság.
    A szüleitől való távollétet mindig nehezen tudja elviselni Petőfi. Lelke mindig vissza-visszavágyik kis falujába, a szeretett család körébe. Ha valami nagy ünnepnap jön el, melyet egyes-egyedül kénytelen tölteni, még jobban fölélednek emlékezetében gyermekkorának boldog, szép napjai, mikor még a fölvirradó, szent karácsony ünnepét a kis család, apa, anya s a két gyermek együtt üdvözölte.
    Kimondhatatlanul fáj lelkének, hogy szülei jóságának, erényességének hálátlanság s ínség lőn a jutalma. S méghozzá:

Vész jött a fára, mely azt szétszaggatta,
Egy ág keletre, a másik nyugatra
S éjszakára a törzs, az öreg szülők.
Lelkem szülőim, édes, jó testvérem,
Ha én azt a kort ujolag megérem,
Hol mind a négyünk egy asztalhoz ül.

    Szüleinek viszontlátása lenne a legnagyobb boldogság, a legszebb karácsonyi öröm Petőfire. Oly nagy boldogságnak képzeli ezt, hogy még gondolni is alig mer rá. Meggyökerezik lelkében a sejtelem, hogy a gyermeki szív e legédesebb örömét sohasem fogja elérni. Keservesen mondja: „Isten veled, te szép családi élet!”
    De a szegénység, szülei küszködésének látása nem tereli mindig ily komor gondolatok felé Petőfi lelkét. A múlt jólétére való, fájó visszaemlékezés s a jelen nyomorúságának érezése a remény utolsó szikráit nem tudják teljesen kioltani a szüleit hőn szerető fiú szívéből. A jobb jövő reménye fel-feléled Petőfi szívében s a bánkódó fiúi szívet derültebb hangulatra ragadja.

Hejh édes szüleimék
gazdagodjam meg csak,
Akkor tudom istenem
Nem panaszolkodnak!

    Sohasem gazdagodott meg, szüleinek öreg napjait nem tudta teljesen megmenteni a gondtól, de azért erejéhez képest mindig segítette szüleit. A „János vitézéért” kapott tiszteletdíjat, 100 frtot mind odaadta nekik; „máskor pedig inkább eladta összes költeményeinek kiadási jogát, csak hogy az így kapott 500 frttal megmentse elaggott szüleit a végnyomortól, az uzsorás kegyetlen kezeitől. Szívének szeretetét tettekkel bizonyítá s mutatá ki igazán. Magának is sokszor kellett szükséggel küzdenie, ha pedig pénzt szerzett, mihamar túladott rajta; de mikor szülei segítségéről volt só, a legutolsó fillérig takarékos volt.
    Öregek voltak már a szülők, mikor kigyúlt a szabadságharc dicső tüze, megszólalt a harcra hívó harsona, eljött a Petőfitől oly rég s oly lelkesültséggel áhított, döntő pillanat.
    A költő atyja lelkesültségében beállt honvédnek, zászlótartónak; szent volt előtte is a haza. Megtudá ezt a fiú. Ha eddig tisztelte, szerette atyját becsületességéért, kitartó munkálkodásáért, most büszke önérzettel imádta honszerelméért.

Édes apám én voltam te néked
Ekkoráig a te büszkeséged,
Fordult a sor, megfordult végképen,
te vagy mostan az én büszkeségem.

    Petőfi rajongott hazájáért, lelkesült a szabadságharcért s íme, boldogsága most meg kétszerezve, a hazaszeretet a fiúi szeretettel gyönyörű harmóniában egyesülve.
    A vén zászlótartónak elmondja minden hősiségét magasztalja honfiúi erényét, cserkoszorút, halhatatlanságot ígér neki s mindezzel egyúttal atyja homlokát koszorúzza, éspedig igazsággal, megérdemelten.
    Ekkor élte Petőfi életének legszebb óráit.
    Ekkor volt benne a legboldogabb a hazafi, a fiú s a férj. Boldogságát még tetézte fiának születése. Mint repesett az unoka születésére az öreg szülők szíve is! Fájdalom, csak rövid ideig. Egyik sem láthatta a mosolygó, kedves babát, pedig, mint Petőfi fájdalmasan írja fiának életrajzában, szegény, jó anyjának utolsó szava is az volt: „Hát én már nem láthatom az én kedves kis unokámat?”
    A jó öreg szülők halála mélyen megrendítette Petőfit. Atyjának a „jó öreg kocsmárosnak”, a „vén zászlótartónak” még temetésére sem érkezhetett el, anyjának, a legjobb anyának pedig csak jéghideg arcát csókolhatá, áztathatá sűrű könnyeivel.
    Szívben-lélekben megtörten temeté el anyját a jó férj s a jó apa mellé, kinek csak koporsója szélt látható.

Sem atyám, sem anyám
Nincs többé, nem is lesz,
Kiket szorithatnék
Dobogó keblemhez.
A kiknek csókolnám még lábok nyomát is,
Mert engemet szivök vérén neveltek fel,
Mert körül öveztek, mint a földet a nap
Lángoló sugári, szent szeretetökkel.

    Érzé a költő fiúi szíve, hogy az apa mellé azt temeti most el, ki csak gyermeke boldogságának látásakor érzé magát igazán boldognak, ki gyermekéért élő-haló szüle, ki a legeslegjobb anya, az anyai szeretet megtestesülése, eszményképe volt.
    Lehet-e csodálnunk, hogy szülei halálát átoknak mondja, mely az árva fiú életére borul, hogy elhunytok miatt a kétségbeeséssel küzd s azt kívánja, hogy könnyei forró patakja hasson el a szülők jéghideg, elhűlt arcáig, bizonyítva lelke „égő fájdalmát”!
    S nem a fiúi gyöngédségnek, kegyeletnek legforróbb megnyilatkozása-e midőn elnyomja előretörő könnyárját, hogy a jó szülők síri nyugalmát meg ne háborítsa fiuk keserve!
    Nagy nehezen tud megválni a drága hanttól, fiúi szíve nemes fájdalommal zokogja:

Isten veletek hát!
Csak egyszer még egyszer,
Ölelkezzem össze
Sirkeresztetekkel,
Olyan a két ága, mint két ölelő kar,
Mintha apám s anyám nyujtaná ki karját,
Tán felemelkedtek halotti ágyokból,
Fiokat még egyszer ölelni akarják.

    Ugyanezzel a meleg szeretettel emlékezik meg Petőfi szüleiről fiának életrajzában is. A viszontszeretet, melyet a jó öregek fiuk és unokájuk iránt utolsó óráikban is tanúsítottak, még nagyobbá teszi fájdalmát, még szentebbé teszi előtte szülei emlékét.
    Apai tanácsa is, melyet gyermekének drága örökségül ad, élénken megvilágítja fiúi szeretetének mélységét és nemességét még a síron túl is. „Óh fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenül szerettek s kik tégedet is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenül szerettek volna, mint szerethet anyád és apád!”

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 26. szám, 1896. jún. 28.

Kun Béla (1886-1938): Nyolcz év után

 

Ha szép honából utra kél a vándor,
Szeméből sürü, fájó, köny pereg;
Balérzés bántja lelkét távozáskor,
Szülőföldjére vajon tér-e meg?
Fennáll-e még a mohlepte kis ház,
Gyermekkorának boldog hajloka,
Nem nő-e gaz a kertben, melyet hajdan
Édes, jó anyja gonddal ápola?
Ha hőn remélő szivvel visszatér:
Oh nem keserg-é hült emlékinél?

Megyünk mi is… szét, nagy világ zajába,
A vándor sorsa tárul föl elénk,
Elválunk jó anyánk: az iskolától
Hol a jövő alapján föllelénk.
Elválunk és… talán örök időre…
Jövünk-e vissza? – nincs rá felelet,
Ki tudja, óh ki tudhatná előre,
Sorsunk szeszélye vajon merre vet?
S ha lelkünk vissza-vissza vonzana:
Nem zár-é el a zord való fagya?

De légyen bár e bucsuszó utolsó,
Mely hálás szivünkből még itt fakad:
Lelkünk később is mindig vissza jár majd,
Buzgón élesztve a rég multakat.
Ha homlokunkra gond boruja száll le,
S nehéz küzdésben már-már csüggedünk:
Első küzdésünk templomába járunk
S a mult emléke vigaszt ád nekünk.
A mult emléke biztat lelkesit,
Fölszáritja jelenünk könnyeit.

Nyolcz hosszu év nem telhetett hiába!
Nyolcz hosszu év áldása lesz velünk,
Kisérve folyton, míg csak hü kebellel
Az itt ápolt jóról emlékezünk.
Emlékezünk rólok, kik oltóággal
Nemesbitették röpke életünk,
s igaz tudásnak szentelt mécsesével
Világitották gyarló szellemünk.
S ha lelkünk mindenünnen erre néz:
Megvan hálánk? A hű emlékezés.

S ki híven  küzdesz a koszorus költő
Dicső nevének zászlaja alatt,
Önmüvelődés nemes, szép versenyében:
Isten veled, te buzgó kis csapat!
Mi már bevégzénk évi hivatásunk,
Csekély erőnkkel járulánk ahhoz,
Melyen immár négy munkás évtizedben
E kis szövetség buzgón fáradoz.
S ez volt mindig e kör szent jelszava:
„Előre törj, hogy éljen a haza!”

Virulj, erősbödj lelkes kis szövetség!
Tanulj a multból s tedd e szép erényt:
Az egyetértést védő csillagodnak!
- Igy bizton szép jövő mosolyg feléd.
Ápold továbbra is a honszerelmet,
Óh lelkesülj, merengj a multakon!
Munkáld erődhöz mérten ám parányi:
Erősbödik mégis s virul a hon.
Mi szép, nemes, ha buzgón miveled:
Az ég áldó kegyelme lesz veled.

S mi egy szivvel-lélekkel azt kivánjuk:
Jöjjön helyünkre hivebb nemzedék,
Erényben buzgóbb, tettre lelkesültebb
Versenyben nemes, munkában derék!
S ha van parányi érdemünk nekünk is,
Jutalmunk érte óh csak az legyen,
Hogy elmondhassuk majdan, évek multán,
Ha lelkünk elmereng mult képeken:
„E kör munkásság szentelt helye rég,
Oltárán hajdan én is áldozék.”

Mi távozunk s ám fáj elválni tőlök,
Kiket hű szeretettel környezénk:
Ne csüggedjünk! Van egy boldog tudat, mely
Erőt, nemes megnyugvást önt belénk.
A legszebb hivatást, - bármerre menjünk, -
Betölthetjük hűséggel mindenütt:
S az érzés, hogy hazánk javát munkáltuk,
Hoz válásunk bujára szép derüt;
Mert boldog az, ki szivből, igazán
Érted küzdött én édes szép hazám!

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf., 26. szám, 1896. jún. 28.

Ábrányi Emil (1850-1920): A tornázó fiatalsághoz

 

Magyar ifju, a ki könnyü kedvvel
Izmodat vig tornán frissited fel,
Jó uton jársz s munkádért dicsérlek:
Üde testben szép, szabad a lélek!

Lebbenj, szökdelj, állj versenyre bátran!
Ércz-izmok közt, ruganyos bordákban
Ugy nyugodjék ifju lelked éppen,
Mint a kardvas edzett hüvelyében.

Izmos karral, tiszta szivvel, fővel:
Magyar ifju, élj jól az idővel!
Tested játszi küzdelmekre fogva:
Békés tornán gyüjts erőt karodba!

Nem tudom én meddig tart a béke.
Meglehet, hogy nemsokára vége.
Akkor aztán menj komoly csatára,
Harczi kürtök harsány hangzatára.

Csak játék lesz véres harczba menned!
Az az erő a mi meggyült benned,
Ugy csap majd le az egész világra,
Mint a felhők összegyült villáma!

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 23. szám, 1896. jún. 7.

Az ember tragédiája

 

    Madách Imre azon merész elméknek egyike volt, ki bátorkodtak az emberiség létcéljának fejtegetésére vállalkozni. Merész kézzel vágta ő ketté a gordiuszi csomót s megköltvén  nagy művét és azt a halhatatlan igét, hogy „Ember küzdj és bizva bizzál!”, így Byron és Goethe örökébe lépett.
    Az ember tragédiá-ját pironkodás nélkül lehet Goethe „Faust”-ja mellé állítani, sőt nemes versenyre is kelne azzal, ha költőjében egyensúlyban lett volna az alakító erő az eszmekifejező képességgel.
    Sokat megvitatott dolog már Madách költeményének viszonya a Goethe-éhez. Mindenesetre nagy hatással volt reá a költők óriásának eme remeke, midőn a terv a börtön sötétjében agyában megfogamzott, meg is érezhető benne némi goetheies íz. Ámde alapgondolata, kidolgozása, alakjainak célzata rendkívül nagy különbséget, sőt ellentétet mutat.
    Miként már a címből is kitetszik, Madách drámai költeményének hőse maga az emberiség, az ember erényeivel, hibáival, törekvéseivel a jóra vagy a rosszra. Szerzőnk nagyszerű vonásokban vázolja az ember küzdelmeit a sors, az idők szelleme ellne, tusáit, elérni a tökéletesség legmagasabb fokát. Elénk tárja, mint látja megsemmisülni, leomlani ideáljait. Ez a legnagyobb tragikum. És ezen eszme erkölcsi erejében múlja felül Madách Goethe-t. Faust csupán típus, bár szertelen, óriási, rendkívüli alak: ámde őt egyéni célok hajtják, míg Ádámban az örök ember testesül meg, összes jellemző tulajdonaival egyetemben.
    Eme kétségbeesett, szüntelen bukással végződő viadal elibénk tárása s az egészen elömlő sötét világnézet méltán tüntetni föl oly pesszimistának Madáchot, amilyen irodalmunkban csak Kemény Zsigmond. Ez egészen természetes nála, kit annyi szenvedés, csapás ért, kinek életpályája oly hányatott, viharos volt. Ám a befejezés, a kiengesztelő, megnyugtató vég bizonyítja, hogy Ádámmal együtt őis kibékült sorsában, megszűnt a végzettel tusakodni. S a fenséges utolsó akkordban. „Ember küzd és bizva bizzál!” óriási mértékben kulminál a fenséges alapeszme.

I.

    Nagy vonásokban fussunk át a mű meséjén.    
    Az ember tragédiája összesen tizenöt színre oszlik,melyek közül az elsőt a tragédia prológjának nevezhetnők. A második, harmadik és tizenötödik pedig keretképpen veszi körül a többit, melyek a tulajdonképpeni „ember tragédiájá”-t képezik.
    Az első szín, a nyitány úgyszólván sablonszerű a drámai költeményekben. Ugyanazt és ugyanily irányzattal megtalálhatjuk a „Faust”-ban és Milton „Elveszett paradicsom”-ában.
    Az Úr, befejezve a mindenség megalkotását, trónuson ül. Angyalok dicsőítik Út, kiben egyesül az eszme, jóság, erő. De fölhangzik Lucifer csúfondáros, kétkedő szava: ő a „tagadás ősi szelleme”, előtte nem létezik Isten. Az Úr megvetőleg száműzi köréből s két fát ád neki, a tudás és örök élet fáját a paradicsomban. A sátán nem csügged:

Egy alpalatnyi föld elég nekem:
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni.

    A második szín a paradicsomba vezet s bemutatja nekünk az első emberpárt, a maga tudatlan, boldog együgyűségében. Lucifer megjelen előttünk, elkábítja romlatlan képzeletüket a tudás fogalmával és ők megtisztelik annak vészhozó gyümölcsét. Lángoló kardú kerub űzi ki erre őket az édenből.
    A pusztába bujdosik Ádám és Éva; munkával keresik keserves kenyerüket és itt fejlődik ki a család és tulajdon csírája. Ádámot hajtja azonban a tudás vágyának tüze. Lucifer, a szüntelen oldalukon levő démon fölidézi a föld szellemét, majd kívánatukra bűvös álmot bocsát az emberpár szemére, hadd lássák végiglen földi pályájuk viszontagságait, nyomorait:

S hogy e csatából meg ne fussatok,
Egére egy kicsiny sugárt adok,
Mely biztatand, hogy csalfa tünemény
Egész látás… s e sugár a… remény.

    Először mint ifjú ül Ádám a fáraói trónon. Igában görnyedő elnyomott nemzedék munkálkodik jajgatva lábainál. Egy rabszolga ott hal meg lábainál, e szörnyű váddal: „Milliók egy miatt.” Ő meg beleszeret Évába – ki mint a halottsirató felesége jelenik meg – és magához emeli. De a rabszolga végsóhaja fülébe cseng és ő elhagyja birodalmát, szabadságot keresni.
    Ilyképpen mint Miltiades jelenik meg, Éva pedig mint neje.
    Vereséget szenvedett, sebesülten tér haza, kiszolgáltatva a szájas demagógok izgató rágalmainak. Az ingatag nép halálra kárhoztatja s ő a pallos alatt sem azt, hanem önmagát átkozza:

Csak egyedül én voltam a bolond,
Hivén, hogy ilyen népnek kell a szabadság.

    A VI. színben a hanyatló, romlott, kéjre áhítozó Rómába vezet a költő. Ádám a tivornyahős Sergiolus, Éva a ledér Julia. Az előbbi elfásult, mi sem érdekli többé, valami újszerű, érdekes után epedez. Megjelennek a döghalál borzalmai, föllép a lángszavú Péter apostol, föltűnik egy új kor hírnökéül a kereszt és Ádám így kiált:

Fel hát csatázni, fel hát, lelkesülni
Az uj tanért! Alkotni uj világot,
Melynek virágja a lovagerény lesz,
Költészete az oltár oldalán
A fölmagasztalt női ideál!

    A következő részlet a keresztes hadak idejét ábrázolja. Ádám, mint Tankréd szerepel: óh, de itt is csalódnia kell. Látni kényszerül a  vallás félszegségeit, a vérre szomjazó vakbuzgalmat, a rajongás túlkapásait. Megmenti Évát, Izaura zárdaszűz képében, üldözői elől és lángra lobban a hölgy iránt, de közéjük ím az önvád csontváza tolakodik, miközben felgyúlnak a máglyák és rémesen hallszanak az eretnekek zsolozsmái. Ádám kétségbeesetten kiált pihenés után.
    Teljesedik ezen óhaja is. Keplerré lesz, Rudolf császár csillagászává. Hogy eltarthassa pazarló, kacér feleségét, művel oly tudományt, melyben nem hisz. Megcsömörlött mindentől s olyatén kort kíván, amely

Biróul lép fel, büntet és emel,
Nem retten vissza a nagy eszközöktől.

    Álomba merül és elébe varázsolódnak a francia forradalom képei. Madách nagyszerű színekkel festi e jeleneteket. Ádám- Danton a Marseillaise riadása mellett folytatja öldöklő ténykedését, midőn azonban Éva, a nemes hölgy lép  a vérpadra, szelídült indulattal szeret belé. Hiába, mert a lány arisztokratai büszkeséggel vérzik el. S íme, most Éva forradalmi amazon alakjában ront hozzá, mint ki életét mentette meg s e jogcímen vonzalmát követeli. Ádám undorral fordul el: ekkor jönnek Robespierre meg St. Just és ellene lázítják a tömeget. Ádám nyaktiló alá teszi a fejét, mikor Lucifer, mint Famulusa, ismét fölébreszti s ő ismét Kepler, kit tanítványa bölcselmi kérdésekkel ostromol. És most újólag fölhívja Lucifert, vezesse el „az új világba, mely fejlődni fog”.
    A XI. színben már élemedetten áll Luciferrel Londonban, a Tower bástyáján. Nézdelik a nyüzsgő tömeget. Sivár haszonvágy, a puszta létért való áldatlan küzdés fog el itt mindenkit és mindent. Bábjátékos, polgárlányok, korcsmáros, munkások, koldusok, mesterlegények, diákok, a nyegle, az őrült gyáros kábító zűrzavarban vonulnak el szemük előtt. Lucifer ifjúvá alakítja Ádámot, s ez bódulva közeleg a könnyelmű polgárlány gyanánt föllépő Éva felé s társa útján ékszereket ajándékoz neki, melyek ördögi eredetükhöz híven, leperegnek nyakáról. Az ebből támadt sokadalomban ők eltűnnek, miközben a tér közös sírrá alakul át, melybe az emberek egyenkint belevetik magukat.
    Most oly világ nyílik meg előttünk,melyet a rideg tudomány alkotott. Az odaérkezett Ádámnak és Lucifernek egy tudós ad magyarázatot. Éppen vegyileg akar embert előállítani, de célja meghiúsul, mert a föld szelleme szertepattantja a lombikot. Jönnek a munkások. Plato, Cassius, Michelangelo és Luther, alárendelve a zord egyetemességnek, büntetésben részesülnek. Ott terem a munkásnő Éva is, kitől tudományos célokra el akarják gyermekét szakítani. Ádám haragra gerjedve, kardot ránt védelmére, a tudós mind a kettőt tébolydába akarja vitetni, mire Lucifer elsüllyeszti védettjét.
    Ádám e sok tusa után megutálja a földi salakot. A 14. színben az űrben repülnek. Elérkeznek a mindenség véghatárához, a föld szellem óva inti az embert, ne tovább: de ez csak száll előre. Hirtelen egy sikoltással megmerevedik. Lucifer már ujjong diadalában, de az őserő föléleszti Ádámot, ki ismét lekívánkozik a földre. Ott találjuk megöregedve az északi sarkon, hol az ember a süllyedése legvégső fokán tengeri életét; megjelen Éva, mint eszkimó nő, szintén állattá korcsosodva. Ádám megiszonyodik e látványtól s fölriad:

Segitség Lucifer! El innen, el!
Vezess jövőmből a jelenbe vissza!
Ne lássam többé ádáz sorsomat,
A hasztalan harczot!

    … És fölébred, iszonyú sivársággal lelkében. A rá váró, megőrjítő küszködést kikerülendő, szirtre lép, öngyilkos akar lenni. De Éva visszatartja, megsúgván neki az édes titkot, hogy anyának érzi magát. Erre megszűnik a férfiú daca és imádva borul le az Úr nagysága előtt. Most lép föl hatalmassága teljében Lucifer: „A porba állat! Enyém vagy”, ám megjelen Isten, kinek fensége előtt megtörten görnyed össze a gonosz. Az Úr biztató szavakat intéz Ádámhoz, s ennek sóhajára, bár tudná jövőjét felejteni, fölhangzik a felséges epilóg:

Mondottam ember, küzdj és bizva bizzál.

II.

    Az embert saját bűne taszítja ki a sivár életbe. Isten és a démon állanak mellette; Lucifer célja: jövőjének kétségbeejtő, komor oldalait mutogatni Ádámnak, hogy azáltal a megőrjítő kételybe ejtse, elriassza az élettől, hogy önként a rossz szellem karjaiba vesse magát. Viszont az Úr be akarja vele láttatni, hogy nélküle az ember polyva, kitéve a sors, a balvégzet viharainak:

Ádám, Ádám! elhagytál engemet.
Elhagylak én is: lásd, mit érsz magadban.

    És mily magasztos az Úr nagyszerű nyugalma, szemben a démon kétségbeesett, szívós kudarccal végződő törekvéseivel.
    Ez az expozíció.
    Ádámnak tiszta a tragikuma. Minthogy a mű eszméje ezzel áll szerves kapcsolatban, ebből csírázik, előbb az ő egyéniségét kell kifejteni. Ádámnak már első szavából tökéletesen megviláglik jelleme, midőn Évának szintoly karakterisztikus fölkiáltására:

Ah élni, élni: mily édes, mi szép!

    Ezzel válaszol:

És urnak lenni mindenek fölött!

    Az ő egyéniségében Madách remekül egyesíti az ember, de kiváltképpen a férfi összes jellemvonásait, az erélyes dacot, a törekedést a tökély felé, a vállalkozási szomjat.
    Tragikumának kútforrása m érhetetlen önbizalmában, erejének túlságos tudatában rejlik, mely azon balhitre készteti, hgoy képes magát függetlenül, önszántára hagyva fönntartani a világegyetemben. Ellenkezőleg Faust hasonló akar lenni Istenhez és tudománya által szándékozik a világot kormányozni.
    Megkapó, sőt fenséges vonás Ádámban bátorságának éber fennállása. Sohasem csügged, mindig bele tudja magát a mostoha viszonyokba helyezni s kikapni belőlük a vigaszt nyújtó részt. Midőn a paradicsomból kiűzetik, Lucifer megvető kérdésére:

„Csüggedsz?” így felel:
Korántse hidd,
Csak ébredésem borzongása ez.

    Majd, mikor a pusztában önerejéből él, így tör ki határtalan gőgje:

Önmagam levék
Énistenemmé és a mit kivivok,
Méltán enyém. Erőm ez, büszkeségem.

    Bámulatos, mily szilárd makacssággal ragaszkodik ideáljaihoz. Büntetése, hogy éppen azon eszméken szenved hajótörést, melyekre a legbiztosabban támaszkodott. Keresztülhalad az emberiség pályafutásának legkiemelkedőbb pontjain és mindig csalódik és mindig a koreszme – azon időszak kinövése, melytől üdvét remélte – áll vele ellenségképpen szemközt. Így zajlik le ez egész pályáján, melynek képei mintegy kaleidoszkópból, látomás foglalatában tűnnek föl előtte, képezve a drámai költemény cselekményét.
    Ha figyelmesen vizsgáljuk a mű koncepcióját, azt találjuk, hogy Madách a képek elrendezésében az „actio parat reactionem”: hatásra visszahatás bölcseleti elvét alkalmazta. Mily merész ellentétek a korlátlan fáraói egyeduralom és az athéni szabad állam, a süllyedő Róma hihetetlensége és a keresztes hadak vallási rajongása, a harmincéves háború vakbuzgó túlkapásai és a szabad szellem netovábbját ünneplő francia forradalom! Nézzük végig, mint váltakoznak az ellentétes, tragikus bukást okozó eszmék.
    Legelőször a abszolutizmus fejeként látjuk Ádámot és itt eliszonyodik az egyén uraltatásától s az egyetemes alárendeltségétől, mit a haldokló rabszolga így fejez ki: „Milliók egy miatt”. Majd Miltiades lesz, szabad hazában, hol meg a köz hitványsága ijeszti el. Midőn a középutat választja, azaz az egyén és köz egyensúlyát (Róma), a kéjelgés és vallástalanság csalja meg reményében. Mint az új tan egyik harcosa lép föl s ekkor a vallásgyűlölet fanatizmus rombolják le eszményképét. Pihenni akar, munka közt és ama önvád alatt kell nyögnie, hogy tudománya csalárd, hamis nyomon halad. Hirdeti a szabadság, egyenlőség, testvériség magasztos elveit s népre talál, mely nem érti meg. Ismét a tudományba, mint a társadalom ujjá alkotójába helyezi hitét, azonban visszarettenti a kétségbeejtő anyagiság, az ideál süllyedése. Mikor pedig az űrben lebeg, azaz midőn e ténnyel tetőpontján áll az emberi ész diadala, be kell ismernie annak semmiségét. Végre megpillantja az északi sarkon a „teremtés koronájá”-t állattá korcsosulva: e látvány végképpen megtöri szívét.
    Eme kétségbeesett harcokban mindenütt állandó kísérőjeül látjuk Évát, az örök nőiség képviselőjét.
    Csakhogy, míg Ádám egyéniségében remekül egyesül a kor egyéne s az általános ember, addig Éva szüntelenül változik. Az ő alakja tökéletesen elüt Goethe Gretchen-től: mert ez típus, ellenkezőleg Éva az általános, örök asszony. Mint mondám, alakja nem állandó, mint Ádámé, de azért mégis némi sajátságos egységet mutat. Erre a következő okok jogosítanak föl: Midőn Ádám elhagyja a fáraói trónt, e szavakat intézi a rabnőként szereplő Évához:

Sejtem, hogy téged is
Tisztult alakban föl foglak találni.

    A második nyom, mely e feltevést igazolja, azon gyönyörű jelenet, időn Éva a londoni közös sírból dicsőülten kiemelkedik s e szavakban tör ki:

Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt.
A por hull csak belé: e föld szülötte,
Én glóriával általlépem azt.
Szerelem, a költészet, ifjuság
Nemtője tár utat örök honomba:
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,

Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arczra.

            Luczifer.
Ismered-e Ádám.
                    Ah! Éva! Éva!

    Említettük, hogy Ádám szereplésének és tetteinek rugója az önérzet. Hozzátehetjük, hogy másodsorban a szerelem a nő lénye iránt, kit különböző alakokban Éva képvisel. S a nő minden útjában elválhatatlan kísérője, kivéve a lég űrében: de itt is ég a férfi keblében sejtelmes vágy az iránt, kinek bensejében nem képes nevet adni:

Oh Luczifer! Aztán meg ő, meg ő,
El kelle tőlünk annak is maradni?

    De Ádámhoz hasonlóan Évának is, jelenjen meg bármily különböző alakokban, küldenie kell a koreszme ellen. Az érzelmes rabszolganő lelkében fölébred az abszolutizmus és az elnyomott egyetemes közti párhuzam vonása. Miltiades hitvese megátkozza a „kislelkű, rideg” népet,  a ledér Júliának velejét hasogatja a dögvészesek sikoltása; a szende Izaurának zordon fogadalma nem engedi szeretni; a kacér Kepler Borbála szívében is fölkél a szánalom érzete; a nemes hölgy a vérpadon sem hajol meg a plebejus forradalom előtt; a könnyelmű polgárleány fölmagasztosulva emelkedik ki a közös sírból; a falanszter fiatal anyja szembeszáll gyermekekért a tudomány rideg képviselőjével. Ha pedig mint a kor, a helyzet színvonalát osztó lény jelenik meg, Ádám megutálja, mint azt a forradalom dühöngő maenádjának és az eszkimó némberének példája tanúsítja.
    Az emberiség kétségbeesett vívódásait szorosan véve azonban nem éli át. Azért az ébredésnél Éva mit sem szól álmáról; őt ne háborgatják rémképek, mint férjét. Madách ezzel is azon eszmét akarja érvényre juttatni, mely szerint a nő szerepe a teremtésben szűkebb sorompók közé szorul; hivatása a férfi követése, a lét megédesítése, de a küzdés sem joga, sem osztályrésze.
    Az utolsó színben bonyolódik ki a csomó Ádám korlátlansága törő akarat itt hág a legmagasabb fokra. Visszariadván a borzalmas küzdelmeket ígérő jövőtől, el akarja magától dobni az életet, öngyilkos szándékozik lenni:

Daczolhatok még Isten, véled is!
Bár százszor mondja a sors eddig élj!
Kikaczagom s ha tetszik, hát nem élek!

    S a következő pillanatban történik meg Ádám kiengesztelő bukása, mely tulajdonképpen megváltás rá nézve, minthogy keserítő, zaklató tévelygéseiből az igazság kútfejéhez téríti vissza. E bukás azonban nem megrázó, hanem kibékítő s annál megkapóbb, hogy e hatalmas férfiú, ki kába, világrend sértő reményét még a legtragikusabb kiábrándulásokra sem veszté el, ki magával Istennel mert dacolni, egyszerű erkölcsi érzeményen törik meg s Éva „édes titka” hallatára meghódol a mindenség ura előtt. A megrendített világrend helyreáll és az „Ember tragédiája” magas eszméje betelik.
    Hátra van még Lucifer alakjának magyarázata. E cselszövő, gonosz elem gyöngébb alkotása Madáchnak. A „Faust” Mefisztója határozottan tökéletesebb. Az „Ember tragédiájá”-nak rossz szelleme nem a Milton sátánjának époszi szertelenségű, megragadó alakja, nem is oly imponáló, mint azt tőle várnók. Már azért sem lehet ilyen, mert Ádám sokkal önállóbb, erélyesebb, mint Goethe Faust-ja, ki igazi Hamlet, telve refleksziókkal, ki magát teljesen átadja Mefisztónak. Ellenkezőleg Ádám csak mintegy társul veszi maga mellé Lucifert; ez követi, mint árnyék a testet, azonban inkább csak ciceroné szerepet visz, jobbadán mutogat, mint működik.
    Folyton (mutogat) elmélkedik, bírálgat, maróan gunyoros, szellemes és ilyképpen háttérbe szorul. Az álomképekben alárendelt, másodrangú személyek gyanánt tűnik föl: ő miniszter, harcos, mulatozó, hóhér famulus és mellette Ádám mindenkor megőrzi egyéni akaratát.
    Hatalmát csak kevésszer érezteti Lucifer s akkor sem valami rendkívüli mértékben; midőn a falanszterben kardot ragadó Ádámot érintésével megdermeszti; „Álomkép, ne mozdulj!” és midőn az által adott pénz kénesővé változik s az ékszer lepereg. Ámde ez nem más, mint pusztán a tradíciónak való hódolás, a néphiedelem követése. E démonikus vonásokat csak külsőleg, színi hatás kedvéért alkalmazta költőnk.
    Lucifer ördögi lénye a maga valóságában akkor mutatkozik először, midőn az űrben megmerevült Ádámot diadalmas kacajjal ellöki magától: „Győzött a vén hazugság!” Teljes szertelenségében pedig az utolsó jelenetben nyilvánul:

Fellázadsz-e rabszolga, ellenem?
Fel a porból, állat!

    Nyomban után annál hatványozottabb mértékben bukik: átkozódva dől porba Isten fensége előtt. Tökéletesen tragikus alak; maga is bevallja:

A végzetem,
Hogy harczaimban bukjam szüntelen.

    Bűnhődése Isten átka:

Bünhődésed végtelen leend
Szünetlen látva, hogy mit rontni vágyol,
Szép és nemesnek uj csirája lesz!

Érdekes eszmerokonságot tüntet föl evvel Milton sátánjának tragikai megalkotása:

Mig mások ellen
Gonoszt forral, dühöngve lássa, hogy
Bünös munkálja mind csak végtelen jót,
Irgalmat, üdvöt szül az általa
Megcsalt embernek, míg magára csak
Gyalázatot, haragot s bosszut áraszt.

    Terjengőbb formában szakasztott mása ez Madách fentebbi magvas eszmetartalmának.

III.

    Madách az „Ember tragédiájában” gigászi kézzel markol bele a világtörténelembe. Óriási korszakokat, mesés eseményeket egyesít, tömörít egy képpé. Hézag csakis a hetedik és nyolcadik szín között észlelhető, midőn a keresztes hadak korából egyszerre a harmincéves háború idejébe szökken, mi egyszersmind a változatosság rovására (szolgál) van, vakbuzgóság kora után vakbuzgóság korát festvén. Ilyképpen a prágai jelenet csak lépcsőül szolgál a francia forradalom rajzához. Pedig Madách e tátongó űrt betöltheti vala a fölfedezések epochális eseményével: Kolumbus Kristóf tragikus alakja rendkívül illő mezül szolgálhatott volna Ádámnak.
    Bámulatos, mennyi korszerűséget tudott a költő e képekbe önteni. Színezései elragadók, merészek, bár néha túlságosan keresi a kísértetiesbe csapó romanticizmust, mely a rémesség fenségével hat ránk, mint ezt a keresztes háború jelenetében tapasztalhatjuk. Egyfelől Tankréd és Izaura, ezekkel groteszk ellentétben Lucifer és a kacér komorna, Heléna beszélgetése; másrészt az eretnekek és barátok ijesztő versenyzsolozsmái: máglyák lobognak, baglyok huhognak, boszorkányok jelennek meg,majd fölkél az önvád csontváza.
    Legizmosabban érvényesül Madách tehetsége a londoni vásár jelenetében, mely csak fantasztikusságra nézve áll alantabb Goethe Walpurgis éjénél, de élethűségére nézve páratlan. Míg (Ma) Goethe amott lázálmokat sző, Madách a valóságot eszményíti. Megrendítő a költő pesszimista felfogása e részben, sivár világnézete itt éri el tetőpontját. Az élet rohanó árját, mely annyi és annyi áldozatot fogad feneketlen mélyébe: a közös sír által allegorizálja. Egyenkint tűnnek el benne rövid monológgal az alakok, mint Shakespeare-nél III. Richárd áldozatainak szellemi és Aranynál a „Hídavatás” öngyilkosai. Megrázó hatását alig tudják a fölemelkedő Éva ihletett szavai némiképp kiegyenlíteni.
    A falanszteri részletben látnoki szemekkel vázolja a költő az általános vagyon- és teherközösség és a netovábbra törő tudomány romboló hatását a társadalomra. Kifejti az ideál, költészet, művészet megsemmisülését s a száraz teória uralmát, mely mindent elnyom, legyen az bár morál, lángész, korszakalkotó vívmány, ha nem esik az ő színvonala alá. Oly határozott egyének, mint Plató, Cassius, Michelangelo és Luther esnek áldozatul a rendszernek, mely azonban – mint nyilatkozataikból kitetszik –, nem képes szellemüket is leigázni. – Joggal mondja Ádám: „Mi józanságtokat nem ügyeljük.”
    S mit szóljunk a mellékszemélyekről? Madáchban megvan ama szikra Dante, Shakespeare, Goethe múzsájából, hogy egy plasztikus vonással tudja alakjait jellemezni, úgy, hogy a hosszú sorban a legcsekélyebb közbeszóló is megragadja figyelmünket. A haldokló rabszolga, ki ezt nyögi: „Milliók egy miatt”, a szende Kimon a körmönfont demagógok, a csapodár Hippia és Cluvia, a lángoló ékesszóló Péter apostol, a vén eretnek megannyi remekül kivitt típus.  Legsikerültebbeknek állíthatók azonban a kacér Helena komorna és az eszkimó, kinek sopánkodó beszédében öntudatlanul annyi megdöbbentő valóság és szarkazmus rejlik a végzet ellen.
    Ha végigtekintünk az „Ember tragédiájá”-n, különösen négy hely mutat élénk Faust reminiszcenciát. Ezeknek elseje a 10. színben Kepler és tanítványának jelenete, midőn is a mester keserű szavakkal riasztja ezt vissza a csalfa tudománytól. Goethe-vel Mefisztó Faust palástjába burkolva, mérgezi  meg így a tanítvány romlatlan lelkületét. A londoni vásár s különösen az ékszerek lepergése egészben véve a walpurgis éj hatását tükrözi vissza; továbbá a falanszteri tudós kísérlete, vegyi úton embert készíteni. (A „Faust” 2. részében Wagner, a famulus, elő is állítja Homunculust). Lucifer és Helena beszélgetése, végül (7. szín) tökéletesen párhuzamba helyezhető Mefisztó és Mártha híres kerti dialógjával és mint ilyen, egyedüli részlet a borús jellegű drámai költeményben, hol komikai elem csillan föl; Madách-nál azonban ez is bizonyos sardonicus ízzel elegyedik.
*
    Az „Ember tragédiája” nemcsak maga bámulatos alkotás: létrejövetele is rendkívüli. Hogy egy költő csekély becsű kísérletezések, mondhatni homályban tapogatódzás után miképp emelkedhetik egyenesen ily színvonalra s hogy juthat az azelőtti epigon mindennemű, szemmel kísérhető fejlődés nélkül egy csapással az irodalom óriásainak sorába: szinte megfejthetetlen rejtély.
    Irodalmunk még egy ily példát mutathat föl s ez Katona József „Bánk bán”-jával. El kell fogadnunk, hogy e két jelesünkben egyszerre lobogott föl s tört ki az eddigelé csendesen szunnyadó őserő, mely azonban ugyanoly gyorsasággal aludt ki és semmisítette meg magával együtt a költőt is. Mind Katona, mint Madách kiégett vulkánok gyanánt váratlanul költöztek el; amaz, csak egymaga ismerve önértékét; ez viharos, súlyos csapásokban gazdag lett után, rövid ideig élvezve azon dicsőséget, melyet az „Ember tragédiájá”-val aratott. Meghalt, de hátrahagyta nagy művét, hogy világítson maga helyett, soha ki nem alvó lánggal.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 21-25. szám, 1896. máj. 24., jún. 7., 14., 21.

Június

Juno istennő    

 

    Június magyar neve: Nyárelő vagy Szent Iván hava. Ovidius latin származását háromféleképpen magyarázza, éspedig: a Junone, a iunioribus és a iunctis Rpmanis et Sabinis. Tehát 1.) A rómaiaknál Juno istennője volt minden Kalendae-nek, melyen az újhold látható lett és ezeken egyúttal különös ünnepi szertartások között ünnepelték. Ezért a laurentumiaknál Juno Kalendaris neve is volt. 2.) Hebe után aki Jupiter és Juno lánya, Hercules felesége és az ifjúság istennője volt, Junius nevet a iunioribus származtatja, mert Junius est iuvenum. 3.) A rómaiak és sabinok egyesüléséről s mert a nép az évek száma szerint is iuniores (18-45 év) és in seniores (46-60 év) osztályába soroztatott, amiért his nomen iunctis Junius habet.
    Különben pedig a régi naptárban e hónap a negyedik, ma a hatodik hónap és az általánosan elfogadott magyarázat szerint a 30 napos hónap Junonak volt szentelve. Nyár előneve onnan van, mert a nyár, az év ezen kedvezőbb része a csillagászati számítás szerint e hónapban veszi kezdetét. Akkor t.i., mikor a nap éjszak felé a legnagyobb magasságát eléri, ami június 21-ike körül történik; ekkor lép a nap a rák jegyébe, ekkor leghosszabbak a nappalok és legrövidebbek az éjjelek, mert a hónap végéig a nappal már 4 perccel megint rövidül.
    Június elseje a rómaiaknál Corna istennőé volt, akit az ajtósarkak védőjeként tisztelték, vagy mások szerint, aki a szívet és belrészeket óvja, egészségben tartja. De e napon volt Juno Moneta (dicta a monendo, a rómaiaknak adott jó tanácsokért) és Mars templomának is a via Appián ünnepe. 3-án Bellona hadiistennő, 4-én Hercules Magnus Custos templomi ünnepe, 7-én a ludi piscatorii Tiberius tiszteletére, 9-én Vestalia. Vesta ősidők óta a háziasság és amennyiben a város maga is bizonyos tekintetben egy nagy család, a városi életnek istennője. A házi élet azonban a tűzhely, mint központ körül mozog s ezért a tűzhely Vesta szimbóluma s Vesta gyanánt is tisztelték.
    Nálunk e hónap első napjaira esik a r. k. világ legnagyobb ünnepe, az Úr napja. Az év többi napjait ugyanis lefoglalták maguk számára a szentek, de egy napot fenntartott magának az egyház az Úr számára, a jó Istennek, aki mindeneket teremtett, fenntart és igazgat. Június 8-án van Medárdus emléke. Egy vizes szent, akinek emlékünnepén már a régiek értesítései szerint rendesen esik az eső. Ez csak ritkán marad el, s ha csakugyan esik e napon, akkor közhit szerint 40 napig állandóan esős időjárás lesz, ami a mezei munkásra éppen nem kedvező.
    Nevezetesebb azonban e nap Magyarország történetében azért, mert egy egészen új éra kezdetét jelenti történetünk lapjain. 1868. június 8-án történt ugyanis a nemzet és a király kibékülése után I. Ferenc József alkotmányos nagy királyunk megkoronáztatása. A koronázás évfordulója néven ismeretes e nap, de mindenkinek kötelessége ismerni e nap aktusának jelentőségét. A koronázás maga az uralkodói hatalom átszállását jelképezi valamely személyre. Több államban csak puszta szertartás, sok helyen azonban nagy közjogi jelentőségre emelkedett e ezt a magyar alkotmány máig megőrizte. Nálunk a koronázás a trónra lépés kiegészítő része, mely nélkül az befejezettnek nem tekinthető; emellett az alkotmány biztosítására is szolgál, mert a király az alkotmányra esküt tesz (királyi eskü), és biztosítására hitlevelet (királyi hitlevél) ad ki. A király csak a koronázás után gyakorolhatja egész teljességében az ő uralkodói hatalmát, a törvények szentesítésének és a kiváltságok osztogatásának jogát Werbőczi szerint is csak a koronázott királyt tekintik törvényes. Alkotmányos királynak. Ezért fontos Magyarországon 1868. június 8-ka s ezért ünnepeljük ennek évfordulóját iskoláinkban évről-évre.
    Az ezután következő napok tudvalevőleg nagyon is emlékezetesek az ifjúság életében. Június közepe és vége a vizsgálatok ideje, amikor a tanulók számot adnak 10 hónapi sáfárkodásukról, hogy aztán az arany szabadságot, a nyári szünidőt annál gondtalanabbul élvezhessék, dúskálkodjanak az édes szülői karok között az érett gyümölcsökben, fürödjenek a hűs folyók enyhítő hullámaiban.
    Mintha szándékosan történt volna, éppen az ifjúság védőszentjének, Alajosnak e hónap vége felé következő névünnepe. Lombardiában 1568-ban márc. 9-én született e szent Alajos és istenfélő anyja gondosan, vallásosan nevelte. Állandóan jámbor, aszkéta életet élt, hetenkint háromszor böjtölt és csak a legnélkülözhetetlenebb ételeket vette magához. Azután a jezsuiták közé lépett és az önmegtagadás szelleme a legszigorúbb önsanyargatásra vezette. 1590-ben Rómában járvány dühöngött és a jezsuiták felajánlották szolgálatukat segédkezésre. Szent Alajos ekkor megbetegedett és bele is halt. Lelki tisztasága, engedelmessége és alázatossága miatt az egyház az ifjúság védőszentjének nyilvánította. XV. Gergely pápa 1621-ben boldoggá, XIII. Benedek 1726-ban szentté avatta. 1891-ben a világ minden részéből zarándokoltak római sírjához, Magyarországból is vagy 300 ifjú volt ott és egyúttal Leó pápa előtt is.
    A régi rómaiaknál felemlítendő 11-én Matralia, vagy az anyák ünnepe. Mater Matula tiszteletére 13-án Jupiter invictus templomának és a Quintquatrus minores ünnepe volt. Utóbbi a tibicines társulatnak (collegium) különös ünnepe. Ezeknek Minerva volt véső istenük, akinek tiszteletére álarcos körmeneteket rendeztek. A művészek testületet (colletium tibicunum et fidicunum, qui sacris publicis praesto sunt) már Numa alapította és minden nyilvános ünnepen s a magánéletben is nagy szerepet játszott. Nélkülözhetetlenek voltak pl. a temetéseknél.
    Június 23-ka dies oter (fekete gyásznap) volt, mert Hannibal a trasimenusi tó mellett (217) e napon verte le Flaminius consult.Ezért malum omen habebat és Ovidius inti is Augustust, hogy e napon semmihez se kezdjen. 24-ke azon csata napja, melyben (203) Masinissa Laelliussal egyesülve Syphax numidiai királyt Carta mellett leverte, fogságba ejtette, továbbá azon ütközet napja is, melyben Hasdrubál, Hannibal testvére a rómaiaktól leveretvén öngyilkos lett. Így majdnem minden nap egy-egy emléket újít fel a rómaiak történetében. Ekkor volt Fors Fortuna templomának ünnepe, akit leginkább a nép és a rabszolgák tiszteltek 29. Quirinus ünnepe a Quirinálon, 30-án a Hercules (et) Musarume! Herculesnek a múzsákkal való említése a görögöktől ered, akiknél a gimnasztika és zene a nevelés kiképzés fő eszköze volt.
    Korunkban mintegy határnapnak nevezhetjük János, László, Péter és Pál napját is, melyek e hónap végén szépen összeférnek. – János majdnem minden hónapban van, ezért mondja a példabeszéd tréfásan, hogy „az Isten is János”. Szent László a hős és jámbor szent király, akit a keresztes hadak vezérökké választottak. Igazságos, vitéz; egy fejjel magasabb volt összes katonáinál. Halála után szentté avatták. Nagyváradon gyalog- és lovas szobrokat emeltek emlékére, egy templomot nevéről neveztek el. Nagyvárad közönségesen: László városa. Élettörténetéből sok dolgot énekelt meg Garay és Arany.
    Végül állanak Péter és Pál. Péter apostolnak eredetileg Simon volt a neve és galíciai halász volt. Testvére, András útján ismerte meg Jézust, akinek aztán tanítványa lett. Bámulatos az elhatározása, melynél fogva mindenét eladta és követte mesterét. Ettől kezdve hű társa volt, ki aztán őt állhatatosságáért Kephas- (görögül Petros- kősziklá)-nak nevezte. Mikor azonban a főpap házába kísérte, mielőtt a kakas megszólalt, megtagadta őt. Később oly ékesszóló lett, hogy ama pünkösd ünnepén több ezren keresztelkedtek meg az ő szavára. Ő lett aztán a mennyország kapusa s mint ilyet kulccsal a kezében ábrázolja a képzőművészet. Az ő nevével kapcsolatban van a Péter-fillér, amit a kat. hívek a pápának adnak. Az adónak egy neme ez, amelyet Anglia a 8. századból kezdve VIII. Henrikig (1847) a pápának fizetett. Ina angolszász király kezdette fizetni 725-ben azon célból, hogy e pénzből Rómában az angol-papok számára nevelőintézet állíttassék és a Péter s Pál Rómában levő temetőit fenntartsák. Ezért Péter napján minden ház egy pennit fizetett. Ma is milliók mennek e címen a pápa pénztárába.
    Pál egyike volt a legjelesebb apostoloknak.
    Zsidó eredetű volt és János halála után nagy buzgósággal dolgozott a keresztények és keresztény hit kiirtására, míg egy isteni jelenés ellenkező gondolkozásra nem intette. Azóta előbbi Saul nevét Pálra változtatta s apostoli hivatalra szentelte életét. Sokat utazott és hallgatóit tanította, szorgalmas volt keresztény községek alapításában is.
    Júniusban a drágakövek közül az achát uralkodik, amely hosszú életet, állandó egészséget biztosít azoknak, akik e hónapban születnek.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 22. szám, 1896. máj. 31.

Váradi Antal (1854-1923): A legerősebb

 

Repkényövezte romfalak kövén,
A vadvirágok tömjénillatában,
Sötét torony leomlott lába mellett
Ül három gyászos asszony. Ősz az egyik
S a holdsúgár, a szárnyas föllegek
Rongyán elé-eléragyogva néha-néha
Ezüstfehér haján borul alá.
A másik szürke, itt-ott őszülő
Hollóhaján megtépett koszorúval,
Keresztet tart kulcsolt fehér kezében
S lehúnyt szemekkel álmodik. Legifjabb
A harmadik. Aranyzó szőke fürtjén
Ezüst sisak, meghervadt koszorúval.
Kezében csorba kard. Egy vaskerékre.
Támasztja karját. Ajka szól… „Testvérek…
Mi három ezredévnek szellemi,
Te némán s agg anyám – e romfalak közt
Merengjük át a hosszú éjszakát,
A melynek egy-egy percze: év, órája – század
S a virradat – új ezredévre szól.
Te, agg anyám, pogány világ, csodás
Mesék korának ezredéve vagy,
Néném te láttad a sötét középkort,
Az új idők világa – én vagyok.
S hogy így elálmodoztam a e romok közt:
Elgondolom, - hogy mennyi, mennyi szépet,
Hatalmasat, dicsőt, erőset láttunk
S a legerősbet még sem ismerők.
Mi volt a legerősebb ezredéved
Mesés ködében, szólj, én agg anyám?”
S megszólalt szinezüst haját simitva
Az ősz: „Mikor felváltá Atlast egykoron
Herakles s rettentő vállára vette
Az ég világát s összerendülő
Olympon megroppant az isten trónja:
Elállt szavam a rémes bámulattól.
Herakles volt a legerősebb!” Mondá
A szürkülő hajú hollószín asszony:
„… Hogy ostromolta Rómát a vadúl
Dühöngő Etrus – egy Horatius
Nevü ifjú feltart egymagában
Egy hadseregnek villamostromát,
S dühöngő, zugó ember áradattal
Egy órahosszat küzdve szembeszállt,
Feltartva ezret… ezret egymagában,
A míg mögötte lángban állt a híd,
Akkor hazája mentve volt s leugrott
A hüs Tiberbe s nyilözön középett
Sértetlen ért a partra. Ez erő!”
A szőke asszony így beszélt utána:
„Szegényes kis szobám, beteg asszony
S öt kis gyereknek napi kenyerét
Keresve ir, ir könnyező szemekkel
Szegény férj és apa S mikor munkáját
Vérkarikás szemekkel, sáppadt arczczal
Elkészitette elvivé urának,
Az ott fogadta vendégi körében.
S míg megvetéssel dobta azt a pár
Garast feléje – gunnyal kifogásolt
Egyet s mást, s csakhogy sértse a szegényt,
a vendégek közt jó baráti ültek,
A kik jobb sorsban ismerék az embert
S nemes-büszkének tudták jellemét.
A irnok – válaszolni mert gunyra;
S a főnök ur – drága bor hevétől
Dühössé fülve – arczulverte őt!
És a szegénynek a porig gyalázott,
Arczul-ütöttnek volt oly óriás
Hatalma önmagán – hogy a vendégek
Elforduló kaczaját, szégyenpirját
Legyőzve – hazament öt gyermekéhez,
Beteg nejéhez – s dolgozott tovább
S eltürte azt, hogy gyávának nevezzék.”

S a három asszony, három ezredévnek
Őr-szelleme, tanuja és birája
Repkényövezte romfalak kövén
Elálmodozva hosszu ezredévek
Tenger hullámain – megegyezének
Abban, hogy legerősebb ez vala,
Ki egy világ terhével vállain
És a gyalázat bősz hadát feltartva,
Dolgozni, élni birt övéiért.

Forrás:Tanulók Lapja 3. évf. 22. szám, 1896. máj. 31.

Berky Zoltán Béla (1864–1927): Ünnepi óda

A turul leszállott… Magor ivadéki
A hármas bércz alján, négy folyó mellékén
Uj hazára leltek. Fellobban Hadurnak
Áldozati lángja a szent berek mélyén.
És míg az agg táltos révedező szemmel
Nézi a fehér mén csörgedező vérét, …
Sas lelke beröppen a messze jövőbe
S ihlett ajka zengi jósoló igéjét
Vezér s hadverő nép vágyva körülállja
S a titkos jövendő rejtelmeit várja.

Siri csönd lesz… és szól: „Időtlen időkig
A magyar lesz urrá e sok népü földön,…
A te méned robban győztesen csatára, …
A te harsonád zeng diadalt a völgyön…
A sik néked adja, aranyszin kalászát,
Dűvadát az erdő, … kincsét a hegy keble, …
Ezer ellened lesz, … jobbjaid elhullnak
Vért vetsz, … s diadalmat aratsz majd helyette.
Akik méltók hozzád, … barátként szeretnek,
Védőt a tiprottak tebenned keresnek.

Hired, … dicső éged, … messze földre terjed…
Lovagiasságod példaszóvá lészen.
Ne higyj hizelgőnek, csak magadban bizzál,
Ez is segit keresztül az ezernyi vészen…
Árpád!… Ne feledd, hogy nem tied az ország,
Te vagy az országé, … És míg első gondod
Néped boldogsága lesz… s te hüséges nép
Benne atyád látod… és míg meg nem bontod
Te két esküvő fél Pusztaszer kötését, …
Ne féltsd Attilának drága örökségét.”

Ezer tavasz himzé a mezőt virággal,…
Teljesült a jóslat… a magyar nép fája
Megfogant e földben. Diszlik, … él, … bár szörnyü
Vészek villámlása zudula már rája.
Vérrel öntözök még ezernyi csatában,
Sajó s Mohács sikján fejsze érte törzsét,
Megrendült, … lehulltak legizmosabb ági, …
De neml átta senki e szent fának döltét,
Sőt az uj tavasznak pirkadó korányán
Béke napja játszik ujult koronáján.

Teljesült a jóslat, …. keblére ölelte
E honnak más nyelven beszélő lakóját,
Lovagiassága nem kérdezte tőlük,
Leróják-e érte a hálaadóját?
Fegyvere ellennek… jobbja barátjának
Készen vala mindig. Bárha jól tudhatta
Lett már árulója, kit paizsával védett,
S szivébe vert tőr lett érte a jutalma.
Segitett mást s sokszor a vészes napokban
Maga volt. Megmondták: „bizzál csak magadban!”

Teljesül a jóslat… Egy pontja van hátra,
Az a kettős eskü, mit király és népe
Egymásnak tevének. „Hüek leszünk Hozzád!”
„Magyarhon megvédlek! Esküszöm az égre!”
E két fogadásban rejlik jövőnk  kulcsa.
És te hallád – Isten – a magas egekben,
Hogy csak azt mondották, amit érezének
Az egymásért élő hüséges szivekben.
Add! Hogy az eskühöz hü maradva mindég
Igy kezdhessék éltük ujabb ezer évét!

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 20. szám 1896. máj. 17.

Kemény Aladár (1872-1941): Balassi Bálint (1554-1594)

 

    Irodalmunk derengő világát a 16. században egy hatalmas fuvallat élesztette lángra. A reformáció hatása vitatkozási kedvet és torzsalkodási hajlamot plántált az írókba, de mint pusztán szellemi mozgalom, csupán a próza virágzásának kedvezett. Akkor, hogy a költészet is életre támadjon, oly szívet-lelket érdeklő mozzanatnak kellett bekövetkeznie, mint a török iga. Föllendült ugyan a hazafias poézis, de híjával mindennemű magasabb színvonalnak. Átallották-e a korbeli költők a maguk csekélységét a korszakot mozgató nagy eszmékkel szemben kifejteni, vagy hiányzott belőlük a valódi tehetség: kérdés tárgya; elég az hosszá, hogy kidomborodó egyéniséggel köztük nagy idő múltáig sem találkozunk.
    Szembeszökőbb átmenet nélkül, merőben a saját tehetségére és teremtő képességeire támaszkodva lépett föl azon költő, ki a magyar lírát hosszas pangásából fölemelte: Balassi Bálint báró.
    Ha igaz, hogy „poeta hascitur”, úgy az őbenne testesedett meg. Merész röptű lelket és érző szívet hozott magával a világra, a körülmények pedig még inkább kiegyengették hajalmait. Nevelője Bornemissza Péter, a lelkes vallásos költő ápolta benne a korán nyilatkozó szép szellemet, melyet olvasmányokkal is fejlesztett. A latin Marullust és a bizánci Angerianust forgatta nagy szeretettel, azonkívül alaposan ismerte a hazai és idegen népköltészetet. E tényezők maradandó hatást tettek későbbi működésére is, mely – bár tudatán kívül – egyesíté magában a mű és népköltést.
    Poézise elválaszthatatlanul forr össze pályafutásával, annak tisztán mutató tükre. Élete viharos, hányatott, mindenképpen érdekes és regényes. Mintha Balassi alakjában fölelevenültek volna az ósdi, verőfényes (lovag) középkor alakjai s a trubadúrok rég letűnt képei. Balassi szakasztott mása azon lovagköltőknek, kik fönnen hirdették a vitézség, vallásosság és nőkultusz dicséretét. Büszke úr volt, ki nem feledte el kalandor őseinek mint Menyhártnak példáját; gyakorta villongott nemes társaival, majd ostorként csapkodott a törökre.
    Ifjú korában tanúja volt azon viharos időknek, midőn a magyar a törökkel szakadatlan véres tusában állott. A vitéznek úgyszólván más nem nyújtott biztonságot, mint paripája háta. A nemes ifjak végvárakban csoportosulva igyekeznek a szorongató Ozmán erőnek ellenállani; Balassi is beleéli magát a vitézi életbe és fiatalos könnyűvérrel magasztalja annak izgató gyönyöreit. Mámoros kalandvágy, a katonáskodással való rajongó elteltség szól felénk a „Végekről” szóló ismert, derült csapongású énekből:

Vitézek, mi lehet
E széles föld felett
Szebb dolog a végeknél?

    Ékes képekben írja le ezen lét örömeit, naiv hiúsággal tetszeleg a végvári hősök nyalka pompájában, kik szép fényes sisakkal, robogó ménnel forgolódnak a viadalban. Hírnév és becsület előttük a fő, örvend szívük, ha ellenséget látnak. Erdő a sétáló palotájuk, harc a mulatságuk, bár halál leselkedik gyakran rájuk s vad madarak gyomra lehet temetőjük. Isten áldását kéri a nemes leventékre.    
    A vitézi élet magasztalásával összeköti a természet bájaiban való gyönyörködést. A kikelet nyiladozása egészséges hangú, üde képekben bővelkedő dalra készti (Inlaudem verni temporis):

Áldott szép pünkösdnek gyönyörü ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszu uton járókat könnyebbitő szele!

Te nyitod rózsákat meg illatozásra,
Te a fülemile torkát kiáltásra,
Fákat is te öltöztetsz sokszinü ruhába.

    A tavasz szépségeinek ecsetelése mellett a vallásos érzés is fölcsendül lantján: képzettársulás folytán hálát ad az Úrnak, ki mindezt létrehozta. Ékesen szóló bizonysága lelke finomságának, melyet nem kérgesíthetett el a szüntelen halállal való szembenézés és az eldurvító férfitársaság.
   Mindezen költeményeiben általánosságban zengedez Balassi. Az egyéniség erőteljes hangjait hatalmas lírai szenvedély fakasztotta belőle. Érzelme a középkori trubadúrok mély gyökeres lángolása, mely csak a kihunyással enyészik el. Mint Dante Beatricéről, Petrarca Lauráról, Boccacció Fiamettáról énekel állhatatosan, úgy Balassi érzelmi is egy fennkölt női lény körül pontosodnak össze, kit Júliának nevez. A temesvári vértanú leánya, Losonczy Anna volt eszményképe. Míg e hölgy viszont érzelemmel hajlott Balassi felé, addiglan a boldog kielégült érzelem akkordjai kelnek lantjáról. Hő vágyakozása, sóvárgó epedés tartja elfoglalva benső világát. Áradozó hévvel írja le „Találkozás”-át Júliával. Térdet, fejet hajtva köszönti, nélküle élni nem akar, ő lelek óhaja s vidámsága. Bús napjai fölvidultak, csupán azt kívánja, hogy Júliája virágozzék egyre. A hölgy erre elmosolyodott.
    Az egyetértés azonban nem volt tartós. Bizonytalan, mivel játszhatta el a csélcsap Balassi választottja kegyét, de tény, hogy viszonyuk meghidegült. A költő szilaj nembánomsággal örvend azon, hogy szabadulhatott és kalitkájából szökött karvalyhoz hasonlítja magát. Hímezetlenül kijelenti:

Köll immár énnékem csak jó, hamar agár,
Ifjak házassága, éles szabja, jó madár.
Vitézek közt ülvén,
Kedvem ellen sincsen
Jó borral teli pohár.

    De öröme csak látszólagos. A tomboló mámor bódultságából fölocsúdván megismerni elhamarkodott tette súlyosságát. Küzd szívében a büszkeség és érzelem: e benső tétovázás olyan érzelemnyilvánulásokat sugall, minők századokig páratlanul maradtak irodalmunkban. Elvégre is Júliához való ragaszkodása diadalmaskodik, töredelmesen vallja be botlását.
    E módon változtatja meg költészete eddigi alaphangját és leszen a tartós kesergés, búbánat kifejezőjévé, mely Balassit másoktól oly sajátságosan megkülönbözteti. Dalaira hovatovább sötét színezet borul, mely lassankint a kétségbeesés lemondó siralmába megyen át. Balassi lelke nemigen változatos, dús tartalmú, de azon egy érzelmet, mely eltölti, a fájdalom érzelmét, meghatóan és erőteljesen tudja érvényre juttatni.
    Miután látja, hogy Júlia közönyös marad közeledési kísérleteivel, szemben keserű „Esdeklést” intéz hozzá: Mihaszna- úgymond élnie, ha neveti gyötrelmeit? Egyfelől édesgeti, másfelől kesergeti, mézes beszédébe mérget elegyít. A vad madarak lépre szállnak, vasat meghajlít a kovács, a gyémánt kicsiszolódik: csak Júlia nem hajlik esdeklésére.
    Hasztalan volt minden iparkodása, hasztalan megalázkodása. Júlia máshoz ment nőül és Balassi ott állott füstbe ment reményei, ábrándjai mellett. Pirulva tapasztalja, hogy megcsalódott, csodálva kell látnia, hogy a tűzben jég volt: Júlia elveszett számára. Pedig, hogy esküdözött, kísértette egykor s most így fizeti meg bérét! Keservében Istent kéri, büntesse meg, szenvedjen, ha ő is sínylődik, ne szeresse senki! Előbb hitte volna, hogy elsötétül a nap, színét veszti a virág, mint hogy Júlia hűtelen lesz hozzá. De méltányos bosszút áll majd az ég! („Bár ne tudtam volna”)
    Sebhedt szívére a házasságban vél írt találni. Összekel egy közeli rokonával, ám násza csak örökös kín kútforrása lesz számára. Boldogtalan szerelme emlékétől üldözve, haját megnöveli, hogy barátai cserben hagyják, haján ellenségek agyarkodnak feléje mindenünnen. Nincs az a gonoszság, mit rá ne kennének; házasságát vérbűnnek cégérezik, magát pogánynak festik s az sem használ neki, hogy ezen vádak megcáfolása végett áttér a katolicizmusra. Saját neje önszántából elválik tőle s ő ott áll egymagában a nagy világon.
    Mi nyújtana neki vigaszt e zord csapások közepette, hacsak a hit szelíd malasztja nem? Midőn a balsors legádázabban sújtja, ő nem tör ki egetverő zúgolódásokban, hanem mélabús önmegadással Istenhez fordul. Balassi gondos nevelésben részesült, kedélyét mély buzgalom hatotta át, de a legszebb vallásos énekekre szerencsétlensége ihlette. Ha elolvassuk ezeket a töredelmes, bűnbevalló „istenes énekek”-et, önkéntelenül eszünkbe jutnak Dávid király e nembeli zsoltárai. - Balassi megtörve járul az Úrhoz s „Adj már csendessé”-get…” c. szerzeményében lelki nyugalomért könyörög, szembeállítja vétke éktelenségét az izgalom végtelenségéevl. A bocsánat reménye azonban él benne és csak egyet hajt:

Repülvén, áldjalak
Élvén, imádjalak
Vétek nélkül:
Kit jól gyakorolván,
Haljak meg, nyugodván
Bünöm kívül.

    Ugyanezen gondolatmenetet vonul még számos dalán keresztül. Hálátlan barátainak és rosszakaróinak szintén szentel egy költeményt, melyben inkább a csöndes bánat, mint fölzúduló elkeseredéshangján ír „basiliscus” nemű álnok ellenségeiről”, „titkos hóhérairól” és „Achitófel lelkű maga ajánlói”-ról, kik

Felfuvalkodtanak, rakvák csalárdsággal,
Én ellenem való álnok praktikákkal.
Nyelvek pedig tele rágalmazó szókkal,
Kiből lövöldöznek engem éjjel-nappal

    Ellenükben az Úrhoz folyamodik, ki bízvást meg fogja óvni fejét a szégyentől.
    Keserves állapotában sebei újólag fölnyílnak. Júlia képe elméjét elkábítva, tünedezik föl lelki szemei előtt. Iparkodik e botor érzeménytől szabadulni, de mindhiába. Ha bujdokol a hallgatag vadonban, boldogtalanságának érzete még nyomasztóbban éled föl szívében. Maga is érzi e helyzet visszásságát és fájdalmasan kiált föl:

Mi haszon énnekem egyeken-völgyeken bujdosva nyavalyognom
Szörnyü havasokon, fene párduczmódra, ki ellenben bolyongnom,
Tövis közt bokorban, sok esőben-hóban holtig csak nyomorognom.

    Forrongó lelki állapotát meglepően szép hasonlattal érzékelteti az „Óh nagy kerek kék ég” c. költeményben. „Lepentőcske”-vel (pillangó) állítja magát párhuzamba, mely folyton a gyertyaláng körül röpdös, nem törődve vele, hogy vesztébe rohan: azonképpen ő is váltig Júlián jártatja elméjét, pedig csak gyötrődését növeli azzal.
    A szerencsétlenség keresztjét végre nem bírja tovább húzni. Szabad akaratból számkivetést vállal magára és irigyei áskálódásai elől kibujdosik Lengyelországba. Távozta előtt még egyszer elandalog élete emlékein, összeszedi vitézi pályafutása töredékes benyomásait. Két megragadó „Búcső ének”-et költ: egyiket kedveséhez, másikat hazájához intézi. Különösen az előbbi megható és csal méltán könnyet szemünkbe. Szinte elénk tárul a búsuló költő lelke, ki immár hazátlannál leszen. A borongó kurucdalokig ily elégikus, fájó hangokat nem adott még magyar lant, mint ezek:

Őszi harmat után
Végre mikor aztán
Fujdogál a hideg szél,
Nem sok idő multán
Sárgul, hulldogálván
Fáról a gyönge levél,
Zöld erdő harmatját,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél.

    Szíve zokog keservében és könnyei csordulnak. Felkiált az Istenhez: mire jut végtére és holtig ily árván jár-kel-é? Jobb lesz a vándormadarakkal idegen országba húzódnia, hol ellenségei gonosz  nyelvét kikerülheti. Majd megindító szelídséggel kíván minden jót kedvesének s bocsánatot kér tőle, ha mit beszédében vétett ellene? Neki távoznia kell s ki tudja, látja-e Júliát valaha? Azért is eressze el őt, kit mint karon hordott, kedvelt sólymocskát „akófiummal varrott lábzsinóron tartott” és ne haragudjék reá.
    Szülőföldéhez intézett búcsúénekéből lángoló hazaszeretete tűnik ki. Mily hévvel teljes bensőség rejlik már a bevezetésben is:

Óh én édes hazám, te jó Magyarország!
Ki kereszténységnek viseled paizsát;
Viselsz pogány vérrel festet édes szablyát,
Vitézlő oskola: immár Isten hozzád.

    Körülszálldossák az emlékek és ő rendre megszólítja bajtársát, a vitéz egrieket, méltatja a derék, pogánykergető daliákat. Fájva búcsúzik el a megszokott, tündöklő katonai pompától; eszébe juttatja magát serény szolgáinak, kikkel annyi jót művelt. Isten hozzádot mond a honi tájaknak, pusztító tusái színhelyeinek. Könnyhullatva válik igaz atyafiaitól és meghitt barátaitól, üdvkívánatait küldi a magyar szüzeknek, sőt csalfa kedvesének is. Mindezt drámai élénkségű fokozatban számlálja elő, a climax legfelső lépcsőjére érve, föllobban eddig türtőztetett elkeseredése és költeményeit lángokra kárhoztatja:

Ti pedig szerzetten átkozott sok versek,
Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,
Tüzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.

    Ki is ment Lengyelországba s párja vesztett csalogányként ott zengette vérző keserveit a morajló tenger partján. Öt esztendő múlva hazahajtotta a honvágy. Kardját ajánlotta föl a szorongatott nemzetnek. Török ágyúgolyó szabadította meg a lét kínjaitól: úgy halt meg, mint hazafi az oroszlánszívű hős.
    Hogy mily fontos Balassi Bálint költészete nemzeti irodalmunk történetében, abból is kitetszik, ha fontolóra vesszük, mi volt előtte a magyar költés és mivé fejlődött őáltala. Fölléptéig minden lírai kísérlet a vallás érzés szűk határai közt mozog; a lantosok és vándorhegedűsök mindenről zengedeztek, csak önnön érzelmeikről nem. Tinódinak, Ilosvaynak és társaiknak a lírához édeskevés érzékük volt. E pangásért maga az álszemérmet szenvelgő kor felelős, melynek ízlése és véleménye határozottan helytelenítette, sőt valóságos gyalázatnak tekintette az olvadozást. Az úgynevezett „virágénekek” a nép körében termettek.
    Balassinak elévülhetetlen érdeme, hogy szemben állott e ferde közhittel és a parlagon heverő lírai költészetnek buzgó művelőjévé vált. A hazafias és vallásos költészetbe pedig belevitte és érvényesítette egyéniségét, mely tekintetben úttörő irodalmunkban. Énekei nem merő képzelődés szülöttei, ábrándok és légvárak, hanem a valóság visszhangjai, az ő viszontagságos bús életéből fakadnak.
    E költéshez kifejező eszközök is kellettek.
    Balassi mellőzte az eddigelé vívó, Tinódi és lantostársai nyomán meghonosodott Darabos „siket” alexandrint és új zengzetes formákat honosított meg. Létrehozataluknál a népköltészet alakjait és idegen mintákat tartott szem előtt, különösen a fülbemászó olasz sémák voltak rá hatással, mint azt háromszoros strófái bizonyítják. Végtére pedig ő találta ki a szonettre emlékeztető Balassi versszakot (rímképlete: aabccbddb), melynél dallamosabb formára Kisfaludy Sándorig nem akadunk.
    Nyelve páratlanul hajlékony, zengzetes és mindenek fölött magyaros. Idegen szó csak elvétve csúszik be nála, régi tőről metszett honias kifejezéseket pedig (éjten-éjjel, vérben fertezni, reám kihüdt, hamar ló, morotva, lepentőcske) mintegy bőség szarujából önt. Technikai ügyessége kora viszonyaihoz képest csodálatos, rímelése könnyed, kielégítő. Általában pedig költeményeibe olyan eszméket, fordulatokat hozott be, melyeknek az ő idején híre-hamva sem volt irodalmunkban. A szó szoros értelmében ő fölemelte költészetünket a műveit nyugat színvonalára. Mindezt összevetve elmondhatjuk, hogy Balassi működése korszakalkotó.
    Hatása századára kétség kívül mély volt, egész iskola keletkezett nyomdokain, melynek előkelőbb tagjai is azonban, mint Beniczky,Rimay, Koháry,messze maradnak tőle. Idők folytával a hálátlan utókor előtt Balassi neve teljesen feledésbe süllyedt, csak 1874-ben sikerült költeményeit egy levéltár poros rejtekeiből kiböngészni. Mindazonáltal Balassi egyike azon embereknek, kinek alakja mellett a századoknak hatás nélkül nem kellene elsuhannia:
    Dalt érdemelt, mert költő, könnyet, mert szeretett.
    

Forrás: Tanulók Lapja 3. évad, 17., 18, szám, 1896. ápr. 26., máj. 3.

Kun Béla (1886-1938): Ezer év

 

Mi ünnepzaj kél Alföld rónaságán?
Mi hatja át a büszke bérczi tájt?
Mi láng a szivben? – Óh mi büvös érzés,
Mely egybeforraszt népet és királyt!
- Átküzdött ezredév sirjánál állunk,
S a sir felett örömdalt zeng szivünk,
Élet jelent e sir, biztatva lelkünk,
Hogy másik ezredhez lehet hitünk.

Voltak népek, világrázó robajjal,
Rombolva száguldtak, mint fergeteg.
S hová levének, hol van nagy hatalmuk?
- futó csillagként mind letüntenek.
S jött egy maroknyi nép, Kelet magyarja,
Nyomán nem rítt fel átkos pusztitás,
Hazáért lángolt s megtalálva honját,
Nem tünt le többé, mint a többi más!

Ám vad vihar zúdul a büszke tölgyre,
Széjjel tördelve lombdús ágait,
A törzs tovább él s hajtást hozva ujra,
Átküzdi az idő zord századit!
- Felettünk is tombolt vihar haragja,
Emésztő harczon hulltak hőseink,
De nem hiába! Ősi, szép hazánknak
Életerőt adtak küzdelmeink.

Ha egy szemernyi hála él szivedben:
Félistenek sora keletkeze!
Ha volt is átkos bününk, ámde foltját
Lemosta mindig megváltók keze.
Kietlen gyászmező komor csendjébe
Királyi lélek új éltet lehelt,
S nehéz rabságban mindig külde isten
Szabadságért hevülő, hős kebelt.

Ha egy szemernyi hála él szivedben:
Óh nagy világ! Együtt örülj velünk!
Hisz vértől ázott századok veszélyén
Erős karod, bástyád volt nemzetünk.
Lengett a zászló nagy Hunyad kezében,
Egész Nyugatnak büszke zászlaja,
Nemcsak Magyarhon: a kereszt javáért
Zúgott fel irtó háboruk zaja.

Egy csillagunk volt mindig! Égi fénye
Sugározá be ez évezredet,
S fény nem hal ki másik ezreden sem,
Virulnod kell szabadságszeretet!
Mig messze porló hős emléke szent lesz
S feledve nincs az önzetlen vezér,
Kit hüs keblére nem rég zárt e szent föld:
Addig e szép erény örökre él!

Népem! Ha mindent megtagadna tőled
Gonosz irigységgel sok ellened,
Ez egyet nem! Hogy nagy ősök nevétől
Ragyog évezredes történeted.
Légy büszke rájok; méltó mind halálig,
S jöhet vihar, mely mindent felkavar:
Apáid tettin gyulva lelkesülve
Mint sziklabércz, szilárdan állsz magyar!

Föl! Nagyra föl, hogy ezeredév határán
Olvadjon egybe mult, jövő, jelen!
- A multnak annyi fenkölt példaképe
Imádott népem! serkentőd legyen.
Igy lelkesülve áldozz a jelennek,
Áldozz hazádnak, mint csak teheted,
Hogy hiven épitett jelenre várhasd
Méltó jövőd, a másik ezredet.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 19. szám, 1896. máj. 10.

Május

 Hermész és Maia, vázafestmény Kr. e. 500 körül

 

(...)    

Május hónap magyar elnevezése: Tavaszutó, vagy Pünkösd hava. Mindkét elnevezés magában hordja értelmét is, ahonnan e nevet kapta. Latin nevének eredete bizonytalanabb, annyira, hogy még az ókori rómaiak sem voltak bizonyosak felőle. Ovidius háromféle magyarázatát adja, éspedig: 1.) A maiestate kapta volna nevét. A maiestas ugyanis az istenek tulajdona volt, főleg Jupiter optimus és maximusé, de tulajdona volt a népnek, Senatusnak és később a császároknak is. 2.) A maioribus. Ugyancsak ő példákkal bizonyítja, hogy milyen nagy volt hajdan az ősz fejnek tisztelete és tekintélye (Magna fuit quan dam capitis reverentia cani.) 3.) Maia istennőtől (a dea Mais), aki Mercurius anyja, Atlasnak és Pleione-nak pedig lánya volt és ő testvérével együtt a Pleiadok (fiastyúk) néven a csillagok közé került s már e hónap másodikán láthatók az égen. (Nevük, nam et cum oriunsur et cum occidunt tempestates pluvias largosque imbres cient.)
    A tuskulanumiák legfőbb istene Majus volt. Legvalószínűbb ezen harmadik magyarázat s így e hónap Maia istennő nevéről való elnevezése, miként Januarius Janustól, Martius Marstól stb. fogadható el.
    Akármelyiket tartsuk is azonban helyesnek, tény, hogy nálunk egyike a legszebb hónapoknak. Emlékezetes minden ifjú előtt úgy a májusi virágairól, rózsáiról, a kellemes majálisokról, a szabadban való fürdés megkezdéséről, stb., mint a piros rózsás pünkösdről (pünkösdi rózsa) és a folyó évben ezredéves országos kiállítás megnyitásáról.
    Május elsején a rómaiaknál Bona Dea templomának volt ünnepe, harmadikán végződött a Fliralia, mely április 287-án kezdődik. E napon volt a Centaurusok megjelenése az égen. Ezek félig ember, félig lóalakú vad faj voltak s egyéb helyeken kívül Thessalia délkeleti részében, a Pelion hegyen is laktak.
    Napjainkban ezután szent Flórián ünnepe következik, aki a római hadseregben mint százados szolgált, de Diocletián császár idejében ő is a keresztényüldözés áldozata lett. Mint vértanú halt meg és később a tűz patrónusává tették. Május 9-13-án Lemuralia ünnep volt, melyről egy előző cikkben már részletesebben volt szó. 12-én volt Mars Ultor templomának is ünnepe. Augustus császár t. i. Philippi mellett történt ütközetben (42 Kr. e.) Mars Ultornak templomot épített a saját Forumán és e templomot e napon szentelték fel cirkuszi játékokkal kapcsolatban.
    E hónapban esik nálunk áldozó csütörtök. Urunk mennybemenetelének ünnepe a húsvét utáni 5-ik vasárnapot követő csütörtök. Krisztus urunk feltámadása után a 40-ik napon ünnepeljük s ez a Megváltó földön töltött életének utolsó napja. Áldozó csütörtöknek nevezzük közönségesen valószínűleg azért, mert a kat. hívek az áldozó csütörtököt közvetlenül megelőző három keresztjáró napon is az Úr mennybemenetelének méltó megünneplésére készülvén, e napon nagyobb számmal járulnak az Úr asztalához. Vagy pedig más hit szerint azért, mert a rendesen a nagy böjti harmadik vasárnappal kezdődő húsvéti gyónás és áldozás ideje ma is több egyházmegyében e napon fejeztetvén be, akik e kötelmüknek eleget nem tettek, e napon szokták teljesíteni.
    Hogy pedig áldozó csütörtök mindig e napon van, az tudvalevőleg onnan ered, hogy Jézus feltámadása után még 40 napig társalkodott tanítványaival, a 40-ik nap pedig e csütörtökre esik. Ebből következtetjük azt is, hogy az egyik legrégibb ünnep. Mivel a húsvéti nagy gyertya a feltámadott Jézust jelképezi, azért azt a mai ünnep nagy miséjének evangéliuma után eloltják.
    Ezután 10 nappal van pünkösd (görögül: pentékisté.) Húsvét után 50 nappal következő s ezért változó sátoros ünnep ez, amelyet a Szentléleknek az apostolokra küldetésének emlékezetére szentelünk és ezért a keresztények egyik legfőbb ünnepe. A IV. században (305.) az elvirai (Spanyolország) zsinaton állapították meg ennek ünnepét.
    A pünkösd után következő vasárnap az ún. Szentháromság vasárnapja. A r. k. egyházban az Isten azon tulajdonsága, melynél fogva egy ugyan Isten, de három személyből áll,, hozta létre a Szentháromság fogalmát. E kifejezést, melyet aztán az Isten-fogalom lényeges kiegészítésének vesznek, Kr. u. a 4. században vették be a r. k. vallás tanításába. E vasárnap éppen azért egyike a nevezetesebb r. k. ünnepeknek.
    Nem mellőztető e hónapban a három fagyosszent nevének emléke is. Nem nagy tisztelettel és örömmel említik Szervác, Pongrác és Bonifác napját, akikhez negyedikül csatlakozik még Orbán is, mert e szentek névnapjának ideje körül az időjárás kisebb-nagyobb mértékben mindig megváltozik, hideg, szeles, zord, esős napok járnak e szentek nyomában, többször fagyok teszik emlékezetessé az év ezen napjait, mely fagyok a terményekben s főleg a gyümölcstermésben szoktak károkat okozni, de éppen ezért bizonyos szent félelemmel említik a föld népei május hónap fagyosszentjeit.
    Bonifácius, akinek május 25-én van emléke (mert ilyen nevű pápa több volt), IV. vagy Szent Bonifacius néven ismeretes az egyháztörténetben. Egy orvos fia volt és Phókás császár neki ajándékozta a Pantheont, hogy alakítsa át templommá. Az ünnepies felszenteléskor Bonifác sok ereklyét is helyezett el benne, minek emlékére keletkezett a Mindenszentek ünnepe. Rómában ma is egyik csodált templom. Bonifácius különben szomorú időket élt. Éhség, pestis, vízáradás tizedelte meg híveit. Kolostorban halt meg 615. május 7-én.
    E hónapban a csillagok járásában igen nagy változás áll be. A nap is 20-án lép az ikrek jegyébe.

Gál Kálmán

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf., 18. szám, 1896. máj.3.

Kép forrása:  https://hu.wikipedia.org/wiki/Maia_%28istenn%C5%91%29

 

Váradi Antal (1854-1923): A magyar dal

Zengő dicsőség, magyar nóta,
Danába öntött szerelem!
Melynek malasztja bölcsőnk óta
Sirunkig kisér szüntelen,
Melynek oltára fényben áll itt:
Magyar dal, téged áldalak!
Zendülj s borúnk derűre válik
Az édes-bús varázs alatt.

Te zúgtad át Árpád csatáit,
Te lelkesítéd táborát,
Te tetted szebbé, édesebbé
Tündér földjét, arany borát,
A harczba indulót tüzelted,
A küzdőt megaczélozád!
Lelkökbe öntve égő lelked,
Teremtni keltek új hazát!

Magyar királyok trónja mellett
Az ünnep disze te valál.
Derítni – vagy siratni kellett:
A hegedő hangoltan áll!
S mit Nagy Lajos s Mátyás tevének
S a mit teremt döntő Hunyad:
Rivallva zengi hősi ének,
Győzelmes lobogók alatt!

Mohács búját, Buda keservét
Tinódi lantja sirja el,
S kik a magyart rablánczra verték,
Az ősi hirt tiporva el,
Békót rakának két kezére,
S míg permetezve hullott vére
Síró dalát hallá az ég!

S szomorú volt a magyar nóta
Három siralmas századig
S háromszáz bús esztendő óta
A negyvennyolczas hajnalig,
De akkor megvirradt s viharban
a trombitákkal versenyez
A „Talpra magyar” hősi karban!
A nemzet zengő lelke ez!

Sirva vigadtunk soká aztán,
A serlegünkbe köny pereg.
És keserű danát fakasztván,
Nótánk is sirva kesereg.
És „Temetésre szól az ének”
S lemondás reszket a dalon,
Siralma népünk bús lelkének
A dalba öntött fájdalom…

S mikor pirkadt a hosszú éjben,
Ti, dalosok, ti keltetek
A hajnali pacsirtaképen
S danára egyesültetek!
Tudtátok, hogy e dalra ébred,
E dalban eszmél nemzetünk
S a szürkület gyásza közepett
Nektek jobb kort köszönhetünk!

És hazaszerte szólt az ének
És megszólalt a sziv vele!
Együtt zenegtek ifjak, vének
S tágult a nemzet kebele
S a virradat himnusaképen
Imádságkép, szünetlenül
Az „Isten áldd meg” zenge szépen
S „Hazádnak rendületlenül!”

Oh magyar dalosoknak serge!
Légy áldva e szent hangokért
S a melynek hangjain keserge
E bús nemzet a multakért:
E himnus hangjain örüljön
Általatok, tivéletek
Győzelmet ünnepelni gyüljön,
Kezdvén ujabb, szebb életet!

S bár vén Európa koszoruzzon
S földjén babérral egy világ:
Főtökre szentebb koszorút fon
Az édes honi mirtuság!
S müveljetek bár idegen dalt,
Müvészi szépen fényesen;
Melynek viszhangja még ki nem halt,
Legszebb a magyar dal leszen!

Azért tárt szivvel, égő ajkkal
Danára fel, dalos sereg!
Varázserőd lesz a magyar dasl,
A míg csak magyar lant zeneg.
S az ünnepségnek koronája,
Melynek fénye ragyogva tart:
A „Szózat” vihar-orgonája
S az „Isten áldd meg a magyart”!

Zengő dicsőség, magyar nóta,
Danába öntött szerelem.
Melynek malasztja bölcsőnk óta
Sirunkig kisér szüntelen:
Melynek oltára fényben áll itt,
Magyar dal, téged áldalak!
Zendülj! S borúnk derüre válik,
Csodás harmoniád alatt!

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 18.szám, 1896. máj. 3.