Krúdy Gyula: Rippl-Rónai aggasztó betegsége megjavult a kaposvári kúrián,

 

ahol Munkácsy plaidjével melengeti térdét és Ady borozóasztala mellől nézegeti a japán völgyetekre

Kaposvár, május 29.

    (A Reggel tudósítójától.)  Fönn, a Római-hegyen, a nagy kertben senki, a nyílegyenes vadgesztenyesorban senki, már-már azt hiszem, lakatlan a ház.

Rippl-Rónai József háza.

   De a déli frontról fülét hegezve felém tart egy farkaskutya. Ismerős hang utána szól csöndesen:
    - Lux, gyere vissza! Ki jár itt?
    Kerti széken ül. Bő fölleghajtó köpeny a vállán, alóla kilátszik a sötétkék öltöny, amely itt, a magányban is, gondosan vasalt. A térdén plaid és hosszú, ősz fürtjein vörös Rembrandt-sapka. Megsoványodott arccal, szokott barna színénél is cigányosabbra lesülve, de nem a nagybeteg arckifejezésével, hanem élénken és érdeklődve tekint a mester a vendég elé.Fehér hajával most is férfias szépség, nagy dióbarna szemének töretlen a fénye és hangja a régi, benső, meleg hang.
    - Nézzed csak, Lazarine! – szól be feleségének a nyitott verandaajtón –, nézzed csak, ki jön itt!
    A legszebb üdvözlet, amivel fogadhatott, hogy ennyire megnyugtató az állapota, már így, első impresszióra is. Mert hiszen – ezért is kerestem föl – Pesten az a hír terjedt el róla, hogy amióta hosszas betegeskedése után a János-szanatóriumból hazajött kaposvári házába, állapota hirtelen válságosra fordult,

baloldala megbénult, beszélni már csak akadozva tud és értelme is elhomályosult.

Ez a riasztó hír, természetesen, megdöbbentette a művészvilágot, mindazokat, akik a mestert emberi értékekért szeretik és mindazokat, akik Rippl-Rónai Józsefben a progresszív magyar festészet egyik legkiválóbb úttörőjét tisztelik. Nagy örömmel látom, hogy

a betegségéről szóló hír ilyen súlyos formában nem igaz.

Sőt, amint ő maga és felesége is mondja, állapota éppen ez alatt az egy hónap alatt javult lényegesen, amióta itthon tartózkodnak. – Elbizakodott voltam egész életemben – mondja –, mert sohasem voltam beteg… Hatvanöt évig úgy éltem, azt se tudtam, mi fán terem a betegség és azt mondogattam, ez azért van, mert apám és anyám szerették egymást és korán házasodtak...
    Elhallgat egy percre és úgy érzem, most az anyjára gondol, akit a világon mindennél jobban szeretett…
- Két évvel ezelőtt kezdődött a baj. Azzal, hogy a fogam megfájdult. Elmentem itt Kaposvárt a fogorvoshoz, az nekilátott, hogy kihúzza, érzéketlenítette is, vagy mi a szösz, hanem azért fájt a műtét, irtózatosa. Kicsit úgy éreztem, elájulhatnékom van, de azért én is megnyomkodtam azt a hóhérfogót, hogy gyűjjék ki a fog minél hamarabb. Itthon is kellett feküdnöm, mert SEHOGY SE éreztem magam és másnap reggel, amikor föl akarok kelni, csak nem lehet... úgy reszketett mind a két lábam, mintha pehelyből volna.

Attól az órától kezdve lettem beteg.

Fölvittek Pestre, bementem egyik fasori szanatóriumba, ott villanyozták a lábamat, az jobban is lett, de engem megvizsgáltak, és azt mondták, bizony, egy kis érelmeszesedés...
Megforgatja a szót a szájában. Nem éppen panasszal, inkább megvetéssel.
    - Érelmeszesedés… Hallott ilyet?
    Azután közelebb hajlik és min a titkot, úgy mondja:
    - Pár napja már nem szedek orvosságot - azóta eszem, megjött az étvágyam.
    El lehet-e mondani, hányfelé terelődött a beszéd az egész délelőttön át, mialatt ültem mellette és járkáltam az oldalán abban a híres Rónai-kertben, amelynek minden egyes részletét annyiszor lefestette! Mert járkáltunk is, nemcsak üldögéltünk. Önmagától, segítség nélkül kelt föl a karosszékből, talán egy kicsit köszvényes mozdulattal, de azért legénykedve és lassú, de biztos léptekkel sétálgatott jó félórán át.
    A házra mutatott botjával:
- Szép, ugye? Hetvenéves. Egy másik cigányé volt előttem. Valami Karl Gundy nevű német színészé, aki a Gyapjú utcai színház tagja volt. Ez a Gundy sokat csavargott a világban, úgy, mint én, de ő inkább Olaszországban lopta a napot (míg én Párizsban), onnét hozta ezt az olasz stílust, amit beleépíttetett a házba. A magyar építőmester pedig hozzáadta a magyar kúriák stílusát. Az én első emeleti szobám ablakából szép időben lelátok a Balatonig. Ha meg rossz az idő, a japán völgyet nézem… Nem tudja, melyik a japán völgy? Ez itt, a kert alatt. Én hívom így, mert olyan finom, mintha japánok festették volna.. Ezek a kis dombok, kis lankák, szeretetteljes elosztások – az olyan jó munka…
    - Dolgozgat-e már, József bátyám?
    - Nem én. Egész nap semmit sem csinálok. Ha nem jönnek vendégeim, AKKOR GONDOLKOZOM. De jobb szeretem, ha jönnek, mert akkor beszélgetünk. Két oka van annak, hogy mostanában nem festek. Egy az, hogy az orvosok megtiltották, mert megerőltetném idegeimet. A másik az, hogy magam is halogatom, egy kicsit fázom tőle.  Attól tartok,

hátha nem dolgoznék most olyan jól, mint eddig,

márpedig a kritikai érzékemmel még nem történt semmi baj, azzal nem lehet alkudni.
    Ezt szinte erélyesen mondja: meglátszik, hogy ebben nem ismer tréfát. De megenyhül, mert ráterelődik a szó néhai két nagy barátjára, Munkácsy Mihályra és Ady Endrére. Munkácsyhoz Münchenből az első négy piktori esztendő után került a nagyon fiatal Rippl-Rónai.
- Tanított, a műtermébe fogadott, enni adott, ha nem volt mit ennem és eladta akkori képeimet - beszélt a mester.  – Sohasem felejtem  el, milyen

szép és kedves öreg gavallér volt,

amikor délutánonkint fölvette a fehér mellényt, pepita nadrágot, fehér gamásnit, szürke keménykalapot és galambősz hajával, pirospozsgás arcával madame Chaplinhez sietett, akit nagyon szeretett… Munkácsytól, a festőtől már akkoriban is el kellett térnem,  de Munkácsyban, az emberben sohasem láttam törést, ő véves-végig ideál maradt...
- Van tőle emléke ebben a házban, bátyám?
- Emlékem? – nevet föl és a szeme fölvillan.Amint ülünk a padon,

a térdeit borító plaidre csap.

- Ez itt, ni! Látja? Ez Munkácsy-emlék! Tőle kaptam! Ősszel estélyen voltam nála; frakkom az volt, de kabátom a – zaciban és erre, utolsó pillanatban, hogy ne fázzam, rámerőszakolta ezt a plaidet… Kijelentette, hogy vissza se hozzam. Hát aztán nálam is maradt. Lássa? A beteg térdemet "ő" melegíti...
    Lehajlok a vöröses-barna, megvékonyodott, már foszlószövetű plaidhez. Kockában vörös gyapjúszál fut benne, de közepe táján, ahol leginkább használták, az is kikopott:
- Negyven éve az enyém – mondja a mester. És végigsimítja: - … Negyven éve…
    De számonkérem tőle a másik emlékét is:
- Ugye, járt itt Ady ebben a kaposvári házban! Legalábbis beszélte nekem, hogy

Párizsban egyszer sem ivott absintot...

Már azt hitte, megússza a francia barátkozást a „ZÖLD MÉREG” NÉLKÜL… És erre itthon összeakadt Rippl-Rónai Jóskával, az levitte Kaposvárra és mi került föl első este a pincéből? Absinthe!
    Rippl-Rónai nagyot kacag:
- Úgy van! Véletlenül úgy történt. Mert a pincénk rendszerint csak a magunk-szüretelte, ártatlan kis borocskát rejtegeti… De hát Adyról bizonyára azt hitte Lazarine, jobban megörül az absintnek… Meg is örült! Itt iddogáltunk, ennél az asztalnál és

Bandinak oly jó kedve kerekedett, hogy a végén nem is tért nyugovóra a szépen elkészített vendégszobában, hanem ehelyett hajnalban leszökött Kaposvárra...

Fiatal legény volt akkoriban. Először jött haza Párizsból, koncertteremben olvasta föl néhányszor a verseit, vadította a polgárokat s egy ilyen alkalommal borultam a nyakába…
    A meggyfabot Rippl-Rónai kezében valamit rajzol a homokba. Önkéntelen és öntudatlan rajz. Megnézem hogy mi. Szív. Szív a homokban. Egyszerű, paraszti ábra, mint a tulipános ládákon. Vajon mit akart vele mondani?

Forrás: A Reggel VI. évf. 22. szám. Budapest, 1927. május 30.

Krúdy Gyula (1878-1933): Lindberg kapitány, Biasini és más fuvarosok

 

- Levél a szerkesztőhöz -

- Nem volt valamelyik ősapja postakocsis ennek a Lindberg nevű fiatalembernek, aki most ily könnyedék „elhajtott” New Yorkból Párizsba, mint akár a régi pesti fiákeres, aki habozás nélkül útra kelt, amikor azt mondták neki, hogy a bécsi lóversenyre fuvarozzon! Csak azokban a régi postakocsisokban volt annyi elszántság, akik először járták vala a vadnyugatot indiánok, rablók, aranyásók fészkét (amely vadnyugatról ifjúkori olvasmányainkban olvashattunk), mint ebben a kadettképű Lindbergen, aki New Yorkból Párizsba fuvarozta magát anélkül, hogy pasasér ülne a háta mögött! Tenger, Atlanti-óceán, vihar: mi az az emberi gonoszsághoz mérten, amellyel minden idők fuvarosainak meg kellett próbálkozniok utazásaik közben? Az Atlanti-óceán kellős közepén például több reménye lehet a szerencsés megmenekedéshez a röpülőgépesnek, mint a régi vadnyugaton, vagy akár a régi magyar Bakonyban volt, amikor a mindenkori betyárok puskát szegeztek a mellének. A levegőnek egyelőre nincsenek útonállók a háború elmúltával. Szeretettel, megbecsüléssel nézzük ennek a beretvált képű fiatalembernek az arcképét a vasárnapi újságban, igen szép „fuvart csinált” a maga szakmájában, de azért nem lehet megfeledkezni azokról a légi postakocsisokról sem, akik omnibuszaikkal először hajtottak neki a veszedelmes vidékeknek, - mondaná idősb Wetter úr a Szarkánál és Fatönknél, aki egy század óta Boz-Dickens-Huffan úr jóvoltából a legnépszerűbb postakocsisa volt az egész világnak.

*

    A világ halad, a légi fuvarosnak a maga szívgyöngeségével, a viharral vagy a griffmadárral kell birokra kelni. Birokra kell mennie a mindnyájunk sarka mögött leskelődő szerencsétlenséggel, amely egyformán utoléri kiszemelt áldozatát a talpában bizakodó vándorlegény alakjában, de a felhők fölött röpülő utazóban is. Isten mentsen meg attól, hogy a légi utazó bravúrját a régi magyar méhesek-beli közömbös kézlegyintéssel lebecsülném (amely méhesekben voltaképpen nem számított semmit az, ami nem volt magyar, Lindberg kapitányt pedig, sajnos, nem lehet sehogy se fölvenni a magyar mitológiába), nagy ember ő, akinek nevét méltán visszhangozza a világsajtó, oroszlánsörényt hord a szíve fölött és erőt karjaiban, amelyekkel a gépmadarat, a mesebeli sast és a tengerben úszó cápát egyformán lebírni véli, de ne felejtsük el vállalkozásában azt a kíméletlen amerikai szellemet, amely a francia halottak halálán át csak újabb bizakodást nyert abban, hogy az üzlet jó, bele lehet vágni, mert íme, egy egész földkerekség érdeklődése kísérte a francia mártírok, Nungesser és Coli eltűnését. Igen, azt lehetne mondani amerikai nyelven, hogy a holtak országútján Lindberg volt az a szerencsés fickó, aki eltalált az aranyásó földre. Kolumbusz Kristófnak is voltak póruljárt elődei, az Inkák kincsét se az első kóbor kalózok találták meg, sok vér elfolyt vadnyugatért, amíg az meghódították: Lindberg se volt a párizsi röpülés eszmei kitalálója, csak szerencsés végrehajtója. Bátor ember, akinek jószerencsék nyúltak a hóna alá, amidőn átragadták őt a tengeren, amely tengerben annyi lepecsételt palack úszkál szellemek üzeneteivel.

*

    Az én magyar elgondolásaimban nem tartom kisebb embernek Lindbergnél például Biasini urat, aki először vállalkozott arra, hogy utazóhintókat, postakocsikat indítson fuvarba a Magyar Alföld veszélyes, kalandos, keserves országútjaira. Széchenyi Istvánt, aki először ment át a Lánchídon, a bakonyi utazókat, akik ládáikon ülve szekereztek át a sűrű erdőségen, holott Sobri Jóska még javában divatban volt. Ó, csodálatos, beláthatatlan ez a százéves országút az utazások világában az indiánok nádból, kenderből, fagyökéről épített csónakjairól a felhők között, tengerek fölött sikamló Spirit of St. Louisig. De a köd, a szél, a hullám, a felhő és a mindnyájuk fölött járó végzet: mindig egyforma volt, akár Biasini postakocsiján igyekeztünk az erdélyi határmegyék felé, akár újmódi gépmadáron próbálgattuk ki sorsunkat. Igaz, hogy a magyar mondás szerint nem kell félteni azt a kutyát, amely már egyszer átalúszta a Tiszát, átússza az másodszor is. Az utazásra kiszemelt ember nyugodtan utazhat akár a Bakonyban, akár az Atlanti-óceán fölött: nem érheti baj, mezítelen lábbal kell meghalnia minden kalandozási után. Csak éppen a mi jóságos, konzervatív, ősi, nemes magyar virtusunkat látom példázva a Lindberg nevű kapitány New York és Párizs közötti utazásában. Éppen ebben az időben, amikor a külföldi nemzetségek a maguk virtusain vetélkednek, a levegőben törik nyakukat: a mi alföldi magyarjaink büszkén, rendületlenül, szinte patinásan az ősi erényektől azt mutatják meg a mi kis világunknak, hogy röpülőgép helyett még indig lehet nyeregben és szekeren is utazni Magyarországon. A gazdaifjak, akik az Alföld kellős közepén lóra ültek, hogy százhuszad magukkal kiránduljanak mindennapi otthonukból át a Dunántúlra, a gyönyörű Balatonra, tegnap Kecskemétre értek utazásukban, szekereken utazó családtagjaikkal, jókedvükkel, magyaros vendégjárásukkal, papokkal, nótáriusokkal, orvosokkal, - talán még valamely vén táltost is cipelvén magukkal, mint a honfoglalás idejében.
    Lindberg utazgathat New Yorkból Párizsba. Engem inkább érdekel ennek a magyar nemzedéknek az útja az országban.

Forrás: A Reggel VI. évf. 21. szám. Budapest, 1927. május 23.

Szép Ernő (1884-1953): Hold, hold

Mely hölgynek hüs orcája vagy
Hold hold

Milyen világnak tája vagy
Hold?

Mely vak kéznek jég rajza vagy
Hold hold

Milyen holt honnak pajzsa vagy
Hold?

Mely ékszerésznek míve vagy
Hold hold

Mely őrült úrnak szive vagy
Hold?

Forrás: A Reggel VI. évf. 21. szám. Budapest, 1927. május 23.

Pásztor Árpád (1877-1940): A budai hegyek

Mint fúj elhagyni egykor bennetek,
Ha innen mindörökre elmegyek,
Szelid lejtésü budai hegyek.

Ha mint az árny, mely völgyetekre száll,
Ágyamnál fejtől komolyan megáll
Az ösmeretlen nézésü halál.

Minden hajtástok szivemmel rokon.
Itt tünt el játszó, gyors gyermekkorom
E házkockás, elnyuló partokon.

Hányszor mentem mormolva egy nevet,
Keresve hozzá bársony rímeket,
A hömpölygő, lassu folyam felett.

Hányszor szegeztem gondteli szemem
Ivetekre, melyre a vételen
Szelid kékséggel omlott csendesen.

Minden, mi nékem fájt, vagy drága volt,
Minden érzés, mi szivemben dalolt,
Forrást itt tört és ide visszafolyt.

S bár a világot összejártam én
Dél dús földjén, észak bús tengerén,
A nagy mindenből ez maradt enyém.

Mit egy nézéssel átölelhetek,
Mit fáj elhagynom, hogyha majd megyek:
Szelid lejtésü budai hegyek.

Forrás: A Reggel VI. évf. 20. szám. Budapest, 1927. május 16.

Dénes Zsófia (1885-1987): Ady Lédája haldoklik Davosban

 

                    Dénes Zsófia     -     Brüll Adél/Léda 

Dióssy Ödönnéről, Ady tragikus múzsájáról, akit egy davosi tüdőszanatóriumban ápolnak, lemondtak az orvosok

(A Reggel munkatársától.) Vasárnap reggel Davosból az a hír érkezett Budapestre, hogy Dióssy Ödön  kormányfőtanácsos felesége, Brüll Adél, súlyos betegen fekszik az egyik ottani szanatóriumban és orvosai már  lemondtak életéről. Brüll Adél... Léda,

Ady Endre Lédája.

Néhány héttel ezelőtt még láttam a Belvárosban, márciusi kora délután volt és ő kigombolt hiúzbundában, lassan, elgondolkodva járt az utcán. Vajon mire gondolt?… Amikor Ady megismerte, megfordította az Adél nevet; így lett belőle Léda; örökéletű múzsa és halhatatlanság. Nagyváradon ismerkedtek meg. Ady akkor a „Nagyváradi Napló” munkatársa volt; szerkesztője, Fehér Dezső. Fehérék Körös-parti, földszintes háza volt az első találkozás színhelye, - a Pokol-utcában. (Pokol utcának nevezi a nép, mert zeg-zugos és girbe-görbe – igazi neve Szent János utca –, és az ember önkéntelenül szimbólumra gondol, amikor hallja, hogy a Pokol utcában találkoztak.) Dióssyék akkoriban már Párisban éltek, csak látogatóba jöttek Váradra.

A VÖRÖSHAJÚ, SZÜRKESZEMŰ SZÉPASSZONY 
BESZÉLT ADYNAK ELŐSZÖR PÁRISRÓL.

Ezután ment ki a fanatizált Ady Párisba. Legjobb barátai odakünn Dióssyék voltak. Nemcsak az asszony: a férje is. Az irodalomtörténetnek ma már regisztrálnia kell, milyen finom megértéssel volt ez a nem mindennapi ember Ady rajongása, egyénisége, zsenialitása iránt. Dióssy a párisi tőzsde nagy jövedelmű tagja volt. Párisban nagy házat vitt akkoriban és Adyt szívesen látta vendégül. Léda pedig megnyitotta Ady fogékonyságát a francia nyelv és kultúra iránt, eleinte

ő fordította neki a francia költőket,

ő tanítgatta franciául is. 

    Lédát először 1915 tavaszán láttam, most pontosan tizenkét esztendeje, négy-öt évvel azután, hogy közte és Ady között megszakadt a barátság. Négy-ötéves volt akkor már az az Ady-kötet is, „A magunk szerelme”, amely a Lédától való elszakadást jelezte. Régen égtem a vágytól, hogy Lédát megismerjem, és amikor hallottam, hogy külföldről hazaérkeztek, megkértem közös barátainkat, vigyenek el hozzá. Egy kis józsefvárosi vendéglőben találkoztunk, ahová azért tértünk be, mert az ablakába spárgát, gombát, friss salátát tettek ki és ez a kis csendélet a kirakatban a Montparnassera emlékeztetett. Valamennyien, talán hatan,

Léda asztalánál.

Páris egykori szerelmesei voltunk (akkor éltük a háború első esztendejét). Léda az asztalfőn ült, keveset evett – franciás, könnyű ételt –, keveset ivott (nem úgy, mint Ady), de folyton cigarettázott, szítta, nyelte a füstöt és nézte a füstkarikát szürke, rendkívüli szemével. Én előzően kövérnek gondoltam, olyannak írták le, de akkor már nem volt az, kis, franciás, vékony alakja lett – Párisból elhozta idegen szabású ruháit – és kékeres, szikkadt keze idegesen reszketett. Ott ültem vele szemben és hallgattam.

Tragikus múzsa volt,

az bizonyos. semmi könnyedség és semmi édesség ne volt benne és rajta. Elementárisan szenvedélyes nő, a nemgondolkodók, de parancsolók fajából, aki gazdag természet, öntudatlan és mély, veszélyeket kereső és veszélyes. És minden vad és agresszív vonás mellett – amellyel mindenekelőtt önmagát bántotta – valami csöndes belső klaviatúrán még a jóság hangjai sem hiányoztak, amiről későbbi ismeretségünk során valóban meg is győződtem: Léda a kisgyermekekhez és az állatokhoz olyan jó, amilyen jóságra az érzelmes szívű emberek  nem képesek...Ehhez vadnak kell lenni, amilyen a természet és közel kell állani a természethez – miként Léda. Legjobban pedig egész lényéből

a hangja hatott reám, jobban még, mint a szeme.

Mély, borús, sötét színá orgánuma, egy élettől, tragédiáktól fölszántott hang a nem színpadi tragika hangja (mert a színpadié mindig dekoratív és muzsikás)… Akkor tavasszal és nyáron még sokszor találkoztunk, sokat beszéltünk és sokat hallgattunk és Léda rejtélyes lénye ismeretségünk során valóban olyannak bizonyult, amilyennek a legelső estén éreztem. Nagy emlékem ez a rendkívüli asszony, akiről Ady azt írta: „Szemed szomoru és gonosz, Két mély gyehenna-fészek", de ennek ellenkezőjét is írta: 2Kék látásod, mely mindig épit, Mindig irgalmaz, indig szépit..." és akihez szakításon, engesztelhetetlen haragon innen és túl, a halál órájára is maradt búcsúszava: „Piros-fekete glóriával Evezz, evezz csak csöndesen. Én tudom, hogy lelkembe süllyedsz S ott halsz meg majd, én szerelmesem…”
    Evezz, evezz csak csöndesen, Léda, múzsa, aranyszobor!

Forrás: A Reggel VI. évf. 19. szám. Budapest, 1927. május 9.

Szép Ernő (1884-1953): Májusi retek

    Éppen olyan poétikus, mint a májusi orgona.
    A tavasz tündéri gyermeke.
    Ugye,Maga is szereti kérem?
    Nem úgy értem, hogy szereti megenni. Az t látom. Hanem hogy szereti nézni, szereti a színét, a formáját, a fogalmát, a lelkét. Szóval hogy kicsit ideálisan is szereti. Igen?
    Ez olyan csudálatos ijedt piros, ez a májusi retek, akár az imént megszületett csecsemő. Olyan ártatlanság ez az istenadta kis pufók: májusi retek. Még a született kisbabánál is ártatlanabb. Mert ez semmi csúnyaságot, semmi mérget nem hozott a testecskéjében, semmi bűnt.
    És ez a drága (vagyis olcsó) kis piros retek nem sír, mikor a világra jön. Ez rögtön mosolyog. Pedig ríhatna szegényke, elüvölthetné a tragédiáját. Hiszen rögtön megeszik.
    Úgy fölvidítja az embert, mint valami bohó kis állat. Nincs az a boldogtalan úr vagy hölgy, aki boldogtalan volna, mikor a májusi retket beharapja. Ha szekfűbe vagy rózsába dugom az orrom, igenis még vadabbat kürtöl a boldogtalanság a tisztelt lelkemben. De mikor beleugrom az uszodába nyáron és ott tempózok a friss hideg vízben, meg mikor ezt a hónapos retket kóstolom, nem lehet boldogtalannak lenni, nem, kizárt dolog kérem!
    Lássák, ha nem bántak volna olyan rosszul velem, verset írnék itt a májusi retekről. Magam is élvezném; olyan jót tesz az az ütemes, lázas, szerelmes kis sport, az a verselés. De már ott tartok, hgoy sajnálom a verset. Maguktól.
    De teirántad, pirók új retek, oly szüzen, oly hűségesen érzek, úgy lelkendezek érted, ú gy pártollak. Úgy vedd édes kis pofám, hogy a szívem jambust üget, hogy nemes és eredeti köszöntővel cirógatlak, míg itt hámozlak és míg sózom ezt a kedves, nedves, guszta fehér testecskédet.
    Látod… hamarabb is eszembe juthatott volna, hogy nem a legmélyebb galádság-é, hogy elmerült gyöngédségem közt fölfallak, mint az esztelen bestia.
    Egy mukkot nem szóltál. Olyan áldott jó kis gyerek vagy.
    Igen, azok a poéták, akik a rózsának muzsikálnak, azok se igen haboznak, mikor leszakasztják az eleven rózsát az ágáról. Lelketlenebb dolog tán a piros retket megrágni, mint azt a piros rózsát lesakterolni? Tessék, egyétek meg a rózsát is, annak már mindegy.
    Én legalább megtettem azt a tiszteletet a májusi reteknek, hogy a gomblyukba tűztem, akár a bájos kicsi rózsabimbót. Úgy sétáltam a flaszteren, ebéd után, abban a szabadabb fiatal világban. Emlékeztek, kedves fiúk… akik azóta unalmas komisz urak lettetek. Velem együtt...

Forrás: A Reggel VI. évf. 18. szám. Budapest, 1927. május 2.

Telekes Béla (1873-1960): Jer, hí a május…

Jer, hí a május fénye, lángja,
Hí a virulás, jer velem!
Ily fénybe, lángba, virulásba
Boritson bűvös szerelem!

Jer, ittasulj meg velem ujra
A vágyak lázas ünnepén!
Ne intsen őszi rémek ujja,
Mig üdvöt esdek tőled én!

Hol minden ily üdvért sóvárog -
Feledve multat és jövőt, -
Aláhanyatló lepkepárok
Sorsáról az álmot ne sződd!

Szerelmünk, mint az ő szerelmük,
Mindegy: öröklét, pillanat…
Egy pillanatban hadd hihessük
Öröknek a tünő nyarat!

Forrás: A Reggel VI. évf. 18. szám. Budapest, 1927. május 2.

Egyed Zoltán (1894-1947): Üzenet

Sínek fénye csillog oly messzi messziről
A búcsúzó nap parazsas tüzében,
Amint az alkonyatba nyúló jegenyék mögött
Utolsót villanva a végtelenbe tűnik, -
Mint amilyen messzi, messzi, messzi mentél édes.

Itt most tavasz van. Virágos, fényes. Az utcán
Gyöngyvirágot s húsvéti barkát árul Április
- Galambok szállnak a Ferenciek terén -
S a lányok szemében annyi messzi tűz és annyi messzi emlék,
Mint amilyen messzi, messzi, messzi mentél édesanyja

Mintha virág omolna a templom ajtaján
Ugy ömlenek ki a duzzadó tavaszba
- Örvényükben a húsvét tömjénfüstje száll –
Elárasztják a várost és a város oly üres,
Mert te olyan messzi, messzi, messzi mentél édes...

Forrás: A Reggel VI. évf. 16. szám. Budapest, 1927. április 19.

Farkas Imre (1879-1976): Levél Berlinből

 
Hallom, Berlinbe jössz megint
A régi szivvel, régi kedvvel -
Ó, mein Heber Hans, ne keress fel.

Alt Berlin! Már nem ott lakom,
De menj végig a szük kis utcán,
Egy sötétes alkonyaton.

Ne keress, nem vagyok sehol,
Eltüntem én az életedből,
Mint egy borus, futó mosoly.

Hidd, hogy a régi szép vagyok,
Ki dalban és könnyben ragyog
s a csókja indig édesebb.

Künn az alléban, az avarban
Hársfalevél perdül le halkan,
Lábad elé… az én leszek!

Forrás: A Reggel VI. évf. 15. szám. Budapest, 1927. április 11.

Szép Ernő (1884-1953): Részvét

Ha olvasztott arany csurogna
Könny helyett két szememből,

Ha sóhajom selyem szál volna,
Pamut lehetne legalább!

Ha a vérem minden lökése
Egy-egy ital tokajit adna
S a haldoklóknak egy-egy percet érne
Pillám sűrű szökellete,

Ha milliónyi pórusom
Fűsét küldhetne télire

S kezem lebbentve mint a bűvész 
Szórhatnék széjjel e világra
Csókot, jó szót, füttyöt, kacajt

S minden lépésemből csudára
Házhely mely szép kiskert kerülne,

Én éjjel nappal vándorolnék,
Higyjétek meg hogy le sem ülnék,
Ha térgyem érezném gyűrődni
Felnéznék, egy kortyot húznék az égből
S danolva ballagnék tovább.

Forrás: A Reggel VI. évf. 14. szám. Budapest, 1927. április 4.

Csergő Hugó (1877-1945): Ujságiró halálára

Barátaim, ti régi ujságirók,
A végső harcig hősi munkabirók:
„Migrate, veteres coloni!”
Az égalj felpirosló alkony-árján
Charon, az agg hajós csónakja vár rám,
De jó lesz rajta elhajózni!

A sürü éjlepel selymébe gubozódva,
Lelkem még bábhüvelyben rejlő pillangója
Szárnyát már lassan bontogatja is,
Ma gyönge röpte még csak tünő álomutra,
De holnap, teljes-szárnyanőtten, már – ki tudja?
Az álomtalan éjszakába visz.

Bár naprül napra számban megfogyottan,
Ott állunk még az éber őrtoronyban
És minket tép meg minden szélvihar.
Mi vérezünk a másnak tépett rózsa tüskén,
a hatalommal szembeszállunk koldus-büszkén,
Pazar vetésünk aratása: bús avar.

Ti mind-sürübben nyiló ujságiró-sirok,
A könny, amelyet boldog öletekben sírok,
Az irigylésnek s nem a gyásznak könnye az:
De jó is néktek ott lenn végre megpihenni,
De jó: az örök harc után az örök semmi,
Ahova nem hatol le vágy, se gond, panasz.

A sürü éjlepel selymébe gubozódva,
Lelkem még bábhüvelyben rejlő pillangója
Vágyszárnyát most még bontogatja csak
S csupán egy röpke álom-éjszakára
Ragad a reggelig tartó halálba,
Amelyre gyászos ébredés fakad.

Már nem sokáig tart az őrlő munka,
Uj harcos ifjuság nyomul nyomunkba
S mit abbahagytunk, ők fogják leróni,
Már jönnek, nőnek is az uj bajvivók,
Uj hősök, uj bolondok: - ujságirók…
- „Migrate, ceteres coloni!”

Forrás: A Reggel VI. évf. 13. szám. Budapest, 1927. március 28.

Szép Ernő (1884-1953): Meghalok, meghalok

    Jön a tavasz. Alulról a föld alól és felülről az egekből. Meg jobbról és balról a tengerek felől.
    Menthetetlen a helyzet. A láng belékapott már a sápadtságba, s a hidegség fulladozik, még egy percig bírja szusszal… a rohamozó fények gőzök szelek hurrát zendítenek…
- Meghalok, meghalok… - egy húsz esztendős leány kapja fel a két karját az utcán, a csillogó dél alatt, a harangok bódult szívdobogásával a füle mellett…
    A Rózsa-utcán, a járdán. Ebben a drága cukros kezdő melegségben.
    Az égre az örök cirrus cumulusok jöttek ki legelőre, fejér selyem angyalbárányok.
    Nincs sárgább a világon, mint a mimóza, nincs vörösebb, mint az a vérbélű narancs, a kofánál, ott a Rózsa-utcában a sarkon.
- Meghalok, meghalok…
    Jaj én is, mikor húsz éves voltam. És olyan érzékeny voltam és úgy rajongtam, mint a leányok.
    Meghalok, mert nem bírja a tüdőm az édességes lélegzetet. Meghalok, utána szakad a szívem a sóhajomnak. Meghalok, olyan szerelmes vagyok. Meghalok, úgy sóvárgok. Meghalok, olyan boldogtalan vagyok, olyan boldog vagyok. Meghalok, nem tudom kiállani, olyan nehéz, olyan mélységes, olyan titkos, olyan lehetetlen… belé bolondulok csókba, szekfűszagba, naplementébe, csillagokban, sötétségbe, meghalok, meghalok!
    Igen. Te is mindig meghaltál, mikor ifjúságban szenvedtél… ugye.
    A Rózsa-utcai húsz éves leány összeesett a járdán ezen a gyönyörű héten. Veronál és marólúg volt a testében.
    Szó szerint ezt kiáltotta világgá:
- Meghalok, meghalok, nem írom tovább a nyomort.
    Ezek voltak utolsó szavai. Mint Goethe utolsó szavai voltak, hogy: több világosságot. S mint egy Chaleaubriand grófné utolsó szavai voltak, hogy. De kár lesz elfelejteni a szép verseket…
- Meghalok, meghalok…
    Mintha szavalni akart volna dallamosan, hevülten, amint a két karját a járókelők előtt fölnyújtotta. Mintha valami szangvinikus adysta szűz tört volna ki a tavasz szédítő napján.
    Ez az eset már el van intézve, mi? Egy húsz éves szép leány megölte magát, mert nem bírta tovább a nyomort.
    Nem is kell nyomozást indítani. A Rózsa-utcai leány olyan figyelmes volt, hangosan bejelentette tettének okát.
    Most az ember itt tovább köszönget törvényesen. Szervusz, méltóságos uram, kezedet csókolom. Hogy ilyen tempóban méltóztatol fiatalodni… botrány, kérlek alázatossággal.
    Ez a serdületlen tavasz, ez azt hiszem a legfinomabb. Így március vége felé, mikor még tél is lehetne. A friss fű befuttatja már a gyepet. A fák meg még merő sötétek. Zöld és fekete. Az empire színe. Imádom.    
    Kitűnő ez a phantaisie a zsebkendőjén. Adja csak még egyszer… tündéri jó, ideális, Chanell 22, ha nem tévedek?
    Én nagyon rendes, elfogadható ember vagyok.

Forrás: A Reggel VI. évf. 12. szám. Budapest, 1927. március 21.

Krúdy Gyula (1878-1933): Kossuth-kép és Petőfi-kép az ablakokban

 

- Levél a szerkesztőhöz -

Balatonfüred, március 13.

    Nálunk valaha a Kossuth-képeket sohasem lephette be a pókháló, még akkor sem, ha a gazdasszonynak más gondolatai is voltak így tavasz táján Kossuth apánknál. Ott volt a házikóban mindig valamely férfiember, akit holtigtartó, hűséges, megingathatlan szerelem fűzött Kossuth Lajoshoz, akinek arcképét néha olyan harmatosan rezgő szempillával nézdelte, mint az édesanyja arcképét szokta az emlékezet. A Kossuth-képeket a régi Magyarországon nem lephette be a pókfonál, mert ha az egykori magyar: a XIX. század vége felé mind keservesebbedő életmódjában, békalencse-szaporaságú gondjai között fuldokolva, életunalommal a változatlanba meredten: az esztendő némely napjain el is felejtgeté szívből szakadt, tölgyfa erejével ég felé emelkedő igazi szerelmét, Kossuth Lajost, - március közepe felé eszébe jutott ez a magyarember,  akinek képénél szebbet nem rajzolhattak századévek. A Kossuth-kép – minden magyar háznál volt – március közepe táján lekerült a szegről (ahonnan éppen olyan másvilági arculattal nézegetett, mint azoknak a vértanúknak az arcképei, amelyeket a hagyomány szerint valóban a bitófa oldalára szögezett a hóhér, ha ugyan maradt arckép a bujdosó után), lekerült a Kossuth-kép a falról, októberi gyászfátyolok, honvédkokárdák, Lajos-napi hervadt virágok, vérfoltos zászlófoszlányok közül, amelyeket a nagyapa vagy más büszke rokon hozott magával a legnagyobb magyar mitológiából, a negyvennyolcadiki szabadságharcból, elindult útjára a Kossuth-kép, hogy a mind hosszabbodó magyar telek virágcserepei, vagy pedig az olykor fiatalosan korán érkezett ibolyák között elfoglalja helyét a ház ablakában azon a március középi napon, amikor az ablakokba helyezett Kossuth-kép volt a legszentebb dísze minden háznak, amelyben magyarok laktak.

*

Sok mindent nem tanulhat meg és még kevesebbet láthat meg a mai nemzedék Magyarországnak abból a korszakából, amikor szóba és írásban emlegetett múltidők Kossuthig vagy a boldogtalan Széchenyiig terjedt vala, de valójában az egész magyar történelem atmoszférája lengé körül e két magyarnak az alakját. Az új nemzedék legföljebb képírók kísérleteiben láthatja viszont azokat a magyar arcokat, amelyeknek hasonmását alig találhatni manapság, bármerre venné az útját a vándor Magyarországon. Nem új fölfedezés, talán többször is megírták, hogy azok a magyar emberek, akik körülbelül egykorúak voltak a turini remetével: valamikélppen, hacsak egy hajszálnyira is (amint akkoriban mondták) hasonlók voltak Kossuth Lajoshoz… A tudósok bővebben meg tudnák magyarázni, hogy miért volt ez így, - én, mint egyszerűen gondolkozó magyar, azt hiszem, hogy ennek az országos hasonlóságnak főként az a nagy áhítat, szív gyökeréből eredő tisztelet, minden emberi mértéket fölülmúló tisztelet volt az okozója, amellyel a magyarok Kossuth arcképeit nézdelték. Mintha csak azt várták volna, hogy egyszer, így március táján: valóban megszólal a szent öregember, aki nappal virágok közül, estve gyertyák fényeiből figyelő azokat a lelkes fölvonulásokat, amelyeket a legkisebb vidéki utcák is visszhangzottak.

*

    Igaz, hogy nagyjaink közül március tizenötödikét Petőfi Sándor napjának írták be a szíek kalendáriumábaI, de, amint a legendák tudták, Petőfiről nem maradtak megbízható arcképek. Madarász Viktornak valamiképpen nem hittek, mert nagyon fiatalnak rajzolta meg a legfiatalabb magyart. De Kossuthról, az öreg Kossuthról mindig jöttek hírek, felhőkre rajzolódó csodálatosságok, a széllel együtt járó üzenetek dél felől. És minél öregebb lett Kossuth, annál inkább meg lehetett őt közelíteni külsejében, megérteni gondolataiban… De Petőfi örökké ifjú maradt s az ifjúság visszatarthatatlan, eltávolodik az a legtüzesebb lélekből is. A márciusi ifjak, akik Petőfi fiai voltak: egyszerre csak, az idő múlásával mindinkább kezdenek hasonlítgatni Kossuth Lajosra, mint a tavakban is megcsillanó napsugár a végtelenbe fénylő tengerhez. Aki Petőfi lelkét, külsejét, villámlását akarta volna a maga lényével utánozgatni; annak legföljebb csak annyi ideig lehetett volna élni a tűnő időben, mint egy napszikrának. Míg Kossuth apánkat egy beláthatatlanul hosszú életen át lehetett tanulni –, akár börtönben, akár szabadságban. Mintha ő jelentette volna azt a hegyek mögött sokáig morajló, visszhangzó, el nem alvó, legföljebb csöndesedő mennydörgést, amely végigkíséri a magyarok történetét. Míg Petőfi egy röpke égi láng volt, hogy a vakoknak szemei meggyógyuljanak és fölnyíljanak jelenésére.
    Ezért volt, mélyen tisztelt Szerkesztő barátom, hogy a múlt században, a század öregedésével mind közelebb véltük magunkat az öreg Kossuthhoz, mert hiszen a századdal együtt Kossuth is öregedett, mint mi. Vajon van-e ház Magyarországon, amelyet 1927-iki márciusban Kossuth és Petőfi arcképeivel díszítenek?
 

Forrás: A Reggel VI. évf. 11. szám. Budapest, 1927. március 14.

Zsolt Béla (1895-1949): Az ember

Igy látlak én ma: flastrom, álca, festék,
Kevés befedi életed sebét,
Mit izzó vassal égetett beléd
Éhség, gyülölség, szolgaság, betegség.

Tudom, hogy kámzsáját felöltenéd
Vezeklő jobbulásnak: jönnek esték,
Midőn nemed megsejti szörnyü vesztét,
De nincs megállás, nincsen menedék.

Igy látlak én: sorsod, hogy füstbe vessz el,
Hamvad se lelje meg fiad fia,
Kit Krisztus ujra megvált, s megkeresztel!

Tested utszéli, vad haramia,
Kit gyilkos lesbe állit minden alkony,
A lelked némber lett az utcasarkon.

Forrás: A Reggel VI. évf. 11. szám. Budapest, 1927. március 14.

Szép Ernő (1884-1953): Jaj de megnémultál

De sokat danoltak nagy Magyarországon,
Nem danoltak annyit az egész világon.
Angyalok hallgatták azt a magyar nótát,
A mennyországban is is úgy irták a kótát.

A sok barna hangászt ejnye már mi lelte,
Hallgat a hegedű, kiesett a lelke.
A juhásznak meg a furulya lett drága
Vagy nem ád az hangot, akárhogy próbálja.

A rigók, a cinkék erre nem is szállnak,
Tücskök is, dongók is más hazát tanálnak
Nincs ki tanitgassa fiúk, jányok torkát,
Jaj de megnémultál te kis Magyarország.

Forrás: A Reggel VI. évf. 9. szám. Budapest, 1927. február 28.

Farkas Imre (1879-1976): Első szerelem

 
Jön ki a templomból
Nagymise után
Egy kis kurtaszoknyás
Kedves, karcsu lány.

Ott lesi ez fiu,
Köszön szótlanul,
Rátekint a kislány,
Aztán – elpirul.

Összemosolyognak,
Szivük földobog,
- Ők maguk se tudják,
Milyen boldogok.

Forrás: A Reggel VI. évf. 10. szám. Budapest, 1927. március 7.

Szép Ernő (1884-1953): Madár

Hajnal előtt hallottam
Bizonyos madarat
Aki ott hál a lombban
Hogy nyügös neszt adott
A levelek között
Holdtalan nyugalomban

Szegény talán megfázott
Vagy rosszat álmodott
S vad pici szive fájult
Rezzentek szárnyai,
Az tett oly enyhe zajt
S az éj megint elájult

Kinek hired se hallom
Kit úgy elvitt a szél
A messze rút világra:
Szivemben így moccansz
Elhagyott éjszakán
Kis táncosnő, kis drága.

Forrás: A Reggel VI. évf. 2. szám. Budapest, 1927. január 10.

Zsolt Béla (1895-1949): Fiam fia…

 

Fiam fia, ki jönni fogsz, hogy ismerd
Az atom életét, az ismeretlent,
S a csillagot, mely végzeted felett leng
És szemtől-szembe látod majd az istent,

Ki uj ruhába rejted a mezitlent
És zengő ég és rengő föld se rettent,
Lebirod a halált, a győzhetetlent
S örök tudásból versz szivedre pikkelyt;

Szivedbe vésd, ha ésszel fel nem éred:
Volt kor, midőn nem voltak emberek,
Volt kor, midőn az élet nem volt élet!

E hieroglifát, mely rádmered,
Nem ember irta, ki jövőbe néz:
Nagy ősöd hagyta rád: a Szenvedés!

Forrás: A Reggel VI. évf. 7. szám. Budapest, 1927.február 14.

Baróti Szabó Dávid (1739-1819)

    Szül. a Székely-földön, Baróton, 1739-ben. Előbb, mint jezsuita-rendi, majd mint világi pap, tanárkodott. Legutóbb Kassán tanítván, szőtte Bacsányi- és Kazinczyval ismeretségét, s egyik szerkesztője lőn az általuk (1788) kiadott „Magyar Muzeum” folyóiratnak. Kassai éveiben közrebocsátott munkái: 1. „Új mértékre vett külömb verseknek három könyvei” (1777). 2. „Paraszti majorság.” Vanier után” (1779). 3. „Verskoszorú” (1786). 4. „Költeményes munkái (1789), 5. »Kisded szótár« (1784), melyben a ritkább magyar szókat gyüjtötte össze. Magyarra tette, Neumann után, Milton »Elveszett paradicsom« vallásos eposzát is »Első szülőink eleste« czím alatt, VI. Énekben. Végtevékenységének maradandó emléke »Virgil Eclogái – és Aenesének« mértékes forditása, melyek 1810-13-ban jelentek meg. Elhunyt 1819-ben.

A magyar huszárokhoz, 1789-ben*
- Töredék -

Édes hazánk(1) bástyái! Miként háláljam ezernyi
Érdemitek, magyar húszárok? Nincs annyi tehetség
Bennem, hogy a csudatételeket, mellyekkel elhirült
Mind az egész földön nevetek, s vele kedves hazátok,
Tollammal kifejezhessem. Megvonta világát
A török hold gyors fegyveritek villámira, s melyek
Rettentnek vala, szarvaitól megfosztva, lerogyant
Mennykövitekre. Mohács mezején majd fogytig elhullott
Őseink véréért megadóztattátok, halomra
Vagdalván fene táborait; s valamerre lesújtott
Mérges halált szóró karotok, patakokra nevelvén
Ozman népe dühös vérét. Bámulva tekintett
Még az irígység is; s hogy Marsnak fajzati vagytok,
S a viadal-piaczon leghatalmasb bajnokok, önként
Megvallotta. Minő bátorság ült ki bajúszos
Képeteken! Mi serénységgel verekedtetek által
A nagy tengererőn kevesed magatokkal! Hogyan dőlt
Kardjaitok fent élétől az otromba(2) pogányság!
Nem vala szükségtek mellvasra, sisakra: magyarnak,
Főkép húszárnak megmarkolt kardja s remegni
Átalló nagy lelke nem hajt ily testi fedélre.
E nélkül is az harczra kiszállt sokaságra rohanván,
Azt úgy öltétek, valamint Libyának határin
Űzi szokott vérengzését a körmös oroszlány
A szaladásnak eredt vadakon. Ti voltatok elsők,
Kik bátran nézvén minden veszedelmet a harsány
Trombita-megriadásra, serény paripákra felülvén,
És egyszerre kivont karddal fejetekbe nyomítván
A csákot, s neki buzdulván a „rajta vitézek!”
Serkentő szózatra: legott bévágtatok a tar
Ellenség közepére, s ezer golyóbissal, halállal
Szembe viaskodván, soha meg nem szüntetek addig,
Míg, leverettetvén az erő nagy része, nyakokkal
Többé nem győzvén az adót, szaladásra vetődött.
Üztétek, kaszaboltátok; mérföldeket omlott
testekkel megtöltve magyar kéz-fogta s egészen
Részegedéséig vért-ontó kardotok. A sok
Elfogadott rabok és zászlók, a számtalan ágyúk,
S a feldult tábornak egész készületi (mert én
Nem lelek a bámúlás közt szót) szóljanak itten
A pompás diadalmakról melyeknek örökké,
Minden mások előtt, ti voltatok eszközi; szóljon
A neveket fennen hordó s népünket örömmel
Megtöltött hir; szóljanak itt amaz annyi jutalmak,
Melyekkel jeles érdemitek végetlen időkre
Megtiszteltettek. Legtöbben voltatok oly sok
Százezrekre kitölt császári királyi seregben
Nyertesek; és ritkán volt látni közületek, a ki
Dolmányán vagy arany, vagy ezüst pénzt függeni meg nem
Érdemlett...

(* M. Muz. 1788.
(11) Mint e hexameter lejtelméből kivehetni, B a r ó t i  még, valami közelebbi követői is, a h-t – a latinok módján – csak szelletnek vették.
(2) A néma és folyékony mássalhangzók találkozásánál az előző rövid hangzó hosszúnak véve, - ismét latin szabály szerint.

Egy ledőlt diófához
- A m. irod. Ismert. -

Mely, magas s égnek szegezett fejeddel,
Mint király állasz vala társaid közt:
Tégedet látlak, gyönyörű diófa,
Földre terítve?

Elszakadt testes derekad tövétől,
Csak kicsiny kéreg maradott kötésül,
Ágaid csüggnek, levelid kivesznek,
Nedvek elhagyván.

Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit
Hasztalan szülvén, elereszti: hullnak
Ők, s nem is tudván rövid életekről,
Rendre kihalnak.

Annyi szélvészen diadalt nyerett fa!
Nemtelen porban hever a nemes dísz?
Ezt leendőnek lehetett-é valjon
Vélni felőled?

Senkinek kárán nem örült; sokaknak
Hűvös árnyékkal feles hasznot hajtó,
S kedvök étkeddel kereső kegyes fa!
Monddsza, ki bántott?

Ah, minek kérdem! Szemeimbe tünnek
Gyilkosid. Nem volt kül erőszak: ott benn
Önmagadban volt megölő mirígyed,
S titkos elejtőd.

Im egész bélig gyökered kirágták
A gonosz férgek, s az elett odúba
Hangyabolyt híttak! Mi nyüzsögve járnak.
Most is alattad!

Átkozott vendég, viperák szülötti!
Ah szerencsétlen fa! – Hazánk, szelid ég,
Szűz virágjában tehetős karoddal
Tartsd meg örökké!

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Ányos Pál (1756-1784)

 

    Ányos Pál, szül. 1756-ban Esztergáron, Veszprém-megyében. Kora ifjant  a pálosok rendébe lépvén, már mint tanuló Ovid forditgatásával foglalkozék. Utóbb Barcsayval kötött barátsága a köztök folyt gyöngéd költő levelezést szülte. Életében, némely alkalmi versein kívül, semmit sem adott ki; csak halála után, 1798-ban, Bacsányi egy kötetet, „Ányos Pál munkái” czím alatt. – Ányos leghivatottabb költője korának. Költeményei: elégiák-, énekek-, lyrai epistolák-, és vegyesekből állnak.

Egy boldogtalannak panaszai a halavány holdnál-
- Ányos P. munkái, Bécs. 1798. -

    Szomorú csillagzat, mely bús sugárokkal
Játszol a csendesen csergő patakokkal;
Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,
Kiknek szivek vérzik s küzködik bajokkal.
    Hallod, hogy sohajtanak estvély homályában,
Midőn a természet szunnyadoz álmában;
Nincs álom ezeknek gyászos gunyhójában,
Eltünt, eltávozott boldogabb hazában!
    Ott egy temetőnek látom keresztjeit;
Bágyadt szél mozgatja cyprus-leveleit;
Oh az árnyékozza soknak tetemeit;
Kik velem érezték az élet terheit!
    Egy fehér árnyékot szemlélek sirjából
Suhogva felkelni, halottas honjából;
Valljon nem lesz-e ez azoknak számából,
Kik, mint én, könyeztek szivek fájdalmából?
    Oh bár felém jőne! Nem félnék képétől;
Többet reménylenék borzasztó lelkétől,
Mint élő halandók szemfényvesztésétől,
Kiknek számkivetve vagyok kegyelmétől.
    Jaj de eltünt, kerül hát ez is engemet!
Talán észrevette hullani könyemet
Oh4 hát nincs már senki a ki nyögésemet
Hallaná, s enyhítni akarná ügyemet?
    Üss, te boldog óra! A mely inségemből
Ki fogsz szólitani, ily sok gyötrelmemből!
Szakaszd ki e sebes szivet kebelemből,
S csinálj port agyagból készitett testemből.
    Talán majd valaki jő sirom szélére,
S akasztván egy darab fátyolt keresztjére,
Reá emlékezik barátja szivére,
Egy könyet gördítvén hideg tetemére.

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

id. Péczeli József (1750-1792)

    Szül. Putnokon, Gömörbe, 1750-ben. Mint iró 1784-ben Voltaire „Zair” czimü tragoediájának forditásával lépett fel, kinek utóbb „La Henriade” eposzát is forditotta; majd Young „Éjszakáit” és Hervey „Sirhalmait”. Különnemű dolgozataiból emlitendők még „Meséi”. Elhunyt 1792-ben.

Újesztendei ajándék a gazdagoknak*
- Töredék. -

Ti, kiknek az egek áldást harmatoznak,
s sík mezők, völgyek s kertek illatoznak;
Kiknek tárházait a föld alig birja,
Melyekbe örömmel foly be annak zsirja;
Kiknek, mint a hegyről omlópatak árja,
Úgy foly a sajtóktól a szőllők nektárja;
Ti, kik nem tudjátok kincseteknek számát,
Kikért szüli Ceylon minden füszerszámát;
Kiknek a csigákban drága gyöngyök nőnek,
A dolgos bogarak selyem ruhát szőnek;
Kiknek még a tél is gyönyörű rózsákkal
Kedveskedik, s vigan zengő pacsirtákkal;
Kiknek a kősziklák gyémántot teremnek,
S birtok minden jóval, mely tetszik a szemnek,
Kikért napkelettel kezet fog enyészet(1):
Ugy fárad értetek az egész természet,
Hogy míg sok sziv harczol a kemény szükséggel,
Ti birjatok minden jókkal nagy bőséggel:
Ti gazdagok!mennél több áldás száll rátok,
Az úrnevét annál buzgóbban áldjátok;
Mert minthogy kincseit tőletek nem szánja,
Háladó szivetek nagy jussal kivánja
Rosz gyermek az, a ki annál csúfosb szókkal
Sérti atyját, mennél van hozzá több jókkal.
Ily bünös a gazdag, ki inkább boszontja
Teremtőjét, mennél több javát rá ontja;
Elvesztvén az arany lelki szeme fényét
A veszendő kincshez enyvezi reményét.
Sőt inkább szivetek örömmel buzdulva,
Mondja közületek kiki elborulva:
„Isten! Ki a földre nézel mint porszemre,
S mint csúszó féregre az emberi nemre:
Drága kegyelmedtől mivel érdemlettem,
hogy mikor más éhes, én gazdaggá lettem?
Hiszem csak egyforma mind lelkünk,mind testünk,
Egyformán a veszély mélységébe estünk;
Mégis míg sok koldúl, más jut árvaságra,
Méltóztattál engem hivni sáfárságra,
Hogy szent példád szerint másokkal jót tégyek,
S láthatatlan orczád élő képe légyek.”
Mit ér a bőv tárház, ha úgy bé van zárva,
Hogy meg nem nyithatja az éhel holt árva?
Az oly gazdag kedves Isten s embereknek,
Ki míg él, szolgálni tud sok ezereknek
A teremtő nem néz pénzre,vagy nagyságra,
Hanem a lélekben lakozó jóságra. -

(* A m. költ. kk.)
(1) Nyugat.

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Id. gr. Teleki József (1738-1796)

    Idősb gróf Teleki József, szül. 1738; meghalt 1796. – Mint költő leginkább azon szép elégiájáról nevezetes, mely ezen czím alatt: „Atyafiúi barátságnak oszlopa” stb. (1779) jelent meg. Teleki nyelve már az ujabb szabályokhoz hajlik; rimjei pedig oly tiszták és szépek, hogy ma is tanulmányozást érdemelnek.

Az atyafiúi barátság oszlopából
- A m. költ. kk. -

Te! kihez köt vala nem csak atyafi vér,
Hanem, a ami annál drágább láncz s tovább ér,
Az igaz barátság állandó hűsége,
Mely siromba kisér, s ott sem lészen vége!
Te! a kinek hamvát, míg megöl bánatom,
Szivemből kiforró könyekkel áztatom!
Óh kedves Eszterám! magam kedvesb fele,
Kivel volt, van s leszen szívem, míg vér, tele
Te meghalál, s hogy-hogy lehet, hogy én élek:
Elszakadhat-e hát két, egygyé vált lélek?
De élek-e? Vagy csak hogy élek képzelem,
s valami mély álom hiteti el velem?
Mert élet-e, melyhez képest a halál kincs,
Melyben már csak gyászt látsz akármeddig tekints?
Élet-e, a napot hogy még szemlélhetem,
Vidító erejét ha nem érezhetem?
Élet-e, szivemet, hogy még a vér járja.
Ha elfojtva tartja a mély bánat árja?
Élet-e, az éltet tartani teréhnek,
S a természet ellen örülni végének?
A halálra mint főbb orvosra vágyódni;
Hogy késik, sőt hogy nem siet is, aggódni?
Élet-e az ilyen, vagy csak lassu halál,
Melynél kinosabbat Phalaris sem talál.
Bizony az életről ha jól gondolkozom,
Ezt az igazságot méltábban kihozom:
Te élsz, én haltam meg; te örvendsz, én sirok,
s mint az igaz megholt, magammal sem birok;
Mert néked a halál élet ajtaja volt,
De bennem azolta az élet is megholt;
S a mely sirba néked csak testedet tettem,
Abba elevenen magamat temettem.
Muzsám! Ámbár te is érzed e bánatot,
S szivemnek nagy sebe reád is elhatott;
De mégis ha szólhatsz, mentsd meg fájdalmomat,
S felettébb valónak tetsző siralmomat;
Mondd meg, de ingyen sem czikornyás versekkel
(A hol a sziv sebes, a pipere nem kell)…
Mondd meg, s e példában győzd meg a világot,
Hogy hijában keres itten boldogságot.
    Az elmult tavasznak midőn kezdetében
Az egész természet volna örömében,
Fa s fű öltözgetné amaz ártatlan szint,
Melyre a szem vigan s kára nélkül tekint.
Midőn a nap szinte meggyőzvén az éjjelt,
A szép kikeletnek mintegy zászlót emelt;
S azon a sok madár nyájas versengéssel
Örömét hirdetné kedves csevegéssel
Kisétálék egy szép mezőre szellőzni,
S egyéb gondjaimat egy kisség mellőzni.
Nézem ott, csodálom a szép természetet,
S még inkább azt, a ki annak ád életet.
Látom, hogy most minden a mit a tél megölt,
Megéledett frissült, s új erőel felkölt.
A feltámadásnak nézem itt csudáját,
S abban az enyimnek vidító példáját. -
Midőn itt kényemre töltött sétálásban,
Elmerülnék ilyen kedves andalgásban.
Jöve Erdély felől egy napkeleti szél,
De oly komor, mintha rajta ülne a tél;
Nem tél volt, annál is komorabb hír jöve
Rajta, s mellém dördült, mint az ég mennyköve!
Mond: most más teremtés társaid örülnek.
S a nagy teremtőnek vig ünnepet ülnek.
De téged közülök az Úr kiválaszta,
S mély bánattal teljes napokra viraszta.
Gróf Teleki László édes atyád megholt,
Ki maga, hazája s háza oszlopa volt.
Ezt mondván, mondott-e többet, nem tudhatom,
Érzékenységimet elfojtván bánatom.
Mint, a kit az istennyila a földhöz vér,
Elhal, s ereiben megalszik minden vér,
Későn jő magához s szemét úgy emeli,
S csudálja, hogy magát még életben leli;
Igy én is magamhoz későn eszmélkedtem,
Sebem érzésére végre felébredtem;
Ekkor aztán szemem köny forrásává vált,
Melyet a szivemnek kinyilt sebe táplált;
Sőt még ma is táplál s állandóvá tészen,
Vége forrásának csak éltemmel lészen,
Ugyanis siratom nem csak jó atyámot,
Hanem érdemével ha jól vetek számot,
Az ő személyében igazán mondhatom,
A vallást, a királyt, s a hazát siratom…

Aranka Györgyhöz

Te kértél, s kedvedet tölteni fő gondom,
Azért verseidről mit tartok, megmondom:
Látok elmét, tüzet s ékes magyarságot;
De szeretnék látni több ártatlanságot.
Megbocsáss, barátom, az a természetem,
Hogy a roszat azért, hogy szép, nem szeretem.
A legszebb gyümölcsben csömört szerző féreg,
s a méz közt is gyakran lappang gyilkos méreg.
Az igaz kegyesség s tiszta erkölcs nagy kincs,
Annak gyökerére lassú mérget ne hints.
Én nagy tisztelője vagyok a szép nemnek,
S szépségét nevelni tartom nagy érdemnek,
S a mitől az arczát szépítő szemérem
Romolhat, egészen dicsérni nem mérem;
Sőt a mit ártatlan fiam vagy leányom
Nem olvashat bátran, magam is elhányom.
Bezzeg amely szépen ha olyan jól szólnál,
Akkor nem Aranka, hanem arany volnál.
    
Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Barcsay Ábrahám (1742-1806)

    Barcsay Ákos erdélyi fejedelem ivadéka. Szül. 1742-ben. Mint magy. Kir. testőr kötötte Bessenyei- és Báróczival azon nemes szövetséget, mely irodalmunk fölélesztésével oly nagy tényezővé lőn. Költeményeiből egy gyüjteményt, Orczy verseivel együtt, „Két nagyságos elmének költem. Szüleményei” czím alatt 1789-ben Révay adott ki.

A jámbor evező
- Révai kiad. 1789. -

Mosolyogva szalad zúgó habok között,
Hol vándor sajkája szilába ütközött,
a jámbor evező, s csendes fövényekre,
Kiszáll, honnét jut majd boldog ligetekre.
Ott fejszét nem látott magas élőfákat
Választ szomszédjának, köszöntvén azokat;
Árnyékokban kunyhót emel kastély gyanánt,
Mellyben Istent áldván, élte foly egyaránt,
Nem vágyik ő vissza gazdag révpartokra,
Hol Indus vagyonát rakják nagy halmokra,
Sem udvari gőggel fényes palotákba
S ragyogó rabságot titkoló szobákba:
A jóltévő földet naponkint miveli,
Melyben boldogságát és élelmét leli,
Sokszor hajlott fának ülvén árnyékában,
Mélyen sóhajtózva csodálja magában,
Hogy vágyhat úgy ember világ kincseire,
Aranyalmát termő tündér kertjeire;
Holott boldogságot lelhet csak szivében,
Nem pedig Croezusnak halmozott kincsében.

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Bessenyei György (1746/7-1811)

 

    Bessenyei György szül. 1742-ben, Berczelen, Szabolcsban. Otthon elhanyagolt nevelését csak akkor kezdé pótolni, midőn a Mária Terézia által Bécsben felállitott m. kir. testőrseregbe fölvétetvén, hátramaradását pirúlva vette észre. Nyelvek, bölcsészet, történet és irodalom lőnek tárgyai szakadtalan tanulmányainak; s érezvén, mennyire elmaradt nemzeti irodalmunk a nyugati külföldétől: annak mivelését tűzte ki életczéljaúl: Különösen a franczia irodalom volt, mely e korban a mivelt világ felett uralkodott; ő rá is az tőn legnagyobb benyomást. Igy mind maga franczia minták után képezte magát, mind másokat ezen irányban buzdított, s ily módon fejévé lőn azon iskolának, mely „franczia iskola” nevet visel irodalmunkban. Első föllépése 1772-ben történt „Agis” czimü szomorújátékával, melyet később más színdarabjai is követtek, mint „Hunyadi László” és „Buda” szomorújátékok, s a 2Philosphus” vigjáték. Nevezetesen azon gyüjteménye, melyet 1777-ben a maga, Ozczy, Barcssay és Báróczi verseiből: „Bessenyei György társasága” czim alatt adott ki; és egy philosophiai költeménye: „Az emberek próbája”, melyben Pope angol költőt (Essay on man) szabadon követte. Kiadott 27 munkáján kívül még 16 maradt kéziratban. Meghalt 1811-ben, birtokán, Bihar-megyei Berettyó-Kovácsiban.

A természet panasza egy véres ütközet után
- Töredék „Hunyadi Mátyás” eposzából* -

A reggel azonban fényes ujjaival
Vonást tészen egén, s derül sugárival.
Napja érkezését e nagy természetnek
Jelentvén, újulást hirdet az egeknek.
Feljön a fényes nap égő világával
S látja sok halandó hogy veszett harczával.
Az álmából serkent oktató Természet
Megáll, és úgy nézi: egy ütközet mi tett?
A repedt testeknek szinére borzadott,
Irtózván a helytől, mellyen Márs izzadott.
Nézte emberében megesett romlását,
Átkozván a hadak isszonyú dulását.
Igy elkeseredvén magában végtére,
Felnéz Istenének elbúsult egére;
Sóhajt, s magyarázván magában törvényét,
Megindul feddeni nagy emberi nemét:
„Nagy Isten! Mit tesznek, lásd, mond, a halandók,
Kik úgy is éltekben mindnyájan mulandók!
Én lettem itt alatt e földnek birája,
Hatalmad a világ csak bennem csudálja.
Hatalmam az egek trónusa után van
Mindjárt; s micsoda por fitymálhatna abban!
Törvényemmel áll fenn e roppant teremtés,
Hol általam esik meg minden lehellés.
Mindennémű állat enged törvényemnek, -
Csak ember tesz romlást hatalmas rendemnek.
Ezek egymás ellen szaggatják testeket,
Ölnek, pusztítanak, prédálván véreket.
Embernek lehet csak embert pusztítani,
A kit prédájára könnyű uszítani!
Egy egész nemzetnek dühösködni lehet,
És ha győz, a törvény ellene mit tehet?
Országot égetni, fiait konczolni,
Kisdedeket ölni, prédákat rabolni -
Mint hivatalt, mind úgy tehetik a hadak,
Mit nem követnének el a fene vadak.
Hány férjek, ifiak, asszonyok, öregek
Jajgatnak, nézvén, mint füstölnek az egek.
Az atya gyermekét ölébe szorítja,
S halálát a tűzben alá s fel úgy futja;
Sok rendes ifiú szelíd jegyesével
Lángok közt ég, honnét kiált nyögésével,
Barmoknak bőgése, árvák jajgatása,
Gyujtott városoknak tüzes leomlása -
Nem csendesithetnek soha ellenséget,
A ki vérontásban keres dicsőséget.
Féljed Istenedet bódult emberi nem!
Ennek nagy nevében kell míved feddenem.
Szégyelje egy ember magát a vadaktól,
Kik ily vérengezést nem tesznek magoktól
A tigris legalább tigrisen formáját
Tekénti, s nemében nem rágja prédáját;
De az ember magán képit elfelejtvén,
Öl, dicső fajában, méltóságát vesztvén!
Nagy Isten! Fenyítsd meg földteremtésidet,
Hadd, ne rontsák képök s örök törvényidet.”
    A Természet ekként végezte panaszát, -
De Márs fiaitól nem kapta válaszát.

(* Magy. Museum, Pest, 1788.

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Mikes Kelemen (1690-1761)

 

    Szül. Erdélyben, 1690-ben. Szülőinek kora elvesztése után már 16 éves korában II. Rákóczi Ferencz fejedelem oldalához jutott, s vele csakhamar magyarországi hadjárataira indulván, egyszersmind örökre elhagyta hazáját. Személyes ragaszkodásból t. i. számkivetésében sem hagyván el urát, őt rodostói magányába is követte. Későre terjedt életét 1761 körül végezte be. – Egy fölöttébb érdekes  E m l é k i r a t o t  hagyott fenn, CCVII  L e v é l b e n  hol a török birodalom 1717 – 1758 közti történeteit, úgy saját kül- és belvilága mozzanatait kedélyes hangon s kiváló szép nyelven ecsetei.

LXXXV. Levél.*
Rodostó, 8. nov. 1727.

    Pola téti(1) Édes néném! Azt igen szükséges kednek tudni, hogy a ked kedvesen írt levelét igen kedvesen vettem. Egy kevéssé a levél igen kurta volt; de mit tehetünk rólla? A való, hogy én ahhoz nem szokhatom; de az olyant láttatlanná kell tenni, és megbocsátani a vétkeket, és reménleni, hogy az olyan szokásban nem mégyen, - Mi egynehány naptól fogvást a táborból visszajöttünk, ahol is sok verés foglyoknak(2) kellete meghalni; a portázó(3) nyilakat pedig mind rabúl elfogtuk. De minthogy az ellenség már kvártélyba kezd szállani, azért mi is beszállottunk a magunkába. De ha igazat kell mondani, nem egyébb volt az oka, hanem az eső hajtott bé bennünket. A kinek is már egynehányszor megköszöntem jóakaratját; mert az ő vizes ereje nélkül talán az egész telet sátor alatt töltöttük volna.
    Aztot meg kell vallani édes néném, hogy a mi életünk, úgy minden keresztényeknek is az élete, csak zarándokság. – De a  mienk duplán; mert ha annak, a ki jószágában lakik, úgy kell magát tekinteni, mint zarándoknak a földön, és mint örökös hazáján kívül valónak: hát mi, a kiknek egy lábnyi földünk nincsen, se megmaradandó helyünk? Csak a sok vándorlásban töltjük azt a drága időnket, a melyet most a héjábanvalóságra tékozolunk el. Az eltöltött idő pedig soha vissza nem jő, és csak haszontalan és ízetlen suhajtásokat hágy maga után, a melyet mi mindennap kóstolunk és próbálunk, mint szomorú példák; de még is szerencsések volnánk, hogyha másoknak például lehetnénk; de nem leszünk. Mert hány ezer ember veszett és vész mindennap a tengeren? A felől(4) elegen mennek a tengerre. Hát minekünk nem volt-é példa előttünk? Volt; de tanultunk-é rajta? Mások is csak úgy cselekesznek; - megtanulják, de el nem kerülik. De mi lett ennek oka? Felinek nincsen eszibe az ország jova; de minenik tele torokkal kiáltja a szabadságot. Mert nagyobb rész csak az ujság és a változás után fut; a jövendőt meg nem gondolja; se a jelenvaló jóval nem tud élni, se meg nem tudja becsülni; hanem a jövendőbéli bizontalan jó után suhajt, a melyet vagy lehetlen elérni, vagy pediglen az a jó azért tetszik jónak, hogy nincsen  hatalmunkban, és hogy csak a nyughatatlan elmétől származik. Ettől vagyon, hogy soha az ember nem lehet boldoggá, mert soha sem becsüli a maga állapotját, se azt, a mit bir; hanem aztot, amit nem birhat. A bizontalanért a bizonyost semminek tartja, és a nagy nyughatatlan nagyravágyó elme mindenkor arra ingerli, hogy jobban volna ott, a hol nincsen. És így soha a jelenvaló bizonyos sorsával, a melyben az Isten tette, meg nem elégszik, hanem a bizontalanra vágy, és a jelenvalóval élni nem tud, hanem visszaélni. Nem kellene soha egy jó hazafinak zürzavart csinálni, se kivánni semmiféle szin alatt. Az Isten adja a fejedelmeket; mind a jót, mind a rosszat egyaránt kell az ő kezeiből venni: a jó áldás, a rossz büntetés. Ő tudja egyedül, meddig kell tartani a nyomorúságnak, és mikor kell annak végit szakasztani; hogy meddig tartson a rossz idő, és mikor legyen jó idő.    
    Egy szántóvető ember azt fogadta volt az isteneknek, hogy több ajándékot fog nekik adni, csak ők is hallgassák meg kérését, és akkor adjanak esőt, vagy tiszta időt, amikor ő kivánja, és az ő kivánsága szerént járjon az idő az ő földén. Az istenek az ő kivánságát neki megengedék: a mikor esőt kért a búzára, eső lett, a midőn jó időt, jó idő lett. De úgy történt, hogy aratáskor sokkal kevesebb gabonája volt mint másoknak, - azért panaszolkodni kezdett; de az istenek azt felelték neki: hogy maga a vétkes; mert nem hadta a természetre dolgát, valamint mások; és miért kívánt bölcsebb lenni az isteneknél, akik is tudják mind az esőnek, mind a jó időnek idejét.
    A vallás arra tanít minket, hogy az Isten vezéreli az országokat, és ő emeli fel egyiket, és veti rabság alá a másikat. Ő keneti fel mind a jó, mind a rossz fejedelmeket. Ilyen példával tele  szentirás. Nem szabad tehát egy embernek, nem is lehet abban változást tenni. Én néném gyakorta írok prédikációt, - nincsen egyébb dolgom. Le kell írnom a már haszontalan gondolatimat; mivel mi olyanok vagyunk, mint a vizbe esett ember, akinek mindaddig kell vergődni és minden ághoz kapni, még ki nem szabadúl, vagy el nem vész; mert arról gondolkodni: hogy esett oda? A bolondság volna. A való, hogy még eddig minden ág a kezünkben szakadott; mert nem az Isten segitségéhez kaptunk. De azt is elmondhatni talám, hogy az Isten egynehány ember kedvéért az ő közönségesen való rendelését meg nem változtatja. Csak ússzunk hát, édes néném, amíg lehet. Csak azt bánom, hogy a virágból most minden órán kóró leszen, és a kórót nem szokták a fűző mellé(5) tenni. De én, aki egész életemben bújdostam, és végtére 16 esztendős koromban hazámat elhagytam, a bizonyos, hogy a szabadságkeresés az elmémben akkor nem volt, és ha eddig tart bujdosásom, az igaz, hogy az uramhoz való szeretetem okozta. – Igy mondhatni természet szerént; de keresztényi módon szóllván Isten rendelése, és meg kell csókolni a vesszőt, a mellyel ostoroz. – Többet már nem tudok írni. Itt semmi ujság nincsen,hanem csak a nagy unadalmas óság, föképpen télben. Mindazonáltal arra kérem kedet, vigyázzon ked az egészségire. – Én pedig maradok, aki ma reggel voltam...

(* Mikes levelei. I-II. Pest. 1861.)
(1) Uj-görögül: jó napot!
(2) Egy faja a foglyoknak.
(3) Portyázó.
(4) Azért, de azért.

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Faludi Ferenc (1704-1779)

 

    Szül. Vas-megyében  1704-ben. A jezsuiták rendébe lépvén, 1725-től Bécsben tanárkodott; majd különféle díszes hivatalokat vitt. Mint magyar gyóntató Rómában tartózkodván, itt ébredt hazája nyelvének jeles irod. Művek áttételével nemesitésére s elkezdé forditani spanyolból Graczián „A u l i c u s á t”, olaszból pedig Dorell  e r k ö l c s i  m u n k á i t. Végül a pozsonyi ház könyvtárnoka lett, hol őt 1773-ban rendjének feloszlatása érte. Ezután Rohonczon tartózkodék, hol 1779-ben halt meg. Költeményei egélyes énekek s világi dalokból alkalmi és pásztor-énekekből (eclogák) állanak. Irt egy „Constantinus Porphyrogenitus” tanodai drámát is. Prózai dolgozataiból nevezetesebbek: „Nemes ember”, Dorell u. (Nagyszombat, 1748.); „Nemes asszony” (u. o.); „Bölcs és figyelmes udvari ember” (u. o. 1750.); „Nemes urfi” (Pozs. 1770.); „Bölcs ember” (Pozs. 1788.). Faludi ereje prózájában tündöklik leginkább, melynek velős tömöttsége-, szépsége-, s tősgyökeres magyarságára nézve méltán neveztetett egykorúi által „magyar Cicerónak”.

Forgandó szerencse
- Falud: Mind. Munkái. Pest, 1853. -

Fortuna szekerén okosan ülj,
Ugy forgasd tengelyét, hogy ki ne dülj;
Ha miben kedvezett,
Ha szépen vezetett,
Meg ne örülj, - 
Fortuna szekerén okosan ülj.

Jó kedve s kereke egyaránt jár;
Forgandó, változó, ma kinccsel vár:
Holnap lenyomorít,
És megint boldogít,
Elhigyed bár, -
Jó kedve s kereke egyaránt jár.

Érdemre nem tekint, szemtelen vak;
Kire ma vont aranyt, holnap szürt rak,
Tudják, kik táborát,
Lakták és udvarát,
Sok nagyurnak; -
Érdemre nem tekint, szemtelen vak.

Hol édes jó anyád, hol mostohád;
Dolgáról senkinek számot nem ád.
Megbecsül, megaláz,
Magasztal, legyaláz,
Bút hoz reád;
Hol édes jó anyád, hol mostohád.

Jó barátok
- Francziából. -

Mint a dinnye, szint’ olyanok
Mostan időn a barátok:
Ötvenet kell bennek szelnünk,
Miglen vagy egy jót lelhetünk.

Pásztor-versenygés
Thyrsis, Menalkas, Mopsus.

Egy mohos kősziklán két kecskés leüle,
bEljebb a sürüben más pásztor fütyüle.
Hallják és nézgélik, végre megismérik;
Jőnek ki s közelebb, mind a ketten kérik.
Kijött, Menalkas volt, igen híres sipos,
Tiszta pásztorgyermek, kondor hajú, fitos.
Megszólitja Thyrsis.
THYRSIS.
Ne vond meg magadat;
Hadd halljuk, jó pásztor! Kedves szép szavadat.
Minap a vár alján legelvén, vájkáltam,
Reménységem kívül egy kupát találtam.
A Mérisnek szántam; de már, úgy fogadom,
Mondd el énekedet, csak tenéked adom.
MENALK.
Kezdem: szép a tavasz, a tavaszt szeretem;
A hol kedvem tartja, ágyamat vethetem.
Kibújik a földből Vesta kis cselédje,
Utánok az eperj, a nympják ebédje.
Öltözik az erdő;virágokon járok,
A zöld mezőségnek bársonyán sétálok.
A kies szellőcskék gyengén lengedeznek.
A tiszta patakok nyersen csergedeznek.
Gyöngyöt fal a nyájam, hizik, szaporodik;
Vígan vagyok magam, szívem nem aggódik.
Merre járok, kelek, madárkák repdeznek,
Fölöttem, előttem énekkel kedveznek.
THYR.
Mint az eresztett méz, oly édes éneked;
Azért a szép kupát méltán elevheted.
Nem rossz az ajándék, ha jól megvizsgálod,
A szép tavaszt itt is ime feltalálod.
Bokrosodik az ág, hant, liget változik.
Sok nemes virággal hegy, völgy illatozik.
Játszik, hever a nyáj és egymást nézgéli,
Pásztor és ebek közt napját bátran éli
A kecskés-gyermekek karikát futtatnak.
Sokféle játékkal magok közt mulatnak -
Még több szép van rajta, feltalálod, vendég!
Kedves énekedért íme az ajándék.
MOPSUS
Hadd, nyissam már én is torkomat és számat,
Nem kérek érette sem kupát, sem vámat:
„Szépen bőg a tehén, mikor borját híja,
Mekeg a víg kecske, mikor annyát szíja.”
THYR.
Fald beljebb sípodat, ha nem tudsz szebbeket!
Paraszt Koridontól tanultad ezeket.
Tiszta Heliconnal Hippocrene vize
Isméretlen nálad, vagy nem tetszik ize.
MOPSUS.
Mikor ezt hallották a nymphák, nevettek,
Koszorút, bokrétát utánam vetettek:
A fába metszették szép emlékezetre;
Valamit, nem tom mit, mondtak végezetre…
THYR.
Azt, hogy mocskos versed disztelen magába”.
Nem illik a Musák kényes udvarába…
Hasad a dél; menjünk, kiki ő dolgára.
Mopse! Béküljünk meg szépen utoljára.

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Báró Amade László (1703-1764)

    Szül. 1703-ban. A hadi pályán ezredes, végre kir. kam. Tanácsnok 1764-ig, midőn Csallóközben végezte életét. – Amade saját korának legkedveltebb lantosa volt. Kiadásai: „Buzgó szívnek énekes fohászkodási” (Bécs 1755); továbbá: „Várkonyi b. Amade László versei”, (Pest. 1836.)

Katona-dal*
- Röviditve. -

A szép fényes katonának
Arany, gyöngy élete,
Csillog villog minden felől
Jó vitéz fegyvere.
Szép élet! Víg élet!
Soha jobb nem lehet:
Hopp, hát jőjön katonának,
Illyent ki szeret.

Szikrát üt a paripája,
Nagy városon nézik,
Hogy jó lovas, és vitéz is,
Mindenütt dicsérik:
Szép élet! Víg élet! Stb.

Koczkáz, kártyás sátor alatt,
Pipa a szájában;
Markotányos, háta megett
Nem szolgál híjában:
Szép élet! Víg élet! Stb.

Mint tűz meggyúlt pipájában,
Ugy ég a szerelme:
Ellenségen és sziveken
Vagyon győzedelme:
Szép élet! Víg élet! Stb.

Menjünk azért seregesen!
Tartsuk meg hazánkat!
Vérrel, bérrel oltalmazzuk
Szent szent koronánkat!
Szép élet! Víz élet! Stb.

Ne gondoljunk a sirással,
Sem a pityergéssel!
Üljünk lóra, költözködjünk
A több vitézekkel.
Szép élet! Víg élet! Stb.

Isten hozzád, apám, anyám,
Én édes szerelmem!
Húgom, bátyám, sógor, komám
Avvagy jertek velem.
Szép élet! Víg élet! Stb.

Kérelem
- Töredék. -

Ne nevess,
Meg ne vess,
Hanem egyszer már szeress.
Tettem méltó érdemeket,
Tűrtem halálos sebeket:
Ne nevess,
Meg ne vess.
Hanem egyszer már szeress.

Légy hív, 
Légy hív. -
De hív titkos szív.
Tudod, kaján az irígység,
Több a rossz, mint jó emberség:
Légy hív,
Légy hív -
De hív titkos szív!

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Gróf Kohári István (1649-1731)

 

    Szül. 1649-ben. Már tizenkét éves korában honti főispán, majd füleki várparancsnok. Tököli hadai ostrom alá vevén eme várt, az áruló őrség Kohárit kiadta Tökölinek, ki őt a munkácsi várba záratta. Sok szenvedések után visszanyerte szabadságát, s a dunáninneni hadak vezérévé neveztetett. Mint ilyen jelent meg 1687-ben Egernél, hol egy török golyó karját sodorta el. Elaggva, a nyilvános pályáról csábrági várába vonult, hol 1731-ben múlt ki. – Költői műveinek öt kötetét, 1720-ban kezdte közrebocsátani.

Példás vadkert*
- Röviditve. -

Ez úton sétálva mentem a vadkertben,
Volt sok szarvas melyben, egynehány seregben,
Sétáltak falkástúl dámvadak egy völgyben,
S járt a nyúl és róka ott levő ligetben,
    Melynek mély árkában vala bérekesztve
Külömb csoportonként a farkas és medve,
S nyalta maga talpát a medve bömbölve,
Futosott a farkas ordítva s ügetve.
    Igen szép volt nézni nyúl bogdácsolását,
A ravasz rókának fürkésző járását,
Szelid dámvadaknak együtt sétálását,
És a szarvasoknak sebes nyargalását.
    Láttam ugyanottan abban az árokban
Tigrist a párduczczal lenni barátságban;
De egy nagy vadbika éppen akkortájban
Volt az oroszlánnal erős bajvivásban.
    Szörnyü vala nézni miként viaskodtak,
Egymással küzködve vértajtékot fujtak,
S noha ugyan olykor egymástól elváltak,
De megint sebessen együvé rohantak.
    Bikát az oroszlán meggyőzte elvégre,
Mihelyen pediglen lecsapá a földre,
Azonnal mindjárást mene tőle félre
És tapoda földön heverő testére.
    Ugyan természete minden oroszlánnak,
S ő természetéel ékesült vadaknak:
Ha valamit egyszer a földre lecsapnak,
Földön hevertében arra nem tapodnak.
    E vadakat nézve, elmém elgondolta
Azok természetét, s tekintve vizsgálta,
Tulajdonságokat forgatta s átlátta,
S igen álmélkodva felette csudálta.
    Mert a fene vadak együvé férkeznek
S ő nemök-félével nem is ellenkeznek;
Megalkusznak szépen s egyességben élnek,
Tőrt pediglen soha egymásnak nem vetnek.
    De ember emberrel tartja bajvivását,
Sokszor is öldökli barátját és társát,
s ha végbeviheti földre lecsapását,
Nem sokszor követi oroszlán szokását.

(* Handb. d. ung. Poes. I.)

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Báró Liszti László (1628-1662)

    Liszti életkörülményeinek adatai csak töredékesen jutottak időnkre. A költészetre Zrinyi műveinek hatásán buzdult fel. – Összes művei két kötetben (1653.) jelentek meg. Tartalmak: 1. „A mohácsi veszedelem” eposz XIII. énekben. 2. „An agy vezérek és királyok emlékezte”, négyes rimekben.  3. „A szerencse állhatatlanságáról”, tanköltem. 4. Két ének: "Bold. Anyánkról s  a magyar czimerről.”

A mohácsi veszedelem VIII. Énekéből.
- Nemzeti könyvt. 1853. -

Az ütközet előtt, egy héttel az előtt(1)
Juta magyar táborhoz
Horvátországi bán; dicsérhetem méltán,
Hogy siete királyhoz,
A ki serénységgel, s jeles vitézséggel
Bizott maga hadához,.

Szép rendelt sereggel, s hadi készülettel
Háromezer lovagja
Tigris- s párduczbőrös, karvasos s fegyveres
Vérrel festett zászlója;
Öszveválogatott háromezer számot
Bizvást tette gyalogja.

Bánfi János s Tahi, pogányt ki kardra hí,
Mellette a seregben:
Lovok nekik rárók(2) s sebes szárnyon járók,
Tündöklének fegyverben;
Szemökből vitézség s kinéz a merészség,
Éles tőr a kezekben.

Horvátország szeme, s mindenek értelme
Bátorságukban vagyon
Isten után ebben, s játszó szerencsében
Ő reménységek vagyon;
Egész horvátságot, kicsinyt és mind nagot
Ezek biztatják nagyon
Semmit ne féljenek, csak emberkedjenek
Karjok ereje Isten!
Eleitül fogva velünk volt, e tudva
Hegyen, völgyön és réten:
Mostan is nem h ágy el bizzunk benne; mivel
Jelen is leszen itten.

Ezentúl kezünkben adja majd elünkben,
S pogányt prédává tészi;
Kinek bátorságát s minden okosságát
Szemlátomást elvészi;
Mint egy ragadományt vagy port, kit a szél hányt,
Majdan semmivé tészi.

Többen is jövének, urak érkezének
Tóth- s Horvátországból is;
Hogy vitézek voltak, s többször is próbáltak,
Tetszett személyekből is.
Vitézségben éltek, kik bánnal érkeztek,
Meglátszott csak ebből is.

A zágrábi püspök, mint csillagos üstök(3)
Szép hadával eljuta;
Seregég mustrálva s jó lován forgódva,
Király szintén találta;
Pogányt rájok jőni s az nap próbát tenni
Mert minden fő gondolta.
Az erdődi Péter, ki volt vitéz ember,
Vélek együtt érkezék;
Sokat látott, hallott, s nagy próbákon aggott,
Mert kétszáz lovassal s vitéz hadi Márssal
Táborban beérkezék.

Fegyverderék s pánczél, a kikben van aczél,
Csaknem mindeniken volt,
Farkasbőr soksága s lovaknak jósága
Alattok látható volt;
Mint villám, úgy fordult, mustrára ha tódult,
Éles tőr kezükben volt.

Mars iskolájában s Bellona hadában
Mivel vastag(4) emberek,
Hercules módjára gerjedtek haragra,
Kétélű a fegyverek;
Már sok török vérben hiztak, csak mezőben
Sokat próbáltak ezek.

Sisak a fejekben s paizs a kezekben,
Fénylik kecse(5) hátokon,
Vérben uszó szabja (lesz töröknek gondja!)
Vagyon az oldalokon;
Sasszárny süvegekben s bátorság szivekben,
Igy repülnek lovokon.

(1) A hosszabb sorok középrimekkel is.
(2) Ráró – gyors röpülésü madár (avis ex genere falconum. Moln. Alb.). Régibb költőinknél a hősök lovainak gyakori epithetona; ma is sürü használt neve a lovaknak.
(3) Ezüstök.
(4) Erős, izmos.)
(5) Kecs hadiköpeny, kaczagány. Gyöngyösinél is: „Vörös skárlát kecsét függesztett vállára.”

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.