Lévay József (1825-1918): Az Arany-szoba

 

Művét örök idők útján folytatja a végzet,
Évek sora kergetve egymástól rohan
Fénynek, hatalomnak sírt ás az enyészet
Nem hal meg a költő, nem halt meg Arany!
Szelleme fenröptét gyönyörködve nézzük,
Borongó alakját meg visszaidézzük.

Jól esik, mikor az ismerős vidékre
Messze világból a vándor hazatér
Borostyánnal, melyet örökzöld füzérbe
Font neki az élet, a nyílt csatatér.
S bölcsőjét is,melyben ringatta szerénység,
Megaranyozza az érdem és dicsőség.

Im dalunk fiát a hű magyar Szalonta
Haló porába is el nem feledé
Im édes anyai kebelére vonta
S hirdeti büszkén, hogy Arany az övé.
Jöszte fiam, úgymond végy szállást közöttünk,
testvéri szerettet csókjába fürösztünk.

Neki tömjénfüst és ünnepi zaj nem kell,
Nem kell menedékül fényes palota,
Vágyai nem szálltak fent a fellegekkel,
Gyönge hiúság nem sarkalta oda:
Szülőföldjén kívánt csak egy fecskafalat,
Hogy rejtve pihenjen a költő ez alatt.

Most nem óhajt többé parányi lelket sem,
Ő és kis családja csendlakta helyét;
Kertet se, hol maga vessen, ültetgessen,
Hová el-el várná múzsája kegyét:
Egy szoba enyhébe vonul ma nyugodtan,
Életének számos földi tárgya ott van.

Ott minden apróság egy-egy drága emlék,
melyen szeme csüggött,melyhez keze ért:
Lelkéből egy parány tán rajtok lebeg még
És lángol örökké eszményeiért.
A ki megérinti, vagy merengve nézi:
Bűbájos hatalom igézetét érzi.

Mert isteni lantján ihletetten zengve
Összhangba fűződött a báj s az erő,
Mélység és magasság, érzelem és eszme
Egyszerű fenségben éghez emelő…
Honi göröngyből kelt dúsgazdag vetése,
Nemzete szívéből minden érverése.

S ah mi szép, hogy ép’ itt nyílik számára lak:
Itt egy régi erőd biztos kebelén!
Illenek hozzá az ódon tömör falak
Ős magyar alföldön, róna mezején.
Itt a hősök lelke mind fölkél előtte,
Kiknek alakjait emlékébe szőtte.

Sőt nemcsak a hősök, régi dicső árnyak,
Azok is szívének édes felei,
Kik a földön immár senkire se várnak,
Őket a túlvilág együtt öleli.
Mert hiszen egymástól a sír meg nem fosztá,
Éjjeli órákban ide gyűlnek hozzá.

S a „Csonkatornyot” már hűú kegyelet óvja,
Benne oltárt is amúzsáknak emel;
„Vércse, bagoly nem lesz örökös lakója”,
Köve rovátékit gyom nem veri föl,
Vihar elkerüli, idő megkíméli,
Zimankós multjáért szebb napjait éli.

Örök tüzű csillag tündöklik felette,
Mely messze lövelli sugárözönét,
Pusztai vándor ha útját erre vette,
Lelkesedik, buzdul, rávetve szemét.
A költőre gondol édes ámulatban,
Kinek hamva távol, de szelleme itt van.

Vagy nem! Ne csupán itt, e szák néma lakban,
Nagyobb az a szellem, nem fér az el itt.
Fuvalljon mindenütt köztünk száz alakban
S osztogassa bőven drága kincseit.
Lantja koszorúját bár mind ide hozzák,
De lakása legyen egész Magyarország!

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 36. szám, 1899. szept. 3.

Oláh Gábor (1881-1942): A gyáva

 
(Jutalmazott pályamunka.)

Gyermek volt még, midőn a mester,
Ki titkokat fürkészni restel,
Csak ami szemnek, kéznek él:
Azokról olvas, ír, regél -
Érdemmel büszke mestere
Fejébe ily hitet vere:

„Ez a világ, a föld, az ég
Bizony azért teremteték,
Hogy fussa meg rövid futását
Előkészitve önbukását.
Mert minden év, minden nap, óra
Egy-egy hang amaz altatóba,
Mely ezt a létező világot
Örök álomba ringatandja,
S az emberben lobogó lángot
A semmiségnek általadja.
Mit tudni azt: mi lesz a vég? -
Ha gyertyánk is elaluvék:
Előre tudjuk, el mi oltja?
Hogy tudnók hát, összeomolta
Miképen lesz a mindenségnek?- 
Sötét az útja minden végnek!
- Ki tudja, hogy erős gerendánk
A padlásról mikor szakad ránk?
Ki tudja, hogy a háztető
Nem lesz-e végső befedő?
Ki tudja: szentegyházunk tornya
Mikor szakit szét, ránk omolva?
Ki tudja, hogy kútágasunk
Miatt is nyugton alhatunk?
Ki tudja: az ágyunk felett
Felfüggesztett nagy képeket
A sors titkos lehelete
Mikor szórja fejünkre le
Oly végzetes czélozgatással,
Hogy ott halunk szörnyü halállal?
Ki tudja: egy botlás nem-e
Bús végzetünk egyik neme?
Ki tudja: egy korty viz, avagy bor,
Mely torkunkon lezakatol:
Nem volt-e végső italunk? -
Kaczagástól is meghalunk,
Ha a sors épen úgy akarja!
Sírba vihet a bánat karja.
Az égiháború villáma -
A csolnakázó tó hulláma -
A gőzös, mely röpít haza -
Egy vállunkon czipelt kasza -
Egy szeg, amelybe toppanunk -
Egy kés, amellyel kappanunk
Kemény fejét hősen levágtuk -
Kitört fog, mellyel csontját rágtuk -
Testünkön egy kis pattanás -
Fülünkbe ágyú pikkanás
Egy vágtató lovas szekér -
Alvás közben egy csepp egér
Mely véletlen a szánkba fut -
Fedelen kávás puszta kút -
Játékközben egy czifa labda -
Tiltot helyen egy róka csapda -
Egy toll, egy fűszál, egy levél -
Bizonnyal mondom én hiszem,
Ha Sors urunknak kedve kél:
Mind, mind a sírba hajt, viszen! -
Azért fiacskám úgy vigyázz,
Ha kelsz,  ha fekszel, mégy vagy állsz:
Földön, vízen utótalál
A rettentő kezű Halál!”

Hallgatta mindezt a gyerek -
Sokat nem értett meg belőle;
De egytől már is megremeg:
Úton-útfélen temetője
Irtózatos sötét nagy szája
Halált, halált rivall reája!
Elméje termő talaján
gyökeret vert e tudomány,
Mely nem hall, nem lát, csak – gyanít,
És mégis hiszen valamit!
Egyet hiszen: mit szemek látnak,
Bérelt szolgája a halálnak!

És nőtt a gyermek: nőtt vele
A kétkedés szörnyű vallása.
Feje csak avval volt tele:
Hogy amit láthat, azt se lássa!
Ábrándozó volt, alvajáró,
Mit sem tudott a más bajáról,
Magába szállt, magának élt,
Minden gyanús előtte… félt…
Ha rezzent a falevele:
A teste megrezzent bele.
Ha néha a settenkedő
Sötét éj valahol elérte:
Rémgondolat rajzott fejébe’
S futott mint a futó idő.
Ilyenkor őrült képzelése
Vad szinekkel festett elébe
Leírhatatlan szörnyeket,
Amiktől úgy félt, rettegett,
Hogy homlokát hideg verejték
Cseppjei gyöngyözőre verték.

Ha ment az utczán, leste-várta:
Mikor zuhan egy ház le rája?
Ha a templom mellett haladt,
Csak nézte a komor falat,
S úgy tetszett néki, mintha a
Sugár torony megingana
És dőlne, dőlne ő reá - -
Ilyenkor egyet jajdított,
Lábát nyaka közé kapá
S mint a bolond futott, futott!
Veszett futtában egy szekér
Oldalvást ép utjába tér,
Nagy csengve-bongva hajt utána
A bősz halál szörnyű futárja.
Agyában a rémület és
Szívig nyilaló kétkedés
Zavarja egymást egyre jobban,
Orditva fut, mignem ledobban -
szemét behúnyva lesi-várja,
Mikor suhint halál kaszája?…
Szörnyű kinjában végre hallja,
Hogy vész el a szekér morajja.
S mint a ki a halál elő-
Pitarjából most tére meg:
Kifogy inából az erő,
Még a hajszála is remeg -
S mint a félig élő-halott
Nagy vánszorogva baktatott
Tovább.

Ment a mezőre ki
A hűvös szél használt neki.
Szivéből a félszet kiverte,
Lassabban hánykolódott lelke.
Ment a szántóföldek között -
Egyszerre csak nagyot sikoltott:
Egy arató kaszája volt ott
S véletlen abba ütközött.
Mint akit a mérges kígyó
Épen sziven mart: sápad el,
Rohanna mérföldekig- óh
De lába ott gyökeret ver.
Szemének megtörött világa
Alig-alig vet fényt elébe,
Az útat csak gondolva látja,
Ezer színt vált merevült képe.
Megindúl – megy – rebegve mászva,
Estére ér be udvarára.

Ledől az ágyra megpihenni,
Az álmok országába menni.
Addig boldog az életünk,
Amig INNEN kitérhetünk
Néhány órára álmodozni,
S AMONNAN rózsalánczot hozni.
Eme világra, hogy vele
Meglánczoljuk az örömöt,
Mely vélünk szerződést kötött,
Hogy lenne szívünk istene. -
Félálmodóba’ felriad,
Ütött az óra: amiatt.
Ablakán át a hold sugára
Besüt szobája négy falára;
Nagy, rámás kép függ a falon,
Kiczifrázva oly gazdagon,
Hogy kétszer annyi, mintha volna
A rámája csak puszta forma.
Meglátja… jaj – ha most az a
Nehéz kép szegje tán laza -
S véletlenül lehull fejére!…
Egy perczre meghűl minden vére,
Majd fogvaczogva lepedőt
Kerít nyakába és leül
Egy székre az ablak előtt
Bámulva lélekzet nélkül.
Tekintete a gerendára
Esik rémítő nagy bajára -
Keresztül villan bús agyán:
Ez a ház még reá szakad!
No ucczu hát, vesd el magad!
Rohan ki, hogy a kaczagány
Szárnyak gyanánt lebeg körötte -
Futtába’ lábát majd kitörte.

Az udvaron tiblábol egyre,
Nagyot lép, mintha menne hegyre.
Az égre néz, a földre nem -
Előtte minden lyuk verem.
Megy -mendegél, egyszer csak a
Kútágas áll merőn előtte,
A holdvilágos éjszaka
Rémítő fényt áraszt körötte.
És látja tisztán, biztoson:
Derékba ketté hogy törik!
Agyonütné! – de eloson,
Bár térdei egymást verik.
Siet, siet ki a határra!
Ott balszerencse úgy se várja.
Az éj olyan szép, olyan enyhe,
A zöld mezőnek nincsen szennye -
Milyen dicső egy gondolat:
Meghálni kint az ég alatt4
Fehér leplét teríti le,
Maga is elterül vele.
Nagyot zökken, amint levágja,
A föld göröngyén kényes háta.
De nem sajg teste, mert a lélek
Azt mondja: itt cseppet se félek!
Itt a tető rám nem szakad -
Azért te hús, meghúzd magad!
De háta mégis csak sajog,
Fájdalmában a csillagok
Úgy tánczolnak ott fent az égen,
Hogy szeme káprázik belé -
Fölkelne s azt morogja: még nem!
Az álom húzza lefelé.
De mennél jobban húzza: háta
A bajt annál jobban nem állja.
Feltápászkodik, hogy mi a,
Mi nem hagyá aludnia?
Seregek ura a magasban!
Alatta páros hideg vas van,
Mely általfutja a mezőt -
Melyen prüszkölő szörnyeteg
Vágtat, hogy a föld is remeg -
Ez nem hagyá aludni őt!
Fejébe ront egy szörnyű gondolat:
Ha most keresztül gázol a vonat…
Álmodba’ halsz meg, árva lélek,
Tetemed összerágja féreg!

Tovább…! Tovább…! Úgy képézeli:
Körülte reémmel van teli
A föld, az ég, a levegő,
Azok között úgy lebeg ő,
Mint háborgó vízen a csolnak,
Kinek számára nincsen holnap!
Utközben leplét egy bokor
Elkapja tőle-  megvadúl -
Utána csörtet a pokol!
Hajszolják irgalmatlanul!
Hajrá! – minden fűszál, levél
Az örök halálról beszél! -
Lábát kivérzi kő, göröngy,
Nyomába’ hull kétféle gyöngy,
Egyik pi ros, másik fehér -
Mindkettő ezrekkel felér!
Szemfehére vérbe biborúl,
Reá homályos ködlepel borúl,
A szája habzik – vért lehel,
Vadúl zihál a szűk kebel -
Hörgése sokszor megszakad -
Ingére vér s tajték tapad…
Már lankad őrült ereje,
Forogni kezd a föld vele,
Még hall, de nem lát, agya zúg,
Liheg olyanformát: hazug!…
Elébe egy folyó kerül,
Keskeny híd rajta átterül -
Vakultan rárohan – de jaj!
Egy holtan született kaczaj
Kitör még ajkán – azután hanyatt 
A vizbe omlik - -  még egy pillanat:
Ölükbe kapják a szilaj habok…
- Szánva tekintnek le a csillagok.
*
A „bölcs” tanitót, Bencze mestert
- Ki titkokat fürkészni restelt -
Egy zivataros, bús napon
Leomló ház zúzta agyon.

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 36. szám, 1899. szept. 3.

Diószeghy Mór (1857-1907): Sokszor nagyon nehéz…

Sokszor nagyon nehéz az élet,
Utunk sivár pusztára téved.
Nincs egy forrás a sivatagba’,
Sem egy árnyék, mi enyhet adna,
Az éj leszáll s nem gyúl ki csillag,
Nincs balzsamja emésztő kínnak.

Éles rögön érzik a lábad,
Minden nap meghal egy-egy vágyad,
A köny már kiapadt szemedből,
Biztató szó embertől nem jő.
Lelked sajog, kétségtől tépve
S remegve nézel fel az égre.

S azután vége lesz a MÁNAK,
A temetőn egy sírt megásnak,
s ott mindennek örökre vége!
Hát ez az élet reménysége?
Küzdő ember jutalmát várja
S jutalma ott a ronda sárba’?

Nem. Nem csalhat meg édes álmunk,
Éj után virradatot várunk.
Ne mondjátok balga mesének,
E hittel könnyebb lesz az élet.
Igy nem olyan sötét az éjjel…
Ezt a hitet ne tépd hát széjjel.

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 35. szám, 1899. aug. 27.

Jókai Mór (1825-1904): Petőfi-keresők*

Elhallgata régen a lanton a húr;
Megfogta a rozsda a kardot;
Nem zeng sem a dal, sem a véres aczél;
Sziv elfeledé, elhorda a szél:
Álom vala ez csak, reggelig tartott,
Fű tudja: miért zöldebb a mezőn
Egy folton, amelyre a vér húllt?
A hagyomány tudakozza Homérrul
Azt, hol született s ahol elholt.
Oh halva bizonnyal a dalnok.

Itt látta az egyik a földre leesni;
Ott szólt vele más a csatában:
Sírjához a utfélen búcsúra járnak,
Másutt meg visszakerültire várnak:
Itt él, ott holt hire támad,
Meg-megjelen! S nyomtalan úgy elenyész;
Népajk szövi róla regéit;
Itt vérnyoma; - lábnyoma ott! Halld,
Ő volt, ki e dalt zenge itt,
Oh halva bizonnyal a dalnok.

Élhetne-e hangtalan így? Lehetett-e?
Zajtalan végig élni a múltat?
Hallgathat-e az, ki a gyáva türelmet
Még boldogabb években se tanulta?
Ki bátran előljárt rémtelenül,
Az bújt a sötétbe a rémek elül
S arczot, alakot, ha csérélt is,
Egy dal bizonyítana felőle,
Az szólna világra, hogy él-e?
Oh halva bizonnyal a dalnok.

Csirát vert a földbül az eltemetett mag;
A régi szabadság ága fakad;
Minden, mi halott, föltámad ez évben;
Csak tégedet hágy-e az új kor a mélyben,
Csak te maradsz-e halva magad?
Oh élve ha volnál, büszke dalodtól
Lángra lobogna a két haza most.
Hallgatsz. Bizonyítja halálodat ez.
Hű keresőd sirodra tapos.
Oh halva bizonnyal a dalnok!

(* A Petőfi-ünnep alkalmából megjelent Petőfi-emléklap érdekes közleményei közül közöljük e mutatványt.)

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 34. szám, 1899. aug. 20.

Arany és Petőfi barátsága

 

    A nemes és igaz barátságnak sok lélekemelő példája ismeretes az emberiség történetében. Hányszor volt már boldogító érzések, nemes cselekedetek, fényes erények szülője, táplálója e viszony, mely az ember földi életének legnagyobb kincsei közé tartozik. S ha egy-egy nemes baráti kapcsolat látványa jóleső érzést kelt minden lélekben, mennyivel inkább érdekes és kedves az olyan, mely azonkívül, hogy tisztaságával és önzetlenségével két nagy embert boldogított; amellett, hogy fényes például s új erények kútfejéül szolgált: nemzeti irodalmunknak is áldásos forrásává, költészetünknek is kincsesházává lett.
    Arany Jánosnak, a legnagyobb magyar elbeszélő költőnek és Petőfi Sándornak, a legnagyobb magyar lantos költőnek rövid, de avartalan és példás barátsága az, melyről ifjú olvasóimnak mesélni fogok.
    Nem egyetlen irodalmi barátság ez a művelt nemzetek történetében. Sok hasonlónak emléke maradt fönn, mióta az irodalom az emberi művelődésnek hatalmas tényezőjévé lett. Csak a francia Racine-t és Boileau-t említem a XVII. századból, Schillert és Goethe-t, a német irodalom két óriását a XVIII. századból. Byron és Shelley angol költőket századunk elejéről, hogy néhány nevezetesebb példát állítsak olvasóim szemei elé. Mindezek a híres barátságok irodalmi összeköttetések útján jöttek létre. Rokonlelkek, rokontehetségek találkozása volt az mindannyiszor az irodalom mezején, kiket aztán rokonérzéseik együtt is tartottak.
    Schillernek és Goethe-nek barátsága hasonlított is némelyest Arany és Petőfiéhez: épp oly nagy volt a jelentősége a német nemzet költészetében, mint a két magyar költő barátságáé minálunk: mint ahogy Arany és Petőfi baráti frigye alkota meg a magyar költészet legszebb és legdicsőbb korszakát, úgy köszönheti a német irodalom legnagyobb virágzását Schiller és Goethe egyesülésének. És a két német költő barátsága mégis kevésbé vonzó kép, mint ami két poétánk barátságáé. Isten tudja miért, amaz csak ragyogó,pompás, fényes, de hideg, fölmelegedni nem tudó, - míg Arany és Petőfi baráti viszonya, amily csodásan keletkezik, amily egyszerre pattan ki, olyan meleg, benső, igaz, őszinte és zavartalan!
    Úgy esett, hogy Arany megírta első remekművét, a Toldi-t. Az ismeretlenség homályából ragyogott elé egyszerre ez a fényes nap, onnan került ez a gyönyörű költői elbeszélés, mely mellett azóta, hogy Arany János félszázad előtt megírta, mindnyájan – kik ma élünk – felnőttünk s melyen gyönyörködve tanultunk ízlést mindnyájan.
    Akkor volt ez, 1847-ben, mikor Petőfi, már költői pályájának delelőjéhez jutott, hosszú, küzdelmes évek után kivívta hírnevét s diadalra vitte a népies költészet lírai ágát a magyar irodalomban; akkor történt, hogy a népköltészet szelleme, melynek győzelme Petőfi álmainak legszebbike volt, érvényre jutott a magyar irodalom legtekintélyesebb fórumai előtt is. 1846. február 8-kán a Kisfaludy-Társaság, a magyar költőknek ez a fényes, elsőrangú gyülekezete pályadíjat tűzött ki egy verese elbeszélésre, melynek hőse a nép ajkán élő történeti személy, formája és szelleme pedig népies legyen. Többen is pályáztak a díjra, a nyertes azonban az ismeretlen nevű Arany János lett – Toldi-jával. Arany János akkoriban jegyző volt Nagyszalontán s minden égre törő szándék nélkül, csak úgy kedvtelésből verselgetett. Volt neki egy jó barátja, Szilágyi István, ki bár Mármaros-Szigeten lakott, itt-ott meglátogatta Aranyt. Csak ez ismerte Arany költői kísérleteit s ez buzdította arra is, hogy a Toldi-t megírja. S íme, mikor a Társaság 1847. elején a beérkezett tizenhárom pályamű közül a Toldi-t, mint „a magyar irodalom egyik legszebb díszét” kiemelte, mikor pár hónap múlva nyomtatásban is kijött a költemény s az egész nemzet gyönyörködött szépségeiben, - Arany János híre-neve egyszerre nagy lett az országban. Amit Petőfi lángoló lelke csak évek hosszú munkájával tudott kivívni, azt a szerény, csöndes, szürke nótárius egy csapásra megteremtette: maga is híressé lett s a népies költészet egy ágát is diadalra vezette. Megvolt  immár Petőfinek, a lírikusnak párja: Arany, az epikus.
    S a két hírnévre jutott nép-fia, a rokon mezőkön járó két dalnok ne vonzódott volna egymáshoz?
    A Toldi sikeréből azonban nemcsak Arany költői hírneve virágzott ki, nemcsak a magyar epikai költészet új napja derült fel az irodalom egén: Aranynak és Petőfinek rájuk és az irodalomra nézve is jelentős barátsága szintén a Toldi-nak köszöni keletkezését. Petőfi ugyanis hírét vette a Toldi sikerének s bár nagyon büszke ember volt, ki nem könnyen melegedett föl – s azért sokan tartották róla, hogy más poétákat lenéz – mégis még kéziratban elkérte Arany János Toldi-ját 1847. február 4-én. Ez a nap volt barátságuk születése napja. Petőfi, kit a pályakérdésben annak idején föltétlenül kitűzött népies szellem vonzott a Toldi-hoz, még aznap el is olvasta a költeményt s rögtön levéllel kereste föl az ismeretlen nagyszalontai jegyzőt, kiről egyebet sem tudott, mint nevét, állását, s hogy ő a Toldi szerzője. De Petőfinek ez elég volt, hogy verset írjon Aranyhoz s egy áradozó levelet intézzen hozzá, melyben – bármilyen rövid is az – Petőfinek lángoló lelke benne van egészen, benne a győzelem mámora, melyet Petőfi a népköltészet diadala fölött érez: 

                        „Pest, február 4. 1847.

Üdvezlem Önt, Ma olvastam Toldi-t, ma írtam e verset, s még ma el is küldöm. Az Életképek-ben ki fog ugyan  jőni, de én minél hamarabb akarom Önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadatatást, melyet műve költött bennem. Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata,ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártirkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek.
    Írjon Ön nekem, ha nem fogja restellni; írjon magáról, akármit, mindent, hány éves, nőtlen-e vagy házas, szőke-e vagy barna, magas-e vagy alacsony… minden érdekelni fog. Isten Önnel, Isten Önnel. Ab invisis őszinte barátja

Petőfi Sándor

ARANY JÁNOSHOZ

„Toldi” irójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre!…
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.

Ha hozzád ér lelkem s meg talál égetni:
Nem tehetek róla, te gyujtottad úgy fel!
Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?

Ki és mi vagy? Hogy így tűzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki.
Más csak levelenként kapja a borostyánt,
s neked rögtön egész koszorút kell adni.

Ki volt tanitód? Hol jártál iskolába?
Hogy lantod oly mesterkezekkel pengeted.
Az iskolába nem tanulni, hiába,
Ilyet… a természet tanított tégedet.

Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű 
De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
Melynek csengése a rónákon keresztül
Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
Hullatja keblének mennyei mannáját.
A szegény nép! Olyan felhős láthatára,
s felhők közt kék eget csak néha napján lát.

Nagy fáradalmait ha nem enyhíti más,
Enyhítsük mi költők, daloljunk számára,
Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy édes álom a kemény nyoszolyára!

Ezen gondolatok elmém környékezték,
Midőn a költői szent hegyre jövék fel.
Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,
Folytasd te, barátom, teljes dicsőséged!

    Arany öröme, boldogsága végtelen volt. Azonnal válaszolt Petőfinek levelére – kár, hogy ez a levele elveszett! – s költeménnyel is felelt a költői üdvözletre. Mindkettőben elmondta, hogy a pályadíjon, a dicsőségen kívül Toldi-ja legfényesebb sikerét, legnagyobb jutalmát Petőfi barátságában találja.

Válasz
PETŐFI SÁNDORNAK

Zavarva lelkem, mint a bomlott czimbalom:
Örül a szívem és mégis sajog belé,
Hányja-veti a hab: mért e nagy jutalom?
Petőfi-t barátul még sem érdemelé.

Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve…
Szerencse, isteni jó szerencse nékem!
Máskép szerény művem vetém vala tűzbe:
Mert hogyan lett volna nyerni reménységem?

És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér
Majd elhomályosít, midőn felém ragyog:
De hát a ráadás!… Lelkem lelkéig ér,
Hogy drága jobb kezed osztályosa vagyok.

S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon kell magát ajakimon dala.

Akartam köréből el-kivándorolni:
Jött a sors kereke s az útfélre vágott,
s midőn visszafelé bujdokolnék, holmi
Tüske közől szedtem egynehány virágot.

Jöttek a bú-gondok úti czimborának,
Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen,
Én koszorut fűztem, ők hamiskodának,
Eltépték füzérem fél elkészültében.

Végre kincset leltem: házi boldogságot,
Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni;
És az Iza partján ama hű barátot...*
Nem is mertem volna többet reményleni.

Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba,
Éget és világít lelkemben leveled:
Ó mondd meg nevemmel, ha fölkeres Tompa,
Mily igen szeretlek téged s őt is veled.

    Íme, a két nagy szellem baráti viszonyának első tanújelei, a két rokonlélek első érintkezései, melyek művészi formát keresve mutatják, hogy nem közönséges lelkek egyesüléséről, frigyéről van szó! Íme mint pattant ki ez a barátság – inkább mint bármely másik – tisztán irodalmi érintkezésből!
    S ezzel megindult a két költő levelezése, mely Petőfinek legközelebbi levelével 1847. febr. 23-án egyszerre meleggé, bensővé, bizalmassá lett s azonnal a magyar irodalomba nézve sok tekintetben érdekes kérdéseket ölelve föl, Petőfi haláláig sűrű, állandó és szakadatlan maradt.
    Arany János és Petőfi Sándor levelezése, mely 1847. február 4-ike és 1849. július 11-ie között 62 levélre terjed, fontosságra nézve hasonló Schillernek és Geothe-nek sok száz levélre rúgó levelezéséhez. Mindaz, ami két költ lelkét betölti vagy foglalkoztatja, barátságuk egész képe, családjuk története 1847-ben és a szabadságharc éveiben, életviszonyaik, irodalmi eszméik és érdekeik, s különösen a magyar népies költészetre vonatkozó gondolataik, terveik mind benne vannak levelezésükben s valóban megbecsülhetetlenné teszik ez elsárgult lapokat, melyekre az egymástól többnyire távollevő két jó barát lelkét lehelte egymás számára.    
    Érdekes olvasmány e levelek mindegyike, melyek csak akkor szünetelnek néha-néha, mikor a két költő rövid időre meg-meglátogatja egymást. Ha figyelemmel olvassuk őket, valóban meghat bennünket az, hogy az első levelek lassú, nyugodt hangját, terjedelmességét s az inkább irodalmi kérdéseket a haza sorsának rosszra fordultával a későbbi levelekben lassankint izgatott hangulat, sietős rövidség s  politikai és egyéb napi kérdések váltják föl, úgy, hogy a két nagy lélek tükörképe a levelekben végtelen változatokat mutat föl. Ebből a szempontból e levelezés a két költő jellemrajzára s barátságuk történetére nézve szerfölött becsesnek bizonyul.
    A két költő azonban állandó levelezésükön kívül személyesen is érintkezett s költői kapcsolatokban is állott egymással. Petőfi 1847. júliusában meglátogatta Arany Jánost Nagyszalontán. Csak úgy váratlanul toppant be hozza s június 1-től 10-dikéig boldog együttlétben feledhetetlen napokat töltött Arany családi körében. Csak úgy repültek a percek, az órák, a napok Petőfi ottléte alatt. Sokat beszélgettek műveikről, terveikről, irányukról. Arany a János vitéz-t dicsérte a maga komoly, meggondolt ítéletével, Petőfi pedig lelkesedve szavalgatott Aranynak a Toldi-ból, mintha ez nem ismerte volna. S a boldog napok örömében részt vett Aranynak kisded családja is. Mikor Petőfi váratlanul betoppant Aranyékhoz, a költőt nem is találta otthon, csak Aranyné foglalatoskodott a ház előtt s mekkora volt a jó asszony öröme, mikor kitűnt, hogy az ismeretlen idegen: Petőfi, kit Aranyék mindaddig csak híréből ismertek, - Petőfi, a haza nagy költője, s férje jó barátja. A gyermekek is hamarosan megszerették Petőfit, ki mesét mondott a „szőke Julis”-nak s „Arany Lacinak”, úgy hogy nem is akarták Petőfit többé elereszteni. Petőfi az Uti levelek-ben azt írja e kedves napokról: „Életem legszebb napjai közé sorozom e hetet, melyet itt töltöttem, új barátom családi körében. Egyfelől a komoly vidámságú családapa, másfelől a vidám komolyságú családanya s előttünk a két fecsegő virgonc gyermek, egy szőke leányka s egy barna kisfiú… ilyen koszorú övezi szívemet, és boldog vagyok; csak az fáj, hogy a napokban már elhagyom, el kell hagynom őket, kiket annyira szeretek, mintha ikertestvéreim volnának.” S mikor végre mégis el kellett válni a a kedves családi körtől, s elhagyván aranyt, Szatmárban egy ideig mit sem hallott barátjáról, akkor írta azt a híres költői levelét Arany Jánoshoz, mely az enyelgő tréfa hangján indulva a legmagasztosabb ódai föllendüléssel végződik s melyet talán a magyar költészet legszebb költői levelének nevezhetünk.
    Mikor aztán Petőfi ugyanazon esztendő szeptemberében feleségül vette szíve választottját, Szendrei Júliát, legelső utainak egyike ismét csak kebelbeli jó barátjához, Aranyhoz, vezette, kit október végén feleségével együtt meglátogatott s november első napjaiban is nála maradt Ebben az időben Arany Jánosnál írta emlékül azt a korai halálát előrelátó sejtelmes szép költeményét, mely méltó párja e tekintetben a Szeptember végén írt híres elégiának. 1848 decemberében Aranyék látogatták meg Petőfiéket Debrecenben s a két jó barát újra átadta magát a viszontlátás rég nem érzett örömeinek; majd mikor Petőfiék később Pestre költöztek, Arany János ott is meglátogatta költő barátját. Nem csekély szeretet volt az, mely olyan nagy távolságok s az akkori silány közlekedési eszközök mellett, még a háborús napok veszedelmei közepette is oly gyakran összevonzotta, összevezérelte őket! S mennyi lelkesedés, mennyi öröm, mennyi eszme születhetett meg lelkökben e szeretetteljes baráti érintkezések alatt! Már leveleik is, melyeket ez időben váltanak, tele vannak munkák vázolásával, tervezgetésekkel, gondolatokkal, eszmékkel, egymás buzdításával, - hát még mennyi áldás, mennyi haszon háramlott költészetünkre személyes érintkezéseikből!
    Már Arany föltűnése 1847-ben megtermette Petőfiben a népies költészet triumvirátusának eszméjét s már 1847. február 23-ikán Aranyhoz intézett második levelében említi Tompa-Arany-Petőfi tervezett költői frigyét, melyet azután, mint a népies költői elv képviselőinek egyesülését az Életképek c. szépirodalmi lapban érvényesíteni akart. Ez volt Petőfi legkedvesebb eszméje, melynek Aranyt is, Tompát is megnyerte s melynek kivitele fölött különösen Arannyal azokat tanácskozott. Ez volt egyúttal az a nagy eszmekör is, mely – évek múltán – a magyar költészet történetében ma már általánosan ismert fölvirágzásnak megteremtőjévé lett.
    Eközben a két költő családjainak barátsága is mind melegebbé vált, mind szorosabbra fűződött. Petőfiné igaz bizalommal vonzódott Aranynéhoz  s az idősebb, tapasztaltabb Aranyné szíve egész jóságával szerette, becézte a fiatal asszonyt; a családok komaságot fogadtak egymásnak s Petőfi 1848. december 15-ikén valóban értesíti barátját, hogy fia született, Zoltán, s hogy keresztapja s keresztanyja „valami Arany János és Arany Jánosné.”
    1848. vége felé azonban, éppen, mikor Petőfi családi fészke új, kicsiny lakót kapott, a napok mindig mozgalmasabbak lettek a szabadságharc bús esélyei között, s sötét felhők vonultak a két barát egére. Arany igaz barátságát Petőfihez legszebben bizonyította ez időben az, hogy nemcsak hazája sorsa aggasztotta, hanem azoké is, kiket szeretett, kik szívéhez nőttek: Petőfiért, ki a harc hevébe vetette magát, folytonos aggodalmakat állt ki, melyek eleinte humoros levelekben, de később mind komolyabbra váló sorokban jutottak kifejezésre. Petőfi is érezte a válság komolyra fordultát; mintha sejtette volna sorsát és családjáét, mely magára fog maradni: mielőtt Erdélybe indult a harcmezőre, Aranyt kérte meg, hogy vegye magához az ő kis családját; s Petőfiné némi késés után 1849. február végén kis fiával együtt csakugyan Aranyékhoz érkezett s májusig ott is maradt. Így szerette egymást a két dalnok s így vonzódtak egymáshoz családjaik is. A szabadságharc vége felé azonban Arany is, Petőfi is hányatott életnek lettek részeseivé; majd Debrecenben, majd Pesten voltak s csak mikor az orosz szövetség ténnyé vált, akkor ment Arany haza Szalontára; Petőfi pedig először Berénybe, majd Váradra ment s onnan Erdélybe sietett – meghalni.
    Petőfi írta az első levelet Aranynak s ő írta az  utolsó is Mezőberényből, 1849. július 11-ikén; ezzel vége szakadt a levelezésnek, mely mindkettőjüknek s a magyar irodalomnak is egyik legdrágább kincse volt. Elváltak örökre egymástól azok, akik úgy megértették és oly nagyon szerették egymást. A szabadságharc lezajlott s a haza nagy veszteségén kívül Aranynak még egy fájdalmas bús vesztesége volt, - Petőfi eltűnt! Ez volt az egyetlen fájdalom, melyet Petőfi Aranynak okozott, de ez a seb sohasem gyógyult be többé!
    Arany Petőfiben lelkének jobb felét vesztette el, mert csüggeteg percei közt nem egyszer biztatóra, vigasztalóra lelt Petőfiben; szerették, istápolták egymást; s ha Arany áldozatokat hozott is Petőfi kedvéért, ez utóbbi sem szűnt meg soha hálás, szerető szívvel viszonozni Arany érzéseit. A szerény, félénkebb Arany néhány műve számára ő keresett kiadót, terveire befolyást gyakorolt s Petőfi barátja iránti csodálatának méltó kifejezését találta meg, mikor Homér - Arany Jánosnak nevezte őt. „Természetök sok ellenkező vonása – úgymond Arany László –, az egyiknek vérmes, heves, nyughatatlan s gyakran erőszakos, a másiknak szelíd, magába vonuló, szerény jelleme, úgy látszik – mint két kerék egybevágó fogai – jól illettek egymáshoz. Még csak össze sem zördültek soha, pedig ezt Petőfiről kevés írótársával szemben mondhatni el.” Barátságuk állandósága ilyen körülmények között főképpen Arany nagy szellemének, önérzetes szerénységének, költői öntudatának s nemes jellemének fényes bizonyítéka. Arany szívesen elismerte Petőfi vezérségét, nézeteinek alárendelte a magáéit s önzetlen áldozatra kész barát maradt mindvégig. Költészetük éppen úgy kiegészítette egymást, mint jellemük; a csak 30 éves korában fellépő Arany ifjúságát – mint Gyulai Pál mondja – szépen pótolta Petőfi költészete s a 26 éves korában eltűnt Petőfi hiányzó férfikorának költését az Aranyéban lelhetjük föl.
    A szép ábrándnak, a baráti érzésnek azonban Petőfi halála nem tudta egészen végét szakítani. „Arany az ő hálás lelkének egész melegével árasztotta el barátját míg élt, eltűnése után pedig alakját s barátságuk emlékét eszményi fénykörrel vonta be.” Sokszor gondolt merengéseiben korán elhunyt ifjú barátjára, ki gyakran fölkeresi őt álmaiban, s költeményei, melyek később Petőfi emlékével foglalkoztak, a rajongás meleg szeretetét sugározták. Míg Petőfi életében Arany alig, csak egyszer kereste föl barátját egyenesen hozzá intézett költeménnyel s inkább Petőfi költészetét gazdagítják e baráti érzés nyilvánulásai (Arany Jánoshoz, Arany Jánosnál, Levl Arany JÁnosnak, Arany Lacinak), - a dalnok halála után Arany gyakran intézte az elköltözötthöz síró lelke bús szavát. Költeményei között ötöt is találunk,melyekkel e szent emléknek áldoz s melyek mély fájdalmáról tanúskodnak: az Emléklapra című költeményben Petőfi nejét vigasztalta; a Honvéd özvegye, fájdalmas szemrehányás volt Petőfi neje ellen, ki nem tudott Petőfi özvegye maradni, hanem újra férjhez ment; a Lantos c. költeményben pedig még barátjának életben létét hitte. A sajgó fájdalom, melyet Arany barátja eltűnésének első éveiben érzett s mely több fájdalmas költemény írására ragadta, később enyhülést talált, de egészen meg nem szűnt soha. – 1851-ben is, 1855-ben is föl-fölmerült a hű barát képe s Arany Emlények c. alatt néhány gyönyörű elégikus dalt írt Petőfi emlékezetére. 1879-ben pedig, Harminc év múlva, ódai lendülettel énekelte meg újra az eltűnt barát apotheosisát, kinek gyors elmúlása fölött megnyugodni még akkor sem tudott.
    Ezeken a költeményeken kívül Aranynak még sok más versében is  kél egy-egy sóhaj az elveszett jó barát után (Letészem a lantot, Névnapi gondolatok, Egressy Gáborhoz, A dalnok búja, Plevna), - sőt saját munkáiban is észrevesz néha egy-egy erősebb vonást, melyet Petőfi körülte lengő szellemének tulajdonít:

Gyakran, ha az ég behunyta már szemét
Gyakran érzem lobogni szellemét.

Szobámba leng az a nyílt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyű lépteit,
És önfeledve ajkam szól: te itt?…

S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von.

„Övé! Kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé.”

És áldom azt a láthatlan kezet…
Múlass velem soká, szelid emlékezet!

    Így ismerte el Arany költő barátjának mély hatását a maga lelkére és költészetére!
    Mindebből láthatjuk tehát, hogy a két költő barátsága túlélte a sírt, s bár Petőfire korai halált mért a végzet, Arany pedig folytatta élte útjait s csak mint aggastyán, dicsősége tetőpontján fejezte be életét, - mégis egész életén át hű maradt ifjúkora nemes barátjának édes emlékéhez. Még élete utolsó hetében, szenvedései közepette is sokat gondolt Petőfire s bár beteg volt, 1882. október 15-én mégis szeretett volna elmenni Petőfi szobrának leleplezésére. Mindjobban súlyosodó betegsége azonban megakadályozta őt s egy hét múlva, 1882. október 22-én ő is elköltözött az élők sorából, hogy újra egyesüljön barátjával, kitől oly sokáig el volt szakítva.
    Csak ekkor szakadt vége igazán annak a nemes frigynek, mely a két költő életében, sőt még Petőfi halála után is oly áldásos hatással volt a magyar irodalom fölvirágzására; ekkor vált érezhetővé igazán, hogy Arany és Petőfi szoros, egyetértő, igaz barátságának nagy része volt a népies nemzeti költészet megteremtésében.
    Ha azonban frigyüknek e földön vége szakadt is s testük a haza áldott földében porlad: lelkeik bizonyára ölelkeztek a túlvilágban s máig is együtt ünneplik szellemüknek fényes diadalát.

(* Szilágyi István, Mármaros Szigeten.)

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 33-34. szám, 1899. aug. 13., 20.

Oláh Gábor (1881-1942): A költő

Rég ott cziczázik az utczák porában
Pillangót kerget a mezőn javában,
Torzképeket fest a házak falára,
Homokból áll reménye büszke vára,
Gyakran meginti büntető szülője -
Ki sejti még, hogy majd mi lesz belőle?

A kínos vágyak ébresztő koboldja,
A könyv, szeméről a fátyolt leoldja,
Mely egy tündérvilágot zárt előle,
S hogy azt elérje, kap szilaj erőre!
A gyermekálmok szétrebbenve szállnak,
Megcsendül édes neve a hazának
És a magyar szó drága hangja mellett
Születnek lelkében merész sejtelmek,
Már érzi, tudja, hogy szabadnak szülték!
- Ki tudja ám, a hús meddig feszül még?

Szilaj erőtől duzzad teste, lelke,
Az eget tartja büszkén átölelve.
Zúghat fölötte ítélet viharja,
Nagy lelke mély tavát fel nem kavarja.
És mégis néha titkos szenvedélyek
Lebbentik fodrát áttetsző vizének,
De elsimul mint a kifáradt tenger,
s a lélek önmagában így mereng el.
A szív mosolyg a lélek hánykodásán,
Mint szende nő felindult férfi-társán…
Az ifjú sejti: mily fenséges útja,
És kettőzött önbizalommal futja.
Körülte zúg, zajong a nagy világ,
Egy kis szív rejtekébe vaj’ ki lát?

A megváltók harczának áradatja
A férfikorba lépőt elragadja,
Töviskoszorút fonnak a fejére,
Verejtékével együtt csorg a vére.
És ostorozza szégyen, rút gyalázat,
Hogy szikla lelke is reszketve lázad;
De jön királyi trónján az örök hit
S a lélek folytatja magasztos röptit.
Vonaglik a porlandó földi sátor,
de nagy lakója küzd! A szellem bátor!
Fölötte leng reménye lobogója,
A csüggedőt sarkalja, védi, óvja.
Tövisre fekszik lázas éjszakákon,
S rózsákat fest elé a csalfa álom.
Elringatózik egy nagy gondolatban:
„Költő vagyok. Lelkem a népnek adtam.”

… Halványodik már a lélek világa,
Lehúllt a szívnek  mindenik virága.
És a remény drága zöld koszorúja
Elsárgult… foszlik, hogyha szellő fúja.
Leroskad a test nagy teher alatt,
Vér jelzi útját, merre elhaladt.
Sötét a tájék. Ott nyugatra várja
a megváltók gyászos Kálváriája.
A megvetés korbácsa sebzi vállát,
Gúny tépdesi tisztes fehér szakálát,
A rágalom arczába köp, - morogja
Feszítsd meg-ét milljók éhes torokja.
Ő kínhalál keresztjén ezt sóhajtja:
„Elvégeztetett inden…” és lehajtja
Tövistől sebzett fejét, mindörökre!
Csak vére cseppent még a földi rögre.
*
És eljött a feltámadás órája.
A fényes lelket Isten trónja várja.
Angyali kar hozsánnát zeng elébe,
Örvendve látja a mennyország népe.
S a költészet édes szavú tündére
Csillagkoszorút tesz dicső fejére!
-    -    -    -    -    -    -    -
És lent a nép mellét vervén siratja,
Lakóját a sír vissza mégsem adja!

Forrás: Tanulók Lapja 6. évad, 33. szám, 1899. aug. 13.

Ábrányi Emil (1850-1920): Petőfi

Sok szép, jeles dal van ma is, hiszem.
De hozzá méltót nem mond senkisem.
Mert mind fáradtak, hidegek vagyunk
Ő hozzá képest, a ki maga volt
A lobogó tűz! A ki minden hangját
Szívéből vette, a mikor dalolt!

Rengő kalász azóta is terem,
Azóta is van napfény, szerelem,
Azóta is száll fecske és darú,
A rónaság hozzánk se mostoha…
De a ki őket úgy szeresse és úgy
Daloljon róluk – nem lesz több soha!

A hogy tavasszal csillog minden ág,
S rázatlanul omlik a sok virág,
Mint fényes zápor, színes havazás,
A mint a szél a fák közt át-fuvall:
Aképen hullt isteni könnyűséggel
Költészetének fájáról a dal.

Hajnalt-köszöntő friss pacsirta-szó,
Halk estharang, pusztákon bujdosó,
Sötét borúval szálló förgeteg,
Melyből tüzes villámok hullanak:
Ha ős-erővel mindez dalba csengne,
Hozzá méltó dal ez lehetne csak!

S ha minden rabláncz és börtön-torony,
Hol vértanúk senyvedtek egykoron,
Minden szabadság, a mi földön él,
És minden zsarnok-gyűlölő harag
Elkezdene hozsannát énekelni:
Hozzá méltó dal ez lehetne csak!
*
Ki az, a ki hamvát sirva összeszedte?
Senki! Tán az Isten, ő maga temette.
El sem is temette – föl vitte magának:
Szabadság, szerelem kettős csillagának.

Ifjan halt. De látjuk: naggyá lenni ráért.
Költő volt. Szeretett. S meghalt a hazáért.

Ám előbb a lelkét égő szenvedéllyel
Millió szegény közt osztogatta széjjel.

Gazdaggá így tette az egész világot,
s aztán az öröklét ormaira hágott.

Tisztán olvadt át a halhatatlanságba.
Csupa lélek volt! Por nem maradt utána!

Hol a teste? Nincsen! Hol a lelke? Itt van.
Itt van, ó magyar nép, legszebb dalaidban!

Hol a sírja? Sehol! – Hol a dicsősége?
Az egész világon! S nem lesz soha vége!

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 32. szám, 1899. aug. 6.

Petőfi haláláról*

    Számlálva a napokat, melyek mind-mind közelebb visznek síromhoz, pár sorban megemlékezem én is az 1848/49. évekről, a dicső szabadságharcról, melyben mint tüzértiszt magam is részt vettem.
    Éppen ötven éve már, hogy a magyar függetlenségi harc lánglelkű dalnoka: Petőfi Sándor, a fehéregyházi ütközetben elesett.
    Az ütközet, melyet az ellenség, „segesvári csatá”-nak nevezett s melyet a magyar történet „fehéregyházi ütközet” név alatt fog örökké emlegetni, reggeli 6 órakor kezdődött s állhatatos szerencsével folyt délután 5 óráig.
    Bem tábornok, ki 2800 emberével és 8 ágyújával a jobb szárnyon Fehéregyház falura támaszkodott, az én felügyeletem alatt erős ágyúzást indíttatott Ivin nevű orosz alezredes csapata ellen, s míg az javában folyt, a balszárny ismét támadásokat tett a Küküllő völgyében.
    Lüders, az orosz főhadvezér, Bem tábornok haderejének kicsiny voltából ítélve s a támadási helyen mindössze is csak tüntetést vélvén, személyesen a balszárnyra: Maros-Vásárhely felé sietett, hogy a hiedelme szerint onnan előnyomulandó főseregünknek útját állja. S valóban erről kellett volna Kemény Farkas seregének érkeznie ki Tordánál egy napot késett.
    Petőfi Sándor őrnagy, ki előtte való nap Székely-Keresztúron hált, kocsin jött át Új-Székelyről, hol főhadiszállásunk volt s Héjjasfalvánál érte utol a magyar csapatot.
    Fehéregyháza felső végén 8 órakos mutatkozott az orosz lelőhad, melyet, ha jól emlékszem, Skariatin orosz tábornagy vezetett. Részünkről az első lövés egy hatfontos ágyúból történt, melyet egy tüzéremtől Bem tábornok maga vett el, maga irányozott és mely lövés Skariatint lovastól együtt földre terítette. Erre iszonyú golyózápor, roham és öldöklés keletkezett, melyben derék honvédeink egy ingre vetkőzve küzdöttek.
    Petőfi Sándort saját szemeimmel láttam éppen Bem tábornok mellett, ki az orosz lovasságot már harmadik ízben ostromolta Mindketten oly helyen állottak ekkor, mely leginkább ki volt téve a nagy tömegben előtörő orosz lovasság rohamának.
    Nekünk ebben a zűrzavarban egy távolabb eső hely lett kijelölve a tartózkodásra. Egyszerre csak Bem hozzám kiáltott, hogy nem láttam-e Petőfit? E kérdésre már nem tudtam feleletet adni, mivel egy golyó ugyane percben földre terített.
    Később az ideiglenesen fölállított sátorkórházban hallottam Lengyel József ezredorvostól hogy ő a Fejéregyházán alul elfolyó patak hídján, mely előtt Bem tüzéreimmel az orosz lovasságot lövette, látta PetőfitPETŐFI. Ugyanott beszélte Bem kíséretéből gróf Haller is, ki szintén sebet kapott, hogy Petőfit az ágyúfedezet közelében látta, a Kossuth- és Mátyás-huszárok közt. Egy Szabó nevű súlyosan sebesült tiszttársamtól, ki Petőfinek jó pajtása volt s ki rövid idő múlva még ott a sátorkórházban kiszenvedett, hallottam, hogy ő látta, amidőn Petőfit a kozákok körülfogták s egy segesvári polgár a mellén pikával ütött mély sebet.
    Báró Heydte-nek, ki az ellenség részéről a halottakat takaríttatta, a Fehéregyháza felső felén éjszakról lefutó patak partjára ásott közös sírba hányt 234 halott között megakadt a szeme egy hegyes szakállú és bajuszú ifjún, ki úrnagyi rangot viselt, s kinek mellén pikával ejtett mély seb tátongott.
    Megemlékezem még Lüders tábornok főhadvezérről, ki Maros-Vásárhelytt Kemény seregét hiába várván, délután Fehéregyháza felé visszafordult, új ütegeket, friss csapatokat vegyített a harcba, s végre Fehéregyházából Bem vitéz honvédeit kiverte. Mindamellett maroknyi seregünk Lüders 12 ezer embere és 32 ágyúja ellen esti 10 óráig tartotta magát, mígnem az orosz lovasság Bem jobb szárnyát, tartalék huszárjait, majd gyalogságát is megtörte, miközben az üldözésre kelt uhlánusok és kozákok nagy mészárlást vittek végbe a holdvilágos éjjelen.
    Bemet a kozákok körme közül az óriás erejű Zeyk Domokos, a fürge Daczó József és a híres Makra Albert vágta ki, kik őt véde, hárman tizennyolc orosz dzsidást vágtak le. (Zeyk Domokos aztán maga is e csata áldozata lett.).
    Így a fehéregyházi ütközet, mely Skariatin halálával kezdődött s Petőfivel ért véget, meg lőn ugyan bosszulva, de nem pótolta a lánglelkű költ őrhelyét azóta senki, s mi élő bajtársak ma is hangoztatjuk, hogy Petőfit nem adtuk volna – az összes tábornokokért!…

Pataky József

(* Ezt az adalékot a „Vasárnapi Ujság” számára Mező-Kaszonyból Kóródy Zoltán úr küldte be, kihez az eredeti kézirat 1894-ben került.)

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 31. szám, 1899. júl. 30.

Székely rege Petőfiről

    A székelyek között számos poétikus rege száll szájról-szájra Petőfiről, a segesvári csatatér nagy halottjáról. E regék közül összegyűjtött most néhányat Péterfi Tamás. A füzetből érdemesnek tartjuk a következő Torockó-vidéki regét közölni:
    Egyszer egy sötét zivataros éjszakán vendége érkezett az öreg molnárnak ott lenn a „Székelykő” aljában. Kopogtattak az ajtón, de ő nem adott választ. Kopogtattak másodszor is, de ő megint nem adott választ. Harmadszor is kopogtattak az ajtón és valaki bekiáltott hozzá!
- Nyisson ajtót édesapám!
    Az öreg molnár csak hallgatózott előbb, mert nagyon félt a rabló oláhoktól, kik elpusztították volt Enyed és Abrudbányán még a kisgyermekeket is.
- Nyisson ajtót édesapám! – szólt hangosabban másodszor.
    De az öreg molnár még akkor is félt beengedni. Hanem közelébb húzódott az ajtóhoz, hogy a hangját megismerje bizonyosan.
- Nyisson ajtót édesapám én vagyok a fia, Manasse! Egy haldokló honvédtisztet hoztam!
    Az öreg molnár többé nem kételkedett. Mert tudta, hogy olyan jólelkű, aki sebesültet hoz, az csak a fia lehet. Meggyújtotta elébb a faggyúgyertyát. Aztán kinyitotta az ajtót, hogy kivilágítson az udvarra.
    Ott állott a fia honvédruhában, fölfegyverkezve és a felhőszakadástól csurom víz vala, de azért el nem engedte a ló kantárszárát, melynek hátán köpenyével letakarva egy ember feküdt.
- Segítsen levenni édesapám. Azt hiszem, már meg van halva. Segesvártól hozom. Elveszett minden… A muszka győzött!…
    Az öreg molnár csöndesen mormogta imáját, mialatt feloldozta a honvédtiszt kötelékeit. Oda kellett kötözni a paripa hátára, hogy le ne forduljon a nyeregből. Az oldalán vérfoltok látszottak. Meg volt sebesülve, s a vére még folydogált csendesen. Az öreg molnár legelőbb a sebesült tiszt szívében tartotta a fülét. Majd leemelték a paripáról
    Még élt.
    Ketten fogták, mert a paripa, mintha tudta volna – meg sem mozdult azalatt. Nem jajgatott, nem sziszegett a sebesült, csak az arca volt olyan nagyon halovány. Hosszú  haja ráborult a sápadt arcra, s az öreg molnár minduntalan hátrasimította.
    Bevitték a malomházba.
    A faggyúgyertya azalatt a küszöbről terjesztette kísérteties, sárga világát a működőkre, kívül pedig pokoli sötétség feküdt az udvarra, hogy megborzongott tőle, aki látta.
    Búsan nyerített a paripa, mintha csak gazdájától akarna búcsút venni s odafordította okos szemeit a sebesült tiszt felé s mikor már bevitték, még azután is mindig az ajtóra nézett és nyerített. Talán azt akarta megtudni, hogy él-e, vagy meghalt.
    A sebesült tiszt nem válaszolt. Nemcsak ajkai, de szempillái sem mozogtak. Úgy nézett ki, mint egy halott.
    Gyorsa lehúztak róla mindenféle ruházatot. Nem kell tiszti ruha a haldoklónak. Majd a gyógyításhoz láttak serényen.
    Öreg volt a molnár és sok jó tapasztalattal bírt. Mint öreg, magános embernek, ki messze lakott a falutól, be volt rendezve a kamrája nemcsak ételneműekkel, hanem gyógyító hatású jó füvekkel, virágokkal.    
    Manassét elküldte a paripa ellátásához, hogy ne éhezzen szegény állat.
    Aztán, hogy visszatért, megmosták a sebesültet tiszta, hideg vízzel. Bekötötte az öreg molnár a sebeket, s lefektették egy fehér lepedővel beterített ágyra.
    És a vén molnár nem kérdezte, hogy kicsoda? Csak ápolta, kötözgette a sebeit, borogatta a lázas beteget és virrasztott mellette hosszú éjszakákon. Manassé a fia rövid ideig maradt otthon. Nehogy megtudják a faluban az érkezését, - még azon az éjjelen elhagyta a malomházat. Megtisztította a sebesült tiszt ruháit. Magára vette és visszasietett a táborba az éj sötét homálya védelme alatt s a paripának nem sok ideje volt pihenni, mert azon nyargalt el Segesvár irányába. Az öreg molnár csak három hét múlva hallotta meg az első szót a beteg ajkáról. Azt kérdezte,  hogy hol vagyon? Elmondotta arra az öreg molnár az esetet. Azt is, hogy a fia nem jött vissza, pedig a harc lezajlott, mert három hét múlt el a látogatás óta.
    A beteg tiszt szomorúan hallgatta, de nem hitte, hogy három hétig nem tudott a világról. Megitta a meleg tejet és mikor a párnáról föl akart emelkedni, újra visszaesett. Nem bírta a gyöngeség miatt a fejét sem. Könnyes szemekkel ismét elaludt, de három hónapig tartott a második álma. Azalatt minden nap meleg tejet öntött a szájába az öreg molnár. Ilyen csodás elgyöngülést okoz a sok vérvesztés.
    Mikor fölébredt a másik hosszú álomból, akkor az öreg molnár már úgy siratta a fiát, mint halottat. Halálhírét hozták a csatatérről. Enni és inni kért a beteg. Azután az öreg molnárt vigasztalta, hogy ne búsuljon, mert itt van ő. Fogadja fel Manassé helyett fiának! Nevezze őt Manassénak. Az öreg megkérdezte a beteg tiszt nevét, az igazi nevét, de nem emlékezett vissza. Még csak arra sem, hogy ő honvédtiszt volt. Hiába mondogatta az öreg, hogy nagyrangú tiszt volt, mikor idekerült. A ifjú éppen semmire sem emlékezett. A ruháit nem mutathatta elő, mert azokat Manassé fölvette, a lovára fölült s úgy nyargal vissza Segesvár felé.
    Azután eltévedt. Sötét volt s az előre nyomult muszkák leszúrták Segesváron túl. Úgy temették el tisztruhában másnap délelőtt, s többen fölismerték a ruháról, meg a paripáról Petőfi Sándort, aki valójában az öreg molnár fia volt, Manassé. Őt temették el másnap délelőtt a muszkák, de még élt, mikor a meszes gödörbe dobták.
    Az igaz Petőfi Sándort a jó Isten csendesen,  hosszú idők után meggyógyította. Nap-nap után javult állapota egy keveset, de oly keveset, hogy tíz esztendő múlva kapta vissza emlékező tehetségét. Mikor hallotta, hogy őt Segesvárnál elesettnek tartják az emberek, hát nem szólott semmit. Nem mondotta, hogy ő az igazi Petőfi Sándor, attól félve hogyha megtudják életben lételét, akkor menekülnie kell az édes hazából, hol akkor üldöztek mindent, ami magyar, minden hazafit, ki a szabadságharcban részt vett. Inkább elhallgatta, csak ne kelljen drága hazáját kerülni távolról.
    Így vénült meg az ősz molnár mellett s nagyon sokszor meséltette el magának a sötét zivataros éjszaka eseményeit, mikor Manassé az ő tisztruhájában elhagyta az apja házát és többé nem tért vissza, mert a muszka őrök megölték.
    Egy szász ember hozta meg a hírt a temetésről, kit megbízott az üzenettel Manassé, mert az a szász ember hordotta a gödörbe e meszet – nyugágynak és szemfedőnek… Az a szász ember mondotta el azt is, hogy még élt, mikor a gödörbe dobták, de aztán belefulladt… S az öreg molnár megsimítja mindig hófehér haját, megtörli könnyes szemeit és megöleli az ő betegét, a fogadott fiát.
    Később eltűnt az öreg molnár fogadott fia. Úgy eltűnt a vidékről, hogy soha többé hírét sem hallották, s csak azután jöttek rá, hogy az nem lehetett más, mint Petőfi Sándor, a magyarok legnagyobb dalköltője.

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 31. szám, 1899. júl. 30.

Szász Károly (1829-1905): Petőfi szobrához

Daloltam én is egykor hős halálod’,
Bár gyönge hangon, szívem melegében.
Dalom ma milliók ajkára szállott,
A te ajkadra, drága magyar népem!
S ha szabadság derül reánk dalodra:
Petőfinek csak az lesz méltó szobra.

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 31. szám, 1899. júl. 30.

Petőfi

    Gloria victis! Dicsőség a legyőzötteknek! Ti győztetek, akik elestetek!
    S Tied az örök dicsőség, nemzet ébresztő költője, nép talpra-riasztó dalnoka harc előtt, bajtársuk a csatatéren, osztályosuk a halálban, közös sírban, föltámadásban, halhatatlanságban!
    Nem Petőfi dicsősége öregbítéséről, hanem a nemzetéről van szó. Szobor és ünnep már ahhoz nem tehet. Taroljon az idő körültünk mindent pusztává: Petőfi neve oly magasságban fog emelkedni Európa nagy nemzetei előtt, mint Pompeius oszlopa az afrikai sivatagon.    
    Igen, ez ünnep magasztossága onnan, hogy nem egy költő dicsőségét növeljük, a nagy szellem nagy tettei emlékét emelve örök ércből: hanem egy egész nemzet, az ezredéves magyar haza büszkesége ragyog föl a mai ünnepen, tudatában annak, hogy a művelt nyugat több ezeréves története lapjain a legtündöklőbb alakok közt a legelső sorban ott ragyog a mi Petőfi Sándorunk, aki itt halt meg, s itt áll halhatatlansága jelképében.
    Nem, nem a fiú Petőfi dicsőségének: az anyanemzetnek örömnapja ez. És lelkesült örömünket a legmagasztosabb ünneppé varázsolja a hely, hol a nagy ember szentelt emlékének áldozunk.
    Idefönn „áll egy szobor, magas hegy tetején”… s odalenn, a közel síkon halt hősi halált ő, a harc mezején…
    Nagy szellemének remeklései már bírták az ország bámuló tiszteltét. Március 15-kén a lángész és bátorság dönthetetlen erejével hatalmas alapján vetette meg függetlenségünk kivívásának, s ő a népszerűség legmagasb polcára emelkedék; boldog és istenült lehetett a Pyeridák szent berkében, a költészet és szerelem rózsaágyán; de ő, a fiatal házas, elhagyta szeretett hitvesét és eljött Erdély bércei közé harcolni a szabadságért,meghalni a hazáért.
    Az igaz, szép, nemes kultuszának szentelte éltét, és a harc riadóját maga harsantván meg: letevé örökhírszerző tollát, habozás nélkül kibontakozott a családi élet boldog öléből, hogy kezében karddal a csaták ágyúdöreje közt is vérbetűivel bizonyítsa szavainak szent igazságát, adjon példát azoknak, akiket lantjának hangjával föllelkesített.
    Mert nála a költemény nem volt hazugság, - egy volt az életével, jellemével és tetteivel, és mindez igaz volt. Azért a legnagyobb költő, mert ízről-ízre az. A szabadságharc költőjével egy volt benne a honvéd. S a költő szobrától csak arasznyira a csatatér, hol a vele elhullt dicső bajnokok emléke áll. A szabadságért meghalni nem áldozat: de ő csak e halál gondolatában élt. És ama szent föld, hol vágya teljesült, amit „gondolatában” kifejez, amit jutalmul kért, hogy megáldhassa átkos életét: „Ott essem el én!…”
    És elesett, semmivé lett, egészen elenyészett, eltűnt a hazáért és szabadságért vívott végső csatán, hogy örökké éljen mindenütt s egyetlen paránya se vesszen el soha.
    Itt, hol egy dicső élet hős halálban nyert megigazulást, a nagy Petőfi ártatlan lelke a mennyekbe szállt, az ő élete s halála fölötti ábrándozó elmélkedés az ima magasztosságára emelkedik.

*

    Nincs költő, kinél a bírálat oly egy lehetne a magasztalással, mint Petőfinél. E költőt csak a legszebb dicsénekben lehetne jellemezni. S jelleme oly egy a népével, hogy minden dicséret annak is szól. Volt világhírű dalnoka a hazának, volt a szabadságnak, volt a szerelemnek, bornak, a természetnek, családi érzésnek; kitűnő egyikben a magas képzelet, másikban a mély gondolat és érzelem, harmadikban a csillogó humor, negyedikben a sötét gúny: - de nincs több oly bánya, mint Petőfi szíve, mely minden nemes ércet és minden drágakövet megtermett maga, dúsabban, mint a többiek: s még kifogyhatatlan egy igazgyöngyben: a tiszta erkölcsi épségben. Mert Petőfi jelleme és költészete a magyar nép maga, - innen szerfeletti nagysága és örök volta.
    Ő az Alföldet – a tiszta Magyarországot –, természeti bűbáját, egyéni, önálló eredetiségét s a nép csodálatos épségét s őserényeit rögzíté meg örökre, de nem bebalzsamozó holt mesterkéltséggel, hanem költészetében élőn. És a népiességet emelte legmagasabbra; - mintha az nem is volna művészet, annyira természetes; - művészete hatalmával a népajkon élő őserejű nyelvet irodalmivá jegecesítette, hogy ragyogó kristályaiban gyönyörködjenek a nemzedékek.
    Műveinek hangja, eszméi előadása, a kedély elragadó üdesége oly tiszta, mint a tengerszem: azt hinnők, hogy fenekére látunk, de mélységébe nincs búvár, aki leszállhasson. Gondolatolvasáson töri fejét a század vége: itt mindenki tisztán olvassa a gondolatot soraiból, s az, összhangzó szépségében mindenkit magához emelve, mindig megmozgatja a nemesebb érzés húrjait. S nem a dölyf magaslatáról tekint az olvasóra. A legegyszerűbb nép fia s legbölcsebb tudós egyformán élvezi bűvös zengzete ellenállhatatlan varázsát. Olyan ő, mint a legenda csodatevő Krisztus-képe, mely minden embernél, kicsinél és nagynál, egy fővel volt nagyobb (mert az isteni ige előtt is egyformán hajolnak meg a népek milliói s fogadják meg tanítását.), - de nagyobbá a keresztfa emelte, melyet viselt életében és mélyen kiszenvedett az emberiség szent eszméiért.
    A durva önkény törpe viadorai azt hiszik, hogy kéjelegve a hatalom kegymorzsáinak osztogatásában, ők emelkedtek a dicsőség talapzatára, s a nemzeteket igába hajtva, önmagokat emelték föl és korukat tették naggyá. De azon lelki óriások, akik magukhoz, nemes lelkületök magasságához  emelnek milliókat: ezek az egyenlőség igaz apostolai!

*

    Petőfi igéi 48-ig az ó-testamentumot jelentik; 48 március 15-ikétőla magyar nemzet evangéliumát. S az első nemzetek első szellemei jöttek üdvözölve elébe. Erkölcsi épségében rejlik fensősége, ez teszi legnagyobbá Petőfi költészetét. Ebből fakadt szabadság- és honszeretete s művészete, - az oroszláni, dacos erő: védni őseink szerzeményét, a hazát. Ez a legszentebb sző előttünk. S a magyar azért imádja úgy hazáját, mert ezek az ősok alkották, ezért haltak, s ez temetőjük, - az ősök nagyságát pedig jól tudjuk, végtelen büszkék vagyunk rájuk a múltból, s ezt követeljük a jelentől. Ez erkölcsi fensőség elismert, ez lett Európa legelső népei közé a nagy múltban s képezte szilárd alapját a birodalomnak,mely Szent István koronája alá foglaltaték, s ez tette, hogy az ezredév nem az öregség jubileuma, hanem a szilárd férfiasságé.
    Petőfi jellem és élete példa nekünk, a népnek: e jellem tiszta forrás az eliszaposodott, romlott korban, hol a romlottság elvei már-már jogszabályokul hirdettetnek. Ősbecsületessége, úgyszólván szegénységi fogadalma, nélkülözései, - és eszméiért önfeláldozási készsége: az erényeket kell Petőfi szellemében ünnepelni s az ünnepléssel megőrizni. Érzése, verse, tette, jelleme ugyanaz, s nem választhatni el a költő szárnyalását a hazafi törekvéseitől, s nem képzelhetni lantját élete nélkül, mint a napot sugara nélkül. A napnak vannak homályos foltjai, lángelméknek kórjaik: nála minden ép és fény, mert minden eszményi, semmi sem salak. A földdel csak egy pont köti össze: a haza földje, de ez nála a leglélekemelőbb eszmény.
    Ő mindazért együtt harcolt, ami csak ideális; s nincs ideál, mely valaha emberszívben fészkelt, hogy az ő  szívéből elő ne zendült volna. Ezért ő a mi eszményünk, a költők eszményképe, a költők költője. Ezt nem volt képes sem a zsoltáros király, sem a caesari Róma ódaköltője, sem a keresztény lovagkor s az újabb századok dalnokai elérni: csak a modern demokrácia, a népszabadság Petőfije. Az író, aki tettekben, életben, humanizmusban nem követi: remek tollal se harcol Petőfi táborában. Aki ajkán szabadságot,nemzetet, férfias jellemet, becsületet hordva, szívében szolgai és önző. Nem híve neki!
    Félszázad alatt, - mintha egy évezrednyire távozott volna tőlünk. Vissza, Árpád seregébe. Mert az ő lelke viharzott át akkor a honfoglalók keblén. Még csak félszázadja, - és már Isten, király, s az országok bírája, a történelem szentesíti a Ti küzdelmeteket, a szent háborút, a Te tollad és kardod munkáját. Az egykori harcon ellenségünk legádázabb barátja, bármily kolosszus, erkölcsi szükségét érzé az engesztelésnek e bölcsen és szívesen, ezeréves államéletünk üdvözléseül: éjszak császárja Rákóczi kardját küldé el  a 49-iki invázióból fennmaradt népgyűlölet gordiusi csomóját kettévágni.
    Ez is az ő igazolásuk: hogy a magyar államférfiúi bölcsességnek – melyre századokon át nemcsak magunknak, hanem Európának is szüksége van –, a szabadságharc nem volt megszakítása, sőt erős kapocs a láncszemek közt. A szabadságharc vérbíború hajnalának köszönjük a béke és jog áldásos napját, - s ennek volt költője Petőfi.

*

    Oh, mily találkozás! Oh, mily találkozás!
    A szabadság leigázva mindenütt s a haza megtámadva mindenfelől, kívülről, belülről.
    „Lánc csörg minden kézen, csupán a magyar kezében cseng a kard.”
    Petőfi is magyar volt, - és a fiatal katona itt, Erdély bércei közt borult keblére az ősz vezérnek, a lengyel szabadsághősnek, Bemnek, mint szerető apa és fiú, kik nagyon rég nem látták egymást, pedig még sohase látták, és nem látták többé soha.
    A törékeny alakú költő és a roncsolt tetemű tábornok eggyéolvadt szívök mérhetlen hősies lángjában. Két villám csókolózása volt ez, melyek aztán sújtottak s elenyésztek. Osztrolenka hőse a távoli idegenből kelt át a határbérceken, hogy a nemzetszabadság nevében összeforrva a testvérrel, legdicsőségesebb vezére legyen a magyar szabadságharcnak. S az Alföld költője a bércek közt őérte zendíté meg lantját a legszebben, ez is legszebb verse volt neki, - határtalan gyöngédséggel szól a vízaknai csata után a nem rettenthető vén hősről, kit csak sebei tartottak életben s tagonkint kellett lovára ültetni. E vers minden sora forró könnyektől nedves csókokat lehel az ősz bajnok összetört tagjaira s a költő dacos szeme hűséges alázattal csügg vezére lángeszű tekintetén.

Oh Bem, vitéz vezérem
Dicső tábornokom!
Lelked nagyságát könnyes
Szemekkel bámulom!

S ha volna ember, kit mint
Istent imádanék:
Meghajlanék előtted
Térde, meghajlanék…

    Mint az argonauta  hősök, Castor és Pollux, úgy egyesültek a harcban, hogy mint csillagár ragyogjanak együtt az égen.
    Oh, mily találkozás!
    Te hoztál össze minket! Nem is tudja úgy egyesíteni a nemzet fiait senki, int Te! A testvérek, magyar és székely, érted jöttek ide, ki az alföldi síkról, hol születtél, szintén e hegyek közé jöttél – meghalni. A nagy Magyarországi levén bölcsőd, sírod a kis Erdélyi lőn, hogy e szent hamvakkal még egységesebbé tedd az egy hazát, benső kapcsa légy uniónknak a nemzeti fejedelmek földével, a Báthoryak, Bethlenek, Bocskaiak, Rákócziak birodalmával!
    Eljött hozzád a magyar, kihez így szólsz: „Talpra magyar, hí a haza!” s a székely, kihez úgy szólsz: „Nem mondom én, előre, székelyek! Előre mentek úgy is, hős fiuk!”
    Az idő bércei, a századok, amint Te írád, örökre zengeni fogják neved. Mi azt akartuk megtudni: itt, Erdély e bércei visszhangozzák-é még egy félszázadév nagy és dicső eseményeit, Bem ágyúdörgését, Petőfi tárogatóját, a magyar hősök elszánt rohanását a szabadságért, melynek azok is hasznát veszik, akik ellene voltak?
    És egymást végre átölelve kiáltjuk: „Nem igaz, hogy a magyar testvértelen!”
    A róna sasai, a magyarok, itt találják a bérci sasokat, a székelyt. De oh költő, halhatatlan, győzhetetlen véreink odafönn vannak körötted, az istenek honában. Az ős hunok járnak fönn, a havas Hargitán viharozva, a felhős Detonátán mennydörögve s a zimankós Nemere szárnyalni lezúgva. S a Te lelked is  itt lelkesít, suttogva és harsogva, kibűvölvén, édes testvéreinkké tetted az angol, francia, német Géniuszt, a magyar nemzetet pedig büszkévé műveidre, mint az angol Shakespeare-re, az olasz Dante-re, a görög Homér-ra, a német Goethe-re. És ismételhetjük, hogy a világ birodalmán a három legnagyobb szellem triumvirátusa osztozik: Shakespeare szilárd erejéé a föld, Dante mély lelkéé a tenger s a te szárnyaidé a lég, az ég, a végtelenség, a dal és szerelem és szabadság világa!
    Csak alig ötven éve a dicső 48-nak, - s oh, mily viszontlátás! A szászlakta földön állva fönn, viszontlátod ércszemeiddel Székelyföldön magasló ércalakját Bemnek, vitéz vezérednek, dicső tábornokodnak! Viszontlátod a székelyt és magyart együtt a békében, s látod a Szabadságot a magyar hazán. Többet is fogsz Te látni még! Lehetetlen, hogy az idők istene megtagadja a véreddel öntözött földtül az áldást, hogy rajta e hon minden gyermekélnek testvérisége felviruljon!
    Tekints, segesvári őrszem, Budavár felé; népfia honvéd és költő itt a határvárnál, ints üdvözletet karddal a népfia honvédnek a fényes királyi várlaknál. Az első győzelmet az képviseli Buda várfokán, az utolsó, örök diadalt Te itt, Segesvár ormán. A királyt és nemzetet őrzitek ti kelettől nyugatig, s legjobb határőr vagy Te költő, ki dicsőségünk határkövét édes, hatalmas, bűvös erőddel kiterjesztéd a világ végéig!
    Nem vagy Te lenn a földben soha; itt vagy helyeden fönn, ahonnan beszélhetsz Bemmel Aleppo felé, Rákóczival Rodostó felé és Attilával a csillagok felé! Ez a hely, ez a társaság való Neked, hol fényes homlokod körül villámok játszadoznak és lelked elmereng a téli orkánok vad süvöltözésén, - de lenn a nemzet új tavasza virul mosolyogva, viharnak feldúlhatatlanul. Majd tudod Te, mikor rántsd ki kardod és kiáltsd ég-földrázó riadással: „Talpra magyar, hí a haza!”

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 31. szám, 1899. júl. 30.

Oláh Gábor (1881-1942): A Balaton

 

I.
Tompán morajlik a tenger-fiú,
Mint a kit mostohája elhagyott,
Kárörvendő szélvészek tábora
Verdesi, vágja a szilaj habot.
Csak a nap néz le rá mosolygva, tán
A szél erőlködését neveti,
Hiába fogja üstökön: e szörny,
A Balaton, tombolva leveti.

Szabad hazának szilaj tengere,
TE a magyarnak képemása vagy!
Ha orkán zúg, ha szellő enyeleg,
Maradsz fenséges s mindörökre nagy.
Ki tudja, mily erő hajt, ösztökél,
Hogy szétszakítva nyügző lánczodat:
A porszem embert elsöpörd, temesd,
S légy végtelen hatalmú, légy szabad!

Mikor a büszke gálya áthasít,
Óh mint vonaglik mindenik tagod!
S bosszankodó játékkal ringatod
Hullámzó kebleden a csolnakot.
A gálya zsarnok, lánczot vet reád!
Alatta nyögsz búsan, keservesen -
A csolnakot ne bántsd, hitvány darázs,
Nem üt rajtad sebet szúrása sem.

… Állok a hullámverte partokon,
Nyaldossák lábam tajtékzó habok,
A mint szédülve átpillant szemem,
Önkénytelen is összeborzadok.
E végtelenség mellett érezem
Embernyi, múló, porszem létemet…
S az ember, a föld nyüzsgő bogara,
Mégis csak úr ez óriás felett!

II.
Mér háborog a Balaton?
Magamban ezt fontolgatom,
Ha beborul, ha kiderül, 
Tombol, zajong végtelenül.

Szakadatlan zúgásába
Felsírt ezrek sóhajtása.
Lassú, kínos hömpölygése
Százezerek jajnyögése.

Majd meg győztes újjongása,
Hogy a partot víjja, ássa.
Gőgös zsarnok vad parancsa,
Hogy a földet tépje, rontsa!

Tán e tenger víznek mélyén
Földalatti éjek éjén
Titán tábor víjja harczát,
S zúgó habok riadozzák 
Győzedelmét vagy kudarczát!?

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 29. szám, 1899. júl. 16.

A Csonka-torony

    Annak a régi romdarabnak restaurált képét mutatjuk be olvasóinknak, amely egy nagy költő érdemeinek köszöni azt, hogy az egész ország ismeri s hogy ócska kövei megújítva, modern külsőt kaptak.
    A szalontai csonka-torony az, mely Toldi révén lett nevezetessé. A Toldiak vára Nagyfaluban, amely a mostani Szalonta területének  egy részén lehetett, elpusztult, romjai azonban fennálltak még a XVI. század végén. Az a háromszáz vitéz hajdú, kiket Bocskai fejedelem 1606-ban az akkor a török és tatár dúlásai után teljesen puszta, elhagyott és néptelen Szalontára telepített, 1620 körül újra építette a Toldiak romba dőlt várát. Ebből az építkezésből maradt fenn tető nélküli állapotban az a hatalmas torony, melyet a nép csonka-toronynak nevezett el.
    Először Petői figyelmét ragadta meg, ki midőn 1847-ben Aranyt meglátogatta, ott időzése alatt megrajzolta a csonka-torony vázlatát is.
     Arany halála után már a következő évben kegyeletes mozgalom indult meg, melynek az volt a célja, hogy Szalontán, hol Aranyt az első költői dicsőség érte, s hova Arany úgy Kőrösről, int Pestről mindig visszavágyott, Arany-múzeumot rendezzenek be, ahol a költőre vonatkozó ereklye-tárgyakat őrizzék. ’885-ben megtörtént az első lépés. A szalontai gimnázium egyik helyiségében megnyílt az Arany-szoba, amelynek részére a költő családja Arany dolgozószobájának egész berendezését átengedte. A terv azonban az volt, hogy a csonka-torony legyen az ereklye-gyűjtemény helyisége. E célra az egybegyűlt kegyeletes adományokból megvették a csonka-tornyot az előtte álló házzal együtt, az épületeket helyreállították, hogy az ereklyéket állandóan ott helyezzék el.
    A torony három emelet magasságú s egy-egy helyen egy szoba terül el. A földszint levő helyiségbe az Arany-szobor pályázatra beérkezett szobrok mintái állanak, az első emeleten Arany dolgozószobája lesz, a második emeleten Arany emléktárgyait, kéziratait, koszorúit, munkáinak különféle kiadásait, stb. helyezik el –, a harmadik emelet pedig az ún. hajdúkori múzeum lesz. Efölött még egy zárt erkély van, honnan minden irányban gyönyörű kilátás nyílik a városra és környékére.

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 28. szám, 1899. júl. 9.

Herczeg János (19. sz.): Dal

 
Enyém a vágy, mely messze szárnyal,
A tiszta, nyájas ég enyém,
Enyém a bűvös csalogánydal,
A legcsodásabb költemény.

Enyém a mezők vadvirága,
Az édes illat, szín, a fény,
Enyém ó minden ragyogása,
És minden árnya az enyém.

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 25. szám, 1899. jún. 18.

Ábrányi Emil (1850-1920): Csatatéren*

Hah, kigyúl a vérem! Itt, ezen a téren,
Itt dörgött az ágyú, villámlott a kard!
Cézár dölyfös hadja, zsoldosok csapatja
Itt támadta bőszen a szabad magyart!
Mintha most is látnám zászlóink lengését,
Mintha most is látnám honvédek hadát,
A mint bátran, híven, mély sebbel a szíven,
Vívnak a hazáért fenséges csatát.

Reggeltől napestig állották a harczot,
S egy hatalmas sáncz volt minden férfi-mell.
A halál elfáradt a kaszabolásban,
De a haza-védők nem fáradtak el!
Hős volt valamennyi! Mert hős az lehet csak,
Akinél a jelszó: Törvény, haza, jog!
A ki haldokolva ezt sohajtja büszkén:
Felséges szabadság! Én érted halok!

Csak egy Maratonja volt a görög népnek,
Hol a perzsák száma csaknem huszszoros.
Nálunk minden harcztér egy-egy Maraton volt
S egy-egy Termopile minden hegyszoros.
Ó micsoda hadrend állott síkra itt is, 
Mámoros jükedvtől sasként vijjogók:
Vén huszárok mellet pelyhes állú ifjak,
A kiknek még ott ég az anyai csók.

Itt harczoltak vígan az egri diákok,
Vérüket harmatként itta be a hant.
Most ők adtak leczkét a kevély tanárnak,
A ki nemzetünkre korbáccsal rohant.
Százkilencből százhét fölcsapott honvédnek,
Járni a szabadság szent tanfolyamát.
Olyan érettségit tettek e diákok,
A minél dicsőbbt ezer év se lát!

Ötvenszer virult el a tavasz rózsája,
Pázsit fedi lágyan a halottakat.
De örökké nyílik, hervadást nem ismer
A vér szent rózsája, amely itt fakadt!
Nyíljon is örökké, mert megváltó  hajnalt
Mint a Grál kehelye, ez a vér vetett.
Ez a bőven omló vér volt a keresztség,
Melyből Magyarország ujjászületett.

Templom vagy, Kápolna! És az oltár benned
Ez az emlékoszlop! Jöjj hát ide nép!
Esküdjék mindenki fölemelt homlokkal,
Hogy e nyugvó hősök nyomdokába lép.
Esküdjünk mindnyájan, hogy nyomokban járunk,
Hogy a haza bennünk hű védőt talál,
Hogy visszük előre s drága nemzetünkért
Édes lesz az élet és szép a halál!

Miatyánk az égben, ki örök fenségben
Vértanúk közt trónolsz: hallgass ide ránk!
Legyen nálunk bőség, munka és dicsőség,
Boldoguljon végre a mi bús hazánk!
A hány fűszál zsendül itt e csatatéren,
Melyre napsugárként süt a diadal:
Annyi évig álljon, annyi évig éljen
Viruló hazában a szabad magyar!

(* Szavalták május 30-én a kápolnai csatatéren, az elesett honvédek emlékoszlopánál.)
Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 24. szám, 1899. jún. 11.)

Horatius (i.e. 65-ie. 8): Postumushoz

 

Postumus, Postumus, letünnek az évek,
S jaj! Sokkal gyorsabban, mint a hogy jövének:
Eljő az öregkor, ránczot vet a homlok,
Aztán a halál, s az élet összeomlott.

Eljő az, barátom! Szálljon bár az égnek
Áldozati tömjén, zengjen hálaének:
Mégsem békíted ki Pluto indulatját,
Ki a háromtestű Geryon alakját,

S Tityost hullámmal tartja körülzárva,
Átmegyünk hozzája lassan csolnakázva,
Átmegyünk mindnyájan, mind, a kik csak élünk,
Legyen közönséges, vagy királyi vérünk.

Hasztalan kerüljük rémét a csatának,
Torlódó habjait zúgó Adriának,
Hasztalan óvjuk meg testünket a széltől,
Auster fuvalmától vagy az őszi dértől,

Meg kell látnunk, a mint a Cocytus árja
Fekete hullámit ide-oda hányja,
Danaos leányi Styxből vizet mernek,
Sisyphus meg sziklát görget fel a hegynek.

Itt hagyod e földet, életed világát,
Itt szerelmes nődet, házad koronáját,
S nem kisér el semmi a másik világra,
Csak a bús cyprus jut ura sirhalmára.

És ami legjobb bort caecubi hegy termett,
mit pincze zugában hordó féltve rejtett:
Örökös issza meg búfelejtőképen,
S öntöz vele padlót széles jókedvében.

Ford.: Lakatos Andor (?1866-1940)
Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 23. szám, 1899. jún. 4.

ifj. Csiky Kálmán (1843-1905): A Memnon-szobrok

 
Állnak Egyptom síkságán a memnoni szobrok,
Büszkén néz le kövük, s ezredek óta regél;
Ott ülnek, ha a nap nyugovóra lehajlik az égről,
S ott ülnek, ha a regg hajnali fénye kiönt.

És ha a nap tüze tagjaiknak hosszan melegíté,
Megzendül rémes hanggal e pusztai szörny:
Sas felrebben, a vad fut, visszhangoznak a gúlák,
S állat, rom, pyramis félik a kő-alakot.

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 21. szám, 1899. máj. 21.

Shakespeare (1564-1616) a törvényszék előtt

    Biz az megesett. Még ha nem is Shakespeare-vel történt volna, még akkor sem volna ok tagadni. Sok nagy úr állott annak idején a bírák előtt, mikor diákkorában „léniát” vagy „plajbászt” hordott haza valamelyik szomszéd kerítéséből, vagy ha a labda a métánál tilosba hullott, s az volt a legény, aki visszaszerezte.
    Fiatalság, bolondság. Azt hiszi, hogy a kerítést nem egyébért húzták oda, mint hogy legyen mit keresztülugorni, a tilalomtáblát meg rossz tréfának tartja. Hát még ha a fiatalember lángész s méghozzá Shakespeare, akit jó cimbora, mulatni vágyás a hetedik határba is elcsábít! Persze, hogy keserves a kiábrándulás, különösen, ha a törvénybírák előtt folyik le. Pedig az is megtörtént.
    Sir Thomas Lucynek szép vadaskertje volt Stratford mellett. Beillett volna egy kis jószágnak. Vadak bőségesen voltak benne, nem úgy, mint a mai Angliában, hol importált rókák után vadász az úri társaság. Akkor még a vadászat is izgatóbb volt. Nem a Lancaster-fegyver vont csövéből lőtt a vadász a reá rohanó vadra, hanem egyszerű kovás muskétára bízta a vad, meg a saját életét. Ha a puska csütörtököt  mondott, helyt kellett állani a vadászkéssel s megbirkózni a fenevaddal.
    No de Lucy kertjében nem voltak fenevadak. Karcsú őzek, koronás szarvasok, gyorslábú rókák népesítették be az árnyas ligetet, s nagy vendégség idején harsant föl benne a vadásztrombita.
    Persze, hogy a stratfordi ifjúság álmainak tárgya volt e kert, mióta csak megvolt, s így 1585-ben is, mikor Shakespeare Vilmos volt az Avon melletti Stratford ifjúságának egyik kiváló tagja.
    Bár dolgozott egész nap, hogy kenyerét megkereshesse, azért mindig szakított magának időt a nemes sportra is.
    Egy szép napon erőt vett a társaságon a vágy, ezt követte az akarat, melynek nyomában járt a tett. Hopp! Egy ugrással túl voltak a sövényen, benn a Lucy Tamás uram vadaskertjében. Nem puskával, mert hisz hol vettek volna ők, szegény polgári ördögök puskát, hanem íjjal estek neki a kert vadjainak. Csupa öröm volt nézni, hogy űzték ők maguk, vadászkutyák híján a kert négylábú népségét. Siker is koronázta fáradságukat. Serény őz esett áldozatul Shakespeare Vilmos nyilának, midőn – egy erdőkerülő személyében feltűnt a bosszúálló igazság.
    Hiába volt minden kérés, könyörgés; a kötelességtudó kerülő bevitte Vilmost Lucy Tamáshoz, hogy mondjon rája ítéletet.
    E jelenetet ábrázolja képünk, amint a Lucy-család éppen ebéd közben, törvényt ül az elcsípett, tilosban vadászó fölött.
    Shakespeare-t gallérjánál fogva tartja a torzom-borz kerülő; Lucy Tamás és udvari papja mérges arccal tekintenek reá, kit az egész dolog nem látszik különösen megilletni. Atya karosszéke mögött áll Lucy leánya; szemlátomást érdeklődéssel tekint hol az ifjúra, hol a földön fekvő bűnjelre: az elejtett őzre.
    Lucy sokat üldöztette e csínyért Shakespeare-t, ki éppen emiatt vonult el Stratfordból Londonba. De bosszút állt Lucyn, megörökítvén őt két darabban: („Windsori víg nők”-ben mint Silányt, „IV. Henrik” II. részében mint Ferde bírót) mégpedig nem valami különösen előnyös módon.

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 20. szám, 1899. máj. 14.

Fülei Sz. Lajos (1851-1910): Bandi álma

Csiji-csaji! Kis jószágom,
Aludj, pihenj gyöngyvirágom!
Édes álom szelid árnya…
Hord el mese tarka szárnya.
Félre sirás, félre gondok!
Hallgassátok csak, mit mondok:
*
Tulipiros tulipántban
Egyszer hat szép lepkét láttam.
Megkérdeztem: ott mért vannak?
Azt felelték, hogy itt laknak.
Innen szoktak menni messze,
Tündérhonba, napkeletre.
Most is éppen abbajárnak,
Kocsit hoznak, beleszállnak.
Kocsijuk a rózsa kelyhe,
Játszi lepkét fognak bele.
Aranypóktól hámot kérnek,
Selyemszálból ostort mérnek
S rózsapiros szép hajnalon
Elindulnak mind a haton.
De eszébe jut egyiknek:
- Vigyük Bandit hetediknek.
Huppá ide, huppá oda!
S kerül bandi a sarokba.
*
Megy a lepke, mint a sugár.
Tündérlakhoz közel van már.
Vas, réz, ezüst várat látnak -
Az aranyig meg sem állnak.
De ez is nem soká várat
S elérik az arany várat.
*
Amint érkezének szép Tündérországhoz,
Megkötik a lepkét egy kis rózsaághoz.
Jönnek a tündérek, amire kiszállnak
S lelkükből örülnek a kis csapatkának,
Hát még Bandikának!

A kis látogatót vendégül átveszik,
Szép puha bársonyos levélre ráteszik
S megferesztve őtet gazdag mézharmaton
Ugy kiöltöztetik, úgy babrálnak azon,
Hogy ki se mondhatom!

Gyémántos asztalra rakják a sok étket,
Apró tündérekből hínak vendég-népet.
Bandit czeczézgetik… Megkinálják százszor;
A szomszéd teremből vig muzsika átszól,
Egész népség tánczol…

S midőn már a jókedv magas fokra hágott,
Jő a sok ajándék, minőt szem nem látott.
Játék, csecse-becse… mind-mind előrakják,
Még a lelküket is Bandikának adják -
Oly szépen kinálják.

Végre így szólt Bandi: Szép kedves Tündérek!
Megköszönök mindent, de már haza térek,
mit ér, ha itt arany eső is hullna rám,
Ha nincs itt, ki eddig gondot viselt reám
Az én kedves anyám?!
*
A fájin beszédnek mind igazat adnak.
Irognak-forognak, kocsiért szaladnak.
Hazaviszik Bandit a mama keblére,
Ki mosollyal hajlik ébredő lelkére…
S amint e szép mosolyt a kis Bandi látta:
Tündérországnál is még szebbnek találta!

Forrás: Székely-Udvarhely 4. évf. 52. szám, 1898. dec. 25.

Kertész Albert (19. sz.): Karácsonyra

 
Leszálltak angyalok a hulló csillagon,
Megfürdött a lélek, ma nagy ünnep vagyon,
Ránk derült földi menny, örömtenger mellé,
S egy fényes csillag int szent Bethlehem felé.

Ott megjelen Isten, a égnek szent fia,
Kinek szent anyja volt „Üdvöz légy Mária!”
S mit multunk távolán Proféták igértek,
Ma született ime a megváltó néktek.

Mennybéli harangok hirdetik szent danát,
A karácsony boldog kisdedek hajnalát.
Ma ragyog száz fény közt szép karácsony fájok,
Jézus galambja száll ez ünnepen rájok.

Ma zendül harsogva boldogok hymnusa,
Hogy az egész földet ez öröm átfussa.
Mindenki boldogul ez igaz hitében,
S tiszta szeretet leng most az egész népen.

Ránk derült, hogy majd a világ bűnét vegye,
S ez által a népét boldogabbá tegye.
Üdvösség foly tőle, s megtisztulás nekünk,
Isten felkentjére megnyilt szivünk, lelkünk.

Eget besugárzó boldogság derült ránk,
Álmunk beragyogva nagy a mai hálánk.
A karácsony fénye világítja lelkünk,
Örök világosság akkor jutott nékünk. -

Forrás: Székely-Udvarhely 4. évf. 52. szám, 1898. dec. 25.

Tarcsafalvi Albert (1856-1926): Karácsonykor

 
Karácsony éjjelén míg alusztok csöndben,
Fehér galambszárnyon künn angyalok járnak,
Égi zene hangja a zuzmarás ködben
Édes akkordokkal tölti be a tájat.
Libegő hópelyhek szárnyain a szélnek
Vállalnak magokra édes követséget,
S készítgetnek elé vidám örömszóra:
Megszületett a föld igaz Megváltója

Kivül az örömzaj birkózik a széllel,
Bennálmodó szivek dobbanása gyorsabb,
S nem dult arczokat fest szép pirosló vérrel
- Hiszen ha lehetne, költené a holtat -
Hanem azért van csak minden álma, láza:
Borulj ránk fényeddel szeretet világa,
Mint virág az ágra, tavasznap a földre,
Örök kikeletre, végtelen időre.

Zizzenő bokornak hull a zuzmarája,
Tudom én, tudom én nem hull az magától,
Valamelyik angyal szállott le reája
S úgy mozdulhatott meg a lábanyomától.
Jaj, ha odaszállna magas palotára,
Jaj, ha odaszállna a kunyhó fölébe,
Ha hullna a szivek fagyos zuzmarája,
S belopózkodnék a szeretet helyébe.

A sziklatetőkön havas felhő ült meg,
pelyhek tábora lepte be a rétet,
Jobb jövőről kinek reményi letüntek,
Bárcsak édes dallal fölmelengetnétek,
S kinek élte sorsán megfogant az átok,
Bárcsak körülötte tábort állanátok,
Zendülne karének hymnuszokban érte,
Jönne megváltáskép’ Jézus születése.

Hol a tavasz képét rajzolá a tél meg,
Szálljatok angyalok a ház közelébe,
Talán a szárnyatok egy érintésének
Valami gyönyörü álom les a vége.
Iczi-piczi ajkak mosolyogni kezdnek,
S a szaporán szóló csengetyü szavára
Élővirágokat kötözget a hála.

Tükörtisztaságu lelkeiknek mélyén
Tavasznapsugártól dagadó virágok,
Zsendülő korukból nagyobbakká lévén,
Könyet ne ejtsenek sohase utánok.
Sziveiknek hurját angyalujj érintse,
Hit és erény legyen föllobogó kincse,
Iy igaz, hivséges követői lesznek,
Jéusunknak, a ki ép’ most született meg.

Az örömhir szálljon lenge angyal szárnyon,
Csillagok táborán hangozzék az ének:
Ki megváltást hirdet az egész világon,
Dicsőség az egek örök Istenének!
Szálljatok, szálljatok egekbe angyalok,
Szólitsatok is meg minden kis csillagot,
s vigyétek szaporán e más örömhirt meg:
Szeretet köti lenn össze sziveinket!

Forrás: Székely-Udvarhely 4. évf. 52. szám, 1898. dec. 25.

Herczeg János: Pályabérem*

Mi volt az én ifjúságom?
Foszló álom.

Életemben mit is tettem?
Csak temettem.

Életgondok rám zúdultak,
Vertek-zúztak.

Nagy eszmékért síkra szálltam
Megziláltan.

És mi lett a pályabérem?
Omló vérem.

DALAIM

Képmutató sohse voltam,
A mi igaz, azt daloltam.
Tetszelegve súlyos gyászban
Hangulatra nem vadásztam:
Hűs magányba menekülve,
Piaczi zajt elkerülve,
Rút önérdek hitvány harczát,
Magas eszmék nagy kudarczát
Igaz szivvel énekeltem:
Az én dalom az én lelkem.

Földi pompát megvetettem,
Eszmény ragyogott felettem
Sokat soha nem kivántam
És keveset sem találtam.
Ifjú évek vajúdását,
Örök kéjét és varászát,
Tépett álmot, bús szerelmet
Balatoni falú mellett
Igaz szivvel énekeltem:
Az én dalom az én lelkem.

Vánszorogva, szárnyszegetten
Súlyos kórnak rabja lettem,
Bolyongtam a délvidéken,
Napsugaras menedéken,
Rózsafényes, szép világon
Sirattam az ifjuságom
És szivembe szivtam mézed,
Változatlan őstermészet,
Ragyogásod énekeltem:
Az én dalom az én lelkem.

(* A szerzőnek verseskötetéből...)

Forrás: Tanulók Lapja 6. évf. 20. szám, 1899. máj. 14.