I.
Nagyasszonyainkról
Álmodni rabnak is szabad,
Álmodd hát vissza multadat.
A mult erős, gazdag gyökér,
Jelen, jövő a multból él.
Vargha Gyula
Kies vidéken hatalmas vár romjai hirdetik a dicső múltat. Az egykoron nagy várból csak düledező falak s törmelékek maradtak ránk. Egy-egy pompás faragás, oszlopfő vagy relief-töredék az egész, amiből a régi pompára és a művészi értékre következtetnünk lehet. De ki az, aki e csekély maradványból híven szemünk elé varázsolhatja a régi várat? Ki tudná megmondani, mi mindent rejtett az magában, s minő kincsek mentek ott veszendőbe?
A régi magyar családi élettel, a magyar asszonyok múltjával is így vagyunk. Krónikásaink csak egyikről-másikról jegyeztek föl egy-egy megkapó tettet, a nagy magyar lélek egy-egy nyilvánulását, de közelebbit semmit. Ebből a kevésből hogyan világíthatnék meg az illetőnek egész lelkivilágát? S ha meg is kíséreljük, vajon megfelel-e az a valóságnak?
Nálunk a családi levelezés csak a XVI. században kezdődik. Nagyasszonyaink csak ekkor kezdik a tollat forgatni; csak ekkor kezdenek bizalmas leveleket írni, melyekben föltárják lelkivilágukat. Csak ettől a kortól fogva rajzolhatjuk meg híven az igazi magyar nagyasszony képét. Csak ez időtől kezdve mutathatjuk is hiteles írások alapján a nagyasszonyokat, akik múltunknak legszebb csillagaiként tündököltek s akik szellemi és erkölcsi értékükkel messze felülmúlják azokat a férfiakat, akik mint politikusok seregével szerepelnek évkönyveinkben.
Mondanunk sem kell, hogy még a XVI. században is akadnak olyan nagyasszonyok, akik nemes lényüknek kifogyhatatlan kincseiből bőségesen juttattak ugyan mindenkinek, akiknek lelki és szellemi légköre messze földre kihatott s így az egész országban mint a legnemesebb erények boldog birtokosai voltak ismeretesek – s mégis alig néhány sorocska írás maradt ránk róluk. Pedig mi szép, mi dicső volna az ilyeneket közelebbről ismernünk, az utókor számára a feledékenység ködéből kiemelnünk s oda állítanunk, ahova valók; nemzetünk kiválóbbjai közé. Sajnos! Ez sohasem fog sikerülni.
Kanizsay Dorottyáról királyi diploma írja, hogy a női nemnek igazi ékessége és dicsősége, aki a legnemesebb erényeknek boldog tulajdonosa. S e nagyszerű asszonyunkról egyebet sem jegyeztek föl évkönyveink, mint hogy a mohácsi csata halottait eltemettette.
A jeles Perényi Gábornak feleségét: Országh Ilonát a női nem legelsejének írják, Perényi ifjan halt meg és megtört neje, „a leghűségesebb feleség” emeltetett neki síremléket. A fiatal özvegy bánattól megtörve, rövid idő múlva szintén meghalt. Ekkor írták róla, hogy ő Pannónia nagyasszonyai között int a legkiválóbb világosság ragyogott! Szép volt s lelkét a legnemesebb erények ékesítették. Bár szellemi tulajdonságai is jelesek voltak, szemérmes szerénység s erkölcsi tisztaság tölté el lelkét. Ő volt a nyomorultaknak s a szegényeknek istápja!
És az ilyen nagyasszonyról úgyszólván semmit sem tudnak évkönyveink. És hány olyan akad, akinek egyetlen sor írása sem maradt ránk s csak a sírfeliratából tudjuk meg, hogy ki s mi volt. Így vagyunk például Bocskay Klárával, aki Eszényi Csapy Jánosnak volt a felesége. Tisztelői 1586-ban síremléket állíttattak neki, melynek latin felirata így szólott: „Itt nyugszik nemzetségének nagy dicsősége: Klára, aki tiszta erkölcseinek s erényeinek fényét s hírét – melynél nagyobb kincset nemes asszony nem bírhat – mindvégig megőrizte! Ájtatos, gyöngéd s hű asszony volt, aki örömmel tanult és szívesen hallgatta a tudósokat. Az öregeket, a nyomorgókat meg a betegeket minden tehetségével támogatta; az özvegyeknek meg két kézzel osztá az alamizsnát. Az árva lánykákat, bármily szülőktől származtak légyen is, a maga költségén kiházasította. Természetének jóságát, hitének szilárdságát, szívének hűségét mindenki ismerte. Jó tanácsait senkitől meg nem vonta. Az Aranykor szülte fejedelmeknek méltó felesége lett volna ez az asszony! Erényeit semmi idő el nem feledteti; dicsőségét a halál el nem temetheti:”
Principibus quondam, quos aurea proltulit aetas,
Ista fuit vere foemina digna viris,
Nulla unquam illius virtutes nesciat aetas,
Has nullum in laudes mors habet ulla locum.*
(* Eszényi Csapy Kristóf Bocskay Annát, fivére: Csapy János meg Bocskay Klárát vette nőül. A sírfeliratot Károlyi András készítette.)
Ilyenformán szólnak írott emlékeink Sombori Lászlóné Valkai Zsuzsannáról is. Az ő megkapó sírfeliratát 1584-ben Kassai Dávid készítette.
Telegdy Miklósnéról, Lónyay Kláráról tudjuk, hogy korának egyik legműveltebb s legderekabb asszonya volt, aki az érdemes ifjakat külföldön iskoláztatta. Ő küldötte a nyugati országokba Paksy Mihályt is. E nagyasszony nevét külföldön is ismerték. Beza Tódor 1573-ban neki ajánlotta ismert munkáját.
Szinnyei Merse Potinca, aki a hős Kálnásy Ferencnek volt méltó házastársa, 1575-ben meghalván, síremlékére azt vésték, hogy a legszebb erényekkel ékeskedő komoly, eszes, őszinte hitbuzgó matróna volt, „Ut lux Pannonicas sic expectatissima nunquam matronas inter vitae sidera debita finis parcere nequidquam tantis virtutibus ausit. Spiritus ad alta astra volat.”
Mondhatnak-e asszonyról ennél dicséretesebb dolgot? S mit tudunk az életéről? Úgyszólván semmit. S hány ilyet sorolhatunk fel a letűnt századokból! Ismeretes például Frangepán Katalin neve. Tudjuk, hogy Frangepán Ferenc érseknek a nővére s Perényi felesége volt. Ő nyomatta ki Szent Pál leveleit Krakkóban. Ezen kívül csak néhány őt magasztaló nyilatkozat maradt ránk.
Homonnai Drugeth Fruzsináról tudjuk, hogy ő állíttatta fel a visolyi könyvnyomtató műhelyt s ő gazdagította a varannói egyházat, iskolát stb. Sírfelirata a XVI. század e jeles asszonyáról lélekemelő dolgokat sorolt fel. Bizonyára ő is sok levelet írt, hiszen igen művelt asszony volt, de hát hová tűntek ezek? Hol kéne keresnünk?
A kivégzett Zrínyi Péternek feleségéről: Frangepán Katalinról kortársai írták, hogy a délvidéken nála erényesebb és kitűnőbb asszonyt nem ismertek. Pápai bullák is magasztalják őt!* (* Ezek megvannak a bécsi udvari kamarai levéltárban.) És e tragikus végű nagyasszonynak írásai is legnagyobb részt veszendőbe mentek.
Ha az ilyetén nagy magyar matrónák múltját fedő homályt valaki eloszlatná s őket a maguk valóságában elénk állíthatná: nem fogna-e el bennünket a büszkeség, hogy ilyen asszonyaink voltak?
Hogy sok nagyasszonyunkról alig tudunk valamit, annak okát abban látjuk, hogy főúri családaink egy része minden olyan írást megőrzött, amik birtokügyekre és címekre vonatkoztak. De a családi levelezést megőrizni nem tartották érdemesnek. Pedig ha megőrizték volna, a magyar műveltségtörténetnek tettek volna nagy szolgálatot. A Nádasdy, a Batthyány, a Révay, a Thurzó, az Erdődy stb. családok megőrizték a családi levelezéseket is, így aztán tudjuk, minő kincseket rejtenek ezek magukban s tudjuk azt is, mit veszített múltunk azzal, hogy sok családunk nem követte ezek példáját.
A rendelkezésünkre álló anyag alapján mondjuk el itt, miként éltek s miként gondolkoztak régi nagyasszonyaink. És lélekemelő múlt fog előttünk feltárulni – a sivár jelennel szemben.
Ezeréves fennállásunk okait már sokan kutatták. Hiszen csodaszámba megy, hogy a pártoskodás, a gyűlölködés ez országa ezernyi külső veszedelem között is megállhatott. Több jeles írónk kihüvelyezte már fennállásunk okainak jó részét. De egyről teljesen megfeledkeztek. Értjük a magyar asszonyok múltját. A magyar családi élet és asszonyaink múltja még ismeretlen volt akkor, midőn az említett munkák készültek. Íróik tehát nem tudhatták, hogy a legsúlyosabb időkben is főúri és nemesi udvaraink igazában nemzeti iskolák voltak, melyekben ifjak és lányok nemzeti szellemben nevelkedtek. Ifjak és lányok, akik később vezető szerepet játszottak ez országban. Még a hanyatlás korában, a XVII. században is akadt olyan főúri udvarunk, hol az ifjak, lányok, szolgáló atyafiak, mesterek stb. száma ezernél többre rúgott. S ez állandó udvarnépnek közös asztala volt. Itt ezekben az udvarokban „emberségünk, vitézségünk oskoláiban” a vezető és példaadó szerepet asszonyaink viselték. A férfiak a hadban és a gyűléseken forognak; majd meg Bécsben és Prágában forgolódnak – asszonyaink ellenben állandóan itthon élnek „nemzetük magyarságában és erkölcseiben” s vezetik azokat az udvarokat, honnét jövőnk reményei és támaszai kerültek ki. Ők a nemzeti hagyományok, szokások és a nemzeti nyelv leghűbb őrei. Ők az idegen módinak és erkölcsnek legnagyobb ellenségei. Nem lehet őket rávenni, hogy a hazai földet elhagyják. Még férjüket is folyton hazacsalogatják, tudván, hogy a bécsi szél kifújja az ember fejéből a magyar otthon emlékét. Nekik kész halál lett volna idegen földön élniök. A magyaron kívül más országot látni sem kívántak! A nemzeti érzés mindent átható ereje tölté be egyéniségüket s egy szál kétségük sem volt benne, hogy az az igaz és helyes élet, melyet ők élnek.
S minő asszonyok voltak ezek? Minden században voltak olyanok, kiknek etikai nagyságuk örökké megmarad!
Aki magyar lelkét akarja fölvidítani s fölmelegíteni, olvasgassa régi nagyasszonyaink megsárgult leveleit. S ha mélyreható szemmel tanulmányozza azokat, lélekmelegítő és fölemelő hatásukat lehetetlenség nem éreznie. Mint a tiszta napfény, úgy ezek is derűt teremtenek. Őszinték és bizalmasak e levelek, tehát az igazság meggyőző erejével hatnak. Hangjuknak közvetlensége és egyszerűsége csak fokozza a hatásukat. Az eszményi gondolkodás, az érzések tisztasága, ami belőlük hozzánk szól, mint a magyar női lélek örökszép vonása, mindenit megragad, aki a jóért lángolni, a nemes után vágyódni meg nem szűnt.
A levelek, amiket nagyasszonyaink írtak, az ő életük dicsérete. Többet mondanak, szebben szólnak ezek minden ékes színnél. Szebb és igazabb forrást tehát az ő életük földerítésére keresve sem találhatnánk a saját leveleiknél. Emellett még az a jó tulajdonságuk is megvan, hogy ezernyi és ezernyi aprósággal szolgálnak a régi magyar családi élet megértéséhez. Így hát műveltségtörténetünknek is elsőrendű forrásai azok. Ilyen ódon az egész nemzetet érdeklő cél e leveleknek s velük együtt az íróiknak a megismerése.
A XVI. századbeli magyar főasszonyoknak mi volt az élete? Folytonos munkálkodás. Másoknak kellett szolgálniok még a maguk boldogtalanságával is. Mi adta ehhez az erőt? A kötelességtudás, a munka szeretete. Mi tette őket szelídekké és vonzókká?A mindent átható hit és az emberszeretet! S mi adja nekik az örök értéket?Az, hogy életük minden tettében egész gondolkozásukban, a sajátos magyar nemzeti lélek nyilatkozik meg bennök – tisztán és fényesen.
A XVI. század, vagyis a legmagyarabb s legnemzetibb század lelkesedésének, lovagias szellemének s mély vallásosságának az okát és rugóját a magyar nemesség családi életében kell keresnünk. Bár a török betelepült hozzánk, bár a harc szakadatlanul dúlt: a haladás és a fejlődés Rudolf koráig állandó. A nemzeti visszahatás s vele együtt az egész nemzeti élet tehát él és virul. Nemzeti sajátosságaink, nemzeti önérzetünk s nemzeti nyelvünk soha jobban nem hódítottak, mint ebben a zavaros században. Az ily hódítás kiváló példaadás nélkül nem lehetséges. S kik jártak volna elől a jó példával, ha nem a legkiválóbb családjaink?
A XVI. században minden főúri várkastély, minden nagyobb udvarház nemcsak egyetlen házaspárnak a fészke, hanem egész sereg ifjúnak és leánynak a nevelő iskolája. A főnemesség és a nemesség nem az iskolákban, hanem a kastélyokban és az udvarházakban nevelkedett. A XVI. században ugyanis arra a kérdésre, hol lehet látni és tanulni, így feleltek: az urak kastélyában és a végházakban.
A század bevett szokása szerint a nemesek és a főnemesek gyermekeiket 9-10 éves korukban már más családokhoz adták, hogy ott tanuljanak és nevelődjenek. Minden főúri házban imigyen egész csomó nemes ifjú és leány nevelkedett. Velük együtt nőttek fel az illető család tisztjeinek, érdemes szolgáinak gyermekei, valamint a nemes ifjak jobbágy-inasai és a nemes leányok szolgálóleányai. A fiúknak is, meg a leányoknak is külön mesterei voltak. A XVI. század közepén például a Zay Ferenc udvarnépének a pedagógusa Joannes Vitrarius volt.* (* Országos levéltár. Lymbus. III. sorozat, 16. sz.Numerus praebendariorum Francisci Zay, quibus Agriae victum et vestitum praebere debet.) Ugyanezt a tisztet Pálffy Péter házában Valentinus Literatus viselte. A Batthyány-ok udvarában egy időben több mester is oktatta a gyermekeket. Ezeknek a neveit szintén ismerjük.
A leányoknak is megvoltak a maguk külön mestereik. Ezeken kívül rendesen egy apáca is oktatta őket. Zay Ferenc udvarában például egy Dombay Krisztina nevű apáca oktatta a leányokat. Batthyány Kristóf udvarában a leányok oktatója bizonyos Anna nevű apáca volt. Mivel ez az apáca rendkívül szigorúan bánt a gyermekekkel, a ház ura 1554-ben kemények megfeddette őt, megírván neki, hogy „Nem udvar az te helyed, hanem klastrom, kápa az te ruhád, nem fekete hernáci; nem teremtőd az Batthyány udvar, nem is érdemled annak kenyerét… Azért úgy nyúlj az én gyermekömhöz és úgy egyed a Batthyány-kenyeret hogy megemészthesd; mert ha Isten egésségömet, éltömet adja, bizony kioktatom veled, ha érdemed szerint meg nem etted.”
Valamennyi gyermek, ifjú, leány és szolga a ház urát édesapjának, a ház úrnőjét pedig édesanyjának hívta és tartotta. Jó maguk pedig valamennyien atyafi-szolgák néven szerepeltek. Szolga volt a neve mindenkinek, akár nemes, akár jobbágy volt az illető, ha szolgált. Még Nádasdy Tamás is imígyen írta alá a királynak szóló latin levelét: „Az te felséged hív, alázatos és szegény szolgája Nádasdy.”* (* Bécsi állami levélt. Hung. 1541. ápril 26, Ratisbonn.)
Az apa és az anya elnevezés nem puszta külsőség volt. Hiszen az uraink és az úrasszonyaink igazi apai és anyai jogokat gyakoroltak fölöttük s rendesen úgy szerették őket, mint a saját gyermekeiket. Nem egyszer fájó szível nézik, mikor az illetők a házukból távoznak. Devecseri Csoron Margit például arra kéri Batthyánynét, hagyná nála Zrínyi Zsuzsanna árvácskáját, mert ő még az édesanyjának sem adja vissza. „Szánj meg engem – írja –, szegény megkeseredett szívű anyát; fogj mellett édes asszonyom; mert halált szenvedek az gyermekért. Soha kezemből ki nem adom! Lelkem édes szerelmes asszonyom, jó és kedves választ várok.”* (* Alaghy Ferenc rokonának: Surányi Gábornak három kis árvalányát: Fruzsinát, Zsuzsát és Borbálát Regécz várában szeretettel nevelte s mind a hármat tisztességesen elházasította. A lányok ezért két ekés jobbágyságot és két gyalogszerest adtak neki hálájuk jeléül: „Isten szerint is – írták ez alkalommal Alaghynek – keresztyénül cselekedett vélünk… gonoszlátás is volna, ha őkegyelmét ennyi jó tettekért bosszúval illetnők.” (Köz. Pénz. Levélt. Andrássyana, 15.439. fasc.)
Rendes szokás volt az, hogy az ifjak és a leányok a nevelő szüleik házában mátkásodtak meg. Az igazi szülőkkel csak a megtörtént jegyváltást tudatták. Tahy Bernát meg akarván előzni ezt a szokást, 1551-ben így ír Nádasdynénak: „Azt is értem kegyelmes asszonyom, hogy az én szép leányom: Tahy Zsófia kegyelmed szolgáló leánya lett. Kérem kegyelmedet, mint kegyelmes asszonyomat, hogy férjnek ne adja addig, míg haza nem megyünk.* (* Orsz. ltr. Nádasdy level. 1551. juni 14.) Sankó János 1571-ben Batthyány Boldizsárt kéri ugyanígy: »Ha te nagyságod – írja – jó akaratba volna, az én gyermekem menyegzőjét addig meg nem napozná, míg nagyságoddal szembe nem lennék. Ha el nem veszek, hát szembe leszek.«* (* Körm. Ltr. Missiles, 1571. jui 7. Komár.)
Megesett az is hogy a szülők kölcsönös megegyezéssel már kis korukban egymásnak ígérték gyermekeiket. Enyingi Török Ferencné Országh Borbála például 1557-ben imigyen ír a nádorispánnénak: „Ezt írhatom kegyelmednek, mint szerelmes asszonyomnak, anyámnak, hogy tegnap adott az Úristen az ő jóvoltából egy igen szép leányt, kit nem tudom, ha emlékszik rá kegyelmed, régen Ferenc uramnak, Nádasdy Ferencnek ajánlottam vala. De uram ugyan hírem nélkül Kristóf uramnak adta, Nádasdy Kristófnak. Immár nem tudom, mint alkusznak rajta, de mindazonáltal én Ferenc uramnak tartom. Bízvást is merem dicsérni mind kegyelmednek s mind Ferenc uramnak; mert szinte olyan szép, mint az atyja.”* (* Orsz. ltr. Nádasdy level. 1557. márc. 17. Pápa.)
A főúri udvarokban többször megesett, hogy a mátkapár házasságát húzták-halasztották. Ez olyankor történt, mikor vagy az ifjat, vagy a lányt kiváló tulajdonságaik miatt nem szívesen bocsátották el. Bajnaky István Zay udvarában szolgált s szerette az ugyanott nevelkedő Farkas Ilonát. 1588-ban a többi közt imigyen írt az ifjú Zay Péternek: „Bizony nagy szívem szerint igyekezem nagyságodnak szolgálnom, az minthogy tartozom is véle; mert igen alávaló ember volnék, ha olyan szép lányért nagyságtoknak meg nem szolgálnék és az nagyságtok velem való jótétéről és hozzám való akaratjokról elfeledkező és háladatlan lennék.”* (* Zay-Uróczi ltr. Missiles, 1588. dec. 5. /”Ha – írja – tizenhat mérföldre kellene kerülnöm, akkor is odamennék.”/)
A következő évben ugyanő már menyegzője elhalasztását jelentette Zay Péternek. „Az úr beteg – írta a többi közt –, székben hordozzák. Talán az sok pénzt érzi nála az jámbor köszvény! Ilyenkor penig igen haragos és gonoszkedvű, mindenkor csak zsémbelődik… Menyegzőm elhalad, kit igen bánok; de mit tehetek róla! Szolga vagyok és azt kell cselekednem, azmit parancsolnak; mert bizony igen kevés embere vagyok, kit valami oly fődolgában valahová küldhetne… Az nagyságod dolgába úgy törekedem, hogy soha nagyságtok meg ne bánja, hogy az Farkas leányt énnekem adta.”* (* U. o. 1589. január 5.)
A lányok az idegen udvarházban vagy kastélyban rendesen addig maradtak, amíg kérő nem jelentkezett.* (* Bethlen Gábor első felesége írja egyik levelében, hogy a lányok nem szívesen dolgoznak; csak azért jöttek az udvarába, hogy hamarább férjhez mehessenek.) A gyermekek eleinte mint inasok, vagyis mint apródok szolgáltak. Három évi szolgálat után, úgy tizennyolc éves korukban lovat adtak alájuk s lovas ifjakká lettek. Ekkor már a kopjatörésben és a kardforgatásban annyira jártasak voltak, hogy a harcban is részt vehettek. Ezek a lovas ifjak azután megmátkásodván, vagy elhagyták a nevelő házat, vagy pedig szegődség szerint további szolgálatara kötelezték magukat évi fizetés mellett. Ez a szolgálat lehetett katonai, gazdasági vagy prókátori. Ezeknek a megszerződött embereknek a gazda és a gazdasszony továbbra is védőjük maradt. Latinul az ilyen megszerződött nemeseket familiareseknek, magyarul atyafiaknak, katonai nyelven uraimnak hívták.
Minél több atyafia (familiarese) volt valamelyik főúri családnak, minél több ifjú és leány nevelkedett a házában, annál nagyobb volt a híre s a tekintélye.* (* Demelky Gáspár 1591. ápr. 17-én Dobráról írta Salm Magdolnának: Az lesz dicséretes az világ előtt, ha állandóan s nem rövid időre tartja a szolgákat. (Körm ltr. Missiles.) Ákosházi Sárkány Orsola írta Nádasdynak: Azt kívánják, hogy több mester legyen az asztalon és több atyjokfiát is megtalálják reá. Könyörgök kegyelmednek, int szerelmes bátyámnak, hogy ne mondják, hogy nekem is atyámfiai nincsenek, küldené ide” stb. (Holles, 1552. Nádasdy level.) Nádasdy Tamás és Batthyány Ferenc udvarába még Erdélyből és Horvátországból is jöttek ifjak tanulni. Sőt lengyelországi nemes is akadt, aki oda kívánkozott.
Az éppenséggel nem tartozott a ritkaságok közé, hogy egy főúr asztalánál 70-80-an ettek. Az étkezésnél az egész família, tehát a szorosan vett cselédség is együtt volt, bár nem ugyanazt kapta, mint az uraság. Nádasdy Ferenc udvarában például tizennégy asztalnál étkezett a família. Az első asztal az úr asztala volt. Vele együtt étkeztek a főemberszolgák. A második asztalnál a praefectus, a karmester, a német titkár, Gergely deák és a patikárius ültek. A harmadik asztalnál a hopmester, a porkoláb és azok a főemberszolgák ültek, akik az úr asztalánál el nem fértek. Aztán következtek: a leányasszonyok asztala, a dajkák, muzsikások, mesteremberek, gyöngyfűzők, szakácsok s kukták, a tizenegy magyar főtrombitás, a csatlósok, a sütőné stb. asztala. Az utolsó, vagyis a 14. asztalnál a kocsisok, a lovászok és a három discantista étkeztek.* (* Orsz. levélt. Nádasdy codex l. 1648. nov. 10.)
Murány várában 1663-ban az első asztal őnagyságáé (Széchy Máriáé) volt. Ez asztalról 3 étekfogó, 2 deák és 3 inas élt. A 2. asztal a lányok asztala volt, ahol két öregasszonnyal nyolc lány étkezett. Az asztalra naponkint hét tál étek járt. A harmadik asztal a várba lakó lányok asztala volt, itt húszan étkeztek s öt tál étek járt nekik „jól megrakva”. A negyedik asztalnál a szakácsok, a tiszttartó, a sütők, a szabó, kertész, a kulcsár, a sütő-inas, az ajtónálló és egy árva étkeztek. Végül jött a kocsisok, a lovászok és Dobos László asztala (ez hatodmagával étkezett).
A ház asszonyának asztalára „sülve-főve” 10 tál étek járt. A cselédség két-két tál étket kapott.* (* Urb. Et Conscript. 25. fasc. Urbarium acris urány 1663.) Murány várában szolgált hat „pozsonyi lányka” is. Nem tudjuk, vajon ezeket is a harminc „Frauzimmer” közé számították-e avagy nem?
Mondanunk sem kell, hogy az említetteknél sokkal nagyobb udvartartásokkal is találkozunk. Batthyány Ádámnak három várkastélya közül csupán az egyikben: a németújváriban a continuus uraimék száma 49, a házi uraiméké 49, az urak szolgái 151* (* Ezek katonák voltak), a kis inasoké 14, az étekfogóké 25, a leányasszonyoké és lányoké 27, a deákoké 7, az úrfiaké 28, a szakácsoké 8, a muzsikusoké 16, a mesterinasoké 17, a lovászoké 16, a mosólányoké 4, a csatlósoké 7, a kocsisoké 9, a sáfároké 8, a fonóasszonyoké 8, a patakőrzőké 4 volt. Ezekhez járultak aztán a különféle mesteremberek. Mivel a cselédségen kívül mindenki naponkint 3 messzely bort és két cipót, a cselédség pedig 2 messzely bort és két cipót kapott az asztalára, gondolhatjuk, hogy mibe került ez egy-egy évben; mert hiszen csupán borban 49438 pint, cipóban pedig 303670 kellett egy évben. Szalonak várában például az udvarnépe naponkint 40 font marhahúst, egy bárányt, két ludat, 12 tyúkot és hetenkint másfél borjút fogyasztott.* (* Körmendi ltr. Anno 1644. aug. 17. Németujvári continuus prebendások és udvari prebendások.) Elgondolhatjuk, mennyi gond nyomhatta a gazda és a gazdasszony vállát, amíg azokban a szűk időkben ilyen népes család számára a szükséges dolgokat előteremtették! Nem fényűzésre, nem külföldi mulatozásra, hanem ifjak és leányok nevelésére, meg a familiaresek (atyafiak) tartására kelt el a jövedelem legnagyobb része. Másra ugyancsak kevés maradt. Tudjuk, hogy a hatalmas Nádasdy Tamás nádorispán feleségének néha még jó szoknyája sem volt. De ifjú és leány egész sereg nevelkedett az udvarában. A hatalmas Batthyány Kristóf cipóján is nagyon sokan nevelkedtek. A saját fia: Boldizsár, I. Ferdinánd király udvarában tanult. Nem valami fényesen járhatott, mert 1550-ben ő maga írja az édesapjának: Kérem kegyelmedet, mint szerelmes uramat és atyámat, hogy te kegyelmed mondja az én szerelmes asszonyomnak és anyának, hogy énnékem inget küldjön és fehér nadrágot; mert immár nincsen mit viselnem.”
Ismeretes dolog, hogy a XVI. század urai majdnem minden idejüket veszedelmes végházakban, a törökkel való harcban töltötték. Jobbára csak a megyei és az országos ülések alkalmával hagyták oda a csatahelyeket. A házuknál nagy ritkán fordultak meg. Többnyire csak aratás idején mehettek haza, amikor tudniillik a végbeli szokás szerit a harc szünetelt. Már most imigyen az egész gazdálkodást, a nagy udvarnép minden dolgát a háziasszonynak kellett intéznie! Gondolhatjuk, hogy akinek a házában állandóan egész sereg ifjú, lány, szolga, atyafi stb. éldegélt, annak bizony ideje sem jutott holmi dib-dáb bolondságra, cicomára, fényűzésre, kendőző vizekre s más effélére. Ferdinánd és Miksa királyainknak feltűnt, hogy sem Bécsben, sem Pozsonyban az az udvari ünnepségek alkalmával egyetlen magyar főasszonyt sem láttak. Az 1563. évi koronázásra azután úgy Ferdinánd, mint Miksa király megkérték Batthyány Ferencet, intse a magyar urakat, hogy feleségeiket is hozzák el a koronázásra! Batthyány azt felelte a királynak, hogy az nehezen fog menni. Fényes pompa kéne ehhez, ami a magyar asszonynál hiányzik. Egész Magyarországban legföljebb négy főasszony akad, ki a koronázáson megjelenhetnék! Én – írja Batthyány – elhozom a feleségemet. Talán Nádasdy Tamásné is eljő. Ha felséged ezeken kívül még másokat is óhajtana, hívjon meg még két főasszonyt!
Jelentéktelennek látszó dolog ez! De mélyre ható szemmel mégis azt látjuk benne, hogy magyar asszonyaink a maguk egyszerűsége mellett semmi élvezetet sem találtak abban, hogy az udvar körül ragyogjanak és pompázzanak. Szívesebben voltak otthon; több örömet okozott nekik a családi élet és a gazdálkodás, mint a fény, a pompa és a mulatság.
A XVI. század magyar asszonyainak otthon az unalomra nemigen maradt idejük. A nemes lányokkal, lányasszonyokkal és szolgálólányokkal egyetemben ezernyi foglalatosságuk akadt. A förgeteges téli időben csipkét vertek, fontak, varrtak, hímeztek. Közben a lant hangja mellett dalolgattak is. Még a legmagasabb rangú asszonyaink is szívesen fonogattak. Balassa Zsigmondné írja például 1551-ben a nádorispánnénak: „Örömmel fonnék ott az Zala bora mellett kegyelmetek közt.” (* Nádasdy level. 1551. Diósgyőr.) Mivel az udvar népében igen sokszor akadt férjez menő leány, ilyenkor a koszorúk (párták) kötésével is foglalkoztak. Batthyány Ferencné írja 1562-ben a nádorispánnénak: „Jól tudja kegyelmed, hogy itt menyegző nélkül soha nem vagyunk… küldje el kegyelmed az koszorút csak az formájáért, az kötésnek mását veszem.”
Nagyasszonyaink dicséretére kell felemlítenünk, hogy az árvalányokat s a nem nemes szolgálólányokat rendesen ők házasították ki s a jegyruhájukról is ők gondoskodtak. Főasszonyaink még végrendeleteikben is meghagyták, hogy azokat a szolgálólányokat, akik ég nem mentek férjhez, házasítsák ki. Ez az emberbaráti szokás a főúri kastélyokban általános volt.
Akár nemes-, a kár jobbágylány ment férjhez, a lakodalmon az egész udvarnép részt vett. A kastélyok életében a menyegző volt a legkedvesebb ünnep és a legnagyobb mulatság. A hatalmasabb főurak udvarában ez országos összejövetel számba ment. Gondolhatjuk tehát, minő nagy készülődés előzte meg azt! Bizony úgy volt, hogy már hónapokkal előbb az egész udvarnép munkára övezte fel magát. A jegyben járó lányok, a leányasszonyok, az atyafi lányok és asszonyok, a gyöngyfűzők, a gombolyító- és varróasszonyok, a csipkeverők, a recekészítők stb. édes álmuk elmulasztásával is dolgoznak. Aki csak kikelt a gyermeksorból, munkát kap s jó kedvvel míveli azt. Mindenki igyekszik magáért kitenni; mert mindegyikük erősen hiszi, hogy a koszorúslányok közé választják. A kastély főasszonya meg állandó forgolódásban vagyon s hol itt, hol amiot osztogatja parancsait. Biztat és nógat mindenkit, tudván, hogy a szél fuatlan nehezen indul. És az asszonyi rend derekasan munkálkodik. Mindeniknek azon jár az esze, hogyha majd ismétl eánykérni jönnek, neki is ilyen segítői lesznek. És foly a munka és készül a sok fátyol-előruha, az arannyal és selyemmel varrott orcatörlő, a hímes előkötő kazul varrással és spanyol hímmel, a vállfőben zománcos aranyboglárokkal rakott ingvállak, az aranyos rece-szoknyák, fodrukon arany boglárokkal vagy gyöngyös prémmel, az aranyszövéssel szegett vontarany-szoknyák fodortámasztókkal, az aranyos kaftánból varrott vetkőző-ruhák, a selyemprémes szoknyaingek, a csipkés csaholyok, a tarkamatériás mellrevalók, a leányhímes patyolat-ingvállak, a gyöngyös beretromok, a vontaranyból készült bogláros főkötők, a hímbe szedett aranyos ingek, a subák és a kacukák pástélyukon aranyboglárokkal, a bogláros udvarlópárták és a koronkák, a rózsás hímmel varrott aranyos lepedők, melyeknek mindkét mesterkéje más és másféle, a csepegetve varrott abroszok, az arannyal hányt derék- és fejaljak stb.
És mindezt mesteri módon elkészítik a kastély nemes asszonyai és lányai. Mennyi ízlés, mennyi művészet érvényesült mindezek elkészítésében, ki mondhatná meg? Csak azt tudjuk, hogy nemes asszonyainknak és lányainknak jó híre ezen a téren messze földön ismeretes volt. Bécsben már a XVI. század derekán utánozzák a magyar asszonyi viseletet* s kérve-kérnek olyanokat, kik a különféle török és kazul varráshoz meg hímzéshez értenek. (* Ezt akkor gombos ruhának hívták. Sárkány uram csodálkozva írja Bécsből Nádasdy Tamás nádorispánnénak 1552. aug. 9-én: „Sokféle csodát láttam, az több csodák közül azt láttam, hogy az német urak feleségi elnyerték az magyaroktól az gombos ruhát; mert az magyar felsőruhán viselik az gombot, azon módon ők is az szoknyájokon viselik.” (Orsz. ltr. Nádasdy-level.)) A XVII. században már a csehországi főrendű asszonyok is szép magyar lányokat kérnek, hogy megtanítsák őket a forgatott rece és egyéb efféle magyar kézimunka készítésére. Nincs mit csodálnunk ezen. A keleti és a nyugati ízlés és művészet abban az időben egyedül nálunk párosult s tőlünk szállott volt tovább nyugat felé. A festői magyar férfiviselet úgyszólván egész Európát meghódítja. Ez a viselet pedig teljesen a törökök hatása alatt támad és fejlődik. Így vagyunk sok más dologgal is. A legdrágább keleti szöveteket a hazai törököktől kapjuk. A rabul ejtett török lányok (bulyák) oktatják asszonyainkat a török és a kazul varrásra, hímzésre, a vontarany és vontezüst fölhasználására stb. Ezért találunk minden kastélyunkban török bulyákat. Ezért levelezgetnek főasszonyaink a török földesurak feleségével. Példákat (mintákat), kész míveket s nem ritkán fölvilágosításokat kérnek tőlük.
A keleti és a nyugati ízlés és művészet egyesítéséből támad aztán az a magyar női viselet, mely a hódoltság korában szintén csodálatot kellett. Az iparművészet ilyen remekei gazdagították e viseletet, melyről – sajnos – ma már csak régi írásaink beszélnek.
A lányok hozományát a régi időben jó magyar szóval jegyruhának hívták. Ez a jegyruha jobbára öltözetekből, fehérneműből és arany-, ezüstmívekből állott. A legnagyobb értéket a ruhaneműek tették. Ezek ugyanis az akkori szokás szerint szórva-hintve voltak drágakövekkel, igazgyöngyökkel és aranyboglárokkal. A ruhaneműeket nem szabók készítették, hanem az állandó udvarnép asszonyai és leányai. Sok időt s rengeteg fáradságot vett ez igénybe, mert a különféle hímzés, az arany- és ezüstfonállal való varrás, a recék, csipkék, peremek készítése keserves munka volt. Aztán az akkori szokás szerint egész sereg arannyal és selyemmel hímzett felimeget is kellett készíteni. A menyegző alkalmával ugyanis a férfi vendégek ilyen hímzett inget*, a nők meg gyűrűt kaptak ajándékba. (* Zay-Ugróczi levéltár 1563: „Az minemű marhát Zay Ferenc uram leányával adott, annak registroma.” Ebben szerepel például: „ajándékba való ing ötvenhárom”. – Zay János húga lakodalma előtt írta, hogy négy leányt és egy vénasszonyt akarnak véle adni. „Immár – írja – erre idején kell gondot iselni, hadd varrnának öngöket; mert avval sok késedelem leszen. Minden ember rajtam praktikál.” (U. o. 1571. aug. 6.))
Magyar lánynak jegyruhául természetesen csak magyar módra készült öltözeteket adtak. De megesett az is, hogy a magyar udvarnépnek idegen módi szerint kellett mindent elkészítenie. Ez olyankor történt, mikor a menyasszony idegen származású volt. S csodák csodája, a mi asszonyaink és lányaink a bécsi módi szerint is pompásan elkészítettek mindent. Egy ilyen esetet hamarjában elmondhatunk:
Batthyány Ádám Bécsben szolgált az udvarnál s a bécsi szél hamar kifújta a fejéből az apai szózatot, mely úgy szólt, hogy idegen nemzetet ne végy, hanem magyart. Ugyancsak az udvarnál szolgált akkor Formantin Auróra kisasszony. A nevén kívül alig volt egyebe. De Batthyányt azért meghódította s 1631-ben megtörtént a gyűrűváltás. A menyegzőhívás a következő év elején esett meg.* (* Pálffy senioratus Pozsonyi levélt. 1632. január 13. Németújvárból írja Batthyány Pálffy Istvánnak: „Őfelsége tekintetes udvarából jegyzettem magamnak az tekintetes és nagyságos Furmentina Katharina kisasszonyt örök házastársul.”) Auróra kisasszony udvarfi dáma lévén,a bevett szokás szerint, a császár és a császárné is részt vett a lakodalmán. Eszerint a menyasszonynak ruházat dolgában ugyancsak ki kellett tennie magáért. Igen ám, de nem volt sem módja, sem anyja, aki öltözeteit elkészítette volna. Így hát Batthyány édesanyjának, a nagylelkű Lobkovitz Poppel Évának kellett mindent csináltatnia. Ez a teljesen magyarrá vált asszonymestere volt a női kézimunkának s Auróra kisasszony bátran magára ölthette Bécsben, amit neki magyar földön varrtak. És Poppel Éva asszony udvarnépe (Dobrán és Szalonok várában) hozzáfogott a munkához. Előzően minden ruháról felküldte fiának a mustrát. Mondanunk sem kell, hogy Auróra kisasszony sok kifogást tett a felküldött mustrák ellen. Keservesen esett ez Poppel Évának; mert hiszen ő fáradott s ő adta a pénzt is. Meg is írta fiának nem egyszer: „Azt írod, a mustra nem tetszik; talán azért nem tetszik, mert igen kicsiny falat volt. Szép az! S ha nem tetszik, bár én legyen a vétkes… Azt hittem, tetszeni fog az kisasszonynak, az minemű bomezeket tűztek most az gyöngyfűzők; mert bizony szépek… a mi mustrát ő adott, az bizony elég toritopos volt.* (* Körmendi levélt. Missiles, Poppel Éva levele 1632. január 6. Dobra.)
Auróra kisasszony üzenete sehogy sem tetszett Éva asszonynak. Szívét érte miden szó, amivel derekas igyekezetét és tudását kicsinyelték. Ezért bizony ő is megnyomta olykor a tollat. Mikor például Batthyány Ádám udvarlólányok és leányasszonyok szerzését sürgette menyasszonya részére, Poppel Éva azt felelte a fiának. „Volt Poppel Éva, az anyád oly ember gyermeke, mint Auróra Formentina! S mikor az te atyád hazahozott engemet, csak az Dávidnét hoztam velem. Azután eleget szereztem mind egyfelől, mind másfelől s mikor aztán első gyűlésben vitt az apád, akkor ruháztuk meg az leányasszonyokat szépen.* (* Ugyanott.)
Úgy látszik, hogy a készülő palástok sem nyerték meg Auróra kisasszony tetszését, mert Éva asszony kissé keménykén írta a fiának. „Meghidd énnekem, hogy oly palástok azok, hogy az császárné is reá vehetné!”
Eközben Szalonok várában folyt a unka. A drága bársony, atlasz, vontarany stb. tömegesen fogyott s Poppel Éva erszényét ugyancsak meglaposította. Aztán egymás után elkészültek az udvarló, a kurta farkú, a hosszú farkú stb. szoknyák a megfelelő prémmel és a fölibe való sercli bomeszekkel. A jankerokat jól megrakták aranyfranclikkal és boglárokkal; megvarrták a popecliket, a tót táncsárokat, a bársonygallérokat. A gyöngyfűzők igazgyöngyökkel rakták meg a bomeszeket s pipformára csinálták a tűzött ujjakat. Végül Poppel Éva az ágyakat is megszerezte, melyek „hebanumfa formára” készültek.
A sok öltözet és fehérnemű úgy készült el, hogy Auróra kisasszonynak az ujját sem kellett megmozdítania s egy fillérrel sem kellett hozzájárulnia. De azért büszkén emelgette a sarka a szoknyája recéjét és elvakodott „amint egy házas asszonyember szokott”. Poppel Évának csak egyetlen kívánságát teljesítette. Ez a derék asszony arra kérte Aurórát, hogy „ne laknék oly örömest Bécsben”. És Auróra csakugyan Magyarországba jött: mert a férje idehozta. De magyarrá itt sem lett.
Menyegzők, keresztelők és farsang alkalmával a táncokat vígan ropták. Ilyenkor a szép virágénekek és táncnóták is járták s a ház asszonya együtt énekelt az udvarában levő lányokkal. Az ének és a muzsika közönséges napokon sem hiányzott. Forgách Zsuzsannáról (Révaynéról) például írva hagyták, hogy udvarának lányaival együtt énekelgetett s olykor táncolt is.
A XVI. és a XVII. században a szállóvendégek igen gyakoriak voltak. A kastélyokban szívesen fogadták a vendégeket s a háziasszony jól megvendégelte őket. Ám legszívesebben a rokonokat fogadták. Az egykorú levelek egész serege hirdeti, hogy a rokonok és a jó ismerősök minő melegséggel és ily szeretettel hívogatták egymást. Csak például említjük Forgách Imre levelét, aki 1579-ben ily módon hívta Zrínyi Györgyöt és családját: „Mely nagy kívánsággal akarjuk hallani ide jövetelüket, azt mi semmi nyelvvel ki nem mondhatjuk! Az én szerelmes Katámmal úgy várjuk régtül fogvást kedet, mint az Istennek irgalmát, kit értén kegyelmed, immár mentsen meg bennünket az nagy gondtól.* (* Körmendi ltr. Missiles.)
Egész sereg levél hirdeti, hogy a XVI. és a XVII. században a rokoni szeretetnek ilyetén megnyilatkozása közönséges dolog volt. Az árva gyermekek bizton számíthattak arra, hogy valamelyik vagyonosabb rokonuk felneveli, vagy valamelyik kastélyban elhelyezi. Ez igen könnyen ment; mert a gyermekekért valósággal rajongtak. Poppel Éva egyik unokáját nem engedte addig eltemettetni, míg az oda rendelt festő a munkájával el nem készült. Batthyány Erzsébet azt hívén, hogy Batthyány Boldizsár komolyan megbetegedett 1568-ban, imigyen írt neki: „Oly igen búsultam teérted, hogy csaknem meghaltam. Hallottad-e ha az anyának tíz gyermeke vagyon is, csak egy sincs elvetendő bennök… Én pénzért fogadtam lovat, Széleskutig mentem s az doktort ott találám elő. Hála Istennek, jó hírt monda. Másszor ezt ne míveljed! Ha valami nyavalyád esik, kitől az Úristen oltalmazzon, mindjárást tudtomra add, hogy ok nélkül ne búsologjam, mint most.* (* U.o. Pozsony, 1568. aug. 10.)
Albisi Zólyomi Katalin, a hős Forgách Simon édesanyja 1571-ben Szentjóban betegen feküdt. Ekkor írta az utolsó levelet fiának, melynek egyik része így szólott: „Azt meg nem írhatom, mely igen nehéz, hogy az apró gyermekeket nem láthatom. Hallottam, hogy az fejedelmek megírják (t. i. festetik) egymásnak képüket. Bolondságnak véltem azelőtt, de most csak az képüket látnám is az gyermekeknek, könnyebb volna sokkal. Kérlek szerelmes fiam írj nékem gyakorlatossággal, amikor lehet, mint vagytok mind menyem s mind az gyermekek. Menyemnek az szerelmes leányomnak mondd köszönetemet szerelmes fiam. Mert beteges vagyok, nem írhatok most neki.”* (* Forgách levélt. 1571. aug. 30. „Utolsó levele az szegény anyámnak” – írta rá Forgách Simon. (Nemzeti Múzeum))
Mikor a kélt Zay fiú török fogságba esett, nővérük mindent megtett kiszabadításukra. Szebbnél-szebb leveleket írt az érdekükben. S e levelek a testvéri szeretetnek nem mindennapi fokát hirdetik. „Én – írja egyikében – eléggé megkeseredtem, mert az én Istenem ostorát reánk ejtette. Egyik (t. i. fivére) ki nem szabadult az pogány keziből, addig az másiktól is megfosztottam. Jaj! Hol vannak az én ifjú atyámfiai, kikben én gyönyörködtem?Hát csak az pogányoknak szülte volna az én anyám ez világra? Egyik az tömlöc fenekén az vasban gyötrődik, az másikat megölték-e, vagy elfogták?”* (* Zay-Ugróczi ltr. Zay Magdolna levele Zay Péternéhez, 1592. aug. 16.)
Márryássyné Sügér Annak fiaihoz intézett gyönyörű leveleiben megragadó hangon ajánlja nekik az atyafiúi szeretetet s utolsó levelében is egyetlen kívánságul azt írja nekik, hogy békességben és szeretetben éljenek atyjok fiaival. „Isten – írja – az békességbe lakó atyafiaknak áldását ígérte, bizony viszontag az háborúságba élőknek minden átkát és ostorát kell várniok fejökre…” „Ez én nyavalyás koromban sok szóval való írásomnak az oka, hogy teljes életemben rettegtem és csodáltam azt, az ki atyafiát gyűlöli, kivel most ez világ rakva; mert az ki nem gyűlöli atyafiát, bizony nem háborog az ő tulajdon vérével valami kevés kárért. Miért pedig hogy titeket is ettől féltlek az én kimúlásom után, azért kérlek az irgalmas Úristenért, hogy emlékezzetek meg az én kérésemről mindenkor az én kimúlásom után, kit fizessen meg ő szent felsége minden lelki s testi javaival…” „Igazán mondhatom – írja ugyanő –, hogy hív és édes anyai szívvel voltam tihozzátok mind lelki s mid testi dolgotokban; mert soha sem életemet, sem fáradságomat nem becsültem feljebb az ti javatoknál; nagy igaz szívvel fáradtam érzéstekbe, feltartástokba és jóra való tanítástokba. Azután pedig, hogy az Úristen felnevelt benneteket, minden gondviseléstekre, hasznotokra igyekeztem, az mire én elég voltam, míg az én kegyelmes uramnak Istenemnek az volt jóakaratja, hogy egészségemben megtartson. De immár látom kegyelmes akaratját, hogy gyakorta küldi követjét értem s magához hivat gyakorta aló betegségek által, kinek tudom, hogy jómra való vége az leszen, hogy az Krisztusnak érdemeért megnyugszom az örök életben.” (1584, vagy 1585 körül)
A rokonoknak egymáshoz való ragaszkodását s szeretetét hirdeti az a körülmény is, hogy minden családi ünnepélyre meghívják egymást. S a lakodalmoktól eltekintve egy-egy keresztelőn az egész atyafiságot együtt találjuk. Pedig abban az időben a messze földre való utazás nem kit dolog volt!* (* Poltári Soós Klára, mikor Forgách Mária távozott tőle, első levelét így kezdett: „Én édes szerelmes kincsem, ugyan uj vért hoza kegyelmed az szivembe, hogy irja kegyelmed, hogy az Uristen békességgel és egészséggel vitte által kegyelmedet az gonosz utakon. Az savanyúvizet, mint szerelmes asszonyomnak leányomnak megszolgálom. Bizony oly édesdeden ittam benne s oly jóízűnek tetszett, hogy senki szentgyörgyi borán nem adnám.” – Súlyos beteg lévén ekkor már Soós Klára, levele végén megírja, hogy nyugodtan várja a halált. „Noha – írja – az test elaluszik és elnyugszik, de az lélek mindörökké vigad és vigan árja ezt az napot.”)
A XVI. és a XVII. században főasszonyaink nem kis örömöt találtak a halászatban és a madarászásban. Még az ilyen mulatságra is meghívták az ismerősöket. Azokban a századokban egyetlen uradalmunkban sem hiányoztak a halastavak. A pisztránghalászatra ég Nádasdy Tamás is hazarándult Bécsből s övéivel együtt főzték tejben a frissen fogott pisztrángokat. A madarászatot éppoly örömmel és kedvvel űzték. Főasszonyaink hálókkal, sólymokkal, karvalyokkal stb. madarászgattak s a zsákmányból ismerőseiknek is küldöttek.
Amikor az idő melegebbre fordult, megkezdődött a kertészkedés. Mindegyik azon törte agát, hogy minél előbb legyen spárgája, borsója, gyümölcse és dinnyéje. E téren valóságos versengés folyt közöttük s boldog volt az a főasszony, aki a pálmát elnyerte. Tudjuk, hogy Nádasdyné, Batthyány Ferenc bánné, Forgáth Zsuzsánna, Thurzó Györgyné nádorispánné még a káposztát is maguk ültették.* (* Forgách Zsuzsánna két átalag káposztát küldvén Soós Klárának, megírta néki: „Én pedig ezt magam és az én leányasszonyom ültettük.” Ugyanígy ír Batthyány báróné is.) Mivel abban az időben a leányok virágkoszorút, a férfiak (még a csatában is) virágbokrétát hordottak volt, a virágültetésre is nagy gondot fordítottak.* (* Küldözgetek is egymásnak virágot s gyümölcsöt. Zay Péter 1575-ben például Ugróczról írja a feleségének Soós Klárának: „Egy rigófiat is küldtem; elevenen eltarthatod. Két örves galambfiat is küldtem. Íme uborkát is küldtem; szegfűvirágot is küldtem; körömvirágot is küldtem; málvarózsát is küldtem; elég vagyon most rajta az málvarózsán, írd meg ha megszedjem-e és oda küldjem-e neked?… Im muskotály-körtét is küldtem neked” stb. (Zay-Ugróczi levéltz. 1575. Szent Jakab hava 5. napján.) A kertészkedés a XVI. században nálunk olyan magas fokon állt, hogy a bécsi udvarnál mindig a magyar asszonyok nyerték el a pálmát részint korai és szép zöldséggel, részint gyümölccsel.
S minő boldog volt az a főasszony, aki elsőnek tudott borsót, káposztát, dinnyét vagy valami jóféle gyümölcsöt küldeni a királyi családnak. I. Ferdinánd és Miksa király idejében a gyümölccsel és a korai zöldséggel indég magyar asszonyok nyerték el a pályát, Nádasdy Tamás nádorispán írja 1560-ban Pernezich György nevű komájának: „Továbbá azt értem, hogy komádasszony (t.i. Nádasdyné) elvette az pályát az cseresnyével királyné asszony előtt. De ha kegyelmed reá nem gondol, még az borsóval is elveszi; mert hogy otthon valék; még akkor virágzik vala az ő borsója. De ha azt akarja, hogy kegyelmed nyerje az pályát, hát hadd meg az kertésznek, hogy mihelyt megérik, azonnal vigyék kegyelmednek és úgy küldje kegyelmed komádasszonynak, hogy királyné asszonynak küldje.”* (* Pozsony, 1560. máj. 24. Nádasdy lev. Orsz. ltr. Pécsy Márton 1559. szept. 4-én írta a nádorispánnénak: „Az nagyságod parancsolatja szerint tegnap hogy királyné asszony az miséről az ebédlő házban jöve, asszonyom őnagysága nevével bemutattam az gyümölcsöt, kit őfelsége ugyan igen nagy jó néven vőn s azonnal az dinnyéket megkóstolta és hármat hozata ki ebédre benne, az barackban is.”)
A jó Nádasdy Tamás halála után 1567-ben Szentgyörgyi Gábor jelentette az özvegy nádorispánnénak: „Az nagyságod levelire indjárást felvivém császárné asszonynak az dinnyét, kit jó és kegyelmes néven vőn, köszönvén nagyságodnak. Mondá Molart uram, hogy kegyelmed nyerte az újság pályáját (wysagh pallyayat); mert ennél többet még az idén császárné asszony nem látott. Mindjárást császárnak küldé az komornyiktól.”* (*U. o. 1567. juli 15. Pozsony. Csodálatos dolog, hogy mennyire értettek asszonyaink a korai zöldség és gyümölcs termesztéséhez. Nádasdy Tamásné 1549-ben, május havában káposztafejeket küldött Frangepán Katalinnak, aki így köszönte meg: „Isto tempore capita caulium in isto regno nos vidisse nunquam.”)
Nemcsak Bécsbe, hanem külföldre is küldözgetnek magyar gyümölcsöt és oltóágakat. Batthyány Ferencné például Brüsszelbe küldözgeti a pompás telelő gyümölcsöt Mária királyné asztalára.
Az 1566. évi táborozáskor a hozzánk jött külföldi fejedelmek, hercegek a maga Miksa király is elragadtatva szemlélték a nádorispánné küldötte pompás gyümölcsöt. Ádám deák – aki a gyümölcsöt Győrbe vitte – megírta asszonyának, hogy a ferrarai herceg a maga részét mindjárt elvitte. A király „az gyümölcsnek felét ününmaga bévitte házában, úgy nézte s dicsére, hogy szép gyümölcsi” Harrach gróf meg elragadtatással mondá, „hogy sem Magyarországból, sem másnemű országból nem kél olyan jeles gyümölcs, int te nagyságodtól, oly igen jó major (t. i. gazdasszony) légyen te nagyságod.”* (* Orsz. ltr. Nádasdy level. Ádám deák levele Nádasdynéhoz 1566.)
Udvarházainkban és kastélyainkban a dinnye zsendülésekor vidám ünnepet tartottak, mely már teljesen feledésbe ment. Akkor ezt dinnyeszedetnek vagy dinnyeszüretnek nevezték. Olyanforma mulatság volt ez, mint a szüret.
Elérkezvén a gyümölcsszedés ideje, az asszonyoknak és a lányoknak munkája nagyon megszaporodott. A XVI. és a XVII. században a kert termésének feldolgozása körül oly jelenségekre akadunk, melyek méltán kelthetnek csodálkozást. Mint minden téren, úgy itt is asszonyaink tündökölnek. Ki hinné például, hogy a letűnt századokban mennyi illatszer és gyógyítóvíz készítéséhez értettek ők? A régi leltárak szerint minden kastélyban megtaláljuk a fű-vízvevő vagy virág-vízevő szerszámokat. Sőt a nagyobb kastélyokban még külön vízégetőházat is találunk. A nevezett szerszámok a régi összeírásokban különféle néven szerepelnek. Az egyik leltárban például vízégető általjáró csőjével, a másikban vízvevő lombik födöstül s csőstül minden készségével, a harmadikban vizek égetésére való rézfazék, a negyedikben vízfőző edény sisakjával, hozzátartozó csős csebrével stb. szerepel.* (* Orsz. ltr. Urb. Et Conser. 21. f. 8. nr., 21. f. 15. nr., 78. f. 37. nr. Továbbá Erdélyi Fisk. Levélt. XIV. l. P. és Közös pénz. Ltr. 15.431. fasc.) Ezen edények segítségével párolás útján készítették a különféle fűvizeket és virágvizeket. Nem valami nehéz mesterség volt ez s asszonyaink kitűnően értettek hozzá. Csak egyetlen udvartartásban találtunk külön alkalmazott vízégető mestert.*(* Körmendi ltr. Missiles, 1658. Batthyány continuus udvarnépének összeírása.) Ellenben fűszedő asszonyokkal több udvarban találkozunk.
Az elkészült virágvizeket kerekded üvegekben az úgynevezett víztartóalmárjomban helyezték el. Néhol pedig római fogasokon tartották.
A régi összeírásokból láthatjuk, hogy asszonyaink mily sokféle virágvizet készítettek. A fogarasi kastélyban például 1632-ben ilyen vizek szerepelnek: parlagi rózsavíz 5 üveggel, kerti rózsavíz 2, epervíz 4, petrezselemvíz 2, bozzavirágvíz 4, spikinárdvíz 3, fejér liliomvíz 2, hársfavirágvíz 2, tamariskusvíz 2, turbulyavíz 1, útifávíz 2, porcfűvíz 4, lómentavíz 2, fodormentavíz 1, istenfájavíz 1 üveggel.* (* Orsz. ltr. Urb. Et Conscr. 14. fasc. Fogaras 1632.) Lorántffy Zsuzsannának patakio várában 1634-ben volt 9 üveg rózsavíz, 4 üveg gyöngyvirágvíz, petrezselemvíz, szegfűecet, levendulabor, rózsaecet, fodormentavíz, epervíz, fejér liliomvíz, levendulavíz, pápafűvíz, hársfavíz, chelidoniavíz, útifűvíz, fekete ürömvíz, fejér ürömvíz és eufroziavíz.* (* 113 fasc. 1634. Gyakran szerepelnek még ezek is: betonikavíz, sárgaviolavíz, csimapázsitvíz, kaporvíz, fekete lavendulavíz stb.)
Makovica és Zboró összeírása szerint 1671-ben a leányasszonyok házában nyolcan üveg virágvíz volt. Ezek közt szerepel az árvacsalánvíz, sóskavíz, gyöngyvirágvíz borral égetett, izsópvíz, polai víz, kakukfűvíz stb.* (* U. o. 21. f. 8. nr. 1671.)
A családi levéltárak sok receptát őriztek meg számunkra s ezekben mindég szerepelnek a virágvizek. A XVI. századból külön könyvecske is maradt ránk, mely a különféle virágvizek használatáról szól.* (* Zay-Ugróczi levélt. Orvosságról való könyvecske, 1590. Kézirat, mely Radéczi püspök orvosának receptáit adja.)
Asszonyaink a virágvizeken kívül még szárított gyógyítófüveket is gyűjtöttek. S mivel ugyanők minden receptát eltettek, alig akadt olyan betegség, amire orvosságuk nem volt. Ezt tudva megértjük, miért fordul nemes és jobbágy orvosságért főasszonyainkhoz? Bizony egy-egy jelesebb főasszony egész vidéknek volt az orvosa. S százával maradt ránk olyan orvosságtudakozó levél, melyben az ég szerelmére kérnek jóféle orvosságot ezen vagy amazon nyavalya ellen.
Megjegyezzük, hogy a XVI. században már a fertőtlenítést is űzték kastélyainkba. Nádasdy Tamás leveleiből tudjuk, hogy járvány idején fenyőmaggal füstölték a szobákat, levendula ecettel s más virágvizekkel fecskendezték a falakat. Mindszenty Kata asszony írta 1583-ban: „Az házakat (t. i. a szobákat) minden nap ürömmel és örménygyökérrel füstöltesse kegyelmed és az egérfarkkal.* (* U. o. Zay Péterhez.) Hogy a szobák jó levegőjére asszonyaink sokat adtak, abból is látszik, hogy legtöbb kastélyunkban megtaláljuk a tömjénezőket, a szaglókat, a szaglócskákat és a szivallókat.
A különféle virágvizeknek a régi magyar konyhában is szerep jutott. A rózsavizet például a torták, az ostyabéles s más sütemények és konfekták készítéséhez használták.* (* Orsz. ltr. Nádasdy számadások. F. fasc. 1572. „rózsavizet ostyabélesnek” stb.) A méhfüvet, a füvestorta, valamint nádasmézzel konfekta készítésére használták.
Az illatos virágvizeket a befőttek szagosításához is használták. A violaliktárium, a rózsaméz, a becsinált viola stb. szintén virágvizekkel készült.
A XVI. és a XVII. században a különféle befőtteket és gyümölcsízeket liktárium néven ismerték. Liktáriumnak nevezték a gyümölcs-sajtokat, a dulcsászokat, a jülepheket stb. A családi levelek és a régi számadások tömve vannak a különféle liktáriumok felsorolásával. A nevezett két században 30-40-féle liktárium készítését ismerték asszonyaink. A liktáriumokat földfazékakban vagy e célra készült üvegekben tették el. Batthyányné például 1634-ben egyszerre 200 liktáriumnak való üveget vett s fizettek ezért 4 frt-ot.* (* Körmendi ltr. Missiles, 1634. január 5. Tóth István jelentése.) A különféle liktáriumnak nevezett lekvárokat sárgaréz üstökben főzték.* (* U. o. Missiles, 1569. okt. 5. Pál deák levele: „liktárium főzni való rézfazék.” Zboró 1684. évi összeírása szerint volt ott: „liktáriumokhoz való velenczei sárgaréz üstöcske vaslábával együtt”. (Orsz. ltr. Urb. 21. fasc. 15. nr.)) A fogarasi várban 1632. évben volt aszalt szilvaliktárium, törött birsalmaliktárium, görögdinnyeliktárium, aszalt barackliktárium.* (* U. o. 14. f. 1632.) Patak várában (1634-ben) a leltár szerint a szilvaliktáriumon kívül volt négy fazék barackliktárium, három fazék birsalmaliktárium, szegfüves birsalmaliktárium egyy berbencével, szegfüves körtvélyliktárium egy fazékkal, görögdinnye- és nyári barackliktárium.
Más módja volt a liktáriumfőzésnek, mikor a gyümölcsöt sűrű péppé főzték s formákba öntötték. Így készült a meggysajt, a dinnyesajt, baracksajt, birsalmasajt stb. Az ilyen liktáriumokat az ebédeken mint konfektát „liktáriumnak való formás tányérokon” adták fel.* (* U. o. 41. fac. 1. nr. 1639. Patak. A régi összeírásokban szerepel a liktárium száraztó tábla, liktárium aszaló párkányos deszkatábla stb. (U. o. 25. fasc. 37. nr. 1636, - továbbá Erdélyi fisk. Levélt. Vajdahunyad 1693.))
A legrégibb (XVI. századi) szakácskönyvünk a világos gránátszínű birsalmaliktárium készítéséről ezt írja: „Hámozd meg az birsalmát, tedd föl az vasfazékba, tiszta borba főzni jól. Aztán ha megfő, verd ki az birsalmát belőle. Vess nádmézet belé, főzd addig, hogy felére vagy harmadrészére elfőjjön. Ezt azután töltsd skatulyában amennyi befér; hagyd oly helyen, hol se ne mozgassák, se szél ne érje. Hagyd megállni, mint egy hideg étket. Meglásd, mily jó, szép, fényös leszen.”
A télre készített sokféle liktáriumok mellett a gyümölcsfőzésnek még más módja is járta. Elterjedt szokás volt például a körtének vajban való sütése vagy borban való főzése, aztán az almakása készítése, az almafánk sütése, a kajszínbarack-pogácsa, a habos meggykása, őszi barackkása, eperkása stb. készítése.
A litáriumokról különben majdnem azt mondhatjuk: ahány ház, annyi szokás. Aki e téren valami újat tudott, sietett azt az övéivel megismertetni. Devecseri Choron Zsófia 1569-ben kéméndi kertjéből virágot küldvén Nádasdynénak, a liktárium készítésének egyik módját így írta le:
„Az böröcköt (barackot) – írja meghámozom szépen és késheggyelmeghasaztom szépen és az böröck magva helyett egy fél mandolamagot teszek és borsos mézet teszek rá és tiszta deszkára szépen rendelem, az kemencében úgy szárítom meg. Az szilva-liktáriumot így is csinálom, hogy az szilvát meghámzom és meghasogatom és szépen deszkára rendelem. Az magvát megtöretem és az magvabelit az magva helyébe teszem és borsos mézet öntetek reá és úgy száraztatom kemencében tiszta deszkán. Héjastól az szilvát ha csinálom, tehát csak félfelől meghasítom az szilvát és az magvát kiveszem és megtöretem, az magvabelit esmég magva helyében teszem és borsos mézet öntetek belé és az deszkára rendelem és úgy száraztatom kemencében.”* (* Orsz. ltr. Kisebb családi levéltárak. 1569. Kisasszonynap után való pénteken, Kéméndről.)
A gyümölcstermelés nálunk igen nagy lévén a XVI. és a XVII. században mindenféle gyümölcsöt nagyban aszaltak s az aszalt gyümölcsöt külföldre is kivitték s kereskedtek véle. A várkastélyok és udvarházak régi összeírásai hirdetik, hogy mily sok és ily sokféle aszúgyümölcsöt tartottak azokban. Egervárott például 1558-ban volt a tárházban aszú-berkenye, aszú-beszterceiszilva, aszú-muskotálykörtvély, aszú-cseresnye, barack, meggy és aszú öregszemű cseresnye. Kanizsa várában 1566-ban 84 köböl aszúgyümölcsöt tartogattak.* (* Orsz. ltr. Nádasdy számadások, 2. fasc. 1566.) I. Rákóczi Györgynek s Lórántffy Zsuzsannának 1642-ben dec. 31-én volt a tárházukban 151 köböl aszú-szelíd gyümölcs, 379 köböl aszú-szilva, 566 köböl aszú-vadgyümölcs, 31 köböl aszú-som, 34 köböl aszú-kökény, 10 köböl aszú-meggy, 8 köböl aszú-barack stb.* (* Rákóczi levélt. 1642. dec. 31. Extractus generalis in bonis Transylvaniensibus.) Bornemissza Anna asszonynak csupán a kis rónaszéki kúriájában 50 mérő aszú-gyümölcse volt.* (* Urbaria et Cons. 3. csomó, 1684.) A többi birtokain is mindenütt találkozunk az aszú-gyümölccsel.
Nagyasszonyaink télre a különféle zöldséget is aszalták. Az aszú-répa például igen közönséges volt. Az uborkát nem ecetben, hanem sós vízben tették el. Az egrest és a céklát is sós vízben, hordókban rakták el. A sós egresen, a sós kaporon kívül szerepel még a sós tárkány és a sós kömény.* (* U. o. 78. fasc. 37. nr. 1651. – Gyalun a sós tárkányt deberkében, Fogarason pedig üvegekben és puttonyban találjuk.) A régi leltárakban szerepel a költő egres, aztán a fojtott meggy s a fojtott cseresnye is. Nem tudjuk, hogyan készítették ezeket. Az almavíz, az egresvíz, az ürömvíz és a szilvavíz úgy a XVI., mint a XVII. századi összeírásokban gyakran szerepel.* (* U. o. Nádasdy számadások, 1558. Super diversis rebus in castro Egervár.) Előfordul a homokban elrakott dió is. Fogaras várában például 1690-ben volt „két puttonyban béfenekelve fövenyben rakott dió”* (*U.o. Erd. Fisk. Levélt. XIV. I. P. 1690.)
Ilyen és ezekhez hasonló adatokat ezrével találunk a régi összeírásokban. A családi levelekben meg jórészt feltaláljuk a megfelelő magyarázatokat is a kert termésének feldolgozásáról. Amint ez adatok mutatják, asszonyainknak ugyancsak elég dolguk volt, míg a télre előkészültek.
Tudott dolog, hogy a kertészkedés a kultúrának hőmérője. S ha azt látjuk, hogy a XVI. században nálunk a kertészkedés és a kert terméseinek feldolgozása oly magas fokon állott, hogy a külföldiek is hozzánk fordultak: akkor el kell ismernünk, hogy a kultúra nálunk igen magas fokon állott. S az elismerés e téren elsősorban nagyasszonyainkat illeti; mert ők voltak a legjobb kertgazdáink. S mivel szeretettel munkálkodtak kertjeikben, akaratlanul is jobban szerették a földet, jobban ragaszkodtak az ősi birtokhoz, mint férjeik, akik idejük legnagyobb részét távol töltötték.
A kertgazdaság mellett főasszonyaink a szárnyas majorságra is nagy gondot fordítottak. Ők ezen a téren is megállták a helyüket. Hízott pávákat, gyöngytyúkokat, ludakat, kappanokat még az udvarnak is küldözgettek. I. Ferdinánd például már januárban fiatal libákat kapott Nádasdynétól. Az 1546. év január 6-án ugyanő a királynénak is küldött szárnyasokat. Sárkány Antal utam nagy büszkén jelenti Bécsből, hogy a pávákat, a lúdfiakat, ludakat és kappanokat bémutatá a királyné asszonynak! „Szinte – írja – az ő belső házában (szobájában) mutatám be. Jó néven vevé és csodálkozék a lúdfiakon.”* (* Orsz. ltr. Nádasdy level. 1569.) Báthory Erzsébet 1587-ben karácsonyra küld lúdfiakat Zrínyi Doricának. A nagy hidegben azonban megfagytak a fiatal libák.* (* U. o. 1587. á pril 14. „meghaltak az nagy derék hidegben”.)
A kastélyokban és az udvarházakban nevelkedő leányok természetesen mindazt eltanulták, amit ideiglenes anyjuktól láttak és hallottak. Így azután belőlük is derék majorosok és jó gazdasszonyok váltak.
Tudjuk jól, hogy a XVI. és a XVII. század asszonyai nemzeti gondolkozás, magyar érzés dolgában sokszor még az urokat is felülmúlták. Nem is csoda, hiszen ők foglalkoztak a legtöbbet a földdel, tehát szeretniök is kellett a földet, ahol éltek. Azután ott a kastélyokban már gyermekkorukban úgyszólván a szemükkel látták a török harcokat. Látták a diadallal hazatérő hadfiakat, akiket asszonyaik fogadtak a legnagyobb örömmel és lelkesedéssel, de látták a gyászt s érezték a fájdalmat is, ami az elesett vitézek nyomában támadt. S a fogékony gyermeki lélek hamar megtanulta: lángolni a nemzeti dicsőségért, vágyódni a nemzeti célok után.
A XVI. és részben még a XVII. században is nemzeti bűnnek tartották nálunk, ha magyar lány idegenhez ment nőül, vagy ha a magyar fi idegen nemzetből való leányt hozott a házhoz.* (* Balassa András mostoha lányát egy lengyel herceggel jegyezvén el, 1583-ban ezért a hűtlenség bűnébe esett s 1583-ban a főbenjáró vétség miatt az országgyűlés elé idézték.) „Idegen nemzetet ne végy – mondja a jó tanács – hanem magyar nemzetet, az kivel lölköd is megnyughassék. Idegen nemzetbe ne öltözzél; eleidnek s magadnak is böcsületi megmarad.”* (* Batthyány Ferenc utasítása fia részére. Mikor Bakics Anna (Révayné) lányát Morva kélt legelőkelőbb ifja kérte meg, a jó asszony ezt írta: „Mi bizony magyart kivánnánk, de az mint az Uristen rendeli, úgy legyen.”) A hatalmas Széchy Margit kiátkozta leányát, amiért a cseh Lobkovitzhoz ment nőül. Mikor Batthyány Ádám generális német leányt akart nőül venni, Magdolna húga így könyörgött neki: „Magyar s jó nemzetből valót vegyen kegyelmed; ha szegény és árva is, csak erkölcsös legyen. Tekintse kegyelmed két házasuló fiát és férjhez a hajadon leányait; s ne gyalázzon meg mindnyájunkat!”* (* Körmendi ltr. Missiles, 1655. juli 26. „Az Istennek vére hullásáért kérem kegyelmedet, ne gyalázza meg ez rossznak elvételével jámbor, istenes, üdvözölt feleségét, maga böcsületét, öreg uri állapotját. Inkább jobbágya jó erkölcsű leányát vegye el.”)
A történetírók szerint Zrínyi Ilona igen örült, mikor leányát: Rákóczi Juliannát a derék Aspremont nőül vette. Zrínyi Ilona azonban saját kezűleg írt levelében maga bevallja, hogy boldogtalan leánya mérhetetlen fájdalmat szerzett neki s az ő ajka akaratlanul ils átokra nyílt. Ha Isten így akarta – írja – őt büntetni, legyen meg a szent akarata. Másik levelében meg így panaszkodik: Isten adta Julianna lányomat, Isten megint elvette tőlem. Amint Isten akar, az az én célom is mindenben. Boldogtalan lányom durván és fájdalmasan megbántott s nagy szívbéli fájdalmat okozott nekem. Ó, csodálatos változás! Csak a jó Isten tudja, miért kellett ennek történni!* (* Bécsi állami levélt. Zrínyi Ilona levelei Kinsky miniszterhez német nyelven.)
Seregével maradt ránk olyan magyar levél, melyben nagyasszonyaink férjüket haza csalogatják. Amint Kanizsay Orsika szép magyar levelei hirdetik, ők bizony szomorú szívvel vették, mikor férjük hosszabb ideig mulatott Bécsben vagy egyebütt. S csalogatják haza szép szóval, édes beszéddel. Garai Bánffy Borbála írta az urának 1568-ban: „Kegyelmed fejedelme nem Istene kegyelmednek, hogy ily igen tart tőle… hiszem, hogy talán így vagyon üdvösségemre, hogy mindenkor az én szívem te kegyelmed miatt rettegésbe vagyon.”* (* Zay-Ugróczi levélt. 1568. máj. 12. Ugrócz, Bánffy Borbála levele Zay Ferenchez.)
És meghatóan írja le bánatát s kérve kéri az urát, jöjjön haza minél előbb.
Wesselényi Anna Franciska írta 1639-ben az anyjának: „Az bizonyos, hogy az bécsi lakásnak gondolatjától is irtózom.”
Barkóczy Krisztina, a magyar nagyasszonyok egyik legnagyobbika mondotta s írta ezt: „minden jobb, ami az mi magyar földünkben termett!” Nem is kell neki a dib-dáb bécsi bolondság s a hazai földnek s nemzetének akar élni. Mikor az ura Bécsbe csalogatja őt, azt feleli, hogy nyelvüket nem tudja, öltözetüket nem ismeri s megtanulni nem akarja. „Csúfnak pedig közikbe mennem – írja – igen nehéz volna s a halálnál is keservesebb.” Különben is – írja ugyanő későbben – a bécsi lakás elfelejtetni szokta az emberrel hazáját.* (* „Én édes szívem – írja a jó asszony az urának – már csak azt a jó hírt várom, hogy Isten kegyelmedet hozza haza jó egészségbe, elfelejtek minden nyavalyát.”)
Ujfalusy Judit, az egyszerű apáca meghallván, hogy Károlyi Sándor a fiát 1722-ben Bécsben akarja tartani, megrémülve írta az apának: „Meg
vallom, megrobbant az szívem! Igaz, hogy mélt. Uramatyám bölcs elméjéhez az én leányi csekély elmém el nem érkezhetik, mindazonáltal, ha az Úristen az kisdedek szája által az ő dicséretit hirdetni szokta, talán úgy történhetik, hogy az én csekély elmém is helyesen itélheti, hogy nem lesz hasznos, sőt talán káros leszen, ha öcsémuram Bécsben fog lakni, mert oly szép indulatú ifjúnak ösmerem, hogy éppen ellehet bécsi policia nélkül.”* (* Károlyi nemzetség levéltára, Nagyszombat, 1721. juli 16.)
Mikor arról esett szó, hogy Haller grófné (Károlyi Klára) fiai udvari levegőt is szívjanak, édesanyjuk csodálkozva írta: mit használ nekik térdhajtásuk? Isten kegyelméből mindnyájan nemzetünk magyarságában megmaradtunk. Csak maradjanak ők is lélekben és ruhában magyarok. Ha magyar köntösbe járnak is, elélhetnek.
Nagyasszonyaink leveleiben a XVIII. századik ezzel a szellemmel és érzéssel találkozunk. Magyarok voltak ők lélekben és ruhában s magyarok akartak maradni. Ki tudná megmondani, hány álmuk szakadott félbe, mikor tapasztalniok kellett, hogy férjeik, mint a széltől indult nádszálak, ide-oda hajladoznak s a bécsi udvar körében sütkéreznek, költekeznek s mulatnak. Az asszonyok meg is tettek mindent, hogy uraikat jobb észre hozzák. Nem egyszer ugyancsak megnyomták a tollat s nem is eredmény nélkül. Tudjuk például, milyen szépen vezetgette Kanizsay Orsika a férjét, az utolsó nemzeti nádorispánt, Illésházyné Pálffy Kata pompás magyar leveleinek egy része is ismeretes.* (* Köpcsényi levéltárban vannak a kiadatlanok. Gyönyörű levelek ezek s szép világot vetnek e nagyasszony lelkivilágára.) Ezeknél hazafiasabb, lélekemelőbb szellem kevés asszonyunk levelében akad. Pálffy Kata is elmondhatta az urával együtt, ahogy egyik levelében meg is írta: „ha hazám javába nem járna, ily nagy munkált csak üdvösségemért kellene felvennem.” Gondolhatjuk, hogy ezen fennölt szellemű művelt főasszonynak minő befolyása volt Illésházy Istvánra! Ez a nagyasszony az urával egyetemben négy falut ajándékozott Pálffy Miklósnak Győr visszafoglalásakor.* (* Pálffy-senioratus pozsonyi levéltárában van a h ázaspár levele Pálffy Miklóshoz 1598. április 4. – Illésházy halálakor Pálffy Kata írta a temetésre hívó leveleket. „Azoknak – írja ebben – az kik éltökben mind hazájoknak, mind az keresztyénségnek s egyebeknek is jót igyekeztenek cselekedni, méltó, hogy holtok után is illendő böcsület és tisztesség megmutattassék.” stb.) Tették ezt akkor, mikor Pálffy Miklóssal az udvar ugyancsak mostohán bánt.
Thurzó nádor felesége: Czobor Erzsébet eléggé ismeretes, bár szép magyar leveleinek legnagyobb része ma is kiadatlan. E nagylelkű, példás életű és páratlanul munkás asszonynak nagy befolyása volt az urára. A levelek, miket a férj és feleség váltottak egymással a régi magyar családi élet legszebb emlékei közé tartoznak. Czobor Erzsébet férjhezmenetelekor írni még nem tudott. A férje volt a mestere. Később azonban már pompás leveleket írt.* (* Az Orsz. levéltárban és Körmenden van legtöbb levele.) Mikor a férje az első sorokat kapta tőle, az öröme határtalan volt. Ez alkalommal írta a feleségének:”Hogy magad kezeddel édös lölköm irtál az levélben egynéhány igét, szívem szerint láttam és jó néven vettem tőled, mint szerelmes és édes tanitványomtól, hogy ily jól tanulsz. Én is valami szép török marhát viszek ajándékon. Csak meglásd, hogy még ennél is jobban tanulj írni, mert ha vétesz az irásban, ha Isten hazaviszen jó egészségben, talán megkezdik az tanitványt suprálni, ha nem egyébbel, de egynéhány szép csókval.”* (* 1596. dec. 1-én írta a feleségének: „ Egy igen jó varró bulyát =t. i. török asszonyt) szerzettem édes szívem, akarván azzal is mint én lölkömnek és szivemnek kedveskednem. Kérlek, hogy tőlem vedd jó néven.”)
A férj és feleség levelezése világosan mutatja, minő nagy befolyása volt Czobor Erzsébetnek Thurzó nádorra.
Tudott dolog, hogy Bethlen Gábornak első támadásakor nagy jelentőségű dolog volt a Dunántúlnak megnyerése. Két emberen fordult az meg: Batthyány Ferenc generálison és Zrínyi Györgyön. S vajon ki nyerte őket meg Bethlen Gábornak? Egy asszony: Batthyányné Lobkovitz Éva. Thurzó Imre már 1620. június havában kérve-kéri Batthyánynét, hogy férjével egyetemben jöjjön a a besztercebányai ülésre. Augusztusban és október 4-én megismétli kérését. Ez alkalommal írta Batthyányénak: „Kérje és intse uramat, bátyámat őkegyelmét, hogy gondolja meg magát. Tekintse meg az eleitől fogást, hogy az ausztriai família a mi édes nemzetünkön és országunkon mennyi kegyetlenkedésekkel uralkodott és a mi jóakaró atyánkfiaihoz minemű igazsággal viselte magát, kinek teherviselése alatt jól tudja Batthyány uram mely keservesen nyögtünk.”* (* Körmendi ltr. Missiles.)
Mikor Batthyánynénak sikerült a férjét Bethlen pártjába terelnie, Zrínyi György megnyerését is rábízták. S ő ez ügyben is eleget fáradott. Az 1620. év december 17-én írja Thurzó Imre a jó asszonynak: „Zrínyi uram dolgát megértettem, édes asszonyom-ángyom. Ha azért őkegyelme régi nemzetségét megtekintené, szerelmes atyjának jó hírét-nevét meggondolná; nemzetének s országának mennyit használt; őkegyelme is a mostani állapotban közülünk magát ki nem vonná. Hanem én kegyelmedet mégis kérem ajánlván szolgálatomat bátyámuramnak őkegyelmének, mégis intse Zrínyi uramat, ha őkegyelme Zrínyi uram maga el nem jöhetne is urunkhoz ő felségéhez, egy szolgája által is üzenhet s akaratját ő felségéhez (t. i. Bethlenhez) mindenképpen megjelentheti.”* (* U. o.)
Batthyányné asszony e levelek vétele után ugyancsak eleget forgolódott, hogy Bethlen pártját szaporítsa. Az eredmény nem is maradt el. S mikor nemsokára asztalánál tisztelt Bethlen Gábort, a fejedelem elhalmozta a derék asszonyt a hódolat minden jelével. Thurzó meg sietve írta neki: „Énnálam legkisebb írása is kegyelmednek parancsolat.”
Asszonyaink kiadatlan levelezéséből ezer és ezer ilyen és másféle dolgot hüvelyezhetünk ki. Az események igazi rugóját és okát igen sokszor az ő leveleik adják kezünkbe. S az ő levelezésük hirdeti nekünk, hogy régi asszonyaink a nemzeti iránynak és a nemzeti politikának voltak hívei.
Ezt még más körülmény is bizonyítja. Ha a magyar nagyasszonyok kiadatlan leveleit lapozgatjuk, arra a meggyőződésre jutunk, hogy a nemzeti irodalomnak ők voltak leghatalmasabb támogatói. Az írók tehát elsősorban az ő támogatásukat kérték. A régi magyar költészet legszebb emlékei: a virágénekek asszonyainknak íródtak s azoknak a kezén forogtak. A régi táncnótákról ugyanezt mondhatjuk. Az istenes könyveket is jobbára nekik ajánlgatták az írók. Csak néhány példát említünk itt. Kovács Márton deák 1552-ben a többi közt ezt írta Kanizsay Orsikának: „Vittem vala egy kicsiny magyar könyvecskét, kit szörzöttem és irtam vala Isten segítségéből, kit ajánlottam nagyságodnak… Akkoron kegyelmes asszonyom énnékem izent vala, hogyha az kegyelmes Isten az mi urunkat Erdélyből meghozza, legottan szól s nem hagy, de megsegít az én tanuságomra.”* (* Orsz. ltr. Nádasdy lev. Csáky László, aki a bécsi udvarban nevelkedett, 1559-ben írta Nádasdynénak: „Valamit irasson az prédikátorral nagyságod, egy kis imádságos könyvet.)
Kovács Márton deák e segítséget meg is kapta s a külföldi oskolákon tanulhatott tovább.
Ismeretes dolog, hány magyar könyvet adatott ki Batthyány bánné, no meg később Nyáry Krisztina. Thököly Éva és Mária grófkisasszonyok magyar bibliotékáját Árva elfoglalása után a császár labancai nyitott szekérre hányták s úgy vitték Bécsbe. A szakadó esőben és hóban aztán pocsékká ázott az egész s még a remekbe készült kötések is tönkrementek.
Bethlen Kata grófné magyar bibliotékájának csupán a lajstroma 117 nyomtatott oldalra terjedt. Róla énekelte volt Bod Péter:
Ez áldott asszony, a gróf Bethlen Kata,
Jó magyar könyveket valahol kaphata,
Nagy áron magának mindjárt felváltatta.
Vannak olyan íróink, kiknek minden munkáját egy-egy főasszonyunk adatta sajtó alá. Kelemen Didák munkáit például Barkóczy Krisztina adta ki. Ez a buzgó katolikus asszony volt a protestáns Kölcsey Sámuelnek is legnagyobb mecenása…
Tudott dolog, hogy a XVI. század tiszta magyar nyelve a XVII. és XVIII. században mennyire megromlott. A latin nyelv hivatalos nyelv lévén, férfiaink még ha magyarul írtak is, egész sereg latin szót és latinizmust kevertek a magyar szövegbe. Idővel aztán még a germanizmus is tért foglalt. Főasszonyaink nemigen tudtak latinul; de különben is ők hívek maradtak a régi tradíciókhoz, a régi szép magyar nyelvhez. Így hát aki a hanyatlás korában a igazi, a tiszta magyar stílust keresi, megtalálja azt a magyar főasszonyok leveleiben. Igen sok irodalmi színvonalon áll ezek közül s kívánatos volna ha minél előbb napvilágot láthatnának. Valóságos irodalmi kincs lenne például Barkóczy Krisztinának több kötetet betöltő levelezése.* (* Főasszonyaink némelyike még a XVIII. század alkonyán is tiszta magyarsággal írt. Károlyi Antalné: Harruckern Jozefa például betegsége miatt meg nem jelenhetvén fia főispáni beiktatására, a többi közt így írt: „Édes fiamhoz vonzó anyai szeretetem, régi jó barátim és ismerősim nyájas megölelése, azon helynek szemlélése, ahol éltemnek oly nagy részét boldogul töltöttem örömnapjaimnak megújítása, melyek boldogult férjem hamvával egy sírba feküsznek; mindannyi indító okok, melyek engemet azon örvendetes gyülekezetnek ölébe egész erővel húznak. Lehetetlen is volna ezen csoportos erőnek ellentállanom, hacsak egésségemnek gyakor változása, azon örömhelynek távolléte, a hosszú útnak alkalmatlansága és végtére már csak a magános csendességet szomjúhozó öreg esztendeim engemet ennyi örömnek résztvételétől meg nem fosztanának. Ezek egyedül azon okok, melyek engemet akaratom ellen is itten tartanak.” (Károlyi nemzetség levéltára, 1794. ápr. 11. Bécs.)
Sokáig nagyon sokáig folytathanók ezt. Hiszen ezernyi adat áll rendelkezésünkre! Tán lesz idő, mikor az adatok ind napfényre kerülnek s akkor nagyasszonyaink emléke majd áttör a feledékenység ködén, melyet a hanyatlás és a nemzetietlenség kora borított reájok. Akkor látják majd, hogy főasszonyaink a XVIII. század derekáig a nemzeti élet minden terén kitűnő szerepet játszottak.
A XVIII. század közepén mindég több és több főúr hagyja ott otthonát s megy Bécsbe és más városba, hogy az udvar körében szórakozzék. A főúri udvartartások aztán teljesen megszűnnek otthon. A főurak külföldön múlatják el a jövedelmüket. Elfeledik a hazát, el a hazai nyelvet s többnyire idegen nemzetből házasodnak. Csak alig néhány főúri család marad hű a régi hagyományokhoz. Ezek közt sem akad igazi vezető. Márpedig ha a bujdosó madarak vezetői elvesznek, a többi tévelygővé leszen…
*
A magyar nagyasszonyok közül (felekezeti különbség nélkül) bemutatunk itt néhányat. Egyikről-másikról már írtunk ugyan, de itt újabb kutatások alapján, új formában mutatjuk be őket. Olyanok ők, hogy a későbbi kornak is követendő például szolgálhatnak. A századok gondolkodása folyton változik, az emberiség folyton halad, de azért az elmúlt idők bizonyos dolgai sohasem veszítik el értéküket. A páratlan munkaszeretet, a hazai földhöz való ragaszkodás, a mély humanizmus, a tiszta erkölcsi érzés, a fennölt gondolkodás stb. amik régi nagyasszonyainkat ékesítették, oly kincsek, miket inden kor értékelni fog éspedig annál inkább, minél ritkábban találhatni azokat a késő utódokban.
Forrás: Takáts Sándor (1860-1932): Magyar nagyasszonyok 1900.
