Mikszáth Kálmánné szül Mauks Ilona: Mikszáth Kálmánné visszaemlékezései*

Házassági tervek

    
    Szomoru napok következtek ezután reám; az ágyból nem birtam felkelni, valószinüleg betegebbnek is képzeltem magamat, mint amilyen voltam. Senki előtt bánatomat ki nem panaszolhattam, Bobok, akivel ezelőtt bizalmas voltam, mert elfordult tőlem s egészen az atyámhoz pártolt. Mindjárt másnap reggel, ahogy atyám közölte velem végső elhatározását, Bobokot kocsira ültette és elküldte Pestre Mikszáthhoz azzal az üzenettel, hogy többé felém se nézzen, nekem ne irjon, tekintsen úgy, mintha meghaltam volna.
    Atyám erről nem szólt nekem egy szót sem, de anyám nagy kérésemre elmondta, hogy Bobok nagyon a lelkére beszélt Mikszáthnak, úgy annyira, hogy megigérte, hogy sohasem jár utánam többé… még azon este elutazott Hajduszoboszlóra pár heti tartózkodásra rokonai látogatására.
    Most már úgy látszott, minden összeomlott… minden üres, kihalt volt körülöttem, már csak a halált óhajtottam.
    Egy napon Draskóczky, az atyám segéde megszólalt a szobám ajtaja előtt: - Ilona kisasszony! Olyan ragyogó idő van, miért nem kel fel, ha valami gyógyító van a világon, hát az ilyen idő az, öltözzön fel és jöjjön ki a levegőre.
- Istene! – Tudtam, hogy nem merne hivni csak úgy minden ok nélkül; hirtelen felöltöztem, kimentem a folyosóra, ahol ő nagyon ügyesen két vagy három levelet a kezembe adott. Szememmel köszönetet intettem és kincsemmel visszamentem a szobámba. Hajduszoboszlóról Debrecenből és Ceglédről küldte Mikszáth a leveleket Draskóczyhoz, de előtt nem juthatván közelembe, csak most egyszerre adta ide. Ezekből a hosszu levelekből megértettem, hogyha százszor igérte is atyámnak, hogy lemond rólam, ezt az ígéretét nem képes megtartani.
    Igy irja:
    … És ha millió akadályon és ha millió megszégyenülésen kell is magamat keresztül törnöm, mégis oda fogok én jutni magához – mert akarom hogy oda jussak.
    És ha oda irom ezt a szót „akarom” a papirosra, az hatalom, melynek ellene nem állhat a világon semmiféle ellenség – csak egy és az maga.
    De maga nem ellenség, hanem szövetség.
    Egy másik levélben azt irja:
    Még ilyen messze sohasem voltam magától, ugyszólván az ország másik szélén, száz mértföldre. De a nagy messzeség nem tesz semmit és elmondhatom, hogy ilyen közel sem voltam ám magához soha, mint éppen most.
    Ezután még Draskóczy vagy két levelet adott át nekem, választ nem irhattam, mert nem tudtam, hol van, melyik városban. Április 19-én egyszer azt sugja nekem Draskóczy: Mikszáth János ma reggel meghalt Szklabonyán asztmatikus rohamban egy perc alatt.
- Jaj, szegény ember! – suttogtam egész lelkemig megrendülve, hiszen tudtam, hogy milyen nagy szeretettel viseltetett apja iránt. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy most haza fog jönni Szklabonyára. Tőlem nem kapott levelet, mióta megirtam atyám végső elhatározását, hátha most azt hiszi, hogy engemet is végképp elveszitett, mennyire le lehet sujtva e kettős veszteség által… Nem, nem, legalább ezt ne higgye. Összeszedtem hát minden ügyességemet és irtam Mikszáthnak. A levelet Draskóczy még aznap feladta a postára.
    Egy pár nap multa ideadta Draskóczy a választ. Szegény Mikszáth rettenetesen le volt verve. Mennyire szerettem volna, ha élúszóval vigasztalhattam volna, de hát annak vége volt, ő már nem jöhetett hozzánk, de rövidesen vissza is utazott Pestre.
    Április vége felé hozta a postás a Vadnay Károly által szerkesztett „Fővárosi Lapok” két számát. Kibontom, benne van Mikszáth Kálmántól a „Fotografiák regénye” című ki elbeszélés. Ebben az elbeszélésben leirja, hogy négy fotografiája van Aladárnak Lórikától. Ekkor közbelépnek a szülők és szétszakitják a fiatalokat. Egy pár hónap mulva azután Aladár megkapja az ötödik fotografiát is, mely Lórikát ábrázolja a ravatalon.
    Szép kis elbeszélés volt ez! Szegény anyám szivét úgy meghatotta, hogy majdnem sirógörcsöt kapott, szinte már látta, hogy én is a ravatalra kerülök. Ezentul nem volt nyugalma, addig kérte atyámat, míg csak meg nem engedte, hogy április 30-án elvigyen engem Pestre egy hires orvos rokonunkhoz.
    Akkoriban egy egész nap kellett, hogy Gyarmatról Pestre érjünk. Jó este felé volt, mikor a Pannoniában elhelyezkedtünk; anyám szeretett volna engemet kissé szórakoztatni, szinházba vinni, de nekem nem volt kedvem, egy kis sétát tettünk a városban. Másnap délelőtt elmentünk az orvos rokonunkhoz. Azt mondta, hogy nagyon vérszegény vagyok és tüdőhurutom is van melléje. Ez anyámat nagyon lesujtotta, délután búsan jártunk a városban megint. Este azután amint a Nemzeti Szinház pénztára előtt várakoztunk, hogy jobban hozzáférhessünk, egyszerre Mikszáth állott mellettünk. Reszketni kezdtem ijedtemben, hogy mit fog most az én anyám mondani. Hirtelen megragadtam a kezét.
    Jó anyám rám nézett véghetetlen szánalommal, azután Mikszáth köszönését elég barátságosan fogadta. Ő rögtön ajánlkozott, hogy jegyeinket megváltja. Anyám nagy örömömre elfogadta, és átnyujtotta neki a pénzt. Mi anyámmal kimentünk az utcára kissé járkálni.
    Természetes, hogy magának is váltott jegyet, és leült mellém. Itt mondta meg, hogy Draskóczy táviratozott neki, hogy mi Pestre jövünk és a Pannóniába szállunk, már délután is keresett, de nem talált otthon.
    Mikor megmondtam, hogy holnap reggel hazamegyünk, nagyon elszomorodott és akkor arra kérte anyámat, engedje meg, hogy a hajón kikisérhessen Vácra.
    Anyám meg is engedte. Mi korán reggel kimentünk a hajóállomáshoz, tekintgettem ide-oda, de Mikszáthot nem láttam. Elaludott, gondoltam nagy keserüséggel a szivemben.
    Másnap azután Ercsiből kaptam tőle levelet. Ezt egyenesen nekem cimezte, hiszen örökre bucsut mond nekem benne. A levél egyes részeit ideiktatom:

    Ön biztosan azt hitte, hogy lustaságom miatt nem keltem fel, miszerint igértem, hogy Vácig elkisérem. Azonban ez nem áll, mivel éppen az volt a bajom, hogy felkeltem és egy német kocsisra biztam magamat, hogy vigyen, de szélsebesen a Bécsbe menő hajóhoz, éppen akkor értünk oda, mikor utolsót csengettek… Hirtelen beugrottam minden jegy nélkül, a hajó azon pillanatban elindult és le is vitt szépen Ercsiig! Ami egészen itt az Alföldön van… Igértem én azután a kapitánynak mindenfélét, hogy tegyen ki, mert még Pesten vettem észre, de nem hallgatott rám… A harmadik nagy baj pedig az, hogy magával nem beszélhettem tegnap és hogy valószinüleg többé nem is fogok.
    Kedves jó Ilonkám! És megigértem a szüleinek per mopsz, hogy többé soha a életben nem járok maga után. Tudtam, hogy ezzel üdvömről, menyországomról, minden boldogságomról lemondtam, és mégis megtettem. Ugy kikeresték azt a percet, amikor nagylelkü tudtam lenni ellenségeim iránt is. Bobok igértette meg velem. Azután anyjának is megigértem, csak azt kértem ki, hogy még egy napig láthassa. Az volt a tegnapi nap, az utolsó nap és felvonás.
    Ne desperáljon emiatt, így kellett ennek történni. Higgye meg, még így sokkal jobb, mint abban az örökös ingadozásban tévelyegnünk. Mit ér ez? Ha tegnap önben több erélyt, több akaratot, több szerelmet tapasztaltam volna, akkor még visszavontam volna szavamat és megmondtam volna, hogy amit a természet törvényei összekötnek, azt a láncot én nem tépem szét… De ez önben hiányzik.
    De különben hová visz ilyen élet? Diáknak való szerelem ez, ha bujkálni kell, és ezt így vigye az ember a végtelenségig. Ha tudnám, hogy egy évig tart, bevárnám, ha tudnám, hogy négy évig tart, még akkor is bevárnám, de ez már az örökkévalóságig tart, mert én ugyan sohase megyek a maguk házához, hacsak nem hivnak, hacsak az édesapja meg nem kérlel, és hogy ő meg nem kérlel, az bizonyos. Nem is lenne tőle férfias.
    De hát szinte könnyebben fogom magam érezni, ha megteszem a maga apjának a nyugalmáért és a maga anyjának a boldogságáért azt az áldozatot, hogy megválok attól, ami legdrágább kincsem volt. Hadd lássák, hogy mégis nemes sziv dobogott bennem, mely tudott szeretni azért, hogy mások boldogok lehessenek.
    Mert lássa kedves Ilonkám, én a maga szüleit, Isten tudja mint van az, mindig szerettem, azért, hogy magát annyira szeretik…
    Gyarmaton most már természetesen nem találkozhatunk. A boldogság így kivánja és én részemről ünnepélyesen becsületszavamra igérem, sem szóval, sem tettel sohasem iparkodom önnel találkozni mindaddig, míg férjhez nem megy, vagy míg én nem házasodom meg. Fentartom azonban magam számára azt a klauzulát, hogyha valami hirtelen változás jönne közbe, akkor nem állom sem ezen, sem a másik ígéretemet.
    … Azaz én senkire sem aprehendálok, a sors műve ez, mint minden,
    Ma, teszem azt, Vácra akartam menni (és pedig nagyon) magát elkisérni és ime Ercsibe hozott a fátum… levelem azért nem irom poste restante, amint elhatároztuk, mert az is ígéretemhez tartozik, hogy semmi álutat nem veszek igénybe.

    Körülbelül ezzel a levéllel egyidejüleg jelent meg a „Nógrádi Lapok” 1873. május 4-iki száma, mely hozta Mikszáth Kálmánnak „Az én édesapám” című kis cikkét. A hatás, amit városunkban előidézett, nagyszerü volt, még ellenségei is elismerték, hogy gyönyörü Atyám is meghatottan olvasta. Éppen ez okból ide iktatom:

Az én édesapám.

-    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -
    Borongós áprilisi idő. Mintha meg lenne választva kedélyhangulatomhoz. A pesti kirakatok helyett szemem eltéved a temetőre. A nagy adószedő, a halál kirakatára. Most már kétszerte unalmasabb a falu. Szegény jó apám nem kel fel többé, hogy disputáljunk az állampolitikáról, királyok tetteiről, miniszterek viselt dolgairól, akiket rendesen összeszidott mindennap, mert mindig eszében volt az az elvi differencia, az a nagy tenger, mely a királyok és népek között fekszik, melynek neve adókönyvecske. Hanem azért, ha gyülölte is a királyokat, mégis büszke volt rá, hogy egy évben született III. Napoleonnal, arra már szegénynek nem jutott ideje büszkének lenni, hogy egyben is halt meg vele. Legyen neki könnyü a föld. Áldás azokra ah amvakra, melyek összevegyülnek azzal a messzemenő szeretettel, mellyel utolsó leheletéig viseltetett irántam. Még mikor meg nem érdemeltem is. Ó, a szeretet csodálatos valami. Egy darab az Istenből! Mely nem költözhet el az elröppenő lélekkel, nem zárulhat e a megmerevült testbe, hanem kitör s még halál után is kisér mindenütt, virágok illatában, arcunkhoz csapott, fölvert por alakjában, szél zúgásában, mindenütt beszél hozzánk az ő ékesszóló némaságával…

    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -    -

„Nógrádi Lapok” 1873. május 4-én.

    Egy délután hozzánk jött Jeszenszky Józsefné szobalánya azzal a kéréssel hogy menjek át rögtön, mert urnője igen beteg. Nagy meglepetésemre, mert azt hittem, hogy Mikszáth Pesten van, ott náluk találtam. Ő kérte meg Jeszenszkynét, hogy engemet hivasson át. Először csak általánosságban beszéltünk, de midőn Jesznszkyné kiment ozsonnát késziteni, hirtelen előadta, hogy megtalálta a „klauzulát”… Az édesanyja megszánta ezt az ő keserves helyzetét és miután mindent alaposan megvitattak, arra az elhatározásra jutottak, hogy legjobb lesz, ha most mindjárt engemet feleségül vesz és elvisz hozzá Szklabonyára és míg ő Pesten nyugodt és biztos exisztenciát teremthet, ott hagy az édesanyjánál. Ő aközben Pesten küzdene és csak ünnepnapokon jönne haza a mi látogatásunkra. Az esküvő oly egyszerünek, oly természetesnek látszott, amint előadta, hogy én egy szép napon valamely rokonommal kimegyek Szentpéterre az ő pap rokonához, az minket összeesket és onnan azután vagy elmegyek vele rögtön Szklabonyára, vagy hazajövök szüleimhez még egy pár napra.
    Ez a terv annyira megnyerte tetszésemet, hogy rögtön beleegyeztem. Mint villám cikázott agyamon keresztül az a gondolat, hogy édesanyámmal megyek Szentpéterre; ismertem irántam való nagy szeretetét, tudtam, hogyha könyörögni fogok, képes arra, hogy megtegye értem még azt is, hogy atyámmal szemben pártomat fogja a titkos esküvő miatt, és aztán, ha itt közelben leszek, reméltem, hogy lassanként meg fog enyhülni atyám szive és majd így igazán boldog leszek.
    Minél többet beszélt Mikszáth az esküvőről, a terv annál egyszerübbnek és simábbnak látszott előttem, úgy hogy mikor a háziur hazajött a hivatalból, megkértem, hogy miután ő gyakran kimegy Szügybe, a szomszéd községbe, kérje ki a lelkésztől a keresztlevelemet. Jeszenszky ezt meg is igérte, valamint azt is, hogy nem szól erről senkinek egy szót sem.
    Hanem ez az örömöm nem sokáig tartott, kis idő múlva írta Mikszáth, hogy a pap rokona szívesen megesketne minket, ha diszpenzációt vinne hozzá, ez pedig nincs és nem is lehet, mert ehhez szülői engedély kell. Igy hát elmegy Pestre, keres ott papot, aki nem lesz annyira lelkiismeretes.
    De bizony úgy látszott, a papok mindenütt lelkiismeretesek voltak. Ezentul gyakran irt terveiről, reményeiről, de egy se látszott kivihetőnek. Először elment Székács szuperintendenshez, de ő is csak azt mondta hogy vagy diszpenzáció, vagy háromszori kihirdetés kell az anyaegyházba. Azután Wagner Lajos tanár (selmeci diáktársa) kivitte magával Dunaföldvárra egy pap barátjához. Ő hajlandó lett volna kijönni Szklabonyára, de a fentebb emlitett okmányokat, illetve formákat ő is követelte.
    Most már rágondolt egy régi barátára, akivel szintén együtt diákoskodott és jelenleg parchia nélkül Pesten lakott, ezt így irja meg nekem:

    … Szörnyü gyámoltalan, félénk fickó. Igértem neki száz forintot, ha megesküdtet diszpenzáció és kihirdetés nélkül. Persze, hogy nem teszi meg. Azonban van egy mód és az a kényszerités. Ha például elmegyünk szállására s zat mondom neki tanuimmal:
- uram! Eskettessen össze, mert különben erőszakhoz  nyulok (mutatok valami fegyvert). Akkor ő megesketett a szobájában és kiállitja a bizonyitványt. A házasság így is érvényes, csakhogy rám nézve kellemetlen következménye lehet, ha szülői megbolygatni kivánják. Felbontani ugyan nem lehet többé, de az erőszakoskodásért a törvény értelmében megbüntetnek. De meg K….. E….. amilyen ember, lármát csapna, vagy kiszaladna a szobából.
    Ez a erv tehát igen desperatus és csak végső eszköz
    Mit mondhattam erre? Hát hol volt arra lehetőség, hogy én Pesten legyek? Egyik fantasztikusabb terv a másikat követte, egészen elvesztette a józan talajt lábai alul. Mikor azt megirtam, hogy én csak Szklabonyára megyek esküdni, ahová remélhettem, hogy édesanyám el fog kisérni, nagyon megharagudott, ha ez vagy az a terv ellen emeltem szót, azért is neheztelt. Egyszer így irta:

    … de a többi apróságokra nagyon furcsa, ha önmaga is akadályokat gördít: ilyen például templomban esküdni. Hát minek az a cifraság? Mikor az egészen mindegy az érvényességre nézve. Mért nem kötötte ki már azt is, hogy az eskettető pap okvetlenül vereshaju legyen. Elvártam volna Pöhölykém, hogy mikor ilyen fontos dologról szó vagyon, erről is emlitést tesz…
    
    Igy mult el a május. Még legalább tizféle tervet csinált Mikszáth, de egyik sem volt kivihető. Június elején hazajött Szklabonyára. Innen irt egy kis levelet, melyben nagyon kér, menjek el valamely barátnőmmel június 15-én a zsélyi fürdőbe. Az édesanyjának szeretne bemutatni.
    Magam is vágytam erre, már össze is beszéltem Jeszenszkynével, mikor a kilencediki dátummal kapok egy levelet. Mikszáth, akiről már előbbről is hallottam, hogy nincs jó egészségben, most úgy látszik nagy beteg lett, a levelet az édesanyjával iratta.

    Kedves Ilonkám!
    Régen mondom, hogy nincs bizalmam a terv sikerüléséhez. Mindig mondtam, hogy valami akadály akárhonnan, de közbe jön, íme bejött ez az akadály, hogy én körülbelül meghalok. Nem mindig vagyok azon állapotban, hogy tisztán gondolkozhassam, tehát felhasználom a percet most, hogy magát más által értesítsem, hogy tizenötödiki találkozásunk már nem érvényes. Isten önnel holtig szerető Kálmánja… A nevemet magam irom alá. Felsenburg, Kiss és a kürtösi orvos biztatnak, hogy semmi bajom se lesz, de csak aggodalmas, utolsó gondolatom is maga lesz.

    Ezeket az utolsó alig olvasható kusza szavakat ő irta. Nehezen lehetett kibetűzni. Hogy milyen hatással volt reám ez a levél, azt ki nem mondhatom. Ő különben is mindig azt mondta, hogy nem reméli, miszerint mi valaha összekerüljünk, mert az az előérzete van, hogyha más nem, a halál gátol meg benne.
    Leirhatatlan kinos napokat töltöttem, de a barátjai oly figyelmesek voltak, egy-két szóval mindennap tudósítottak hogyléte felől. Úgy látszik kisebbfajta tüdőgyulladása volt, de már 12-ike táján túl volt a veszélyen. Ezt így üzente meg nekem, hogy már: holnap szivarozni fog, ne busuljak miatta többé.
    Ugy 17-ike táján már annyira javult, hogy bejöhetett Gyarmatra. Ismét Jeszenszkynénél találkoztunk. Igen rosszul nézett ki, szinte sárga-fekete volt az arcszine. Itt elbeszélte nekünk, hogy még mindig gyöngének érzi magát és ez okból itthon marad szeptember végéig. Különben is az anyjának jól esik, ha a gazdaságban segiteni fog neki.
    Mikor aztán magunkra maradtunk, elhatároztuk, hogy a házassági tervekkel felhagyunk egy pár hónapra, illetve várunk, míg valami véletlen hozzá segit. Én reméltem, hogy az az egy-két hónap alatt ő a családommal valahogyan összebékül. Ugy maradtunk, hogy nem gyakran, de mégis hetenként legalább egyszer váltunk levelet Draskóczy útján.
    Este felé volt már az idő, midőn Jeszenszkynétől haza indultam. Mikszáth elkisért egészen a kapuig. Ott elbucsuztunk azzal, hogy legalább két hónapig nem látjuk egymást.

(* Lásd a Magyar Figyelő 1917. 13., 17., 24. számait.)

Forrás: Magyar figyelő. A szerkesztésért felelős HERCZEG FERENC. VIII. évf. I. kötet. Singer és Wolfner kiadása Budapest, 1918.

Kémeri Sándor* (Bölöni Györgyné Márkus Ottilia 1873-1951): Egy szép nap Rodinnél

     

Tavasz volt és 1903-at irtunk, amikor először látogattam meg otthonában: Meudonban, Rodint. A Rue du Bac és a Rue de l’Université-beli műtermeit akkor már ismertem, és csaknem naponként láttam szobrait a lakásommal szomszédos Luxembourg-muzeumban.
    A Panthéon hatalmas oszlopai előtt még nem volt ott a Penseur. A Boulevard St. Michel fái már tele voltak apró, halványzöld levelekkel. A kávéházak terraszain pedig már virítottak a húsvéti piros tojások a zöld és sárga absentes poharak közt. A Luxembourg-kertben csobogtak a szökőkutak, csicseregtek a fecskék ferde repüléssel szunyogokat keresve és nyilottak az élénkszinü tulipánok és a göndör fürtü jácintok. A kert fiatal tavaszától, mintha megfiatalosodott volna a szenátus vén palotája is. Ahogy a Szajna felé sietve visszanéztem reá, szinte mosolyogni láttam a körülötte sétáló fiatal párokra. Ősz anyóka friss pármai ibolyákat árult és erősen illatozó nárciszokat. Valahol vágyó, fájó breton dalokat zongoráztak. Egy nyitott ablakban feketén fénylő holló károgott. Kerek gyöngy.-szemeivel nézte kíváncsian az ablak alatt haladókat. Gyermekek felkiáltottak hozzá: Bon jour corbeau! Fürgén tologatott targoncákon narancsot és árticsókát kináltak. Rendjeles öreg katona kintornát forgatott. A járókelők megállottak, köréje csoportosultak, és az öreg katona mekegő hangjával összeölelkezett és együtt szállt fiatal érces hangok csengése, át a tavaszi kerten, a tavaszi Páris felett.
    Sütött a nap. A kis fehér hajóról lenézve nagyon zöld volt a Szajna vize, árnyékosan tükröződtek rajta a hidak ivei, a parti paloták. A hidakon kocsik, automobilok, omnibuszok és villamosok dübörögtek. A paloták sorai közt eleven élet lüktetett. Vidámság, sürgés-forgás. Különösen szép és virágos vasárnap. Szines napernyők villantak. Magas cilinderek fénylettek. Hömpölygött és ömlött egyik utcából a másikba, a mámorosnak tetsző tarka nép, mintha valami nagy öröm érte volna. A lefelé sikló hajó előtt aztán gyérültek a palotasorok, tömörültek a fák és a bokrok, és a muzsikásan zsongó Párizs lassan tünedezett a lilapárás aranyködben. Elmosódott, összefolyt, mint valami álomkép, csak a karcsu tornyok és a zölden hamvas kupolák rajzolódtak a tavaszi reggeli égre.
    Egymásután hagytuk el a kis állomásokat: Poitndu-jour, Ile des Cygones, Billancourt, Moulineaux, Bas-Meudon!… Nagy vashid lábánál állott meg a hajó. A parton barkás füzek lefelé hajló ágai alatt türelmesen, békésen és végtelen nyugodtan horgásztak a polgártársak. A vörös bádogtetős meudoni templom vékony tornyában kondult a harang. A főutcán a mézeskalácsos sátrak közt, kapcsos imakönyvvel, barkával és hóvirággal ráncos kezükben öreg asszonyok tipegtek. A fiatalság dévajkodón megmosolyogta őket – a hátuknál. Nyurga, fintoros képü pereces fiu, ibolyacsokorral félrecsapott zsokésapkáján, fütyörészve és taktusra csörgetve ropogós áruját, mulattatta a kis kapuk előtt álldogálókat. Füttyös, tréfás jókedvéért vett is tőle mindenki perecet. Kertes kis kocsmák konyháiból margarin- és olajsülés szaga áradt ki.
    Egy salátáskosarat fején cipelő asszonyságtól megkérdeztem: merre lehet Meudon-fleuri-be eljutni?
- Itt ni, a kovács háza előtt! – mosolygott előzékenyen. – Az Almabor-utcán keresztül, a viadukton át: egyenesen fel a dombon, és épen a főutcára, az Aenue Paul bert-re jut.
    A kovács fehérre meszelt háza előtt, a felturt szemétdombon tyukok kapirgáltak egy nagy vörös kakas körül. A nyitott műhely csendes volt, a pöröly és a kalapács vasárnapi pihenőt tartott. De bent a házban csattogott a kovácsné hangja: „Pas de dimanche sans que tu te soules!” Az udvaron, a kerekes kut előtt, vizfejü sápadt fiucska játszott; kis pálcikával a pocsolyákat turkálta.
     A viadukt ivein át, mint valami ovális keretben, Meudon Fleuri képe állott előttem. A mezők zsenge zöldjéről, mely libapipék halvány és puha pihéihez volt hasonlatos, dombtetőre emelkedő francia falu. Nyaraló hely, hátterében sötét erdővel, dúsan összeboruló fehér és rózsaszin virágos gyümölcsfák közt, nagy kertes villákkal, egymás fölibe sorakozó szürke kőházakkal. Fekete csipkésre kovácsolt vaserkélyek, jácintos ablakok vörös cseréptetők alatt. Egy-egy csoport eltörpült házikó alig zöldelő jegenyék közt, mintha felkiáltó jelei lettek volna az apró pontoknak. Villák kupolái és tornyai gömbölyödtek és ékelődtek a diadalmasan kék ég felé, az ujjong tavasz naphoz. És e tömör és vidám kép közepén fenségesen emelkedő görög oszlopok, fenyők, piniák, olajfák, ágaikat vizszintesen szétnyujtó cédrusok, vörös törzsü déli tölgyek, babérok, virágos mandula és cseresznyefák közt: egy hatalmas épület. Templom. Egyszerü, szilárd, komoly. A többitől elütő növényzet közt egyedül és elkülönitve állott a dombtetőm. Mögötte nagy térségen nem láttam semmi házat, előtte csak a domblejtő virágszőnyegét. A nagyszerűen ivelt ablakok messze néztek a Szajna völgyére, a sévresi halmon túl, a kék hegyek felé. Vajjon szokott-e, ott a magasban, mögöttük állani Rodin? – gondoltam és biztos voltam benne, hogy csak ott lakhat a román ivü ablakok mögött.
    Keskeny ösvény kigyózott felfelé; alacsony kökénybokrok szegélyezték, tele olyan fehér virulással, mint a pattogtatott kukoricaszemek. Minden lépéssel feljebb nőtt a látkép szépsége. A szélesedő horizonton völgyek, halmok, a Szajna szeszélyes kanyarulatai apró szigeteket formálva, erdők komor sávjai, aranylón sárga repcetáblák, élénken zöldelő búza, tarka rétek, frissen szántott földek, majorok, faluk, hosszu kéményes gyártelepek szinesedtek az ég pereméhez felérő havasok tövében. Meudon határában kertészetek gyönge palántái és faiskolák fiatal csemetéi bontogatták apró leveleiket az illatos tavasz szélben. Az élni akarás vágya és ereje lüktetett mindene. Megáradt patak rohant le a dombszakadék kavicsain a Szajánba; habzón és tajtékosan vetette magát az agyagszinü sebes viz a csendes felszin alatt örvénylő zöld folyóba. Méhek dongtak, madarak csiripeltek, hajók tülköltek, vonatok futottak át a hidakon, harangok zúgtak lenn a völgyben és fenn a dombon. Sóhaj, nevetés, öröm és fájás sajgott át mindene. Páris csillámos lila, zöld és rózsaszin párákon át olyannak tetszett, mint egy zajgó tenger, a hegyek visszhangjában hallani véltem különös morajlásának zúgását. Kerestem a tornyokat: a Notre Dame, a Panthéon, a Louvre, az Invalide, a Sacré-Coeur… a sejtett irányban ott tündökölt mindnek a silhouette-je.
    Valami olyasformát éreztem, hogy innen mindenüvé ellátok és hogy ide felhallatszik az egész világ tülekedésének összeverődött és tompított zaja. Az óriási kert kis hátsó-ajtója előtt gyökeret vert a lábam. Antik görög márványszobrokat pillantottam meg a finoman serkenő pázsitban. A fák közül fekete tó csillant elő, fekete hattyuk usztak rajta. A homokkal behintett széles utakon két pompás páva sétálgatott. Fehér zubbonyban, hosszu fehér szakállas, zömök, alacsony termetű ember galambokat etetett. Csupa fehér galambokat, és azok körülrepdesték fehér fejét, rászálltak fehér zubbonyára. Felnézett, amint egy ujabb marékkal szórt. Megismert és a buzaszemes kosárral kezében felém közeledett: Rodin.    
    Nyugodt, egyenletes léptekkel jött. Mosolygósan,egészségtől sugárzón. A nap éppen rásütött telt, széles arcára, ravaszkásan hunyorgó szemére. Csak két nagy érett kökény pupillája villant elő bozontos szemöldöke és hosszu pillái alól átható, erős nézéssel. Mózes-homlokáról hatalmas, egyenes orr vonala huzódott le bajusszal eltakart szája felé. Csudálatosan arányosnak tünt fel nagy arányu arca. És bár mozgékony volt minden izma, mégis úgy tetszett, egy óriás tömbből van kifaragva. Az orrtól a fülig és az orrtól a homlokig hajszálnyira egyforma volt a háromszög. Márványtömböket görgető vállai közt hengeres volt a melle. Kemény tartásu, vastag nyakán, dacosan hátraszegzett a feje. Kissé rövid karjain feszültek az izmok.
    Zubbonya zsebéből kivett egy rozsdás kulcsot:
- Erre jött az én kedvenc utamon? Fáradságos, de megéri! Jobb ismerőseimet itt gyakran lekisérem. Feljövet nagyon szeretek szétnézni. Ugy tetszik, hogy Páris s a Szajna völgyének látképében: egy egész világ tárul elém…
    Beszélgetve haladtunk a csikorgó homokon, a virágos fák alatt, hulldogált finom szirmuk hava. Egy somfaág kabátomhoz akadt. Lemetszette kerti ollójával és nevetve megsuhogtatta. Ebben a pillanatban olyan kifejezést öltött az arca, mint a „táncos satyr”-ja a Rue de l’Université-beli műtermében. Még a szeme is úgy hunyorított és sandított:
- Értem a mithológia lólábu fickóit, hogy épen az illatos és graciózus somfaágat választották, hogy a nimfák meztelen estét megérintsék… némelyik pajkosabb satyr bizonyára jól rásuhintott a remekbe mondellált gömbölyüségekre… Női test formálásában, a művészi gyönyörüségeken kívül más is ösztönöz… És eszembe jut az is hogy az anyaságban, életadó forrása lesz az asszonytest a nálánál erősebb, robusztosabb férfinek… Ismertem gyönge, vézna asszonyokat, akik valóságos kis vasgyurókat hoztak a világra… Az én édesanyám is vékonyka, filigrán asszony volt. Az árnyas és párás Lorraine völgyekből való… A lelke szelid és félénk volt… Sohasem beszélt hangosan és mindig esdeklés volt a hangjában…
    Az oszlopok elé értünk. Egy neufundlandi kutya haragosan ugatott. Rodin rászólt, a szép nagy állat komolyan és szomoruan elhallgatott. A nyitott ajtón át kihallatsztot a kőtörők munkája:
    - Vasárnap is dolgoznak?
    - Délelőtt, ha valamivel el akarok készülni…
    Beléptünk. Szinte megtorpadtam, mintha a kiotói régi szent mikádók pagodájának fogadalmi templomába léptem volna be és a hatszáz kőbefaragott, őrégi japán bálványt pillantottam volna meg hirtelen. Azt az erőtől duzzadó, pogányhitü, csodásan ható szoborrengeteget, amelyet az antik görög szobrok előtt faragtak gránitba és malahitba a japán nagy kőfaragók és gyűjtöttek századokon át egy nagyszerü templom boltozata alá a hajdani szent mikádók. A fő-isten, a hatalmas Balzac-szobor állott élükön. És a szépen ivelt nagy ablakokon zuhatagként ömlött be a tavaszi nap. Aranyfüstként porzott a márvány a kőtörők kalapácsa alatt. Balzac gőgösen állotta a kétoldali erős fényt,jobban szemügyre véve is olyan volt, mint egy trópikus napot kibiró bálványszobor. Victor Hugo, a Penseur, a Calaisi polgárok, la Création de l’homme, Daloux, Rochefort, Henry Becque, Puvis de Chavanne, Carriére Belleuse, Jean-Paul Laurens, Éva, az Örök tavasz, Isten keze, Keresztelő Szt. János, a Vén asszony, a Szénhordó ember, a Csók, Prometheus, Vulcan és sok izmos férfi torzó és sok finom női test tompa fényű márványból kifaragva, - közülök magaslott ki Balzac. A „Comédie Humaine” gunyoros, fölényes, de végtelen szomoruságtól árkolt ábrázata szerzője. A kőlapon álló kevély óriás, akinek testét csuhaszerű bő köpenyeg burkolja, nagy masszából gyurt, egyszerüsitett modellálás, mely arra szolgált, hogy a bámulatos fejet jobban kiemelje, intezivebb világitásba helyezze. Az archaiku szobrászatig leegyszerüsített Balzac-szoborban Rodinnak csak a fej remekbe mintázása volt fontos. Ezt el is érte. Ő maga mondotta:
- Igen, Balzacot tartom sokszor legerősebb munkámnak… kinlódtam, törekedtem, akartam, hogy ilyen legyen… Elgondolásomban Balzac csodásan hatott reám… Iró barátaim sokat beszéltek felőle… Szinte hallani véltem halkított, tompára mélyített öblös hangját… Szinte előttem állott dominikánus csuhájába – amelyet az alkalmatlankodók elüzésére kanyarított magára –, szinte rám meredt a koponyájából ijesztően mélyre behuzódott szeme, a szája körül erősen árkolt keserűség, a megvetés, a gúny, a dac és az a gőg, amelybe bele lehet pusztulni… Monstrulózusan emelkedő suhás alakját már csak arra képzeltem el, hogy magasan hordozza fejér… Azt az óriás fejet, amelyet mindkettőnk fejének képmásaként gondoltam el… Victor Hugo?.. Másként érdekelt… Élettől lüktető, izmos teste után modellálhattam… Erős, makacs öreg ember volt, összetűztünk, kibékültünk… Hátán, mellén, karjain, végig a lábszárain olyan pompás izmok duzzadtak, akár a gladiátoroknak… A calaisi polgárok!… Ezekért is megszenvedtem – a polgártársak közvéleményétől –, ha asszonyként valóban vajudva szültem volna mind a hat agyongyötört embert, akkor sem szenvedhettem volna talán többet értük…
    Bele nevetett a szakállába:
- Csakhogy sejtettem, akik káromolnak, dicsőíteni is fognak… Ma már halványul, de azért mélyen mindig bennem fog élni, megjelent munkáim felvert botránya. Jól megacélozott az emberi korlátoltság sok ütése, jól helyre kalapálta az eszemet!… A vádakból immár himnusz lett, ebben sem  hiszek. Nem mintha nem lennék biztos magamról, csak az emberek változó ítéletében nem bizom… Meg vagyok győződve, hogy a hálom után is veszekedni fognak felettem…
    Vállat vont.
- Min dolgozom most? … Prometheus hátán és mellkasán, amint a sziklához láncolva vergődik… Különösen szép francia márványt kaptam, abból faragom… Éppen javitani akarok rajta valamit… Tegnap láttam a kovácson – aki egy mélyen hevert szeget rántott ki –, hogy mit hibáztam Prometheus lapockáján, aki szintén erőlködik, hogy eltépje magát a sziklától… A kovács hátán egészen másképp dülledt ki az a lapockacsont és másképp feszültek meg a nyakizmok is a megerőltetéstől, mint kissé tunya modellemen, aki bizony csak mimelte az erőfeszitést…
    Ideges kézzel belerajzolt a márványfaragásba. A puha ceruza sercegett a kemény kövön. Összevont pillái alól szurós, éles pillantásokkal nézte Prometheus széles hátát, kifeszitett mellét és folyton javított. Forgatta jobbra és balra az óriás kőtömböt. Hirtelen leterítette nagy habos, színes zsebkendőjét, rátérdelt és tovább javított sietve, indulatosan.
- Ha nem lenne mindig éberül nyitva a szemem, megtéveszthetne a látszólagos – szólt felállva és leverve magáról a márvány porát. – Igen érdekes ember ez az én kovácsom, aki erre a tévedésre rávezetett. Ha dolgozik, rögtön félmeztelenre vetkőzik. Italos, hevült mindig, de a munkája kifogástalan. Három más ember sem birna annyit dolgozni, mint ő, amikor éppen kedve kerekedik. Ám nemcsak az erejéért, a munkabirásáért dicsérem, hanem mivel művészetszámba megy a munkája. Olyan sarkokat kovácsolt arra az ajtóra, amely japán gyűjteményemet elzárja, olyan tökéletesen szép rajzu veretekkel, amilyet csak a renaissance nagyszerü kézművesei csináltak a fejedelmek palotáinak sulyos tölgyajtóira, vagy templomok és baptisterie-k remekműves kapuira… Egyik kőtörőmmel azt üzentem a kovácsnak: komoly munkát, jó erős ajtósarkokat készitsen. Amikor készen elhozta, éppen dolgom volt az öntőkkel és a koppenhágai muzeumtól is várt egy megbizott sürgős ügyben, azt mondtam tehát, verje csak fel az ajtóra azokat a sarkokat. A  titkáromnak pedig szóltam adjon neki öt frankot, ha kevesebb is lenne a számlája. Éppen a koppenhágait akartam fogadni, amikor heves szóváltást hallottam a műterem ajtója mellől:
- Nem d’un chine! – ordított egy rekedt basszus hang. – Nem kell az öt frank! Négy a számlán, visszaadni nem tudok. De nem is kell semmi az olyan hanyag gazdától, aki meg sem nézi,m ilyen munkáért fizet!
    Már indult nagy indignációval. Utána kiáltottam:
- Vissza csak a hanyag gazdához, hadd látom, nem hanyag-e a kovács munkája?
- Azt megnézheti, ami az én kezem alól került ki – bökött ujjával a műterem felé –, még az is, aki ilyet tud csinálni.
    Meglepett és elámultam csakugyan a két ajtósark massziv szépségén, az ajtó közepéig nyuló gyönyörűen ornamentális vonalu vereteken, amelyekhez hasonlatost m már nem látunk. Vallatóra fogtam a kovácsot, hogy honnan szedte munkájához a rajzot, hol látott ő ilyen ajtósarkokat? Azt felelte, hogy a Louvre-ban és a Musée Chuny-ben. Megkérdeztem, hogy muzeumba is szokott járni? Mondotta, hogy be szokott olykor tévedni, mert mindkét muzeum közelében igen jó bort mérő kocsma van. Az én ajtósarkomat úgy rajzolta borozgatás közben, arra is gondolva, amit látott, magától is kitalálva, amit szépnek képzelt… Megbarátkoztam az italos kováccsal, ma sok munkát rábizok… egy fiut kereszteltem neki… és itt van Vulcan, ő volt hozzá a modellem…
    Volcan, a Csók márványa mellett állott, sujtásra felemelt karral, előre feszített jobb lábbal, amelyet erősen megvetett, hogy minden izma és ina vastagon kidagadt. Bordái széles ivben előre csúcsosodtak viharosan emelkedő, rettenetes mellén. Rodin realizmusának az ereje csodásan lüktetett ezen a világ pörölyét forgató, félelmesen robusztos Vulcanon.
    - Ha jól megnézem, magam is borzadok tőle – mosolygott Rodin. – Megrázó nyers, brutális erő vonaglott annak az embernek a testén… A mithosz istenei lehettek ilyenek… olyan a háta, mint Herculesé, a melle, mint Atlasé…
- A Csók?… Eredetileg a Pokol-kapu-jának egyi töredéke volt… Paolo és Francesca szerelmének jelképéül szántam… De a husz év előtt megkezdett Pokol-kapuját, több mint tiz évig, ujabb munkákért elhanyagoltam. Amikor ujra akartam kezdeni, akkor láttam, hogy félbehagyott munkám csaknem teljesen tönkrement. Egyes részek maradtak meg csak belőle: a Penseur, Bellone, Ugolin, Paolo és Francesca örök ölelése és még néhány főalak… Ám az egésznek egységes összeállitását ujra kellett kezdeni…
    Fehér haju, fehér ruhás karcsu nő lépett a műterembe. Fiatalos volt a mozgása. Széles karimáju florentin-kalapot tartott a kezében. Rózsaszinü élő jácint volt rátüzve. Zavarba jött, amint meglátott és tanácstalanul, akár egy növendék kis leány, megállott.
- Viens, Rose! – intett felé vidáman Rodin, - je veux vous faire connaitre…
    Madame Rose kedves félénkséggel előre jött egy pár lépést és elpirult a hajatövéig, amint Rodin bemutatta:
- Az én gondos élettársam…
    Kis leányos knixet csinált és olyan félénken és megriadva nézett reám, szép szomoru, sötét szemével, mint valami szegény kis madár, ha a nyitott ablakon berepül és nem tudja jó vagy rossz ember elé került.
    Rodint elhivták a munkájukat abbaható kőtörőkhöz. Egyedül maradtunk Éva anyánk szobra mellett.
- Nem tudtam, hogy Rodinnek vendége van, különben nem rontottam volna be ilyen familiárisan – mentegetőzött még mindig zavartan. – Vonaton vagy hajón jött?… Mert ugy-e Párisból?
- Hajón jöttem és itt az állomástól gyalog. A kovács háza mellett a viadukton át, a dombösvényen. És gyönyörködtem a kilátásban.
- Én is nagyon szépen találom mindig, ha erre járok – örvendezett Madame Rose –, és gyakran járok, mert a kovács kis fia keresztgyermekünk…
- Látta a kerekes kut előtt játszani. Értelmes, okos tekintetű fiucska, de nagyon sápadt, vézna szegényke.
- Bizony az istenadta olyan, mint az alig kihajtott és máris száradó, beteg tavaszi levélke, pedig apja, anyja milyen erőteljesek!… Sokszor hetekig nálam van, minden jóval tartjuk, de hiába fürösztöm tejbe-vajba, nem tudok egészséges, piros-pozsgás fiucskát nevelni belőle… A jövő héten elvisszük egy hires párisi tanárhoz, hátha tud segiteni rajta.
    A Páris szót úgy ejtette ki, mintha nagyon messze lenne Meudontól ez az óriási nagy város. Kiérződött hangjából, hogy ritkán és nehezen jut el oda. De a gyermek egészségéről tanakodva meleg és közvetlen hangon beszélgettünk, mire visszajött Rodin. Marasztottak dejeiner-re, vonakodtam mindjárt az első látogatáskor a meghivást elfogadni. De Madame Rosenek oly bús és csalódott lett arckifejezése, hogy kétszeres örömmel fogadtam el a meghivást.
- Leon Diers is nálunk lesz dejeuner-n - mondotta Rodin –, ismerik egymást?* (* Leon Diers egyike volt a legjelesebb francia szimbolista költőknek. Paul Verlaine halála után ő örökölte a kitüntető „költő király” cimet. Szegényen és elhagyatva halt meg. Megvakult.)
- Közös ismerősöknél találkoztam párszor a „Prince des Poétes”-al. Nagy tisztelője vagyok.
- A dombon szokott ő is jönni, bár kissé gyöngék a lábai. Elibe mehetnénk, ideje, hogy jöjjön.
    Akit emlegettünk, Leon Diers, éppen megjelent a műterem ajtójában. Sárga fürtös gólyahír bokrát
át szorongatott egyik kezében, a másikkal izzadt homlokát törülgette. Mélyen lélegzett és az arca ki volt tüzesedve.
- Tavaszi himnuszt zeng a meudoni domb!
- Hozsannát a költőnek, hogy eljött – ölelte magához Rodin Leon Dierx-et, akinek csak a válláig ért –, ujjongást érzek én is.
- Káprázik a szemem a fénytől, a szinektől! Nem merek a fehér márványokra nézni, szikrát szór szemem világára.
- Ugyis tudom – szoritotta meg az átadott virágokért Madame Rose a költő kezét, - később egyedül, lábujjhegyen lejön ide a szemét vakító márványokhoz. Mert csak egyedül tud szembenézni azoknak a képmásával, akiket szeret… Puvis de Chavannes-t órákig elnézi…
- Nem értem, miért irtózott úgy a realizmusomtól, a kifejezésem erejétől? – szólt Rodin elkomorodva. – Nem értem, miért nem tudott soha megbarátkozni a mellszobrával?… Életemben, mint szobrásznak, ez fájt a legjobban…
- Le gigot est prét á servir! – jött jelenteni a kertész tenyeres-talpas felesége, Madame Rose egyetlen női cselédje.
    Az ebédlő ablakai tárva-nyitva voltak. Napsugár, madárcsicsergés, méhdongás és a virágzó fák részeggé gágyasztó illata áradt be. A patyolatfehér teritős asztal közepén antik görög szobrocska elsárgult márványa fürdött a fényben. Köréje szórt ibolyák lankadt kék fejecskéi közül úgy emlkedett ki remek Afrodite kebele, mint valami különösen pompázó teljes virág, virágdiszeként a megteritett asztalnak. Karcsu és öblös, szép formájú kristály poharak csillogtak az egyszerü fehér porcelán tányérok mellett. Ezüst kanalak sápadt ragyogása simult a fekete nyelü kések és villák közé. Egy vörös és egy fehér boros üveg szivárványa rezgett a teritő makulátlanságán, a szalmasárgára sült, habfehér francia kenyérrel telt kis fonott kosár előtt. A fény, a ragyogás, a szinek kápráztatták a szememet. Első pillantásra nem láttam meg, milyen nagyon egyszerü a Rodin ebédlője. Csak amikor már az asztal körül ültünk és felszolgálták az omelette aux herbes fines-t, vettem észre a fehérre meszelt falakat. És azt, hogy a tágas szoba butorzata nem volt más, mint a hosszu asztal, erős, jó ülésü normand paraszti székeivel. Meg egy „buffet ciré”, amilyen Francis Jammes megénekelt gyermekkori emlékeinek nyugalmas, falusi ebédlőjében, ahol az alma- és befőttszagu öreg butor látta a nagyanyját és a nagyapját. Az ablakkal szemközti falon Falguiére nagy képe: nimfák a zöld mezőn. Az egyik sarokban jó világitásban, Renoir halvány barackvirágszin tónusban tartott, finoman szinezett fiatal leány aktja.
    Két kép, két butor és milyen dús és ilyen káprázatos volt az ebédlő! Rodin ült az asztalfőn – fehér munkászubbonyát nem vetette le –, két oldalán mi négyen ültünk körülötte. Balról Madame Rose és Anthony Ludivici, a titkárja, jobbról Leon Diers és én. A gigot-t Rodin vágta fel szép rózsaszin szeletekre és mindnyájunk tányérjára izes falatokat rakott. Madame Rose a galambbegy salátát készitette, óvatosan, nehogy a vérvörös céklát összetörje, amint a mustár, ecet és olajos lében megforgatta.
- Egy csipetke borst, hogy izét jobban előhozza! – tolta Madame Rose felé a sótartót Rodin.
- Est ca bien assoisonnée, bien tournée? – kérdezte aztán, amikor már kinálgatott Rodin.
- Az ujhodó földtől illatos ez a saláta! – izlelte Leon Diers. – De én nem tudnám sem elkésziteni, sem megforgatni a ráöntött lében… „Dans toute ma vie je ne savais pas tourner la salade.”
- Miért vádolnánk gyámoltalansággal a költő érzékenységét?… Bizonyos, hogy a salátát forgatni – a symbolisták nyelvén szólva –, az érdemtelenek értik a legjobban… Nekem meg kellett tanulnom öregségemre a saját káromra… Csalafinta és ravasz lettem, de csak azokhoz, akik hozzám is ilyenek… A költőnek nem muszáj követ törni. Álmodozhat embereken és dolgokon felül emelkedve…
- Leráncigálják ám a Montparnasse-ról, ha nem fizet lakbért. És éhen marad, s’il ne sait pas tourner la salade…
    Anthony Ludovici vörös bort töltött és gyöngyöző poharát magasra felemelte:

„Verson ces roses en ce vin.
En ce bon vin verson ces roses.
Et boivan l’un á l’autre, afin
Qu’an coeur nos tristesses encloses
Prennent e boivant quelque fin.”

- Ronsard harminckettedik ódájával köszönt reám! – állott fel Leon Dierx ragyogó arccal.
    Összekoccantak a karcsu poharak, mint a kacagás csengett a metszett hegyi kristály. Megkezdett szóként tovább mondtam az ódát:

„Ne veis-tu pas hier Brinon
Parlant et faisant bon chere.
Lequel aujourd’huy n’est sinon
Qu’un peu de pondre en une biere,
Qui de luy n’a rien que le nom?”

    - Összeesküdtek, hogy a régi szép francia nyelvet, a mi Homérünk rimeit fülembe duruzsolják?
- Miért Homér Ronsard? – Kérdezte  Rodin.
- Ő volt az első, aki francia nyelven ódát irt. Ő ajándékozta meg a franciákkal az Ode szóval. Ő teremtette meg nálunk a lirai költészetet Versmérete és ritmusa annyira csábitók, hogy Malherbe nem tett mást, minthogy azokat felujitotta…
- A régi francia öltők istenek voltak+! – lelkesedett Rodin.
- Hiszen éppen az az érseked – fordult felém Leon Dierx –, hogy Ronsard nem is volt francia eredetü, hanem az ön hazája földjéről való: magyar nemes. Az édesanyja volt francia, Jeanne Chaudrier. És amint ő maga irja Belleau barátjának, az nap látott napvilágot, amikor Ferenc királyt elfogták Paivánál. De nem ezt akartam elmondani Ronsardról, amit már ugyis bizonyosan tud, hanem egy személyes impressziómat Ronsardról és Petőfiről. A Szajna-parti állványok közt bukitiniroztam egy napon. Ritka könyvcsemegére akadtam: „Notice sur Ronsard par Sainte Euve”. Az első lapon Ronsard arcképének kőnyomatát találtam. Elnéztem a gondolattól szántott nemes, komoly arcot. Hirtelen kerekedett szél megzavart, a széthulló könyvből arcomba sodorta a lapokat. Néhányat lefogtam tenyeremmel az arcomat védve és rányomtam Ronsard könyvére. Meglepődve láttam aztán, hogy Ronsard képe mellé egy frappansan hasonló másik kép került. Petőfi Sándor volt aláirva litografált betükkel. Nem ismerem a magyar irodalmat, sajnos, annyit mégis tudtam, hogy nagy lírikus volt. A két képet aztán egymás mellé rámáztam. Iróasztalomon tartom őket és naponként nézegetem, hogy úgy hasonlitanak egymásra, mint az apa és a fiu. Ezrét a hasonlatosságért, amit egy jó szél sodort elém: szerettem volna megtanulni magyarul, vágytam egymás mellé helyezni a gondolataikat. A két egyformán boltozott magas homlok alatt – amelyet még a haj is hasonlóan nőtt be –, az egyforma alaku kemény koponyákban, vajon mennyire egymáshoz hasonló gondolatok születtek?… Az egyformán mély és sötét szemek – amelyek felett egyforma szemöldivek árnya feketedik –, vajon hasonló vizióknak voltak csakugyan tükrei… És mit mondott el a két egyforma és hasonlóan lecsukott száj, és mit hallgatott el, hogy barázdaként felfusson a homlokra az ajkon elnémult fájás?…
- Ha arcába lehel a szél – mosolygott Rodin kissé félnék gunyorkásan –, mennyi mindent elgondol a költő!
- Mivel jobb a nagy kőtörő? – nevetett először Leon Dierx az asztal közepén álló antik szobrocskára mutatva, - aki egy ilyen gyönyörű kis Afrodite görög márványdarabkájából egy kathedrális, vagy egy kolosszeum méreteit látja kinőni, felemelkedni „a szobrászata számára teremtett kék égbolt, a legtökéletesebb ivü architektura” felé?
    Átmentünk az ebédlő melletti műterembe. Ovális cseresznyefa asztalkán, ott öntötte ki csészékbe Madame Rose a fekete kávét. A titkár szivarokat és cigarettákat szedett elő egy meglékelt gipszkoponyából. Rodin sarokba állított, falnak fordított képgyűjteményét hozta elő. És mutogatta: Claude Monet párás reggeli képét a Szajna felett; csupa gyöngyházfényü, vonagló szinek; Van Gogh fekete szakállas férfi portrait-ját zöld háttérben, sárga virágos váza előtt; Degas kurta tüllszoknyás táncosnőjét; Manet vázlatát, a sápadt fekete asszonyt az erkélyen; Puvis de Chavannes hálótvető halászait bús, sárga folyó ősziesen sivár és ködbe tompult szinü zsombékos parton; néhány régi olasz képet, nem kiválókat, de szobrász szemmel nézett érdekességekkel: a felfeszített Krisztus elgyötört testét, Szent Sebestyénét a nyilakkal, a pusztában élő keresztelő Szent János soványságát szoborszerűen kidomborított meztelenségében; Charles Cottet breton tájképét; Lucien Simon interieur-jét, a szőnyegen alvó fehér agárral; Jacques Blanch fehér rózsás tavaszi kertjét; Besnard-nak egy nagy dekorativ panneau-ját, Aman Jean ificamitott arcu muzsáit és még néhány szociétaire képét, melyekről sehogy sem tudtam megérteni, miért kedveli őket Rodin?…
    Madame Rose megfogta a karomat és ujját ajkához szoritva a műterem ablakos ajtajához vezetett. Innen le lehetett látni, az oszlopokon keresztül, a Temple-ba, Rodin legtágasabb műtermébe. A kertből, ahol – amíg mi a képeket néztük, ő sétálgatott –, most lépett e Leon Dierx. Egy pár lépést tett, aztán szemére szoritott kézzel megállt tétován. A másik kezével benyult kabátja belső zsebébe: zöld szemernyőt vett ki belőle. Riadtan, ideges kézzel erősitette homlokára, de aztán megnyugodva, szinte mosolygósan ment a vakítóan fehér szobrok felé.
    Rodin a hátunknál állott, ő is látta, amit mi néztünk.
- Sokat olvas és sokat van egyedül, féltem a szemét – mondta –, falura és jó barátokra lenne szüksége.
- Hiszen annyiszor hivom és szivesen látjuk – törülgette könnyes szemét Madame Rose. – Mindig kimenti magát sok dolgával… Ezt a zöld ernyőt ma látom először, eddig csak a kezét emelte szeméhez, ha a szobrokat nézte.
    Megnyultak az árnyékok Rodin fehér szobrai közt, hanyatlóban volt a ragyogó tavaszi nap, amikor elbucsuztunk Madame Rosetól és Rodintől.
    Az összeboruló  hosszu fasoron keresztül mentünk a vasutállomás felé. Hajón talán hüvös lett volna Leon Dierxnek, aki köhögött esténként. Már harmatos volt a fű a lábunk alatt és fehér párák emelkedtek a zöld mezők felett, a rózsás esti pirkadásba, mintha indiai bajadérok lengették volna Meudon-völgye felé lágy selyemfátyluk ködfehérségét.
    Rodin lakóházának, a XIII-ik Lajos stilü termőkőből és vörös téglából épült pavilonnak, magas és meredek tetejét – a toit en pignon élevé-t, ahogy ő nevezi –, még láttuk, amint befordultunk a kirándulóktól zsivajos kis állomásra.

(* Kémeri Sándor a háboru előtt állandóan külföldön tartózkodott és hosszabb ideig Párizsban élt, ahol Anatole Francenak titkára volt és baráti jó embere és tisztelője Rodinnek, a franciák most elhunyt nagy szobrászának, akinél szintén végzett titkári teendőket.)

Forrás: Magyar figyelő. A szerkesztésért felelős HERCZEG FERENC. VIII. évf. I. kötet. Singer és Wolfner kiadása Budapest, 1918.

Dugonics András (1740-1818)

    Kegyesrendi, majd egyetemi tanár, szül. 1740-ben, Szegeden. Mint iró 1774-ben lépett föl elsőben „Trója veszedelme” czimü, négyes rimekben adott költeményével, melyet 1780-ban „Ulysses történetei” követtek. Utóbb a magyar régiségek terjesztését tűzvén czéljáúl, nemzeti tárgyakra tért által. Igy jöttek regényei: „Etelka” (1788), „Aranypereczek” (1790), „Jolánka” (1803) és „Cserei” (1808), melyek Dugonicsot kora legolvasottabb irói közé avatták. „Jeles történetek magyar szinre alkalmazva” czim alatt adta utóbb „Toldi Miklós, Etelka Karjelben, Bátori Mária és Kun Lászlóá2 drámáit, s többnemű apró munkáit. Két idegen tárgyú regénye, a »Gyapjas vitézek« és a »Szerecsenek« szintén emlitésre méltók. »Magyar példabeszédek és jeles mondások, I.-II. K.« munkája halála után (Szeged, 1820.) jelent meg.

Ulysses hazatérése*
- Töredék -

    E rendelést tette fia az atyjával,
Hogy ha kürtszót veszi trombita hangjával,
Akkor már jöhetne vendégcsoportjával;
Készen lenne ő is már akkor anyjával.
    Leült volt Penelop bársonykarszékére,
Telemach könyöklött annak szegletére,
Anyja körül tapsol, azt adván érttére,
Hogy nem soká elér sok búja végére.
    Ismét a trombiták s kürtök fuvattatnak,
Vendég-leányzóktúl énekek mondatnak,
E gyönyörű hangok atyjához lehatnak,
Jelek feljövésre melyekkel adatnak.
    Kitekint Telemach a tág folyosóra,
Várván, mikor jön már azon boldog óra,
Melyben veti anyja szemeit a jóra,
A ki miatt annyi ezer könyet szóra.
    Csudálták mindnyájan tüzét két szemének,
Innét oda értét sebes menésének;
Ki messzirül nézte hamarját léptének,
Vélhette, kereke megbomlott eszének.
    Ugyanis az anyja a mint tekintgette,
Gyermekes dolgait épen nem szerette,
Noha ezt magában olcsóbban elfedte;
De a mi sok, csak sok, tovább nem tűrhette.
    Hanem mint bejöttét látta volt fiának,
Kétszer kezdé rendjét megdorgálásának,
S mivel nem is látja szüntét szaladtának,
Veti keménységét ilyetén szavának:
    Tán bolondnak tartasz, jó fiú, engemet?
Gyermekes dolgoddal mért sérted szivemet?
Gondolod, hogy ezzel vidítod lelkemet?
S megtörlöd könyűtől esúző szememet?
    Ezt szólván, csöpjeit ereszti szemének:
De, mint a vendégek reá tekintének,
Megálla zápora sebes özönének,
Csak harmatja maradt esőző könyének.
    Elhala Telemach szomorú szavára,
Könyes szemeivel néz ő is anyjára,
Már csak alig volt, hogy nem adta tudtára,
A mit apja bizott hív hallgatására.
    Titok ugyan mégis elfödve maradott,
Hanem ellenébe anyjának szaladott,
Szájhoz vitt kezének néhány csókot adott,
Azután ily szókra könyhulva fakadott:
    Oh! Ha belül látnád forróját szivemnek,
S tudnád, édes anyám, örömét lelkemnek.
Szivből megengednéd ujságát tettemnek,
Magad is közöse lennél e hevemnek.
    Tüstént itt lesz férjed, kit előbb szerettél,
A midőn kézijat kérőkhöz vitettél:
Ha valaha egyet szívből ölelgettél,
Ehez más hasonlót soha nem lelhettél.
    Telemach e szavát jól sem végezhette,
Atyja jövésének hogy zörgését vette,
Csörögtek a kardok, a dárdák mellette,
A tágas folyósó hangját kettőztette.
    Összegyelült szó kardcsattanásokkal,
Házba verik a fényt pajzsforgatásokkal.
Zeng már palota is lábtiporgásokkal,
Nem messze ajtótúl édes hangzásokkal.
    Ezt hallván Penelop, kérdi, az mi lenne?
A hangos folyosón minő lélek menne?
Inti is a fiát, hogy rendelést tenne,
Netalán e lárma nagyobb erőt venne.
    Felele Telemach: kell, édes anyám, már
Itt van, a kit szived régóta haza vár!
Ime, az Istennek oltalma velünk jár.
Fonnyasztó tél után itt van a kedves nyár.
    Ki nem mondhatta jól végét e szavának,
Midőn a palotán nagy ajtót nyitának,
Ulyssessel azok be is toppanának,
Penelop hajszáli rendre elállának.
    Szeretetre nyilnak ura két szemei,
Távul ölelésre terjednek kezei,
Ezzel Penelopnak erednek könyei,
Elhagyják a kegyest hitetlen erei.
    Nem birhatta testét, leroggyan székére,
Gördíti bús fejét urának mellére,
S a mint fölemeli annak nézésére,
Érne, de nem érhet megölelésére.
    Ezt látván Ulysses lehajul hozzája,
Megtörli homlokát, pirosúl orczája,
Sőt kegyes szavakra mint nyitódik szája,
Egy öleléskével visszatér párája

(* Uliss. Történetei. Pest, 1780.

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Rajnis József (1741-1812)

Szül. Vas-megyében, Kőszegen, 1741-ben. Mint jézustársulati tag, több helyen viselt tanári hivatalt, míg szerzetének feloszlatása után szomorúan folytatta napjait egész 1811ben történt elhunytáig. Munkái: 1. „A magyar Helikonra vezérlő kalauz” (Pozsony 1781.). 2. ’Magyar Virgilius: Maró Virgilius Publiusnak Ecclogái” (Pozsony 1789.). Halála után jelent meg. 3. A magy. Virgilius 2-dik darabja, mely a „Georgicont” tartalmazza. Eredeti költeményei csak azon néhány epigramm- és ódafélékből állanak, melyeket Kalauzában példákul állít fel.

Orpheus és Eurydice*
- Muzárion -

Orpheus a lantzengéssel gyötrelmeit üzvén,
Téged, oh édes társ! Gyedül a tengeri parton
Ülve dicsért, mikor a nap kelt, mikor estve lefordult;
A mi nagyobb, sűrű erdőnek homállyal ijesztő
Fái között tapogatva lement a taenari barlang
Nyílásán a pokloknak mélységire, a hol
Emberi árnyékok szép kérésekre nem hajtó
Bírákat s könyörülhetetlen fejedelmet uralnak.
Ott, mihelyest Erebus fenekén csuda éneke zengett,
És gyönyörű hangját a holttesteknek homályos
Képei hallották, vetekedve feléje siettek,
Oly felesen, mint a madarak, mikor őket hegyekről
Alkonyodás, vagy záporeső völgyekre lehajtja.
Asszonyok és férjek gyülekeztek, s harczi mezőkön
Holt bátor daliák, gyermecskék, szűzi leányok,
És ifjak, kiket holtok után testvérjeik által
Meggyujtott farakás szüleik láttára emésztett.
Sőt a tartai mélységben bámulva füleltek
A gonoszok, s kigyón furiák; a Ceberus három
Száját eltátván, ugatását félbeszakasztá,
S Ixíjon kerekét a szél forganti felejté.
Visszafelé indult már Orpheus, a balesettől
Nem tartván; a háta mögött ballagva követte
Eurydice, a mint Proserpin néki meghagyta,
A mikor a feledés nagy csorbát ejte eszében,
Melyért sok nyavalyát kellett szenvednie, ámbár
Vétke bocsánandó, ha bocsánat volna pokolban,
A föld színéhez közelebb járulva megállott,
S oh jaj! lelkéből habahurgya szerelme kivetvén
Félelmes gondját, követő társára tekéntett!”
Ottogyon(2) a kegyetlen Plútó törvényei ellen
Vétvén, elveszté a fáradozásinak hasznát:
És hármas ropogás hallék az averni tavakból.
Eurydice pedig: „Haj! Mi dolog veszt engemet? Úgymond,
S tégedet, Orpheusom! Ki dühösködik annyira rajtunk?
Im ismét a holtaknak seregébe idéznek
Engemet a kegyetlen Parkák; álomba merülni
Kezdenek ím k önyves szemeim: már istenek hozzád!
Engem halálos homály bekeríti elválva utólszor
Nyujtom erőtlenedő kezemet!” – s ezt monda legottan
Mint a füst szem elől eltünt, és Orpheus őtet,
Jóllehet a képzelt árnyékát sokszor ölelte,
És vele szólni akart, nem látá annakutána;
Mert ám másodszor szép kérésére nem hajlott
A könyörületlen révész, hogy vissza evezne.
Mit tegyen, hogy készet vesztett társára találjon?
Sírjon-e? A poklot, vagy eget kérlelje? Mi haszna?
Eurydice Cháron csónokján Styx-vizen úszott!

(* Orpheus poklokra száll megholt nejét, Eurydicét visszahozandó.
(2) Uliss. Történetei. Pest, 1780.

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Révai Miklós (1750-1807)

    Szül. Szent-Miklóson, Torontálban, 1749-ben. A kegyesrendiek közé lépvén, mint ilyen több helyütt tanárkodott. 1777-ben Bécsben az építészetet tanulmányozta, honnét Nagykárolyba tért, s ugyanitt, 1778-ban: „A magyar alagyáknak első könyvök” czimmel bocsátotta elsőben közre verses műveit. Sok hányatás után Pozsonyba vonult, egy ideig a „Magy. Hirmondó” hirlapot szerkesztette; majd Győrött, Rajnisnál vonta meg magát, hol „Költeményes Szülemények” czim alatt a XVI., XVII. és XVIII-ik század jelesebb költőit tervezte kiadni, mely vállalatát Faludi versei és több prózai műveinek, továbbá Orczy és Barcsay költeményeinek és saját „Elegyes verseinek” kibocsátásával meg is indította, de mellyel pártolás hiányában kényszerült felhagyni. Időközben Győrött a világi papsághoz lépett át. Az 1790-ki hires országgyülés megnyiltával Budára sietett, hogy ott a haza nagyait a sürgetett magyar t. társaság felállítására birhassa. E végből Bessenyei „Egy magyar társaság eránt való jámbor szándékát” és II. Józsefnek már benyujtott saját tervét, ujra dolgozva kiadta, melyek ha sükert nem arattak is, nagy figyelmet gerjesztettek. Pár évi sanyarú nélkülözés után érte a méltó megtiszteltetés, hogy az egyetemhez „magyar nyelv és irodalom” tanárnál meghivatott, s e tanszékbe 1802-ben ünnepélyesen, be is iktattatott. Ettől fogva jelentek meg korszakot képező művei: milyenek: 1. „Antiquitates Litteraturae Hungaricae. Vo. I.” (Pest, 1803.) 2. „Elaboratior Grammatica Hungarica.” Vol. I-II. (Pest, 1806.) E korszakba esik nyelvészeti vitatkozása Verseghyvel, melyben őt három tanitványa külön-külön munkában védelmezte. Megh. 1807-ben.

A természet
- Magy. Museum, Pest. 1788. -

Ó igaz tükör, csuda fény, együgyü
Puszta természet! Mi keserves átok,
Vagy gonosz jelben születés nyomorgat
Annyi sok embert?

Mennyien vagynak, kik elől homályba
Rejtezik fényed; tapogatva járnak
A vakok sürün feketült sötétben,
S nyögnek utánad!

Ritka olly boldog sok ezer közül is,
A kinek pillant valamely szikrácskád;
Századok szülnek csak egyet, ki téged
Láthat egészen.

Hozzá

Mikor éjjel
Égbe nézel
Csillagokat látni,
S lángjokat csudálni:
Akkor bár ég volnék,

S reád lenézhetnék -
Annyi szemmel,
Mennyi tüzzel
Fényes-ragyogva ég
A szép csillagos ég!

Kikeletkor

Vig tavasz, a kerek esztendő szebb része derül fel,
S uj pompájával tér-mezeinkre kiszáll.
Újúl a nagy föld, mindent a lágy meleg éleszt,
S könnyü szellőnek lengedezése nevel.
A rothadt gyökerek gyönyörűn ifjadva kihajtnak,
Zöld füvel a nyirkos rét mosolyodva frisül.
Gyenge virágokkal kezdnek kiesülni határink,
És a bimbózó ág leveleknek ered.
A fris csergeteg is szabadabb forrásra felenged,
Szép kövecses feneket tiszta folyása mutat.
A hasadó hajnal pirosabban fejti ki keblét
S vídítóbb nedvvel gyöngyei hullnak alá.
A mi csak él, most minden örül, öreg és picziny állat,
Új elevenséggel minden örömbe merül.
A nyers ifjúság a zöld pázsitra kikapván,
Víg, eleven, játszó, fris keze, lába futos.
Még az öreg nép is, megaludt bár vére, felújúl:
Víg fiait nézvén, víg-mosolyodva mulat.
Gondos akolba szorult juhnyáj, s jászolra lezárott
Csorda szabad kényén most legelőre kijár.
Fecskesereg kis agyag fészkét rakogatja csevegve,
S ház fedelét golyák már kerepelve ülik.
Mindenféle madár öröm új éneknek eredvén,
Hol szép zöldellő ágra, hol égbe repes:
Csak nekem itt egyedül, óh! Csak nekem, árva szegénynek,
A bús aggodalom szívem epesztve öli.
Hervadozik képem kikelet természete ellen;
Elfogyok, újúlást nem veszen életerőm.
Itt vagy-e már? Érez testem bomlása, keservem
Eltörlője, halál! S elviszel úgy-e tehát?
Nyilnak már örök életnek szép ajtai, látom:
S ott benn jobb kikelet jobb örömünkre derül.

A nyelvmüvelőkre

Szép dolog írással támasztani félre hanyatló
Nyelvünket, s jelesebb gonddal emelni becsit.
Vajha csak, a kik azon vagynak, nem vétene abban
Buzgódó gondjok nagy tüze lángja miatt:
Hogy, mikor eldőltét szánván, felemelni akarják,
Botlott láboknak megcsuszamása nagyobb.

Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József,  cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.

Szép Ernő (1884-1953): Ezüst napsütésben

Bámulom, hogy indul
Hogy száll lefele
Emitt is, amott is
A fa levele,

Mint az uj pillangó
Ijedez, haboz,
Mint a ballerina
Fordul, hajladoz.

Mind a szökött csillag
Rézsut úgy inal,
Mint hó hull december
Lágy álmaival.

Ezüst napsütésben
Havaz az arany,
Boldog az én lelkem
Vagy boldogtalan?

A veréb, a cinke
Hová tünhetett,
Szellő se zavarja
A szent ünnepet.

A sóhajom én is
Ugy tartogatom,
Nem merek moccanni
Ezen a padon.

Forrás: A Reggel VII. évf. 33. szám. Budapest, 1928. július 30.

Emőd Tamás (1888-1938): Souvenir

Egy régi anziksz… Jérum… Miket ír?
„Látkép kilencszázhétből. Souvenir.”

Hazulról jött. - - Az ég piros-vörös,
Búcsúverőfényt ringat a Kőrös.

A víz fölött arany diófa áll.
A fán egy sárgarigó kiabál…

Fent kert, veranda, vaj, virág, palack,
Fehér asztalkán francia barack.

Lent kis bukéták, tarkák, hazaik:
Verbéna, szekfű, mályva, bazsalik.

Bent pádimentom, firhang, vén fiók.
Ablak-szögletben legyet fog a pók.

„… Ülünk magunkban, csendben ó, egy padon:
Be jó itthon, be jó itt Váradon!”

Kilencszázhét… Húsz év… És miket ír…
Emlékül adom nektek. Souvenir.

Forrás: A Reggel VI. évf. 30. szám. Budapest, 1927. július 25. 

Krúdy Gyula (1878-1933): „A kőszívü ember fiai”

 
- Levél a szerkesztőhöz -

    Hála Istennek, nem olvasunk az újságokban arról, hogy a „kőszívű ember” fia, Baradlay Richárd részt vett volna a bécsi revolúcióban – ifjúkorunk regényhőse ott maradt helyén az oltáron, ahová Jókai Mór állította könyvében, - magyarok nem avatkoztak a bécsieknek e házi pörpatvarába, amelyet majd csak elintéznek maguk között.
    Pedig éppen olyan történelmi kulisszákat tologatott elő a korszak, mint nyolcvan esztendő előtt, mikor a bécsi gőzhajót (Kossuth Lajossal) szívdobogásos tömegek várták a pesti Redout előtt és Pozsonyból indultak Biasini gyorskocsijai a legújabb postákkal, mert Bécs akkor is el volt zárva a világtól.
    Csak éppen az aktorok változtattak lényegükön A haza, a nemzet fogalma nélkül nem lehet jól sikerült forradalmat rendezni.

*

    Olyanformán voltuk Pesten az elmúlt napokban, mint AZ A KÓRHÁZI BETEG, aki még tegnap gyógyulásról beszélgetett a szomszédjával, mára ébredve a szomszédja betegágya mellé fölállították azt a SPANYOLFALAT, AMELY A HALDOKLÁS IDŐPONTJÁT SZOKTA JELENTENI. De a bécsi beteg ágya mellől majd csak elviszik megint a spanyolfalat; a kórházi teremben csillapodik a betegek nyugtalansága társuk miatt, mert hiszen az a roham, amely halálosnak látszott, majd csak elmúlik a bölcs doktorok beavatkozásával.
    Megint csak kevés volt a pesti fantáziának mindaz, amit az újságokban olvashattak a bécsi forradalomról, egy nap alatt visszatértek a temetőkből a „kávéházi Courádok”, akiket a háború alatt volt szerencsénk megismerni, egy huszonnégy óra alatt forradalmi szakértő lett minden második ember Pesten, - ami nem is nagyon csodálható, mert Pesten már régen elnyűttük azt a vörös ruhát, amelyet forradalmi kosztümnek lehetne mondani. Ugyan kinek volna kedve elővenni Pesten ócska rongyait? De ideges ember lettünk, amit amúgy is szoktunk, mert már régen nem várunk meglepetéseket hétköznapi életünkben. Nyolc esztendősek immár azok a gyerekek, akik ez utolsó pesti forradalomban születtek.. A nyolcesztendős gyermek pedig ártatlan, szelíd, angyali, még ha talán valami betegséggel jött volna is a világra. A pesti „forradalmi szakértőknek2 nem volt olyan sikerül hallgatóik között, amint egyébként azt várhattuk volna a frivol városban. A szoknyák és a hajak megrövidültek Pesten; de az elmék, emlékeztek megkomolyodtak. Félbolond emberekkel nemigen lehetett találkozni a pesti utcákon, akik kolerás hírekkel rontottak volna be a restaurálás alatt lévő pesti házakba. Meg aztán csak valljuk be, hogy annyi bajunk van magunknak is, hogy már oda sem nézünk valami egynapos forradalomnak, amely pláne csak a szomszédunkban van. Nem, mélyen tisztelt Szerkesztő Barátom, én nem vettem észre, hogy Pesten bárki is elveszítette volna még meglévő flegmáját, amennyit egyáltalában meghagyott benne a gondkísérte korszak. Senki se látta a pesti Drágaság függönyén túl, hogy mi történik a szomszéd városban. Pest levizsgázott: egyetlen őrültet sem kellett lefogni az utcán. A PIROMÁNIA NÁLUNK KIMENT A DIVATBÓL.

*

    „A kőszívű ember fiai” – amint Jókaink költői nyelvén a magyar haza gyermekeit elnevezte a XIX. században –, nem léptek ki poraikból, bár nyugat felé végzetesen piroslott az égbolt. A káröröm csúf emberi tulajdonság, de a kárörömnek is van BIZONYOS BÖLCSESSÉGE. Körülbelül ez a bölcsessége volt Pestnek az elmúlt napokban. Bizonyos gondtalansággal figyeltük körútjainkat, nagyvilágias utcáinkat, impozáns térségeinket; sehol sem repedezett a föld a nyugati rengésektől. A rendőrök helyükön, a szívek ugyancsak helyükön a járókelőkben. Még a részvétet is eltitkoltuk, pedig az bizonyára mindnyájunkban fölébredt, amikor a szegény, céltalan bécsi halottakról, valamint a forradalom sebesültjeiről olvastuk. MILY BALGATAGSÁG! – sóhajtottunk, bölcsen, csöndesen, rezignáltan.

Forrás: A Reggel VI. évf. 29. szám. Budapest, 1927. július 18.

Szép Ernő (1884-1953): Elalvó hattyú

 
A hattyú lehajtja hó nyakát
Hó nyakát fekete tóra
Ó nem tudja hány az óra
Nem is hallgat harangszóra
Nyugovóra nem mond jóccakát.

Szép csendesen megáll a tavon
Árnyéka ott van mellette
Az is fejér mint a teste
Sötét a víz meg az este
Ez lehetsz te, sötét fájdalom.

Most alszik el a hattyúmadár
Megyen a hold haloványon
Végig a vérző világon
Áll a hattyú ében tálon
Mint az álom. Minden néma már.

Forrás: A Reggel VI. évf. 29. szám. Budapest, 1927. július 18.

Keleti Arthur (1889-1969): Három kis vers

TITOK

Az elkövetkező napok bezárt szobák
s én félőn nézek minden uj küszöbre,
mi van a néma részkilincs mögött…
egy leány talán, ki értem sir, kiért vagyok,
vagy csak magam s egy ágy, amelyben meghalok.

S néha a zárban már a kulcs csörög,
az ajtó úgy vár s én nem merek benyitni,
mi van a néma rézkilincs mögött?

BÁNAT

Régi ékszer énrajtam a bánat,
a legdrágább most nékem e világon,
úgy vigyázok rá, ápolom, becézem,
mégis féltem, ó, bizonyos halálom,
mint fonnyadt kézről halvány aranygyűrű,
úgy hullik majd le elhervadt szívemről,
és elgurul, hogy meg soh’se találom.

JÁTÉK

Itt jársz előttem és oly messze vagy,
már nem ismersz,
s még nem tudom, ki vagy:
mégis oly büszkén lépkedek utánad,
mint hercegasszonyok után,
kik a déli napban gyalog sétálnak,
az aranyszerszámos, két pejlovas fogat.

Forrás: A Reggel VI. évf. 27. szám. Budapest, 1927. július 4.

Szép Ernő (1884-1953): Szemtelenek…

 

Ott van az a magas fahíd a Barokaldi háta megett, ahogy az ember elhagyja a vurstli civilizációját. Maguk jobban tudhatják itt a földrajzot; én világéletemben először kerültem el odáig most a múlt héten,mikor még nem volt ez a csúnya meleg. Mit kerestem arrafele, nem tudom, talán tulajdon magamat, akit mindig elkerülök a szokott útjaimon, helyeimen Pesten. Kint viziteltem délben a belga mestereknél a Műcsarnokban. A szemem már jóllakott, az étvágyam még váratni méltóztatott magára, úgy eredtem aztán neki a tespedő csendes vurstlinak. Nem szól még a zene délben, a ringlispil se forog, a kék hintahajók mintegy startra sorakozva vesztegelnek, a barlangvasút mozdonyszörnye, valamint a lövölde kürtösei, dobosai mintha gutaütésben meredtek volna meg; a büfés nők regényt olvasnak vagy horgolnak és endliznek; a kikiáltó bohócok most festhetik a fehér karikákat a szemük köré s az isten eleven csodái, kik ebben a hónapban lesznek a nagyérdemű közönségnek bemutatva, ők még édesen alszanak bent a homályos csodasátrakban, a priccsen. Belestem egy hasadáson a Néparénába, ott három spanyol lovász sepregetett.
    Tova bitangoltam a vurstliról mondom, ott találtam magam előtt azt a nagy teve hidat. Az alatt jár a vonat, felette pedig a halandók közlekednek. Lépcsőn megy az ember fel, amoda meg le, a másik oldalon. Mi van ott, micsoda világ? Szén- és faraktárak, kis gyárüzemek, telepek. Sok-sok kerítés és ambiciózus apró kémények. Sohase láttam itt Pestet. Nem is igen ingerel ez a tájék. A híd, a híd hat rám. Afféle, mint a viadukt, afféle hangulat és varázs. Egy viadukt Szolnok-Doboka megyében boldogabbá tett, mint a londoni üvegpalota, meg mint a Vatikán.
    Vannak ezek a kis boldogságok, tudják, felmenni ilyen váratlan vasúti hídra, átal sétálni rajta: mintha tündéri fordulat várná az ember életét.
    Szegények jönnek itt a hídon, szegény emberek, meg asszonyok, zsákokkal, kendőbe kötött szegénységgel. A szegénysorsúak közt azt érzem, hogy az asszonyok is emberek; a gazdagsorsúak közt ez sokszor elfelejt eszembe jutni, evvel nem akarom a gazdagsorsú nőket itt letenni; én ha azt gondolom: ember, hát valami borzasztó sajnálni valót képzelek, jóvátehetetlent.
    Várjanak, azt akarom elmesélni, mikor a hídra feljöttek azok a fiúk… vagy harminc darab gyerek, négyes sorokban. A vurstli felől jöttek fel, én éppen visszafelé fordultam a hídnak a túlsó végéről.
    Siettek, mint a jambus, és hangosak voltak, akár a madarak. Tizennégy-tizenhat éves fiúk. Iskolások biztos, egy óra múlt, vonulnak haza az Angyalföldre.
    Némelyik sor karonfogva jött; egy csomó fiú énekelt valamit… és egy páran falevelet pukkasztottak a szájukon; és nevettek, lökdösődtek, hátba püfölték egymást; és ágakkal kaptak oda az egymás nyakába; pálcának valót törhettek itt valahol… így jöttünk mink is valaha az iskolából a Színház-kerten át, Debrecenben.
    Én a hídnak a karfája mellett jöttem ott, szórakozottan, a szívem ettől a nebuló-zsivajtól, meg a szép időtől, az égtől, a messze lombozatoktól nagyban élvezett, szinte aléltan…
    Én nem vártam, ne  higgyék, hogy az a banda majd összébb szorul, hogy engem ne horzsoljon, mikor ellépek ott oldalt, óh, bánom is én. Inkább magam szorulok a karfákon, csak ne zavarjalak, csak mulassatok jól. Különben is éppen elég hely van ezen a hídon.
    Hanem már ideértek és a második sorból valamelyik a karomra talált az ággal legyinteni. Semmi, igazán csak akkor vettem észre, mikor egy másiknak a keze akad a vállamba, az a keze, akit a pajtása válláról ellógat…! Harmadik vagy negyedik sorból, mely hozzám löki egyik a másikat. Semmi pardon, semmi vigyázat kérem, kérem danolnak és vihognak ott össze-vissza… kicsit elborult a levegő előttem. Pimasz kölykei, mink ilyen virtus soha nem tettünk, mikor csapattal voltunk és egy szál úr volt egyedül ellenünk.
    Éppen egy ág vagy lénia kap megint az orrom felé… megreszket a botom a kezemben, nohát ez már…
    Igen, és azt az csz-et szinte hallottam a fogam közt, ahogy megállottam és közéjök néztem feszített szemekkel, rájok kiáltani, hogy: szemtelenek!
    Oh, Mindenem, nem is tudom, hogy bírtam a szót lefogni s a botom hogy tudott abban a szempillantásban erőt venni magán…
    Képzeljék két beragadt, horpadt, lakatlan szemhéjra döftem oda azt a dühödő tekintetemet… és a másik vihogó nebulónak ott mellette olyan volt a két nyitott szeme, mintha két kékes holdat látnék, téli éjfélben…
    Vak fiúk voltak. Világtalanok. Vagy harminc vak fiú.

Forrás: A Reggel VI. évf. 25. szám. Budapest, 1927. június 20.

Miklós Jutka (1884-1976): Uram, miért?

 
Uram! Mért teremtettél nőnek?
Ezer kétellyel küzködőnek.
Erős lélekkel, gyenge testtel,
Vállamra rótt súlyos kereszttel.
Erőtlen, gyáván, dideregve
Bábeli zürzavarba vetve
Ahol könyök könyököt ér,
S a vad jelszó: Kenyér! Kenyér!

Uram! Mért teremtettél nőnek?
Minden reggel szárnyaim nőnek
S alkonyra letöri az élet.
Uram, perbe szállok tevéled!
Mért adtál elpiruló arcot?
Lehet így megküzdeni harcot?
Mért adtál mimóza-lelket
Mely egy lehelettől megreszket?

Miért küldtél hófehér mezbe,
Vad lőporfüstös ütközetbe?
Lehet itt fehéren maradni?
És győzni? Diadalt aratni?
Vae victis. Jaj a legyőzöttnek!
- Uram! Mért teremtettél nőnek?

Forrás: A Reggel VI. évf. 22. szám. Budapest, 1927. május 30.

Krúdy Gyula: Rippl-Rónai aggasztó betegsége megjavult a kaposvári kúrián,

 

ahol Munkácsy plaidjével melengeti térdét és Ady borozóasztala mellől nézegeti a japán völgyetekre

Kaposvár, május 29.

    (A Reggel tudósítójától.)  Fönn, a Római-hegyen, a nagy kertben senki, a nyílegyenes vadgesztenyesorban senki, már-már azt hiszem, lakatlan a ház.

Rippl-Rónai József háza.

   De a déli frontról fülét hegyezve felém tart egy farkaskutya. Ismerős hang utána szól csöndesen:
    - Lux, gyere vissza! Ki jár itt?
    Kerti széken ül. Bő fölleghajtó köpeny a vállán, alóla kilátszik a sötétkék öltöny, amely itt, a magányban is, gondosan vasalt. A térdén plaid és hosszú, ősz fürtjein vörös Rembrandt-sapka. Megsoványodott arccal, szokott barna színénél is cigányosabbra lesülve, de nem a nagybeteg arckifejezésével, hanem élénken és érdeklődve tekint a mester a vendég elé.Fehér hajával most is férfias szépség, nagy dióbarna szemének töretlen a fénye és hangja a régi, benső, meleg hang.
    - Nézzed csak, Lazarine! – szól be feleségének a nyitott verandaajtón –, nézzed csak, ki jön itt!
    A legszebb üdvözlet, amivel fogadhatott, hogy ennyire megnyugtató az állapota, már így, első impresszióra is. Mert hiszen – ezért is kerestem föl – Pesten az a hír terjedt el róla, hogy amióta hosszas betegeskedése után a János-szanatóriumból hazajött kaposvári házába, állapota hirtelen válságosra fordult,

baloldala megbénult, beszélni már csak akadozva tud és értelme is elhomályosult.

Ez a riasztó hír, természetesen, megdöbbentette a művészvilágot, mindazokat, akik a mestert emberi értékekért szeretik és mindazokat, akik Rippl-Rónai Józsefben a progresszív magyar festészet egyik legkiválóbb úttörőjét tisztelik. Nagy örömmel látom, hogy

a betegségéről szóló hír ilyen súlyos formában nem igaz.

Sőt, amint ő maga és felesége is mondja, állapota éppen ez alatt az egy hónap alatt javult lényegesen, amióta itthon tartózkodnak. – Elbizakodott voltam egész életemben – mondja –, mert sohasem voltam beteg… Hatvanöt évig úgy éltem, azt se tudtam, mi fán terem a betegség és azt mondogattam, ez azért van, mert apám és anyám szerették egymást és korán házasodtak...
    Elhallgat egy percre és úgy érzem, most az anyjára gondol, akit a világon mindennél jobban szeretett…
- Két évvel ezelőtt kezdődött a baj. Azzal, hogy a fogam megfájdult. Elmentem itt Kaposvárt a fogorvoshoz, az nekilátott, hogy kihúzza, érzéketlenítette is, vagy mi a szösz, hanem azért fájt a műtét, irtózatosa. Kicsit úgy éreztem, elájulhatnékom van, de azért én is megnyomkodtam azt a hóhérfogót, hogy gyűjjék ki a fog minél hamarabb. Itthon is kellett feküdnöm, mert SEHOGY SE éreztem magam és másnap reggel, amikor föl akarok kelni, csak nem lehet... úgy reszketett mind a két lábam, mintha pehelyből volna.

Attól az órától kezdve lettem beteg.

Fölvittek Pestre, bementem egyik fasori szanatóriumba, ott villanyozták a lábamat, az jobban is lett, de engem megvizsgáltak, és azt mondták, bizony, egy kis érelmeszesedés...
Megforgatja a szót a szájában. Nem éppen panasszal, inkább megvetéssel.
    - Érelmeszesedés… Hallott ilyet?
    Azután közelebb hajlik és min a titkot, úgy mondja:
    - Pár napja már nem szedek orvosságot - azóta eszem, megjött az étvágyam.
    El lehet-e mondani, hányfelé terelődött a beszéd az egész délelőttön át, mialatt ültem mellette és járkáltam az oldalán abban a híres Rónai-kertben, amelynek minden egyes részletét annyiszor lefestette! Mert járkáltunk is, nemcsak üldögéltünk. Önmagától, segítség nélkül kelt föl a karosszékből, talán egy kicsit köszvényes mozdulattal, de azért legénykedve és lassú, de biztos léptekkel sétálgatott jó félórán át.
    A házra mutatott botjával:
- Szép, ugye? Hetvenéves. Egy másik cigányé volt előttem. Valami Karl Gundy nevű német színészé, aki a Gyapjú utcai színház tagja volt. Ez a Gundy sokat csavargott a világban, úgy, mint én, de ő inkább Olaszországban lopta a napot (míg én Párizsban), onnét hozta ezt az olasz stílust, amit beleépíttetett a házba. A magyar építőmester pedig hozzáadta a magyar kúriák stílusát. Az én első emeleti szobám ablakából szép időben lelátok a Balatonig. Ha meg rossz az idő, a japán völgyet nézem… Nem tudja, melyik a japán völgy? Ez itt, a kert alatt. Én hívom így, mert olyan finom, mintha japánok festették volna.. Ezek a kis dombok, kis lankák, szeretetteljes elosztások – az olyan jó munka…
    - Dolgozgat-e már, József bátyám?
    - Nem én. Egész nap semmit sem csinálok. Ha nem jönnek vendégeim, AKKOR GONDOLKOZOM. De jobb szeretem, ha jönnek, mert akkor beszélgetünk. Két oka van annak, hogy mostanában nem festek. Egy az, hogy az orvosok megtiltották, mert megerőltetném idegeimet. A másik az, hogy magam is halogatom, egy kicsit fázom tőle.  Attól tartok,

hátha nem dolgoznék most olyan jól, mint eddig,

márpedig a kritikai érzékemmel még nem történt semmi baj, azzal nem lehet alkudni.
    Ezt szinte erélyesen mondja: meglátszik, hogy ebben nem ismer tréfát. De megenyhül, mert ráterelődik a szó néhai két nagy barátjára, Munkácsy Mihályra és Ady Endrére. Munkácsyhoz Münchenből az első négy piktori esztendő után került a nagyon fiatal Rippl-Rónai.
- Tanított, a műtermébe fogadott, enni adott, ha nem volt mit ennem és eladta akkori képeimet - beszélt a mester.  – Sohasem felejtem  el, milyen

szép és kedves öreg gavallér volt,

amikor délutánonkint fölvette a fehér mellényt, pepita nadrágot, fehér gamásnit, szürke keménykalapot és galambősz hajával, pirospozsgás arcával madame Chaplinhez sietett, akit nagyon szeretett… Munkácsytól, a festőtől már akkoriban is el kellett térnem,  de Munkácsyban, az emberben sohasem láttam törést, ő véves-végig ideál maradt...
- Van tőle emléke ebben a házban, bátyám?
- Emlékem? – nevet föl és a szeme fölvillan.Amint ülünk a padon,

a térdeit borító plaidre csap.

- Ez itt, ni! Látja? Ez Munkácsy-emlék! Tőle kaptam! Ősszel estélyen voltam nála; frakkom az volt, de kabátom a – zaciban és erre, utolsó pillanatban, hogy ne fázzam, rámerőszakolta ezt a plaidet… Kijelentette, hogy vissza se hozzam. Hát aztán nálam is maradt. Lássa? A beteg térdemet "ő" melegíti...
    Lehajlok a vöröses-barna, megvékonyodott, már foszlószövetű plaidhez. Kockában vörös gyapjúszál fut benne, de közepe táján, ahol leginkább használták, az is kikopott:
- Negyven éve az enyém – mondja a mester. És végigsimítja: - … Negyven éve…
    De számonkérem tőle a másik emlékét is:
- Ugye, járt itt Ady ebben a kaposvári házban! Legalábbis beszélte nekem, hogy

Párizsban egyszer sem ivott absintot...

Már azt hitte, megússza a francia barátkozást a „ZÖLD MÉREG” NÉLKÜL… És erre itthon összeakadt Rippl-Rónai Jóskával, az levitte Kaposvárra és mi került föl első este a pincéből? Absinthe!
    Rippl-Rónai nagyot kacag:
- Úgy van! Véletlenül úgy történt. Mert a pincénk rendszerint csak a magunk-szüretelte, ártatlan kis borocskát rejtegeti… De hát Adyról bizonyára azt hitte Lazarine, jobban megörül az absintnek… Meg is örült! Itt iddogáltunk, ennél az asztalnál és

Bandinak oly jó kedve kerekedett, hogy a végén nem is tért nyugovóra a szépen elkészített vendégszobában, hanem ehelyett hajnalban leszökött Kaposvárra...

Fiatal legény volt akkoriban. Először jött haza Párizsból, koncertteremben olvasta föl néhányszor a verseit, vadította a polgárokat s egy ilyen alkalommal borultam a nyakába…
    A meggyfabot Rippl-Rónai kezében valamit rajzol a homokba. Önkéntelen és öntudatlan rajz. Megnézem hogy mi. Szív. Szív a homokban. Egyszerű, paraszti ábra, mint a tulipános ládákon. Vajon mit akart vele mondani?

Forrás: A Reggel VI. évf. 22. szám. Budapest, 1927. május 30.

Krúdy Gyula (1878-1933): Lindberg kapitány, Biasini és más fuvarosok

 

- Levél a szerkesztőhöz -

- Nem volt valamelyik ősapja postakocsis ennek a Lindberg nevű fiatalembernek, aki most ily könnyedék „elhajtott” New Yorkból Párizsba, mint akár a régi pesti fiákeres, aki habozás nélkül útra kelt, amikor azt mondták neki, hogy a bécsi lóversenyre fuvarozzon! Csak azokban a régi postakocsisokban volt annyi elszántság, akik először járták vala a vadnyugatot indiánok, rablók, aranyásók fészkét (amely vadnyugatról ifjúkori olvasmányainkban olvashattunk), mint ebben a kadettképű Lindbergen, aki New Yorkból Párizsba fuvarozta magát anélkül, hogy pasasér ülne a háta mögött! Tenger, Atlanti-óceán, vihar: mi az az emberi gonoszsághoz mérten, amellyel minden idők fuvarosainak meg kellett próbálkozniok utazásaik közben? Az Atlanti-óceán kellős közepén például több reménye lehet a szerencsés megmenekedéshez a röpülőgépesnek, mint a régi vadnyugaton, vagy akár a régi magyar Bakonyban volt, amikor a mindenkori betyárok puskát szegeztek a mellének. A levegőnek egyelőre nincsenek útonállók a háború elmúltával. Szeretettel, megbecsüléssel nézzük ennek a beretvált képű fiatalembernek az arcképét a vasárnapi újságban, igen szép „fuvart csinált” a maga szakmájában, de azért nem lehet megfeledkezni azokról a légi postakocsisokról sem, akik omnibuszaikkal először hajtottak neki a veszedelmes vidékeknek, - mondaná idősb Wetter úr a Szarkánál és Fatönknél, aki egy század óta Boz-Dickens-Huffan úr jóvoltából a legnépszerűbb postakocsisa volt az egész világnak.

*

    A világ halad, a légi fuvarosnak a maga szívgyöngeségével, a viharral vagy a griffmadárral kell birokra kelni. Birokra kell mennie a mindnyájunk sarka mögött leskelődő szerencsétlenséggel, amely egyformán utoléri kiszemelt áldozatát a talpában bizakodó vándorlegény alakjában, de a felhők fölött röpülő utazóban is. Isten mentsen meg attól, hogy a légi utazó bravúrját a régi magyar méhesek-beli közömbös kézlegyintéssel lebecsülném (amely méhesekben voltaképpen nem számított semmit az, ami nem volt magyar, Lindberg kapitányt pedig, sajnos, nem lehet sehogy se fölvenni a magyar mitológiába), nagy ember ő, akinek nevét méltán visszhangozza a világsajtó, oroszlánsörényt hord a szíve fölött és erőt karjaiban, amelyekkel a gépmadarat, a mesebeli sast és a tengerben úszó cápát egyformán lebírni véli, de ne felejtsük el vállalkozásában azt a kíméletlen amerikai szellemet, amely a francia halottak halálán át csak újabb bizakodást nyert abban, hogy az üzlet jó, bele lehet vágni, mert íme, egy egész földkerekség érdeklődése kísérte a francia mártírok, Nungesser és Coli eltűnését. Igen, azt lehetne mondani amerikai nyelven, hogy a holtak országútján Lindberg volt az a szerencsés fickó, aki eltalált az aranyásó földre. Kolumbusz Kristófnak is voltak póruljárt elődei, az Inkák kincsét se az első kóbor kalózok találták meg, sok vér elfolyt vadnyugatért, amíg az meghódították: Lindberg se volt a párizsi röpülés eszmei kitalálója, csak szerencsés végrehajtója. Bátor ember, akinek jószerencsék nyúltak a hóna alá, amidőn átragadták őt a tengeren, amely tengerben annyi lepecsételt palack úszkál szellemek üzeneteivel.

*

    Az én magyar elgondolásaimban nem tartom kisebb embernek Lindbergnél például Biasini urat, aki először vállalkozott arra, hogy utazóhintókat, postakocsikat indítson fuvarba a Magyar Alföld veszélyes, kalandos, keserves országútjaira. Széchenyi Istvánt, aki először ment át a Lánchídon, a bakonyi utazókat, akik ládáikon ülve szekereztek át a sűrű erdőségen, holott Sobri Jóska még javában divatban volt. Ó, csodálatos, beláthatatlan ez a százéves országút az utazások világában az indiánok nádból, kenderből, fagyökéről épített csónakjairól a felhők között, tengerek fölött sikamló Spirit of St. Louisig. De a köd, a szél, a hullám, a felhő és a mindnyájuk fölött járó végzet: mindig egyforma volt, akár Biasini postakocsiján igyekeztünk az erdélyi határmegyék felé, akár újmódi gépmadáron próbálgattuk ki sorsunkat. Igaz, hogy a magyar mondás szerint nem kell félteni azt a kutyát, amely már egyszer átalúszta a Tiszát, átússza az másodszor is. Az utazásra kiszemelt ember nyugodtan utazhat akár a Bakonyban, akár az Atlanti-óceán fölött: nem érheti baj, mezítelen lábbal kell meghalnia minden kalandozási után. Csak éppen a mi jóságos, konzervatív, ősi, nemes magyar virtusunkat látom példázva a Lindberg nevű kapitány New York és Párizs közötti utazásában. Éppen ebben az időben, amikor a külföldi nemzetségek a maguk virtusain vetélkednek, a levegőben törik nyakukat: a mi alföldi magyarjaink büszkén, rendületlenül, szinte patinásan az ősi erényektől azt mutatják meg a mi kis világunknak, hogy röpülőgép helyett még indig lehet nyeregben és szekeren is utazni Magyarországon. A gazdaifjak, akik az Alföld kellős közepén lóra ültek, hogy százhuszad magukkal kiránduljanak mindennapi otthonukból át a Dunántúlra, a gyönyörű Balatonra, tegnap Kecskemétre értek utazásukban, szekereken utazó családtagjaikkal, jókedvükkel, magyaros vendégjárásukkal, papokkal, nótáriusokkal, orvosokkal, - talán még valamely vén táltost is cipelvén magukkal, mint a honfoglalás idejében.
    Lindberg utazgathat New Yorkból Párizsba. Engem inkább érdekel ennek a magyar nemzedéknek az útja az országban.

Forrás: A Reggel VI. évf. 21. szám. Budapest, 1927. május 23.