
Gróf Zrinyi Miklós 1664. november 18-án vadászni ment a kursaneczi erdőbe vendégeivel: Bethlen Miklóssal, Zrinyi Pállal, Vitnyédi Istvánnal és Gusich kapitánnyal.* (* Bethlen Miklós önéletírása. I. köt. 328. l.) E vadászatról holtan vitték haza. A hős, ki egész életét harcban töltötte, kinek a monda szerint „puszta hírére reszketett az ozmán”, vaddisznóvadászaton halt meg. Sors bona, nihil aliud…
A gyászeset híre bejárta Magyarországot, elterjedt Európában, mert nemcsak Magyarország,de Bécs, Páris, Róma, Velence, Konstantinápoly is telve voltak Zrinyi dicsőségével. S amint a hír szájról-szájra járt, nőtt, gazdagodott, csodás elemekkel bővült. A szeretet és csodálat,mely Zrinyit körülvette, halálát kiszínezte, így akarta alakítani, hogy kedves hőse egyéniségének jobban megfeleljen, hozzá méltóbb legyen. Zrinyi hatalmas egyénisége, helyzete Béccsel szemben, váratlan halála, nagyon is alkalmasak voltak arra, hogy foglalkoztassák a képzeletet.
Három felfogás keletkezett Zrinyi haláláról: 1-ször, vaddisznó ölte meg; 2-szor, orgyilkosságnak esett áldozatul; 3-szor, öngyilkos lett. Hogyan támadt, honnan indult ki, hogyan terjedt el, hogyan fejlődött ez a három felfogás?
Az események középpontja Csáktornya. Innen indul ki a gyászhír és két fő irányban halad: egyik útja Magyarországba és Erdélybe, másik Bécsbe és Bécsen át a külföldi államokba vezet .Eszerint a Zrinyi haláláról elterjedt leírások, mondák egy része Magyarországon,másik része a bécsi udvarban keletkezett; ezekhez járulnak még a helyi eredetű horvát mondák, melyek azonban még nincsenek eléggé feldolgozva.
Mi történt tehát Csáktornyán azon az emlékezetes délutáni vadászaton? Előbb néhány sort Zrinyi helyzetéről.
A vasvári béke után vagyunk. Azután a béke után, mely a csatanyertes nemzetet megalázta, minden reményét megsemmisítette, mely tönkretette Zrinyi terveit. Eredmény nélkül kellett eltávoznia Bécsből, hova még Zerinvár lerombolása után ment, sérelmeiért elégtételt, veszteségeiért kárpótlást keresni. Jó helyen Hiszen a bécsi politika XIV. Lajos politikája szerint igazodott, nem köthette tehát le a hadseregét keleten annyira, amennyire egy felszabadító háború megkövetelte volna. Jól tudták azt Bécsben, hogy XIV. Lajos nem fogja elmulasztani nagyravágyó tervei keresztülvitelére azt az alkalmat, mikor Lipót a törökökkel lesz elfoglalva. Bécs kereste a békét a törökkel mindenáron, s így nem teljesíthette Zrinyi követeléseit, hiszen azok útjában állottak a békének. Zrinyi olyan hangulatban távozott Bécsből, hogy Carafa ezt írta róla Rómába: bár Zrinyi azt mondja, hogy mint jó alattvaló akar élni, könnyen megeshetik, hogy a kétségbeesés úrrá lesz lelkében; sőt Portia herceget egyenesen figyelmezteti, hogy Zrinyi ilyen lelkiállapotban könnyen elpártolhat.* (* Történelmi Tár, 1899. évf. 580-591 l.)
Zrinyi hazatérve – legalább látszólag – csupán bánsága ügyeivel foglalkozott* (* Széchy Károly, Zrinyi Miklós. V. köt. 144. l.), szórakozásul naponkint vadászni ment.
November 18-án érkezett hozzá a bécsi követ és egy latin nyelvű nagy pecsétes, meg egy német nyelvű bizalmas meghívóval Bécsbe hívta, november 25-re értekezni a vasvári békéről.
Zrinyi megtette előkészületeit, hogy indulhasson* (* Széchy, Zrinyi. V. köt. 163-164. l.); de a sors másképp rendelte.* (* A katasztrófa részletes és általánosan ismert leírása Bethlen Miklós id. önéletrajzában.) Azonnal jelentést tettek Bécsbe. E jelentések nincsenek meg, de Leslie Walter leveléből, melyet november 26-án Ditrichstein herceghez intézett* (* Irodalomtörténeti Közl. V. köt. 203. l.), tudomást szerzünk róla, hogy „der Herr Graf Ban von einem wildn Schwein umgebracht seie worden, und das Frau Gräfin solches ihr May: dem Kaiser, Fürsten von Portia und Auersperg geschrieben habe, welches in der Wahrheit auch also ist, so wohl eiin unglückseliger todt vor einen so praffen cavaglier; die particularitetn wie es aigentlich zugangn ist, waiss mann nicht aigentlich, als was derselbe sagt der die üble Zeitung gebracht, so aber nicht darbey gewesen, hat es auch sonst niemand gesehn, als einer seiner page. Er hat 5 Wundn bekommen, eine im Hals, welches den todt, dan er nicht ein hablviertelstunds danach gelebt, so geschwid verursacht; zwei am bauch, und 1 am Schenkkel. Der Graf Peter soll stündlich anhero kommen, mann sagt er wird anhaltn Ban zu sein; mann acht diessn todtfall nicht sovil, als wann ein gemeiner Mensch umgebracht wehre worden.”
Gremonville* (* Monumenta Slavorum Meridionalium. XIX. 10. II. 11.) francia nagykövet november 27-én írja meg Lajosnak, hogy meghalt Zrinyi gróf: „Amint Zrinyi Miklós vadászik vala, mondják neki, hogy egy nagy sebesült vadkan megölt egy parasztot és megsebesített egy vadászt. Hát elfogja a türelmetlenség, hogy kövesse és megölje s csak egyetlen inas kíséretében megindul utána. Amint közel a bokorhoz ér, lováról leszáll; a dühödt vad nekirohan s leüti lábáról; inasa lőni akart, de fegyvere nem sült el. Kissé később emberei összefutottak, kiktől az állat megijedt és megszökött otthagyva a grófot, ki két sebtől vérzett, a legveszedelmesebbtől a nyakán; azután elvérzett. Emberei sírva lábra állították, ő vigasztalva szólt nekik, nem lesz semmi baj, de abban a percben lelkét kilehelte. Íme a vége ennek a nagy alaknak, ki ekkora elismerést szerzett.”
Molin* (* Károlyi Árpád gyűjteményében.) ugyancsak november 27-én ír a gyászesetről Velencébe: Zrinyi vadászott; a sűrűből 12 nagy vadkan tört elő, Zrinyi egymaga a legnagyobbra indult és behatolt utána a sűrűbe; rálőtt és megsebesítette. Az feldühödve rárohant, hét sebet ejtett rajta. Inasa és lovásza egy fa alá vitték, hol mellét verve és bűneit emlegetve lehelte ki lelkét.
Carafa* (* Történelmi Tár. 1894. évf. 581-193. l.) november 29-én kelt, s a pápához írt levelében szintén leírja a vadászatot… A golyótól megsebzett vad akkora dühvel rohant Zrinyinek, hogy mintegy pillanat alatt megfosztotta életétől, anélkül, hogy szolgái segítségére mehettek volna: már csak akkor érkeztek, amikor alig szólhatott egy pár szót. „Nem vagyok képes leírni azt a szomorúságot, amit az udvar és az egész nép érez, annak a nemes lovagnak és vezérnek elvesztésén és halálán, ki a maga rendkívüli vitézségével olyan rettenetessé tette nevét, hogy a törökök ennek a szerencsétlen esetnek inkább örültek, mint a reájok nézve oly előnyös békekötésnek.” Így fejezi be a levelét Carava.
Ezeken a helyeken kívül még András* (* Budapesti Szemle. XXXXVII. Köt. 1887. 411. l.) karmelita barát prédikációjában, melyet Münchenben tartott december 6-án, azután Francisci Erasmus* (* Francisci Erasmus: Der hohe Traur-Saal. Nürnberg. 1671. 1171-72. l.): „Der hohe Traur-Saal” című művében, végre Priorato* (* Priorato: Historia die Leopoldo, II. köt. 583-84. l.) „Historia die Leopoldo" című munkájának II. kötetében találjuk meg Zrinyi utolsó óráinak leírását az ismertetett alapokon.* (* Itt említhető Brown-nak, a híres angol utazónak egy adata, mely érdemes a megemlítésre. Brown, I. Lipót vadászatairól szólva, feljegyzi, hogy Zrinyi Miklós gróf egymagában is nekiment a vadkannak, hanem végre is egy kan megölte, ami azóta másokat is óvatosabbakká, sőt azóta a császárt is jobban őrzik a vadkanvadászatokon. /Fest Sándor közlése./)
A tartalmukban nincs elérés, színezéseik is csak olyanok, hogy velük a már alakulóban levő „Zrinyi-legendá”-t nem viszik előbbre, bár pl. Francisci igen élénk fantáziával dolgozik.
Egymás mellett olvasva Leslie, Gremonville, Molin, Carava, András barát, Francisci és Priorato feljegyzéseit, tanulságosan szemlélhetjük bennük a fantázia működését, alakító erejét. – A gyászhír november 23-án érkezik meg Bécsbe. (* Leslie levele: id. h.)
A hírhozót az udvarban körülfogták, kérdezgették, a legcsekélyebb részletek iránt is érdeklődtek. Azután tovább vitték, amit hallottak, egyik is, a másik is megtoldotta. Színeztek, motíváltak, különösen a részleteket dolgozták ki: Bethlen Miklós négy sebről ír, Leslie már ötöt említ, Gremonville hétről tud, Molinnál a vadak száma 12. A hetes és a tizenkettes szám megmarad, mindkettő kedvelt száma a mesének.
Gremonvillénél a vad megöl egy parasztot és megsebesít egy vadászt.* (* Weber Arthur: Zrinyi-legenda. Hadtörténeti Közl. 1910. évf.) Ez csak színező motívum, a nagyobb hatás kedvéért való. Fontosabb ennél, hogy már magyarázzák a vadász viselkedését. Lőtt, de nem talált. Molin és Gremonville levelei egy napon keltek, hogyan van, hogy mégis eltérnek egymástól? Az udvarban többféle hír keringhetett, Molin ezt, Gremonville azt ismerte és fogadta el igaznak.
És itthon? „Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta”.* (* Bethlen Miklós önéletírása.) „Siratta Magyarország az ő elvesztett Marsát, gyászolták a vezérek az elvesztett atyát, megkönnyezték mindannyian az ő szerencsétlenségét.”* (* Eszterházy Pál: Mars Hungaricus, 83-85. l.) Megszólal a lant is, hogy dalban sírja el gyászát a hősért, „Kit egész Európa, s ez világ csudálata.”* (* Hadtört. Közlemények. III. köt. 708. l)
Hazánkban a szomorú esetnek Bethlen Miklós közismert helyén kívül három leírását találjuk: Wesselényinél, Eszterházy Pálnál és Csereinél.
Wesselényi november 30-án közli Rottal gróffal* (* U. o.), aki megírja Apaffinak, elküldvén neki Wesselényi levelét. Apaffi udvarából Naláczi terjeszti tovább.
Wesselényi levele így hangzik: „Ez elmúlt kedden múlt egy hete, az az vitéz horvát bán valami vadászitul berekesztett erdei disznók vadászatira kimenvén, egyet meglőtt közülök, s az, mely legnagyobb disznó volt köztük, kiszaggatván a hálót, előbb ment az erdőbe; ő szegény egy puskával leszállván lováról, az kopók cihára bement az kopók után és így nagy véletlenül rárohanván az kopótlan bestia, nagy sebeket ejtett rajta; ugyanazon marcongtató sebekben az nagy kemény úr talpra állván, szolgáit biztatta: Semmi sem, úgymond, fiaim, hozzátok el az hintómag; míg az hintóját elhozták megbágyadván lefeküdt és ugyanottan szörnyű halált halt és egy ilyen véletlen és képtelen halállal (halt) múlt ki az az dicséretes vitéz, kinek lelke üdvözüljön, kívánom.”
Kitől értesült Wesselényi? Széchy azt mondja,* (* Széchy: id. h. 170. l.), hogy az udvarból kapta a hírt, esetleg Bethlentől. Vitnyédytől; Weber* (* Weber: id. h.) szerint semmi esetre sem Bécsből, hanem Csáktornyáról. Ugyanis, szerinte egészen természetes, hogy egy ilyen nagy fontosságú eseményt megjelentsenek az ország nádorának, azonban mi értelme lett volna annak, hogy Bécsből tudósítsák? Wesselényi levele tényleg nem vall bécsi eredetre. Ám Bethlentől is eltér, jobban eltér, hogysem közvetlen forrása lehetne. Úgy gondolom, hogy az özvegy, vagy környezetéből valaki, esetleg maga Bethlen hivatalosan értesítették Wesselényit a halálesetről, de csak úgy, mint pl. a szász választót, a pápát, anélkül, hogy a részleteket megírták volna. Eszerint Wesselényi forrása a már akkor szájról-szájra járó monda lehetett.
Esterházy Pál „Mars Hungaricus” című munkájában örökíti meg a hazára nézve „örök siralomra méltó, óriási bajt”. Weber szerint Esterházynál találkozik a halálmonda bécsi és hazai válfaja.
Esterházy bécsi és hazai forrásokat használt; az előbbit bizonyítja a vallásos elem felvétele, az utóbbit az, hogy Esterházy beszél arról, mennyire gyászolták Zrinyit a magyarok, tehát ismerte érzelmeiket, felfogásukat is.
Gazdag fantáziával, csodálatos leleményességgel dolgozik Cserei Mihály.* (* Cserei Mihály históriája, 31-32. l.) Nála Zrinyi valóságos párviadalt vív a vaddal, rálövi a puskáját, eltöri rajta a pallosát, majd szabad kézzel nekimegy, leteperi, ráül, mígnem egy vigyázatlan pillanatban kiszabadul a kezéből, agyarával hozzávág és torkát kiszakasztja. Cserei már változatát is tudja az esetnek, de arról majd később. Cserei forrásának Bethlent mondja, azonban nagyon eltér tőle, kétség kívül a szerte szállongó mondák hatása alatt, amellyel nem tud kritikailag bánni.
Még csak azt kellene vizsgálnunk, hogy milyen alakban terjedt el a gyászhír a helyszínen, közvetlen a haláleset után? Erre nézve egykorú feljegyzés nincs, csupán a Bánffyak naplójában találunk egy rövid feljegyzést Mogosich István legrádi, tehát közeli plébánostól, de csak annyit ír, hogy Zrinyit a vadkan ölte meg.* (* Tudománytár. IX. köt. 324. l.)
A felsorolt feljegyzésekből látjuk azt az első benyomást, melyet Zrinyi halálának híre okozott a lelkekben. E benyomások a lelkek szerint sokféle alakban jelennek meg, tarkább, gazdagabb, s egyszerűbb öltönyben, de a lényeg mindenikben ugyanaz. Kifejtve e díszes sallangokból e források alapján a következőleg képzelhetjük el Zrinyi halálát: egy, már előbb golyó által megsebzett vad megtámadta, súlyos sebeket ejtett rajta, a legsúlyosabbat a nyakán, ez ölte meg, de mikor szolgái ráakadtak, még élt.
Ez a leírás egészen egyszerű és hihető. Mégis feltámad ellene a gyanú, előbb csendben, kicsiny arányokban működik, azután egyre nagyobb lesz, átszáll az utódokra, úgy, hogy most már mint határozott vélemény él, melynek lelkes védelmezői vannak.
Honnan indul ki? Széchy szerint onnan, „hol a szív a csapásba a legnehezebben nyugszik bele”* (* Széchy: id. h 180. l.): a családból. Az özvegy ugyan úgy ír Bécsbe, hogy férjét vadkan ölte meg, de a család később leveleiben, melyet a pápához, a szász választóhoz, Bonzihoz intéz, csak Zrinyi váratlan halálról van szó. Ez pedig nem véletlen, mondja tovább Széchy, hanem a belső meggyőződés visszaverése. Ez jut kifejezésre Forstall Márk történetében, aki a szerencsétlenséggel tüzetesen foglalkozik. Leírván a halálesetet az ismertetett alapon, ezt mondja: „Sebe a szeme alatt még a tapasztaltaknál is gyanút keltett, hogy golyótól ere, mely a kemények küzdő vadra célozva azt érte, kit legkevésbé kell vala. Mi, ha megtörtént, kétségtelenül nem rosszakaratúan történt, bár különböző nemzetű férfiak voltak jelen a vadászaton.”* (* Széchy: id. h.)
Ezzel szemben Weber azt bizonyítja, hogy a gyanú a nép körében támadhatott. Mert a nép nem ismerte a körülményeket, a hozzá eljutott részleteket homályosaknak találta, nem tudta elhinni, hogy a törökverő hőst egy vadállat ölte meg: megindult tehát fantáziájának működése, s a monda, mely úgy megszületik, első fokán még csak annyit mond, hogy Zrinyit a segítségére siető vadász ölte meg, véletlenségből. Akkor, mikor Forstall Zrinyi halálát megírja, ez a felfogás olyan erős, hogy helyt ád neki. Azok a levelek pedig, melyeket a család a pápához, Bonzihoz, a szász választóhoz intéz, hivatalos jelentések, melyekben a részletekre nem terjeszkednek ki, feltételezvén, hogy azokat már ismerik. Ez Weber véleménye. Kétség kívül elfogadhatóbb, mint Széchyé.* (* Weber: id. h.)
Weber tovább kíséri a legenda fejlődését. A népnél, fejtegeti, a véletlen nem magyaráz eléggé. Okát, magyarázatát keresi a véletlenek és arra az eredményre jut, hogy a vadász szándékosan lőtt Zrinyire. Kinek volt útjában a hős? Útjában volt Nádasdynak a nádorság elérésében, akit régi bosszú is sarkalhatott. A monda második stádiumában tehát már úgy alakul, hogy Zrinyit Nádasdy ölette meg. Ez a felfogás is annyira elterjedt, hogy Priorati III. kötetében feljegyzi, hogy Zrinyit nem a vad ölte meg, mint híre járt, hanem egy golyó a szeme alatt, melyet fejében meg is találtak, anélkül, hogy tudnák, hogy az egy vadásztól eredt-e, akit Nádasdy bérelt fel, vagy Angelótól, aki a vad helyett urát találta.* (* U. ott.)
Amikor a legenda már ilyen fokon volt, nem sok kellett hozzá, hogy teljesen kifejlődjék: az a gyűlölet, mely Magyarországot és Bécset elválasztja, az az eltitkolhatatlan öröm, mellyel Bécs Zrinyi halálát fogadta, igen hamar felébreszthette azt a gyanút, hogy Zrinyit Bécs ölette meg. „Vagyon olyan hír is, írja Cserei, hogy az osztrák udvar ölette volna meg azért, mert a magyarokat fel akarta lázasztani. Nyíltan nem mertek volna belekapni, nagy fizetéssel tehát alattomban megfogadtak egy német vadászt, hogy valahol a vadászaton lője le s emiatt kellett meghalnia 1666-ban. Igaz-e, nem-e, én bizony nem tudom, amint hallottam, úgy írtam.”
Úgy látszik, ez a hit általánosan elterjedt. Lippay érsek így írja meg Velencébe Zrinyi halálát, amint Sagredo jelentéséből látjuk. Lippay azonban gyűlölte Bécset s így mindent elkövetett, hogy minél sötétebb színben fesse, megragadta tehát a Zrinyi-legendát s ha nem hitte is, szívesen terjesztette.
Sagredo 1665-iki jelentésében megcáfolja Lippayt. Ám a legenda nem alsz8ik el, átszármazik reánk, egyre nagyobb tért hódít, irodalma támad. Dervarics Kálmán életcéljául tűzi ki, hogy történelmi adatok alapján bebizonyítsa. „Gróf Zrinyi Mikós, a költő halála” c. munkájában megkísérelte elérni ezt a célját, azonban nem sikerült, bár maga műve végén önérzetesen kiált fel: „Hála Isten, a csata nyerve, a cél elérve lett.”
Dervarics munkája nagyon zavaros munka. Törekvő és lelkes, de hiányzik belőle éppen az a szigorú történeti kritika, melyet olyan fennen hirdet és követel az események elbírálásánál. Rövid, harminckét oldalas dolgozatban hosszan foglalkozik Hohenlohe és Zrinyi viszályával, leírja Zerinvár elpusztulását, sok mindenről beszél, de nem marad helye arra, hogy a tényt magát megvilágítsa. Állít, anélkül, hogy bizonyítna és bizonyít olyan dolgokat, melyek nem vágnak dolgozata keretébe. Munkájának magja ez: Zrinyi útjában volt Bécsnek, tehát Bécs el akarta tenni láb alól. Ezért a bécsi kurír, ki neki a meghívókat kézbesítette, felfogadott egy Póka nevű vadászt, aki őt a vadászaton le is lőtte. Bizonyítja ezt cserei és Priorato, de különösen bizonyítja egy puska, mely a M. Nemzeti Múzeum régiségtárában van a következő felirattal: „Ego sum illa Flineta, et qua comes Nicolaus a Zrin in Sylva Ottok Insula Muraköz in venatione ab Apro persecutus a Venatorum supremo N. Stephano Poka 1664 die 18. va 9 bris trajectus est. A nepote Gabriele Poka P. oc. G. D. Paulo bEnyovszky Dominium idem conseribenti dono data Anno 1775 in perennem rei gestae memoriam.” Döntő bizonyítéknak veszi még azt, hogy Vitnyédy leveleiből hiányoznak azok, melyekben Zrinyi haláláról megemlékezhetett. Elveti Bethlent, mint olyat, aki Majláni koholmányai által félrevezetve, értéktelen mesét jegyzett fel. Eljutottunk tehát odáig, hogy meg kell állapítanunk, hogy hiteles-e Bethlen agy nem? Lehetetlen, hogy Bethlen észre nem vette volna Zrinyin a golyóütötte sebet, hiszen volt alkalma megvizsgálni a holtat, mikor hazáig fejét, mellét tartotta. Meg is tette, s még azt a kis körömcsölést is észrevette, amely Zrinyi kezén volt. Hogyan kerülte volna ki a figyelmét a golyó okozta seb? Ha pedig észrevette, miért titkolta volna? Eltitkolni azt csak Bécsnek volt érdekében, Bethlen pedig nem szolgálta Bécs érdekét.
Bethlen tehát hiteles; ellenben Dervarics bizonyítékai mind szétesnek. Cserei csupán mende-mondákat jegyez fel, anélkül, hogy utána járna a híreknek, még a halál idejét sem tudja, vele bizonyítani tehát nem lehet. Prioratóban pedig szó sincs arról, hogy Zrinyit az udvar tette el láb alól, csupán annyit ír, hogy golyó ölte meg, vagy Angeló golyója véletlenségből, vagy a Nádasdy által felbujtott vadászé. A puskára vonatkozólag Szendrei János kimutatta, hogy ilyen felírású fegyver a Múzeumban nincs és nem is volt, a gyanúba vett fegyver későbbi eredetű, a XVIII. századból való.
Hiába való tehát Dervarics erőlködése, nem tudja, mert nem is lehet a rendelkezésünkre álló adatokkal bebizonyítani, hogy Zrinyit a bécsi udvar fondorlatai tették el láb alól. Szigorú és elfogulatlan szemmel nézve a történteket, kénytelenek vagyunk elvetni ezt a feltevést, mert csak pszichológiai alapon tudjuk bizonyítgatni. Pusztán ezzel pedig csak a költő dolgozhatik, nem a történetíró.
De ha nem is tudjuk bebizonyítani, hogy Zrinyi Miklóst a bécsi udvar ölette meg, már maga az, hogy ez a hit elterjedhetett és megerősödhetett erkölcsi szempontból nem sokkal mond kevesebbet, mintha tényleg úgy történt volna. Nem is fog ez a hit megszűnni soha, hiába cáfoljuk; történeti igazság nem lesz belőle, de megmarad mint legenda, melyben nem hisz senki, de mlyet feljegyez mindenki.*
LŐCSEY MÁRIA
(* Még egy harmadik fantasztikus változata is van a Zrinyi haláláról elterjedt híreknek, t. i., hogy Zrinyi öngyilkos lett. Erre nézve egykorú följegyzésünk nincs, de később mind a nép, mind az írók körében megtaláljuk, sőt legutóbb Bertha Sándor is megpróbálta bizonyítani, hogy Zrinyi a maga kezével vetett véget életének. (A kérdésre von. v. 9. a Budapesti Hírlap 1911. évf. nov. 15., 18. dec. 2., 7. számait.)
Forrás: Irodalomtörténet 1912. 1. évf.