2026. nov. 15.

Lampérth Géza (1873-1934): Az öreg zsoltáros

 Vasárnapi Ujság 1906. 10. l.

Kis templomunk hátsó padjában
Kopott zsoltár búsul magában.
Reménykedve várja, csak várja:
Mikor jő már öreg gazdája.

Csudálkozik egyre felette,
Hogy a por is már-már belepte.
Vasárnapra múlik vasárnap
S híre-nyoma sincs a gazdának.

Pedig, ha szólt a harang szava,
A legelső mindig ő vala,
Téli fagyba’ s nyári melegbe’
Az éneklést mindig ő kezdte.

Kedves énekét csak fölcsapta
S mint a szarvas híves patakra:
Óhajtozott lelke az égbe.
Uram! A Te színed elébe…

S egy mosolygó őszi estelen
El-fel is szállt szépen, csendesen…
S ott hol nem kell többé a zsoltár:
Az égi kórusban dalol már.

Itt e földön mi mást se hagyott,
Csak zsoltárját s az üres padot.
Sopánkodott is a szó-beszéd:
- Eléneklé szegény mindenét…

Szánják, mondják szegénynek mások.
- Mi tudjuk csak, dalos pajtások,
S a kopott könyv s az az árva pad:
- Ő volt „szegény” – a leggazdagabb!


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 21. szám, 1904. aug. 21.

Tonelli Sándor: Klopstock,Friedrich Gottlieb (1724-1803)


    A német irodalomnak virágzási ideje a XVIII. század közepétől a XIX. század elejéig tart. A politikai szétszakadozottság, mely a reformációt követte, nem volt alkalmas arra, hogy élénk irodalmat teremtsen. Kétszáz évnél tovább a latin és francia nyelv uralkodtak Németországban s nem volt egyetlen nagyobb költő, aki nemzeti nyelven szólalt volna meg. A német irodalmat az a visszahatás teremtette meg, mely ezen idegen irodalmi  irányok ellen támadt. Első nagy képviselője pedig az új nemzeti irodalomnak Klopstock Frigyes volt.
    Klopstock a németek egyik legnagyobb ódaköltője és epikusa 1725. július 2-án született Quedlinburgban. Tanulmányait Schulportában a jénai teológián végezte s bámulva a nagy angol költő, Milton „Elveszett paradicsom”-át, már ekkoriban egy hasonló nagy biblikus eposz, a Messiás gondolata fogamzott meg benne. Három első énekét 1748-ban ki is adta a Bremer Beiträge című folyóiratban. A hasonló nagyszabású dolgokhoz nem szokott német közönség figyelme rögtön feléje fordult s az általános elismerés volt legnagyobb ösztönzője, hogy eposzán állandóan dolgozott s folyton újabb meg újabb énekeket adott ki belőle. Megfordult eközben mint nevelő Langensalzában, mint tanár Zürichben s mint V. Frigyes dán király udvari költője Koppenhágában. 1771-ben Hamburgba költözött s ott élt 1803-ban bekövetkezett haláláig. Ott fejezte be a Messiás-t is 1773-ban, tehát teljes 25 évvel az első három ének megjelenése után.
    A Messiás Klopstocknak kétség kívül legismertebb munkája. Egy kiváló bírálója mondja, hogy Luther bibliája óta nem jelent meg könyv Németországban, mely akkora feltűnést keltett volna s a német közvélemény költőt sohasem tisztelt annyira, int Klopstockot. De érthető is volt. Első nagy költői munka volt német nyelven, tárgya nagyszerű, gondolatai gazdagok és magasztosak, nyelve erőteljes és magas szárnyalású. Pedig a Messiás Klopstocknak tényleg nem volt legnagyobb költői becsű munkája. Tárgya nem minden tekintetben alkalmas költői feldolgozásra s maga a Megváltó alakja, a minden emberi gyengeségen felül emelkedő tökély lehetetlenné teszi az érdekfeszítő helyzetek teremtését s az olvasó érdeklődésének fokozását.
    Alapjában Klopstock lírai természet volt s legértékesebb művei ódái és elégiái. Itt van képzeletének legszabadabb tere, itt tárja fel nyelvének elragadó bájait és művészetének mesteri szépségeit. Éppen ezeket becsülte azonban saját kora legkevésbé. A századok folyamán elnehézkesedett német szellem nem tudta a költ képzeletének magas röptét követni és sokkal többre becsülte szabad szárnyalású lírai költeményeinél még csekély értékű bibliai és német történelmi tárgyú drámáit is. Utóbbiaknak kivétel nélkül a Varus légióit megverő Arminius, vagy Hermann törzsfőnök a hősük. Voltaképpen nem egyebek, mint dramatizált költemények, de az a nagy hasznuk volt, hogy az elhanyatlott, szunnyadó német nemzeti önérzetet felébresztették. Hazaszeretet lengi át valamennyiüket s előfutárai voltak a német szellem megújhodásának, mely az irodalom terén Goethe és Schiller működésében éri el tetőpontját.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 17. szám, 1904. júl. 24.


Ludas Matyi

Fazekas Mihály 


    Most száz esztendeje, 1804-ben írta meg Fazekas Mihály (szül. 1766-ban, megh. 1828-ban) fő művét, a „Ludas Matyi”-t. A víg verses elbeszélést csak később, 1815-ben adta ki, de akkor is név nélkül. Művét a kapzsi nemesség ellen írta; azt gúnyolta ki az elnyomott jobbágyság igaz örömére, a föld népének mulattatására.
    Ha politikai oldaláról tekintjük ez „eredeti magyar regét”, mint Fazekas e művét nevezi, úgy demokratikusnak mondhatjuk. A jobbágyság győzelme a kapzsi nemesen; ez rövid foglalta a víg elbeszélésnek.
    S ki ne örvendene a szegény, az elhagyott, az árva sikerén, ki eszével, erejével legyőzi a dölyfös, gazdag nemest.
    Ma talán nem értjük meg azt a nagy hatást, melyet „Ludas Matyi” korában gyakorolt. De ha visszagondolunk arra az időre, midőn a rendi alkotmány valóságos korlátokat emelt a haza lakosai között, ha emlékezetünkbe idézzük azt, hogy olyan felvilágosodott ember is, mint pl. Bessenyei György sem kívánta a rendi alkotmány eltörlését, akkor halvány képet alkothatunk magunknak a „Ludas Matyi” megjelenésének körülményeiről.
    Magyarországon a Ludas Matyik nem bántak el mindig olyan kurtán a Döbrögiekkel, mint Fazekas hőse. A nép mindig a rövidebbet húzta.
    Ez a szomorú tény adta költőnk kezébe a tollat.
    A jogegyenlőség eszméinek hirdetői közé áll be Fazekas e művével. Nem új keletű ez az eszme. Első heves hirdetője Szkhárosi Horvát András(s nem Heltai Gáspár, mint Tóth Rezső írja Fazekas műveinek bevezetésében). Szkhárosi már 1542-49-ben írt verseiben erősen kikel a földesúri jogok ellen, az urak kapzsiságát kigúnyolja, támad, rombol, de a szegények, az elnyomottak ügyéért lelkesedik.
    A Szkhárosi Horváttal megnyitott hosszú sornak egy jelentékeny tagja Fazekas. „Ludas Matyi”-jában nem oly kíméletlen, mint elődje. A finom élc és maró gúny fegyverével sebzi meg a nemességet.
    S ki a támadó? A nép gyermeke, a lusta, naplopó Ludas Matyi, aki nyáron a legyet csapkodja napestig, télen meg a tüzelő mellett ácsorog. Szegény öreg, özvegy anyja eleget is zsémbel rá, de hiába.
    Egyszer aztán mégiscsak megunta ezt a tunya életet.
    Kimegy a falu végére, ott meghallja, hogy a híres döbrögi vásár egy hét múlva leszen. Világot akar látni s elhatározza, hogy anyja húsz libájával elmegy a vásárra s eladja azokat. „Márpedig amit ő feltett furfangos eszébe, azt onnan sem tűz, sem víz nem ütötte ki többé.”
    El is érkezik Döbrögre, a hatalmas Döbrögi úr örökös jószágára. Amit a főúr akart, az törvény volt s a portékának is ő szabta meg az árát. S jaj annak, ki többet mert kérni az áruért!
    Döbrögi éppen kiér a vásárra. Mindenki megsüvegeli, csak Matyi nem. Sehogy se tetszett ez a földesúrnak. Aztán meg amikor Matyi a ludak árát csak úgy félvállról veti oda Döbröginek, olyan haragos lett a földesúr, hogy mindjárt elfogatta a nyakas sihedert s alaposan elpáholtatta. Matyi bosszút fogad s e szavakkal fenyegeti a főurat: „Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza!”
    Évek múlva Matyi mint olasz építőmester kopogtat be Döbrögihez, kinek új háza épp most kerül tető alá. A kőmíves munka királyi, de az épületfa bizony nem ilyen szép palotára való. Így oktatja az ács Döbrögit. Tüstént kimennek az erdőbe, hogy egészségesebb fát keressenek, Matyi hosszas keresés után meg is lelte már a keresett fát egy félreeső völgyben.
- „Ilyen lenne derék, ha hogy ölnyi kerülete volna!”
    Döbrögi átkarolja a fát, hogy megmérje; Matyi akkor megkapja két kezét, egy gúzzsal összeszorítja s büszkén vágja ki a szót:
- Nem vagyok én, uram, ács, hanem a Ludas Matyi! – s azzal tarkótól talpig keményen meghányja.
    Másodszor mint orvos jut be a még betegen fekvő Döbrögihez.
    Az egész ház népét elküldi az erdőbe gyógyító füvekért s midőn egyedül marad, megmondja a rettenetes valót:
- Nem felcser vagyok én, hanem a Ludas Matyi! – s másodszor is jól elagyabugyálja Döbrögit.
    Matyi háromszor fogadá, hogy megveri Döbrögit s ha törik, szakad is, meg kell annak lenni. A főúr lándzsás katonákkal véteti  magát körül, de hiába, Matyi kifog rajta. Összebeszél egy sihederrel, kitől csak olyan feltétellel veszi meg lovát, ha elmegy az erdő szélihez, hol Döbrögiék vannak.
- Nyargalj oda, mondjad az úrnak, hogy te vagy a Ludas Matyi. Aztán kotródj ám, mert ha azok elcsípnek, elvisz az ördög!
    Úgy is lőn. A suhanc alig hogy kiszalajtá száján, hogy ő a Ludas, nosza lett nagy kavarodás. Rögtön üldözőbe veszik, de a gyorslábú paripát nem érik utol. Erre Döbrögi valamennyi emberét utána küldi, még a kocsisát is s ekkor az igazi Ludas Matyi előáll s derekasan elnáspángolja Döbrögit. És azontúl Döbrögi „… törvénytelenül nem bánt, hanem úgy, ahogy illik. Embertársaival; jól is végezte világát.”
    Mint a mű meséjéből is láthatjuk, nem remekmű a „Ludas Matyi”, de szegény komikai irodalmunkban a „Dorottya” mellett mégis a legjelesebb az e nemű munkák közül.
    Fazekas „Ludas Matyi”-jának forrására az irodalomtörténet nem tud teljes határozottsággal rámutatni. A mese forrásának kutatói ismernek francia, római, szicíliai és norvég Ludas Matyikat,melyekben találnak a Fazekaséval egyező vonásokat, de ezek oly általánosak, hogy nem győznek meg bennünket arról, vajon költőnk tényleg ezekből a forrásokból merített-e. A legnagyobb hasonlatosságot mégis három francia változat mutatja (Roman de Trubert, Mon oncle Benjamin s egy lotaringiai mese).
    De az mellékes, hogy Fazekas honnan vette műve forrását. Könyve előttünk fekszik s ma, száz esztendő múlva is szívesen olvassuk az egészséges humortól duzzadó munkát. Műve magyar minden ízében, felvilágosodott felfogás hatja át minden sorát s ha egyéb verseiről az irodalomtörténet nem is emlékezik meg dicsérőleg, e munkájáról bizonyára elmondhatjuk, hogy – költő írta.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 16. szám, 1904. júl. 17.

Oláh Gábor (1881-1942): Az oltványi forrásnál

 

Négy hosszú év minden fáradalmát
Habjaidba szórom, kis patak!
Bánatomnak sötét fellegével
Tengerekre csak hadd szálljanak.
S ne maradjon semmi gazdagságom,
Csak jó kedvem s munkás két karom;
És fedezzen fehér szellemével
Láthatatlan őrző angyalom.

Ifjúságom, mint te, csacska csermely,
Ligetekben vitt s virág között;
Rózsaszálként úsztattam tükrében
Öntudatlan – száz szent örömöt.
S merre zajlott csergeteg futása:
Partiról nevetve szállt felém,
Mint egy testvér, két mosolygó gyermek:
Az Erő s a hallgatag Remény.

Ifjúságom törtető patakja
Lassan-lassan széles ágba foly.
Utatálló sziklák sodra gyérül,
Száll a gond s hajnallik a mosoly.
Ám előttem nagy bizonytalanság:
Folyamok vagy roppant tengerek…
Jön a nagy cél, amiért e földi
Porhazában bolygók küzdenek.

Ó, taníts meg, csörtető kis csermely,
Ó, taníts meg arra engemet,
Hogy lelkemnek fent csapon szárnya
Nyugton rengjen a vizek felett;
S mint te, halkan, szétoszolva, békén,
Nagy tengerbe létem úgy enyésszen.
Bár egyéni voltom sírba száll is:
Az egészben ott ragyogjon részem.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 16. szám, 1904. júl. 17.

Tonelli Sándor: Lessing, Gotthold Ephraim (1729-1781)


    A német irodalom virágzása a XVIII. században három nagy névvel kezdődik: Klopstock, Lessing, Wieland. Mint költők talán egyforma nagyok, de Lessing szerepe hármuk között a legfontosabb, mert ő, mint Németország első nagy kritikusa, megakadályozta, hogy az irodalom kizárólag a Klopstock által megjelölt irányban fejlődjék. Ő fejtette ki esztétikai és kritikai szempontból azokat az irányelveket, melyek a német irodalmat Goethe és Schiller működésében oly roppant magasra emelték.
    Gotthold Ephraim Lessing 1722. január 22-én született a szászországi Kamenzben, hol atyja lelkész volt. Iskoláit Meissenben és Lipcsében végezte. Utóbbi helyen teológiát hallgatott s ugyanakkor megírta A fiatal tudós című vígjátékát,  mely nagy tetszést aratott. Ekkor ott hagyta a teológiát s kizárólag a drámával és műbírálattal foglalkozott. Megfordult Németország számos helyét, s majd mindenütt részt vett egy-egy irodalmi lap szerkesztésében. Sokáig élt Berlinben, hol Mendelssohnnal együtt szerkesztette a Literaturbriefe (Irodalmi levelek) című folyóiratot 1767-től Hamburgban működött, mint az ottani színház műbírálója s megírta Hamburgi dramaturgia című híres munkáját. 1770-től Wolfenbüttelben mint könyvtárnok a Wolfenbütttler Fragmente folyóiratot adta ki. Meghalt 1781. február 15-én Braunschweigben, ahol el is temették és emlékszobrot állítottak neki.
    Lessing a német irodalom legnagyobbjai között foglal helyet. Egyaránt nagy volt mint író és mint kritikus. Ő szabadította fel a német irodalmat teljesen az idegen, különösen francia befolyás alól s ő alapította meg a német nemzeti drámát. Szintúgy ő a mai német prózai nyelvnek és a modern esztétikának megteremtője. Műveit három csoportba oszthatjuk, ú. m. kritika, színművek és teológiai munkák. Kritikai működése a már említett Lietraturbriefefolyóirattal kezdődött, melyben korának csaknem minden irodalmi eseményével foglalkozott. Ezt követte leghíresebb munkája, a be nem fejezett Laokoon (1766), melyben a költészeté s festészet elméletét fejtegette. Ugyanezen elmélet alapján írta meg a Hamburgi dramaturgiá-t s ebben az arisztoteleszi színpadi elvek mellőzésével Shakespeare és Calderon utánzását ajánlotta a németeknek.
    Mint drámaíró a gyakorlatban is kitűnő példákat szolgáltatott arra, hogy milyen irányban kell a német színműnek fejlődnie. Ifjúkori kísérleteit, melyekben a francia ízlést követte, később maga bírálta meg legszigorúbban s három kiváló darabjával (Minna von Barnhelm vígjáték, Miss Sara Sampson és Emilia Galotti szomorújátékok) megvetette az igazi német színmű alapját. A „Minna von Barnhelm” különben az első német szépirodalmi munka, melyben az északi németség érzései lüktetnek. Mellékesen bár, de kijelöli Poroszország későbbi világtörténelmi fontosságú szerepét. Utolsó drámai munkája, Bölcs Náthán talán legnagyobb hatású volt valamennyi között, de ezt a hatást nem annyira magának a drámának, mint inkább a benne kifejtett bölcseleti elveknek köszönhette.
    Lessing teológiai munkái már távolról sem állanak a többiekkel egy rangban .Saját vallásbölcseleti eszméi annak benne kifejtve s közülök legnevezetesebb az Erziehung des Menschengeschlechtes (Az emberiség nevelése). Tömérdek vitairata is van még, melyekkel egyik-másik művet kísérte, vagy mások támadásaira válaszolt. Kortörténeti szempontból igen érdekesek ugyan, de nem tartoznak már a szorosan vett irodalmi méltatás keretébe.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 16. szám, 1904. júl. 17.

Erdei Károly (1882-1915): Búcsú


Itt kell hagynom kis magányom!
S Isten tudja… úgy sajnálom!
Szemem csak néz könnyben égve.
Hiszen annyi boldog napot
Töltöttem itt békességbe’!

Kicsiny szobám! Roskadt falak!
Titeket itt hogy hagyjalak?!
- Hogy hagyjam itt mohfedeled,
Amely alatt eddig éltem,
Kis házikóm!… Isten veled!

Hányszor ültem itt alattad,
hogyha rügyed kinyitottad;
Vagy ha ősszel hullt leveled,
- Ébredezve, álmodozva,
Vén eperfa!… Isten veled!

Hányszor vártam érkezésed
S hogy aggódtam, hogyha késett -
S mikor megjött a kikelet,
Elhallgattam csicsergésed,
Kis fecskepár!… Isten veled!

Itt kell hagynom kis magányom!
S Isten tudja, úgy sajnálom!
Szemem csak néz könnyben égve.
Hiszen annyi boldog napot
Töltöttem itt békességbe’!
*
S talán nemcsak kis magányom!
Talán nemcsak ezt sajnálom -
Hanem azt a sok szép reményt,
Mit itt szőttem ábrándozva,
Amikor egy szebb világba
Büszkén repült gondolatom!
- Azt is… azt is… elsiratom.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 16. szám, 1903. júl. 17.

Tonelli Sándor: Racine, Jean (1639-1699)

 

    Ugyanazon időben, mikor Molière tetőpontjára emelte a francia vígjátékot, egy különös irány honosodott meg a szomorújáték terén. Az antik minták után induló írók arra törekedtek, hogy sima, csiszolt nyelven írt darabokat alkossanak, de szabályként állították fel, hogy a tragédiában magán a színpadon nem szabad egyébnek lejátszódnia, mint magas szárnyalású, költői történetnek. Ez a ferde ízlés általánossá lett a francia irodalomban s különösen az udvarnál éreztette hatását. Az írók csak e tétel alapján mertek dolgozni, ha azt akarták, hogy az udvar, mely XIV. Lajos korában ízlés, gondolkozás tekintetében mintaképül szolgált egész Európának, elfogadja őket. Megkötött kézzel dolgoztak s ha volt közöttük, aki mindamellett tudott maradandó becsű munkát alkotni, annak igazán nagy költőnek kellett lennie. Ez az író volt Jean Racine, a francia szomorújáték egyik legnagyobb mestere.
    Jean Racine polgárcsaládból született Ferté-Milonban 1639-ben. Korán árvaságra jutott, a beauvaisi kollégiumban s a jezsuiták port-royali iskolájában nevelkedett. Költeményei révén bejutott az udvarhoz s 1664-től kezdve állandóan az udvari színház számára írt színdarabokat, különösen tragédiákat. Eleintén az antik mesterek, majd Corneille befolyása alatt dolgozott, később azonban mind önállóbb lett s 1667-től tíz évi időközben hét olyan darabot írt, melyeket ma is a francia irodalom remekművei közé számítanak. Tárgyai legnagyobbrészt az antik hajdankorból vannak merítve s ezekkel ért is el legnagyobb hatást. Ilyenek az „Andromaque”, „Britannicus”, „Mithridate”, különösen azonban az „Iphigenia” és „Phedra”. Műveinek szépsége az egésznek összhangjában, tökéletességében, egységében és mesteri kidolgozásukban áll. Talán az ő művészete az, amelyben legnagyobb erő jelentkezik a legfinomabb külső alatt. Későbbi bírálói közül többen megrótták, hogy a görögök és rómaiak, akiket színműveiben szerepeltet, voltaképpen korának emberei antik nevek alatt. Tényleg azonban ő oly általános szenvedélyeket visz színpadra, melynél a nevek szinte fölöslegesek s egyformán minden korba beleillenek. Legjobban mutatja ezt az a körülmény, hogy drámáit téves színpadi felfogásuk dacára még ma is szüntelenül adják Franciaországban, mint olvasmányok pedig közkedveltségnek örvendenek.
    1677-ben, éppen költői dicsőségének tetőpontján nagy változás állt be Racine életében. Megnősült, XIV. Lajos pedig Boileauval együtt udvari történetíróvá nevezte ki. Racine ettől fogva elfordult a színpadtól s mindössze kélt bibliai tárgyú drámát írt a saint-cyri ház számára: Esther-t és Athalie-t, melyek akkor a katolicizmus világi központjában, a párizsi udvarban rendkívüli lelkesedést keltettek. Néhány évvel az utóbbi megjelenése után azonban egy röpiratáért, mely a nép nyomoráról szólt, elvesztette a király kegyét. Hozzájárultak még ellenfeleinek, különösen a jansenistáknak támadásai, melyeket a költő nem sokkal élt túl. 1699. április 21-én meghalt. Még életében úgy intézkedett, hogy a Port-Royalban temessék el.
    A francia dráma Corneilleben és Racineben érte el tetőpontját. Az udvar embere, udvari költő volt ugyan, de hatása túlterjedt az udvari élet keretein s tehetsége, művészete állandó helyet biztosított neki Franciaország legelső írói között.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 15. szám, 1904. júl. 10.

Solymossy Sándor dr.: Jókai írói egyénisége*

Adolf Dauthage litográfiáján (1872 vagy 1873)

    Egyes nemzetek nagy férfiaik iránt a köteles tiszteleten kívül nem viseltetnek egyforma érzéssel. – Némelyiket félő csodálattal szemléli hazája, mint valami nem közéjük való, túlvilági lényt; elismeri nagyságát, tisztelettel, sőt hódolattal nyilatkozik róla mindenki, de a szívek mélyén meleg rokonszenv helyett iránta szinte tartózkodása lappang: ilyen nagyság nálunk Kölcsey Ferenc, Széchenyi, Arany és Madách. – Mások rideg méltóságukban megközelíthetetlenek; a tömeg tapasait kerülik, szinte élvezettel dolgoznak saját népszerűségük lerontásán; visszavonult, hideg magaslatról tekintenek alá; az ilyen férfi a független, magányos ember nagy erejével megy a maga útján előre, de akkor sem lefelé törekszik, hanem egyre magasabbra; ilyennek vehetjük Kemény Zsigmondot, Eötvöst, a 40-es évek két Dessewffy-jét, legújabban a politikus Szilágyi Dezsőt.
    Végre vannak olyanok, kiknek neve említésére önkéntelen megnyílik a nemzet szíve: a becézett kedvencek, az aranyos emberek.-  Ezeknek más veszedelmük szokott lenni; érzik ugyanis a körülrajongást, a rokonszenves vonzódás ezer nyilatkozatát s félúton a közönség elé mennek. Keresik, sőt hajhásszák a népszerűséget és vele saját kiválóságukat rontják még; ilyen volt Vas Gereben, Csokonai, Lisznyai Kálmán, Beöthy Laci az idősbik!
    Jókai Mór is az utóbbiak közé való, de az a ritka ember, ki e sors ösvényeit ki tudta kerülni. Senkit úgy nem szeretett a nemzet, mint e nagy fiát. Majd 61 éves írói pályája alatt e zavartalan kedveltsége ürömcsepp nem vegyült és mégsem lett soha következetlen magához. A tömeg közepes ízlésének nem kereste kegyeit, magaslatáról le nem szállt, hanem ahelyett az önkéntelen vonzódás a közönséget emelte fel hozzá.
    Valami olyan kellemes harmóniát érzett ki belőle minden olvasója, mai lebilincselte. Magyarsága a legtisztább, legtőrőlmetszettebb, tudása óriási kört ölelt fel, szíve a legjobb, legérzékenyebb és legnemesebb szív, amely írásait is mintegy átmelegíti; képzelete pedig csapongó szárnyalású, melynek merész röptét a nemzet szédelegve nézte.
    Igazi képet írói mivoltáról csak úgy alkothatunk magunknak, ha alaptulajdonságainak megnyilatkozását egyenkint vesszük sorra. Vizsgáljuk és méltassuk 1.) egyéni tulajdonait. 2.) írói kvalitását. – Minden ember jellemének alapvető eleme: az érzelmi világa és gondolkozásmódja. 
    Jókai érzelmi világa ideális, tiszta erkölcsű. Lelkesedik mindenért, ami nagy, szép, nemes és áldásos. Emiatt regényhősei szinte mintaképek az emberi tökéletességnek. Amely alakot képzeletében megteremt s akit aztán a kalandok és viszontagságok sorozatán végigkísér, bizonyos szeretettel övezi körül, vonzódik hozzá maga az író is s így ez alakok egyre növekszenek szemünk előtt; némelyik bizony túlságig is, annyira, hogy az emberi mértéket felülmúlja, szinte a valószínűsége, hihetősége van kockára téve. Ilyen pl. Berend Iván a „Fekete gyémántok” zseniális bányamérnöke, Kárpáthy Zoltán a nagy eszmékért lelkesülő, tökéletes ifjú mágnás, Napoleon öcsém az „Élet komédiásai” főhőse, a társadalmi életnek ez az ezermestere, a Baradlay fiúk a „Kőszívű ember fiai”-ban, stb. – De ha ez fogyatkozás, mégis örök hálával kekk érte tartoznunk Jókainak, mert e művek épp ezen tulajdonságuk miatt remek ifjúsági olvasmányok. Amint a franciák ifjú nemzedékét Jules Verne tanítja meg fantasztikus regényeiben erős lélekre, kitartásra, kötelességtudásra s az élet számtalan nehéz percében éles megfontolású, okos viselkedésre, épp úgy meríthet örök időkre szóló lelki kincseket a magyar ifjú Jókai férfi hőseiből, akiket ha el nem ér is, tőlük csak jót, nemeset, derék egyenességet s a nagy eszmékhez való hű ragaszkodást tanulhat. – Nekünk, mint kis nemzetnek, nagyon fontos dolog, hogy szülötteink már zsenge koruktól fogva jó hazafiérzésben nőjenek fel! Hogy megszeresse a magyar ezt az évezredes földet, annak történeti hagyományait és szeresse, támogassa egymást testvéri érzéssel minden olyan tettében, amely a hazának is hasznos.
    De Jókai nemcsak főhőseit szereti. Fölmelegszik a lelke, mikor a magyar földről, magyar népről beszél. Felejthetetlen tájleírásai mintegy bűvös kaleidoszkópban vonulnak el az olvasó szemei előtt. Petőfi csak a puszta rónaságnak leste el szépségeit, Jókai megörökíti Erdély vadregényes hegyvidékét, a Duna és Dráva ember-nemjárta mocsárvilágát („Erdély aranykora”), a Balaton és környéket („Arany ember”), a „Hortobágyot (»Sárga rózsa«) s a Bükk hegység erőkoszorús, csöndes völgyeit (»Politikai divatok« és »Lenci fráter«-ben), úgy hogy azok kitörülhetetlenül s a maguk költői vonzóságukban vésődnek be az olvasó emlékezetébe. A fajmagyar föld népét sem rajzolta senki előtt annyi szeretettel s annyi igazsággal. Parasztjaiban fölismerhető az ősmagyar jellemvonás minden előnye és hátránya. Büszke, méltóságos, lassú, okos faj, amelynek férfiassága megrendíthetetlen; de hirtelen haragú, mindamellett haragjában is nyílt, őszinte ellenség, aki nem az ellenfél tönkretevésére törekszik, hanem arra, hogy kitűnjék, ki kettőjük közül a derekabbik. Szegény legény alakjai, vérbéli csikósai, számadó gulyásai élettől duzzadó, erős alakok; akik közülök gyönge, az ravasz furfanggal pótolja fogyatékosságát, ilyenek a cigányok, falusi kisbírók, mesterinasok, stb. – A magyar földnek és népnek ilyetén feltüntetése sokban hozzájárult ahhoz, hogy az olvasóközönség, mely az életből nemigen ismeri e két fontos tényezőt, Jókaiból megtanulta őket becsülni és szeretni. Arany-szívének ragaszkodását átültetve az olvasóba, egész országra kiterjesztette a szoros összetartozás érzését.
    Ami egyéni jellemének másik alkotóelemét: eszét, gondolkozását illeti, az már nem annyira szeretetet ébreszt, mint csodálatot kelt. A tudásnak, ismeretnek olyan tárháza van köteteinek hosszú sorozatában letéve, szinte kételkednünk kell annak lehetőségében, hogy egyes ember ennyi ismeretet gyűjteni, ily sokoldalú és alapos értesülést szerezni miként volt képes. Regényeiben a nagyvilági élet számtalan foglalkozása, életpályája fel van tüntetve. „Fekete gyémántokban” a bányászvilág és nagy arányú pénzügyi vállalatok kezelésmódja, „Új földesúr"-ban a mezőgazda-élet, „Enyém, tiéd, övé”-ben a mágnás társadalom, „Sárga rózsá”-ban a hortobágyi pásztorélet, „Lélekidomár”-ban a párizsi utcai forradalom, „Kalóz király”-ban a tengerész viszontagságok, „Rab Ráby”-ban a II. József korabeli megyei élet, „Szabadság a hó alatt” c. regényében a orosz nihilizmus és a szibériai rabok élete, „Fehér rózsá”-ban a konstantinápolyi törökség társadalma s mindez megdöbbentő tárgyiassággal, a hiteles és bő értesülések meggyőző erejével előadva, mindenesetre oly tudáshalmaz, mely párját ritkítja. De még bővül és szemkápráztatóvá lesz a tárgykör, ha sorra végig tekintjük a hazai történelemből merített műveit. Nem számítjuk ide a magyar őstörténelem idejében játszó regényeit: „Bálványosvár”-t, - a „Damokosok”-at, - és csupán a mohácsi vész után való korból merítetteket: „Fráter György”-ben Buda elvesztését és Erdély különszakadását tárgyalja 1542-ben, - „Erdély aranykorá”-ban és a folytatását képező „Törökvilág Magyarországon” címűekben igazi históriai mély belátással és tárgyismerettel jellemzi a régi erdélyi nemesvilág társadalmát, ünnepségeit, harcait, mindennapos várbeli életét, vele szemben a török basák és bégek fényes vándorudvarait; egyik legszebben írt fejezete azt a regénykezdő rész, melyben Zrinyi a költ Dráva-menti vadkan vadászatát és szerencsétlen halálát írja le.
    Majd a kurucidők daliás korszakai tűnnek fel. „Szeretve mind a vérpadig” Ocskay László árulása története, „Lőcsei fehér asszony” az Andrássyak viselt dolgait, valamint egy XVII. századi kisvárosi élet változatos képeit, céhek versengéseit, tanácsülések viharait tárgyalja. „Rákóczi fia” címűben végre a rodostói bujdosókról szól, valamint kimutatja, hogy mennyire nem érti a más légkörben nevelt fiatal Rákóczi az öreg bujdosók szívfájdalmát, honvágyát, gyötrő száműzetésüket. A francia forradalom idejéből való, de magyar talajon játszó regénye a „Névtelen vár”, ebben is hazafias küldetést teljesít, midőn levéltári adatok alapján, segítségül véve Kisfaludy Sándor inszurrekcionális feljegyzéseit, más színben tünteti fel a Napoleon ellen kivonult nemesi felkelés csatáit és gyászos vereségét, mint ahogy addig a közvélemény tudott róla. „Rab Ráby” a régi megyei börtönrendszernek s a latinos táblabíróvilágnak részleges ismertetése. Az elnyomatás és újraébredés korának van szentelve két legrészletesebb műve: „Magyar nábob” és „Kárpáthy Zoltán”. Az előbbi az elmaradt nemességet, durva lakomáit, vele szemben a másik rákfenét: a külföldön élősködő s azt majmoló mágnásságot tünteti fel megragadó szövésű mese keretében. Egyenes folytatása ennek a másik nagy regény. Egy generáció választja csak el a kettőt; Kárpáthy Zoltán fia annak a nábobnak, kinek pazar csínyeiről az első szól. Míg az öregnek egész honmentő munkássága abban merül ki, hogy agarász egyesületet létesít, fiának korszakában más felfogás az uralkodik. Széchenyi szavai tisztító viharként csapnak le a nemesség fülledt társadalmi levegőjébe; friss szél kezd járni, honmentő nagy eszmék kerekednek föl s teremtenek más, tetterős férfiakat; megkezdődik az önzetlen hazafi munka, mely lassankint kivívja diadalmas sikereit. Az előbbi regényben a vidéki legénykedő  élet, tivornyák, paraszt-lóversenyek leírása adja meg a korszerű, sajátos színezetet, emebben a politikai küzdelmeken kívül a pesti nagy árvíz rajza, Wesselényi hősi szereplése a  felejthetetlen részletek. E korszak honmentő mozgalmában első érdem az irodalomé s Jókai ennek is szentel egy regényt, „Eppur si mouve v. Mégis mozog a föld” c. művében az író és művészéletet festi. Főhőse Jenői Kálmán költött alak, de jellemének és életpályájának részletei Kazinczy, Katona József, de főként Kisfaludy Károly szerepléséből vannak egybeolvasztva. Felejthetetlen részletei a regény elején a debreceni kollégiumi élet, a megalakuló színésztársaságok nyomorgó küzdelme, a régi prókátorvilág rajza, a felsőbb elnyomó hatalom ravasz eszközei és intrikája, végül a megható befejezés, midőn a pestistől megtizedelt, néptelen fővárosi utcákon egy egyszerű mesterember, annak inasa s egy messze keletről jött ázsiai magyar utazó temetik az ország legnagyobb íróját. A 48. előtti korszak letűnő táblabíró világát, a megyei közigazgatást tünteti fel a „Régi jó táblabírák”-ban, melynek kerete egy felvidéki ínséges esztendő nyomorának leírása s az önzetlen táblabírák mentő akciója szemben a kapzsi, uzsorás hatalommal. E regényban Cynthia grófné eszményi nőalakja oly tökéletes rajza a tiszta, nemes nőiességnek, hogy Shakespeare híres Imogen-je mellé állítható. Végre a 48-as idők; az a kor, melynek irányításában a 48-as idők; az a kor, melynek irányításában a szerző maga is élénk részt vett; csoda-e, ha álneveket használva a maga és legjobb barátja, Petőfi életéből meríti regénye tárgyát? „Politikai divatok” Jókai legszubjektívebb regénye. Minden jelenete, minden alakja kész valóságból van véve, csak színezete, meseszövése lett regényesebb, érdekesebb. Szinte érzi azonban a költő, hogy e mozgalmas idők rajzát ki kell egészítenie. Néhány ember története nem elég méltó arra, hogy képviselje az egész szabadságharc nemzeti jelentségét; ír egy másik regényt, szélesebb alapokon, a társadalom minden szereplő körét felölelve. Különösen azt a mindenkit megejtő lázat akarta benne éreztetni, mely akkor az országot, mint egy embert, elfogta. Soha úgy össze nem olvadt a nemzet, mint akkor ez egy érzésben; a futóbetyár kikéri belőle a maga részét épp úgy, mint a legarisztokratikusabb családok gyermekei. Az apa még Bécsből fizetett zsarnok, gyermekei, a kitagadás és apai átok súlyának kockáztatásával már fegyvert ragadnak. Ez a Baradlay fiúk története a „Kőszívű ember fiai”-ban. Ennek is valóság az alapja s a főhősök voltaképp a Tisza-család tagjainak eszményített képmásai némi regényesebb átfestéssel. Csak emlékeztetnek benne a bécsi forradalom képeire, a német diákok csapatára, kik átjönnek hozzánk velünk harcolni, a rendcsináló huszárok történetére, kik a Fehér-Kárpátok havas zord világán, úttalan szorosain keresztül, mondhatatlan fáradalmak után érnek hazai földre, majd Budavár bevétele, az isaszegi csata leírása, stb. Az elnyomatás korszakából volt regények közül („Enyém, tiéd, övé”, „Egy az Isten”, „Az élet komédiásai” stb.) csak utalnom kell a mindnyájunktól ismert „Új földesúr”-ra, melyben bebizonyítja, hogy a honi talaj, hogy ez a különös föld még az idegent, az egykori ellenséget is úgy átalakítja, hogy érzésre a legjobb magyar válik belőle.
    Ez a futó áttekintés is fogalmat nyújt történeti regényeinek tárgygazdagságáról. Elmondhatjuk róla is, amit az angol Shakespeare-ről, a francia Dumas Sándorról mond, hogy ő tanította meg a nemzet zömét a hazai históriára. Ha már tudásának széles köréről beszélünk, nem mulaszthatjuk el megemlíteni természettudományi ismereteinek gazdagságát. E téren a szépirodalom munkásai között eddig Jules Verne-t tartják legnagyobb írónak,d e mindjárt utána Jókai következik. Míg amaz inkább földrajzi és fizikai ismereteinek tömegével ejt bámulatba, Jókai a természettudományokat: az állat-, növény- és ásványország csodáit, rejtett titkait ismerteti meg az olvasóval. A „Fekete gyémántok” kezdő fejezeteiben eleven és szemléletes képeit adja az özönvíz előtti óriási állat- és növényvilágnak; leírja a szörnyetegek harcait, létküzdelmeit s az első ember megjelenését köztük a maga gyenge, védtelen szervezetével, de első védő eszközeinek okos kihasználásával. Majd ugyan-e regényben fantasztikus leírását adja az északi sarknak. Ismeri a tenger- és növényvilágát, mint az a "Kalóz király”, „Oceánia”, „Nepeánsziget” című nagy elbeszéléseiből látható. De nem kicsinylendő jártassága a kozmográfiában, fizikában sem. Tanúságot tehet róla „A jövő század regénye”, melyben a most divatos harci gyilkolószereket harminc évvel ezelőtt megjósolja, valamint a repülőgépet: Ichort is, amelynek megvalósulása néhány szakértő szerint, csakis Jókai alapeszméje nyomán vihető majd valamikor keresztül.
    Láthatjuk ezekből, hogy Jókaiban nagy írói tehetsége mellett igazán rendkívüli tudást, tárgyismeretet is tisztelnünk kell.
    Ugyancsak gondolkozásmódjának jellemzéséhez tartozik humorának megemlítése. A magyar irodalom humoristákban, mulattató hangú művekben fölötte szegény. Nem volt e nemzetnek soha annyi nyugodalma, jómódja, amennyi a csöndes, derűs jókedv általános elterjedéséhez szükséges. Pedig alapjában van a magyar kedélynek hajlandósága reá: a nép egyszerű gyermeke is szeret egymással évődni, kötekedni, tréfálkozni; mindig voltak nevettető adomái cigányról, zsidóról, részeg kántorról. De a humoros életfelfogás szempontja magasabb rétegek megítéléséig nem terjedt. Nemes embert nem volt illő, de nem is volt tanácsos kifigurázni, nevetségessé tenni. Kisfaludy Károly kísérlette meg először, hogy a társadalom előkelőbb köreiből is kiszemelte a félszeg alakokat s azokat a maguk valóságában, bizonyos becéző, jámbor humorral színpadra vigye. De meg is akarták érte veretni nem egyszer s csak az iránta érzett általános tisztelet tartotta vissza jurátusainkat a kézzelfogható bosszútól. Jókai humora még a Kisfaludyénál is kedvesebb és ártatlanabb. Nem az a bántó szatíra, az az éles támadó csúfolódás szól belőle, amely annak idején a híres római szatirikusokat (pl. Juvenalist) oly rettegetté tette; nem is az az alapjában keserű humor, amely dühében nevet, jellemzi őt (mint pl. az angol Thackerayt), ebben már megakadályozná ha egyéb nem, áldott, gyöngéd érzésű szíve is. Hanem, hogy hasonlattal éljek, a szülők humora, mikor szeretett kis gyermekük öreges bohóságain nevetnek. Ő is szereti az általa félszegnek, nevetségesnek feltüntetett alakokat, akik alapjában véve jó emberek, csap éppen, hogy valami apró gyarlósággal vannak megverve, ami aztán bosszút áll rajtuk és nevetséges felsülésbe kergeti őket. Képzeljük el, micsoda áldás volt az egész nemzetre, mikor a szabadságharc után való sötét elnyomatás idején, amidőn mindenki vesztesége fölött borongott s titkos keserűség ette a zsarnoki önkény pöffeszkedése miatt, amikor kétségbeesés vett erőt a nemzeten, hogy a csapást nem tudja kiheverni, akad egy írója, ki az elnyomókat, idegen hivatalnoksereget, mint tehetetlen, félszeg embereket, felsüléseikben kifigurázza! Aki jókedvre hangolja a szenvedőt, derűs önbizalmat önt a csüggedőbe és széthinti országszerte humora áldásos, egészséges derűjét!
    Egy-egy ilyen regénye többet ért a nemzetnek egy nyert csatánál! Ez a humor különben, kapcsolatban népiességével a legmélyebb réteg Jókai írói jellemében. A többit később fejlesztette ki s hamarabb vesztette el, e kettő azonban megnyilatkozik már első dolgozataiban s megmarad benne fogyaték nélkül utolsó munkájáig. Már első regénye a fantasztikus „Hétköznapok” e két oldalát mutatja legerősebbnek. A kecskeméti bikaviadal leírása népiességének gyönyörű bizonysága, míg ugyanebben a záró fejezetnél kacagtatóbbat (a fejezet címe: „Szegény bíró, kár volt kérte!) nem lelünk egész  irodalmunkban. Utolsó munkái közül való a »Sárga rózsa«, amelyben eredeti népiessége megalkotja utolsó remekét, s ugyancsak humor dolgában pompás műve a szintén legutóbb írt: »Tengerszemű  hölgy« c. regénye. Míg nagy regényeiben csak néhány mellékalak van a humor mulatságos színeivel megelevenítve, addig kisebb novellái, elbeszélései között ilyen egységes hangú humoros mesterművek tucatszámra találhatók. Ezek közül elég a »Kedves atyafiak«-at, »Sonkolyi Gergely«-t, »Örmény és családjá«-t, a »Debreceni lunatikus«-t megemlítenünk. Nem mulasztja el azonban egyetlen művében sem, hogy legalább egy fejezetben az isteni jókedv ki ne törjön belőle. Az »Új földesúr«-ban a puszta kastély felkutatása, »Eppur si mouve«-ban a kicsapott deákok kalandja Csollán Bertivel, »Élet komédiásai«-ban a követválasztási programbeszéd megtartása stb. megannyi homéri tréfák a legpompásabb ötletes előadásban.
    Jókai ez egyéni jellemvonásain kívül meg kell emlékeznünk még sajátos írói kvalitásairól is, ha működéséről igazságos és teljes képet akarunk magunknak szerezni. három írói tulajdonság van benne  szembeszökő arányokban kifejlődve; e három a többi fölött uralkodik s vezető elemnek tekinthető összes alkotásaiban. Az egyik prózájának nyelvkincse, második fantáziája, harmadik előadó művészete.    
    Jókai a legnagyobb nyelvkincsű magyar író volt. Színezni, jellemző és markáns szóval éppen azt kifejezni, ami szerzőjében, mint gondolat nyugszik, vagy érzékeltetni valamely jelenet fő mozzanatait, egy természeti kép legpregnánsabb vonásait, ahhoz csodálatos nyelvérzék, az anyanyelv teljes uralma kell. Kifejező szavai néha ámulatba ejtenek találó voltukkal. Ahol népi jeleneteket ír le, megleli a legillőbb szót, amely ha szokatlannak tetszik is, a legodavágóbb mégis; nem ütközik meg rajta az olvasó, sőt mint jellemzőt, megjegyzi magának; ezt a pregnánsságot szereti ott is, ahol magasabb társadalmi vagy tudományos tárgy foglalkoztatja. Ilyenkor ugyan nagy nyelvtudása néha tévútra vezeti; talál a francia vagy latin nyelvben szót, amely gondolatának színezetét leginkább tolmácsolja s ő ekkor inkább ezt a szót használja, mint a halványabb értelmű magyart. Innen az a sokat gáncsolt szokása, hogy gyakran használ idegen szót. Hogy az ő nyelve nemcsak egyéni, hanem eddig tökéletesebb magyar széppróza, igen szépen bebizonyítható. Ha olvasunk egyes műveket más íróktól abból a korból, melyben Jókai irodalmi működését megkezdte, bizonyos régiességes, idegenszerűséget fogunk rajtok észrevenni. A korszak legünnepeltebb írói: Eötvös, Széchenyi, Kossuth, Szalai László, Kuthi Lajos, szóval akiket akkor legkiválóbb prózaíróknak tartott a nemzet vagy a nagy költőknek: Vörösmartynak, Aranynak, Petőfinek akkori prózája elüt a mi mostani prózánktól. Olyan elavult fordulatok, használatból kiment kifejezések találhatók bennük, amik a művek zavartalan élvezetét megrontják. És vegyük kezünkbe Jókai akkori regényét: „Hétköznapok”-at, első novelláit:  a „Nepeán sziget”-et, „A nyomorék naplójá”-t, „Marce Záré”-t, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy ez a nyelv ugyanaz, mint a mi modern nyelvünk. Ami sajátszerűség benne egyéni, amiben különbözik akkori írótársaitól, az később mind átment a nyelvhasználatba, vagyis hogy mi manapság Jókai nyelvén írunk és beszélünk! Mily gyökeres hatást kellett neki a magyarság egész közéletére gyakorolni, és évtizedeken át gyakorolni, hogy a nemzet teljesen átvegye az ő nyelvkincsét, szólásmódját, fordulatait, e páratlan arányú és mélyre ható befolyás nyomán elképzelhetjük!
    Ami képzeletét illeti, ennek ereje és szárnyalása közismert dolog. Néha rossz néven is vették tőle, hogy túlcsapong, szinte elveszti a talajt lába alól. Ezt ma változott viszonyok és mássá lett irodalmi irányok hatása alatt vesszük csak észre. De Jókai nem a modern, tapogatózó, új divatok után kapkodó irodalmi korszak embere. Ő teljes lelkével, egész egyéniségével a 40-es évek irodalmi mozgalmaiból nőtt ki. Abban gyökerezik, annak elévülhetetlen előnyeit ragyogtatja s annak egyoldalúságától nem volt soha képes szabadulni.
    Az a korszak a francia romanticizmus korszaka volt. A szülői háznál nevelkedvén, ott Benyovszky Móric csodálatos szibériai kalandjai képezték a család legkedvesebb olvasmányát; innen kapta ő maga is a Móric nevet. Gyermekkorában olvasta az akkori idők világszenzációját, Scott Walter skót regényíró híres „Ivanhoe” regényét, Hugó Viktor első vadromantikus történeteit és Sue Jenő hátborzongató párizsi titkait. Az élénk képzeletű gyermeknek egyéb táplálék sem kellett. Úgy beleélte magát e borzalmas kalandokba, annyira megfogta lelkét ezek érdekfeszítő volta, hogy varázsos hatásuk alól sosem tudott többé menekülni. A váratlan fordulatok kellemes meglepetését később is fontosnak tartotta, s e gyönyörűségben olvasóit is részesíteni akarta. Első műveiben a képzeletének e zabolátlansága, a szörnyű helyzetek és meglepő kibonyolódás csattanós hatásai szinte tobzódnak. Később e tekintetben mértéket tartott a legérettebb műveiben effajta meseszövő fogásai majd egészen eltűnnek, de lelkén azért a gyermekkori benyomások oly kitörölhetetlen jelet hagytak, hogy később, hanyatlása idején e romantikus szertelenségek újra kiütnek belőle és kárt tesznek olyan remekművekben, amilyen a „Lélekidomár”, a „Rákóczi fia”, Lenci fráter” stb.  A képzelet túlsága azonban sose baj! Inkább baj az ellenkező: a képzelet hiánya, a sáros földön való bandukolás, ami mai szomorú irodalmi viszonyainkat oly igen jellemzi. Jókai a gazdag emberek kincsfecsérlését csinálja meg fantáziájával, míg a mai írók többsége szegényes filléreikkel akarna nagy urat játszani!
    Végére hagytam azt, amiben Jókai istenáldotta tehetség: mesemondó tehetségét. Ez az elbeszélő művészet fő erőssége. A nép elbeszélő művészete ősidőktől fogva ezen alapszik, mesél, történeteket mond el, hogy a mag képzeletének játsziságában gyönyörködjék és másokat vele szórakoztathasson. Igen kevés nagy írónak adatott meg ez a művészet. Homérosz, mint egy koronás király, emelkedik a tekintetben minden korok és minden nemzet írói fölé! Nagy mesélő talentum még Cervantes, Ariosto, Walter Scott, Dumas, Jókai és Tolsztoj. Alig van több a világirodalomban! A mesélés tehetsége alatt t. i. értenünk kell azt a természetes naiv hajlamot, Goethe szerint: „die Lust zum Fabulieren!” a kedvet és rátermettséget  meséléshez. Mikor az az írónak is láthatólag élvezetet nyújt, mikor szívesen, passzióval mesél s a műbe belé lehelt eme jó érzés önkéntelen átragad az olvasóra is. Ez az a megvesztegető és lebilincselő az írók műveiben. Az olvasó nem tudja, varázsló bűvésszel van-e dolga, vagy mi oka lehet, de érzi, hogy ez az író bele tudja őt sodorni a mesébe, szívesen és érdekkel kíséri annak folyamát, egész lelke szinte rabbá van téve, benne él a mesében s hosszú negyedórákra elfeledkezik magáról és környezetéről. De ez még nem elég. Ez írók, s köztük Jókai is, valóságos művészei a hatás fokozásának. Nem elég, hogy az olvasó elől a való világ, mint egy félretolt kulissza, egyszerre csak eltűnik s benne találja magát a történet légkörében, de meg is tudja elbűvölt emberét e csalódásban tartani. Amint emelkedik, amint bonyolódott meséjét fokozza, váratlan fordulattal új útra tereli, az olvasó vakon, élvezettel, szinte elfúló lélegzettel követi íróját. Az ilyen költő mestere a tollnak és föltétlen ura olvasójának. Magyar író Jókain kívül ilyen hatást nem tudott kelteni. Sok példára hivatkozhatnak műveiben, ahol a fokozás valósággal ragadja magával az olvasót s az érzi, hogy valami felsőbb hatalom bűvkörébe került, aki tetszése szerint megríkathatja vagy megnevettetheti. Csak egyre hivatkozom. A „Lélekidomár” c. regényben arra a fejezetre, ahol a regényhős, ki az alföldi betyárok kiirtásával volt megbízva s ennek eleget tett, holmi hamisító szövetkezet kinyomozása céljából kénytelen Párizsba menni, mert a szálak oda visznek. S itt egy idegenbe szakadt magyar színésznőnek, aki viselt dolgai iránt érdeklődik, elmondja, hogyan vívott kint a pusztán párbajt az utolsó és legveszedelmesebb szegénylegénnyel. Ez elbeszélés keretéül adott gyönyörű pusztai leírás, a hajnal csendje, amelyben megtörtént a puskára való mérkőzés lóhátról, annak egyes mozzanatai s ez elbeszélést ahogyan kíséri a magyar nő érzelmi kitöréseivel, az a legnagyobbszerűbb dramatikus fölépítések egyike, amiket a világirodalom egyáltalán felmutathat.
    Íme, e néhány vázlatos vonásból is körülbelül sejthetjük, ki volt nekünk Jókai Mór! Egész lelkének fejedelmi tartalmát ideadta nemzetének s most, hogy sírjába kísértük, voltaképp nem is gyászünnepet tartottunk. Csak megadtuk neki azt az utolsó tiszteletet, amit egy kötelességtudó nagy embernek, egy lelkünk jobbik feléhez nőtt kedveltünknek agg kora végén megadhattunk! Mindent, ami benne halhatatlan volt, itt hagyott számunkra! S ezt a nagy örökséget vegye át mindenki ideje és tehetsége szerint. Csak azt mondom Önöknek fiatal növendékeink, ha elcsüggeszti Önöket az élet egy-egy mostoha mozzanata; ha azt érzik, hogy belül a lelkük üres és sivár; ha hazafiságukban ingadozni kezdenek; ha azon veszik észre magukat, hogy nagy dolgok, nemes tettek nem lelkesítik; ha a munka nem akar olyan kedvvel menni, mint kellene: vegyék kezükbe a nemzet e nagy nevelőjének egyik-másik remekét s felfrissülnek, megnemesednek, megacélozódnak a hatása alatt, mint Anthéusz az anyaföld érintésére.

(* A szerző e méltatást a budapesti Felső Építői Ipariskolának 1904. június elején tartott „Jókai emlékünnepélyére” írta s mint az intézet keretében fennálló Önképzőkör tanárelnöke olvasta fel. A jellemzés és Jókai írói munkásságának ismertetése az ifjúság számára készülvén, lapunk olvasóit bizonyára érdekelni fogja.)
    
Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 13-15. szám, 1904. jún. 26., júl. 3., 10.

Gyökössy Endre (1880-1957): Édesanya mondja (Ünnep után)

 

Ha hazajutottam, soha nem kerültem
A templomot még el.
Az Isten házában teli lett a szívem
Tiszta békességgel.
Az orgona hangja, papunk szent beszédje,
Mintha mindig csak a szívemhez beszélne:
- Igazsággal járó, soha meg nem botlik,
Egyenes az útja!…
A mi öreg papunk ezt elprédikálni
De szépen is tudja.

Otthon voltam most is rövid szabadságon
Katona ruhában.
Megdobbant a szívem, mikor vörös tornyunk
Messziről megláttam…
Nagy gyönyörűséggel már el is gondoltam
Mit hallok majd holnap az öreg templomban.
A legszebb zsoltárral zengő orgonák is
A fülembe csengett…
S azután jó papunk méltóságos hangja
Töri meg a csendet.

Otthon voltam, most is katonás, két napos,
Rövid szabadságon.
Édesanyám mellett mondtam el ünnepi,
Meleg imádságom:
Hogy a harang kondult a zsoltárt fölvettem,
Édes szülém halkan megszólalt mellettem:
„Alig jöttél haza, s már vissza kell menned,
Maradj most itthon hát.
Elejétől mondd el katonasorodnak.
Minden baját, gondját!

Ne menj most templomba. Elveszett minden perc,
Amikor nem látlak…
Ne menj most templomba. Megbocsát az Isten
Érte édes anyádnak!
Ülj ide le mellém; az Isten nem ver meg.
Kedves előtte a szófogadó gyermek…”
S én örömkönnyűvel tettem le a zsoltárt.
Tudom, még sincs vétkem.
Hiszen szentebb helyen nem lehettem volna,
Talán csak az égben!

Forrás: internet 

Gyökössy Endre (1880-1957): Az öröm nálunk

 
A szomorúság volt soká
Kis házunk állandó lakója.
Került bennünket az öröm,
Mint várost a daru, a gólya.
Szívből kacagni, múlatozni
Mindenki elfelejtett nálunk.
Mindenkit mélyen megindított
Ami sötét szomorúságunk!

Pedig nem mondtuk senkinek,
Hogy mennyi síró bánatunk van,
De nem hitt, nem hitt senki sem
Szelíd erőtlen mosolyunkban.
Mint az árnyék a vízen esten,
Arcunkon reszketett a bánat…
És ó, nevetni sohse látták
Az én szomorú, jó anyámat!

Csak most szokik már az öröm
Lassan, lassan kis házikónkba.
Szokatlanul nézünk reá:
Boldogan, némán, elfogódva.
Ó, csak anyámat megtalálja!…
Szállj, hűséges öröm te, mellé!
Hogy holtáig boldog maradjon,
Senki úgy meg nem érdemelné!

Forrás: internet

Tonelli Sándor: Milton (1608-1674)

 


    A nagy Cromwell-féle forradalmak irodalmi sivárságából Angolországban mindössze egy alak magaslik ki: Milton, a legmélyebb érzésű emberek egyike, akik valaha éltek. 1608. december 9-én született vagyonos szülőktől Londonban s igen jó nevelést nyert a leghíresebb angol főiskolák egyikén., Cambridge-ben.  Különösen a klasszikusokat tanulmányozta nagy buzgalommal s hatásuk meg is látszik munkáinak csiszoltságán, formai tökéletességén. 1637-ben nagyobb utazásra indult Görögországba, de Olaszországban hírét vette az Angolországban kitört zavaroknak és hazatért. A király és a nemzet között kifejlődött küzdelemben az utóbbi mellé állt és titkára lett a forradalom vezérének, Cromwellnek. Egyik fő alakja lett a megalakult angol köztársaságnak, de óriási munkássága közben váratlanul elvesztette szeme világát. Házasságai szerencsétlenek voltak, a felülkerekedett udvari párt részéről is bántalmazásoknak volt kitéve, úgy, hogy keserű kedélyállapotban visszavonult a nyilvános élettől és csak költői működést fejtett ki s lányainak diktálta le örökbecsű műveit.
    Ebben a kedélyállapotban született meg a költőben egy nagy vallásos eposz, az Elveszett paradicsom alapeszméje, mely 1661-67 között készült el teljesen. Az eposz 12 részből áll és a gonosz angyaloknak Isten ellen való felkelését, leveretésüket, a föld és az első emberpár teremtését, végül elcsábításukat és a paradicsomból való kiűzetést tárgyalja. Végén az első emberpár lesújtva hagyja el a boldogság helyét, de megvigasztalja őket az angyal kijelentése, hogy utódaik az Istenember megváltása által újra visszanyerik a paradicsomot. – Ezt a magasztos tárgyat megfelelően dolgozta ki a költő. Fantáziája gazdag színekkel ecseteli a mennyország gyönyöreit és a pokol kínjait. Hangja bámulatos könnyűséggel simul tárgyához, patetikus és lendületes, kellemes és megkapó kifejezést tud adni az angyalok karának és a sátán haragjának. Megjelenésekor a bibliai szellemű angol nép között, közvetlenül a polgárháború, a nagy londoni tűvész és a pestis borzalmai után óriási volt a hatása. Barátjainak biztatására négy évvel később, 1671-ben Milton kiadta eposzának folytatását is Visszanyert paradicsomcím alatt, mely Krisztus megkísértését és a sátán felett aratott teljes diadalát adja elő. Sem ez, sem Samson Agonistes (A harcoló Sámson) című bibliai drámája nem léphetnek azonban nyomába az Elveszett paradicsomnak.
    Az óriási hatás mellett azonban, mely az Elveszett paradicsomot megjelenésekor fogadta, mindjárt megszólalt a kritika hangja is s a nagy vallásos eposznak reámutatott több hibájára. A jó angyalok gyönyörűsége és az elbukottak fájdalma, kínjai olyan fogalmak, melyeket halandó ember fel nem foghat, márpedig Milton ezzel akar hatni a legtöbb esetben. A tárgyban nincs fejlődésbeli fokozatosság, mely érdeklődésünket felkeltené. A hang mindenütt egyformán emelkedett, de éppen azért úgy, mint a világirodalom másik nagy vallásos eposzában, Klopstock Messiás-ában, végre is fárasztó lesz. Ma már az Elveszett paradicsomot kevesen is olvassák. Egyike azoknak a nagy költői műveknek, melyeket csodálnak, de nem olvasnak.
    Milton, aki megérte, hogy nemzete már életében legnagyobb költői közé számította, 1674 november 8-án halt meg bunhill-fieldsi magányában.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 9. szám, 1904. máj. 29.

Bródy Mihály (1883-1944): Szokrátesz

 

A nap bíbort küld már az égre,
De nékem ez alkonyt jelent.
Sorsomon a törvény pecsétje
S hazám, Athén törvénye szent.
És bár szívtől sugárzik arcod,
Bár ajkadról a szeretet,
Mint üdítő forrás patakzott -
Hagyj, Kriton, nem megyek veled.

Hát nincs bennem földi okosság,
Nincs mindennapi józan ész;
Testemre a halált kimondták,
Testem mindig halálra kész.
Nem félem az örök nyugalmat
És nem az örök életet,
Pedig a halál mást nem adhat -
Hagyj, Kriton, nem megyek veled.

Az igazság volt célom egyre,
Nem a múló, hitvány javak,
Dicső, nagy eszmékért epedve,
Nem érdekelt a rút anyag.
Ám adják át az anyaföldnek
Ez omlatag portömeget,
Soha senki engem nem öl meg -
Hagyj, Kriton, nem megyek veled.

A magasztos, nagyröptű lélek
Súlyos gyötrelmek otthona,
Nem bántják apró szenvedélyek,
Jutalma mártír-korona.
A földi öröm őt lehúzza,
Önérdeket azért feled
Ésl esz hitének vértanúja -
Hagyj, Kriton, nem megyek veled.

Kit egy nagy gondolat emel föl,
Eget és földet rengető,
Kibontakozik az a testből,
Maga a szárnyas lélek ő.
Rajta a test csupán csak öltöny,
Mit, hogyha kell, rögtön levet.
Én küldetésemet betöltöm -
Hagyj, Kriton, nem megyek veled.

A jólét ellenzésre unszol,
Míg pártot vonz a szenvedés.
Életre kél és hódít újból
A nagy eszme, mely vérbe vész
Útján a világhaladásnak
Az egyének a kövezet.
A rosszak sírt maguknak ásnak -
Hagyj, Kriton, nem megyek veled.

Várom a mérget rendületlen…
Te meg nem értesz, Kritonom,
de valami azt mondja bennem:
Sok követőm lesz egykoron.
Kezdője én egy hosszú sornak,
Fölvetem büszkén fejemet,
Míg bősz vádlóim ordítoznak -
Hagyj, Kriton, nem megyek veled.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 14. szám, 1904. júl. 3.

Vargha Gyula (1853-1929): Gyermekemlék

Portréja a Vasárnapi Ujságban (1901. 18. sz.)

Falu végén állt a házunk,
A temető árka mellett;
Ott telt az én gyermekségem,
E rég elszállt rózsás felleg.

Mennyi boldog gyermekemlék,
Mely a múltból visszahárúl,
Fele részét úgy lesém el
Édes anyám ajakárúl…

Őszi nap volt, tiszta, fényes,
Mint tavaszról tünde álom,.
Szines sugár reszketett a
Sárga lombon, gyér fűszálon.

Egy méhdongás sem zavarta
A komoly nagy, méla csendet;
De távol a szőlőhegyről
Szüretelők dala zengett.

Rakva volt a tőke dúsan,
Folyt a munka, telt a puttony,
Szüretelt az egész háznép,
Édes anyám volt csak otthon.

Betegségbál lábadozva
Kiült a jó őszi napra,
lelkét már az elmúlásnak
Hűs fuvalma meg-megcsapta.

S felsóhajtott: „Én Teremtőm,
Nincs messze az éjszakáig,
Csüggedt lelkem Hozzád készül,
Megtört testem sírba vágyik.

Örömest is hajtanám én
Fáradt fejem’ pihenőre;
De mi lesz hajh, kis fiamból!
Istenem! Mi lesz belőle?

Kis fiacskám!… Nálam nélkül
Beh szomorú lesz az élte,
Ó, Irgalmas! Ó, Kegyelmes!
Tarts meg néki, tarts meg érte…

Összerezzent. Ím megzördül
Vad bozótja a garádnak.
Mi az, ami erre csörtet?
Csavargó, vagy kóbor állat?

Nem!… Lihegve egy fiúcska,
A bozótból csak kiserdül.
Én futottam éd’s anyámhoz,
Haza szökve a szüretrűl;

S kis kezemben két kifacsart
Szőlőszemet szorítottam,
És kiáltám boldog arccal:
Édes anyám, neked hoztam!


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 13. szám, 1904. jún. 26.

Voltaire (1694-1778)


    Voltaire, tulajdonképpeni nevén Francois-Marie Arouet, a legtöbb oldalú tehetségek egyike, amelyek az irodalomban valaha felmerültek. Az egész XVIII. századra ő nyomja rá működésének bélyegét. A irodalomnak, költészetnek csaknem minden ágában működött, mindenütt nagy sikerrel. Igazán egy műfajban sem alkotott örökbecsűt, de bámulatos ügyessége, mellyel minden tárgyat feldolgozott és szellemessége, mellyel polémiáit megvívta, az elsőrangú szellemek közé emelik. Diderot ítélete a legtalálóbb reá nézve: „Voltaire a legnagyobb írók közé tartozik, de semmiben sem a legnagyobb.”
    Voltaire 1694. február 20-án született Párizsban. Atyja, aki törvényszéki jegyző volt, azt akarta, hogy fia is jogi pályára lépjen. A fiatal Voltaire azonban maga határozott pályája fölött. Költeményeket kezdett írogatni, egyikben erősen megbírálta XIV. Lajos kormányrendszerét, miért a Bastille-ba került. 1718-ban megírta első híresebb tragédiáját, az Oedipus-t, újabb elzárása után pedig elhagyta Franciaországot és Londonba ment, hol az angol társadalmi és politikai viszonyokat tanulmányozta. Londonban megírta nagy eposzát, a Henriade-ot, mely IV. Henrik francia király életét tárgyalja. Költői feldolgozásra természetesen igen alkalmatlan, száraz tárgy, de hatása nagy volt s a figyelem Voltaire felé irányult. Egymás után megjelent tragédiái nagy tetszést arattak. Ezeknek azonban már irodalmi értékük is nagy volt. Voltaire drámái kissé halványak ugyan, de a cselekvény nála mindig igen erős s egyes tragédiái a francia iskola legkiválóbb művei közé tartoznak (Zaire, Alzire, Mahomet stb.).
    Még sokkal erősebb azonban Voltaire mint prózaíró. Rövid Roman-jai, melyeket ma elbeszéléseknek neveznének, úgy stílus, mint belső értékük tekintetében legtöbbet érő munkái. Hatásuk is talán ezeknek volt legnagyobb. Mint (…) szerkezetük gyakran igen aránytalan, de páratlan szellemiségét bennük ragyogtatja legjobban. Csaknem mindegyikben az emberi fonákságokat, hibákat, bűnöket állítja pellengérre. Angolországi tartózkodásának volt eredménye két másik híres prózai munkája: Filozófiai levelek és angol levelek (Lettres sur les Anglais). Utóbbiakban az angol társadalmi és nemzeti életet ismertette. 1746-ban már mint igen híres embert a francia akadémia is tagjává választotta. Azok, kiket műveiben erősen gúny tárgyává tett, oly fenyegetőleg léptek fel vele szemben, hogy ismét elhagyja Franciaországot s II. Frigyes meghívását elfogadva, 1750-ben Berlinbe költözött.
    Berlinben Voltaire főként történetírói működést fejtett ki. E nemű művei szintén kiválóak s különben a kort tudja általános vonásokkal igen szépen jellemezni. Ilyenek: XIV. Lajos századai, XII. Károly  és Nagy Péter (Siécle de Loius XIV., Charles XII. és Pierre le Grand). Poroszországban azonban nem maradt sokáig, a berlini udvar levegőjét nem tudta megszokni. Párizsba nem mert visszatérni, mert személyes biztonságáért aggódott; hosszú esztendőkön át a francia-svájci határon tartózkodott, folyton változtatva lakóhelyét. Innen küldözte munkáit Párizsba, melyeken kapva-kaptak a kiadók. Számtalan kisebb jelentőségű, irányzatos színdarabja jelent meg ez időben, ind a felvilágosodás, a vallási és politikai türelem eszméjének szolgálatában. Számos könnyebb formájú költői munkát, költői levelet és szatírát is írt ekkoriban s különösen az utóbbi műfajnak mesterévé küzdötte fel magát. A szegény ördög (Le pauvre diable) és A világfi (Le Mondain) című szatírái valósággal remekművek a maguk nemében. Újabb történelmi munkái szintén nem maradtak el az elsők mögött, különösen egy műve keltett Párizstól való távolléte alatt nagy feltűnést: a Filozófiai Gyűjtemény (Dictionnaire philosophique). Ritka ítélőképességgel, nagy ügyességgel, de gyakran elfogultan foglalkozik benne korának csaknem minden vallási, társadalmi és tudományos kérdésével. Izgató, reformáló, romboló működése ebben és Európának csaknem összes jelesebb tudósaihoz intézett leveleiben tetőződött be. Leveleiből ma már igen sok össze van gyűjtve és együttesen ki van adva.
    Voltaire 1778-ban tért vissza Párizsba s útja ekkor diadalmenethez hasonlított. Az út fáradalmai azonban nagyon megviselték s még ugyanazon év május 30-án elhunyt. Halálakor már eszméi csaknem az egész vonalon győzedelmeskedtek s szellemi fegyverei előtt, melyek között a gúny volt a leghatalmasabb, ellenségei nem tudtak megállani. Egész élete nagy polémia volt s végül is ő maradt a győztes. Működésének természetesen van sok árnyoldala is. Hirdette a demokráciát és hízelgett a nagyoknak, türelmet tanított s maga volt a legtürelmetlenebb ellenfeleivel szemben, a vallást akarta megtisztítani a tévedésektől s magát a kereszténységet támadta meg.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 12. szám, 1904. jún. 19.

Oláh Gábor (1881-1942): Tamás bátya rózsái

 

Tamás bácsi felteszi sapkáját,
Pipaszárba igazitja száját,
Egyet-kettőt ránt a ködmön alján,
Egy ebadtát mellé elszalajtván -
Megy az utcán csendes méltósággal,
Késő, őszi hervadozósággal.

Kertek alján gyermekek csapatja
Huncutságra egymást most kapatja.
Barna fiúk, szőke piros lányok,
Rózsavesszők, lengő tulipánok,
Pillangók a viág nag ykertjében,
Mulatoznak szent gyönyörűségben.

Tamás bá’nak gyökeret er lába,
Valahányszor kis cselédit látja.
Vén szivének kiszakadt darabja,
Mind, aki ott egymást töri, szabja.
Csemetéi, apai vér nélkül,
Rámaradtak édes örökségül.

Közibökbe őgyeledik újra.
Hegyes bajszát az arcukba szúrja;
Kis lányokat felkap az ölébe,
Barackot nyom a fiúk fejébe.
Van sikoltás, van kacagás, mennyi!
Be boldogság gyermekek közt lenni!

„Jóska fiam, a teremburádat!
El ne tátsad máskor így a szádat:
Sült galambok fészket raknak benne!
(Elsompolyog Jóska szégyenszemre.)
Hát te, Dani, mibe verted orrod?
Kalapodnál ki szénáját hordod?

Uccu lelke, gangos kis leánya!
Hány arasz volt piros pántlikája?
Ej, a rózsa minek a hajába?
Legényeknek jár az udvarába!
Kora tavasz virágok nyitója,
öreg szívem könnybe boritója.”

Mint a bimbók a kert ősi fáján:
Rajta csüngnek kacagó virágok.
Szemből szembe sugárzó szivárvány
Hét gyűrűjét ragyogtatja rájok.
Lábok alatt a parányi füvek,
Úgy suhognak, úgy elevenülnek.

Angyalkarban felcsendül a nóta:
„Rózsa, rózsa, ispilángi rózsa!
Teli kertem nevető zsályával,
Liliommal, kékes violával.
Nyisd meg leány aranyos kapudat,
Hadd kerüljem virágos váradat.”

Megindulnak körbe, karikába,
Száz kis lábnak dobban dobogása.
Hajladozó üde koszorúval
Keringelnek lányok a fiúkkal.
Kör közepén Tamás bátya ümmög,
A nótába bele-beledünnyög.

Táncra perdül körültök a tájék,
Arany bajon arany napsugár ég.
Kis méhecskék halkan dongó dallal
Keringelnek virágos bokorral.
Fehér szárnyon száll a kedves nóta:
„Rózsa, rózsa, ispilángi rózsa…”


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 12. szám, 1904. jún. 19.

Tonelli Sándor: Byron (1788-1824)


    A XIX. század angol költészetének s általában az egész világirodalomnak is egyik legeredetibb, legönállóbb alakja George Gordon Byron, akit közönségesen lord Byron néven ismerünk. Élete, körülményei, viszonyai, jelleme sokban hasonlatossá teszik a magyar irodalomtörténetnek egyik kiváló alakjához: Balassa Bálinthoz. Okvetlen fel kell tűnni s hasonlatosságnak, ha élte folyásán végigmegyünk. Főúri családból született 1788. január 22-én. Már kora ifjúságában kitűnt ritka szépsége, testi ereje s nagy szellemi adományai által. Ekkor is jelentkeztek azonban már nála szenvedélyessége, nyugtalan természete, melyek később végzetes befolyással voltak életére.
    Tizennyolc éves korában kiadta első lírai költeménykötetét Hoursof Idleness (Üres órák) cím alatt. Ifjúkori munka, szép külső formákkal, de gyenge tartalommal. A közönség nem nagy érdeklődéssel fogadta, de Angolország kiváló kritikusa, Jeffrey erősen megtámadta, mire Byron szenvedélyes hangú feleletében vele együtt az egész akkori angol irodalmat kezdte ostorozni. Ez feléje irányította a figyelmet s mikor 1812-ben két éves délé-európai útjából visszatért s a Harold lovag zarándokútjá-nak első két énekét kiadta, egy nap 18.000 példányt vettek meg belőle. A költeménynek maga Byron a főhőse s útjának benyomásait veti benne papírra, Igazi hírét ez a költemény alapította meg s a megjelenését követő  néhány esztendő működésének zenitje. Megjelentek egymás után költői elbeszélései, melyek az angol költészetnek máig is legolvasottabb remekei, számos apróbb költeménye s a Harold lovag harmadik éneke.
    1815-ben azonban megnősült és házassága rendkívül szerencsétlen volt. Feleségétől alig egy évi házasság után elvált, az angol sajtó és társaság pedig, melyben szenvedélyes modora miatt számos ellensége volt, olyan erősen ellene fordult, hogy kénytelen volt újból elhagyni hazáját fiatalon, de megtört lélekkel ment Olaszországba, ahol csak egy érte rajongó nőnek, Guiccioli Teresának őrködése óvta meg az öngyilkosságtól. Újra hozzálátott írói munkásságához, de iránya teljesen megváltozott. E korszakának költészetét a sötét, komor gondolatokkal való tépelődés, a világfájdalom jellemzik. Ilyen a Harold lovag negyedik éneke, ilyenek tragédiái, melyek különben nem állanak többi munkáinak színvonalán, valamint a Héber melódiák is. Legkomorabb tárgya és hangja azonban a Kain című színjátéknak van, mely az angol költészetnek mindamellett egyik legfönségesebb terméke.
    Ebben a komor hangulatban írta meg Byron utolsó és legnagyobb költeményét, egy tizenhat énekre terjedő eposzt, a Don Juan-t is. A „Don Juan” azonban csak fölépítésére, szerkezetére nézve epikai költemény, hisz az elbeszélő rész az egésznek alig egy tizedrészét teszi. Telve van lírai elmélkedésekkel és gúnyos, szatirikus részletekkel. Ezek a tárgytól való kitérések azonban a költeménynek legbecsesebb és legremekebb részei.
    Ekkorra azonban már Olaszországban sem volt Byronnak maradása Politikai szereplése, a carbonarikkal való összeköttetése összeütközésbe hozta az osztrák kormánnyal, mely ekkor a félsziget nagy részén uralkodott. Kapóra jött neki a görögök 1822-iki felkelésének híre. Hirtelen eladta angolországi birtokait, egy hajót szerelt fel s a jelentkező önkéntesekkel a görögök segítségére indult. A hellén szabadságért küzdve akart meghalni. A sors azonban másként határozott. Missolunghi mocsaras vidékének klímája leverte lábáról s 1824. április 19-én mocsárlázban meghalt. Tetemeit hozzátartozói a hucknalli családi sírboltba szálíttatták a csak szívét hagyták Missolunghiban. Életében sok embert megbántott, de sokat is szenvedett. Halála után az angol nemzet megbocsátott neki s ma tiszteli benne a nagy költőt, aki fényt, dicsőséget szerzett egész hazájának.


Forrás: Tanulók Lapja 11. szám, 1904. jún. 12.

Ábrahám Ernő (danczkai Pattantyús-Ábrahám Ernő 1882-1945): Est a pusztán



Szép a puszta, ó de legszebb mégis akkor,
Bíborárban hogyha fürdik alkonyatkor.
Még sokáig vörös, lilás az ég alja,
De az álmos alkony sötétbe árnyalja.

Kigyúl a csillagok izmosodó lángja,
S ráborúl az este az alvó pusztára.
Nagy, szálas akácfák árnyékukat vetik,
Az éj félénk népét cikázva ijesztik.

Útmenti ároknak tündökölnek partján
Szent-János-bogarak szanaszéjjel tarkán,
Zsákmányra vadászva fülesbagoly húgat,
Nyújtva a félholdra egy-egy kutya ugat.

Még ébren egy ablak kiverődő fénye,
Bújdosik előle a tanya sötétje.
Ide tetszik a kút, a szerű, a hodály,
Csak a górén túl lesz úr megint a homály.

Ott, hol a szem belevész a sötétségbe,
Míg csak a fekete bágyad szürkés kékbe,ű
Melynek alján egy-egy csillagfény pislákol,
S elbágyad, míg ideér, a fáradtságtól.

Távoli pásztortűz, földi csillag réve,
Köréje képzelem a tanyai népet.
Tudja Isten, fényét hozzám alig veti,
Mégis a szívemet úgy megmelengeti.

Keleten a „kaszás” indúl éji útra,
Annyi csillag közt is keréknyomra tudja.
S nagy, fényes kaszáját míg merengve nézem,
Szívem is fölfelé, égbe szállni érzem.


Forrás: Tanulók Lapja 11. szám, 1904. jún. 12.

A magyar korona


decsy-korona_2.jpg

A Szent Korona utazása Pozsonyba, az 1825-ös reformkori országgyűlésre


I.

    A Kálmán király korában élt Hartvik püspök könyvéből, melyet a tudós király megbízásából írt Szent Istvánról, a következőket olvashatjuk: „István a negyedik évben atyja halála után az isteni kegyelem intelméből az említett Astrie főpapot, kit más néven Anastasiusnak neveztek, elküldte az apostolok küszöbéhez, hogy az apostolok fejedelmének, Szent Péternek utódától bő áldást kérjen a pannóniai részeken támadt új kereszténység számára; hogy az esztergomi egyházat aláírásának tekintélyével szentesítse érsekséggé és a többi püspökséget is erősítse meg áldásával. Egyúttal őt is méltóztassék megszilárdítani királyi diadéma küldése által, hogy e méltósággal ékesítve azt, amit megkezdett, annál biztosabban megállapítsa.” Ez a legrégibb írott forrás, amely a korona eredetével foglalkozik. Amint a történelemből tudjuk, II. Szilveszter pápa csakugyan megküldte István királynak az apostoli áldást, megerősítést, valamint a koronát is, mellyel ő magát 1000-ben vagy 1001-ben (ma már biztosan meg nem állapítható) királlyá koronáztatta.
    Ez a magyar korona eredete. A hagyomány azonban költői színezéssel veszi körül és elmondja, hogy a Pápa a koronát tulajdonképpen nem a magyar fejedelemnek, hanem a lengyelek hercegének szánta s másnap át is akarta adni a lengyel követeknek, mikor álmában megjelent egy angyal és mondotta, hogy ne adja a koronát a lengyeleknek, mert holnap megjön az istenfélő pannóniai fejdelem követsége, aki azt sokkal jobban megérdemli. Szilveszter pápa így is cselekedett s így a korona Istvánnak jutott. A történelmi valóság azonban a legnagyobb valószínűség szerint az, hogy III. Ottó német-római császár hűbérúri igényeket táplált Lengyelországra vonatkozólag s ő tiltakozott az ellen, hogy a lengyel hercegnek a pápa, kinek hatalma távolról sem volt különben oly nagy, mint VII. Gergely vagy IV. Ince korában, koronát adjon.
    Így már maga a korona adományozása is első jelensége annak a sajátságos, viharos múltnak, melyet kilencszáz esztendővel hosszabb történelme alatt átélt. Hogy milyen szerepet játszott a Szent István uralkodását követő zavaros évtizedekben, nem tudjuk. Az azonban bizonyos, hogy rövid idő alatt legfőbb kincsévé lett az országának s nemcsak dísze, hanem valósággal jelvénye, megtestesülése lett a királyi hatalomnak. Törvényes királynak a nemzet csak azt ismeri el, aki a szent koronával meg van koronázva. Történelmünk folyamán számos esetben láthatjuk, hogy királyaink a úgynevezett szükség-koronázásokat, melyeket idegen koronákkal eszközöltek, maguk sem tartják törvényszerűnek s igyekeznek, hogy az István-féle szent koronát is minél előbb fejükre tehessék.
    Alakilag csak egy jelentősebb változás ment végbe a koronán, valószínűleg nem sokkal az eredeti korona megszerzése után. Dukálsz Mihály I. Gézának ajándékul küldött egy másik, nyílt koronát s azt a Szilveszter-féle koronával valószínűleg még az Árpádok uralkodása alatt összeforrasztották. A görög korona eredete még nincsen teljesen tisztázva. Sokáig az a hit volt elterjedve, hogy VII. Dukász Mihály hálából küldte Gézának 1068-ban Nándor-Fejérvár elfoglalásánál a görög foglyokkal szemben tanúsított jó bánásmódjáért. Újabb kutatások azonban valószínűvé tették, hogy Géza jóval később kapta ajándékul, mikor a Salamont támogató IV. Henrik császár világuralmi törekvéseivel szemben a bizánci politika szövetségét kereste.
    Úgy királyaink, mint a nemzet azonban az összeforrasztott koronában állandóan csak egyet láttak s folyton Szent István koronájának nevezték. Eközben az Árpádok korában már kezd kialakulni a szent korona közjogi tana, mely szerint az ország földje, mindene a koronáé, mint  elvont fogalomé s a király e hatalomnak csak birtokosa. Először kifejezve e tant Imre királynak egy 1197-ben kelt okmányában látjuk, ahol mondja: férfiasan küzdött a koronáért. Teljesen az Anjouk alatt fejlődik ki e tan. A koronáé az ország egész földje, birtoka és területe s a koronától nyerik azt az egyesek. Magvaszakadtuk, vagy a korona elleni hűtlenség esetén azonban birtokuk visszaszáll az eredeti birtokosra: a koronára.
    A magyar korona történelmének legviszontagságosabb része az Árpád-házi királyok kihaltával kezdődik. 1301. augusztus 27-én Székesfehérváron Vencelt koronázták meg vele Magyarország királyává. A veszély elől azonban, amely Vencelt az előrehatoló Róbert Károly részéről fenyegette, az öreg cseh király fiát a koronával együtt Prágába vitte. Ekkor került a magyar korona külföldre. Mikor Vencel látta, hogy a magyar trónon nem tarthatja magát, eladta a koronát egy másik trónkövetelőnek: Ottó bajor hercegnek. Ottó el is indult Magyarországba s a koronát boros tömlőbe rejtve a nyeregkápán hozta magával. Alsó-Ausztriában azonban, Fischamend közelében a szíj megoldódott és a koronát tartó tömlő elveszett. A herceg megijedve indult vissza kíséretével s az út közepén meg is találta. Sokáig azonban ő sem viselhette a koronát, mert azzal együtt Apor László erdélyi vajda hatalmába esett, aki csak 1310-ben adta át az újonnan megválasztott királynak, Róbert Károlynak.
    A nehezen megszerzett koronát Róbert Károly állandóan magával hordta s mint egy okmánya említi, elvitte magával egy útján Olaszországba is. Zsigmond alatt azonban már állandóan egy helyen őrizték, az úgynevezett tárnoki házban Budán s őrzésével a nádor, majd az esztergomi érsek volt megbízva. Albert király halála után történt, hogy a korona egy ízben tűzveszélyben forgott s hogy az aláhelyezett párna részben el is égett. Özvegye, Erzsébet pedig, mikor félt, hogy a magyar urak Ulászlót választják meg királynak, udvarhölgyével, Kottaner Ilonával a korona-szoba pecsétjeit feltörette s a koronát ellopatta. Azután alig néhány napos fiának, Lászlónak fejére tétette s cele együtt Ausztriába menekült. 1440. augusztus 3-án a koronát IV. Frigyesnek adta zálogba 2500 magyar arany forintért, aki záloglevelében a következő leírást adja a koronáról: „Ueernmen ain guldeine Coron, mit drey und funfzig saphyren, funfzig palaysen, ainem smaragd, und mit dreihundert und acht und dreissig perlein und den seidein bewblein, das darin ist neun markh und sechs lot.” Ez az első hiteles leírása a magyar koronának.
    A korona ettől fogva zálogban is maradt Frigyesnél, ki azt Bécsújhelyen tartotta. Csak 1463-ban szerezte tőle vissza a soproni békeszerződés értelmében Mátyás király 60.000 arany lefizetése mellett. Így a korona visszakerült Budára, majd Visegrádra, mely a mohácsi veszedelem után szinte kézről-kézre vándorolt. Volt János király, majd Ferdinánd, s szultán s ismét János hatalmában. Ő magával vitte Erdélybe, honnan 1551-ben került vissza Magyarországba, Ferdinándhoz. Új helyéről, Pozsonyból azonban az udvar csakhamar Bécsbe, majd Prágába vitette s csak az egyes koronázásokra hozatta vissza Magyarországba. Hosszabb időre II. Mátyás idejében került vissza, mikor is az 1608-diki országgyűlés a korona és a jelvények megőrzési helyéül a pozsonyi várat rendelte s megőrzésére koronaőröket választott.
    További története vázlatszerűleg a következő Bethlen Gábor felkelése alatt Pozsonyból Nyitrára, Zólyomba, majd Kassára vitték, honnan 1622-ben Trencsénen át került vissza Pozsonyba. 1683-ban, midőn Kara Musztafa Bécs ostromára indult, a korona ismét külföldre vándorolt: Linzbe. Azután megfordult ismét Bécsben, Pozsonyban, majd az osztrák örökösödési háborúk idején Komáromban is. 1784-ben a „kalapos király”, II. József ismét felvitette Bécsbe s az udvari kincstárban helyeztette el. 1790-ben azonban, midőn összes addigi rendeleteit egy tollvonással megsemmisítette, a koronát is visszaadta a nemzetnek, mely attól fogva kétszer volt vándorlásnak kitéve: a francia háborúk alatt, mikor Budáról Egerbe, majd Munkácsra vitték s az 1848-49-iki szabadságharcban.
    A szabadságharc alatt a magyar korona megjárta Debrecent, Pestet, Szegedet, Nagyváradot, Aradot.
    Innen Szemere belügyminiszter, mikor a magyar fegyverek ügye már mindenütt elbukott, Lugosra, majd Karánsebesre vitte, hogy elrejtse. Mikor ott nem sikerült neki, Grimm, Lórodi és Házmán társaságában Orsova közelében, az oláhországi út mellett egy füzesben elásta. Ez történt 1849. augusztus 23-án. A szabadságharc után az osztrák kormány erősen kutatni kezdte a koronát, de csak négy esztendő múlva, 1853-ban akadt rá Karger Titusz hadbíró őrnagy. Hogy ki árulta el a korona rejtekhelyét, ismeretlen. A helyen, ahol el volt rejtve, ma az úgynevezett Korona-kápolna áll. Megtalálásától kezdve folytonosan Budapesten van a korona a budavári Zsigmond-kápolnában, a koronaőrök és a koronaőrség felügyelete alatt. Az 1608-ból származó vasláda, melyben tartják,  időtől fogva kétszer volt nyitva: 1867-ben Őfelsége a király koronázásán s 1882-ben, midőn a Magyar Tudományos Akadémia az országgyűlés engedelmével tudományos szempontból tette a koronát vizsgálat tárgyává.

II.

    Ami a magyar korona alakját illeti, mint azt a múlt számban láthattuk, zománcos mívű, zárt korona. Mint már említve volt, két külön koronából van összeforrasztva. A II. Szilveszter ajándékozta római korona: a felső rész, a Dukás Mihály-féle pedig az alsó. Mikor azonban az összeforrasztás megtörtént, a felső korona már nem volt teljes, hanem egyes részei hiányoztak.
    Így tehát az eredeti, a Szilveszter pápa által ajándékozott korona csak csonkán van már meg.
    A mai koronán a Szilveszter-féle rész a korona tetejéről lehajló négy értékes lemez-pást, mely egy belső, aranyszövetből készült sapkaszerű félgömbre borul rá. A pántok mindegyikén két-két apostol zománcozott képe látható. Összesen megvan tehát nyolc apostol képe, de teljesen csak hat látható, mert a görög korona kiugró részei kettőt nagy részben eltakarnak. Egyik legnagyobb archeológusunk, Ipolyi Arnold mondja, hogy a hiányzó négy apostol képe valószínűleg egy a homlokot körülevő körpántra, a korona régi karimájára volt alkalmazva, mely azután eltűnt, hihetőleg letöredezett. A korona tetején, hol a keresztpántok összeérnek, egy négyszögletes lapon ülő helyzetben egy Krisztus-kép van alkalmazva s ugyane lapban van a magyar korona keresztje belecsavarva. Minthogy azonban a kereszt egyenesen a Krisztus-képet töri át, több archeológusunk azon a nézeten van, hogy csak később erősítették bele. Szintén tévesen elterjedt nézet, hogy a kereszt később valami külső befolyás folytán görbült el, ugyanis már maga a kereszt anyacsavarja is ferde s később legfeljebb még jobban félrehajlott.
    A koronának ezen felső részétől sokban eltér a görög, nyílt korona. Anyaga kevésbé finom, de tömöttebb s éppen azért sokkal kevésbé is repedezett meg. Munkája azonban jóval finomabb, technikája gyakorlottabb kézre vall és erősen meglátszik rajta a bizánci ízlés nyoma. Elől, az oromzat közepén (a képen jól látható) itt is Krisztus képe látható két cédrusfa között, ül helyzetben. A kivitel itt is zománc-munka. A korona hátsó részén, a Krisztus képének megfelelő helyen Dukás Mihály görög császár mellképe látható s mellette a fölírás: Μιχαὴλ ἐν Χριστῷ τῷ Θεῷ πιστὸς βασιλεὺς Ῥωμαίων ὁ Δούκας.
    Fordítása: Bíborban született  Konstantin (Mihály császár fia), a rómaiak császára és Geobie (Géza), a turkok (magyarok) igazhitű királya. A képen Géza király hosszú, sötét szakállal és bajusszal van ábrázolva. Koronát és abból kiálló bíborszínű füveget visel, baloldalán kard, jobbjában sajátságos alakú kormánypálca. Az ő és Konstantin trónörökös alakjával egy magasságban, a korona alsó területén van még Szent Demeter, Sz. György, Szt. Demjén és Szt. Kozma, valamint Mihály és Gábor arkangyalok mellképe is. E két kép a korona felénk fordított oldalán látható.
    A koronában elhelyezett kövek, valamint a róla lecsüngő láncok elhelyezéséről a kép is elegendő fogalmat adhat. Ami a korona értékét illeti, azt különösen koronázások alkalmával többször, de leginkább hiányosan feljegyezték. Köveinek nyers értékét Müller Lajos pesti aranyműves, ki az 1867-iki koronázás előtt a koronán némi javításokat eszközölt, 3409 forintra teszi. Aranyértékét azonban nem veszi számításba. Megbecsülhetetlen azonban a koronának ma már régiségi és művészi értéke, ha nem vesszük is számításba azt a rajongásszerű kegyeletet, mellyel a magyar nemzet mindenkor körülvette. Pénzben ezt az értéket kifejezni nem is lehet. Méreteire vonatkozólag az Akadémia által kiküldött bizottság 1882-ben a következőket állapította meg: Nagyobbik átmérője 0.216, kisebb átmérője 0.203 mm, súlya pedig 2056 gramm. Viselésre tehát nem alkalmas s legfeljebb egyszer-egyszer, koronázások alkalmával használható.
    Ez nagyjából a magyar korona. Történelme csaknem oly viszontagságos, mint nemzetünké, melynek ezredéves múltjából ez legszentebb öröksége. Méltán büszkék lehetünk rája, mert a Zsigmond-kápolnában olyan nemzeti kincs van őrizet alatt eltéve, amilyennek kívülünk a világnak egyetlen népe sem dicsekedhetik.

T. S.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 9-10. szám, 1904. máj. 29., jún 5.

Sajó Sándor (1868-1933): Apám emléke*



A fejemen már nyoma van a dérnek,
Ábrándim kincse naprul-napra fogy;
Még egy pohár bort! – mégis szép az élet,
Szegényen bár, csak élek valahogy.
Apámnak sem volt kincse, gazdagsága,
A szíve mégis fénnyel volt tele;
Szeretett, küzdött, - nem élt hát hiába,
Rövid pályáját szépen élte le.

Köszöntlek, árnyék! Fényedet csodálom,
Rajongó lelkem a tiédbe foly;
Eszményt keresve bolygok a világon,
S nálad méltóbbat nem lelek sehol!
Sugárzó lélek, emléked hadd áldom…
Ó, te betöltéd embertisztedet!
Csak egy a vágyam, egy az álmodásom:
Hozzád, szellem, hogy méltóvá legyek.

Hitemmé váljon a te bölcsességed:
Nincs mért csüggedjen, aki nem pogány;
Acél a szív, ha bú tüzében égett,
Babér nem hajt, csak  küzdők homlokán.
Ha férfi lettem, éljek férfimódra,
Hűséges szívvel küzdve elvekér’.
Igaznak, jónak, büszke hódolója,
Kihez a gazság soha föl nem ér…

Gyűlöljem, mint te, a gőgöst, a gyávát,
Erőszak láttán zordon s bús legyek;
de érző szívem minden gazdagságát
Árasszam arra, aki szenvedett;
Búját enyhítsem porbúl fölsegítsem.
Akit jobb sorsa végképp elhagyott,
Tudván, hogy részem az irgalmas Isten
S dúló harcok közt ember is vagyok.

Ó, legyek ember, olyan, mint te voltál,
Te sírig élő, tiszta szeretet!
Áldozni kész, hol lánggal ég az oltár,
Szívemen hordva közjót, nemzetet…
Ne süppedjek meg föld szennyes porában,
Végzet haragja sújtson bár felém:
Remélve, küzdve, bölcsen és vidáman
Evezzek át az élet tengerén.

S ha megfáradtam: legyen enyhölésem,
Egész világom egy kicsiny család;
Vérem hajtásit csöndes kicsi fészken
Szerelmes gonddal, hévvel fonjam át;
Családi kör, hol gondom csókra váltom,
Legyen oáz a lét sivatagán;
Szeressem úgy, hogy síromban is áldjon,
Mint én most téged, boldogult apám!…

Köszöntlek, árnyék! Tőled örököltem
A sugarat, mely utamon vezet;
Csalódásimnak könnyét letöröltem, -
Nagy cél hevít, hogy hűn kövesselek.
A néma könny, mely most pillámra téved,
Nem csüggedésnek áruló jele, -
Még egy pohár bort! – mégis szép az élet,
Ha lelkünk hittel s lánggal van tele!

Amíg van célja szent ábrándjaimnak
S van minden szépre visszhangzó szívem,
Zengő dalom, mely álmodásba ringat
S melytől a gond, mint gyermek, elpihen:
Nem fáj, hogy olykor csalfaság a bérem
s sötét hajamban ezüstszín ragyog, -
A cél még messze, de míg el nem érem,
Hiszek Istenben: meg nem halhatok!

Hiszek Istenben: eljön az idő még,
Hogy hű küzdelmem diadalt arat
S boldogságomnak álmodott jövőjét
Meghozza majd egy boldog pillanat;
Apám4 majd akkor, ha megjő e hajnal
S fényes sugárral áttör a borún:
Megyek – s ősz hajjal, ifjú diadallal
teszem sírodra hála-koszorúm!...


(* Mutatvány szerzőnek „Útközben” című újabb verskötetéből.)
Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 8 szám, 1904. máj. 22.

Jókai hatása az ifjúságra

Adolf Dauthage litográfiáján (1872 vagy 1873)


    Jókai írói munkásságának kellő méltatása immár évtizedek óta az irodalomtörténet íróinak a feladata.
    Olvastuk, hogy termékenység tekintetében Jókai a világirodalomban csaknem páratlanul áll; képzelőerejének az utónemzedék csak bámulója lehet, mesemondó készsége kifogyhatatlan; a magyar nyelv bűvös hangszerén kevesen vagy talán senki sem tud úgy játszani, mint ő. Mindezt megírták róla, tanítják az iskolákban, átment és átmegy mindennap a köztudatba.
    Egyről azonban ritkán esik szó, pedig fontosság tekintetében első helyen áll: Jókai hatása az ifjúságra. Ez a kérdés, melyet fölvetünk, s mellre igyekszünk megfelelni.
    Jókai több nemzedéket nevelt fel hosszú írói pályája alatt, pedig az ő egyetlen nevelőeszköze a toll volt.
    Műveivel megteltek az iskolák, azután a családok asztalaira kerültek a könyvek. A fiú és leánygyermek egyaránt olvasta a Jókai szép történeteit, melyekben a legtisztább, legnemesebb érzések, cselekedetek szólottak hozzá. Jókai hőseinek sajátságosan vonzó hatásuk van a gyermekolvasóra. Az erények minden ékességével felruházza őket a költő: bátrak, nagylelkűek, eszesek, szellemesek, végtelenül jószívűek, az élet minden viszonyában alkalmazkodók. Olyan emberek, aminők a valóságban vagy egyáltalában nincsenek, vagy csak elvétve akadnak; lelkesedésük gyakran átcsap rajongásba, cselekvéseik néha mesterművekké változnak, az erőnek szívet-lelket gyönyörködtető mutogatásai; szeretetük a hazai föld iránt valami szent, valami magasztos érzelem, melynek elbűvölő, magával ragadó a hatása. A levegő, melyet a Jókai regényeiben élő szereplőkkel együtt az olvasók is beszívnak: telítve van a magyar föld leheletével, a magyar föld termelte virágok édes illatával. Erdély sziklás vidéke a székely havasoktól a Királyhágóig, a Kárpátok regényes várormán és a Dunántúl szelíd, mosolygó képe; az alföld aranykalászos rónája s a délvidék, a Vaskapu hatalmas szirtjéig: mind benne van a Jókai regényeiben. A költő és festő kettős művészetével alkotott képek felséges sorozata vajon nem járult-e a sok százezer, - sőt a sok millió olvasó hazaszeretetének a felébresztéséhez hozzá, s nem hathatósabban-e, mint a véres harcok puszta emlegetése?
    Elképzelhetünk-e fiatal olvasót, aki az Új földesúr Ankerschmidjében nem érezi magát is hasonlónak, midőn a honi föld hantja ide köti, a magyar lélek magyarrá teszi! Jókainak azonban szíve is volt; a szív pedig tudvalevőleg a legnagyobb nevelő. A Jókai szíve nagy az emberszeretet eszméiért való lelkesedésben, s ez az általános, nagy szeretet árasztja szét melegét műveiben. E szeretet nélkül nem volna humora Jókainak, pedig ez idő szerint ő az egyetlen, kiről joggal elmondhatjuk, hogy humora van. Mely nem csak megnevettet, hanem meg is hat. Bensőség, komolyság, tréfa sajátságos, de végtelenül jóleső keveréke a Jókai humora. Kitör az olvasóból a nevetés, de ugyanekkor a sírás  is megkörnyékezi.
    A mesemondó Jókai nem bölcselkedik, nem is szedi szét az érzelmeket, mint a természettudós az állati vagy növényi testet, hogy minden alkotórészt megvizsgáljon; Jókai csak mesél, hol vidám, hol komoly arccal s az olvasó csak hallgatja, mert tetszik neki, mert nem okoskodik, mert szíve szerint való; a fiatal olvasó pedig felbuzdul névtelen erőtől megkapottan, valami tűz pattan ki a lelkéből: ő is szeretne olyan lenni, mint azok a hősök, akikről Jókai mesélt; ő is szeretné a maga hazáját úgy szeretni, érette meghozná a legnagyobb áldozatot. És nemzedékről-nemzedékre szállott ez a hév és lelkesülés, melynek kiapadhatatlan forrása a költő JÓ szíve volt.
    Jókai ideális világa, melybe nem vegyült bele soha semmi szenny, oly kristálytiszta,mint a tengerszem, melynek mélyébe hatolhatunk. Oly meleg, igaz és szeretetteljes, mikéntha a nagy mesemondó az ő olvasóközönségét egy családnak tekintené s ennek a családnak csak szépet, jót, nemesítőt tud mondani.
    Ezért valljuk Jókait mindnyájunk nevelőjének, kihez ifjú álmaink, reményeink, nagyralátó törekvéseink hozzá forrottak életünknek abban a szakában, mikor még áldólag, képzőleg hat reánk a példa.
    Magyar lelkének részeseié tette azokat is, akik gyermekkorukban idegen nyelven beszéltek s éppen Jókai kedvéért, Jókai műveinek az olvasása közben tanulták meg a nyelvet, melyet Jókainál szebben oly kevesen beszéltek s megszerették a népet, melyet Jókai nemcsak ismert, hanem szeretet is.
    Íme, ekkora hatása volt Jókainak a magyar ifjúságra; ezért kell Jókait legnagyobb íróink között is a legáldásosabbnak tekintetnünk.
    A költő lelke nem hagyja el soha nemzetét, fölöttünk lebeg s megihleti szívünket, lelkünket. Olyan lesz, mint a földet megtermékenyítő eső, melyre sóvárgunk; mint a napfény, mely életet ad a szívünkben sarjadó gyönge csemetéknek,ezek a gyönge csemeték pedig: a hazaszeretet, a fajhoz való ragaszkodás, a tiszta erkölcs, a jóság és becsületesség. 
    Magyar ifjak, legyetek ti is az ő tanítványai, olyan tanítványok, mint aminő a mester: lelkes, meleg szívű, tettre kész.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 7. szám, 1904. máj. 15.