I.
A kortársak ítélete
Csokonai nagyságát, tüneményes tehetségét mi sem bizonyítja inkább, mint az, hogy irodalmunk vezérférfiainak, elsőrangú kritikusainak egész sora fordította felé figyelmét, hogy bőven kijutott része az áradozó dicsőítésből, a jóakaró méltánylásból, de a kicsinyes ócsárlásból, a gyűlölködő félreértésből is.
Igazán Csokonait holta után is úgy hányta-vetette a sors szeszélye, mint életében; egyszer a tavasz ezer virágát szórta rá, másszor kietlenné tette hímes mezejét. Alighogy behunyta szemét a fáradt költő, megindult emléke fölött két irodalmi tábornak harca és folyt oly elkeseredetten, mint mikor a görög és trójai sereg a Patroklus holttestét akarta hatalmába keríteni. A háború tüze egy gyászjelentésből lobbant föl, Kazinczy nekrológjából, mely egyúttal az első komoly számba vehető kritika Csokonairól. Kazinczy Ferencet maga Csokonai nevezi a maga költői mesterének és joggal. Kazinczy 1792-től kezdve, attól fogva, hogy hírt vesz a debreceni kollégium falai között fejledező költői tehetségről, őszinte, igaz érdeklődést tanúsít Csokonai személye és munkássága iránt. Írói tanácsokat ad neki, buzdítja és előre is fölkéri, engedje meg hogy ő vezesse a világ eleibe. Ez a meleg érdeklődés, ez a résztvevő pártfogás megmaradt Kazinczyban a férfivá lett Csokonai iránt is és nem szabad kétségbe vonnunk, hogy tiszta szívből ne fakadtak volna Csokonai sírján hullatott könnyei A részvét, az elismerés kitűnik abból az említett gyászjelentésből, melyet Kazinczy közvetetlen Csokonai halála után tett közzé a Magyar Kurir-ban. E nekrológban Kazinczy egyéni és írói jellemrajzot is igyekezett nyújtani Csokonairól, amire még nem jött el a kellő alkalom. Csokonai hantja fölött még nem zöldült ki a fű, rokonai és ismerősei szívén még nem hegedtek be a sebek s így a nagyközönség nem örömest hallotta, Debrecen pedig fölháborodott azon, hogy Kazinczy a cinizmust is fölemlítette az ő kedveltje jellemvonásai között, hogy a póriasság szennyét is meglátta a legnépszerűbb magyar költ művein. Csokonai barátai s kivált debreceni hívei nem érezték ki, nem látták meg a nekrológban foglalt mély gyászt, a magasztaló kifejezéseket, ők csak a szigorúbb szavakat olvasták, csak az ő drága halottjukon esett bántalmat tartották szem előtt. Így nem csoda, ha a debreceniek tiltakoztak Kazinczy ama szándéka ellen, hogy ő adja ki Csokonai hátrahagyott műveit és tudni sem akartak arról a tervről, hogy Kazinczyék állítsanak a holt költő sírja fölé emléket, holott Kazinczy már a sírföliratot is elkészítette, sőt azt közzé is tette az 1806. évi Hazai Tudósítások-ban. E sírfölirat ellentétben azzal a hosszú és pompázó latin epitáfiummal, melyet Domby Márton, Csokonai legrajongóbb tisztelője szerzett és metszetett a fejfára és amely Csokonait egy személyben Ovidius-, Vergilius-, Horatiusnak nevezte, e sírfölirat csupán egyetlen sorból állott, de az az egy sor is (Árkádiában éltem én is!) elegendő volt ádáz irodalmi harcnak, a hírhedt árkádiai pörnek fölidézésére.
Mindazt a félreértés és balfölfogás, mely Kazinczy nekrológja és sírkő-terve nyomán támadt, mindaz a gyanúsítás és bántalom, mellyel legtisztább kegyeletből fakadó szándékaiért is illették, nagy hatással voltak magára Kazinczy is, nemcsak Debrecen iránt telt el jogos haraggal, hanem Csokonai iránt is ok nélkül teljesen elhidegült. Ami irodalmi hibát, nyelvi tévedést, társadalmi ferdeséget talált Debrecenben, azt mind ráolvasta Csokonaira, akiről mint több és több kicsinyléssel nyilatkozott Debrecenbe és máshová küldött leveleiben. Ítéletét elfogadták, sőt még túlozták folyton szaporodó hívei, annyival inkább,mert Debrecen a másik szélsőségbe esett Csokonainak végtelen magasztalásával. Most már Kazinczyék és Debrecen között nem csak a nyelvújítás volt az áthidalhatatlan űr, hanem Csokonainak költői értéke is. Debrecen égig emelte, a legelső magyar költőnek nevezte Csokonait, Kazinczyék Csokonainak alig egy-két költeményében találtak művészi becset, a magyar költők sorában pedig csak másodrendű helyet jelöltek ki számára. Kazinczyék elfogult nézete mind gyakrabban ismétlődött, de szabatosan kifejezve és a nagy nyilvánosság előtt is megokolva, szóval kritikai formába öntve még nem volt E föladatra Kölcsey Ferenc, a legelső magyar kritikus elme vállalkozott és híressé, sőt hírhedtté vált recenzióját 1817-ben az akkor megindult Tudományos Gyűjtemény első évfolyamában bocsátotta közre.
Kölcseynek terjedelmes bírálata igazságtalan, sőt méltánytalan; Kazinczy 1805. évi szavaiból világosan kitűnt a részvét és jóakarat, Kölcsey ellenben nem titkolja, hogy ő nem rokonszenvezik Csokonainak sem személyével, sem irodalmi irányával. Kölcsey szerint a Csokonai Lillája éppen úgy nem éri föl Kisfaludy Sándor Himfy-jét, mint a tűzijáték fénye a vulkán lángját; az ódában Virág úgy kimagaslik Csokonai fölött, mint az olimpusi Jupiter a bámuló ember fölött, érzés és műveltség tekintetében Daykával össze sem akarja mérni Csokonait- „Dorottya”-verseiben csak a míveletlenség maradványait látja, egész költői előadásában pedig csak süllyedést Virág, Dayka, Berzsenyi poétai nyelvével szemben. Hogy mily igaztalan mértékkel mér Kölcsey, azt leginkább bizonyítja Csokonai nyelvújításáról és népiességéről mondott ítélete! Mikor Kazinczyék föltámasztották a régi nyelvből a vért, a csarnok stb. szavakat, Kölcsey el van ragadtatva, de ajkát biggyeszti, ha Csokonaiban olvas egy-két régi szót, például a martalékot, a lombot. Kölcsey örömmel üdvözli Kazinczyékat, mikor egy-egy népnyelvi szót, a pagonyt, a fenyért irodalmivá avatják, de megbotránkozik Csokonainak még oly költői kifejezésein, minők: kincsem, gyöngyalak.
Ha Kölcsey annyira tévedett a részletekben, természetes, hogy Csokonait általában sem ítélte meg helyesebben és igazságosabban Csak természetesnek fogjuk találni, ha nem csupán a lángelmét tagadja meg tőle, hanem az eredetiséget is. Bürger utánzójának nevezi őt, sőt azzal vádolja, hogy érzést is a német költőtől tanult.
Ma már alig érthetjük meg, hogy Kölcseyt, ezt a nemes lelkű, ezt az igazságszerető férfiút mi sodorta oly balítéletre, oly ferde fölfogásra, oly igazságtalanságra Csokonai iránt. Ha mélyebben kutatunk, megtaláljuk Kölcsey méltatlan bírálatának az okát s így Kölcsey eljárásnak a mentségét. Kölcseynek nem volt érzéke a népies iránt, akár tárgyra, akár nyelvre nézve s eszerint Csokonait legkedvesebb sajátságában nem szerette: Kölcsey rajongó híve volt a nyelvújításnak és aki nem tartott vele, mint például Csokonai, abban mindjárt ellenséget látott; Kölcsey az idealista Schiller tanítványa, ösztönszerűleg idegenkedett a realista Csokonaitól és ha Schiller szigorúan elítélte Bürger zabolátlanságát, ő sem akart enyhébb bírája lenni a Csokonaiban található nyerseségnek és póriasságnak. De Kölcsey idegenkedését határozott ellenérzéssé, elfogultságát majdnem rosszakarattá DEBRECEN fokozta. Debrecenre már szívből haragudott, Debrecent már igazán gyűlölte Kölcsey, Kazinczyval együtt azt hitte, hogy Debrecen a legfőbb akadálya a nyelvújításnak, hogy Debrecen a legfőbb akadálya a nyelvújításnak, hogy Debrecen miatt nem juthatnak diadalra az ő irodalmi elveik, finomabb ízlés a stílusban, ideálisabb irány a költészetben. Debrecennek pedig a maga nyelvi és irodalmi harcaiban legfőbb fegyvere Csokonai volt. Debrecen a nyelvújítóknak és a Kazinczyt követő költőknek mindig Csokonaival állott elő, mint aki nyelvújítás és Kazinczy-féle finomkodás nélkül is fölülmúlta kora összes költőit, kit a nagyközönség egymagát jobban kedvelt, mint Kazinczyt és összes híveit. Kölcsey tehát föltette magában, hogy széttöri Debrecennek legerősebb fegyverét, leszállítja magaslatáról Debrecen büszkeségét, szóval még a megérdemlett költői babért is letépi Csokonai homlokáról. Szegény Csokonai így szenvedett halálában is szülővárosáért! Éltében Debrecen számkivetette őt költői hajlamaiért, azért, mert fönnszárnyaló lelke nem tudott megalkudni a prózai viszonyokkal; holta után magyar költői akarták őt kiűzni a Helikon berkeiből debreceni sajátságaiért, azért, mert a költészetben nem tudott lemondani szülővárosa nyelvéről és irodalmi hagyományairól. Bizony, bizony vártanúság volt az élete s a keresztet nem kerülte el halála után sem. Sokáig hordta a keresztet; majdnem két évtizeden át. A közönség fölzúdult Kölcsey recenziója ellen, Csokonai hívei fölháborodtak a költő nimbuszának meghurcolásán, de az irodalom nem tudta magát kivonni Kölcsey kritikájának hatása alól. Hiába állott ki Csokonai védelmére egy névtelen versíró ugyancsak a Tudományos Gyűjtemény-ben, annak 1818. évi folyamában egy hosszú versezettel, melynek üressége és affektált hangja annál bántóbb, mert a szerző a Csokonai képében beszél, midőn a gyönge védelemnek ezt a címet adja: „A meghalt Csokonai Vitéz Mihály az élő Kölcsey Ferencnek.”
Hiába szállott síkra Kölcsey ellen Némethi Nagy János ugyancsak 1818-ban egy külön röpirattal, egy jól megírt füzettel, amelyet erős logika, biztos ítélet, szenvedélytől ment hang és irodalmi tájékozottság a régi magyar kritikák legjobbjai közé soroz. Némethi egymás után megcáfolja Kölcseynek minden kifogását, kimutatja a Kölcsey vádjainak, az utánzás, a durva ízlés, a hibás nyelvhasználat vádjának az alaptalanságát, úgy, hogy a mai irodalomtörténet majdnem szóról-szóra magáévá teheti ennek a különben ismeretlen kritikusnak a véleményét. Sőt Némethi mély belátással még azokat a lélektani okokat is észre veszi, amelyek Kölcseyt arra bírták, hogy túlzó szigorúsággal és minden szimpátia nélkül írjon Csokonairól.
Hiába, a névtelen mentő vers elhangzik, Némethy cáfoló irata figyelmen kívül marad; Csokonai nem nyeri vissza a régi dicsőségét. Sőt az irodalomban, az ifjabb írói nemzedék körében mindinkább halványul emléke és hatása. Kazinczyék nyelvújítása győz, s ezzel együtt az ő költői irányuk, esztétikai elveik is diadalra jutnak. Az irodalmi élet teljesen a Kazinczyék vezetése alá kerül; közöttük ez a jó darabig az ő nyomukon haladó Aurora-körben Csokonai neve majdnem feledésbe süllyedt és ha emlegetik, kicsinyléssel szólnak róla, szinte csúfra említik. Kazinczy elfeledi, hogy mit írt Csokonai halálakor, hogy versengett Csokonai műveinek a kiadhatásáért, hogy ő akarta legelőször a halott iránti kegyeletet síremlékkel leróni; Kazinczy egészen meghajlik Kölcsey kritikája előtt; sőt még túltesz rajta a Csokonai ócsárlásában. Kölcsey például a Csokonai tervezett Árpádiásza felől csak fölkiáltó jelekkel fejezi ki gúnyos kétségét, Kazinczy pedig annyira megy, hogy szinte szerencsének mondja Csokonai kora halálát, mert az megmentette Csokonait az „Árpád” húskölteményével vallott gyalázattól. S midőn e kicsinylő fölfogás helyet foglalt a legelső rendszeres magyar irodalomtörténetben, Toldy Ferencnek „Handbuch der ungarischen Poesie” című művében, mintegy hivatalosan, majdnem föllebbezhetetlen formában is kimondatott Csokonaira a kedvezőtlen, az igazságtalan ítélet. Így homályosítják el az irodalmi világ vezérférfiai Csokonai dicsőségét a 20-as években és a 30-as évek első felében, ami annál nagyobb veszedelem volt rá nézve, mert költői fénye magától is elhalványult egy újonnan támadt nap, Vörösmarty lángelméjének ragyogásától. Költői hírnevének méltatlan meghurcolása egyéni becsületének is ártott; adomák, mende-mondák fűződnek személyéhez, melyek néha csak komikus színbe tüntették föl, de gyakran tisztességét is közelről érintették.
II.
Az utókor ítélete
Az elhomályosított és megkisebbített Csokonai költői dicsőségének és hatásának sugarai mind szűkebb térre szorultak, Debrecent és legföljebb a kálvinistaságnak egy részét világítják be. Csokonai ez időben országos hírű költőből helyi nagysággá törpül. Mi sem bizonyítja ezt inkább, mint síremlékének a története. Csokonai hamvait ugyanis halála után még harminc évvel is csak egy roskadozó fejfa jelölte. S midőn föltámadt Debrecenben, s kivált a kollégium ifjúságában a szégyen és kötelességérzet, a síremléknek, a mostan is épségben álló hatalmas vasoszlopnak terve, költsége csupán Debrecenből és környékéről került ki; a fölállítás kegyeletes tényét is csupán a költő debreceni hívei és közelebbi tisztelői végezték, anélkül hogy a gyűjtés országossá vált volna, anélkül, hogy a Tudományos Akadémia, vagy más irodalmi társaságok Csokonai e későn lerovott tiszteletadójához hozzájárultak volna.
„De az idő igaz ,s eldönti, ami nem az!” Csokonainak is igazságot szolgáltatott, teljes és méltó igazságot; Csokonai dicsősége napja újra kiragyogott. Valóban, költő nem gondolhatott volna ki szebb, meghatóbb igazságszolgáltatást, mint amilyent a sors hozott magával. Bizony, bizony ennek láttára megerősödik bennünk a hit, hogy a világrendet a legtisztább igazság kormányozza. Mert akik Csokonai költői hírnevére homályt borítottak, akik személye iránt a szeretet és rokonérzés melegét lehűtötték, azok sorából, azok tanítványai közül támasztott a gondviselés Csokonai részére hűséges védőt, igaz ítéletet mondó bírát. Toldy Ferenc volt ez, Kazinczynak rajongó követője, Kölcseynek tisztelő barátja, kinek annál nehezebb volt az igazság útját megtalálni, mert ifjúkorában őt is megtévesztették mesterei, midőn említett irodalomtörténetében önálló vizsgálat nélkül ismételte Kazinczyéknak Csokonairól szóló kicsinylő véleményét. – De Toldy ideje korán megtért. Saulusból Paulussá lett ő, ki előbb kővel dobálta Csokonait, élte egyik fő feladatául tűzte ki, hogy ennek az életében oly sokat szenvedett, halála után is oly gyakran meghurcolt szegény kötőnek nevéről letörölje a szennyet, írói dicsősége napját fölragyogtassa, személye iránt a szeretet és rokonérzés lángját ismét föllobogtassa. Magasztos igazságszolgáltatás ez a gondviselés részéről. Mert nem csodálatos-e, hogy a Debrecen közelében született, Debrecennel annyit érintkező, ősmagyar családból származó Kazinczy, továbbá Kölcsey, aki ugyancsak régi magyar kálvinista nemzetségnek a sarja, aki Debrecenben lakik, aki a kollégiumban nevelkedik, egy évtizeddel Csokonai diáksága után, hogy ezek a nagy embereink nem szeretik, nem értik a vérükből, a felekezetükből, a szülőföldjükből való Csokonait, sőt mindent elkövetnek, hogy másik is meggyűlöljék, mások is félreértsék! S nem a csodával határos-e, hogy Kazinczy és Kölcsey után előáll Toldy Ferenc, egy budai német polgár fia, aki Debrecent talán nem is látta, kollégiumát is csak hírből ismerte, aki buzgó katolikusnak nevelkedett, aki a tősgyökeres magyar szellemet és a népies nyelvet csak könyvből ismerte, aki mint lelkiismeretes tudós, mint rendes és pontos tisztviselő éli le életét, előáll Toldy Ferenc és megszereti Csokonait, ezt az idegen város szülöttét, ezt a kollégiumból kiűzött diákot, ezt a nyugtalan lelkű költőt, ezt a különködő embert, ezt a majdnem rakoncátlan szellemet! S hogyan szereti! Apa nem lehet büszkébb fiára, anya nem lehet gyöngédebb szülötte iránt. A legnagyobb fáradsággal fölkutatja Csokonai életének rejtett adatait, összeszedi nyomtatásban és kéziratban maradt műveit, összegyűjti a reá vonatkozó irodalmi termékeket, megírja tüzetes életrajzát és sajtó alá rendezi műveiből mindazt, ami csak nyilvánosság elé bocsátható volt. Minden sora, minden állítása elárulja, hogy mennyire vonzódik Csokonaihoz, mily hódolatot érez költői lángelméje iránt. Semmi szeplőt, semmi foltot nem enged igaztalanul rajta tapadni Csokonai személyén vagy írói hírnevén. Tiltakozik az ellen a léha pletyka ellen, mintha Csokonai a borban mértéket nem tartott volna, megcáfolja, hogy magában embergyűlölő, társaságban kérkedő lett volna, pártját fogja abban a szerencsétlen kollégiumi pörben, melyből fakadt Csokonai életének tragikuma; még külsejét is megszépíti, midőn a zordon szemöldök alatt nyájas tekintetet lát, midőn a himlőverte arcon megnyerő és jóságos vonásokat fedez föl. Majd pörbe száll a Csokonait becsmérlő fölfogás ellen, rámutat saját mestereinek, Kazinczynak és Kölcseynek tévedéseire és balítéletére, tisztázza a költő i munkásságára szórt vádak alól s az elfogult, az ízlésükben megvesztegetett íróktól és közönségtől föllebbezve, egy későbbi nemzedéktől, a teljesen fölvilágosult közvéleménytől várja Csokonai jellemének és költői értékének méltó megítélését. Erre azonban nem kellett sokáig várakoznia, a magyar íróvilág és az egész közönség örömmel csatlakozott Toldy fölfogásához, annyival inkább, mert látta, hogy Toldyt a szeretet nem teszi vakká, az elismerés nem bámulóvá. Toldynak ugyan könnyei is kiperdülnek, mikor Csokonai halálvívódását elbeszéli, de azért hibáira nem huny szemet. Toldy megindult lélekkel viszi a tisztelet adóját Csokonai szellemének, de azért műveinek fogyatkozásait nem hagyja megrovás nélkül. Toldynak rokonérzésből és igazságérzetből folyó nézetét annál készebb volt a magyar közönség elfogadni, mert Toldy munkája 1844-ben jelent meg, s Petőfi irodalmi föllépése idejében, akkor, midőn figyelem és érdeklődés a nép, a nép nyelve és költészete fel fordult politikában és irodalomban egyaránt. E demokratikus szellemnek föl kellett támasztani Csokonait, aki először szólaltatta meg a paraszt dalt a költészetben, aki annyi népi tárgyat, annyi népnyelvi szót és kifejezést vitt bele az irodalomba. – Toldy valóban a kor szellemének adott hangot, s erre annál hivatottabb volt, mert ő éppen ez években a hivatalos magyar irodalomnak is legfőbb képviselője. Mint a Tudományos Akadémia titkára és mint a Kisfaludy-Társaság egyik legbefolyásosabb tagja, a napi irodalom kérdéseiben dönt; mint irodalomtörténet-írói elevenekről és holtakról mond majdnem föllebbezhetetlen ítéleteket.
Csokonai tehát most már hivatalosan, az egész íróvilág helyeslésével, elfoglalta a legelőkelőbb magyar elmék között azt a polcot, amelyre előbb a közönségnek csak egy töredéke ültette, s az is inkább ösztönszerű hódolatból, mint kritikai tudatossággal. E méltó helyet azóta Csokonaitól senki sem vitatta el, sőt Toldy irodalomtörténete s az összes irodalomtörténeti kézikönyvek belevésték a köztudatba. De a magyar kritikának még ezzel nem merült ki Csokonai kritikának még ezzel nem merült ki Csokonai iránti kötelessége. Csokonai általános értékének megállapítása után hátra volt egyes műveit méltatni, a nagy termékenységű és rendkívül könnyen, sőt néha könnyelműen dolgozó költő munkái közül kiszemelni az igazán művészi becsűeket, kifejteni, hogy a sokoldalú Csokonai melyik nemben alkotott legmaradandóbbat, melyik költői sajátságával hatott legjótékonyabban irodalmunkra. Erre a föladatra két kiváló, de egymástól merőben eltérő magyar elme vállalkozott, Salamon Ferenc, a legjelesebb magyar történetíró és Dóczi Lajos, a legszellemesebb magyar vígjátékíró.
Salamon Ferenc a magyar zsenialitásnak ritka jelensége. Orvosi tudományt hallgatott az egyetemen, de azért kitűnő tanára lett a matematikának a nagykőrösi gimnáziumban;majd belemélyedt a magyar történelemnek tanulmányába, de közben írt oly mesteri értekezéseket, oly ragyogó essayket a magyar irodalom egy-egy jeleséről vagy remekművéről, hogy e nemű dolgozatainak ma is bámulattal adózunk. Irodalmi tanulmányai között a legterjedelmesebb és talán a legértékesebb is Dorottya méltatása, mellyel akadémiai székélt foglalta el 1861-ben. E nagyszabású fejtegetésében először is azt az állítást dönti meg, mintha Csokonai a lírában, avagy a leírásban volna legjelesebb; Csokonai tehetsége az eposzban emelkedik a legmagasabbra, és bár komikus hőskölteményt írt, Zrinyi után mégis ő tekinthető az első hivatott eposzírónak. Majd mélyreható elemzéssel kifejti, hogy miben áll e mű legfőbb értéke és nem múló hatása. Nem a szatírában, nem az erkölcsi oktatásban, mert abból vajmi kevés van a műben, hanem abban a tiszta és természetes komikumban, mely a költő gazdag humorából öként fakad és amelynek minden olvasó akaratlanul is rabjává lesz. Örök művészi becsű még a jellemzés, mert Csokonainak sikerült Dorottya személyében egy oly tipikus alakot teremteni, mely ismeretessé lett csakhamar és életben marad mindenha. Amit Salamon e tanulmányában Dorottyáról kimondott, amit a komikus eposz sajátságairól kifejtett, azt az ítéletet és azokat az elveket magáévá tette a magyar irodalomtörténet és esztétika.
Egészen más szemmel vizsgálja Csokonait Dóczi Lajos, aki a debreceni Csokonai-szobor fölállításának alkalmára írt egy cikksorozatot, de aki tanulmányt csak néhány héttel ezelőtt adta ki külön füzetben. Meglepett tartalma s hangja egyaránt. Ki hitte volna, hogy Dóczi, akinek bölcsője ott ringott a legnyugatibb magyar határszélen, aki a magyar nyelvet csak serdülő korában tanulta meg, oly mély vonzódással viseltessék Csokonai iránt, mintha Debrecen szülötte s a kollégium neveltje volna? S ki gondolta volna, hogy Dóczi, oly behatóan tanulmányozza Csokonait, hogy lelkének titkos érzéseit is észreveszi, nyelvének rejtett szépségeit is fölfedezi? Ki hitte volna, hogy Dóczi, akit idegen hatások rabjának, kozmopolita irány követőjének tartottak, Csokonainak eredetiségéért és magyarságáért lelkesedjék leginkább? – Igen, Dóczi Csokonai lelkivilágának mélyreható vizsgálatából arra a következtetésre jut és juttat bennünket, hogy eredetibb egyéniséget Petőfiig egyetlen költőnkben sem találunk, mint Csokonaiban. – Majd Csokonai nyelvének az aprólékosságig menő elemzése útján arról győződik meg és győz meg bennünket, hogy Arany előtt egyetlenegy magyar írót sem nevezhetünk inkább a magyar nyelv, kivált a régi s népnyelv szuverén urának, mint Csokonait. Ezt a föltétlen uralmat Csokonai egyaránt köszönhette veleszületett nyelvérzékének és tudatosan folytatott búvárkodásának. A nyelvnek ez az őseredeti magyarság, a költői előadásnak ez a varázsereje, melyet Dóczival együtt mi is legjobban csodálunk Csokonaiban, ez váltja valóra a költőnek azt a jóslatát, hogy a boldogabb maradéknak ír; ír a XX. vagy XXI. századnak, sőt mi megtoldhatjuk jóslatát, hogy minden koroknak írt, amíg csak igazán magyar lesz a magyar.
Forrás: Tanulók Lapja 10 évf. 14-15. szám, 1903. jan. 4., 11.
