I. INTÉS
Ha szived a hazáért
Úgy lángol és eped,
Hogy vérező keservek
Miatt majd megreped:
Zengj, tégy, csatázz, kinek mint
Adák az istenek,
Oltári a hazának
Hogy füstölögjenek.
Ha zengsz, csak honszerelmet
Súgjon minden dalod;
Ha téssz, hiven kövessed
Meghívó angyalod.
Ha még csaták elébe
Szakítsd föl kebledet:
Meglátjuk a kiömlő
Vérben szerelmedet.
II. CSALÁDI KÉP
Ezer sohajtássá zokogtam lelkemet;
Mint partot a hullám, szaggatja keblemet;
Siralmak özöne.
Fejem fölött im elcsapott a bánatár,
Mélységein szívem, mint egy vérző buvár,
Pályáját futja le.
Oh én szép gyermekem! Hidegre vált alak!
Nem arra jöttem én, hogy ekkép lássalak,
Fehérben, mint a hó.
Halotti lepledet föl-föltakargatom,
Hol volna még meleg, lágyan tapingatom,
De nem található.
Oh én szép gyermekem! Tudád-e mondani,
Midőn, amely megölt, elkezde sajgani
A gyilkos fájdalom?
Vagy mint az ártatlan bárányka szenvedél,
Amit mondtak, tevéd, jó szónak engedél,
Sírtál-e angyalom?
Hol fájt neked, hol fájt? Hadd csókolom meg ott,
Meg a kinos helyet hol szíved dobogott,
S ezt a behúnyt szemet;
Meg ezt az ajkat is, hol elfogyott a szó,
A szépen induló, szépen nyilatkozó,
Vidító engemet.
Mert ezt a szót soha el nem felejthetem,
Azt mondta, hogy nincs még magában életem:
Van árvám, s érte én.
És kéztől, mostoha kéztől megóttam őt,
De oh, ha anyja nincs, ki tart meg csecsemőt
Az élő föld szinén?
Meghalt ez a gyermek, fájdalma volt a lét,
Mert a virágszálat, mely sinyli gyökerét,
Harmat nem őrzimeg.
Anyjához fájt e szív, fájt a holtak felé,
Nem birhatá tovább, és megszakadt belé
Az élettől beteg.
S itt fekszik gyermekem, s az édes anyja ott,
Szólítanám őket, de mindkettő halott;
Családom képe, ím.
Fössétek e képet, s hagyjátok érzeni,
Árnyéklatúl azon hagyván föltetszeni
Gyászom, keserveim.
Ott lesz egy férj, atya, sötét érzelmivel,
Ki ifju volna még, de aggal érne fel,
Mert annyi érte őt!
Jó sorsa ily órát ne adjon senkinek,
Utána hogy sírva nézzen szerettinek,
Mint ő, idő előtt.
Ó ifju volna még s bánat miatt lesz agg:
Dalolt mint a madár, s leszen majd hallgatag,
S nyugott, minő a tél.
Ha napja egy felét a gondok elveszik,
Másikban a holtak felől emlékezik,
A kedves múltban él.
Örömnek az kinos, hogy nincs mit vesztenem,
Életnek iszonyú, hogy így kell vérzenem,
S nem fáradnom belé. -
Mutatja már egy két hús fejfa nevemet,
Szellők! Sohajtásban vigyétek lelkemet
Halottaim felé!
III. MEGNYUGVÁS
Nagy, mély a bú, mit olykor szenvedek,
Fájdalmaimban föl-fölgerjedek.
Szivem keservét panaszolja szám,
S mosolyganak fönt istenim reám.
Én már örömmel nem dicsekhetem,
Mint hogy kezökre biztam életem;
És a fonal, mely nyájasan vezet,
Hű megadás, gyermekded érezet.
Több gond nem ámit el; mit bánjak én?
S megnyugszom a szív csendes érdemén.
Miért törődjem: vesztek, vagy nyerek,
Hozzám rosszak, vagy jók az emberek:
Talán ha nyernék én, veszítne más,
Dijazz meg inkább, szent megnyugovás!
És nem leend, míg élek, gyönyöröm
A más bukásán szerzett káröröm. -
Oh sors! Ki bölcsőm is jól ismeréd,
Ringattad e föld gyermekemberét,
E sziv buvában megtorlást liheg,
Légy jó, ha perlek, nem hallgatni meg.
Mérhetsz reám, mérhetsz fájdalmakat,
Az én szívem még lágy, meg nem szakad:
Ha vérzik ő, csak tűrni megtanul
Ha ég kezét kijátszhatatlanúl.
S ki bút szivében jókor izlele,
Örömre csak kikészül kebele.
Ki szenved és csapást nem néha lát,
Abból telik ki a legjobb barát.
De jaj4 ki bölcső óta élvezett,
S kéjjel gyönyörrel tart rokon kezet,
Előbb hogysem a tél hajára hull,
Életgyűlölet jegyzi el rabúl. -
Szelid öregség! Várom napjaid,
Nem nézve hivság halvány ifjait,
Akik sietvést élni buzganak,
És élnek, élnek, hogy meghaljanak.
Azért ne szállja lelkem vakmerény,
Hogy sorsom ellen fölzendüljek én,
Ki a tűrést bűnné keresztelem:
Itt földfeletti kéz bánik velem.
IV. EGY GYERMEK SZÜLETÉSÉRE
A pórkunyhóban gyermek született,
Egy rabbal e földnek több rabja lett.
Szegény a kunyhó, hangos és hideg;
Az élet árva benne és rideg.
Száműzve onnan minden földi jó,
De a nyomor két kézzel fogható.
És mégis örvend a szegény anya:
Bár öröme vég nélkül tartana!
Örvend ama gyermeknek, aki még
Szive alatt elkárhoztattaték. -
Ki fájdalommal szülted magzatod,
Hogy léteért megáld, nem várhatod,
Ő fog körülgondolni, nézni és
Első csapás fején a születés. -
Mi jobb az életnél, s mi gyászosabb
Mint az, hogy aki él, százszorta rab?
Mert nem-szabadnak bosszus istenek
Csak fél erényt s hatást engedtenek. -
Fekszel te, kis gyermek, szűk póla közt,
Téged keresztviz és könyü föröszt.
Szunnyadj el inkább s többé föl se kelj,
Számodra sír lesz jó nyugalmi hely.
Földön kikötvék a nagyság, erény,
Csak szánakoznak a kín emberén.
Bármit mivelj, bár tedd ki lelkedet,
Mint szolga ontnád élő véredet.
V. A CSONTVÁZ
Ember, ki rám nézsz félve és vadúl,
Imsersz, nem ismersz régi társadúl?
Szólit egy sirontúli sarjadék:
Voltam halott, de ím föltámadék.
Ajkam piros volt, mint most a tiéd,
Izlelte bor, csók, illatját, hevét.
Mosolygtam is, de a kedv elhagyott,
Lángoltam is, de keblem elfagyott.
A vigalom, tánc, mámor, zaj, zene
Mind a világba széjjelröppene.
Szem és agy és szív helye mind hideg,
Belőle jó, rossz ind kihültenek.
Gondold, mi voltam: koldus vagy király,
De szólj igazt, de őszintén birálj.
Tanulj lenézni, vagy rettegni most,
Hozzád, de váltig hű hasonlatost.
Gőgben fejed ki hordod magasan,
Vagy szolga lelked csúszik aljasan,
Emlékezzél meg, eltávozva, vám:
A legjobb leckét néked én adám.
VI. A XIX. SZÁZAD
Némely fej a tizenkilencedik
Század hirével úgy hetvenkedik,
Miként ha itten volna a határ,
Min túlhaladni nem lehetne már.
Az ily fejeknek dolga széltiben
Könnyen halad le a víz mentiben,
S fordúl hová a fő szelek verik,
Az óperenci tengerig.
Ilyen halandó nem tész örömet,
Az ily fejekben nincsen köszönet;
Mert semmi másról nem gondoltanak,
Mint amiről itt-ott hallottanak.
Fülökbe jött két-három kósza hang,
De nem gyanitják mit zúg a harang,
Halottat-e vagy ünnepet jelent,
Vagy égi vészre kong sikertelent.
Miért, hogy a tizenkilencedik
Század magasra földicsértetik?
Talán ki e jelszóval síkra áll,
A sült galamb önkényt szájába száll?
Keresztbe dugván munkáltlan kezét,
Magába szívja a világ eszét?
Mert megsegiti bűvös Sámiel,
Leirhatatlan dolgokat mivel?
Igen! Magáról némely azt hiszi,
Hogy a világot tenyerén viszi,
S nem gondolóknak, amit betanul,
Fülökbe zúgja irgalmatlanúl.
És okra nem hajt, mely ész fegyvere,
Okos beszédnem az ő kenyere;
Azért is, amit csak hasból beszél,
Elfúja könnyen, mint pehelyt, a szél.
Miért, hogy a tizenkilencedik
Század magasra földicsértetik?
Várjunk jövendő egy két századot,
Melyen, ki most hal meg, feltámadott.
Ha e világra majd rá ösmere,
S mikép lesz élő század embere?
Tehát belátni nem szörnyü nehéz,
hogy még ezentul is munkál az ész.
Mi fő igazság és imádtatik,
igaz lesz az, bármikor mondatik.
Ki a jelenkort, mely csak egy darab
Időcske, s elfoly mint a könnyü hab,
Hinné igaz, jó, szép bölcsőjeül,
Csalatni fogna mértéken felül.
Az eszme áll,m ióta e világ,
Felé a kor csak fokrul fokra hág.
Ekként az eszme úr, a kor pedig
Erős urától függ s vezettetik.
S ha ellenére jár gondatlanúl,
Megsinyli egy más kor mondhattlanúl.
Így látam én nagy bús történetet,
Ha Nemesis, hol kelle, büntetett,
Midőn a népek s nemzetek közé
Feddő haragját lángban küldözé.
És folyt a vér, mint víz fogyott a nép,
Pusztúlt az élet mindenfélekép.
Egy szócskaért, mely eszmévé növe.
Erős a szó, ha eszme, s nem hal el,
De áll fölöttünk fenyitékivel.
Miért, hogy a tizenkilencedik
Század magasra földicsértetik?
Megmondva, téve minden? Úgy miért
Áll a világ, mint egy nagy – semmiért?
Belőle még csak töredék darab
Szabad, de a nagy rész a régi rab.
Van még, hol ál hit pókhállóskodik.
Az éj javában most uralkodik,
Még nincs elérve a csillagtető,
Mert a biró megvesztegethető.
Még él az önzés, s meddig élni fog
Törvénnyel óva, nem lesz jó dolog.
Igazra, jóra látszat ösztönöz,
Egyik sem kell, ha mást nem kölcsönöz.
Szépnek magában olcsó kelete,
Kacérnak inkább van tekintete.
Miért, hogy a tizenkilencedik
Század magasra földicsértetik?
Nincs ennek rányas, ferde oldala,
Mi korszakoknak egyiránt vala?
Mily ráfogás és mily badar beszéd
Pangásba tenné a világ eszét,
Ha a jövendő-mondás süvege
Lehetne a lángésznek bélyege.
Azért, komácskám, szállj kisé alább,
Hogy a szemedbe lássunk legalább.
Ki múlt s jövőre nagy tekinteted
A kis jelenből látnokként veted:
Vakandturányon áll így a bogár,
S úgy véli: álláspontja sziklavár;
S az ész előtt levévén kalapod,
Majd sak lemenve dicsérd a napot.
VII. VÁLASZTÓ GYŰLÉS
1458
Őszidő volt, általhülve a lég,
Téli szállást Mátyás nem fogad még.
A vitézek rendben és rendetlen,
Őrtüzeknélnygton és kedvetlen.
„Egy török sincs tán már a viálgon?
Rozsda fog ki a magyar szablyákon?”’
’Ej dehogy nincs, vitéz Bánó bátya,
Feljön a hold nem soká, meglátja;
Bár az ördög mind elvitte volna!’ -
Bánó bátya most azért se szólna,
De nem állhat ellen haragának.
S feddőzési ekképen valának:
„Eb-ugatta tintás rossz diákja!
Mért nem ül honn, s nem a tollat rágja!”
’Jobb is volna most a tüzelőnél!’
A diák mond, s Bánó bátya fölkél:
„Pusztulj innen, mert mindjárt leváglak,
Minek élsz te nekem bosszuságnak?
Hátha még úgy volna!”… itt bezárta
Ajkát, hogy meg fogják kérni, várta;
Mert ahol csak jó szerét tehette,
A beszédből soha nem feledte
Azt az éjet, amelyen királynak
Tették Mátyást, hátán a Dunának;
S míg regéle jóizűn felőle,
Sok pohár bor elfogyott előle.
Sok pohár bor, sok jó napja folyt el
A vitéznek terhes hatvan évvel;
Szép, halálig emlékezni rája,
Mert a múltban szebb a hősi pálya.
- Mondja el még egyszer ,amit kérünk,
Bánó bátya, mert olyat nem érünk,
Hogy mi is majd tudjunk mit regélni,
Ha az isten haza fog segéllni. -
Így az ifjak; és pénzt összetettek,
S hősünknek egy pint bort fizettek,
A diák is a szép tüzet látván,
Figyelő kedv látszott ábrázatján.
„Hát magamnak kell-e iddogálni?”
Monda Bánó, s sorra kezd kinálni,
Addig addig, hogy mikor megtére
A kulacs, felállhatott fejére.
„Üsse patvar! Csendesség! Ha mondom,
Mert hiába mellemet nem rontom.”
S igazodván jó ülőhelyében,
Így beszélle szózatos kedvében:
„Nagy hideg volt, és javában a tél,
És csikorgott, csattogott a felszél.
Mélyen a fagy holtak országáig,
De száz mérfölt volt Pesttől Budáig.
Csak rá kellett nézni a Dunára,
Hogy ne ülj fel senki csónakára.
Egy-egy jéghegy zsurlódó zajában
Elsodorja mit talál utában.
Hej de Mátíás rosszul cselekedte,
Hogy Szilágyit várba láncra tette,
Mert ha ő nincs, ott veszhet Prágában,
Cseh királynál idegen fogságban.
Az volt ember! Mintha most is látnám,
- Bár azóta a mennyből tekint rám -
Mintha látnám, mint néz a Dunára,
És haragszik húzódó zajára;
Egyet dobban, s a zaj még sem áll meg,
S már Budán a dolgok nehezednek. -
’Hát mi történt a magas Budában?’
Majd elmondom, várjatok,sorjában.
A mi népünk Rákoson tanyázott,
Csüggedezve itt-amott portyázott,
Mert hiába isten ellen menni,
Budavárát nem lehet beenni.
Ott pedig már fényes úri rendek,
Összeülvén, szinte nem pihentek,
És ha megvan, amit ők akarnak,
Úgy örökre vége a magyarnak.
Ezt Szilágyi elképzelte végig,
De nem ért fel kardja a gyűlésig.
S ím midőn már csaknem célhoz ére,
- Negyven ezres tábornok vezére -
Egy rossz árok, vízmosás, utában,
S nem haladhat a nemzet dolgában.
Nyugtalan volt, jött ment a Dunához.
Majd Rákosra hozzánk, táborához,
S mint a szélben vad ménét ugratta,
Még a hó is szikrázott alatta,
És oroszlánkörmös kacagánya,
Mint egy sárkány, húzódott utána.
Majd leszállott tajtékos lováról,
Süvegét lekapta ősz hajáról,
S összetette két kezét az égre,
Kérve istent csak most segitségre:
Bár a föld oly csontkeményre fagyjon,
Hogy halottnak keble sírt ne adjon.
Fagyjanak meg kedvesink ölében,
s vesszen a mag nyári hüvelyében! -
„Katonák!” így szóla most mihozzánk:
„Nagy dicsőség és nagy munka vár ránk.
Egyik szemmel nézzetek nyugatra,
s nem a lángzó esti alkonyatra,
Hanem arra, melyen sírba méne
Hunyad a nagy, népünk napja, fénye.
Másik szemmel nézzetek fiára,
Az irigység véráldozatjára…”
Itt kitört a harsogó rivalgás,
Szóhoz nem jött sem Szilágyi, sem más,
Mert friss emlék volt, amit beszélle,
Lelkeinkben,m int a tegnap éle;
S a Hunyad név, nagy név és az is lesz
Míg a földön egy magyar sziv érez.
A seregben most halk suttogás kél,
Mert Szilágytól még barátja is fél,
Minthogy nem hitt akárki fiában,
Áruló sok lévén a hazában.
De ha tenni kelle s ő kilépett,
Seregestül hóditá a népet.
Most is úgy volt, a Réztől Tiszáig,
A Tiszátul jégzajos Dunáig
Őt követtük egyes értelemmel,
Tisztelettel s aggó félelemmel.
Szólván a két Hunyadnak felőle,
Halljuk – mondák – mit húz ki belőle,
Mert némelyik jött oly gondolatra,
Ön személyét hogy vetendi latra.
S mint Hunyadnak híve és rokonja,
A köz tetszést így magára vonja,
És a másik pártnak ellenében
Koronára számol a szivében.
Szép fehér volt a hó melyen álla,
Nem fehérebb, mint ősz fürti szála,
De piros lesz csepjétül vérének,
Mert a tőr már készen volt szivének,
Ha csak egyest szóland is magáért,
s nem a Hunyad kisebbik fiáért.
Én hallgattam, látván a szeméből,
Hogy minden szó ömlik a szivéből,
Mert a szónak, mint ezüst s aranynak,
Szinte jó vagy rossz pengési vannak.
Ő csak egyet vallott meg magárul,
Hogy most a hon oltárához járul;
Szent a szándék, mely lelkét hevíti,
De mit ér ha isten nem segíti,
S ott vesz Mátyás idegen országban,
Cseh királynál szomorú fogságban. -
A gyanakvók mostan elvonúltak,
Kezeikből a tőrök kihulltak
És Szilágyot diadalszekéren
Hurcolá a nép a pesti téren.
Új nótákat kezdtek énekelni,
Mátyás képét zászlókon emelni,
Hogy magasban minden honfi lássa,
Hős Hunyadnak ki lehetne mássa.
S áldást mondván a Mátyás nevére,
Esküvének szentül hűségére. -
A diák, mert szemfül volt, koronként
Lelkesülni látszatott fokonként;
És szemén a kedv s bú érzetének
Gyors tusái egy könyben küzdének.
- Lángolót kell arr’ a tűzre tenni -
Monda Bánó, - nem látok beszélni!
Hol hagyám el? Úgy! A pesti népség
Vén Szilágyban egyszer úgy bizott még.
Ő pedig, hogy rettentőt mutasson,
Mely Budán a várba is behasson,
Sűrű lámpák közt, mik úgyan égnek,
Mint vilára óriás szemének,
Part mentében, a víznek hosszában
Nagy bitókat állíttat sorjában,
S mindegyikhez egy-egy szörnyű embert,
Ad kezökbe, ami kell, ölő szert:
Ki nem enged szükségben szavának,
Élet és vég módjában valának.
Ím megtörtént a csudák csudája,
Egyebet mert nem mondhatni rája -
Általállt a jég, de még alig állt,
Már Szilágyi torlaszin haladgált,
Néhány ifju választott körötte,
s zászlóját a várban felütötte.
És üzent át mindjárt a nénjének,
Nagy Hunyadi gyászos özvegyének,
Hogy mondjon le keserűségérül:
„Ezt üzenem Budavár hegyéről.”
Ott pedig zárt ajtók- s ablakoknál
a királyról nagy tanácskozás áll.
Mit mondand rá hős Szilágyi s népe
Egyetlennek sem jutott eszébe;
S titkosan már arra szavazának,
Hogy ma éjjel még választanának;
Csak hogy a több szó Garára essék
S ezt titokban még nem kivihessék,
A sükerrel majd holnap kilépnek,
Felmutatják a királyt a népnek;
És ha egyszer diszlik koronája,
Hódolattal néz s hallgat reája.
Mig titokban ily tervek folyának,
A vén hős is ád intést hadának.
Mennyet hasgat a tábor zenéje,
Nép s harangszó zúg, zajong közéje.
A sok fáklya barna lángvilára
Felpiroslik az éj orcájára.
Még az ég is, mint szokott, ha tűz van,
Áll felettök fényes ragyogásban;
Csillagoknak elhal villogása,
Oly özön a fáklyák lángolása;
S a felindúlt zajnak, szenvedélynek
Közepette híre sincs a télnek.
Most tekitsünk egy szép palotára,
Száz ablakkal szolgál a Dunára.
Fátyolos nő lép ki erkélyére,
Hajtogatják a zászlót feléje,
Méltóságos és nagyságos a nő,
Hadainkon bátran eltekintő.
S íme könnyes fátylát örömében
leszakasztja mindnyájunk szemében,
És ereszti a zajnak szelére,
Örömének örök emlékére.
Így Erzsébet, a Mátyás szülője,
Lőn a kedvnek megkettőztetője. -
S ám mi történt azalatt Budában?
Hős Szilágyi nem reng bosszujában,
Bár midőn belépe a terembe,
Nem akarták venni figyelemben.
Ő pedig most egy-két ablakot nyit,
S látni tábort kétszer hősz ezernyit,
És bakói amint feltünének,
Vére állt meg a Garák szivének.
„Árulás!” mindnyájan így kiáltnak,
De sietni kelle agg Szilágyinak;
S társi által, kiket úgy hagyott el,
Hogy, miként a húr, egy pendüléssel
Elvezessék a szót, felkiáltja:
Éljen Mátyás, magyarok királya!
És amint ő elkiáltja ottfenn,
Elkiáltjuk lent mi negyven ezren,
s amit ő ott fennszóval kivána,
Azt mi ittlenn percenként utána;
Amit ottfenn neki feleselnek,
Rá alulról kardjaink felelnek.
Mint magát a vén Szilágy viselte,
Azt csak Hollós Mátyás érdemelte.
Dictum, factum, minden jól ütütt ki -
De Bánót már nem hallgatja senki.
A diák van csak mellette ébren,
Társi mind elszunnyadtak körében.
S amint Bánó széttekint, jön a hold,
És a holddal a török sereg volt.
A diák felpattant: „áldjon isten
Jó vitéz!” mond, s híre hamva sincsen.
Nézi Bánó, mit nyomott kezébe?
S egy aranypénz csillog a szemébe.
Nézi reggel s Mátyás képe rajta:
„A király volt!” és nagyot sohajta:
Nem sértette-é meg a beszéddel;
S az aranypénzt emlékül tevé el.
Forrás: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagy az utóbbi negyedfél század kitűnőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. Feltüntetve Toldy Ferenc által. Második átdolgozott kiadás. Ötödik kötet. Franklin-Társulat Budapest, 1876.
