Régen, régen volt biz az már!
Mikor engem legelőször az iskolába vittek.
Csak épen akkora fiu voltam, hogy épen kilátszottam a földből, s elbirtam a zsoltárt, ha két kézre fogtam.
Maig is emlékezem azokra a benyomásokra, soha sem is fogom elfeledni.
Elvitt jó apám kézen fogva egy nagy rettenetes épületbe, a minél iszonyúbb palotát képzelni sem lehet. Nagy vastag falai voltak az épületnek, magas márvány lépcsőkön kellett felkapaszkodni az erős vasajtóig, úgy jutottunk egy hosszú, iszonyatos folyosóra, a minek lehetetlen volt belátni a végét.
A hosszú folyosón kettő ajtók voltak jobbra-balra, a miken keresztül rejtelmes syllabizálás félelemgerjesztő hangjai szivárogtak át; az emeletbe vivő lépcsőn, mely a diák classisok ismeretlen titkaiba vezetett fel, öreg diákok csörtettek alá, kik végezték a leczkét s mentek hazafelé, roppant könyvcsomókkal hónuk alatt.
Oh mi óriások voltak én előttem ezek az öreg diákok, mennyit tudhatnak már ezek, a mit én nem tudok!
A folyosóra nyiló ajtók egyikét azután felnyitotta jó apám előttem s kezemnél fogva előre bocsátott.
Háromszáz gyerek ült odabenn harminczhárom padon, mind olyanok, mint maga. Rettenetes egy ország, a hol csupa gyerekek laknak! A falon egy óriási tábla; arra irva szörnyeteg nagy betük, azokra mutogatott egy fölséges tekintetű férfi nagyszerű pálczával, a gyermek-tábor pedig mondta rá: „ábe ab vas kalap, ha megütöd, megharap!”
A mint meglátott bennünket az a méltóságos nagy úr ott a tábla előtt, hóna alá fogta a pálczáját, elénk jött, köszöntött: áldott jó apám elmondta neki, hogy ujonczot hozott a számára; ne sajnálja velem az ő fáradságát.
A nagybajuszú férfiu megsimogatá simára nyirt lenhajú fejemet, s kérdezé, hogy hivnak?
Én mondám, hogy „Móricz”.
Ő elmosolyogta magát rajta. Furcsa egy név. Én szégyenlettem magamat. Ezek a fiuk bizonyosan csúfolni fognak érte: hogy is hivhatnak valakit Móricznak és nem Antalnak, vagy Jánosnak, Istvánnak, Károlynak s egyéb rendes nevezetűnek?
Egy ideig csak néztem, hogy vajon édes apám is itt marad-e velem? És a mint azután láttam, hogy ő valóban eltávozik és engem itt hágy egyedül ebben az ismeretlen nagyvilágban, a hol mindenki rám néz, s senki sem ismer, s senki sem szeret, akkor valami úgy elszorult bennem, hogy csak egy kicsinyt biztatni kellett volna, hogy sirjak megtettem volna.
A nagy férfiu, a kit a többiek ujjaikat feltartva, úgy hivtak, hogy „rektor úr”, a folyosóig kikisérte jó apámat, onnan azután visszatért s engem beültett a második padba egy kaputos, meg egy mezitlábos fiu közé: a mezitlábos volt az első, mert itt érdem szerint járta a rang; és az egész első padban előttem sokkal több volt a pőre gatyás fiu, mint az úrfi. Oh az én nagybajuszú emberem részrehajlatlan biró volt a maga országában.
A mezitlábos fiu ott mellettem komoly, illedelmes személy volt; előtte a padba volt szúrva szeges végivel a kalamáris, a miből mártogatott s szorongatott erősen két linen közé gömbölyű betűket, hogy szeme-szája járt a nagy igyekezet miatt.
Hanem a kaputos szomszéd: az csintalan fiú volt; miután tele csepegtette tintamalaczokkal az irását, légyházat csinált belőle; engemet is biztatott, hogy fogjak bele én is legyet, a mit én a világ minden kincseért meg nem tettem volna: ezért azután elkezdett csúfolni, azt mondta, hogy „Mó-ricz!” én úgy szégyenlettem magamat s nem csúfolhattam vissza, mert őtet Gyurinak hívtak.
Azután olvasásra került a sor; a hatalmas nagy férfiu engem is kiszólitott a padból, odaállitott a két térde közé, bemutatott a zsoltárba és szép nyájasan felszólitott, hogy mondjam meg: micsoda betű ez?
Azt hitte, hogy még csak ennyire vagyok.
Ohó! Az én kedves jó apám és anyám megtanitottak már engem olvasni otthon, nem úgy hoztak engem az iskolába. Megfogtam a zsoltárt két kézre s szilárd büszkeséggel elkezdtem abból sebesen olvasni, míg a lélekzetem el nem fogyott. A rektor úr megborzolta a fejemet s azt mondta, hogy hisz ez már nagyon is jól megy.
Az én arczom úgy égett, hogy alig láttam bele. Azóta is dicsérte már megy egy párszor, de olyan jól nem esett egy is, mint az én legelső rektoromé, a ki előtt olyan folyvást tudtam olvasni a zsoltárból.
Oh, mint lenéztem Gyurkát, a légyfogót, a ki mellettem csak úgy ötölt-hatolt a syllabák között s ujjával bökte meg mindegyik szótagot.
Majd a nagyobb fiúk könyv nélkül kezdtek felelni, sorba az egész első pad; csak úgy pörgött a szájukból a szó, hogy azt álmélkodás volt hallani.
A mint mindig közelebb jött felém a felelés rendje, úgy dobogott a szívem; hátha engem is kérdeni fognak: „ha elnézed a világot, mit gondolsz, magában lett-e az, avagy valaki teremtette?” és én még nem tudok semmit sem felelni. Már az előttem ülő mezitlábas bajtárs is felállott, s elmondta rettenetes sebes pergéssel a maga mondani valóját, hogy szemei is kidülledtek bele; ekkor a rektor úr félbeszakitá az examinálást.
Ilyen nehéz kő soha sem esett le a szivemről, mint akkor; meg valék szabadulva a legnagyobb félelemtől, a mit valaha kiálltam. Hiszen a mi leczke holnapra fog következni, azt már majd megtanulom én is, nem fog többé ilyen rettegésem lenni.
Még azután egy iszonyatot kellett megérnem. Egy rossz fiút onnan a hátulsó padból megcsaptak. Kiégette az előtte ülő pruszlikját gyújtó-üveggel, a mint a nap odasütött.
A mosdatlan kamasz orditott és rimánkodott a büntetés elől; én is úgy szerettem volna vele könyörögni, hogy ne bántsák, hiszen igéri, hogy nem teszi azt többet; nem használt, le kellett neki feküdni s kiállani a három botot. Rettenetes. Én nem élném túl, ha engem úgy megvernének. Hogy mer az a fiu most haza menni az atyjához?
A fiu még azután soká bőgött odahátul; mi pedig el kezdettünk énekelni szépen: „óh mely boldog az oly ember éltében!” a rektor úr verte a taktust az asztalon s velünk énekelt; nekem úgy tetszék, mintha reám mosolyogna s még buzgóbban énekeltem.
Azután mind felálltunk: az első gyermek imádkozott fenhangon, imádság után kiszabta a rektor úr a holnapra megtanulandó leczkét, s azzal hazabocsátá a nagy tábort.
Ott kinn meghúzták a nagy csengetyűt, mely egyedül az iskolai nagy hatalmasságok számára volt rendeltetve; valamelyik szomszéd classis népe között nagy volt a tolongás; egy fiúnak nagy baja történt, tán beütötték az orrát; előttem vitték a kúthoz szörnyű véresen. Én Istenem, talán meg is fog halni, nem mehet az édes anyjához haza többet.
Engem pedig a jó rektor úr fogott kézen s úgy vezetett haza abba a nagy messzesége; negyedik volt a házunk az iskoláig: de én olyan mesze még nem voltam soha.
Otthon úgy fogadtak, mint valami diadalútról hazatérő bajnokot, jó néném szilvás derelyét készite számomra, a miért jól viseltem magamat s úgy hiszem, hogy büszke voltam a cselédség előtt, midőn kiültem a szederfa alá s fenhangon elkezdtem tanulni a kis káté és a hármas kis tükör nevezetes tudományait. – Egy hét múlva levetettem nemes vetély útján nem csak a mezitlábos szomszédot, hanem az egész első padot ott előttem egyenkint: csupán az első gyerek állta még velem a versenyt egy hónapig, akkor legyőztem azt is.
Nem illik ugyan az embernek saját diadalaival dicsekedni, hanem hiszen az olyan régen volt már, hogy azt a fiatal embert, a kit akkor a komáromi kollégium első osztályában Móriczkának csúfoltak, bátran tekinthetem egy olyan személynek, a ki ezelőtt huszonhat évvel semmit sem tudott arról, hogy én micsoda atyafisában állhatok ő vele?
A közül a háromszázharminczhárom gyerek közül azután igen sokat nem láttam többet az életben. Kit elvittek csizmadiainasnak, a mit az ábéczét kitanulta, ki meg elhalt; sokra tán most is emléklezném, ha megint elém jönne s megtenné a kedvemért, hogy olyan kis fiu legyen most is, mint azelőtt egy negyedrész századdal.
Mire odajutottam, hogy ama széles lépcsőkön, mik a tudományok magasabb régióiba vezetnek, nekem is illetékes dolog volt alá és fel szaladgálnom, már akkor nagyon meg lehetett számlálni a kortársakat, az emlékben megtartás nem volt többé oly nagy feladat és mikor mi is megnőttünk akkora óriásokká, a minőket én bámultam az előtt, hogy tudnak egyszerre négy lépcsőt ugrai? És minden tudunk keresztül-kasul, a mi azokban a nagy vastag könyvekben van megirva: akkor alig voltunk többé tizenketten a háromszáz közül.
Egy-kettő még most is járja velem az iskolát, a hol az a nagy bölcseségű mester, az élet tanitgat bennünket abból a kitanulhatatlan könyvből, a minek a neve tapasztalás, s nagyokat ver ránk keserves pálczájával, ha rosszul tanultunk meg belőle valamit, kiváltképen a reménység, barátság, emberismeret s más efféle kétértelmű paragraphusoknál.
Egy-kettő már bevégezte iskoláit s pihennek csendesen otthon, des anyjuknál, a föld alatt, s most már mindent tudnak. Egy-kettő úgy elszakadt, hogy semmit sem tudok felőlük, s valószinűleg ők sem én felőlem. Van olyan, a ki igen szomorú sorsot ért, van olyan, ki most boldog. Némelyik ugyanazon padok előtt osztja a tudományokat, a hol ő szerezgette hajdan.
Ámde egy sem lett közülök rossz ember, aljas jellem, áruló, becstelen. Nem tanitottak minket arra.
Volt azonban egy kortársam, a ki mellőlem még a legelső iskolában elmaradt; erre még most is emlkezem, az én legelső szomszédom, a kis Gyuri.
Épen olyan idős volt, mint én, de csintalan, eleven kis gyerek. Ah, mint tudott ez a falra mászni; a szájával sipolni; nyelvére tett levéllel fütyölni, tollpuskát csinálni, bömbölő csigát bőgetni, búgatyút húzgálni, télen sikánkózni, patkó élén kerekiteni, milyen győzelmes volt mindig a pitykővel, a pilinczkkel, a barabarabájszum-mal való játszásban; a mikhez én nem értettem. Hogy megvert magánál egy fejjele nagyobb fiúkat, hogy sirva mentek a rektorhoz panaszkodni, hogy merte enni a zöld baraczkot, hajigálni a vén szakállas zsidókat és kergetni a kósza kutyákat az utczán; a mit én mind nem mertem.
Én gyáva voltam, nagyon gyáva.
El nem mertem menni az iskolába, ha jó anyám, vagy nőtestvérem addig utánam nem nézett, míg odaértem. Különösen három legsötétebb tárgya volt rettegésemnek: nem tudom ki verhette fejembe? Egyik az, hogy a zsidók megfognak és véremet veszik; másik az, hogy tetszhalott találok lenni s elevenen eltemetnek; harmadik meg, hogy meg talál harapni a veszett kutya. – Nekem ez a három gondolat egész gyermekéletemet megkeseritette. Valahányszor jöttem és mentem az iskolából hazáig vezető úton, rettegve pillanték azokra a nyitott ajtajú boltokra, a hol azok a hosszú szakállú zsidók ültek hosszú kabátokban. Hány gyereket megehettek már ezek?
A másik gondolat gyakran éjszakákon keresztül nem hagyott aludni. A legrettenetesebb képzelettel birtam magamban elgondolni, ilyen helyzet az, mikor valakit elevenen eltemetnek; és azután nagy csendesség támad körüle: olyan mint most. Néha az iszonyattól fel akartam kiáltani: édes anyám! Na hagyjanak engem eltemetni!
Végre a kutyáktóli féltemben soha ki nem mertem bot nélkül menni a szobából, voltak mindenféle alakú és kaliberű pálczáim, s nem volt reményeimnek magasabb foka, mint az, hogy bár csak én valaha egy paraplényelet kaphatnék valahol, a mi ideáljaim netovábbját képezte; s ez a rossz szokásom annyira megmaradt, hogy most bottal járok még az udvaron is.
Mindenféle borzalmas eszméken azután úgy el tudtam gondolkzni, órákig elüldögéltem magamban háborogva az én szederfám alatt, mely velem épen egykorú volt, de engem nagyon elhagyott a növésben, ott rajzoltam mindenféle csodálatos szörnyeket egy nagy palatáblára s komponáltam magamban rémséges históriákat a szörnyetegek mellé, a miket félelem volna elmondani.
Mig más okosabb gyerekek összejöttek lapdázni, lármázni, kinn a szabadban, addig én kertünk legfélreesőbb szegletében épitettem magamnak kukoriczaszárból házat, a melybe el lehetett bújni, ott faragtam mindenféle fegyvereket, kézijakat, képzelt ellenségek ellen, ott készitettem földalatti sirboltot, fülkékre felosztva, azokban feküdtek az én kis halottaim, a véletlen kimúlt selyembogarak, feketére és fehérre festett koporsókban; kis harangláb állt mellette, azon csengetyű három is, kisebb-nagyobb, a mikkel őket elharangoztam s irtam számukra epitaphiumokat, mint valami csatában elesett hősökre.
Egyszer az én kis Gyuri p ajtásom is meglátogatott engem az én saját kukoriczaváramban, az én selyembogársirboltom mellett, egy szombat délután, s mikor nem volt iskola.
Sehogy sem tetszettek neki az én mulatságaim. Meséltem neki mindenféle balga történeteket, a miken nagyon rosszúl mulatott, nem volt sem hinta, sem laptázóhely nálunk, a kriptával való mulatság pedig egyáltalában nem volt kedve szerint.
- Te is olyan vagy, mint a nagymama, szólt duzzogva, az is mindig koporsókkal mulattatja magát. Összeillenétek.
- Koporsókkal? Kérdezem én megdöbbenve.
- Az hát, felelt Gyuri kedvetlenül; van neki három koporsója is, aztán azokba minden nap belefekszik, aztán úgy ijesztget mindig: felöltözik sokszor halottnak, úgy tesz, mint a ki meghalt s midig azt kérdezi, hogy szépen el fogjuk-e temetni?
Ez a szó nagyon megragadta figyelmemet. Szinte örültem neki, midőn a kis Gyuri szülőimtől elkért, hogy holnap, vasárnap, hadd látogassam meg őket; majd ő eljön értem s azután játszunk együtt szépen.
Másnap délutánra szólt az engedelem.. Akkor eljött érte a kis Gyuri, meg az inas a háztól, mert messze laktak tőlünk s én olyan távolra el nem mertem volna vele indulni, mert előttem még a szomszéd utcza is idegen ország volt.
Gyurika szülői szép zöldkapus házban laktak, a hol minden ablaknak öblös vaskosara volt ki az utczára; a kapun haragos oroszlánfej tartotta fogai között a kalapácsos rézpereczet, a mivel zörgetni kellett, ha zárva volt az ajtó.
Nincsenek-e itt kutyák? Ez volt a legnagyobb aggodalmam, mely idáig követett; volt egy nagy, de ez láczra volt kötve s külön ház volt a számára épitve.
Egy hosszú folyosón, meg egy konyhán keresztül a gyerekszobába érkeztünk, ott Gyurika mindjárt aktivitásba helyezte magát, a szobaleánynak parancsolatot adott, hogy nekünk hozza frissen az ozsonnát, almát, meg pörkölt tortát, meg vajas kenyeret és diót; azután előszedte játékszereit, a mikkel tele volt minden szeglet: dobot, kardot, puskát, ágyút, egész háborúi apparátust, muzsikáló gólyákat és doboló nyulakat, zengő almát, körtét; annyi mindenféle bohóság volt nála; látszott, hogy ő a legkedvesebb a háznál.
Azonban még alig volt ideje felállitani a gyalog és lovas hadakat, alig mutathatta meg a kis mészárszéket, mozgó alakokkal,m időn jött a szobaleány s tudtunkra adá, hogy még nem szabad játszani, mert a nagymama elébb látni akar bennünket.
Gyuri kereken megmondá határozatát, hogy ő bizony nem megy. Mi baja vele a nagymamának? Láthatta más eleget; ma vasárnap van, ma vacatio van, ma engedjék őt játszani.
A szobaleány erőtetni akarta, mire Gyuri kirántotta a fakardját s olyat húzott a könyökére, hogy az riva ment el onnan.
Én megijedtem. Azt gondoltam, no most mindjárt exequálnak bennünket e lázadási kisérletért s én is „mitgefangen, mitgehangen” majd úgy meglazsnakoltatódom a jó barátság kedvéért, a hogy csak illik. Egyébiránt elég rémület lesz rám nézve az is, ha egyedül kell haza találnom, mikor azt sem tudom, hogy hivják azt az utczát, a hol lakunk?
Nem történt ilyen gonosz dolog: a szobaleány után maga az édes mama jött, még pedig nem korbáccsal a kezében, hanem igen is nyájas arczzal. Olyan jó szelid képe volt hosszúkás finom arcza, nagy, bánatos szemei. Szépen kérte Gyurikát, hogy jöjjön be a nagymamához, igért neki kanári madarat, megcsókolta, mondta neki „hogy ha engemet szeretsz”. Pirongatta a makranczos fiut, hogy nem szégyenli-e magát előttem? Lám én milyen szépen viselem magamat. Utoljára én is kértem, akkor azt mondta, hogy no az én kedvemért bejön, de aztán hamar kieresszenek, hogy egy kardcsapással egy egész ulánus szakaszt levert az asztalról.
A nyájas asszonyság megfogta kezeinket s egy pompás, selyemmel bútoroztt termen keresztül bevezetett bennünket a nagymama szobájába.
Nagy sötét szoba volt ez, régi virágos függönyökkel az ablakok előtt, roppant barna almáriumok zárták el a kilátást, megvénült pohárszékek, kihúzófiókokkal, miken bronzangyalok voltak czifrázatul; a falak mellett fekete bőrszékek tigriskörmű lábakkal.
A falakon egy régi divatú úr és asszonyság arczképe: az úr zsinóros mentében, az asszonyság tornyos hajfürtökkel, hóna alatt átkötött szalaggal.
A szoba leghátulsó részében volt egy nagy füles karszék, a minek hátul két nagy, előll két kis kereke volt, abban a karszékben ült egy öreg asszonyság, régen elfeledett divatú levendulaszínű szoknya volt rajta, olyan összelapult ránczokkal, hogy alig lehetett elhinni, hogy van valaki abban a ruhában; fején suta himzett főkötő volt; szemei előtt pedig nagy zöld ellenző, a mitől alig lehetett az arczából valamit látni.
Úgy ült ott, két sovány kezét a szék karjaira fektetve, s midőn az ajtót nyitni hallá, nyöszörgő hangon kérdezé: „ki jött be?”
Egy vén kisasszony, valami régi társalkodóné felelt neki:
- A Gyurika, meg a Móriczka.
- Úgy? Monda ő, s nagyon szeretett volna látni bennünket.
Gyuri mamája odavezetett hozzá. A nagymama szemei gyöngék voltak, estefelé már alig tudta megkülömböztetni az alakokat. Fejeinkre tette két kezét és megtapogatá azokat. Megismert bennünket. Ez a Gyurika, ez a Móriczka. Amannak kondor barna haja volt, az enyém szőke és sima.
Azután megfogta kezeinket. Mennyi erő volt ezekben a sovány csontkezekben. Gyuri meg nem tudott tőlük szabadulni. Ott kellett neki maradnia és beszélgetni a nagymamával.
Az öreg asszonyság igen jó kedvű volt és életvidám. Tudakozódott tőlem mindenről, a miről csak képzelé, hogy tudok valamit, s az őt mind nagyon érdekelte; megkérdezte tőlem, hogy mi akarok lenni? Mondtam neki, hogy ágens akarok lenni Bécsben. Azt nagyon helyben hagyta. Biztatott, hogy csak tanuljak jól, neki van egy igen szép olvasókönyve: ha jól viselem magamat, mikor ő meghal, azt nekem fogja hagyni.
Gyurika elkezdett feszengeni.
- A nagymama megint benne van már a testamentomban; eresszen el már játszani.
E naiv véleményre akkor ozsonálni hítt bennünket. Az öreg kisasszony megfogta a nagy karszék támláját s átgörditette azt az ebédlőbe, hol egy hosszú asztal volt megrakva mindenféle csemegével, süteménnyel és kaláccsal.
Nagy társaság volt: ki egy, ki más ajtón jött be, tele lett velük a szoba. És e nagy társaság mind a nagymama családja volt. Először egy magas homlokú, nagy tekintetű férfi, komoly fekete szemöldökkel, a kit láttam már egyszer az examen alatt s úgy féltem tőle, mikor valamit kérdezett. Ez a nagymama legidősebb fia volt.
Ennek a felesége volt az a nyájas, szelid asszonyság, Gyurika mamája. Gyurikának volt egy nagyobb leánytestvére, egy nyulánk halavány leányka, a kit már nevelőbe készültek elküldeni; meg egy kisebb testvére is volt, a kit még ölben hordozott a dajka.
Azonkivül ott volt még a nagymama legkisebb fia, egy gyalog katonatiszt, meg egy özvegyasszony leánya, és annak a fia, a ki Pápán járt iskolába, meg ugyanannak egy kis gömbölyű pogácsaalmaképű leánya, a ki azt képzelte, hogy ha ő megnő, neki is fiúnak kell majd lenni.
Még azután ott volt a nagymamának egy öccse, valami nyugdijazott huszárkapitány, a kinek a fejben egy darab ezüstből volt csinálva, meg egy unokatestvér leánya, már akkor nagy eladó kisasszony, és még azonkivül is volt kinn a konyhában egy leány rokona, a ki nem szokott a többiek közé ülni, mert azt nem szerették;nem tudom, hogy miért?
Tehát mikor leültettek bennünket az asztalhoz, épen tizennégyen ültünk annál a kik közül csak ketten voltunk idegenek, a társalkodónő és én, a többi a családhoz tartozott.
Igen jó, kedves család volt az. A nagymamának négy akkora csészéje volt, mint másnak, s azt kétszer is megtöltötte kávéval. Mindenből evett, s emlékezett rá, hogy minek kell lenni még az asztalon, s ha nem adtak neki belőle, panaszkodott. Közbe-közbe kérdezősködött, hogy hát a gyerekek esznek-e?
A nyugdijazott kapitány, meg a gyalogtiszt kötekedtek Gyurikával, hogy álljon be katonának, melyikhez csap el? Huszár lesz-e, vagy gyalogkatona? Ő azt felelte, hogy nem lesz ő sem huszár, sem bakancsos, hanem generális.
A fiatal diák felnőtt unokatestvérének beszélt valamit, a min az nagyokat kaczagott; az özvegy asszonyság úgy csóválgatta a fejét néha miattuk.
Csak mikor a hatalmas nagy homlokú úr megszólalt, akkor hallgatott el mindenki, az ő szavába nem volt szabad belevágni; a míg ő beszélt, addig még a nagymama is csak úgy integetve mert kérni ebből, vagy amabból.
Azt már akkor is vettem észre, hogy Gyurikának az egész családban mindenki kedves. Neki mindent szabad tenni; őt meg nem pirongatják, ő uralkodik az ifjakon és véneken.
Ennek akkor nem is tudtam, nem is kerestem az okát. Úgy hiszem, az lehetett a magyarázata hogy Gyurika anyja igen gazdag volt s ennél fogva őt úgy tekintették, mint a kiből valaha legnagyobb úr válik a családtagok között. Testvérei leányok voltak, azok nem jöhettek kérdésbe, a többiek pedig mérsékelt birtokot élveztek, a legnagyobb rész még az öreg mama kezén lévén, a ki mindig biztatta őket, hogy egyiknek ezt, másiknak azt az almáriomot fogja hagyni, ha meghal. Azokban a nagy fekete almáriomokban pedig ki tudja, mi minden lehet, eldugdosott ezüst, arany, élére vert pénzek, ócska bibliák, a levelek közé lapitott bankjegyekkel, sárga kötelezvények régen kamatozó összegekről. Ezeknek mind megvan már az illető örököse: azt kapja a Gyurika, ezt a Málika, ezt a Józsi, ezt a Juczi. Néha közbe születik egy új pretendens, annak megint új hely jut a codicilluban; mind úgy el vannak látva a gondoskodó nagymama által.
Öreg is volt már, igazán az öreg mama; ha tiz olyan gyermekéletet, mint az enyém volt, összeadnának, még annál is több volna az övé s a világban az a hit hogy az öreg emberek hamarább meghalnak, mint a fiatalok.
Készen is volt a meghalásra régen. Megvarratta szemfödőjét, halotti ruháját, főkötőjét, a mikben kivánta, hogy eltemessék; elkészittette koporsóját, rá is iratta nagy betűkkel nevét, és hogy „meghalt az Úrban ennyi és ennyi esztendőket élvén”. Mikor aztán egyik nap a másikat ismét előre tolva, megint eljött a nem várt születés napja, mikor egy évvel megint idősebb lett, akkor előhozatta a koporsót, befestette az elmúlt évszámot s eggyel többet iratott helyette.
És a midőn eljöttek hozzá a család tagjai, a közeli, távoli rokonok, ismerősök megköszönteni őt az új születésnapján, a kis gyermekek verseket mondtak, a nagyobb leánykák mindenféle apróságokat himeztek számára, akkor ő előhozatta a koporsót, felöltöztette magát sötét gránátszinű selyem halotti köntösébe, megvetteté a szomorú ágyat, fehér tafota vánkosaival, csipks szemfödelével és lefeküdt bele, szépen összetéve kezeit mellén és szemeit lehunyva csendesen, a hogy halottak szokták; és a család tagjainak oda kellett állni koporsója mellé az elrendelt sorba. Jobb felül legfent a nagyhomlokú férfi, meg a szelid asszonyság, meg a kis Gyurika és nénje, később a kis húg a dajka kezén, utánuk a két kisebb fiu, a gyalog-katonatiszt és az unokatestvér kisasszony leánya; hátuk mögött a soha be nem mutatott atyafi leány onnan a konyhából. Balfelől legfent a nyudijazott huszártiszt és az özvegyen maradt leánya, meg annak iskolát járó fia és a kis piros leány.
Mikor egyszer így mind mellette állnak, nekem is megengedte a jó öreg asszonyság, hogy benn legyen, akkor mind sorba megcsókolták összetett kezeit, ő pedig folyvást ott a koporsóban fekve, elmondá nekik, miszerint reméli Istentől, hogy ez volt az utolsó születése napja, és többször nem fog e nyugodalmas ágyból felkelni, ha egyszer még bele fekszik, s több évszámot nem leend szükség megváltoztatni azon.
Azután szép nyájas szóval inté őket, hogy halála után jó rokonok maradjanak, az egyetértést meg ne háboritsák: a melyik közülök nyomorúságba jut, azt a többiek el ne hagyják; egymás árva gyermekeit pártul fogják, a gyöngébbek az okosabban tanácsán járjanak, és végtére, hogy őt szépen eltemessék: temetésén mind együtt legyenek, a gyászt esztendeig elviseljék; sirhalmára gondot viseljenek, azt minden éven felhantoltassák és a gyermekeknek megmutassák, hogy a nagymama hol fekszik? Hogy azok megemlékezzenek róla.
És mindezeket olyan nyugodt lélekkel mondta el; ha beszéd közben egyik-másik gyöngébb szivű elérzékenyült és halkan zokogni kezdett, azzal ő úgy meg volt elégedve. Abban is megelégedését találta, midőn e számos családtagok kezeit sorban megcsókolták.
Senki sem szólt szavaira semmit, csak annak a nagy tekintélyű, magas homlokú férfinak volt bátorsága csendes vérrel azt a megjegyzést tenni:
„Óh anyám, ki tudja azt, melyikünk fogja a másikat szépen eltemetni?”
A miért aztán a jó öreg asszony nagyon elszomorodott s csaknem keseregve mondá fiának:
„Hogy tudsz te én nekem ilyen rosszakat mondani?”
- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
Még nem mult el az az esztendő, a midőn egy reggel hat órakor már elkezdtek zúgni a harangok. „Valami nagy halott van”, mondák odahaza.
A harangok még akkor is szóltak, midőn még iskolába mentem; a kis Gyurika nem volt odafenn; a fiúk azt mondták, hogy nem is jön ma fel a iskolába, mert meghalt az édesatyja.
Az a hatalmas nagytekintetű úr; azzal a parancsoló homlokkal!
Mit mondhat most a jó öreg mama?
Leczke után tanitónk azt mondta, hogy délután nem lesz tanitás, hanem a helyett mindnyájan öltözzünk fel úgy, mintha templomba készülnék, az egész iskola ki fogja kisérni a nagy halottat.
Nevezetes férfiu volt, nagy párfogója az egyháznak és iskolának: illő, hogy mindazok elmenjenek őt megtisztelni, a kik vele megfogyatkoztak.
Mindenütt nagy előkészületek folytak a temetésre. Az emeleten az öreg diákok tanulták a gyász-éneket; le-le hallott hozzánk a harmóniás ének egy-egy méla töredéke; délután kiállitottak bennünket hosszú sorban az iskola udvarára; tömérdek nép gyűlt össze, mind úgy meg voltak illetődve, hogy az ilyen nagy ember is meghal.
Majd megindult a gyászmenet, az ének hangzott távolról. Jöttek a gyászénekes-diákok, - a tisztelendő urak selyem tógáikban, - a négy lovas gyászszekér, és rajta a koporsó arany szegekkel kiverve, bársonnyal behúzva, nagy aranyos czimerek mindenik oldalán, kétfelül a kocsi mellett diszruhás megyei huszárok és városi drabantok vittek fáklyákat, selyemre nyomtatott czimerekkel fedve; azután… hallatszott valami csendes szomorú hang; mint mikor sokan sirnak egyszerre, s csendesen, mint valami álom vonult el előttem egy feketébe öltözött hosszú csoportozat: a gyászoló család.
Maga a világtalan öreg anya középen, mindjárt a koporsó nyomában; testvére és kisebbik fia vitték karjainál fogva. Nem sirt, de feje lecsüggött mellére és lábai minden lépésnél elbotlottak alatta. Oh hogy ezt neki meg kellett érni! Hiszen ő volt készen a halálra, ő rajta lett volna a sor; hiszen elvette már az életből mindazt, a mi jó volt, hiszen nem volt már reá semmi szükség itt a földön, hiszen várta már mindennap a halált: és ime ennek meg kelle őt előzni.
Letört családjának disze, a gyümölcstermő ág, kidőlt a legerősebb oszlop, és neki meg kellett érnie ezt a napot…
A többiek, a kik utána jöttek, mind sirtak és nem szégyenlettek a sirást annyi nép előtt. A kis Gyurika is sirt, és elrejté arczát nénje kezébe és úgy mentek be a templomba, hová a halottat bevitték nagy tisztességes előkelő férfiak, vállaikra emelve.
Azután egy vége-láthatatlan sereg nép vonalt még utánuk, tisztes öreg emberek és komoly férfiak, azután nők és leányok, és azok mind úgy meg voltak illetődve, olyan csodálatos szine volt minden arcznak, hogy én olyant még nem láttam soha.
A gyászbeszéd után, mit a tisztelendő urak tartottak a fekete posztóval bevont szószéken, ismét megindult az a menet; az iskolás fiuk elől, apróságuk szerint osztályozva, egész ki a temetőig.
Ott is láttam újra azt a gyászba öltözött családot, azt a hallgatag öreg asszonyt, a mint leroskadt a sirra, a mint felemelték és kocsijába vitték, és mind ez olyan nehéz emléket hagyott bennem maga után.
Oh rút, nagyon rút a halál; nem azoknak, kik már ott vannak; hanem azoknak, a kik őket odáig kisérik és ismét visszajönnek.
E naptól fogva a kis Gyuri nem jött többet az iskolába, úgy hallatszott, hogy édes anyja elköltözött e városból, a hol minden tárgy olyan szomorú emlék volt rá nézve, elment jószágaira, s őt is elvitte magával: nem is fognak többet visszajönni.
Ezzel vége szakadt egész ismeretségemnek a jó öreg asszony családjával; gyermek voltam, könnyen felejtettem. Elfelejtettem az egész házat s új eszmékben szoktam.
*
Hajh, bizony sok idő elmult már azóta!
Ha összeszámitom, hát épen egy negyedrész század. Száz esztendőnek egy negyedrésze!
Sok, nagyon sok idő.
És az ember észre sem veszi, milyen hirtelen elrepült: még tegnapelőtt ott játszottunk a porban, és ma már egészen más szemmel nézzük a port: „mint lehet abból kenyeret keresni?” és holnapután megint más szemmel fogjuk azt nézni: „hogy találjunk benne nyugodalmas ágyat?”
Hányt vetett a sors huszonöt év alatt, minden megváltozott körülem és bennem, arczomon, sivemben idegen érzések váltották fel egymást, a mik úgy nem hasonlitanak egymáshoz, mint a vad rózsa illatos bimbója ahhoz a fanyar, belül szúrós gyümölcshöz, a mi a rózsa virágából szokott lenni, ha megérik. S egyszer huszonöt év múlva megint odakerültem, a honnan elindulék. Ismét otthon valék. Csengettek annál a nagy háznál; nyolcz óra volt, iskola kezdődött. A kis fiuk most is úgy siettek, nagy könyvek a hónuk alatt, fekete tábla az oldalukon, némelyik olyan aggodalmas arczczal: bizonyosan nem tudja a leczkét.
A nagy tábla előtt most is úgy mondták; „ábe, ab, vaskalap, ha megütik, megharap”.
A kérdés most is az volt, hogy „ki teremtette e nagy világot?” A kis gyermekek már tudnak rá felelni, és a bölcsek még most is törik rajta a fejüket.
Minden úgy van, a hogy volt.
Utam arra vitt a jó öreg asszony laka felé. A ház most is zöldre van festve, miként akkor, a mérges oroszlánfej még most is harapja a réz pereczet, a mivel zörgetni kell.
Az ajtó kissé nyikorog, a mikor kinyitják s az udvar be van nőve fűvel, miként hajdan nem volt. De arra a kérdésre, hogy ki van itthon? Még most is azt felelik: az öreg asszonyság odabenn van.
A jó öreg nagymama! Ő tehát most is él!
Végig megyünk a hallgató szobákon. Benyitunk az ismeretes ajtón; minden úgy van, a hogy volt. A nagy sötét almáriomok, valamivel még sötétebbek, s tornyos pohárszékek; egy bútor sem kivánkozott a másik helyére. Meg voltak elégedve állapotukkal. Ott a szegletben most is a nagy kerekes szék, benne ül a jó öreg asszony; csak alig bir már mozdulni, minden érzéke elhagyta, beszélni is csak alig tud. A vén társalkodóné ott áll a háta mögött és öt harisnyákat, nem mintha szüksége volna rá valakinek, hanem csak szokásból, hogy teljék az idő.
Az idegen lépéshangra kérdezi az öreg, hogy ki jött hozzá?
Mondják neki, hogy a Móriczka van itt, a Mórizka innen és innen, a ki a Gyurikának olyan jó pajtása volt.
- Úgy? A Móriczka? Rebegi a jó öreg, s odaint magához és iparkodik kezével fejemet elérni és hajamat megsimogatni; „hogyan megnőtt.”
És azután leteszi kezeit és kaczag: az ember azt gondolná, hogy most nevet, pedig ez nála annyit jelent, hogy sir.
Nem kivánja, hogy beszéljek, mi újság van a világban? Elég neki, ha kezemet kezében tarthatja, s mikor búcsúzni akarok, még azt mondja, hogy maradjak.
Nincs is miről beszédet kezdeni vele, mert az mind iráson végződik.
Mit is kérdezhetnék tőle? Hová lett a számos család? Miért van most oly egyedül?
Oh arra mind nagyon szomorú volna a felelet.
Három regényiró kifáradna abban, ha azt mind el akarná regélni, a mi e családdal történt.
Gyurika nénje, a halvány karcsú leányka, legjobb tánczos volt három farsangon a dalidókban a negyediken legfehérebb halott a koporsóban.
Utána va évben az a kis piros arczú leányka halt meg skárlát himlőben; a halál mind a fiatalokat válogatta.
Kisebbik fia, a katonatiszt egyszer, valami mellőztetés miatt párbajt vivott; keresztül lőtték, a tüdején ment át a golyó, úgy hozták haza halottan.
Azután Gyurika anyja következett; férje halála óta folyvást idegbajokban szenvedett, az orvosok kifáradtak benne; egyik fürdőről a másikra járt, egyszer azután el is maradt, a hol örökre kigyógyult.
Egészen szomorú a szép eladó unokahúg története: azt egy csapodár ifju elcsábitá, elvitte magával; azután elhagyta nyomorban, gyalázatban: a leánynak volt bátorsága türni a nyomort, de nem a gyalázatot; mérget vett be. Rokonai ugyan, kik siettek a bocsánatadással, jókor érték s kiszabaditák a rögtöni halálból; de azután lassan elsorvadt s egy év alatt csendesen elhalt.
Mint a villámcsapás jött rögtön erre a hir, hogy kollégiumban tanuló idősebb unoka, egy szorgalmas ifju, ki ügyvédi pályára készült, egy délután fürdés közben görcsöt kapott lábaiba, s bár legjobb úszó volt, ott társai szeme láttára menthetetlenül a vizbe fulladt. Egy csekély nyomorult patakba, a mit máskor játszva úszott keresztül.
E rettentő hirre a szerencsétlen anya, ki mindkét gyermekét elveszté, forró lázba esett, s tizennégy nap alatt kimult. A jó öreg nagymamát itt elhagyá már a keresztyéni türelem lelke.
- Hát illik-e ez tőletek, dorgálá a halottat, eltemettetitek velem unokáimat, és azután meghaltok magatok is, és hagytok engemet itt kinlódni ezen a világon; én hantoljam be a ti sirotokat? Én temessen el valamennyit? Oh ez kegyetlenség! Szörnyű kegyetlenség.
Az idők újra múltak szokott soruk szerint, a jó öreg asszony mindig újabb évszámot festetett a koporsóra, és előtte nem hal meg senki.
Pedig még testvére is hátra volt. Az is sokáig élt már azzal az ezüsttel foldott koponyájával: ideje volt teljes nyugalomra menni neki is; az öreg asszony azt is eltemette.
De hiszen még megmaradt két unoka: Gyurika és leánytestvére.
Amaz derék szép ifjuvá nőtt fel; ott volt a testőrseregnél: azt mondják, hogy nem volt nálánál szebb egy sem. Emez elnyomorodott szegényke, kinőtt, köszvényben szenvedett, szánalom volt ránézni, még a jó öreg mama is ha ránézett, felsóhajta magában: „Bár az Isten még ezt is magához venné.”
Meg is történt. Hosszú betegségnek halál a vége. .A gyermek elszáradt, elfonnyadt, mint mikor két gyümölcs van egy száron, az egyik megnő, piros lesz, a másik elsárgul, és lehull. Ez is lehullt a sárba.
Eddig is kedvencze volt Gyuri a jó nagymamának, és most mind azon szerelmét, mellyel többi gyermekeit, unokáit elhalmozta, mind ez az egy örökölte. Ah milyen büszkesége volt benne! Ha csak nevét emliték is, magánkivül volt örömében.
Ez a legszomorúbb történet.
Az ifju bátor volt és vakmerő. Közbejöttek borzadalmas idők, az ifju elfeledte, hogy neki jó öreg anyja van és annak ő utolsó öröme; elment valahova, a honnan sokan nem tértek vissza. Ő is elmaradt ott; azt sem tudni, hogy hol? Azt sem tudni merre? Azt sem tudni: volt-e szemfedője, mikor eltemették? Csak azt tudni, hogy meghalt; csak azt tudni, hogy nem jön haza többé.
Lehullt már levél és virág és gyümölcs a fáról, nem volt már senkije az öreg anyának, a kire várjon. Mind elmentek előre.
Ekkor jutott eszébe az a mellőzött rokon, a kiről eddig senki sem beszélt. Most azt vette maga mellé, az lett az egyetlen egy. Az is harmincz éven túl lehetett már, midőn ez történt: addig észre sem vették, most egyszerre udvarolni kezdtek neki nősülendő piperkőczök, gavallérok s nagysádnak kezdték nevezni.
A mellőzött leány pedig azzal állt boszút piperkőczökön, udvarlókon és szomorú öreg nénjén, hogy mikor legjobban féltették, akkor meghalt kolerában.
És a jó öreg asszonyság, ki úgy elkészité magának előre a koporsót, egyedül maradt életben: annyi vidám rokon közül, a kik előtt hosszú évek sora állt még, midőn együtt álltak ott körüle, és ő feküdt a koporsóban szépen, kezeit összetéve és szemeit behunyva. És annak huszonöt esztendeje már, és az nekem úgy tetszik, mintha csak tegnap előtt lett volna.
Forrás: Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás XCVI. kötet. Életemből I. gaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás. Budapest, Révai Testvérek kiadása 1898.
