Oláh Gábor (1881-1942): Istenről

 

Mikor édes anyám megtanított rája:
A hatalmas Isten egész világ atyja,
Hogy ő visel gondot az égi madárra,
Az eget,a földet, hogy ő igazgatja:
Gyermeki szivemben szent érzelem támadt,
Imádva tiszteltem új, égi atyámat.
Egyszerű szavakból imámat kötöttem,
Lelkem szárnyán hozzá, az égbe küldöttem.

Milyennek képzeltem ott a mennyországot?
Oszlopos csarnoknak, felhők tetejébe,
Hová annyi ember nem hiába vágyott -
Hol közelről ragyog a szivárvány képe.
Mosolyogni láttam a nagy mindenséget,
azt gondoltam ekkor: görögtüzek gyúlnak
Tisztelet jeléül a legnagyobb Úrnak!

Egyik kis pajtásom elköltözött messze…
Édes anyám mondta: angyal lett belőle.
Vajjon én belőlem – kérdém – angyal lesz-e?
Vígy ki édes anyám, vígy a temetőbe!
Úgy szeretném látni a szivárványt, napot…
De ő nem szólt erre, csak ölébe kapott,
Összecsókolgatott, könnyei folyának:
Az egész világért oda nem adnálak!

Oly nehezen esett, hogy sírva fakadtam,
Hát nekem nem szabad angyallá se lennem?
Hisz az Isten szeret, meg nem ver miatta -
Édes anyám, lelkem!… Csak zokogott:nem, nem!
Mit volt hát mit tennem? Vele sirtam én is…
Azóta kialudt bennem a remény is,
Hogy én még valaha – hideg sírba szállva -
Angyalként repüljek fel a mennyországba.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf., 22. szám, 1898. máj. 29.

Erdélyi Zoltán (1872-1915): Diák-nóta

 

Diák-bánat, diák-nyomor,
Ismeretlen fogalom,
Míg az ember diák-ember,
Rózsák nyilnak a havon.

Nincsen pénze, nincs kenyere,
A ruhája csupa folt, -
Ámde ott a vágy, az ábránd,
Száz reménye, meg a – hold!

Ott ah old, az ég diákja,
Ez a sápadt, kis legény,
A mely megnő a hó végén
S elfogy a hó elején.

Ép fordítva, mint a diák,
A mi mégis egyre meg,y
Itt is, ott is egy hónap csak,
S mindig egy az egyszeregy.

Hát a nóta, hát a jókedv?
Gazdagság ez, mondhatom,
S koplalás a bölcselésre
Mindig pompás alkalom.

Diák-ember, boldog ember,
Az étvágya kitűnő,
Sokszor ugyan nincs mit enni,
De az étvágy, az a fő!

Mert mit érnek a milliók,
Hogyha Karlsbad az adó?
S a ki pezsgőt szürcsölhetne:
Gyógyitala a  - savó!?

… Diákember boldog ember,
Mert akkor még fiatal,
S az ifjúság a poézis,
Az a küzdés – diadal!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 21. szám, 1898. máj.

Pajor István (1821-1899): A Bekesekhez. - Paródia Berzsenyi „A magyarokhoz” c. ódájára. -

 
Bomlásnak indult hajdan erős bekes!
Nem látod a megy színe imként fakúl?
Nem látod a boszús molyoknak
Ostromait nyomorúlt irhádon?

Nyolcszáz havaknak morgalomárja közt
Pankrót uradnak czopfja erősen áll,
Ámbár ezerszer vak tüzében
Önmaga volt, ki magát pofozta.

Megdönti, hidd el, mostani kopni tért
Béllésed; egy lágy ősz dere csípi el
A vén urat, ki annyi ádáz
Kortesütést mosolyogva tűrt el.

Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad szopóczák xerxe-i tábora,
S gallérod ostromló kutyáknak
Sarkaidat követő csoportja.

Nem fojthatott meg, bár közepett vala
Folyvást a boszús franczia Győr alatt,
A szent roknvérbe füresztő
Tisztujítás tüze közt megálltál.

Mert régi béllés s belhoni czérna volt,
Mi összetartott fergetegid között, 
Üttetve győztél, bár uradnak
Sokszor inába szökött a szíve.

Most por, penész és molykaraván emészt!…
Nézd bár a bundát, melyen az északi
Szélvész ki nem fog, benne termő
Férgek erős szíjait megőrlik.

S végtére ködmönfoltnak alig való…
Így a bekesnek támasza, talpköve
A birkabéllés, mely ha elnőtt,
Róma ledől s rabigába görbed.

Mi a bekes most?… Rút kaczamajka váz,
Letépve fényes préme; könyökre lyuk;
S tökéletesen szőrment ölén
Kotlanak a kegyeletlen érczék…

De jaj, csak így jár minden az ég alatt;
Forgó viszontság járma alatt nyögünk;
Tündér szerencsénk földhő vág, majd
Légbe röpít, valamint a lapdái.

Felforgat egy félszázad igen sokat;
Lám a diák nyelv szép ege béborúlt,
Ledőlt már sok nemes barangláb
S még hihietőleg igen sok eldől…

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 18. szám, 1898. máj. 1.

Erdélyi Zoltán (1872-1915): Tavasz

 

Tavasz lett újra! Erdőn, bérczen
Könnyű fuvalmak szálltak át,
Virággal játszva tarka réten
Széthordták édes illatát.
Dús lombozat még nincs a fákon,
S a rügy helyén, levél z ágon
Alig még egy-kettő fakadt, -
de hó sincs már a hegytetőkön,
Fű zsendül pázsitos mezőkön,
s kék égről forró nap kaczag.

Szelíd pataknak könnyű habja
Csevegve lejt a völgy felett,
Siet, hogy lenn is tudtul adja:
Megérkezett a kikelet!
A kis fűszálak hallják hangját,
Tovább a hírt vidáman adják,
Egyik a másra áthajol, -
Aztán a szellő kapja szárnyra,
Megtudja tőle száz madárka,
És mind a száz erről dalol.

Az erdő mozdul, hangot hallat,
Az ébredés vidám szavát,
Az úz félénken vizhez ballag,
S bámészan nézi önmagát.
A pornak mintha lába kelne,
Mozgó bogárkák száza, ezre
Életre kél egy percz alatt, -
Tavasznak első kis virága
Bólintgat sűrűn egymagába’,
A mint egy ép felé halad.

S ha este lesz, s a tiszta égen
Ezer kis csillag felragyog,
Fényük kigyúl a tó vizében,
Körültánczolják lágy habok.
Súg-búg a sás, a fű megreszket,
A hold kisértő fénye mellett,
Titokzatos nesz kél körül -
A sejtelmes hang egybeárad,
A zajból, neszből Hymnus támad,
Az éj, a föld, az ég örül.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf., 18. szám, 1898. máj. 1.

Pekár Gyula (1867-1937): Délen és északon. Két kötet. (könyvismertetés)

 

    
    Pekár eddigi elbeszélő köteteinek szebbnél-szebb leírásaival keltett figyelmet; kevés magyar író van, ki a természetet, az embert környező világot színesebben tudná elébünk varázsolni, mint Pekár. Az előttünk fekvő két díszkötet minden lapja telis-teli van megkapó leírással. Olyan leírás ez, mely a dolgok külsején átsugároztatja azok esszenciáját. Az ő Itáliája, az ő Spanyolországa, az ő Skandináviája úgy áll e lőttünk, mint egy-egy élő, egyénileg megjellemzett ember, kinek szeméből eleven fény sugárzik és kinek ajkairól az élet szava hallszik. Felejthetetlen kép gyanánt áll előttünk az ő bűbájos Velencéje. Nem az a város az, melyet sablonos útleírásokból és megunott festményekről ismerünk. Velencét ő így látja: hermelines asszony, i gyászt öltött magára és egykori pompája cafrangjaival pénzt koldul hajdani alattvalóitól, az idegenektől, az egész világtól… Így egyénít meg mindent. A várost, a képet, a mezőt, a tengert. Ha a szomorú jelent rajzolja, akkor enyhítésül a múlt dicsőségével sugároztatja be, ha pedig fényt és dicsőséget ír le, finom, szürke hálóként borítja rá lelkének melankóliáját, mintha azt jelezné, hogy a fény és pompa múló és hogy a nyár virágai körül ott sóhajtoz már a közeli hervadás fonnyasztó szellője… És míg lelkünket, kedélyünket leírásával ragadja meg, másfelől értelmünkhöz is szól. Itt mint historikus, ott mint az olasz, a spanyol irodalom ismerője, más helyen, mint műtörténész, mint kritikus egészíti ki, teszi harmonikussá az elébünk rajzolt képet! Könyvét szívesen, nagy élvezettel és tanulsággal olvastam. A pompás kötésű munkának, melyet az Athenaeum adott ki és 71 szövegrajzzal és 42 képmelléklettel díszített, ára 10 forint. Csinos borítékban fűzve 8 forint. 

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 17. szám, 1898. ápr. 24.

Erdélyi Zoltán (1872-1915): Vesztett boldogság. Verses regény. (könyvismertetés)

 

    Ritka könyv, mely ennyire behízelegné magát az olvasó jóindulatába! Jó hír jár előtte: megkoszorúzták az akadémia Nádasdy-díjával, miben a Toldi estéje óta nem részesült munka; megjelenésével föléledt a verses regény műfaja, amely nálunk régóta nem talált művelőt; szerzője még egészen fiatal ember és maga a mű remek köntösben került a könyvpiacra Neogrády Antal hangulatos képeivel ékesítve. Mennyi szerencse a Vesztett boldogság-ra és Erdélyi Zoltánra nézve!
    Verses regényünk mindössze három nevezetes: Balogh Zoltán Alpári-ja, a Gyulai Pálnak csonkán maradt Romhányi-ja, meg a Délibábok hőse Arany Lászlótól. Nem kevés ez, mert verses regényt írni: nem tartozik az irodalmi termelés könnyebb feladatai közé. Puskin-nak tíz esztendejébe került, míg Anyegin Eugén-ját megköltötte; Byron úgyszólván egész életén át dolgozott a maga nagy verses regényén. Kiapadhatatlan költői érnek, el nem sekélyesedő kedvnek kell itt kezet fognia tervező leleményességgel. A verses regényt parancsoló formai és szerkezeti okok arra utalják, hogy kerülje azt az elágazó meseszövést és fordulatokban gazdag bonyodalmat, mi kötetlen beszédű édestestvérének tulajdona. A verses regény meséje egyszerű és csattanós, rajza nagy vonásokból áll, fő művészete az állapotok költői kiszínezésében, hatalmas érzelmek és szenvedélyek tragédiát teremtő szembehelyezésében vagyon. Eseményeit inkább a szereplők lelkének tükrében szemléljük, mint epikai súlyukban. Mindezzel számol ama meghatározás, mely a verses regényt más néven lírai regénynek mondja.

A boldogság szelid madárka,
Kezünkre száll egy szép napon,
Dalol nekünk s csodás dalára
Virágban áll a völgy s halom.
De jaj, ha akkor meg nem fogjuk,
Ha tőrünk akkor rá nem dobjuk,
Örökre elszáll, elrepül…
S hiába  hívás, köny, s a bánat,
A vad madár csak messzebb szállhat,
Új tőrt örökre elkerül!

Íme, ebben a költői hasonlatban összegezte Erdélyi Zoltán a Vesztett boldogság  alapeszméjét. Az a két ember, ki a boldogságot elszalasztja: Radó Laura és Kovács Jenő. Szeretik egymást, de Laura azért mégis férjhez megy Peténdy Oszkárhoz, az unott szívű fővárosi gavallérhoz, mert így kívánja halálos ágyán atyja, az elszegényedett földesúr; Jenőnek pedig nincs annyi erélye, hogy tiltakozó szavát ez ellen fölemelje. Mi lesz a vége? Oszkár és Jenő pisztollyal állanak egymással szembe és Oszkár holtan marad. Laura most már szabad, de Jenőt sosem látja többé viszont: közöttük áll a múlt riasztó emléke s ők boldogtalanok teljes életükre…
    Ez a történet rég megpendült hangokat idéz emlékezetünkbe: az Anyegin Eugén édes-bús históriáját. Az orosz verses regénynek is a boldogság elszalasztása a magva; csakhogy Erdélyinél a nő, Puskinnál a férfiú hibás első renden. Az egész művön végighúzódó méla, reflexiókkal megszaggatott hangulat szintén az orosz íróra emlékeztet. A Vesztett boldogság elolvasása után nem egy dolog marad nyílt kérdésnek: hogy a jellemfejlesztésben és egynémely helyzet kiélezésében sok a valószínűtlen, hogy Peténdy az első részben sokkal mélyebb szívű embernek van festve, semhogy a második részben gyors elhidegülése és szívtelen léhasága érthetővé válnék; hogy az a kegyetlen erőszak, mellyel gyászoló feleségét bálba kényszeríti, egyszerűen elfogadhatatlan; hogy Jenőnek alakja nagyon is fátyolozott és szenvtelen; hogy Laura nővérének személye – noha a költő oly figyelemreméltó vonásokkal felruházva mutatja be, hogy joggal nagy szerepet várunk tőle – háttérbe szorul és a költő ok nélkül kárhoztatja őt boldogtalanságra, szenvedésekre. Csakhogy kevés olvasó áll elő e skrupulózus megjegyzésekkel mert lehetetlen, hogy  meg ne vesztegesse az egésznek költőisége a szebbnél szebb lírai részletek, a beszőtt leírások kedves volta és a bőven elhintett eszmélkedő gondolatok, melyeket Erdélyi mindig oly formába tud öltöztetni, hogy az újdonszerűség hatásával vannak. Nyelvéről csak dicséretet lehet mondani: e részben keresetlen ékesség és egyszerű báj jellemzik, verse pedig úgy cseng, mint valami kellemes muzsika. A Vesztett boldogság-ból Erdélyi Zoltán izmos tehetségű költőnek tűnik elénk, akinek ereje első renden lírai s akitől még sok szép alkotást várhatunk. E könyvét olvasni szívbeli gyönyörűség.
    Neogrády Antal a műhöz méltó képeket adott s így nem sok az a 3 forint, melyben a kiadó Franklin-Társulat a nagy dísszel kiállított könyv árát megszabta. 

x. y.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 16. szám, 1898. ápr. 17.

Szávay Gyula (1861-1935): Az ember

 

Az ember – mint mondani szokta -
Csak megvan napról-napra szépen.
Fellázadás a sorsa ellen
Évszámra sincs néha eszében.
Tulajdonképen azt se tudja,
hogy van-e, nincs-e sorsa néki, -
Csak reggelizget, vacsorázgat,
És jön az új nap, megy a régi.

Az ember máskor – tudja kő mért -
Meggyulad, mint könnyű foszfor,
Testet ledobva száll a vágya,
Maga se tudja, merre sokszor.
Legjobb szeretne meteorként
Repülni a légürbe, kéjjel,
S száz külön égő, külön élő
Részecskére robbanni széjjel.

Az ember tervez egyre-másra,
Fejében eszmét eszme kerget,
Édes szülőként új ruhába
Öltöztetget sok régi tervet.
Hány babilóni torony épül
Fejben s papiron napról-napra?
De, végül látjuk, egy se nőhet
Egy sirhalomnál magasabbra!

Az ember érez, forr belülről?
A boldogságot hogy föllelje:
Behúnyt szemekkel ismeretlen
Világokon száll át lelke.
S ha érzi, hogy telt szive mostan
A boldogság szinmézit issza:
Keres egy tűt, felszurja s kincsét
Véres cseppekben veszti vissza.

Az ember vágyik erre-arra,
Örök szomjúság lelke, teste.
S a feltalált forrás tövében
Sóhajtoz, hogy nem ezt kereste.
Megaranyozva áll előtte
Minden csúcs, mely még ismeretlen,
Életveszély közt tör reá föl
S ott látja, hogy mind mily kietlen.

Az ember tesz-vesz: kertecskéjén
Halmot, dombot síkká egyenget.
Ha ifjan kezdi, beleőszül,
Míg megteremti itt a rendet.
Mikor a tükörsima földnek
Minden darab röge virágzik:
Ő megy a havas hegytetőkhöz,
Gyopárt szed és Montblancra mászik.

Az ember ezt mind végig éli
S ha újra élne, újra tenné,
Maga körül keringne útja
Csigavonalban végtelenné.
Jó, hogy a végén már a vágynak
Elejére gondolni sem mer,
Mindinkább bölcs és kitanult lesz
És nagy bölcsen meghal az ember.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 16. szám, 1898. ápr. 17.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Nagy szombat éjszakáján

 

Az óra már az éjfélt meghaladta,
S még fent virasztok némán, hallgatag.
Ott kint az ég kétes homályba vész el,
Felhő gomolyg át a felhő alatt,
Vivódva, mint a lélek gondolatja,
Kin kétkedés lidércznyomása ül,
S míg önmagával száll szörnyü tusába,
Szárnyára éjek éje nehezül.
Magam vagyok; fejem kezemre hajtva,
Bús tépelődés bántja lelkemet,
Szomjúhozom egy csepp vigasztalásra,
És – tengeréből innom nem lehet!
Előttem a szentkönyv, ez élő forrás
S fásult közönnyel nézem habjait…
Hajh!… a mivel meritenem lehetne,
Törött kehely csak, szivemben, a hit!

… Állottam én a főpap kapujában,
A Golgothán elnéztem a halált,
S a gúnykaczaj a tömeg ajakáról
Mint mérgezett nyíl, szivemen talált.
Magas erénynek hát ez itt a díja?
Hát itt örökre ez a kép kisért?
Csak a kereszt a mennybe mutató fa?
Hiszünk, reménylünk: festett semmiért?

S kétségbeesve azokhoz szegődöm,
Kik őrzik a szent siron a követ;
S erősítik gőgös, szennyes szavakkal,
A kétkedésben – ingó szivöket!
Fáradt fejem’ a kőre ott lehajtom…
S míg bámulom a tisztuló eget:
Kétségbe vont, csodás varázslatával
A szent hajnal megüti lelkemet.

S érzem, a föld hogy összerezg alattam,
Mint nagy gyönyör terhe alatt a szív,
Fázó lelkem mélységes látomása
Megszégyenítve, imádkozni hív.
Kép kel, magasztos, kép után előttem,
S miként ha nagy, mély titkot hallanék
Köröttem győzedelmi dalba olvad,
Ujongva a teremtett összeség!

És hull reám csodálatos melegség;
Lebűvölően a szivet, velőt…
És arczczal ott a földre leborúlok,
A nyitott sír, a nyitott menny előtt.
A felkelő nap ott talál a porba’,
Dicsérve Téged, - hosszan végtelen,
Kié a halál és kié az élet -
Én jó Atyám, én édes Istenem!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf., 15. szám, 1898. ápr. 10.

Egy diák-költő - NAGY IMRE (1817-1840)

    NAGY IMRE (1817-1840) költeményei, második teljesebb kiadás, életrajzzal és jegyzetekkel ellátta Szeremley Barna.
Ára 1 frt 20 kr.

Zsönge virágokat ad a lét tavaszkor; elhulló
Zsönge virágok után érik az őszi gyümölcs.

    Soha jelszót jobban meg nem hazudtolt a sors, mint ezt, melyet szegény Nagy Imre a költeményei elé tűzött. Az ő „őszi gyümölcsét” nem engedte megtermelni a halál és huszonhárom éves korában leszakajtotta az árván, akiről manap általában csak annyit tudnak, hogy ő szerzette az „Árpád” című balladát, melyet 1840-ben a Kisfaludy-Társaság megkoszorúzott, de a jutalmul kitűzött ezüst-serleg már csak ravatalára érkezett.
    Diák-költőnek neveztük Nagy Imrét és e név jogos, mert a koránt elhalt poéta a kollégium padjain kezdte és futotta le nagyrészt rövid tartamú pályáját; a századelőnek abban az eredeti tőről szakadt magyar iskolai légkörében nevelkedett, melyet mi utódok oly nagy kegyelettel emlegetünk; maga is szívvel-lélekkel diák volt s minthogy fiatalsága miatt e környezet hatása benn gyökeredzett énjében, költészete is valóságos diák-költészet. E kitétel pedig csak a mai fogalmak szerint indíthat mosolyra; ne feledjük azonban, hogy a harmincas és negyvenes években az iskolai önképzőkör valósággal kis fiók-Parnassust alkot, melyekben később nagy íróink és költőink próbálgatják szárnyaikat.
    Nagy Imre 1817-ben született Kisújszálláson, mint egy jámbor földmíves fia és ott kezdte tanulmányait is. Tehetsége akkor kezdett nyiladozni, midőn  gimnáziumban a poéták osztályába – a mai V. osztály – jutott. Akkoriban azon ósdi szokás dívott az iskolákban, hogy hivatásszerűen kellett foglalkozni a költészettel, jobba mondva versfaragással. A tanár mindenféle műfajhoz és tárgyhoz tartozó költemények írását adogatta föl. Akár csak manapság valamely fordítás vagy mennyiségtani példa elvégzését. Nagy Imre oly kedvvel és könnyűséggel felelt meg e feladatoknak, hogy gyakran az osztály felét ő látta el írásbeli dolgozattal. A városban nagy költői hírnévre kapott: ha névnapi és lakodalmi rigmus kellett, rögtön Nagy Imrét vették elő.
    A kisújszállási gimnázium hat osztályát elvégezvén, a debreceni kollégium hallgatója lett: lassankint első diákká küzdte föl magát. Gyarapodott tudományokban, de sanyargott is sokat, mert egészen a maga erejére volt hagyatva és tanításból iparkodott megélni. Mint jótéteményes tanuló, kenyeret később az iskolából kapott, napjára egy negyedrész brúgót. Csakhogy bizony gyakran megesett, hogy a kollégium sütőasszonya, a „pisztra” (pistrix) valami ok miatt nem süthetett s ilyenkor aztán minden szobába bekiáltott egy-egy mendikáns gyerek: „Hodie non dividetur panis!” Erre céloz a Sóhajtás a szünidőhöz című versének eme része:

Zártan ajtója a panáriumnak,
Hasam korog, szemem káprázva lát.
Koplalni baj, torkig lakozni jó:
Jövel hát, várva várt vakáczió.

Jobbra fordult sorsa, mikor tanárai szorgalma jutalmául 10-12 magántanítványt bíztak gondjaira. Némelyek pénzt fizettek neki: ezek voltak a „nummisták”, mások minden héten egyszer ételfélét hoztak: „cibisták”; a kik megszabott időközben egy-egy jókora fehér cipót szállítottak, azok voltak a „panisták”; a „lótorok” szülei meg a praeceptor úr fehérmenűinek mosatásáról gondoskodtak, míg a „gratisták”  oly szegény gyermekek voltak, kiket ingyen oktatott. Mily meghitt viszonyban volt tanítványaival, bizonyítja Növendékeimhez c. kis verse, melyben megköszöni nekik föveg-ajándékukat.
    Akkoriban mozgalmas idők jártak a debreceni kollégium ó falai között. Az 1825-iki országgyűléssel megindult az újjáébredés, Széchenyi és Vörösmarty eszméi hazafiúi lelkesedésre hevítik az ifjúságot. Önképző társulatot alakítanak, mely 1832-ben kizárólag a debreceni tanulók költi és írói termékeiből Lant címen zsebkönyvet indít meg. Itt jelennek meg Nagy Imre első költeményei nyomtatásban. Költői géniuszának gyorsan híre ment a „Kálvinista Rómá”-ban is. Bizonyára művelte azon tréfás hangú, gúnyos zamatú diákköltészetet is, mely Csokonai hagyományaként nagyban virágzott. Az effajta diák-poézisnek egy 1834-ben szerzett Doromb című kéziratos gyűjteményét ma is őrzik a kollégium nagy könyvtárában. Nagy Imre előkelő helyet foglalhatott el ennek névtelen vagy álnevű poétái közt, kik ódát írnak a tubákos pikszishez, szonettet a falusi kostáról s kiknek kellett a kolbász, fánk, derelye és vakáció, meg más efféle ritkán élvezett nyalánkságoknak csak elgondolására is ihlet szállja meg.
    Ez időben még jellegzetesebb volt a régi diákélet. Szokásban volt, hogy némelyik szoba bennlakói egymás közt falut alkottak, „tanyáztak”, mint Arany mondja a Bolond Istókban. A nyolcadik számú szobában  is így járta, hol Nagy Imre kurátoroskodott. A „falu” – inkább csak télen – valamely félreeső kis korcsmában szokott ülésezni, ami abban állott, hogy hol komoly, hol víg beszélgetések, dalolgatások közt eliszogattak. Ártatlan kedvtelés volt az nagyon! Mikor aztán az esteli harangszó megkondult, ugyancsak igyekeztek, hogy hazajussanak, mielőtt a portát bezárják, vagy pedig a vizitáló jurátus diákok elcsípik őket. És bizony jó volt igyekezni, mert még érvényben voltak a kollégiumnak 1792-ben hozott szigorú fegyelmi szabályai, melyek még a szóbeli erkölcsi vétségekre is ilyenforma kemény paragrafusokat szabtak: „Aki bizony Istent mond, hét napig őrző tisztséget teljesítsen. Aki úgy segéljen mond, vagy egyéb csúnya szitkozódást és rút beszédet hallat: első ízben két napig carcerben üljön, másodízben lefokozással lakoljon, harmadízben kizárassék. Aki pedig atta-teremtettét mond, első ízben két napig kenyéren és vízen sanyarogjon a carcerben, másodízben kizárassék.”
    Nem csoda, ha ennek a diákéletnek nyomai ott vannak Nagy Imre költészetében. Sóhajtása a szünidőhöz, dévaj kitörése az  iskolai közvizsgálat után stb. eredeti, zamatos versezetek; Utazó diákja pedig – mely költemény pattogó soraiban a legációra indult fiú csalafinta gondolatainak ad kifejezést – valósággal halhatatlanná lett. Ez Árpád-ja mellett legnépszerűbb verse s a debreceni diákok, ha legációba mennek, ugyancsak énekelik:

Indul nagy utára az árva diák,
Feszítik agyát karakán ideák;
Jó bor, mibe gondja temetve leend stb.

Lugossy Józsefről, rengeteg tudományú nyelvészünkről beszélik az adomák, hogy nagyon megneheztelt Nagy Imrére, amiért e költeményében a görög szavakat „hagymaszagúaknak” nevezte s épp azért verses kötetét a könyvtár egyik legrejtekebb zugába dugta a megmételyezéstől féltett diákok elől, akik bezzeg nem neheztelnek Nagy Imrére.
    Mikor Nagy Imre a debreceni alma mater kebeléből kikerült, nevelősködni ment a vidékre; emellett folytatta tanulmányait s 1839-ben befejezte a teológiát. Tanárai nagy kitüntetésben kívánják részesíteni: a következő iskolaévre megteszik a költészeti osztály tanítójának. Csakhogy a szerencsétlen ifjút mellbaja ágyhoz szegezi. Nagy betegen várja, minő sorsra jut Árpád című balladája, melyet a Kisfaludy-Társaság pályázatára beküldött. 1840. február 6-án kihirdeti a bizottság, hogy 30 pályamunka közül az Árpád vitte el a babért. Szerzője Nagy Imre. Aki azonban már január 31-én kiszenvedett, holta előtt néhány nappal elzengvén Hattyúdal-át:

Meddig ülsz még földi kán homálya
Meddig még elhervadt arczomon?
Nyíl-e békeintő égi pálya
Túl kiszenvedett fájdalmimon?
Hajh! Rövid lét hosszú bánatoddal,
És te Isten! Sújtoló karoddal.

Meghalok; jön eljegyző halálom,
És rideg honába eltemet;
De szelíd lesz a közös nagy álom,
Testvér tesz le sírba engemet.
S míg lefordul szép korom virága;
Földerül reám a hit világa

A Kisfaludy-Társaság február 18-án vette a halálhírt, a Hattyúdal  kíséretében. Felolvasták, és nem volt szem, mely szárazon maradt volna…
    Íme, ez Nagy Imre – sajnos – rövid életpályája. Csak „zsönge virágokat” adhatott, „őszi gyümölcsöt” nem érlelhetett. Mintegy száz költemény maradt utána. Sokat nem mondhatunk róla: kevés kivétellel mindannyian az úgynevezett szobaköltészetnek  termékei, nagyobbára képzelt érzelmek szentimentális visszhangjai. Dalai, ódái és elégiái röpke érzelmeknek s a csapongó fiatal diákszívnek megnyilatkozásai; hazafias tárgyú ódái kora eszméinek és újító irányának hű kifejezői. Sorvasztó betegsége korán megtermette benne a halál sejtelmét s így lelkének legjellemzőbb és uralkodó hangulata a mélabú. Nyelvét mai napság nehéz élvezni, amennyiben Bajza és követői hatása alatt üres és édeskés szóvirágokat gyárt, idegenszerű összetételeket alkot, kifejezésmódja örökké fellengős; szóval ő is a kéj, üde, édesen, varázs, derűsugár és kínvihar poétái közé tartozik. A modern versformákat nagy szerencsével művelte. Ő maga a kötelező latin, görög, német és héber nyelveken kívül magánszorgalomból megtanulta az angol, francia, olasz nyelveket s ezek nyomán ő volt az első, ki sikerrel átplántálta magyarba a rondeau, madrigál, triolett és ritornell nehéz műformáit. Mikor az iskolai könyvek ezekről szólanak, Nagy Imréből választanak szemlevényeket. Egy madrigálja, melyet anyjához intézett, valóban bájos:

Örömjelül mit adjak én
Anyám! Nevednek ünnepén,
Mely földerült az ég ölén.
Rózsát fonnék füzérbe én,
De nincs virág völgy kebelén,
Hervadva hullt el tél szelén.
Sugárt szőnék füzérbe én,
de az fönt ég Isten egén.
A szellemlelkek édenén,
Vágytárgyúl porfiak szivén.
Fohász, - hő hála érzetén
Gyúló,mint csillag menny ürén. -
Az, mit nevednek ünnepén
Anyám! Tenéked küldök én.

Ez a madrigál, Árpád-ja, Hattyúdal-a és Utazó diák-ja fönntartják Nagy Imrének a diákköltőnek nevét.

*

SZEREMLEY BARNA kisújszállási tanár szorgalmas kutatással összegyűjtötte Nagy Imre költeményeit és kimerítő életrajzot csatolt hozzá,melynek alapján íródott ezen ismertetés. Derék és becses munkát végezett.

x. y.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 14. szám, 1898. ápr. 3.

Oláh Gábor (1881-1941): Andrée

 

Ki szárnyakon repültél messze,
Gazdag reménnyel átövezve,
Ki védőjel gyanánt vivéd
Emberbarátid hű hitét,
Ki, kebledet büszkén kitárva
Hódítni mentél más világba:
Óh mondd, reményed volt-e csalfa,
Mely lelkedet örvénybe csalta?
Vagy a hited halt-e meg ott,
Hol a természet is halott?
Hóditni mentél: győzve vagy,
Hiába minden: szív s az agy?!

Ezt kérdezzük, de nincs, ki mondja:
Vaj’ messze még az észak pontja?…
- Hol véget ér minden tudás,
S túl rajta a mesés, csudás
Képzetnek nyílik bő határa:
A jégfalon túl, ott ki jára?…
Könnyű hajód átszállt-e rajta?
Vagy most is orkán űzi, hajtja?
S veszítve minden csillagot,
Mely még reménysugárt adott:
Mint egy bolygó, czél, út nélkül
Kering, bolyong szünetlenül?!

Bizonytalanság életünk,
Csalódásokra születünk…
Előtted hány indult remélve?
A sors keresztet vont elébe. -
Hány ért éltében ott határt,
Hol egy csodás’b világra várt? -
Vagy felleled, mit senki még,
Vagy vértanúnak szánt az ég.
Ha most te nem: jő még utánad,
Ki vész-viharral szembe támad,
S az elvetett mag így kikel…
A tudománynak győzni kell!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 14. szám, 1898. ápr. 3.

Földes Imre (1881-1958): Ötven év után* (drámai költemény)

SZEMÉLYEK.
Magyar ifjú. Elégedetlen. Idegen ifjú.

MAGYAR IFJÚ
Ma ünnepelj hazámnak ifjú népe!
Ma haljon el a köznapok zaja!
Az áhitat az, mely nyomába lépe!…
Csak szűk keret e csarnok tág fala…
Magasbra tör az áhitat igéje,
Miként a táltos jósló fütsje rég!
Az égi trón szab csak határt eléje,
S a torlasz így, miként a czél – az Ég!
Jelen helyére múltnak fénye hága…
Vásári lárma szünj ez ünnepen!
Oh lelkesülj hazámnak ifjúsága4
Szived csupán e szent napé legyen!!

ELÉGEDETLEN
Kimondva könnyű, czifra szép szavakkal!
De lám, nyomán már itt a kétkedés!…

MAGYAR IFJÚ
Ne mondd tovább szentségtelen ajakkal!…

ELÉGEDETLEN
Hiába dörgöd el, ez mind kevés!…
Ne így! Ne így!… Hisz félreértsz eképen:
Nem önszivem tüzében kétkedem,
Ne gondold!… Ezt az ifjúságra értem:
Keblében annak holt az érzelem…
Miért hevül s rajong: csak kába bálvány!…
Tornázik, fut!… A többi semmi mind!
Közötte terjed vészes, dőre járvány:
Ki lesz a győztes?… Arra csak tekint!…
A múltba nézne?… Attól Isten óvja!
Hogy felkeresse ősi szent korát?!
Inkább a pálya hosszú útját rójja!
„Ki lesz a nyertes?”… Mert sz DÍJAT ád!…
Csak tört remény… még törtebb ifjúság!!

MAGYAR IFJÚ (gúnyosan)
Sarlód valóban szörnyű mélyre vága,
De nem kaszálhat úgy, ha – földbe vág!…
E szent napot megülni érdemetlen
- Úgy gondolod – az ifjúság hada?
A vád maga felel meg kérdezetlen!…
Hallgasd feszülten!… - Im választ ada:
Mért nézni át sötét üveg homályán,
Ha közvetetlen itt a tiszta kép?
Mért ütni szörnyű zajt, halálra válván,
Veszély, ha nincs közelbe semmikép?
Bajt rejt magán talán a hősi torna?…
Csupán anyag: a természet, mit ad!
A nemzet úgy csak önmagán tiporna,
Ha nem nevelve honnak hős fiat!…
S mért megrovandó győztes pálma-ága?
Ez lelkesít!… Sarlód a földbe vág!…
Igen!… A hon reménye: ifjúsága!
Szilárd remény!… Szilárdabb ifjúság!…

IDEGEN IFJÚ
A múlton lángra gyultok mind a ketten,
De tán nem úgy a jelen helyzetén!…
A rég letünt időkről lelkeseden
Regéljetek!… Oh érte esdek én!
Ah mondjatok valóra vált regéket,
Hadd gyúljon arra tűz e szívben itt,
A tudni vágyás édes szomja éget,…
Mutassátok letünt múlt fényeit!
Hol én születtem, más szellők fuvallnak,
Az égen más a csillag-miriád,
Nem hallani hírét sem a magyarnak;
Nem bűvös nyelve zengő dallamát!…
Mért ünnepeltek?… Mért ült minden arczra
Örömsugárzva itt az áhitat?…
Miért pihent ma el a köznap harcza?…
Tán éj volt eddig és most megvirrad?

MAGYAR IFJÚ
A hajnalt ünnepeljük, eltaláltad,
Im ötven fordulatra visszatért!
Sugára milliónyi keblet áthat:
E lelkes ünnep itt: a múltakért!

ELÉGEDETLEN
E szent napot akarja ünnepelni
Ily ifjúság?… Méltatlan arra ő!…

MAGYAR IFJÚ
Megint csak így?… De érved íme – semmi,
Csak várj… a meggyőzés is sorra jő!…
(A következők alatt a háttérben felhangzik a Marseillaise.)
Félszázad szállt fejünk fölött azóta!…
Lehullt a  láncz nyugot hős nemzetén!
Csörgő zaját a szellő dalba rótta
S végig suhant a messze föld-tekén,
A merre száll, a merre dörg danája
Az égig csapva, zúgón lelkesen:
Lehull a népek százados igája,
Nem hord nyomán rablánczot senki sem!
A dal csak zúg, csak dörg tovább fuvalma,
A táj alatta ébredezni kezd,
Eltűnik szerte tél fagyos uralma:
A légben már a nap sugára rezg!
A dal csak száll, csak zeng, csak zúg rivalgva,
Egymásnak dörgi miriád ajak!
A tilinkó s a kürt is azt rivalgja,
A hozsannák az égig csapzanak!
A hosszú századoknak alkotása:
A zsarnokság romokban lent hever…
Fölötte hajnal rózsás pirkadása…
Az ár kicsap!… Nem gát  szűk meder,
Tovább rohan!… A trónok dőlnek sorra!
Az ébredés… megújhodás van itt!
A zsarnokság kimúlt… Halotti torra
Szabadság már kibontá szárnyait!
S a dal csak száll, csak zeng, csak zúg… Alatta
A vér omol, a rom meg füstölög…
A dal nyugot népét mind átfutotta,
Nyomán az ágyú dörg!… A kard csörög!

IDEGEN IFJÚ
A dal nyugot népén vért vőn hatásul!
Mért nem érzétek át ti is  szavát?
A lélek tán a rabbilincsben fásul?
Megszokja jármát századokon át?
Avagy a vér, a mely jelölje útját
Elkorcsosúlt, vagy már kifolyt talán?…
A dal ösvényét itt mért nem borítják
Szent vércseppek Szabadság hajnalán?!

ELÉGEDETLEN
Nem fásult óh a lélek hosszú jármon,
Nem korcsosult a vér örökre el,
A nép megunta bár, hogy láncban járjon,
- Szabadságot vágyott minden kebel -
Nem omla vér a dalnak szózatára:
Omlik helyette zsarnok hatalom!
Késő csatákra szólt a vérnek ára…
A jog küzdött csupán a hajnalon!
(Magyar ifjúhoz.)
Hiú remény… csak dőre, kába czélzat
Ily ifjúsággal ünnepelni meg,
Hiszen dicső múltunk keblökre nem hat,
Kihaltak ott a szép s jó érzetek!

MAGYAR IFJÚ
Nem úgy!… A hajnalt e nap ünnepelje
Az ötven év ködét ugorva át,
Az Idus fényén ég a hon jelenje:
Újból átéli léte hajnalát…
A nép tolong nagy, hemzsegő rajokban,
Egymást ölelve: Ime felvirradt!
A keblek lángja izzón összelobban…
Szívből kitör az égő áhitat,
Magasba dörg százezrek dics-imája,
Miközben csörg a hulló rabbilincs,
Az összezengve együtt égbe szálla,
Hirdetve, hogy a népnek láncza nincs:
Mi volt, lehullt: mi van, a földre dobva!
Tizenkét pont dörög: Ébredjetek,
A régi zászló fönt repül lobogva,
A légben a tavasz dala rezeg!…
Tavasz dala s megújhodás igéje,
Mely elhagyá az ihlett ajkakat…
A költő zengi; gyűl a nép köréje,
Tüzének árja erre átragad -
S az utczán végig harsog mennydörögve:
„A szent szabadság visszatér örökre,
Esküszünk,
Esküszünk,
Hogy rabok tovább nem leszünk!

ELÉGEDETLEN
A nép szabadsajtót teremt magának…
Az ifjúság tizenkét pontja rajt’
Helyet szorít a költő szózatának,
Mely lángra gyújt minden igaz magyart!
Szabad a sjtó, np, a szó!… „Előre!
Megnyitni a rab-iró tömlöczét!…”
Az ifjúság nem hajt a túlerőre:
Budán az iró lánczát tépi szét!…
Minden kivíva… ah!… kiküzdve, nyerve!…
S midőn a földet éj övezte át:
Megkondula az érczharangok nyelve
S hozsanna-szó dicsérte ég Urát!
Magasztos virradás: A hon felébred!…
(Szomorúan.)
S fásult erők ünneplik e napot!…

IDEGEN IFJÚ
S az ég nyugodt maradt az ébredésen?
Nem rázta meg a miriád ima?
A hajnal nem pirkadt ünnepre készen,
Jelentve, hogy MA kell virradnia?

MAGYAR IFJÚ
Megindúla az ég a keblek lángján:
Könyzápora a földet öntözé,
S a szent gyönyörben úszó népet látván,
Mosoly vegyült hő könyei közé!

IDEGEN IFJÚ
Az ég könyűi mit jelenthetének?

MAGYAR IFJÚ
Az csak a nagy teremtő titka lőn…
Talán örömkönyűk, mert visszatérnek
A szent jogok s uralgnak a jövőn?!
Vagy tán folynak siratva bősz csatákat,
Miket az ébredés idéze fel?!…
de lent – a szívbe, hol boldogság árad -
Örömkönyűt lát mindenik kebel!…
A hó megolvadt ősz Gellértnek ormán:
Az ősi hegy merengve néze le!…
Mohos szakálán könyei omolván,
Csak néz… csak néz… És könyezik bele!…

IDEGEN IFJÚ
És felvirradt örökre, mondd, a reggel,
Vagy tán szétfoszlott, mint a pillanat?!

ELÉGEDETLEN
Nem úgy!… A zsarnokság közelg sereggel,
Hogy újból ránk tegye a lánczokat.
(A háttérben felhangzik a Klapka-induló.)

MAGYAR IFJÚ
A kard kiszáll a szent hazát megvédni!
Rivalg a kürt!… „Csatára fel magyar!”
Most kezdenek a keblek lánggal égni!
A honnak él… azért küzd mind a kar!
Az ágyú dörg… A kard csörögve csattog!
Zaján nem vész a háború dala!
A vér ömöl… A gránát szerte pattog,
Dicsőn lobog Szabadság zászlaja;
A névtelen félistenek csatáznak,
Egy ellen száz!… Azért csak küzd tovább!
Minden kicsiny rögöt szent vérrel áztat
S csak életével adja el honát;
Habár körülte százszor több az ellen,
Hogy elvegye az ezredév jogát,
Ő küzdene akár a pokol ellen,
Örökre tartó bősz csatákon át;
Ajkán „Haza” s „Szabadság” szent nevével
Rohan a harczba s mint végsőt lehel:
E bálványok nevét kiejti hévvel
S aztán hal el az összetört kebel!…

Oh mennyi szent nap!...Ám kevés örömtelt:
Legtöbb hajnalja vérrel öntözött…
E nap,midőn a nép sírjából fölkelt
A legszentebb ah mindegyik között.
(Idegen ifjúhoz.)
Most mát megérted keblünk áhitatját?
Most már megérted, mért ez ünnep itt!…
A sziv az egyszerű szón is sokat lát:
Mi nem idézők múltnak fényeit!

ELÉGEDETLEN
Az semmi ind, mit puszta ajk regélhet;
A sziv kifesti önmagának azt;
Amit regélénk, csak merő kisérlet
S kebledben már ez is lángot fakaszt?!

IDEGEN IFJÚ
Igen!… Oly lelkesítő volt e szózat!
Oly fölséges, magasztos lángra gyújt;
Minden betűjén át szivembe szólalt
Megrázóan dörgő szaván – a múlt!
A lelkesültség szentelt pirja éget:
Felkölté e valóra vált rege!…
Nézzétek oh… hisz én is tüzben égek:
Én… én… a más hazának gyermeke!!

MAGYAR IFJÚ (Elégedetlenhez.)
S te még hiszed: az ifjúság seregje
Nem érzi át e nagy nap ünnepét?
Szivébe nem tér szent érzés melegje,
Mint multnak szárnya lebben szerteszét?
Nézd!… nézd… Im gyermeke egy más hazának
A multnak láttán, hogy föllelkesült!
S te még hiszed, hogy e hon önfiának
Keblén ridegség vakhomálya ült?!…
Beismerést nem várok én te tőled:
E hallgatás legyőzetést jelent!

ELÉGEDETLEN (csüggedten)
Nem úgy!…

MAGYAR IFJÚ
E hang bizonyság arra főleg,
Melyet végső erőlködés teremt!
Miért a rémlátás sötét üvegje?
Az ifjúságot tisztán át figyeld,
Ősök neve előttük szent ereklye
S a mult, amelyben éltenek: kegyelt!
(Kis szünet.)

ELÉGEDETLEN (csüggedten hallgat)

MAGYAR IFJÚ (előlép)
Ma ünnepelj hazámnak ifjúsága!
Ah nézd szabadságodnak hajnalát,
S az ősöket… Járj óh azok nyomába,
Munkálkodj!… Ez honodnak éltet ád!!
(A háttérben csöndben, ünnepélyesen felhangzik a Himnusz.)
S te Isten!… Ég örök ura, királya,
Nyújtsd el soká e nemzet életét!
Soha ne dúlja pártok belviszálya,
Jólét bonthassa szárnyát szerteszét…
A szivbe lángot adj!… Erőt a karba!
Az agyba észt,… Okos, elszánt vezért!
A nemzetnek józanságot, hogy karja
Csupán honáért ontsa majd a vért…
Nagy égi Úr!… Világ uralkodója!
Hozzád egy nemzet hő fohásza száll:
Fenkölt éltét, hogy bölcs hatalmad ójja,
Soká, hogy éljen a dicső király!…
S ha zúg a vész megingató haragja:
Keblünkbe küldd az ősök lelkeit!…
S ha te, az Ég Ura ezt így akarj:
’E hont a poklok is döngethetik!!’

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 13. szám, 1898. márc. 27.

Jókai Mór (1825-1904): A magyar ifjúsághoz

Lelkem fiai!

Sokáig válogattam benne, minő megszólítással kezdjem a Hozzátok intézett szómat.
    Előttem volt a nagy angol tudós sémája, ki mint az oxfordi egyetem rektora az egybegyűlt diáksereget a Veni sancte után ezzel a megszólítással címezte: „uraim, mylordok, érsekek, püspökök, lelkipásztorok, lordmayorok, aldermanok, mérnökök, tábornokok, doktorok, Bathrend, térdszalagrend lovagjai, hajóskapitányok, admirálok – világcsalók, naplopók, útonállók! -. Igenis: mindezek válhatnak belőletek , a szerint, amint magatokat viselni fogjátok.” Azonban én utánozni még a nagy embereket sem szeretem.
    Van egy rátok alkalmazott régi kifejezésem, amelyben a magyar fiatalságot elneveztem acélfiatalságnak. Más nemzeteknek van aranyfiatalságuk (jeunesse dorée), kik arra büszkék, mi magyarok büszkébbek vagyunk az acélfiatalságunkra. Azonban én ismételni saját magamat sem szeretem.
    Nekem jogom van Titeket lelkem fiainak szólítani, mert a saját lelkemet látom Bennetek ezerszeresen sokszorozódni.
    Ugyanazt a dicső fiatalságot látom magam előtt most, aki ötven év előtt engem és kortársaimat, az akkori írókat körülvett; csak a számotok szaporodott meg: ahány százan voltatok akkor, annyi ezeren vagytok most.
    S ugyanazt a szent szózatot hallom ezerszeresen visszhangzani ajkaitokról most, amit elődeitektől hallottam égnek és földnek hirdettetni: „szabadság, egyenlőség, testvériség!”
    Ez a hármas jelszó volt az a bibliai mustármag, melyből Magyarország cédrusfája felnőtt, és még egyre növekedik.
    E hármas jelszóban van Magyarország lételének alapja, a magyar nemzet hatalmának joga kifejezve. Ezek a vezéreszmék tesznek egy nemzetet hadban erőssé, békében boldoggá. S aki e három eszme közül egyet eldob magától, a másik kettőt is elveszíti. Ezt a hármas varázsigét őrzi a mi alkotmányunk frigyládája.
    A magyar tanuló fiatalság, nemzeti műveltségünk élő kifejezése, ivadékról ivadékra híven megőrizte elődeinek ezt a frigyládáját. Soha semmi szenvedély, semmi kényszer, semmi érdek nem bírta a magyar tanuló fiatalságot eltántorítani. A frigyládát elvehették tőlünk, de a benne elzárt kincseket nem kobozhatták el.
    Pedig sok megpróbáltatást kellett fiatalságunknak kiállnia.
    Öt évtizeden át figyeltem aggodalommal, láttam örömmel, mint váltja fel egyik ifjú nemzeték a másikat. Mindig ugyanaz a szellem maradt meg; egyik ivadék a másiknak adta ár örökségül. És most az ötödik évtizedben ugyanezen oltár előtt látom áldozni hazám tanuló fiatalságát: ugyanazon jelszavas zászlókat lobogtatni kezében.
    Szorongó szívvel szemléljük, közelben és távolban, hogy foszlanak le másutt rongyokban e dicsőséges zászlók! Hogy áldozzák el a szabadságot a bosszúért, az egyenlőséget a kiválóságért, a testvériséget a gyűlöletért más nagy nemzetek fiai. S a legjobb fiai: a múzsák tábora! Hogy készülnek testvérgyilkos harcra, amely saját hazájukat megbénítja, alkotmányukat megrendíti, hogy vezetnek népfajt, felekezetet, politikai pártokat irtó küzdelemre éppen azok, akiknek azért van adva a kezükbe a fáklya, a tudás fáklyája, hogy nemzetük előtt a hazaszeretetet, békeszeretet helyes útját megvilágítsák, de nem hogy gyújtogassanak vele!
    Hála a magyarok Istenének, hogy ez a ragály nem fertőztette meg a magyar ifjak lelkét.
    Ti megmaradtatok a szabadság, egyenlőség, testvériség híveinek; s a magyar tudományos egyetem fiatalsága adott magasztos példát a saját keblében létrehozott békeszövetséggel az egész művelt világ fiatalságának, példát arra, hogyan lehet bölcs mérséklettel, testvéri indulattal a közös haza és közös szabadság szeretetével egymással ellenkező felfogásokat kibékíteni.
    Ez az 1848. március 15-ikének a szelleme. Így tettek a Ti elődeitek, az én kortársaim; egyenlővé tették az embert, magukhoz ölelték a testvért, s midőn a szabadságért kellett küzdeni, az egyenlővé tett honfi, a felkarolt testvér együtt harcolt velünk a szabadság ellenségei ellen.    
    És még ma is „in hoc signo vinces!”
    Ezt az ötven év előtt a Ti elődeiteknek átadott lelkemet látom én Ti Bennetek föléledve s mindazoknak a lelkét, akik akkor velem együtt voltak: Petőfiét s az ő tizeiét.
    Azok már megtértek Istenhez, ki nekem engedte, a legutolsónak, hogy az ő nevükben is üdvözöljelek Titeket, lelkemnek fiait.
    Legyetek boldogok a boldog hazában!
    Szabadok a szabad hazában!
    Erősek és becsületesek az erős és becsületes magyar nemzetben!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 12. szám, 1898. márc. 20.

Ábrányi Emil (1850-1920): Márczius tizenötödikén

 

Mikor Árpád népe hóditásra indult,
Gyors volt és hatalmas, mint a zivatar.
Vert hadak remegtek és minden oromra
Diadal-zászlóját tűzte a magyar!
A világ nem látott nagyszerűbb csatákat!
Mint a hogy a villám tördeli a fákat,
Népek dőltek össze, hova kardjuk vágott,
És meghódították az egész országot!

Emlékezzetek rá, hogy most ötven éve
Népünk ujra harczolt márczius idusán.
S ez a harcz még szentebb, még fenségesebb volt,
Mert vér nem ömölt ki a remek tusán.
A kik akkor hozzá láng-ajakkal szóltak,
Fegyvertelen eszmék katonái voltak,
Ám azzal a tűzzel, mely lelkükben égett,
Ők meghóditották az emberiséget!

Márczius szent napja! Minden ünnepünk közt
Legtöbb áhitattal téged áldalak!
Akkor a szabadság tisztitó tüzében
Kiveszett e népből minden rút salak.
Jogokat nem vett el zsarnoki szeszéllyel,
Inkább a magáét osztogatta széjjel,
Mint az, a ki egykor bennünket megváltott:
Soha még szabadság nem volt ilyen áldott!

Márczius szent napja! Mikor önmagunkat
Testvérekké tettél – ó bölcs szeretet! -
Minket is a népek testvérül fogadtak,
Európa büszkén a szivébe vett.
Nagy lelkünket látva, átérezt mélyen:
„Ez a nemzet méltó, hogy közöttünk éljen!”
Később, a bukásban, megsiratta gyászunk,
S várta szivrepesve új feltámadásunk!

Márczius szent napja! Te neked köszönjük -
Hogy a szép magyar név újra tündökölt!
Te neked köszönjük, hogy komor Kárpáttól
Nyájas Adriáig még magyar e föld!
Te neked köszönjük, hogy töretlen, épen,
Részt veszünk a munka roppant versenyében…
Te tanítottál meg, te nemes, te drága,
Fennkölt szeretetre, büszke szabadságra!

Ó fogadd föl, kérlek, nagy, szent esküvéssel
Félszázados ünnep fényes idusán,
hogy a mire téged ez a nap tanított,
Követed, megtartod, szép magyar hazám!
Mert ha így cselekszel: sors le nem igázhat,
Szolgáddá szegődik minden ujabb század,
Egyre több nagysággal ékesít föl téged,
s élni fogsz örökké! Nem lesz soha véged!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 11. szám, 1898. márc. 13.

Jókai Mór (1825-1904): Mért volt az Éden paradicsom?

    Azért volt az Éden paradicsom, mert a bölcs Teremtő oda plántált egy fát a közepébe, aminek „Tudás fája” volt a neve. És annak a gyümölcséből megtiltotta egyet is leszakítani. Annak a fának a gyümölcsei bizonyosan tankönyvek voltak.
    És az első ember mingyárt nem állhatta meg, hogy le ne szakítson egyet azokból a gyümölcsökből s bele ne kóstoljon.
    Ezzel aztán elvesztette a paradicsomot.
    Ismertük mi ezt a paradicsomot mindannyian, - s míg négy-öt évesek voltunk, a boldog semmit nem tudás édenkertjét. Akkor aztán vittek bennünket az iskolába s kezdődött az ítélet végrehajtása: „arcod verítékével keressed a te kenyeredet!”
    S az igazi arcverítéket az ismeri, aki a fejével dolgozik. S annak a munkája holtig tart. A tudomány meg nem áll, folyton előre halad. Az a szaktudomány,mely az én ifjúkoromban szerény egy kötet volt, manapság egy könyvtárrá szaporodott fel. És én még most is folyvást tanulok, amidőn már nem kell rettegnem a professzor rossz kalkulutásól. Tanulom az újat, tanulom a felfedezett régit: nem vagyok rá kényszerítve; de jól esik a lelkemnek.
    A tanulásvágy az, ami a paradicsomi átkot áldássá változtatja át.
    Magyar tanulóifjúság! Apáidnak harci kedve szerezte meg ez országot nemzetednek, a te tanulási kedved az, melynek azt meg kell tartani. A népek nagy harca soha meg nem szűnik; most a munka terén folyik az, s győztes az marad benne, aki legtöbbet tud. Aki a tanulásban előre tör, hazáját viszi előre.
    Adjon az Isten tinektek igaz kedvet e szellemi harc végigküzdéséhez.
    Boldogok a tanulók, mert övék a jövendők országa.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 11. szám, 1898. márc. 13.

Pásztor Árpád (1877-1940): Tél a Délvidéken

Máskép süvölt a szél az én hazámban,
Máskép nyargal hóparipán a tél;
A merre száguld, elhal minden élet,
A fák között sikongva száll a szál.
Király a rónák végtelen hazáján,
Birodalma fehér szűztiszta hó…
Diadalútját semmi el nem állja,
Hatalma nagy, erős, mindenható.

Nem is tél ez itt lenn a délvidéken,
Nem is szél, mely oly lanyhán lengedez.
Az ég sötét… Halk eső hull a földre;
A természet bus temetése ez.
A fényes, zöld babérfák megfakulnak,
A ciprus búsan hajtja meg fejét…
Mintha soha már tavasz nem fakadna,
Oly hervadás terül el szerteszét.

Hol van a kályha élénk, tiszta lángja,
A kellemes, barátságos meleg?
Hol van a lámpa kedves, enyhe fénye,
És hol vannak a kedves emberek?
Magam vagyok az örökzöld honában,
A hol erőtlen, langyos, bús a tél,
Nem törődik senki a más bajával,
itt minden ember csak magának él.

El vágyom… El!… Az én hideg hazámba,
Hadd érjen hó, hadd járjon át a fagy,
Nem kell nekem a pálmafák világa,
Az én világom szép hazám te vagy.
Otthon elszunnyad télen a természet,
De itt csak lassan, búsan haldokol,
A merre járok mindenütt haldoklás;
Halál, vagy élet nincsen itt sehol.

Nem kell nekem délnek csodás hazája,
Nem kell nekem e szürke enyhe tél…
A hol a tél ily bágyadt, ily elernyedt,
Ott az én lelkem tavaszt sem remél.
Az eső hull… Minden oly árva, szürke:
Érzem, elhervaszt ez a hervadás…
Haza vágyom!… Lehet halál körülöttem,
Ha azt tudom, hogy van feltámadás!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 6. szám, 1898. febr. 6.

Mokry Ferenc (1878–1918): A tíz szobor

 
Ragyog a nap, a felhők szétoszoltak!
A hős magyar im újra ünnepel!
E nagy napon imára egyesüljön
Szabad hazánkban mindenik kebel.
Új korba léptünk és a kor határán
Szivünk egy hő imában összeforr.
Újjá születtünk és új életünknek
Határköveként áll a tíz szobor.

Imádkozzunk! És esdeklő imánkba
Foglaljuk jó uralkodónk nevét,
Ki egyetlen szavával lángra gyújtá
Minden magyarnak érező szivét.
Az összecsengő szivek dobbanása
Zsolozsmaképen száll az égre fel,
És nagy királyunk drága életére
Az ég urától áldást esdekel.

A tíz szobornál, melyek érczből lesznek,
Saját magának fényesbet emelt:
A szeretet és hála oltárképét,
A mely betölt most minden hű kebelt.
Az érczszobrot ledöntheti a szélvész,
Vagy az időnek őrölő foga,
De azt, a melyet sziveinkbe véstek
Nem mossa el a zord idő soha! -

Ó, hány vihar dúlá fel szép hazánkat!
Ó, hány villám dördült honunk felett!
Isten megőrzé mindig ezt a földet,
Mely most az áldás szép országa lett.
A vad pogány és belviszály sodorta
Oly gyakran vészbe, bajba nemzetünk’,
De romjain az új ország felépült:
„Isten velünk, ki akkor ellenünk!”

S a nagy viharban ott valának ők is;
Velünk együtt küzdött e tíz nagyunk.
Isten után, az ő dicsőségük, hogy
Kicsiny, de mégis egy nemzet vagyunk.
Karddal s a tollal harczolának mindig;
Éltek s ha kellett, haltak a honér’.
Oh, ennyi nagy erény jutalmaképen
Az érczszobor – csekélyke pályabér!

Imára gyűltünk s összetett kezekkel
Adunk hálát hatalmas Istenünk,
Hogy nem hagyál el ezredéven által,
Hogy vészbe’, bajba’ itt valál velünk!
S most is velünk vagy! Régen várt dicsőség
Ragyog fenn minden honfi-homlokon
És hő fohász buzog minden kebelből,
A melyben az érzés velünk rokon.

A tíz szobor, mely büszkén néz a múltba,
Jövő dicsőségünknek záloga.
Él még a nemzet! És az életéhez
megvan, miként volt eddig, a joga.
Tekintsünk vissza elmúlt életünkre,
Nézzünk reménnyel a jövő felé
És bizva lépjünk által a határon,
A merre Isten mennünk rendelé…

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 5. szám, 1898. jan. 30.

Patay (Fischel) Sándor (19. sz.): Fohász

 
Atyánk, kinek végtelen kegyelme
Szép magyar hazánkat alkotá,
És irántunk való nagy szerelme
Ezt a szép hont ép nekünk adá:
Halld a hála hő fohásza mellett.
Népemért, oh, halld meg az imát,
Kit nekünk adott dicső kegyelmed,
Isten áldd meg a magyar hazát.

Mig a nép a küzdelem hevében,
Vére árán nyert ezer sikert.
Megtörött a magyar hősiségen,
A ki vele szembe szállni mert.
Volt miért magunk megemberelnünk,
Nemzetünkért folytak a csaták,
Mi megóvtuk ősi honszerelmünk,
Isten óvta a magyar hazát.

Most a rozsda marja kardjainkat,
S ez a béke hozza a veszélyt.
Hogyha elfeledtük harczainkat,
Elfeledtük a haza becsét.
Áldás, ámde álom is a béke,
Veszedelmes nyugodalmat ád,
Éj borúl az álmodó szemére,
Isten óvja a magyar hazát.

Elsötétül a mi úgy világlott,
Hogy körülte mindent eltakart,
S megtanulták, - hej, be más világ volt,
Azt a szép szót: ne bántsd a magyart!
Most is mondanók, de majd panaszkép!
Sőt ma-holnap kérelem gyanánt,
A ki védje nem lesz már magyar nép,
Isten óvja szép magyar hazánk.

Isten óvja most a küzdelemben,
Melybe’ nincs is külső ellene.
Hanem azok állnak vele szemben,
Kiknek érte vivni kellene.
Rontja a magyart a léha szellem,
A közöny, a nyelv s a hon iránt -
Ez az ellen, melynek vésze ellen
Óvd meg Isten szép magyar hazánk!

Szégyen szemre nincs ki nemzetemre
Büszke volna úgy mint hajdanán,
Nem tekintünk, csak az idegenre,
Ez az átok a magyar hazán.
Isten áldd meg ős önérzetünket.
Ezt az áldást add reánk, Atyánk,
Honszeretni tanitsd nemzetünket,
Akkor áldva lesz magyar hazánk.

Forrás. Tanulók Lapja 5. évf. 4. szám, 1898- jan. 23.

Arany János, mint tanár

   A halhatatlan költő tudvalevőleg1852-1860. közt Nagykőrösön tanított, mégpedig a gimnázium négy felső osztályában magyar irodalmat, s az ötödik, hatodikban latint. Tanítványai nagyon szerették, igazságos és jólelkű embernek tartották. Egy volt tanítványa, egy református lelkész következőképpen  nyilatkozik Aranyról, mint tanárról: 
    „A katedrán legtöbbször komoly, ritkán mosolygó, tréfás volt. Nem pirongatott túlságosan, nem büntetett még fentmarasztással sem soha, annál kevésbé testi fenyítékkel. A hanyag tanulóknak alkalmas, szép példákkal szívére beszélt úgy, hogy ha csak egy paránya volt bennök a becsületérzésnek, szorgalmas, rendes tanulókká váltak. Nem tudok rá esetet négy év alatt, míg szerencsés voltam tanítványa lenni, hogy növendékei egyszernél többször csak egy percnyi kellemetlenséget is okoztak volna a mindnyájunk által oly kiválóan tisztelt s szeretett tanárnak.
    Ezen egy eset az 5. osztályban történt. Liviust magyarázta s annyira belehevült, hogy az óra már régen eltelt, sőt a negyed is végéhez közelgett, amikor egy, az osztály leghátulján ülő gyerek a lábával dobogni kezdett. Az öregúr – mert csak így hívtuk – végre észrevette s így szólott fájdalmas, rezgő hangon: „Mit döbörögnek önök, mint a lovak az istállóban!” Ez oly nagy büntetés volt s annyira fájt az egész osztálynak, hogy ez maga büntette meg a magáról elfeledkezett tanulót s annak már a másik iskolai évben el kellett távoznia. Azon túl mindig nagy csendesség volt előadása alatt, pedig 50-60-an voltunk az osztályban.
    Megtörtént, hogy még az óranegyedet is benn töltötte az őt áhítattal hallgató tanítványok között. Csak akkor vették néha mind ő, ind tanítványai észre, hogy eltelt az idő, mikor a következő tanár benyitotta az ajtót; ilyenkor aztán mosolyogva kért bocsánatot kollégájától.
    Szavalatainkra vagy írásbeli dolgozatainkra mindig eredetiek és találóak voltak megjegyzései. A többek közt emlékszem, hogy egyik tanulótársam az „Őrült”-et szavalta. Megjegyzése csak annyiból állott a mi bírálatunk után, hogy „nagyon józan őrült volt!” Ha Petőfiről magyarázott, vagy valamelyikünk Petőfitől szavalt, fejet jobb kezére hajtotta és mindig kicsordult a könnye. Petőfiről magyarázva, mint irodalomtanár elmondotta, hogy nem volt korhely, mulatni szeret s határozottan állította, hogy mikor legszebb bordalait írta, még csak bort sem látott. Így, mint nekünk elbeszélte nála történt, hogy PETŐFI pár napot töltvén házánál, kedvéért meghítta legjobb embereit ebédre s midőn legvidámabban mulattak, egyszer csak eltűnt. Ő ezt észrevévén, keresésére indult s a kertben egy terebélyes fa árnyékában találta meg, egyikét írva legszebb költeményeinek.
    Tanítványainak mint tanár legjobb, legőszintébb atyai barátja volt. Miután akkor is nagyon szigorúan folyt le a „Schulinspektor” elnöklete alatt tartott érettségi vizsgálat, s több tárgyból németül kellett felelni, Arany vitte ki, hogy a maturát alsóbb osztályosok is látogathatták oly célból hogy azt megszokván, mikor rájok kerül a sor, „ne szálljon inukba a bátorságuk”.
    Sokszor, midőn járkálni volt, mintha csak templomba mentünk volna, egész meghatottan léptünk be László fiával dolgozószobájába s láttuk, hogy költeményeinek mértékét a ritmus kedvéért lekótázta.
    Közöttünk a jobb költemény- vagy beszélyírókat mindig buzdította maguk tovább képzésére s arra, hogy a nyilvánosság elé ki ne lépjenek, bármint csiklandozná is őket nevöknek nyomtatásban való látása. Azt ajánlotta, hogy zárják be írásukat fiókjukba s koronklént elővéve olvasgassák és szorgalmasan javítgassák s ha majd évek múlva sok javítás után úgy gondolják, hogy versükön vagy novellájukon már semmi  igazítani valójuk nincs, akkor lépjenek vele a nyilvánosság elé.”

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 3. szám, 1898. jan. 16.

Váradi Antal (1854-1923): Garay János emlékezete

Ó zengjetek dalt, édes, lelkesítőt
A koszorúsnak szentelt ünnepen!
E nap, ez ünnep s égő lelkesülés
Garay János emléke legyen!
Te drága bölcső, Szegzárd, ősi város,
Ki dalnokod megáldva ringatád:
Lásd ünnepedre gyülni égő szivvel
Ez egész nemzetet s egész hazát!ű

Szent László dalnokáról zeng az ének,
Magyar történet hősét hirdető -
Ki dalt zeng a „magyarok Mózesének”,
Arról szóljon ma róna s bércztető!
És keljenek föl sziklasírjaikból
Árpád-királyok fényes sor szerint:
Az ő borostyán-ékes hegedősük
Az, kinek itt ez ünnep fénye int!

És lengjen itt Árpádnak, a dicsőnek
Honfoglaló magasztos szelleme!
Kit ő felkötött mohlepett sírjából,
Mert szent erő a dal s a lantzene!
Mikor a hivatottak lelke zengi,
Megnyílnak rá a sírok hantjai,
S élők és holtak gyűlnek könyes szemmel
Garay édes lantját hallani.

És jöjjön Mátyás, a ki fenn Gömörben
Tartott gőgöt alázó áldomást!
Szegzárd! Szülötted égő jóslatának
Beteljesült varázsát ime, lásd!
Ma egy a nép s az úr, s Mátyás királyunk
Fejedelmi arcza égből áldva int:
Testvériség, egyenlőség, szabadság
Van a hazában lélek s szív szerint!

S magyar hölgyek, ti nemzetem virága,
Jertek rózsákkal koszorúzni meg
Szegzárd szülöttét, a kinek szent hamván
Örök dicsőség súgara remeg!
Kinek nevére minden szív megdobban,
De legforróbban itt ez ég alatt
A nőké, mert „magyar nőnek születni
- Így zeng a költő – szép s nagy gondolat.”

Nyolczvanöt év! – még századéve sincsen,
Hogy csillaga egünkön megjelent,
S már szelleme a halhatatlanságé,
Túlszárnyaló a szükkörü jelent!
És érczbeöntve, ezredéves hosszú
Jövőbe néz a szép, fönséges arcz:
Mint lelki győzelem örök emléke,
Minek babért termett a földi harcz.

S hol egykoron királyt temettek gyásszal,
Ma költő üli a feltámadást,
Bélának hamván dalnokodnak szobrát,
Magyar hazám s népem, tisztelve lásd!
Nem ékesíté korona, csatákban
Nem vérezett, de győzedelme él,
Mert a költő babérja halhatatlan, 
És örökebb a trónok érczinél!

Ó zengjetek dalt, édest, lelkesítőt
A koszorúsnak szentelt ünnepen!
E nap, ez ünnep s égő lelkesülés
Garay János emléke legyen!
S te drága bölcső, Szegzárd, ősi város,
Ki dalnokod megáldva ringatád:
Öleld e napnak ünnepén szivedre
Bennünk az egész nemzetet s hazát!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 3. szám, 1898. jan. 16.

Berkes Imre (1878-1949): Az ideál

 
Mesés szerencsén jár eszed,
Ez nagy dolog, te azt hiszed…
S talán magad se gondolod,
Hogy álmodod.

De ha az álom elenyész’,
S szerencséd bősz viharba vész,
Vigasz a végső napsugár:
Az ideál…

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 2. szám, 1898. jan. 9.

Földes Imre (1881–1958): Értesítő után (magánjelenet)

 
 

 

 

 

Bukott deák: (kezében tartva bizonyítványát)

No tessék!… Itt van!… Nem megbuktatott?
Természettan, latin, mathézis!
Szekunda mind!… Gyalázat, árulás!
No lám: Tanulni hát mit ér is?
Az ember vág,magol szorgalmasan;
A könyv mellett sinylik napestig,
S három rémes szekunda a haszon!…
Megint a régi módra kezdik!
No persze, hogyha otthon baj vagyon,
Ha rossz a jó tanár ebédje,
Ha álmatlan hever az éjen át:
- Szegény deák, hisz’ nincs ki védje!
Bűnhődik ő ártatlanul;
És bármiképen vág, magol:
A bűnbak ő! Ő a szegény!
Nyakát szegi a szörnyű  kény!…
Egy jó deákra, ha talál:
Felfalja, mint a kannibál!
Nevök „tanár?”… Sárkányok ők!
Mind pápuák, emberevők!…
Előttük nincsen semmi szent!
Ármány lakik szivükbe bent!…
Minden tanár káros tehát!
Megbántja a szegény hazát:
Hány oszlopot dönt el vakon?
Hogy is viruljon így a hon?…

Higyjék el azt, nem is csoda,
Ha az öngyilkosok sora
Ijesztgetőn emelkedik:
Mert ki bukott, az mindenik
Öngyilkos volna fán, karón:
- Megesküszöm! – ha „mersze” vón’!
Gondolkozzunk kissé nyugodtan!
Tegyük fel azt, hogy nem tanultam:
Ezért buktatni?…  Hogy!… Miképen!
Hiszen nemrég tanultuk épen:
Prometheuszt büntették, mert
Egy égi-szikrát lopni mert!…
Megváltozott hát a világ?
Hogy most az is a bűnbe hág,
Ki lopni nem vágyik szegény,
Kitől biztos az égi fény,
Kinek nem kell az égi szikra,
A tudománynak semmi titka!
Minek neki az a latin:
Hisz’ azt tanulni szörnyű kín!
Minek neki algebra, mértan?
Dinamika, hangtan s a fénytan?…
El… el!… Pokolba véletek!…
Hogy megrontjátok éltemet!
A jónak ők… ők állnak útba:
A korcsolyák hej ott a sutba!
Nem szállhatok velök a jégen!…
A lányokkal most hát ki mégyen?
Hogy várnak rám!… A Don Juán
Tanulni kényszerül magán!
Kaczagnak majd!… E nevetés
Megöl!… Hol egy borotva, kés?
Revolver, puska, szablya,
Az indián tomhawkja,
Hol balta, ágyu, méreg?
- Én így tovább nem élek! -
Hol lándzsa, dárda, érczszigony?…
… Egy sincs!… Szerencse!… Úgy bizony!

Mi lesz velem?… Óh szörnyűség!
Bukott deáknak helyzetét
Irigyleni nem is lehet!…
Képzeljék: - Átkos érezet! -
Szülőimnek még nem mutattam!
A föld, hogy elsülyed alattam,
Midőn atyám megnézi majd!…
Már hallom, búsan így sóhajt: (nagyot sóhajt)
Mekegni kezdek félve gyáván:
„Ártatlanabb földünknek hátán
Nincs… nincs!… Megesküszöm akár!
… Így … úgy … Zsarnok minden tanár!…
Óh éjjelente, hogy tanultam!
Ágyba is csak vasárnap bujtam!…
Tanúm szobám, a lámpa, ágyam!…”
- Nem félek: Némák mind a hányan! -
„Ám kérdezzék meg őket sorra!
Mindig tudományszomjtól forrva
Virraszték vágva éjeken!…”
- Kérdezhetik: Nem árt nekem!
A lámpa már hogy is felelne?
Faggathatják: Siket őkelme!…
Szobám, s az ágy?… Akár a hal!
Egyik se szól, egyik se hall!!…

Anyám kezébe rejti arczát.
Egy hétig sir mindig, ha meglát.
Busúl soká az álmain,
Mert Szent Péter jelent meg im’,
S megjósolá, hogy megbukom!…
Bár nyiltan mondva én tudom
A büszke jóslat nélkül is!…
A szép hugom, a kis Julis,
- Két éves mult az ősszel ép!
E földön nincs leány pöszébb! -
Azt hajtja folyton, égetőn:
- Átjárja tűzként agyvelőm -

„A Piszta medbutott!
A Piszta medbutott!
Azéjt mejt nem tudott,
Mejt szemmit szem tudott!
Jossz volt ész medbutott!
Azéjt, mejt nem tudott!…”

A nénikék? … A bácsikák?
Mind sárkányok, mint hárpiák!
Hogy nyaggatnak majd szörnyűen?
„Az értesítő, mondd, milyen?”
S én mit tegyek a nagy zavarba?
Mindnyájuknál javát akarva,
- Mert bút okozni nem szokásom! -
Bölcsen felejtem megbukásom:
„Az értesítő? Jól ütött be!…”
Kiszínezem a dolgot egybe:
„Nem is csoda, ha nincs szekunda!
Én nem hevertem, mint a bunda!
Tanultam folyton… nappal… éjjel!
Nagy szorgalommal űzve széjjel
A sok dolog bősz föllegét!…
… Eddig hiszik a nénikék!
De most rágyujt a kis Julis:
- Úgy szúr, gyötör a hangja is! -

„A Piszta medbutott!
A Piszta medbutott!
Azéjt, mejt nem tudott!
Mejt szemmitszem tudott
Jossz volt ész medbutott!
Azéjt, mejt nem tudott!…”

S a mért küzdöttem perczekig:
Egy czérna-hangtól szétesik!
Megütközés!… elájulás!…
Hogy pörlekednek! Meg se állnak!
Szidnak, darálnak, obsturálnak!…
„Hát így állunk jó ifjú úr?
Mily szorgalommal vág, tanul!!
Ki hitte volna? … Ily kitartás!…”
A bácsikák:… „Ezernyi kartács!
Tanulj gyerek! Mert baj leszen!…”
Nem is csodálkozom ezen:
Minden harmadban így vagyon!
Megszoktam én már ezt nagyon!…”

(Szünet után.)
Azt mondják, hogy az ifjuság
Olyan miként a rózsaág;
Az ifju rajta rügy csupán,
Bimbó, mely a tavasz után
Emberré vélik percz alatt!…
Ez szédelgés volt és marad!
Borzasztó téves felfogás!
Felültetés és semmi más!
Hisz’ láttam én már rózsaágot
És rajt’ ezernyi szép virágot.
Kutattam itt a föld színén:
Bimbóra, rügyre leltem én!
De bimbót, mely kelyhében szépen
„Druck”-ot visel a méz helyében;
Bimbót, melynek dús harmata
A nagy szekunda garmada,
- Dőljön be bár az ég felettem! -
Ilyen bimbót én még nem ettem! -

Csodálatos és feltünő,
Ha olykoron házunkba jő
A sok barát, a sok rokon:
- Mind jól tanultak egykoron!…
Mutassanak óh egy papár,
Ki, ha nem szólja el magát,
Azt mondja, hogy rosszul tanult!
Mert édes Istenem, a mult
Náluk folyton jelesbe fult!

No csak legyek papa én egyszer!
Óh, nálam más lesz ám a rendszer!
Bár bölcsen multam elfelejtem:
„mindig jelesre, jól feleltem!…”
Azt mondom majd: „Elsők valék!
Bizonyság rá maga az ég!…”
… Annyit elárulok előre:
Ha a fiam, a kába, dőre,
- Mint én teszem! Hazudja majd,
Hogy a tanár az, ki a bajt
Okozza, akkor – elhigyjék -
Tőlem kikap a gaz pribék!
Nem csap be engem, mondhatom!…

(Kitörő örömmel:)
Bukásomból im’ a haszon!
Vigasztalást találok ebben!
Mártir-halált ki halt óh szebben?
Mert én mártir vagyok csupán!
- Önök kételkednek talán?
Már megtaláltam! Itt az ok,
A mért szekundákat fogok:
Azért bukom el minden évben,
hogy a jövő bősz tengerében
Fiam ne csaphasson be!… - Óh nagy Ég!
Mondtam!… Mártir vagyok!… Az sül ki még!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 2. szám, 1898. jan. 9.

Vargha Gyula (1853-1929): Év kezdetén

Hol borúltan, hol derülten,
A kietlen, néma űrben
Hogy kereng a földgolyó!
Utját körbe, körbe futja,
Hányadik már, oh, ki tudja,
Ez az újabb forduló?

Vén idő, te balga gyermek,
A nagy óczeánt kimerned
Tán egy kis kagyló elég?
Mit merited, egyre, hévvel,
Kagylóddal, a morzsa évvel
Az öröklét tengerét?

Földünk is a végtelenben:
Buborék, a kék elemben;
Hát mi, földi porszemek!
S minden újabb fordulónál,
Tűnő évnél, elmulónál
Szivünk úgy fél úgy remeg!

Uj évR partodon kikötve,
Bámulunk a szürke ködbe,
Melyen nem tör át a nap;
Ám a ködnek lenge vásznán,
El-eltünvén, föl s keszállván,
Árnyalakok rajzanak.

Játszi képek tünde árnya,
Ingva, ringva, lejtve, szállva,
Csalja, rontja lépteid.
Ámde csak egy hüs fuvalla:
S eltorzitja aggodalmad
A remény csalképeit…

Gyáva ember mit tünődöl?
Mért remegni a jövőtől,
Bölcs Isten mit elfedett?
Hidd, van a ki sorsot intéz,
S láthatatlan bár a szent kéz:
Őrzi minden léptedet.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 1. szám, 1898. jan. 2.

Gyulai Pál (1826-1909): Éji látogatás

 

Három árva sír magában, 
Elhagyott sötét szobában; 
Zivataros hideg éj van, 
Édes anyjok künn a sírban. 
  
«Édes anyám, édes anyám! 
Altass el már, úgy alhatnám! » 
Mond az egyik s el nem alszik, 
Sohajtása föl-fölhallszik. 
  
««Beteg vagyok, édes anyám! 
Hol maradtál? Nem gondolsz rám!»» 
Mond a másik s jajjal végzi, 
A fájdalmat kétszer érzi. 
  
«Édes anyám, gyujts világot! 
Nem tudom én, jaj, mit látok! 
Harmadik mond, mindenik sír - - 
Temetőben mozdul egy sír. 
  
Megnyílnak a nehéz hantok, 
Kilép sirból édes anyjok, 
S tova lebben a vak éjben, 
Haza felé, az ösvényen. 
  
Arca halvány, hangj' a régi, 
Fia, lyánya megösméri; 
Immár tőle hogyan félne? 
Megcsókolják, mintha élne. 
  
Az egyiket betakarja; 
Másikat felfogja karja, 
Elringatja, elaltatja; 
Harmadikat ápolgatja. 
  
És ott viraszt a kis ágyon, 
Míg elalszik mind a három; 
Majd megindul, széttekinget, 
Keresi a régi rendet. 
  
Rendbe hozza a szobácskát, 
Helyre tészi a ruhácskát; 
Az alvókat hosszan nézi, 
Csókját százszor megtetézi. 
  
Kakas szólal, üt az óra, 
El kell válni viradóra! 
Visszanéz a véghatárral . . . 
Sír megnyílik, sír bezárul. 
  
Oh a sír sok mindent elfed 
Bút, örömet, fényt, szerelmet; 
De ki gyermekét szerette, 
Gondját sír el nem temette. 
1866 

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. Mutatványszám, 1897. dec. 24.

Miért tetszettek a „Regék” Kisfaludy Sándor kortársainak?

 

    Azok közt a költők között, kik századunk első évtizedeiben lankadatlan kitartással, nemes, dicséretet, hálát érdemlő buzgósággal munkálkodtak féltve őrzött nemzeti kincsünk, irodalmunk javára, fejlesztésére, Kisfaludy Sándor is megérdemli tiszteletünket, s azt, hogy műveivel behatóbban foglalkozzunk. Ki ne ismerné „Himfy szerelmei”-t, ki ne érdeklődnék a magyar előidőkből, a hősi bátorság, vitézség fényes korszakából merített „Regék” iránt?
    Mi, a késő kornak szabad gyermekei is érdeklődéssel, nemzeti múltunkon lelkesülve, az ősök hősi tettein felbuzdulva olvassuk a „Regék”-et, mennyivel inkább gyönyörködhettek, s találhattak vigaszt az elnyomatás nehéz napjaiban a  hazájukat forrón szerető honfiak e költeményekben, melyek a jelen sivárságából elvezették őket a múlt virágos mezejére, a vitézség, a magyar dicsőség ragyogó korszakába?
    Igen, a „Regék” nagy tetszést, elismerést arattak Kisfaludy Sándor kortársainál. Hogy miért, mi alapon? Röviden fejtegetni fogjuk.
    A „Regék” kedvező fogadtatását nagyban előmozdították a Himfy-dalok. A közönség melegen érdeklődött Himfy iránt; e költemény-füzérben nyilvánuló meleg érzés, egyszerűség, de mindamellett megkapó hév teljesen meghódították a nagyközönséget Kisfaludy Sándor számára.
    Természetes tehát, hogy a Himfy koszorús szerzőjétől, Kisfaludy Sándortól minden szívesen fogadott a közönség. Érdeklődéssel fogadta, elragadtatással olvasta a „Regéket” is. Kisfaludy népszerűsége a Himfy-dalok után sokkal nagyobb volt,m intsem hogy a közönség elhidegülhetett volna a „Regék” iránt, még ha ezek maguk nem lettek volna is oly nagy hatással, mint a Himfy-dalok.
    De a „Regék”-ben magukban is volt elég vonzóerő, melegség, lelkesedő hév, mely a közönség érdeklődését leköthette.
    Az e körülmény is nagyon előmozdította a „Regék” kedvező fogadtatását, hogy a század elején kiválóbb epikai mű nem jelenvén meg, a közönség nagy hiányát érezte a történetnek, elbeszélőkölteményeknek. Kisfaludy Sándor tehát, midőn regéit megírta, a közönség óhajának, várakozásának tett eleget.
    De tulajdonképpen mik is azok a „Regék”?
    A „Regék” érzelmes történetek, nem epikai nyugalommal, hanem lírai színezéssel előadva. A költő tárgyát a középkorból, a fényes lovagkorból meríti, belefűzi a történetbe a keresztes hadakat, a lovagvilág fényes dicsőségét, a török háború kalandjait. Az eltörpült utód elé odaállítja a vitéz, erényes őst, a vonzó példával bátorít, lelkesít. A hazaszeretet nemes erényét hirdeti, magasztalja, dicsőíti, midőn történeteinek hőseit török háborúba, a haza ellenségei ellen vezeti.
    Regéinek hősei mind a Balaton mellett fekvő várakból indulnak ki mert hajdan a büszke magyar tenger, pompázó, regényes vidékén lovagvárak emelkedtek. Az idő vasfoga elpusztította, romba döntötte őket. De megmaradt a széthányt omladék, a repkénnyel befutott falak, bedűlt kapuk, feljárók s a regényes, a képzeletre nagy hatást gyakorló hegyvidék.
    S ez elég volt Kisfaludynak. Képzelme megalkotta a regés történeteket, hiszen mintha az omladékok, szertehányt kövek is mind az ősök hősi tetteiről s egy-egy szomorú történetről zengettek volna éneket!
    Kisfaludy lelkülete hajlott is a képzelődésre. Hiszen ifjú korában sokáig időzött, mint hadifogoly Provence-ban, melynek regényessége, fenséges tájai, s régi váromladékai képzelődését nagyon felizgatták.
    Mikor hazajött Magyarországba, a Balaton-parti várak omladékainak látása felébresztette lelkében a régi emlékeket s provence-i váromladékok édes történeteit. Visszaképzelte magát a lovagias középkor fényes napjaiba, felidézte az ősök, a vitéz harcias ősök képeit s ihletett lélekkel, lángoló szívvel megalkotta a „Regék”-et az ő si dicsőségről…
    Így keletkeztek a „Regék”.
    Így jött létre Csobánc, Tátika s Szigliget is, és ezeken kívül még több más.
    Mind a háromnak: Csobáncnak, Tátikának és Szigligetnek tárgyai vonzók s lekötik az olvasó figyelmét.
    Csobáncnak ez a szomorú története:
    Forrón szerette egymást két nemes szív: Gyulafy Rózsa és Szentgyörgyi László. Boldogságukhoz már jóformán mi sem hiányzott, csak az esküvő volt hátra, mely a két szerető szívet örökre összeköti. De a sors változó!
    Rózsának s Lászlónak boldogsága eltűnt, mint futó felleg. El kellett válniok. A török az ország határán állott, Mátyás udvara tele volt már sok jó vitézzel: Szentgyörgyi csaknem maradhatott el?  Fájt szívének, keservesen fájt, hogy Rózsát ott kellett hagynia, de nemes keblében honfiúi, igaz magyar szív dobogott, mely nemcsak Rózsáért égett, hanem hazájáért is.
    Szívében megszólalt  hazaszeretet?

„S én ne mennék? A ki nem megy,
Nem nemes, nem magyar a!”

A viszontlátás édes reményével biztatja Rózsát, de feltámad lelkében a keserű sejtelem is, a halál keserű sejtelme. De megnyugszik sorsában:

„De ha az Úr oly sorsot vet,
Hogy Szentgyörgyi egy fia
Vérét ontsa – érted foly az,
Édes haza, Hunnia! -

Akkor Rózsám, Gyulafy faj,
Kesergvén a mátkáért,
Vigasztaljon a gondolat
Szép halmi a hazáért!”

    Így győzött a honszeretet a szív érzelmei fölött!
    Szentgyörgyi elment a háborúba. Kesergett, bánkódott utána a szép Gyulafy Rózsa. Csak az édes reménye vigasztalta, hogy viszont fogja látni Lászlót. De szép reményében csakhamar csalódott. Gonosz hír érkezett a táborból Szentgyörgyiről.
    Súlyosan megsebesült a csatában s meghalt. Szegény Rózsa szíve össze volt zúzva!
    Pedig a hír álnok, hazug hír volt. A rossz lelkű Varjas András koholta, ki Gyulafy Rózsa kezére vágyott. Gonosz író deákjával eszelte ki a kegyetlen tervet, mely a szerencsétlen Rózsának korai halálát okozta.
    Rózsa folytonosan hervadt, hervadt… A bánat, a fájdalom megtörte életerejét… Csaknem a halál karjai között volt már… Pedig László győzelmi babérral sietett már haza. Égett szívében a vágy, hogy Rózsát megláthassa. De hajh! Csak a temetési harangszóra érkezett meg! Rózsa halva volt!
    Ez a Csobáncnak rövid története.
    De lássuk Tátikát is.
    Tátika várában a vár egykori urának, Szánthó Gáspárnak gonosz özvegye, Czudar Judith parancsolt. Rossz, lelketlen asszony, ki Gáspár úrnak leányát, aki neki mostohagyermeke volt, a legrosszabb bánásmódban részesítette. Szegény Mancinak volt mit szenvednie! Inkább szeretett volna kedves atyja mellett halva feküdni, mint ily viszontagságos életet élni! De valami mégis az élethez kötötte, vonzotta őt! Atyja temetésén mint felserdült ifjút látta meg gyermekkori játszótársát: Rezy Sándort. Attól kezdve csak ez ifjúnak képét őrizte lelkében; érette élt, érette lángolt.
    Borostyánnal ékesítve jött vissza Sándor a török ellen vívott csatából. Boldogoknak, igen, igen boldogoknak érezték már magukat. Hajh! Korán örültek boldogságuknak. Sándornak a király parancsára Budára kellett menni. Oh, mi keserű volt a megválás!
    Szegény Sándor kelepcébe ment Budára, Borbála királyné gonosz kelepcéjébe. Megtetszett a szép ifjú a gonosz királynénak s elcsábította.
    Sándor lelke össze volt zúzva. Bánta bűnét, hűtlenségét, de késő volt a megbánás. Belátta, hogy nem méltó már Manczira. Meg is írta a jó leánynak… fájó szívvel, vérző szívvel…
    Szomorú, keserves napok következtek szegény Manczira. A gonosz mostoha is forralta ellene átkos terveit a cseh pribékkel, Hermán diákkal együtt. Manczi csak hervadt, hervadt…
    Sándort, mint dühödt fúria, üldözte lelkiismerete. Elbujdosott a Bakony vad erdeibe, hol ember sohasem járt; a hajdani daliás ifjú csak csont és bőr volt már! Élete fájdalom, szaggat fájdalom volt…
    Czudar Judith s Hermán diák pedig már megszámlálták Manczi hátralévő napjait. A lelketlen szörnyetegek elhatározták, hogy karácsony éjjelén kicsalják a közeli kápolnába s a mélybe vetik. Véget vetnek ifjú életének, mint véget vetettek a jó öreg Lázárénak, Manczi hű gyámolítójának, kinek lelke éjjelenként sóhajtva és nyögve megjelenik. Pongráczra, e gonosz csatlósra bízták a szörnyű terv kivitelét.
    Pongráczot előre elküldték a kápolnához. Lelkiismeretétől furdaltatva haladt a csatlós, minden kis zörejre megrémült, míg végre a kápolnához ért. De itt izmos kezek ragadták meg s a szűk cellába becsukták. A holtra rémült csatlós mindent bevallott a kérdezősködő remetének. Mint torzultak el a remete vonásai a szörnyű vallomás hallatára! Keservesen feljajdult.

„Oh gonoszok, oh gyilkosok!
Oh tolvajok, zsiványok!
Oh tigrisek, oh hiénák!
Oh viperák! Sárkányok!”

Manczi, Hermán s a gonosz mostoha is megérkeztek eközben a kápolnához. A remete már várt reájok. Megragadta a két gonosztevőt, s a mélységbe zúdította. Manczi meg volt mentve… Együtt voltak újra: Manczi és Rezy Sándor, mert hiszen ő volt a remete. De nem lehettek egymáséi. Manczi eliszonyodva fordult el a gyilkostól, míg végre Sándor felvilágosította őt. Megtudta Manczi, hogy életét köszönheti Sándornak. De azért elváltak; mindegyiknek volt oka. Sándor bűnösnek érezte magát, Manczinak meg „rég elhamvadt szíve” szerelmében.
    Sándor elment a török ellen, keresve kereste a halált. Meg is találta: csatatéren, dicső halállal halt meg.
    Manczi apáca lett s a zárda rideg falai között élte le szerencsétlen életének hátralevő napjait.
    Térjünk át Szigligetre.
    „Siralmasan kong a harang Szigligetvár tornyában.” A vár urát, a jó Szentgyörgyi Pált temetik. Szép szőke leány sír, zokog keservesen a koporsó mellett, a vár kisasszonya, a galamblelkű Ilka. Ilka távoli rokona volt az öreg Pálnak, de azért ez mint édes leányát szerette s nevelte. Volt az öreg Szentgyörgyinek még egy rokona, testvérének unokája: Gábor úrfi. A jó öreg szerette mindkettőt, Ilkát és Gábort is s már el is jegyezte őket egymásnak. Azonban ekkor kiütött az oláh háború s Gábornak el kellett mennie királya hatalmas seregével a háborúba. Távolléte alatt történt a szomorú esemény, mely a vár urának, a két árva édesatyjának halálát okozta.
    Így történt a dolog. Dersfy Zsigmond, Kapos várának ura megérkezett olaszországi útjából. Ellátogatott az öreg Szentgyörgyihez s amint a szép Ilkát meglátta, heves vonzalomra gyulladt iránta. Látogatásai mind sűrűbbek lőnek s alkalmatlan érzelmeivel egyre ostromolta Ilkát, úgy, hogy végre a szegény leány elpanaszolta baját jó öreg atyjának. Az öreg Szentgyörgyi szemére lobbantotta Dersfynek aljasságát s haragjában botját hozzávágta. Dersfy, mint bőszült oroszlán rohant az öregre, főbe ütötte; a szegény öreg lehanyatlott s kiadta nemes lelkét. Ilka zokogva borult a holttestre… Egyedül maradt a világon… Gábor oda volt a háborúban s ki tudja hazatér-e többé?
    Kong a harang, siralmasan kong, kong… Temetik az öreg Szentgyörgyit… sok nép gyűlt össze Somogyból, Zalából, hiszen mindenki szerette, tisztelte az öreg Szentgyörgyit. Megérkezett Gábor úrfi is egész kíséretével. Mennyire siratta a jó öreget! Hát még mikor megtudta a szomorú történetet! Mint forrott a vére, mily nagy esküt tőn a koporsó felett a sok nép hallatára:

„Esküszöm az Istenre!
Ezen jámbor holttetemre,
Égre, földre, mindenre!
Hogy megtorlom ezt a halált,
S ezt semmi ne mentse ki.
Egyikünknek meg kell halni;
Vagy nekem,  vagy őneki!”

Ki is hívatta Dersfyt viadalra. Dersfy hetykélkedve fogadta el a kihívást, hiszen jól begyakorolta magát olaszföldön a vívás forfélyaiba.
    Elérkezett a nagy nap, a megtorlás nagy napja.
    Összecsapott a két vitéz. Sokáig küzdöttek, Dersfy már meg is sebesítette Gábort, midőn ez roppant vágást mért Dersfy jobb kezére s leszelte keze fejét, úgy, hogy a kard messze kirepült Dersfy kezéből. Dersfy testét elborította a sűrűn omló vér s a nagy vérvesztés következtében földre hanyatlott az előbb még hetykélkedő lovag.
    Győzött hát az igazság, győzött Gábor. Most már mi sem álla útját Gábor és Ilka boldogságának. Dersfy egész életére szerencsétlenné, nyomorékká volt téve; meg volt bosszulva a jó gyámapa.
    Lakodalmi örömzajtól zengtek Szigligetvár falai, egymásé lőn a két szerető szív, s a boldogság tündérnapjai következtek. Ilkára és Gáborra.

*

    Ez röviden Csobáncnak, Tátikának s Szigligetnek tartalma.
    Egyszerű, vonzó történetek e regék, lírai színezéssel kidolgozva. S habár mint valódi epikai művek a sok lírai áradozásnál fogva nem is állhatnak meg, mindazonáltal a közönségre gyakorolt hatásuk könnyen érthető.
    Csobáncban s Tátikában a szereplő h ősöknek tragikus sorsa, Szigligetben az igazság és erény méltó megjutalmazása volt nagy hatással a közönségre.
    Mindhárom regében a magyar vitézség s hősiség is magasztalva van. A régi magyar nemest mutatja be Kisfaludy e regékben, a hőst, ki előtt mindenekelőtt első a haza. S hogy jobban föltüntesse az ős magyar nemesnek hazája iránt érzett forró szeretetét, hőseit mindig a jegyes, a mátka ölelő karjai közül ragadja a vészes háborúba. Kicsillog műveiből a lelkes szózat: a haza minden előtt!
    S a hazaszeretetnek ily lángoló szavakkal való hirdetése természetes, hogy nagy hatást gyakorolt a közönségre. Hiszen mire volt a magyarnak abban az időben legnagyobb szüksége? Lángoló hazaszeretetre.
    S ha az elmondottakhoz hozzá tesszük  még azt, hogy a költő nyelve szép, érzéssel telt, versezete könnyen folyó, bizonyára be fogjuk látni, hogy Kisfaludy Sándor „Regéi” méltán tetszettek a nagy közönségnek addig, míg az elbeszélő költészetnek igazi nagy mesterei Vörösmarty,Arany nem állottak elő.

Kun Béla

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. Mutatványszám,1. szám, 1897. dec. 24., 1898. jan. 2.

Gyulai Pál (1826-1909): Tanács

Kiket szeretsz s a kik szeretnek
Ha bántanak, ha megsebeznek:
Ne haragudj’ rájok sokáig!
De öntsd ki szived’ s ha letörléd
A fájdalom kicsordult könnyét:
Bosáss meg! Hidd, enyhedre válik.

Oh egymást hányszor félreértjük,
Szeretteinket hányszor sértjük,
Bár szívünk épen nem akarja.
Mi is talán vérzünk a sebben,
Nekünk is fáj még élesebben,
De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,
Hived legott azzá lesz szinte,
Oszlik gyanú, megenyhül bánat;
Oly váratlan jöhet halálunk
S ha egymástól haraggal válunk,
A sírnál késő a bocsánat!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. Mutatványszám, 1897. dec. 24.