Tatay Sándo (1910-1991)r: Csipke (könyvismertetés)

 

(Tíz elbeszélés, Bolyai Akadémia. 1942.)

    Tatay Sándornak első novelláskötete (Jelek a Porban) idestova három esztendeje jelent meg, mégpedig, sajnos, nagyon megtépázott állapotban: a fővárosi hivatásos szellemellenőr pornográfiának minősítette írónk csokonais zamatú humorát. Mindazonáltal maradt annyi a kötetben, amennyiből Tatay Sándor megismerésére és megkedvelésére még futotta, sőt olyan érdeklődést és várakozást plántál az emberbe, amilyent novelláskötet csak ritkán szokott. Mert kétségtelenül éreztük: Tatayra a novellának új vérrel való megtöltésében fontos szerep vár. Volt ebben a kötetben néhány keményen kötött, biztos vonalú írás, amely a stílus hellyel-közzel való lazasága ellenére is megcsillantotta a műfaj rehabilitásának kedvét az esztéta-novellák elburjánzása miatt novella-ellenessé vált olvasóban. Terjengősség, tárgytalan nyúlósság, századeleji irodalmi argot helyett kerekdedséget, tárgyi gazdagságot és plasztikus nyelvi készséges mutatott.
    Második novelláskötetében – hívei igazolására – csak jó tulajdonságait hozta tovább; a gyarlóságok szerencsésen lemaradtak. Ebben a gyűjteményben tisztán, éles világításban áll elénk Tatay Sándor írói karaktere. Kettős arcú író: az egyiken a nagyorrú emberek kaján vigyorgása; a másikon a férfiarcon átütő gyermekarcocska félelmes szorongása. Ugyanaz a két arc, melyet már az első kötetben is ott éreztünk; egyik az erényőr erkölcsi érzékét felháborító Amphiteátrumból, másik a Valaki kapar c. nyomasztó gyermekkori történetből káprázott felénk. Az emitt megütött kettős alaphangot zengeti tovább, úgyannyira, hogy őj kötetének anyaga nagyjából eszerint osztható két csoportra: borzongató és szívderítő novellákra. Nem tudjuk megmondani, melyik csoport erősebb, melyik áll hozzánk közelebb.
    Mindjárt első novellája, a Nagy park helyén, mely a maga nemében valóságos mestermű, a neurotikus légkörteremtés folytán az olvasó izgulását a legteljesebb együttszorongássá fokozza. Ebbe a csoportba vonhatók szociális, vagy más szóval. Emberbarát inspirációjú írásai is (Álmos délután, Disznóölés), melyekből könnyű kiérezni az egyetlen lehetséges írói állásfoglalást: mindig a gyengék – de az igazán gyengék! – oldalán! Előbbiben elért egyszerűséggel, megjátszott részrehajlatlansággal mondja el, hogy a falu honoráciorjai: a bíró-jegyző-közgyám hármasság, Isten nagyobb dicsőségére, miként fogat ki minden vagyonkájából egy félkegyelmű testvérpárt. Csak a végén, egy mesteri utolsó akkorddal árulja el pártállását: „Ment a két ember, akinek nem volt egy talpalatnyi földje sem… A nap már olyan alacsonyan járt, hogy talpuk alá tűzdelte sugarait, mintha fel akarná emelni őket. Meztelen lábukkal olyan halkan léptek, szinte lebegtek, mint két angyal”. Íme, ezzel az aptoheozis-szerű képpel kárpótolja a szegény abajdag testvérpárt, akiknek sorsát a község vezetősége két párti ultimáriás közt végérvényesen eligazította.
    De a középosztály is megkapja a magáét. Aki az Elpattan a húr és A betű öl című novellákat elolvassa, megtudhatja belőlük, hogy a szerző legfennebb csak annyira és addig tagja a középosztálynak, amennyire és ameddig az anyagismeret megköveteli. Írásainak visszatérő alakja egy minden jel szerint hereéletű öregedő ficsúr, aki pecsétgyűrűjével, ezüstfejű sétapálcájával nők körül legyeskedik, hisz a pénz mindenhatóságában s az emberek tanácsos úrnak szólítják (így emlegeti az író is) – pedig a „tanácsos” egyáltalán nem is tanácsos: az író ezzel a címmel csak a nyugdíj felé, vagy már nyugdíjban totyogó, megelégedett nyárspolgár iránti ellenszenvét akarja kifejezni. Amikor így karikíroz, tollát nem kisebb mester, mint Daumier vezérli.
    Legterjedelmesebb elbeszélése, a Füstleány, krúdys hangulatot idéz. A népi és polgári irodalom találkozásán álló Tataynak ez és a címadó novella a két legpolgáribb írása; bizonyítják, hogy az erős bidermájes hatásokat felszívott Dunántúl szülöttjétől egyáltalán nem áll távol ez a nyugatias hagyomány. Nem lenne csuda, ha a Füstleányra, erre a remek zenei és színpadi hatásokra alkalmas, legendaszerű históriára, felfigyelnének az operaházi emberek s belőle balettet teremtenének!
    Mivel rögzíti belénk Tatay Sándor novelláinak hangulatát? Először is nyersanyagának, témáinak romantikusan eredeti voltával (hősei közt nemcsak a kéményseprőt, a félkegyelműt, de az állami ítélet végrehajtót is megtaláljuk) másodsorban szín- és ízkeverésével, mely az igazi tatayság mesterjegye. A rongyos-mocskos félkegyelmű ölébe beleülteti a jegyzőék hófehér angora macskáját, sőt az „ütődött ember” bajszát is megnyalatja. Mi itt a hatás? Az olvasó nem az emberi arcot óvná a macskától, hanem fordítva, az emberi arctól a finom, tiszta macskát! A Füstleány pedig – ex abrupto – így kezdődik: „Ki látott már kéményseprőt hófehér ágyban aludni, Én láttam…” Íme, megint az előbb érzékeltetett csípős ellentétesség. Azonkívül ért hozzá, mint kell hiteles megfigyeléseket állítani a hangulatkeltés szolgálatába. Az iménti félkegyelmű lábára „valósággal cipőt festett a piszok”. A Háborús estében (melynek magja ennyi. A hóttéhes orosz fogoly undorral köpi ki a sárgás, émelyítően édes meleg tejet s ezzel akaratlanul is igazolja, veréstől menti meg a szorongatott fiúcskát, akivel, pár perccel azelőtt, erőnek erejével akarták megitatni) így jelenteti meg a passzív ősét, a torzonborz orosz fogolyt: „Egy katona állt az ajtóban. Feje körül az acélkék téli este, vállán a hold kiflije”. Ihol végül egy metafora, mellyel bizonyítja, hogy ősei nem hiába töltötték életük legemelkedettebb perceit dunántúli falucskák szószékein: „… a cigány már horkolt s az üvegfúvó az álom búráját dagasztotta fáradt tüdejével.”
    A felsorolt megfigyelések birtokában mertük már elöljáróba megkockáztatni Tatay fontos szerepéről vallott nézetünket. Aki ilyen sok jó tulajdonsággal rendelkezik, az igenis képes az élményt (az eredeti megfigyelést, az átélt és nem adoptált emlékeket, álmokat) szóbűvöléssel, mondatfüzérekkel pótló esztéta-irodalommal szemben, az úr 1943. esztendejében is, Budapesten is, eredeti, élvezhető és maradandó elbeszéléseket alkotni.

ENYEDI ZSOLT

Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám

Sinka István (1897-1969)

Veres Péter mondja a népi írókról: „nem szervesen a népből fejlődtünk, hanem az irodalmon keresztül jutottunk vissza hozzá”. Ne felejtsük el, különösen, mikor Sinka Istvánról van szó. Szabó Pált, Sértő Kálmánt a katonaság tereli végképp a betű felé, Veres Pétert, Nagy Istvánt a szakszervezet neveli íróvá. Sinkának nincs semmi külső nevelő kerete, csak a könyvek. Segítségükkel verekszi át magát az ellenálló világon. Olyan méretű e a harc, hogy egész költészetének egyik fő mondanivalója marad. Újra meg újra ezt dolgozza föld: kibontakozása történetét. Ma már nem csak lírai vallomásokban, elbeszélésekben előttünk a sorsa, hanem önéletrajzában is.    Ez az önéletrajz, a Fekete bojtár vallomásai merőben már világ, mint a Veres Péter Számadása. Az pontos évszámokkal tagolódik, világos, áttekinthető, akár egy tudományos mű. Sinka vallomásainak már a címe is mágikus, lírai; maga a könyv pedig személyesen árad, kanyarog, akár a Tisza, előre sejtet, visszautal, pörbe száll, ki-kifakad. Nemcsak arról van itt szó, hogy Sinka más vérmérséklet. A világérzése is más.  Rögtön beköszöntőül azt beszéli el, mennyi megfoghatatlan dolog történt, mikor egy szalontai éjszakán megszületett. Két rongyos síró gyerek kéredzett be az anyjához. Enni kaptak, lefeküdtek. Éjjel újból megeredt a sírásuk, hol innen, hol onnan, de őket magukat nem lehetett megtalálni többé. Ez a névtelen, titokzatos sírás, amely kísértetiesen árad a sötétből mindenünnen, ez a Sinka öröksége.
    Veres Péter alkotása vakító nyári fény,Sinka költészetében mindig ott lappang a éjszaka: körülöleli a sugárzó eget, bele-belefuvall a kánikulai tikkadásba. Veres Péter a Hortobágyot juttatja eszünkre, Sinka a kis bihari falvakat, az oláh-magyar mesevilágot, a magános pusztai éjfél babonáit. Erdélyi József – bár Árgyelánnak keresztelték – a nappalok népi életét ábrázolja. Sinka a szorongó bojtáréjszakák neveltje: ő vág neki először a pásztorok ősvilágának: csupa jelenés, látomás, himnikus révület a költészete. Ez az eredeti benne, s nagysága: az a biztonság, ahogy eltájékozódik ebben a homályban. Formáival is visszamerészkedik az ősi bizonytalanba. Mai népköltésünk ritmusa, az értelem, a rend nappali fényében, végképp szabályozódott. Sinka félretolja a megszokottat, megy a belső ösztöne után. S az a dallam, amelyik fölszakad belőle, váratlanul ismerősnek bizonyul, - annak az ősibb dallamnak a testvére, amelyiknek néhány foszlányát Bornemisza Péter ráolvasásai őrizték meg, s némileg: középkori kódexeink.
    Új tartalomhoz új forma: egész költészetünkben csak Adynak sikerült igazán. Népi költőink közül e téren Sinka áll hozzá a legközelebb. Pedig egész élete csillagtávolságnyira folyik le az Adyétól.  Apja szegény juhász, s őt magát, hiába tanul kitűnően, kirugdossák az első padból a cipősök. A szalontai gimnáziumhoz csak annyi a köze, hogy ő is ott hordja a téglát, mikor építik. Gyerekfejjel elszegődtetik kisbojtárnak. Apja, bátyja egymás után dől ki a sorból, ő, sovány kis vakarcs, az embertelen nyomorúság minden pokolkörét végigbolyongja. Városi embernek idilli kép az őszi szántás, őt göröngyökkel dobálja kékre-zöldre a gazdája, dühében, mert egyenetlenül húznak a lovak. A pásztorélet sem édes andalgás, furulyaszóval. Még gyerek, már egyedül hajtja messze legelőkre a nyáját, s napokig le sem hunyhatja a szemét, míg meg nem szokták a juhok, merre szabad nekik legelni. Egyszer viharban a vasúti töltésnek rohan a nyáj, s épp jön a vonat. Mire vissza tudja téríteni, hű pulijával, úgy rogyik össze, mint egy halott. Ha elered a végevárhatatlan őszi eső, este úgy alszik el, hogy gőzt vet a testén a lucskos gúnya. Az a sors, amelyet az Árvácskában ábrázol Móricz, Sinkában is hitelesítést kap: a szegény ember gyilkosan kíméletlen a gyermek iránt.
    Már szolgált magának egy kis bárányt, mikor arra vetődik egy vándor asztaloslegény. Összebarátkoznak, s az asztalos előhúzza a tarisznyából Petőfit. A fiú se holt, se eleven boldogságában. Addig könyörög, míg meg nem kapja a könyvet, cserébe a bárányért. Mire megtelik a versekkel, kélsz az elhatározása: „költő leszek, ha rámegy az egész életem, és ha az egész élő világ minden hatalma ellenem szegül is.”
    A fölidézett hatalmak nem váratnak magukra. A betű alvajáróvá teszi, s ő dacos közönnyel állja a rázuhogó ütleget. Pedig szemfüles, tanulékony, minden nehéz munkával megbirkózik. Helyt áll aratáskor, hajt négy lovat a szérűn, forgatja a rostát sérült karral. Közben vadászik a könyvre. Talál egy kocsiláda ponyvaregényt, ócska naptárt, s köztük igazi kincset is: egy Tolsztoj-kötetet. Később egy beteg kocsislány jóvoltából jut érdekes olvasnivalóhoz, sok belőlük az orosz, Tolsztoj mellé Puskin, Csehov. Szombatosok kalauzolják el a Bibliához; abból kezd rájönni az írásjelek használatára. Éjjel olvas az istállóban. Gazdasszonya megtiltja: drága a petróleum. Maga vásárol hát, saját pénzén. Ezen meg fölháborodnak: ne hozzon szégyent rájuk. Még „az egészségét is féltik”, mihelyt művelődni szeretne. Hajtják ledobbanásig, de most aggodalomba esnek: tönkre ne tegye magát a hiábavaló észtöredelemmel.
    Határról határra vándorol. Zsidó bérlőhöz kerül. Ott ugyanaz a szolgai lapulás, mint a grófi uradalmakban: a gazdatiszt gondoskodik, hogy a bánásmód azonos legyen, sőt esetleg rosszabb, ridegebb. Harc minden óra: kerülővel, számadóval, kulcsárral, gazdával, indulatos cimborákkal. Egy oláh kocsis bicskát ránt, akkor aztán nem merik megütni. Hamarosan Sinka is szerez egy jó bosszúpengéjűt. Kitör a háború, elmennek a férfiak; kezdődik a  keserves asszonygazdálkodás. Három orosz fogollyal barátkozik össze; az ő „kunyhójában” embernek érzik magukat. Az óriás Gligor úgy cipeli a tocsogókon át, hogy bele ne folyjon a víz a lyukas csizmájához, mint a roppant Ázsia hordja a nyakán a csöpp Európát.
    Első verse úgy születik, hogy valami vén asszonyt hall énekelni. Földbe gyökerezik a lába: mintha halott nagyanyja dúdolna. Nem hazug érzés: az eltemetett mélységből hoz vissza valamit ez a dallam. Napokig motoszkál a fülében, s egyszer csak kibuggyan a száján a vers. Hangja individualista még, némi csokonais bájjal, de már kifuvall belőle az álom, az éjszaka: az elmúlás lehelete. 

… óh szállj pipám árva füstje,
dohányom bomló ezüstje,
s ringasd rövid ifjúságom,
ami itt a Kerek-érben,
kilenc varnyú szemeláttán
úgy foszlik szét, mint az álom…

    Egyelőre élet jön, szerelem. 1919 őszén meg is nősül. S még ezer küzdelem a sorssal, a költői kifejezéssel, míg 1933-ban meg nem jelenik első kötete. A szeghalmi gimnázium adja ki, Féja vezeti be. Himnuszok Kelet Kapujában a címe. Első pillantásra: reménytelenül irodalom. Beköszöntő verse homlokán mindjárt: himnusz az ősi Isten szent vizéhez. Van ebben arannyal bevont roppant kapu. Tisia tündöklő arca, s a végén a précieuse-ök rokokó kecsességével énekli:

… népem imája
mint
kéktüzű tömjénező aranycsészéje füstöl.

    Szép ez, de igazán nem népi. A műköltészetnek az a mohó igénye érzik rajta, amelyik Kassákékkal végigcsináltatott valaha mindent, a futurizmustól a dadáig. Szabadverseket ír ő is:

Ezek a lihegő
aranyporú esték
ma szebbek,
mint valaha voltak,
mert ó-bíbor ekhójuk alól
enyhült szép szavakkal
indul a daloló leány -

énekli, de ha legalább így szedetné. A legszeszélyesebben tördeli szét a sorokat; ennek a versnek például ez az alakja a kötetben:

Ezek a lihegő, arany-
porú esték
ma
szebbek, mint valaha
voltak, mert
ó-bíbor
ekhójuk alól enyhült
szép
szavakkal indul a daloló leány.

    Nem egyéni különcködés ez: - csak jusson eszünkbe Simon Andor. Sinka legföllebb a szélső túlzásba viszi. Olykor következetesen a jelzőt szaggatja le, a magyar hangsúly ellenére, s rálicitál Babits legidegenszerűbb enjambement-jaira. De ebből a lötyögő formából eljut a tulajdon dallamáig, - s melyik kortársáról lehet ezt állítani?
    Van himnuszai közt egy, amelyik a maga csaknem zárt formájával egyszerre juttatja eszünkbe középkori költészetünk három ismert java termékét: a László-verset, Szabács Viadalát és vásárhelyi András énekét, helyenkint meg szabályos jambus-lejtése van. Későbbi formája még ősibb: mintha az Ó-magyar Mária-siralom testvére volna. Értelmi hangsúly van benne, még akár úgynevezett ütem előző is; komor, nehéz forma, pedig „ősi nyolcas”-féle alaksejtelem lappang az alján: utolsó soraiban meg el-elnyúlik, mint egy hosszú, cifrázó népdal-kurjantás. Nem olyan megoldás ez – akár az Adyé sem –, hogy mások rendszeresen használhatnák, de rendkívül fontosan a tanulságai a magyar ritmus tisztázására.
    Mikor megjelent az első kötete, sejteni sem lehetett még, milyen gazdag tartalék áll mögötte. De mai fokáról tekintve vissza rá, mindenütt fölismerhetők az emelkedés lehetőségei. Csupa álom ez a líra: mindenesetre meserealitás, s egyre több valóságízt kap. Keleties pompájához arról a palettáról keveri a színeket, amelyikről, a tündérkirály palotáját szokta fölékesíteni a népi mesemondó. Később, a Pásztorénekben, maga írja erről a fejlődési állomásáról:

Az én életem kiöltözött,
bennem a virág nőtt,
templom, bokor,
fakó szűröm aranyosnak néztem,
s az öreg juhászoknak kiabálva beszéltem,
hogy engem valami láz sodor.

    Láz ez a líra, lázas elsóvárgás: Árkádia, Virág Benedek, Ady és Ady, szent és szent, aranysaru, fehér palást, ezüst kehely, tündöklő zászló, vérszínrubint, ezeregyéjszaka. Délibáb: a puszta bűvölete:

A holt Tiszán át varázsban ível
a hajnali híd és a meder
langy vizében megfordítva
úgy tűnik mint lázépítmény,
mint vert ezüstből diadalív,
mely messze tüzel, szinte valakit.
-    -    -    -    -    -    -
Csókol a fény. Olvadt arany síkon megyek
a híd felé. Túlról álom? – Zord valóság? -
mit tudom én! A napban rubin éter remeg…

    Hű lélekrajz ez: a tündöklő természet fénykáprázata. De ugyanilyen hű a következő pillanat is, mikor szétfoszlik a délibáb, s visszaszürkül a mese valósággá:

A hídhoz érek, de ám a napjainkban fénydárdái őrt állanak
s visszadobnak. Megtorpanok.
A híd széthull, már nincs varázs.
Helyén csak roncs, fakult fa váz
sötétlik s én avult fáján leroskadok.

    Fejlődésiránya mind biztosabban ezen a hídon át vezet: a valóság felé. A Pásztorénekben már megtalálja az anyagát. Úgy fúrja vissza magát a múltjába, mint Erdélyi József a gyermekemlékeibe. Némileg monoton ez a laza formájú, nagy lélegzetű ének, de tele élettel, s magas költői távlattal:

És éltünk nagy árnyékok
és hulló fények között
egész nyáron .Kosok tülekedtek,
bibicek ríttak,
apám meg énekelt nekünk a nyár előtt.
S néha fölszálltak a hangok
a pusztából,
s a kék égbolton fészket raktak,
mint odavaló szép galambok,
majd tüzesen, búgva
visszszálltak,
s imává csurrantak apám száján,
mikor kenyeret osztott köztünk.

    Misztikus fényt kapnak itt a tájak: ahogy a fiatal Vörösmarty mitizálta a távoli Bodrog-közt. De Sinka az életéből csinál mítoszt. A Kőrös, a Korhány vize, a Pincerét, Csobánhida, Erdőgyarak, Pusztapnd, Cárán-föld, Zerind, Csókás, Hórindzsa, Puszta-Halád, Mágorpuszta: úgy harangoznak ezek a nevek ebben az ősi ízű énekben, mint Anonymus rég elsüllyedt századából konganának vissza. S épp így az alakjai: a vén Jaraba, a nagy Gógány, vagy éppen: Cserei Mihály, és a lányok is: Katona Zsuzska, Holló Borcsa, Papp Piroska.
    Összegyűjtött versei homlokán, 1939-ben, már ott a megtalált szó: Vád. Amit átélt negyvenkét éves koráig, saját balsorsa, családjának, barátainak szenvedése, az kap itt hangot, az kiált irgalomért és jóvátételért. Eddig mintha egy húron játszott volna, a Vádban megsokasodnak a ritmusai: ütemes népdalstrófák, időmértékes változatok tarkítják hangulatban is, tárgyban is fölgazdagodott líráját. Vád? Néha csak egy kurta sóhaj, de annál felejthetetlenebb.

Dús András juhász volt,
már fekete a képe,
leásták pihenni,
le a fák tövébe.
Fiatal volt, mégis
görbe volt a háta -
… Istenem, magyar volt:
szóljon, aki látta.

    Végevárhatatlan sorban menetel itt a nyomorúság szívfacsaró hadsereg, holtak és élők, öregek és fiatalok. S költőjük már ott hagyta a pusztát, Pesten él, elismert név, de mit használ itt az elismertség, akinek népesedő családja van. Verekedni kell a kenyérért, a helyzetért, s ő hadakozik, a szörnyű múlt sohse hegedő sebeivel. Meg kell érteni az érzékenységét, visszaütéseit: csábító példái vannak: Petőfi, Ady, Szabó Dezső, Pest kicsinyes vitákat is hoz, politikai közhelyeket is, mindez nem ejt foltot a kötetén. A tények énekelnek már benne, a szegények balsorsa zeng fekete litániát.
    A kötet fő meglepetése az a néhány darab, amely sűrítve adja misztikus életérzését és átlendít Ady transzcendens, látomásos világába. Este van, zúg a lomb, hajladoznak a bokrok, a fahídból csudát formál a hold, messziről villám lobban. S akárcsak ha ostor csattanása, vas szekér zörrenne, nesz éled, távoli pásztorsíp, jégeső csengő, lódobogás. S mintha járna valaki a rejtelmes hangok közt. A kutya szűkölve iszkol a sás közé, a szamár világgá nyargal.

A kút mellett két apró láng
sziszegett összecsavarva,
zöld lánggal lobbant a tócsa is,
és fenékig fölkavarva…
- láttam, hogy a sár is égett!

    S ott áll előtte lengő szakállal, szőrös combbal, mint a Jelenések Könyvéből, az Üvegtengerek Angyala. A költő botot emel rá, de lángot vet kezében a bot. Oda roskad az angyal elé, panasz buggyan a száján. Aztán együtt szállnak a táj fölött: csupa temető.
    Másik verse még kisbojtárkori élmény: harc az angyallal, a rettegett elhivatásért. Karácsony éjén hóvihar tör ki, kilopja a meleget a szűre alól. S éjfélkor jön egy ember, belelép a tűzbe s nem égnek el a lábujjai. Ezt is fenyegeti először, tűzzel, puskával, fejszével, aztán megkínálja, hetes kenyerével, csipkebogyójával. S a vándor vészes adománnyal hálálja: kenyeréért megoldja a nyelvét, bogyójával lánggal üti száját, hogy lezokoghasson a fák gyökeréig. „Isten pásztora, ne ölj meg! – könyörög a gyerek. – Rettentő lesz az, naponkint halni s naponkint megszületni.”
    Ezekből a versekből árad fény a többire, ahol balladát táncol az anyja, s a zöldszemű javasasszony álomborral hajlik fölé. Nem csoda, ha Sinka nem bír ennek az új anyagnak egyértékű kifejezést találni. Magas szépségek közül vissza-visszarogy a beszédbe, különös képzavarokba bonyolódik, mintha csizmadia-stílusban fogalmazna. Például egy felejthetetlen énekében: „életünk e jó során örültünk, hogy sorsunk egy pillanatra fényes fonál lett”. Különösen nagy verses allegóriáját, a denevérek Honfoglalását gyöngíti ez az egyenetlenség. Szép a szándéka: a magyar költészet korunkbeli megtisztulását szeretné ábrázolni, olyasfajta állateposzban, mint Csokonai Békaegérharca. Csak hogy ami abban vidám, rakétázóan szellemes, itt ünnepélyessé vaskosodik, átgondolatlannak rémlik, s ezt még fokozzák kényszerű kihagyásai.
    Jóval sikerültebb az elbeszélésgyűjteménye, a Harmincnyolc vadalma. Itt nem bukdácsolt képzavarban, higgadt, tárgyszerű, mégis minden során érkezik a költő keze nyoma. „Leszállottak már régen a nagy őszi ökörnyálak, a bokrokról szinte egyik napról a másikra szakadt le a lomb; nyári hőségben eltotyosódott varnyúk károgtak le a fösvényedő mezőkre; … s a pók hiába szőtt hálót: az esőcseppek ronggyá lyuggatták s az utolsó őszi bogarak már bátran hilintáztak rajta”’. Itt is akkor legjobb, ha emlékeit költi újra a babonák világát.
    Önéletrajza csak ott zuhan,ahol vita közben ki-kitör. Néha csaknem mulatságos. Mintha a népi írókra haragudna legjobban, mi jogon nevezik így magukat, ha nem mentek keresztül az ő testi megpróbáltatásain: - „szeretném őket látni, mondjuk, kórót vágni, répát egyelni, vontatni, rostát hajtani, gereblyézni, kaszálni is, de nemcsak passzióból, vagy ímmel-ámmal, hanem rajta, rajta, míg csak pihegésbe nem fúl a szusz, s el nem kezd harmonikázni a horpasz”. Ha ma is üldözöttnek érzi magát, ugyan minek érezné, ha nem törtek volna utat neki azok a szerencsésebbek, akiknek nem harmonikázott a horpaszuk.
    Balsorsa edzette rá, hogy álljon helyt magáért, vállalja a saját mitikus világát, azt, amelyiket nemrégiben inkább oláhnak tartottak volna, mint magyarnak. A népi költők közt e tekintetben teljesen egyedül áll, még leginkább Tamási Áron rokon vele. De lírában megvalósítani ezt még akkor is hatalmas teljesítmény, ha tudjuk, mit végzett ezen a területen, sokkal hevesebb ellenállásközben, maga Ady.

JUHÁSZ GÉZA

Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám

Asztalos István (1909-1960): 48 öröksége

(Öcsémhez, aki gyárimunkás)

    Öcsém, Kedves Öcsém! – A cinke nem télre való fát fűrészel immár fülünknek, hanem szívünknek fütyüli: - Nyitni kék! – Érzed?… Tavaszodik. Duzzad a rügy, hasad a hóvirág és feszül szét a cicus is kedvesen. És neked kétszer olyan nehéz monoton gépek mellett állani kicsi bérért, a kicsi fiadért, örökké sírós asszonyodért – a jövőtelenségért. Hiszen olyan melegen, olyan nagyon melegen süt be hozzád is a nap a gyárablak poros üvegén. És ingyen süt, reád is ingyen. Március van, s tudom valami nagyon alaptalan, szinte csak ösztönös reménység foghat el ilyenkor téged: a megújhodás, a jövő reménysége. – Annyi rossz után, már csak a jó jöhet immár… - És ebben az embertelen embertelenségben te várhatod el ezt a legnagyobb joggal.
    Munkás vagy, magyar munkás. S valahogyan ma naponta aggódhatsz hazádért s osztályodért. Mert választás elé is állítanak sokszor. – Hazád vagy osztályod?… - S kineveznek hamar haza- vagy osztályárulónak, hogy sunyulj megfélemlítve. De ne tépelődj, Öcsém. TE NEM VÁLASZTHATSZ! Munkás vagy, magyar munkás. Csak azok választhatnak, akik a nemzeti szalagot kívülről viselik – eszköznek, belülről meg tőkében és piacban gondolkoznak. Vagy csak azok választhatnak, akik jelszónak viselik az egyenlőséget és sakkoznak a néppel. Vagy csak azok választhatnának, akik elvetnék a magyart s csak a munkást prófétálnák furcsa-fonákul. Szóval mindazok, akik csak vezetni óhajtják a most annyira divatos „isteni népet”, konokul csak VEZETNI.
- De kiben bízhatunk akkor?… - kérdezheted jogosan. – Elsősorban is: saját magunkban, Öcsém. De ezentúl van nekünk egy hatalmas örökségünk, magyar örökségünk – 1848. Az egyetlen magyar háború honfoglalásunk óta, mely a magyar nép harca volt, télbe borult tavasza. Szabadságharca,mely az akkori korszellem hatása alatt fogant, - Egyenlőség, Szabadság, Testvériség – s melyet a magyar nép akkori helyzete határozott meg. (Népünk jobbágysorban, feudális uraink jóvoltából: a „nemzet”, főuraink és nemességünk, elnyomva egy idegen hatalom által, az elnyomni hatalom pedig külső és belső zavarokkal küszködve, mindenképpen alkalmas talaj volt a kibomlása.) Szabadságharc, melyet magyar költők és írók indítottak el március idusán. – Mit kíván a magyar nemzet? – fogalmazták meg tizenkét pontban. Többek között: A Szó szabadságát. Törvény előtti egyenlőséget. Földet a magyar parasztnak. Nemzeti hadsereget, mely a magyar célokat védi. Népképviseletet az egyenlőség, szabadság és testvériség nevében. Vagyis nemzetté akarták emelni a népet, a maga szabad gazdájává. – Aztán jött 1849, utána a kiegyezés. A „nemzet” kiegyezett, a nép szabad lett és – földnélküli. A törvény előtt egyenlő, csak a törvényhozásba nincsen beleszólása. És jött a kivándorlás. Menekült a magyar paraszt Amerikába, vagy akárhova, mert mindenütt rossz volt neki, de legrosszabb otthon. Aztán jött a világégés, ahol omlott a magyar vér – idegen célokért. Azután Trianon… - Szomorú fejezetek, ahol elsikkadt 1848 lényege – a magyar szabadság. Csak népünk őrizte meg mindmáig ösztönösen s tisztán emlékében, mert bármennyire is elfásult s bizalmatlan ma már. Petőfiben, Kossuthban éppen úgy magát érzi, mint a szegény-legény Rózsa Sándorban. Dalaiban érzi s legendát sző róluk.
    Nos hát mindazokban bízhatsz, akik 1848 magyar eszményéhez hűek, tisztán és minden érdek nélkül. Mert mint ahogy hazád és osztályod sorsa elválaszthatatlan, éppen úgy 48 lényegét sem lehetne kisajátítani vagy takargatni. Egyforma bitangság lenne mind a kettő.
    Nem magyarkodni akarunk mi itten, ismerjük már, hamar megismertük a melldöngetőket, akik „fajtvédve” magyarkodnak s turánkodva divatoznak: akiknél a „faj” egy elvont idea, levegőben lebegő szólam; akik a paraszti sorból felkerült magyar munkásságot gyanús értékű „proli”-nak nézik s a nyomorban élő paraszti tömegnek csak a türkös, vagy zürjénes szemét csodálják: akik Nyugat ellen ázsiaizmust köpködnek; akik „ősi életformájában” szeretnék tudni továbbra is a „népet”, hadd termelje tovább is csak az ötfokú népdalt s a kedves, de veszélytelen népmesét.
    Hát nem ilyen magyarok akarunk mi lenni, ne értsenek félre sem véletlenül, sem pedig akarattal. Csak olyan magyarok, akik tisztelnek s becsülnek minden jó szándékot és minden jó szándékú segíteni akarást, de a maguk sorsát önmaguk akarják irányítani, mert úgy érzik, másnak nincsen köze ahhoz. Szellemiségünkről, sajátos kultúránkról le nem mondunk soha, mert csak addig létezünk, ameddig azzal élni tudunk!
    … Március van, Öcsém, csak most egy bonyolultabb március. Azóta nemzetek születtek körénk s a kérdések hosszú sora. Azokra pedig nekünk felelni kell. És azóta született egy ipari munkásságunk is,mely fiatalsága ellenére, legtudatosabb tényezője immár a magyar márciusnak… Rajta áll, hogy éppen osztálytudatával – mely elválaszthatatlan a nemzetez tartozás tudatától, - karöltve a mennyiségi parasztsággal, magyar valósággá tegye 48 lényegét. Ma sincs hiány haladó korszellemben és talajban sincs, ahol az megfoganjon, hogy aztán béke nőjön ki abból és jószomszédság mindenfelé: számunkra pedig nemzeti és szellemi függetlenség s a már annyira áhított magyar szabadság.
    Ezt nemcsak neked írtam, egy kicsit magamnak is, és mindazoknak írtam, akiket csak illet. Mert március van. Öcsém, sugaras március. Hallottad a cinkélt?… Csattogja bolondul, hogy reped meg a torka: - Nyitni kék!… - Érzed? … Tavaszodik!

Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám

Kiss Jenő (1912-1995) versei

A KÍNAI CSÁSZÁR

Egy urat ismertem, egy istent,
egyest: fönséges önmagam.
Egy szót, mely törvényt szabhat itt lent
és az az egy: az én szavam.
Én vagyok, akit a világ vár,
ragyogva hitem: én vagyok -
Én vagyok a kínai császár,
ruhámon holdak, gyöngyök, csillagok.

Ne röhögj világ többé rajtam,
szájtátók, ne nevessetek,
elszállt a köd – e pillanatban
józanul szólok veletek.
Már nem az áll itt, az a báva,
röhejre, gúnyra földsüket,
nem a szép diadalmu páva -
cserben hagyott az édes őrület.

Értelemmel és iszonyattal
pillantok végig magamon:
teleaggatva száz kacattal
maga vagyok a borzalom!
Maga a legszörnyűbb Csalás és
maga a Megcsalattatás -
nézem a kardom: rossz, talált kés,
s ruhám? Merő folt, málló szakadás.

Nem vagyok a kínai császár!
Hogy is volnék az, nem vagyok!
E gyomról mondtam hogy: virágszál?
E gombról: csillagként ragyog?

Lám csupa elvetélt, silány lom
egész toprongyos életem -
Ez volna hát tündérvilágom!? -
Én ámulok most legjobban ezen.

Világ császára! – mit nem hittem!
Mit nem képzelt a beteg agy!
Habár jó volt élni e hitben,
tudni: világ császára vagy!
Minden s mindenki gondja rajtad
s te azt derűsen hordozod;
törvényt szab s törvényt ront az ajkad,
visszhang futára hordja szét a szód.

Tudni: harcod mindenek harca,
tevéled minden összefügg,
csak a részeknek egy a vacka,
az Egész ott van mindenütt.
Bőröd alatt folyók keringnek,
szivedben népek bánata -
hitek, zengések, vágyak, szinek -
ó hinni: te vagy az Élet maga.

Varázslat, észrontó igézet,
csodálatos meghibbanás!
Dicsőség, milyet szív nem érzett
s mámor, amilyen semmi más!
Feledném, hagynám – de hiába,
hátrálni hajt egy balga rák - -
mit mondjak a józan világra,
míg vannak álmok, rögeszmék, csodák!

Mit mondjak a józan világra,
mely csupa törpeség, kacat?
Legyen akárki más bírája,
én többre tartom magamat.
Röhöghetsz világ ezután már,
lim-lomod nékem nem elég! -
Én vagyok a kínai császár!
Porba előttem, porba csőcselék!

SZEGÉNY NÓTA

Jegenyéken ül az ég,
sokon csillog az elég,
a szirt örvend, hogy magas:
ülni rája száll a sas.

Ha így összetart a nagy,
mit tegyél te, kis varangy?
Mit tehessen a szegény,
ha kincshez tapad a fény?

Mit tehet, hát mit tehet,
szidja a sugár eget
s béhunyja a két szemét:
legyen minden vaksetét!

ÖNBÍZTATÁS

Elengedlek szállni galambnak,
beledoblak a vízbe halnak,
báránnyal szökdécselni hagylak -
gágoghatsz vadlibákkal éjjel,
keringőzhetsz a forgószéllel,
amire vágytál: végre érd el!

Menj, lábad patakvíz ragadja,
ölyű légy, égi, szép haramja
s szitakötők szálló smaragdja -
Mutassál gömböt, mutass élet,
borul és csillogj, hunyj és éledj -
egy szót ismerj csak: élet. Élet!

Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám

Asztalos István (1909-1960): Börjúkötelen

 

KEDVES a szegényember szerelme, mint a februári cinke. Bogáncsmagon is elél s felesel a télnek; az ember teremtette nyomorúságnak. Jókedvű, csintalan s aztán szapora nagyon. Észre sem veszik s már hárman vannak. Így voltak hát ők is majdnem egy esztendeig, mindég egymáson a kezük… Az öregasszonyt sokszor ette meg a penész, mit tudnak egymásnak annyit örvendezni nyakukon a sok nyomorúsággal. Morgolódott örökké, mint a sokat járó malom: - Na két bolond, na! – csúfolta ki őket s pusmogott mérgesen, mint szi8lvaíz a tűzön. A fia már azt is ráfogta nevetősen: - Biztosan irigyli, azért… Látszik, hogy régen volt pár hónapos asszony, elszokott már a jótól, mint öreg macska a cérnagomolyától…
    De az egy mézes esztendő el sem telt egészen s ők is már hárman voltak. Lett akkora fiúk, hogy az már fiú volt. Apja, mint a jóféle kakas járkált nagy kevélyen. -Megér öt leánkát! – dicsekedett véle. – Eszi meg az anyját, olyan egy jóétű, - mondta nagy kacagva. – De eheti is bátran, van annak teje bőven. Hat macskát el tudna tartani mellette, annyi van… De szívja is úgy, ne féléj, hogy csurog le kétoldalt, mert abból lesz egy ember! - hencegte mindenkinek.
    Csak hát az öregasszony lehűtötte hamar:
- Az emberséget máma nem szálában mérik… -mondta neki mérgesen. – Hanem, kinek amivel pótolja az apja, avval… - s legyintett elbiggyenve.
- Na majd ő kipótolja! – ágált az elején, de lassanként megpendült benne is a félés s hovatovább aztán mind jobban megpendült…
- Mennyit tud kárálni! – hallgatta az anyját egyre mérgesebben. -. S a baj, hogy igaza van… - ismerte el végül maga is savanyúan. – Napszámjáró tarisznyával a fia emberségét ő ugyan pótolhatja – keseredett el aztán egészen. – Avval az annyi lehet, amennyi az apja, nagygazdák kapcája…
    De hát az egyik este?…
- Legalább egy tehenünk, ha volna!… - kezdi el Ida is, a felesége nagy sóhajtva.
- De okos vagy, hallod! – esett neki rosszul. – Adott volna apád! De egy malacot sem adott – kezdte hánytorgatni az apósa szegénységét.
- Akkor mért vettél el, ha egyszer kúdus voltam! – sírt el magát Ida. – Lám, te hány tehenet hozták?!… - vágott vissza az urának keserűen.
    S evvel aztán megvolt az első háborúság.
    Volt ugyan közöttük eddig is bakalódás, de csak olyanféle, mint májusban az eső, hogy jobban szagosodjék tőle a piros rózsa, de ettől tövise nőtt s bokrosódott szúrósan. A végné aztán már alig fértek a tövisektől…
    Az öregasszony kellett lecsitítsa őket:
    -Ha csak tehént akarsz, neked a legkönnyebb, - mondta a menyének. – Szegődj el dajkának, azt megfizetik, ne félj. Tejed van jó bőven, megfogadnak hamar. Pál Amáli is úgy tett s onnan most a félhold, s amért elhajtotta házából az ura? Nem mindenki viseli  ki magát, mint Pál Amáli, s aztán legalább egy tinócskát spórolhatsz – hadarta egyfolytában. – Nekem ugyan mindegy – nyomta meg a vállát. – Ti tudjátok, mit s hogy, csak hát szerelemből ki a fene él meg! – mondta ki mérgesen s avval otthagyta őket.
    Azok ott maradtak, s közöttük a tinó.
    Hallgattak nagyokat s lestek egyik a másra, hogy ki kezeli hamarébb a békülést.
    Végre is az ember, hogy madarat rebbentsen, elkezdett búsulni akarattal. Támasztotta fejét s gomolygott magában, akár a nehéz idő. Hát nem is bírta ki sokáig az asszony.
- Ne izélj na, mit izélsz?!… - kezdte vigasztalni. – Valahogy mindég volt, mit ölöd úgy magad?… Mert igaza van biza anyádnak, annak van, aki kapar – mondta ki a végén.
    Az ura csak legyintett, hogy: kutya ez a világ…
    Az asszony újra kezdte:
- S mért ne szegődjék el? Hogy sose legyen semmink?!… Legalább egy borjunk, ahogy anyád mondja, - elszegődök bizén! – mondta ki kereken.
- Hogy kiviseljed magad, mint Pál Amáli, úgyé?… - nézte meg az ember féloldalról.
- Rám fognád, énreám?… Összetennél véle! – haragudott Ida, hogy lobogott a hangja.
    S majdnem összevesztek most már Pál Amálin.
    Na de hát éjfélre, mikor a viola nyit, mégis csak megbékéltek. Sze olyankor mi fontos, hogy tinót etessenek fenével, vagy hogy a viola nyíljék?… -Megegyeztek kedvesen s aludtak rája egyet. Igen csakhogy másnap azt kezdték észrevenni, hogy lelegelte biza a tinó a violákat… S a harmadik nap aztán már csak azt furcsállták, hogy mit is tudtak azon annyit osztozódni s azt vitatták most már, hogy milyent vegyenek inkább, tarkát vagy fehéret. S úgy elseje felé elindult aztán Ida, hogy beálljon dajkának. Ura is vele ment, ő vitte a fiút s a szegődésnél is ott volt.
    Kapva kaptak Idán, hamar megfogadták. Egy orvos fogadta meg s annak a felesége. Ők is azok voltak, tavalyi házasok. A szép kicsi asszonynak nem volt egy szikra teje, üvegből etette addig a kicsi fiát.
    Jó emberek voltak, igazi jó emberek. Nem alkudtak semmit, megadták egy szóra, amit Idáék kértek. Csak annyit kötöttek ki, hogy megvizsgálják Idát, mert az egy dajkánál igen nagyon fontos. Meg is vizsgálta az orvos, ahogy hazaértek. A felesége addig mind csak azt siratta, hogy mért nincs neki teje…
- Van Idának bőven – vigasztalta az ura. – Nem kell már búsulni – mondta s hogy megfogadják szívesen. – Csak izé, hogy is mondja, van még egy kikötése… - nézett aztán rájuk s küldte k a két asszonyt, hogy azt csak az embernek tudja most megmondani.
    Annak megmondta aztán.
    De alig is várta Ida, hogy ketten maradjanak az urával.
- Mit mondott, mit akar?… - kérdezte kíváncsian.
- Ott né, bolondságot!… - kacagott az ember. – Hogy aztán hagyjak békét neked, mert elromlik a tejed s fél, hogy megsínyli majd a kicsi úrfi hasa. – S hogy ő köti magát ehhez, mert – azt mondta, - ami biztos, biztos, aztán ha akarjuk, inkább megpótolja a béred. Bolondság na… - legyintett. -. Fő, hogy tinó legyen! – nézett rá Idára, aki pirosodott, mint nyáron szokta a pipacs.
    De még csak azután pirulhatott Ida. Az öreg nagysága is evvel állott elé, aki a doktor úr anyja volt: - Ahhoz tartsák maguk, amit a fiam mondott! – intette Idát szigorúan. Nem mondja, jöhet az  ura, amikor csak akar, s megnézheti a fiát, de Isten őrizzen, hogy egyébre gondoljanak!…
    Ida restelkedett, hogy miket fognak rájuk, de aztán gondolta: - mind csak beszéljetek, fő, hogy tinó legyen, a többi, az uram fontos…
    S jó dolga lett aztán, sze úgy élt, ahogy soha. Mindég etették volna s amennyit csak akart. Nagy csupor kávékat, jó darab húsokat s még dolgozni sem engedték soha. De ki is pofosodott a kicsi úrfi hamar s ki az ő fia is még jobban…
    Az első havi bérét is kiadták előre s alig várta urát, hogy dicsekedjen vele. Jött is az két hét múlta.
    Jött egy kicsit félszegül s nyújtotta a kezét, mint legénykorában szokta.
    A konyhában ültek le, ottan megkínálta valami szült hússal. De az csak csipegette szégyenlősen. Az öregebb nagysága mindegyre csak rájuk nyitotta az ajtót, ha volt miért, ha nem. Egyszer mikor kiment, az ember nagy komolyan azt mondja Idának:
- Olyanformán látom, hogy vizitába jöttem, s eszembe jut anyád, Isten nyugosztalja!… Téged őriz, ejsze… - vágott az ajtó felé.
    Ida csak kacagott mint tavasszal a gerle. – Legyél most is ügyes… - biztatta az urát.
    Annak a szemében már villant az ügyesség, csak hát bejött újra oda az öregasszony.
    De azért a kapuban, mikor búcsúzkodtak, kezdte maga felé húzni ám az asszonyt.
- Ne izélj, meglássák! – ijedt hátra Ida s dugta hamar magát be a kapu mögé.
- Nézz oda, bolondra! – veresedett el az ura. – Nem eszlek meg, mit félsz?… - lett mérges hirtelen. – Maradj hát magadnak! – mondta. Aztán csak megfordult s elment nagy mérgesen.
    Nézhetett utána az asszony megijedve, s törhette a fejét, hogy vajon ezt mi lelte.
    De hát két hét múlva újra jött az ura. Nem sokat beszélt most, csak ott ült késő estig. A öreg nagysága már nem győzte pillogtatni. De amikor felállt, hogy Na Ida, kísérj ki!… - ki szökött hamarébb, ha nem az öregasszony, hogy: ne, mert ő kikíséri. – Idusnak szoptatni kell… - mondta.
    Az ember csak megnézte, hogy parázslott a szeme. Majdnem szólt valamit, de inkább csak lenyelte. Idát is megnézte haragosan,s avval kiment onnan, hogy csattant egyet az ajtó.
    De két nap múlva aztán ki jön el Idához, hát újra csak az ura. Szelíden, mint a bárány s kedvesen, mint a messziről jött gyermek. Még kora délután eljött s ült ott nagy kedvesen, csak éppen, hogy feszengett ültiben. Egyszer aztán feláll s azt mondja nagy komolyan:
- Kísérjél el Ida, egy darabig legalább…
    Ida megnézte gyáván, de aztán csak elkísérte.
    Az öreg nagysága a kapuba is kiment s úgy nézett utánuk, hogy nyúlott meg a nyaka.
- Hadd el, immár nézhet! – kacagta az ember s hívta hamar az asszonyt, hogy jöjjön még egy cseppet…
    Ida ment kacagva, de egyszer aztán megállt.
- Na most immár menjél, eleget kisértelek…
    Az ura is megállt s kezdte nézni a földet, mintha egyéb nem is lenne ott látnivaló
- Nahát akkor, szerusz! – próbált köszönni Ida, de mert az nem mozdult, ő sem tudott menni.
    Az ember akkor csak ránézett szigorúan.
- Eridj na, mit állasz, vagy azt hiszed, fogok még futkosni utánad?!… Azt te rosszul hiszed s megbánod még, ne félj!
    Avval csak megfordult s úgy elindult onnan, hogy az ijedt Ida alig tudta utolérni.
- Meg vagy bolondulva!… - támadt rá sírósan. – Hát nem a tinó a fontos?… Vagy azt hiszed, nekem könnyű?… Sze már azt sem tudom, mit tudjak csinálni?… - kezdett el sírni keservesen.
- Ne izélj na, mit izélsz!… - ijedt meg most az ura. – Hát szóltam én valamit?… Még mit nem fognál reám! – szégyellte el magát hirtelen. – Csak aztán meg ne bánd, mondtam!… - lett újra mérges nagyon.
    S álltak ott hallgatva egy darabig mind a ketten.
- Nahát akkor szerusz! – köszönt végre el az ember s vissza sem nézett, úgy elment Ida mellől.
    Szegény Ida meg mit csináljon. Folytak a könnyei, ha akarta, ha nem. Alig látta az utat visszafelé.
- Jaj, hogy a szegénynek az se legyen szabad! – gondolta keserűen. – Mert kellett nekem tinó!… - törölte meg a szemét. S aztán csak azt várta, hogy jöjjön még az ura, hogy beszélhessen vele most immár komolyan.
    De az biza elmaradt, nem jött vagy három hétig. Akkor is csak úgy né, tessék-lássék módra. Éppen hogy csak leült s már indult is, hogy menjen. S kerülte a szemét Idának. Az most bújt volna hozzá, de most már ő kezdte, hogy: fontosabb a tinó… s hogy né a vén nagysága…
    S mind gyérebben járkált be Idához, mert – sok a dolog – mondta.
    S azután már a híre jött el hamarébb, hogy – járja a kertek alját s hogy látták Amálival, - hordozták a jó szót a jószívű asszonyok.
    Törölhette Ida éjszakákat a szemét, hogy mi lesz most Istenem!… Vergődött, gyötrődött, addig, míg egy vasárnap nem bírta ki tovább. Nem szólt ő senkinek,m ég kendőt sem kötött, csak ki hamar a házból. Még a kicsi fiát is ott hagyta aludva a kicsi úrfi mellett. Estig úgyis megtér, gondolta ki bátran s mint akit kergetnek indult meg hazafelé.
    Ment aztán, igyekezett. Mire a faluig ért, szúrt a két oldala, hogy alig tudott lépni. De valahogy már kezdte restelleni azt is, hogy így hazabolondult majd mindent ok nélkül. – Mit szól majd az ura, hogy beállt gyermek nélkül s lehet nem is igaz, amit rája fogtak, csak őtet bolondítsák… s jaj, hát a doktor úrék?!… Még megéri, elcsapják s akkor ne félj tinó!… - okolta maga magát. A falu elején került a kertek alá, hogy meg ne lássa senki, sze ki tudja mit gondolna…
    Ahogy aztán leért az ő kertjük végéhez, hát igen furcsát látott.
    Ura kint volt a kertben s rázta az almafát, a korán érő almát, az édeset. A fa ágai között meg fenn volt Pál Amáli, a szomszéd Pál Amáli s visongott nagyokat. Egy kézzel kapaszkodott, a más kezével pedig fogta a piros szoknyát s szorította maga köré…
- Mit nézek na, mit nézel,megdoblak almával! – kacagott befelé  burukkolva.
    De az ő ura csak nézett úgy felfelé, hogy fehérlett a foga:
- Gyere vegyelek le, mert lerázlak, bizonisten! – ígérte kacagósan.
    Amáli egy cseppet lejjebb dugta a lábát, de mikor az nyúlt fel, visszakapta hamar.
- Kéne ugyé?… Hadd el! – Este akkor mi lesz?… - nevette csúfolódva, s rejtette maga alá, takarta el ügyesen.
- Né, inkább béhunyom s nem nézlek, csak gyere… - ígérte az ember s mézes volt a hangja, hogy azt nem lehetett kibírni…
    Idának nem lehetett.
    Elindult feléjük, de mint a keserűség.
- Szégyentelen, az vagy! – kiáltozta sírva s nekiment az urának éktelen haragjában. Mint a dühös macska, kösmölte, karmolászta…
    A meg mit csináljon hirtelen-szégyenében: tűrte s csitította, hogy – ne bolondulj, Ida!… Jaj, az istenedet! – káromkodott aztán, mikor már a haját kezdte tépdesni Ida…
    Már a piros szoknya a túlsó kertben villant s ő még mindég küzdött az asszony körmeivel. Megütni restellte, de dühös szégyenében megfogta a kezét hogy mindjárt felsikoltott:
- Eressz el, szégyentelen! Hallod, hogy eressz el! – kiáltozott Ida, míg el merte engedni valahogy.
- Még mit nem fognál reám, nézz oda bolondra!… Mit izélsz itt vélem?… - próbálta békíteni… - De ha te engemet borjúkötelen tartasz… - mondta ki hirtelen. – Sze én sem vagyok fából…
    Ida sírt mellette, hogy rázkódott a válla.
- Ne izélj na, hallod?… - kérlelte meg az ura –, vagy tán azt akarod, hogy örökké haragudjál?… Ülsz még egy hónapot s megvesszük a tinót is… Aztán nekem sem kell, ne félj már édesalma… - próbálta vigasztalni.
    Ida meg mit csináljon nem sírhat, míg a világ… Telt el az idő is, az úrfit szoptatni kéne, a kicsi fia is ott van, nem ülhet itt estig…
    Szipogott még egy darabig, de aztán csak elindult az urával visszafelé.
    S két hónapra reá megvették a tinót, serkent ki a szarva, egy akkorát. De hát szegény Ida nem tudott már annak szíviből örvendeni. Ő már csak annyit tudott s azt behunyt szemmel tudta: ami volt, az elmúlt, a bolondságnak letelt s ami ezután jön, az már csak kínlódás.
    Jaj, mert kedves bizony a szegényember szerelme, csak elrontja azt hamar az emberteremtette nyomorúság.

Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám

Varró Dezső (1907-1982) versei

 
KÉT VERS A KEDVESHEZ

I.
Hajad leomló barna füst,
nyakad ezüst,
illatod, a drága olaj,
ma drága füst.

Meríts aranyodból reám,
arany leszek,
meríts ezüstöt énreám,
ezüst leszek.

Ha vízbe vetsz, én jég leszek
és meghalok.
Patakba vetsz? Megállítom
a patakot.

Aranyra törsz? Aranykincsem
neked adom;
arany kulcsot nyujtok feléd
s az aranyom.

Ezüst sirályra vágysz talán?
A tengerem
ezüst madara szent sirály,
tied legyen.

Riadt madár, fáradt madár,
szánd meg nagyon,
sirály jaját pihentesd el
az ajkadon.

Csalogányfüttyöm ne keresd,
meghalt a szó,
ma szent leszek, mint a kereszt,
s mély, mint a tó.

Ma minden könnyest kiiszom,
ma légy szelíd,
aranyserlegben nyujtsd felém
a könnyeid.

II.
Ma légy kedves, szenvedtem érted,
minden szavad lelkemre hullt.
Nézéseddel szivemet érted,
a szájam széle megfakult.

Két szemem jég lett, hidegen nézlek,
hidegen nézek, mint a hó.
Nekem bejárta már a rétet
a fellegsubás arató.

Jaj, ma olyan hidegen nézek,
hogy páncél lesz a háncs a fán,
egy pillanat és vizre lépek
a Léthe folyó tutaján.

APÁM SÉTÁRA INDUL

Völgyek ölén hallotta nevét,
varjak kiáltották, sarló pengett
s lehajtotta fejét.

Sejtelmes évek hajoltak fölé,
halált zizegtek búzafejek.

- Gazdám – rázta magát a nőszirom -
jövő tavaszra többé nem nyitom
kék szirmomat.

Méh imbolygott felé egy holt galyon.
- Ne bándd, kerted virágporát elhordozom
mind sírodra.

S úgy esett rá gyermektekintetem,
hogy férfikoromban nem ismerem.

Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám

Cseres Tibor (1915-1993) versei

 
ROHAM

Mire gondoltam? Úgy hiszem semmire.
Kire gondoltam? Magamra? Senkire.
Csak a part falához tapadtam testileg
s cseppekben gyöngyözött rajtam a jéghideg.

Az aknáikkal kerestek. Egy közibénk talált.
Néhányunk visszacsúszott a lankás part alá.
Minden lövés fölöttünk csak karhossznyira járt.
S egész közel hallottuk a géppisztolyok szavát.

S vagy száz ember szeme most énfelém figyelt.
Énbennem biztak s tőlem várták a jelt.
Ahol kapaszkodtam, lassan omlott a hely.
S nem szólhattam: cimbora, most másfelé ügyelj.

S amíg ezt gondolom, már nyugtalan a part.
Szinte rossz mögötte, de mégis visszatart
az a kis védelem, amit körmöm kapart
oldalába és most oltalmában tart.

Kiugorjak? Nem. – Mégis kipillantok én…
Mozdulok. – Lövések zizzennek a sisakom helyén.
Kiugorjak? Már látom, hogy szökken a vér
nyakamon s hogy szivárog zubbonyom szövetén.

Vagy húsz lépést futok – addig bírja a test.
Az erő futja addig s ott lehet újra rest.
Ott átlyukasztják úgyis, most nem lehet ügyes.
Ezt gondolom: felugrom s futok egyenest.

Gránátjaim fogom, s intek, aki figyel.
Még egy lélegzet. Már mindegy, menni kell.
S már kint vagyok. Futok. És süket a fülem,
úgy üvöltök vissza na most! Előre! Fel!

GYERGYÓ

Ahogy az alagutak közül kikanyarodik
a medencébe ér szuszogva a vonat.
Egy ökrösszekér áll társul befelé
s szembe jő a Maros és visszacsalogat.

A Mezőhavas most hessenti el homlokáról
a párákat s a többi is fellélegzik belé.
Lassít a mozdony, a partok tisztán látszanak
s itt lenn is tisztán hallatszik, a Maros mit beszél.

Valami mennykő, égi gránát csapódott be ide,
hol elébb hegyek szorongtak. Vagy kisebbfajta nap.
Szerte fröccsent a föld és maga az égi szikla
kiolvadt gödréből, mint a tavaszi patak.

Hogy futkoshattak megalvadt rémülettel egykor
az emberek. S hogy bujhatott, aki még most is itt van.
Nem mond semmit a szekeres, csak ökreivel lép,
visszapillantás nélkül ereszkedik a síkra.

Nem mond semmit a félelem, amely a harc után
átváltozott, büszke és olyan más lett mint elébb.
Reggel még termett a magas föld s még aznap délután
zuhant az órjás szikla és szétfreccsent a nép.

BEKERÍTVE

Előre ment a század. Este lett. Bekerítettek.
Csak egy domb, egy völgy, egy töltés volt mienk. Mint
hegyek tűk
villogtak a lövések körös-körül. Forrót, hideget,
és megint forrót éreztünk. Lapultunk s ásni kezdtünk.

Éjféltől ágyúk, aknák, páncéltornyok nyiladoztak.
Számolgattuk magunkban: a föld örökre megőrzi
testünket, ha most megőrzi. Térdünk és karjaink vacogtak.
Győzni kell – ezt reszkettük. S ha megélünk, tovább győzni.

AKÁR A GYERMEK

Pirulva hajtaná földre szemét a szelidfejű
gyermek, ki magányában kicsinyek s állatok szárnyát
tépdesi – ha látnák. S így is álmában hideg leli
amit nappal tett, attól, Pedig jól tudja, nem látták.

LEVÁGOTT ÚT

Úgy roppan meg az ág, mint aki nem érzett
az előbb még semmit s elrugódik félszeg
hajlással tövétől. Apránkint akarta
tagjait hullatni s nem mind az egészet.

FOGLYOK

Egy orosz katona énekelte: „mint tóba dobott kő,
elsüllyed az ifjúság.” És folytatta a többi:
„míg fenékre ér, megfordul a tóba dobott kő,
csak az élet megy el s nem fordul vissza többé.”

ÉBREDÉS

Legboldogabb, ki ébred. De ha gránáthang kelti,
hát nem az. Összehúzódik, mordul, vak lesz és süket.
Emlékeit tolja magától. S az érzékek jelzik
apró fényeikkel értelmüket és eltünésüket.

Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám

Weöres Sándor (1913-1989) versei (Nyersfordítások egy képzelt idegen költőtől)

KÉT VERS EGY IFJÚKORI DAL-SOROZATBÓL

I.
A hegy s félkörben a tenger!
Kék sávok, ezüst barázdák!
Víztől csepegő kezeddel, mint tenger-királynő,
mit kívánsz a hullámoktól és viharoktól?

A kagylóktól és gyümölcsöktől
édes vizi-nő, mit vársz?
Észrevétlen magukba veszik ékességedet,
akkor kezdődik igazi uralmad.

II.
Csak a kályha suhogása, míg kezemet fogod,
csak a tűz dünnyögése, más semmi,
míg kezemet fogod, ami kifesti a csöndet.

Nincs bajom, de mintha beteg volnék,
semmi okom sirni, rád nézek,
de mintha beteg volnék, vonlak orvosságként.

Csak a függöny lengése, más semmi,
mely a kinti hóviharról beszél,
más semmi. Szívünk vihara mozdulatlan.

AZ ELTŰNT UTÁN

Halott a szív – de harsog a tenger!
Tépett szerető, ki a homály odvába osonsz,
vonszolva csikasz lelked: nézz az égre,
vesd ki fülledtségedet és a külsőkben tájékozódva
kutasd ki belül-valód.

Mert ennyi megmaradt, mikor minden veszik,
szomorú jogod, tengereké és szeretőké,
a legbensőt kívül keresni
s meg is találni kúsza rajzolatát
a partok fodrain, vagy az égre vetülve.

LÍRAI RÉSZLET EGY VERSES ÖNÉLETRAJZBÓL

Ajkam, fogsorom elpusztul: de nem hal meg az én  nevetésem!
Homlokom, szemem kiapad: de nem hal meg az én sírásom!
Mert testrészeim mind különvalók, de nevetésem és sírásom
teljes-ugyanegy: nem a kettősségek közül származó,
hanem úgy kulcsol mindent magába, mint szigetet a kettészakadó folyó,
szűrve és szűrődve csorog át a veszendőn.
Nevetésem és sírásom nem én vagyok, ahogy a ruhám nem én vagyok,
nem-foszló ruhába az ég miattatok öltöztet engem.
Nincs semmi teljes a kezemben – tudnék szomorú lenni,
de a földön, hol a bú mindig bút fiadzik: nem akarok szomorú lenni.
El birnék fordulni a forgandótól – tudnék boldog lenni,
de  földön, hol minden élő egymást lakomázza: nem akarok boldog lenni.
Nem tudom, honnan jöttem, ahogy ti se tudjátok, honnan jöttetek,
de most itt élek a földön és veletek viszem a terhet.
Nem tudom, kívántam-e idejönni, mohóságból, vagy szánalomból,
de itt vagyok és minden részemmel vinni akarom a terhet.
Úgy jöttem ide, mint a megrakott szamár, mely nem tudja, mit cipel
és mikor elhagylak benneteket: foszlott s fénytelen leszek, int a rongy.
De nem foszlik elnevetésem és sírásom, mert örök és ugyanegy e kettő,
ápol titeket, míg ledob és összetipor engem.
S majd ha átlépitek az idő túlsó kapuját: egyetlen alakban
ott áll és köszönt titeket, mint dolga-végzett ismerős.

HAJDAN HÁRSFA VOLTÁL

Hajdan hársfa voltál, szelíd és erős,
körülölelt a levegő és lengedeztél csöndesen,
ó én kedvesem,merő hullámzás voltál, mint a víz,
álom nélkül aludtál, csordultig édes szeretettel.
Nappal a tűz érintett, éjjel a messzi fényeikkel
s úgy nyujtottad nekik magadat, hogy nem maradt rejtve semmi.
Langyos szélben lengedeztél, dús levelekkel lélegeztél,
eleven lakoma voltál, kínáltál lepkét, méhet,
dajkáltál csipog fészket, jó voltál és nem tudtad,
ringó fejedet Isten simogatta, jó voltál és nem tudtad,
álom  nélkül aludtál, ó én kedvesem.
Hajdan hársfa voltál, hajdani testedből lett e hársfaláda:
most is szeld és erős! Tartalmát hogyan óvja, félti!
Gondolj erre: jobbak vagyunk, mint amilyennek tudjuk magunkat.
Ha nyujtod felém az ajkad: ne maradjon rejtve semmiből
s ha elalszol: csillogjon az álmod, ó én kedvesem.

LÍRAI RÉSZLET EGY EPOSZBÓL: A TERMÉKENYSÉG KÍSÉRTETE ÁTHALAD EGY TÉLVÉGI ALKONYON

Rogyadozó léptekkel közeledik ő az elhamvadt völgyben, sárga árnyéka
hol összeszűkül, hol megnyúlik a talaj hullámain,
felhők fakó lobogói alatt közeledik ő a fogyó világosságban,
mint a fehér madár, melynek torkából éles hang szakadoz.
Közeledik és megszületendő gyermekit előre siratja.
Roskadozik és a tiszta szél a rezgés gyorsaságával játszik körülötte.
Halad fakón és nyomorultan, de boldognak látja minden,
meddő sötétségükből feléje nyujtóznak az érzéketlen tengerek,
fehér paloták ablakában a virágok, a talajtól rablott szomorú földben
érte nyujtják sovány kúsza ujjaikat, aprókat visítva út keresik.
Látja irigykedve a táj, meg a lég, míg roskadoz egymagában.
Körötte jajgatva szülő tavasz és üvegesen meredező felhők.

ÉJSZAKAI CSÓNAKOK

Rossz álmom volt a hét angyalról. Sürögtek, mint az orvosok
s összevonták homlokukat, amint látták az anyákat sírni.
Fölébredtem és megmosakodtam kerek kádban,
aztán halk nótával és virággal telt a napom.
S már későn jöttem le a sziklák közt, mikor nem jár senki.
És míg szederjes kígyók kanyarogtak s egy alattomos csillag ugrásra készül,
a táj tengerszéli kiugróján békén ülhetek.

Hej, csónakosok, én nem akarok békében ülni – forduljatok vissza értem!
Kik higany és ezüst álomba szőtt deszkán ültök
és lucskos rongyaitokat teregetitek egykedvű arccal:
nem akartam elkésni! Nekem is tenger a tanyám!
Kis piros fényetek alálebeg a szemhatáron
s az eres parti kövekre csorog a könnyem.

KÉT VERS EGY FÉRFIKORI DAL-SOROZATBÓL

I.
Csillagok, csillagok,
tüzek és egyben tűztartó edények,
dalolók és egyben dalok magatok!

Bennetek közös a tartály s tartalom,
egy a működés s az eszköz hiánya,
csillagok, csillagok!

Magamat magamból kiüríteném,
magamat magamból kiüríteném,
tánc volnék, mely önmagát lejti!

Én is égni akarok, mint ti,
én is mozdulatlan akarok táncolni,
csillagok, csillagok!

II.
Ki letisztítottad mivoltod pereméről
a homályos, soha el nem készülő dolgokat,
ragadd meg
amit a mag kínál, veled eggyé ötvözve
semmi előtt ki nem táruló önmagát.

Benne a vibrálás
mozdulatlan és sugárzása nem
irányul bizony
sehonnan sehova, mindent átsző, mindenhez
egyenlőn közel, végtelenszer közelebb, mint te önmagadhoz.

Körülményen kívüli láng!
Résztelenül ütemeződő láng!
Az ő keletkezetlen
mivoltában foglaltatik a nem-alvó!
A morzsolódó hegyek csak körötte dadognak!

A VÍZ ALATTI VÁROS

Kinek elporló füstje sincs – ki szomorú
süket habok közé temette minden virágát,
féli a rosszat és leveti érte a jót is:
a gyáva város! Ő éled a szivemben.

Az ég lepedője helyett
hinár élő lepedője takarja
folyton és némán mozogva, mintha ezer egér kussolna alatta.
Hinár néma zenéje, gondolható zene, melyet fül nem hall,
város hajdani zenéje, melyet hallott a fül
- immár muzsikátlan a víz alatt város.

Majd e várost is levetem, hogy semmi ne maradjon.
Hadd ússzék multam mélyén, rezgetve hinár-takaróját,
siratva virágait és hajdani zenéjét.
Sok köve, mint sovány istenek térde,
éles medencecsontja és reszelős bordája,
nem kopik tovább: egyben foglalja el a halál.
Mert e gyáva várost is odadobom: a zenék emléke sem kell.
S még a hinár borús takarója is túl-sok nekem.

S majd ha jön valaki és kérdi: mim van?
Mi az, amit gyűjtöttem e világon a nappalok és éjszakák
egyhangú gondos zörgése közepette?
Mi az, ami pazarlásra, vagy fösvénységre jogosít?
- én majd e városra mutatok. Eldobott gonosz város!
Látod: romló kövek, visszasírt virágok,
egyhangú remegés a hinár közt – ennyi a viz alatti város.
Mégis azt mondom: ez minden, amit gyűjthetsz.
Mert több nincsen sehol.

EGY SZÉP LÁNY HALÁLÁRA

Feküdj, ki szemedben a fényességgel és öledben a homállyal
és minden változót kezedben dédelgetve, mint kerek almát,
huzamosan és múlón álmodtál a létezők mozgásáról,
múló álmot álmodtál a bizonytalanról, melynek
csak szilárdsága, vagy gomolygása van, de megfejtése hiányzik.
Fejedet légbe vetetted, nézések csillagokig hatolt,
tekinteted tajtéka túl volt mindazon, mit megnevezünk.
Ha valaki visszajönne önként, vagy száműzöttként,
tudna-e megfejtést adni? De te sose faggattad önmagad,
hogy mit miért teszel, vagy gondolsz. Fény voltál, mely maga köré
hinti valóját és nem homály, mely magába süpped.
Akaratlanul mindig mások öröme voltál. Amerre jártál,
szőkeséged körül megfényesedett a levegő, lábad vonala mellett
a bútorok mozdulatlan táncra kerekedtek, fejed a párnán
annyi volt, mint trónján a király, maga mivoltában oly teljes,
hogy nézni gyönyörűség és végiggondolni félelem.
Így jöttél-mentél, bűbájosan és mélyedben rettenetesen,
függönyök hangszerek és aranyhalak lebegtek körülötted,
az öröm be nem teljesülő ígérete párolgott rólad.
Hova tüntél? Fekszel, túl minden szakadékon,
az örvénylő bizonytalant immár bizonyosra cserélted,
mely mögött ismét ott sejlik ki-tudja-milyen bizonytalanság.
DE a fejekben, szájakon, szivekben tovább is itt vagy
a fényt és árnyat cserélgető tájon, sokféleképpen és sokfelé,
míg képeidről tovább párolog a soha be nem teljesülő öröm.

HÁROM VERS EGY ÖREGKORI DAL-SOROZATBÓL

I.
A Nap emeli csigáit!
Mint búcsúzás a tűzvészes éjszakában,
zokog e közeledés.
Kár, ami fogát a holnapból vicsorítja
s nem kér, ami elsápadt.

De te víg legyél:
a változhatlanok hálója körötted
nélküled végezze dolgát.
Örülj, hogy sötétbe és fénybe váltakozva tekinthetsz
s ihatsz jó vizet.

II.
Fekete bársonynál sötétebb és fénylőbb
a pillanat, mikor a lélek
elhagyja fagyos őrhelyét és érett a gyávaságra.

Tétlenül összeroskad – aztán megindul bizonytalan deszkákon,
hol, mintha nem is maga lábán menne,
fáradság nélkül halad, mindegy, hova.

Inog a deszka-sor, recsegő és nedves az út,
ránéznek a csillagok
és ő bánatalan könnyezik, mint az alvó.

III.
Ki a reggelek illatos sűrűségét
és legtitkoltabb óráinkat ringatod,
ne vallj nekem? Tudom, tört nyílheggyel csípőben
szemérmesen bujdokolsz fájdalmaddal.

Felettünk nagy a hatalmad és jóságod!
De magad királya te se vagy. Mikor
az ellengett időket majd selymekként összegöngyölöd,
a színlelést nem tűrő előtt térdrehullsz sírva.

Ki irgalmat magad se kapsz. Hogyan kérném ezt tőled?
Inkább mosolygok, vagy elrejtem arcomat.
Lelkem, füstté vált virágom! Szétröpültél
s csak alkotód kezében tündökölsz újra.

Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám

Kiss Jenő (1912-1995): Messzire nézünk…

 
Messzire nézünk, mint a csillagok. 
Szemünk a magunk sorsán túlragyog,
bejárja a teret, az idegent -
s mint annyiszor már:
észre se vesszük, ami idebent.

Vigyázz, magyar, vigyázz szép csillagom,
a messziségbe ne merülj nagyon!
Míg dőre fényed ős homályt hasít,
ezer darabba
vethetnek önnön vak vulkánjaid.

Vigyázz, magyar, vigyázz szép csillagom,
szemed magadon tartsad, magadon!
Morgó a vész, mit bensőd kérge rejt:
bús maghasonlás,
idegen, érdek, bosszú, gyűlölet.

Lásd, nem rég is – ó én nem feledek! -
mily tüzes poklot hánytak e hegyek!
Hány lánc szakadt, hány édes foglalat
s hány tündér tájad
merült el izzó lávájuk alatt!

Új fortyogásuk félve hallgatom:
vigyázz, magyar, vigyázz szép csillagom!
Hegy dől, parázs hull, átok fölfakad, -
e dult világban
lehet-e fontosabb, mint önmagad?!

Vagy úgy érzed, félelmem oktalan! -
Ó szólj akkor, mondd: nincsen igazam!
Mondd: képzelődő, vészhitű vagyok,
mondd: esztelenség!
Hisz messze néznek mind a csillagok!

Forrás: Termés. Tél. Kolozsvár 1943. 1. szám

Horváth Imre: Tavaszi ág (könyvismertetés)

- Versek. Grafika kiadása. Nagyvárad -

    Horváth Imre olvasóinak egyre gyarapodó táborát újabb költeményfüzérrel örvendeztette meg. Ha lapozgatjuk írásainak általában két ív terjedelmű gyűjteményeit, valahogy elsiklik előlünk az ilyen polgárjogot nyert és sajnos elprofanizálódott kifejezés, mint a verskötet. Ismertetésünk tárgya sem amolyan „verskötet”, hanem egy tavaszi ág, amely az emberség sok tele megért fáján sarjadt, hogy apró rügyekben foganja a nagy mindenség – újból és újból költészetben nyilatkozó titkát a törpe szemű, de óriás nézésű ember előtt.
    Horváth Imre valamennyi műve egy-egy ilyen tágölelésű pillantás, tartama, terjedelme csupán egy-egy villanat: néha csak kettő, általában négy, ritkán több rímelő ritmikus sor egymásba fonódása, az én és a nem én  közötti találkozás egy-egy pillanatának a megrögzítése, de tartalma egy-egy cseppnyi vízben tanúskodó óceán, egy-egy mozzanatnyi lélekrezdülésben tükröződő világkép.
    A költői világkép vonzó igézete, amely elengedhetetlen feltétele minden költői alkotásnak (persze ne gondoljunk most a versek tömkelegére, csupán a költők műveire) bilincseli az olvasót Horváth Imre soraihoz.
    Nézzük hát, milyen Horváth Imre világképe és milyen annak a megnyilatkozása, vagyis mi a mondanivalója és hogyan mondja el
    Ami a legfeltűnőbb Horváth Imre költészetében, az a viszonylagosság érzelmi tartalma, ami ellentétes érzésekben nyilvánul meg. Ezeknek az ellentétes érzéseknek a groteszk színkeverése néha írásban még nem látott érzelmi megnyilatkozásokkal lepi meg az olvasót. Például a könyv első versében az a melankólia, amellyel a költő az elszállott madarakat búcsúztatja, valami különös megnyugvásban egyesül a fellélegzés boldogságával, melyet a hangos idegen szó eltűnése keltett Erdély völgyeiben (Elszállott madarak)
    És azután sorra vehetjük a néhány soros lapokat, a viszonylagosság érzésvilágának, az ellentétes érzések keveredésének ugyanaz a gazdagsága, választékos különlegessége nyűgöz le sorról-sorra. AZ Októberi táj csendje zengéssel bűvöl, a vidám szüreti zajban sírást hallunk, a szöllők könnyét látjuk, amely könnyed szőkeségében is a „nehéz hegyek” öröklődésével szomorít. Majd érzéki képet fest a viszonylagos érzések különbözőségének és ellentétességének színkeverése a meztelen kívánt gyűlöletről. Tovább női hang kavar gyönyörből és kínból őrületig ajzódott szadizmust (Magas C). Később a megbámultatás gyönyörét látjuk a bukás gyönyörévé válva (Hulló csillag), majd a csillagokkal kérkedő diadalmas ég alatt a mélyben halálba dermedt harctereket sejtünk (Ki tüntetett ki?), és részvétbe jajdul a létfenntartásért vívott küzdelem, mert az erdő fája „fejszével álmodott” (Fázó kisfiúhoz).
    Ez a mindent átfogó együtt érző sírás zendül ki leginkább Horváth Imre gazdag érzelemvilágából. Részvéte összeölelteti a természettel és a viszonylagosság jegyében a közönyös „felnőttség” ítélete szerint kis jelentőségű hatások nagy mozgalmú visszahatásokat szülnek a költő „gyermeki túlzásában.”
    Példaképpen idézzük ötletszerűen egyik művét:

Hiányzik-e a madárnak a tolla,
mit elejtett? Én megleltem a sárban.
E tévedt tollal most milyen jó volna
jelentkezni ott délen: Megtaláltam!
(Talált toll)

    „Gyermeki túlzás”, helyesebben költői szó. Lenyűgöz és megindít. Ki ne érezné e sorok olvasása után, milyen jó volna emberi hatóságunkkal helyreigazítani a világ minden fájó helytelenségét, tévedését, minden hiányzót odaadni, akinek és aminek hiányzik, a talált, sárba tévedt tollal futni messze délnek és örömkönnyek közt ujjongani egy madár felé: itt van, megtaláltam.
    Horváth Imre kifejezési formájának külsőségeiben a jambikus verselés tradícióját követi, de lényegében a pillanatnyi érzés pillanatnyi kivetítésének tömörségével és tiszta művészetével irodalmunkban szinte páratlanul áll. Például idézzük könyvének befejező költeményét:

A csillagok síromon átragyognak.
S az ég könyvét – mi dolgom lenne más itt?
Kiolvasom a gyors feltámadásig,
míg helyettem a szél fürgén lapozgat.
(Örök könyv)

    Horváth Imre örök könyvet olvas és örök könyvet ír.

DERZSI SÁNDOR

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Asztalos István (1909-1960) novellái

 

    „Én a szegények szemével nézek, tehát elfogultam” – írja Asztalos István Példa című cikkében önmagáról. Az elfogultság ilyen nyílt bevallása, csaknem programszerű kijelentése méltán meglepheti az olvasót. Sőt meg is döbbentheti. Hogy írhat magáról ilyet egy író, az örök, az emberi, az igaz élet énekese? Elhihető-e ez a szemlélet az alkotó művészről, akinek értelme, sejtése, szeme és szíve egyaránt az örök, a vitathatatlan igazságot keresi, azt fogja fel és annak a megvalósítására törekszik? Lehet-e elfogult az igazi művész, aki csak önmagát, lényének meztelen igazságát adhatja írásban? Csak nemmel felelhetünk ezekre a kérdésekre s Asztalos Istvánnak, a novellaírónak megértését és megvilágítását nem vallomásain, hanem alkotásain keresztül kell megkísérelnünk.
    Asztalos István a szegényeknek, helyesebben a szegénységnek az írója. Novellái csaknem kivétel nélkül szegény emberek életét, gondját, baját és ritka örömeit tárják fel. De ez a feltárás, ez a sors megvilágítás élettel teljes: nem kép az életről, hanem művészi életteremtés. Lenyűgöző erejű írásai magukkal ragadnak egyik küszködő, kínlódó életdarabból a másikba, s a közvetlen tapasztalásnál is többet nyújtva, ömlik el az olvasó előtt az élet, a szegény emberek mindennapi élete. Alakok, emberek nyüzsögnek novelláiban, akikre a szegénység rányomta bélyegét, akiknek minden szaván érezni lehet, hogy ünnep volt életükben az a nap, amelyen jól lakhattak, vagy jó szót, egy kis szeretetet kaptak, érezni lehet náluk, hogy emberhez méltó életet ritkán éltek. Kemények, durvák, önzők és kíméletlenek, de nem idegenek, nem érezzük őket más világból valóknak, elzárkózni előlük lehetetlen: élő, igaz, emberi voltukat letagadni és megtagadni nem lehet. Éhség, betegség, tudatlanság és nyomorúság önt el mindent ezekben a novellákká kristályosodott életdarabokban: bizalmatlanság, irigység és részvétlenség kormányoz és pusztít életeket és sorsokat, de a tengernyi szenvedés alatt kiirthatatlanul él a boldogság és boldogítás vágya s néha egy könnyben, mozdulatban vagy önkéntelenül kibuggyanó szóban megnyilvánul az emberi lélek legszebb virága, a szeretet. Tragédiák izzanak, döbbenetes állati ösztönöket robbant ki a nyomorúság, de a sötét reménytelenségbe besugárzik – ha csak egy-egy pillanatra is – az öröm. Kerül egy falat kenyér, vagy egymáshoz meleg közelségbe jut két szív: fény- és árnyék állandó harcában győz az élet.
    Szegény emberek életét tükrözik Asztalos novellái, ez a tény azonban nem teszi szűkké, nem zsugorítja össze írói tárgykörét. Egyik napról a másikra tengődő városvégi, alig proletár emberek, erdei favágók és parasztok, falusi napszámosok , cselédek és gazdák sorsa elevenedik meg írásaiban. Néhány novellán érezzük az emlék, a közvetlen tapasztalat, az átélés téveszthetetlen ízét. Pedig ilyen természetű írásai sem viselik az emlékezés megszokott és ismerős köntösét. Formájuk, hangjuk és szerkezetük a legkevésbé sem hasonlít az emlék-, vagy életrajzi novellához; nem emlékeit mondja, nem emlékezik az író, hanem egy pillanatra megszűnik; egyénisége, céljai, elhatározásai semmivé lesznek s a lélek titokzatos mélységéből felemelkedik és műalkotássá tömörül a végtelen változatú élet egy darabja. Különös varázst ad Asztalos novelláinak ez a megmagyarázhatatlan, érthetetlen, írói tárgyilagosság, ez a titkos személytelenség, amely annál csodálatosabb, hogy az író tudatosan a szegények írójának, az igazságtalanságok harcos ellenségének vallj magát. S a határozott célok és kemény elhatározások útján járó harcos mégis megsemmisül, beleolvad a műbe, eltűnik mögötte. Az író elhallgat, csak az élet beszél,Az pedig, hogy a novellákban felidézett életdarabok és emberi sorsok a maguk tárgyilagosságában maradéktalanul és hiánytalanul mégis csak a céltudatos író mondanivalóit fejezik ki, az Asztalos legnagyobb írói erőssége. Sajátja, tulajdona mind az a sokszínű és változatos hangú élet, mely írásai nyersanyagát adja. Benne, az íróban élnek a küszködő emberi sorsok, ő a szegény emberek élete, vágya, szomorúsága, magából merít, ha ír s csak önmagát adhatja akkor is, ha művén a fénykép pontossága és tárgyilagossága érzik.
    Nagyon ritkán szakít ezzel a személytelenséggel. Favágók között című novellája érdekes példát nyújt arra, hogyan tűnik el lassanként az emlékező író az írás közben megelevenülő élet mögött. Az író ablakában áll és nézi az első hópelyheket. Szemébe ötlik a nemrég vásárolt fa s ez a látvány felidézi fiatalkorúnak favágók között töltött időszakát. S néhány sorral később az olvasó már elfeledkezik erről a bevezetőül szolgáló líraiságról. Nem emlékezést olvas többé, hanem körülveszi maga az élet. Erdei favágók keserűsége, kínlódása, tréfái és meséi feledtetik az írót s mikor a befejező sorokban újra előtérbe kerül és a saját hangján szólal meg, úgy érezzük, hogy fölösleges volt az író személyes, nyílt megszólalása. Mondanivalóját, a szegények védelmezésének szükségességét ő sem tudja hangsúlyozottabban kijelenteni, mint ahogy azt az öreg favágó, Suta bá, mesélgetése közben kifejezte.
    A nyílt célzatosságnál nagyobb hatást ér el tökéletes személytelenséggel megírt novelláival. Szaporodnak Lázárék, A nekurát, Balog-színház, Hurcolkodás és Üröm című novellái hatásukat tekintve a legkomolyabb társadalompolitikai írásokkal vetekednek. Szegény, proletár betegségekre világít rá, erkölcsiekre és anyagiakra egyaránt. Az elesettség és tudatlanság, milyen megdöbbentő mélységét tárja fel az a jelenet, amelyben Lázárné dicsekedve magyarázza, hogy 4-5 éves kisfia úgy issza a pálinkát, mint a vizet! A szegénység milyen ismeretlen mélységébe süllyedten él az a család, melynek fia minden erőfeszítés ellenére sem tud elérni annyit, hogy inas lehessen! Egyetlen szónyi magyarázás vagy fejtegetés nélkül, megcáfolhatatlanul bizonyítja ez által az író azt az igazságot, hogy a társadalmi elesettség, a nyomor egy bizonyos mélypontjáról tisztán saját erőből, külső segítség nélkül felemelkedni már lehetetlen. Hiába akar kiemelkedni a nyomorból Bélus azáltal, hogy inasnak szegődik. Hiába van meg benne a becsvágy és akarat, sőt az emelkedéshez nélkülözhetetlen szükséges önzés is, a jövőről való lemondásra kényszeríti a jelen. Nem építheti jövőjét, mert napról-napra kenyérkeresetre szorítja a jelen. Mi lesz a sorsa a szorgalmas kis városvégi gyermekeknek, akik labdaszegő keresetükből néha egész családjukat tartják – vetődik fel a kérdés Asztalos egyes novelláinak elolvasása után. S a kérdés tolakodóbb és kikerülhetetlenebb azáltal, hogy az író sehol sem teszi fel nyíltan.
    Ki védi, ki óvja a faluról városi szolgálatba került leányokat, akik ki vannak szolgáltatva kenyéradójuk önzésének és lelkiismeretlenségének? Ennek a kérdésnek mintegy vetületét kapjuk Marika haza jön és Levelek című írásaiban. Marika a kicsi falusi asszony egy esztendei városi cselédeskedés után a szíve alatt „az úr” gyermekével jön haza az urához; s ha a ház és a kisi föld össze is békíti őket, érezzük, hogy megszánt, meg kellett hogy szűnjék közöttük a szeretet: a szegények rideg sorsa eltaposta az élet egy szép napsugarát. De irtja a boldogságot a szegény sors állandó velejárója, a szellemi sötétség, a butaság is. Még öl is a tudatlanság, a szellemi nyomor. Az öreg Gyisa Styéfán feleségét babonás néphit hajszolja halálba. S a kutyáit és juhait sirató öreg pásztor gyűlölete és keserűsége is kisebb lenne, ha meg tudná érteni a veszettség lényegét és veszedelmét.
    Szomorú világ a szegények világa s szomorúak a személyek is, akik ebben a világban mozognak. Durvák, kíméletlenek, önzők és irigyek. Bántják és kínozzák egymást, mert szegények, tudatlanok, éhesek és rongyosak. Ezek Asztalos novella-alakjainak jellemvonásai, nála u. i. – novelláival kapcsolatban – nem beszélhetünk megszokott jellemrajzról. Nincsenek minduntalan visszatérő figurái, egyikkel sem foglalkozik olyan hosszasan, hogy minden oldalról, minden lehetséges helyzetben bemutathatná. Azonban úgy tudja beszéltetni alakjait, hogy néhány szó, néhány mondat után előttünk áll az egész ember a maga teljes érzés- és gondolatvilágával s mint mikor álmunkban néhány perc alatt éveket álmodunk, úgy villan el előttünk – néhány közömbös, hétköznapi szó után – egy emberi sors: múlt, jelen és jövő. Pedig az író nem rajzol megszokott típusokat. Régebbi novelláinak férfi-alakjain érezhető valami idegen irodalmi hatás, az újabbaknak és főleg a városi környezetben lejátszódóaknak szereplői azonban vitathatatlan sajátjai. A küszködő, semmiből élő asszonyt, a „trógeroló” fiút, a kereső gyermeket, valamint a kisiparost és napszámost olyan erőteljesen és életszerűen rajzolja meg, hogy kitörölhetetlenül megragadnak az életünkben, azoknak az emberi alakoknak a sorában, akiknek meglátására az igazi, az élettel eleven kapcsolatban álló irodalom nyitotta fel a szemünket.
    Pedig – mint már említettük – Asztalos a jellemrajzolást nem tekinti komoly feladatának. Amint nem törődik meseszövésének érdekesítésével, éppen úgy nem érdekli különösebben a részletes jellemfestés, akár embert, akár környezetet akar bemutatni. Határozottan meglepő, hogy a szegények írója a szegénység külső, fizikai világának leírására milyen kevés szót szentel. Úgy érezzük, hogy bár akár jellemzés, akár környezetrajz és meseszövés tekintetében minden írása kiállja is a próbát, mindez akaratlan, ösztönös, a tehetség és ízlés önkénytelen eredménye, mert az író tudatos figyelme másra irányul. Ez a más pedig az emberi szívnek, az emberi érzéseknek és a sorsnak furcsa, alig megmagyarázható kölcsönhatása. Ebből a szempontból külön tanulmányt érdemelne Asztalosnak csaknem minden novellája.
    Az emberi fájdalmakat, legalábbis azoknak legnagyobb részét nem kényszerű sorscsapások, hanem könnyen elkerülhető durvaságok, kegyetlenségek okozzák. A nyomorúság azonban önzővé és kegyetlenné teszi az embert, s a nehéz sorstól szenvedő úgy vél könnyíthetni magán, hogy fájdalmakat okoz azoknak, akik hozzá tartoznak. Az emberi természet szomorú tulajdonsága ez a fájdalomból fogant kínzó-ösztön s természetesen leggyakoribb a szegények világában, akik védtelenségük következtében minden kínzó sorsváltozást fokozottan éreznek. De éppen ez a védtelen állapot – ha már düh, káromkodás és  durvaság nem segít – meleg emberi együttérzést szül. Ez a keserű reménytelenségek között kivirágzó rokonszenv és önzetlen közeledés a sújtott emberi élet legnagyobb ereje. Ezzel párhuzamosan és hasonló körülmények között születik az élet másik megtartó erőforrása, a hit. Hit az Istenben, mint amilyen az öreg béres feleségéé, aki Istennek tulajdonítja a béresek összeesküvésének sikerét is, vagy hit a fennmaradásban, a puszta továbbélésben, amilyen az ürmöt szedő Vargánénak a hite, akinek saját, egyik napról nehezen a másikra, de mégis csak eltengődő élete sugalmazza a reményt adó meggyőződést: „Még jó, hogy valahogy mindig csak kikerül…”
    Ezeknek az élet-megtartó lelkierőknek a megsejtése Asztalosnál határozott fejlődés eredménye. Korábbi novelláiban, mint pl. a Szaporodnak Lázárék s a Marika haza jön címűekben még az állatember jelenik meg. Az író szemlélete, életérzése azonban mindinkább tisztul, látása mélyebbre hatol s az ösztönök és vak indulatok mögött felfedezi a lelket és szívet. Nem távolodik el a valóságtól, nem kendőzi az életet, csak mélyebbre lát s a sujtolás hatására feltörő együttérzéssel párhuzamosan felfedezi az emberi érzések sorsalakító erejét is. A tejes ember és a Fanyesdesés című novellák könnyes mosolyú hangulata már ebből a felismerésből fakad. A rideg sors  és az emberi érzés kölcsönhatásából küzdelem születik, küzdelem az élet érdekében. Az emberi együttérzés a legnagyobb nyomorban is megnyilvánul és szembe feszülve a pusztulással, fenntartja a süllyedő életet.
    Az élet megismerésében mind mélyebbre és mélyebbre hatolva az író stílusa is tisztul. Elmaradnak a sűrű, durva káromkodások, az állandó őristenezések, anélkül, hogy stílusa erejéből és természetességéből veszítene. Mindinkább ritkulnak azok a képek és kifejezések is, amelyeknek olvasásakor lehetetlen volt nem gondolni más írókra – minden valószínűség szerint Asztalos egykori mintaképeire.    
    Követendő példákra, mintaképekre ma már nincs szüksége Asztalosnak. Megtalálta a maga sajátos területét, a sors és lélek kölcsönhatásában megnyilvánuló élet ábrázolását. Ennek az életnek rejtelmeit, szép és szomorú, de mindenképpen mély igazságait kutatva híven megfelelhet a maga társadalmi céljainak s ugyanakkor haladhat a legmagasabb igényű művészet útján. Keres és fejlődik. Amit ír, szép és igaz. S mind szebb és mind igazabb.

BALOGH LÁSZLÓ

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Igaz költő próbája (Kiss Jenő: Napforduló. Versek. Erdélyi Szépmíves Céh. 1942.)

 

„Riadok: önmagam Tihanyja -
de holnap? Ezreké talán!”

    Kiss Jenő a legnehezebben meghatározható költői jellemek közül való. Senkihez se lehet hasonlítani; összemérni sem célszer senkivel. Iga elődjét nem a közelmúltban, hanem valahol a magyar szabadságharc ideje tájt kellene keresni, éspedig nem valamely meghatározott, hanem több, itt-ott, hol Erdélyben, hol a Dunántúlon felbukkanó költő képében. Kiss Jenő történelmi visszaütés, a fajta meg-megújuló hajtása.
    Kötete olvastán a legnyugtalanítóbb vers-genetikai és prozódiai kérdések bolygatják az embert. Annyi bizonyos, hogy nem ama költők közül való, akik korán, huszadik és harmincadik esztendejük között kisustorogják tüzüket s aztán vagy elhagyják ezt az árnyékvilágot, vagy regényíróvá, a próza míves emberévé váltják magukat át. Kiss Jenő érzékelhetőleg takarékosan bánik a benne halmozódó matériával s ez korántsem történik a múzsa rovására, sőt, ennek köszönhető, hogy – a rá jellemző önmérséklés következtében – költészete mentes maradt az ifjúság tematikai túlkapásaitól. Ha a kifejezésmódban találunk is elvétve túlzásokat, azokat is inkább tapogatózásnak kell, hogy nevezzük. Megtörténik, hogy nagyon sajátos száz közül is megismerhető hangja egy-egy pillanatra elidegenedik kereső, esetleges színt vesz fel s nem éppen szépséghiba. Az a fő, hogy mindig felül marad a nagy mondanivalókkal való birkózásban.
    Költői magatartása, fejlődése, az erdélyi magyar kisebbségi sors függvénye. Alig is van verse, amely nem valamilyen sajátos erdélyi magyar állapotból következnék s még sincs ezek között egy is, amely ne az egyetemes magyarsághoz szólana. Noha a költőt Erdély sebei szenvedtetik, állandóan jelen való érzése, hogy a sebek egyszersmind a nagy test sebei: a részt mindég az egészben látja. S habár – szeméremből, szerénységből – verseit nem küldözgette Budapestre – fajtáját sirató lelke nem szánt meg repdesni a határoktól szabdalt Haza felett: ezeket a határozat aljasan fizikai tákolmányoknak tartotta.
    E kötet versanyagát, a versek keletkezésének indítékát (az ihletet) tekintve, két csoportra oszthatjuk: idilli-jellegűekre és történelmi ihletésűekre. Idill alatt nem valami bokor alatti jelenetet értünk, hanem bizonyos nyugalmi állapotot, a természetben vagy a társadalomban lélegző embernek azokat a kegyelmi pillanatait, amelyeket csak az Úristen tudja, hogy csikart ki egy erdélyi költő az 1939-40-es évek Nagyromániájából. Az ide tartozó versekben egy-egy családi látogatás, egy-egy magános séta emléke kapaszkodott meg; lehet belőlük következtetni életszintre, társadalmi állapotra, késő korok kulturhistorikusának is bízvást szolgálhatnak támpontul; mégis mintha nem ez a rész volna a költő utóéletének biztos letéteményese. Nem mintha az átélés maradéktalan közlése, agy az anyján csüngő városba szakadt fiú megható szeretete nem okozna az olvasónak bőséges esztétikai, vagy szívbéli örömet, nem, nem erről van szó. Ahelyett, hogy e nézetünk indoklását bővebben magyarázni még csak meg is kísérelnők, inkább magának a költőnek szavait idézzük: „Szebb, mikor repül!” A repülőgépről mondja. Szebb a verse is, amikor a költői szemlélődést cselekvésre kész feszültség, buzdító indulat váltja fel, legszebb, amikor zihálva száll ki belőle ennek a nagy emberi léleknek lángolása. Mert ha igaz s való, hogy a vers elementáris, vulkáni származású valami, akkor mi ad indítékot versbe szedni (találó kifejezés) nem elemien, nem vulkáni módon jelentkező dolgokat? Ami a pompakedvelő, zenei elkalandozásra hajló, rokokós Dsidának látszatra sikerült: a  Lírai Napló, nem feltétlenül kell, hogy sikerüljön a nála sokkal puritánabb, külsőséges elemekkel bánni nem tudó, sőt ilyesmit kerülő Kiss Jenőnek; s ez nem is baj (távol áll tőlünk, hogy rovására mondjuk), mert – s most érkeztünk el a lényeghez – ő az elemi dolgok költője. Ha lelke ama bizonyos repülés állapotába kerül, lehet akármilyen fanyar, keserű, vagy éppenséggel fakó, ha az a rá jellemző mély dübörgésű lélekhang hallható belőle – olyan, mint egy óriási repülőgép motorjáé – mindvégig nyilvánvaló, hogy jó verssel, nagy művel van dolgunk. Ennél a költőnél kirí minden külsőséges költői alkatrész, a nagy ritkán megkockáztatott rímjáték (rest vér – testvér, kófic hal – kaviccsal) csörömpöl, a viseltes költői jelzők (méla, báva, halk, langy), amelyek isten tudja, minő úton-módon vetődtek ide a Nyugatos költők szótárából, szégyenkezve lapulnak. Minden arra rendeli el már eleve, hogy csak a lényeges zengje. S mi ez a lényeg, mi ez az elementáris ügy? A magyar sors fordulataira való azonnali reagálás, nagy idők költői tanúsága. S ezzel megérkeztünk a Napforduló anyagának második részéhez.
    Megjegyeztük már, hogy költészete az erdélyi sors függvénye, mégpedig a kisebbségi sorsé; majdnem minden verse a másodrangú állampolgárság valamilyen fokát tükrözi. Különösen az 1938-39-es évekből sóhajtása, vagy fogcsikorgatása. (Zsoltár, Oszd Széjjel Vagyonodat, Fiak Ünnepe, Nékem Is! Idegenben – ez utóbbi olyan, mintha tatár rabságban sínylődő régi erdélyi ember üzenete volna -). Később, minél jobban közeledünk 1940 szeptemberéhez, minél puskaporosabb a levegő a Kárpátok országaiban, annál több feszültséget, villamos erőt hordoznak versei. Eleinte még „szent, nagy, véres szavakkal küszködik”, (Önzés Évszaka, Kérés a Tavashoz, A Dadogó Demoszthenész) de aztán versről-versre figyelemmel kísérhető e megkeserült, cinizmus-felé hulló lélek magára találása, maga fölé emelkedése: az egész magyar kisebbségi közösség megpróbáltatását önnön keblében érző költő öntudatra ébredése. A nagy idők fellegei már a láthatáron habosodnak; egyelőre inkább képekben és rejtett értelmű kifejezésekben, de sikerül hangot adnia, szavát hallatnia. A Dadogó Demoszthenész kínszenvedésére így eszmél reá: a kifejezhetetlennel csak az a dicső dadogó birkózott még ilyen kegyetlenül:

„Tenéked az fájt, a görög szabadság,
engem se más gyujt, népem végzete,
mert eltipor erőszak, el ravaszság,
hogyha szót nem emelünk ellene!”

    Íme, még azt hiszi, hogy dadog, pedig már javában pereg a nyelve, hangja harsog, ha kell, túlkiáltja a vihart. Elemében érzi magát. 1940 októberében megírja a Hazatérés Naplóját: az apokaliptikus bizonytalanság, az Ítéletidők lelkiállapotának egyik leghitelesebb költői feljegyzéseit. Mintha nehéz láncokból oldoztak volna fel, gyötrött lelke olyan szárnyalásba kezd:

„Egy szó kellett csak, egy hamupogácsa,
s világgá indult már a képzelet,
kivonta súlyos sárkányölő kardját
s a Bestiának máris vége lett.”

    Most már nem is a versek alatti évszám a kulcs: elég a hangváltást, a lélegzet gyorsulását figyelni, megtudjuk, hol gázolunk a történelemben. (Induló, Péter-Mozdulat, Erdélyi Magyar). Az események sűrűsége mintha pillanatnyilag elzsongította volna szívében azt a sajgó stigmát, mely Erdély kettévágásának hírül vételekor keletkezett; általános tünet volt: akit idekanyarítottak,  jó darabig csak a maga örömét érezte, s csak rendre-rendre, keserves tények figyelmeztetésére vette tudomásul a valóságot: testvéreink még mindig „túl” vannak! Húsvét is eltelik s még mindég „sírjában a Tetem” (Húsvét Után). Ez utóbbi versei igazolják a már régtől fogva sejtett hitünket: a Reményik kezéből kihullott kardot ő emelte fel s ő hadakozik vele tovább.
    Ez volt a dandárja! Végigkövettük a nyögve szenvedő rabszolga felszabadulásának és kardos vitézzé válásának folyamatát; ha úgy tetszik, megfüröszthettük lelkünket a versekben hullámzó történelemben.
    A költő őrködik nemzete felett. Kétségeink között megnyugtató hitünk, hogy Kiss Jenő velünk van. A Napforduló élő kezesség: bármi is következzék hazánkra, túl nagy időkön és veszedelmeken meghirdeti a jövendőnek jobbjaink igazát.

JÉKELY ZOLTÁN

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám

Jékely Zoltán (1913-1982): Közelitő ősz

 
Hűtlen-hű szeretőm, gyönyörű Ősz!
Mért is mész el, ha mindég visszajössz?

Arcom megint eged könnyei mossák:
hát így kell neked a változatosság?

Hát olyan szerelemben nem hiszel,
melyen a két fél egymásban vesz el?

Hát vallod, hogy kegyes, szigorú szükség,
hogy sziveinket emlékek kötözzék?

S akkor szent igazán a szerelem,
amikor az egyik fél nincs jelen -?

Most itt vagy, ugyanaz, ki legelőször
voltál, azon a régesrégi őszön.

Te változatlansággal kérkedel,
de testem mind gyarlóbban ünnepel.

Mint nő, akit távol kegyelt a sorsa,
elém toppansz fényesen, illatozva,

hogy bizonyítsad, jobb volt nélkülem,
téged kimélt betegség, fertelem

s fogyatkozó, esendő életemhez
nem illik már a te tüzes szerelmed...

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám