A döntő pillanat

 

„Azzá vált volna Arany példakép
nélkül is, akivé vált?”
Illyés Gyula

1.

    A szellemi utas, aki Szalontáról akar írni, csak orcapirító belső izgalommal érkezhetik oda. Mit akar ő ott? Mondhat-e valami újat? Mondhat-e többet annál, amit olyan sokan, olyan sokszor elmondtak? És mi értelme, hogy ékes és okos esszék finomságaival, versenyezzen?
    A szellemi utas érzi, csak egyetlen dolog történhetik vele: átélheti egy régen ellobbant, nagyszerű, valóban történelmi pillanat varázsát és izgalmát, a pillanatét, amelyben Petőfi és Arany tekintete először villant egymásra. De hol a erő egy ilyen pillanat jelentőségének megéreztetésére? Hol vannak a titkos erejű szavak, amelyek a tovaomlott múltban megmutatják a maradandót, az örök újat és örök frisset a mai nemzedéknek?
    Mert a feladat mégis ez? A páratlan irodalomtörténeti esemény még ma is élő és ható fényét fellobbantani azok előtt, akik talán az irodalmi múlt e grandiózus szakaszát örökre halottnak hiszik, s egy valóban gyökeresen új, modern tartással már nem kérnek és nem várnak semmit; vissza se néznek egy másfajta szabadság-eszme véres katafalkjára. Mert a feladat mégis ez: megmutatni, hogy ami akkor és ott történt, ma újra aktuális a jelenével és jövőjével viaskodó embervilág számára.
- „Jöjj el, az isten áldjon meg – írja Arany Petőfinek 1847. február 28-án – az én nőm se nem fest, se nem zongoráz… de Petőfit olvas, jó anya… Majd főz olyan töltött káposztát, hogy édes anyád is csak olyat főzhetett. A gyermekek is »égnek látni azt a jó Petőfi bácsit«, aki azt a szép Kukorica Jancsit írta.”
Hívta, várta Petőfit. Belső zaklatottságában szinte ujjongva válaszol Petőfi üdvözletére:
- „Február 10-e… úgy rohant meg a kitüntetéssel, mint Macbethet a diadalünnep!”
    Ujjongása érthető, csakugyan így hathatott rá a híres levél szalontai fullasztó magányában.
    Szalonta!
Noha azóta egy új, szocialista, modern Szalonta született, a táj olyan, amilyennek Petőfi látta, mert a szó teljes értelmében vonatkoznak rá a legszebb és legköltőibb korabeli magyar prózaelragadó sorai: „Megmérhetetlen a láthatár, s olyan, mint egy kerek asztal, beborítva az ég világoskék üvegharangjával, melyet egy felhőcske sem homályosít… Az útfélen itt-ott egy-egy pacsirta emelkedik fölfelé dalán, mint fonalán a pók.”
    Ám Arany finoman borongó szemlélő, más az ő tája, más az ő Szalontája.
- „Te a meleg szív vagy nekem” – írja. Máshol meg felsóhajt: „Csendes Ermenonvillem.” De talán e sorok írása közben is kételyt érez, mert ő valami titokzatos belső csigaházban megfejthetetlen sejtéseket, aggodalmakat, félelmeket, fájdalmakat őriz. Szemérmes és társtalan lángész. És a korszak is! Felhők kószálnak Európa fölött, saját hazája súlyos nagybeteg. Egy kicsit fél Szalontától is, fél a „meleg szívtől”; átérzi a város szívének remegését, amelyet „lassú méreg sorvaszt”; átérzi a volt idők egén készülő komor vihart; megtisztul-e tőle a világ? Lesz-e békítő szivárványa a viharnak? Elég erős-e ő a harcra? Egy kicsit kételkedik az ölelő karban, amely megbúvó életét átfogja. Mert furcsa világ ez, elgondolkoztató. Itt a szellemi emberre gúnyosan azt mondják: „poétás, mint Megyerinél malaca.” Nem kis keserűséggel panaszkodik Szilágyinak:
- Ahol János vitézre azt mondják: "az is bolond, aki az ilyet kinyomtatja, ott a Toldi nem várhat kedvező fogadtatást.”
    Egyszóval Arany vergődik, fél, kételkedik tehetségében. Ahogy valaki írja róla: „nem bízik sorsa csillagában”. Ez a kifürkészhetetlen, nyomasztó lelkiállapot valósággal életszükségletté teszi, hogy Petőfi, mint a régi eposzok „szárnyas istene”, vigasszal suhanjon feléje. Arany nagyon jól tudja, hogy Petőfi nem önemésztő, téveteg lélek; Petőfi maga a sugár, amely eleven tüzével áthat a ködökön; Arany talán fél is egy kicsit e kételyeket oszlató merész fénytől, amely párbajra hívja ki az egész mindenséget; fél tőle, de vágyakozik is utána.

2.

    Milyen érzésekkel közeledik Petőfi Szalonta felé? A szív túlcsordult ereje remeg benne, teljesen átéli önmaga hatalmát. Ő várta azt, ami jönni fog, amitől Arany titokban remeg. Ő megidézte a Rémet, amelyet Arany óvatosan szeretne elhessegetni. Aztán most éppen a szerelmi boldogság izgalmát éli, a legnagyobb boldogságét, amelyen, mint szelíd tó tükrén a könnyű szellő, átremeg néha a halálsejtelem. Ami a szívet illeti, nemrég vallotta: „Előttem minden ember annyit ér, amilyen értékű a szíve.” Vagy még csodásabban: „Szívem megmelegíti a földet, amelyben feküdni fog.” Petőfi szívet keres az embertelenség ellen, társat a harchoz.
    Boldogságának titka Júlia.
    Hiszen  csak most váltak el, és bár fáj, hogy még várnia kell, bár kifordítaná sarkából az engedetlen, rendetlen, nehéz mindenséget, mégis boldog: övé, övé, végre övé Júlia. Kerényihez ír, de az egész világnak kiáltja:
- „Dicső, dicső leány! Téged kerestelek ifjúságom kezdete óta… Te vagy az az édes csepp, ki meggyógyítod lelkemet, melyet méregkeverő sorsom oly sokáig öldökölt a kárhozat italával.”
    A közérzésnek ez a kétfélesége környezi a pillanatot, amelynek érkezése nemcsak két ember életének, hanem a magyar irodalom történetének is egyik legérdekesebb, legszebb pillanata. Hiszen már elkezdődött a folyamat, amelyről így szól Illyés Gyula: „Levelezésük a világirodalomban a legtökéletesebb alkotás két férfi egymás iránt való ragaszkodásáról.”
    Mennyire jellemző Petőfire, amit a találkozó közeledő, izgalmas pillanata előtt ír; mennyire ő maga minden szava; felkiáltása milyen tiszta, változhatatlan összegezése egész szenvedélyes lényének!
- „Szatmár és Károly között van Majtény. Kis falu, de környéke nevezetes: itt volt Rákóczi utolsó csatája. Egy verset írtam az egykori csatatéren,melynek vége ez: elmondtam legszörnyűbb átkomat, s elsírtam legszentebb könnyemet.”
    Az ember látni véli, ahogy szó szóra tolul nyugtalan elméjében.

„Hagyj el most, szerelem, hagyj el, szép csillagom,
Nem neked való hely ez, ahova értem;
Vagy ha el nem maradsz, fátyolt vetek reád,
hogy szembekötve jőj át a csatatéren.

Csatatér ez a sík, szent csatának tére,
Mert  szabadságért harcolának rajta…”

Ő, akit ezen  boldog úton úgy kísérte kedvesének emléke „valamint a három napkeleti királyt a csillag”, hirtelen fáklyaként kigyúl a „szent téren”, amelyen a szabadságért harcolának…
    Ez a Petőfi indult Aranyhoz.
    Ez a Petőfi érkezik hozzá.
    És betoppan.
1847. május 27-én írja Arany Petőfinek: „Nőm azzal dicsekszik, hogy ha egyszer véletlenül betoppannál, arcképed után megismerne. Fogadtam vele, ugyan tégy próbát…”
    Arany a maga mérhetetlen szerénységében talán nem is hiszi, hogy ez valaha megtörténik. „Ugyan tégy próbát” – jegyzi meg a kérlelés hevesebb kitörése nélkül.
    És íme, a játékos véletlen megteremtette a játékos szituációt. Petőfi betoppan és Arany nincs otthon. Megismerte Aranyné Petőfit? Nem tudunk róla. Petőfi egyenesen a karjába borult? Lehet. Az bizonyos, hogy Aranyné Arany után akart küldeni a fáskertbe, de Petőfi nem engedte. Ő maga rohant ki hozzá.
    Egymással szemben álltak.
    Még mindig ismeretlenül.
- Mit mívelsz, kedves barátom? – kérdezi Petőfi.
    Látni véljük, ahogy a komoly Arany egy kis gyanakvással megnézi a szúrós szemű, kissé talán hetyke fiatalembert. Talán átsuhan lelkén a gondolat: ő az! Mégis így válaszol:
- Diófát ültetek, kihez van szerencsém?
    És hallja, végre hallja:
- Én Petőfi Sándor vagyok…
    Hát így találkoztak az „ikercsillagok” a döntő pillanatban Mit mondhattak egymásnak? Hogyan sújtott le rájuk az élmény, amelyben a félelmetes magasság először találkozott a félelmetes mélységgel? Nem természetellenes elképzelni Petőfit, ahogy indulatos szív egész hevével, gondolatai könnyed sugárzásával akaratlanul is elkezdi átalakító munkáját; hidat ver a bizonytalanság fölé; bizalmat önt a szemérmetes, töprengő, hallgatag Aranyba. Mert egyvalami már eddig is bizonyos volt: ha Arany az „így is lehet”. Petőfi az „így van”.
    Ezt a pillanatot egyikük sem írta meg azzal a sodró erővel, amelyre csak ők lettek volna képesek. Talán annyira természetes volt az emberi rokonszenv és az eszmei azonosság, hogy a szenzációszerűség egyszerűen megsemmisült benne? Lehet. Mindenesetre, mindketten írtak e találkozásról, de milyen másként! Arany például egészen emberközelbe hozza Petőfit.
- „Június 1-10 napjait nálam töltötte. Írt néhány verset, engem lerajzolt (rosszul) és a csonkatornyot, melyet meg is verselt. Sári nénit ott írta, egy öregasszony adván neki tárgyat, ki az 1847-ki tűzvész alkalmával fedél nélkül maradt, s nálam a színben vonta meg magát, míg jobb helyet kap. Akkor írta a Laci fiamnak a verset, ki akkor hároméves volt, s kit igen szeretett,nagyokat ütvén fenekére, az ő módja szerint. A gyermekeim igen szerették, s nem áll, amit Vahot írt valahol, hogy Petőfivel a gyermekek egymást ijesztgették, mint mumussal, mert ő igen kedves tudott lenni azok irányában, ha akart.”
    Milyen elevenen él ez a vidám, játékos, pátosz nélküli, „nagyon kedves” Petőfi, ahogyan szemhunyorítva, nagy műgonddal „elrajzolja” Aranyt, ahogy az árván maradt, bánatos öregasszonnyal beszélget, ahogy együtt hancúrozik-hahotázik a pajkos fiúcskával:

„Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben…”

    Nagyon szép emberi pillanata a költőnek, akiből mindegyre lantos és kardos szobrot akarnak faragni. És ami még izgalmasabb, még jellemzőbb! Ha Arany emberi zengést ad ennek a felejthetetlen, boldog tíz napnak. Petőfi azonnal megadja félreérthetetlen eszmei-politikai kontúrját. Mert ő így ír Kerényinek:
    - "Szatmáron, Nagy-Károlyon, az Érmelléken és Nagy-Váradon keresztül Szalontára értem. Tudod-e, miért siettem ide s mért vagyok itt már egy hét óta? Azért, mert Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, a „Toldi” szerzője. Ha e művet még nem olvastad, úgy hiába beszélnék róla; ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd. S e költeményt egy egyszer falusi jegyző írta e kis szobácskában, melynek  hossza őt, széle pedig két lépés; a mi tulajdonképp rendjén van. A múzsák nem conservativ kisasszonyok, ők haladnak a korral s minthogy a század jelszava: „Éljen a nép!” a múzsák leszálltak az aristocraticus Helikonról, s a kunyhókban telepedtek meg. Boldog én, hogy szinte kunyhóban születtem. Éltem legszebb napjai közé sorozom e hetet, melyet itt töltöttem új barátom családi körében. Egy felől a komoly vidámságú családapa, más felől a vidám komolyságú családanya s előttünk a két fecsegő, virgoncz gyermek, egy szőke leányka s egy barna kis fiú… ilyen koszorú övezi szívemet, és boldog vagyok; csak az fáj, hogy a napokban már elhagyom, el kell hagynom őket, kiket annyira szeretek, mintha ikertestvérem volnának.”
    Ez a levélrész mélyértelműen magyarázza meg a köztük levő különbséget és hasonlóságot, az eszmei irányt, amely egy év múlva óriási robaj, könny és vér között vált történelemmé e tragikus tájakon.

4.

    A döntő pillanat tehát fellobbant.
    Találkoztak.
    Tudjuk, milyen borzongató hatása volt Szalontára Petőfi váratlan megérkezésének. Még a vidékre is eljutott a hír, onnan is jött be rajongó, aki látni akarta a megújult költészet nagy varázslóját. Ám Petőfi ebben a rendkívüli pillanatban nem akar szerepelni. Amilyen kedves-kacagó Aranyékhoz, annyira idegen a kíváncsiskodókhoz. „Hűvösen fejet bólintott és bement a másik szobába” – olvassuk a panaszt. Ennek persze rossz híre futott a kisvárosban, gonoszkodó megjegyzéseket tettek rá. Aranynak bölcs és vigasztaló megjegyzéseket kellett fűznie Petőfi különös magatartásához. Bizonyára titkos aggodalom is ébredt kételyektől mardosott szívében: mi lesz a sorsa az ő hirtelen viharként kiteljesedett barátságuknak? Kibírja-e az Idő nehéz próbáit?
    Bármennyi egyeztetően bölcs és finoman békítő megjegyzés villant erről a barátságról, mégis változatlanul csodának kell tartanunk, hogy hirtelen fellobbanása után soha többé ki nem aludt, hogy ilyen gyönyörű, ilyen eszményien példás, ilyen időtlen maradt. Nem rövid időbeli tartama, hanem mély humánuma, eszmei tisztasága, lassan elkomolyodó játékos szellemessége miatt.
    Mert valójában rövid, döbbenetesen rövid volt az ő személyes kapcsolatuk. Ezt a rövid időt is a megreccsent világ zúgó tragédiái keretezték. Első szalontai találkozásukat alig két év választotta el utolsó pesti találkozásuktól, amikor Kossuth felfúlt szívvel kéri az írókat, hogy fantáziálják egy nagy, végső csatára a népet. Az elsőn még a remény teli égboltja ragyog, az utolsón már mindent elborít a csillagtalan, komor éjszaka. Már a halál áll őrt a lehullott remények fölött. Arany Szalontára rohan, Petőfi Mezőberénybe, egy végzetes találkozóra. „Miért nem jött Szalontára? – kérdi később sajgó szívvel Arany. – Mert Berényből Váradra egyenesebb amúgy, s ő sietett meghalni.”
    A szalontai találkozás hatalmas emberi színjáték döntő mozzanata, mert Petőfi bizonyára itt erősíti meg teljes hévvel a már előbb megvallott hitet. „Hiába, a népköltészet az igazi költészet… Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század feladta, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egypár ezeren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát.”
    Látjuk tehát e döntő pillanat hatására, hogyan emelkedik ki megdöbbentő magányából a testvérlángész; látjuk, hogyan érzi igazoltnak a kor eszméjét: látjuk, hogyan tudatosítja önmagában a század feladatát. Látjuk, hogyan szépül a tétovázó szellem cselekvővé; látjuk, hogyan telik el a népi céltudatosság izzásával. Fájdalmasan nagy és szép ez a szalontai látomás.
    Aztán a fénycsóva, amely századokra világította meg a magyar költészete magányos égboltját, váratlanul kialszik. Arany visszazuhan a vesztett forradalom társtalan vergődésébe. Milyen megrázó, amit Egressynek ír: „Én számtalanszor álmodom Petőfiről, s rendszeresen oly töredékek egészíttetnek ki, amelyeket ama fatális idők óta életben létéről vagy haláláról hallottam. Így többek közt egyszer találkozom vele, beszélek halála híréről, s az ominózus kukoricaföldről is neki. Ő azt mondja: igaz, hogy ott voltam, hogy egy kozáktól dzsidaszórást kaptam, de nem haltam meg… Oly részletesen, hogy felébredtemkor sem tudom magamat beletalálni a valóságba.”

*

    A szellemi utas tépelődik, mint valami kései Arany, mert bár átélte a döntő pillanatot, nem tudta érzékeltetni.
    De azért mégis boldog.
    Boldog, mert a maga szocialista korszakában még közelebb került az annyiszor félremagyarázott,meghamisított, elárult Petőfihez, ahhoz a Petőfihez, aki „nem alkuszik”, aki nemzedéktől nemzedékhez küldi a mindhalálig érvényes szabadság-üzenetet, akinek a szíve a szó legteljesebb és legszentebb értelmében segített megmelegíteni a földet, amelyben nyugszik.

GAGYI LÁSZLÓ

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.

Elpusztuló kert ott a vár alatt…

    Vannak emberek, akiknek a lelkére úgy íródnak rá a költői alkotások, mint valami magnetofonszalagra: azonnal, könnyedén és felejthetetlenül. Bármikor elindítható a szalag s a versek hibátlan pontossággal szólalnak meg az ajkukon újra meg újra. Nem kínos memorizálás eredménye ez náluk, hanem valami hallatlan fogékonyság önkéntelen megnyilatkozása: ami olvasás közben igazán megtetszett neki, azt már meg is tanulták, az már az övék, azt már kifogástalanul „fújják”. Van két barátom,  irodalmunk két ismert egyénisége, akik a felszabadulás után, még egyetemi hallgató korukban, József Attila költői diadalmenetének dicsőséges éveiben, egymással versenyezve, felváltva szavalták a költő minden jelentős alkotását. Ismerek költőt is, aki valamennyi versét betéve tudja, pedig több száz költeményről van szó.
    Én nem tartozom az ilyenfajta versélvezők közé. Kevés verset tudnék megközelítő pontossággal elmondani, - beleértve a magaméit is. Egy-egy újonnan megírt poémám mindössze néhány napig él bennem: aztán elmosódik, helyet adva annak, ami utána jön, ami akkor kezd kialakulni az elme és a lélek titkos vegykonyhájában. És mégis azt kell mondanom, hogy nagyon sok verset tudok. Valamilyen oldottabb, megfoghatatlanabb állapotban tartom elraktározva őket, talán úgy lehetne mondani: a szavaktól függetlenül. Rossz az emlékezőtehetségem? Lehet. De egy kis fáradsággal, egy kis összpontosítással, ha úgy tetszik? Biflázással valamennyire segíteni lehetne a dolgon. Vagy félszáz verset kevéssé jó memóriával is emlékezetében tarthat az ember. De én nem veszem magamnak ezt a fáradságot, én nem akarom betéve fújni a verseket. Én a tartósításnak más módszerével élek: a költői alkotások gondolati magvát, hangulatát, zenéjét, a szavaktól elszakadva is elevenen lüktető fluidumát hordozom magamban, versek és költészetek sejtelmesen szép kábulatát. A Közelítő tél-ből például hirtelenében alig néhány sort tudnék idézni csupán, s ez a vers, a világirodalom egyik legremekebb alkotása, töretlen egészként él bennem mégis. Hasonlóképpen az Előszó, az Üstökös, az Ádám, hol vagy?, a Szeptemberi áhítat, a Jónás könyve, az Óda, hogy csak a magyar költészetnél maradjak. Még „kedvenc” verseim is – amelyek nem minden esetben a legismertebb, leginkább számontartott alkotásai az illető költőknek –, még azok is e sejtelmes ködön át jelennek meg előttem egy kicsit elszakadva a realitástól, egy kicsit a kimondhatatlan egébe emelten. Ha a maguk valóságában akarom élvezni őket, előveszem a kötetet és végigmegyek a sorokon.
    Hasonlóan vagyok Petőfi költeményeivel is. Ki tudná azt a töméntelen verset szavaikban mind megjegyezni? Még tőle tudok a legtöbbet, s milyen hallatlanul kevés ez is a mű arányaihoz képest! S mégsem mondhatom, még a legszigorúbb önbírálat ösztönzésére sem, hogy nem ismertem Petőfi költészetét. No ugyan, országos szégyen volna! Ismerem bizony ezt a költészetet, a lelkem tele van vele, megráz és lelkesít, elandalít és mosolyra késztet, attól függően, hogy melyik versére gondolok. De vajon nem éppen azon mérhető-e egy költő igaz nagysága, hogy műveinek textuális rögzítése nélkül is élő és jelenvaló, betölti az ember lelkét és képzeletvilágát, megül vérében és szöveteiben, mintegy fizikai részévé válik: A rossz vers csak úgy marad meg számunkra, ha szóról-szóra megtanultuk. A jó, a nagy, a jelentős úgy, hogy felejtjük a szövegét, de emlékétől nem tudunk elszakadni. Így vagyunk Petőfi verseivel is.
    Van egy költeménye, amely nem szerepel legnagyobb versei között, de amely megítélésem szerint mégis egyik legszebb Petőfi-vers. Sokszor elolvastam eddig, s most mégis kezembe kell vennem a kötetet, mert ahogy én „tudom” a verseket s e verset, nem elég ahhoz, hogy másokkal is megismertettem: ebből a célból múlhatatlanul szükség van a vers szavaira is, teljes, csorbítatlan szövegére. Verselemzés? Az is. De inkább kísérlet arra, hogy egyik kedves versemet a „sejtelmes ködökből” visszahozzam a valóságba, hogy „ébren” beszéljek róla, abban a reményben: megismervén e költeményt, majd mások is álmaikba emelik.
    A vers Erdődön született, az ottani vár bizonyára megkapó látványának a hatására 1848. november végén. A címe jelentéktelen, mint a legtöbb Petőfi-versé. Ő nem tudott olyan hatásos címekkel élni, mint sokan mások őutána, mint  például Ady. Ő rendszerint a legegyszerűbb megoldást választotta: a kezdő sorsot dobta ki címül, vagy a vers első néhány szavát. Így járt el ez esetben is. Elpusztuló kert ott a vár alatt...- írta a költemény fölé, hogy azután ugyanezzel a sorral indítsa a strófát, a magyar költészet egyik legszebb nyitószakaszát:

Elpusztuló kert ott a vár alatt,
Elpusztuló vár ott a kert felett…
Rajtok borong homályos-szomorún
Az őszi köd és az emlékezet.

    Nem tudom, más hogy van vele, de számomra a kezdő versszak döntő jelentőségű. Az kelti fel bennem az érdeklődést a vers irányt, az adja meg a mű alaptónusát. Az, és a biztosan záró utolsó szakasz a két tartóoszlop, amire a vers boltíve épül. Lehet ez a boltív kevésbé merész vagy csúcsosan égbetörő, ha szilárdnak a tartóoszlopok, az építmény nem fenyegethet beomlással. Kevesen tudták ezt olyan jól és gyakorolták olyan magabiztosan, mint Petőfi. A mondanivaló jellegéhez alkalmazkodó versindításai a hang megütésének, az érdeklődés felkeltésének mesteri példái. Lássunk néhányat, teljesen ötletszerűen: Isten hozzád, gyönyörű hazugság. Eszményképek, ábrándok világa! (Menny és föld) Három madár van, akit szeretek. Három madárról mondok éneket. (Három madár) Respublika, szabadság gyermeke, S szabadság anyja, világ jótevője… (Respublika). Konduljanak meg a vészharangok! Nekem is egy kötelet kezembe! (A nemzethez) Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag, Te népeknek hajnalcsillaga! (1848) Találóbbnál találóbb, megkapóbbnál megkapóbb versindítások! Azonnal viszik, sodorják magukkal az embert! Ilyen a fent idézett vers kezdő szakasza is. Csakhogy itt a tájnak és az évszaknak megfelelően a hangütés lágyabb, borongósabb. A jelenségek párhuzama (elpusztuló kert, elpusztuló vár) gyönyörűen egészül ki a síkok ellentétével (vár alatt, kert felett), hogy a köd és emlékezet váratlan társításával ismét egy költői párhuzam megszületésének lehessünk tanúi. E két, igen finom hatásokra alkalmas költői eszköz, a párhuzam és ellentét kezelésében Petőfi tökéletes biztonságra tett szert. Ebben a versében is- azonnal látni fogjuk – bőségesen él a lehetőséggel, pompásan alkalmazza e költői játék mesterfogásait. De ez a játék nála, éppen hangulatteremtő és kifejező erejénél fogva, több egyszerű művészi játszadozásnál! Figyeljük meg a következő két szakaszt:

Eszembe jut rólok, mit a haza
Veszített egykor s amit szívem nyert;
Elhunyt vitézek sírja az a vár,
S élő szerelmem bölcseje a kert.

Itt lenn ringattam én ölemben,
Itt lenn öleltem én galambomat,
s ott fönn tanyáztak hajdan a sasok,
ott fönn tanyáztak a Rákócziak.

    A pazar ellentétpárok valóságos tűzijátéka ez a két strófa! Kedvükért szívesen eltekintünk attól a kis rímdöccenőtől, amit a „szívem nyert” és „a kert” ellenkező irányú (eső és emelkedő) jellege okoz. Nem zavar a harmadik szakasz kezdő sora sem, pedig ha jól megnézzük, metrikailag különbözik a többitől. Az ilyen kisebb lazaságok nem ritkák Petőfinél, de sohasem veszélyeztetik a vers építményének szilárdságát. Az ellentétpárok hangsúlyozására szolgál az „itt lenn” és „ott fönn” soreleji ismétlése, ami a költői építkezés teljes tudatosságára vall.
    És most jutunk el a költemény csúcspontjához, az érzelmi és gondolati telítettség kicsattanásához.

Dicső vitézség! Édes szerelem!

- kezdi a következő strófát, ezzel a csodálatos sorral, a "szabadság, szerelem” e szívig ható, elégikus újrafogalmazásával. Az egész költemény tulajdonképpen erre a kettősségre épül: a hajdan ott fönn tanyázó sasok, a szabadságért küzdő Rákócziak emléke fonódik össze benne a szerelem élő valóságával. Igazi Petőfi-i alapállás ez, a múlt és jelen, a magánélet és történelem tökéletes egybeesése, a szabadságeszmény mindenen áttörlő jelenvalósága.
    A versszak három másik soha (Bejárom egyszer még e helyeket, Ma itt vagyok még s holnap távozom. S tán vissza többé nem is jöhetek) balsejtelmekkel teli búcsúzás a tájtól, átmenet a költemény zárórészéhez, a szomorú fönséggel zengő utolsó szakaszhoz:

Lesz-é ezentúl, oh kert, aki majd
Édes gyönyörrel jár e fák alatt?
Lesz-é ezentúl, oh vár, aki majd
Szent tisztelettel nézi tornyodat?

    A kérdések jogosak a költő szájából, hisz lángolóbban szeretni és szentebb tisztelettel csüggeni a hősök emlékén aligha tudott még valaki. Vagy nem ő írta le: „szerelmemért föláldozom az életet”? S nem az ő tollából származik ez a – költői képalkotás tekintetében utolérhetetlen- két sor: „Oh lassan szállj és hosszan énekelj Haldokló hattyúm, szép emlékezet!”? Aki úgy tudott volna szeretni és úgy tudott volna emlékezni, mint ő, valóban nem járt több az erdődi vár alatt…
    Illyés Gyula Az erdélyi hadsereg című Petőfi-verset elemezve rámutat, mennyire élő ma is ez a vers,mennyire modern minden ízében. Ugyanezt elmondhatjuk a fenti költeményről is. Az azóta eltelt százhúsz esztendő nyomtalanul szállott el felette: nem kopott meg, nem veszített semmit eleven szépségéből. Nyelve dicsőségére válna bármelyik mai költőnek is: nincs benne semmi avatag, üde, tiszta, szemléletes, kifejező ereje csillogó. Az első szakasz maga a nyelvi és szerkezeti tökély: benne a táj képe és hangulata töretlen egységben bontakozik ki. Az akkoriban még szokatlan összevont jelző (homályos-szomorúan) ma is a friss nyelvi lelemény újdonságával hat. De végigmehetünk a következő szakaszokon is: a kifejezés nem egy bravúrjával találkozunk bennük. Az ilyen sorokat: „Elhúnyt vitézek sírja az a vár. S élő szerelmem bölcseje a kert” vagy a már említett sort: „Dicső vitézség, édes szerelem!” a legszebb költői szövegek között kell számontartanunk.
    A vers mai jellegéhez hozzájárul hangszerelése is. Petőfi itt (mint annyiszor) túlemelkedik a népies stílusformákon, az európai vers választékosabb megoldásait, bonyolultabb hangzatait alkalmazza. A jambikus lejtés, ennek nem túlságba vitt, inkább lebegő változata, valamint a második szakaszban megfigyelhető sorátvitel mind olyan jegyek, amelyek rendkívül közel hozzák művét a huszadik század verseszményéhez. El lehet képzelni: ha korai halála nem akadályozza meg ebben, még milyen útjait járhatta volna be a fejlődésnek!
    Egy vers, amit nem is a legnagyobbak között tartott és tart számon az irodalomtörténet. Hogyha mai szemmel, az ízlés mai tokán olvasnók újra életművét, biztos vagyok benne, még számos ilyen meglepő felfedezést tehetnénk. Petőfi az a költő, aki minden korszak számára tud valami váratlant, valami lenyűgözőt nyújtani. Kifogyhatatlan a nagyság szemkápráztató mesterfogásaiban.

KISS JENŐ

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.

Petőfi Sándor: A Tisza

    Az első „hátborzongató” irodalmi élményt harmadik gimnazista koromban, Petőfi-vers jelentette nekem. A jó öreg kocsmáros volt ez a vers. És az, ami úgy  megfogott benne, hogy hideg-meleg áramlások nyargalásztak végig a hátamon, az a szokatlan tény volt, hogy az első olvasásra azonnal megértettem és a magamévá tehettem minden szavát, minden gondolatát. S mégis éreztem, hogy igaz vers ez, felnőtteknek írt vers ez nem gyermekeknek szóló gügyögés. Az utolsó két sor aztán az elragadtatás csúcsára emelt, mert nemcsak azt tudtam meg belőle, hogy a költő apja ez a jó öreg kocsmáros, hanem különös jelentéssel telt meg a vers öt szakaszát egybefűző sorismétlés is: Áldja meg a Isten mind a két kezével! Ilyen áldást az ember valóban csak a szülőire kérhet…
    Azóta rengeteg versélményt hagytam magam mögött. Volt köztük sok megrázóbb is, s nem egy olyan, amely elemibb erővel alakította, sőt át is formálta szemléletemet. De ennek az elsőnek az íze olyan édes maradt, int az első szerelem emléke. S most is sokszor visszamenekülök hozzá nem a régi élményt keresve már hiszen az ilyesmi egyszeri és megismételhetetlen, hanem a felüdülést azok után a bonyolult, többszörös áttételekkel terhelt mai költemények után, amelyeknél a spontán művészi élményt sokszor csak némi fáradt elégedettséget pótolja: mégiscsak megfejtettem!
    Az első versélmény azonban máig befolyásolja bennem – s talán nem is éppen a leghasznosabban – a művészi szép érzékelését. Petőfi lenyűgöző egyszerűségét például magának Petőfinek a költészetében is jórészt a leíró versekben találom meg a leginkább. Régóta ki is választottam már magamnak ezek közül is szám szerint négyet, mint a nekem legkedvesebbeket. Ezek: Kutyakaparó, Téli esték, A puszta télen, és végül – A Tisza. Legfőképpen éppen A Tisza. Ez ragad magával a leginkább. De miért?
    Régebben nem nagyon törődtem ezzel a miért-tel, de mostanában, ha belefáradok rejtett értelmek és áttételes jelentések kutatásába, egyre inkább izgat az egyszerűség és könnyen érthetőség művészi varázsának a titka. S rá kellett jönnöm, hogy nehéz titok ez, s nem is fejthető meg általános érvénnyel, egyes esetekben is legfeljebb magyarázható. Mert maga az egyszerűség és a könnyen érthetőség még nem ad művészi varászt semminek. A művész tehetsége az, amely az egyszerűséggel és könnyen érthetőséggel is fokozni tudja művészete varázsát. Esetleg a bevett, elismert, megszokott esztétikai szabályok megszegésével, sőt ezek megtagadásával.
    Mint Petőfi A Tiszában!
    1847 januárjában született a Kutyakaparó, ugyenez év februárjában A Tisza, 1848 januárjában a Téli esték és A puszta télen. Egy év alatt tehát mind a négy nagy leíró költemény! És mind Pesten, a költői képzelet emlékidéző, s nem a friss benyomások versbe rendező erejével, ami Petőfinél olyan gyakori. Sok tehát a hasonlóság is köztük. Így mind a négynél a hangsúlyos magyar ritmus rendezte verssorokba a szavakat. A költői képek érzékletessége, a Petőfire jellemző közvetlenség bája is mind a négyre egyformán jellemző. A Tisza mégis kiválik a négy közül. És távolról sem azzal, hogy a verselési technika ebben a legtökéletesebb. A rímek talán ebben a leghanyagabbak. A magyar ritmus 4+4+2 szótagra tagolt verslábai sem sorakoznak simán, minden zökkenő nélkül egymás után, az esetlegesen és következetlenül jelentkező sormetszetek miatt. Vannak sorok, amelyekben a versritmus hangsúlya erős ellenkezésbe kerül a természetes hangsúllyal. Pedig Petőfi – erre már Szabédi figyelmeztetett – öntudatlanul is nagy sikerrel használja fel a Csűry Bálinttól később felismert rendezőhangsúlyt és véghangsúlyt a magyar verselést fenyegető zakatoló egyhangúság elhárítására. A másik három leíró költeményben bravúrosan oldja meg ezt a feladatát is.
    Mi hát A Tisza varázsa, ami a másik három föl emeli bennem? Illyés Gyula ezt írja: „A Tisza, a folyó képénél is jobban egy lelkiállapotról ad képet... itt maga (a költő) is benne áll a képben.” Ez igaz. A másik három költeménynél kívülről szemlél, s leírja, amit lát. Persze, úgy írja le, ahogyan ő  látja. Ebben a versben azonban maga is beleáll a képbe, szereplője annak, ami körülötte történik. És ami körülötte „történik”,az voltaképpen benne történik. A Tisza, vagy inkább a visszaemlékezés rá, alkalmat szolgáltat a legbensőbb lírai megnyilatkozására. Így válik jelen idejű lírává Pesten az, amiből talán a megelőző nyáron valóban tisztán leíró költemény született volna, ha szerzője akkor nyomban megírja. Így azonban van benne elbeszélő elem is a lelkiállapot áradó lírája és a külső jelleget meghatározó leírás mellett.
    Sajátságos nyelvtani szabálytalansággal indul a vers:

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál

    A költő az első sorban helyhatározói raggal időt határoz meg. Persze, nyomban helyére kerül ez az időhatározóvá változott helyhatározó a második sor és az ebben használt megállék igealak hatására. A félmúlt (elbeszélő múlt) használata Petőfinél olyan gyakori, hogy valószínűleg most is szándékosság nélkül siklott a tolla alá. Szándékosság nélkül, de nem véletlenül. Sem a jelen időbe tett igealak,  megállok, sem a múlt idős megálltam nem ugyanazt jelentené, s főként nem árasztaná a közvetlen elmesélésnek azt a hangulatát, amelyet a hanyagul időhatározós szerkezetként értékesített helyhatározós raggal együtt kelt az olvasóban. Most már valóban csak az anyja kebelére siető kis Túr költői idézése kell, hogy ott érezzük magunkat a költő oldalán, a Tisza partján. Még akkor is, ha sohasem jártunk ott…
    A költő azonban járt ott. Megélte a nyári alkonyat csendjét és nyugalmát. A hasonlatok, érzékletes költői képek egész sorával bájol bele bennünket is annak a nyugalmas nyári alkonyatnak a hangulatába, amelynek részese volt. Valóban, mintha sorban mind az öt érzékszervünket hatalmába kerítené! cirógatni vágyunk már akkor, amikor a „kis Túr” úgy siet a Tiszába:

Mint a gyermek anyja kebelére.

    S a tenyerünk bizsereg akkor is, amikor

A folyó oly simán, oly szeliden
ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.

Szeretnők megsimogatni ezt a fodortalanul sima víztükröt. Vagy legalább belemártani a kezünket. De már nem merjük, mert tündérek táncát zavarnók meg vele!

Sima tükrén a páros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,

Ez már a szemünknek szól. Az utána következő két sor azonban már a fülünknek:

Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

S még tart a bűvölés az érzékletes költői képekkel. A folyó partja a költő talpa alá „sárga föveny-szőnyeget” terít, amely a mező felé vezet. A mező felé.

Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Nyáron sarjút csak kövér helyen, kertekben vagy folyók mellett kaszálnak. Jó vastagok lehetnek ezek a sarjú-rendek is, azért látszanak olyan szépen, rendezetten, mint „a könyvben a sorok”. S már érezzük is a száradó sarjú felénk áradó sűrű illatát! S ez a nagy csend és nyugalom, amelyet e három szakasz költői képei érzékeltetnek! Mert a költő egyetlen egyszer sem mondja ki a nyugalom vagy a csend szót. Ő csak a tündérek (napsugarak) parányi sarkantyúiról beszél, amelyeknek – mintha hallatszana is a pengése.
    A varázslat tökéletes: de még nem teljes. A költő kimondott tárgya a Tisza, nem a nyári alkonyulat. A költemény címe is az, második sorában pedig már jelzőt is kap a folyó: kanyargó Tisza.
    Az olvasók jelentős részénél talán csak térképélményt idéz ez a jelző. Petőfinél nem. Ő állott már úgy a Tisza partján, talán éppen szemben a kis Túrral, hogy beláthasson néhányat a folyó kanyarjaiból. Tágítja tehát a mi láthatárunkat is. Megmutatta a réten túl a jól látszó „magas” erdőt, amelyben „már homály van”.

De az alkony üszköt vet fejére
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Megint egy érzékletes költői kép, de ez egy kicsit már borzongató! Aztán egy szinte tárgyilagosan száraz, minden költői kép és hasonlat nélküli versszak. Annyit mond csak, hogy a túlsó part mogyoró- s rekettyebokrosának egy nyílásán át látszik egy kis falucska tornya is. De mindkét versszakban, a borzongató költői képpel súlyosítottban is, a száraz tárgyilagosságban is jelen időre vált át a költő. Mintha elfelejtené hogy egy régebbi élményét éli újra. Vagy tán azért teszi ezt, hogy a következő szakaszban röpke sóhajjal térjen vissza a múltba, ezzel is jelezve személyes jeleltét a költeményben?

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők úsztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

    A táj tehát a ködös távolokig tágult. S most kimondja a költő, amit korábban csak érzékeltetett. De mennyire a helyén van ez a négy egyszerű sor!

Semmi baj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zúgása,
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

    És ilyen tárgyilagos, egyszerűen elmesélő a következő szakasz is a pór menyecskével, aki ránézett a túlsó partról, amíg korsóját telimerítette, aztán már ment is sietve. Előkészítőnek kellett ez a két majdnem prózai szakasz az utána következő másik kettő ódai felszárnyalásához? Mert himnikus sorok következnek most a természet örök szépségéről. S ezek között a sorok között, bár valóban kirí tömérdek e-betűje és nyelvbotlasztó szócsoportja miatt ama sokat emlegetett második verssor, mégis elfogadom, hiszen szinte bizonyítja a költő tételét: nem, nincs nyelv, amely versenyezhetne a nagy természettel!

Oh természet, oh dicső természet!
M e l y  n y e l v  m e r n e  v e r s e n y e z n i    v é l e d?

Mily nagy vagy te! Mentül inkább hallgatsz,
annál többet, annál szebbet mondasz. -

    Ezekkel a sorokkal be is fejeződött a nyári alkonyulat tündéri Tiszájáról szóló leíró költemény. A vers azonban ennek ellenére folytatódik. Megint tárgyilagosan egyszerű, szinte prózai elbeszélő szakaszokkal, amelyeket csak a ritmus rendez verssorokká. Fel is rótták ezt az utolsó négy versszakot Petőfi egykori bírálói. Feleslegesnek tartották. Azt is mondták, hogy kettétörött miattuk a költemény: egy tündérien békés, csendes Tiszára (s ez a része valóban teljes értékű gyöngyszem Petőfi leíró költeményei között is!) és egy dühöngő, robajló Tiszára (amely csak megzavarja az első részt). Nem vették észre, hogy mind a két Tisza benne van már a költemény indításában. Belekerül abban a pillanatban, amikor a költő maga is beleáll a képbe. (Megállék a kanyargó Tiszánál). A költő lelkiségére pedig igazán nem a csak csend és a nyugalom a jellemző. Elandalodhatik rajta, de csak egy időre. S azt sem vették észre, hogy talán éppen azért a nagy, a tündéri csend és nyugalom ebben a lírából, leírásból és elbeszélésből ötvözött műremekben, hogy annál hatalmasabb legyen az elkövetkezendő áradás robajlása. Így válik jelentésessé a „mai” csend és a „holnapi” robaj. Hiszen közhely már hogy a megáradt Tisza a közeledő forradalom jelképe. Belemagyarázás volna ez? Ha az, akkor a költő maga adott indítást erre a belemagyarázására. A „letépett lánc” belekerülése a versbe nemigen nagy kétséget, hogy minek a vágyát vetíti ki magából a haragos Tisza képében. Annyiszor használta már ezt a hasonlatot úgyis, hogy nem is nagyon rejtegette az értelmét!
    Előttem nem kétséges, hogy A Tisza – minden leíró jellege ellenére – a költő forradalmi lírájának egyik kimagasló darabja.

KACSÓ SÁNDOR

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.

Petőfi Sándor: Az apostol

 

    Az apostol Petőfi leghosszabb verse. Más szempontból is talán a legérdekesebb műve.
    Mindig fölmerül a gondolat az emberben: a nagy költők, a nagy emberek a példaadás dolgában is a legnagyobbak? Sajnos, ez nincs így. Vannak igen jelentős, rendkívüli tehetségű költők, akiket azért ember példaként nem lehetne a világ el állítani: Ilyen például Verlaine, Baudelaire. De még azok is, akik emberként igazolódnak  a költészetben, jellemként nem a legnagyobbak, nem azok, akiket mi elképzelünk, hogy az emberiség életében is iránymutató lények lehetnek. A magyar irodalomnak az a rendkívüli ajándéka Petőfiben, hogy talán a világirodalom nagyjai között ő az egyetlen, aki nemcsak óriási költő, de óriási példakép, óriási jellemkép is. Közrejátszik ebben talán fiatal kora is, hogy oly bátran, frissen, ifjan ment ideáljaiért a halálba: nem kapta meg az élet nagyobb próbáit. Hogy jellem és költői nagyság, szóval nagy jellem és nagy költőiség mennyire eggyé vált benne, arra éppen Az apostol idején szolgáltatta a legnagyobb példát.
    Tudjuk, ezt a verset 1848 július-augusztusában írta, igen rövid idő alatt, életének tán a legnagyobb csalódása után. Az 1848-as év csak a kezdetben volt oly lobogóan szép, az ő számára, tudjuk, hogy a nyár elején fellépett képviselőnek, szégyenletesen – ezt kell mondanunk – az egész ország, az egész akkor szellemiség és közélet számára szégyenletesen megbukott; nemcsak hogy lemaradt, alulmaradt a szavazásban, hanem majdnem kiverték és éppen a szülőföldjéről, azokból a falvakból, amelyeket ő azelőtt is halhatatlanított. Az ember azt gondolná, hogy akármilyen tiszta jellem valaki, akármennyire hisz a népben, a szabadságban, ez után a próba után megtorpan. Összeomlik, vagy legalábbis visszahúzódik. Petőfi nagysága és Az apostol érdekessége és tartalma az, hogy épp ebben a versben fejeződik ki: a csalódások ellenére egy fiatal, 25 éves ember hogyan tud tovább hinni az ideáljaiban,  hogyan marad hű mindazokhoz az eszmékhez, amelyeket magának kidolgozott, amire talán élete végén egy sztoikus aggastyán sem képes. Számomra ezért volt mindig fontos Az apostol
    Sokáig nem tartották és azt hiszem, az esztétika ma sem tartja számon Petőfi legfontosabb művei sorában. Ezt nyugodtan tévedésnek lehet mondani. Igaz, elűz a többi versektől; addig a leghíresebb legsikeresebb verse, mondjuk, a János vitéz volt, de még a népiestől elütő verseket is valahogyan népies modorban, a korszaknak a Magyarországon elfogadott modorában írta. Ebben a versében jelenik meg egyszerre idegen példák nyomán, a francia romantizmus és egy kicsit Dickens romantikájának hatása alatt is egy új szemlélet; egyrészt a külvárosok, a szegény városnegyedek embereit ábrázolja, másrészt pedig azt az ideális, semmi akadályt nem ismerő forradalmárt, akinek a személyisége tulajdonképpen 50-60 év múlva jelent meg az európai irodalomban. Énnékem mindvégig egyik kedves versem, kedves olvasmányom volt, épp azért mert újat próbált  - igen szerencsésen – megvalósítani az az, ismétlem, fiatal ember létére már rettenetes csalódásokon átment, de ezekkel dacoló költő. És ugyanakkor egy új világot is igyekezett bemutatni: hogyan kell viselkednünk a megpróbáltatásoknak ebben az utcájában is, akkor, amikor saját népünk fordul esetleg ellenünk.
    Hogy a nagy költő mindig nagy ember-e, erről az igazán nehezen tisztázható kérdésről Babits Mihály mondott egy igen szép mondatot, így hangzik: „Tiszta költő csak tiszta ember lehet.” Lehetnek tehát óriási tehetségek, igazolhatják a szenvedésüket, de arra hogy miként kövessen valaki egy szép, tiszta, egyenes utat az életben, arra példát a mi Petőfink adott, ez az ő egyedülisége, szinte az egész világirodalomban. Ezért szeretem én, szerettem őt mindig rendkívülien, és ezért tartom igen figyelemreméltó alkotásnak Az apostolt.    
    Budapest, 1969. május

    ILLYÉS GYULA

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.

Veronica Porumbacu (1921-1977): Elégia

A fehéregyházi emlékmű mellett

Ím a mező, az időtlen, a végtelen, ím a füves tér,
enyhe napóra sima lapjaként szerteterül.
Karcsőn harcosok emlékoszlopa rajta; az árnya
körbeforog talaján súlyosan, szüntelenül,
s napról napra eléri, mutatja a gyászteli percet,
azt, amidőn a hadak forgatagába veszőn
földre bukott Ő; felszállt egy nagy hőszínű lepke
- lázadó lelke – odább lengve a kába mezőn.
Ím a mező, az időtlen, a végtelen, ím a füves tér,
olvadt öblű harang: könnyet hullat az ég.
Gazdátlan paripákon a patkó döngve tüzet vet,
visszhangként belezeng nyugtalan szelleme még.
Senki se tudja a percet s nem leli senki nyomát. Egy
százada rejti a föld, őrizi Őt fukarul,
s megborzong, ha az árnyék mánusa, körbeforogva,
jelzi a pillanatot: itt tűnt el nyomtalanul.
(Ford.: Kiss Jenő)

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.

Több, mint költő

 

    Nem irigylem elődeimet. Annál kevésbé, mert hiszen mindent rám hagytak, amijük csak volt. Balassi, Berzsenyi, Csokonai öröksége, akárhányan kérték ki belőle a részüket, mindmáig oszthatatlanul az enyém. Átvettem, elsajátítottam, és most kívülről tudom.
    Nem irigylem elődeimet már csak azért sem ,mert elődeim. Hazudik, aki azt állítja, hogy Adyra vagy bárki másra egyetlen soráért is féltékeny vagyok. Hogyan féltékenykednék arra, aminek lúdbőrözve örülök, ami szerves alkatrészemmé vált? Egyvalamit azonban kamaszkorom óta, tagadhatatlanul irigylek, egyvalami mindig ijedt ámulatra, sóvár féltékenységre bír, valahányszor rágondolok, s ez az egyvalaminem mű, nem vers vagy verssor, hanem élet. A Petőfi Sándor élete.
    Tévedés ne essék: nem úgy irigylem, hogy szeretném az ő életét élni, egyáltalán nem. Megvan nekem a magam eszménye, élete-sora, megvannak a magam napjai, örülnék, ha tisztán, s minél inkább önmagamként élhetném le őket. Még csak életének utólagos feldolgozottságát sem irigylem, azt a legnagyobbaknak kijáró tudós kíváncsiságot, amely minden bajának történetét elderíteni igyekszik. Titkos (s meglehet: hiábavaló) becsvágyam, hogy olykor, nehéz percben, eszükbe jussak majd eljövendő embereknek, nem pedig, hogy kinyomozzák titkaimat. Akkor hát miért irigylem oly sóváran Petőfi Sándor életét.
    A maga megéltségéért, sorsszerű lezártságáért, a maga legendás kerekdedségéért.
    Panaszkodni szoktunk amiatt, hogy tágabb hazánkban, Európában, igen kiváló szellemek is csak annyit tudnak Petőfiről: a szabadság költője, aki a csatatéren pusztult el. Milyen keveset tudnak – mondjuk –, milyen lényegtelent. Hát hogy sokkal több is tudható róla, az bizonyos, de hogy lényegesebb tudható, azt nem hiszem. Aki ennyit tud róla, keveset tud ugyan, de a legfontosabbat tudja.
    „A szabadság költője, aki a csatatéren pusztult el.” A meghatározás mindkét eleme a lényeget mondja ki. Hogy mennyiben volt a szabadságé, arról rengeteget írtak már, nem szorul külön magyarázatra. Igaz, ő – az akkori idők tudatának megfelelően – szabadságon főleg társadalmi-politikai libertást értett, holott azóta (az elnyomás módszereinek finomodása nyomán) sok más kivívásra érdemes válfaját is felfedezték. Költészetében és életében azonban a szabadság olyan vonatkozásait is érvényesítette, amelyeket akkoriban talán megnevezni sem tudtak. Élete és művészete, szófűzése és szókimondása messzemenően természetes – ez volt nóvuma annak idején –, márpedig természetesség csak a személyiség belső autonómiájából fakadhat. Ezért tartjuk őt ma is teljes joggal a szabadság költőjének, ezért mélységesen helytálló a meghatározás első fele.
    És a második fele? Hogy tudniillik a csatatéren pusztult el? Mint tudjuk, ez is színigaz, erről is tengernyi irodalom szól. Kétséges azonban, hogy fontos-e vagy költő jellemzésekor halála körülményeit is felemlegetni, van-e ennek vonatkozása az életműre, nem visz-e külső (irodalmon kívüli) szempontot értékelésébe? Hiszen a mű önmagában értékes vagy értéktelen, marad eleven, vagy hull feledésbe. Haljon a költő hősi halált, vagy múljon ki szégyenletesen, a mű szempontjából az egészen mindegy, attól sem jobbá, sem rosszabbá nem válik. Jaj annak a költőnek, akit ilyen vagy olyan viselt dolga,esetleg épp halála konzervál az irodalmi tudatban, nem pedig művének immanens időtállósága.
    Hogyan állunk Petőfivel ebben a vonatkozásban: Ne tartsuk-e mégiscsak becsmérlőnek, hogy világszerte ezzel a csatatéri halálformulával jellemzik? Mi, akik közelről, alaposan ismerjük költészetét, s tudjuk, hogy nem szorul mentőkörülményre (hősi halála nélkül is pontosan akkora költő volna), talán sérelmesnek tarthatnók. Mégis, eszmélkedésünk legmélyén elevenen él a tudat, hogy így van ez jól. Erre vagy arra a költőre, akárkire sértő lehet, ha irodalmon kívüli körülményekkel támasztják alá hírnevét, de attól a kultúrjelenségtől, amelyet Petőfi Sándornak nevezünk, csakugyan elválaszthatatlan a halála. Ha kiderülne, hogy nem ott, nem akkor és nem úgy halt meg, ahol, amikor és ahogyan meghalt, az rettenetes veszteség volna mindnyájukra nézve (anélkül persze, hogy költészete értékét csorbítaná). A fehéregyházi csatatérről fogolyként elhurcolt vagy álruhában menekülő Petőfi elviselhetetlen látvány, elképzelni sem tudok szánalmasabbat. Ismétlem: nem irodalmi hanem valamilyen más szempontból. Mert abban a pillanatban, amikor egy bizonyos kukoricás sarkán eltűnt a költő, valaki más, egy óriás, egy szellemalak, amolyan mitikus személy lépett elő helyette, valaki, aki több és fontosabb, mint költő egyáltalán lehet.
    Azt akarom mondani, hogy Petőfi Sándor több, mint költő. Halálban vált többé. Legendává. Jelképpé, szimbólummá változott, s amikor a világ köztudata (leszögezve előbb, hogy a szabadság költő  volt) csatatéri halálával jellemzi őt, épp ennek a legendának rója le hódolatát. Nem a költőt kisebbíti a személyiséget növeli vele.
    Jelképpé, szimbólummá, mitikus személlyé változott, nem elsősorban költészete, hanem költészetével tökéletesen egybehangzó élete, s életét makulátlanul lekerekítő halála által. Ez az, amit Petőfi Sándortól kamaszkoromtól fogva oly sóváran irigylek. Gondoljuk csak meg: véges-végig egyetlen ügyről beszélt, egyetlen vesszőparipája volt: a szabadság. Ez éltette költészetét, sugallta tetteit, ez volt a mondanivalója. És olyan korban adatott élnie, amikor népe is erre a szóra rezonált, amikor maga a történelem is ezt tűzte napirendre. Együtt növekedett az üggyel, már életében képviselőjévé változott. És amikor az ügy veszélybe került – ő is vállalta ezt a veszélyt. Nem lelkesen, nem hejehujázva, mint kiderült, hanem gyötrődve és vonakodva, s végül szinte akaratán kívül odalökve, de mégiscsak vállalta. És amikor az ügy elbukott, az eszme kihunyt: ő is vele halt. Sőt: ő halt meg előbb. Szinte az a benyomásunk, mintha az eszmével halt volna meg, mintha őbenne halt volna meg az eszme. Szinte úgy érezzük: ő maga volt ez a fellángoló és kihunyó eszme, valamiféle földre szállt szabadság-isten, és maga a megszemélyesülő világerő lett oda, mihelyt távozott.
    Minél tovább tűnődöm, annál több hasonlóságot látok legendabeli alakja és egy pogány isten-figura között. Adón, aki meghal és feltámad, s maga a természet hal meg és támad fel isten-alakjában. Petőfi, aki megszületik és meghal, s maga a szabadság születik meg és pusztul el személyében. És ezt egy egész nép így érzi. Hát nem hátborzongató, hogy ilyen fontossá, emberfelettivé, ennyire eszmévé válhatott?
    Kivételesen nagy költő volt, ez igaz, de még sokan voltak nagyok – talán nagyobbak is. Őneki azonban mitikus utóélet adatott. A valóban mondabeli Orpheuszon és Homéroszon kívül, Salamin király s talán Goethe az, akit ebből a szempontból melléje állíthatunk. Csodálatos verseit megtetézve, életéből formált még csodálatosabb műalkotást (rosszul mondom: nem ő formálta, magamagától formálódott); alakja ma már valóban úgy áll előttünk,mintha tudatos írói szándék faragta volna ki.
    Sok erőteljes és jellegzetes hőst teremtett az évszázadok során epikánk, de sehol, Jókaiban sem található az övéhez hasonló makulátlan sors. Pedig hát Petőfi valóban élt. Milyen élet volt ez, mi a titka, hogyan intéződött ennyire legendássá? Arra, hogy a választ megadhassa, Illyés Gyula egész könyvet szentelt. Végső tanulsága számomra  következő: a legkülönbözőbb időbeli és térbeli körülmények gondviselésszerű összejátszása folytán olyan életet élhetett, amely lényeges ponton soha és sehol nem került ellentmondásba meggyőződősével. Egy ember, aki alkata és meggyőződése szerint élt, aki mindvégig azt itta, amit prédikált, s végül meggyőződése szerint halt meg. Csakis ilyen élet válhatik mítosszá és legendává. Hát nem irigylésre méltó?
    Hatvany Lajos több kötetes műben nyomoz ennek az életnek mindennapjai után. Nyomozásának eredményeképpen a romantikus hős helyett egy hiúságoktól meggyötört, ellentmondások közt vergődő embert állít elénk. Csodálatos arckép ez is, de nem a mi Petőfinket ábrázolja. Hatvany realista portrét fest egy mitikus személyről; emberként kezel egy népmese-figurát. Renan szellemében megpróbálja rekonstruálni egy mítosz valóság-talajait. Művéből ismét megbizonyosodhatunk, hogy a hősök nyílegyenes életútja csak az irodalomban nyílegyenes, az életben meghasonlások és vargabetűk árán jut el a katarzishoz. Az Így élt Petőfi egyetlen tényezőt nem vesz – nem vehet – figyelembe: az utókor munkáját Petőfi arcképén. Azt a megfeszített közösségi alkotómunkát, amely – egészen a népköltészet teremtés szellemében – az  egyesből általánost, az esetlegesből érvényes eszményt gyúr. Portréja ezért csak Petőfire, a történelmi figurára, a „szabadság költőjére” érvényes. A formula másik felét: „aki a csatatéren pusztult el”, illetve ennek szellemi következményeit már nem tudja felmérni.
    Azt jelenti-e mindez, hogy (legalább Petőfi esetében) kétségbe vonom egy ilyen tudományos kutatómunka létjogosultságát? Eszemben sincs. Aki nagyot alkotott, annak csakugyan minden napja halálosan érdekes, mert adalékul szolgál: miből és hogyan születik a nagy alkotás. Ember-voltunk lényegéhez szolgál adalékul. Csak azt szeretném világosan kimondani: Petőfinél, a költőnél, bármilyen nagyra becsüljük is, hatékonyabb és fontosabb a legendáig. Legnagyobb verseinél is súlyosabb az élete, az a hibátlanul kimunkált, tökéletesen lekerekített, tiszta és következetes szellem-lét, amellyel népe ajándékozta meg őt – és önmagát.

SZÉKELY JÁNOS

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7.sz. 1969.

Petőfi szeret

 

    Minek nevezzem e néhány sort, ami mai gyorsszekérből készült (néhol ma sem jobb utakon) két megyében, egy világraszóló szerelem színhelyein? Minek nevezzem, amikor egy másik májusban, 1847. május 28-án kelt levelét Petőfi Sándor így írta alá: „a világ legboldogabb embere”. Tudtommal ezt így csak neki volt bátorsága kijelenteni önmagáról; amikor még csak nyílni készültek a völgyben a kerti virágok.

*

    1847. október 21., Kolozsvár: „Koltóról eljöttünk.” „Egy pár óra hosszat megy az ember fölfelé, s midőn fölér végre a hegy tetejére, olyat lát, melynek másáért ugyancsak elballaghat, míg megleli… előtte keletre, délre és nyugatra szabad kilátás majd a végtelenig a bércek teteje fölött, melyek mint három sorba állított óriások állnak ott; az első sor zöld, a második sötétkék, s a harmadik, a legutolsó, világoskék egyenruhában. Ez óriások és a Nyírestető között mélységes völgy, melynek fenekén a csillogó, kanyargó Szamos, mint gy odafagyott villám.

*

Egy pár óra hosszat megy az ember fölfelé.”
Az odafagyott villám ma is éppen olyan, mint százhuszonkét évvel ezelőtt. Illetlenség lenne más hasonlatot keresni rá; de nem is lehet. Ilyennek akkor született meg, amikor az az ember látta, aki türelmetlenül szekerezett sorsa elé. Tennivalói kiűzték az Édenből.

*

Koltón, a kastély homlokzatán lévő kétnyelvű márványtábla néhány nappal megtoldja a mézesheteket. Tévedésből? Vagy esetleg kegyeletből?
Pedig világos: Petőfiék 1847. október 20-án már útra keltek Kolozsvár felé. Szerintem nem szabad kiigazítani a tévedést; hadd tartson, ha csak néhány nappal is tovább, az az eliramlott élet – legalább egy hűvös márványtábla vésett betűiben. Azon a szövegen sem szabad változtatni, melyet egy felsőbányai ajándékozó írt gróf Teleki Sándor kis fekete rámában mostanában Koltóra eljuttatott arcképe alá: e barátjánál töltötte Petőfi Sándor „a mézeshetek boldog óráit”. Mennyi volt e hetek néhány boldog órája a valóságban? Egy év – 1846 szeptemberétől a következő év szeptember végéig? Több is, kevesebb is. Ama nagyobb íven, az eszméléstől a halálig: mindenképpen több.

*

   „Amott a fogadóval átellenben a kert és benne a fák, melyek alatt először láttam őt, tavaly, szeptember 8-án, délutáni 6 és 7 óra között. Ez időtől számítom életemet, a világ lételét” – írja 1847. május 15-én, Nagykárolyban kelt levelében. „Barátom, leírnám őt neked, de a nap közepébe kellene mártani tollamat, hogy egész fényében és forróságában leírhassam lelkét!” Ez még a kor hangja; ugyanabból a levélből. Ám a következő mondatban már valami új kezdődik: Petőfi megadja a világ teremtésének pontos idejét. A teremtő képzelet azon a napon, délutáni 6 és 7 óra között találkozott a valósággal. Vagy még pontosabban: ekkor talált az áhított valóságra.

*

    Világirodalmi pillanat. Világirodalmi találka. Amit talán mindenki más lekésett volna, de nem Petőfi – noha folyton úton volt azelőtt és  azután is.
    Minden rövidre szabott volt életében. A készülődés, a kibontakozás, a beteljesülés – az emlékezés azonban leginkább. Mindig a jelen, az éppen jelen idő megszállottja volt. Minden írás alatt ott a dátum, majdnem a pontos idő(történelmileg mindenképpen a pontos idő), amikor a gondolat papírra került, amikor az érzelem kiáradt. Műve tökéletes és hiánytalan önéletrajza is egyben. Ami olyan természetes közvetlenséggel íródott meg, hogy azóta sem sikerült senkinek hozzá hasonló.

*

    Miközben az eladdig (esetleg) csak Bakócz Tamás, a majdnem pápává lett jobbágyivadék szülőfaluja gyanánt ismert Erdődön egy Szendrey Júlia nevű leányzó Petőfi Sándor szenvedélyes erkölcsére (ábrándozva) vár, talán maga a költő sem sejti, hogy egyszer csak minden útja ebbe az eldugott Rómába vezet. Még ha a választás gyötrelmes sürgetésével párhuzamosan készülődik is benne a választás lemondó szomorúsága.
    A Szeptember végén az előző év szeptember elején fogant. Választani annyi, mint lemondani az összes többi lehetőségről. Talán arról is, amit választottunk. Ő ne tudta volna ezt? (Lásd A szerelem országa című költői verset.)

*   

Előbb azonban már évek óta, a szeretetre készül. Illetve a szerelemre.
    Ujjongva írja, már 1845-ben: „Amerre csak jártam, öleltek,szerettek…” De hát ez más; a verssorokban már ekkor Júlia arca dereng föl, a költő „Júliára” találni. Jól tudja, mi a hír, amely jön és megy; tudja, milyen a világ: csak azért emeli az embert hírre, hogy legyen kis felednie.
    Meglehet, ő maga költi közeli megházasodása hírét is, hogy hetykén megcáfolhassa. Istenáldotta humorába mártja a már-már restellnivaló sóvárgást. Egy lányért, „oh, azért mindent megtennék, amit csak hősi elszántság tehet… MÉG MEG IS HÁZASODNÁM.” (Kiemelés Petőfi Sándortól). Annyi „költői” helyzet után azonban emberi helyzetbe kerül. Ekkor derül ki, mekkora tehetség: a rázúduló valóság hatalmasan megnöveli szárnyainak fesztávolságát, teherbíró képességét. A szerelem kézen fogva vezeti el legtermékenyebb alkotói korszakába.
    Kétségtelen, hogy az 1847. július 6-án fogalmazott Úti levelében (amint más műveiben nyilvánvalóan) már a Júlia kissé bandzsító szemének tüze is ott ég. „Előttem minden ember annyit ér, amilyen értékű a szíve. Előbb meg tudnék barátkozni azzal, ki valami szenvedélyében ezer rosszat követett el rajtam, mint a hideg emberrel, ki ezer jót tenne velem.”
    Látszólag ugyanis Goethe kapcsán mondja el mindezt. „Ennek az embernek gyémánt volt a feje, de a szíve békasó… eh,  még az sem!”, hisz a békasó szikrát hány. Goethe szíve agyag volt, komisz agyag, nem egyéb.” Az imádott Béranger-t nem számítva. Byronhoz szeretne hasonlítani. A kérdés, hogy hasonlít-e Byronhoz, olyan természetességgel buggyan ki belőle, amilyen bátran és tündéri humorral írja le Tompa Mihályt, amint ez hortyogva alszik, miközben ő Murány várának romjai között tűnődik. Most már csak a „kedves olvasó2 kellett hozzá, mert a lírát (nem kevésbé a prózát) Petőfi Sándor az ember természetes megnyilatkozásának színterévé avatta. Nem éltek hiába: Balassi, Csokonai.

*

    Törökfalvi Pap Zsigmonddal, a nagybányai születésű, művészhajlamú vármegyei aljegyzővel még 1845-ben ismerkedett meg Petőfi. „A bajnok költő halálának 50-ik évfordulója alkalmából jótékony czélra” kiadott Pap Zsigmond-visszaemlékezést „Petőfi Sándor életének legboldogabb szakából” a Petőfi-Társaság 1897. évi február hó 14-i ülésében felolvasta Bartók Lajos alelnök – aki egyébként Erdődön született.
    Petőfinek sikerült a nála egy-két évvel fiatalabb Pap Zsigmondot, már első versei olvastán, lebeszélnie az írásról. Ezzel szemben Pap Zsigmondnak sikerült rábeszélnie Petőfit arra, hogy „üljön” a róla készítendő arcképhez. Törökfalvi Pap Zsigmond, aki lefestette Jókai Mórt is, így beszéli el ekkor kezdődő barátságukat:
    „Akkor ő 22 éves ifjú volt. Tartása egyenes, arcza szikár, sötétbarna haja hátul apróra nyírva, elöl nagyobb üstöke kissé göndör hajlással természettől felfelé állott, nem úgy, ahogy akkor az ifjúság viselte a lágy hajat balra felfodorítva, jobboldali választékkal. Az üstökhaj bősége látszólag alacsonyította Petőfinek homlokát, melyen szemöldei közt függőleges redő látszott. Erélyes tekintetű barna szemeinek élnék volt a tüze, amit bágyadt arcza még feltűnőbbé tett. Egyenes orra, kis szája, telided alsó ajka volt, mely legtöbbször kissé daczosan ejtette ki a szót. Keskeny bajusza, szája zugán alól vékonyan felhajlott. Spanyolszakállt növelt, ami két oldalon sima arczát hosszabbnak tüntette föl. Többször kellett ülnie; mondhatom, elég türelmes volt.”

*

    Ekkor hangzott el a kérdés: „Ugye, hasonlítok Byronhoz” A kérdést ma már beteljesült jóslatként kell fölfognunk. A kérdésben a közös sors megsejtése volt.

*

    „Bírom végre Juliskámat…” E vers hangulati szomszédságából, ugyanazon a napon, 1847. május 28-án, így ír Törökfalvi Pap Zsigmondnak, Nagybányára: „Ides ecsim! Hónapután utazom Pest felé, azért az arczképeket ne ide küld, hanem Pestre, amint mondám, Emich Gusztáv könyvkereskedésébe, de úgy iparkodjál, hogy június 15-én okvetlenül ott legyen, mert magammal akarom vinni London- és Párisba, hogy együtt járjuk meg a külföldet. Amit pedig most mondok, arra meg ne ijedj, szent fiam, mert amily égberagadó rám nézve, te reád nézve oly pokolra sújtó, úgy hiszem… augusztus vége felé megjövök, és szeptemberben lakodalom lesz. Servus ecsim! Ölel a világ legboldogabb ember Petőfi Sándor.”

*

    Már lebontották a házat Szatmáron, ahol Pap Endre költőnél vendégeskedvén, e levelet és annyi nagy versét írta; alig merem megemlíteni, hogy 1947-48-ban ugyanabban a szobában szerkesztettük egy ideig kis diáklapunkat, a Diákszót. A régi, hajdani ház helyén épülő falára még az idén visszakerül az emléktábla. Innen zengtek szét a világba a bátor szavak: a költészet „szentegyház, ahová belépni / bocskorban, sőt mezítláb is szabad”.

*

    Szendrey Júlia szóban forgó arcképe így készült el. Pap Zsigmond és a szerelmeseket pártfogoló okos barátnő, Térey Mari abban állapodtak meg, hogy mindkét leány arcképe elkészítendő; ők cserélnek arcképet, ebben nem lesz semmi feltűnő. Mindkét „magasztos érzelmű" fiatal hölgyről »több ifjú ábrándozott a megyében«. Pap Zsigmond Júliáról; ezért közli vele baráti-humorosan az eljegyzés hírét Petőfi. Pap Zsigmond azzal »védekezik«, hogy Riskó Ignác, a Petőfi-barát helyi költő is szerelmes volt a tizennyolc éves Júliába. Részlet a Riskó-versből:

„Eltávozál, elvitted lelkemet.
E gondolat perczenkint eltemet,
Én nem kerestelek. Mit tudtam én,
Hogy egy olyan hölgy él a földtekén?
Ha tudtam volna:régen keresém."

    „Kezdtem rajzolni – meséli Pap Zsigmond, miután Júlia és édesanyja »egy erős szemöldökű, sápadt asszony« (aki majd a kápolna mélyén fog sírni leánya esküvőjén) szívesen fogadták – kezdtem rajzolni, ámde hevülni is. Valami igézetes volt Júlia kissé kancsal, s azért hamiskás szemeiben. E delejes szempár fekete lencséiben Petőfit láttam visszatükrözve, magamból semmit.”    Pedig Erdődre érkeztekor fölbontotta az elutazásakor atyjától kapott levelet, melynek tartalma ez volt: „Fiam! Felmenjél Szendrey inspector úrhoz, leányával ismerkedjék meg, a jó szerencséhez okosan közeledjél és ne várd érdemtelenül, tanácsolja Atyád”.
    Mindenki elkésett: Júlia már a Petőfié, szülei akarata ellenére is.

*

    Mindkét hölgy emléklappal tiszteli meg a fiatal és buzgó rajzolót. Térey Mari ezt írja: „Ön tiszteli a művészet istenét, lelke elragadtatásra viszi minden szép és jóért, tehát élvezi azon gyönyört, melyet csak ezeknek ösmerete ád, melynek ösmerése keveseknek jutott birtokul, s melynél földön alig lehet nagyobb élvezet. – Ezt birtokául tekintve, nem kívánhatok mást, mint ennek megőrzését, mert míg ezekkel bír, addig könnyebben fogja felejteni a világban létező rossznak benyomásait, s könnyebben is fog megbocsátani a vétkeseknek. – Jó kívánatom mellé csatlom emlékem, mely nevem olvasásakor néha látogassa meg önt.”

*

    Júlia „szárnyalni" akar. »Mutassa meg tettel, hogy nemcsak ismeri, de érzi is e szavakat, s hogy azokat szíve minden dobbanása visszhangozza, mert nincs ahhoz fogható más érzet, mely annyira képes lenne a legalacsonyabb port egy félistenné emelni...« Így a hazaszeretetről – a kor vezércikkeinek modorában. »Amíg a költő verseit rója – írja a koltói napokról Illyés Gyula –, a szomszéd íróasztalnál Júlia bölcselkedik (kötelező eredetiséggel persze, vagyis úgy, ahogy a közönséges asszonyok ilyenkor nem szoktak bölcselkedni) az érzelmek tartósságáról, a virágok s a szív hervadásáról stb.«

*

   De nem illik bántani azt, aki boldoggá tudta tenni a világ legszebben szerető emberét: aki mindent vállalt a költőért és ennek haláláig a költővel: jót-rosszat, sorsot.
    Különben is: a Méltó tudta, ki méltó őhozzá; ő tudhatta a legjobban. Petőfi sohasem pazarolta meggondolatlanul sem a dicséret, az elragadtatás, sem a düh vagy a gyűlölet szavait senkire. Félelmetes indulattal és ma is megkapó gyöngédséggel tudta célba küldeni képzelete teremtő és romboló igéit.

*

Záporoznak a gyönyörű sorok:
- „Életemnek élete!”
- „Egy mosolygásodban is több
Költészet van, kedvesem,
Mint az ötszázötven versben,
Melyet írtam összesen.”
- ELÉRTEM, AMIT EMBER ÉRHET EL…”
- „Oly boldog vagyok, hogy remények sincs.!”
(Csodálatos sor.)
- „Egykor szűk volt a föld, s ímé most
Elég tág e kicsiny szoba.”
- „Ne bántson az meg, fényes napvilágom,
Ha arcom néha elsötétedik.”
    Júlia a legtermészetesebb talán akkor volt, amikor a Reszket a bokor, mert… című vers utolsó sorára, tömören, ezt válaszolta levelében: „1000-szer Júlia”.

*

    Szendrey Ignác nem akarta, konokul iszonyodott a halhatatlanságtól. Sem az esküvő napján, sem később nem békélt meg az éhenkórász poétával, aki elrabolta leányát. Lehet, hogy Uray Endrének, a vagyonos szolgabíró gavallérnak szánta, a királyi tanácsos fiának, a kettős „de eadem” nemesi névnek; Uray Endre, a megnyerő külsejű, jó táncos és olyan ügyes kocsis, hogy „kis körben bámulatos nyolcasokat ír le könnyű forgatással a homokra, ha suhogó ostorával a bakra ül” is ott volt azon a táncestélyen, amikor Petőfi kimondta: „Az a leány az enyém”.
    Szendrey Ignác keserű (és némiképpen érthető, sajnálatra méltó) dühe megkövesedve áll az időben. Nem érti, természeti csapásnak fogja fel a szabálytalanságot, mely épp az ő családjukat sújtotta. Az édesanya is dacol, bár ugyanakkor együtt érez a fiatalokkal; a kápolna mélyén sír.

*

    Pedig talán a szabálytalanság a legszebb ebben az emberi találkozásban. Petőfi 1845-ben az Aggteleki barlang láttán így írt: „Oh, ti szűkkeblű emberek, kik mindenben örökké szabályokat kerestek és állíttok, jertek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt! S mi a szabály? Semmi más, mint a sánta középszerűség mankója.” Annyi mindenbe ő mondta ki először – Petőfi Sándor – az igazat a valódi láttán.

*

    Négylovas hintó viszi őket Erdődről Koltóra. Útközben kerék törik Misztófaluban, de szárnyaiknak nem történik bajuk. Annak okáért az ember elhagyja az ő szüleit – Júliáé minden hódolatom, mert elfogadta Petőfi szabálytalan, ezért is „magával ragadó” erkölcsét, szabályuk a szerelem csodájához.
    Ott van róla, Szendrey Júliáról, utca elnevezve, Erdődön, ma is, ahonnan volt bátorsága elindulni a halhatatlanság tereire. (Mellesleg lehetne szebben gondozott mindkét emlékhely: Erdődön is, Koltón is.)

*

    Amíg nem tartózkodhatott Erdődön Petőfi, mert a bősz atya kitiltotta onnan, Szelestyehután át, az erdődi származású Lauka Gusztáv kortárs-költővel Nagybányára megy Törökfalvi Pap Zsigmondékhoz. Bámulatos, ahogyan a kölyök-költő naponta dolgozik: utazás közben is, az ihlet fegyelmezett, mert folytonos lázában. Pedig oly utakon jár, amik „az élő embert halálra s a holtat léere rázzák”.
    Ha bánya akad az útjába, neki azt föltétlenül látnia kell; leereszkedik tehát a bányába, utána nyomban verset ír, prózát ír élményeiből, amelyeknek voltaképpen csak a papíron van idejük rendeződni – de máris gondolattá, látomássá rendeződnek.

*

    Lauka Gusztáv följegyezte a szelestyehutai üveggyárban tett közös látogatásukat. Petőfi „mindjárt az üvegkészítés azon munkásainak halvány és testileg senyvedő rabszolgáin akadt meg, akik azon poharakat és palackokat készítik, amelyekkel mi a vígság és tivornya isteneinek áldozunk. Hamarjában penderített is olyan… szocialisztikop-kommunisztikus szónoklatot, hogy a háziúr boldognak vallotta magát, hogy a munkásai csak románul értenek, és eszméik láncolatába nem illeszthetik azokat az elveket, amelyeket a két világrész szocialistái… május első napján a két világrészben oly hatalmasan promulgálnak.”
    Szelestyehuta ma is megvan: korszerű üveggyár; épp ebben az esztendőben ünnepelte fennállása 150. évfordulóját.

    *

    Nagybánya éppúgy beleszeret Petőfi, mint Júliába. „Ha nm az alföldön halok meg, ha hegyek között kell meghalnom: úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el. Nagybánya regényes völgyében” – írta Kerényi Frigyesnek 1847. május 25-é. „Oh, mennyire szeretem e várost! Már negyedszer vagyok itt, s egyre jobban tetszik. Ezek a vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt, mint valami kedélyes öreg urak”. „… kelet felé a völgy vége, melyet fél hold alakban kerítenek körül a roppant magasságú hegyek. Ezeknek tövében fekszik Nagybánya ó-szerű épületeivel, s góth tornyával, mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő. A város és az egész völgy felett sajátos tiszta kék köd, mintha az ég egészen leereszkedett volna a földre. Az ember nem hiszi, hogy nem álmodik, vagy azt gondolja, hogy csak emlékezik, hogy nem most van itt, hanem régen, igen régen volt és boldog órákat élt itt… kivel és miként? Már nem jut eszébe, csak azt tudja, hogy nagyon boldog órák voltak!”
    Íme, a sorok, amelyekkel kiállították Krúdy Gyula prózájának születési bizonyítványát. Nagybánya azóta a „középkorból” egyenesen a legújabb korba lépett át: gyönyörű völgyében nagyvárossá épül.

*

    Megtér Petőfi augusztusban Szatmárra, talán még előbb. A tervezett külföldi útból nem lett semmi; ez a legszomorúbb „füstbe ment terv”.
    Hencegett volna? És ha hencegett? Nemcsak tüzes, tervekkel telt (immár szerelemmel is teli) fiatalsága menti, hanem az elképzelés nagyszerűsége is. Úgy tervezte, hogy nőtlensége utolsó hónapjait külföldi utazással tölti; mintha tudta volna előre, hogy azután szusszanni sem lesz ideje, a történelem fontos feladatokat bíz majd reá. „Megnézem a tengert, melyet annyira óhajtok már látni, mert hisz az rokona szívemnek: mély és viharos”. Föl akarja keresni Shakespeare, Schelley és Byron hazáját és Béranger Franciaországát.
    Micsoda kár, hogy mindebből nem lett semmi. „A terv nagysága a lélek nagyságának mértéke, ez önmagáé – mondja majd neki később Bem tábornok, egy beszélgetésükben, a legelső és egyben legtökéletesebb magyar interjúban  a kivitel már kettejöké: övé s a szerencséé.”

*

    Koltón vagyunk tehát – végre. De előtt még történik valami. Koltót meg kell kapni a jó barát gróf Teleki Sándortól.
    „Két dolgot nem hallottam Petőfitől soha: kérni valamit és panaszkodni valamiről” – jegyezte föl kecskeméti éveikből Jókai Mór. Most – csodák csodája – mégis kér valamit.

*

  Ugyancsak Jókai mór (valószínűleg Teleki Sándor elbeszélése nyomán, akit harminc évvel a koltói örök napok után keresett föl Jókai) írja le a jelenetet.
    Estenden mégis csak előadta a baját Teleki Sándornak:
- Valamit szeretnék tőled kérni: de az igen nagy dolog.
- Ami emberileg lehető, teljesítem.
- Én házasodom. Nőmet nem tudom hová vinni. Utazásra pénzünk nincs; engedd meg, hogy mézesheteinket itt tölthessük Koltón.
- A legnagyobb örömmel.
- Még ez nem minden. Tovább is megy a kívánságom. Arra kérlek, hogy az alatt te tűnj el a házadtól, hadd legyünk mi itt egyedül.
- Az is meglesz.
- Még többet is kérek. Küldj el ettől a háztól minden cselédet, hogy ne maradjon itt velünk egy élő lélek se.
- A Pila Anikót is?
- Azt legelébb!”

*

    Ki légyen ez a Pila Anikó? Állítólag Petőfi szerelme volt házassága előtt, amilyen futó viszony a valószínűleg szép koltói cigánylánnyal. De félek rajta, fele kitalálás- mivel Jókai emlékezik meg róla. Ugyanis a romantikának mindig kellet a mutatós ellentét. Az özvegyi fátyolt eldobó Júliával szemben a valahonnan elővett régi szerető, aki – állítólag – minden évben fölkereste a segesvári csatateret.
    Jókai beszélt Pila Anikóval, meg is ajándékozta; ennek ellenére a történetet fenntartással kell fogadni. Talán csak annyi igaz az egészből, hogy amikor szegény jóemlékű Pila Anikót valami szabálytalanságon érték, Telei Sándor nyomban beüzent a rendőrkapitánynak: „a Petőfié volt”, mire szabadon engedték”.

*

    Fontosabb, sőt érdekesebb, amit Jókai Mór annyi Petőfi-vers házigazdájáról, gróf Teleki Sándorról följegyzett.

*

    A nagybecsű műalkotásokkal, okiratokkal, régi fegyverekkel és emlékekkel múzeummá zsúfolt kastély gazdáját így írja le:
    „Erős tanulmány volna egy biographia-írónak Teleki Sándor viselt dolgait megírni a continensen, ki együtt élt, mulatott és harcolt a földrész minden művelt és barbár nemzeteivel, tűrte a dicsőséget, s kereste, a bajt, járt ágyútűzön, tengerviharon s hitelező csordán keresztül sértetlenül; jó barátja volt Victor Hugónak, a két Dumasnak, Lisztnek, Petőfinek s századunk egyéb versíró, éneklő, muzsikáló, képfestő és szoborfaragó hírneveseinek segített Garibaldinak országokat hódítani, s más nagy embereknek légvárakat építeni; értekezett királyokkal és császárokkal Magyarország sorsa felől, s lelkesedett földönfutókkal és poétákkal a népszabadságért; teleszedte mellét érdemrendekkel, azért, hogy azokat ne viselje s bejárta egész Európát azért, hogy felfedezze, milyen szép kilátás van a koltói dombról a kis »Buba« szőke feje fölött átnézve. (Legkisebb leánykájának, Blankának a kényneve ez)”. Tökéletes Jókai-hős – a valóságban.

*

    Minden más Petőfi tollából olvasható Koltóról.
    Remek kedvvel dolgozik a költő, bár ő sem hitte volna, hogy mézeshetei idején verseket is fog írni.
    „Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár”. Itt íródik a világirodalom legszebb elégiája: a Szeptember végén. Kosztolányi, Illyés Gyula és mások hiába próbálták fölfedni szépsége titkát; nem lehet – talán azért mert vers ugyan, de legalább annyira ma is eleven fájdalom.
    Az egyén mulandó, torkot szorító boldogsága itt volt egyszer tökéletes harmóniában a világ népeinek készülődő szabadságvágyával. Csakhogy a gondolatok fészke a költő forró feje volt, aki már itt is az Éden réseit vizsgálgatta: a tragikum sejtése ott bujkál a sorok között. Menni kell: sürgetni a világot, amely a fölszabadulásra termett ember kínjaival terhes. És betölteni a küldetést.    
    Petőfi nemcsak arra termett, hogy egyedül önmagát váltsa meg.

*

    De mielőtt még elhagyná ezt a boldog sarkát a világnak,szólni kell ismét a lelkét eltöltő ember-szeretetről, amely valójában e helyre is elvezette; immár az imádott feleséggel az oldalán.
    Hogyan mert Petőfi sötét kétségeiről is beszélni legfelhőtlenebb boldogsága idején?
    Még szatmári gondolat, 1847. július 17-éről (amikor valahol Angliában kellett volna lennie): „Születésemkor a sors az őszinteséget bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem magammal a koporsóba szemfedőnek. A képmutatás könnyű mesterség, minden bitang ért hozzá; de nyíltan, őszintén, a lélek mélyéből szólni…”
    Már koltói gondolat: „Nem bámultatni, hanem szerettetni, szerettetni! Ez legalább az én vágyam, törekvésem.”    
    Petőfi Sándor korának legtermészetesebb embere. A költő ezt csak kifejezte. Mert szeretni; úgy mert szeretni, hogy előre vállalta és átélte a meg sem ért csalódásokért a szenvedést, ami talán több és fájdalmasabb, mint valóban csalódni. Ebben még mindig döbbenetesen testvére és kortársa a modern embernek.

*

    „Petőfi az egész emberiségé is” – mondta harminc esztendővel ezelőtt Józsa Béla, a munkásíró, aki a költő halálának 90. évfordulóján Koltón vett részt a nagyszabású ünnepségeken. A Bányavidék című újság 1939. augusztus 13-i számában megjelent beszámoló szerint az erdélyi munkásság nevében vörösszegfű-koszorút helyezett el az öreg somfánál. „Józsa Béla munkásíró a kolozsvári Petőfi-emlékbizottság és az erdélyi munkásság  hódolatát és emlékkoszorúját hozta el a Petőfi-ünnepre.”

*

    És elindultak onnan, az alkalmi Édenkertből, két szerelmes gyermek, a vészterhes idők elébe. Újra csak szekeren, amelynek ezúttal már nem is lehetett hintó nevet adni, kereke sem tört. Pedig most kellett volna, hogy kereke törjön, amikor ki kellett menniök vele a boldogságból.
    Koltó elmaradt mögöttük örökre.

    Mennek a Szamos odafagyott villáma felé.    *

    Látom, amint megy az úton az isteni kölyök, elkészült versei kéziratával a zsebében, égre csapó és elfogyni képtelen szeretetével, amely alig fért el a földön égre kellett végül csapnia, fel, az égre; megy legkedvesebb öcsénk, tenni, amit tenni kell, majd a halál elé. Csupa jó szándék és buzgalom, tettvágy és keménység. Eleven villám – emlékezetünk legáldottabb májusi esője.

PANEK ZOLTÁN

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.

A halál változatai

 

    Az EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET sorait a jóslat borzongató erejével ruházta fel az ízről ízre bekövetkezett halál.
    Petőfi sokszor jósolt verseiben; megjósolta késő nagyapai korát is (FELESÉGEM NEVE NAPJÁN; TI ÁKÁCFÁK E KERTBEN…, FIAM SZÜLETÉSÉRE), de semmit sem annyiszor, mint ifjonti halálát. Nyomtatásban megjelent első versének „temető” az utolsó szava (A BOROZÓ). Ez persze lehet véletlen: költő annyi mindent írnak temetőről, halálról. De véletlen-e az, hogy a halálképzetek makacsul ismétlődnek aztán verseiben? Első száz költeménye közül például huszonkettőben. Nem csináltam statisztikát más költők halál-verseiről, de azt hiszem, Petőfi vezet, talán még Kosztolányi előtt is; kevés lírikus akad a világirodalomban, ki hattyúdalát annyiszor írta meg. Mi oka volt reá?
    Petőfi halálköltészete nem morbid szenvelgés vagy metafizikai kalandozás, aminővel fiatal lélek gyakorta kacérkodik; ihletét nem rögeszmék és romantikus rémlátások vezették folyvást a halál felé, hanem nagyon is valóságos aggodalmak és szorongások, egy beteges és elgyötört szervezet testi megpróbáltatásai és panaszai. E halálköltészet nagyon is materiális alapja a hányatott élet, a nyomor, a gyakori éhezés, egyáltalán nem képletesen, a fűtetlen szobák, a rozoga kabátba behatoló szél a végtelen téli vándorutakon, a megtámadott tüdő, mely miatt a katonaságtól kiszuperálták; a sovány, rosszul táplált test, és ki tudja hány és miféle csúz kór és láz még, szédülések és nehéz légzések, fölriadások éjszaka, egyedül a szív kalimpáló ütemeivel. Petőfinek volt oka, fiziológiai oka tartania a korai haláltól.
    Érthető, hogy a halál e nagyon is valóságos, nyomasztó és mindennapos közelségének érzete feloldást kívánt, s elvezetett az értelmes halál költői eszméjének kialakításához: ha már halni kell fiatalon, legalább érdemes, nagy ügyért. Az eszme legtökéletesebb megfogalmazása az EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET: nem  jóslat, nem előérzet, hanem vágy kifejezése; a nagy vers igemódja az óhajtó mód.
    Az értelmes és áhított halál eszméjének kialakulása Petőfi költeményeiben jól nyomon követhető. 1844. január-februárjából való a HONFIDAL, az első vers, melyben az eszme kipattan, egyelőre feltételesen: „Szentegyház keblem belseje. Oltára képed. Te állj, s ha kell :a templomot Eldöntöm érted…” Ugyanezen év július-augusztusában boldognak nevezi azt, ki meghal „a honért”, de az epigrammatikus kis vers személytelenül szól (ÉLET, HALÁL). Halál és megnyugvás gondolata párosul a RABHAZÁNAK FIA című költeményben (1844. december):  a megnyugvást a haza felszabadulása hozza, de a halál itt nem a felszabadító ütközetben, hanem már előtt bekövetkezett. Az első halálos csatatéri vízió a HÁBORÚVAL ÁLMODÁM (1845. aug. 20. – szept. 8.): vállalt halál, akár a „mennyegző napján” is, de „szörnyű vég”. Óhajtó módban először a HA AZ ISTEN kezdetű költemény (1845. aug. 20. – szept. 8.) invokálja a harcot és halált: „… lelkesítve zengjenek a harcok Csalogányai, a trombiták. Ott legyek, s az én szívemből szinte Nőjön egy halálos vérvirág.” Ez a vers az Egy gondolat bánt engemet legkorábbi előképe: a költő a hozzá illő halálnemet kéri istenétől, de első helyen még az észrevétlen, csendes, őszi elmúlást, s a harctéri halál kívánása a második helyre szorul. („De ha ezt nem engedné az isten…”) Az a gondolat, hogy a halál egy nemes ügyért „szebb s boldogítóbb” az életnél is, akkor jelenik meg először Petőfi költészetében, amikor már nagy világnézeti fordulata küszöbén áll, közvetlenül a dömösdi napok előtt (SORS, NYISS NEKEM TÉRT…, 1846. ápr. 24-30.): „Meghalni az emberiség javáért…” Ez már több, mint a „dulce et decorum” horatiusi közhelye, s a VÉRES NAPOKRÓL ÁLMODOM című vers (1846. nov. 6.) egyértelműen meg is határozza, hogy a csata, melyben a költő az életét kockáztatja, a népek végső nagy csatája, a győztes világforradalom lesz. „Véres napokról álmodom, Mik a világot romba döntik, S az ő világnak romjain Az új világot megteremtik.” Az EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET írásakor már csak meg kell ismételnie: „minden rabszolga nép”, »kivívott diadal«; már csak néven kell neveznie az eszmét: »Világszabadság!«; már csak a nagy összecsapás szociális jellegére kell utalnia: »piros zászlókkal«; s a Véres napokról álmodom feltételes módját hajtó módra változtatnia: »Ott essem el én...«
    A kortársak egy része értetlenül állt Petőfi e ditirambikus halálkívánása előtt. Pulszky például. Dagályosnak nevezte a költeményt a Szépirodalmi Személben, mert a „világszabadságért meg akarni halni, az magában oly képtelenség, mely csak abból magyarázható, hogy a költő vagy az egy ember lehető legnagyobb erejét és hatását túlbecsülte, vagy megfelejtkezett arról, mily nagy a világ, mily nagy az emberiség, - még a legnagyobb hiúság sem tulajdoníthat egyes ember halálának befolyást az egész emberiségre, itt az egész eszme dagályos”. Pulszky tökéletesen félreértette vagy nem akarta megérteni a verset. Petőfi egy szóval sem mondja, hogy az emberiséget „egyes ember” halála fogja megváltani; óhajtott halála a „minden rabszolga nép” csatájának része, nagyszerű feloldódás a legtágabb közösségben. Az emberiség ügyét nem ez az egyéni áldozat dönti el, s ha mégis kívánatos az áldozat,elsősorban a költő számára az: megszabadítja a korai s értelmetlen halál oly sok versben megénekelt gyötrő sejtelmétől, azáltal, hogy értelmet ad a halálnak egy érdemes cél szolgálatába. Egy magasztos cél szolgálatában és a siker reményével. Ha kételkednénk, hogy Petőfi hitt az áhított, a sürgetett forradalom diadalában, ez a vers bizonyítja, hogy hitt; ha kételkednénk, hogy Petőfi ezt a csatát és ezt a diadalt végső- és eldöntőnek tartotta, ez a vers minden kételyt eloszlat. Mert az eufória, mely a korábbi költeményben még csak harci lelkesedés volt („A bajnokok sorába én Szilaj jókedvvel nyargalok be!”), most már magát a halált is besugározza: „ajkam, örömteli végszava zendül…” - s ez csak olyan ember érzelme lehet, ki tudja, hogy áldozata nem hiábavaló áldozat, mely után már az „új világ” megteremtése következik. A halál óhajtását ez, a végső forradalom eszméje igazolja; az eszmének a versben való jelenlétét pedig igazolja a boldog halála.

    Mindezzel nem akarom azt állítani, hogy Petőfi nem kívánt legalább annyira értelmesen élni, mint halni céljaiért.

    Akart ő élni, és tenni főképpen (milyen jellemző, hogy a forradalmi tevékenységet csaknem mindig a „munka”, „nagy munka” szavakkal jelöli verseiben); akart és tett is. Azzal viszont, hogy tett, hogy belevetette magát a forradalmi irodalomba, a forradalmi cselekvésbe, ismét csak a halál szomszédságába került. Halálos fenyegetést idézett a fejére; Fekete Sándor tanulmányt írt költészetének mindegyre visszatérő „bitó” és „akasztófa” motívumairól. Petőfi vállalta ezt is, ezt az életveszélyt; A HAZÁRÓL című versének kihagyott strófája félelmetes tanúbizonyság:

Meghalni érted, oh hazám,
Habár rettentő kínpadon.
Kétszer, háromszor halni meg bár,
de érted halni: szent ohajtatom!

Kötél, akasztófa, kínpad, vesztőhely: nem a stílus véres hyperbolái Petőfi költészetében; e nyomjelző szavak valóságos szorongásokhoz és igaz elszánásokhoz vezetnek el. 48 előtt, 48 alatt: Petőfinek farkasszemet kellett néznie ezzel a halállal, megint csak nem képletesen. 1848 májusában Batthyány miniszterelnök statáriumot akart elrendelni a tüntető fiatalok ellen, statáriumot. Széchenyi beszélte le. A tüntetések vezetője Petőfi volt. Idézhetek más adatot és más forrást is: Ludvigh János följegyzéseit. A pákozdi csata előtt vagyunk, a sukorói templomban, magyar urak közt. Haditanács. A császári tisztek nem akarnak nekimenni a császári Jellasicsnak, Ludvigh fölolvassa az országgyűlés határozatát, hogy a sereg ütközzék, ne hátráljon. Batthyány? Megsértődik, mert Kossuth megígérte neki, hogy a miniszterelnök távollétében az országgyűlés nem határoz, s lám mégis. Presztizskérdés! Batthyány lemond, Moga is lemond, a tisztek lemondanak, Kiss Ernő, az aradi mártír lemond, lecsapja kardját, Batthyány kard után kapkod, párbajozni akar, tolongás, tumultus, csaknem tettlegesség. A tiszturak Petőfi és Vasvári elfogatását, hadi törvény elé állítását követelik, „mondván, hogy ők a közlegénységet a tisztek ellen fellázítják, mit ezentúl el nem fognak tűrni.” A hadi törvény komoly dolog, s az ügy, ezúttal, nem a nyakravaló. Illyés szégyenoszlopot kívánt Szabadszállásra, a választási bukás helyére, emlékeztetőül a nemzetnek, amely… Mit kellene hát Sukorón felállítanunk, ha teljesül a tisztek óhaja? Szabadszálláson csak boroskupa, bőgő paraszt és bot akart ölni, Sukorón hideg ész, sziszegő gyűlölet, szavazás, föltartott kéz vagy koppanó fekete-fehér golyó. Persze, hála isten, a haditanács nem ment ölre. Batthyány nem párbajozott, Petőfit nem fogták el, sőt futott Bécs felé Jellasics, a gyáva. Előbb azonban még egy jelenetet tartogat számunkra a történelem, mely – úgy látszik – szereti olykor a végletekig kiaknázni szereplői jellemének színpadi lehetőségeit, amiért csak hálásak lehetünk néki. A haditanácsnak kezében voltak Jellasics elfogott levelei. Ludvigh az országgyűlés küldötteivel föl akarta bontatni őket, Batthyány tiltakozott: fölbontani a címzett hozzájárulása nélkül? Habozás tehát és huzavona ismét, sértődés megint és ajtót csapó elrohanás, a címzett pedig, Lamberg, éppen ez órákban, e huzavona alatt esett áldozatul Pesten a nép ítéletének. Vitatkozók, urak, törvénytisztelők, vitéz katonák persze, s majdan mártírok szentek is, kiket Petőfivel közös jelképi sír és panteon fogad be, de lehet-e nagyobb távolságot elképzelni gy nemzet két fele között mint amekkorát e komikus ellentétben tapasztalunk: emitt e vircumspectus politikusok, kik két cégéres ellenség levéltitkának szentségét pipiskedik körül, amott pedig a nép, mely a hídra rohan, sújt, öl, s Petőfiben nyeri el tette énekesét. Nagyon nagy ez a távolság, akkora, hogy végletei néha csak az akasztófa alatt találkozhatnak össze. Petőfi szellemrokona Blanqui pontosan tudta ezt mindenesetre jobban, mint a langymeleg és egyeztető irodalomtörténet évszázada; Blanqui megírta Kossuth Magyarországáról: „On nous pendrait, lá-bas”, minket ott fölakasztanának.
    Petőfi esetében ettől legalább megkímélt bennünket a sors, de megtagadta a végső diadal euforikus áldozatát s: hozta helyette a halált, nyomorultul, a paták alatt.
    "Országomat egy lóért!” Egy ló, egy akármilyen rossz, vézna gebe megmenthette volna Petőfi életét. A vízaknai csatában még „tajtékzó lován” száguldozott, úgy, ahogy két évvel azelőtt elképzelte:

Örömmel vágom én  magam
Föl paripámra a nyeregbe!
A bajnokok sorába én
szilaj jókedvvel nyargalok be!

Ezt a verset, melyben véres napokról álmodik. 1846. nov. 6-án írta Berkeszen, egy kirándulásnyi távolságra Koltótól. Mért éppen akkor, miért nem fél évvel előbb vagy utóbb? Hisz a forradalomról korábban is, később is álmodozott. Ezúttal meglephetjük a költő ihletét: tulajdonképpen dicsekedni akart azzal, hogy – lovagolni tud! Azokban a napokban tanult meg. Professzora Teleki Sándor volt; őtőle tudjuk, hogy „a ló egész szenvedélyévé vált; én tanítottam lovagolni.” Beszámolt a lovaglóleckékről Petőfi is, természetesen versben:

Rövidre fogtam a kantárszárat.
Régóta fut a lovam, kifáradt.
Szájában tajtékos a zabola,
sarkantyúmtól véres az oldala.

    Ez még csak egyszerű pillanatkép; az élmény keresi útját. A berkeszi kiránduláson,melyre talán épp lóháton indult, kialakul a végső megfogalmazás; friss öröme összekapcsolódik a forradalomáhítás mélyebb élményével és Júlia szerelmének sugallatával, hogy

Ha megvagdalják mellemet.
Fog lenni, aki bekötözze…

- e három elem találkozása kellett ahhoz, hogy a nagy vers megszülessék… A lovagló-leckék folytatódnak a költői mézeshetek alatt. „Az íráson kívül lovagoltam és olvastam. A lovaglás oly szenvedélyem, mint neked – írja Úti levelében Kerényinek – a délutáni alvás.” A lovastudomány büszke birtokosa beszél így. Hihetőleg megülte volna szőrén is a lovat ott, a fehéregyházi menekülésbe. Néhány hete még megvolt a hátasa. Bemtől kapta, de eladta, kellett a pénz fuvarra, dajkára, kenyérre. Keserűen panaszolta el vezérének. Nem sejtette, hogy életébe kerül majd szegénysége…
    Budapest, 1969. május.

LUKÁCSY SÁNDOR

Forrás: Igaz Szó XVII. évf. 7. sz. 1969.