2026. nov. 21.

Alexandre Petőfi - ET LA RÉVOLUTION HONGROISE

 


    Ha nem ösmernek bennünket a franciák úgy, mint mi szeretnők, azt legalább nem fogja tagadni senki, hogy érdeklődnek irántunk. Hiszen e lovagias nagy nemzet felhasznál minden kínálkozó alkalmat, hogy Magyarország iránti rokonszenvét bizonyíthassa – Ha igazságosak akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy az utolsó években nagyon sok történt Magyarország külföldön való megismertetése céljából. Három év lefolyta óta nemcsak Tissot hívta föl a franciák figyelmét a magyar csikósokra és cigányokra, hanem írtak azonkívül Mabeau, Ollivier, Proth, Adamné az élő, haladó Magyarországról, és mindegyike e hírneves francia íróknak nem kis mértékben járult ahhoz, hogy  a külföld velünk mindjobban foglalkozni kezd.
    Sajátságos véletlennek köszönhető, hogy a franciák felfrissítették egy elfelejtett jeles költő emlékét, kivel a párizsi sajtó az utolsó hetekben sokat foglalkozott; mi magyarok pedig azon szerencsében részesülünk, hogy a rokonszenv legmelegebb hangján írt és a nagy magyar költ emlékéhez méltó Petőfi-tanulmányt üdvözölhetünk a francia könyvpiacon.
    Richard Jaques (1841-1861) húsz éves fiatalember egy dél-franciaországi városban folytatta tanulmányait s mint sok száz titkos poéta, verseket írt, melyek közül csak egynéhány jelent meg valamely vidéki lap hasábjain; a fővárosi szépirodalmi folyóiratokhoz intézett versei pedig majdnem kivétel nélkül a soha ki nem elégíthető papírkosárba vándoroltak. Richard mindazonáltal nem vesztette el munkakedvét és minél gyakrabban visszautasították a költői hévtől sugalmazott verseit, annál jobban kívánkozott a francia főváros után, hol barátjai előtt már megnyíltak a „La jeune France” hasábjai. 1861. június 5-ikén Patayból egy ismerőséhez intézett hosszabb levelet, melyben költői lelke egész melegével kifejezést adott ez óhajának. Öt hónappal ezután ugyanazon ismerőse már csak atyjától kapott levelet, melyben szomorú szívvel jelenti fia kora halálát.
    Azóta elmúlt húsz esztendő, a szegény Richardra nem emlékezett senki, s barátjai is elfelejtették a tehetséges, szerencsétlen fiatal költőt. A téli idényben a Théatre francais egy művészet egy előkelő párizsi szalonban elszavalta a véletlenül kezébe került Richard „Ode á la jeunesse” című költeményét.
Et toi, Jeunesse, toi que chaque jour je pleure
Comme la blonde enfant, bientot, quand viendra l’ heure,
Tu te reveilleras;
Et puisqu’il fant gu’un Dieu descende en ta nuit noire,
N’est-ce pas o mon Christ, que du haut de ta gloire
Alors tu descendras?
    A gyönyörű óda oly nagy hatást idézett elő, hogy a rá következő napokban az összes sajtó kezdett foglalkozni Richarddal, a Charpentier et Cie híres könyvkiadó cég pedig megbízta Dietrich Auguste hírneves francia írót, hogy Richard verseit gyűjtse össze.
A nagybecsű kötete napokban, tehát húsz évvel a költő halála után hagyta el a sajtót, s Richard összes feltalálható költeményei bennfoglaltatnak. A kötetnek jeligéül Petőfi e híres versszaka szolgál, Richard francia fordításában!
La liberté l’amour! Mon áme avec envie
A pour ces deux trésors palpité tour a tour.
Pour mon amour je donne et mon sang et ma vie,
Et pour la Liberté je donne mon amour!
melyről Dietrich úr a munkát megelőző tanulmányában azt mondja, „lehetetlen, hogy Petőfi azt szebben vagy meghatóbban fejezte ki magyarul.”
    Tudvalevő dolog, hogy Chassin a hatvanas években Párizsban tartózkodó magyarok segítségével lefordította Petőfi összes költeményeit rím nélküli versekben. – E munkált használta fel Richard s egynéhány költeményt fordított rímes versszakokban franciára. Chant de guerre hongrois (magyar harci dal) Étoiles et fleurs (Csillagok és virágok), Vivre avec toi (veled élni), Amour et liberté (szerelem és szabadság), L’Europe est tranquille (Európa csendes, újra csendes), Comment je vondrais mourir (Hogy akarnék meghalni) stb. Richard szabadon fordította Petőfit,  ami a következő kélt versszak összehasonlításából legjobban kitűnik:
La lache Europa Cabandonne
Génereux peuple magyar!
A leurs bras la chaine résonne
Qu’aux tiens résonne le p oignard!
Fant il donc que tu desespéres,
Que tu t’affaisses sous la peur?
Non mon pays! Non, non mes fréres
Mais plutot redoublez de coeur!

„Magára hagyták egy magára
A gyáva népek a magyart:
Láncz csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát busuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, oh hon, inkább
Ez legyen a mi lelket ad).
    De hogy mily nagyra becsülte Richard Petőfit, kitűnik „Alexandre Petőfi et la révolution hongroise” című tanulmányából, melynek elején felálltja az elvet, hogy tulajdonképpen csak igazságszerető, lelkesülni tudó, nemes lelkű ember lehet költő; úgy látszik ezt csak azért teszi, hogy annál jobban kimutathassa, Petőfi mennyire egyesítette magában e nemes kellékeket, mert mindjárt után teszi, hogy soha költ jobban magában nem egyesítette e tulajdonságokat, mint Petőfi „cette honnéteté indomptable”. Nem akarja untatni az olvasót Petőfi életrajzával, s csak röviden megemlíti, hogy a gimnáziumból megszökött, hogy egy utazó színésztársulathoz szegődjék; látva, hogy nagyobb szerepet nem bíznak rá, a társulatot is ott hagyta és katona lett. Richard ez állhatatlanságot a költő függetlenség iránti vágyából, magyarázza, mely sohase engedte, hogy akaratát mások kívánságának alávesse. Már gyermekkorában is eréllyel kikelt mindazok ellen, kik szabadságát korlátozni akarták.
    Párhuzamot von Lamartine s Petőfi közt. A francia költő is kalandos életet élt, de milyen különbség  van a két természetindító oka közt. Az egyik a líceum jókedvű tanulótársai körében elhagyatottnak érezi magát, mert nincs senkije, kit szeresen, kit kedveljen; gondol Millyre, szerető anyja csókjaira, míg az elhatározás megérlelődik benne, hogy megszökik az intézetből, hogy felkereshesse mind e kedves emlékeket. Petőfi kevésbé gondolt a csárdára, hol született. Őt vágyai és álmai egy meg nem határozott bizonytalan jövő felé ösztönözték hol majd szabadságát nem lesz kénytelen mások akaratának alávetnie. Megfoghatatlan csak az, hogy szabadságszerető, vasakaratú lévén, miképpen határozhatta el magát a színművészeti pályára s katonai életre. Nem is maradt soká e pályán, huszonnégy éves korában a költi lángész kezd utat törni.
    Richard hosszasabban beszéli el Petőfi debreceni és pesti tartózkodását, valamint a szőke Etelka iránti szerelmét és mikor Etelka halála szomorítja a fiatal költőt, megkapó búbánattal írta:
Les étoiles tombent des cieux
Et les pleurs tombent de mes yeux,
Pour qui tombez vous de la sorte,
Pleurs, étioles? Pour une morte
Au vent de mes saintes douleures
Tombez, tombez, étoiles, pleurs!

(Le az égről hull a csillag,
Szemeimbőm könnyek hullnak,
Nem tudom mért hull a csillag;
Könnyeim halottért hullnak.
Csak hullj, csak hullj könny és csillag!
Egyre hullnak, még sem fogynak.)
    A francia költő most a magyar szabadságharc előzményeit s indító okait tárgyalja. Március 15-én 1848-ban Jókai és Petőfi óriási néptömeg által követve felkeresik a Landener (!) nyomádt s kihirdetik a szabadsajtó jogát. Jókai, mint népszónok, Desmonlins Camillera, Petőfi Rouget de Lislere emlékeztetik. A forradalom kitört, a lelkes ifjúság ezrével sietett a sorozási bizottság elé, mintha érezte volna, hogy kezében van a haza sorsa, homlokaikon olvasható volt: „Jusqu’ á la victoire!”
    Következik az 1849-iki gyásznapok megindító leírása: - az Ausztria felett győzedelmeskedő Magyarország a „gyáva Európa” láttára összeroskad az orosz-osztrák szövetség alatt; s a magyar ifjak mégsem rettennek vissza a katonaságtól, tömegesen sietnek a sorozási bizottsághoz, de homlokukon már nem olvasható „jusqu’ a la victoire”, hanem „jusqu’ a la mort”.
    Ily lelkes rokonszenvvel kíséri végig Richard a magyar szabadságharcot a segesvári ütközetig, hol Petőfi meghalt. Pillanatnyilag kételkedik, vajon a nagy magyar költő nincs-e az élők közt valahol elrejtve, elfogva vagy rabszolgaságban? De mindjárt felel rá:
’    „Nem! Petőfinek nincs szüksége ily legendára, valódi nagy költő ő. Petőfi meghalt híven jeligéjéhez, szabadságáért odaadta életét s szerelmét.”
    „Nagy költő volt ő s bámulatraméltó hős. Valakivel összehasonlítani őt, annyit tenne, mint elvenni dicsőségéből. S mégis voltak sokan, kik őt Berangerrel akarták összehasonlítani, de határozottan tiltakozom. Az ellen. MI párhuzam vonható a polgárköltő közt, kinek hosszú és bölcs élete önző nyugalomban végződött és a Segesváron az osztrák kardcsapások alatt elvérzett hős közt? Az egyik mindenekelőtt saját érdekét, szerencséjét tartotta szem előtt, a másik hazája nagyságát s függetlenségét! Távol legyen tőlem az a gondolat is, mintha én Beranger még meleg hantját ócsárolnám, ellenkezőleg, becsülöm benne az embert, ki elveiért a fogságot és tűre, de nem vagyok elég gyenge, hogy megbocsássam neki erkölcstelenségét.
    Ez kis magyarázatra szorul, nem vetem neki szemére könnyelmű dalait, hanem inkább költészete ihletét. Becsvágyból hízelgett a nép ösztönének s hiúságának, ahelyett, hogy a szerelem s szabadság nemes érzetét becsöpögtette volna a szívébe; ez volt bűne s halálát nem fogja ezt neki megbocsátani soha.”
    Ily nagyra becsülte Richard Petőfit; lehet-e melegebben s rokonszenvesebben írni valakiről, mint azt a fiatal francia költő tette? Eltekintve a magyar szabadságharcra s Petőfi életére vonatkozó egyes adatai hamisságától, különösen meglepő a bátorság, mellyel Richard nézeteket kockáztatni s elveket felállítani mert. De mi mindent nem bocsátunk meg szívesen hegy húsz éves tehetséges költőnek, ki nyomorban, ismeretlenül, csak önérzete tudatában hal meg?

    Arányi Miklós

Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 16.szám,1885.

Bethlen Anna (erdélyi népballada)


Udvarhelyen véges-végig
Még a tyukok is beszélik:
Bethlen uram Anna lánya
Bezzeg, nem jár iskolába,
A helyett jár istállóba.

Bethlen uram, Máttyus uram
Együtt ültek beszélgettek
A nagy kerek asztal mellett.
Szóval mondja Máttyus uram:
„Kedves komám, Bethlen uram!
A kigyelmöd Anna lánya
Kitanult a jámborságból,
El-elmeneget a háztól,
Kimegyen az istállóba,
Kocsisomat szeretgeti,
Pej paripám ijesztgeti.”

Szóval mondja Bethlen uram:
„”Mende-monda, Máttyus uram!
Jámbor leány a leányom,
El nem felejti a misét,
Megtartja a péntek naot,
Mende-monda Máttyus uram!””
„Halljon ide Bethlen komám!
Ha nem hiszi megnézheti;
Huzódjék meg alkonyatkor
Az istálló szögletébe.”

El is méne Bethlen uram
Estére az istállóba,
A hogy Máttyus uram mondta;
hát csak ott van a leánya,
A kocsissal csókolódik,
Pej paripa ágaskodik.

Bethlen uram, hogy meglátta,
A könnye is kicsordula,
Kard a kezén megfordula
S a kocsisnak vére hulla…
A leánynak nem is szóla.

„Apám, apám édes apám,
Be nagy csapást mérték te rám!
Mikor mással eljegyzettél,
Akkor bizony nem szerettél.
Én csak a kocsist szerettem,
Igaz szeretője lettem,
Hogy ő csak egy szegény szolga
Nem tehetett a szív róla!
Most már ölj meg engemet is,
Ne is tudjon senki róla,
Miért halt meg Bethlen Anna.
(Oláhfalu, Udvarhely-megye)

(Benedek E. és Sebesi F. gyűjtéséből)
Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 16.szám,1885.

Kisteleki Ede (1861-1931): Tél vége!

 

Tél vége! Melyben már tavasz is fogamzik.
A nappal nőtt szintén kis kézzel arasznyit,
De azért zúzból van fákon a lombozat,
Meztelen tagjait takarni tőn olyat;
A föld egy lepedőt kapott fel magára.
*
Túljárok falunkon, az égre tekintek,
Elborult hajlata fekete nagy tábla,
Mezőkön írmaguk hire sincs semminek,
A puszta közepén egyedül egy nyárfa
Kiáltó jelképen fehér lap papíron!
*
Óriás ha volnék, ezt a fát kitépném,
Hogy vele írhassak ama nagy táblára.
Keresztet két felől az é gnek két szélén
Egy szót meg közéjük, Kegyesen számára:
Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 15.szám,1885.

Petri Mór (1843-1945): Elbucsuzom*

 

Elbucsuzom, öreg akáczfák!
Szememben égő köny remeg.
Azt sem tudom: hová visz útam?
De itt kell hagynom titeket.

Itt ez a békés, drága hajlék
Szeretettel, hévvel teli.
De vágyamnak már nem elég ez;
A szeretet kevés neki.

Első ábrándjaim szülői,
Te tarka rét, te zöld halom!
- Mind, a i kedves volt előttem
Most eldobom, most elhagyom.

Ti ringattátok gyermekálmom,
Őrködtetek szívem felett.
És én is, én is úgy teszek most,
Mint a hálátlan emberek:

Megyek egy távol más világba,
Hol nincs egy hű kebel talán.
Szivem tán sértik, meg nem értik,
S nem lesz, ki szánva nézve rám.

És mégis elviszem a szívem.
Ki tudja, hogy hová vetem?
Az ismerős boldog hazából
Oda, hol minden idegen.

Rideg kezek játéka lesz majd,
Dobálják, jól tudom, szegényt:
- Gyermekkoromnak enyhe fészke,
Beh sokszor jutsz eszembe még!


(* A fiatal költő eddig Petrikás néven írt.)
Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 14.szám,1885.

Varsányi Gyula (1863-1908): Egy csók varázsa


A vén mohos kőpadra ültünk.
Öleltelek, csókoltalak,
Szép, nyári, csöndes éjszakákon,
A susogó akácz alatt.

Mig vállad égető havára
Hajtottam izzó homlokom;
A méla hold rezgő sugára
Átszűrődött a lombokon;

Lágyan nyögött az éji szellő;
A szende fényű csillagok
Hullottak a tikkadt virágra
Üditő édes harmatot.

Mogorva lett a menny azóta,
Zúgó vihar a fuvalom,
Fagy vette meg szegény akáczfát,
S te könnyezel, szép angyalom.

Te sirsz, mert engem nemsokára
Az örök éjszaka befed,
Ne sírj! Kínom is kéjre válik;
Édes szemed ha rám nevet.

Ne sírj! Ha megfagy forró szívem,
Hajolj le hozzám csöndesen,
Lehelj hűlt ajkaimra csókot,
Elsőt, utolsót kedvesem!

Szivd hosszan a halottnak ajkát!
Meglásd: hült szive feldobog,
Csókodra visszaér a lélek,
Engednek a dermedt tagok.

De jaj! Ha csókod föl nem ébreszt:
Sird fénytelenre szép szemed’!
A végitélet harsonája
Se költ életre engemet!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 13.szám,1885.

Bulla János (1840-1915): Vizió

 
Kedvesemnek ültem oldalánál
Ég alatt, víz partján, napkeléskor;
S oly sötétkék volt az ég derűje,
S oly fehér a tajtékhabzó tenger,
S oly piros a hajnal ragyogása,
Hogy kedvesem szeme volt csak kékebb,
Hogy csak karja, válla volt fehérebb,
Hogy csak égő arcza volt pirosb még;
Vad rengeteg sötétlett mögöttünk,
Hallók onnan üldözők „hahó”-ját,
És a kiket kerestek – mi voltunk...


És mi ülénk szomorun a parton,
Kimerülten, mint a lerogyott vad,
Kit félelem s kétség már elfást,
Hallva hátul durva vészt nyomunkon,
Látja elől a tenger haragját.
- Óh mert hölgyem másnak nője volt már,
S titkon nyiló szűz virág szerelmünk,
Csak lemondás árnyán rejlőn eddig:
De napfényre, ég alá buvék most,
Oda hoztuk őt az éj oltalmán,
S elsugók, hogy ellopóztunk véle:
Elültetjük majd egy másik földbe,
Isten elé nyúl viránya ottan!
Hadd maradjon a világ magának,
Hadd maradjunk mi magunknak ketten,
A világnak minden boldogsága
Csak szegény lesz a mienkhez képest!
- Igy mosolyga a jövő elénkbe,
De a jelen hajh sötét felhőt vet:
Üldvözőink zaja már közelget
És előttünk a tenger haragja…

S ahogy ültem hölgyem oldalánál,
Nézve hogyan nő a tenger hozzánk:
Megpillantám szél szabadján feltünt
Galambtollnyi lábát, ama szinben, 
Mely hó-testen csók után hajnallik,
Mit csak rózsa s liljom együtt szülne,
Gyönge formát lágy homokba nyomva,
És sohajtva és mosolyga szólék:
Óh szép kedves! Hátul ellenségink!
S itt meg im a háborgó ár tiltja,
hogy, habár egy mentő szálra szálljunk.
Ám tudod mért háborg úgy a tenger?
Lásd: fehér kis lábad engedéd te
Látni néki sohse látott szépül,
És szerelmes, őrült lőn belé, mint
Én hugába, kis kezedbe egykor,
Habjaival azt akarná egyre
Érni, fogni, megfürösztni csókkal!
Csak ezért van az, hogy így viharzik.

Elpirulva néze kedvesem föl,
Lába hava ruhájába olvadt,
S most fölsittak üldözőink immár,
És előttünk csöndes lőn a tenger…

Ugy van, csöndes, mint az ég fölöttünk,
Pillanatban elmult háborgása,
- Boldog tenger! Ki szerelmes vágyát
Oly hamar, oly könnyen elfeledhedd! -
S a hullámok, mintha láthatatlan
Tündérkézből szállott volna rájok,
- Mint ha gyermek tesz dióhéjt érre, -
Lábainknál sajkát ringatának.
S mi beléje léptünk. És a víz ár
Tükörré lett, halvány-zöld tükörré,
Benne nézelődve a piros nap,
És a kék ég egy-egy fürtfelhője,
Sajkánk árnyán látók csak haladtunk,
Mert alatta,- csúf rém eleinte,
De olyan szép másik pillantásra, -
Szelid delfin, az vitt szárnyalt hátán,
- Rém először, hogy oly nem látott rút,
S szép azután, - hiszen jó volt hozzánk!…

S ültem kedvesemnek oldalánál,
Messze-messze már a rossz világtól,
És szeretve sugdosám fülébe,
Hogy milyen bús, mi fájó volt multunk,
s hogy milyen örök kéj lesz jövőnk majd!
Elmondám, mi sokat szenvedék át,
A midőn úgy kelle tőle válnom
Egy búcsuszó, kézszorítás nélkül,
A midőn egy dúlt percz vajudásán
Született szerelmünk, hogy megöljék,
Azt, mi kettőnk álmában fogamzék.
- Hogyan zártam azután el szivembe,
Hogy ez örök sírja legyen annak,
De fájdalmam kínja visszahajtott,
Mintha felsőbb bíró hangja kelne
„Kóróé a rózsa, melyhez kötve,
Vagy a róla zengő csalogányé?”…
Visszajöttem, szerelmünk fölfejtők,
S íme ujra él az és mosolyg már!
- Mondtam volna azt is, mit most érzek,
Óh de erre szókat nem lelék már!
- S ő is szóla kedvesem, sokat szólt,
Szeme, arcza és a tiszta homlok,
Pillantása, hozzám simulása,
Mind beszélt – csak ajki voltak némák,
S nem vevém bár: féltem kérni hangját,
Félve:belé szeret majd a tenger,
S felfordítja érte még a sajkát, -
Üldözőnek hire hamva sincs már,
s én elénk a tenger vészét keltsem?

S ring a sajka és szeliden ringa,
Ringatón az óczeán hig selymén,
Melyet kékre feste ég azurja,
És az ég s a tenger közt mi voltunk
Egyedüli élő s érző lények,
élvezően egymás közellétét
Én sugó, ő néma szerelemben.
És e kéjes út oly mámoros volt,
Mintha ezer ábrándkép vonulna
Lelkemen át, játszva űzve egymást,
Vagy éveknek boldogságát vonná
Szép varázs egy kurta perczbe össze,
- De mint vándor mind ohajtja, várja,
Bármilyen szép virágos is útja,
Hogy elérje megnyugasztó czélját,
Megpihenni – azt se tudva: hol? Még
Csak azt tudva: édes nyugovásom
Százszor édesb lesz, mint milyen útja!

S ím a messze-messze óczeánból
Lassan egy kis zöld szegélyke bútt föl,
De megtarkult zöldje, hogy kizelb ért,
s fás, virágos bokor-vert liget lett.
Nem is földnek, sem szigetnek látszék,
Csak a színen úszó csodakertül,
Mert midőn lágy pázsitára szöktünk
A mi még tán emberekhez kötne:
Akkor látók, hogy kis édenünkben
Csak virány él s nincsen tüske, sem gaz,
Mert nem egy év, nem egy égalj bűve,
Minden táj és évszak jára itten,
Hogy legszebbjét lenne visszahagyja,
- Itt sötét gyep, mely harmattól gyöngyös,
ott lugaska suttogó bokorból,
Hattyus tó itt, arany a halától,
Ott kis erdő, hol a gerle bujdos.
S volt virágos kert is az j földön,
Belé út se férve a virágtól,
Vad borágból hűs buvóka benne.
Melyben ülést gyopár pamlag kinált.
- Rég nem járhatott itt senki, mert, lám,
Ibolyák foglalták el az ülést!
És egy kunyhó is volt a szigetkén,
Korhadt fából, száraz ágból rakva,
Venyigével, vadkomlóval fedve,
Roskatagos, árva, elhagyott lak.
S kérdezém, hát: kedvesem! Akarsz-e
Benne vélem s szerelmünkkel lakni?
Kis madárnak kis fészek való csak,
De hol egy fér: elfér ottan kettő!
Némán inte ő „igen”-t s beléptünk,
És midőn beléptünk, akkor láttuk,
Hol vagyunk: egy tündérpalotában!
Hol a márvány játszott az arannyal,
Oszlopokra a virágok kúsznak.
S végtelenbe nyilnak hívő termek.
Melyek ablakit a nyugovó nap
Belobogta végső sugarával…

Kisiettünk búcsuzását látni.
Némán néztük. Mit is szóltunk volna?
Mit a szó kimondhat: im elérők,
Mi még érhető: az mondhatatlan.

És alkony lett, s este lett, és éj lett.
Nem oly félős, rejtelmes, mint máshol;
Mert csodás vagy óh éj! Benned alszik
Minden, a mi jó, a rossz meg virraszt:
Alszik a virág és mézén pók lep,
Alszik a madár s les a kígyó,
Alszik a bárány s a farkas rá csap,
Alszik a polgár s a tolvaj zárt nyit,
Alszik a város s az ellen támad, -
Minden alvék ám a kis szigetkén,
Hol csak jó volt s a rossz nem talált helyt.
És midőn már minden elhalt, minden,
Kedvesem im mostan kezde élni,
Mint ki eddig ébren álmodék csak,
Mint virág,mely összezárul nappal,
S csak az éjnek nyitja meg szűz kelyhét.
És amint gy egy mosolyra rezzent,
Kedvesem csak százszor kedvesebb lett,
Keze gyönge érintése forróbb,
Kék szemének sugárzása égőbb,
Illat-édes lágy lehét úgy érzém,
Mint a déli övnek izzó lángját;
S mintha lelke százszor szép világa
- Istenéért a szerelmért vágyva -
Ugy emelné hozzá hő fohászát:
Halk sohajjal, reszkető ajakkal,
Suttogássá olvadt hangon szóla, -
Ama hangon, mely csak egyszer zendül,
Azon órán, min szerelmet vallunk: -
„Éj van. És te nappal úgy szerettél
És te most már nem szeretsz, hogy éj van?”

- - - És e szón a megfeketült égből
Egy vakító villámlás szakadt ki,
S rá chaoszi hangok menydörgése, -
és a vizió legottan eltünt…

- Nem! Nem ő az, a kit én szerettem!
Az a nő, a kit én úgy szerettem,
Nem vallá be énnekem szerelmét,
Nem hagyá el tiszta szenvedését,
Hogy a bűnös boldogságba jöjjön.
Csókját is csak elrabolni hagyná,
Hogy azután ne szeressen többé…

Angyaloknál tisztább volt ez asszony,
itt nem ő hát, nem lehet valóság, -
Szemfényvesztés, ábránd, álom, semmi…
- Ez villámlott, menydörgött szivembe -
És eltünt a vizió örökre! -

Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 12.szám,1885.

Ábrányi Emil (1850-1920): A magyar nyelv

Az 1910-es évek elején (Székely Aladár felvétele)

Itt járt, révedeze
Félénken dadogva,
E hatalmas vár alatt
Nagy időktől fogva;
Itt járt könyörögve,
Panaszos sóhajjal,
Mint elvesztett édenét
Kereső kis angyal.

Elhagyatva itt járt,
BE soká bolyongott!
Kóbor szél a kóboron
Lengette a rongyot
A mit itt ott részvét
Aggatott vállára,
Hogy ne fagyjon meg szegény
Kitaszított árva!

Fejedelmi vérnek
Volt pedig szülötte,
Bölcsődalt a Kaspi tó
Suttogott fölötte;
Daliákat szülő
Asszonyok gondozták,
Hadverő hős bajnokok
Karjaikon hozták!

Ah! de elhalványult
A nagy ősök fénye,
S lőn hazátlan magzatok
A világ szegénye!
Szenvedés, gond, börtön
Összedúlta báját.
Hosszu, kinos bujdosás
Megtépte ruháját…!

Hát mi tette mégis
Hogy megismertétek?
Mert ifjui homlokán
Az a csillag égett,
Mely mosolygó nemtőt
Rongy közt is elárul…!
Isten tűzi azt oda
Halhatatlanságul…!

S ajtó zára pattant
S íme kézen fogva
Vittétek a jövevényt
Csöndes házatokba;
És a mint megszólalt,
Lett öröm a házban,
Éreztétek, hogy e szép
Gyermekben varázs van…!

Szava bűvös bájos,
Mondhatatlanul édes,
Mindent, a miről beszél,
Szebbé, könnyebbé tesz,
Hangján elcsitúlnak
Gondok és keservek -
S nem volt többé idegen
Az a kedves gyermek!

S most lángoltok érte,
A ki fényt hoz rátok,
A világon semmiért
Oda nem adnátok…!
Ott él házatokban,
ott nő mindig szebben,
Jobb helyen már nem lehet -:
Benn van – szivetekben!
*
Oh! szép magyar nyelv! A ki egyszer téged
Ajkára vőn, többé nem dobhat el,
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Őrző oltárrá válik a kebel.

Pajzán, derűs vagy, mint nőink szeme,
S erős, szilárd, mint hősök jelleme,
Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,
S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég.

Minden, mi fejben vagy szívben fakad,
Tőled nyer pompát, színdús szavakat;
Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord,
Mint egy király az ünneplő bíbort!
*
Bír-e más nyelv úgy epedni,
Annyi bájjal, annyi kéjjel?
Olvadóbb, mint lant zenéje
Holdvilágos, langyos éjjel,
Mely virágot s dalt terem,
Mikor ébren semmi sincs más,
Csak a fák sötét bogán:
Hangos boldog csalogány
S boldog, néma szerelem…

Hát a csapongó
Gyors szavu tréfák
Játszi szökését,
Festi-e más nyelv
Oly remekül?
Pattog a vig élcz,
Ám sebe nem fáj,
Mert csak enyelgés,
Tarka bohóság
Volt az egész…!

Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja
Úgy zendül benne, mint egyház harangja
Mely messze hinti mély, komor szavát;
Búg, mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban
S mint súlyos léptek kripta-csarnokokban,
Úgy döng minden szó a kedélyen át…!

Ciklops pörölye, hogyha csatát fest,
Csatakürtök bősz riadása!
Halld! Halld!
Száguldva, vihogva, kapálva
Dölyfös paripák robbannak elő,
Százak keze vág, százak keze lő,
Nem szárnyal a vér-ködös égre más,
Csak ágyudörej, szitok és zuhanás!
Rázkódik a föld, iszonyodva reng
A merre a kartács vad táncza kereng…
Dúl a szilaj kéz, csattog a kard,
Sebet osztva süvölti ne bántsd a magyart!
-    -    -    -    -    -
Hatalmas, szép nyelv, 
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kisérjen áldás,
A míg világ áll!

S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsőt rebegve.
Végsőt sóhajtva!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 9. évf. 1. kötet, 6.szám,1885.

Fülöp Áron (1861-1920): Székelyföldön



Üldözve a gondtól, bútól,
Megjöttem a hosszu utról,
S pihenhetek kebleden
Fenyves erdők hegyi tája,
Bérczes Erdély koronája,
Szülőföldem, mindenem!

Miért bámulsz? Nem ismersz rám?
Nem én vagyok, kétkedel tán?
Hjah, rég láttál, nem csoda!
Mig feletted egy és örök
a sors keze, fiad fölött
Változóan mostoha.

Lám feletted bár gyakorta
Járt a vihar dúlva, rontva,
Mégis, - mégis nyomtalan;
Fiadat egy kis vész érte,
S egy haragos lebbenésre
Minden, - minden oda van!

Egy maradt csak a mi régi,
hangja tiszta, lángja égi -
Mint mikor elhagytalak!
Szivem ma is a tietek:
Zugó csermely, büszke hegyek,
S madárdal a lomb alatt4

ismerj rám hát, fogadj bé te
Fájó lelkem menedéke
Bérczes, erdős, hegyi táj!
Végy karodra, ringass lágyon
Régi ábránd, régi álom,
S üdv lesz tán mind a mi fáj!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 9. évf. 1. kötet, 6.szám,1885.

Szmrecsányi Paula (1839-1901): Háztartásom*


VÉKE 1880.

Alig hogy a hajnal az éjt elűzi,
S szép rózsáit a kék égre feltűzi;
A nagy kakas ülőhelyét elhagyva,
Kukorikol – s lerepül az udvarra.

A cselégház közelében meg-megáll,
S körülötte addig-addig kiabál,
A míg végre a sok alvó felébred,
Egytől-egyig felkölti a cselédet.

A hajnali harang csengő szavára,
Összeteszi ki ki kezét imára;
S mire aztán az óra már ötöt üt,
Sürög-forog a ház-népe mindenütt.

Ki-ki tudja dolgát s vigan kezdi meg,
A szolgálók közül egyik fejni megy;
Másik nyitja a tyúkólnak ajtaját,
s a sok éhes baromfinak enni ád.

Iszonyatos rubaj támad ott belül,
Egy csomóban egész sereg kirepül;
Kis mag okoz néha egész háborút,
Megsebesül a sok kakas, pulyka, lúd.

Nagy közönnyel nézi ezt a ruczahad,
Párosan a tóra vaczog azalatt;
- Torony iránt, a virágos kerten át,
A tó vizén csapva zsíros lakomát.

Uj zsibaj van! Im a csordás kürtje szól,
Kiürül a nagy istálló s minden ól;
Néhány borjú és kis malacz hon marad,
Anyjok tejét pótolja a árpa, zab.

Sorra kerül a mosóház, akonyha,
Mi útban áll, az helyére lesz hordva;
Tej elszűrve, kiszakasztva a kenyér;
(Rozslisztből sül, nem szeretjük, ha fehér.)

„Jő az asszony!” kívül most ezt hallani:
- Általános szemlét szoktam tartani;
Félnek ettől, és ez nagyon sokat ér,
-Rend csak ott van, hol szigoru a vezér.

Hadvezéri pálczám: nagy kulcs, kezemben,
Haditervem: az ebéd, van eszemben.
Elkészitem egészen az étlapot,
A kamrába megyek s onnan kiadok.

Alig vagyok ott, előáll ez, amaz,
Ahány cseléd, annyi kérés és panasz;
Megtörténik, hogy van köztük per, zavar,
De vesztes fél lenni egyik sem akar.

Ezt a kényes ügyet alig végzem el,
Megszólal a szakácsné, hogy még mi kell:
Itt zsír, ott liszt, vaj, szalonna meg egyéb,
Hogy hiányos ne legyen majd az ebéd.

Nagy tanács van: mi legyen a pecsenye,
Liba, pulyka, kappan, csirke legyen-e?
Szegény párák! Éltök felett ítélek,
S nincsen oly nap, hol nincs véres ítélet.

Egy jelenti, hogy pár csibe ép kiköt,
Másik hozza elémbe a köpülőt;
Nagymosáshoz szappant kér a harmadik,
- Majd kivisznek, majd behoznak valamit.

Nagy zuhanás! Mi az? Jaj mi? A macska,
A tojással teli kosárt lecsapta!
Mennyi, mennyi kár egyszerre! Ki vele!
ind ahányan vagyunk űzzük kifele.

Gyermekeim beszaladnak az alatt,
Ostromolnak, hogy enniök mit szabad?
Neki esnek a gyümölcsnek, kalácsnak,
pajkoskodva körülöttem czikáznak.

És ez így megy, bármeddig is álljak ott,
Meg nem szűnik a nagy ostromállapot;
S nincs segítve mindaddig e helyzeten,
Míg a várat zár alá nem helyezem.

Még a pinczét, padlást, kertet bejárom,
s hátra van a fehérnemű almárjom;
Járás-kelés! Lótás-futás! Jaj nekem!
Azt sem tudom néha, hol áll a fejem.

Hja bizony a háztartás sok gondot ad,
Bosszankodni, tépelődni kell sokat: -
Mégis, mikor szép rendben van kis köröm,
Nem tagadom, hogy van abban sok öröm.

Végül, nyájas olvasó, csak egyet még:
Alkalmilag térj be hozzánk, mint vendég;
Üdvözöllek régi magyar szokással:
S jól tartalak majd „tyúkkal és kaláccsal."


(* Felolvasta Komócsy József a Petőfi-Társaság f. hó 15-ki ülésén.)
Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 8. évf. 1. kötet, 6.szám,1885.

A „CASA DELL’ONGARO” és egy Petőfi-mítosz Meran mellett



    Nemcsak az ókorban támadtak mítoszok, melyek egy-egy kiváló alak nevéhez kapcsolódva megváltoztatták vagy módosították a közvéleménynek az illető személyről táplált nézetét: folyton-folyvást megtörténik ez ma is és a mítoszok úton-útfélen épp úgy teremnek, mint a szellemes mendemonda a szalonban és a becsületben gázoló fadesse a kávéasztal mellett. És legkivált a költészetnek érdekes sorsú művelői és a politikai élet kimagasló alakjai azok, kiknek nyomában kihajt a mondák ezerszínű virága. Petőfi is ezek közé tartozik, Hasztalan mondták el azt százszor meg százszor, versben és prózában, hogy hiába: meghalt, eltűnt, elveszett, sohasem jön többé vissza, a néphit nem foghatja meg; amit az ész hihetne, tagadja a szív és csinál magának mondákat, mikben felelet van mindenre és melyek, mint az ókor rejtelmes erdői, azt felelik, amit az ember belekiált, amit a szív kíván és óhajt.
    Azok, kikhez Petőfi géniusza közvetlenül vagy akár csak közvetve is elhatolt, nem akarják azt elhinni, hogy lehetnek olyan halottak is, akiknek sírdombjához nem járhat el zarándokolni az utókor, kiknek fejfájára nem tűzhet koszorút szerette nemzete, nem barátkozhatnak meg a költő titokzatos elköltözésével, hanem keresik, kutatják s ahol alkalom kínálkozik, szeretik úgy feltüntetni, mintha még mindig élne és a távolból kísérné népét, amely nem feledte el, de mégis „eldobta az özvegyi fátyolt” és amelynek legújabb történelméhez megfelelő hang nem lakik az eltörött kobozban.
    Ilyen nyugtalan, ilyen bujdosó költőnek festi Petőfit egy lokális hagyomány, mely MERÁN környékén él a nép között E hagyomány szerint Petőfi az ötvenes években ott bujdosott Merán körül és egy a városhoz közel fekvő rozzant kunyhóban lakott. Mielőtt e mítosznak természetes magyarázatát megadnók, tekintsük meg a helyszínét.
    Maran tudvalevőleg két részből áll: a tulajdonképpen Meránból és a gyógyhelyből, melynek MAIS a neve. Az előbbitől északra kell haladnunk, hogy a két oldalt szőlőültetvényekkel szegélyzett úton elérjük a „Casa del’ Ongaro”-nak (magyar ember kunyhója) nevezett kunyhót. Utunkban a szőlők folytonos lugasokat képeznek és ahol valami nagyobb fát látunk: az biztosan gesztenye, melynek gyümölcsétől Petőfi annyira idegenkedett.
    Először a regényes fekvésű „Kuchelberg”-et kell meghágnunk, de ez nem esik nehezünkre, miután az út folytonosan, de szelíden emelkedik. Azután egy kis fennsík terül el lábunk alatt, melyen túl a harmadfélezer lábnyi „Hoch-Mut” tartja vállain a felhőket s ezen a fennsíkon áll a kis kunyhó, melyben a monda szerint Petőfi lakott.
    Egyszerű kis viskó, melynek meszelt falai és zsindelyes fedele semmiben sem különböznek a környékbeli parasztházaktól, csak imitt-amott mutatja a turisták neveitől tarkálló sajátszerű mozaik, hogy nem közönséges parasztfalak merednek ránk. És bár nézetünk szerint az egész mítosz csupán valami pajkos turistától elterjesztett tréfán alapszik,mégis van jelentősége. Mert legtöbb esetben a tárgyak valódisága nem azokban rejlő benső érték, hanem hozzájuk kötött külső bizalmon alapszik s így ez az egész kunyhó is csak Petőfi világhíre mellett bizonyít, nem pedig amellett, mintha a nagy költő bujdotában valósággal ott lakott volna.
    Tény az, hogy az ötvenes években egy katonaviselt ember lakott a kunyhóban, de ennek különcködései inkább emlékeztetnek valami spleenes angol lordra, mint a  természet költőjére, ki magát vadvirágnak nevezgette.
    S így a „casa dell’ongaro” egy kategóriába esik a Virgil barlangjával Nápoly mellett és Ovid tornyával az Al-Duna mentén s csupán azok örülnek neki, kik Petőfit minél népszerűbbnek szeretik látni.*

Latkóczy Mihály

(* Az datokat Lónyay Andrástól, „Erdély legszebb asszonyának” rokonától kaptam.)

Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 6.szám,1885.

Bartók Lajos (1851-1902): Idegen csillagok

1886-ban (Ellinger Ede felvétele) 

Ez a határhegy… túlnan átragyognak
Sugárai nem ismert csillagoknak.
Sok szép csillag csábitgat bár tüzével:
Idegen a föl, mely felé vezérel!

Uj csillagok, miket nem lát a róna
Néznek reám s ez ős határomra,
S úgy vonzódom, szokatlan vágytul égve,
Mint kinek lány először néz szemébe.

Oly közel jönnek a kék őszi égen,
Hogy csak kezem nyujtsam ki és elérem,
S mosolyganak, hogy völgyeikbe szálljak,
Ott szebb az ég, és virulóbb hazát ad.

Szép csillagok, hiába int mosolytok,
Hazátlan lelkem ott nem lenne boldog:
Csak eddig tart hazánk, eddig világunk,
Azontul mennyet égben sem találunk!

Oh csillagok! Merüljetek homályba.
Szivem követne, de örökre fájna.
Szállnék a fényes ösvényen, de arczát
Hazám földének felhők eltakarnák!

Maradj, szív! Bár iránytűként vezetne
Fényök szebb honba, távol tengerekre,
Ophirt, kincsével, megtalálnád ismét:
Szegény beteg hazádat elveszítnéd!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 6.szám,1885.

Ábrányi Emil (1850-1920): Kaas Ivornak

Az 1910-es évek elején (Székely Aladár felvétele)

Te fölkaroltad a síró nyomort,
Mely bús inséget roskadozva hord;
Te koldusok tanyáját fölkerested,
S levetted róluk a súlyos keresztet,
Mit a hatalmas nábob ott hagyott!
Ennek palástján más kereszt ragyog,
S ideje sincs -: nagyon kegyét vadássza!
Előre űzi gőgje, hiu láza,
S mohóságában hogy’ láthatna meg
Aljas szegényt, ki koldúl, sír, remeg
S a kit legfeljebb – ha utjába hoz
Rosz sors ilyet – lovával letapos.

Sok gazdag tán szív nélkül születik!
Mért oly hideg, mint pénze? Oh! Pedig
Kitől fakadjon e földön segély,
Ha tőle nem ki oly bőségben él,
Hogy asztalának dús fölöslegén
Lakmározhatna egy tábor szegény!
Rakott tál mellől egyszer állna fel
Megnézni: künn mily árva esdekel,
Ki az, kit lökdös, rugdos a lakáj?
Csak egyszer látná, mily szörnyű a száj
Mely éhtől, fagytól elkékülve kér,
És összes vágya egy falat kenyér,
- Ha száraz is – meg az a csont darab,
Mit már a kedvencz, elpuhult agár,
Mely a termekben büszkén ki s be jár,
Nagyúrilag, kelletlenül harap.
Csak egyszer lökné félre a garázda
Cselédet s vinné a szegényt a házba,
Mondván, a míg részvétnek könnye kél
Sivár szemében: Nos, Lázár, egyél!
Legyen megáldva, a ki felsohajt ott,
Hol szenvedést lát…! Koldusok barátja,
Ki rongyok közt is csak az embert látja,
Az ember testét, a mit isten alkot!
Az ember testét, mely személyben retteg,
Éhezve: sorvad, ütlegelve: fáj,
A melybe isten egyforma szivet tett,
Hordozza bár rongygyűjtő, vagy király.

Szived nemes volt és igaz
Oh! menj! S szárítván könnyeket, fakassz
Uj könnyeket, Mózesként, kő-szívekben!
Fakaszd, szökeltesd – járván szerteszét -
Harmatnál szentebb, áldottabb vizét
Az irgalomnak, mely a hol le cseppen
Nyomában üdv kél!…

Bűvös volt a bot
Mit Mózes a legfensőbbtől kapott
S melynek csodája ezredekre szól,
Megnyitván néki szirtkeblét a hegy;
A te kezedben nincsen más, csak egy
Vékonyka jószág… egy parányi toll!…

Maradjon mindig – áldás lengjen rája -
Az árvák véle és a jog dárdája!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 5.szám,1885.

2026. nov. 19.

Walter Scott (1771-1832) utolsó órái és halála

 


    Magas, gótikus kolostorszoba, hosszú, keskeny, színes üvegű ablakokkal… Kint festői hegyek, melyek éppen az „Ave Maria” harangszavának elhaló csengését-bongását visszhangozzák s a völgyben, hullámzó tavon egy kisded hajó dagadó vitorlákkal… A nap éppen lenyugodóban.
    A kolostorablak nyitott szárnya mutatja e remek kilátást. – Bent egyszerűség. Jobbról szorosan a fal mellett orgona áll, melyen egy kiborotvált fejű hosszú szakállú kapucinus játszik. Arcán szent ihlet árad el. Odább a baloldalon egy asztal, rajta nehéz terítő és néhány könyv hever. Közötte székek… Az ablak széles mélyedésében hosszú pad, melyen félretett, félig nyitott könyv mellett egy ifjú szerzetes ül. Arcát kezével takarta el s úgy látszik, hogy sír, hogy könnyezik…
    E hangulat-teljes kép egy bécsi magángyűjtemény legértékesebb darabját képezi. Hogy kifestette, nem tudom ,de annyi bizonyos, hogy a benyomás, melyet rám tett, eltörülhetetlen. Gyakran gondolkozom még mostan is, ha elfog a merengés, az ábránd s az orgona távolból jövő hangjai mélabúsan csendülnek meg fülemben, s arcomon nehány könnycsepp csordul végig… vajon miért sírhat a szerzetes.. Ki mondja meg?… Ifjúságát siratja-e vajon?… Boldogságát? Eltűnt örömeit?  A világot, melyet elhagyott, melyről lemondott önként, örökre? Ki mondja meg, mit beszéltek a hangok, az orgona hangjai lelkében, vagy a csak éppen pár perccel előbb „Ave Maria”-t zsongó kolostori harangok lágy zenéje s a vidék elragadó pompájában a nyögdelő bús esti szél mit susogtak neki?…

***

… Tanulószoba… Faust a méreggel telt csészét már ajkaihoz emeli… Harangzúgás, karének… felcsendül az angyalok danája:

Christ ist erstanden!
Freide dem Sterblichen…

s a két lehanyatlik, nincs már többé erő.

„Welch tiefes Summen, welch ein heller Ton
Zieht mit Gewalt das Glas von meinem Munde?”

    … A szín változik. Dóm… Orgona és ének. Gretchen a nép között… A karon megszólal a „Dies irae” s a bűnös, az elbukott leány keblében a lelkiismeret szava: „Mi másképpen volt, Gretchen, mikor még egészen ártatlanul léptél itt ez oltárhoz és kopott kis könyvecskédből imádságot dadogtál, szívedben félig Isten, félig gyermekjáték”…
    A leányt, ki már többé nem leány, ájultan viszik ki.
    Oh csodás varázsa az egyházi ének s zenének! Ki ne érezte volna hatalmadat? Ki állhatott volna ellent neked s a katolikus kultusz magasztos nagyszerűségének, titokzatos, vonzó bájának?
    Rousseau Bernardin de St. Pierrel külön csak azért rándulnak Montmartre-ba, hogy ott búcsúnapokon a litániákat énekelni hallják, s a benső meghatottság emlékei, melyet Lord Byron Velence lagúnái közt naponta érezett az esti harangszónál, örökre fognak élni.* (* Lásd Don Juan. Canto III. 102 stb.)
    Walter Scott, bár magával a pápizmussal szemben, valamint az angolok egyáltalában, nagy előítélettel viseltetett, szintén tiszteletteljes bámulója volt ama magasztos és minden poézis közt a legigazabb költészetnek, mely a katolika egyház lélekemelő, jelentőséges szertartásában és énekeiben nyilatkozik. Szelleme egészen át volt hatva tőlük s még úgyszólván utolsó pereceiben is ezek foglalkoztatták. Rendkívül érdekes, ha ide vonatkozólag vejének Lockhart-nak különben is élvezetes memoirjait olvassuk. („Memoirs of the life of Walter Scott.” Edinb. 1837. 7 vol.)
    „Utolsó utazásában Sir Waltert két leánya, Codell és én kísértük, mondja a derék Lockhart. Watson orvos is velünk volt, ki arra vállalkozott, hogy őt Abbotsfordba fogja hozni. A James Watt födélzetén utaztunk, hol a kapitány saját szobáját engedte át Sir Walter-nek. De a beteg már annyira gyönge volt, hogy alig vett észre valamit, s mikor partra szállottunk, éppen oly érzéketlen maradt minden iránt a kocsiban is. Csak a Gala völgyben nézett kissé maga körül s ekkor elismerte a tájat. Abbotsfordot megpillantva, örömében kiáltott s oly izgatott lőn, hogy csak alig tudtuk a kocsiban megtartani. Amint megérkeztünk, az étterembe vittük, hol egy ágy volt számára készítve; kutyái előjöttek s kezeit nyaldosták. Nézte őket, sóhajtozott, mosolygott reájuk és végül elszunnyadott. Másnap jobban lett s székével a könyvtárszobába kívánta magát tolatni. Az ablak előtt megállott, hogy szemeit a kisded tavon legeltethesse s kért, hogy olvassunk fel néki valamit. »Melyik könyvből?« »«Mint kérdezhetsz ilyet? Csak egyből óhajtok hallani.”” Felnyitottam tehát a Evangéliumot s szent János 14-ik fejezetét olvastam, mi úgy látszott, igen kellemesen hatott rá. A következő napon dolgozószobájába kívánkozott és írni akart. Sophie kezébe adta a tollat, melyet nagy nehezen ujjai között megtartani erőlködött, de ezek megtagadták a szolgálatot s a toll a papírra esett. Walter Scott a párnák közé hanyatlott vissza s csöndes könnycseppek áztatták arcait; de csakhamar ismét visszanyerte eszméletét s kért, hogy toljuk ki a szobából. Ereje napról napra fogyott, szelleme körülfátyolozódott s zavart gondolatai ünnepélyes komoly dolgokba mélyedtek el. Néhányszor úgy rémlett előtte, mintha még mindig az igazság seriffjének hivatalát viselné, hogyha azonban szavait, melyeket dadogott, megérthettük, azokban legtöbbnyire a biblia helyeire, a litániák és katolikus egyházi énekek töredékeire ismertünk, melyeket mindig szeretett, s melyeket annyiszor ment Itália templomaiba meghallgatni. Legtisztábban s leggyakrabban a „Dies irae” dallamát, különösen pedig a „Stabat mater dolorosa”-ját dúdolta.
    „Másnap reggel látni óhajtott. Hozzá siettem s őt a leggyöngébb állapotban találtam." »Lockhart« - mondá felém hajolva – már csak néhány pillanatom van arra, hogy veled beszéljek. Légy erényes, barátom, légy vallásos, légy jó - - -” s itt szava elakadt. Kérdeztem, vajon hívjam-e Sophiet és Annát, de ő tagadólag rázta fejét. „nem, ne kínozd szegény gyermekeket, úgyis egész éjjel virrasztottak mellettem. Az Isten áldjon meg mindnyájatokat!”
    „Szeptember 21-én (1832) fél kettőkor délután összes gyermekei jelenlétében kiadá lelkét. Gyönyörű nap volt, oly meleg, hogy az ablakok ind nyitva állottak s oly csöndes, hogy a tó hullámainak minden egyes loccsanását hallani lehetett a kavicsokon. Legöregebb fia tiszteletteljesen megcsókolta kezét és lecsukta pilláit.”
    Gibbon egészen ellentéte volt nagy honfitársának, Sir Walter Scott-nak. Az ő lelke semmi fogékonysággal sem bír a katolikus szokások és szertartások iránt. Nagy műve, melyben a római birodalom hanyatlásának és bukásának történetét írta le („The history of the decline and fall of the Roman Empire”), a kat. egyház iránt érzett harag és gyűlölet sugalmazása, sőt az első gondolatot is Rómában épen olyan alkalommal nyerte hozzá, mikor egy este elábrándozva üldögélt a Capitólium romjai között, mialatt Jupiter hajdani templomának helyén mezítlábos barátok vecsernyéjüket zengedezték s ennek hangjai ébresztették fel elmélyedettségéből. Ez esti elmélkedésnek nyomai, mint egy jeles angol irodalomtörténész – W. Spalding – megjegyzi – munkájában, mely telve van leplezett támadásokkal azon vallás iránt, melyben éppen oly kevéssé hitt, mint ahogy annak tanítását megérteni képtelen volt, mindenütt fellelhetők.
    Néhány évtizeddel később tán ugyanazon a kövön, melyen Gibbon ült, Chateaubriand hallgatta a zsolozsmák karénekét, mely Lamartine-t ismét Jeruzsálem falai alatt hatotta meg egészen a könnyekig s mi más gondolatok voltak bizonyára azok, melyek a nagy férfiú lelkén akkor átviharzottak!
    S Michelet szintén a fórum romjai között fakadt e lelkesült szavakra: „J’ai embrassé de bon coeur la croix de bois, qui régne au Forum sur le débris de Pempire romain; cette croix de bois a sanvé le monde."

KAPOSI JÓZSEF


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 4.szám,1885.

Palágyi Lajos (1866-1933): Egy dalba kezdtem

Palágyi Lajos 1920 körül (Székely Aladár felvétele) 

Egy dalba kezdtem, vérmezőkről,
Harczokról szólt a dal,
Felhangzott benne ágyú-dörgés,
Kürt-zengés, riadal.

Csatára szállt a sötét gazság
S a hófejér erény;
A szent igazság lobogóját
Legelől vittem én…

Megkezdtem e dalt, de kezemből
A hárfa kiesett
S egy fájó hang, mint őszi szellő,
Rezgé át szivemet:

„Hiába zengesz, mind hiába,
S szived hiába ég!
Mit is keresnél te a harczban,
Késő korcs ivadék!”


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 4.szám,1885.

Burns, Robert (1759-1796) verseiből

 

OH KEDVES, DRÁGA...(„O lovely Polly!”)

Oh kedves, drága Póla,
Oh bájos, édes Póla,
A májusnak nincs oly virága,
Mely félig ily szép volna!
Virág kinyit, hull, elvirit,
Nincs aki tenne róla,
De ifju bájt, mely szálla rád,
Örökre birsz te, Póla!

Oh lenne hív a férfi szív,
Melyhez szerelme vonja,
Övé a menny még idelenn
Ha átkarolja Póla;
Oh kedves, drága Póla,
Oh bájos, édes Póla,
A májusnak nincs oly virága,
Mely végi ily szép volna.

HA MÁR KÖZEL… („My ain kind dearie, o!”)

Ha már közel estére jut
Az alkony csillaga,
S a feltúrt földről a barom
Fáradtan tér haza,
A forrásnál, hol a nyírek
Harmatgyöngyöktől fénylenek,
A dombon várok rád, szívem,
Majd oda térj te meg.

E zordon völgyben bolyongtam itt
Egykor vad éj felén,
S nem volt szivemben félelem,
Hisz hozzád mentem én,
s habár oly bősz éj dúlt körül,
S maró kín tépte lelkemet,
A dombon vártam rád, szívem,
S oda tértél te meg.

Hajnallal indul a vadász,
Ha gyors zergére les,
A völgy vizénél a halász
Jó helyt déltájt keres,
Az alkony perczit add nekem,
S lelkem gyönyörtől megremeg, -
A dombon várok rád, szívem,
Majd oda térj te meg!

MILY KŐSZIVŰ… („How cruel are the parents…!”)

Mi kőszivü az oly szülő,
Ki pénzt, vagyont imád,
Egy dús botorhoz dobja mind
Kényére a leányt;
Daczol szegény boldogtalan,
Örök harcz élete,
S a rab leányból végre lesz
Egy gyülölt férj neje.

Az ádáz sólymot félve, így
Fut a szegény galamb,
Fesziti szárnyait s remeg,
Vész küldi fönn s alant,
Majd látva, hogy mentsége nincs,
Kinjába mit mivel:
A vad solymárhoz menekül,
S lábánál vérzik el!

Ford.: Kacziány Géza

Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 3. szám,1885.

Szász Gerő (1831-1904): Bolyongás

 

Biztatott a remény, hivogatott a hit:
S egész életemben kerestem valamit.
Kik bolyongni láttak, részvéttel susogták:
Örök eszelőség, végetlen bolondság!

S én bolyongtam tovább, s én csak mentem bátran,
Rózsák között ritkán, oh elégszer sárban!
Megfogott, marasztott, kerített szép szóval:
Ott veszek, ha bennem egy hang meg nem szólal.

A mit a föld adhat, ott állott halomba’:
Csábitó fényével zaj, kényelem, pompa;
Muló szépség ajkán igéző szép mosoly…
S az a hang megszólalt: törj szét, de ne hajolj!

Egyik felől álltak az üres szivüek,
A más oldalon a leköpött becsület;
Ott széditő nagyság, itt véres Golgotha…
S az a hang megcsendült: szived ne add oda!

S mint a katángkoró, mit a szél elcsavart
Csak bolyongtam tovább, jártam a bús avart.
S mind messzebbre illant bűvös ideálom…
Félek, hogy már többé föl sem is találom!

Oh, azon a tájon, a hol én most járok,
Már széditőleg mély a mesgye, az árok:
S őszül fürtökkel ki verhet uj utat!…
Óvjatok, védjetek hit, ábránd, öntudat.


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 2. szám,1885.

Bulla János (Buczurkai, 1840-1915): ADA*

 
Augusta Ada Byron 1815-1852

I.
- - És Ada meghalt. S Albion egéről
Egy felhő eltűnt, - óriásnak árnya,
Te voltál tán az, a leány atyjáé, -
Talán egy démon ott fön is, mint itt lenn,
Vándor Harold csak ott fön is, mint itt lenn,
Hol a boldogság számüzött s a bánat
Királlyá tőn honában?
Hová tünél?… Késztet-e üdvözülni
A meggunyolt vallás, hogy megtéritsen?
Szétosztád-e magad a természetnek
Bűbáji közt, mik’ csalogánya voltál?
Avagy világról bolygsz világra most is,
Ott túl is, mint egy ismeretlen vándor?

II.
Te, akit embergyülölőnek hittek,
S embergyülölt valál csak, - küzdél érte
Vesztett csatákat; mosolyig jutottál
A szenvedésben, - a sziv tengerének
Ezer szörnyével vivtál gyöngyei végett,
Mikért mindenki úgy irigyelt, - bár csak
Szétszórtad nékik, s lettél
Tenkincseid szegénye, egy világnak
Adhatva részt a boldogságból – oh csak
Magadnak nem!… most hol vagy? Élsz-e még más
Alakban is, mint ahogy dalaidból
Belehelünk, csodás virágiból
Egy óriási romnak, egy khaosznak?

III.
De így sokáig élsz! Ki megtagadja
Hatalmad, az nem ismert! Aki véli,
Hogy, mint sok költő elmegy az idővel,
Mely őket úgy hozá magával, mint a
Tavasz virágit, nyár kalászit, hulló
Levélit ősz – te is így: az feledte
Az örökzöld fenyőket!
Mert mit te zengél, egykoru a földdel,
S akik szenvednek, hisznek benne mindig:
A világfájdalom, melynek te voltál
Apostola! S ha majd benned se hisznek,
Ha majd neved sem emlitik már – mit tesz
Téged a világboldogság feledtet!

IV.
De amid még maradt, a legszebb emlék
mit hátra ember hagyhat – oda van már:
A gyermek, aki bánatban fogamzék!
Feledtet ősi átkod? Megszünöttnek
Hivéd-e már? Vagy áldozatnak hagytad
Őt a világnak vissza? Hisz mi téged
Már bünhődés talála,
Elég volt büneid kiegyenlitni,
Hogy vértanuvá tégyen! Vagy miként a
Korhadt fa, melyen egy galy ifju zöld még,
Remélted-e, hogy ujra éltet ébreszt
Nevednek, diszt ujolag törzsöködnek?…
- Bűn volt reményed is hát, -Ada meghalt…

V.
Hogyan, miért? Nem mindegy ez, ha nyugszik?
A névtelen keserv ölé meg őt is,
Mint téged, akit még ismerni sem volt
Szabad neki! Tehát ő gyermeked volt,
Mégis tied; mit egykor megtagadtak,
Halála hát megfejté a világnak
Fogantatása titkát!
Beteljesült! Harold bevégzi utját!
Miért bolyongni még tovább is? Köss ki!
Harald bevégzi utját! Ami vágy, gond,
Remény üzé még földre árnyát, - elmult; -
Hadd legyen annyi kín után ez uj sír
A végső gyász, amely az első vigasz! -

(* Byron leánya. Anyja nem engedte meg, hogy a leány atyja műveit ismerje. A költő műveiben több vonatkozás van rá, legszebb az, mellyel a Childe Harold 3-ik éneke kezdődik.)


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 1, szám,1885.

Lenau, Nicolaus (1802-1850): Elválás és halál

 

Ha készülünk a végső harczra,
Isten kegyelme jól akarta,
Hogy szerettink ha körül állnak,
Nem állnak ellen a könyárnak.

Igy rá borúl a önyek fátyla
A rémitő, a zord látványra,
Mint hagyja el burkát a lélek,
A végtusa miként ér véget.

Jaj! Jaj! A kik még a halálnak
Ágyánál is köny nélkül állnak!
Mert egész éltükön keresztül
E titkos borzadály átrezdül.

De nem oly szörnyű a halál sem,
Ugy nem rettegnők iszonyát sem,
Mintha szemünk végig nézhetné,
Két szív mint válik, szakad ketté.


Ford.: Hegedűs István
Forrás: Élet és Irodalom 2. évf. 1885.

2026. nov. 18.

Márai Sándor (1900-1989): Vendégjáték Bolzanóban (könyvismertetés)

 Az 1940-es évek elején


    Negyven éves korában Márai Sándor eljutott írói készségének és költői tehetségének csúcsára. A vendégjáték Bolzanóban érettebb, teljesebb és gazdagabb minden eddigi írásművénél. Főképpen a gazdagságot bámuljuk ebben a regényben. Nem a regényszerű történéseknek, kalandoknak, eseményeknek, hanem a gondolatoknak és formáknak gazdagságát. Bőséges áradással omlanak az eszmék, képek, trópusok, hasonlatok a regény szélesre ásott medrében. Szinte attól kellene tartanunk, hogy árjuk átlépi a partokat, amelyeket a művészet törvénye a végből szabott, hogy elejét vegye minden rendetlenségnek, anarchiának, szabályellenességnek. De nincs mitől félnünk: a művész biztos ízlése mindig résen áll; a költő éber és tudatos, éberen és tudatosan őrködik a legszigorúbb formai követelések lelkiismeretes kielégítésén.
    Ami epikum van a regényben, az nem túlzottan sok. Nem is éppen kevés. Elegendő arra, hogy lekösse annak az olvasónak figyelmét is, aki a regénytől regényt követel, vagyis regényes mesét, regénybe illő figurákat, regényes helyzetek regényszerű megoldását. A hős Giacomo Casanova, annyi hírhedt szerelmi kaland problematikus jellemű lovagja. A szoknyavadász, a hamiskártyás, a váltóhamisító éppen most szökött meg Velence tömlöcéből és menekülése közben pihenőt tart Bolzanóban. Itt találkozik Franciskával,akiért egykor Parma agg grófjával éjfél évadján párbajt vívott. A párbajban Giacomo maradt alul. Meg is sebesült és elvesztette szeme elől a gyönyörű gyermeket, aki hamarosan a gróf felesége lett. Most a grófi házaspár Bolzanóban lakik. A hetvenhárom éves autokrata felkeresi szállásán a koldus kalandort, hogy rábírja egy nagyon furcsa szerződés megkötésére. A gróf tisztában van azzal, hogy Giacomo és Franciska szerették egymást, hogy ő választotta el egymástól az ifjú szerelmeseket és hogy felesége szívében, lelkében, vérében még mindig él ez a szenvedély. A gróf azt követeli, hogy az egykor legyőzött vetélytárs gyógyítsa ki régi szerelmesét ebből a kórságból.Töltsön vele egy éjszakát és aztán hagyja el örökre. Így az, ami kettejük között függőben maradt, végérvényesen befejezéshez jut. A gróf egész vagyont kínál a kalandornak, ha az a szerződést elfogadja és állja. De Giacomo azt feleli, hogy ezt az éjszakát csak egy áron lehet tőle megvásárolni: ingyen. A gróf ezt az árat túlságosan drágának tartja. Végre mégis megegyeznek. A grófné be sem várja, hogy lovagja a grófi palotában keresse fel. Férfijelmezbe öltözve állít be Giacomo fogadószobájába. Ez viszont nőnek öltözve fogadja vendégét, mert a maskarák éjszakára lesz ez a súlyos és végzetes éjszaka. Ismét szemben állanak tehát egymással Franciska és Giacomo, akik hosszú évekkel ezelőtt elszakadtak egymástól. És Franciska a férfinak arcába vágja, hogy hitvány volt és gyáva; hogy küzdelem nélkül mondott le egyetlen, igaz szerelme jogáról; hogy kedvesét előbb az öreg gróf karjába taszította, azután a bűnbe kergette, mert minden útjába akadt férfiúban elveszett szerelmesét kereste. És kitanítja arról, mit dobott el magától, mi a valódi szerelem, mi az élet valódi értelme. „Az élet, hogy egy férfi és egy nő találkoznak, mert összeillenek, mert olyan közük van egymáshoz, mint az esőnek a tengerhez, egyik mindig visszahull a másikba. Alkotják egymást. Egyik feltétele a másiknak. Ebből a teljességből lesz valami, ami összhang, és ez az élet.” És miután Franciska minderre az igazságra megtanította az ámuló, hüledező kalandort, otthagyja csók nélkül, ölelés nélkül, nesztelenül betéve maga után az ajtót.
    Ki ez a Casanova? Mi ez a Casanova? Komédiás, aki örökké szerepet játszik, de nem mindig jól és nem mindig sikeresen. Mikor a fogadóbeli félkegyelmű cselédlányon próbálgatja ezerszer bevált fogásait és semmire sem megy vele, úgy érzi magát, „mint a nagy színész, aki már hosszú ideje nem énekelt a színpadon és első felléptekor jeges nézőtér, néma széksorok fogadják. Nem pisszegték ki, nem bukott meg, de ez a jeges csend, ez a visszhangtalan közöny félelmesebb a bukásnál is.” De Casanova nemcsak színész, hanem író is. Csak egy kissé hirtelenül és meglepetésszerűen fedezi fel önmagában az írót. Egyszerre úgy beszél az írói művészetről és mesterségről, mint aki megszállott és egyben céhbeli is. De amit Casanova erről a tárgyról elmond, az nem az ő szemétdombján termett. Az magának a költőnek legszubjektívebb vallomása. Csak az igazi, vérbeli és hivatott író nyilatkozhatik hivatásáról ilyen apidiktikusan és meggyőzőn: „Az írás nem olyasféle, mint a hatalom, hanem maga a hatalom, az egyetlen igazi hatalom. Az írás a legnagyobb erő. Az írott szó erősebb, mint a pápa és a király. Az írásban  hiszek,m ert az írásnak hatalma van a végzet és az idő felett. Elmúlnak a nők és a szerelmek, elmúlnak az izgalmak; az elkövetett cselekedetek nyomát porral futja be az idő. De az írás megmarad.” nemcsak ezen a fennszárnyaló önérzeten, az írás hatalmának ezen a gőgös tudatán ismerszik meg maga a szerző, hanem azon a mélyből fakadó jajongáson is, amely a küzdő, tépelődő, szavakon rágódó, egyértékű kifejezés után sóvárgó író lelkéből tör elő. Nem hisszük el egy pillanatra sem, hogy a kóbor ebet, a hamiskártyást, az emberiség salakját foglalkoztatják és égetik ezek a gondok és gondolatok: „Vannak írók, akik a betűnek élnek. Nem tehetnek semmi mást, főnevet reggeliznek és egy szép, hangos jelzővel karjaik  között alusznak el; és akik végül mégis rendszeresen ki tudnak fejezni valamit, ami Istennek is csak egyszer sikerült.” Ne mondja nekünk Márai Sándor, hogy az ő kétes hőse mélyedt el ennyire az író pszichéjébe: itt a költő beszél a költőért. Olyan önfeledten, olyan vigyázatlanul, hogy feltevésünk helyességéhez ő maga szolgáltatja a döntő bizonyítékot. Egy helyen ezt mondja: „Nem tudok írni, amíg nem ismertem meg a világot. Még az elején vagyok – negyven éves vagyok -”. Nem néztem utána, hogy Casanova mennyi idős volt, mikor velencei börtönéből kitört. Nem is tartom fontosnak. De azt tudom, hogy Márai Sándor 1900-ban született…
    Hangsúlyoznunk kellett ezt az adatot, mert belőle kiviláglik, hogy ő maga az, és nem hőse, aki oly babonás tisztelettel tekint fel az irodalom bálványképére. Lényének ezt az elhatározó vonását már a gyermekifjúban felfedeztem, akit 17 esztendős korában ismertem meg. Természetes, hogy ebben a zsenge korban makacs lázadó volt – mi egyéb is lehetett volna? Tele temperamentummal, de korát messze meghaladó értelemmel is, teljesen kifejlett formaérzékkel és olvasmányait okosan, sőt gőgösen válogató kritikával. A középiskolai tanulmányai befejezése előtt áll diákkal a már férfikora teljében álló tanár hosszú és mégis oly rövidnek tetsző órákon át járta Bártfa gyönyörű fenyveseit. És már akkor és ott egészen világosan és minden kétséget kirekesztő bizonyossággal megérezte benne a nagyra hivatott tehetséget.
    Azóta egy percre sem vesztettem el szemem elől. Úgy figyeltem és szerettem, mintha tanítványom lett volna. Sok szép ó rát szerzett egyre izmosodó talentumával; gyakran tett büszkévé jóstehetségemre, amely előre látta nagy hivatottságát, néha aggódó fejcsóválásra bírt, sőt ellentmondásra ingerelt és aggodalommal töltött el, ha az volt az érzésem, hogy rossz sugallatok kerítették hatalmukba. De mindig rajta volt a szemem, barátsággal és szeretettel. Így lett a tizenhét éves sihederből negyven éves férfiú, erős, öntudatos, biztos járású s mindenekelőtt és mindenek felet művész. Művész és ember, aki nem alkuszik, nem kacérkodik sem jobbra, sem balra, nem szolgál idegen isteneket és el van tökélve rá: „vitam impendere veros”.
    Ennek a művészettiszteletnek és igazságkeresésnek eddig legszebb és legértékesebb momentuma a Vendégjáték Bolzanóban.

-n -y-

Forrás: Budapesti Szemle 258. kötet 752. szám, 1940.

John Masefield (1878-1967): Szépség



Láttam hajnalt és alkonyatot láp s szellős domb felett,
Szép volt s ünnepi, mint a halk ó-spanyol énekek,
Láttam tavirózsáival a tündéri tavaszt,
Amint meghozza a meleg esőt és friss füvet fakaszt.

Hallottam tengerek énekét s zengő virágokat,
Néztem vitorlám íve alól messze világokat,
De a leggyönyörűbb, amit az Úr mutatott valaha,
Az a kedvesem szava, haja, szeme és ajka piros vonala.


Ford:: Szabó Lőrinc
Forrás: Budapesti Szemle 258. kötet, 752. szám, 1940.

Thomas Hardy (1840-1928): Egy holdfogyatkozáskor



Hová árnynak a nap rajzolta fel,
A holdon, Föld, egyszínűen mozog
Északtól délig hajló profilod
S zavarhatatlan szépségben ível.

Te vagy e szimmetria! Higyem el?
Úgy tudtam, gyűrt vagy, ráncos, csorba! Hogy’
Vessem össze e nyugodt homlokot
A kontinensek gyötrelmeivel?

A roppant Emberiség ennyi csak?
Kis folt? S Isten sok nagy célja vele
Csak azt a körszeletet tölti be?

Csillagmértékkel csak ennyi a lét,
Népek csatái, versengő agyak,
s hősök, és nők, kik szebbek, mint az ég?


Ford:: Szabó Lőrinc
Forrás: Budapesti Szemle 258. kötet, 752. szám, 1940.

Lenau, Nicolaus (1802-1850): Tavasz



Csordultig tölti szívemet
S a völgyet az arany meleg.
Hogy’ zengnek a lépteid, Isten!
Az erdő sóhajt mély gyönyörben,
Virágtól részegen szakad
Alá a megduzzadt patak,
A bimbók kéje szinte pattog,
Madarak nászéneke csattog,
Fent aranyszárnyú fellegek:
Szerelmi diadalmenet!
Mindenütt szeretnék heverni,
Minden madárral énekelni,
menni szeretnék és maradni,
Lenyűgözötten is rohanni.
Mind édesbús vágy, perzsel az
Izzó és újongó tavasz,
Érzem ellentmondásait:
Megnyugtat és nyugtalanít,
Oly otthonos és békevágyó
S oly idegen és messzejáró!
A fény ezer csodás színe
Lelkem tisztán ragyogja be:
Megállt örömvilláma e tűz,
rés,mely Isten szívébe tűz,
Aztán viharzó lendület,
Égbolt, mely vándorútra megy,
Lidérc, mely maradozva száll,
De bús szívünket viszi már.
Lidérc, szállok az ég után,
Mely záporozva hullt reám!
Oh tavasz! Szívem mámora!
Tavasz, nem hagylak el soha!


Ford:: Szabó Lőrinc
Forrás: Budapesti Szemle 258. kötet, 752. szám, 1940.

Havas István (1873-1952): A csavargó



A munka zsarnok magvető,
Szólott a munkakerülő,
S az elvek rabja – nagy dolog -
Reggeltől estig csavarog.
Ha koplal, fázik: szent nyomor,
Mert sohsem elsőbb a gyomor,
Mint a szabadság, mit a szív
Anyatejjel magába szív.

Lám, most is alszik a padon,
Ringatja béke, nyugalom,
A város szunnyadó zaja,
A szellős nyári éjszaka.
A nyakig elfáradt hivet
Vendégül látja a liget,
Királyi ágyat vet neki,
Legszebb padjára fekteti.

Így honra lelt a hontalan,
S orcája telik boldogan,
Akárcsak a Hold képe, mely
A földre annyi fényt lehel.
A rózsák ajka dallal él,
A csend dúdolja: „Őrzöm én
Álmát a tolvaj éjszakán,
Álmodjék, mássa sincs talán!”

De jön az őr és bősz, dühös.
„Hogy’ nyugszik itt ez a rühös,
Még hortyog is kedélyesen,
Na, persze, a potyahelyen!
Kihágás,- jelzi rangosan,
Fennen és hivatalosan, -
Az ilyen koma esetét
Ne bízzuk kesztyűs kézre épp!”

És hangja: győztes hallali,
Acélfogók a markai.
A tettenért nyög is, morog:
„Mit, fölkeljek? – Nem akarok.”
„Föl, csak föl, ez nem szálloda,
Sem ingyenélők otthona,
Itt ülni, sétálni szabad -
De maga aludt, szép alak!”

A csavargó lapul, köszön:
„Jó estét, bátya, köszönöm
A szíves jó tanácsokat;
de én azt hittem, ez a pad
álmomnak lészen ma helye,
S megette azt is a fene.”
Azzal felkelt s indult tova
S rá hullt a Hold fényzápora.

S  a gyűrött ruharongyokon
Kisímul a folt, tarka lom,
Aranypaszomány a helyén,
Aranygomb a kopott zekén;
Kopasz kobakján sugarak
Tömege villog omlatag.
Mint holmi tündér koronán…
S az őr csak bámult a csodán,
Értetlenül és ostobán.


Forrás: Budapesti Szemle 257. kötet, 751. szám, 1940.

Falu Tamás (1881-1977): Befútta az utat a hó

Az 1910-es években (Székely Aladár felvétele)

Szegény apám csupa jóság volt,
Aki kért tőle, az mind kapott,
A szíve, mint a viasz, lágy volt
És olyan meleg, mint a gyapot.
Szerette a magányt, a csendet,
És szeretett szeretni, hűn,
S szeretett este elvonulva
Eljátszogatni a hegedűn.
Ifjúkorára gondolt ekkor,
Oly meghatott volt és megható
És mindig eljátszotta halkan,
Hogy: Befútta az utat a hó.

Oh, a hó befú minden utat,
És elfut utasával a szán.
De most, hogy nevét említettem,
Egy percre visszafordul apám.


Forrás: Budapesti Szemle 257. kötet 750. szám, 1940.

Falu Tamás (1881-1977): Temetésre

 Az 1910-es években (Székely Aladár felvétele)

Oh, nem lehet ott a temetésén,
Tanár úr, ezt bocsássa meg nekem.
Bús gyászkocsija után ballagnék én
És elsiratnám szépen, csendesen.

S egy képet vinnék, melyet szívem festett,
melyet könnyekkel festett a szivem:
Egy termet, melyben minden pad üres lett,
S katedráján egy koporsó pihen.

Oh, tanár úr, oh kedves, bölcs és drága,
oh, visszafénylő régi kikelet…
Egy eltűnt osztály eltűnt ifjúsága
Lengjen örökké hamvai felett.


Forrás: Budapesti Szemle 257. kötet 750. szám, 1940.

Falu Tamás (1881-1977): Sétabot

Az 1910-es években (Székely Aladár felvétele)

Kis bot volt első sétapálcám,
Szekrényemben még őrizem.
Hozzám fut néha búsan, árván,
Ha multba sétál a szívem.

Jártunk együtt vígan, lebegve,
Utcán, mezőn és fák alatt.
Szálltunk együtt, miként a lepke,
És lepkén, mint a pillanat.

Néhanap el is maradt tőlem,
Nem úgy, mint mostani botom.
Ezt nem forgatom levegőben,
Hanem már rátámaszkodom.


Forrás: Budapesti Szemle 257. kötet 750. szám, 1940.

Falu Tamás (1881-1977): Mentőcsillag

 Az 1910-es években (Székely Aladár felvétele)

Ahogy mentőkocsi vágtat,
Ha vár reá egy félhalott,
Úgy küldj Uram e világnak
Gyorsan egy mentőcsillagot.

Álljon szorosan a földhöz, 
Miként hídjához a hajó,
Hogy átszálljon e göröngyös
Világról reá, aki jó.

Aztán a csillag repüljön
A messze ürbe, messze el,
s itt maradjon mind a földön,
Aki jobbat nem érdemel.


Forrás: Budapesti Szemle 257. kötet 750. szám, 1940.

Sík Sándor (1889-1963): Elkésett hold



Ragyog a nyári reggel.
Ezüst harmatszemekkel
Virágzik a haraszt.
Kék-arany égnek alján
Elkésetten a halvány
Halottas hold virraszt.

Úgy bújik, oly parányi!
Már a szemét se látni:
Lehúnyta szégyene.
Mint egy kinézett vendég,
Ki hogy időzni mer még,
Elnézést esdene.

Mint egy kivénült herceg,
Kit várából kivertek
Ifjabb hatalmasok,
S most érzi tehetetlen,
Hogy visszajöhetetlen
A szép kor elsuhog.

Mint egy nagyságos eszme,
Amely, varázsa veszve,
Nem rombol, nem terem,
már nem vérszínű zászló, 
Csak ékesen parázsló
Szelíd történelem.

Oly némán foszladozgat,
Mint egy hamvába roskadt
Szerelmes szenvedély.
Már megmozdúlni sem mer:
Mint egy százéves ember,
Csak ül és üldögél.

Hold, hold, öreg barátom,
Ej, légy legény a gáton,
ne hagyd el íy magad!
Hol lesz ma még e jött-ment
Világ, mely most elömleng
Körötted s kitagad!

A kamaszfényű hajnal,
A zsibvásári zajjal 
Rikongó nappalok,
S a festett arcu vénlány,
Az alkonyat, oly mélán
Hiába andalog.

A hű testőri gárda,
És koszorúba állva
Kisér a trónra fel,
És ég-föld összecsengve
Egy hűvös, tiszta csendbe’
Megváltást ünnepel.

Csak néz reám az árva,
És arca mint a lárva,
Már nem is szenvedő,
Amíg elömli végkép
Hideg halotti képét
A szürke szemfedő.

Forrás: Budapesti Szemle 257. kötet 750. szám, 1940.

Sík Sándor (1889-1963): Mint fű a szélben

 

Könnyű felhők fenn az égen,
Mondjátok meg,
Merre volna mehetnékem?

Bárányfelhők, aprószentek,
Mondjátok meg,
Honnan jöttök, hova mentek?

Jődögéltek, mendegéltek.
Mondjátok meg,
Mért, hogy annyit kérdegélek?

Mért nem tudok ülni szépen,
Lengedezni
Szótlanul, mint fű a szélben?

Erre hintál, arra hintál,
Sorsán túlra
Kerekedni nem kalimpál.

Szőkepihés csepp fűszálam,
Ó de szép vagy,
Ó de nagyon bölcsebb nálam!


Forrás: Budapesti Szemle 257. kötet 750. szám, 1940.

Babits Mihály (1883-1941): Indulás az öregkorba

Babits 1940-ben

Fürdök az óraketyegésben
Az apró hullámok között,
Amelyek messze tájra visznek,
Honnan már vissza nem jövök.
Apró hullámok, ringatóak,
De sodruk örvénynél sűrűbb.
Páncélhajót is elragadnak,
Senki sem úszhat ellenük.
Lassan visznek tovább, a parton
Csak alig változik a táj.
Mégis elmarad bokoré s ház,
Hiába mondanám: „Megállj!”
A nyájas föld, mely otthonom volt,
S azt hittem, szinte egy velem,
Úgy elcsúszik a messzeségbe,
Nem fogom többet látni sem.
Mindig kevesebb a vidám rét.
Minden kietlen és csunya,
Így érek egy zordabb világrész
Idegen országaiba.
Óh hogy’ öltözzem? Mit pakoljak?
Milyen fölszerelést vigyek?
Mint ki a sarkvidékre készül,
Mely fukar, kemény és hideg,
Hol csak a zöld jég és fehér köd
S a hazug északfény ragyog:
Úgy kell készülnöm a nagy útra,
Melyből megtérni nem fogok.
Minden piciny hullám tovább hajt
Sivatag pólusom felé:
S lassan-lassan befagy a tenger
És gyász-szinem lesz a fehér.
Sűrűsödő magány, örök böjt,
Fókabőr, eszkimó-verem…
Nincsen a szegény utazónak
Se jó falat, se szerelem.
Jaj mennyi kísérhet odáig
Abból,ami ma még enyém?
S mi fog még ott is hitegetni,
Miféle silány sarki fény?
Tudom a sorsomat előre…
Kegyetlen expedíció!
Nincs, onnan ami visszahozzon,
Repülő vagy mentőhajó.
Boldog, kit jég közt, sarki éjben
kétség s remény esélye vár.
Az én utamnak egy esélye
És biztos vége a halál.


Forrás: Budapesti Szemel 256. kötet, 748. szám, 1940.

Szabó Lőrinc (1900-1957): Parti fűz

Szabó Lőrinc

Az ég alatt, elgondolkozva, mintha
saját árnyát akarná kihalászni,
úgy néz, úgy hajlik a tóba a fűzfa
s nem érti, hogy egy másik, óriási
világból,mely fordítva ring a mélyben.
Milyen kísértet nyúl és kandikál ki,
mintha egy fenti, fuldokló világból
őt, az árnyat, akarná kihalászni.


Forrás: Budapesti Szemel 256. kötet, 748. szám, 1940.

Szabó Lőrinc (1900-1957): Betegen a tavaszban

Szabó Lőrinc

Ha beteg volnék! De csak sebesült!…
Kötözött lábbal hányódom az ágyon.
Magamban vagyok: kívül a világon,
S hangok mesélik, mi van odakünt.

Hangok, már hetek óta: madarak,
Postás, ószeres, az utca megy és jön,
Harang az égben, csoszogás a lépcsőn,
Autó, bicikli, víg gyerekcsapat.

Börtönben vagyok! Bénultan, dühöngve 
A távoli zsivajból raklak össze,
Feltámadt élet, fájdalmas vigasz.

És elfordulok, befele a falnak,
Ne lássam, hogy úgy tündöklik az ablak
S hogy nélkülem is lehet már tavasz.


Forrás: Budapesti Szemel 256. kötet, 748. szám, 1940.

Tompa Mihály (1817-1868): Kazinczy Ferencz emlékezete

Barabás Miklós litográfiája (1847)

Hiv és nagy vala.
Kazinczy Ferencz.


Szép nap virradt fel Széphalomra,
A honra szép, nagy nap virradt;
Zendüljön a Sátorhegy orma,
Völgy és lapály vig zaj miatt!
Az őszi lomb szárgán omol bár:
Mulasson itt élet, mosoly!
Rózsát hozzon a vad folyondár,
Mely e mohos sírkőre foly!

Ki nyugszik itt, csendes ligetben? -
A sokaság ösméri jól,
Mely erre néz s tolong lélekben,
A négy folyam tájékiról.
Eljutni oly könnyü idáig!
Az ég e sírhalom felett
Örök fényben dereng világlik…
- Mig a föld vér-nyommal fedett.

Mert érdemére halhatatlan,
De nem várt rá virágos út;
Vérzett nehéz viadalokban, -
Felé ezer hullám tolúlt.
S míg folyt – sokáig folyt – az élet:
Viszály nem szünt, hab nem lohadt;
Pazar kézzel hinté a végzet,
Lábához a sárkány-fogat.

A törpeség, a bűn, a vakság,
Agyarkodott, mind ellene;
Szégyenlék őt és megtagadták
Kik egy vérből voltak vele;
S élet, világ mit tőle megvont:
Tán tüzhelyén föllelve lőn?
Ült homlokán itt is rideg gond…
- Örök felleg, magas tetőn.

Ki jő s prüfétál, bére: vad méz,
Szörköntös és – fejére kő;
De mégis, hogy  n e m  é r t i k, az lész
A gyilkoló, a leverő!!
itt sem maradt el átka, sérve. -
Majd nyomta a börtön fala.
De itt is csak czéljának éle,
Mivel ő „hiv és nagy vala!”

S vajon mi, - kik ma ünnepelvén
Emlékezünk, álmélkodunk -:
Busulásnak szóljunk-e nyelvén,
Zöld mirtuszát tépvén magunk?
Hozzá-vigyük mult szenvedésit
A mennybe föl s a föld alá?
Fájlaljuk: hogy fényben nem élt itt?
Midőn ő azt „nem fájlalá!”

Nem, nem Dicső! Mi büszkeségünk!
Öröm zendül az ajkakon!
Dicsőséged, melyről beszélünk:
Kint életet zománczba von!
Hiszen, - mikép zord fellegekben
Küld újitó erőt az ég -:
Átokszerű küzdelmeidben
Ez  a  n e m z e t  megáldaték.

Volt úgy, hogy ez feledve kábán,
A nyelv, a hon mi szent nevek:
A siető enyészet ágyán,
Lőn öntudat-vesztett beteg;
Támadt, i g a z, ki hangosan szólt,
Epesztvén a nép bünei…
De – mint a szivütés az alvót -
Nem birta azt felkölteni.

Te megjövél, - szeretve jobban
A hon ügyét mint tenmagad! -
S az alvó tüz gyors lángra lobban,
A lélekzet megint szabad.
Az első hév eszmélet óta,
S hogy fürteid már fedte zuz:
Lelket lopál veszőbe, holtba,
Te uj, dicső Prometheusz.

Nem állottál a nyelv ügyéhez
Hideg, gyarló kézmüvesül;
De mint a kit tengése vérez,
S virulatán függ, lelkesül.
Ástál, - sok kincset rom fedett el, -
Sokat teremte szellemed
S az ő erő uj kellemekkel
Testvér gyanánt ölelkezett.

Ura a dús, de zor anyagnak,
S az izlésnek nagy mestere!
Hő csókjától a Géniusznak
Lelked  k e t t ő s  k e g y e t  nyere!
Kezedben a  k ő b ő l  s z o b o r  vált,
Min ült merész kecs és szabály;
A  s z ó  hő  d a l b a  hangozott át, -
- Nem csak bányász, művész valál!

A  s z é p  közös kincs; - érte mentél
Élő és holt népek közé.
K i s d e d  elmét karodra vettél;
Az álmost szód ösztönözé.
Lelkednek szent, izzó hevétől:
Érdek, harag széthamvadott…
Kiáltván az oltár kövéről:
Oda gyüjtél lelkest, nagyot!

És  z e n g  apáink drága nyelve!
Ingó szellő, zugó vihar, -
Mi szép: gyöngéd érzést lehelve,
S midőn a harcztéren rivall!
Élet – halál, bő – s kedvre megnyer,
Igéiben bűbáj lakik…
behat mint a kétélű fegyver
Mind a velök oszlásaig!

Z e n g, és mi élünk…! Annyi villám
Nem sujthatá le a magyart;
Velünk az ég kegyelme nyilván…
S őrlelkeink véd-karja tart!
Élünk, élünk…! S milljók remélnek…
Vevén ajkad nyilt jóslatát:
Mellyel népünk’ nagy büszke népek
Müvelt sorába állatád!

Oh Szent! Melyért küszködve éltél,
- Sorsán kiontva lelkedet, -
Ez ünneplés öröm tüzénél:
Lásd nemzeted, halld nyelvedet!
Mi üdvadóbb: az égi pálma,
Mely ott boritja fürteid?
Vagy  e z  a  n é p, mely itten áll ma?
Vagy  e z  a  h a n g, mely istenit?

Igaz valál, - emélked áldott!
Haló-földed szent, éltedért;
Szült sok jelest, nem szülte párod
Egy század, míg végére ért;
Mit mondjunk? Jöve hült porodhoz?
Áldás és fény nagy neveden!
S a mely nyelvén s lelkébe hordoz,
Áldás és fény a nemzeten.


Forrás: Budapesti Szemle 7. kötet 21. szám, 1859.

Hugo Viktor (1802-1855): EMÉRKE*

 

Visszafelé jőve ki Spanyolországból,
Szomorodott szivvel így sohajt Nagy Károly:
„Roncevaux! Oh álnok Ganelonnak völgye”
Mert rokona Roland itt hullt el megölve,
Tizenkét pairt vesztvén és az egész hadat.
A hegyi munkás, ki itt él kunyhó alatt,
Haza ment nyugodtan, kutyája mellette,
Megcsókolta nejét nagy megelégedve,
Forrásnál megmosta kürt-nyilát nagyjából…
S a hősök csontjai fehérlettek távol.

A jó Károly király el van keseredve,
Sziriai lova ott búsúl mellette,
Siratja viézit, a kiket elvesztett,
És a tizenkét pairt, kik szintén elvesztek,
Legjobb lovagjai, kiknek nem volt vész, baj,
És rokona Roland, és a csata, oh jaj!
S elgondolja ő a spanyolok győzője:
Hogy dalt csinál majd a hegyi nép felőle,
A veszett harczról, mely előttük folyt végig,
És arról beszélnek több mint négy száz évig.

Ez alatt haladván harmad napon végre
A magas Pyrének hegyormára ére,
S im a végtelen tért álmadozón nézve,
A hamvas távolban mit vesz egyszer észre.
Egy halom tetején erős város volt a’,
Fala vastag s minden ajtaján két tornya.
Ki odáig látott, kiuralgó tornyot
Talán harminczon is fölül láthatott ott,
S szaraczén formáju ragyogó kúpokat,
Melyek még a szurok nedvében ragyogtak.
Közepén igézőn a vártorony vagyon,
Le nem festhetnéd egy egész nyári napon.
Lőhelyei ónból, holott minden résen
Egy egy poroszló áll s vigyáz örök ébren.
S fölül kiválik egy remek mivü gombja
Tündöklő gyémántból mint a nap oly forma,
Nem nézhetni soká három mértföldnyiről.

Ballra a hullámzó tenger nem messziről,
mely morgásával a városig bemegyen.

Károly látva mindezt, reszket fenn a hegyen.

„Öreg bajor herczeg, én jó tanácsnokom
Hogy hijják e várost itten a partokon,
A világ kerekén páratlan e várost,
Mert szomoru voltam, s ez megvidit már most.
Igen – mert bár meddig kell alatta állni
Vitézim, hadaim, népem kapitányi,
Nem megyek – fogadom ime szent Dénesre! -
A míg enyim nem lesz, nem egy tapodtat se!”

Csodálkozva szól az öreg herczeg erre:

„Akkor uram vedd meg, mert ezt nem veszed be.
Várnépein felül oltalmazó serge
Husz ezer török van kettős vérttel benne.
Hajdanában még csak bevehetted volna,
De sereged most már gyenge, fáradt, lomha,
Lelkükből unják a tábori életet,
Még én legkevésbé, én a legöregebb.
Őszintén szólok és óvlak uram téged,
Azután nincsen most várostromló géped,
Fáradtak a lovak, a katona csüggedt,
itt van az ideje, hogy már pihenjünk meg.
Mert ki itt ostromról álmodozik, mint te,
Az, a minő te vagy, csak oly bolond szinte.”
Felele a király rá jósággal tele:
„Herczeg te nem mondád mi e város neve?”

„Könnyen felejtenek már az ilyen vének.
De légy kegyes uram dandáridhoz kérlek;
Visszakivánják ők már a házi tűzhelyt
Kik se sem élveztek, örökké csak küzdtek.
S a tartományokból,m iket elfoglaltak
Úgy is megkettőzhet’d egész birodalmad.
Itten az ostromlók meg csak nevetnek rád,
Török ásó szörnyü erősségeket hányt,
Bár magukat hősid sánczaikra vetnék:
Birnak földalatti három üreget még.
Uram, irtóztató, szörnyü helyek ezek
A harmadik épen a pokolba vezet.”

Mosolyg a király s szól szelidséggel tele:
„Herczeg te nem mondád mi a város neve.”

„Ez Narbon.”
„Narbon szép -  mond a király erre -
És az enyém is lesz, fogadom hitemre,
Soha szebbet, minők lányai az utban,
S fűzőjükön ujjam még csak meg se szurtam.”

S az uton meglátva Montdidier grófot,
A ki épen ott járt, hozzája így szólott:
„E herczeg vénséggel menti magát, hallod,
Vedd be hát helyette te barátom Narbont,
S én neked adom itt az egész környéket.
Hős volt az atya is, a ki nemzett téged,
Nagybátyád a tisztelt, chelli nagy apát volt,
Te magad is bátor, te e várt meghágod.
Fel tehát!”

Felel ez: „Én, uram királyom,
Semmire se vagyok már jó e világon.
Eleget hordtam már kardot és sisakot,
Ágyra van szükségem, mivel beteg vagyok.
Hideg lel, lábamon egy nagy fekély támadt,
S több mint egy éve már, hogy nem láttam ágyat,
Nem kell nekem semmi – tartsd meg birtokodat.”

A király pedigleg haragod nem mutat,
Hanem megkeresi hős Coteutin Hugót.
Ez egy előkelő és vitéz nagy ur volt.

„Jó hirt hozok  Hugó – mond a király ennek -
Narbon vára tied csupán be kell venned.”

Hős Cotetin Hugó üdvözli a császárt.

„Boldog az a munkás, a ki ugarán szánt,
Ha a barna földet kissé megturkálta,
És elvégzé dolgát, betér kunyhajába.
Én már hányszor győztem, hidegben melegben
Magamon örökké vasinget viseltem.
Nem hallék mást soha csak kürthangot hallék,
Nyergemen is csupán csak egy hajszál tart még,
Nem volt más életem – át hosszu időkön,
Mint fölkelni korán és fekünni későn,
Hogy harczoljak értted s háznépedért másnap.
Ki is fáradtam már. Add te Narbont másnak.”

Elbusúlt a király s mindenki a körbe’
Töprengett, szomszédját könyökön meglökve,
Még is Károly hiván Normandi Rikhárdot,
Mond: „te jó vérből vagy, reád sokat tartok.
Herczeg! Amoda a várra nem mennél föl?!”

„Herczeg vagyok, igaz, isten kegyelméből,
De ilyen szerencsét ember egyszer ér meg,
Ily kalandra más kell, ki még szerencsésebb.”

Mostan a császár a gandi grófra kiált:
„Te vagy ki legyőzted Mugiront, a zsiványt,
Te a bátorságot, a midőn születtél,
Magadba szíttad az első lélekzetnél.
Anyád legjobb házból vette származását, -
Rajtad még nem győzött csupán a csalárdság;
S a csapásra szived csak még nemesebb lett.
Utolsó órámkor, akkor sem feledlek,
Nem a nemes fényt, mely szemeidben égett,
Midőn ketten jártuk be egyszer a rétet,
S hallgattuk, a szomszéd völgyben a mint jártak,
Zavaros csörgését szaraczén láncsáknak.
Fővárnaggyá teszlek, csak most Narbont vedd be.”

„Én, uram – mond a gróf – haza megyek szépen,
Mert népemmel együtt majd elveszek éhen.
Átkozott helyeken hurczolt a harcz sorsa
nem volt ottan sehol egy szem liszt, vagy búza.
Patkányt, meg egeret ettünk mi ott rendben,
S rája öreg csizmát, hogy kissé lemenjen.
S a te spanyol napod oly szépen megpörkölt,
Hogy fekete lettem, olyan mint az ördög;
Ha ezzel a képpel – megunva e léget,
Vissza, az én régi jó falumba térek,
Nőm – kit elszeretett már talán valaki -
Azt hiszi mór vagyok, nem pedig flamandi.

Sietek megnézni: mi történik ott lenn.
S bár Salamon kincsét igérjed is egyben:
Mutatva e várra, hogy hát vegyem ezt meg,
Nem! Én oda megyek, hol kenyeret esznek.”

„No jó flamandiak, ti hát csak egyetek!
Bohó én, ki mindig ostromlót keresek.
Nem különös-e ez – mond a császár – vajon?
Midőn itt van Nancy, az én vén karvalyom.
Én derék Lestákom**, ott van Narbon vára,
Harmincz váracsa van, s mellé három árka,
Minden ajtajánál egy-egy harcztér vár ott,
s kőből vágott tornya hat darab van, látod,
És minők tátongó sánczos üregei!
Ha egyet bevettél, ujjat kell kezdeni -
S ha bevettél egy várt, uj ajtót látsz azon.
De mit szólok? Nem te vagy-e az én sasom?”

„Mit? Sas?- ’galamb, veréb vagy pinty a sövényen
Én menekszem uram. Bérét kéri népem,
S nekem egy poltrám sincs, és még felül ezen,
Senki, a ki nekem bármit hitelezzen.
E fürkésző ficzkók szikrázó szemekkel
Zsebemben egy garast sem fedezhetnek fel.
Koldus nép! – Magam is csüggedt vagyok, fáradt,
Vén öklöm a vértől soha meg nem száradt,
Megtört vagyok. Mert hát ez a harcznak vége,
Mit előbb szerettünk, megutáljuk végre,
A mi rózsaszin volt, feketének látjuk,
Magunkat utóbb is egészen lejárjuk.
Ficzamlás kéz-lábban, a vesében guta,
S a ki régen sas volt, elvégre is tyuk a’.
Hálósipkát nekem, szalmát süvegemre,
Annyi hir rt, hogy már vágyom a szemetre.”

Kaparta a császár lova a porondot,
Mintha értené azt, mit az öreg mondott;
Szálltak a felhők a magános hegy felett,
Midőn dandárával Roussilon megjelent.

Mosolygva a császár imezt megszólitja.
„Te, az én hadamnak igaz rómaija!
Te oda sem nézve reá ütsz a szege,
Tied az a város, tudom te veszed be.”

Roussilon komoran csak pánczélját nézte,
Melyet már a rozsda megfogott egészen.

Katonái búsan haladtak előtte,
Összetörve paizsa, lova majd kidőlve.

„Te úgy elmerülsz itt mint egy barát, vagy mi,
Narbon miatt ennyit kell-e tanakodni?”

Roussilon szól: „van már nékem elég földem.”

S a hősök mind ekkép beszéltek a körben,
A míg az utakon morgott a zuhatag.

A császár most végig vizsgálja a hadat.
Mindenkit fölkeres ki hős, bátor, kivált,
Perigaux Albertet, a burgundi királyt,
Sámót, kit istenit a legenda maig.
És a Velenczében elhirhedett Garint,
Ki vállra vette a szent Márki oroszlánt.
Még több vitézét is fölkeresé aztán.
S végre Rogert, ki a vészt mindig nevette.

Mind hallgattak. Fejét végre fölemelte,
És felállva aztán erős kengyelébe,
Kirántotta kardját, ragyogott az éle,
S éles hangon, melyben gúnynak is volt része,
Halványan, fagyosan, sasszemekkel nézve
Tekintetét félő egész táborán át,
A győzhetlen császár ezt kiáltá: „Gyávák!
Oh ti e völgyek közt elesett vezérek!
Hősök, kik a halált mind itten lelétek!
A kiktől a sátán maga kegyet kérne,
Olivier, Roland, hogy nem vagytok élve!
Hogy ha ti élnétek, bevennétek Narbont:
Oh mint viseltétek ti ritkák a kardot!
S minő szietek volt, nem aludtatok ti,
Nem tudtatok mást, csak előre robogni!
Oh ti mély sirokoban feküvő ezredek,
Élve, bevenném a világot veletek!
Mit csináljak már most, mit tegyek, nagy isten!
Mikor szemem előtt gy vitéz, hős nincsen.
S népimből – kik küzdtek át annyi csatákon -
Csak ama holtakat s e gyávákat látom.
Hogy arczukon ezt a szégyent elviselik!
De megadom magam, nem szólok már semmit.
Uram! A kik engem eddig kisértetek,
Normandok, lorének, s ti rangos németek,
Bretono, francziák, flamandok, burgondok
Hagyjatok el engem oly gyorsan, mint tudtok.
El szemeim elől, el innét szaporán,
A hol zengett az én riadó harsonám.
Menjetek haza, hol lakástok van nektek,
menjetek el innét, mert mind elkergetlek.
Ne lássalak! El! El! Nőitekhez távol
Élni ovatosan, boldogul, hitványul;
Hogy megérhessétek nagy anyátok korát.
Én majd Narbont magam ostromlom itt tovább,
Egyedül, magamban, várok és remélek.
S ti majd ha az édes frank hazába tértek,
Oh ti legyőzői Arragóniának!
Ha hátat forditva a csaták zajának,
Melegesztek szépen a kandalló mellett,
Ha majd előhozzák a sok nagy, hős tettet,
Melyek reszketésbe hozták a világot,
S kérdik: de hát még is hol a ti császártok?!
Földre szegzett szemmel valljátok ki akkor,
Hogy megfutottatok mind egy csatanapkor,
S mentetek oly gyorsan, eszeveszett fővel,
Hogy nem is tudjátok, hol hagytátok őt el.

Ekkép szólt nagy Károly, francziák királya,
Ravenna ura és németek császára;
Ekkép szólt a hegyen az ő erős hangján -
A fa tövénél a pásztorok ezt hallván,
Azt hivék egymás közt, hogy most a menny dörge.

Szemét a sok nagy ur lesüté a földre.
Midőn – mire meg lőn lepetve mindenki -
Egy igen fiatal ifiu lépett ki.

Mondván: „hogy a királyt védje meg szent Dénes!”
A bátor hang felé meglepetve néz ez.

Nézi az ifjut, ki úgy tünt föl előtte
Mint Dávid Saulnak hajdani időkbe;
Gyermek rózsaarczczal, és szép fehér kézzel.
Kiknek láncsája a háztetőkig ért fel:
Tarták a vénebbek átöltözött lánynak.
Rajta gyengéd, vidám és oly szerény bájak;
Föveg toll, s vért nélkül apród ruha füzé,
Alakja hadias, s még is mint egy szüzé.

Szól a király néki: „mit akarsz te gyermek?”

„A mit más nem akar, engedd azt nekem meg,
Hogy velem lévén a jó istennek kegye,
Elmondhassák rólam: Narbont ez vette be.”

Gandi gróf a fejét erre fölemelé,
És kaczagva szólott kisérete felé:
„Hiszen ez Emérke, a kis hadi gyermek.”

„Emér az én nevem. Másom alig van tán.
Husz éves vagyok és se szénám, se szalmám,
Olvasok diákul, iskolát végezve,
Ez az egész uram. Midőn a szerencse,
Vagyont, földet osztott, engem kifeledett -
Betöltné egy poltra az egész földemet,
De szívem maga a nagy ég se töltné be.
Én beveszem Narbont, és hős leszek végre,
S aztán megpiritom, kik engem gúnyoltak.”

A király szemei égien ragyogtak.
És mondá: Te azért, mivel megteszed ezt,
Narbonni Emér és gróf és nagy ur leszesz,
S becsülve fog minden gondolni nevedre.
Menj fiam.

S Emér a várt másnap bevette.

Ford.: Tóth Kálmán.

(* Az eredetiben: Aymeryllot, int az Aymery név diminitivuma.)
(** Eustache)

***
LA LÉGENDE DES SIÉCLES, par M. VICTOR HUGO, 2. vol. In 80, Michel Lévy.


    Hugo Viktor e nagyobb művéből eddigelé két kötet jelent meg. Csak kezdemény melyet szerző szerint több fog követni; de mint ilyen is egész.
    Érezhető, közvetlen kötelék s nem csak egy általános eszme fűzi egybe e költeményeket, melyeket együtt századok legendájának nevez költőnk. Sajátlag nem lírai mű; hanem elbeszélő költemények, nagy tények sorozata, az emberi nem fejlődése századról századra. Az ó-szövetségen kezdi költőnk, hogy az evangéliumon folytassa. Felmutatja Róma bukását, föl az iszlámot, felderíti a keresztyén hős kort, s kélt szép lapot szakít ki a lovagok viselt dolgainak könyvéből.
    Ezeknek egyikét közöljük ismertetésül.
    A második kötet Olaszországot állítja elénk az újabb kor hajnalán, leírja a megújhodási korszak eposzát,megjelöli a szabad vizsgálódás küzdelmeit. Majd a tenger merész kalandorainak szentel egy pár erélyes és festői lapot s a legújabb kor határain állapodik meg.
    Nagy költői ihlet vonul keresztül az egész művön, mely egyaránt felhasználja a történetet, mesét, vallást és bölcselmet. Legkevésbé sikerültek a költő bölcselkedései; annál megragadóbbak, annál fenségesebbek az elbeszélés egyszerű szépségei.
    Hadd álljon itt mutatványul e szép költemény, azon megjegyzéssel, hogy fordítónk az „eredetihez hű akart lenni, csupán a nevekben és azon sajátságos kitételeknél engedvén meg eltéréseket, amelyek a népies költeményekben különösen előfordulván, kétszeresen megkívánják, hogy a fordítási nyelv szelleméhez, sajátságaihoz alkalmaztassanak.


Forrás: Budapesti Szemle 7. kötet, 21. szám. 1859.