Előre, előre,
Megperdül a dob;
A harczba menőnek
A szive dobog.
Csendülnek a kardok,
Be szép zene ez:
Az ifjú szabadság’
Nász éneke lesz!
Tombolnak a mének
Rajtok a huszár
Utánok a felvert
Por fellege jár.
Megdördül az ágyú,
A trompita zeng,
A levegő reszket,
A föld maga reng;
A bajnoki szivben
Felforrik a vér
Mert a letiport hon
Esdő szaa kér,
Előre, előre,
A zászló lobog,
A harczba menőnek
A szive dobog!
*
Szép hazánkat elvettétek,
S a temető szent földébe,
Mely apáinkat fedé be,
Szép hirünket temettétek.
Század-évek eltelének
Mióta a magyar nemzet,
Itt magának hazát szerzett
S dicsőséget s fényt nevének.
Akkor fenn a magas égen
Egy ragyogó csillag támadt
A népek rá bámulának
Nem láttak már illyent régen.
S ti e csillagot szünetlen
Kioltani akarjátok
Átok, átok, átok, rátok
És gyalázat vég iziglen.
Átok és gyalázat mellett
Vár fejetekre a bosszu,
Mellynek lészen kinja hosszú,
A melly szaggatja a keblet.
Kél az istenek haragja,
Villámokat készitének,
Azt a hoszu fegyverének
Tölök a nép elragadja.
Most indul halál-csatára!
Látjátok a terhes felhőt,
Ki fog rontani, mert eljött
Türelmének vég határa.
Reszkessetek, reszkessetek!
Egy tenger haragja támad,
Annak csapongó hulláma
El fog csapni felettetek,
A lánczokat eltemeti,
Mélyen mélyen úgy elássa,
Hogy a nap világ se lássa,
Soha többé fel nem veti,
Egy marad meg, mi reátok
Lesz örökös emlékezet
Viharként a tenger felett
Mindig zugni fog az átok.
Reszkessetek, reszkessetek!
A rut bálvány öszve romlik,
Hatalmatok porba omlik
Mert a nép jön ellenetek.
Előre előre,
A zászló lobog,
A harczba menőnek
A szive dobog!
Fehér volt a zászló, mikor
A szent harczot elkezdettük,
Ellenségeink vérével
Szennyessé setétitettük.
S hogy ne tegye átkozottá
Annyi undok vérnek szennye,
Saját szivünk vérét ontván
Biborrá festetük benne.
*
Fényes volt a kard aczéla.
Mikor a szent harczra keltünk
Az óta halál-csapásra
Halál-csapással feleltünk
Setét most a kard aczéla
Rózsda száradott rája -
Ez beszéljen teteinkről:
Ez a csaták vér rozsdája.
*
Kétségtől dobogott a sziv,
Mikor mentünk a csatába,
Győzelem lesz-e koszorunk,
A vagy elveszünk hiába.
Győztünk! Győztünk; Halottaknak
Édes a sziv nyugodalma:
Sirjoknál az élők ajkán
Zeng a haza diadalma.
*
Büszkén dobogtak a szivek
Mikor győzelemből jöttünk
Öszve törve, szerte szórva
Fut az ellenség előttünk.
Jön-e ujabb támadásra
Ki reszket még, mitől félünk?
Itt a földön a vitézség
Fenn az isten van mi vélünk.
Előre előre
A zászló lobog,
A harczba menőnek
A szive dobog.
*
Elzugott a harcz haragja,
Csendes ujra a vidék.
Lefolyt már a vér patakja,
A csermely-hab ujra kék.
Hallod hallod a szellőket
Csendesen hogy szállanak,
A suttogó zöld lombokkal
Sohajokat váltanak.
Mi száll, mi száll a légben?
Galambok tolla tán,
Mit héja tépett öszve
Kegyetlen harcz után.
Vagy a halottak lelke,
Kik haltak szívesen
Éretted szent szabadság
S dicső honszerelem!
Csendes este! A harang szól -
Hallod hangját ugy-e bár
Elreszket a légbe messze
Hallgat reá a határ.
Eljön az éjfél
Nyilnak a sirok,
Véresen kelnek ki
A szent martyrok.
Csont kezeikben
Megvillan a kard,
Baljok szent zászlót
Magasan tart.
S a csont koponyák
Setét arczaira
Rémesen süt le
A hold sugara.
*
Nem látod a tábort
Nem ismered őket,
A századok mulva
Szent harczra kelőket?
Ők küzdenek most is
Mint vivtanak egyszer,
Lám csont kezeikben
Még villog a fegyver.
Még lobog a zászló
A harcz mezején,
Port verve alattok
Még tombol a mén.
És eljön a reggel,
Zárulnak a sirok.
Még egyre harczolnak
A felkelt martyrok.
Utánok elindul
A csata sereg,
Zászlója lobog
És dobja pereg.
Egy szellem, egy szent név
Lett a vezérök
És szívesen omlik
E névre a vérök.
Rákóczi nevére
Vitéz ki ne lenne,
Halálba utána
Bátran ki ne menne.
És omlik a vér
És omlik a köny,
Egy csepje gyöngyet ér,
És árja özön.
Nézd sir a magyar nép
Rákóczi nevére,
A szive fellángol,
Felforrik a vére.
S húzodik a harcz
A téreken végig
Az ágyu dörgése,
Felhangzik az égig.
Nem fogy ki erőből
A szent haza népe,
Mert egy elesettnek
Tiz lép a helyébe -
A vég diadaltól
Ó ifju ne késs el,
Menj, s zengd a csatában
Szent lelkesedéssel:
Előre előre,
A zászló lobog,
A harczba menőnek
A szive dobog.
*
Még is bús a magyarnak nótája,
Nagyon mélyen fáj a szive tája,
Hogy ne fájna bús képeid felett
Nemzeti kincs, te hű emlékezet!
Hallod hogy sir, hogy keserg a nóta
Rákóczinak temetése óta!
*
Vér van-e e dalba csepegtetve,
Vagy a szivbe lánggal van égetve?
Hogy hangjára a homlok setét lesz,
És az ember gyorsan kap szivéhez?
Hogy nem tudja, búja vagy haragja
Mi szemének könyét ragyogtatja!
És hányszor ujra hallod, mindig
Égetőn és fájón hat velődig.
Hallod hogy sir, hogy keserg a nóta
Rákóczinak temetése óta!
*
S mégis mégis már nem bús a dallam,
Győzedelmi ének gyanánt hallom.
Sohajtásként támadt szent sir ormán,
S most a zászlót lobogtatja szárnyán.
Halljátok már nem keserg a nóta
Rákóczi feltámadása óta!
*
Ó Rákóczi, sirból kiszállt lélek
Harczosaink r á d ne ismernének?
A szabadság szentje vagy közöttünk
Véres zászlóval jársz mi előttünk.
Te utánad a halálba menni,
Szép dicsőség, meg sem is pihenni
Nem pihenni míg kivíva nincsen
A szabadság, nemzetünknek kincse.
Mig nyugalmad nem lesz megtalálva
Ó borostyán dicsőséges álma!
*
Hallod hallod, így zeng most a nóta
Rákoczi feltámadása óta:
Előre előre!
Megperdül a dob,
A harczba menőnek
A szive dobog.
Csendülnek a kardok,
Be szép zene ez,
Az ifju szabadság
Nász-éneke lesz.
Tombolnak a méhek,
Rajtok a huszár,
Utánok a felvert
Por fellege jár.
Megdördül az ágyu
A trombita zeng,
a levegő reszket,
A föld maga reng.
A bajnoki szivben
Felforrik a vér.
Mert a letiport hon
Esdő szava kér.
Előre előre
A zászló lobog
A harczba menőnek
A szive dobog.
Forrás: Esti lapok. Hétfő, 1. Május 4. 1849.
2026. máj. 11.
Ifj. Szász Károly: Ábránd a Rákoczi induló felett
2026. máj. 10.
Szokoly Viktor: Petőfi (Episod a költő életéből)*
Korunk a divat kora: divatból öltözünk, divatból vagyunk udvariasak, divatból ápoljuk a művészetet, divatból áldozunk egy vagy más célra, s divatból írunk verseket, novellákat életleírásokat s több efféléket.
Ily divat lett a legutóbbi időben a dalnokok dalnokáról, Petőfiről írni. Gyulai Pál, Jókai Mór és Vahot Imre sokat beszéltek felőle, szépeket és nem szépeket, igazat és nem igazat. Szeberényi is szolgált életéhez egy adattal, mit Gyulai megcáfolni igyekszik, s a Vasárnap Ujság, Pesti Napló és Magyar Sajtó vetekednek születéshelye kikutatásán.
Midőn a költő mint ezüsthangú csalogány előtámadt, s szívből jött, szívhez szóló dalaival bezengte az egész hazát kelettől nyugotig, feltámadtak az irodalom dalos és nem dalos madarai, és különbözőképp nyilatkoztak.
- Honnan jött, mit akar itt köztünk ez az erdei madár? – kérdé csodálkozta az egyik.
- Mi mindnyájan éneklünk az igaz; éneklünk szerelemről, hazáról, dicsőségről, régen elhunyt szellemekről, jövő nagyságról, ki egyikről, ki másikról; szépen, hatalmasan énekelünk. De hallgassátok meg az ő szavát, felülmúl az mindent, benne van abban minden:Múlt, jelen és jövő! A múlt dicsősége, nagysága, a jelen szenvedései, a jövő reményei4 Ezüst hangú hárfa rezgése az most, majd meg haragos mennydörgés. Hallod a szót, és átérted az élet legnagyobb üdvét, és sejtelmed támad a túllét képeiről. Hallod a szót, s megmutatja az neked, mi a szenvedély és szenvedés, mi az életben az öröm és üröm. – Ez az ismeretlen csalogány kopott öltözetében egy bokorba rejti el magát, hogy ne ismerje őt senki, csak dalát hallja, s a világ hozzá gyülekezik, hallgatja őt s minket elfeled… Ez az erdei csalogány ránk nézve nagyon veszélyes kezd lenni!
Míg éltél, míg köztünk valál, mennyi ellenséged volt, te óriási lélek! Minden lépten nyomon ellened keltek, ellened támadtak; szerencse, hogy volt akaratod dacolni velük!
A cédrusok örökkön viharokkal csatáznak, s ama szirtre minden percben ezer hullám csap, de dacol mindkettő, mert érzi erejét.
Te is érzéd magadban nagyságodat, s mint érzéd, nem tudtál soha semmi erő előtt meghajolni.
Az élet terhei, nélkülözések nem voltanak előtted oly valami, mikkel dacolni érdemesnek tartottad volna; elleneid végre meghajoltak előtted, de tettvágyó lelkednek küzdésre volt szüksége.
És hogy küzdhess, ten lelked világába tekintettél be, ott kerested fel az ellent, az indulatokat, hatalmas szenvedélyeket. Küzdél velük, s a nagy tusának öröknagyságú emlékköve költeményeid lőnek, melyről sem idő, sem feledség le nem törülheti a sorokat.
… Divat lett az utóbbi időben Petőfiről írni, hanem e divaton örvendhetünk. Tanújele az annak, hogy közönségünk már nem csak a valódi becsű irodalmi műnek értékét képes felfogni, de vágyik annak egyéniségét, viszonyait, lelkületét ismerni,kinek szellemét ismeri.
Nem ragyogni vágyás késztet engem e sorok írására. Petőfit személyesen közelebbről sohasem ismertem, de láttam igénytelen, mégis véghetlenül sokat kifejező alakját; láttam mélázó szemeit, melyből lelkének indulatai ezer változatban villantak elő, s hallám szavának, annak a gyönge szónak hangját, mely nem volt szép, nem kellemes, de bírt valami varázserővel, mely hódított, elragadott, lelkesített.
S midőn még most is hallok róla egyet-mást, képzeletem elé támad ő egész valójába, s boldog vagyok, hogy csak láthatám őt valaha, kiről az utókor csak holt betűkből olvashat.
Azt hiszem, minden egyes sor, mely a nagy költőről szól, ez valódisággal bír, szent reliquia az ő emlékéből, mit szeretettel, tisztelettel fogunk őrizni, s az indított reá, hogy azt, mit egyik legjobb barátjának szájából hallottam róla, itt leírjam.
***
A jelen század ötödik évtizedében az irodalom hatalmas bajnokaihoz, Vörösmartyhoz és Bajzához gyakrabban kopogtatott be egy halvány, az élet nyomorúságai miatt beesett arcú, s átvirrasztott éjjelekről tanúskodó, mélyen bennülő szemű ifjú, kopott, nagyon szegényes öltözetben.
-Mi jót hozott édes öcsém? – kérdezé Vörösmarty, midőn először látta meg ezen alakot.
Az idegen szótlanul kis beírt papírcsomagot nyújtott át.
- Ah, költemények! – kiáltott fel Vörösmarty az iratokra tekintve. – Kérem, csak hagyja itt nálam, majd elolvasom. S ki küldi ezen költeményeket?
E kérdésre az idegen alig észrevehetőleg összerázkódott, s megsértett büszkeséggel emelve szemeit a jószívű kérdőre, válaszolt:
- Egy nagyon jó barátom, Petőfi Sándor!
- S miért nem jött ő maga? Petőfi Sándor nevére nagyon jól emlékezem, már mint Petrovics feltűnt az Athenaeumban.
Petőfi szégyenel tisztességes helyen megjelenni, mert büszke, s öltönye oly rongyos, mint az enyim – válaszolt az ifiú, s eltávozott.
Midőn másodsor, harmadszor jelent meg a kopott öltözetű Vörösmartynál, ez a legnagyobb szívességgel fogadta őt, leültette maga mellé, s kérte, hogy beszéljen neki jó barátjáról, Petőfiről, kinek eddigi költeményeiben is egy óriási lélek erejét, tűzszikráját látja.
És az ifjú lefestette barátját; lefestette annak jó és rossz tulajdonságait, hibáit, melyeket bármennyire igyekszik, nem bír leküzdeni: lefestette múlt életét, jelen szenvedéseit s nyomorát, s jövő vágyait, s a magyar irodalom vezére oly örömmel hallgatott szavára, s kérte, hogy csak biztassa barátját, ne engedje őt csüggedni, mert hisz a magyar író sorsa, hogy a jövő dicsőségét sok szenvedés árán váltsa meg.
Mielőtt eltávozott az ifiú, Vörösmarty íróasztalához lépett, s valamit betakart egy kis levélkébe.
- Adja ön ezt át barátjának – szólott. – Ez munkáinak díja.
Egyszer találkozik Vörösmarty Bajzával a színházban, s valahogy szóba kerül Petőfi neve.
- Ismernünk kell ezt a lángészt! -kiált fel Bajza. – Bárhonnan, de föl kell őt kutatnunk.
- Már ezt a dicsőséget csak magamnak tartom fenn – jegyzi meg Vörösmarty mosolyogva.
- S miképp gondolod kivihetni?
- Ismered azt a halvány fiatalembert, ki Petőfi verseit hozzánk el szokta hozni? Arca oly kifejezésteli, hogy megtarthattad emlékedbe.
- Jól emlékszem rá.
- Ez fog minket elvezetni Petőfihez, Petőfi lakására.
- Ő nem fog hozzá elvezetni, mert legjobb barátja, s mennyire jellemét eddig kiismertem, bármit inkább megtesz, minthogy barátját elárulja.
- S mégis el fogja árulni.
- Mihály, te ma különösen jó kedvedben vagy. Engedd meg, hogy állításodban kételkedjem.
- Hallgasd meg tervemet s nem fogsz kételkedni. Ha majd meglátogat azon fiatalember, amint tőlem eltávozott, tüstént veszem kalapom s lépésről lépésre nyomban követem, még meg nem látom, melyik házba térbe. Így megtudjuk lakását, s másnap együtt megyünk hozzá követségbe, hogy bevezessük őt az írói örökbe. Ha nélkülözésbe, nyomorba találjuk, szerzünk számára elfoglaltatást, mert hiszen ez szent kötelességünk. Ily nagybecsű gyémántra, mint ez a Petőfi, ki tudja Isten hol rejlik, nagy nehezen akad az ember, de épp azért oly becses, mert oly nehéz feltalálni… Nos, mit szólsz tervemhez?
- Dicső, barátom, dicső! – kiáltott elragadtatva Bajza.
S a két idős bajnok mosolyogva, bensőséggel rázta egymás kezét, örülve véghetlenül, hogy a lappangó lángészt a világ elé hozhatják, hogy ott annál fényesebben ragyogjon.
Az irigység csak kis lelkek tulajdona, s dicsőült szelleme Vörösmartynak, hogy a nagyságot el tudta ismerni, az is tennagyságod egyik érdeme!
Napok múltak, hetek múltak, s a halvány ifiú nem jelent meg többé Vörösmartynál.
Nagy lőn „Zalán futása” költőjének búja, hogy Petőfit sehogy sem ismerheti személyesen; azonban mégsem hagyott fel minden reménnyel.
- Száz forint díjat tűzök ki annak számára, ki ezt a Petőfit feltalálja! – szólt egyszer Bajzához.
- Ugyan, hová gondolsz?!
- Nem vagyok gazdag ember, az igaz, de ismeretségét többre tudom becsülni minden kincsnél.
- Nem is a kincsről van itt szó, hanem arról, hogy az nagyon furcsa eljárás volna currentáltatni egy öltőt s száz forintot tűzni ki a fejére, mint valami haramia vezérre.
- Igazad van, nagyon igazad – s ezen megjegyzés által hagyta csak eltett szándékát legyőzetni; azt azonban mégsem mulasztotta el, hogy minden író barátját, ismerősét szépen megkérje, miszerint ha az ország bármely szélén Petőfi nevű emberre akadnak, arról tudósítsák őt tüstént, vagy ha lehetséges, vezessék őt hozzá személyesen.
Hányan vágyakodnak rá hányan igénylik – kiknek igen-igen kevés, vagy éppen semmi érdemük sincs –, hogy arcképüket minden nevezetesb helyen szemlélhessék, hogy őket mindenki ismerje, tisztelje! S ily önmegtagadás, mily igénytelenség kellett ahhoz, hogy Petőfi elrejtse magát akkor, midőn széles Magyarországon a főúrtól kezdve a csárdák vendégeig mindenki ismerte dalait!
Megkezdődött az 1844-diki pozsonyi országgyűlés, és nagy szorgalommal, előre elkészített ékesenszólással gyülekeztenek arra Magyarország ötvenkét vármegyéjéből a törvényhozó honatyák ékesen kisújtásozott, paszomántozott és kiprémelt ősi öltözetükben, kísérve illő számú, pelyhedző bajszú víg jurátusoktól, kik azon reményben jöttenek, hogy a törvényben gyakorlatot fognak szerezni, s kiket édes szüleik azon reménnyel bocsájtottak útra, hogy kilenc hónap alatt g y a k o r l a t o t fognak szerezni abban, miképpen lehet valaki hét vármegyére szóló híres szónokká.
Nyugovóra járt már a nap, midőn a Duna sík tükréről három lövés hangzott, minek hallatára a cél nélkül sétálók, a kíváncsiak s a várakozók a partra gyülekeztek, mert a pesti gőzös érkezett meg.
E nép közt hajó-cövekhez támaszkodva állott egy húsz-huszonkét éves ifiú igen halvány, beesett arccal s a legkiáltóbb nélkülözésről tanúskodó öltözetben. Szemeit maga elé, keresztbe vetett lábaira veté, csizmáit vizsgálva, mintha az azon találtató lyukakból a világ mulandóságaira akarna következtetést vonni.
A gőzösből kiszállani kezdettek az érkezettek, de az ifiú még az erre keletkezett sürgés-forgás által sem látszott édekeltnek.
A hajóról legelöl két igen tisztességes úr lépegetett kifelé; Kubinyi Ferenc és Huszár Károly Nógrád-megyei követek, oldalukon egy alacsony termű, cingár testalkatú fiatalember sürgött parancsokat osztogatva kellemes tenorprimo hangon a cselédség közt, kiben testhez álló magyar ruhájáról az első pillanatra is bárki felismerhette a törvénygyakorlatra jött jurátust.
- Megengedjenek domini spectabiles, hogy tovább nem kísérem, mert mielőbb elszállásolnám magamat, egy kissé körül akarom magam nézni a városban, - szólt a jurátus a tisztes kinézésű két követhez.
Jól van amice! Tudom, nyughatatlan az ilyen fiatal vér – válaszolt Kubinyi, s erre mind a két úr barátságosan rázta meg az ifjú kezét.
A követek távozása után a jurátus még egyszer odafordult azok libériás cselédjeihez.
0- Kendtek csak vigyék el a holmit Posch fogadójába; ott majd megmutatja a pincér a szobákat.
- Pontosan megtesszük – felelt a huszár. – Hanem Lisznyai úr szobája is ott van.
- igen.
- E szóra a cövekhez támaszkodó halvány fiatalember a jurátushoz közeledett, s kopott csikóskalapján egyet billentve tompa hangon kérdé:
- Ön L i s z n y a i?
- Úgy van – válaszolt ez végigmérve a kérdőt.
- Lisznyai Kálmán?
- Testestül, lelkestül!
- Nincs több ezen néven nevezett rokona, ismerőse?
- Tudtommal Magyarországon legalább nincs.
- Úgy engedje meg hogy a k ö l t ő kezét megszoríthassam!
Lisznyai darab ideig szótlanul tekintett végig a különös ismeretlenen s tétovázva nyújtá oda neki kezét. Ha valaki általunk elragadtatik az mindenesetre hízelgő ránk nézve, de mindég jobban szeretjük, ha ezen valaki jó kinézésű egyéniség s nem peregrinus.
- Nos édes barátom, ön már ismer engem – szólamlott meg végre Lisznyai némi szünet után. – Azonban a bemutatás kölcsönös szokott lenni; nem tudhatnám önnek nevét?
- É n P e t ő f i S á n d o r v a g y o k!
- P e t ő f i? – kiáltott fel Lisznyai a legmagasb fokra emelt tenorhangon, s az idegent oly nagy szeretettel kulcsolá karjai közé, mint valami rég nem látott testvért.
- Te vagy Petőfi, valóban te? – szólt örömében ragyogó arccal a jurátus, kezeit Petőfi vállaira téves így mustrálva egy lépésnyiről a peregrinust, azután újra megölelé s karját karjába fűzve elvonszolá magával az úgynevezett ligetbe.
Mit s mennyit beszélt a két fiatal költő azon három óra alatt, melyet a ligetben eltöltöttek, nem tudjuk, hanem hogy midőn Posch fogadójába beléptek, márt igen jó kedvük volt, arról bizonyságot tesznek azok, kik őket ekkor látták.
Lisznyai szobája a fogadóban nem volt nagy, de elég tágas arra, hogy két fiatal ember egyetértőleg kényelmesen megférhessen benne. Midőn Lisznyai az ajtót betette maga után, odafordult Petőfihez s kérdé:
- Sándor! Azt az egyet magyarázd meg nekem, miért rejtegeted magadat annyira a világ elől, mely téged ismerni vágyik:
- Azért pajtás, mert míg nem látják Petőfit, becsülhetik is, de midőn így meglátják… s végigtekintett saját ütött-kopott mivoltán.
- Igazad van Sándor. A világ a külsőségekre is sokat ád, s azért, ha meg nem sértelek vele, kérnélek valamire…
- Csak bátran, ki vele! Hanem előre is kijelentem, hogy nagyin kevés az, mit tőlem kérni lehet.
- Látod Sándor, itt a szoba szegletében ezt a pár bőröndöt? Ezek teli vannak fehérneművel s egyéb ruhával; az öregem bőségesen ellátott az útra mindennel, annyira, hogy a zsidónak is juthat belőle…
- S hová céloz mindez? – kérdé Petőfi kipirult arccal.
- Tudtam, tudtam, hogy megharagszol; de ha jó barátom vagy, fel fogsz öltözni az én ruhámba, s a tiedet nekem adod emlékül, s ezzel Lisznyai feltárta a bőröndöket, melyekből csak úgy ragyogott a sok fehérre mosott ing, pitykés dolmány s egyéb requisitum.
- Isten neki! – szólt végre elhatározva magát Petőfi. – De amint veszem észre, én kissé magasabb vagyok, mint te; úgy fog rajtam ruhád állni, int Boz Dickens fickóin.
- Az igaz, hogy kissé magasabb vagy, hanem soványságod az enyémmel egyforma. Hanem most jut eszembe, hogy áldott jó öregem még tavasz csináltatott számomra egy jó hosszú öltözetet, azon okból hogy ki ne nőjek belőle; ez még egyszer sem volt rajtam; éppen rád fog illeni.
A kérdéses öltözék a sok holmi közül nagy kutatás közt előkerestetett, s Petőfi az öltözéshez fogott.
Egészen átalakult. Csinos, délceg fiúvá változott.
Levetett ütött-kopott öltözetét pedig később egy igénytelen pozsonyi polgár megszerezte maga számára, s mai napig is mint nagy becsű emléket őriz. Ezen becsületes ember Willim szabómester az apácasoron.
Petőfi ezen időben a Pozsonyban működő magyar színtársulatnál volt mint alsóbbrendű tag, hol a nyomorral megbarátkoznia elég alkalma lehetett. Ekkor támadhattak agyában ily gondolatok, hogy:
Mivé lesz a föld, megfagy-e, elég-e?
Én azt hiszem, meg fog fagyni végre:
Megfagyasztják a jég hideg szívek,
Melyek b e n n e s b e l é fekszenek!
Ekkor írhatta, hogy:
A bú?… egy nagy óczeán!
S az öröm?… az óczeán kis gyöngye,
Mire fölhozom, talán össze is töröm.
Három fiatalember ült egy este Posch éttermében, s nagy tűzzel beszéltek irodalomról, színészetről s átalán a művészetről. Kettőt már ismerünk közülök, az egyik Petőfi Sándor, a másik Lisznyai Kálmán, ki középen ült, a harmadik pedig a mély érzésű Vahot Sándor.
- Pajtás már régen ülünk s beszélgetünk itt együtt – fordult egyszer Vahot Sándor Lisznyaihoz –, de még azt a bozontos hajú fiatalembert nem ismerem. Ismertess meg vele.
- Nagyon szívesen!
Erre felállott Lisznyai, s Vahotra mutatva szólott:
- Vahot Sándor barátom,… hiszen költeményeiből ismered… Vahot Imre öccse.
Petőfi odanyújtotta kezét Vahotnak.
- Ez pedig – folyttá mosolyogva mutatva Petőfire –, egy nagyon-nagyon rossz komédiás, de isteni költő.
- A nevét kérném.
- N e v e P e t ő f i S á n d o r.
- Mit, Petőfi Sándor?! – kiáltott Vahot meglepetve. – Reménylem, hogy nem tartasz bolonddá?
- Becsületemre nem!
Petőfi?… Jer drusza keblemre! – s a két Sándor nagy tűzzel összeölelkezett.
Erre Vahot Lisznyainak kezét megszorítva búcsúzni kezdett.
- Hová, Sándor?
- Még ez éjjel Pestre! – s ezzel Vahot Sándor az étteremből kirohant, s az induló gőzössel Pest felé sietett.
Jó Vörösmarty Vahot Sándort is megkérdezte, hogy tudakozódjék Petőfi után, s adja neki tudtára, ha valahol fellelné. De Vahot Sándor ezt az örömhírt maga akarta megvinni személyesen.
Negyednapra visszaérkezett Pozsonyba s Petőfinek két levelet kézbesített.
Az egyikben felhítta Petőfi a „Kisfaludy-Társaság”, hogy nagy örömére szolgálna, ha illő díjazás mellett fordítana külföldi regényeket, miket a társaság fog kiadni. E felszólításnak engedett Petőfi otthagyta a neki nem való színészkedést, lement Pestre, onnan Gödöllőre, hol a „Koros hölgy” és „Robin Hood” című regényeket fordítá le, mi bizonyítja, hogy Petőfi nem volt oly míveletlen, mint sokan hinni szeretik,mert a francián kívül az angol nyelvet is jól értette, s jártasságot szerzett benne saját szorgalmából.
A másik levél Vörösmartytól jött, melyben kérte, hogy fogadja szívesen az ide mellékelt 200 bankó forintot, mint munkáinak díját.
- Bizony reám fér! – kiáltott fel Petőfi, meglátva az ujdonatúj 5 ftos bankjegyeket. Tudniillik ekkor már Lisznyainak is az áldott öregúr által készíttetett holmija jobbára zsidókézre került.
Ekkor írta Petőfi következő versét:
Hozzá!
Szent borzalommal nyújtom im feléd
Nem földi kéjtől reszkető kezem.
S enyém vagy-e? Valóban az enyém?
Nem álmodom-e? – félve kérdezem.
Oh nem, nem álom! Hallom hangjaid,
Az andalító édes hangokat
És arczaidnak látom liljomát,
És itt pihensz, hol hő szívem dagad.
Mennyit nem küzde a balsors velem,
Mig valahára mégis engedett,
Mig a dicső perczet megérhetém,
Hol sajátomnak mondlak tégedet.
Sajtom vagy s boldogságomat
Kinek, valljon kinek köszönhetem
Isten megáldja, kedves verseim!
Ők, ők szereztek meg téged nekem!
Engedd, hogy még egyszer nézzek reád,
S szorítsanak szivemhez e kezek,
És most!… és most jer zsebembe pénz,
S menjünk, - - először is csizmát veszek!
Midőn Petőfi leérkezett Pestre, először is Vörösmarty látogatta meg.
- Hol van Petőfi? – kérdé a veterán költő.
- Itt áll egész valójában – válaszolt a kérdett.
- Így hát önt már régóta ismerem?
- Azon perc óta, midőn legjobb barátoml költeményeit átadtam.
(* Jelen cikk adatait szeretett költőnktől, Lisznyai Kálmántól bírom, miknek közléséért szíves köszönetemet nyilvánosan kifejezni el nem mulaszthatom. Lisznyai az eltűnt nagy szellemnek kortársa és egyik leghívebb barátja volt. S z o k o l y.
Forrás: Magyar Néplap 2. évf. 14-15. sz. Budapest, február 18., 21-kén 1857.
Lisznyai Kálmán (1823-1863): Tündér Ilona
(Rege a napimádó magyar őskorból)
IPOLYI ARNOLDNAK, a „magyar mythologia” irójának, üdvözletül.
*
(Gräfenberg, dec. 16. 1856.)
Sohase volt ilyen fényes
A napisten jövetele:
Csupa tiszta aranyhullám
A legmagasb bércz teteje.
A legpirosb nyári hajnal
Megelőzte mint fullajtár;
S most mint rabszolga, nyomában,
Épen a háta megett jár.
Arczczal földig leborulva,
S csak ha a n a p alunni mén,
Látni ujra este felé
Pirulni a bércz tetején.
- Tán ünnepte tart ma a nap:
Egybegyüjti sugarait,
Majd meggyujtja a kősziklát
Rá oly folyó lángot borit.
A merre néz, pillantása
Millió virágot teremt:
Teremtő erőt hint széjjel
A föld határán, ide lent.
Ahova néz, mosolyától
Virágzik a rideg kő is,
Kivirít rajt a vadmoha,
S rügyet hajt a kóró-tő is.
Isten ő! A világ ura,
A nép hozzá imádkozik:
Fehér mén piros vérével,
S virágillattal áldozik.
Szent fényéből van a lélek!
Mely vért, szivet átmelegit:
Napfényszivás ami legfőbb
Szertartásunk, ez boldogit!
Ez által támad szivünkben
A szerelem, az akarat;
Ettől születik fejünkben
Az igazság, a gondolat.
Igaz öreg hit!… A napfény
Süssön szívünk verésére.
Szabd meztelen mellünket
Tartjuk a napfény elébe!
Oltárunk a virító domb,
Folyók partja, s a magas hegy:
Hová e világjáró nép
Seregestől áldozni megy:
- Fehér paradicsomrózsát,
A nap kedvencz virágait:
Varázserejü vérfüvet,
Istenfa aranyszirmait.
Mézharmatos mannabimbót,
Az áldás szép virágjelét;
Selyemsima puha barkát,
Az irgalom szent vesszejét.
Szüzektől font kész koszorút,
Cserfagyöngyöt, tölgyfakérget:
Zöld borostyánt, mely elébe
Tükrözi a dicsőséget.
Ellenségtől elvett fegyvert,
a győzelem tanujelét:
Lángokba hányt dárdát, nyilat,
S mind ott hamvad, ott olvad szét:
Napisten tiszteletére,
Fölgyujtnak egy rész erdőt:
S az égő erdő tüzéből
Jósol a Táltos jövendőt.
S – meghallgatja a napisten
A hős nemzet könyörgését:
Hogy szívják föl sugarai
A hősök kiontott vérét.
A kiontott vérben lelkét,
Hogy üdvezüljön fényében,
Mely itt alant érte lángolt,
Hagy égjen ott fent, tüzében.
Hagy égjen ott örökfényben,
Örök édes boldogságban:
Ez a reménye, ez hite
A magyawrnak, e világban!
Oda jut végre mind s együtt,
A n a p fényes világába:
Örökönöröké ott él,
S fördik az üdv forrásába…!
- Nagy ünnepet tart ma a nap:
Egybegyüjti sugarait:
Majd elolvasztja a bérczet
Rá oly parázsözönt borit.
S egyest gondol, s a legfényesb
Sugaraknak parancsot ad:
Hevíti a sugarakat
Ez isteni parancsolat.
’Menjetek hü sugaraim,
’Menjetek szét a világba!
’Utazzatok át az egész
’Földön, hetedhétországba.
’Keressétek föl a legszebb
’S legjobb lyányt egész világon:
’Minden nép közt, városokban,
’Falukon és vad pusztákon?-
S a napsugár utazása
Csak egy rövid kis villanat:
Egy csepp szempillantás alatt
Ezer mértföldeket halad.
… S a tündöklő szent sugarak
Összejárták a világot:
Közölük itt-ott mindenik
Sok szép és jó leányt látott:
- A sok nyájas aranyszőke
N é m e t lyánkák fél angyalok;
A szép Olasz, Spanyol hölgyek
Szemében a szív mosolyog.
A Lengyel lyány mind oly büszke
Mint egy szép királykisaszsony:
De büszkeségén kegyesség
Liljomkoronája vagyon.
A Török hölgynek, szerelmén
Kivül nincsen más élete:
Ártatlan gyönyörü rabság
Minden percze, perczenete.
A Görög nő, mint a fehér
Márvány, oly tiszta, szigorú
Arczán szépség, szivén jóság,
Két hervadhatlan koszorú.
Az Arab szűz mint az anya-
Madár egy kis kalitkában:
Ugy él, egyedül a sziv- s ház
Gondjai közt a családban.
A Cserkesz bérczek leánya
Ragyogó mint a hóvirág,
Szelid és hü mint a galamb,
Szerelme biztos boldogság.
És így tovább, minden nemzet
Bir szárnyatlan angyalokat
DE oly szép s jót mint a magyar
Egyetlen nemzet se mutat.
Mi másoknál csak egy rész volt,
Ennél csordultig egyesült:
Szépségében, jóságában,
Már e földön megdicsőült.
Szemeiben a napfénnyel
Rokon édes villám ragyog:
Ahova néz virág fakad,
Hajnal amerre mosolyog.
Ott találtuk az alföldön,
A végtelen magyar rónán,
Egy kis fehér vityillóban,
Odakint a szabad pusztán.
Tisztességből, jámborságból
Vagyon e ház levegője;
S árvalyányhajból szőtt kendő
Volt könnyes szeme fedője.
Ott ült szent szomorúságban,
Haldokló ősz anyja mellett:
Csókba fojtott lehelete
Tartotta vissza a lelket.
Lehelete lélekké vált!
Oly nagy volt a szeretete:
És megmaradt száz esztendős
Öreg anyjának élete.
Szíve még szerelemtelen,
Nincs még neki szeretője,
Kihez nem csak az életét,
Álmait is hozzá szője.
Most csak a virágokkal játszik,
Zengő madárral álmodig;
S legédesb boldogsága ha
A napfényhez imádkozik.
S érti tán a szellők nyelvét,
A fuvalom susogását:
Velük együtt lejt a rónán,
s ez szítja ábrándozását.
Virágpártásan andalog,
Tarka fodros viganóba;
S a tenger mezei virág
Mind neki nyíl koszoróba.
Bevárják a vadgalambok,
Vadvirágmagot szór nekik;
Beszélget a pacsirtákkal,
Csillagokkal incselkedik.
S azok lehúlnak hozzá, s
Visszakergeti az égbe:
Pillantásit adja szárnyul
A mennyei messzeségbe.
Egyetlen sohajtásával
Megszelidíti a szélvészt,
elimádkozza a vihart
S a merre jár áldást tenyészt.
Egy szép éjjel megálmodá
A fák, füvek, kövek titkát,
Melyekben gyógyerő rejlik,
S melyik gyujt éltető szikrát.
Messzeföldről járnak hozzá
Mind angyalhoz, a betegek;
Érintése, simítása,
A betegnek lágy enyhület.
Hívta pedig a nép őtet
Buzavirág Ilonának,
Gyönyörü istenáldásnak,
A napvilág leányának. -
- S a napisten megáldotta
Bűbájos tündérerővel,
Örök égő szerelemmel
Örök tavaszu jövővel.
Szerelmes lett mindhalálig
A legforróbb napsugárba:
S kijárt epedni titkosan
A verőfényes határba.
S ez epedés oly bűvös volt,
Oly rejtélyes ábrándvilág:
S ebből lett a csodálatos
Habzásu árny, a – délibáb.
Bele a napsugarak is
Mind mind szerelmesek lettek:
De a győztes a legfényesb,
A legforóbb napsugár lett.
Ki vőlegény ajándokul
Aranyfátyolt szőtt szemére,
Aranyálmot a lelkére,
Aranykoronát fejére.
S ő e legforróbb sugárnak
Szívta szivébe melegét:
Mely bűbájos gyuladásu
Lángba boritotta szivét.
S a szerelmes sugár az ő
Csúókjaiból szítt szent mézet:
Mondhatatlan édes érzést,
S ez volt az első igézet.
Keblét gyönyörtől reszkető
Simulással átölelte,
Szépen elandalította,
Elringatta, - megihlette!
S – Ilonából tündérnő lett,
Varázserőt nyert szelleme:
S e szerelemből született
Hadúr, a harczok istene.
… Mosolyogva sír az örömtől,
Drága gyémánt minden könnye;
Lépései alatt gyönggyé
Válik a földnek göröngye.
Azóta van gyémánt, arany,
A föld alatt, amióta
Ő tündéri pillantásit
Az egész földön szétszórta.
Hová szeme fénye esett
Ott örök tüz lobbant, támadt:
S ez jelent ott kincset, ez vet
Sötét éjfélenkint lángot.
Szeme volt a bűvösbájnak
Fényes és mély tengerszeme:
Melynek a megmérhetetlen
Szerelmes szív a feneke.
Ott látszott a meny vére* a
Fogyhatlan örökboldogság:
Minőt az isten egyedül
A szárnyas angyaloknak ád.
E vér omlott ereiben,
Ez piroslott két orczáján,
Ez égett inden izében,
És mindenik hajaszálán.
Földig hajolt, letérdepelt
Előtte a magas ég is:
Láthatni a hamvas, kéklő
Messzeségben most is, még is.
Ekkor megszólalt napisten
S nagy ünnepi csendet intett:
’Tegyen még százmilliomszor
’Annyi jót a földön, mint tett.
’Aztán magának legyen egy
’Külön nagy tündérországa:
’A legmagasb, a hetedik
’Égnek pitvarpalotája**
’És ő legyen mindörökre
’Tündérország királynéja:
’Ahol majd én személyesen
Meg is látogatom néha.
Szentelje föl a legbölcsebb
’RAbonbán*** még itt a földön:
’És kenetül a fejére
’Legszebb áldásomból töltsön.
’Sugaraim, mint apródok,
’Emeljék föl trónusára;
’S tegyék, a Tüőndérkoronát
’Tiszta fehér homlokára.
S Ilona bájországába
Kik halálig hűk maradtak,
Csak a leghűbb szerelemben
elhalt szeretők juthatnak.
Ezeresztendőt töltnek ott,
S e hű lelkek szárnyairúl,
Ha ezer esztendő alatt
Minden földi salak lehúl:
Jelt a menybemenetelre
Tündér Ilona ád nekik:
Egy fehér liliomszálat,
Mit mint zászlót tart mindenik.
S a tejuton mennek oda,
A gönczölcsillag hintaján:
S liljomszállal kopogtatnak
A hetedik-ég ajtaján.
Maga az isten nyitja ki,
S bemennek szépen egyvégbe, -
- A hű szeretők igy jutnak
El az öröködvösségbe!!
(* Menyvér, - Istenvér-ne nevezik az üdvösséget a Palóczok közt.)
(** Oly értelemben mint az előszoba, előterem.)
(*** A napimádók főpapja.)
( Most, - midőn a legfiatalabb költészet nagy része csupa reminiscentia, ügyes utánzás, - ez újabb időben Lisznyai e verse a legjelentékenyebbek közé sorozható, s azt mondhatni rá, hogy országos költemény, amennyiből egyenesen a még határozatlan alakokkal eltöltött, s aknázás puhatolás, fejtegetés alatt lévő magyar mythologiát, s a magyar nép legnépszerűbb tündérét érdekli, melyről annyi elágazó és idegen mese kering, s mind bevág az idegen, szomszéd nemzetek mythosába, - akiknek mondáikban lévő ilyféle tündérrel egyazonos még az Ipolyi Arnold által érintett is, s úgy hisszük, különösen őt érdekelni fogja ezen költemény, s reméljük, hogy nyilvánítani fogja róla tekintélyes véleményét, vajon a magyar mythologia költészetére nézve, bír-e súllyal s értékkel? Mely ily eltalált nemzeti szellemben, s ily erkölcsi fenségben, s a napimádásnak ily költői conceptiójával állítja elő s határozza meg „T ü n d é r I l o n a” kilétét,tündéri egyéniségét. – Tősgyökeresen eredetinek, s változatosan gazdagnak mondható tartalmánál, s azon könnyű folyású természetes hangnál fogva is, mely kikerekítésén elömlik, úgy hisszük meglepő s általános hatást fog szülni az egész olvasó közönségre, - s a nemzeti költészet egy határozott magyar tündért nyert benne; - e fogalmak tekintetbe vételével szereztük meg lapunk számára a költeményt Lisznyai Kálmántól, hívén, hogy ezáltal mind a magyar költészet ügye iránt, mint a „Magyar Néplap” tisztelt olvasóközönsége iránt különös figyelmet tanúsítunk. - S z e r k.
Forrás: Magyar Néplap 2. évf. 10. sz. Budapest, február 4-kén 1857.
Kuthen (Barina Vendel 1834-1875): Folydogál a Duna
Folydogál a Duna
Boszúsan morogva,
- Csak hadd folydogáljon
Nincsen egyéb dolga;
Moroghat is bátran
Ha kedve úgy tartja.
Szörnyü szilaj kedve
Van ő kegyelmének;
Habot ver vad lángja
Haragvó keblének;
Háborog zúg mit a
Rossz lelkiismeret.
Verekedni készül
Emelkedik karja;
Lobog gyűrődik már
A hullám üng rajta;
- Jaj lesz ellenének
Ha mostan megkapja!…
… Bizon Duna uram,
Vén bolond létére
Egy kis béketürés
Kendre is ráférne;
Kend a szilajságnak
Megtestesült képe…
- Megbocsáss jó folyó
Vétettem ellened!
Szánom bánom vétkem
Add ide kezdet; -
Beléd dobtak láttam
Egy siró kisdedet.
Anyja dobta beléd
Hogy vesszen el benned;
És te megsajnáltad
Az ártatlan lelket.
Gyenge dalolás közt
A partra kiverted.
- Jó folyó mint bánom
Hogy téged bántalak!
Nem vagy te kegyetlen
Kegyetlenebb nálad -
Az ember e lelkes
De szivtelen állat!...
Forrás: Magyar Néplap 2. évf. 8. sz. Budapest, január 28-kán 1857.
Hory Farkas (1813-1872): A harangozó (genre)
Be szép vasárnap reggel van
Be szépen zeng a harang szó,
Olyan lelkéből huzza azt
Az a jámbor harangozó,
Mintha esdekelve hivná
Az egyház népét imára,
Hogy ezt a hetedik napot
Szentelné lelke javára.
Elvégzé, s ott hagyá a még
Most is mozgó haranglábot,
Szévedezni egy két embert
Mivel hogy még alig látott.
„Kis gyomor erősitőre
- Gondolá – ig be gyülnének
Berándulok a csapszékbe,
Hisz nem hangzik még az ének.”
Meglett; s a mint beballagott
Mintha arczon csapták volna,
Pálinkáról a világért
Egy árva igét se szólla,
Mert ámbár már a templomba
Bemenének pap és kántor,
Im itt a hívek sergével
Zsufolva a pinczegátor.
„Vivát, itt a harangozó!
- Imigy szól a gyülekezet -
Imént ő híjt, s most mi őtet,
Jó hogy közinkbe érkezett.”
Husz kar nyujtja feléje a
Félig kiivott fertályost,
Bejövél jó harangozó,
Ha tudsz, menekülj ki már most.
Nem megvetendő állapot
Ámbár a pálinka ivás,
De elébb való – gondolá -.
Mégis az auktoritás.
- Mond – „kelmetek szivessége
Köszönetemre érdemes,
De köszönteti általam
Keeteket a tiszteletes,
S ugyan kéri ne forditsák
Elméjeket ez nap másra,
Hanem gyülekezzenek fel
Épületes tanitásra.”
Csakugyan foganatja lett
A becsületes hivásnak,
Kiki magáét kiitta
És vége lett az ivásnak
Voltak a kik szerettek voln’
Még ott időzni ámbátor,
De a jobbak intésére
Megürült a pinczegátor;
Igaz hogy a harangozó
Most az egyszer szomjan maradt,
De azért nem győzte magát
Dicsérni a templom alatt. -
Forrás: Magyar Néplap 2. évf. 5. sz. Budapest, január 17-kén 1857.
Ezüst János (19. sz.): Az uj év hajnalán
Buda vára hej ős Buda vára!
Hány évnek ülted már te meg torát?
A nyugvó nap is bástyád falára,
Tán bámultában festi biborát?
Hogy annyi év és annyi harcz után,
Szépen fennállsz diszes palotáddal;
Hogy őrködöl még a magyar hazán,
Mint védő angyal gondos ápolással
Mind a rosszat föld alá temetve
Egy új reményre adsz nekünk jogot;
S hogy legyen sok régi seb feledve
Saját kezeddel azt te ápolod.
Hátad mögött a végső nap leszáll
S előtted a remény tünik fel,
Feletted áldást hozva angyal áll,
Oldalán a jóság szeretettel.
És az új-év a reményt vezetve
Hozott nekünk dicső ajándokot:
Mit először Budavárra vetve
Szétszórja szerte, mint a jó magot.
Feltárul a legmélyebb börtön ajtaja, -
Még a rabnak is virul reménye
Nem háborítja többé láncz zaja
S áldás neki legszebb érzeménye.
S Isten ez új évnek hajnalával
A föld alá zavarja a gonoszt,
Küld sok angyalt telt bőség szarvával,
S belőle nekünk jót és szépet oszt;
Jót, mert hazánkra békét külde le,
Béke által minden jó virágzik;
Szépet, mivel a művészet tere,
S arra áldás, csak tőle sugárzik.
Forrás: Magyar Néplap 2. évf. 1. sz. Budapest, január 3-kán 1857.
Torkos László (1839-1939): Ha véred forr
Ha véred forr, kebled dagad
S hő szíved dobog lázasan,
Vesd el magadtól tolladat,
Erőlködésed hasztalan.
Szemed előtt egymása foly
Fény és homály – mult és jövő,
Képektől nyüzsg – mint hangyaboly
Az életterhes levegő.
Képzelet s érzés összecsap,
Lerontja ez, mit az teremt,
Alólad eltünt az alap
Bámulsz – s nem érted mit jelent.
Ajkad nyílik, de dal helyett
A leget sóhaj rezgi át
S aláperegni érezed
A fájdalomnak harmatát.
Vesd el magadtól tolladat!
Várj míg a vihar elvonúl:
Ha véred forr, kebled tagad;
Te rab vagy, - s érzelmed az úr.
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. augusztus 1. 15. szám
Dömötör János (1843-1877): Két vers
Julia
Kitörülném emlékemből
Örökre nevedet,
De te mint árnyék szüntelen
Kisértesz engemet.
Miként ha volnál örömek
S gyötrelmek szelleme,
Boldog is vagyok, hogy bírlak,
Szívem is fáj bele.
Kigyó vagy, mely áldozatját
Magához büvöli,
S midőn az gyönyört álmodik
Mérgével megöli.
Mennyi remény, mennyi ábránd
Mennyi remény, mennyi ábránd,
Mennyi minden elveszett,
Mióta a vadaskertben
Utolszor fogtunk kezet!
Te egy férfi gondja lettél,
A ki becsül és szeret,
S örömtelt arcczal mutatsz fel
Egy pár piros gyermeket.
Rám a legjobb nő mosolyog
Meghitten, bizalmasan,
Szemeiben családéltünk
Fellegtelen ege van.
Ládd! A végzet mily csodásan
Munkált szerelmünk felett,
Két szívet megszomorított
s boldoggá tett négy szívet.
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. július 15. 14. szám
Mezey Albert (19. sz.): Eltávoztam…
Eltávoztam messze tőled,
Édes szabad nem hallom már…
Bolyongok az árnyas erdőn
S egy-egy néma sírhalomnál.
Mért ne mondjam? Olykor-olykor
Édes vággyal emlékszem rád.
Ha eltöltém – mért feledném?
Azt a nehány boldog órát.
Megnyugodtam – úgy gondolják.
A viharon már tul vagyok.
Nem látják azt – néha-néha
Szívem mélyén mi háborog.
De hát mért is?! Könnyü nekem
Elfeledni boldogságom.
Nagy a világ – ugy-e? – hát ha
Még valaha feltalálom?!
Nem is ez fáj… szétfoszlik majd
A fényes köd – szerelmedet
Kire könnyelmün pazarlád,
Hideg, léha gunnyal nevet.
Elhagyatva a világon
Búban leszesz s örömtelen
Ki lesz majdan, kigyámolit?
Ki vigasztal?! Ez fáj nekem.
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. július 15. 14. szám
Csepeli Sándor (1827-1893): Szólj!
Oh! ne kérdezd: lelkemnek mi fájhat!
Ha nem szeret már szived soha.
Szólj! Kié volt arcod hajnalának
Első gyermek édes mosolya?
Szólj! Szemednek hajnalcsillagába
Ki látta azt a bájvilágot,
Mit csak a sziv legszebb tündérálma,
s ez életben csak egyszer látott?
Szólj! Ki látta virágzó lelkedet
Észrevétlenül kinyilani?
Mikor így szólt egy hang, egy tekintet:
Ilyenek az ég angyalai!
Szólj! Szivednek első oltár lángján
Kinek fohásza szállt így égbe:
Oh! Istenem, e gyönyörü szép lyány
Édes jó lelkét bün ne érje!
Szólj! Zongorád hangja kit büvölt el?
Mig szíved dobogását verte,
S dalán eggyé lett az ég a földdel,
S örömre vált szívem keserve.
Szólj! Kit tudott egy szép tekinteted
S mosolyod megüdvezíteni?
S lelkem miért fájhat… nem kérdheted.
Megmondják e szép emlékei.
Egy cérnaszál mit ér?... Ah! de drága,
Ez tartja az igaz gyöngyszemet.
Lelkemnek ily drága gyöngyös szála,
Mi hozzád köt, - az emlékezet.
Inkább vegyék koporsó kötélnek,
Mivel szivem sirba eresztik:
Mint hütlenül széttépjem, mig élek
S elhullassam igaz gyöngyeit.
Szólj! Mit érzesz a jövőbe nézve.
Lelkemnél van-e szebb csillagod?
Ha van: ragyogjon rád égi fénye!
Felejtsd el a lenyugvó napot…
De lelkemnél szebb csillag nem lehet.
Mint szemednél az ég sem kékebb.
Olvaszd csak át lelkedbe lelkemet,
S szebb csillaga nem lesz az égnek.
Szólj! S elnémul a sziszegő kígyó
Az a sok nyelv, mi rólunk beszél.
Boldogságunk festésére nincs szó,
Mit keblemen velem érzenél.
Az Isten egy szava egész világ,
s ez egy szava a lyánynál maradt,
Szólj! szeretlek… mond ki ez üdv szavát
S nem lesz senki nálunk boldogabb.
Vagy hát ne szólj! Némasággal ölj meg,
Nem szeretsz… ne mondd ki ezt a szót!
Minden virág elhagyná a földet.
Nem ragyogna fenn az égi bolt.
A föld az ég tudja mit szenvedtem
Csak a halál választ el tőled.
Ha boldogok nem lehetünk ketten:
Csak arra kérlek: szépen ölj meg!...
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. július 15. 14. szám
Csepeli Sándor (1827-1893): Emléklapra
I.
Van jó szived, van jó lelked!
Több áldást nem ad az élet.
Ah! de néked mégis adjon
Egy oly szivet, egy oly lelket,
Mibe szived, mibe lelked
Szerelmével átolvadjon.
II.
„Mindig” „soha”
E két szava
Legyen emléklapomnak.
Légy vigasztal
MINDIG
S SOHA ne érjen bánat.
III.
Ami édes, ami kedves,
Ami szép, jó, s boldogító:
Előbb – utóbb sírba száll!
Temesd hát el szerelme
Barátságba, szeretetbe.
Itt a bánat
Üdvre támad.
E háromban nincs halál.
IV.
Amit érzek, e kis lapra
Nincs kéz, ami leirhassa.
De a multba egy tekintet
Megmondja, hogy kimondhatlan
Szent emlékek – elválhatlan
Kötik össze lelkeinket.
V.
Nap ragyog a felhő alatt.
Ha majd szíved magán marad:
Sötét éjben hű csillagod,
Felhő alatt fényes napod,
Leszek…
Emlékezz meg.
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. július 1. 13. szám
Révay Sándor (19. sz.): Azt mondaná
Szerelme – bújában ha megrepedne
Szivem, azt mondaná rá a világ,
Nem nagy kár érte, - ábrándos bohó volt:
Önkényt fogá föl a gyilkos nyilát.
És szellemem, síromra hullni ekként
Látván a gúnynak -m ég sértőbb – nyilát,
Szólna: bár a napot nem érdemelte,
De, mint ő, nincs több, nincs oly szép virág!
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. július 1. 13. szám
Halász Dezső (1835-1910): Május elsőjén
Teremté Isten a világot
A semiből hívá elő
Hajnal pirúlt az ég ívére,
Megindúlt az ember-sziv vére
S ünnepet ült az őserő
Legelső május reggelén.
Az édenkertnek közepében
Bámulva állt az első lény,
Virág nyilott a pálmafákon,
Harmat rezgett minden virágon
Fölkelt a nap az ég ölén
S leborúlt az első ember.
Hálás fohászok keltek ajkán,
Istenhez szólt könyes szemmel,
Mondá, hogy a gyönyört nem birja,
Nincsen a kit keblére hívna,
Nincs értte vágyódó kebel, -
S megérté a mindentudó.
Álom borúlt Ádám szemére, -
Lejött hozzá az alkotó, -
Keblének egyik csontját vette
Belőle nőt, - asszonyt teremte,
Keblében sziv, érző, vonzó,
S meglett az első szerelem.
Fölébredett az első ember
Még szebb lőn a világ neki,
Keblén a nőnek szive dobbant,
S bátran nézett elé a sorsnak
Midőn édesét elveszti…
Mert megmaradt a szerelem!
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. július 1. 13. szám
Tolnai Lajos (1837-1902): Fehér Sándor (népballada)
Virágos az Imre Julis ládája -
Fehér Sándor azon búsul magába.
Két kis fia ott didereg mellette,
Édes anyjuk jaj be el is feledte!
„Édes apám, engem ha bétakarnál,”
’Édes apám, de ehetném, mit adnál.’
Szegény apjuk azt se tudja mit tegyen
Úgy megesik szive a két kisdeden.
Sötét éjjel könyököl az ablakba
Járókelők dalolását hallgatja.
… ’Városháza ablakában ég a mécs
Darázskarcsu szép menyecske hova mégysz?
Eső után bodorodik a rózsa -
Imre Julis most fordul be egy szóra.’
A legénység csak dalolgat, kurjongat,
Fehér Sándor hej mit gondol az alatt!
Nagy éles kést rejteget a kezében,
Szűre alól de kivillan sötétben.
Hajnal felé a kis ajtó csikorog
Imre Julis nagy begyesen bekopog
Fehér Sándor átkapja ám derékon:
„Gyere gyere kis angyalom, rubintom
Ide, ide nótás szentem ihajla,
Gyöngyviolám, tudod-é, hogy meghalsz ma?”
’Édes uram, az Isten szent nevére - -’
Véres a kés Fehér Sándor kezébe.
A szép asszony mint törött ág lezuhan
Kökény szeme ragyogása oda van;
Hosszu haja végigömlik vállára
Vérbe borúl ékes selyem szoknyája.
Imre Julis jaj be hires leány volt
De még mikor az anyjánál virág volt,
Nem fért annyi csillag a nagy egekbe
Mint a mennyi nyalka legény szerette!
Szentpéteri nagy utcáról fú a szél -
Szegény Sándor látod látod mit tettél!
Vasat vertek két kezedre lábadra
Úgy kisér föl két vármegye hadnagya!
Fehér Sándor könyörögve kesereg:
„Nem bánom én akasztófán hadd veszek;
Havas eső a fejemet hadd mossa,
Nehéz vas a két lábamat hadd nyomja -
Hadnagy uram csak azt kérem szívesen:
Két kis fiam a karomra hadd veszem!”
… Fehér Sándor a tömlöcben könyököl
Nagy sokaság sírva tekint oda föl.
- Verje meg azt a rossz anyát az Isten,
Kinek szive, anya szive, hogy nincsen!
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. július 1. 13. szám
Zilahy Imre* (1845-1867): A talismán - Puskintól -
Hol a tenger kebelében
Sivár szirtre hull a hab,
S a hold illatos vidékén
Szór meleg sugarakat.
Hol müsülmán kéjes éltet
Él a hárem lágy ölén:
Ott hizelgő bűvésznőtől
Egy talismánt kaptam én.
„Vedd és tedd el!” ekként szóla,”
„Talismánom gondosan;
Bűvös erőt nyerhetsz róla
Benne szived üdve van…
Nem hárít el betegséget
Sem orkánt, sem zivatart,
Haláltól sem ment meg téged,
S ereje kincset se tart.
Nagy veszélytől meg nem óvja
Vagyonodat, fejedet,
S érette meg nem hajolna
A müsülmán nép neked.
Sivár tenger mellett élve
Kedvesedhez nem viszen,
Északról sem röpít délre
És délről északra sem.
Ám, ha szép, ravasz szemével
Megbűvöl a drága lány
Vagy ha sötét, titkos éjjel
Csókod ég szép arc-haván:
Akkor bűntől, csalódástól
S feledéstől óvna meg,
S enyhületet ad szivednek
Ha uj kínoktól rezeg.”
(* E kiváló tehetségű ifjú költőnk régebben Cserényi név alatt szokott volt írni. Szerk.)
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. junius 15. 12. szám
Csukássi József (1841-1891): Ne hidd oh dicsőség!…
Ne hidd oh dicsőség, hogy e lantnak húrja,
Kacér mosolyodra zendüle meg ujra,
Öblében a fájó hang vidámra vállott,
De nem a mért szemed fényes reá szállott.
Hiába mosolyogsz csalogató száddal,
Csalogató szádnak szédítő csókjával,
Keress mást helyettem, kiben még a lélek
Nem sejti öledben mily rideg az élet.
Költészetem, melyből este, viradattal,
Mint sugár a napból szerte ömlik a dal,
Rideg palotádat végkép odahagyta,
s most egy barna kis lány házi – pitypalattya.
Körüle évődik, neki dalol egyre,
Tanítgatja forró, örök szerelemre.
Odaszáll vállára és aggódva várja,
Vajh’ kis úrnőjének tetszik-e danája.
S ha néha egy dalnak szózatos accordja
Patyolatos keblét hullámzásba hozza,
s az érzés mélyéből szive hullámzása
Drága gyöngyöket szór szeme pillájára.
Hol a dicsőségnek olyan koronája,
Mely ily jutalommal a versenyt kiállja?
Hagyj el hát… miért is csalogatni engem,
Sz’ látod nincs utánad, bolondulni kedvem.
Voltam én is rabja fényes szemeidnek,
Jött a szerelem, s e láncokból kimentett.
És most kedvesemnek futó pillantása
Többet ér mint szemed örök ragyogása.
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. junius 15. 12. szám
Zilahy Károly (1838-1864): Hajótört
Lobogj, lobogj setét kandalló!
Tavasz van, ah! De mily kietlen!
Mint zúg a hófelhő keletről!
Mily tél üvölt a kikeletben!
A domb kopár pázsitja fázik, -
Vad szél kergette könnyü sajkám;
Az örvény zajlott – hivt….s nem nyelt el -
Bár evezőm torkába hajtám!…
A mennybe vágytam – visszavertek;
Most im ne kellek a pokolnak:
’Égj el saját lángod tüzében!’
Menny és pokol kacagva szólnak.
Lobogj, lobogj setét kandalló:
Égek belül – s kívül, hah! Fázom.
Mért voltak álmaim oly magasak,
Hogy most ébren kell éjszakáznom!
Ünnepnap van, a sokaság kél,
Örvend, zajong, s nem néz előre;
Él, s nem remél, - nagy álma sem volt
Ő-e, vagy én vagyok a dőre?!
Lobogj, lobogj setét kandalló!
Mennyről, pokolról én lemondtam.
Számot veték a boldogsággal,
s kifáradtam bánatban, gondban.
Örülni mint a sokaság – ezt
Nem tudnám, - és nem is kivánom.
Nyugodni vágynék. Ha zsibbadtság
Lenne nyugtom – ha lenne álom.
Én hallgatok, nézek, mosolygok,
(Sohajtást, sírást rég meguntam).
Ők tombolnak, örülnek, - hat nap:
Hetedikes ünnepnapuk van.
Pedig mi engemet megejtett,
Bár nem tudják, de ők is sejtik;
S noha sietnek, a virágot
Az elmulás porába ejtik.
Hadd hajtsák, a mit el nem érnek!
… Állok lesujtva, összetörve.
Melynek láncát magam kovácslám:
Szorít kemény, vak v é g z e t örve.
Összetört a füszer éltemből.
Szálljon hát illatja az égbe,
S ki vágytam egykor véle szállni:
Oszoljak szét a semmiségbe!
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. junius 1.11. szám
Torkos László (1839-1939): Lakásom
Viruló kert közepében
Mint sziget az ár ölében
Áll szegény kis hajlokom:
Benne csend s egyszerüség,
Kinn zöld pázsit, kék derüs ég
S langy tavaszi fuvalom.
Orgonafák lombos ága
S illatozó kék virága
Ablakomon betekint;
Ha kinézek kora reggel,
Rám mosolyog gyöngyszemekkel,
S este nyájas bucsut int.
Szerte jácint, rózsa, liliom
Nap felé néz, hogy kinyiljon,
Egy két bimbó már fakad,
Felettök a rezgő lombnak
Hűs árnyában döngnek, zsongnak
Fürge méhek s bogarak.
Víg madárfal, méla dongás
Szellő sóhaj, - halk zsibongás
Egybeolvad édesen,
Remeg a lomb a gyönyörtül,
Örömkönnye alágördül,
S fénylik, csillog a gyepen.
Hallom s nézem ablakomból,
S vágyó lelkem arra gondol:
Milyen boldog l e s z e k én
Ennyi báj közt – ha betelnek
Vágyai e hő kebelnek -
- E g y s z e r e t ő n ő ö l é n.
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. junius 1. 11. szám
Komócsy József (1836-1894): Zilahy Károly sírjánál
Ketté van törve már a fáklya,
Megszakadt már az út, a pálya,
A vezető láng el-kiszállott…
- Oh nincs azért örök halálod!
Megtörve van a leszerelt lant,
Elzárta szived e rideg hant:
De mit egykor a hő sziv érzett,
Azon nem lesz úr az enyészet.
Mily kopár e hant, milyen árva!
Nincs a tavasznak rá virága;
Sir itt a szellő és az égnek
Sugárai könnyekben égnek.
Oly kopár e hant, olyan árva:
Nincs a tavasznak rá virága;
De porló homlokod fölött majd,
Egykor e föld még borostyánt hajt.
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. junius 1. 11. szám
Révay Sándor (19. sz.): Haza felé
Megyek, megyek, - már a lelkem
Úgy is régen ott mulat;
Mily gyáva vagy, sárhüvely, te,
Hogy a légben nincs utad…
Fenn a kék ég, hő fohászban
Oda küldöm lelkemet,
S egyszer csak azt veszem észre,
Hogy közéjök tévedett.
Holdvilágos szép estéken,
Ha úgy együtt ülnek ott,
És csevegnek boldog kedvben:
Betölti a kis lakot.
Megcsókolja arcaikat,
S mosoly kél a csók nyomán,
„Vajjon ő is mosolyog-e?”
Kérdezgetik azután.
És lelkem, mely kedvesivel
Észrevétlen mulatott,
Az örömtől mámorosan
Hagyja el a kis lakot.
A kis lakot, s benne annyi
Áldást, hogy tán meg se’ fér…
Egy gondolat…, s sebes szárnyon
Kebelembe visszatér.
Felráz édes álmaimból,
Elfoglalja szivemet,
„Most is rólad gondolkoznak,
Most is csókkal intenek!…”
Ébredek, de – kínzó öröm! -
Még fél uton sem vagyok, -
Mennyi fájó emlék ér, míg
Ajtajukon kocogok?!
De tudom, ha oda érek:
Jó öregim kebelén,
Mi eddig fájt, a mi bántott,
Mind, mind elfeledem én!
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. május 15. 10. szám
Kvassay Ede (1845-1927): Egy percet éltem csak…
Egy percet éltem csak
E hosszu életen:
Midőn tekinteted
Átrezgett lelkemen,
Midőn egy szemsugár
Szivembe fényt vete…
Hajh! Csáb’ reményvilág
Volt szívem élete!
Elmúlt e drága perc,
De kínja végtelen:
Háborgó szenvedély
Dúl váltig keblemen;
Keblem vak éjjelén
Átrezgő fénysugár,
Merre, hová tünél?
Kedv, élet elhagyál?!
De mit nekem öröm,
Kedv, élet, boldogság!
Átéreztem mindezt
Egy édes percen át…
Egy édes percen át,
Midőn megláttalak,
Egy percnyi üdv után
Ölelve kínomat!
Oh édes fájdalom,
Oh kínos érzelem!
Keblembe zárlak én -
Ölellek végtelen…
Ölelve tartalak,
Bár szétreped szívem;
Ez őrült fájdalom
Oly jól esik nekem!
Ha minden elhagyott
E kínos életen:
Öleld vérző szived,
S mosolyogj gyötrelmiden;
Mosolyogj gyötrelmiden
És kínos életed
Álomba rengeti
A boldog képzelet.
Jövel, jövel felém
Tündéri képzelet!
Érzem, mennyben vagyok,
Ha játszhatom veled…
Csak egyet mosolyogj,
Oh jöjj, oh jöjj velem!
Ringasd el kinomat
Tündéri képzelem!
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. május 15. 10. szám
Reland után: Letépett levél
Ha elcsigázva az Indus fia,
Megúnta vinni életterheit;
Nehéz keservét némán szenvedi,
S panaszt nem ejtve sorsán könnyezik.
Lelkét sötétes ösztön szállja meg,
Mely őt a hegyre készti menni fel…
Magasra fel, hol hangulat-rokon
Zajt hall; s ez összefoly szivverésivel.
Szent buzgalommal hallgatózik ott…
Álmélkodásban nyugszik kínja meg -
S elfogja őt egy csoda-bámulat,
Látván a teljes s ép természetet.
Mert fenn a hegynek sziklás ormain,
A hol korlátlan szabad lég tenyész:
Minden növénynek szirmát nedv üli,
S kövér moh lep be minden sziklarészt.
Fölötte terhes felhők függenek,
- Nehéz keserve példányképei…
S elámolyog ha távol egyike
Vizét patakként kezdi önteni.
Ösvényt kutatva loccsan néha meg
Mentében, hogy ha gátba ütközik;
S e loccsanásnak halk viszhangjai
Andalgón hatnak szive mélyeig.
Igy éli át ott hoszu éveit,
Örömtelen magánya álmiban
S a testtagoknak sanyargása közt
Minden, mi kéjt ad, semmisítve van.
A élveket mind messze küldi el,
Miként ha egy nagy bünbocsánatot
Akarna nyerni önmagától, és
Elhúnyni lassan, mint egy sorvadott.
Nyugodtan várja míg az óra üt
A melyben élte megszakad s lemén…
S miként egy oszlop önsírján ha áll -
Áll ő nyugvó enyészet felén.
Igy állok én, bölcselkedő Reland,
Ki multamat sötét falak között
Töltém a tudvágy rabbilincsein,
A mit reám szent szenvedély kötött.
E szenvedély volt gazdaságom is,
Ez terme nékem szépet és nagyot!…
S hová tevém?… mind, mind odadtam; és
Lelkemre ez oly megnyugvón hatott. -
S mit nyertem érte?… megaláztatást -
Hazugság! – mondák – s beteg dőreség:
Föllengő lelkem eszményképeit
Megpiszkolák, és összetördelék.
El, el tehát el messze, ott, hol a
Világ zajától óva lesz e fül;
S a hallgatagság puszta színterén
Az eszme, ábránd kedv szerint röpül.
… Mélázva töltöm el ott napjaim
Nem ismert eszmék… soha nem beszélt,
S el nem tanult uj ismerettanon
Végzem be éltem legvégső neszét.
S lelkem miként egy bús Philokteles
Öröksebével addig bujdogál;
Mig megragadja őt szép csendesen
Ölő kezével a hideg halál!
Benedek Aladár
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. május 1. 9. szám
Fejes István (1838-1913): A közös sors (Montgomery)
Az elrepült, elmúlt időben
Élt egy ember: ki volt, ki ő?
Hogy sorsod lásd halandó: E m b e r,
Veled egyenlő s egyező.
Szülötte földe ismeretlen,
Hol meghala a táj is az,
Neve a földről elveszett, el,
S csak ennyi róla most igaz:
Hogy bú, öröm, remény és kétség
Tusáztak váltva kebliben;
Volt kinja, üdve, - köny, mosoly rég,
- Más mind feledség éjiben.
A lomha test, szökellő vér és
Föl és alá szálló lehe, -
Ezek szülék benne az érzést
Mit minden másban eleve.
Örült ő, de gyönyöre elszállt,
Szenvedett, de kinja oda;
Voltak baráti, nincsenek már -
S ellensége mind meghala.
Ő látta mind a mit te látál,
Megérte mind mi téged üld;
Ő volt mind a mi csak te voltál
S az most mi léssz te majd velünk.
A forgó évszakok, nap és éj,
Hold, csillagok, föld és világ
Övéi voltak; élet és fény
Szolgált neki, - hiába ládd!
A felhő s napsugára: régen
Az árnyék és dicsfény szemén, -
Elsodródtak a néma légben,
Hol még nyomuk, nyomuk sem él.
Évlapjai az embernemnek,
E romok, állnak már de rég,
De rá ilyet sohsem jegyeznek:
E g y e m b e r é l t, ah, hogy c s a k él t!
(angolból)
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. május 1. 9. szám
Lithvay Viktória (1846-?1900 után): Meddig virít?…
Meddig virít a virág a réten?
Mig a harmat híven öntözi,
Meddig ragyog a csillag az égen?
Mig a hajnal ott fenn nem leli!
Meddig dalol a madár az ágon?
Míg nem érzi jönni a telet,
Meddig él az ember a világon?
Mig szive a bútól megreped!
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap. 1864. április 15. 8. szám
Tolnai Lajos (1837-1902): Nem vagyok még…
- Emlékül Szász Bélának -
Nem vagyok még elhagyatva
Van mg egy két emberem,
Egy két igaz hű barátom
Kezet szorít még velem.
Ha szivemre édes titkok
Kéjes súlya nehezül:
Bánatomhoz, örömömhöz
Nem vagyok még egyedül.
Kis hajlékom nem a multnak
Rideg puszta fészke – még,
Melynek csak a bágyadt emlék
Tartaná már életét -
Öröm és zaj kedvre hozzák
Még a méla-bús lakót:
Nem verik bár ezt a lármát
A p r ó, f ü r g e c s a c s o g ó k!
Van még egy két igaz lélek,
De ha ez is ide hágy:
Minő lesz majd akkor, akkor
Itt e csöndes kis világ!…
Mint a régi omló templom
Melybe a ki menne még, -
Nem mint egykor – derült szivvel:
Borzalommal, félve lép!
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Április 15. 8. szám
Csepeli Sándor (1827?-1893): A tengeren…
A tengeren, a habok közepén,
Van a legszebb, legboldogabb sziget.
Mi kéjt s gyönyört igérhet a remény,
A szivnek így szól itt egy hang: tied!
A tenger zúg, hab habra tornyosul:
A szigetre nem csaphat át hozzánk.
Az ég ragyog a viz tükre alul,
Szép a sziget, int egy tündérország.
A képzelet száll csak velünk ide,
S ez egy király irigyelt birtoka.
De kinek van lánggal égő szive:
Szebb sziget van itt, hol király maga.
Tengerárja van a szerelemnek.
S itt egy tündér sziget emelkedik,
Nem látni mást körülte, mint eget,
S neveti az élet szélveszeit.
Kalóz, kalmár s veszekedő világ
Hiában jár erre hajóival.
A habok, mint pehelyt, besodorják.
Kis csolnak kell ide, s mennybeli dal,
A hullámok eljátszanak vele,
E szigetig tündérek ringatják.
S a boldogot, ki itt kiköthette,
Egy királynő üdvözli, mint királyt.
A királyság e föld netovábbja!
Királyokká vagyunk teremtve mind,
E földnél hűbb, szebb tündérországba,
Hol betelnek legszebb reményeink.
Más ragyogványt, ám irigyeljen már:
Én csak azt a boldogot irigylem;
Kit k i r á l l y á tesz egy szivdobbanás
Kit el nem hagy soha a szerelem!...
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. április 1. 7. szám
Victor Hugo (1802-0855): Quand tu me parles de gloire…
Én mosolygok, midőn szólnak
A hirnévről ajkaid:
Hinni kész vagy te e szónak,
Mely tudom, hogy hazudik.
Ledőlt szobor a dicsőség
Bántja tépi száz irigy,
S nem kímélik addig őt, míg
Sírunkra nem ültetik.
Elrepül a gazdagság, kincs;
Nagyság ledől s tovahajt:
Kis szerelem vigasztal is,
Nem is csinál annyi zajt.
Én egyebet nem kivánok
Csak mosolyod és szavad,
Árnyat, léget és virágot,
Árnyas erdőn sugarat!
Nem kérek mást, ki elzárom
Öröm ér vagy fájdalom,
Csak leheleted virágom
S tekinteted csillagom!
Pillád alatt égi fényben
Egész világ szendereg-
Ah én fénylő rejtekében
Csak szerelmet keresek.
Gondolatom mély kehely, e
Világot betöltené;
De nem kér mást: édes nedve
Csak szivedet töltse bé.
Dalolj! És rám száll az ihlet,
Mosolyogj! ez kell csak nekem.
Távol, messze zúghat, zenghet:
A tömeget megvetem!
Tőled kéjbe mámorítva,
Szerelmünk fölbontani.
H’jába lengnek álmaimba
A nagy költők árnyai.
Jobb szeretem én szavuk bár
Édesdeden csalogat
Áloműző vig daluknál
Elaltató dalodat.
Azt kivánom, bár ragyogjon
Nevem csillagok felett.
Felerészem lenn maradjon
És szeressen tégedet;
Szeresselek bánatomban,
Szeresselek kedvtelen:
- Sötét hely a bú, ott jobban
Ragyoghat a szerelem!
Fényes szemü angyal nő a
Siralom keserviben,
Vedd a lelkem szárnyaidra
S hagyd lábadnál hü szívem!
Jánosi Gusztáv (1841-1911)
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. március 15. 6. szám
Szász Károly (1829-1905): Ha nem volnál enyém
Ha nem volnál enyém:
Őrültté tenne az a vágy,
Hogy kebeled forró hevén
Hervadjak el, mint a virág.
- Most: százszor boldog életem,
(Mint örökifjú pálmagalyt)
Levelenként eltéphetem,
De mindig ujonnan kihajt.
Ha nem volnál enyém:
Bujdosnám messze tájakig;
Delejként vonna a remény
Hogy ott tán nyugalom lakik.
Most: a világ egy pont nekem,
Az a pont, amelyben te vagy,
Nem űz el innen végzetem,
Itt élni készt, itt halni hagy!
Ha nem volnál enyém:
Árnyképedet üzném talán,
Mig ujra visszaérkezném
A kerek föld más oldalán,
- Most: lelkem egy helyben marad,
De itt is büvkörben kereng
Szemeid varázsa alatt:
Csak rajtok csüng, rajtok mereng!
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. március 1. 5. szám
Hazai Gyula (19. sz.): Az éji harangszó
Néma már karácsony éje,
Éjfél után egy az óra,
Lenyugodtak az emberek,
Hallgatnak az álom szóra.
Nyugszik minden, csak egy lányka
Van még ébren, sok a gondja;
Mily sors várja őt jövőben -
Ezen éj talán megmondja.
Föld alul ha zene szólna
Beteljesül szive vágya,
Ha bús harang-kongás zúgna
Sír lesz menyasszonyi ágya.
Vig zene vagy bús harangszó
E kettő a jövő képe.
Lassan suhan ki a lányka
Fagyos havon visz a lépte.
Teste remeg, de nem érzi,
Szeme mint két csillag látszik
Jégvirágként sápad arca,
Éj hajával szellő játszik.
Nyomot nem hágy havon lába
Mint egy tündér száll felette,
Lassan ér a sikátorba -
S földre hajlik szép termete.
Remeg, reszket, de csak hallgat,
Mintha a föld mélye szólna,
Fel-fel riad meg lehajlik,
Mintha rosszul hallott volna.
Jól hallotta, jól hallotta -
A harangot zúgni mélyen,
Most is zúg már viradóra,
Rémesebben mint múlt éjen.
Zúg a harang, de zúgása
Nem hat az alvó lánykára,
Kél a nap bús szomorúan,
S égi fényt hint tejarcára.
Nyugszik, mint egy kedves angyal
Melyre mély szép álom szállott
Szemében a tűz – kiégett
Keblében a sziv – megállott.
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Február 15. 4. szám
Csávolszky Lajos (1838-1909): Két dal
Oh ki tudná…
Oh ki tudná megmondani, hogy mi drága
Volt énnekem egykor e szem ragyogása…
Ez a kis kéz, ez a szép ajk csevegése
Azt gondoltam, ez vezet a mennybe, égbe.
Most már itt vagy, csevegsz szépen rámhajolva,
Szemed folyton rámszegezve, mosolyogva,
Csókolgatlak mind sűrűbben, mind gyakrabban:
De a sziv már mindezekre meg sem dobban.
Még nem is…
Még nem is férfi, csak ifjú valék,
Midőn szépségedtől elkábulék.
Ragyogó tested, ha testemhez ért
Forrásba hozott agyvelőt és vért.
***
Hej, de mindez elmult… Im a sok seb…
Szivemben a láng mindig kevesebb,
Halvány arcodon mindig több a ránc:
Édes öregem, szólj hát, mit kivánsz?
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Február 15. 4. szám
Fiamhoz – Lord Byrontól -
E kék szemek, aranyló fürtök,
Miket bámulni meg nem szünök,
Ez édesen mosolygó ajakak, -
Anyádéihoz hasonlítanak.
Boldogságunkra jól emlékezem:
Szivem tied, én édes gyermekem!
Atyád nevét gagyogja nyelved,
Nevem, neved más, édes gyermek,
Ne fájj szorongó szívem oly nagyon,
Szégyenpir éget, ne égj úgy arcom!
Lát ő az égből s megbocsát nekem:
Szivem tied, én édes gyermekem!
Anyád sírján virágok kelnek,
Keblén függsz te az idegennek,
A kárörömnek arca vigyorog:
Atyád nevét viselni nem fogod!
Fiam ne fogjon e gúny sziveden:
Szivem tied, én édes gyermekem!
Nevessetek, kacagjatok, ha
Nem tudtatok szeretni soha,
Gyermekemet én meg nem tagadom
Nagy boldogságom, kisded angyalom
Jer ide, légy itt az én szivemen:
Szivem tied, én édes gyermekem!
Tebenned én virítok ujra,
Előbb mintsem halál borúlna
Szememre, mellyel annyit nézlek én,
Életemet tenéked szentelém, -
Törvényesítlek majd, ha tehetem:
Szivem tied, én édes gyermekem!
Ifjú valék hát én is ledér
De arcom arcot még sem cserél,
Atyaságomat meg nem tagadom
Atya lesz ő is talán? Majd… vajon?
Boldogságomban egyre zenghetem,
Szivem tied, én édes gyermekem!
Halász Dezső
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Február 15. 4. szám
Medgyes Lajos (1817-1894): Megszűnt viszony*
Oly szent viszony, oly forró szerelem
Hogy szünhetett meg, át nem érthetem;
Azt hittem, míg egymással mulatánk:
A menny, üdvével szakadott reánk.
Eltünt a perc, változtak a napok:
Boldogságunk nem tünt, nem változott.
Mint tavasszal uj-uj virág fakad,
Uj örömöt szült inden pillanat.
Most, mintha összejő két idegen,
Találkozunk komolyan, hidegen;
A régi kéjre nem is gondolunk, -
Egészen kicserélt lények vagyunk.
Nem! Egyik sem volt köztünk hűtelen:
Hűtelen volt csak maga a szerelem;
Mint a tavasz sugára elrepül,
Elhagyta szivünket véletlenül.
Mint a szellő a virágillatot,
A szellemet, mely egybeforradott,
Elvitte a végzet lehelete,
S az élet hideg sirjára vete.
A tűz, mely lánggal-égve lobogott,
A sziv, mely édes kéjben dobogott,
A lélek, mely tikkadt az üdv alatt: -
Minden eltünt, csak az árnyék maradt...
(* Mutatány a Revicki Szevér és Zilahy Károly által szerkesztett „Alföldiek segély-albumából”, mely 3 frtért minden könyvárusnál kapható. Szerk.)
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Február 1. 3. szám
Fejes István (1838-1913): Beteg mellett
Beteg ágyban haloványan
Nyugszol kedvesem!
Én meg szived dobogását
Hallgatom, lesem.
Nem panaszlasz, nem sóhajtasz:
Melletted vagyok -
S bágyadtfényü szemeidben
Hit, remény ragyog…
Oh remélj! Hisz nem halunk meg!
A ki úgy szeret
Mint te, az két életet lát:
Földet és eget.
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Február 1. 3. szám
2026. máj. 8.
Tátrai tájképek és mondák
A Virágoskert 1864-ben
I.
A felkai völgyből a bájos VIRÁGOSKERTBE roppant sziklatömegen kell a tátrai vándornak keresztülhatolnia. Oly borzasztóan dülleszkedik e sziklakapu fejünk fölött, mintha minden pillanatban ránk akarna szakadni.
Hány ily sziklaszakadás s óriási gátkő fenyeget bennünket az élet veszélyes utain4 S az önérdek, dicsvágy, ritkábban a jellemszilárdság, mégis buzdítólag vezető azokon át a vakmerő halandót!
A tátrai Virágoskert az alpesi növények szelíd mosolyának ezer és ezer nyilatkozatával fogadja ölébe a hegyek zarándokát.
Itt a természet változatos játéka a legsajátságosabb ellentétekben látható.
Ha föl- és körültekintesz, csupán óriási meredekségű sziklatömegegek, havas, jeges bércormok, sötét, komor tekintetű gránitfalak, szóval, a legzordonabb vidék szépségei ötlenek szemedbe. Ellenben a völgy mélyében s pázsitos kebelén a legszelídebb virágcsoportok tarka szőnyege eleven friss zöld alapjával hosszant terjedez előtted.
Itt még a tátrai vadrózsa is oly nyájasan mosolyg, a virányt keresztül hasító folyam partjainak zöld bársony rétegein ezer és ezer nefelejcs villogtatja tiszta kék szemét, s a gyorsan rohanóhoz hajolva, ezt látszik suso9gni méla-titkosan:
„Gyors hegyi folyam! Vidd magaddal üdvözletünket Magyarhon fiai- és leányainak; csevegd el nekik a jég közt is viruló tátrai nefelejcsek forró üzenetét, - hogy soha ne feledkezzenek meg a haza s kedveseik iránti hűségről!”
És a futárrá avatott vidám kis csörgeteg fejrázva ígéri az üzenet megvitelét, szilaj csikóként tajtékot hányva nyargal előre, s amint útjában valamely erősebb tátrai vízesés közé talál vegyülni, a meredek szikláról nagyot zuhan alá, s a szegény kis bohó, üzenetével együtt, nyakát töri, de véletlen és borzasztó halálát a zuhatag körüli új virágsereg, harmatos szemeivel mégis szépen megsiratja.
Gyönyörű ez a tátrai Virágoskert, mert ebben csupán isten keze kertészkedik, anélkül, hogy üvegházi gőzzel bágyasztaná el azokat. Itt a szabad legű havasok közt, hol zsibbasztó hőség soha nem uralkodik, a virág tekintete is vidámabb, színe, mosolya elevenebb, s még a leggyöngébbnek látszó növényke is bizonyos vad erővel, s viharedzette daccal emeli föl büszke fejét.
Ők itt szabad köztársaságukban vidáman élvezik a lét örömeit; - nincs egyéb céljuk az életnél, és ezt önzés s ártalom nélkül érik el nem irigyelvén egymás szépségét, gazdagságát; nem kívánva többet, mint amijök van; - élet, szabadság s közös szeretet sugárzik ki lángoló szemeikből.
Száz meg száz különböző fajú, színezetű és természetű virágtárs él közöttük; - itt a tátrai gyopár, amott a bérci aranyvirág, itt a gyászoló szaka, amott a jeges szironta, imitt a havasi mizsól, kék likagyán ütütt tanyát, s mégis a legszebb egyetértés láncai fűzik őket össze. Itt még a méhek és darázsok pusztító serge sem zsarol tőlök adót; nem szívják ki ezek életök erejét, édességét, s nem hervasztja el őket a nap égető forrósága. Oh, miért nem élhet így az egymással örökké harcoló emberiség!
Tátra Virágoskertjének köztársaságában nincs belháború, de azért külső ellenség által olykor ők is háboríttatnak. Jöjjön a százszoros erejű kárpáti vihar s ezrével sodorja el őket a semmiségbe; avagy jöjjön a minden jót és szépet lábbal taposó s kezével letörő ember-zsarnok s ismét tömérdek ártatlan virág vesztheti életét. Innét az, hogy ha ember vetődik olykor-olykor a tátrai vadonba: pusztító óriás, vérengző bakó gyanánt tekintik őt a szende kis virágok, és szinte reszketnek halálos félelmökben a rettentő ellenség lábai előtt.
Sőt, midőn a helyt ember vagy állat jelen meg, a Tátra láthatatlan tündérei, a legnagyobb csendben fölrepülnek a havasok magas ormaira, s a félelmes szörny távoztával ismét leszállanak legkedvesebb mulatóhelyökbe, a tátrai Virágoskertbe, hol az illatos, szép virágok puha ágyán kéjringatózva heverésznek, anélkül, hogy a légies valójukat ölelő tarka növényseregbe elnyomnák az életet.
E Virágoskertben a vízzuhatagok és csepegők zenéje mellett bájosan szoktak lejteni a hegyi tündérkék, egyik virágról a másikra szellőként lebbennek át, anélkül, hogy az ezt elragadtatással szemlélő virágcsák szemeit, vagy fejeit eltipornák.
Szükség is, hogy ily gyöngéd bánásmódú lények mintegy közbenjárók s oltalmazók gyanánt álljanak az állat- és növényvilág között, s az utóbbiakat megóvják amazok kegyetlen zsarnokoskodása ellen.
II.
Egy pár év előtt iszonyú nagy hó és jég borítá el a Tátrát, úgy, hogy a rideg életű zerték táp s eledel nélkül maradának.
Ilyenkor aztán a kajla szarvú, tüzes szép állatok gyors lábukkal gödröket kaparnak a hóban; sőt a hórétegek alatt egész üregeket vájnak ki, hogy hozzáférkőzvén a föld gyökeréhez és a sziklák mohához, valamiképp eltengődhessenek. S így ők télen át többnyire hó alatti szűk barlangokban szoktak legelészni
Az említett kemény télen szintén így cselekvék egy éhen futkározó zergecsapat, túl a Virágoskert sziklakerítésén, mély süppedékben, téres barlangot kaparván magának a vastag hórétegek alatt.
Midőn azonban jóízűn rágicsálnák a félig holt növények gyökereit – mint szegény ember a száraz kenyérhajat: - künt szörnyű fergeteg támad, a jeges hó tojásdad nagyságban hull alá a hamvas felhők tömegeiből; - a dühöngő szélvész halmokat és hegyeket torlaszt össze a hófuvatagokból; - a tátrai óriások ugyancsak vacogtatják, csikorgatják fogaikat; - még a vad leány is jajgatva üvölt s gémberedett ujjai közé kétségbeesve huhukol egy kis éltető meleg lehet. – Az egész természet a halál jégkarjai közt látszik kínlódva vonaglani; - a medve téli álmából bömbölve, a hegyi ürge visítva riad fel.- Mintha az ítélet napja közelegne most e vad zivatarban.
A hóréteg alatt legelésző zergecsapat vezére észrevevén a zivatar rémítő zaját, fityészőleg hegyezi füleit, remegve nyitogatja párázó orrlikainak rózsaszín tölcséreit s minthogy nagy veszélyt sejt, élesen süvít egyet társai fülébe. – S ím az egész csapat megdöbbenve összenéz, - a hóüregnek általuk készített torkolatán egyszerre s egymást törve ki akarnak rohanni, ha kell, a világ végeéig futandók; - de a barlanglyuk torkolatát vihar kemény hóval tömé be, s elzárta a kimenetelt. – Kétségbeesésök közepett hiába kaparnak rést másfelé, a barlanglyuk környezetét tízszer annyi hóval terhelé meg a zivatar s a puha havat áttörhetetlen jéggé fagyasztá fölöttük.
És a szeglby zergefiak kiszabadulás végett hiába feszítvén meg erejöket nyöszörgő félelem s nyugtalanság közt lesik végkimúlásukat. – Az éhség szörnyű halálával kell elveszniök. – Lassanként fagyni, enyészni kezd dús életerejük – szemeik égető világa kialudni készül –, s eddig korlátot nem ismert, szilaj vadságuk a legszelídebb önmegadássá változik át; - végperceikben fájó rokonszenvvel nyalogatják s ügyekeznek életre hozni egymást .- A gyöngébbek egymás után gyorsan kiadják véglehöket s ez még inkább epésíti a többi hű rokont: - az erősebbek szörnyű harcot vívnak a kérlelhetetlen halállal, míg végre önerejök törik meg.
Már tizenegy zerge lehellé ki a jég közt forró életpáráját, hogy még a havat is könnyezésre indíták; - és most egyedül csak a legerősebb s legtöbb emberi üldözést rendületlenül kiállott anyazerge van életben a merevedett holttestek között, - s ez irtózatos látványon elvégre az ő érzékeny szíve is megreped, leginkább az fájván neki, hogy ő vezette rokonit e veszélyes helyre, ő jelölé ki számukra a sírt, melyet éles körmeikkel önmaguk ártanak meg. Pedig az istenadta jót akart; - ki tehet róla, hogy élet helyett, halált találtak ott! -
Nyáron át a tátrai vadászok egész halom csontvázat leltek e végzetes helyen, s tudván a dolog valódi okát, - Z e r g e s í r n a k nevezték el.
Északi jéggel és hóval elborított hazák fiai! Tekintsétek körül szűk és korlátolt barlangjaitokban, hol új életet törtök keresni: vajon nem ástatok-e már magatoknak olyszerű sírt, mint ama szerencsétlen zergecsapat?!
III.
Közel a Zergesírhoz több hegyi tó, vagy úgynevezett tengerszem csillog elő öblös sziklamedencéjéből.
Ezek közt egy különös sajátságú mindenki figyelmét megragadja.
Az egészet itt-ott hóréteg és jéghártya ezüstös keret vagy fehér csipke gyanánt szegélyezi. Soha nem láttam oly gyönyörű varázs-színjátékot, mint milyet e tó kristálytiszta tüköre, s a benne megtörő napsugárzat előidézett.
A tó egész felületét a legszebb tengerzöld-szín hártyázá be, s tisztán belátható fenekének részleteit tekintve egy különös bűvilág csodaképei látszottak rezgeni s föl-fölmerülni a verhenyes barna övekkel,mintegy művészileg kirakott mozaik-mederben. E szép gömbölyű kövek majd a legtarkább s virítóbb színekben ragyogó vagy tűzopál-darabokként, majd ismét csodás alakú vízi növények lapos kövér levelei gyanánt tűntek fel, s rajongó képzelmem játéka, s a kövek rezgő habvonalai közt, majd bolygó lidérceket, majd ismét a régi Egyiptom szent fényű kígyóit láttatá velem, míg nem a hideg való prózai szavakkal űzte szét tünde álmaimat: „hisz az csak a nap és víz optikai játéka.”
Hagyján, legyen bármint! – Csakhogy én képzelmes varázsfátyolán keresztül egy pár pillanatig, a tátrai Virágoskertből előlünk elrepült hegyi tündéreket fürödni, vidáman lubickolni, bájosan úszkálni látám e csodatónak vizében, anélkül, hogy égi-tiszta, szellemszerű lényeikkel legkevésbé is felzavarták volna annak tükörét sőt fürdésök után még tisztább, jobb ízű lett a tónak megbűvölt vize. Hisz jól érezém ezt, midőn a tündérek eltüntével idegeimet összerázó kéjmámort ittam belőle, - s ihletett állapotom T ü n d é r t ó-nak nevezém az egész tüneményt!
IV.
A felkai völgy felett tornyosuló gerlachi csúcsot megpillantván, eszembe jutott a két gömöri ember furcsa története.
Ezek ugyanis a megyéjökben lévő Királyhegyről megláták a Kárpátok égbe nyúló csúcsait, s tüstént föltették magukban, hogy azokat egyenkint megmászandják.
És ők valóban teljesíték is határozatukat, s miután a Tátra tömérdek hegycsúcsát egymás után bejárták, a gerlachi csúcson megpihenendők, egy terjedelmes sziklára hasaltak.
Pihenés közben fel akarták számítani, hány csúcsot másztak már meg; de e fontos dologra nézve sehogy sem tudtak tisztába jönni mindaddig, míg a tátrai vadleány nem lépett eléjök; ki ily gúnyos szavakat intézett az egymáshoz tapadt gömöriekhöz:
„Atyafiak! Én már éppen úgy mint kigyelmetek háromszáz hatvan három bércét jártam be a Tátrának, de még kétfejű, négykezű s négylábú embert soha nem láttam! Hahaha!-”
Ezzel vad kacagás közt eltűnt s a törekvésük képtelenségét belátott pórok megszégyenülve visszatértek Gömörbe, hol a nép Fogarasnak nevezi a Tátrát, s a jeges tavakban fürdő vadleányról sok rege forog ajkaikon.
Vahot Imre
Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.