2026. nov. 16.

A korona elszállítása Budáról Debrecenbe

 Debrecenben ásták el a Szent Koronát? | Magyar Nemzeti Levéltár


    1848. decemberében nagyon megnehezült az idők járása felettünk.
    Az olmüci államcsíny, Schlick hadainak gyors előrenyomulása, Wiindischgrätz betörése rémületbe ejtették a magyarok fiatal fővárosát.
    Pest utcái, melyek a dicső márciusi napok óta annyi lélekemelő jelenetnek voltak örömtől ujjongó tanúi, most egyszerre csöndesekké váltak. Az élénkség mindenfelé kihalt, az emberek némán szomorúan osontak el egymás mellett, vagy halkan, szinte suttogva tanakodtak kisebb-nagyobb csoportokban, hogy ismét csakhamar szótlanul szétoszoljanak.
    A kereskedők hiába nyitották ki boltjaikat s vártak vevőkre: senki sem tért be hozzájuk. A vendéglőkből, kávéházakból még a törzsvendégek is elmaradtak, a színház kongott az ürességtől: minden jel arra mutatott, hogy valami nagy szerencsétlenség sejtelme borong a szívekben.
    Az aggodalom sötét fellegeit egyre komorabbakká tették a vesztett csatákról érkező tudósítások, melyek, minthogy végtére már a sajtó működése is megakadt, szájról-szájra kelve egyre ijesztőbb, rémítőbb hírekké nőtték ki magukat.
    Növelte az ijedelmet az is, hogy az utcákon hol itt, hol ott, eleinte csak egyesével később már egész sorokban poggyászos kocsik tűntek föl; a menekülés első jelei, melyek nehéz dübörgéseikkel még az éjszaka nyugalmától is megfosztották a különben is izgatott és elcsigázott lakosságot.
    Ily álomtalan éjszaka után fáradtan, kimerülten, sápadt orcával ült reggelije mellett Budán, az Attila utcai 60. számú házban egy még ifjú házaspár, szabadságharcunknak két sokat szenvedett kiváló alakja.
    Az óra éppen nyolcat ütött. Kopogta az ajtón.
- Szabad! – hangzott fel egyszerre a házaspár ajkán.
    Egy fiatal, szinte lányos képű honvédtiszt toppant be, katonásan köszönt,nyomban rá, a sietségtől elfúló hangon szólott:
- Tolcsvai Bónis Sámuel képviselő urat keresem.
- Én vagyok – volt a kurta válasz a férfi részéről.
- levelet hoztam a honvédelmi bizottmány elnökétől. Választ nem várok.
    Ezzel ismét köszönt, sarkon fordult és eltűnt, mintha ott sem lett volna.
- Bizonyára újabb csapás. Szegény hazám! – sóhajtott föl a nő és szép szemébe könnyek lopództak.
- Ne aggaszd magadat hiába, édesem. Jer inkább, olvassuk együtt. Kossuth levelét. Míg ő velünk van, nem féltem népemet, hazámat.
Nyugodtan bontotta föl a nagy levelet, mely egész árkusra írva ezeket a történelmi nevezetességű, eddig még sehol közzé nem tett sorokat tartalmazá:

Bónis Sámuel képviselő úrnak.

Nyilt rendelet.*


Az ellenség közeledvén a főváros felé, s a csatáknak kimenetele Isten kezében lévén, a kormány kötelességének tartja koronát mindenesetre biztosítani.
    Annál fogva képviselő úr ezennel országos biztosul kirendeltetik s kötelességévé tétetik Ürményi Ferenc koronaőr úr ő excellenciáját azonnal felszólítani, hogy országos biztos úrral együtt és egyetértőleg az ország szent koronáját s egyéb koronázási insigniáit azonnal a koronaőrségből még itt levő legénység őrizete mellett egyelőre Debrecenbe, azután pedig oda, a hová országos biztos úr tanácsosnak látandja, elszállíttatni.
    Ha nevezett koronaőr úr nyomban országos biztos úrral a korona elszállítását nem kísérhetné, ezen esetben kötelességévé tétetik országos biztos úrnak, azt koronaőr ú excellenciája nélkül is, nyomban egyedül is elszállíttatni.
Kelt Pesten, december 30-án 1848.

A honvédelmi bizottmány meghagyásából

Kossuth Lajos s. k.
elnök


    A levél hatása a két házastársra egészen ellentétes volt. Az előbb oly nyugodt férfi megdöbbent. A helyzet válságos volta, mely már a szent korona elvitelét sürgette, megbízatásának, s a vele járó felelősségnek nagysága súlyos teherként nehezedett erős vállaira.
- Istenem! Istenem! Mitévő legyek? – kérdé magától mélyen megindulva.
- Hát mit tennél? Elviszed a koronát, bármibe kerül is! – szólt határozott hangon a nő, ki mintha kicserélték volna, levetkőzve minden aggodalmat, úgy állott férje mellett, mint valami tündöklő cherub.
- Elviszed a szent koronát. Országunk e Palládiumát keze szennyével ne illesse a zsarnok hatalom, mely szabadságunk eltiprására bérelt hadakkal ront reánk – csengett a nő hangja, mint valami tündéri harang, miközben szeme villámlott; kinyújtott hófehér karja, mintha máris pallosként védelmezné nemzeti drága ereklyénket.
- Igazad van. El kell vinnem. De hogyan? Jól tudod, a Duna már napok óta rettenetesen zajlik, a hajóhidat rég fölszedték, a Lánchídon pedig, azonkívül, hogy kocsi közlekedésre még nem készült el, csak menekülő  honvédeinknek szabad az átkelés. A koronázási jelvények súlyos ládáját hogyan vigyem át?
- Átvisszük! – csendült meg újra a nő ajka. – Nincs veszteni való időnk. Jerünk azonnal!
    Úgyis lett. Néhány perc múlva már gyors léptekkel kapaszkodott fölfelé a várba Bónis Sámuel, karján fiatal nejével. 
    Kegyetlen hideg szél fújt; de ők nem fáztak. Egész valójukat átjárta feladatuk teljesítésének égő vágya. Ez hevítette keblüket.
    Fölér-e a várba, legelső gondjuk az volt, hogy meghatalmazást kerítsenek,mellyel a nő átmehessen a lánchídon. Nagy üggyel-bajjal sikerült nekik, s a nő most már boldogan indult meg Pestre.
    Repülni szeretett volna, de csak lelkének voltak szárnyai. De segített neki sietni a lejtős út, melynek sima jegén ötször-hatszor is elesett, azután hosszúkat csúszott alá. Megütötte magát, de nem fájt neki:örült, hogy így hamarább leért.
    Már ott volt a hídfőnél.
    Öröme itt elborult. Hiába volt írása, nem akarták a hídra bocsátani; mikor pedig odaeresztették, a honvédek tolongó sokagásában nem bírt előre hatolni. Csak lassan, nagy taszigálózások közt indulhatott meg az ezernyi láb alatt ingó, hajló, dobogó pallókon.
    Szerencséjére egy udvarias ezredes mellé sodródott, ki részvéttel tudakolta tőle, hogy mi készteti e veszedelmes sétára. Megmondta neki, hogy kicsoda s az akkoriban jól ismert Bónis név megtette a kellő hatást: az ezredes maga vezette át a nőt Kossuth szállására a Nádor utcába.
    Itt még javában folyt a ki tudja mikor, hány napja megkezdett tanácskozás. Bónisnét nem akarták beereszteni, de beküldött névjegye föltárta előtte az ajtókat s beléphetett a tanácskozó terembe a honmentő honatyák között Kossuth Lajos elé.
    Ismerték egymást. Bemutatásra nem volt szükség, azért a nő csupán arra szorítkozott, hogy elmondta a nehézségeket, melyekbe a koron elszállítása ütközik.
- Szent Isten! Ez baj, igen nagy baj – kiáltott fel Kossuth.
- De még sincs minden elveszve – tette hozzá pillanatnyi gondolkodás után.
    Berendelt egy századost és kemény parancsban adta ki neki, hogy a két hídfőnél tátongó nagy üregeket azonnal hányassa be, azután menjen Budára, teremtsen elő a föld alól is lovakat, szekeret, hajtson föl a várba, Bónis eskessen föl tizenkét gránátost, rakassa föl velük a szekérre a koronázási jelvényeket s kísértette át Pestre a déli 12 órakor Szolnokra induló vonathoz.
    Bónisné lelke örült Kossuth intézkedéseinek hallatára, mert most már remélte, hogy a koronát megmenthetik; nemes lelke pedig boldog volt, hogy a szent korona átszállítására fölajánlhatta saját üveges kocsiját két tüzes vérű hatalmas lovát. Budán akkoriban ezen az egy fogaton kívül már nem is volt több: a menekülők szétrebbentek velök.
    Kossuth köszönettel fogadta az ajánlatot s hogy Bónisné annál biztosabban és gyorsabban kerülhessen haza, egy magas állású tisztet rendelt melléje kísérőül. A hazatérét még így is nagyon bajos volt. A hídon szembe özönlött a honvédség, mely szinte futva igyekezett a pesti oldalra; de még Budán is jó sok időbe került, míg Bónisné hazaérhetett.
    Rögtön fogatott s lóhalálban vágtatott föl a várba.
    Foszlányokban szakadt a tajték a nemes vérű lovakról, forró leheletük egész ködbe burkolta őket, midőn megállotta a Szent Zsigmond-egyház előtt, hol éppen abban a pillanatban hangzott a tizenkét gránátos esküje: „életünket, vérünket!”
    Bónis eskette őket. Ott volt Ürményi Ferenc is, ki híven őrizte a koronát, míg őrizetre nem volt szükség, de cserben hagyta, mihelyt veszedelem fenyegette.
    Az elszállítás kötelessége tehát egészen Bónisra nehezedett. Az eskütétel után nyomban kihozatta a koronát s a többi jelvényeket tartalmazó súlyos ládát, feltétette üveges batárjára, melyet, hogy kanyargós úton föl ne dűljön, jobbról is, balról is hat-hat katona tartott.
    Így aztán megindult a menet. Elül hat gránátos lépdelt egymás mellett. Ezt követte a hintó. A hintó mögött haladt Bónis és neje. A sort ismét 6 gránátos zárta be.
    Csak lépést haladhattak, különösen a Lánchídon, melynek gyönge deszkapadlói mélyen meghajoltak a szokatlan teher alatt. Ez volt az első kocsi, mely a Lánchídon átgördült. A vasrudak mintha érezték volna, hogy az ország legszentebb kincsét, Szent István szent koronáját tartják; a szokottnál erősebben rengtek, rezegtek.
    Végre, nagy sokára kiérte a vasúti állomáshoz. Bónis azonnal intézkedett, hogy a koronázási jelvényeket fölrakják a vonatra. Alig voltak ezzel készen, midőn egyszerre, mintha a föld alól bújt volna elő, egy sovány, vöröses arcú ember lép Bónis elé, s halkan így szól hozzá:
- Uram, én tudom, mit visz abban a vaspántos ládában. Ha Debrecen helyett Bécsnek fordítja útját: egy millió forint lesz jutalma.
    A puritán jellemű Bónis a legnagyobb felháborodással utasította vissza az ajánlatot, s azonnal intézkedett, hogy a vakmerő ember, ki valószínűleg a bécsi udvar kémje volt, elfogassék. De a rejtélyes idegen, mire a rendőrség megjött, nyomtalanul eltűnt.* (* Ez utóbbi epizódot Gracza említi fel „Szabadságharc történetében”, a többi özv. Bónis Sámuelné közleménye és teljesen hiteles.)    
    Bónis látván, hogy az ellenség közelben ólálkodik, rendkívüli eszközökhöz nyúlt. A korona ládája mellé hat gránátost ültetett kivont karddal, fölvont pisztolyokkal. Más hárommal a kalauzokat kísértette szemmel, hármat pedig fölrendelt magára a mozdonyra, hogy azonnal lőjék főbe a gépészt, mihelyt észreveszik, hogy az nem Szolnok, hanem Vác felé irányítja a vonatot.
    Rendben volt minden. Azaz hogy hátra olt még egy igen nehéz feladat.
    Bónisné ott állott a vonat mellett. A honleányi bátorságon, mely reggeltől kezdve mostanáig úgy megacélozta gyönge idegeit, erőt vett a hitvesi ragaszkodás.
Omló könnyzápor közt ölelte magához, csókjaival halmozta el férjét s csak nagy nehezen bírta elbocsátani kebléről – Isten nevében.
    A vonat füttyentett s a korona menekült éppen abban az órában, mikor már a móri csata is elveszett.
    Menekült, menekült a korona. Szolnokra szerencsésen eljutott. Itt kocsira tették s óriási hózivatarban, úttalan utakon vitték tovább Debrecennek, hová csak napok múlva érkezett meg.
    Itt adta át, a városházán Bónis Kossuthnak, ki ekkorra már az országgyűléssel együtt szintén ide menekült.
    A korona későbbi sorsa ismeretes.
    De mi történt megmentőjükkel?
    Még az üveges batár sorsa is tragikus. Bónisné, mielőtt Budáról elmenekült volna, őrizet végett átadta Kölber gyárosnak, kinél aztán Pest bombázása alkalmával gránát érte s elhamvadott.
   Bónis Sámuel végigszolgálta szabadságharcunk szent ügyét,melynek bukása után bujdosásnak eredt, de elfogták s halálra ítélték. A kegyetlen kegyelem a halálos ítéletét 10 évi várfogságra változtatta, melyből aztán két hosszú esztendőt József-várban le is ült, apró kézimunkák készítésével űzvén a lassan múló órák unalmát. Ezek közül egy körtefából faragott kis szekrényt ma is kegyelettel őriz családja.
    Az üldözők kegyetlenségét nem kerülhette ki még Bónisné sem. A világosi napok után vallatták, faggatták, hogy mondja meg, hol van a korona. Nem tudta, nem is tudhatta, de azért odavágta a rendőrbiztos arcába:
- Ha tudnám is: akkor sem árulnám el.
    Ezért a szóért, mint ezt már a könyv elején megemlítettük, elfogták. Zsandárok közt Kassára kísérték, hol a „Fekete Sas”-épületben tíz napig tartották sötét, nyirkos börtönben.
    Kassai lányok! Tanuljátok meg e dicső honleány nevét: Ereklyekiállításunk érdemes díszelnökének ma is élő édestestvére ő, nagyréti Darvas Erzsébet.

(* Látható az ereklye-kiállításban.)

Dr. Horváth Balázs


Forrás: A szabadságharcz Emlék-Albuma. Kiadja a Kazinczy-kör. Kassa, 1898.

Sárosi Árpád (1864-1930): Ereklyék

46403

Egy kis virág és egy kokárda,
Mindkettő drága,szent nekem.
Apám szerezte a csatában
S őrizte hosszu éveken.

A szabadságnak ünnepnapján
Elővevé szent kincseit,
Ifjú lett tőlük s összetörte
Az esztendők bilincseit.

Ifjú lett ismét. Vére lángolt
S vakon rohanni újra kész:
Szabadság! Érted harczba szállni,
Hol harczi kürt szól, zúg a vész.

Az élet terheit lerázta,
Ha kis virága volt vele,
Szerelmes dalt dúdolt egy lányról,
És szinte könyezett bele…

Ki tudja, hol tűzték mellére
Fehér, kis, reszkető kezek?
Mikor az ágyúk szózatára:
Meghalni rohant a sereg.

Vagy őrtüzek világa mellett,
Szerelmes perczek idején?
Mikor a lelke ott járt messze:
Síró anyjának tűzhelyén…

Egy szinehagyott rózsabimbó,
És egy kokárda mindenem:
Örök daluk te rólad zengik:
Óh szabadság! Óh szerelem!


Forrás: A szabadságharcz Emlék-Albuma. Kiadja a Kazinczy-kör. Kassa, 1898.

Kovács Zsigmond (1846-1918): A vörössapkás

Kovács Mihály Vörössipkás

Kovács Mihály Vörössipkás
 

Mint zúgó szélvész ront előre,
Halálmegvetve, rémesen…
Nincs gát, nincs akadály előtte.
Nem fog ki rajta semmisem!

Majd megdördül aztán az ágyu,
Hogy megrázzon földet s eget.
S a hős „vörössapkás” e hangra
Nem sápad el… sőt még nevet.

De hát hogy is lehetne gyáva,
Hol Damjanich küzd lelkesen?!
- Hol ő így szól: „Fiuk előre!”
Ott nem terem, csak győzelem.
***
Nagy volt a gyászunk! Törve voltunk.
Alig volt egy-két nyert csatánk.
Az osztrák űzött itt is, ott is,
s mint a karvaly csapott le ránk.

De jött aztán egy nap… dicsőség,
Fény áradt ránk egy szép napon!
És a szivekből tűnni kezdett
Egyszerre a bú, fájdalom.

Szolnoknál megdörrent az ágyu,
S pusztitva szórta a halált,
De a „vörössapkás” szuronnyal
Támadt… s megnyerte a csatát.

És hire ment a diadalnak,
Futó tűzként szétterjedett…
S kicsiny, nagy hordta ajkain a
Dicső „vörössapkás” nevet.

Aztán jött Vácz, Sarló, Komárom,
Isaszeg… fényes, nagy napok…
Ha csak halljuk nevükre szivünk
Még most is lángra gyul, lobog!

S ugyan kit illethetne jobban
A dics, babérág mindezért:
Mint a „vörössapkás”-t, ki oly hőn
Küzdött a legszentebb ügyért?!…

Mint zúgó szél tört ő előre,
Mivelve mindenhol nagyot.
S győzött vagy halt… de meg nem hátrált,
De gyáva lenni nem tudott.


Forrás: A szabadságharcz Emlék-Albuma. Kiadja a Kazinczy-kör. Kassa, 1898.

Stöhr Antal (Sziárd 1841-1909): Az én tanuságom

„Itt csaták csinálják a katonát”, Klapka hadtestparancsnoki tűzkeresztsége

    MIKOR Klapka a tokaji ütközetet vívta, 1849. január 31-én, éppen nyolc esztendős voltam.
    Tanúja vagyok tehát én is azoknak a dicsőséges, gyászos nagy időknek, a magyar nemzet utolsó szabadságharcának. Az én kalapom, magyar koronás, hosszú, piros pántlikáját is lengette a szabad szellő. Én is használtam annak a kornak gúnyszavait: Schlick-nek hívtam inden hibás szemű embert; aki pedig nem éljenzett, vivátozott akkor, mikor ér, azt meg pecsovicsnak.
    Tanú vagyok, igaz; de az ilyen magamfajta tanúnak vallomásai, élményei, egy cseppet sem tisztázzák a vitás történelmi kérdéseket; fényt a homályos pontokra, egyáltalában nem derítenek; s ha világítanak, át egyedül csak nekem világítanak, szentjánosbogár módjára emelve ki a hosszú ötven esztendő éjszakájából a nagy eseményeknek azokat a parányi részleteit, melyeket én megéltem.
    Az 1848-49-iki események engem Rimaszombatban találtak. Nyolc esztendős gyerek létemre nem sokat értettem a dolgok folyásából. Annyit tudtam, hogy háború lesz; megyünk a német ellen. Folytonosan exerciroztatták a nemzetőröket, meg bennünket gyerekeket is; mert hát mi is rendes szakaszokba és századba voltunk beosztva; egy főhadnagy tanított bennünket a katonai rendgyakorlatokra.
    Vígan ment ez a dolog nagyon egy darabig; szörnyű büszkék lettünk, midőn a mozdulatainkat néző város urai, több alkalommal, fülünk hallatára mondták hogy ügyesebbek vagyunk, mint a nagyok, az igazi nemzetőrök.
    Egyszer csak azután ezek elmentek; magunk maradtunk, minket nézett az egész város. Azután megint visszajöttek, de nem mindnyájan. Erről is, amarról is hallottam, hogy Schwechát-nál elesett. Legnagyobb hatást gyakorolt rám a a hír, hogy a nálam pár évvel idősebb pajtásomnak Harmaczy Bélának jól ismert édesapja is ott maradt; fejét elvitte az ágyúgolyó. Megdöbbentem, elgondolkodtam: hát így megy a háború?…
    Azután egymást űzve, kergetve, jöttek a magyarok, németek, oroszok.
    Tudvalevő dolog, hogy Rimaszombatnak a csapatmozgalomból meglehetően kijutott. A körülmények úgy hozták magukkal, hogy ott ugyan véres összeütközés nem volt, de egyszer mégis nagyon válságos helyzetbe jutott a város. A Tornallya felé elvonult orosz hadtest tábori főorvosa postakocsin utazott a hadsereg után. Ezt a szerencsétlen embert egy guerilla, az országút sáncából mindjárt a város végén orozva lelőtte. A postakocsis a halott orvossal Bejénél érte utol az oroszokat. Ezek persze rögtön visszazúdulva, Rimaszombatot lövetni akarták. Nagy nehezen mégis a kancsukával fogadott engesztelő városi deputáció – melynek tagja volt a Katinszky Géza s.-a.-ujhelyi plébános édesatya is –, erős hadi sarc árán kieszközölte tőlük a kegyelmet, s megmentette a várost attól a szomorú sorstól, melybe hasonló okok folytán Losonc jutott.
    Mondani sem kell, hogy ezeknek az izgalmas napoknak minden órája meghozta az érdekesnél érdekesebb látványosságot. Azóta persze nagyon soknak elmosódott az emléke, de a következő jelenetek még most is teljes elevenséggel állanak előttem.
    Egyszer csak a szomszédunkra, Papp Ábrisékhooz egy huszár érkezett. Azt mondták akkor, hogy a Lenkey huszárja. Minthogy a mi udvarunkból a Pappék udvarába, a rossz kerítés miatt hátulról kényelmesen át lehetett menni, én mindjárt megismerkedtem a huszárral, a mi istállónkból szénát vittem neki és ő engem ezért a szívességért ott az istállóban a lovára ültetett és erősen biztatott, hogy másnap reggel elvisz magával kis huszárnak. Kerestem én másnap reggel, amint felébredtem mindjárt a huszárt, de már akkor csak hűlt helyét találtam. Ezt a jóságos arcú katonát, kezében azzal a sárszerű fekete kenyérrel, melyet ott az istállóban velem beszélgetve evett, még most is egész világosan magam előtt látom.
    Látom azt az aranytól csillogó orosz tisztet is, aki a rimaszombati piacon a kofák előtt leszállott a lováról, teleette piros selyem zsebkendőjét nyers uborkával, ismét nyeregbe ült, s lépésbe menve ette az uborkát hámozatlanul.
    Látom a cserkeszeket, kozákokat, amint lovaikat a Rimában úsztatják; a kaftános gyalogosokat pedig, amint a piszkos folyóból nagy üstökbe vizet merítenek, fölforralják s karddal aprítják bele a zöld tököt, kukoricát, káposztát, úgy, amint a mezőről felszedték, mosatlanul.
    Látom a hozzánk szállásolt Schlick-féle vasas altiszteket és hadnagyot. Hosszú, keskeny udvarunk hátul kiszélesedett és 4 lóra való istálló volt benne. Itt voltak a tiszti és altiszti lovak elhelyezve. Az udvaron teknőkben állott darabokra vágva a hús, a szobában pedig dézsákban és vedrekben a bor. Onnan osztották ki az egész legénységének. Emelgettem a szoba padlójára helyezett vértjeiket. A fényes tiszti vértet könnyen bírtam, de az altisztekét alig.
    Látom azután a Beniczky szedett-vedett kis csapatját, amint a piacon sorakozik; s látom az általa Losoncon meglepett a megvert Schlich csapatjának tisztjeit, ugyancsak a rimaszombati piacon, hadi zsákmánnyal telt szekerekhez  kötve.
    Egészen előttem áll az a szomorú jelenet is, midőn Görgey, Rimaszombatban egy spionsággal vádolt serfőző legényt felakasztatott. Az auditor, szép fiatal ember, de még szebb fiatal feleségével, kocsisával, szekerével, lovával, nálunk volt elszállásolva. Délelőtt 10 óra tájban két szürke lovas huszár hozta kivont karddal udvarunkba az elítéltet. A két huszár megállott a kapuban, az elkényszeredett, sápadt, vézna bűnös pedig, a konyhaajtónkkal szemközt, a szomszédház, az öreg Perecz néni háza falához támaszkodott. Kevés idő múlva kijön a szobából az auditor, megáll a konyhaajtóban, felolvassa a nyárfalevélként reszkető, némán hallgató embernek az ítéletet s azzal végzi, hogy „ma délután 4 órakor függni fogsz.” Tanúja voltam az egész jelenetnek, az auditor mellett állottam. Tanúja voltam annak a kétségbeesett iszonyodásnak is, midőn az auditor felesége meghallotta, hogy a saját cigány-kocsisuk hajtotta végre az akasztást.
    Tisztán emlékezem arra a jellemző, mulatságos esetre is, amely nálunk, két orosz katona között történt. Amint akkor mondták, két órai szabadrablás lévén engedélyezve, hozzánk is bejött két marcona kinézésű orosz közlegény, nagy hangon kiabálva a M i c k o,  M i c k o -t. Minthogy éppen az aludttej saisonja volt és három tehenünktől bőven telt, a legnagyobb készséggel hirtelen két nagy köcsögöt állítottak elébök. Szó nélkül kifakanalazták; és amint ugyancsak szó nélkül távozni akarnak, az egyik az ablak párkányán heverő rossz ruhakefét tarisznyájába teszi, a másik szó nélkül nekiesik és agyba-főbe veri; amaz erre a ruhakefét szó nélkül előveszi, az ablak párkányára visszateszi, azután mind a ketten szó nélkül távoztak.
    Így követték egymást a legkülönbözőbb fajta jelenetek ezernyi változatban.
    Ínyár vége felé azonban mindig csendesebbek, mindig komolyabbak lettek az emberek. Az arcok megnyúltak. A sóhajok szaporodtak.
    Láttam kiterítve egy huszonnégy éves fiatalembert, aki szíven lőtte magát. Azt mondták, hogy vörössapkás volt.
    Láttam hogy vitték el az apám két darab vadászpuskáját. Megégett az agyuk, tönkrement a csövük abban a máglyában, melyet a győztes hatalom, az elkobzott forradalmi tárgyakból a rimaszombati piacon rakatott.
    Azután jöttek a városban olyan urak, akik csak németül vagy tótul beszéltek. Úgy csúfolták őket, hogy: b e a m t e r.
    Ugyanazon idő tájban jöttek a hegyes sisakú zsandárok is. Nagyon néztük őket; néztük különösen szép sárgaréz gombjaikat, mert szám is volt rajtuk, szintén rézből. Gombozás alkalmával ezeknek igen nagy értékük volt; tíz füles csontgombot is adtunk egyéért, fületlent még többet is.
    Azután teljesen vége lett a szabadságunknak. Én fölöttem is megnehezedett az idők járása.
    A boldog pigézést és gombozást felváltotta a veszedelmes mensa, dominus és quae maribus… ezt pedig nemsokára a Martin Konrád, Moénik és Mozart Lesebuch...

Forrás: A szabadságharcz Emlék-Albuma. Kiadja a Kazinczy-kör. Kassa, 1898.

Deil Jenő (1846-1908): Honvédzászló

1848-as debreceni honvédzászló



Honvédzászló, rongyos zászló,
Golyóktól megtépett,
Veled zászlóm Kossuth Lajos
isten elé lépett.

És az égben minden angyal,
Ki Isten körül volt,
Honvédzászló, rongyos zászló,
Előtted meghajolt.

Magyaroknak nagy Istene,
A mint ott meglátott
Honvédzászló, rongyos zászló,
Kezével megáldott.

Ha a vész felhői szállnak
A magyar hazára,
Kossuth azt a rongyos zászlót
Viszi a csatába.

Feltámadnak a halottak,
Harczi dicsőségünk;
Előtted te rongyos zászló,
Pusztul ellenségünk.


Forrás: A szabadságharcz Emlék-Albuma. Kiadja a Kazinczy-kör. Kassa, 1898.

Lévay József (1825-1918): Ötven év után – 1898. márczius

 

Nem h alt meg a múlt, csak alszik.
Érverése jól hallatszik,
Érzem vére lüktetését;
A szellő is lendül,
A rög is megszólal
S örök igazságát
Hirdeti fenszóval.

Oszlik a köd a határrúl,
Előttem a táj kitárúl,
Fű, fa, virág, minden éled,
Minden porszem egy-egy élet
S a mit fél századév
Leple borít régen,
Mind előmbe tűnik
Egy fölséges képben:

Hosszu küzdés ezer bajjal,
Sötét éj, csalóka hajnal,
Honvédő titánok harcza,
Gőgös ellenség kudarcza
S a letiport haza,
Melyet az önérzet
Hallgatag is emelt,
Bár homloka vérzett.

Vihar után szellő lebeg,
Szakadoznak a fellegek,
Csillapúl az ég haragja,
Lánczait a rab lerakja;
Megjelen a béke
Tarka szivárvánnyal
S könyet és vért elfed
Színes fátyolával.

Hálás utód ujra épít,
Gyűjti a mult ereklyéit,
Benne uj erőre kelve
Tovább él az ősök lelke
S amit ők szereztek
Birkózva sok vésszel,
Óvja gyarapítja
Bátor férfi-kézzel.

S e fölséges képhez óh! Itt
Titeket is oda szólit,
Titeket, é l ő  e r e k l y é k,
Kik itt köztünk lengetek még,
Kik ama nagy időt
Születni láttátok
S szívvel, ésszel, karddal
Harczait vívtátok.

Szebb, dicsőbb jövőbe bízva
Nézzetek a multra vissza,
Hirdessétek, hogy az önkény
Sohsem lesz felettünk törvény
S nem ölheti meg, bár
Rajta sebet vágott,
Se az igazságot,
Se a szabadságot!


Forrás: A szabadságharcz Emlék-Albuma. Kiadja a Kazinczy-kör. Kassa, 1898.

Kátyánszki Szt. Vladiszláv (Stevan Vladislav Kaćanski 1829-1890) költeményeiből

 

MERRE, MERRE?

1.
Merre, merre? Kérdem egyre
Sűrű felhőt fenn az égen,
Míg rohan, fut nagy sietve…
De nem felel, hallgat mélyen;
Csak tolong s tán ő se tudja,
Merre visz a vándor-útja?!…

Merre, merre? Kérdem egyre
A habot, míg fut rohanva
S a fülembe zúg morajja…
Ám a hab fut nagy-sietve
S meglehet, tán ő se tudja:
Ér-e véget vándor-útja?!

Merre, merre? Kérdem egyre,
Amikor a szertelen vágy
Seregestől ront szívemre
S megpihenni percre sem hágy…
Ám a vágyak futva szállnak -
Sírkövéhez jó anyámnak…

2.
Ó, ti felhők, mért visz egyre
Útatok csak napkeletre?
S mért feledtek engem itten,
Mikor épen ott születtem?!

Csak gomolygtok egyre, folyton
a borongó égi bolton,
Mint a kósza vágy szívemben,
Amely hányja-veti lelkem…

Kebleteknek víz a gyöngye
S termő áldást hint a földre…
Ám nyomában könnyeimnek
Csak siralmak s bú teremnek.

Bősz haragtok zúz világot, -
Az enyém hervaszt virágot:
Vihar után megpihentek,
Ámde nyugta nincs szívemnek!

3.
Barna felhők, szálljatok,
Gyors futással nagy-sietve,
Hadd röpítsen napkeletre,
Szép hazámba szárnyatok;

Vigyetek langy esőt arra
A kiszáradt bús avarra
S véres arcát – ráperegvén -
Permetegtek mossa enyhén…

Ám maradjon itt a villám;
Ott eleget cikázott tán?!
Enyhe szellő halk fuvalma,
Az kísérjen csak suhanva
És az én hő sóhajom:
Áldva légy, szép otthonom!

Ford.: Szászy István

(* Kátyánszky Vladiszláv (1830-1890) a régibb szerb költői gárda egyik jelese. Magyarországban született ő is, a Bács-megyei Szent-Tamáson; Egerben és Zágrábban tanult jogot s aztán gimnáziumi tanár lett Szerbiában, majd élete vége felé lapszerkesztő Különösen a hazafias lírában kiváló, de elbeszélő költeményeket is írt.)


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 24. szám, 1904. szept. 11.

Ábrahám Ernő (1882-1945): Óvás

 

Hol az anya gond varázsát,
A szívek melegét érzed,
El ne hagyd az édes otthont,
El ne hagyd a puha fészket!

A dicsőség nem melegít,
Hívság a fény, hazug a vágy,
Megszaggatja lelked hitét,
S szívtelenül magadra hágy.

Egy érzés csak, ami igaz,
Mikor az elhagyott házra
Fájó, nehéz sejtelemmel
Visszanézel utoljára.

És ha akkor nem érted meg,
Amit a szív sejtve érez,
Elsodor az élet árja,
Soha többé nem érsz révhez.

S honnan vándor útra keltél;
Elfáradva, összetörve,
Hulló könnyel, vezekelve
Borulsz otthon a küszöbre.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 24. szám, 1904. szept. 11.

Etédi Soós Márton (1753-1801) „Magyar Gyász”-a

 [Etédi Sós Márton] Magyar gyász; vagy-is második Lajos magyar királynak a’ mohátsi mezőn történt veszedelme. Mellyet gyenge tehetsége szerént Versekben kívánt szedni egy Nemzete romlását kesergő Nemes Magyar E. S. M.[2. kiadás.]

    Több mint egy századdal Listinek hamar elfeledett eposzkísérlete után, 1792-ben jelent meg újra egy terjedelmes költemény a mohácsi vészről. Szerzője ETÉDI SOÓS MÁRTON, irodalmunk azon számos alakjai közé tartozik, kiknek csak munkái maradtak fönn, de életükről alig néhány száraz adatot őrzött meg szűkszavú koruk és a hagyomány. Számos irodalmi folyóiratainkban, irodalomtörténeteinkben és adattárainkban éppen hogy csak meg van említve neve és főmunkája. Még a „Magyar írók élete és munkái” című gyűjtemény is csak annyit tud róla, hogy erdélyi származású volt és Bugyiban Pest-vármegyében jegyzői hivatalt viselt. Danielik szerint Dömzsödben. Hol és mikor született, merre nevelkedett, mikor halt meg: mind olyan kérdések, melyekre sem saját műveiben, sem másutt nem találunk feleletet. Életkörülményeinek kikutatását az is megnehezíti, hogy két hasonló nevű kortára is volt s mindkettő íróember. Valószínűnek látszik, hogy a XVIII. század hatvanas éveitől a XIX. század elejéig élt. Alig lehetett hosszú életű, mert fő művének elején mellbajról panaszkodik.
    Mint író lelkes tagja volt annak az irodalmi iskolának, mely a XVIII. század végén keletkezve a népies tárgyhoz fordult s a régi magyar költőket, elsősorban Gyöngyösit választotta követendő mintaképül. E magyaros vagy népies iskolának Dugonics és Gvadányi voltak fő képviselői; mindkettő szívvel-lélekkel magyar. Az első, mintegy válaszképpen II. József ama rendeleteire, melyek a magyar nyelvnek magasabb tudományok tárgyalására való alkalmasságát tagadták, kimutatja, hogy még gömbháromszögtant is lehet magyarul tanítani; a másik, mikor elmondatja a nótáriussal budai utazását, könyvet ír a régi erkölcsök, a nemzeti viselet és magyar nyelv dicsőítésére.
    Nem az volt a céljuk, hogy költői remekeket adjanak. A nemzeti érzést akarták fölébreszteni abban a korban, midőn Mária Teréziának Bécsbe édesgető politikája, de a hosszú harcokban kifáradt nemzetet németté akarta tenni. A köznemességhez, a nemzet fönntartó eleméhez, zöméhez szóltak, melyet még kevéssé érintett a francia és német műveltségnek meg irodalomnak főurainak nagy részén már érezhető hatása. Annak a köznemességnek írtak, melynek képzelete még mindig saját hőseivel lévén benépesítve, szívesen olvasott ezekről. Tárgyuk magyar, hangjuk, verselésük magyaros. Ez az oka annak a sok dicséretnek, mely a népiesebb műveiről a korabeli „újság-levelek”-ben fönnmaradt; innen van, hogy Gvadányi, a jó öreg „lovas hadi generális” Rontó Páljának előszavában remek munkának nevezi Etédi Magyar Gyászát.
    E mű, melynek teljes címe „Magyar gyász, vagy-is második Lajos magyar királynak a mohátsi mezőn történt veszedelme. – Mellyet gyenge tehetsége szerint versekben kívánt szedni egy Nemzete romlásán kesergő Nemes Magyar É. S. M.”, a történeti eposzokhoz tartozik. Az effajta hősköltemények tárgya a XVIII. század végén nem csak a költői képzelet kiszínezte fontos nemzeti esemény; egyes királyoknak dicsőséges nemzeti hősöknek tetteit írják le legtöbbször időrendi egymásutánban. Nemigen szerepelnek bennük az istenek, kiknek a klasszikus eposzokban oly tevékeny cselekvéskör jut, csodás elem rendszerint hiányzik belőlük. Versekbe szedett történetek, földíszítve az eposz külső követelményeivel, de se tárgyuk, se főhősük nincs jól megválasztva. Vagy lehet-e hőskölteményt II. József tetteiről, mint Gáti István tette; Hunyadi László is nem inkább tragikus személy, mint eposzhős? S Vályi Nagy Ferenc megtette eposza főhősévé. A mohácsi vész sem eposznak való tárgy, bár az egész nemzet történetére kiható esemény, de nincs egy fő alakja. Lajos király báb volt inkább, mint uralkodó, a mulatozáshoz szokott inkább, mint a kardforgatáshoz, sokkal kisebb szerepet játszott a nagy pusztulásban, semhogy az eseményeket köréje lehetne csoportosítani. Az egész esemény gyászos következménye a seregnek türelmetlenségének, elbízottságának, mely esetleg alkalmas epizód lehetne egy eposzban, de ennek váza, dereka nem. Miért nem emelte hát Listi és Etédi e tárgyat „eposzi magaslatra”, hisz a Zrinyiász tárgya még annyira se eposznak való, int amaz, mivel csak egy jelentéktelen végvár elesését jelenti az egész nemzet pusztulását kifejező mohácsi vésszel szemben? Listinek és Etédinek nem volt hozzá tehetsége; de ide nem is XVII. századbeli magyar költő, hanem egy Vörösmarty kellett volna, mert – fiat justitia – Szigetvár elesésének „eposzi magaslatra” való emelése se Zrinyi leleménye. A magyar nemzet és kereszténység mártírjaként, Isten haragjának kiengesztelőjéül jelenik meg Zrinyi már hősi halálával egy időben írt énekekben is. Egy csöppet sem rontunk ezzel a hadíró nagy költő voltán, hisz Ilosvai is megírta Toldi históriáját s kinek jutna eszébe Arany dicsőségéből emiatt csak egy szemernyit is levonni!
    Mondanunk se kell, hogy Etédi is ajánlást ír műve elé; általános szokás volt ez századokon át minden nemzet költőinél. Részben a hála megnyilatkozásai ezek az előrebocsátott sorok, részben nagyon szerénykedő önbírálatok. Az 1792-beli Magyar Kurir, az első magyar hírlapok egyikének 83-ik száma tanúsítja, hogy a Magyar gyászt báró Orczy László, az ismert költőnek és jeles katonának: Lőrincnek fia saját költségén nyomatta ki. Ezért ajánlotta neki munkáját írónk. Hosszú, versben végződő dedikációjában a magas égig földicséri Maecenásának tudományszeretetét, irodalompártolását.
    A tulajdonképpeni magyar gyász leírását „A Vers-írónak készülete és Mohátsnak gyászos nevezeté”-ről, továbbá „A Magyar Nemzetről közönségesen” szóló versek előzik meg. Az első az invokáció, Melpomene segítségül hívása. Egészen Gyöngyösi módján szólal meg.
    Mohács aposztrofálásával adja aztán tudtunkra, miről fog írni. Régtől fogva átkozott e tér, e gyászos mező füvére hullatta mérgét a pokol megkínzott komondora; itt múlt el a magyar nép virága, itt hunyt el hajnala szép fényes napunknak. Nem állhatja meg, hogy föl ne sóhajtson: vajha Moháts porából új nemzedék, új Mirmidon születne, kit magyar Achilles vezetne csatára.
    Gyászt fog festeni, mert neki is itt ült szívére; de nem bír Gyöngyösi eszével, mondja továbbá Horváth (Pálóczi Horváth Ádámot érti, kinek Hunniása olvasott könyv volt a XVIII. század végén) nagy tehetségével; a Parnassusnak is csak oldalát látja s Apolló is csak színes barátja.
    A második előre bocsátott költemény romlott hazánknak szomorú állapotját rajzolja II. Lajos előtt és alatt. Míg saját lángja nem égette, míg fegyverre nevelte bajnokait, addig

Reszketett nevünktől Észak, Dél, Napkelet
Nem hozott egünkre semmi idő telet,
félt tőlünk török, tatár; de régi dicsőségünk odalett, mikor Dobse Lászlóra került sorsunk.
Mert ellensége lett testvér testvérének,
Üldözője Attya édes Gyermekének,
Némely otskolója saját Nemzetének -
Irigység, erőszak rontá az országot,
Bosszúállás ölte az ártatlanságot.

    Ilyen sokat ígérő, költi lendületű bevezetés után majdnem rosszul esik a csalódás, hogy történetet ír, nem költeményt. Még csak nem is tagolja énekekre az eseményeket; két részre osztja művét. Az első Szolimánnak a magyarok ellen való készületét és tanácskozását; Szabács meg Nándorfejérvár elveszését, továbbá a budai országgyűlés hosszú leírását foglalja magában. Lógodi Simonnak hősi haláláról énekel; Nándorfejérvár elveszéséről szólva a török álnok hitén, igaz véreink pusztulásán kesereg s az áruló rácok legyilkolására célozva költőnk mondja:

A’ rút tövisbokor mikor kiirtatok,
Akkor a’ virág is gyakran tapopdtatik;
Néha Konkoly között gyöngy-is elhányatik,
Meg-esik: jó vész-el, ’s gonosz meg-hagyatik.

    Az első rész nagyobb felét az országgyűlés megjelenítése teszi; úgy szólalnak föl egymás után a főpapok és főurak véleményüket elmondandók, mint Thököly hadi tanácsának szereplői. Lajos király, ki „alig bírta kínját szíve fájdalmának”, bánatos hangon szól az országhoz, kéri az urakat, hogy félre téve a pártoskodást, derítsék föl újra Hollós Mátyás szép arany ideit. Hosszas vitatkozás indul meg erre a rendek között arról, kérjenek-e idegen nemzetektől segítséget, megütközzenek-e a törökkel, hová gyülekezzék, hogyan oszoljon meg a magyar sereg. Magyaros szólásokkal, példabeszédekkel igyekeznek egymást letorkolni. Különösen Tomori ellenzi az idegen segítséget, mert a sok gyülevész nép szerinte csak akadály volna, de meg könnyű Herkulessel poklot is rablani. Hol gyávaságot, hol elbizottságot vet egyik a más szemére. Utolsónak Bánfi János szólal föl, siettetve a harcra kelést.
    Nagy üggyel-bajjal azt végezték, hogy Jakab havának második napjára mindenki Tolnán legyen.
    A második rész „Lajos király különb-különb dolgairól” szól; a magyar tábort írja le, melyet Magyar Mars címmel jelel; Zápolyának levelét, Brodaricsnak az ütközet előzményeiről és lefolyásáról való referálását tartalmazza.
    A király gyorsabb cselekvésre bírandó a még mindig tivornyázó főurakat, véres kardot hordoztat szép az országban. Mikor a kardot hordó követ az urak nemtörődömségét hírül hozta, Lajos éppen a kertjében sétált s a hír hallatára alig tudott hazavánszorogni; szobájában elnyomta az álom. Úgy tetszett neki, mintha mezőn járna magyar seregével, mely a törökkel bátran összecsap; megjelent előtte a várnai csata egész képe. A várnai csatatérről egy lélek Budára, a királyi várba vezette, hol Mátyás szobájában álltak meg a királyok képe előtt. Itt megmutatja neki a dicsőült királyokat s megmagyarázza, hogy Ulászlót is az döntötte veszélybe, hogy nem követett bölcs, tanácsos elmét,

Hogy pediglen Mársot Jupiter kergette
Azzal hibájáról őtet megfeddette,
Nagy vakmerőségre fejét mert vetette
Holott még a magyart fel sem készítette.

    Figyelmezteti, hogy várja meg Zápolyát.

Ekkor a’ ’hiv Lélek szemét szikráztatta
És hogy Mátyás légyen, azt is ki-vallotta,
Mellyre Lajos karját ölelni nyújtotta,
De hirtelen eltűnt, s többé nem láthatta.
Tsattogtatta szárnyát, melynek lármájára
Felérezvén Lajos fordult oldalára,
Azomban tekintvén szobája falára
Látá saját képét esni homlokára.

    E kettős baljóslat hatása alatt álló királyt Szalkányi és Bátori vigasztalják meg, igyekezvén mindent jóra magyarázni. Sikerül is annyira fölbátorítaniok Lajost, hogy megindul Tolnára. Kissé ízetlenül, durván, a költeményen végighúzódó borongós hangulatnak éppen nem megfelelően esti le ezután „Magyar Mars” cím alatt a résztvevő magyar nemeseket. Az egyik egész életében csak török húst ennék, a másik kardjával sózza a pogány húst, mert azt tudta, hogy a török fej káposzta. Az egész szerencsétlenség bűnbakjául Tomorit állítja oda, ki Zápolya levelét is széttépi. Maga a vajda, látván Tomori csökönyösségét, siet egyedül Tolnára, de „ért a fröstöknek mégis tsak tsontjára”, mert akkor már vége volt mindennek s csak a menekül Brodarics elbeszéléséből, szájából tudja meg a harc előzményeit és kimenetelét.
    Brodarics szavaiból tudjuk meg, hogy a királyt nemcsak Mátyás szelleme, hanem az Echo is figyelmeztette.
    Hosszasan kérdezi sorsát s a visszhang azt feleli, várja meg Zápolyát. Tudjuk, hogy Tomori akaratával hiába ellenkezett. A Toldalék, mellyel az egész mű befejeződik, bölcselkedő költemény az emberek gonoszságáról, kapzsiságáról, amivel mindig egymás ellen rontanak.

*

    Etédi műve Brodarics munkájának, Istvánffi és mások idevágó részleteinek rímbeöntése. Szerkezete nem kuszált; nincs megzavarva sok kitéréssel, mint a Listi „Magyar Mars”-a. Az a körülmény pedig, hogy a harc lefolyását a menekül Brodariccsal beszélteti el, az eredetiség színével hat. Lajos király alakja sokkal jobban kidomborodik, mint Listinél; a jobb sorsra érdemes fiatal fejedelem bár itt is sokat sóhajtozik, kesereg a főurak tétlenségén, de mégis van benne némi erélyesség s szabad elhatározás.
    Közkedveltségét azonban nem e csekély szerkezet- és jellemzésbeli  tulajdonainak köszöni, hisz kora, olvasóközönsége ezeket alig látta meg e műben. Batsányi, Kazinczy, Kölcsey a magyar műízlés tulajdonképpen megteremtői, a XVIII. század végén csak szárnyukat bontogatták s Csokonain kívül kevesen ismerték a költői műfajok elméletét. A kritika, ha ugyan lehet erről beszélni, nem is műfaji sajátságokat követelt az ily eposz-szerű költeményekben. Kora hangulatának megnyilatkozását kereste először is. A magyar nemzet, mint már említettük, e század vége felé kezdett erkölcseiben, ruházatában elidegenesedni, németet, franciát majmolt. A magyaros iskola tagjai léptek sorompóba a fenyegető veszély ellen. Dugonics, Gvadányi sűrűn sujtásos magyar ruhában mutatják be hőseiket, kiknek szájából csak úgy ömlik a zamatosabbnál zamatosabb népies szólásmód, példabeszéd, közmondás. Etédi is panaszkodik műve bevezető részében, hogy már ruhánk sincs magyar módra szabva s hogy erkölcseinket „idegenektől húzzuk.”
    A túlzásba vitt, fárasztólag ható népieskedés mellett Gyöngyösi műveinek hatása is az olvasóközönség egyik követelése volt. Maga Etédi is mondja könyve végén, hogy amíg „vér vér testem erében, járok én Gyöngyösi gyöngyös ösvényében”. Szépen összecsengő ügyes alexandrinusai; a magyar hősöknek, különösen Orczynak jellemzése, a görög és római mitológia alakjainak fölös emlegetése lépten-nyomon emlékeztet a Murányi Venus, a Csalárd Cupidó írójára. Jelzőket, hasonlatokat, természetképek rajzait egész gondolatsorokkal együtt vagy Kemény Jánosból, vagy Gyöngyösi legnagyobb utánzójától, Dugonicsból veszi. Mikor műve elején a haza szerencsétlen állapotáról beszél önkéntelenül a Palinodia juthatott az olvasó eszébe. A befejezést Imrefi Istvánnak fogságában való elmerengése és a „világ hívságán elméjében panaszt indító” rab Kemény kesergése is föltűnő hasonlóságot mutat. Azt még mondanunk sem kell, hogy Lajos királynak beszélgetése az echoval szintén utánzása Gyöngyösinek, ki a rab Keményt vigasztaltatja meg a visszhanggal. A másik költői leleményre valló dolog, Mátyás szellemének megjelenése sem eredeti Etédinél, elég, ha az Aeneis vagy Zrinyiász vagy – ha úgy tetszik – éppen Listi megfelelő részletére utalunk.
    Még egy körülmény volt, mely nagyban elősegítette a Magyar Gyász kedveltségét, kétszer való kiadását. Nemcsak az, hogy nemeseink hiúságának nagyon tetszett ama háromszáz családnak földicsérése, melynek tagjai részt vettek a mohácsi ütközetben, hanem a dicsőítés módja is. Mikor azt mondja egy-egy magyarról (a Magyar Mars című részben), hogy csak akkor érzi jól magát, „mikor Török vérben pallosát fereszti”, ki a pogányt oly kegyetlen veszti, miként gyenge bárányt a farkas: sokaknak eszébe juthatott Bezerédi, ki csakúgy bánt a némettel, mint karvaly a fürjjel. Ilyen s hasonló sorok pedig, mint:

A kinek egy bokor vagy erdő szállása,
Erdőn vagy sík mezőn van csendes lakása (222 l.)

a szegény, bizonytalanba induló, megható versekben búcsúzó kurucok emlékét idézhették föl az olvasók lelkében, kik közül nem egy még ismerhette a Márvány-tenger partjáról vissza-visszasóhajtó hontalan csapatnak némelyik tagját.
     A mű kedveltsége mellett legjobban bizonyít az, hogy színpadra is került. Ihászi Imre írt belőle egy ötfelvonásos „nemzeti szomorújáték”-ot, melyet 1705. június 29-én adtak elő először. Csak címe ismerete: A mohátsi veszedelem, ezt megőrizte Méreynek és Kelemennek lajstroma, (l. Bayer: A magyar drámairodalom története II. 424. és 431.), de maga a kéziratos munka elkallódott.

Simai Ödön dr.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 22. szám, 1904. aug. 28.

Gaál Mózes (1863-1936): A magyar múzsa

 
- A brassói magyar színészet megnyitó előadására. -

Eljöttem messze földről vendégképpen,
Fogadjatok testvérül engemet!
A vándornak hazája minden hajlék
Ahol vendéglátó szívet talál,
S a vándornak hazája mégis egy csak,
Ahol megértik s szeretik szavát.

Ó, messze jártam, Kárpát büszke ormán
Csapongó sasként vittek szárnyaim,
Lenéztem onnan kincses városokra,
Melyeknek büszke emlék jegyzi kőfalát.
Sok százados keserv, dicsőség
Romján merengett lelkem, hol leszálltam
Hirdetni szent igéd: hazám szerelme.
Magyar szó édessége volt a fegyverem,
E bűvös fegyver hódított mindenütt,
Hol szív vagyon s a szívben érzelem,
Közös múltnak, hol oltárt emelünk
S tüzét meggyújtjuk, lángja hadd lobogjon,
Fölszálljon ahhoz, akinek kezében
A nemzeteknek sorsa van letéve.

Eljöttem messze földről vendégképpen,
Fogadjatok testvérül engemet.
Hajlékotok hadd váljék otthonommá,
Hiszen mienk a tündérszép vidék,
Kárpátok óriás karja együtt öleli
A másikkal, ahonnan én jövék,
S megdobbant szíve itt is a hegyeknek,
Midőn Rákóczi zászlót bonta ott,
S Munkács kő-ormán testvér-szobra ennek,
Amely a Czenk fejéről messze int,
Hirdetve büszkén a magyar határon,
Hogy a hajléktalan magyar Múzsának,
Édes testvért kell itt is látnia,
Édes testvérre kell találnia.
A bástyás város sziklák szép ölében
Magyar Múzsához nem lehet rideg,
Szívet keres, a jóra, szépre hajlót.
Magyar szót terjeszt és magyar hitet,
Hitet, mely éltet a sivár jelenben,
Erőnek válik buzgó kútfejévé,
S teremt jövőt, mely szép legyen a dicső.

Eljöttem messze földről vendégképpen,
Fogadjatok testvérül engemet!
És minden dal, mely lelkem’ megigézte
Fakadjon lelkesedve ajkamon,
Visszhangja keljen ezreknek szívében,
Rezdüljön végig a szív húrjain,
S nemessé téve ezrek indulatját,
Hirdesse a testvériség malasztját,
Hogy akik századok nagy fergetegjét
Dacolva állották ki egy erővel:
A munka szent hevében egyesülve
Közös jövőért együtt küzdjenek.

Bérc-koszorúzta város, üdvözöllek,
Téged, kit Isten remekül teremtett,
A vándor Múzsa látogatni jött.
Hajlékod légyen otthonná szegénynek,
Hogy amidőn kél ismét vándorútra,
A búcsúszó: áldás legyen az ajkán
És látogatni újra visszatérjen!


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 22. szám, 1904. aug. 28.

Rácz Sándor (20. sz. eleje): Anyámhoz

 
Sors üldözött, sors megtépett,
Kegyetlenül bánt veled:
De ne csüggedj! Higyj Istenben,
Kárpótolni fog mindenben
Kárpótolni tégedet.

Sors üldözött, sors megtépett,
Nem volt gyakran örömed:
De higyj, remélj szebb jövőben,
Melyben jut majd öröm bőven,
Jut még öröm teneked.

Sors üldözött, sors megtépett,
Elrabolta mindened’:
Csak egyet nem: hű fiadat,
Szükség napján támaszodat,
Ő most is csak a tied.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 19. szám, 1904. aug. 7.

2026. nov. 15.

Lampérth Géza (1873-1934): Az öreg zsoltáros

 Vasárnapi Ujság 1906. 10. l.

Kis templomunk hátsó padjában
Kopott zsoltár búsul magában.
Reménykedve várja, csak várja:
Mikor jő már öreg gazdája.

Csudálkozik egyre felette,
Hogy a por is már-már belepte.
Vasárnapra múlik vasárnap
S híre-nyoma sincs a gazdának.

Pedig, ha szólt a harang szava,
A legelső mindig ő vala,
Téli fagyba’ s nyári melegbe’
Az éneklést mindig ő kezdte.

Kedves énekét csak fölcsapta
S mint a szarvas híves patakra:
Óhajtozott lelke az égbe.
Uram! A Te színed elébe…

S egy mosolygó őszi estelen
El-fel is szállt szépen, csendesen…
S ott hol nem kell többé a zsoltár:
Az égi kórusban dalol már.

Itt e földön mi mást se hagyott,
Csak zsoltárját s az üres padot.
Sopánkodott is a szó-beszéd:
- Eléneklé szegény mindenét…

Szánják, mondják szegénynek mások.
- Mi tudjuk csak, dalos pajtások,
S a kopott könyv s az az árva pad:
- Ő volt „szegény” – a leggazdagabb!


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 21. szám, 1904. aug. 21.

Tonelli Sándor: Klopstock,Friedrich Gottlieb (1724-1803)


    A német irodalomnak virágzási ideje a XVIII. század közepétől a XIX. század elejéig tart. A politikai szétszakadozottság, mely a reformációt követte, nem volt alkalmas arra, hogy élénk irodalmat teremtsen. Kétszáz évnél tovább a latin és francia nyelv uralkodtak Németországban s nem volt egyetlen nagyobb költő, aki nemzeti nyelven szólalt volna meg. A német irodalmat az a visszahatás teremtette meg, mely ezen idegen irodalmi  irányok ellen támadt. Első nagy képviselője pedig az új nemzeti irodalomnak Klopstock Frigyes volt.
    Klopstock a németek egyik legnagyobb ódaköltője és epikusa 1725. július 2-án született Quedlinburgban. Tanulmányait Schulportában a jénai teológián végezte s bámulva a nagy angol költő, Milton „Elveszett paradicsom”-át, már ekkoriban egy hasonló nagy biblikus eposz, a Messiás gondolata fogamzott meg benne. Három első énekét 1748-ban ki is adta a Bremer Beiträge című folyóiratban. A hasonló nagyszabású dolgokhoz nem szokott német közönség figyelme rögtön feléje fordult s az általános elismerés volt legnagyobb ösztönzője, hogy eposzán állandóan dolgozott s folyton újabb meg újabb énekeket adott ki belőle. Megfordult eközben mint nevelő Langensalzában, mint tanár Zürichben s mint V. Frigyes dán király udvari költője Koppenhágában. 1771-ben Hamburgba költözött s ott élt 1803-ban bekövetkezett haláláig. Ott fejezte be a Messiás-t is 1773-ban, tehát teljes 25 évvel az első három ének megjelenése után.
    A Messiás Klopstocknak kétség kívül legismertebb munkája. Egy kiváló bírálója mondja, hogy Luther bibliája óta nem jelent meg könyv Németországban, mely akkora feltűnést keltett volna s a német közvélemény költőt sohasem tisztelt annyira, int Klopstockot. De érthető is volt. Első nagy költői munka volt német nyelven, tárgya nagyszerű, gondolatai gazdagok és magasztosak, nyelve erőteljes és magas szárnyalású. Pedig a Messiás Klopstocknak tényleg nem volt legnagyobb költői becsű munkája. Tárgya nem minden tekintetben alkalmas költői feldolgozásra s maga a Megváltó alakja, a minden emberi gyengeségen felül emelkedő tökély lehetetlenné teszi az érdekfeszítő helyzetek teremtését s az olvasó érdeklődésének fokozását.
    Alapjában Klopstock lírai természet volt s legértékesebb művei ódái és elégiái. Itt van képzeletének legszabadabb tere, itt tárja fel nyelvének elragadó bájait és művészetének mesteri szépségeit. Éppen ezeket becsülte azonban saját kora legkevésbé. A századok folyamán elnehézkesedett német szellem nem tudta a költ képzeletének magas röptét követni és sokkal többre becsülte szabad szárnyalású lírai költeményeinél még csekély értékű bibliai és német történelmi tárgyú drámáit is. Utóbbiaknak kivétel nélkül a Varus légióit megverő Arminius, vagy Hermann törzsfőnök a hősük. Voltaképpen nem egyebek, mint dramatizált költemények, de az a nagy hasznuk volt, hogy az elhanyatlott, szunnyadó német nemzeti önérzetet felébresztették. Hazaszeretet lengi át valamennyiüket s előfutárai voltak a német szellem megújhodásának, mely az irodalom terén Goethe és Schiller működésében éri el tetőpontját.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 17. szám, 1904. júl. 24.


Ludas Matyi

Fazekas Mihály 


    Most száz esztendeje, 1804-ben írta meg Fazekas Mihály (szül. 1766-ban, megh. 1828-ban) fő művét, a „Ludas Matyi”-t. A víg verses elbeszélést csak később, 1815-ben adta ki, de akkor is név nélkül. Művét a kapzsi nemesség ellen írta; azt gúnyolta ki az elnyomott jobbágyság igaz örömére, a föld népének mulattatására.
    Ha politikai oldaláról tekintjük ez „eredeti magyar regét”, mint Fazekas e művét nevezi, úgy demokratikusnak mondhatjuk. A jobbágyság győzelme a kapzsi nemesen; ez rövid foglalta a víg elbeszélésnek.
    S ki ne örvendene a szegény, az elhagyott, az árva sikerén, ki eszével, erejével legyőzi a dölyfös, gazdag nemest.
    Ma talán nem értjük meg azt a nagy hatást, melyet „Ludas Matyi” korában gyakorolt. De ha visszagondolunk arra az időre, midőn a rendi alkotmány valóságos korlátokat emelt a haza lakosai között, ha emlékezetünkbe idézzük azt, hogy olyan felvilágosodott ember is, mint pl. Bessenyei György sem kívánta a rendi alkotmány eltörlését, akkor halvány képet alkothatunk magunknak a „Ludas Matyi” megjelenésének körülményeiről.
    Magyarországon a Ludas Matyik nem bántak el mindig olyan kurtán a Döbrögiekkel, mint Fazekas hőse. A nép mindig a rövidebbet húzta.
    Ez a szomorú tény adta költőnk kezébe a tollat.
    A jogegyenlőség eszméinek hirdetői közé áll be Fazekas e művével. Nem új keletű ez az eszme. Első heves hirdetője Szkhárosi Horvát András(s nem Heltai Gáspár, mint Tóth Rezső írja Fazekas műveinek bevezetésében). Szkhárosi már 1542-49-ben írt verseiben erősen kikel a földesúri jogok ellen, az urak kapzsiságát kigúnyolja, támad, rombol, de a szegények, az elnyomottak ügyéért lelkesedik.
    A Szkhárosi Horváttal megnyitott hosszú sornak egy jelentékeny tagja Fazekas. „Ludas Matyi”-jában nem oly kíméletlen, mint elődje. A finom élc és maró gúny fegyverével sebzi meg a nemességet.
    S ki a támadó? A nép gyermeke, a lusta, naplopó Ludas Matyi, aki nyáron a legyet csapkodja napestig, télen meg a tüzelő mellett ácsorog. Szegény öreg, özvegy anyja eleget is zsémbel rá, de hiába.
    Egyszer aztán mégiscsak megunta ezt a tunya életet.
    Kimegy a falu végére, ott meghallja, hogy a híres döbrögi vásár egy hét múlva leszen. Világot akar látni s elhatározza, hogy anyja húsz libájával elmegy a vásárra s eladja azokat. „Márpedig amit ő feltett furfangos eszébe, azt onnan sem tűz, sem víz nem ütötte ki többé.”
    El is érkezik Döbrögre, a hatalmas Döbrögi úr örökös jószágára. Amit a főúr akart, az törvény volt s a portékának is ő szabta meg az árát. S jaj annak, ki többet mert kérni az áruért!
    Döbrögi éppen kiér a vásárra. Mindenki megsüvegeli, csak Matyi nem. Sehogy se tetszett ez a földesúrnak. Aztán meg amikor Matyi a ludak árát csak úgy félvállról veti oda Döbröginek, olyan haragos lett a földesúr, hogy mindjárt elfogatta a nyakas sihedert s alaposan elpáholtatta. Matyi bosszút fogad s e szavakkal fenyegeti a főurat: „Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza!”
    Évek múlva Matyi mint olasz építőmester kopogtat be Döbrögihez, kinek új háza épp most kerül tető alá. A kőmíves munka királyi, de az épületfa bizony nem ilyen szép palotára való. Így oktatja az ács Döbrögit. Tüstént kimennek az erdőbe, hogy egészségesebb fát keressenek, Matyi hosszas keresés után meg is lelte már a keresett fát egy félreeső völgyben.
- „Ilyen lenne derék, ha hogy ölnyi kerülete volna!”
    Döbrögi átkarolja a fát, hogy megmérje; Matyi akkor megkapja két kezét, egy gúzzsal összeszorítja s büszkén vágja ki a szót:
- Nem vagyok én, uram, ács, hanem a Ludas Matyi! – s azzal tarkótól talpig keményen meghányja.
    Másodszor mint orvos jut be a még betegen fekvő Döbrögihez.
    Az egész ház népét elküldi az erdőbe gyógyító füvekért s midőn egyedül marad, megmondja a rettenetes valót:
- Nem felcser vagyok én, hanem a Ludas Matyi! – s másodszor is jól elagyabugyálja Döbrögit.
    Matyi háromszor fogadá, hogy megveri Döbrögit s ha törik, szakad is, meg kell annak lenni. A főúr lándzsás katonákkal véteti  magát körül, de hiába, Matyi kifog rajta. Összebeszél egy sihederrel, kitől csak olyan feltétellel veszi meg lovát, ha elmegy az erdő szélihez, hol Döbrögiék vannak.
- Nyargalj oda, mondjad az úrnak, hogy te vagy a Ludas Matyi. Aztán kotródj ám, mert ha azok elcsípnek, elvisz az ördög!
    Úgy is lőn. A suhanc alig hogy kiszalajtá száján, hogy ő a Ludas, nosza lett nagy kavarodás. Rögtön üldözőbe veszik, de a gyorslábú paripát nem érik utol. Erre Döbrögi valamennyi emberét utána küldi, még a kocsisát is s ekkor az igazi Ludas Matyi előáll s derekasan elnáspángolja Döbrögit. És azontúl Döbrögi „… törvénytelenül nem bánt, hanem úgy, ahogy illik. Embertársaival; jól is végezte világát.”
    Mint a mű meséjéből is láthatjuk, nem remekmű a „Ludas Matyi”, de szegény komikai irodalmunkban a „Dorottya” mellett mégis a legjelesebb az e nemű munkák közül.
    Fazekas „Ludas Matyi”-jának forrására az irodalomtörténet nem tud teljes határozottsággal rámutatni. A mese forrásának kutatói ismernek francia, római, szicíliai és norvég Ludas Matyikat,melyekben találnak a Fazekaséval egyező vonásokat, de ezek oly általánosak, hogy nem győznek meg bennünket arról, vajon költőnk tényleg ezekből a forrásokból merített-e. A legnagyobb hasonlatosságot mégis három francia változat mutatja (Roman de Trubert, Mon oncle Benjamin s egy lotaringiai mese).
    De az mellékes, hogy Fazekas honnan vette műve forrását. Könyve előttünk fekszik s ma, száz esztendő múlva is szívesen olvassuk az egészséges humortól duzzadó munkát. Műve magyar minden ízében, felvilágosodott felfogás hatja át minden sorát s ha egyéb verseiről az irodalomtörténet nem is emlékezik meg dicsérőleg, e munkájáról bizonyára elmondhatjuk, hogy – költő írta.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 16. szám, 1904. júl. 17.

Oláh Gábor (1881-1942): Az oltványi forrásnál

 

Négy hosszú év minden fáradalmát
Habjaidba szórom, kis patak!
Bánatomnak sötét fellegével
Tengerekre csak hadd szálljanak.
S ne maradjon semmi gazdagságom,
Csak jó kedvem s munkás két karom;
És fedezzen fehér szellemével
Láthatatlan őrző angyalom.

Ifjúságom, mint te, csacska csermely,
Ligetekben vitt s virág között;
Rózsaszálként úsztattam tükrében
Öntudatlan – száz szent örömöt.
S merre zajlott csergeteg futása:
Partiról nevetve szállt felém,
Mint egy testvér, két mosolygó gyermek:
Az Erő s a hallgatag Remény.

Ifjúságom törtető patakja
Lassan-lassan széles ágba foly.
Utatálló sziklák sodra gyérül,
Száll a gond s hajnallik a mosoly.
Ám előttem nagy bizonytalanság:
Folyamok vagy roppant tengerek…
Jön a nagy cél, amiért e földi
Porhazában bolygók küzdenek.

Ó, taníts meg, csörtető kis csermely,
Ó, taníts meg arra engemet,
Hogy lelkemnek fent csapon szárnya
Nyugton rengjen a vizek felett;
S mint te, halkan, szétoszolva, békén,
Nagy tengerbe létem úgy enyésszen.
Bár egyéni voltom sírba száll is:
Az egészben ott ragyogjon részem.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 16. szám, 1904. júl. 17.

Tonelli Sándor: Lessing, Gotthold Ephraim (1729-1781)


    A német irodalom virágzása a XVIII. században három nagy névvel kezdődik: Klopstock, Lessing, Wieland. Mint költők talán egyforma nagyok, de Lessing szerepe hármuk között a legfontosabb, mert ő, mint Németország első nagy kritikusa, megakadályozta, hogy az irodalom kizárólag a Klopstock által megjelölt irányban fejlődjék. Ő fejtette ki esztétikai és kritikai szempontból azokat az irányelveket, melyek a német irodalmat Goethe és Schiller működésében oly roppant magasra emelték.
    Gotthold Ephraim Lessing 1722. január 22-én született a szászországi Kamenzben, hol atyja lelkész volt. Iskoláit Meissenben és Lipcsében végezte. Utóbbi helyen teológiát hallgatott s ugyanakkor megírta A fiatal tudós című vígjátékát,  mely nagy tetszést aratott. Ekkor ott hagyta a teológiát s kizárólag a drámával és műbírálattal foglalkozott. Megfordult Németország számos helyét, s majd mindenütt részt vett egy-egy irodalmi lap szerkesztésében. Sokáig élt Berlinben, hol Mendelssohnnal együtt szerkesztette a Literaturbriefe (Irodalmi levelek) című folyóiratot 1767-től Hamburgban működött, mint az ottani színház műbírálója s megírta Hamburgi dramaturgia című híres munkáját. 1770-től Wolfenbüttelben mint könyvtárnok a Wolfenbütttler Fragmente folyóiratot adta ki. Meghalt 1781. február 15-én Braunschweigben, ahol el is temették és emlékszobrot állítottak neki.
    Lessing a német irodalom legnagyobbjai között foglal helyet. Egyaránt nagy volt mint író és mint kritikus. Ő szabadította fel a német irodalmat teljesen az idegen, különösen francia befolyás alól s ő alapította meg a német nemzeti drámát. Szintúgy ő a mai német prózai nyelvnek és a modern esztétikának megteremtője. Műveit három csoportba oszthatjuk, ú. m. kritika, színművek és teológiai munkák. Kritikai működése a már említett Lietraturbriefefolyóirattal kezdődött, melyben korának csaknem minden irodalmi eseményével foglalkozott. Ezt követte leghíresebb munkája, a be nem fejezett Laokoon (1766), melyben a költészeté s festészet elméletét fejtegette. Ugyanezen elmélet alapján írta meg a Hamburgi dramaturgiá-t s ebben az arisztoteleszi színpadi elvek mellőzésével Shakespeare és Calderon utánzását ajánlotta a németeknek.
    Mint drámaíró a gyakorlatban is kitűnő példákat szolgáltatott arra, hogy milyen irányban kell a német színműnek fejlődnie. Ifjúkori kísérleteit, melyekben a francia ízlést követte, később maga bírálta meg legszigorúbban s három kiváló darabjával (Minna von Barnhelm vígjáték, Miss Sara Sampson és Emilia Galotti szomorújátékok) megvetette az igazi német színmű alapját. A „Minna von Barnhelm” különben az első német szépirodalmi munka, melyben az északi németség érzései lüktetnek. Mellékesen bár, de kijelöli Poroszország későbbi világtörténelmi fontosságú szerepét. Utolsó drámai munkája, Bölcs Náthán talán legnagyobb hatású volt valamennyi között, de ezt a hatást nem annyira magának a drámának, mint inkább a benne kifejtett bölcseleti elveknek köszönhette.
    Lessing teológiai munkái már távolról sem állanak a többiekkel egy rangban .Saját vallásbölcseleti eszméi annak benne kifejtve s közülök legnevezetesebb az Erziehung des Menschengeschlechtes (Az emberiség nevelése). Tömérdek vitairata is van még, melyekkel egyik-másik művet kísérte, vagy mások támadásaira válaszolt. Kortörténeti szempontból igen érdekesek ugyan, de nem tartoznak már a szorosan vett irodalmi méltatás keretébe.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 16. szám, 1904. júl. 17.

Erdei Károly (1882-1915): Búcsú


Itt kell hagynom kis magányom!
S Isten tudja… úgy sajnálom!
Szemem csak néz könnyben égve.
Hiszen annyi boldog napot
Töltöttem itt békességbe’!

Kicsiny szobám! Roskadt falak!
Titeket itt hogy hagyjalak?!
- Hogy hagyjam itt mohfedeled,
Amely alatt eddig éltem,
Kis házikóm!… Isten veled!

Hányszor ültem itt alattad,
hogyha rügyed kinyitottad;
Vagy ha ősszel hullt leveled,
- Ébredezve, álmodozva,
Vén eperfa!… Isten veled!

Hányszor vártam érkezésed
S hogy aggódtam, hogyha késett -
S mikor megjött a kikelet,
Elhallgattam csicsergésed,
Kis fecskepár!… Isten veled!

Itt kell hagynom kis magányom!
S Isten tudja, úgy sajnálom!
Szemem csak néz könnyben égve.
Hiszen annyi boldog napot
Töltöttem itt békességbe’!
*
S talán nemcsak kis magányom!
Talán nemcsak ezt sajnálom -
Hanem azt a sok szép reményt,
Mit itt szőttem ábrándozva,
Amikor egy szebb világba
Büszkén repült gondolatom!
- Azt is… azt is… elsiratom.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 16. szám, 1903. júl. 17.

Tonelli Sándor: Racine, Jean (1639-1699)

 

    Ugyanazon időben, mikor Molière tetőpontjára emelte a francia vígjátékot, egy különös irány honosodott meg a szomorújáték terén. Az antik minták után induló írók arra törekedtek, hogy sima, csiszolt nyelven írt darabokat alkossanak, de szabályként állították fel, hogy a tragédiában magán a színpadon nem szabad egyébnek lejátszódnia, mint magas szárnyalású, költői történetnek. Ez a ferde ízlés általánossá lett a francia irodalomban s különösen az udvarnál éreztette hatását. Az írók csak e tétel alapján mertek dolgozni, ha azt akarták, hogy az udvar, mely XIV. Lajos korában ízlés, gondolkozás tekintetében mintaképül szolgált egész Európának, elfogadja őket. Megkötött kézzel dolgoztak s ha volt közöttük, aki mindamellett tudott maradandó becsű munkát alkotni, annak igazán nagy költőnek kellett lennie. Ez az író volt Jean Racine, a francia szomorújáték egyik legnagyobb mestere.
    Jean Racine polgárcsaládból született Ferté-Milonban 1639-ben. Korán árvaságra jutott, a beauvaisi kollégiumban s a jezsuiták port-royali iskolájában nevelkedett. Költeményei révén bejutott az udvarhoz s 1664-től kezdve állandóan az udvari színház számára írt színdarabokat, különösen tragédiákat. Eleintén az antik mesterek, majd Corneille befolyása alatt dolgozott, később azonban mind önállóbb lett s 1667-től tíz évi időközben hét olyan darabot írt, melyeket ma is a francia irodalom remekművei közé számítanak. Tárgyai legnagyobbrészt az antik hajdankorból vannak merítve s ezekkel ért is el legnagyobb hatást. Ilyenek az „Andromaque”, „Britannicus”, „Mithridate”, különösen azonban az „Iphigenia” és „Phedra”. Műveinek szépsége az egésznek összhangjában, tökéletességében, egységében és mesteri kidolgozásukban áll. Talán az ő művészete az, amelyben legnagyobb erő jelentkezik a legfinomabb külső alatt. Későbbi bírálói közül többen megrótták, hogy a görögök és rómaiak, akiket színműveiben szerepeltet, voltaképpen korának emberei antik nevek alatt. Tényleg azonban ő oly általános szenvedélyeket visz színpadra, melynél a nevek szinte fölöslegesek s egyformán minden korba beleillenek. Legjobban mutatja ezt az a körülmény, hogy drámáit téves színpadi felfogásuk dacára még ma is szüntelenül adják Franciaországban, mint olvasmányok pedig közkedveltségnek örvendenek.
    1677-ben, éppen költői dicsőségének tetőpontján nagy változás állt be Racine életében. Megnősült, XIV. Lajos pedig Boileauval együtt udvari történetíróvá nevezte ki. Racine ettől fogva elfordult a színpadtól s mindössze kélt bibliai tárgyú drámát írt a saint-cyri ház számára: Esther-t és Athalie-t, melyek akkor a katolicizmus világi központjában, a párizsi udvarban rendkívüli lelkesedést keltettek. Néhány évvel az utóbbi megjelenése után azonban egy röpiratáért, mely a nép nyomoráról szólt, elvesztette a király kegyét. Hozzájárultak még ellenfeleinek, különösen a jansenistáknak támadásai, melyeket a költő nem sokkal élt túl. 1699. április 21-én meghalt. Még életében úgy intézkedett, hogy a Port-Royalban temessék el.
    A francia dráma Corneilleben és Racineben érte el tetőpontját. Az udvar embere, udvari költő volt ugyan, de hatása túlterjedt az udvari élet keretein s tehetsége, művészete állandó helyet biztosított neki Franciaország legelső írói között.


Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 15. szám, 1904. júl. 10.

Solymossy Sándor dr.: Jókai írói egyénisége*

Adolf Dauthage litográfiáján (1872 vagy 1873)

    Egyes nemzetek nagy férfiaik iránt a köteles tiszteleten kívül nem viseltetnek egyforma érzéssel. – Némelyiket félő csodálattal szemléli hazája, mint valami nem közéjük való, túlvilági lényt; elismeri nagyságát, tisztelettel, sőt hódolattal nyilatkozik róla mindenki, de a szívek mélyén meleg rokonszenv helyett iránta szinte tartózkodása lappang: ilyen nagyság nálunk Kölcsey Ferenc, Széchenyi, Arany és Madách. – Mások rideg méltóságukban megközelíthetetlenek; a tömeg tapasait kerülik, szinte élvezettel dolgoznak saját népszerűségük lerontásán; visszavonult, hideg magaslatról tekintenek alá; az ilyen férfi a független, magányos ember nagy erejével megy a maga útján előre, de akkor sem lefelé törekszik, hanem egyre magasabbra; ilyennek vehetjük Kemény Zsigmondot, Eötvöst, a 40-es évek két Dessewffy-jét, legújabban a politikus Szilágyi Dezsőt.
    Végre vannak olyanok, kiknek neve említésére önkéntelen megnyílik a nemzet szíve: a becézett kedvencek, az aranyos emberek.-  Ezeknek más veszedelmük szokott lenni; érzik ugyanis a körülrajongást, a rokonszenves vonzódás ezer nyilatkozatát s félúton a közönség elé mennek. Keresik, sőt hajhásszák a népszerűséget és vele saját kiválóságukat rontják még; ilyen volt Vas Gereben, Csokonai, Lisznyai Kálmán, Beöthy Laci az idősbik!
    Jókai Mór is az utóbbiak közé való, de az a ritka ember, ki e sors ösvényeit ki tudta kerülni. Senkit úgy nem szeretett a nemzet, mint e nagy fiát. Majd 61 éves írói pályája alatt e zavartalan kedveltsége ürömcsepp nem vegyült és mégsem lett soha következetlen magához. A tömeg közepes ízlésének nem kereste kegyeit, magaslatáról le nem szállt, hanem ahelyett az önkéntelen vonzódás a közönséget emelte fel hozzá.
    Valami olyan kellemes harmóniát érzett ki belőle minden olvasója, mai lebilincselte. Magyarsága a legtisztább, legtőrőlmetszettebb, tudása óriási kört ölelt fel, szíve a legjobb, legérzékenyebb és legnemesebb szív, amely írásait is mintegy átmelegíti; képzelete pedig csapongó szárnyalású, melynek merész röptét a nemzet szédelegve nézte.
    Igazi képet írói mivoltáról csak úgy alkothatunk magunknak, ha alaptulajdonságainak megnyilatkozását egyenkint vesszük sorra. Vizsgáljuk és méltassuk 1.) egyéni tulajdonait. 2.) írói kvalitását. – Minden ember jellemének alapvető eleme: az érzelmi világa és gondolkozásmódja. 
    Jókai érzelmi világa ideális, tiszta erkölcsű. Lelkesedik mindenért, ami nagy, szép, nemes és áldásos. Emiatt regényhősei szinte mintaképek az emberi tökéletességnek. Amely alakot képzeletében megteremt s akit aztán a kalandok és viszontagságok sorozatán végigkísér, bizonyos szeretettel övezi körül, vonzódik hozzá maga az író is s így ez alakok egyre növekszenek szemünk előtt; némelyik bizony túlságig is, annyira, hogy az emberi mértéket felülmúlja, szinte a valószínűsége, hihetősége van kockára téve. Ilyen pl. Berend Iván a „Fekete gyémántok” zseniális bányamérnöke, Kárpáthy Zoltán a nagy eszmékért lelkesülő, tökéletes ifjú mágnás, Napoleon öcsém az „Élet komédiásai” főhőse, a társadalmi életnek ez az ezermestere, a Baradlay fiúk a „Kőszívű ember fiai”-ban, stb. – De ha ez fogyatkozás, mégis örök hálával kekk érte tartoznunk Jókainak, mert e művek épp ezen tulajdonságuk miatt remek ifjúsági olvasmányok. Amint a franciák ifjú nemzedékét Jules Verne tanítja meg fantasztikus regényeiben erős lélekre, kitartásra, kötelességtudásra s az élet számtalan nehéz percében éles megfontolású, okos viselkedésre, épp úgy meríthet örök időkre szóló lelki kincseket a magyar ifjú Jókai férfi hőseiből, akiket ha el nem ér is, tőlük csak jót, nemeset, derék egyenességet s a nagy eszmékhez való hű ragaszkodást tanulhat. – Nekünk, mint kis nemzetnek, nagyon fontos dolog, hogy szülötteink már zsenge koruktól fogva jó hazafiérzésben nőjenek fel! Hogy megszeresse a magyar ezt az évezredes földet, annak történeti hagyományait és szeresse, támogassa egymást testvéri érzéssel minden olyan tettében, amely a hazának is hasznos.
    De Jókai nemcsak főhőseit szereti. Fölmelegszik a lelke, mikor a magyar földről, magyar népről beszél. Felejthetetlen tájleírásai mintegy bűvös kaleidoszkópban vonulnak el az olvasó szemei előtt. Petőfi csak a puszta rónaságnak leste el szépségeit, Jókai megörökíti Erdély vadregényes hegyvidékét, a Duna és Dráva ember-nemjárta mocsárvilágát („Erdély aranykora”), a Balaton és környéket („Arany ember”), a „Hortobágyot (»Sárga rózsa«) s a Bükk hegység erőkoszorús, csöndes völgyeit (»Politikai divatok« és »Lenci fráter«-ben), úgy hogy azok kitörülhetetlenül s a maguk költői vonzóságukban vésődnek be az olvasó emlékezetébe. A fajmagyar föld népét sem rajzolta senki előtt annyi szeretettel s annyi igazsággal. Parasztjaiban fölismerhető az ősmagyar jellemvonás minden előnye és hátránya. Büszke, méltóságos, lassú, okos faj, amelynek férfiassága megrendíthetetlen; de hirtelen haragú, mindamellett haragjában is nyílt, őszinte ellenség, aki nem az ellenfél tönkretevésére törekszik, hanem arra, hogy kitűnjék, ki kettőjük közül a derekabbik. Szegény legény alakjai, vérbéli csikósai, számadó gulyásai élettől duzzadó, erős alakok; akik közülök gyönge, az ravasz furfanggal pótolja fogyatékosságát, ilyenek a cigányok, falusi kisbírók, mesterinasok, stb. – A magyar földnek és népnek ilyetén feltüntetése sokban hozzájárult ahhoz, hogy az olvasóközönség, mely az életből nemigen ismeri e két fontos tényezőt, Jókaiból megtanulta őket becsülni és szeretni. Arany-szívének ragaszkodását átültetve az olvasóba, egész országra kiterjesztette a szoros összetartozás érzését.
    Ami egyéni jellemének másik alkotóelemét: eszét, gondolkozását illeti, az már nem annyira szeretetet ébreszt, mint csodálatot kelt. A tudásnak, ismeretnek olyan tárháza van köteteinek hosszú sorozatában letéve, szinte kételkednünk kell annak lehetőségében, hogy egyes ember ennyi ismeretet gyűjteni, ily sokoldalú és alapos értesülést szerezni miként volt képes. Regényeiben a nagyvilági élet számtalan foglalkozása, életpályája fel van tüntetve. „Fekete gyémántokban” a bányászvilág és nagy arányú pénzügyi vállalatok kezelésmódja, „Új földesúr"-ban a mezőgazda-élet, „Enyém, tiéd, övé”-ben a mágnás társadalom, „Sárga rózsá”-ban a hortobágyi pásztorélet, „Lélekidomár”-ban a párizsi utcai forradalom, „Kalóz király”-ban a tengerész viszontagságok, „Rab Ráby”-ban a II. József korabeli megyei élet, „Szabadság a hó alatt” c. regényében a orosz nihilizmus és a szibériai rabok élete, „Fehér rózsá”-ban a konstantinápolyi törökség társadalma s mindez megdöbbentő tárgyiassággal, a hiteles és bő értesülések meggyőző erejével előadva, mindenesetre oly tudáshalmaz, mely párját ritkítja. De még bővül és szemkápráztatóvá lesz a tárgykör, ha sorra végig tekintjük a hazai történelemből merített műveit. Nem számítjuk ide a magyar őstörténelem idejében játszó regényeit: „Bálványosvár”-t, - a „Damokosok”-at, - és csupán a mohácsi vész után való korból merítetteket: „Fráter György”-ben Buda elvesztését és Erdély különszakadását tárgyalja 1542-ben, - „Erdély aranykorá”-ban és a folytatását képező „Törökvilág Magyarországon” címűekben igazi históriai mély belátással és tárgyismerettel jellemzi a régi erdélyi nemesvilág társadalmát, ünnepségeit, harcait, mindennapos várbeli életét, vele szemben a török basák és bégek fényes vándorudvarait; egyik legszebben írt fejezete azt a regénykezdő rész, melyben Zrinyi a költ Dráva-menti vadkan vadászatát és szerencsétlen halálát írja le.
    Majd a kurucidők daliás korszakai tűnnek fel. „Szeretve mind a vérpadig” Ocskay László árulása története, „Lőcsei fehér asszony” az Andrássyak viselt dolgait, valamint egy XVII. századi kisvárosi élet változatos képeit, céhek versengéseit, tanácsülések viharait tárgyalja. „Rákóczi fia” címűben végre a rodostói bujdosókról szól, valamint kimutatja, hogy mennyire nem érti a más légkörben nevelt fiatal Rákóczi az öreg bujdosók szívfájdalmát, honvágyát, gyötrő száműzetésüket. A francia forradalom idejéből való, de magyar talajon játszó regénye a „Névtelen vár”, ebben is hazafias küldetést teljesít, midőn levéltári adatok alapján, segítségül véve Kisfaludy Sándor inszurrekcionális feljegyzéseit, más színben tünteti fel a Napoleon ellen kivonult nemesi felkelés csatáit és gyászos vereségét, mint ahogy addig a közvélemény tudott róla. „Rab Ráby” a régi megyei börtönrendszernek s a latinos táblabíróvilágnak részleges ismertetése. Az elnyomatás és újraébredés korának van szentelve két legrészletesebb műve: „Magyar nábob” és „Kárpáthy Zoltán”. Az előbbi az elmaradt nemességet, durva lakomáit, vele szemben a másik rákfenét: a külföldön élősködő s azt majmoló mágnásságot tünteti fel megragadó szövésű mese keretében. Egyenes folytatása ennek a másik nagy regény. Egy generáció választja csak el a kettőt; Kárpáthy Zoltán fia annak a nábobnak, kinek pazar csínyeiről az első szól. Míg az öregnek egész honmentő munkássága abban merül ki, hogy agarász egyesületet létesít, fiának korszakában más felfogás az uralkodik. Széchenyi szavai tisztító viharként csapnak le a nemesség fülledt társadalmi levegőjébe; friss szél kezd járni, honmentő nagy eszmék kerekednek föl s teremtenek más, tetterős férfiakat; megkezdődik az önzetlen hazafi munka, mely lassankint kivívja diadalmas sikereit. Az előbbi regényben a vidéki legénykedő  élet, tivornyák, paraszt-lóversenyek leírása adja meg a korszerű, sajátos színezetet, emebben a politikai küzdelmeken kívül a pesti nagy árvíz rajza, Wesselényi hősi szereplése a  felejthetetlen részletek. E korszak honmentő mozgalmában első érdem az irodalomé s Jókai ennek is szentel egy regényt, „Eppur si mouve v. Mégis mozog a föld” c. művében az író és művészéletet festi. Főhőse Jenői Kálmán költött alak, de jellemének és életpályájának részletei Kazinczy, Katona József, de főként Kisfaludy Károly szerepléséből vannak egybeolvasztva. Felejthetetlen részletei a regény elején a debreceni kollégiumi élet, a megalakuló színésztársaságok nyomorgó küzdelme, a régi prókátorvilág rajza, a felsőbb elnyomó hatalom ravasz eszközei és intrikája, végül a megható befejezés, midőn a pestistől megtizedelt, néptelen fővárosi utcákon egy egyszerű mesterember, annak inasa s egy messze keletről jött ázsiai magyar utazó temetik az ország legnagyobb íróját. A 48. előtti korszak letűnő táblabíró világát, a megyei közigazgatást tünteti fel a „Régi jó táblabírák”-ban, melynek kerete egy felvidéki ínséges esztendő nyomorának leírása s az önzetlen táblabírák mentő akciója szemben a kapzsi, uzsorás hatalommal. E regényban Cynthia grófné eszményi nőalakja oly tökéletes rajza a tiszta, nemes nőiességnek, hogy Shakespeare híres Imogen-je mellé állítható. Végre a 48-as idők; az a kor, melynek irányításában a 48-as idők; az a kor, melynek irányításában a szerző maga is élénk részt vett; csoda-e, ha álneveket használva a maga és legjobb barátja, Petőfi életéből meríti regénye tárgyát? „Politikai divatok” Jókai legszubjektívebb regénye. Minden jelenete, minden alakja kész valóságból van véve, csak színezete, meseszövése lett regényesebb, érdekesebb. Szinte érzi azonban a költő, hogy e mozgalmas idők rajzát ki kell egészítenie. Néhány ember története nem elég méltó arra, hogy képviselje az egész szabadságharc nemzeti jelentségét; ír egy másik regényt, szélesebb alapokon, a társadalom minden szereplő körét felölelve. Különösen azt a mindenkit megejtő lázat akarta benne éreztetni, mely akkor az országot, mint egy embert, elfogta. Soha úgy össze nem olvadt a nemzet, mint akkor ez egy érzésben; a futóbetyár kikéri belőle a maga részét épp úgy, mint a legarisztokratikusabb családok gyermekei. Az apa még Bécsből fizetett zsarnok, gyermekei, a kitagadás és apai átok súlyának kockáztatásával már fegyvert ragadnak. Ez a Baradlay fiúk története a „Kőszívű ember fiai”-ban. Ennek is valóság az alapja s a főhősök voltaképp a Tisza-család tagjainak eszményített képmásai némi regényesebb átfestéssel. Csak emlékeztetnek benne a bécsi forradalom képeire, a német diákok csapatára, kik átjönnek hozzánk velünk harcolni, a rendcsináló huszárok történetére, kik a Fehér-Kárpátok havas zord világán, úttalan szorosain keresztül, mondhatatlan fáradalmak után érnek hazai földre, majd Budavár bevétele, az isaszegi csata leírása, stb. Az elnyomatás korszakából volt regények közül („Enyém, tiéd, övé”, „Egy az Isten”, „Az élet komédiásai” stb.) csak utalnom kell a mindnyájunktól ismert „Új földesúr”-ra, melyben bebizonyítja, hogy a honi talaj, hogy ez a különös föld még az idegent, az egykori ellenséget is úgy átalakítja, hogy érzésre a legjobb magyar válik belőle.
    Ez a futó áttekintés is fogalmat nyújt történeti regényeinek tárgygazdagságáról. Elmondhatjuk róla is, amit az angol Shakespeare-ről, a francia Dumas Sándorról mond, hogy ő tanította meg a nemzet zömét a hazai históriára. Ha már tudásának széles köréről beszélünk, nem mulaszthatjuk el megemlíteni természettudományi ismereteinek gazdagságát. E téren a szépirodalom munkásai között eddig Jules Verne-t tartják legnagyobb írónak,d e mindjárt utána Jókai következik. Míg amaz inkább földrajzi és fizikai ismereteinek tömegével ejt bámulatba, Jókai a természettudományokat: az állat-, növény- és ásványország csodáit, rejtett titkait ismerteti meg az olvasóval. A „Fekete gyémántok” kezdő fejezeteiben eleven és szemléletes képeit adja az özönvíz előtti óriási állat- és növényvilágnak; leírja a szörnyetegek harcait, létküzdelmeit s az első ember megjelenését köztük a maga gyenge, védtelen szervezetével, de első védő eszközeinek okos kihasználásával. Majd ugyan-e regényben fantasztikus leírását adja az északi sarknak. Ismeri a tenger- és növényvilágát, mint az a "Kalóz király”, „Oceánia”, „Nepeánsziget” című nagy elbeszéléseiből látható. De nem kicsinylendő jártassága a kozmográfiában, fizikában sem. Tanúságot tehet róla „A jövő század regénye”, melyben a most divatos harci gyilkolószereket harminc évvel ezelőtt megjósolja, valamint a repülőgépet: Ichort is, amelynek megvalósulása néhány szakértő szerint, csakis Jókai alapeszméje nyomán vihető majd valamikor keresztül.
    Láthatjuk ezekből, hogy Jókaiban nagy írói tehetsége mellett igazán rendkívüli tudást, tárgyismeretet is tisztelnünk kell.
    Ugyancsak gondolkozásmódjának jellemzéséhez tartozik humorának megemlítése. A magyar irodalom humoristákban, mulattató hangú művekben fölötte szegény. Nem volt e nemzetnek soha annyi nyugodalma, jómódja, amennyi a csöndes, derűs jókedv általános elterjedéséhez szükséges. Pedig alapjában van a magyar kedélynek hajlandósága reá: a nép egyszerű gyermeke is szeret egymással évődni, kötekedni, tréfálkozni; mindig voltak nevettető adomái cigányról, zsidóról, részeg kántorról. De a humoros életfelfogás szempontja magasabb rétegek megítéléséig nem terjedt. Nemes embert nem volt illő, de nem is volt tanácsos kifigurázni, nevetségessé tenni. Kisfaludy Károly kísérlette meg először, hogy a társadalom előkelőbb köreiből is kiszemelte a félszeg alakokat s azokat a maguk valóságában, bizonyos becéző, jámbor humorral színpadra vigye. De meg is akarták érte veretni nem egyszer s csak az iránta érzett általános tisztelet tartotta vissza jurátusainkat a kézzelfogható bosszútól. Jókai humora még a Kisfaludyénál is kedvesebb és ártatlanabb. Nem az a bántó szatíra, az az éles támadó csúfolódás szól belőle, amely annak idején a híres római szatirikusokat (pl. Juvenalist) oly rettegetté tette; nem is az az alapjában keserű humor, amely dühében nevet, jellemzi őt (mint pl. az angol Thackerayt), ebben már megakadályozná ha egyéb nem, áldott, gyöngéd érzésű szíve is. Hanem, hogy hasonlattal éljek, a szülők humora, mikor szeretett kis gyermekük öreges bohóságain nevetnek. Ő is szereti az általa félszegnek, nevetségesnek feltüntetett alakokat, akik alapjában véve jó emberek, csap éppen, hogy valami apró gyarlósággal vannak megverve, ami aztán bosszút áll rajtuk és nevetséges felsülésbe kergeti őket. Képzeljük el, micsoda áldás volt az egész nemzetre, mikor a szabadságharc után való sötét elnyomatás idején, amidőn mindenki vesztesége fölött borongott s titkos keserűség ette a zsarnoki önkény pöffeszkedése miatt, amikor kétségbeesés vett erőt a nemzeten, hogy a csapást nem tudja kiheverni, akad egy írója, ki az elnyomókat, idegen hivatalnoksereget, mint tehetetlen, félszeg embereket, felsüléseikben kifigurázza! Aki jókedvre hangolja a szenvedőt, derűs önbizalmat önt a csüggedőbe és széthinti országszerte humora áldásos, egészséges derűjét!
    Egy-egy ilyen regénye többet ért a nemzetnek egy nyert csatánál! Ez a humor különben, kapcsolatban népiességével a legmélyebb réteg Jókai írói jellemében. A többit később fejlesztette ki s hamarabb vesztette el, e kettő azonban megnyilatkozik már első dolgozataiban s megmarad benne fogyaték nélkül utolsó munkájáig. Már első regénye a fantasztikus „Hétköznapok” e két oldalát mutatja legerősebbnek. A kecskeméti bikaviadal leírása népiességének gyönyörű bizonysága, míg ugyanebben a záró fejezetnél kacagtatóbbat (a fejezet címe: „Szegény bíró, kár volt kérte!) nem lelünk egész  irodalmunkban. Utolsó munkái közül való a »Sárga rózsa«, amelyben eredeti népiessége megalkotja utolsó remekét, s ugyancsak humor dolgában pompás műve a szintén legutóbb írt: »Tengerszemű  hölgy« c. regénye. Míg nagy regényeiben csak néhány mellékalak van a humor mulatságos színeivel megelevenítve, addig kisebb novellái, elbeszélései között ilyen egységes hangú humoros mesterművek tucatszámra találhatók. Ezek közül elég a »Kedves atyafiak«-at, »Sonkolyi Gergely«-t, »Örmény és családjá«-t, a »Debreceni lunatikus«-t megemlítenünk. Nem mulasztja el azonban egyetlen művében sem, hogy legalább egy fejezetben az isteni jókedv ki ne törjön belőle. Az »Új földesúr«-ban a puszta kastély felkutatása, »Eppur si mouve«-ban a kicsapott deákok kalandja Csollán Bertivel, »Élet komédiásai«-ban a követválasztási programbeszéd megtartása stb. megannyi homéri tréfák a legpompásabb ötletes előadásban.
    Jókai ez egyéni jellemvonásain kívül meg kell emlékeznünk még sajátos írói kvalitásairól is, ha működéséről igazságos és teljes képet akarunk magunknak szerezni. három írói tulajdonság van benne  szembeszökő arányokban kifejlődve; e három a többi fölött uralkodik s vezető elemnek tekinthető összes alkotásaiban. Az egyik prózájának nyelvkincse, második fantáziája, harmadik előadó művészete.    
    Jókai a legnagyobb nyelvkincsű magyar író volt. Színezni, jellemző és markáns szóval éppen azt kifejezni, ami szerzőjében, mint gondolat nyugszik, vagy érzékeltetni valamely jelenet fő mozzanatait, egy természeti kép legpregnánsabb vonásait, ahhoz csodálatos nyelvérzék, az anyanyelv teljes uralma kell. Kifejező szavai néha ámulatba ejtenek találó voltukkal. Ahol népi jeleneteket ír le, megleli a legillőbb szót, amely ha szokatlannak tetszik is, a legodavágóbb mégis; nem ütközik meg rajta az olvasó, sőt mint jellemzőt, megjegyzi magának; ezt a pregnánsságot szereti ott is, ahol magasabb társadalmi vagy tudományos tárgy foglalkoztatja. Ilyenkor ugyan nagy nyelvtudása néha tévútra vezeti; talál a francia vagy latin nyelvben szót, amely gondolatának színezetét leginkább tolmácsolja s ő ekkor inkább ezt a szót használja, mint a halványabb értelmű magyart. Innen az a sokat gáncsolt szokása, hogy gyakran használ idegen szót. Hogy az ő nyelve nemcsak egyéni, hanem eddig tökéletesebb magyar széppróza, igen szépen bebizonyítható. Ha olvasunk egyes műveket más íróktól abból a korból, melyben Jókai irodalmi működését megkezdte, bizonyos régiességes, idegenszerűséget fogunk rajtok észrevenni. A korszak legünnepeltebb írói: Eötvös, Széchenyi, Kossuth, Szalai László, Kuthi Lajos, szóval akiket akkor legkiválóbb prózaíróknak tartott a nemzet vagy a nagy költőknek: Vörösmartynak, Aranynak, Petőfinek akkori prózája elüt a mi mostani prózánktól. Olyan elavult fordulatok, használatból kiment kifejezések találhatók bennük, amik a művek zavartalan élvezetét megrontják. És vegyük kezünkbe Jókai akkori regényét: „Hétköznapok”-at, első novelláit:  a „Nepeán sziget”-et, „A nyomorék naplójá”-t, „Marce Záré”-t, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy ez a nyelv ugyanaz, mint a mi modern nyelvünk. Ami sajátszerűség benne egyéni, amiben különbözik akkori írótársaitól, az később mind átment a nyelvhasználatba, vagyis hogy mi manapság Jókai nyelvén írunk és beszélünk! Mily gyökeres hatást kellett neki a magyarság egész közéletére gyakorolni, és évtizedeken át gyakorolni, hogy a nemzet teljesen átvegye az ő nyelvkincsét, szólásmódját, fordulatait, e páratlan arányú és mélyre ható befolyás nyomán elképzelhetjük!
    Ami képzeletét illeti, ennek ereje és szárnyalása közismert dolog. Néha rossz néven is vették tőle, hogy túlcsapong, szinte elveszti a talajt lába alól. Ezt ma változott viszonyok és mássá lett irodalmi irányok hatása alatt vesszük csak észre. De Jókai nem a modern, tapogatózó, új divatok után kapkodó irodalmi korszak embere. Ő teljes lelkével, egész egyéniségével a 40-es évek irodalmi mozgalmaiból nőtt ki. Abban gyökerezik, annak elévülhetetlen előnyeit ragyogtatja s annak egyoldalúságától nem volt soha képes szabadulni.
    Az a korszak a francia romanticizmus korszaka volt. A szülői háznál nevelkedvén, ott Benyovszky Móric csodálatos szibériai kalandjai képezték a család legkedvesebb olvasmányát; innen kapta ő maga is a Móric nevet. Gyermekkorában olvasta az akkori idők világszenzációját, Scott Walter skót regényíró híres „Ivanhoe” regényét, Hugó Viktor első vadromantikus történeteit és Sue Jenő hátborzongató párizsi titkait. Az élénk képzeletű gyermeknek egyéb táplálék sem kellett. Úgy beleélte magát e borzalmas kalandokba, annyira megfogta lelkét ezek érdekfeszítő volta, hogy varázsos hatásuk alól sosem tudott többé menekülni. A váratlan fordulatok kellemes meglepetését később is fontosnak tartotta, s e gyönyörűségben olvasóit is részesíteni akarta. Első műveiben a képzeletének e zabolátlansága, a szörnyű helyzetek és meglepő kibonyolódás csattanós hatásai szinte tobzódnak. Később e tekintetben mértéket tartott a legérettebb műveiben effajta meseszövő fogásai majd egészen eltűnnek, de lelkén azért a gyermekkori benyomások oly kitörölhetetlen jelet hagytak, hogy később, hanyatlása idején e romantikus szertelenségek újra kiütnek belőle és kárt tesznek olyan remekművekben, amilyen a „Lélekidomár”, a „Rákóczi fia”, Lenci fráter” stb.  A képzelet túlsága azonban sose baj! Inkább baj az ellenkező: a képzelet hiánya, a sáros földön való bandukolás, ami mai szomorú irodalmi viszonyainkat oly igen jellemzi. Jókai a gazdag emberek kincsfecsérlését csinálja meg fantáziájával, míg a mai írók többsége szegényes filléreikkel akarna nagy urat játszani!
    Végére hagytam azt, amiben Jókai istenáldotta tehetség: mesemondó tehetségét. Ez az elbeszélő művészet fő erőssége. A nép elbeszélő művészete ősidőktől fogva ezen alapszik, mesél, történeteket mond el, hogy a mag képzeletének játsziságában gyönyörködjék és másokat vele szórakoztathasson. Igen kevés nagy írónak adatott meg ez a művészet. Homérosz, mint egy koronás király, emelkedik a tekintetben minden korok és minden nemzet írói fölé! Nagy mesélő talentum még Cervantes, Ariosto, Walter Scott, Dumas, Jókai és Tolsztoj. Alig van több a világirodalomban! A mesélés tehetsége alatt t. i. értenünk kell azt a természetes naiv hajlamot, Goethe szerint: „die Lust zum Fabulieren!” a kedvet és rátermettséget  meséléshez. Mikor az az írónak is láthatólag élvezetet nyújt, mikor szívesen, passzióval mesél s a műbe belé lehelt eme jó érzés önkéntelen átragad az olvasóra is. Ez az a megvesztegető és lebilincselő az írók műveiben. Az olvasó nem tudja, varázsló bűvésszel van-e dolga, vagy mi oka lehet, de érzi, hogy ez az író bele tudja őt sodorni a mesébe, szívesen és érdekkel kíséri annak folyamát, egész lelke szinte rabbá van téve, benne él a mesében s hosszú negyedórákra elfeledkezik magáról és környezetéről. De ez még nem elég. Ez írók, s köztük Jókai is, valóságos művészei a hatás fokozásának. Nem elég, hogy az olvasó elől a való világ, mint egy félretolt kulissza, egyszerre csak eltűnik s benne találja magát a történet légkörében, de meg is tudja elbűvölt emberét e csalódásban tartani. Amint emelkedik, amint bonyolódott meséjét fokozza, váratlan fordulattal új útra tereli, az olvasó vakon, élvezettel, szinte elfúló lélegzettel követi íróját. Az ilyen költő mestere a tollnak és föltétlen ura olvasójának. Magyar író Jókain kívül ilyen hatást nem tudott kelteni. Sok példára hivatkozhatnak műveiben, ahol a fokozás valósággal ragadja magával az olvasót s az érzi, hogy valami felsőbb hatalom bűvkörébe került, aki tetszése szerint megríkathatja vagy megnevettetheti. Csak egyre hivatkozom. A „Lélekidomár” c. regényben arra a fejezetre, ahol a regényhős, ki az alföldi betyárok kiirtásával volt megbízva s ennek eleget tett, holmi hamisító szövetkezet kinyomozása céljából kénytelen Párizsba menni, mert a szálak oda visznek. S itt egy idegenbe szakadt magyar színésznőnek, aki viselt dolgai iránt érdeklődik, elmondja, hogyan vívott kint a pusztán párbajt az utolsó és legveszedelmesebb szegénylegénnyel. Ez elbeszélés keretéül adott gyönyörű pusztai leírás, a hajnal csendje, amelyben megtörtént a puskára való mérkőzés lóhátról, annak egyes mozzanatai s ez elbeszélést ahogyan kíséri a magyar nő érzelmi kitöréseivel, az a legnagyobbszerűbb dramatikus fölépítések egyike, amiket a világirodalom egyáltalán felmutathat.
    Íme, e néhány vázlatos vonásból is körülbelül sejthetjük, ki volt nekünk Jókai Mór! Egész lelkének fejedelmi tartalmát ideadta nemzetének s most, hogy sírjába kísértük, voltaképp nem is gyászünnepet tartottunk. Csak megadtuk neki azt az utolsó tiszteletet, amit egy kötelességtudó nagy embernek, egy lelkünk jobbik feléhez nőtt kedveltünknek agg kora végén megadhattunk! Mindent, ami benne halhatatlan volt, itt hagyott számunkra! S ezt a nagy örökséget vegye át mindenki ideje és tehetsége szerint. Csak azt mondom Önöknek fiatal növendékeink, ha elcsüggeszti Önöket az élet egy-egy mostoha mozzanata; ha azt érzik, hogy belül a lelkük üres és sivár; ha hazafiságukban ingadozni kezdenek; ha azon veszik észre magukat, hogy nagy dolgok, nemes tettek nem lelkesítik; ha a munka nem akar olyan kedvvel menni, mint kellene: vegyék kezükbe a nemzet e nagy nevelőjének egyik-másik remekét s felfrissülnek, megnemesednek, megacélozódnak a hatása alatt, mint Anthéusz az anyaföld érintésére.

(* A szerző e méltatást a budapesti Felső Építői Ipariskolának 1904. június elején tartott „Jókai emlékünnepélyére” írta s mint az intézet keretében fennálló Önképzőkör tanárelnöke olvasta fel. A jellemzés és Jókai írói munkásságának ismertetése az ifjúság számára készülvén, lapunk olvasóit bizonyára érdekelni fogja.)
    
Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 13-15. szám, 1904. jún. 26., júl. 3., 10.