
Egyes nemzetek nagy férfiaik iránt a köteles tiszteleten kívül nem viseltetnek egyforma érzéssel. – Némelyiket félő csodálattal szemléli hazája, mint valami nem közéjük való, túlvilági lényt; elismeri nagyságát, tisztelettel, sőt hódolattal nyilatkozik róla mindenki, de a szívek mélyén meleg rokonszenv helyett iránta szinte tartózkodása lappang: ilyen nagyság nálunk Kölcsey Ferenc, Széchenyi, Arany és Madách. – Mások rideg méltóságukban megközelíthetetlenek; a tömeg tapasait kerülik, szinte élvezettel dolgoznak saját népszerűségük lerontásán; visszavonult, hideg magaslatról tekintenek alá; az ilyen férfi a független, magányos ember nagy erejével megy a maga útján előre, de akkor sem lefelé törekszik, hanem egyre magasabbra; ilyennek vehetjük Kemény Zsigmondot, Eötvöst, a 40-es évek két Dessewffy-jét, legújabban a politikus Szilágyi Dezsőt.
Végre vannak olyanok, kiknek neve említésére önkéntelen megnyílik a nemzet szíve: a becézett kedvencek, az aranyos emberek.- Ezeknek más veszedelmük szokott lenni; érzik ugyanis a körülrajongást, a rokonszenves vonzódás ezer nyilatkozatát s félúton a közönség elé mennek. Keresik, sőt hajhásszák a népszerűséget és vele saját kiválóságukat rontják még; ilyen volt Vas Gereben, Csokonai, Lisznyai Kálmán, Beöthy Laci az idősbik!
Jókai Mór is az utóbbiak közé való, de az a ritka ember, ki e sors ösvényeit ki tudta kerülni. Senkit úgy nem szeretett a nemzet, mint e nagy fiát. Majd 61 éves írói pályája alatt e zavartalan kedveltsége ürömcsepp nem vegyült és mégsem lett soha következetlen magához. A tömeg közepes ízlésének nem kereste kegyeit, magaslatáról le nem szállt, hanem ahelyett az önkéntelen vonzódás a közönséget emelte fel hozzá.
Valami olyan kellemes harmóniát érzett ki belőle minden olvasója, mai lebilincselte. Magyarsága a legtisztább, legtőrőlmetszettebb, tudása óriási kört ölelt fel, szíve a legjobb, legérzékenyebb és legnemesebb szív, amely írásait is mintegy átmelegíti; képzelete pedig csapongó szárnyalású, melynek merész röptét a nemzet szédelegve nézte.
Igazi képet írói mivoltáról csak úgy alkothatunk magunknak, ha alaptulajdonságainak megnyilatkozását egyenkint vesszük sorra. Vizsgáljuk és méltassuk 1.) egyéni tulajdonait. 2.) írói kvalitását. – Minden ember jellemének alapvető eleme: az érzelmi világa és gondolkozásmódja.
Jókai érzelmi világa ideális, tiszta erkölcsű. Lelkesedik mindenért, ami nagy, szép, nemes és áldásos. Emiatt regényhősei szinte mintaképek az emberi tökéletességnek. Amely alakot képzeletében megteremt s akit aztán a kalandok és viszontagságok sorozatán végigkísér, bizonyos szeretettel övezi körül, vonzódik hozzá maga az író is s így ez alakok egyre növekszenek szemünk előtt; némelyik bizony túlságig is, annyira, hogy az emberi mértéket felülmúlja, szinte a valószínűsége, hihetősége van kockára téve. Ilyen pl. Berend Iván a „Fekete gyémántok” zseniális bányamérnöke, Kárpáthy Zoltán a nagy eszmékért lelkesülő, tökéletes ifjú mágnás, Napoleon öcsém az „Élet komédiásai” főhőse, a társadalmi életnek ez az ezermestere, a Baradlay fiúk a „Kőszívű ember fiai”-ban, stb. – De ha ez fogyatkozás, mégis örök hálával kekk érte tartoznunk Jókainak, mert e művek épp ezen tulajdonságuk miatt remek ifjúsági olvasmányok. Amint a franciák ifjú nemzedékét Jules Verne tanítja meg fantasztikus regényeiben erős lélekre, kitartásra, kötelességtudásra s az élet számtalan nehéz percében éles megfontolású, okos viselkedésre, épp úgy meríthet örök időkre szóló lelki kincseket a magyar ifjú Jókai férfi hőseiből, akiket ha el nem ér is, tőlük csak jót, nemeset, derék egyenességet s a nagy eszmékhez való hű ragaszkodást tanulhat. – Nekünk, mint kis nemzetnek, nagyon fontos dolog, hogy szülötteink már zsenge koruktól fogva jó hazafiérzésben nőjenek fel! Hogy megszeresse a magyar ezt az évezredes földet, annak történeti hagyományait és szeresse, támogassa egymást testvéri érzéssel minden olyan tettében, amely a hazának is hasznos.
De Jókai nemcsak főhőseit szereti. Fölmelegszik a lelke, mikor a magyar földről, magyar népről beszél. Felejthetetlen tájleírásai mintegy bűvös kaleidoszkópban vonulnak el az olvasó szemei előtt. Petőfi csak a puszta rónaságnak leste el szépségeit, Jókai megörökíti Erdély vadregényes hegyvidékét, a Duna és Dráva ember-nemjárta mocsárvilágát („Erdély aranykora”), a Balaton és környéket („Arany ember”), a „Hortobágyot (»Sárga rózsa«) s a Bükk hegység erőkoszorús, csöndes völgyeit (»Politikai divatok« és »Lenci fráter«-ben), úgy hogy azok kitörülhetetlenül s a maguk költői vonzóságukban vésődnek be az olvasó emlékezetébe. A fajmagyar föld népét sem rajzolta senki előtt annyi szeretettel s annyi igazsággal. Parasztjaiban fölismerhető az ősmagyar jellemvonás minden előnye és hátránya. Büszke, méltóságos, lassú, okos faj, amelynek férfiassága megrendíthetetlen; de hirtelen haragú, mindamellett haragjában is nyílt, őszinte ellenség, aki nem az ellenfél tönkretevésére törekszik, hanem arra, hogy kitűnjék, ki kettőjük közül a derekabbik. Szegény legény alakjai, vérbéli csikósai, számadó gulyásai élettől duzzadó, erős alakok; akik közülök gyönge, az ravasz furfanggal pótolja fogyatékosságát, ilyenek a cigányok, falusi kisbírók, mesterinasok, stb. – A magyar földnek és népnek ilyetén feltüntetése sokban hozzájárult ahhoz, hogy az olvasóközönség, mely az életből nemigen ismeri e két fontos tényezőt, Jókaiból megtanulta őket becsülni és szeretni. Arany-szívének ragaszkodását átültetve az olvasóba, egész országra kiterjesztette a szoros összetartozás érzését.
Ami egyéni jellemének másik alkotóelemét: eszét, gondolkozását illeti, az már nem annyira szeretetet ébreszt, mint csodálatot kelt. A tudásnak, ismeretnek olyan tárháza van köteteinek hosszú sorozatában letéve, szinte kételkednünk kell annak lehetőségében, hogy egyes ember ennyi ismeretet gyűjteni, ily sokoldalú és alapos értesülést szerezni miként volt képes. Regényeiben a nagyvilági élet számtalan foglalkozása, életpályája fel van tüntetve. „Fekete gyémántokban” a bányászvilág és nagy arányú pénzügyi vállalatok kezelésmódja, „Új földesúr"-ban a mezőgazda-élet, „Enyém, tiéd, övé”-ben a mágnás társadalom, „Sárga rózsá”-ban a hortobágyi pásztorélet, „Lélekidomár”-ban a párizsi utcai forradalom, „Kalóz király”-ban a tengerész viszontagságok, „Rab Ráby”-ban a II. József korabeli megyei élet, „Szabadság a hó alatt” c. regényében a orosz nihilizmus és a szibériai rabok élete, „Fehér rózsá”-ban a konstantinápolyi törökség társadalma s mindez megdöbbentő tárgyiassággal, a hiteles és bő értesülések meggyőző erejével előadva, mindenesetre oly tudáshalmaz, mely párját ritkítja. De még bővül és szemkápráztatóvá lesz a tárgykör, ha sorra végig tekintjük a hazai történelemből merített műveit. Nem számítjuk ide a magyar őstörténelem idejében játszó regényeit: „Bálványosvár”-t, - a „Damokosok”-at, - és csupán a mohácsi vész után való korból merítetteket: „Fráter György”-ben Buda elvesztését és Erdély különszakadását tárgyalja 1542-ben, - „Erdély aranykorá”-ban és a folytatását képező „Törökvilág Magyarországon” címűekben igazi históriai mély belátással és tárgyismerettel jellemzi a régi erdélyi nemesvilág társadalmát, ünnepségeit, harcait, mindennapos várbeli életét, vele szemben a török basák és bégek fényes vándorudvarait; egyik legszebben írt fejezete azt a regénykezdő rész, melyben Zrinyi a költ Dráva-menti vadkan vadászatát és szerencsétlen halálát írja le.
Majd a kurucidők daliás korszakai tűnnek fel. „Szeretve mind a vérpadig” Ocskay László árulása története, „Lőcsei fehér asszony” az Andrássyak viselt dolgait, valamint egy XVII. századi kisvárosi élet változatos képeit, céhek versengéseit, tanácsülések viharait tárgyalja. „Rákóczi fia” címűben végre a rodostói bujdosókról szól, valamint kimutatja, hogy mennyire nem érti a más légkörben nevelt fiatal Rákóczi az öreg bujdosók szívfájdalmát, honvágyát, gyötrő száműzetésüket. A francia forradalom idejéből való, de magyar talajon játszó regénye a „Névtelen vár”, ebben is hazafias küldetést teljesít, midőn levéltári adatok alapján, segítségül véve Kisfaludy Sándor inszurrekcionális feljegyzéseit, más színben tünteti fel a Napoleon ellen kivonult nemesi felkelés csatáit és gyászos vereségét, mint ahogy addig a közvélemény tudott róla. „Rab Ráby” a régi megyei börtönrendszernek s a latinos táblabíróvilágnak részleges ismertetése. Az elnyomatás és újraébredés korának van szentelve két legrészletesebb műve: „Magyar nábob” és „Kárpáthy Zoltán”. Az előbbi az elmaradt nemességet, durva lakomáit, vele szemben a másik rákfenét: a külföldön élősködő s azt majmoló mágnásságot tünteti fel megragadó szövésű mese keretében. Egyenes folytatása ennek a másik nagy regény. Egy generáció választja csak el a kettőt; Kárpáthy Zoltán fia annak a nábobnak, kinek pazar csínyeiről az első szól. Míg az öregnek egész honmentő munkássága abban merül ki, hogy agarász egyesületet létesít, fiának korszakában más felfogás az uralkodik. Széchenyi szavai tisztító viharként csapnak le a nemesség fülledt társadalmi levegőjébe; friss szél kezd járni, honmentő nagy eszmék kerekednek föl s teremtenek más, tetterős férfiakat; megkezdődik az önzetlen hazafi munka, mely lassankint kivívja diadalmas sikereit. Az előbbi regényben a vidéki legénykedő élet, tivornyák, paraszt-lóversenyek leírása adja meg a korszerű, sajátos színezetet, emebben a politikai küzdelmeken kívül a pesti nagy árvíz rajza, Wesselényi hősi szereplése a felejthetetlen részletek. E korszak honmentő mozgalmában első érdem az irodalomé s Jókai ennek is szentel egy regényt, „Eppur si mouve v. Mégis mozog a föld” c. művében az író és művészéletet festi. Főhőse Jenői Kálmán költött alak, de jellemének és életpályájának részletei Kazinczy, Katona József, de főként Kisfaludy Károly szerepléséből vannak egybeolvasztva. Felejthetetlen részletei a regény elején a debreceni kollégiumi élet, a megalakuló színésztársaságok nyomorgó küzdelme, a régi prókátorvilág rajza, a felsőbb elnyomó hatalom ravasz eszközei és intrikája, végül a megható befejezés, midőn a pestistől megtizedelt, néptelen fővárosi utcákon egy egyszerű mesterember, annak inasa s egy messze keletről jött ázsiai magyar utazó temetik az ország legnagyobb íróját. A 48. előtti korszak letűnő táblabíró világát, a megyei közigazgatást tünteti fel a „Régi jó táblabírák”-ban, melynek kerete egy felvidéki ínséges esztendő nyomorának leírása s az önzetlen táblabírák mentő akciója szemben a kapzsi, uzsorás hatalommal. E regényban Cynthia grófné eszményi nőalakja oly tökéletes rajza a tiszta, nemes nőiességnek, hogy Shakespeare híres Imogen-je mellé állítható. Végre a 48-as idők; az a kor, melynek irányításában a 48-as idők; az a kor, melynek irányításában a szerző maga is élénk részt vett; csoda-e, ha álneveket használva a maga és legjobb barátja, Petőfi életéből meríti regénye tárgyát? „Politikai divatok” Jókai legszubjektívebb regénye. Minden jelenete, minden alakja kész valóságból van véve, csak színezete, meseszövése lett regényesebb, érdekesebb. Szinte érzi azonban a költő, hogy e mozgalmas idők rajzát ki kell egészítenie. Néhány ember története nem elég méltó arra, hogy képviselje az egész szabadságharc nemzeti jelentségét; ír egy másik regényt, szélesebb alapokon, a társadalom minden szereplő körét felölelve. Különösen azt a mindenkit megejtő lázat akarta benne éreztetni, mely akkor az országot, mint egy embert, elfogta. Soha úgy össze nem olvadt a nemzet, mint akkor ez egy érzésben; a futóbetyár kikéri belőle a maga részét épp úgy, mint a legarisztokratikusabb családok gyermekei. Az apa még Bécsből fizetett zsarnok, gyermekei, a kitagadás és apai átok súlyának kockáztatásával már fegyvert ragadnak. Ez a Baradlay fiúk története a „Kőszívű ember fiai”-ban. Ennek is valóság az alapja s a főhősök voltaképp a Tisza-család tagjainak eszményített képmásai némi regényesebb átfestéssel. Csak emlékeztetnek benne a bécsi forradalom képeire, a német diákok csapatára, kik átjönnek hozzánk velünk harcolni, a rendcsináló huszárok történetére, kik a Fehér-Kárpátok havas zord világán, úttalan szorosain keresztül, mondhatatlan fáradalmak után érnek hazai földre, majd Budavár bevétele, az isaszegi csata leírása, stb. Az elnyomatás korszakából volt regények közül („Enyém, tiéd, övé”, „Egy az Isten”, „Az élet komédiásai” stb.) csak utalnom kell a mindnyájunktól ismert „Új földesúr”-ra, melyben bebizonyítja, hogy a honi talaj, hogy ez a különös föld még az idegent, az egykori ellenséget is úgy átalakítja, hogy érzésre a legjobb magyar válik belőle.
Ez a futó áttekintés is fogalmat nyújt történeti regényeinek tárgygazdagságáról. Elmondhatjuk róla is, amit az angol Shakespeare-ről, a francia Dumas Sándorról mond, hogy ő tanította meg a nemzet zömét a hazai históriára. Ha már tudásának széles köréről beszélünk, nem mulaszthatjuk el megemlíteni természettudományi ismereteinek gazdagságát. E téren a szépirodalom munkásai között eddig Jules Verne-t tartják legnagyobb írónak,d e mindjárt utána Jókai következik. Míg amaz inkább földrajzi és fizikai ismereteinek tömegével ejt bámulatba, Jókai a természettudományokat: az állat-, növény- és ásványország csodáit, rejtett titkait ismerteti meg az olvasóval. A „Fekete gyémántok” kezdő fejezeteiben eleven és szemléletes képeit adja az özönvíz előtti óriási állat- és növényvilágnak; leírja a szörnyetegek harcait, létküzdelmeit s az első ember megjelenését köztük a maga gyenge, védtelen szervezetével, de első védő eszközeinek okos kihasználásával. Majd ugyan-e regényben fantasztikus leírását adja az északi sarknak. Ismeri a tenger- és növényvilágát, mint az a "Kalóz király”, „Oceánia”, „Nepeánsziget” című nagy elbeszéléseiből látható. De nem kicsinylendő jártassága a kozmográfiában, fizikában sem. Tanúságot tehet róla „A jövő század regénye”, melyben a most divatos harci gyilkolószereket harminc évvel ezelőtt megjósolja, valamint a repülőgépet: Ichort is, amelynek megvalósulása néhány szakértő szerint, csakis Jókai alapeszméje nyomán vihető majd valamikor keresztül.
Láthatjuk ezekből, hogy Jókaiban nagy írói tehetsége mellett igazán rendkívüli tudást, tárgyismeretet is tisztelnünk kell.
Ugyancsak gondolkozásmódjának jellemzéséhez tartozik humorának megemlítése. A magyar irodalom humoristákban, mulattató hangú művekben fölötte szegény. Nem volt e nemzetnek soha annyi nyugodalma, jómódja, amennyi a csöndes, derűs jókedv általános elterjedéséhez szükséges. Pedig alapjában van a magyar kedélynek hajlandósága reá: a nép egyszerű gyermeke is szeret egymással évődni, kötekedni, tréfálkozni; mindig voltak nevettető adomái cigányról, zsidóról, részeg kántorról. De a humoros életfelfogás szempontja magasabb rétegek megítéléséig nem terjedt. Nemes embert nem volt illő, de nem is volt tanácsos kifigurázni, nevetségessé tenni. Kisfaludy Károly kísérlette meg először, hogy a társadalom előkelőbb köreiből is kiszemelte a félszeg alakokat s azokat a maguk valóságában, bizonyos becéző, jámbor humorral színpadra vigye. De meg is akarták érte veretni nem egyszer s csak az iránta érzett általános tisztelet tartotta vissza jurátusainkat a kézzelfogható bosszútól. Jókai humora még a Kisfaludyénál is kedvesebb és ártatlanabb. Nem az a bántó szatíra, az az éles támadó csúfolódás szól belőle, amely annak idején a híres római szatirikusokat (pl. Juvenalist) oly rettegetté tette; nem is az az alapjában keserű humor, amely dühében nevet, jellemzi őt (mint pl. az angol Thackerayt), ebben már megakadályozná ha egyéb nem, áldott, gyöngéd érzésű szíve is. Hanem, hogy hasonlattal éljek, a szülők humora, mikor szeretett kis gyermekük öreges bohóságain nevetnek. Ő is szereti az általa félszegnek, nevetségesnek feltüntetett alakokat, akik alapjában véve jó emberek, csap éppen, hogy valami apró gyarlósággal vannak megverve, ami aztán bosszút áll rajtuk és nevetséges felsülésbe kergeti őket. Képzeljük el, micsoda áldás volt az egész nemzetre, mikor a szabadságharc után való sötét elnyomatás idején, amidőn mindenki vesztesége fölött borongott s titkos keserűség ette a zsarnoki önkény pöffeszkedése miatt, amikor kétségbeesés vett erőt a nemzeten, hogy a csapást nem tudja kiheverni, akad egy írója, ki az elnyomókat, idegen hivatalnoksereget, mint tehetetlen, félszeg embereket, felsüléseikben kifigurázza! Aki jókedvre hangolja a szenvedőt, derűs önbizalmat önt a csüggedőbe és széthinti országszerte humora áldásos, egészséges derűjét!
Egy-egy ilyen regénye többet ért a nemzetnek egy nyert csatánál! Ez a humor különben, kapcsolatban népiességével a legmélyebb réteg Jókai írói jellemében. A többit később fejlesztette ki s hamarabb vesztette el, e kettő azonban megnyilatkozik már első dolgozataiban s megmarad benne fogyaték nélkül utolsó munkájáig. Már első regénye a fantasztikus „Hétköznapok” e két oldalát mutatja legerősebbnek. A kecskeméti bikaviadal leírása népiességének gyönyörű bizonysága, míg ugyanebben a záró fejezetnél kacagtatóbbat (a fejezet címe: „Szegény bíró, kár volt kérte!) nem lelünk egész irodalmunkban. Utolsó munkái közül való a »Sárga rózsa«, amelyben eredeti népiessége megalkotja utolsó remekét, s ugyancsak humor dolgában pompás műve a szintén legutóbb írt: »Tengerszemű hölgy« c. regénye. Míg nagy regényeiben csak néhány mellékalak van a humor mulatságos színeivel megelevenítve, addig kisebb novellái, elbeszélései között ilyen egységes hangú humoros mesterművek tucatszámra találhatók. Ezek közül elég a »Kedves atyafiak«-at, »Sonkolyi Gergely«-t, »Örmény és családjá«-t, a »Debreceni lunatikus«-t megemlítenünk. Nem mulasztja el azonban egyetlen művében sem, hogy legalább egy fejezetben az isteni jókedv ki ne törjön belőle. Az »Új földesúr«-ban a puszta kastély felkutatása, »Eppur si mouve«-ban a kicsapott deákok kalandja Csollán Bertivel, »Élet komédiásai«-ban a követválasztási programbeszéd megtartása stb. megannyi homéri tréfák a legpompásabb ötletes előadásban.
Jókai ez egyéni jellemvonásain kívül meg kell emlékeznünk még sajátos írói kvalitásairól is, ha működéséről igazságos és teljes képet akarunk magunknak szerezni. három írói tulajdonság van benne szembeszökő arányokban kifejlődve; e három a többi fölött uralkodik s vezető elemnek tekinthető összes alkotásaiban. Az egyik prózájának nyelvkincse, második fantáziája, harmadik előadó művészete.
Jókai a legnagyobb nyelvkincsű magyar író volt. Színezni, jellemző és markáns szóval éppen azt kifejezni, ami szerzőjében, mint gondolat nyugszik, vagy érzékeltetni valamely jelenet fő mozzanatait, egy természeti kép legpregnánsabb vonásait, ahhoz csodálatos nyelvérzék, az anyanyelv teljes uralma kell. Kifejező szavai néha ámulatba ejtenek találó voltukkal. Ahol népi jeleneteket ír le, megleli a legillőbb szót, amely ha szokatlannak tetszik is, a legodavágóbb mégis; nem ütközik meg rajta az olvasó, sőt mint jellemzőt, megjegyzi magának; ezt a pregnánsságot szereti ott is, ahol magasabb társadalmi vagy tudományos tárgy foglalkoztatja. Ilyenkor ugyan nagy nyelvtudása néha tévútra vezeti; talál a francia vagy latin nyelvben szót, amely gondolatának színezetét leginkább tolmácsolja s ő ekkor inkább ezt a szót használja, mint a halványabb értelmű magyart. Innen az a sokat gáncsolt szokása, hogy gyakran használ idegen szót. Hogy az ő nyelve nemcsak egyéni, hanem eddig tökéletesebb magyar széppróza, igen szépen bebizonyítható. Ha olvasunk egyes műveket más íróktól abból a korból, melyben Jókai irodalmi működését megkezdte, bizonyos régiességes, idegenszerűséget fogunk rajtok észrevenni. A korszak legünnepeltebb írói: Eötvös, Széchenyi, Kossuth, Szalai László, Kuthi Lajos, szóval akiket akkor legkiválóbb prózaíróknak tartott a nemzet vagy a nagy költőknek: Vörösmartynak, Aranynak, Petőfinek akkori prózája elüt a mi mostani prózánktól. Olyan elavult fordulatok, használatból kiment kifejezések találhatók bennük, amik a művek zavartalan élvezetét megrontják. És vegyük kezünkbe Jókai akkori regényét: „Hétköznapok”-at, első novelláit: a „Nepeán sziget”-et, „A nyomorék naplójá”-t, „Marce Záré”-t, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy ez a nyelv ugyanaz, mint a mi modern nyelvünk. Ami sajátszerűség benne egyéni, amiben különbözik akkori írótársaitól, az később mind átment a nyelvhasználatba, vagyis hogy mi manapság Jókai nyelvén írunk és beszélünk! Mily gyökeres hatást kellett neki a magyarság egész közéletére gyakorolni, és évtizedeken át gyakorolni, hogy a nemzet teljesen átvegye az ő nyelvkincsét, szólásmódját, fordulatait, e páratlan arányú és mélyre ható befolyás nyomán elképzelhetjük!
Ami képzeletét illeti, ennek ereje és szárnyalása közismert dolog. Néha rossz néven is vették tőle, hogy túlcsapong, szinte elveszti a talajt lába alól. Ezt ma változott viszonyok és mássá lett irodalmi irányok hatása alatt vesszük csak észre. De Jókai nem a modern, tapogatózó, új divatok után kapkodó irodalmi korszak embere. Ő teljes lelkével, egész egyéniségével a 40-es évek irodalmi mozgalmaiból nőtt ki. Abban gyökerezik, annak elévülhetetlen előnyeit ragyogtatja s annak egyoldalúságától nem volt soha képes szabadulni.
Az a korszak a francia romanticizmus korszaka volt. A szülői háznál nevelkedvén, ott Benyovszky Móric csodálatos szibériai kalandjai képezték a család legkedvesebb olvasmányát; innen kapta ő maga is a Móric nevet. Gyermekkorában olvasta az akkori idők világszenzációját, Scott Walter skót regényíró híres „Ivanhoe” regényét, Hugó Viktor első vadromantikus történeteit és Sue Jenő hátborzongató párizsi titkait. Az élénk képzeletű gyermeknek egyéb táplálék sem kellett. Úgy beleélte magát e borzalmas kalandokba, annyira megfogta lelkét ezek érdekfeszítő volta, hogy varázsos hatásuk alól sosem tudott többé menekülni. A váratlan fordulatok kellemes meglepetését később is fontosnak tartotta, s e gyönyörűségben olvasóit is részesíteni akarta. Első műveiben a képzeletének e zabolátlansága, a szörnyű helyzetek és meglepő kibonyolódás csattanós hatásai szinte tobzódnak. Később e tekintetben mértéket tartott a legérettebb műveiben effajta meseszövő fogásai majd egészen eltűnnek, de lelkén azért a gyermekkori benyomások oly kitörölhetetlen jelet hagytak, hogy később, hanyatlása idején e romantikus szertelenségek újra kiütnek belőle és kárt tesznek olyan remekművekben, amilyen a „Lélekidomár”, a „Rákóczi fia”, Lenci fráter” stb. A képzelet túlsága azonban sose baj! Inkább baj az ellenkező: a képzelet hiánya, a sáros földön való bandukolás, ami mai szomorú irodalmi viszonyainkat oly igen jellemzi. Jókai a gazdag emberek kincsfecsérlését csinálja meg fantáziájával, míg a mai írók többsége szegényes filléreikkel akarna nagy urat játszani!
Végére hagytam azt, amiben Jókai istenáldotta tehetség: mesemondó tehetségét. Ez az elbeszélő művészet fő erőssége. A nép elbeszélő művészete ősidőktől fogva ezen alapszik, mesél, történeteket mond el, hogy a mag képzeletének játsziságában gyönyörködjék és másokat vele szórakoztathasson. Igen kevés nagy írónak adatott meg ez a művészet. Homérosz, mint egy koronás király, emelkedik a tekintetben minden korok és minden nemzet írói fölé! Nagy mesélő talentum még Cervantes, Ariosto, Walter Scott, Dumas, Jókai és Tolsztoj. Alig van több a világirodalomban! A mesélés tehetsége alatt t. i. értenünk kell azt a természetes naiv hajlamot, Goethe szerint: „die Lust zum Fabulieren!” a kedvet és rátermettséget meséléshez. Mikor az az írónak is láthatólag élvezetet nyújt, mikor szívesen, passzióval mesél s a műbe belé lehelt eme jó érzés önkéntelen átragad az olvasóra is. Ez az a megvesztegető és lebilincselő az írók műveiben. Az olvasó nem tudja, varázsló bűvésszel van-e dolga, vagy mi oka lehet, de érzi, hogy ez az író bele tudja őt sodorni a mesébe, szívesen és érdekkel kíséri annak folyamát, egész lelke szinte rabbá van téve, benne él a mesében s hosszú negyedórákra elfeledkezik magáról és környezetéről. De ez még nem elég. Ez írók, s köztük Jókai is, valóságos művészei a hatás fokozásának. Nem elég, hogy az olvasó elől a való világ, mint egy félretolt kulissza, egyszerre csak eltűnik s benne találja magát a történet légkörében, de meg is tudja elbűvölt emberét e csalódásban tartani. Amint emelkedik, amint bonyolódott meséjét fokozza, váratlan fordulattal új útra tereli, az olvasó vakon, élvezettel, szinte elfúló lélegzettel követi íróját. Az ilyen költő mestere a tollnak és föltétlen ura olvasójának. Magyar író Jókain kívül ilyen hatást nem tudott kelteni. Sok példára hivatkozhatnak műveiben, ahol a fokozás valósággal ragadja magával az olvasót s az érzi, hogy valami felsőbb hatalom bűvkörébe került, aki tetszése szerint megríkathatja vagy megnevettetheti. Csak egyre hivatkozom. A „Lélekidomár” c. regényben arra a fejezetre, ahol a regényhős, ki az alföldi betyárok kiirtásával volt megbízva s ennek eleget tett, holmi hamisító szövetkezet kinyomozása céljából kénytelen Párizsba menni, mert a szálak oda visznek. S itt egy idegenbe szakadt magyar színésznőnek, aki viselt dolgai iránt érdeklődik, elmondja, hogyan vívott kint a pusztán párbajt az utolsó és legveszedelmesebb szegénylegénnyel. Ez elbeszélés keretéül adott gyönyörű pusztai leírás, a hajnal csendje, amelyben megtörtént a puskára való mérkőzés lóhátról, annak egyes mozzanatai s ez elbeszélést ahogyan kíséri a magyar nő érzelmi kitöréseivel, az a legnagyobbszerűbb dramatikus fölépítések egyike, amiket a világirodalom egyáltalán felmutathat.
Íme, e néhány vázlatos vonásból is körülbelül sejthetjük, ki volt nekünk Jókai Mór! Egész lelkének fejedelmi tartalmát ideadta nemzetének s most, hogy sírjába kísértük, voltaképp nem is gyászünnepet tartottunk. Csak megadtuk neki azt az utolsó tiszteletet, amit egy kötelességtudó nagy embernek, egy lelkünk jobbik feléhez nőtt kedveltünknek agg kora végén megadhattunk! Mindent, ami benne halhatatlan volt, itt hagyott számunkra! S ezt a nagy örökséget vegye át mindenki ideje és tehetsége szerint. Csak azt mondom Önöknek fiatal növendékeink, ha elcsüggeszti Önöket az élet egy-egy mostoha mozzanata; ha azt érzik, hogy belül a lelkük üres és sivár; ha hazafiságukban ingadozni kezdenek; ha azon veszik észre magukat, hogy nagy dolgok, nemes tettek nem lelkesítik; ha a munka nem akar olyan kedvvel menni, mint kellene: vegyék kezükbe a nemzet e nagy nevelőjének egyik-másik remekét s felfrissülnek, megnemesednek, megacélozódnak a hatása alatt, mint Anthéusz az anyaföld érintésére.
(* A szerző e méltatást a budapesti Felső Építői Ipariskolának 1904. június elején tartott „Jókai emlékünnepélyére” írta s mint az intézet keretében fennálló Önképzőkör tanárelnöke olvasta fel. A jellemzés és Jókai írói munkásságának ismertetése az ifjúság számára készülvén, lapunk olvasóit bizonyára érdekelni fogja.)
Forrás: Tanulók Lapja 11. évf. 13-15. szám, 1904. jún. 26., júl. 3., 10.