Ambrozovics Dezső (1864-1919): A nemzet szól

 
Magyar vagyok,… királyomért meghalni kész,
Egy hosszu ezredév tanum reá,
S jutalmam érte mi? – a bécsi kéz!

Magyar vagyok!… s arculütöttél már megint,
Végigszántott szöges korbácsod testemen,
S felhők közül felém bitók árnyéka int!

Magyar vagyok! A nagy, az árva mostoha.
Kérő szavam reménytelen homályba vész,
S fülembe harsog az örök. Soha, soha!
.    .    .    .    .    .    .    .    .
Egy súlyos átok ég az ajkamon,
Perzsel, akár acélkohó fehér tüze,
De nem lehet, de nem szabad kimondanom!

Egy olthatatlan vágy emészti lelkemet,
Karom feszül s könyörtelen lecsapni kész…
Előre hát!… de nem szabad, de nem lehet!

Fejembe száll a vér… s tudod, magyar vagyok!
Vigyázz, könnyen kicsordul a teli pohár,
S ezerszer jaj neked – ha én föltámadok!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Beteg vagyok…

 
Beteg vagyok, beteg,
s gyógyulni küldenek,
Más, melegebb vidékre…
De mit nekem a sok
Tudósok,doktorok,
Jámbor, javas beszéde,
Jámbor, javas beszéde!

Nem hint én rám a nap
Sehol az ég alatt
Olyan édes balzsamot:
Mint a ti szivetek,
Mint az a szeretet,
Amely itthon rám ragyog,
Amely itthon rám ragyog!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.

Ürmössy Miklós: Szendrey Júlia

    Herczeg Ferencnek egy gyönyörű mély pszichológiával megírt dolgozatát olvasva Szendrey Júliáról az Uj Idők egyik utóbbi számában, lelkemben önkéntelenül fölelevenült Szendrey Júliával való megismerkedésem emléke. Ez egyszerű kis reminiszcencia habár nem is bír irodalmi értékkel, de mégis azt hiszem, hogy lélektani szempontból egy halvány fénysugárt vethet ez Szendrey Júlia benső érzelemvilágára. S mintegy támogatni látszik azok véleményét, kik úgy itélik meg őt: hogy habár meg is vált a Petőfi névtől, de azért lelkében nagy kegyelettel és büszkeséggel őrizte meg haláláig Petőfi magasztos emlékét.
    Ismeretségem Szendrey Júliával a mult század ötvenes éveinek a végén, vagy a hatvanas évek elején történt Kolozsvárt mikor még sógora Gyulai Pál ott tanároskodott a reformátusok főiskolájában. Júlia épp Mari nővérének a látogatására érkezett Kolozsvárra.
    Családunkat benső baráti viszony fűzte Gyulaiékhoz s ez ismeretség révén történt, hogy ott időzése alatt egy nap minket is meglátogatott.
    Én – ki ekkor felgimnáziumi tanuló voltam – Júliát még sohasem láttam. Arról sem volt tudomásom, hogy a városunkba érkezett. Mikor anyám a szalonjába kéretve, a kölcsönös bemutatásnál röviden e szavakkal így nevezte meg őt: - Horváthné, Petőfiről! – még akkor sem volt ideám arról, hogy ama sötétes ruháju, középtermetű nő, ki előttem áll, egykor a Petőfi eszménye és neje volt.
    Anyám ebédre marasztotta őt s engem azért hivatott, hogy vendégünknek bemutassam a kertünket, míg elkészül a házidolgaival s az ebédhez átöltözhetik.
    Júliát azonnal a kertbe kísértem, hol nagy élvezettel gyönyörködött a virágokban s avatott szakértelemmel nevezte meg a dísz- és kerti növények különböző fajtáit. Közben aztán rátért a színészetre. Megdicsérte a kolozsvári színtársulatot s majd szenvedélyes elragadtatással beszélt a pesti Nemzeti Színház hírnevesebb tagjairól.
    Én – ki szintén rajongtam a színművészetért – csak ekkor kezdtem élesebben megfigyelni a mellettem sétáló nőt s tekintve lelkes elragadtatását, mellyel a színészi pályáról beszélt, az a gyanú kezdett megfogamzani a lelkemben: hogy hátha ő is színésznő! Nem tartottam ezt annál is inkább lehetetlennek, mert a pesti művészvilág tagjai – ha Kolozsvárt vendégszerepeltek – rendesen fölkeresték a szüleim házát. De igazolni látszott e föltevésemet az ő különös – s még akkor szokatlan – hajviselete is, mely egész lényének oly bohém-típusféle jelleget adott. Hátra eresztett nyírott körhajat viselt s fejével, valamint karjaival is folyton élénken gesztikulált, ha beszélt. Hangjából pedig szónoki erő csendült ki – bizonyos patetikus érzelgőséggel vegyülve –, ha nagy elragadtatásának adott kifejezést. Jól emlékszem, hogy különösen Egressytől és Jókainé Laborfalvy Rózáról szólt a pesti színészek közül ily lelkesült hangon. Arcbőre sárgás, inkább vedlett volt. De arcán észre lehetett venni az erős szenvedélyek nyomait. S úgy arcának, mint egész lényének valami különös bájt és melegséget adott a szemeiből sugárzó ragyogó fény. Ily kifejezésteljes szemeket – föl-föllobbanó mély villanásaival – később csak Dusenál láttam.
    Sétaközben egyszer aztán betértünk egy folyondárokkal befutott lugasba, melynek közepén kis kerek asztal állt s  mellette pad és kerti karosszékek. E lugasnak legszebb éke volt egy karcsú, magas rózsafa, melyen sötétkék rózsák nyíltak s mely épp szemközt állt a bejáróval. Vendégünk figyelmét fölhívtam e ritka külföldi rózsafajra. Egy szép kinyílt rózsát át is nyújtottam neki. Ő mellére tűzte s ragyogó tekintetét reám emelve, mosolyogva kérdé:
- Ugye, ön is nagyon szereti a virágokat és a természetet… Én imádom!
    Azt feleltem, hogy én is nagyon szeretem.
- Akkor bizonyára a költészetet is szereti? – folytatta nevetve. – Próbált már verseket írni?
    Kissé zavartan feleltem:
- Próbáltam, de nem nagy sikerrel.
    Aztán elmondtam hogy habár rossz  poéta is vagyok, de azért nagy lelkesedéssel olvasom a költők műveit. S különösen szavalni szeretek nagyon. Még azzal is eldicsekedtem, hogy szavalatommal többször nyertem díjat a gimnázium önképzőkörében.
- És kitől szeret leginkább szavalni? – kérdé élénk kíváncsisággal.
- Arany Jánostól! – feleltem.
- Úgy hát Arany a kedvenc költője?! – mondta reám bámulva, feltűnő hidegséggel.
- Vörösmartyt is nagyon szeretem – feleltem egy gimnázista fontoskodásával.
- Hát még kit szeret? – kérdezte feltűnő türelmetlenséggel. S aztán be sem várva a további válaszaimat, ideges izgatottsággal ugrott föl helyéből.
- Hogyan, fiatal barátom, hát ön nem ismeri Petőfit?! – szólt éles, szemrehányó hangon. S pár lépést előre téve, kezeit indulatosan csapta össze.
- Szent Isten!… Egy Petőfit… egy Petőfit nem ismerni! – kiáltott föl egész testében megremegve.
    El nem tudtam képzelni, hogy miért e nő oly izgatott? Hiszen ismertem Petőfi költészetét is és rajongó lelkesedéssel viseltettem iránta. El is akartam – védekezésül – ezt neki mondani. De nem engedett szóhoz jutnom, hanem felém fordulva folytatta még mindig erős fölindulással.
- Így hát ön, fiatalember, nem ismeri Petőfinek azokat a költeményeit sem, melyeket hozzám írt?! Pedig ezek a világköltészet gyöngyei!
    Oly éles hangsúlyozással ejtette ki e szavakat, hogy még most is, annyi év lefolyása után élénken csengenek azok a fülemben.
    Zavarom még nagyobb lett.
- Hogyan, Petőfi nagyságodhoz is írt, költeményeket? – dadogtam kábult bámulattal.
    Úgy látszik, hogy most már ő teljes tudatára jött annak, hogy nekem sejtelmem sincs arról, hogy kivel beszélgetek. Hirtelen hozzám lépett, visszanyerve a nyugalmát s anyai gyöngédséggel és szeretettel megsimogatva a hajamat, lassú, elhaló hangon mondta:
- Én Szendrey Júlia vagyok!
    Ekkor tudtam meg: hogy ki Horvátné!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.

Mészáros Gyula (1883-1957): Idegen pusztákba

Messze innen, messze, idegen pusztákba
Varázsos erővel visszahúz a lelkem,
ezüstös folyóvíz, nyárfáknak ligetje,
Mintha integetne hivogatna engem.
Nem is a folyóvíz, nem is az ezüstje,
Nem az egész liget, csak egy-két nyírfája,
Ahova mi ketten holdas estvelenkint
Boldogan, álmodón leültünk alája.

Messze innen, messze, idegen nyíresbe’
Barna idegen lány mintha integetne…
Nem is ő hívogat, hej csak egy-egy emlék,
Eltűnt álom reám mintha sugarát vetne.
Mintha látnám újra csillagos két szemét,
Fürtös fejét amint vállamra lehajtja.
Édes szép szavának idegen zenéje
Álmodó lelkemet újra átalhatja.

Messze estem most már idegen nyírfáktól,
Az idegen lány is oly messze azóta,
Talán meg sem értett, hogy is értett volna.
Bölcsőinknek dalát sohasem hallotta.
Mégis minő bűbáj, nem is tudom én mi,
Úgy integet felém, úgy csalogat engem,
Ezüstös folyóhoz, idegen pusztákba
Varázsos erővel visszahúz a lelkem.

Forrás: Uj Idők XV. évf. 21. sz. 1909. május 23.

Herczeg Ferenc: Szendrey Júlia és a közvélemény

Elértem, amit ember érhet el:
Boldogsággal csordultig e kebel!
Ölemben kedves ifju feleség…
-    -    -    -    -    -    -
Minek nevezzelek,
Boldogságomnak édes anyja,
egy égbe rontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság, 
Lelkemnek egyedüli,
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
-    -    -    -    -    -    -
Kedélyed gyermek, szíved asszony és
A lelked férfi, te csodás mesés
Teremtmény! S én valóban nem tudom,
Mi több: szerelmem, vagy csodálatom?
-    -    -    -    -    -    -    
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, hugom,
Szeretőm, hitvesem!
Petőfi

    Mire újból kizölldelt a nyárfa az ablak előtt, ő már eldobta az özvegyi fátyolt. A közvélemény ebben rút árulást látott.
    A szabadság vérpiros búcsúórájában egyébként is minden jog és igazság a halottak részén volt. És tulajdonképpen mindenki gyanús volt, aki élt. Petőfi esetében különösen érzékeny volt a közvélemény. Az ifjú költő élete és halála oly egész, igaz, tiszta és antik módon szép volt, hogy övegyének viselkedése nemcsak erkölcsi, de esztétikai okokból is megbocsáthatatlannak tetszett, mivel a hétköznapi élet kicsinyes s önző követelődzéseivel zavarta meg a hősies halál felséges harmóniáját.
    A közérzés szerint Júliának a költő halála u tán egész egyéniségével föl kellett volna olvadnia az egyetlen érzésben, amelyhez még joga volt: a gyászban. Ha ezt kellő önmegtagadással és ízléssel meg tudja tenni, akkor a Petőfi-kultusz főpapnőjévé és a nemzet egyik nagyasszonyává avatják. Persze még jobb lett volna reánézve, ha el tud hamvadni első fájdalmának tüzében, mint a hindu özvegy a máglyán. Akkor ma ő volna minden női erény magyar patronálja.
    Az ő ingatag és mohó ifjúsága azonban nagyon is hamar hátat fordított a síri világnak és az életet kereste. Pedig az élet, amely az ő romba dőlt világa fölött még zölldelni és rügyezni tudott, élősdi dudva lehetett csak.
    Különös, hogy a közvélemény nem esett gondolkozóba a rikító és tátongó ellentmondáson, mely Júlia hitvesi és özvegyi élete közt volt, nem is akadt fönn azon, hogy az elismerten éles elméjű nő mindennel, amit Petőfi halál azután tett, csak saját magának szerzett keserűséget és megalázást, hanem pálcát tört fölötte. A népítélet úgy szólt, hogy Szendrey Júlia méltatlan volt Petőfi szerelmére és nevére. Bizonyos fokig elmarasztalták ebben a szomorú pörben magát Petőfit is, rábizonyítván, hogy életének ragyogó boldogságát maga-hiszékenységére építette föl. A nagylelkű bocsánatot pedig, melyet a csodálatos sejtőképességű költő Júliának fölajánlott („… Ki téged még akkor is, ott is, örökre szeret!”) költői szóvirággá fokozták le.
    Akik újabba megemlékeztek Júliáról, azok többé-kevésbé mind a népítélet nyomása alatt állottak. Többen a Petőfi-kultusz tisztaságának érdekében helyénvalónak látták, hogy a feledés fátyolát vessék  Júlia özvegységének idejére. Mintha el lehetne takarni csak egy vonását is annak a női arcnak, amely hatvan költeményre lelkesítette a világirodalom egyik legnagyobb lírikusát és amelyhez e sokat mondó szavakat intézte: „Szeretem hibáid napfogyatkozását…”
    Ma már Júlia megkövetelheti azt, amit megkövetelhet minden ember, akinek életét tulajdonába vette a nyilvánosság, hogy az igazságot tudják róla. Az igazság  pedig csak akkor igazság, ha teljes és csonkítatlan.
    Egy emberi élet mérlegét nem lehet annak egyes, kiszakított tételeiből fölállítani. Az emberi életen áthullámzó „jó” és „rossz” áramlások, a lelki emelkedés és süllyedés időszakai, rendszerint szerves összefüggésben vannak az élet külső körülményeinek alakulásával. A „jóság” szülőanyja a boldogság; a „gonoszságé” a boldogtalanság. Igaz, hogy ez csak gyönge emberekre áll, de  az emberek átlag gyöngék.
    Júlia méltatlannak mutatta magát Petőfi özvegyének nevére. Ez az ő bűne. Elég nagy arra, hogy összezúzza egy nő egész életét, de nem elég nagy arra, hogy összetörjön minden emléket, amely tiszta, nemes, önzetlen és szép volt ebben az életben. Júliával ilyesmi történt. A fölháborodott közvélemény megrohanta az ő múltját és abban ízzé-porrá tört mindent. Ez nem volt igazságszolgáltatás, hanem megtorlás. A népítélet mindig az. Igaz hogy a közvélemény haragos elfogultságát érthetővé teszi a rajongó szeretet, amellyel Petőfi emlékén csüngött.
    A közvélemény haragja Petőfiné második házassága alkalmából tört ki. Ez a nagyon is korai házasság mindenkit meggyőzött arról, hogy Júlia sohasem szerette Petőfit, hanem csak hiúságból lett az akkor már országos hírű költőé. Arany János így szólaltatta meg a sírjából föltámadt honvédet, akinek sápadt vonásaiban mindenki Petőfire ismerhetett:

És eldobád – hajh, mint csalódtam! -
Azt is, aminél egyebet
Alig szerettél bennem: egykor
Hiú bálványod… nevemet.

    Bevallom, sohasem tudtam megérteni ezt a vádat. Hogy milyen tulajdonságával hódította meg Petőfi Júliát, hogy milyen tulajdonságával hódít egyáltalában női szívet a férfi: annak kutatása igen kényes föladat. Bizonyos hogy a Napóleonok asszonyt is a kardjukkal, a Petőfiek asszonyt is a lantjukkal nyernek. A hírnév mindenkor szédítő hatással volt a nőkre. És éppen nem a sekély lelkű nők azok, akik a férfi vagyonánál és rangjánál többre tartják hírnevét. Júlia ezt tette. A gazdag előkelő és konzervatív szülők kényeztetett leányának, aki az erdődi várkastély nagyúri magányában valami mesés életboldogságról álmodozott, volt hozzá való bátorsága, hogy szigorú édesapjával dacolva, kövesse Petőfit a szegénységbe. Naplójegyzeteiből és leveleiből tudjuk, hogy nemcsak szülőinek előítéletét, hanem saját félelmét is le kellett győznie, amíg át merte magát engedni szerelmének. Ezt a lelki harcot, a nemes szenvedély harcát a hétköznapi okosság ellen, gyönyörű bátorsággal küzdötte végig. Júlia abban az időben oly fennkölt érzéseket ápolt a szívében, és oly költői kifejezésformát talált a számukra, amelyek teljesen méltók és Petőfi Sándor arájához. A költő ezt tudta és büszke volt Júliájára.

Hol a leány, ki lelkem röpülését
Követni birná te kivüled?
És hol a férfi, aki én kivülem
Szived mélyére lemerülhet?
Egymáshoz illünk; a teremtés napján
Egymásnak voltunk már rendelve mi…
Isten kötötte össze lelkeinket
Ember nem képes elválasztani.

    Meg kell állapítani, hogy Petőfi rövid házasélete oly boldog volt, amilyen földi frigy egyáltalában lehet. Hogy a sok szenvedésen és hányatáson általment költő, aki egy időben a sors mostoha gyermekének tarthatta magát, megismerhette a földi boldogságot, az Júlia érdeme. Tanú reá maga, a költő, aki e – földi ember szájából megdöbbentően hangzó – szavakat merte kimondani: „oly boldog vagyok, hogy reményem sincs.”
    Ezzel kezdődik a költő pályájának szédítő emelkedése. Tehetsége a boldog szerelem légkörében vakítóan lángol, mint az oxigénbe vetett parázs. Júliának megvolt az az erénye, hogy a házasságban is női ideál tudott maradni. A legelőkelőbb erény, amelyre költő felesége képes. Sohase felejtsük, hogy a házasélet mindennapi gondjaival vívódva, szűkös viszonyok közt élve, hónapos szobában lakva, a szerelmi dalok egész ragyogó sorozatát tudta kicsalni ura szívéből. E dalok közt a világirodalom gyöngyei találkoznak.
    Az ó-francia költői tornákon a pályadíj egyik részét a hölgynek adták, aki a koszorús költőt megihlette. Úgy vélekedtek, hogy a szerelmi dal két lélek ölelkezésének gyermeke. Szendrey Júliának része volt benne, hogy a magyar irodalom egy gyönyörű különlegességgel, a boldog hitvesi szerelem költészetével gazdagodott. Ezrét koszorú illeti.
    Arany János, akit később méltán keserített a szeretett jó barát özvegyének feledékenysége, ily szavakat ad a sírjából föltámadt honvéd szájába:

De nem vádollak… Óh e vádat
Inkább magamra emelem:
Annyi őszinte érzeményért,
Mit eltékozla kebelem,
Annyi reményért, mely csalárd lőn,
És annyi esztelen hitért,
Szerelmemért, mely végtelen volt…
És ime most itt van: mit ért?

    Ő úgy vélekedett, hogy Petőfi egész szerelmi boldogsága csak képzelt volt. A zord Toldi költője azonban mindig idegen volt a gyöngéd szenvedélyek világában. Hogy melyik a képzelt és melyik a való szerelmi boldogság, arról vitatkozni nem lehet. A kegyetlenül prózai kérdést: mit ért?  Rá lehet írni minden fejfára, amely alatt oly ember nyugszik, kinek része volt a szerelem üdvében. Bizonyos, hogy Petőfi utolsó leheletéig szerette hitvesét, hitt Júlia szerelmében és hogy boldog volt hitében. És ne feledjük: Júlia sohasem bántotta meg Petőfit, csak a közvéleményt. A költő neve akkor már oly magasságban fénylett, hogy asszonyi kéz nem férhetett hozzá. A tény, hogy Júlia széttépte a láncot, amely a halhatatlan halotthoz fűzte, újabb fényt árasztott a költő emlékére és rettenetes következményekkel járt az asszonyra nézve.
    Az, amit Júlia árulásának szokás nevezni, az én meggyőződésem szerint nem egyéb, mint egy magára hagyott emberi lélek összeomlásának siralmas képe. Aki e belső összeomlás lélektani okát keresi, annak ajánlom, hogy vessen egy pillantást a helyzetre, amelyben Petőfiné urának halálakor volt.
    Szendrey Júlia, amióta megismerkedett a költővel, lassan, de biztosan az erős egyéniségű, minden ízében férfias Petőfi hatása alá kerül. Szerelmes vívódásaik, amelyek esküvőjüket megelőzték, egy erős egyéniség védekezése az erősebb egyéniség inváziója ellen. Júlia később akaratlanul, de szinte föltétlenül átengedte magát a költő lelki uralmának és igaz asszony volta mellett bizonyít, hogy egyes jellemvonásai kicserélődtek és gondolkozásában, érzéseiben, eleiben, szokásaiban, sőt gyöngeségeiben is hozzá formálódott a költőhöz. Ő volt az a bizonyos aranyserleg, amelynek a férfi ad tartalmat. Petőfi bensejében semmi sem változott meg a házassága következtében. Egyetlen elvét, egyetlen gondolatát, egyetlen sajátságát sem áldozta föl nejének. A boldog szerelem áprilisi verőfényként hatott lelkére, életre és virágzásra keltvén annak minden rügyét. Ami azonban benne virágzott, az az övé volt. És ami Júlia lelkében virágzott, az is Petőfi vetése volt.
    Sokan és sokszor szemére vetették az asszonynak, hogy a szabadságharc eseményei közepett még ő tüzelte az egyébként is lobbanékony vérű Petőfit. Való igaz, hogy buzdította urát a március 15-iki mozgalomban, később a követválasztási ügyben, a minisztérium elleni föllépésben, Vörösmarty ellen írt költeménye kiadásában, nemkülönben a hadügyminisztériummal való ismételt összetűzéseiben is. Való igaz hogy a forradalomban a legszélsőbb elveket vallotta, hogy hevesen gyűlölte az arisztokráciát, hogy lázadó szelleme még a társadalmi szokások ellen is fordult.
    De mi ez ha nem magának Petőfi Sándornak szelleme női, azaz kezdetlegesebb, mozgékonyabb és fegyelmezetlenebb kiadásban? Hogy a visszhang harsányabb volt a kiáltásnál, a tükörkép perzselőbb a napsugárnál, hogy Júlia politikai kérdésekben is szenvedélyesebb volt a Talpra magyar költőjénél, hogy végül már a tanítvány buzdította mesterét, azon senki sem fog csodálkozni, aki ismeri a női lélek fölszívó és alkalmazkodó képességét és csodálatos termékenységét.
    Petőfi mindig különc modorú ember volt, ami egyebek közt abban is megnyilatkozott, hogy kedvelte a föltűnő ruházkodást. Az asszony ebben is követte példáját, ebben is túltett rajta. Jókai tanú rá, hogy egyszer piros frigiai sapkával ment színházba és hogy Petőfi el volt általa ragadtatva. Júlia politikai szereplése is hízelgett a költőnek.

Kedélyed gyermek, szíved asszony és
A lelked férfi, te csodás mesés
Teremtmény!

    Itt tartott az asszony, amidőn váratlanul bekövetkezett a vég. A költő rettenetesen komolyan vette önmagát és végszavát elnyelte a trombita hangja az ágyúdörej. És az asszony? Egyedül áll a szédítő magasságban ,ahová egy hatalmas szellem fölemelte. Petőfi lobbanékony és szenvedélyes vére, nyugtalan és szerfölött öntudatos szelleme még forrong benne, de hiányzik belőle a költő kristálytiszta és acélkemény erkölcsi ereje. Egyszerre elveszti belső támaszát és tartalmát. Hajóvá lesz, amely iránytű nélkül jár. Egy ideig szilaj fájdalommal siratja urát, aztán egyszerre, amikor kiapad az idegen energia, amely ereit duzzasztotta, beleomlik az élet zavaros hullámaiba. Petőfi meg tudta volna gyászolni Júliáját; Júlia nem tudta meggyászolni Petőfit. Az erős embert megtisztítja a fájdalom, a gyöngét megzavarja. Az erős ember megküzd a fájdalmával, a gyönge menekül előle. A gyönge, ha elveszti lelki egyensúlyát, minden áron feledni és vigasztalódni akar és olykor narkotikumokhoz folyamodik. A sírva vigadó ember, a férfi, akit korhellyé tesz a bánat, nemzeti jelenség. Úgy látszik, hogy Júlia akit az édesapjával folytatott küzdelme, a nagy költő részéről tapasztalt bálványoztatása és a forradalmi társadalomban játszott szerepe elbizakodottá tett és valósággal föléje emelt saját bírálatának, úgy látszik, hogy Júlia a nagy összeomlás pillanatában az élet nyers s mérges kábítószerei után nyúlt. Ez szó szerint IS veendő, amennyiben hallottuk, hogy abban az időben mákony és erős borok segítségével akart felejteni.
    Eddig csak erkölcsbírák ítéltek fölötte. Talán jó volna ha hozzászólna a kérdéshez az idegorvos is. Lehet, az orvos azt találná, hogy éppen a rettenetes rázkódás, amelyen akkor keresztülment, nyitotta meg az emberi lélekben lappangó mélységek egyikét. Hogy Júlia lelkében voltak ilyen mélységek, aztán már leánykorában maga is sejtette. Szerelmi vergődései közepett egy ízben (1847. jan. 12.) így ír Térey Marihoz: „De most, édes Marim, komolyan meggyónom lelkem keletkező baját: félek, hogy könnyelműség fogja követni a lelki harcot, mely bennem most oly kíméletlenül dúl; mert lelkemnek máris oly könnyelmű gondolatai vannak sokszor, hogy aztán, mikor eszmélek, irtózom e gondolattól: ha alkalmam lehetne ily könnyelműnek lenni, nem csak képzetben, de tettben.”    
    Amitől leánykorában irtózott, az bekövetkezett özvegy korában nemcsak képzetben, de tettben. Egy eszes asszony, Dékániné, kimondta az igazságot midőn így szólt:
    „Mikor a költő elesett, vele meghalt az ő Juliskája is.”
    Szendrey Júlia második házasságáról, amely mindennél jobban elkeserítette a közvéleményt, alig van mit mondani. Ez tulajdonképpen mentő-akció volt. Úgy tudjuk, a császári rendőrség fölszólította akkor a mindenkitől, a családjától leginkább elhagyott asszonyt, hogy mutassa ki, miből él, különben el fogják távolítani a fővárosból. Horvát Árpád elejét vette Petőfi Sándor özvegye további megaláztatásának és nőül vette. Talán nem vétek a tisztelet ellen,mellyel Horvát emlékének tartozom, ha megállapítom, hogy ehhez a házasságkötéshez eleinte több köze volt egyrészről az önzetlen részvétnek és másrésztől az önfenntartási ösztönnek, mint a szerelemnek.
    Petőfi Sándor életének napja lemerült az örök éjszaka tengerében. Dicsőségének csillaga azonban napról-napra csodásabb fényben ég. Egy szelíd, szomorú sugara ráesik a sírra, amelyben az egykor oly forrón szeretett hitves ma pihen. Fényénél lassankint föl fogjuk ismerni Júlia életének egész igazságát. Ez az asszony a szerelmi boldogság rózsakoszorúját fonta a nemzet bálványozott költőjének korán őszülő fejére. Hű társa volt Petőfinek, amikor az fölhaladt a tündöklő csúcsra. Ezért háza illet. Ő maga nem volt elég erős arra, hogy támasz nélkül megálljon a magasságban. Ezért sajnálat illeti. Az a sajnálat, amelyet a tévelygő embernek nem szabad megtagadnia embertársától, aki gyöngeségből vét, legkevésbé attól az asszonytól, akitől így búcsúzott el Petőfi Sándor:

Alig virradt, már újra alkonyúl,
Alig jövék, s megint elmégyek, el,
Még csak alig hogy üdvezeltelek,
És már bucsúzni, már elválni kell.
Isten veled, szép ifju hitvesem,
Szívem, szerelmem, lelkem, életem!

Forrás: Uj Idők XV. évf. 18. sz. 1909. május 2.

Vachott Sándor (1818-1861)

 

Vachottfalvi Vachott Sándor Gyöngyösön született 1818-ban, hol a kathol. Gymnásiumban vette első oktatását. Innen 1831-ben Eperjesre menvén, az ottani ev. lyceumban folytatni tanulmányait, Sárossy Gyula serkentésére jó korán kezdett verselni, s mint jogász, elnöke is lett az ottani magyar társaságnak. Első nyilvános fellépése 1838-ban az Athenaeumban történt, midőn Nógrádban törvénygyakorlaton volt, majd Pestre jővén, 1841-ben ügyvédi oklevelet nyert, az ügyvédséget azonban nem gyakorolta, egészen magának s önmívelésének, utóbb, miután a szellemes Csapó Máriát nőül vette, Tápió-Sápra Pest várm. Vonulva, kis gazdaságának élt, de keble költői sugallatait soha vissza nem utasítva. Első kísérletei nagy reményeket gerjesztettek felőle, s így azon tizenkét jeles közt találjuk, kiket a Kisfaludy-Társaság átalakulásakor, 1842-ki január 22. kebelébe felvett. Garay János volt elfogadásával megbízva, mely azon évi sept. 24. ment véghez, s ez alkalommal Vachott Sándor A KÜLFÖLD RABJA című költeményével köszöntött be, mely öltői dolgozatainak mind eddig koronája maradt. Ennek köszönhette azon kitüntetést is, mely szerint a magyar akadémia őt, a lyrai költőt 1843. oct.7. level. Tagjául választotta, de abban szabályszerű előadással helyet soha nem foglalt. Költeményeit 1845-ben szedte össze s adta ki: 1. VACHOTT SÁNDOR VERSEI. Pesten, év nélk. Megjel. Dec. 1845.). Ezeket egy évvel utóbb követte: 2. BÁTHORY ERZSÉBET, történeti beszély két énekben, Pest, 1847.
    Jött a forradalom, és Vachott 1848-49-ben Kossuth minisztériumában titkárságot viselvén, ez állásában a kormányt Debrecenbe követte. A katastroph után előbb Tisza-Sápra, aztán Gyöngyös mellett rédei kis birtokára vonult, hol a vidéken bujdosó, s az „Arany Trombita” miatt üldözött barátját, Sárossy Gyulát házába fogadván, gyanú alá esett, s 1853-ban elfogatott. Ez eset zavarólag hatott kedélyére és elméjére, sőt ismételt öngyilkolási kísérletre ragadta, mire több havi fogság után szabadságát visszanyerte ugyan, de lelkének épsége csak múlólag tért vissza. Ez ínségben hitvese mint szabadító s ápoló őrangyal állt mellette mindenkor, sőt irodalmi működéssel is támogatta családját (két valóban költői regényt írván 1854 és 1857-ben). De végre is b. Eötvös eszközlésére Schwarzer budai tébolydájába lehetett őt beszerezni ápolás végett, hol általa s más nemes keblű főurak által segélyeztetett, míg a halál 1861. ápril. 9. szenvedéseinek véget vetett. Költeményeinek egy újabb teljesebb kiadását öccse, Imre adott Pesten 1856-ban, teljeset a Kisfaludy-Társaság: Vachott Sándor Költeménye, Pest 1869, melyet Tóth Lőrincnek, e társaság 1862-ki közülésében tartott szép emlékbeszéde előz meg.
    Vachott egészen az volt az életben is, mi költészetében: kedélyes, házias, elégiai természet; hű, önfeláldozó férj, vő, barát. Emellett arany becsületességű, nem ügyes, nem életre való, ábrándozó, rossz gazda. Segítendő barátait, pénzeit rosszul helyezte el, nem jelentéktelen örökségét ez úton vesztette el úgy, hogy halálával családjára csak gyászt és szükséges hagyott. Költészetét Tóth Lőrinc, említett beszédében Arany János, gyönyörű nekrológjában szeretettel és valóan jellemezték.
    A IV. mutatvány felvilágosítására szolgáljon, hogy annak tárgya Lovassy László, az 1836. elítélt ifjak egyike, ki őrülten hagyta el börtönét 1840-ben.

I. Cornélia emlékezete*

Ha bizni van mit földi sejtelemben,
S lát a magasból tiszta szellemed,
Úgy látod a köny árjait szememben,
S utánad égő mély keservemet.
Tekints alá, nézz e kebelviharra,
Mely csillapúlást hasztalan keres;
Talán egészen érdemetlen arra
Még sem valék, hogy oly forrón szeress.

Egy szív tövében nyertünk életet mi,
Szebb éveink egy tájon múltanak;
Távolban egymást nem kellett keresni,
Hogy érzeményink egybe forrjanak.
Szent volt a lánc, mely összefűze minket,
Szülék után, de sorstól szálla ránk;
Más tette inkább egyé kebleinket:
Lelkünk után is testvérek valánk!

Nem mintha példás szellemkincseiddel
Volnék megáldva, gyarló ember én;
Tebenned a jó szent forrása tűnt el,
Méltó vagy ülni isten jobb felén;
Azt értem én csak minden szózatommal,
- A bút okozd, ha nem hű szót lelek -
Mit mélyen érzek s édes fájdalommal:
Hogy mint te engem, úgy szerettelek.

Azt sem! Ki tudna úgy szeretni, mint te?
Hol indulat, mely oly tisztán ered?
Ó bár szeress az üdvnek közepette,
Mert úgy a földön senki nem szeret.
Érzelmeidnek elpusztúlt világa
Fölrázza minden hőbb érzéseim;
S lelkem, miként az árvafűznek ága,
Mélyen lehajlik bús emlékein.

Ah láttam én több évi szenvedésid;
Kimondhatatlan mennyi ért vele!
De hitlenek közt nem hagyott el a hit,
S nemesbülél a búnak általa.
Sérült szived bár, ép maradt erénye,
S ez szenvedésben fő vigasztaló!
Gyakran határt lelt vágyaid reménye:
Határt szivedben soh’ sem lelt a jó.

Arcod szelid volt hosszu bánatidban,
Szives bocsánat ült vonásain;
Komoly tanulság hangzott szózatidban,
Oltalmazó az élet habjain.
Mig legnehezb, mi legtöbb küzködést ad,
Mig ifjuságunk fenncsapongva száll,
Te azt eléggé könnyen megtanultad,
Te nélkülözni békével tudál.

S midőn kifáradt sorsod balhatalma,
s boldog nyugalmad végre fölleléd;
Midőn azt átélt gyötrelmek jutalma
Hű férj ölében sugárzott eléd,
S legszebb örömnek indúltál elébe,
Hivén: a jó ég fog vezérleni:
Rideg koporsó vett sötét ölébe,
Édes hited nem bírt megőrzeni.

S mellette álltam a hideg tetemnek,
Jaj énnekem, hogy halva láttalak!
Miért örülnék már én  életemnek?
Azért vagyok csak hogy sirassalak!
Hol fog pihenni csöndes kéjjel a szem,
Midőn utánad vágy-epedve néz?
Hajh mély a sír, s az ég magas felettem:
Bár hol kereslek, mindig messze léssz!

Nem vártam én, oh végzet, kedvezésed,
Hogy ellenem léssz úgy is tudhatám;
De tűrhetetlen immár üldözésed,
S kegyetlenebb vagy, mint gondolhatám.
Ha zúgolódom, légyen megbocsátva!
Békételennél tőn a veszteség;
Hol a keresztyén, ki őt halni látva,
Ne mondta volna: Kár érette még!

De mind hiába! Pályád végez ére.
Örökre hűves álom szálla rád.
Szent béke lengjen sírod gyászhelyére,
Nyugassza isten hű szived orát!
S te vérező sziv, mit fogsz még epedni?
Kifogyhatatlan bú mi haszna nyom?
Ha nem tudál őérte megrepedni,
Légy néma hát! Mit ér a fájdalom?
(* Testvére, Erdélyi Jánosné)

II. György úrhoz

Hogy élsz, mióta tőled messze váltam?
Úgy folynak-e, mint hajdan, napjaid?
Le birod-e még vágni tenkezeddel
Kétszer hetenként ősz szakállodat?
Belátja-e még a határt szemed,
Vagy lábaiddal fáradsz most oda,
Hová szemeddel jártál azelőtt?
Zsémbelsz-e még, ha olykor megficamlik
A házi rend, mely őstörvény gyanánt
Több század óta szállt firól fira?
Valljon, ha rád s a múltra gondolok,
Úgy él-e minden, amint képzelem?
Mert én nem egyszer gondolok reád,
És képzeletben színről színre láttak.
A szép vidéknek hüves bérceit
Édes teherként hordom lelkemen.
Az ifjuságnak andalgásival
Ott jártam én a lombos tájakon.
Bizonytalan volt sorsom és jövőm,
S küzdött az ifju tántorgó hitével.
Egyszerre fölkelt a vihar szele,
S mint vén harangnak tompa hangjai,
Hajlongva zúgtak a fenyők körülem.
Szétnéztem ekkor – és mi jól esett
Mintegy inogni látnom a világot.
Te honn maradtál, és a házeresz
Alól ohajtva nézted jöttömet.
A vész miatt betértünk tűzhelyedhez,
S asztalhoz ülvén, gondos nőd nekünk
Ételt, italt bő kézzel juttatott.
Midőn kitombolt a zúgó vihar
S zárt ablakod jó légnek megnyitád,
A ház előtt felnyúló büszke hárs
Dús illatával tölté a szobát be.
Eljött a sánta szomszéd alkonyatkor,
Kit mi szerettünk sok tréfáiért,
És nyílt örömmel üdvezeltük őt.
Kivüle jöttek olykor többen is,
Te jó boroddal nem késtél soha,
Hogy megfelelj a ház becsületének.
Igy folytak és nem másként napjaink,
S bizony nehéz volt egymástól szakadnunk.
Sírtál s az étel sem kellett soká! -
Most hű körödtől távol élek én,
Pezsgő világnak folytonos zajában,
És kedvez a sors többfelől nekem:
De a szerencse közt is boldogít
Emlékezetben bírnom egy helyet,
Hol még a őskor bölcs szokásait
Nem forgatá fel változó csere;
Hol a csalárdság és képmutatás
Nem hányja minden lépten tőreit;
Hol a természet egyszerű fia
Késő időkre nyújtja életét,
s csöndes halállal tér a föld alá.

III. György úr halálakor

Midőn utószor mentél ágyadig,
Érezve a bajt, mely rád nehezült,
Elképzelem, mint csóváltad fejed!
De oly közel nem sejtéd a halált.
Szép rendesen, mint véredben vala,
Az ágy előtti székre vetkezél,
S nem gondolád, hogy mindegy már neked,
Akár a földre hányd ruháidat,
Avagy kidobd a keskeny ablakon.
És hála isten, hogy vég percedig
Veled maradt a biztató remény;
Szent lámpa volt ez, mely jótékonyan
Hinté sugárit a beteg körül,
Mely amidőn kialvék hirtelen,
Együtt aludt ki életed vele. -
E pillanatban zordon lőn a ház.
Sötét alakja, mint gyászravatal
Állott az éjben bús kietlenül.
Az éltető lég ajkaid felett
Nevét s hatalmát meghazudtolá.
Mely künn leszedte a fák lombjait,
Mely ellen ajtó, ablak, zárva volt,
A messzeterjedt őszi pusztulás,
Benn a falak közt is, sátort ütött.
Elnyúlva széles ágyad közepén,
Magad levél a pusztulás jele. -
Tested köré az udvarnép begyűlt
S együtt virasztá a rest éjszakát.
Doboghatának váltig méneid,
Megnézni őket kedvetlen vala
A bánatába elmerült cseléd.
Túllépni a szűk pitvar küszöbén
Tartózkodott a félénk szolgalány:
Künn a sötétben lengő szellemed
Halk suhogását vélte hallani.
Éjfél után megszólalt a kakas,
Hirdetve jókor a dologtevő
Napot. De szét nem mentek emberid
Kezelni a nap rendes dolgait:
Együtt maradtak a rideg tanyán.
Csak a legélesb szolga távozék
Elhozni keskeny deszkaházadat,
E gyászhajót, mely könnyek árja közt
A zord enyészet tengerébe tűnt.
És ott pihensz most vég ítéletig,
Hol fekve várod a föltámadást.
Veled letűnt az ősök jobb kora,
S helyébe jőnek színtelen napok.
Üres magányban fog fennállani
Emlékedül a tisztes ház fala.
Rokon s barát betérnek udvarán,
De nyílt karokkal a szelíd öreg
Vendégeit nem jő üdvezleni.
György úr ezentúl nincs honn senkinek:
Ő a világgal már számot vetett.
S barátihoz sem lesz többé köze.

IV. A KÜLFÖLD RABJA
1843.

Még látod a hon véghatárait,
Az est elönti rajtok bájait.
Még bérce ormán látsz p ásztortüzet,
Folyója partján látod a füzet,
Ó még az édes léget szívhatod,
Mitől e föld oly szép, oly áldatott.
Jól megtekintsd! Midőn hajnal hasad,
Hazád az éjben tőled elmarad.
Ne kérdd: ha jősz még vissza vagy soha?
Sorsnál a válasz – s sorsod mostoha!
Vesztvén szülőket, jó testvéreid,
Hű lányt, barátot, kebled híveit,
Kiket miattad fájdalom viraszt,
Szegény rab ifju, melyiket sirasd
Ők nem gyanítják éji utadat,
Rég nincs felőled biztos híradat.
S most, amidőn e szép honból kimégy,
Hogy ismeretlen ország rabja légy:
Most, amidőn elmégy örökre tán,
S nem jösz, ha jösz, csak számos év után:
Bucsútlanúl kell tőlök válni meg,
Ez fáj – ezért vagy oly igen beteg.
És nincs, kitől egy jó szót küldenél,
Ha ezt sem, úgy hát kebled mit reméll?
Nincs egy betücske, nincs egy puszta jel,
Mely hírüladná merre vittek el.
Ki már a sírban tölti éjjelét,
Tudják a holtnak is nyugvóhelyét:
Te élni fogsz, s nem tudják merre, hol?
Bár azt se tudnák, hogy kínoztatol!
Könnyít e percben mély fájdalmidon
Hogy most veled, még itt a drága hon
Ó itt a hon még, legtovább híve
Annak, kinek leghűbb hozzá szive.
Tőled bucsúzik, búsan nézve rád,
értsd meg fiadnak néma búcsuját,
Te, kit szerelme mindig hőn ölelt!
Ki rólad annyi jó reményt növelt,
El messze rabnak éretted megy ő,
Tőled bucsúzik a hű szenvedő. -
S tovább tovább visz a gyötrelmes ut,
Nézd nézd hazádban a véső falut.
Bús csöndesen szól ott az estharang,
Átrázza bágyadt idegét e hang:
Fut a szekér bár és gyorsan viszi,
Mintha temetni vinnék, azt hiszi.
És sírni tudna, búban sírni jó,
Gyakran beszéllőbb a könny, mint a szó,
De a szekéren ülnek őrei,
S szivébe visszafolynak könnyei.
Azok ne lássák őt siralmiban,
Kiknek bajosztó részvét tiltva van.
Ne bánd, ha nem sírsz! foghatsz sírni még,
S fölkél a hajnal. Fénye ünnepi
Sugárral a zöld tájat ellepi.
Az éjben eltünt szép hazája már,
Amerre lát, néz, idegen határ.
Ki azt hiszi, hogy egy nap fénye süt
A terjedelmes földre mindenütt,
Honán kívül tán kételkedni fog:
Valljon honott nem más, szebb nap ragyog?
S hogy van fajunknak önnön istene,
Ha messze járnál, hinned kellene.
Ó bár te vallhasd egykor e hitet,
Kit majd a börtön gyászhomálya fed.
Neked lehet még tiszta kék egen
A felkelő nap méltán idegen.
Miként az égő háznak lángjait,
Búsan tekinted tűzsugárait.
Sugárival, hogy most még rád veti,
Nem arcodat, de lelked égeti,
S amint tovább visz a gyötrelmes ut,
Mindig kopárabb, pusztább tájra jut.
De ő a tájra nem sokat tekint,
Alig tudá, hogy vészes alkony int.
Egy nagy ború lőn a vidék ege,
El-szétterülvén sűrű fellege.
Lezúg a zápor, minden oly setét,
Tükrözve látja ő gyászéletét.
Kivül a várat meg sem nézheté,
Hová setét ut vészben vezeté;
Melynek rideg, mint a sír, belseje,
Hol annyi átkot látand bús feje!
És ottan áll ő, a négy fal között,
Borzadva látja, milyen  helyre jött -
De borzadás még inkább szálla rá,
Midőn az ajtót őre rá csuká.
És ottan áll ő, némán és merőn,
Mély kínja is megállapodva lőn,
Miként a tőr, hahogy mélyen talál,
Az átdöföttnek keblében megáll.
Kitépve őt ég föld áldásiból,
A zord ítélet számos évre szól.
E gondolatra fölreng kebele,
S ismét tolongó kínnal van tele.
Egy rája ömlő tenger a sok év,
Melyből menekni hol van békerév?
Volnál idős, ó volnál éltesebb,
Oly égetőn nem fájna tán a seb;
De a remény s a tett legszebb korát
Élő halottként hogy húzd itten át?
Mely szüle téged, szép de bús hon az:
Kevés az enyh, sok benne a panasz.
Örök viszongás, tettlen ősi dölyf,
Mely hő szivén rág, a kártékony ölyv.
Kicsiny a részvét nemzetüdv iránt,
Ha ád, leginkább sors ád jó irányt.
Sok őszül ott meg s van fényes neve,
Ki szent javáért lépést sem teve.
Téged korán és híven meghata
Sinlő hazádnak esdő szózata.
Fiúi bánat és a hív remény,
Hogy még derül az árva népre fény:
Szilárd hatásra bírtanak vala,
S lelked, miként sas, fennen szárnyala.
Dicsők valának kebled álmai,
Dicsők a bátor homlok gondjai.
Hol ifju ajkad szótól hangozott,
Vén is gyönyörrel elmémúla ott.
S föl kell-e tárnom még több bűnödet?
Ez, ami téged börtönéjbe vet!
Az éj körüled sűrű, úgy-e bár?
Ott künn a hold ki tudja merre jár?
Benn mit se látnak a nyitott szemek,
Habár merően széttekintenek.
Kicsiny a börtönablak és magas,
Kevés üveg van rajta, több a vas.
Ki lakta elsőbb e zordon tanyát?
Gyilkos talán, ki ölt testvért, anyát,
S kit hosszu rabság múlva, e helyen
Holtan találtak egyik reggelen?
S az ő helyén fogsz hát szenvedi te?
Neked hasonló végzet jutna-e?
Mily gondolat! S nincs rá vigasztalás.
Egy rém eloszlik, s kél után a más.
Eljő a reggel. Megvirad belől.
Több szolga lép be. Őre lép elől.
Szőrbül raböltönyt hoztanak neki -
Ruháit ő bú közt cserélte ki:
Mi volt honából úgy is egyebe,
Mint a ruha, mely testét födte be?
S midőn a rabköntös már rajta volt,
’Le kell fekünni!’ Börtön-őre szólt.
S ő ijedve a vén őrre néz,
Egész valója rettegésbe vész;
Elgondolá, hogy itt a hatalom,
S oly messze tőle minden oltalom!
De nem, ne rettegd a gyalázatot!
Amott van a lánc, íme láthatod -
Lábadra láncot fognak verni fel.
Terülj le bizvást! Fojtsd félelmed el.
S fölverve már a lánc. Testén csörög
Ajkin hatalmas szózat mennydörög,
Mely szózat el nem foghat hangzani,
Mely szózat égbe fog felszállani! -
S amint oszolni kezd a szolga nép,
Némán közőlök egy melléje lép,
Fejére durva föveget nyoma,
Mit ismeretlen kéz szőrből fona.
Haragra gyúlt; és négy hó elhaladt,
Hogy fövegéhez nem nyúlt azalatt. -
Bár lassan is, de múlnak a napok.
Nincs perc, midőn ne volna búra ok.
Mi haszna minden szép emlékezet,
Ha mindenik csak búval fog kezet?
Dicső azonban azt éreznie,
Hogy jó ügyért kell ennyit tűrnie.
E gondolatra gyakran büszke lesz,
De büszkesége is csak búba vesz.
Olykor ha kissé csöndesül a kín,
bosszankodásra kél unalmain.
Mindent kigondol ami lehető,
S időt veszítni nem lel módot ő.
S holott beáll a télnek évszaka,
Sokkal homályosb lőn rideg laka.
A dl alig múl, már az este jön.
Magába nyelvé őt az éjözön,
De meghajolt a őr, kérelmein,
És mécsvilág ég  hosszu éjein.
Órákig elvan a mécsen szeme,
Mulatja őt a kék láng kelleme.
Sőt többre vitte még az únalom:
Éjjel, ha álma késik, a falon,
Hová a mécs fényt vet sugárival,
Gyakorta játszik ujja árnyival.
Hisz gyermek ő, a kínnak gyermeke,
Játékra mért ne volna érdeke?
Majd nagy beteg lőn. Rég sorvadt a test,
Végkép pihenni fogna örömest.
Ki ágya szélén fölvirasztana,
Oly messze mért vagy, ó szülőanya!
Szülötted ím itt fekszik, mint a váz.
Szörnyű, midőn elfutja őt a láz,
S a keskeny ágyból talpra vánszorog,
És bús lakában, rémként tántorog,
Mintha keresni járna a halált,
De azt talán más, boldogabb talált.
Ott ifjusága megvédelmezi,
S lázát naponként múlni érezi.
Ekkor, hogy lenne mit forgatnia,
Könyvet kapott, s e könyv a biblia.
Látván a könyvet, rá öröm derült,
S a szent igékbe mélyen elmerült.
Olvasva tölt el éj és napokat,
A gyönge testtel nem gondol sokat.
Majd megszünék. A könyvet leteszi.
El-el mereng, majd ismét fölveszi,
Agyában a hiteszmék harca kél,
Nem boldogúl az észnek fényinél;
Forr, küzd az elme,küzd haszontalan,
Minél tovább, mind inkább nyugtalan,
Testében a vér lázasan kereng,
Fény és homály a fejben összereng.
Majd mintha égne minden gondolat:
Lelkébe vakhit őrjöngése hat.
S jár kel lakában, míg nem térdre hull,
És ajka csöndes mély fohászra gyúl.
Fohásza hosszu. Egy éj telt belé.
Térdén aludt el virradat felé.
Hallgasd meg, isten, amit ajka kért,
Talán könyörgött a kedves honért!
Azóta sok nap, sok hó eltünék,
Buzgón könyörgni ő meg nem szünék,
Az őr naponként térdein leli,

S vállat vonítva el-elnézdeli.
Egyol nap, mint így imádkozik,
Felé: ’szabad vagy!’ e szó hangozik.
Embernek e szó édesben zeneg,
Mint hogy az őrült is ne értse meg.
Megrezzen ő e szónak általa,
Fölnéz, s előtte őre állt vala.
És hinni nem tud őre ajkinak,
Azt hitte, gúnyt űz s ámítgatja csak…
Több szolga jött. Elhozták a ruhát
Melyet cserébe vettek egykor át.
A rég pihent ó köntöst fölvevé:
Bő volt a köntös… El belé tevé
A fakanált és villát, mellyel ett,
Emlékül innen nem visz egyebet.
Aztán szekérre lép. Melléje ül
Egy éltes őrtiszt kisérőjeül,
És elhagyá a zordon elmesírt;
Hogy annyi kínról maga hozna hírt.
***
Honába ér. Szent földén szállva le,
Zavart örömnek volt arcán jele.
Szikrája volt már-alvó lángnak ez,
Mely hamviban mg föl-föléledez.
Új élet, új zaj hatja meg fülét,
De ő a zajban mélán néze szét.
Ó nincs a földnek semmi oly kegye,
Mi már az ifjat boldoggá tegye!
Körötte sűrűn állnak társai,
Az árva honnak lelkes fiai.
Hévvel fogadják a hű szenvedőt,
Örvend is, sír is mind, ki látja őt.
S közöttök áll ő, testi lelki rom,
s kitör belőle a tűrt fájdalom.
Ajkán a megnyílt szó eláradoz,
Tartalma elmét, szívet gyászba hoz.
Mi volt s mivé lőn! Felsohajtanak,
Kik ajkiról bús szókat hallanak.
A kór beszédnek egy ép része van,
az, mit honáról mond fájdalmiban.
Majd a szülői házba érkezett.
Hangos sírással a ház telve lett,
Hol a cseléd is váltig síra mind:
Ki festené le a szülői kínt?
Reá a házban sem várt lelki bék,
Meg sem pihent, már elkivánkozék:
Magányt ohajta, hol térdére hullt,
S imádkozásban éje, napja múlt. -
Történik olykor, tollat vesz elő -
Hagyjátok el! Hadd írjon csöndben ő,
Mely oly sokáig hordta láncait,
Jegyezze a kéz, tenger kínait.

Forrás: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagy az utóbbi negyedfél század kitűnőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. Feltüntetve Toldy Ferenc által. Második átdolgozott kiadás. Ötödik kötet. Franklin-Társulat Budapest, 1876.

Csávossy György (1925-1915): Üzenetek az ortopédiáról

LÁZ

Kórházi ablak, Tejszínű verem.
Gyötrődés. Kín. Félszemű figyelem.
Mint légy az ablakközben,
fel-le a sík falon,
vergődik csontjaim közt
a bezárt fájdalom.
- Bírom még? Meddig tarthat?
Célok, eszmék, remény
kiégtek. Féreg lettem
gyűrt vásznak peremén.
Üvöltenék, de gyáván
lázadni sem merek,
rám dermedt büszke létem,
a megviselt szerep.
Félelmem zug-homályán
a sötétség falán,
szemem a rab légy társa,
mely fényt bont oldalán.
Fény? Fény! Az ablak izzón
issza fel a napot.
Fény, fény, mely annyit ápolt
s annyiszor elhagyott.
Fény!… Beharapom ajkam,
szokás, vagy őrület,
az idegek lángolnak,
s láng az ablakkeret.
Mögötte cinkos égen,
mit vak fal keretez,
tűzpárák pantomimje
már új titkot jelez.

GALAMBOK

A korlátlan kék távolságban,
hol csillagok, csillagközök
cserélgetik egymás között
a sugáranyagot,
szobám előtt,
tornyok fölött,
cikázó tollak villámlása,
eleven robbanás ragyog.
Galambok. Tucat könnyű szárny
lobban, lobog alá s tova,
velük fehéren villan fel
 a végtelen ég mosolya.
Repítő szárnyak. Messze tűnnek,
a foghatatlan időt űzik,
szállnak, suhannak szabadon.
Tört vágyam megunt betegágyam
menhelyén ráng, s tűnő galambok
nyomába rándul fél karom.
Fehér álmok a galambsárnyak,
s az álmok bénák betegen. 
Szárny helyett sugarát repíti
a végtelen tárt ablakon át
galambot befogó szemem.

TÜKÖRKÉP

Lehet, hogy rontáshoz fogott bennem
az ifjú, halk halál,
nem csak a kezdeti kopás,
valami más,
mely időmből egy-egy követ lerak,
míg lerombolja az egész falat.
Szűk ereimben iszapol a mész,
s arcomról el nem vész
a ránc, hiába simogat az éj,
a sebhely mély,
átüt a reggelen s mint bélyegző jelét,
hogy éltem, viselem.
Nézem arcom, jön majd egy reggel,
mely után nincs tovább,
a tükörből kihull vonásom,
s helyén felfénylik a világ.

ORVOSAIM

Kétségbeesésem mérik, inkább, mint lázamat.
A sápadtságom rágalmaz, a röntgen nyugtát ad
felhőzött celluloidon, hogy mennyit költöttem
magamból – és ők tudják titkomat – csak mögöttem
néznek majd össze, nem illik testem adósságát
firtatni, ezt majd intézik fecskendők, gyógyszerek,
de lelkembe öntik hitük; halk fehér emberek,
fehér szárnyakkal, barátok, szívükben olvasok,
szíve viszi el valamennyit: sebészek, orvosok.

TANULSÁG

Dr. Fazekas Jánosnak ajánlom

Bölcs értelem, mely annyi gőggel lázadott,
meg kellett tanulja most a rút alázatot,
hogy testemnek társa mindben, s az anyagelvűség
nem díszkötet, mely csendesen vár, hogy elővegyék
szép cikkekhez, s fájdalmamban így az is fájhatott,
hogy félnem kellett, becsülnöm a fájó anyagot,
saját magam – hogy a sziklák s szirmok csak vegyszerek
és bármi más, mely halmazával tölti a teret,
velem egységben várja, amíg roppant zsigerek
tövényei szerint bomlik, vegyül és alakul
széppé ismét – testté – mely, ha okos szelleme
foglára is, ha ember, olyan tűzzel lesz tele
mint én, s szirmok, sziklák, szerelmek, századok
csodáit értvén boldog lesz, mert okkal lázadott
ő, s őse, én
ki őrévén -
akkor -
vissza sorsára s mindenre olyképp tekintene,
mint a világnak, melyet gyúrt, halandó istene.

ÁRAMKÖR

Mint mikor a fiókba dobnak
egy olcsó kiadást,
szamárfüllel, hogy folytathassák
s olvasnak rendre mást,
úgy dobott félre betegségem - 
szobám a lom-sarok
s n apjaim színe sárgulóban
a számozott lapok.
Lapok, dúdoló tanúk annak,
ki velük elidőz,
hogy aranyat csapol a völgyek
kohójából az ősz,
hogy emlékező ujjak mérik
a barázdák falát,
ablakvázból friss huzat zúgja
a szédület dalát,
tág szelek lépcsőjén az ember
mind magasabbra lép
… s lép kettesben, az őszre kacsint,
csattannak gesztenyék
és csókok, csellómuzsikára
hullnak a levelek,
csorduló csillaggal a hajnal
tűzrakni elfeled,
széthull új színekre az évszak
s újakból összeáll…
Tanú vagyok, de időm surran,
egér, mely rágni jár
magányom mélyén, majd fülelget,
zaj zörget odakint…
Barátok jönnek, visszahozzák
vajúdni kezembe a kínt,
és örömet, az áramkört,mely
mindig erőt adott,
és beemelik ablakomon
a csengettyűs napot.

Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XIII. évf. 3. sz. 1965. 

Szemlér Ferenc (1906-1978): Téli alma (verselemzés)

 

    Nincs költő, akit ne nyugtalanítana az idő múlásának kínzó gondolata; akit ne ihletne meg olykor az eltelt évek melankolikus emléke. Az igazi művész – a munkája értelmét megtaláló ember – azonban felül tud emelkedni önemésztő vívódásain; rezignáltsága sosem válik pesszimista gyötrődéssé.
    Szemlér Ferenc költészetében állandóan jelen lévő „téma” ez a töprengés. Ott van csaknem mindenik verskötetében, fel-felbukkan prózájában és elég gyakori műfordításaiban is. A Téli alma című verse ugyancsak szembenézés az évekbe sűrűsödő élet „logikájával”, a „természet rendjével”. S mint minden önvizsgálódás, számvetés is egy kicsit. Olyan számvetés, amelynél nem a mérlegelés a fontos, hanem az, ami a beértést meghozó nyárból „túl fehér felén” még melegít: ami a múltból jelenné vált.
    A költemény Szemlér 1959-ben megjelent verskötetének címadó verse. Három évtized telt el azóta, hogy első verseskönyve, a társadalomban helyét nem találó intellektuel érzésvilágát árasztó Éjszakai kiáltás (1930) napvilágot látott. Akkor 25 éves fővel csak az élet fájdalmait érezte az „évgyűrűk” szorításában; most – amikor már az ősz hajszálakat és egy fél emberöltő gondjai szülte ráncokat is tudomásul kell venni – az élet örömeinek elmúlását fájlalja. Ezért érezzük a verset a kötet több darabjával (Számadás, Nyár, Vidám délután, Diólevél) együtt a kiábrándultságtól a bizonyosságig ívelő írói pálya egyik legjellemzőbb költeményének.
    A költemény- gyakori eljárása Szemlérnek – a környező valóság egy jól körülhatárolható, mindenki által ismert részének megragadásával, aprólékos leírásával kezdődik:

Kint hóvihart kavargat szürke télvég,
bent érik még a pónyik vagy a batul.
A kamra polcán ül, szekrények élét
ékíti némán s mozdulatlanul.

    A külvilág tárgyainak és jelenségeinek ez a pontos leírása fakadhat közvetlen szemléletből, de lehet korábbi  megfigyelés felidézése is (ahogy maga a költő egyik visszaemlékezésében megfogalmazza: „a tapasztalás és emlékezés mozaikrakó munkája”). Talán a gyermekkor vagy az ifjúság egy feledhetetlen, kedves momentumára gondol vissza az élete delén túlhaladt költő, ezért olyan bensőségesen meghitt az első szakasz hangulata, s mintha a már múltba vesző ifjúkor varászát is kiéreznénk e sorokból. Az időben távolságot sugallja a művészi kép alkotóelemeinek térbeli kiterjedtsége is. (A kavargó szélvésztől a kamra polcán meghúzódó téli almáig szűkíti le a képsor érzékelhető tárgyait.)
    A vers tartalmi-hangulati alapján a beértettség nyugalma adja meg; ez cseng ki az első szakaszt lezáró határozott sorokból:

húsán, haján ott látni makulátlan
fényben a nagy nyarat.

    A lelki kiegyensúlyozottság csöndes hangulatába már itt belevegyül a visszaemlékező ember éveket számláló révedezése, - feszültséget, vívódást azonban még nem érzünk. Finoman fejezi ki ezt az állapotot néhány, majdnem egymásba fonódó szószerkezet: „ékíti némán s mozdulatlanul”, „édes illat leng körüle lágyan”, „gunnyaszt hallgatag”. A szemlélődésnek ebbe a higgadt atmoszférájába illeszkedik bele az elnyújtott – tizenegy-tíz szótagos- jambikus sorok lassú lüktetése, ilyen hatást váltanak ki sajátos akusztikájukkal a több sorra terjedő, mélyhangzós (a, u) rímek, valamint a szabályosan ismétlődő periódusok.
    A második versszak lényegében az elsőben megfogalmazott gondolat: a ott kialakított képrendszer folytatása. Ugyanakkor: az élmény egyénibbé válásával, a költő intenzívebb reagálásával kezd megbomlani az eddigi kiegyensúlyozottság. A vers mondanivalója teljesebb, hangja szenvedélyesebb lesz. Az előbb az alma „édes illata”, „Makulátlan fénye” emlékeztetett a nagy nyárra, itt az „izzó hő”, a hosszú időn át érlelt „friss zamat” adja vissza „az élet ízét”. Magasabb hőfokon, több belső átéléssel ismétli meg azt, amit eddig elmondott, beleolvasztva a külső kép keltette képzetbe saját érzéseit is:

Már ráncolódik itt-ott enyhe bőre,
a húsa se mind egyformán kemény.
De izzó hő csap fel belőle
ilyenkor is, túl február felén.

    A külsőről fokozatosan vezet át a belsőre, a vizuálisról a szenzuálisra. Amit eddig láttunk, most érezzük. A szinte berobbanó sorkezdő „De”, a felfokozottságot kifejező igék („borzong, remeg”),majd a jelképes nagybetűs „Tűz”, „Nap”, „Fény”, „Szín” még erőteljesebbé teszik ezt az áradó indulatot; anélkül, hogy az érzelmi telítettség üres lelkendezésbe fulladna.
    Jóllehet még mindig a kezdő gondolati tartalmat részletezi, árnyalja, a mind nyilvánvalóbb lírai hozzáállás, a behatóbb megfigyelés egyre többet árul el a költő lelkivilágából. S a harmadik (utolsó) szakaszt bevezető kérdéssel már ő maga áll előttünk: „Miért ne lennék én is téli alma?…” - A kérdést ezek után már válasznak is felfoghatjuk, s az ezt követő töprengést („gondolkodom, ekként elmélkedem”) erőltetettnek és a versben is fölöslegesnek érezzük.
    Az érzelemsort elindító téli alma lassan kiválik a mindennapi élet tárgyai közül, s a mind teljesebb tartalom és érzelmi asszociáció folytán a költő érzésvilágának jelképévé nő. A vers hangja is szubjektívebben, sodróbb líraisággal hozza emberi-lelki közelségbe az eddig inkább szemléleti fogantatás képek tartalmát. Így válik a költemény – a megteremtett jelkép révén – egy konkrét helyzet, az érett költő lelkiállapotának kifejezőjévé. Ez van benne tömören az utolsó szakasz legintimebb két sorában:

és meglegyint a nyár forró fuvalma
télben, fagyban, magányos éjjelen.

    E négy szó (tél, fagy, magány, éjjel) jelentésével, puszta egymás mellé sorakoztatásával az eddiginél is fájóbbá teszi az elmúlás szomorúságát. A költemény mégsem a csüggedés, nem a halálhangulat gondolatával zárul, ugyanígy magányérzetét sem a magába zárkózó ember társtalanságának fogjuk fel. És ehhez a lankadatlan életigenléshez nem a „halhatatlanság”-ba betett hite ad erőt számára, hanem: művészete értelmének felismerése. Ezért tudja legyőzni kínzó gondolatait; ezért érzi – és vele együtt az olvasó is – maradandónak mindazt amit egy „érett élet árán elért. Innen a költemény felemelő, a megnyugvás örömét sugárzó befejezése:

A sorsomat ha olykor kézbe vennéd,
megéreznéd hevének végtelenjét,
mely most körém ömölt
egy érett élet árán s amilyent még
nem is termett a föld!

    Az egyes életben megtestesülő általános emberit, a szép elpusztíthatatlanságát szuggerálják az olyan szavak, illetve szószerkezetek, mint: „Sorsomat”, „egy érett élet árán”, „hevének végtelenjét.
    A vers az egyéni és az örök emberi, a múló és a maradandó megnyugtató feloldásában kulminál, de olyan befejezés ez, amely a végtelen felé tágul. Így válik a költő gondja közösségi üggyé, ő maga pedig az „emberi fajta” – a közösség – részévé.

KOZMA DEZSŐ

Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XIII. évf. 3. sz. 1965.

Majtényi Erik (1922-1982): Kései lágernapló

 
1942. ZSILVÖLGYE

Virágvasárnap. Villó szurony unszol,
hogy a reánktört hóvihart is álljuk.
Kőtömböt hordunk ki az alagútból,
s helyébe falazzuk az ifjúságunk.

Negyedóránként föl lehetne nézni
az égre is, ha billenőn kifordul
a csille terhe, nézni, tetten érni
a másik kínt, amely a csúcsokon dúl.

De a sorsot elrejti önszemérme,
kőnél súlyosabb lomha fellegek
gyűlnek magukat rejtőn, feketéllve,
tetézve földibb s fájóbb terheket.

Botorkál lent az úton egy szamár,
a hó reádől, menni kell most, menni,
reá talán egy nyaláb széna vár,
de nem ül rajta Krisztus, nem ül senki.
 

1942. ERDŐMUNKÁN

Kavics az úton,
felhő az égen…
Fa vagyok, fájó,
ne hántsd a kérgem.

Porszem az úton,
ködfolt az égen…
Gyantaként csordul
keserűségem.

Csillám az úton,
csillag az égen…
Kihűlt a tűzhely,
fejsze a kézben.

Kavics csikordul,
csillagra várok…
Jönnek az úton
sanda favágók.

1942. CRAIOVA

A börtön önkéntes komédiása
kidőlt a sorból. Többé kacagásra

nem készteti a zsebtolvajt egy kocka
puliszkáért fancsalin fintorogva.

Legvaskosabb tréfáját kieszelte,
már nincs, aki csajkáját telemerje.

Elégedetten mondják a fegyőrök:
ördöngösködött, s elvitte az ördög.

Kidőlt a sorból. Kezében a bögre.
Paszuly volt aznap. S lemondott örökre

az adagjáról. Rongyaiba bújva
fütyöl a bikacsökre, a paszulyra.

Ma szerda van. Még három napot várhat,
amíg a zörgő kordék eléállnak,

hogy elvigyék egy hét tucat halottját.
Még három nap, s az örökkévalóság

egy roppant sátor ponyváját fölhajtja…
Ajkán fintor, de nem kacagunk rajta.

1943. TIRGU JIU

Gúny-e, meggondolás-e? Görnyedünk
kötélverő műhelyben. A kerék
a szőke kendert kötényből harapja.
Hátrálva lép a mester. Gyöngeség
fog el némelykor. Ez az éhség.
De bal kézzel is lehet hajtani
a kereket. És hajtom szakadatlan.
Kifordultak a világ sarkai:
hajdan volt súlyos kalászok helyett
csupán kender terem, kóc és kötél.
És lassan telnek csonttá aszott percek,
és lassan múlnak szikár, ösztövér
órák, napok. A kerék lankadatlan
kóvályog, lendül – tíz lépésre is
ki kell a kendert feszítenie:
vak egyenes, mely sehová se visz.
Surrog, susog egy tál forró levesről,
és egy nagy karéj kenyérről zizeg,
s egy virradatról, amely földereng majd
mindenkinek, mindenkinek.
Fáradhatatlan fordul a kerék,
és a kendert egyhangúan sodorja,
egymásba fonja, fűzi véghetetlen,
mintha a Párkák baljós szála volna.
És este, ha a fáradtság ledönt,
a szalmazsákra omlunk – súlyos mámor
fog el, s az álom bódítón susog
kötélfonásról, kötélszakadásról...

Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XIII. évf. 3. sz. 1965. 

Szilágyi Domokos (1938-1976) két verse

 
ESŐBEN

Hullanak hosszú verssorok,
éltető költemény csorog,
szavait mohón vedeli
a pityóka s a tengeri.

A rímekben ásványi sók
oldódnak, holnapravalót
szívnak a szorgos gyökerek,
tanulnak a hajszálcsövek,

míg hullnak hosszú verssorok;
éltető költemény csorog,
szavait kívülről bevágja
a krumpli- s a tengeritábla.

ÁRVERÉS

Fölfűzöm fekete gyöngyeim:
elárverezem éjjeleim.
Tanulás, csókok, munka, rím:
ki ád hát többet, feleim?
Három vers – csak egy mosolyért
Megértés annak, ki megért.
Annak, ki semmire se tart,
fizetek egy pofa italt.
Annak, aki belém kötött,
juttatok pár igekötőt.
Annak, aki palira vett,
adom boldog perceimet.
Ki valamire becsül engem,
odaadom, mindenem ingyen.
S aki túl sokra becsül: ím,
józanító kudarcaim.
(Ámbár csak számító csalás
e potom kiárusítás:
olcsón magam azért adom,
hogy emelkedjék árfolyamom.)

Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XII. évf. 10. sz. 1964. október

Horváth István (1909-1977): Tarlón

Recsegnek a tarlók, rideg recsegéssel
bakancsom alatt,
És aratok vígan, míg engemet titkon
az Idő arat.

Repül az év arany-kalászoknak szárnyán.
Repülök vele.
Tudom, a végső rév nem oda fel vár rám,
hanem oda le.

S mégis a magasba, fennebb mérem a célt,
a tarlók fölött.
Ha kalangyában is: védő, tető-kéve
lennék, vihart álló,
s nem lenn a törött.

Forrás: Igaz szó – Szépirodalmi folyóirat XII. évf. 10. sz. 1964. október

Erdélyi János (1814-1868) verseiből

I. INTÉS

Ha szived a hazáért
Úgy lángol és eped,
Hogy vérező keservek
Miatt majd megreped:

Zengj, tégy, csatázz, kinek mint
Adák az istenek,
Oltári a hazának
Hogy füstölögjenek.

Ha zengsz, csak honszerelmet
Súgjon minden dalod;
Ha téssz, hiven kövessed
Meghívó angyalod.

Ha még csaták elébe
Szakítsd föl kebledet:
Meglátjuk a kiömlő
Vérben szerelmedet.

II. CSALÁDI KÉP

Ezer sohajtássá zokogtam lelkemet;
Mint partot a hullám, szaggatja keblemet;
Siralmak özöne.
Fejem fölött im elcsapott a bánatár,
Mélységein szívem, mint egy vérző buvár,
Pályáját futja le.

Oh én szép gyermekem! Hidegre vált alak!
Nem arra jöttem én, hogy ekkép lássalak,
Fehérben, mint a hó.
Halotti lepledet föl-föltakargatom,
Hol volna még meleg, lágyan tapingatom,
De nem található.

Oh én szép gyermekem! Tudád-e mondani,
Midőn, amely megölt, elkezde sajgani
A gyilkos fájdalom?
Vagy mint az ártatlan bárányka szenvedél,
Amit mondtak, tevéd, jó szónak engedél,
Sírtál-e angyalom?

Hol fájt neked, hol fájt? Hadd csókolom meg ott,
Meg a kinos helyet hol szíved dobogott,
S ezt a behúnyt szemet;
Meg ezt az ajkat is, hol elfogyott a szó,
A szépen induló, szépen nyilatkozó,
Vidító engemet.

Mert ezt a szót soha el nem felejthetem,
Azt mondta, hogy nincs még magában életem:
Van árvám, s érte én.
És kéztől, mostoha kéztől megóttam őt,
De oh, ha anyja nincs, ki tart meg csecsemőt
Az élő föld szinén?

Meghalt ez a gyermek, fájdalma volt a lét,
Mert a virágszálat, mely sinyli gyökerét,
Harmat nem őrzimeg.
Anyjához fájt e szív, fájt a holtak felé,
Nem birhatá tovább, és megszakadt belé
Az élettől beteg.

S itt fekszik gyermekem, s az édes anyja ott,
Szólítanám őket, de mindkettő halott;
Családom képe, ím.
Fössétek e képet, s hagyjátok érzeni,
Árnyéklatúl azon hagyván föltetszeni
Gyászom, keserveim.

Ott lesz egy férj, atya, sötét érzelmivel,
Ki ifju volna még, de aggal érne fel,
Mert annyi érte őt!
Jó sorsa ily órát ne adjon senkinek,
Utána hogy sírva nézzen szerettinek,
Mint ő, idő előtt.

Ó ifju volna még s bánat miatt lesz agg:
Dalolt mint a madár, s leszen majd hallgatag,
S nyugott, minő a tél.
Ha napja egy felét a gondok elveszik,
Másikban a holtak felől emlékezik,
A kedves  múltban él.

Örömnek az kinos, hogy nincs mit vesztenem,
Életnek iszonyú, hogy így kell vérzenem,
S nem fáradnom belé. -
Mutatja már egy két hús fejfa nevemet,
Szellők! Sohajtásban vigyétek lelkemet
Halottaim felé!

III. MEGNYUGVÁS

Nagy, mély a bú, mit olykor szenvedek,
Fájdalmaimban föl-fölgerjedek.
Szivem keservét panaszolja szám,
S mosolyganak fönt istenim reám.
Én már örömmel nem dicsekhetem,
Mint hogy kezökre biztam életem;
És a fonal, mely nyájasan vezet,
Hű megadás, gyermekded érezet.
Több gond nem ámit el; mit bánjak én?
S megnyugszom a szív csendes érdemén.
Miért törődjem: vesztek, vagy nyerek,
Hozzám rosszak, vagy jók az emberek:
Talán ha nyernék én, veszítne más,
Dijazz meg inkább, szent megnyugovás!
És nem leend, míg élek, gyönyöröm
A más bukásán szerzett káröröm. -
Oh sors! Ki bölcsőm is jól ismeréd,
Ringattad e föld gyermekemberét,
E sziv buvában megtorlást liheg,
Légy jó, ha perlek, nem hallgatni meg.
Mérhetsz reám, mérhetsz fájdalmakat,
Az én szívem még lágy, meg nem szakad:
Ha vérzik ő, csak tűrni megtanul
Ha ég kezét kijátszhatatlanúl.
S ki bút szivében  jókor izlele,
Örömre csak kikészül kebele.
Ki szenved és csapást nem néha lát,
Abból telik ki a legjobb barát.
De jaj4 ki bölcső óta élvezett,
S kéjjel gyönyörrel tart rokon kezet,
Előbb hogysem a tél hajára hull,
Életgyűlölet jegyzi el rabúl. -
Szelid öregség! Várom napjaid,
Nem nézve hivság halvány ifjait,
Akik sietvést élni buzganak,
És élnek, élnek, hogy meghaljanak.
Azért ne szállja lelkem vakmerény,
Hogy sorsom ellen fölzendüljek én,
Ki a tűrést bűnné keresztelem:
Itt földfeletti kéz bánik velem.

IV. EGY GYERMEK SZÜLETÉSÉRE

A pórkunyhóban gyermek született,
Egy rabbal e földnek több rabja lett.
Szegény a kunyhó, hangos és hideg;
Az élet árva benne és rideg.
Száműzve onnan minden földi jó,
De a nyomor két kézzel fogható.
És mégis örvend a szegény anya:
Bár öröme vég nélkül tartana!
Örvend ama gyermeknek, aki még
Szive alatt elkárhoztattaték. -
Ki fájdalommal szülted magzatod,
Hogy léteért megáld, nem várhatod,
Ő fog körülgondolni, nézni és
Első csapás fején a születés. -
Mi jobb az életnél, s mi gyászosabb
Mint az, hogy aki él, százszorta rab?
Mert nem-szabadnak bosszus istenek
Csak fél erényt s hatást engedtenek. -
Fekszel te, kis gyermek, szűk póla közt,
Téged keresztviz és könyü föröszt.
Szunnyadj el inkább s többé föl se kelj,
Számodra sír lesz jó nyugalmi hely.
Földön kikötvék a nagyság, erény,
Csak szánakoznak a kín emberén.
Bármit mivelj, bár tedd ki lelkedet,
Mint szolga ontnád élő véredet.

V. A CSONTVÁZ

Ember, ki rám nézsz félve és vadúl,
Imsersz, nem ismersz régi társadúl?
Szólit egy sirontúli sarjadék:
Voltam halott, de ím föltámadék.

Ajkam piros volt, mint most a tiéd,
Izlelte bor, csók, illatját, hevét.
Mosolygtam is, de a kedv elhagyott,
Lángoltam is, de keblem elfagyott.

A vigalom, tánc, mámor, zaj, zene
Mind a világba széjjelröppene.
Szem és agy és szív helye mind hideg,
Belőle jó, rossz ind kihültenek.

Gondold, mi voltam: koldus vagy király,
De szólj igazt, de őszintén birálj.
Tanulj lenézni, vagy rettegni most,
Hozzád, de váltig hű hasonlatost.

Gőgben fejed ki hordod magasan,
Vagy szolga lelked csúszik aljasan,
Emlékezzél meg, eltávozva, vám:
A legjobb leckét néked én adám.

VI. A XIX. SZÁZAD

Némely fej a tizenkilencedik
Század hirével úgy hetvenkedik,
Miként ha itten volna a határ,
Min túlhaladni nem lehetne már.
Az ily fejeknek dolga széltiben
Könnyen halad le a víz mentiben,
S fordúl hová a fő szelek verik,
Az óperenci tengerig.
Ilyen halandó nem tész örömet,
Az ily fejekben nincsen köszönet;
Mert semmi másról nem gondoltanak,
Mint amiről itt-ott hallottanak.
Fülökbe jött két-három kósza hang,
De nem gyanitják mit zúg a harang,
Halottat-e vagy ünnepet jelent,
Vagy égi vészre kong sikertelent.

Miért, hogy a tizenkilencedik
Század magasra földicsértetik?
Talán ki e jelszóval síkra áll,
A sült galamb önkényt szájába száll?
Keresztbe dugván munkáltlan kezét,
Magába szívja a világ eszét?
Mert megsegiti bűvös Sámiel,
Leirhatatlan dolgokat mivel?
Igen! Magáról némely azt hiszi,
Hogy a világot tenyerén viszi,
S nem gondolóknak, amit betanul,
Fülökbe zúgja irgalmatlanúl.
És okra nem hajt, mely ész fegyvere,
Okos beszédnem az ő kenyere;
Azért is, amit csak hasból beszél,
Elfúja könnyen, mint pehelyt, a szél.

Miért, hogy a tizenkilencedik
Század magasra földicsértetik?
Várjunk jövendő egy két századot,
Melyen, ki most hal meg, feltámadott.
Ha e világra majd rá ösmere,
S mikép lesz élő század embere?
Tehát belátni nem szörnyü nehéz,
hogy még ezentul is munkál az ész.
Mi fő igazság és imádtatik,
igaz lesz az, bármikor mondatik.
Ki a jelenkort, mely csak egy darab
Időcske, s elfoly mint a könnyü hab,
Hinné igaz, jó, szép bölcsőjeül,
Csalatni fogna mértéken felül.
Az eszme áll,m ióta e világ,
Felé a kor csak fokrul fokra hág.
Ekként az eszme úr, a kor pedig
Erős urától függ s vezettetik.
S ha ellenére jár gondatlanúl,
Megsinyli egy más kor mondhattlanúl.
Így látam én nagy bús történetet,
Ha Nemesis, hol kelle, büntetett,
Midőn a népek s nemzetek  közé
Feddő haragját lángban küldözé.
És folyt a vér, mint víz fogyott a nép,
Pusztúlt az élet mindenfélekép.
Egy szócskaért, mely eszmévé növe.
Erős a szó, ha eszme, s nem hal el,
De áll fölöttünk fenyitékivel.

Miért, hogy a tizenkilencedik
Század magasra földicsértetik?
Megmondva, téve minden? Úgy miért
Áll a világ, mint egy nagy – semmiért?
Belőle még csak töredék darab
Szabad, de a nagy rész a régi rab.
Van még, hol ál hit pókhállóskodik.
Az éj javában  most uralkodik,
Még nincs elérve a csillagtető,
Mert a biró megvesztegethető.
Még él az önzés, s meddig élni fog
Törvénnyel óva, nem lesz jó dolog.
Igazra, jóra látszat ösztönöz,
Egyik sem kell, ha mást nem kölcsönöz.
Szépnek magában olcsó kelete,
Kacérnak inkább van tekintete.

Miért, hogy a tizenkilencedik
Század magasra földicsértetik?
Nincs ennek rányas, ferde oldala,
Mi korszakoknak egyiránt vala?
Mily ráfogás és mily badar beszéd
Pangásba tenné a világ eszét,
Ha a jövendő-mondás süvege
Lehetne a lángésznek bélyege.
Azért, komácskám, szállj kisé alább,
Hogy a szemedbe lássunk legalább.
Ki múlt s jövőre nagy tekinteted
A kis jelenből látnokként veted:
Vakandturányon áll így a bogár,
S úgy véli: álláspontja sziklavár;
S az ész előtt levévén kalapod,
Majd sak lemenve dicsérd a napot.

VII. VÁLASZTÓ GYŰLÉS
1458

Őszidő volt, általhülve a lég,
Téli szállást Mátyás nem fogad még.
A vitézek rendben és rendetlen,
Őrtüzeknélnygton és kedvetlen.
„Egy török sincs tán már a viálgon?
Rozsda fog ki a magyar szablyákon?”’
’Ej dehogy nincs, vitéz Bánó bátya,
Feljön a hold nem soká, meglátja;
Bár az ördög mind elvitte volna!’ -
Bánó bátya most azért se szólna,
De nem állhat ellen haragának.
S feddőzési ekképen valának:
„Eb-ugatta tintás rossz diákja!
Mért nem ül honn, s nem a tollat rágja!”
’Jobb is volna most a tüzelőnél!’
A diák mond, s Bánó bátya fölkél:
„Pusztulj innen, mert mindjárt leváglak,
Minek élsz te nekem bosszuságnak?
Hátha még úgy volna!”… itt bezárta
Ajkát, hogy meg fogják  kérni, várta;
Mert ahol csak jó szerét tehette,
A beszédből soha nem feledte
Azt az éjet, amelyen királynak
Tették Mátyást, hátán a Dunának;
S míg regéle jóizűn felőle,
Sok pohár bor elfogyott előle.
Sok pohár bor, sok jó napja folyt el
A vitéznek terhes hatvan évvel;
Szép, halálig emlékezni rája,
Mert a múltban szebb a hősi pálya.
- Mondja el még egyszer ,amit kérünk,
Bánó bátya, mert olyat nem érünk,
Hogy mi is majd tudjunk mit regélni,
Ha az isten haza fog segéllni. -
Így az ifjak; és pénzt összetettek,
S hősünknek egy pint bort fizettek,
A diák is a szép tüzet látván,
Figyelő kedv látszott ábrázatján.
„Hát magamnak kell-e iddogálni?”
Monda Bánó, s sorra kezd kinálni,
Addig addig, hogy mikor megtére
A kulacs, felállhatott fejére.
„Üsse patvar! Csendesség! Ha mondom,
Mert hiába mellemet nem rontom.”
S igazodván jó ülőhelyében,
Így beszélle szózatos kedvében:
„Nagy hideg volt, és javában a tél,
És csikorgott, csattogott a felszél.
Mélyen a fagy holtak országáig,
De száz mérfölt volt Pesttől Budáig.
Csak rá kellett nézni a Dunára,
Hogy ne ülj fel senki csónakára.
Egy-egy jéghegy zsurlódó zajában
Elsodorja mit talál utában.

Hej de Mátíás rosszul cselekedte,
Hogy Szilágyit várba láncra tette,
Mert ha ő nincs, ott veszhet Prágában,
Cseh királynál idegen fogságban.
Az volt ember! Mintha most is látnám,
- Bár azóta a mennyből tekint rám -
Mintha látnám, mint néz a Dunára,
És haragszik húzódó zajára;
Egyet dobban, s a zaj még sem áll meg,
S már Budán a dolgok nehezednek. -
’Hát mi történt a magas Budában?’
Majd elmondom, várjatok,sorjában.
A mi népünk Rákoson tanyázott,
Csüggedezve itt-amott portyázott,
Mert hiába isten ellen menni,
Budavárát nem lehet beenni.
Ott pedig már fényes úri rendek,
Összeülvén, szinte nem pihentek,
És ha megvan, amit ők akarnak,
Úgy örökre vége a magyarnak.
Ezt Szilágyi elképzelte végig,
De nem ért fel kardja a gyűlésig.
S ím midőn már csaknem célhoz ére,
- Negyven ezres tábornok vezére -
Egy rossz árok, vízmosás, utában,
S nem haladhat a nemzet dolgában.
Nyugtalan volt, jött ment a Dunához.
Majd Rákosra hozzánk, táborához,
S mint a szélben vad ménét ugratta,
Még a hó is szikrázott alatta,
És oroszlánkörmös kacagánya,
Mint egy sárkány, húzódott utána.
Majd leszállott tajtékos lováról,
Süvegét lekapta ősz hajáról,
S összetette két kezét az égre,
Kérve istent csak most segitségre:
Bár a föld oly csontkeményre fagyjon,
Hogy halottnak keble sírt ne adjon.
Fagyjanak meg kedvesink ölében,
s vesszen a mag nyári  hüvelyében! -
„Katonák!” így szóla most mihozzánk:
„Nagy dicsőség és nagy munka vár ránk.
Egyik szemmel nézzetek nyugatra,
s nem a lángzó esti alkonyatra,
Hanem arra, melyen sírba méne
Hunyad a nagy, népünk napja, fénye.
Másik szemmel nézzetek fiára,
Az irigység véráldozatjára…”
Itt kitört a harsogó rivalgás,
Szóhoz nem jött sem Szilágyi, sem más,
Mert friss emlék volt, amit beszélle,
Lelkeinkben,m int a tegnap éle;
S a Hunyad név, nagy név és az is lesz
Míg a földön egy magyar sziv érez.
A seregben most halk suttogás kél,
Mert Szilágytól még barátja is fél,
Minthogy nem hitt akárki fiában,
Áruló sok lévén a hazában.
De ha tenni kelle s ő kilépett,
Seregestül hóditá a népet.
Most is úgy volt, a Réztől Tiszáig,
A Tiszátul jégzajos Dunáig
Őt követtük egyes értelemmel,
Tisztelettel s aggó félelemmel.
Szólván a két Hunyadnak felőle,
Halljuk – mondák – mit húz ki belőle,
Mert némelyik jött oly gondolatra,
Ön személyét hogy vetendi latra.
S mint Hunyadnak híve és rokonja,
A köz tetszést így magára vonja,
És a másik pártnak ellenében
Koronára számol a szivében.
Szép fehér volt a hó melyen álla,
Nem fehérebb, mint ősz fürti szála,
De piros lesz csepjétül vérének,
Mert a tőr már készen volt szivének,
Ha csak egyest szóland is magáért,
s nem a Hunyad kisebbik fiáért.
Én hallgattam, látván a szeméből,
Hogy minden szó ömlik a szivéből,
Mert a szónak, mint ezüst s aranynak,
Szinte jó vagy rossz pengési vannak.
Ő csak egyet vallott meg magárul,
Hogy most a hon oltárához járul;
Szent a szándék, mely lelkét hevíti,
De mit ér ha isten nem segíti,
S ott vesz Mátyás idegen országban,
Cseh királynál szomorú fogságban. -

A gyanakvók mostan elvonúltak,
Kezeikből a tőrök kihulltak
És Szilágyot diadalszekéren
Hurcolá a nép a pesti téren.
Új nótákat kezdtek énekelni,
Mátyás képét zászlókon emelni,
Hogy magasban minden honfi lássa,
Hős Hunyadnak ki lehetne mássa.
S áldást mondván a Mátyás nevére,
Esküvének szentül hűségére. -
A diák, mert szemfül volt, koronként
Lelkesülni látszatott fokonként;
És szemén a kedv s bú érzetének
Gyors tusái egy könyben küzdének.
- Lángolót kell arr’ a tűzre tenni -
Monda Bánó, - nem látok beszélni!
Hol hagyám el? Úgy! A pesti népség
Vén Szilágyban egyszer úgy bizott még.
Ő pedig, hogy rettentőt mutasson,
Mely Budán a várba is behasson,
Sűrű lámpák közt, mik úgyan égnek,
Mint vilára óriás szemének,
Part mentében, a víznek hosszában
Nagy bitókat állíttat sorjában,
S mindegyikhez egy-egy szörnyű embert,
Ad kezökbe, ami kell, ölő szert:
Ki nem enged szükségben szavának,
Élet és vég módjában valának.
Ím megtörtént a csudák csudája,
Egyebet mert nem mondhatni rája -
Általállt a jég, de még alig állt,
Már Szilágyi torlaszin haladgált,
Néhány ifju választott körötte,
s zászlóját a várban felütötte.
És üzent át mindjárt a nénjének,
Nagy Hunyadi gyászos özvegyének,
Hogy mondjon le keserűségérül:
„Ezt üzenem Budavár hegyéről.”
Ott pedig zárt ajtók- s ablakoknál
a királyról nagy tanácskozás áll.
Mit mondand rá hős Szilágyi s népe
Egyetlennek sem jutott eszébe;
S titkosan már arra szavazának,
Hogy ma éjjel még választanának;
Csak hogy a több szó Garára essék
S ezt titokban még nem kivihessék,
A sükerrel majd holnap kilépnek,
Felmutatják a királyt a népnek;
És ha egyszer diszlik koronája,
Hódolattal néz s hallgat reája.
Mig titokban ily tervek folyának,
A vén hős is ád intést hadának.
Mennyet hasgat a tábor zenéje,
Nép s harangszó zúg, zajong közéje.
A sok fáklya barna lángvilára
Felpiroslik az éj orcájára.
Még az ég is, mint szokott, ha tűz van,
Áll felettök fényes ragyogásban;
Csillagoknak elhal villogása,
Oly özön a fáklyák lángolása;
S a felindúlt zajnak, szenvedélynek
Közepette híre sincs a télnek.
Most tekitsünk egy szép palotára,
Száz ablakkal szolgál a Dunára.
Fátyolos nő lép ki erkélyére,
Hajtogatják a zászlót feléje,
Méltóságos és nagyságos a nő,
Hadainkon bátran eltekintő.
S íme könnyes fátylát örömében
leszakasztja mindnyájunk szemében,
És ereszti a zajnak szelére,
Örömének örök emlékére.
Így Erzsébet, a Mátyás szülője,
Lőn a kedvnek megkettőztetője. -
S ám mi történt azalatt Budában?
Hős Szilágyi nem reng bosszujában,
Bár midőn belépe a terembe,
Nem akarták venni figyelemben.
Ő pedig most egy-két ablakot nyit,
S látni tábort kétszer hősz ezernyit,
És bakói amint feltünének,
Vére állt meg a Garák szivének.
„Árulás!” mindnyájan így kiáltnak,
De sietni kelle agg Szilágyinak;
S társi által, kiket úgy hagyott el,
Hogy, miként a húr, egy pendüléssel
Elvezessék a szót, felkiáltja:
Éljen Mátyás, magyarok királya!
És amint ő elkiáltja ottfenn,
Elkiáltjuk lent mi negyven ezren,
s amit ő ott fennszóval kivána,
Azt mi ittlenn percenként utána;
Amit ottfenn neki feleselnek,
Rá alulról kardjaink felelnek.
Mint magát a vén Szilágy viselte,
Azt csak Hollós Mátyás érdemelte.
Dictum, factum, minden jól ütütt ki -
De Bánót már nem hallgatja senki.
A diák van csak mellette ébren,
Társi mind elszunnyadtak körében.
S amint Bánó széttekint, jön a hold,
És a holddal a török sereg volt.
A diák felpattant: „áldjon isten
Jó vitéz!”  mond, s híre hamva sincsen.
Nézi Bánó, mit nyomott kezébe?
S egy aranypénz csillog a szemébe.
Nézi reggel s Mátyás képe rajta:
„A király volt!” és nagyot sohajta:
Nem sértette-é meg a beszéddel;
S az aranypénzt emlékül tevé el.

Forrás: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagy az utóbbi negyedfél század kitűnőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. Feltüntetve Toldy Ferenc által. Második átdolgozott kiadás. Ötödik kötet. Franklin-Társulat Budapest, 1876.

Garay János (1812-1853) verseiből

 
KONT

Harminc nemes Budára tart,
Szabad halálra kész;
Harminc nemes bajtárs előtt
Kont, a kemény vitéz.

Mind hősek ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi,
Mint pártütőket hitlenül
Eladta Vajdafi.

Budán a bősz király előtt
Megállnak zordonan;
Szemökben a nemes harag,
S a kar hatalma van.

De trónusán áll a király,
S szól ajkiról a gőg:
„Földig borúljon térdetek,
Ti vétkes pártütők!”

Szólott haraggal s bosszusan,
A harminc összenéz,
Harminc nemes bajtársival
Kont, a kemény vitéz.

„Nem úgy, király!” kiált a hős,
S megrázza ősz fejét;
Vélnéd, egy erdő rengeti
Hatalmas üstökét.

„Nem úgy király! Az égre nem!
A pártütő te vagy!
Te tetted azt, hogy a hazán
Az átok súlya nagy.

Vért s éltet áldozott neked
E nemzet székedért,
S te rút gyülölséggel fizetsz,
Az isten tudja mért!

Vagy visszavíja ős hazánk
Szabadságát karunk,
Vagy érte küzdve hű felek,
Egyért s együtt halunk.

De térdet, zsarnok úr, hogy így
Dőlsz minket és e hont,
Nem hajt neked sem e sereg,
Sem Hédervári Kont.”

Szólott haraggal s vakmerőn,
Inkább meghalni kélsz,
Semhogy térdét meghajtaná
Kont, a kemény vitéz.

És bősszel a király viszonz,
- S király haragja nagy -
„Halál reád, oly rút halál,
Mint felségsértő vagy!

Halál reád, nyakas vezér,
TE itt is lázitó!”
S zordan mögötte föltünik
Az óriás bakó.

Elsápad a nép, áll a hős,
S áll a harminc nemes:
Rajtok Zsigmond pillantata
Végiglen tévedez:

„Kezemben életé s halál,
Halljátok pártütők!
Ki térdel, annak élet int!”
De nem mozdúlnak ők!

Mind hősek ők, mind férfiak,
Mind hű és hazafi;
Vérét a hős, ha halni kell,
Nem retteg ontani.

„Hát vesszetek mindannyian,
Haláltok a bitó!
- Mond a király, s így vesszen el,
Ha kell, egy millió!”

És mégyen a harminc nemes
A gyászpiacra föl;
Vérpallosával a bakó
Kifárad, s újra öl.

S a néma légbe nem vegyül
Csak legkisebbke jaj;
Csak a tömegnek ajkain
Egy elnyomott sohaj. -

Ki az, ki végsőnek maradt
A harmincból, ki ő?
Hogy mindegyikkel társhalált
Halhasson a dicső?

Igy áll az őserdők disze,
Az óriási cser,
A fejsze hozzá sujtani
Csak kételkedve mert.

A cser bevárja a csapást;
A bajnok visszanéz,
S szemben fogadja a bakót
Kont, a kemény vitéz.

„Mint bajnokot, mint férfiút
Igy illet a halál,
Nem gaz nem orv, egy honfi az,
Ki most e törzsön áll.

Az megtagadja istenét
Egy szolga életért;
A hősnek egy rablét helyett
Halála nyújt babért.

Halálom és a társaké
Egy véres áldozat,
Melyből a honnak üdv fakad,
Zsigmondnak kárhozat!”

Szólott a hős, sujt a bakó,
A nap homályba vész -
Igy halt el a harminc nemes,
S Kont, a kemény vitéz.

S a néma lébe nem vegyül
Csak legkisebbke jaj;
De a tömegnek ajkain
Kél lázadó moraj:

„Zsigmond király, zsarnok király!
- S a zsarnok vére vagy -
Itéleted törvénytelen:
Az ország foglya vagy!”

AZ OBSITOS

I. 
Az obsitos és Napoleon. 
  
Hárman valának együtt, a potrohos biró, 
Egy obsitos vitéz, és a furfangos iró; 
A többi asztaloknál együtt és szerteszét, 
Vidám paraszt legények itták a hegy levét. 
  
Ott ültek iddogáltak vecsernye óta már, 
Keringett és fel is dőlt a bujdosó pohár; 
Mátyás király sem nyert tán több éljent a Dunán, 
Mint mennyit Háry János, az obsitos magán. 
  
S volt is miért e nagy zaj, ez éljen-háború, 
Az obsitosnak párját nem látta hat falú, 
A szem, a száj elállott merész beszédein, 
Ország-világ csodálta vitézi tettein. 
  
Most is kezébe kapván az öblös meszelyest, 
Kalandos életéből regét regére kezd; 
Hol s merre járt, mit látott, mit tett ő s társai, 
S hallgatva függtek rajta mindnyájok ajkai. 
  
Ő, ki ármádiákat vert széjjel egy magán, 
Túl jára hadnagyával az Operenczián, 
Ki franczia fejekkel sátrát körül raká, 
És a világ végénél lábát lelógatá. 
  
«De még ez mind csak semmi» szokása mondani, 
S közelb csoportosulnak a többit hallani. 
«Mit! semmi? - mond a bíró - a soknál is sokabb, 
Igyék, komám!» és isznak mindnyájan mint a csap. 
  
«Nem addig van - kiált most a furfangos diák, 
A legjavát elhagyta - és most őt hallgaták - 
Kendtek még mit sem tudnak, ha egyet el nem mond, 
Hogyan fogá el bátyó a nagy Napoleont.» 
  
«Hm! mond az obsitos hős, - a nagy Napoleon! 
Nagy ő a francziák közt - és vállán egyet von, 
De engem ugy segéljen, nem a magyar között, 
S hát még - veté utána - magyar huszár előtt!» 
  
És itt magát értette az obsitos baka, 
Ámbár lovon soh'sem volt éltében jó maga: 
De annyit emlegette és annyiszor lovát, 
Hogy végre is huszárnak kellett hinni magát. 
  
«Hol volt, hol nem, bizonynyal már meg nem mondhatom, 
Kétszázezer vitézzel jött ránk Napoleon, 
Mi tán mindössze százan, vagy kétszázan valánk, 
Mind nyalka szép huszárok, mind tűz és annyi láng.» 
  
A furfangos diák itt szörnyet prüszente rá, 
De Háry ő beszédét tovább is folytatá: 
«Kétszázezernek ellen kétszáz, az angyalát! 
Mit gondol kend, biró úr, ki adta meg torát?» 
  
«Ki adta volna, hát ki!» viszonz a kérdözött, 
Csak volt a kapitányban ész, és nem ütközött?» 
«Volt ám, de volt kurázs is, komék, és mekkora; 
Megütközénk biz, és hogy!» kiált a vén baka. 
  
«Magam valék az első, ki közbe vágtaték, 
Hullott a francziája mint húll a fű, a jég! 
A nap megállt fölöttünk bámulni a csodát, 
Kétszázezret hogy vert meg kétszáz, az angyalát!» 
  
És a diák ujonta szörnyet prüszente rá, 
De Háry ő beszédét tovább is folytatá; 
«Futottak már a franczok, mint szélben a katáng, 
Utánok a magyarság, hogy szinte fulladánk! 
  
S im a futóknak közte meglátom a vezért, 
Arany kengyelben lába, lovával szél sem ért, 
De én is paripámat utána rugtatom, 
S egy sűrü erdő szélén - vitézül elfogom. 
  
«Az angyalát! kiálték, s megcsípem őt nyakon, 
Most valld meg, úgy-e, hogy te vagy a Napoleon?» 
«Való, a mi való - szólt - vitéz, hogy az vagyok, 
Csak éltemnek kegyelmezz, adós nem maradok. 
  
Kérj tőlem a mi tetszik, vitéz magyar legény, 
A francziák császára kincsekben nem szegény!» 
«Az angyalát! - kiáltám - uram, nem addig a! 
De jősz a kapitányhoz lánczhordta franczia.» 
  
És a diák ujonta szörnyet prüszente rá, 
De Háry ő beszédét tovább is folytatá: 
«Mentünk és mendegéltünk, s kiérvén a sikon, 
Egy hat lovas hintó áll előttünk gazdagon. 
  
A hat lovas hintóban egy úri asszony ült, 
Aranytól és gyémánttól ruhája nehezült, 
A mint reánk tekinte: Oh Jézus Mária! 
Kiálta; mert hogy ő volt Mária Luiza. 
  
«Igy kell-e téged látnom, oh nagy Napoleon! 
Én nagy felségű férjem, kegyetlen lánczokon? 
S ki vagy te, jó vitézem, ki őtet elfogád?» 
«Vitéz Joannes Háry, - mondám - az angyalát!» 
  
«Halld, a mit én tenéked itt mondok, jó vitéz; 
- Szólt most az úri asszony, s mélyen szemembe néz - 
Te oly vitézi tettet követtél itten el, 
Minőt még egy magyar sem, mely nagy díjt érdemel. 
  
Ha őt te elbocsátod, igéretet teszünk, 
Hogy holtom- s holtodiglan enyém tiéd leszünk.» - 
«Az angyalát! kiáltám, felséges asszonyom, 
Tudom, mi a becsület, legyen szabad rabom. 
  
Szép asszonyért, szép lányért az igazi vitéz 
Tüzet vizet kiállni, pokolba menni kész, 
Vitéz Joannes Háry igaz magyar nevem, 
Üljön fel a császár úr, - itt van reá kezem!» 
  
És a diák szörnyűen s nagyot prüszent közé; 
De Háry ő beszédét ekképen végezé: 
«Mondottam és a császár legott elvágtatott, 
De két kezembe két szép arany órát nyomott. 
  
Az egyiket, gondoltam, kapitányomnak hagyom, 
A másikat későbben elkérte hadnagyom; 
Az angyalát! csak egyet tartottam volna meg. 
Mert most el is hihetik, nem is, kigyelmetek.» 
  
De ők hitték mindannyin, a potrohos biró, 
A vígadó legények, még a gonosz iró, 
A furfangos diák is nagyot hörpentve szólt: 
Nincs oly vitéz a földön, mint Háry bátya volt. 
  
II. 
Az obsitos látogatása Ferencz császárnál. 
  
Nagy, derék vitéz kend, vitéz Háry János, 
A sereg kend nélkül bizony nagy hiányos. 
  
Vajh! sokat beszélt el sok vitéz dologról, 
A mit ember nem hall hetvenhét országról, 
  
Elbeszélte nekünk: Francziaországban, 
A tengernek partján hogy járt Padovában, 
  
Látván ő nagy partján óriási rákot, 
Ollójával felvett egy lovas kozákot. 
  
És midőn bejárta szép Tirolországot, 
A stájer hegyekben oly magasra hágott: 
  
Hogy haját a napnak lángja meg ne kapja, 
A hegyet végiglen, csak hason mászhatta. 
  
Máskor Mantovában kedvre táborozván, 
Hétfejű sárkánynyal vítt mint egy oroszlán. 
  
És ki tudná végét, és ki tudna mindent, 
Vitéz Háry János, vajmi nagy vitéz kend. 
  
De ha még ezerszer oly vitézlő volna, 
Mint a mekkorának tudja kendet Tolna, 
  
Azt nem engedjük meg, ily jó kedvben lévén, 
Hogy ne mondatnók el e vidám tor végén: 
  
Mint s hogyan járt el kend Bécsnek városában, 
Király ő felsége látogatásában. 
  
És az obsitos hős, társin eltekintvén, 
Megsodorja bajszát, kettőt is köhintvén, 
  
Kémlelődve, nincs-e tán diák körötte, 
A ki elprüsszentse jó magát fölötte. 
  
De diák ez egyszer nem volt a bokorban, 
Mind igaz hivő vett részt az éji torban. 
  
S vitéz Háry János isten-igazában, 
Elveté a sulykot ő bátorságában. 
  
«Bécsbe - kezdé - Bécsbe, hát no hébe hóba, 
Kedvem szottyan menni kis látogatóba. 
  
Sok barátom él ott, s nem egy generális, 
Sőt valót beszélve, maga a király is. 
  
Kinek ő felségét a halál torkából 
Én mentettem meg, nem messze Padovától. 
  
Mentem mendegéltem - vagy mit is beszélek? 
Gyors fakóm vitt hátán, mint igaz, hogy élek. 
  
Hej ha élne, most sem látná senki párját, 
S mint a szél elértem rajta Bécsnek várát. 
  
És hogy a hajnallal a városba értem, 
A király házára mindjárt ráismértem 
  
Kétfejű sasáról, mely a háztetőn űl, 
S mindennap egy tulkot költ el egy ebédűl. 
  
Ott fakó lovamról kényesen leszöktem, 
A sövény fájához, mint illik, kötöttem: 
  
Magam végig mentem az isterázsákot, 
Egytől egyig ismert, régi jó barátot. 
  
Végre eljutottam a tornácz végére, 
Kezem egy ajtónak tevén kilincsére. 
  
Vasból volt az ajtó, de nem nyilt szobába, 
Szép fehér ezüstből másik nyilt nyomába. 
  
Az ezüst után a harmadikba buktam, 
Tiszta szinaranyból, ott be is nyitottam. 
  
Hát nem is hogy én, de a mint rám tekinte, 
Maga ő felsége szólt s magához inte. 
  
«Isten hozta kendet, régi jó barátom, 
Nos, hogy állunk - kérdé - frissen a mint látom.» 
  
«Hála isten - mondám - megvagyok biz ott még! 
Még a régi bőrben, mint láthatja fölség. 
  
Jó fakóm is, az no, melyen ő felségét 
Egykor megmentettem; járja, de a végét.» 
  
S jó hogy emlitettem a szegény páráját, 
Mert legott a jó úr igy kezdé mondását: 
  
«Hát ugyan hol hagytad a szegényt? azonnal 
Istállóba vele, parádés lovammal: 
  
Egy azon jászolból kapjon eleséget, 
Még pedig aranyból» - s küldte a cselédet. 
  
«Hát te már ettél-e?» kérdezé jósággal. 
«Nem bizony még, felség! kérem átossággal.» 
  
«Semmi no, csak ülj le - mondá és leültem, - 
Van még vacsoráról egy darabka sültem.» 
  
S asztala fiából egyben ki is vette, 
S egy fehér czipóval én elém letette. 
  
Erre bekiálta a mellék szobába, 
«Van-e még, hej anyjuk, a slivoviczába?» 
  
«Nincs bizony, felséges férjem és királyom, 
Most kapá utolsó kortyát a lokájom!» 
  
Szólott a királyné. «Ej no, küldjön el hát, 
A zsidóhoz át, itt a pénz, egy gárdistát!» 
  
Dictum factum, úgy lett, hej de nem hiába 
Hogy királynak hozta, gyorsan is járt lába. 
  
S Mózsi, nem hiába, hogy királynak mérte, 
Fínomul kitellett, mondhatom, mértéke. 
  
És a mint ekképen ittunk, eddegéltünk, 
Régi harczainkról jóizün beszéltünk: 
  
Hát köröttünk egyszer oly sikoltozás van, 
Mint mikor két tábor van hadakozásban. 
  
A királyi urfik (most látám őket meg) 
Czifra tarsolyomért összeverekedtek. 
  
«Gyermekek! - kiálta rájok édes apjok - 
Hát ki van a háznál, hogy ti hajba kaptok? 
  
Hát az angyalát is, vitéz Háry bácsit 
Egy sem látja? mindjárt parolát és pácsit.» 
  
Dictum factum, a kis urfik rendre jöttek, 
Vas markomba pompás parolát ütöttek, 
  
Én pedig benyultam czifra tarsolyomba, 
S egy-egy karajczárkát vettem a markomba. 
  
«Nem, barátom, ezt nem engedem neked meg, 
- Szólott a király - pénz nem való gyermeknek. 
  
Pénzre több szükséged van neked, vitézem.» 
Mire markomat már tömve, dugva érzem. 
  
Szépen megköszöntem, rája elbucsúztam, 
Jóllakott fakómat aklából kihoztam. 
  
S a királyi abrak nem is volt hiába, 
Mert alig került be huszonnégy órába, 
  
S Bécsből itthon voltam, megcsinált gavallér, 
Mert a pénz ezüst volt, s mind meg-annyi tallér. 
  
Tallér, az angyalát! még pedig lázsiás, 
Hej, hogy elfogyának, mint ezernyi sok más! 
  
De azért az Isten tartsa meg királyom, 
Soh' se lesz nekem több olyan jó barátom. 


Szent László hist. Költeményből – IX. Ének, VI. szak.

Mi sors várja a királynét, Ilonát?
Ő örökre odahagyja udvarát;
Magyarország téreire visszaszáll,
Ahol illő úrlakot s tartást talál.

De mielőtt útra indul, egy lakot
Megtekintés nélkül még sem hagyhatott:
A királyi várnak egyik teremén
Nagy betegen érte szenved Edelény.

A királlyal jött a hős, kész ontni vért
Ilonáért és megtámadt ügyeért;
Mint futár jött jóelőre gyors lovon:
Mit beszéllek? Jött szerelmi szárnyakon.

Évek óta újra látni fogja őt,
Kit imádott s most is úgy imád, a nőt!
Érte küzdhet, érte halhat, akiért
Nem szabadott életében ontni vért!

Látni fogja, akit annyi éven át
Elveszítve tartott, élte csillagát,
Szíve tágúl és szorúl; ki írja le,
Mit remélt, mit érzett, vágyott kebele?

De veszélyes forrongásban vala már
Horvátország, vészben a királyi vár;
A királyné fogva ül, a gyors követ
Levelével közelébe nem mehet!

De van-e gát, akadály, veszedelem,
Melyeken nem győze s győz a szerelem?
Száz kisérlet s terv után a hű futár
A királyné ajtaján – mint őre áll.

Csillogó nagy alabárddal vállain,
Kék ujjasban, bő nadrággal szárain,
Széles bőrövében két nagy hosszu tőr,
Vérköpenyben, ki ösmerné, ki ez őr?

Így csempészi Ilonához a levélt,
Az megérti jó bátyjától a segélyt;
Edelénnyel, ki naponként látja őt,
Tanu nélkül szólhat a rostély előtt.

Ím azonban a magyar királyi had
Győzelemmel tört előre ezalatt:
A királyi palotáig ére már,
Hol Ilonát híven őrzi a futár.

De ki sejti a királyné ajtain,
Őri mezben, alabárddal vállain,
A hűséges Edelényt? Jön a magyar,
A tornácot megtámadja mint vihar.

Nyíl sivít be villámként az ablakon,
Átkos élén pusztitás, halál vagyon;
Edelénynek ifju melle volt a cél,
Hol rezegve üt tanyát a gyilkos él.

A királyné mentve van, de Edelény
Haldokolva, vérben fekszik nyert sebén;
Ő az, akit a királyné látogat,
Mielőtt Horvátországtól elszakad.

Ott feküdt a termetes, szép férfiu,
Rögtönözött ágyán; kínja iszonyú;
Halvány arcán s mélyen fekvő tört szemén
A haldokló élet húnyó lámpafény…

Lélekzése szaggatott, fájó, nehéz,
Minden percben egy-egy életév enyész,
Mert közel van szíve mellett s szönyrü mély
A nehéz seb, melyet vert a gyilkos él.

A királyné pillanatra megkövül,
Majd szemébe a részvét könyűje gyűl.
Oda nyújtja szép kezét, mellé leül,
S ily szót mond a beteg ifju enyheül:

„Edelény, így látlak-e, jó Edelény!
Hűségedért sebben, szenvedés ölén?
Hogyha enyhít, vedd igaz részvétemet,
És bocsáss meg, hogy ezt értem szenveded!”

A levente, bár az élet és halál
Révén áll már, mondhatatlan kéjt talál
A királyné szavaiban: „”Életem,
- Mond – tied volt, kéj éretted vérzenem!

Oh mivel nem ér fel e szent pillanat!
Melyben hallom keggyel teljes szavadat;
Mert halálom ó ráját megenyhited,
Hogy hüségem mégis kedves volt neked.

Köszönöm, oh köszönöm, nagyasszonyom!
Nézd, szivemből kialudt a fájdalom;
Amit érzek, kéj, öröm és büszkeség,
Mert szemedben értem részvét könyje ég!

Értem! Aki – oh engedd kimondanom
A halálban, én kegyelmes asszonyom,
Amit élve szent titokként őrizék -
Aki érted annyit, annyit szenvedék!

Szenvedék, és mégis szenvedésemért
Odaadtam fényt, dicsőséget, babért!
Egyedüli kincsem, kéjem, birtokom
E kín volt, mert – szerettelek, asszonyom!…

Szerettelek! Mint ember nem soha még;
(Tán ez őrült szenvedélyért sujt az ég)
Szerettelek, némán, mélyen, feddtelen,
Szeretelek, őrülten, reménytelen!

Kimondottam… büntesd meg a vakmerőt,
Mondd őrültnek, bűnösnek, itéld el őt!
De az egy jót mégis megnyerém vala,
Hogy halálom megédesült általa!””

Szóla s eldőlt, nagyon kimerülve volt;
A királyné részvevőleg ráhajolt.
„Légy nyugodt mond, és szava meglágyula,
Mint szerelmben felnyögellő fuvola.

Légy nyugodtan, mert beteg vagy Edelény!
S kórágyadhoz nem itélni jöttem én!
Gyermekévink emlékére esküszöm,
Szenvedésed a sorsé, nem én bünöm.

Ezután mi lesz?… úgy érzem, Edelény,
Hogy a trónon hideg és fagyaszt a fény;
A boldogság szép virága s szerelem
Fénytelenebb s alsóbb rétegben terem”…

„”Oh tehát – viszonoz az ifju keserűn,
S pillanatra testi szenvedése szűn -
A keservek kelyhét te is ismered!
S amit én elveszték, te is keresed?””

„Elvesztettük mind a ketten, Edelény!
De talán örökre nem! S ha van remény
Életedhez, ha felettünk isten él,
Nem maradhatand jutalmad el, remélj!”

Mint midőn a tévedt vándor éjszakán
Sok bolyongás, csüggedés, kétség után
Kimerülve, váradottan összerogy,
S vég reménye vég szikrája is kifogy;

És előtte egyfelől már ottan áll
Valamennyi rémivel az éhhalál,
Másfelől a felcsigázott képzelet
Rémzetében farkasok prédája lett:

Rögtön egy falu harangja cseng felé,
A harang erőt, új éltet önt belé,
Mert közelben embert sejdíttet vele,
És közelgő hajnalt jósol képzete:

Úgy éledt föl e szavakra Edelény,
Láng csillámlott föl fényét-vesztett szemén,
Egy könyét a kéjörömnek zúzva szét,
Ilonának megragadta két kezét.

„”Él az isten! – felkiált – mert angyala
Íme benned s általad megszólala!
Te nem büntetsz engemet merényemért!
Sőt jutalmat igérsz szenvedésemért!

Óh e szót, még egyszer e szót, asszonyom!
És ölelni a halált kéjjel fogom;
Igen, igen! Így eleget éltem én,
S kéjben hal meg a kínban élt Edelény!””

„Légy nyugodt – mond megrettenve e heven,
S újra lehajolt rá a hölgy kegyesen -
Szenvedélyed csak nagyítja bajodat;
Akarom, parancsolom nyugalmadat.”

„”Igen, igen! Élnem kell; amily sötét
Volt előbb, oly szép előttem most a lét!
Élni érted, élni végetted, neked,
Hogy legyen, ki dicsőítse szent neved!

Élni, élni! S a cselekvés mezején
Megmutatni, hogy kegyedre Edelény
Méltó volt, és – kéjek kéje! Teneked
Köszönhetni aztán ezt az életet!

Teneked, akit imádtam egyedül,
Ki fölöttem magasan állsz istenül!
Élni, élni!…”” mond, és lázas ajkain
Kéjörömben olvadt fel a testi kín.

Keze görcsösen szorítá a kezet,
Melyet a hölgy kezeiben feledett,
S mindig összébb, mindig összébb szorula -
Egy vonaglás még s ő - többé nem vala!…

„Én ölém meg!” mond a nő fájdalmasan,
S kínaiban mint szobor kövülve van;
S megsiratta szívből és keservesen,
Megsiratta, mint még senkit sohasem!

Fürtöt vágott éjhajáról azután,
Ajakáról csók csattant el ajakán,
Első és utósó – melyet angyala
Pályadíjul a dalnoknak ád vala!...

TAVASZI DAL

Óh lenge, déli szellő,
Ki bimbókat fakaszt,
Hozd el minél sietvébb
Az illatos tavaszt!

Repüld, repüld be véle
A szép magyar hazát,
Hogy földbe bő pamattal
Teremjen ibolyát.

Ibolyáért a lányok
A hegyre menjenek,
szelíd, vidám dalok közt
Bokrétát kössenek.

Talán a sok virágból
Számomra is terem,
Talán a sok leányból
Fog jutni egy nekem,

Ki megnyugtatja rajtam
Tündöklő szép szemét,
S odadja hókezével
Füzére szebbikét.

 ABLAKISMERETSÉG

Lányka, mint a rózsabimbó,
Ifju, kellemes,
Lett velem boldog fiúval
Ablakellenes.

Más, ha ébred, azt tekinti,
Fönn-e már a nap?
Én a lyányka keltét várom,
Én a boldogabb!

S látom a hajnal hasadtát,
Kisded ajakán,
A vidám reggel derűjét
Hószín homlokán,

S napvilágot e derűben,
Kettőt egy helyett,
Egy pár ellenállhatatlan
Hódító szemet.

S e szemeknek ellenében
Oly sovár vagyok,
Szűm alatt kimondhatatlan
Érzelem lobog:

Mintha e lány-napkelésért,
Isten tudja mért,
Sokkal sokkal többet adnék
Mint az égiért!

AZ ÉGŐ HÁZ

Ház, elhagyott és árva,
Szegény szívem,
Benn raj gyanánt sürr és forr
A szerelem.

Ah volna bár e házon
Egy ablak is,
Hogy látna bé leánykám,
A kis hamis.

Bizonnyal összecsapná
Mindkét kezét,
Látván mi láng emészti
A belsejét!

ÚTI DALOK

1. MESSZE VISZNEK…

Messze visznek
Messze szép hazámtul;
Mértföldekre,
Mértföldek honán tul.
Merre visznek, meddig érek -
Nem gondolom nekem;
Nyugtom én a távozásban
Föl nem lelhetem.

A szivemben
Mint selyembogárnak,
Száleresztő
Tündérek csatáznak,
Menjek a nap bölcsejéhez,
Át a föld szinén,
Mindenütt csak szent szerelmem
Szállán csüggök én.

2. HOZD EL, ÉDES ESTI SZELLŐ…

Hozd el, édes esti szellő,
Hozd el álmomat,
Álmadólag elfeledni
Hosszu útamat,
Vigy szerelmem bájhonába,
Róza lelkem lágy karába
Vigy el engemet.

Hozd előmbe szép szemének
Bájoló egét,
Angyallelke s szent szerelme
Tiszta tükörét.
Hagyd éreznem olvadását,
Olvadása pillantását
Égni lelkemen!

Annyi boldog óra közzül
Egy órácska csak,
Hol szív szívvel, ajk ajakkal
Összeforrjanak;
Képzeletben is egy éden
És a kínos messzeségben
Istenéldelet.

3. FELLEG RÖPÜL FEJEM FÖLÖTT

Felleg röpül fejem fölött,
Az út alattam elszalad;
de ah szívem marad, marad
Éjszak felé!

Mint mágnestű, e szomju sziv,
Ha százszor délre löktetik,
Mind százszor visszaszökkenik
Éjszak felé!

Éjszak felé, hol két szép szem,
Nem a földsark jégtengere
E vonzalomnak ingere!
Éjszak felé.

CSALÁDI KÉP 

IV.
Kell-nékem zaj s mulatság
Csendek emberének?
Aki rabja – így gunyoltak -
Házi életének.

Kell nekem zaj és mulatság,
De nem a világé,
Vagy bizony azt vélitek tán
Síri csend a házé?

Kell nekem zaj és mulatság,
Mennyit ők okoznak!
Síppal, dobbal kis vitézim
Hogyha rám robognak.

Kell nekem zaj és mulatság,
Sőt csak ebben élek;
És ha még is megsokalnám,
Szerepet cserélek.

S gyermekek közt gyermek állok;
Együtt szökdecsélünk!
Ki tagadja, hogy mi itthon
Jó zajoskán élünk?

IX.
De hát ugyan már melyik az,
Kit szívem legjobban szeret:
E kékszemű lányt, e nyulánk,
Vagy ezt a tömzsi gyermeket?

Ha nézem e bogárszeműt,
Azt érezem, hogy ő maga
Ledkedvesebb, mivelhogy ő
Szerelmünk első záloga.

Ha nyakamon a lányka csügg
S viszont én a kis csacska szán:
Ő nékem a legkedvesebb,
Mert két fiú közt ő a lány.

Igen, de itt a harmadik,
Szívemben újra kész a harc -
Ő legkisebb, úgy gondolom,
S most legkedvesb ez angyalarc.

Válasszon aki tud s akar!
Én nem tudok, s nem akarok;
Egy asszonyt s három gyermeket
Szeretni tán csak elbirok.

X. CANTÁTE

Férfiak kara

Keskeny a való határa,
Keljetek föl, képzetek!
Ideálok bájhonából
Éneket teremtsetek!
Lenge, lebke szárnyad éljen,
Üdvözlégy phantásia!
Rózsafelhőd bájölében
Él az énekek fia!

Hölgyek kara

Keljetek föl, érzemények!
Éneket Teremteni,
a kebelnek ömledésit
Forró dalba önteni!
Mely az embert boldogítja,
Légy dicsőjtve, érezet!
Csak ha költőt láng borítja,
Szólni ajkát szív tanítja,
Költhet mester-éneket.

Férfiak kara

Légbe vész phantásiánk,
Könnyü röpte lengzetével!

Hölgyek kara

Mint dobog, mint ég a láng!
Elborít ah hév tüzével!

A kritikus

Képzemények, érzemények
Mind meg annyi bábalak;
Ész az ember égi része,
Más egyebe földsalak.
Érted, érted küzködésünk,
Légy dicsőjtve, fényes ész!
Szent világod a vezérünk,
Nélküled minden merényünk
Ködborúként szétenyész.

Férfiak kara

Jaj az ész repülni tiltja,
És a képzelet kihal!

Hölgyek kara

Jaj, a lángot mind eloltja,
Megfagy a sziv és a dal!

A művész

Lánggal égjen mindig a szív,
Mérd ki, ész, ösvényedet,
Ideálok bájhonába
Szállj el, ábránd képzelet!
Én a mester, összekötlek,
Engemet kövessetek;
Ízlés nélkül nincs művészet:
A szabályost és a szépet
Ihletem mutatja meg!

Mind a két kar

Üdv nekünk, kezet fog ésszel
A röpülő képzemény!
Összeforrtak: ízlésével
Mérsékelt az érzemény!

A geniusz

Forrjatok össze
Négy elemek,
Lelkem övezze
Éneketek!
S a csókbul ömöljön az isteni dal,
A mester örökdíszű hangjaival.

XI. KELET NÉPÉHEZ

Mi vagyunk-e még a hét vezérnek
Sarjadéki, tiszta, szittya vér?
Mi vagyunk-e vére még a vérnek,
Melyet ontott a szent hét vezér,
Amidőn nagy Árpád nemzetének
Hont szerezni esküt esküvének?

Ők az esküt, a szentet kimondták
S vérben itták rá az áldomást;
Mi, kikért a hősi vért kionták,
Elfeledjük a nagy tartozást?
Vagy tán nem köt, mert nem esküvésünk?
És a vér, mit ittak, nem mi vérünk?

Itt van a föld! Kárpátok tövében
Völgye, halma e vértől kövér;
A kaszás derékig áll füvében,
Dús kalászin áldás a kenyér!
S van bizalmas nyája, van borága,
Drága ércet rejt a bánya ága.

Ín de a föld, oly gazdag magában,
Mért virágzék csak felére fel?
Mert a föld lenyűgző bérigában,
Mert a nép rajt bérigát visel;
Mert a földön ég malasztja mellett
Emberátok vad burjána termett!

Itt van a víz, négy folyó medrében,
Dráva, Száva, nagy Dunánk s Tiszánk;
Annyi letér a hon szivében,
Mennyi cseppje áldást hozna ránk.
Itt a tenger, őr gyanánt a szélen,
Mint egy isteneszme terjedékben!

Im de a víz, négy folyód zugása,
Többször átok, mint áldás, mit ad;
Négy szilaj mén ádáz nyargalása,
Mely kocsit kocsissal elragad -
S tengerünket, ész és kor dacára,
Tétlenségünk vaslakatja zárja!

S itt van a nép! Mely nyolc századon túl
A nemessel együtt vérezék,
Mely ekéhez kardhoz egyaránt nyúl,
Ahogy a harc kérte vagy a bék;
Itt van a nép, vére még a vérnek,
Sarjadéka a szent hét vezérnek!…

De a népet megtöré igája,
Nyolcszáz évet könnyel áztatott,
És ha van, tövisből van virága,
És ha vet, magának vet magot?
Láthatára sűrű, vastag éjjel,
S fáklya nincsen, mely oszlassa széjjel!

Mi vagyunk-e, mi vagyunk-e kérdem:
A nagy Árpád sarjadékai?
Mi vagyunk-e váltva ősi véren
Ős elődink méltó fiai?
Kik midőn véren hazát szerzének,
Nagy, dicső nemzetté esküvének?

Az elődök a törvényt kimondák,
S megtarták az eskü szent szavát:
Hogy, kik mint ők, véröket kiontják,
Legyen egy a nagy nemzetcsalád,
És ki híven küzd a köz hazáért,
Köz javából egyaránt vegyen bért.

Mi a törvényt, esküt és a népet
Megvetettük sok száz éven át;
Jog fölé a kényhatalma lépett,
s szörnyen megcsonkúlt az ős család!
És a földön, vízen és a népen
Isten átka fekszik szörnyüképen!

Fel tehát, ha még egy szikra benned,
Fel, keletnek népe, tettre fel!
Őseidnek lelke még-e lelked?
Megmutatni új, nagy esküvel,
És az eskü szent zsolosmaképen
Kárpátoktól Ádriáig érjen.

Oldassék meg a földnek bilincse,
A tulajdon szent legyen, s örök,
S lészen a föld népeidnek kincse,
Színarany az isten-adta rög:
Ami szárnya a madárseregnek
A szabad föld az a nemzeteknek!

Fékre vedd a víznek tombolóit,
A világnak nyisd meg kapuját,
Öt világrész lássa lobogóid,
Lássa gályáidnak árboát!
Tenger a föld vére, lüktetése
Népek és hazáknak érütése.

És a nép mely vér a régi vérből,
Nyerje vissza régi részjogát:
Osztalékát vizből és kenyérből,
És a törvény védő paizsát;
A mert terhet visz, oszt a köz hazáért:
Köz javából egyaránt vegyen bért!

És te, isten, a véghettlen égben,
Magyaroknak védő istene!
Szentesítsd meg összes összeségben
Ami esküt a nemzet teve -
Add hozzá az ember legfőbb kincsét:
Szabadítsd fel a szellem bilincsét.

S fény, dics árad Árpád nemzetére,
Mely megérti vére érdekét;
Vagy halál lesz hosszu bűne bére,
Mint ki elvette istenét.
És betelve ezredévi átkunk:
Hogy magunktól jőjön pusztulásnak!

XII. SERLEGDAL
(A M. T. Társ. 1844-iki naggyűlése évfordultára.)

Nem ötvös szabta meg becsét,
Árát e billikomnak,
Szabad versenynek nyílt terén
Nyert díja ez dalomnak!
Hadd mondjak áldomást vele
Azoknak hallatára,
Kik eddig is figyeltenek
Az énekek fiára.

Mondják, eltünt a lant kora
Rómával, Graeciával,
S a szép középkor vissza már
Nem tér troubadourával;
És, ami fénye s himpora
A dalnok életének:
A verseny és a pályabér
Örökre eltünének.

A kor, haszonnal lőn kora,
Szellem rugalma nélkül,
A szépnek, hogyha volna is,
Oltára már nem épül.
S mióta füszeráru lett
A szent borostyán ága,
Nem tűz babért a Capitól
Tassónak homlokára.

Sokat mondott már a világ:
De csak felét higyétek!
Minden kornak van éneke,
S lesz minden nemzedéknek.
Mig kék az ég, míg zöld a rét
S vig csermelyek susognak,
Mig szép leány lesz s hő kebel:
Költők dalolni fognak.

S költő ha lesz, ki énekét
Szívből szívnek dalolja,
Minden hazán s időkön át
Lesz aki pártfogolja.
S keblemben a szív feldobog,
Hogy van -  áldás reája! -
Van a magyar dalnoknak is
Van már Olympiája.

Üdvözlöm ez Olympiát,
Rákos, dicső meződön!
S égő szemem magasztosan
Tekint el a dicsőkön,
Kik honszerelmök lángiban
Áldzván a hazának,
A nagy Dunának partjain
Oltárt elsők rakának.

Hogy lenne a magyawrnak is
Mi nem volt, Pantheonja,
Mely keble s honja istenit
Egy szent gyűrűbe fonja,
Hogy lenne mű és tudomány,
Melyért a jobbak égnek,
Hív őre és védcsarnoka
A szent nemzetiségnek.

Az első áldomás övék,
S tiéd, dicső Széchenyi!
Kihez kötvék e bús haza
Oly s annyi szent reményi.

Az első magvat itten is
A földbe te vetetted:
s most a berek szent árnyiban
Egy hon hálálja tetted!

A díjbírákat illeti
Másodszor áldomásom;
Nem, mert talán nekem jutott
Megkoszorúztatásom:
De mert a pálya fövenyén
Versenyt és tért nyitának
A tudományok bajnoki
Közt a szerény lyrának.

Mely berke csendes árnyiban
Virágcsók és madárdal,
S vig csermelyek csörgése közt
Immár nem árva járdal,
De hölgyek, ifjak tapsa közt,
Előtte a hazának,
Szabad versenynek nyílt terén
Víhat babért magának.

A harmadik tiéd legyen
Szerelmem szép virága!
Mert általad nyert ihletést
Ifjú korom világa!
Hogy aki csak szerelmi kéjt
S szerelmi bút daloltam,
Utóbb hazát és nemzetet
Fenzengni megtanultam.

S e három áldomás után
A negyedik s utósó
Tiéd imádandó hazám,
S tiéd legyen, magyar szó!
Mely annyi vesztett kincs után,
Idők vészek dacára,
Reményeink révpartja vagy
Egy szebb jövő korára!

Szívem kiforrt, borom kifolyt,
A serleg is pihenjen;
De még előbb dicső Tokaj
Nedvével körbe menjen…
Hadd állíthassam azután
Közé az ékszereknek,
Hol gyér, de szent emlékeim
Felrakva díszelegnek.

Kincs és emlék lesz az nekem,
Ha múltamat pillantom;
Szárny és ösztön, ha ihletés
Ragadja dalra lantom;
Költőnek egy jutalma van:
- Más őgy se vár reája -
Kezéből honfirátrsinak
Elismerés-pálmája.

Családi kincse, s emlék lesz az
Házam kis templomában,
Hol tiszta, jámbor kegyelet
És régi jó szokás van;
S ahányszor ünnepélyre gyül
S családi vigalomra:
Tisztelve nézend gyermekem
Az emlékbillikomra.

És csak, ha egy igaz barát
A régi jó időkből,
Vagy tiszta lelkü honfiu
A jobbak seregéből
Ül asztalomhoz – mert ez is
Ünnep – igyék belőle…
Más még azt is, hogy létezik,
Se tudja meg felőle!

XIII. KANDALLÓDAL

Kályha mellett fül a német,
Sert iszik s tobákol,
Fojtó szénnel fűt, süt és főz
A nehézkes angol;
Magyar ember kandallóba
Maga gyújtja fáját.
S versenyt szíja füsti mellett
Hosszu nagy pipáját.

Üdvözöllek, jó barátim
Kik meglátogattok,
E hazának jó, bal sorsban
S nékem hívem vagytok.
Néked is, hej vándor, ottkünn
Hóban és viharban,
A meleg kandalló mellett,
Ha magyar vagy, hely van.

Mint a cserfa, légyen e szív
Ép, s kemény a mellben;
Mind e láng lobogjon a szív
Tiszta szeretetben:
Szeretetben a hazáért,
Mely tettekre gyújtson;
Szerelemben a leányért,
Mely megboldogítson.

Én kezemmel raktam a fát,
Lángját felszítottam;
A rakásban, a szításban
Két dolgot gondoltam:
Így rakassék máglya minden
Áruló számára,
S égjen el, mint itt ezen fa,
Ő a hon javára.

Másik, amit elgondoltam,
Vágyam, és imám lett:
Vajha lángra így lehetne
Szítni minden keblet,
Hogy miként e fahasáb itt,
Ahogy égni látod,
Bár csak annyit eszközölne
Meleget s világot!

Rakj a tüzre, szép leányka,
barna kis galambom,
Tápot adni kell a tűznek,
Hogy felsustorogjon;
Nem elég, szívben szerelmet
Gyújtni szép szemekkel:
A dics az, fenntartni lángját
Új s új kellemekkel.

És, ti szíves jó barátim,
És te messze vendég,
Gyújtsatok rá,m íg a tűz ott,
Mig a szív itt benn ég!
Üssük össze serleginket,
Vigan, egyre másra -
Sűrű, nagy füstöt bocsátva
A nagy áldomásra.

A nagy áldomást a honnak
S minden jó fiának,
És a sűrű, hosszu füstöt
Régi borujának,
Hogy, miként e füst sötéten
Nehezült fölébe,
Hogy, miként e füst, enyésszék
Semmiség ürébe!

De mi zúg künn a vidéken,
Mi süvölt fülünkbe?
A vihar hárfája zendül
Társas énekünkbe:
Rajta, szélvész a viharban,
Rajta, társak ittbenn!
Fölmelegszik lélek és szív,
Lelkes énekekben!

S ha dalunk oly hangosan szól
Mint a vész hárfája,
Mit nekünk hó, mit nekünk tél,
Dermesztő fagyában?
Csakhogy a szív országában 
Ébredő tavaz van!

XIV. AZ ARANYKOR

Hová levél, dicső kor,
Szép s nagynak szent kora!
Magvában elveszett-e
Virágod hímpora?
Hová, hová levétek,
Ti népek, nemzetek,
Kik közt csak nagynak, szépnek
Oltári égtenek?

A szellő dalt susoglott,
Érzett a kő, s beszélt,
Minden berekben isten,
Folyókban szellem élt;
Az ember, és az élet
Két testvér voltanak
Egymással, és a szívvel
Kar-öltve jártanak.

S a hősi tett nem halt el
A tettek mezején;
A szerelem nyögése,
Erény, hit és remény
Lelket nyert a vésünek
S a lantnak általa:
Te bájkorányod volt az,
Költészet hajnala!

A hajnalból sugárit
Fényes nap hinti szét:
Más nemzetek borítják
Immár a föld szuinét,
Dereng, mereng a költés
Homályos sugara,
Korunk az ész delének
Mondjátok, fénykora.

Zöldellő berkeinkben,
Fennen dicsekszetek,
S a rét himes virágin
Tündérek nincsenek.

Halakkal és vadakkal
Ékes nekünk a tó,
Nymphák helyett folyóink
Hasítja gőzhajó.

S az esti égnek ívén
Átúszó csillagok,
Tán bujdosó testvérek,
Vagy szellemrokonok?
A hold ezüstpalástján,
A nap aranyhaján,
A bűvarázst letörlé
A kandi tudomány.

Minek nekünk a szirtben
Keresni érzetet?
Rejt az nekünk keblében,
Mondjátok, érceket!
A vész dörgő szavában
Tán isten hangja szól?
Nem úgy találtuk azt a
Vegytan szakmáiból.

Az ember kebelében
Vér és nedv habzanak,
Az istenek templomban,
Vagy mennyben lakjanak;
Új hatalom lőn úrrá:
Az észnek istene!
Kiáltotok s kiált fel
Az új kor szelleme.

És kezetekbe vévén
Javitó ecsetet,
A régi képnek adni
Vágyván új életet:
A régi bájos képen
Addig javitotok,
Mig festék és a lélek
Rajt elmosódni fog!…

Hová levél, dicső kor,
Szép s nagynak szent kora!
Magvában elveszett-e
Virágod hímpora?
Te kőbül és ércből is
Embert képzél vala:
Emberbül is követ gyúr
Ez új kor angyala!

XV. ISTENT IMÁDJON MINDEN

Istent imádjon minden, mert van isten!
A földön égen és a tengeren;
De hol, minő alakban s mint imádjak?
Csak megimádjuk, én nem keresem.

A férfiő az ész szövétnekénél
Meg fogja lelni mindütt istenét,
Meg a nyiló tavasznak életében,
S meg, hol a téllel sírba száll a lét.

Szavát megérti a dörgő viharból
S a kis pacsirta zengedelmiben,
A büszke tölgyben, és szerény virágon,
A föld űrében, s szív redőiben.

De a gyermeknek meg kell őt mutatnod -
Képét kell adnod, s vezető kezet!
Az értelemnek fényes teremébe
Az érzelemnek csarnoka vezet.

A szív csatornáján vezesd hajóját
Az élet zajtó tengerébe be,
Könnyen lehet, hogy jégre viszi máskép,
Vagy megfagyasztja az ész hidege.

Mért fosztanád tehát meg himporától
Már bimbaján a gyermek életét?
Miért ölnéd ki ész hideg vasával
Belőle a hit szívköltészetét?

Elég korán, elég korán jövend el
A fanyar élet jégfagyos szele,
Mely hit, remény és szerelem virágit
Szivetlenül, s egyenként tépi le.

Ha tiszta, sallangtól és babonától,
Ha nem rajongó, vak ábránd a hit;
Minden regéje, képes fényhomálya
Egy-egy eszmét, egy érzését szentesít.

Hadd népesítse hát meg angyalokkal
A gyermek a menny kéklő sátorát,
S találja föl, mit földön nem lelend meg,
Egy túlvilágnak sejtelmes honát!

S ha szent falak közt ünnepélyes órán
Fölsír a szívet rázó orgona;
Vagy bús harangzugást terel feléje
A csendes estnek néma alkonya:

Ragadja meg lelkét varázskezekkel
A véghetetlen isten ihlete!
A véges ember rejtélyes valója
Legszebb és legdicsőbb költészete.

A végtelennek órjás gondolatja
Léleknek és szívnek rugalmat ad;
S csak az,kiben magas emelkedés van,
Lehet, mint ember, nemes és szabad.

Forrás: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagy az utóbbi negyedfél század kitűnőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. Feltüntetve Toldy Ferenc által. Második átdolgozott kiadás. Ötödik kötet. Franklin-Társulat Budapest, 1876.