Gaal Mózes (1863-1936): Wesselényi Miklós

 

Nem ünnepelni, eltűnődni jöttünk
Jövődön s multadon, magyar hazánk,
Mert haj, ismét borul az ég fölöttünk
S félszázad óta úgy megváltozánk!
Akkor a multnak fénye a jövőre
Vetette büszkén fényes sugarát,
A nemzet lelke riadá: „előre!”
És most az a jövő jelenre vált,
s hitünk inog és lekünk szárnya-szegve
Pedig remélni, hinni úgy szeretne!

Pezsgő, hatalmas, viharos időknek
Villámait nem bírja meg szemünk,
Fellobbanását a titán-erőnek
Megérteni, nem tudja nemzetünk.
Érczből kovácsolt daliás vitézek,
Kiket rejt ősi, büszke czinterem,
Fájó, remélő szívvel ím, idézlek!
Miért ti éltetek: azt hirdetem. 
Ó, vajha szómnak volna bűv-hatalmas
S magyar szivek redőibe hatolna!

Idézlek téged, nemes érzemények
s vad szenvedélyek zordon hérosza,
Kit meg nem tört a császárbörtönének
Bomlasztó, némító, siket fala,
Kitől, ha mennydörgött a „kis hazában”,
Ijedve hátrált a koros nemzedék,
S az új eszmék sistergő katlanában
Minden szavától új láng születék!
Ez volt apád dicsőült Wesselényi,
Nagyok hibái, nagyobbak erényi.

S ím, a gyerek, kit hű szívével ápolt
Nemessé egy martír, egy szent anya
S hő könnyel öntözött, mint szép virágot,
Rettenthetetlenné vált Általa!
Vad, fékezetlen lóra ülteté fel,
„Egy Wesselényi nem fél!” – így kiált.
S a mén robog parányi emberével
És vissza hozza, mint kész daliát.
Káprázatos, félelmes ez a játék
villám mely sujtott – s fényesen czikázék.

A nemzet képe ez a múlt időkből:
Nemes, dicsekvő, csupa tűz, erő;
Ragadja hév, mely korlátlan előtör
S magát élesztve mind nagyobbra nő,
A nemzet ez,melyről csodás regéket
Lantján kivert a vándor hegedős:
Vess a szilaj, száguldó (…) féket!
Hivalkodóból kiforr így a hős.
Habzó erőből: hatni kész önérzet,
Mely tenni vágy és mást is tenni késztet.

Nézd, mint hevül az ifjú óriásnak
Érczkebelében a nemes arany:
Ott küzd elől, hol a honért vitáznak
S a nép jogát védik mindannyian.
Az úr lehajlik édes szeretettel,
S szolgát ölel keblére, mert faja,
Évszázados nagy átok így veszett el,
S nemzetté így vált a nemzet maga.
Hol a nép, melynek szebb a forradalma?
S az úr, kinek dicsőbb a diadalma?

Az ország teste kétfelé szakadván,
a nemzet-szív is visszásan dobog,
Királyhágónak messze kéklő ormán
Erdély külön zászlója még lobog.
Szól Wesselényi s mint a tűznek árja
Velőket forral dörgő szózata -
„Megronta minket századok viszálya,
Pártoskodás gyümölcse: két haza,
Forradjunk össze szivünk melegében
Hadrontó Árpád istene nevében!”

Dicső idők! Hogy lobogott a lélek!
Hogy forrt az elme! Buzogott a szív!
Visszhangja kelt a költők énekének:
S beteljesedtek édes álmaik.
Az ifjú kornak szent hevületében
Merész titánként küzdött a magyar
S a legnagyobbak virrasztának ébren,
Hogy munkadíjuk légyen diadal.

De íme, zúdul ős Dunánk haragja
Hömpölygő árját ontja szerteszét,
Megkondul Pesten a halál harangja,
S rettegve lopja minden életét.
Ki az, ki a halálnak ellenében
Törékeny bárkán indul útra most?
Mert megmozdul a jó szív kebelében,
S a merre megy, életreményt fakaszt.
„Árvíz hajósa” – útadon az égi
Nagy szeretet világol – Wesselényi!

Ó, ünnepeld a hőst ujjongva nemzet,
Útjára hints virágot s könnyeket,
Elődje míg babért vért ontva szerzett,
Ő életet romok közt hirdetett.
Ne kérdd jutalmát! Fáj a szó szívünknek…
A kor vajudó, iszapos… zilált
Rögös az útja minden úttörőnek,
Ki vakmerő annak meg legkivált.
A szó, mely vág igazságos hevében,
Nem lágy zene hatalmasok fülében.

Szabad szó, több lett hőseidnek száma,
Az „alta cedrus” porba dönteték,
Nagy Wesselényit börtön-czella várta,
Apjának sorsa rajta bételék.
Mi volt bűne? Igazság, tiszta hűség,
Száz életért száz önfeláldozás -
De félelmes volt s élve sírba küldték -
A melyből nem lőn több feltámadás.
Midőn lepattant börtönének zárja,
Világtalanra hullt a nap sugára.

És rab volt ekkor a világtalan volt,
A nemzet is nehéz tusák után,
S a melyre nézett csillagterhes égbolt:
Vak éjszaka terült el a hazán.
Koldus keservét fölmérhetné szóval,
Letiprott nemzet kínja szótalan…
Reméljél lelkem a vak álmodóval.
- Mert a ki nem lát, annak álma van. -
Bűbájos álom, szárnyalása égi:
„Ti élni fogtok, Árpád ivadéki!

Eljön a szebb kor, a mely megigézte
A költő-jósnak vérező szívét:
A nép, mely küzdött, tűrt és hitt remélve
S vérét kiontá nagy eszméiért:
Örök időkre váltá életét meg,
El nem pusztulhat irgalmatlanul”…
Világtalan hős, ím, a hosszú évek
Nehéz sora felettünk elvonult;
S míg szent porodra hullunk fájdalommal,
Reményt élesztünk fényes álmaiddal.

Nem, nem veszünk el! Oszladozni kell e 
Komor felhőnek, mely reánk szakad!
Kilobbanó fény messzi fellegekbe
Útunk mutasd, mutasd a – jobb utat!
Ifjulj meg, nemzet, véred újra forrjon,
Nagy czél s nagy eszme légyen vezetőd!
Hivság bálványa porba leomoljon,
S legyen még drágább nékünk ez a föld;
Vezessen szellemed nagy Wesselényi:
Dolgozni, hinni, s szebb jövőt remélni.

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 26. szám, 1902. szept. 28.

Oláh Gábor (1881-1942): Kossuth

Ó szent Szabadság! Földre szállt szerelme
A mennyet bíró, népek Istenének!
Ki jársz hódítva, szíveket emelve,
Megdönthetlen, bár tűnve tűnnek évek:
Hullasd koszorúd s könnyed egy halomra,
Mely sírba szállt reményünk puszta orma,
Mely oly sokat, - a mely mindent takar!
Hol gyászban áll egy nemzet: a magyar.

Sírtunk, hogy elvesztettünk, drága szellem!
Bár új eget s feltámadást hiszünk.
Kétségbe estünk: vissza ki emeljen
Föl a magasba? Nélküled – veszünk!
Te pusztán bolygó néped elvezetted
Az ígéret földjére – és feletted
Akkor borúlt be a nap, a midőn
Fent álltunk az égcsókoló tetőn!

Ó számkiűzött! Míg te kint sirattad
A lánczra vert szabadságot, magyart;
Minket szerelmünk vádja vert miattad,
S a földbe ásva: megmozdúlt a kard!
Csak egy merész szó túl a tengerekről,
Csak egy csillag futása az egekről:
Az elfojtott tűz lángra gyúl megint,
Reánk az Isten őrszemmel tekint.

De jobb volt tán: a béke lágy ölében
Szendergenünk, míg a vihar kifárad,
S figyelni rád, figyelni szódra, ébren,
Sohajt, panaszt kiküldeni utánad.
Sohaj, panasz: mint biztatás szállt vissza,
Elernyedt lelkünk fel-felújjong bízva;
Mit elvetett bölcs és igaz kezed:
Kihajt, miénk az! Mert el nem veszett!

S kihajtott a szabadság büszke fája,
Mit Isten ültet s emberkéz nevel;
Zarándokol az árva nép alája,
S mert lelke van: tehozzád küldi fel!
Téged keres csillagok táborában,
Futó vizekben, tüzek viharában.
Imádságába fonja szent neved,
És szellemében egyesül veled.

Hatalmas ár kél a Kárpátok alján,
Melyet varázsvessződ fakaszt vala.
Először csöndes, lágyan ringat karján,
S mint dajkaszó; oly édes moraja.
Levél, virág reszket a csöndes áron,
És a vizekre rászáll, mint az álom:
Egekből küldött béke, nyugalom…
Pásztortüzek gyúlnak két oldalon.

De a mint terjed: gyorsabb lesz futása,
Zsongó moraja haragosra válik;
A sziklapartot zúgva csapja, ássa,
Forgó sodrában bolygó fény czikázik.
Mint fékevesztett harczi mén: robog,
Sodródnak óriás vízoszlopok,
Miket a szélvész egekig kavar -
S lezuhan árján égi zivatar.

Ez a szabadság véghetetlen árja!
A mint morajlik halkan, csendesen:
Úszó bárkákat felveszen magára,
De féket rája nem vet senkisem!
A négy folyam s a hármas bércz honában,
A népszabadság boldogabb korában
Ringatja árján a szabad magyart,
A mint czéljának küzdve, bízva tart.

Kossuth lelke leng e vizek felett,
Mint lángoló nap reszkető sugára.
A víz határán ébred kikelet,
A mindenség virágot ölt magára.
Csendes habok hátán száll dalra kelve
A büszke faj, a népek fejedelme,
A hős magyar, ki útját föllelé -
S evez a biztos, boldog rév felé!

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 25. szám, 1902. szept. 21.

Tóth Kálmán (1831-1981): Kossuth

 
A harcba mentem én is akkor el…
Bárokát nem sejtem, hogy mi lehet;
Tizenhat éves gyermek voltam én -
Csak mentem – és éltettem nevedet.

Attakra fújtak – és én neveték
Tréfának tetszett ez a művelet -
De a huszárok közbevettek, és 
Rohantunk mind – éltetve nevedet.

Elveszett minden, - haza mentem én,
Atyám szeméből a könny peregett…
És sirtam én is, nem tudám miért -
De sirva is éltettük nevedet.

Azóta nagyon sok év elhaladt,
A sejtelem előttem eszme lett…
Most értek indent: mi volt akkor az!
És éltetem én most is nevedet.

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 25. szám, 1902 szept. 21.

Dömötör Pál (1844-1920): A rigómezei leány – szerb népköltemény

Rigómező szépséges leánya
Felkelt korán, hajnalhasadtára,
Vasárnapon, napnál is korábban.
Karján végig, fehér könyökéig -
Úgy indult el: feltűzött ruhában.
Fehér kenyér vállára emelve,
Aranykorsó két hókarja terhe;
Hűs vizet visz egyik korsajában,
Piros jó bor van a másikában.

Rigómező síkján így jelen meg,
Harczterén a lefolyt küzdelemnek,
Harczterén a dicső fej’delemnek,
A hősöket forgatja ő föl, le,
És ha köztük akad egy élőre,
Azt a vértől mossa hűs vizével,
Áldoztatja piros bor gyöngyével,
És jól tartja lágy fehér kenyérrel.

Így géletlen köztük rátalála
Derék vitéz, hős Orlovics Pálra,
A knéz ifjú zászlótartójára.
Őt is a még élők közt találta,
Bár jobb karja vállig le van vágva,
Bal lába meg térde csuklójáig, -
S látni széllyel vagdosott bordáit,
S bordáin át tüdeje is látszik.
De a vérből őt kivonja ám a
Rigómező szépséges leánya,
És a vértől mossa hűs vizével,
Áldoztatja piros bor gyöngyével,
Jól is tartja lágy fehér kenyérrel.

Hogy a hősnek szíve verni kezdett,
Orlovics Pál ily kérdéseket tett:
„Rigómező drága, jó leánya!
Én nővérem, a szived’ mi bántja?
Mért forgatod itt a hősöket te?
A harctéren mért jársz, kit keresve?
Testvéred’ vagy unokatestvéred’?
Vagy apádat, mondd, öreg szülédet?”

Így felel rá a leánynak ajka:
„Drága testvér, ismeretlen dal’ja!
Nem keresek rokont a harcztéren,
Nem testvért és unokatestvért sem,
A csatában elesett szülét sem.
Tudod úgy-e, ismeretlen dal’ja:
Knézünk hadát hogyan áldoztatta
Szamodrezsa fényes templomában
Harmincz barát három hét folytában?
A seregben egész utoljára
Került a sor három hős vajdára;
Tudod, egyik a vitéz Milos volt,
A második Koszanics Iván volt,
A harmadik Toplicza Milán volt.
Az ajtónál álltam akkor épen,
Hogy Milos ment a templomba szépen,
Deli egy hős a földkerekségen.
A mint lépett, megcsördült a kardja,
Ékes tollú, selyem a kalpagja,
Pitykés mente vállait takarja,
Nyakán lengő csokrú selyemkendő.
Körültekint és meglátva engem,
a pitykését ott leölti menten,
Nekem adja és ekképp’ ajánlja:
„Itt ez öltöny, vedd tőlem, leányka!
Ez öltönyről ráemlékezzél te,
A ki adta – s annak a nevére.
Látod, lelkem, indulok csatába,
A dicső knéz hősi táborába;
Kérd az Istent, édes, drága lelkem,
Hogy épségben újra visszatérjek
S a szerencse téged is fölleljen:
Milánommal adlak össze téged,
Milánommal, esküdt barátommal,
Ki megesküdt énnekem az égre,
A nagy Isten s szent János nevére -
Mennyegződön komád leszek néked.”

„Majd Koszanits Iván jöve szépen,
Deli egy hős a földkerekségen,
a mint lépett, megcsördült a kardja,
Ékes tollú, selyem a kalpagja,
Pitykés mente vállait takarja,
Nyakán lengő csokrú selyemkendő,
Újja arany gyűrűjét mutatja.
Körültekint és meglátva engem,
A gyűrűjét ott lehúzza mentem,
Nekem adja és ekkép’ ajánlja:
„Itt a gyűrű, vedd tőlem, leányka!
A gyűrűről ráemlékezzél te,
A ki adta – s annak a nevére.
Látod lelkem, indulok csatába,
A dicső knéz hősi táborába;
Kérd az Istent édes, drága lelkem,
Hogy épségben újra visszatérjek
S a szerencse téged is fölleljen:
Milánommal adlak össze téged,
Milánommal, esküdt barátommal,
Ki megesküdt énnekem az égre,
A nagy Isten s szent János nevére -
Mennyegződön leszek a vőfélyed.”

„Majd Toplicza Milán jöve szépen,
Deli egy hős a földkerekségen.
A mint lépett, megcsördült a kardja,
Ékes tollú, selyem a kalpagja,
Pitykés mente vállait takarja,
Nyakán lengő csokrú selyemkendő,
És karjáról csillog arany fátyol.
Körültekint és meglátva engem,
Arany fátylát ott leveszi menten,
Nekem adja és ekkép’ ajánlja:
„Itt e fátyol, vedd tőlem, leányka!
E fátyolról ráemlékezzél te,
A ki adta – s annak a nevére.
Látod, lelkem, indulok csatába,
A dicső knéz hősi táborába;
Kérd az Istent, édes, drága lelkem,
Hogy épségben újra visszatérjek
S a szerencse téged is fölleljen:
Feleségük veszlek akkor téged.”

„S ment a harczba a három hős vajda,
A harcztéren őket kerestem ma.”

Orlovics Pál ekkép szól reája:
„Rigómező drága jó leánya!
Látod, lelkem, ott ama koplyákat?
Legmagasbban, legsűrűbben állnak.
Ott hullott a legtöbb vitéz vére,
Hogy patakja a kengyelig ére,
A kengyelig, a kengyel vasáig,
A vitézek kardöve rojtjáig:
Ott esett el a három hős vajda;
Menj te vissza, menj fehér lakodba,
Ne tapadjon vér ruhád- s karodra.”

E szavakat hallván a leányka,
Ömlik a könny szép fehér arczára,
S visszaindul fehér hajlékába -
És zokogva hallik jajgatása:
„Jaj, de hűtlen hozzám a szerencse,
Hogyha fognék zöld fenyőt kezembe,
Elhervadna, mindjárt vége lenne.”

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 24. szám, 1902. szept. 14.

Bodnár István (1863-1945): Trencsén-Tepliczen

Az árnyas park kanyargó útján,
A merre csak ellát a szem,
Élet pezseg, víg lárma hallik,
Sétálnak százan, ezeren.

Mint forgatag egy kis levélkét,
Visz minket is az áradat
És elveszünk bent, a tömegben,
Kis családommal, percz alatt.

Megyünk,merre visznek, sodornak…
- De egyszer csak felrezzenünk.
Csodálkozva nézünk egymásra:
Idegen világ ez nekünk!

Ismerős arcz nem integet ránk,
A szó fülünkben összefoly,
Beszélnek tán itt inden nyelven,
Csakhogy magyar szó nincs – sehol!

Szorongva állunk, tétovázva,
Megsimulnak a gyermekek,
Egy fapadkán összebúvunk, mint
Bős madarak a lomb megett…

Szavunk megállt, hangunk se rezdül,
Csak nézünk szótlan, mereven,
Fürkésszük a járókelőket,
De minden szavuk – idegen!

Van itt lengyel, rácz, morva, német,
S más tótul töri a – csehet;
Ki komoran, szótlanul lépdel,
Ráfogjuk, hogy: magyar lehet!

Várjuk, lessük, figyeljük őket…
- De egyszer csak ének rivall,
Édes magyar szót hord a szellő,
Gyermekek ajkán cseng a dal.

S bűvös álom, csodás igézet
Szállja meg a tömeg szívét:
„A gyermektelep Budapestről”
Suttogják, hordják szerteszét.

Futnak, sietnek mindenünnen
S a kis „nemzeti hadsereg”
Nem is sejti, csengő dalával
Százak szívét dobbantja meg.

Ez a csepp vér hazánk szívéből
Elárasztja ezrek szívét,
láng, hő belől már minden lélek,
De még elfojtja ihletét.

Mert cseng a dal, a drága „himnusz”,
Még zúg a – „rendületlenül…”,
A lélek issza halk gyönyörrel
S az édes hangon elmerül.

De mikor vége, mint az orkán
Kitör a taps s a bércz, a hegy
Ezer „éljen”-t mennydörög vissza,
Magyar szót zúg a rengeteg.


Kit álszemérme vitt reája
S nem a szükség, csak – kényelem,
Édes magyar szó cseng az ajkán,
Igy cseveg már édesdeden…

S én ámulok, könny gyűl szemembe,
Elgondolkodva tapsolok:
Én Istenem, hogyha akarnánk,
Mennyin lennénk itt – magyarok!

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 23. szám, 1902. szept. 7.

Lauka Gusztáv (1818-1902)

 

    Lauka Gusztáv, a nyolcvannégy éves ifjú meghalt. Az öregkorral járó gyengeség és tüdőgyulladás rabolták el a mindenkinek kedves Guszti bácsit.
    A magyar humoristák között a legelső volt s a víg kedély még halálos ágyán sem hagyta el a jeles írót.
- Ugyan, hogy viccelnek majd fölöttem a lapok, hogy én is meghaltam? – kérdezte alig egy néhány órával halála előtt.
    S ma már el is temettük… teste eggyé lesz az anyafölddel, de vidám kedélye s írói munkássága irodalmunkban halhatatlanságát biztosította.
    Lauka Vitkán (Szatmár) született 1818. július 20-án. Elemi és középiskolai tanulmányait Kassán, Nagykárolyban és Szatmárt végezte, a bölcseletet és jogot pedig Pesten hallgatta. Atyja kívánságára gazdatiszt lett s mint ilyen több helyen fordult meg. Szabad idejében szívesen olvasta Sue Jenő és Hugo Viktor munkáit és ezek romanticizmusa annyira hatalmába kerítette a fiatal Laukát, hogy otthagyta a gazdasági pályát, feljött Kovasóczy Mihály mellé segédszerkesztőnek havi 9 forintért. Neve lassanként ismertté lett. Első irodalmi kísérleteit még 1838-ban írta Munkácsy „Figyelmező”-jébe’, Helmeczey »Társadalkodó"-jába s első költeménye Vajda Péter „Almanach”-jában jelent meg.
    Lauka írói tehetségét néhány év múlva mindenki felismerte. Pályadíjat is nyert már, mi a bizalmat még csak jobban felébresztette. 1848-ban élénk szerepet játszott. Kossut bizalmas főfutárja volt és tollával is szolgálta a szabadságharc ügyét: ő indította meg az első magyar élclapot, a Charivari-t, mely egy negyedévig állott fenn. A szabadságharcot követő három évben bujdosott, míg végül rokona Kende Zsigmond szatmári megyefőnök főtitkárnak maga mellé vette. Így legalább védve volt az üldözések ellen.
    Ezután már tisztán az irodalomnak szentelte minden idejét. Leginkább a „Pesti Napló”-ba és a „Hölgyfutár”-ba dolgozott. Verseket is írt, de még több humoros elbeszélést, csípős novellát, ritka termékenységgel és páratlan sikerrel.
    Végre kénytelen volt megint hivatal után látni. Sok helyen fordult meg, de mindenütt csak jó emléket hagyott hátra s csak távozásával okozott mindig szomorúságot. Vándorlásainak utolsó állmása Nagybecskerek volt. Ide Hertelendy főispán hívta meg 1882-ben vármegyei levéltárnoknak. Azóta állandóan ott lakott s a Torontál című lapot is ő szerkesztette. A társadalmi élet egyik fő mozgatója és nagyra becsült alakja volt a vidám kedélyű Guszti bácsi.
    Az irodalommal folyton foglalkozott. Első fellépésétől fogva alig volt hírlap, zsebkönyv vagy akármilyen más irodalmi vállalat, melybe Lauka ne írt volna. Munkásságának leginkább humoros oldala részesült nagy elismerésben. Meglepő fordulatok és nevettető ötletek minden elbeszélésének megadják azt a jóízű humort, mely műveit jellemzi. Friss és fiatalos kedélye különösen a vidéki középosztály rajzolásában,nem egyszer kicsúfolásában leli különös kedvét.
    Versei között vannak igen szép érzelmes költemények, talán a legpoetikusabb valamennyi között a "Meghalt az ifjú lány virágvasárnapon" kezdetű románc. A legnépszerűbbek humoros és spanyol románcai voltak. (Butter Flrián, Jeppo Salámi vagy Hadnagy Rikhárd.) Önállóan megjelent munkáinak száma meghaladja a harminc kötetet, de a különböző újságokban, folyóiratokban közzétett cikkek is majdnem ugyanennyit tennének ki.
    A nyolcvannégy éves Guszti bácsi mosolygó arca sohasem lesz már derűs, ajka nem nyílik föl többé élcelődésre, keze nem fog többé tollat – nyugodni tértő is a boldogok honába.

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 22. szám, 1902. aug. 31.

Újvári Béla (Moravecz 1862-1926): Fecske a tanterembe

 
A mester szól; figyelnek mind szavára,
Fogékony lelkök ajkain lebeg,
Mint tikkadt, hőütötte nyári tájra,
Új éltet adva, hull a permeteg:
Úgy hull a mag; hull termő, jó talajba,
És bár sziklára több, homokba sok,
Igét hirdetni mégse’ csügged ajak:
2Hazájukért ezt tették a nagyok.”

S a mint beszél, beszél, megihletetten,
S az ifjú nép hallgatja csöndesen:
A nyílt ajtón be balga fecske lebben
S röpül, miként kilőtt nyíl, sebesen.
Rovart űz nyilván s vélve: nyílt határon
Röpül, gyorsabban, mint a gondolat.
A hány a szem, mind rajta a madáron;
Röpül az és eléri a – falat.

Koppan nagyot és fölsivít szegényke,
Ereje fogytán, szárnya megmeredt:
Lehullana, de hogy lenéz a mélybe
És látja azt a sok gyerek-fejet,
És látja, hogy szemökkel rátapadva,
Lehulltát várják ellenségesen,
Erőt merít a vészből s fönnmaradva,
Röpül, mint villám, újra sebesen.

Röpül, röpül… s lélekzetet se véve,
Aggódva nézik mester s gyermekek:
„Szegény, mily fáradt már! Ó, vége! Vége!”
És gondolatban érte mind remeg.
De csak röpül az és kétségbeesve,
Köröskörül, a termen át meg át;
Hol elröpülne, hasztalan keresve,
A merre jött, az ajtó nyilatát.

Ereje vész, már-már lehull a földre,
Holott, úgy véli, biztos a halál;
(Nem tör, de szánalom ragyog szemökbe’
Azoknak ott lenn, balga kis madár!)
Ám új erőt vesz, ó, ez már a végső,
És újra csak röpül, keresve rést;
Ellankad, elfogódik szive: késő!
Neml át már s nem remél menekülést.

A mester ekkor halkan, óvatosan
- Nem hallja sem madár, se’ gyermekek -
A zárt ablakhoz megy, kinyitja gyorsan 
S hogy zajt ne üssön, ő is fél, remeg.
Friss lég hatol be rögtön a terembe,
Magával hozva a nap sugarát:
Csak egy csicsergés hallszik… és remegve
Röpül a fecske ki, a résen át.

„Megmentve!” Egy szó csak s fölér ezerrel!
Ifjaival a mester fölsóhajt,
Mint az, kit gond gyötört s most könnyű szerrel
Lerázott gondot és ezernyi bajt.
Folytassa-e? – a mester eltűnődik:
Fog-e termő talajra lelni még?
Az ablakon be napsugár szűrődik
S csábítón hí, mosolyg a tiszta ég.

De szól a mester: „hogy mi a tanulság?
Példát e kis madárról vegyetek:
A legfőbb kincse a földön a szabadság,
Megvédve ezt, mindent megvédtetek.
Kitartás és nem csüggedés a bajba’,
Ezer veszély között is megsegít.”
És hull a mag:mind termő, jó talajba;
Ha példa vonz, a szó könnyen hevít.

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 22. szám, 1902. aug. 31.

Paavo Emil Cajander (1846–1913): Egy kép

 
Egy kopott és fakó kép vagyon
Elhagyott szobámban a falon,
Sok éve bizony, hogy fölszegeztek,
S gyönyörködöm benne mostan is még.

Nem tudom, rajt’ mi oly megnyerő;
Talán a dérlepett, szürke fő,
A gondtól vont redő sápadt arczán,
Vagy szeme bús-szelid fénye hat rám!

Nem tudom, mily édes, lágymeleg
Járja tőle át a szivemet,
S mitől van az, hogy ha reá nézek,
A lelkemben égi békét érzek.

Igy ülök előtte sokáig,
Gyönyörködve órák hosszáig,
Nem tekint az ifjú kedvesére
Oly vágyva, mint én az öreg képre.

Csak nézem, s lassan a lelkemen
Sok emlék ébredez csendesen;
Oly édesek, szépek, mint az álom,
Mégis egy könny remeg a pillámon.

Megtérnek a lelkem szárnyain
Gyermeki gondtalan napjaim,
Díszes karácsonyfát, gyertyalángot
S körüle sok nyájas arczot látok.

És, mintha  kép is értene,
Reám oly beszélőn néz szeme:
S a mint így itt ülök elmerengve,
Mennyei béke száll a szívembe.

Egy ismerős, régen várt meleg
hatja által árva szívemet.
A mint így rám tekint hűn vigyázva
Boldogúlt jó Anyám képe mása…

Finnből fordította Bán Aladár
Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 21. szám, 1902. aug. 24.

Garda Samu (1865-1946): A kis deák

 
Mint tékozló, ki nem gondol a jövőre,
A naptól úgy árad szét a hő sugár,
Néma, titkos csendbe van a föld merülve,
S fészkén szunnyadoz az elalélt madár.
S lelkem e hő nyárban oda visszaszállott,
A mi csak a tied, édes ifjúság!
Ó ti szivárványos, dalos, ifjú álmok…
Hiszen voltam egykor én is kis deák.

Tüske sebezzen bár élted sivár útján,
Bolygó vándorként ki, czélhoz nem találsz:
Kérj egy dalt, csak egyet abból a szép korból,
s megenyhül, megszebbül a kopár világ,
Ifjuság, ifjuság, ó te tündérország,
s ottan is, abban is nyíló rózsaág!
Rajta harmatcseppet csókdosó napsugár…
Hiszen voltam egykor én is kis deák.

S látlak újra téged, szülőföldem képe,
Te erdős, te komoly, öreg Nagyenyed,
Bethlen Gábor földje, hősök temetője,
Mint madár a fészkét, úgy köszöntelek.
Dalt regél a Maros sodró, szőke árja,
Dalt szőleje, földje, dalt zúgnak a fák,
Lelkem húrján halkan ébred ifjuságom…
Hiszen voltam egykor én is kis deák.

Ott a Maros partján békateknőt szedtünk,
Berkében virágot, lepkét, bogarat,
Iskola udvarán „kótyát” játszadoztunk
S telente golyókban dobtuk a havat.
Csendül lelkemben az iskola harangja,
A mely búgón, hosszan jelt leczkére ád
S éled minden, mint egy ringó délibábon…
Hiszen voltam egykor én is kis deák.

S csendült a harang, ha hítt az imádságra,
Csendült, ha temettünk s ha megjött a nyár;
A mikor aggódva örömmel az otthon
Kitárult karokkal ölelésre várt.
S nincs a földnek ilyen csoda muzsikája!
Búgásodra éled az a szép világ…
Te dalos, napfényes, virágnyitó élet, -
Hiszen voltam egykor én is kis deák.

S itt, a hol most állok, tán Hunyadi kardja
Czikázott, villámlott érted, ó hazám,
S lent mintha gigászok törnék a sziklákat:
Széchenyi hajója győzött a Dunán.
Hunyadi, Széchenyi és te Bethlen Gábor,
Lelketek élteti ezt a szép hazát,
Az a csoda-tiszta, búvös-bájos, fényes,
Melytől legszebb lángot fog a kis deák.

Lángot, a legszebbet, honszeretet lángját,
Éretted, te drága, szép magyar hazám;
Éretted a sír is szétfeszíti zárát,
Az élő halált s a holt éltet kíván.
Itt élünk, itt halunk, mint a Szózat mondja,
Csókunk áztatja meg drága, szent porát…
Csak a szíved legyen honszerető, tiszta:
Örökifjú éltű, lelkes kis deák!

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 20. szám, 1902. aug. 17.

Lenau Nikolaus (1802-1850)

 

    A német irodalom egyik kiváló egyéniségének  hódol e héten a magyar közönség. A kapocs, mely a jeles férfiúhoz csatol minket: a  közös haza, de még ennél is több: a magyar haza igaz szeretete. E férfiú Lenau Miklós, a legnagyobb német költő.
    Családi neve Niembsch Strehlenau. Magyar földön született a Temes-megyei Csatádon 1802. augusztus hó 15-én. Édesanyja Maygraber Teréz pesti tisztviselőnek a lánya, atyja pedig régi nemesi család sarja, kinek a szép címeren kívül vajmi kevés maradt az ősök vagyonából. Ehhez járult azután a rendetlen életmód, a gyorsan felhevülő, szinte vad természet, mi azután csakhamar romlásba sodorta a jobb időket élt öreg Niembschet.
    A lovastiszti rangról leköszönt s felcsapott állami írnoknak. Ez időtől kezdve nemcsak hogy nem törődött családjával, de egyenest éreztette velök a nyomorult helyzetet; nemhogy vigasztalójuk lett volna, de keserű éleivel, nem egyszer durvaságaival még keservesebbekké tette napjaikat.
    E szomorú állapot néhány hó múlva még rosszabbra fordult. A Niembsch-család majdnem koldusbotra jutott; de a családapa könnyelműsége nem sokáig tartott – meghalt.
    Özvegy Niembschné bánatának tanyáiról elköltözik s feljön Budára. Itt a Vérmezőn vesz ki egy kis lakást, abban a házban, melybe Martinovics és társai holttestét vitték a kivégzés után.    
    Lenau ekkor már a kegyesrendiek iskolájába járt. Elég nagy volt ahhoz, hogy családja nyomorát megértse s elég költői lélek már, hogy azt át is érezze. Serdülő ifjú sem volt még, mikor az élet árnyoldalait megismerte. A pesszimizmusát szinte beléoltotta az a néhány év Lenauba. Most pedig abban a házban lakik, melyben egy-két évtizeddel ezelőtt a magyarok lánglelkű mártírjai pihentek akkor, mikor a pallos megszakítá mindenikünk fényes életpályáját.
    Ismét egy mély benyomás, mely az ifjú lelkében eltörülhetetlen nyomokat hagy s mely mindig a nyíltságra s a szembeszállásra bátorítja.
    Anyja időközben másodszor férjhez ment egy derék, jóravaló tokaji orvoshoz, ki megteremté ugyan a családi boldogságot, de az anyagi jólét csak nem akart beköszönteni az annyi nélkülözésen és szenvedésen keresztülment családnál.
    Tokajban nincs maradásuk s ismét Budára jönnek fel lakni. Mostani lakhelyük is szomorú tájra vetette őket: egy temető kápolnájába (a mai déli-vasút helyén). Ott éltek a legnyomorúságosabb módon, mindenkitől elhagyatva, mindenkitől elfeledve. Még beszélni is féltek a halotti csöndben, mely folyton körülöttük uralkodott. Ha hangosabb volt a tájék, az sem jelentett jó hírt; utolsó útjára vittek valakit… s ilyenkor a mi serdülő Lenauunk szomorkodva állott a kis kápolna-lakás ajtajában s szőtte, szőtte gondolatait a mulandóság örök kérdéséről, mely később költészetében oly szép hangokra talált.
    Az ijú zárkózott, szótlan, búskomor lett. Édesanyja belátta a betegség okát s a fiút el kellett küldeni hazulról.
    S most megkezdődött Lenau vándorlása. Legelőbb Stockerauba megy nagyatyjához, ki ezredesi rangot viselt; nem tudjuk mi volt szándéka, de hogy ott nem sok eredményt ért el, azt onnan sejtjük, mivel rövid idő múltán Pozsonyban találkozunk, vele, majd pedig Magyar-Óvárott. Itt beiratkozott a gazdasági akadémiába, de nagyanyja kívánságára elhagyja hazánkat s Bécsbe megy, hol nagyszülei veszik pártfogásukba a fiatal orvostanhallgatót. De mint a gazdászatból nem lett semmi, úgy az orvosi pályát sem fejezte be.
    Tanulmányaitól szívesen fordult az irodalom felé s úgy ez a hajlama, valamint egy később viszonya teljesen elvonták a stúdiumtól.
    28 éves korában Stuttgartban sajtó alá rendezte első verskötetét s ekkor ismerkedett meg a sváb költők körével is, kikkel szoros baráti frigyet kötött.
    Két év múlva leghőbb vágya is teljesül: kimegy az új világba, de nem kincset, vagyont szerezni, hanem megnyugvást keresni az őserdők rejtekében, a természet csodás berkeiben, ligeteiben. De mily nagy volt csalódása! Az üdeség, az élet és vígság helyet komor némaságot és félelmetes vadont talált maga előtt.
    Visszatért ismét Németországba, s itt szorgalmas működése ismert nevét csak még jobb hírűvé tette.
    De a lelki meghasonlás a sír szélére vitte az élte derekán levő költőt s nagy honfitársával, Széchenyi István gróffal egy födél alatt fejezte be szomorú életpályáját.

*

Lenau Nikolaus lírikus költő volt. Pesszimisztikus versei nem a német érzelgősséget éreztetik, hanem az abból kitörő szenvedélyes hang mindig elibünk állítja a magyart, ki sohasem felejtkezett el hányattatásai helyéről – az ő drága Magyarországáról.
    Ő maga így ír szülőföldjéről s ez legjobban jellemzi magyarságát: „A szülőföldem emlékei sohasem mosódnak el. Így volt ez, mikor Amerika erdeiben barangoltam. Láttam ott is tölgyeket, de azok nem az igaziak. Így van ez akkor is, ha Németország erdeiben bolyongok. Itt sem érzem magam úgy, mint otthon.
    Bécsben ha magyar paraszttal találkozom, aki szekerén szénát visz, mindig örvendek. Beszívom magamba a széna illatát és újra otthon vagyok ifjúságom zöld virányain.”
    „Itt Bécsben szép kis epizódot láttam. Éppen szénát raktak fel a nagy parasztszekérre. Egy magyar gránátos haladt arra. Megállt, elmerengett és szítta magába az illatot. Hirtelen eldobta a fegyverét, levetette kabátját, kezébe vette a vasvillát és édes örömest segített felrakodni. A cifra ruha alatt is fölébredt benne a parasztfiú.”
    „Vannak örök elvek. Azon alapszik minden tragikum, hogy van valami, ami bennünket önkéntelenül is ösztönöz arra, amiről lemondani nem tudunk.”
    Ő sem tudott lemondani magyarságáról, magyar természetéről, mely legjobban megnyilatkozik szülőföldjére vonatkozó költeményeiben; ezek valósággal sírva vigadó jelleműek. A németek nem is értették meg Lenaut s nem is részesítették abban a méltánylásban, melyet kellőképpen megérdemelt volna.
    Lenau lírikus verseiben annyira magyar, hogy bátran elmondhatjuk róla, hogy magyarok számára írt – német nyelven. Petőfivel egy időben írja verseit, melyek a szabadságszeretetről zengenek.
    Epikus költeményei jóval hátrább állanak. Savonarola, az Albigensiek című műveinél éppen csak az egyes részek kidolgozása ragadja meg figyelmünket; a cselekvényt igen gyenge szálak tartják össze s a jellemek is nagyon ködösek s elmosódottak. Faust-ja talán a legsikerültebb műve e tekintetben. Hőse a teremtés titkát kutatja, de bármint is buzgólkodik a rejtélyes zár nyitják megtalálni, azt nem leli meg A hős keserves kétségbeesésével, a sikertelen munka fölött érzett fájdalom költői kifejezésével végződik be ez elbeszélő költemény. Faust: Lenau maga s ezt nem is titkolja előttünk a költő. Ha titkolná is, leleplezné őt lírikus természete,mely minduntalan kitör költeményéből. De ha az epika terén nem is szerez maradandó nevet, nálunk biztosította költőnk halhatatlanságát bájos magyar genreképei által, melyek örök dicsőségét hirdetik a legmagyarabb német költőnek.
    Ma, a költő születésének százados évfordulóján elgondolkodva önkéntelenül eszünkbe jut annak a sok kitűnő férfiúnak hosszú sora, kiket a sors kiűzött a hazából s többet juttatott nekik a kenyérkereső munkából, mint a költészet berkében való csendes, nyugodalmas életből.
    Lenau sírkövére is bátran bevéshetjük s sorokat:

Múzsa kegyelt, nem a sors, a német föld ada otthont
S a haza énnnékem számkivetés vala csak.

Vértes József

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 19. szám, 1902. aug. 10.

Lenau Nikolaus (1802-1850): A pillangó*

 

A tengeren, eltévelyedve,
a háborgó habok fölött,
Repül egy lankadt szárnyú lepke
Halálos félelem között.

Meghitt virágos partvidékről
A vágy kiűzte messzire,
A tavasz kedves szellejéből
A rideg tenger vészibe.

A tenger zöld síksága csalta
A sima víz-tükörre ki,
A partnál tágasabb és ékesb
Mezőt mutatva ott neki.

Megunta már a sok virágot,
Bennök kedvét már nem lelé,
Merészebb szárnyalásra vágyott
A távol messzeség felé.

De alig hagyta el a partot
A tavasz röpke gyermeke,
Gyönyöre épp csak addig tartott,
Mert már rohan a szél vele.

S mikor a szél tovább ragadja
örömmel visszatérne már,
de, ó, ereje cserbe’ hagyja
S hiába küzd a csapodár.

Hajósok szánakozva nézik
Hajójukról, a mint siet,
A szegény pillangócska végit,
Mely a habok prédája lett.

Ó Faust, ó Faust, s sorsod átok,
e vagy e szegény lepke, te!
Alattad örvény sodra tátog,
s bizton leszédülsz mélyibe.

Vágyad viharja szárnyra kapva,
A szellemtengerre kifútt;
Elpusztulsz ott a sivatagba’
A honnan vissza nincsen út.

És bár e szellemek csoportja
Szánalmasan tekint reád,
Az ár hajójuk elsodorja,
Tovább az örökléten át.

Ford.: Szomory Károly
(* A Faust bevezető sorai.)
Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 19. szám, 1902. aug. 10.

Bacsó Gyula (20. sz. eleje): Maros partján

 
Meredek partodon merengve megállok,
Úgy gyönyörködtetnek a ringó hullámok…
Álmodozva hallom csergését habodnak,
Erdő zizegését, szellő susogását:
itt érzem magamat boldognak, szabadnak.

Rohanó vagy Maros, mint féktelen lelkem!
Te se’ maradsz nyugton, korlátokba verten;
Te vagy lelkem képe, lelkemnek hű mása,
Mindig gyönyörködtem csobogó vizedben,
Mely úgy zuhog, úgy fut, szakadékot ásva.

Már kicsiny koromban kijártam partodra:
Úgy hítt, csalogatott habod fehér fodra…
Csillogó homokon végig heveredtem,
Bámultam tükrödben rezgő alakomat
S a tündöklő napot,mely sütött felettem.

De múltak az évek: válnom kellett tőled,
Nem láthattam rétet, hol virágok nőnek;
Mint kínzó börtönben, éltem nagy városban;
Boldog kiskoromból nem maradt meg semmi,
Csak vágyam utánad növekedett jobban.

Mint tudatlan gyermek pagonyban, bozótban
Tövisekre lépve, föl-fölsikoltottam -
Mennyi szúrást, marást kellett elviselnem!
Az embert igazán csak az ember bántja:
Mint az erdő vadja, tör a másik ellen.

De partodon mégis elfelejtem e kínt,
Mint gyermekkoromban, boldog vagyok megint;
Úgy elringat minden édes ábrándokba,
Mintha tavasz volna, mintha kikeletnek
Langyos levegője legyezne, csókolna…

Meredek partodon merengve megállok,
Úgy gyönyörködtetnek a ringó hullámok:
Álmodozva hallom csergését habodnak,
Erdő zizegését, szellő susogását;
Itt érzem magamat boldognak, szabadnak.

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 18 szám, 1902. aug. 3.

Hamvas József (1871-1948): Kicsiny udvar…

 
Kicsiny udvar két ablakja
Lelkem nehéz gondolatja
Sok bús órán oda tér meg.
Beh más is volt ott az élet.
Nem vert ott a gond le engem.
Nem ért ottan el a bánat.
Édes anyám kis hajléka.
Úgy vágyom én teutánad.

Hiú álom, vége, vége,
Szívem kincse, lelkem fénye,
Nagy temetőn kősírba’ van.
Magam vagyok, magam, magam.
Most is megvan az az udvar.
Most is megvan az a hajlék.
Jaj, ha oda kéne mennem,
Én Istenem, belehalnék.

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 16. szám, 1902. júl. 20.

Lampérth Géza (1873-1934): Hazafelé

 

A ködben, füstben elmarad a város,
Visz a gőzös, a robogó, -
Még egy-egy gyár kéménye int utánam,
Mint óriás gyászlobogó…
A zűrzavaros, idegbontó élet
Pora, gőze még fojtogat,
De látom már a vadvirágos rétet,
s a lombkoszorús dombokat!

Hajrá, előre! Csak ne várj, csak vágtass
Te vasparipa, - csak odább!
Már rám mosolyg az első falu tornya
Halványzöld akáczlombon át.
Már szétfoszlott a gyárak füstfelhője
Az ég lehajló peremén -
S a szabad róna friss, üde szellője
Virágillatot hajt elém…

Hajrá, előre! – ez már ismerős táj:
Ez a liget… az a berek…
Nem én vagyok az a szomorú ember,
Megint magamra ismerek.
Annyi búfelhő nem szállt át felettem,
Ha átszállott, hát – nyomtalan’,
Megint a régi vidám fiú lettem,
Az ábrándos, a gondtalan.

… Erdőszélen, az árnyékos ösvényen
Torony iránt hogy ballagok:
Szirmukat szórják utamra a virágok,
A pacsirta fenn dalba fog,
Fuvalom-csókot küld az erdő mélye,
Örömkönny reng a lombokon,
Ledűlök rég látott földem ölére
S a göröngyét is csókolom…

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 15. szám, 1902. júl. 13.

Nürnberg és a nürnbergi kínzókamara

I.

    Közép-Frankban, a Pegnitz mellett fekszik Bajorország legnagyobb kereskedővárosa: Nürnberg. Minden tekintetben a specialitások városa. Mézeskalácsait csak rövidárui és játékszerei múlják felül. Az építészet, a festészet s a fametszés remekeit még az oly híres germán nemzeti múzeuma sem homályosítja el. A magyar Ajtósról elszármazott Dürer itt élte életének legszebb napjait. Vischer itt alkotta meg remekét, sz. Sebaldusnak bronz síremlékét. Behaim itt állította fel a világ legszebb kútját: a „Szép Kút-at. Az a sziporkázó eszű varga, Hans Sachs itt kedélyeskedett sokat a Bratwurstglöklein-ben csizmafoltozás vagy drámaírásban kifáradva. Itt készítette meg tojásalakban az első zsebórát Hele Péter, világhírt szerezve a nürnbergi tojásnak. Itt találta föl Harsdörfer a híres nürnbergi tölcsért, azt a tanmódszert, mely megkíméli a tanulót minden fáradtságtól s megfosztja minden önállóságától.
    Ez a város egy darab modernizált középkor. Erőssége a Hohenzollernek ősi fészke, egy darab a „legsötétebb” középkorból. Ebben a városban a bajor kedélyesség barátságosan tekint az idegenre; játszi, gyermekes örömmel mutogat meg mindent, ami nevezetes és szép; nevetve, tréfálózva beszél régi és új dolgairól s nem gőgös, nem pöffeszkedő, mint az északi német, aki – mint Heine csipkedi – elnyelte azt a botot, mellyel a franciák verték. Ez van a gyomrában, ezért hordja oly fennen a fejét. Egyébként a bajor kedélyességnek is van oly erősítő szere,mely másfelé sem veszti el hatását; az ital. Az az ötmillió-nyolcszázezer főből álló lakosság évente nyolcmillió akó sört fogyaszt. Pedig a gyermekeket, a nőket, a betegeket, az öregeket bizonyos fokig nem szabad számba venni.
    A népnek a modora durva, kíméletlen. Hite mély, de babonás. Természete fecsegő, veszekedő, mit iszákossága növel. Családi élete azért boldog s szorgalma példaszerű, mit kifejlett ipara bizonyít. Kedélyhangulata ábrándozó, könnyen hevülő és lelkesedő, sokszor rajongó. Németország ábrándozó poétáinak és utópista államférfiainak legnagyobb része délnémet.
    Hazáját szereti kész érte mindenre. Származására, történetére, hatalmi nagyságára büszke. Megbecsül mindent, ami régi történetével összefüggésben van. Elhelyezi múzeumaiban az olyan dolgot is, melyek nem válnak nagy dicsőségére. Szolgálja, táplálja történelmét: fönntartja művelődésének anyagát oly aprólékosságban, amire csak a pepecselő német képes.

II.

    Nürnberg középkori művelődésének megkapó emléke az ősi Zollern-fészek, a nürnbergi vár. Magas hegyen épült, melybe fáradt testtel, reszkető inakkal lép a szemlélő s amelyből fáradt lélekkel, tépelődő gondolatokkal jut ki, mert amit ott látott, meglepő, megrázó, izgató, borzasztó.
    Itt van összegyűjtve Németország középkori és újkori igazságszolgáltatásának minden emléke, minden eszköze. Itt van a nürnbergi kínzókamara.
    Hogy a középkor igazságszolgáltatása durva vala és kegyetlen: tény. Mi sem voltunk galambok vagy bárányok. De hogy a bírói ítélkezések a büntetéseknek csak ily nagy mennyiségű, ily rafinált, ily ördögi eszközeivel tudták szolgálni Jusztícia istenasszonyt, az bámulatba ejtő.
    A kisebb vétségek enyhébb büntetésben részesültek ugyan, de céljukat sohasem tévesztették. Nevetségessé tenni a világ előtt a vétkest, hogy mindenki kacagjon fölötte és okuljon maga is, ez volt a rendes eljárás.
    A civakodó Xantippékat kivezették a piacra s ott mindenkinek mulattatására egy üres pléhtálat kellett lassankint kikanalazniok csendben, szó nélkül. Ez volt az úgynevezett „nyakhegedű”. Huszonhárom példányban maradt meg. Azok, akik túlságosan cifrálkodtak, kenték-fenték magukat, úgy, hogy az ékszerektől alig látszott ki fülük, nyakuk, kezük: - büntetésből van nyakravalót kaptak s azzal kellett végig sétálniuk a piacon. A büntetéseket pedig ki kellett állania mindenkinek, nem tehette meg senki, hogy otthon marad, elrejtőzik a világ elől.
    Vigyáztak arra, hogy minden mesterember tisztességes munkált készítsen. A pék, ha kelleténél kisebb kenyeret sütött, pékcsapdába került. A többi vétkes mesterember vagy szégyenálarcot viselt, vagy köpenyt, rajta reprodukálva a bűnt, amely miatt bűnhődik; vagy pellengértáblát a nyakán. A szenvedélyes kártyások, kockajátékosok és dohányzók játékkártyát, kockát, vagy pipát hordtak nyakukon. A rossz zenészek szégyenflótát.
    Mindezt ma már nevetséges, abszurdum. Pedig ebben az időben igen hatásos módszer volt a vétkes nyilvános megbüntetésére, hatásos példa mindenkinek, hogy hasonló vétkektől tartózkodjék. De sokan hordanának ma is ily cifra nyakravalókat s nagyon bajos volna megmondani, melyikből többen?
    Az igazi kínzóeszközök, melyekkel rendszerint halálig kínozták az elítéltet, nagy mennyiségben és borzadályt keltő változatosságban maradtak fenn. Szájkosarak vasból, hogy a kínzott ne kiálthasson; hüvelykcsavarok, kengyelek a lábak becsiptetésére és összeszorítására; kézszorítók, vasból való nyelvtépők és szemkitolók; kínzópadok, kínzószékek; az úgynevezett spanyol szamár, melynek hegyes hátára ültették az elítéltet, lábaira pedig igen nehéz  súlyokat akasztottak. Egy kínzószék kétezer hegyes szeggel volt kiverve. Az elítéltet erre a székre ültették s hosszabb ideig ezen az ördögi trónuson kínozták. Vagy kínzóbölcsőbe fektették,mely szögekkel volt kiverve s ebben ringatták. Vannak itt „spanyol csizmák” vasból, melyeket csavarokkal szorítottak össze, tönkre tevén a lábikrákat. Kínzófogók a búr s az  izmok szétmarcangolására, vasseprők, melyekkel a vétkest ütlegelve kiűzték a városból vagy az országból. Kanalak, szurok és ólomolvasztáshoz, mit fülbe, szája öntöttek; széntartók és fújtatók a fogók izzítására. Kínzóostorok és kínzóövek. Boszorkányégető vasak s azoknak mindennemű varázseszközei. Bárd és pallos a fejvételhez. Van itt egy pallos, amellyel négy bakó nyolcszáz embert fejezett le. Akasztókampók, akasztócsavarok és akasztókötelek; hóhér- és bakókések, melyekkel a kezeket, a lábakat vagy az ujjakat szokták levágni. Két állvány két kerékkel a kerékbe törés rettentő kínjaihoz. Métermázsa nehézségű kínzópáncél; nyakgyűrűk és láncok. Képe a kínzások mindezen nemeinek, arcképek a kínzottaknak, a rablók és gyilkosoknak, az emberiség szörnyeinek, forradalmároknak és merénylőknek.
    A legérdekesebb s a legfélelmetesebb kínzóeszköz a „vasszűz”.  Emberalakú s nagyságú ketté nyíló burkolat, melynek belseje igen nagyszámú vastag vasszegekkel van kiverve. A fej helyén kélt hatalmas szeg, melyek az áldozat szemét fúrták ki, a többi a testét szurkálta össze, midőn összecsukták két felét. Erre gy tizennyolc lábnyi mélyen fekvő gépbe zuhant, mely testét összeaprítá s egy csatornába dobta, melyen a Pegnitz folyóba jutott. A boltozaton függ a lámpa, mely e rettenetes kivégzéshez gyér világosságot adott. Fekete fatábla arany felírással jelzi a szörnyű hely fontosságát: „Atris patratis sunt atra theatra parata”. A terem egyik sarkában van egy ketrec, az úgynevezett „ágy”, melyben az áldozat utolsó éjszakáját aluvá. Üveg alatt egy írott imádság, „sz. Kálmán áldása”, melyet az elítélt fogásában imádkozott s melynek erejétől megszabadulását reménylé. E sötét emlékű teremben vannak még elhelyezve skarlátpiros színű ruhái a bakónak; rézasztalok a kínzások számára és hóhérszékek.
    Egy kisebb fülkében van Nürnberg városa nagy ellenségének, a leghíresebb rablók egyikének fából faragott mellszobra. Neve Eppelein von Gallingen, a nép nyelvén Eppala. Nem ismeretlen a történelemben. Alattomos, bátorságban, vakmerőségben és kegyetlenségben fölülmúlhatatlan. Fövege, ruhája, fegyverzete ugyanaz, melyben gonoszságait végzé.
    A régi fegyvereknek, képeknek, iparcikkek és kényelmi cikkeknek egész sorozatát nyújtja még a többi fülke.
    Íme egy kis korkép a középkor igazságszolgáltatásából. Íme, sötét emlékű eszközei a kegyetlen Jusztíciának. Ezer számra felhalmozva az ősi Zollern fészekben. Kegyetlen emlék, megdöbbentő látványosság, lélekháborító szórakozás.
    De ne vessünk követ Germániára. Így volt ez másutt is. Így volt ez nálunk is. Csakhogy e pokoli dicsőség nem minket illet, hanem azon várszopókat, kik mint Spankau, Kobb, Spork, kivált Karaffa, maguk szegezték a bitóra emléküket, melyről soha senki sem veszi le azt. Az eperjesi vésztörvényszék rémtettei nem ismeretlenek. Nemzeti múzeumunk őrzi Karaffa kegyetlenségeinek egy lajstromát, melyeket Debrecenben követett el. Így Barta Imre városi ügyésznek kilenc kínzás után lábikráit verték le úgy, hogy csak az inak maradtak meg lábain. Szabó Istvánra tüzet szórtak s lassan égették. Szabó Boldizsárnak lábai körmeit feszegették le. Szeli Istvánnak a kézujjait fűrészelték le. Bátori Jánosnak ujjaközeit vasvesszővel hegedülték stb. Az átkos emlékű csejthei Báthory Erzsébet, Nádasdy Ferenc felesége, ki a kínzásban lelte minden gyönyörűségét, háromszáz leányt és asszonyt ölt meg ily válogatott kínzásokkal.
    Az igazságszolgáltatás azóta egészen átalakult. A kegyetlen büntetések már csak a múltnak sötét emlékei. A büntetés ma egy: a szabadságvesztés. Vívmánya a humanizmusnak. Csakhogy ez is már a túlzásba esett. Pedig az igazság mindig a középúton halad.

Jászai Rezső dr.

Forrás: Tanulók Lapja 9 évf. 14. szám, 1902. júl. 6.

Jakab Ödön (1854-1931): A tilinkó

A minap a mezőre mentem
S ott egy vén fűzről ágat metsztem
Tilinkónak, hogy megcsináljam,
A mint csináltam hajdanában.

A zengő szerszám hamar kész lett,
Teljes volt rajta a művészet,
Egyedül csak a hangja tetszett,
Valami szörnyű gyerekesnek.

Azt a bűbájos, édes hangot,
Mely a tilinkón régen hangzott,
Valamikor a gyermekkorban:
Csak nem találtam meg, hogy hol van.

Teremtő isten! Hát azóta
Más lett talán e hangadó fa?
Vagy az esztendők nagy során át
Ennyire magam változám át?

Akárhogy van: most mindegy az már!
Bánat, panasz itt mit sem használ.
Telik az idő és az élet
Egyre sivárabb és szegényebb!

Oh, mert hol van ám az erő, mely
Daczolni tud a vas idővel,
S mely a tilinkó régi hangja
Édes zenéjét visszaadja!…

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 14. szám, 1902. júl. 7.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Az aninai akáczfa

 
Mit keresel te itt akáczfa?
Ebbe’ az idegen határba…
Micsoda szél hozott idáig?
Büszke fenyőerdők aljáig

Tavasz volna – s mi van teveled?
Sáppadozik minden leveled.
Én előttem nincs mit titkolnod,
Rosszul folyik itt a te dolgod!

- Nem üzensz-e tőlem, akáczfa?
Valamit a régi hazádba?
Oh, dehogy nem üzensz, ugyebár,
A széltül is, a ki erre jár!

Azt üzened ugy-e: hejh, ti fák,
Szeressétek híven a hazát!
Az is boldog, a ki rajta jár,
Ott a tél is szebb, mint itt a nyár!

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 13. szám, 1902. jún. 29.

Az élőfa regevilága

    Mikor Mária Szent Józseffel Egyiptomba menekült, egy jegenyefa alatt meg akartak pihenni, a fa azonban nem adott nekik árnyékot, fáradtan ment a Szent-Család tovább, míglen egy almafa terebélyes lombjai alá értek, hol végre kipihenhették az út fáradalmait. Ezért van, hogy a jegenyefán nem terem gyümölcs, az almafa pedig feloldoztatott azon átok alól, mely az első emberpár bűnbeesése folytán ránehezedett, az emberiség legáldottabb gyümölcsfája. Jézus szülőit Herodes poroszlói utolérik, a menekülők egy fügefa odújába rejtőznek, melynek nyílását egy pók oly sűrű hálóval szövi be, hogy nem látják meg őket; ettől fogva van a pók hátán kereszt és ezért édes a fügefa gyümölcse. Mikor halálra keresik az Isten-embert, Jézus szorongásában nyárfán vonja meg magát: ám suttog, zúg a gonosz fa s szegény Jézusnak nincs rajta maradása: megtalálják. Krisztus megátkozza a nyárfát, azóta didereg télen és nyáron mindig, azóta zúg oly szomorúan. A fenyőfa jobban megvédi, eltakarja, árnyat vet rá, meg is látszik rajta a Üdvözítő áldása: télen-nyáron zöld és keresztalakban nő minden ága. A szomorú fűz lehajló ágain súlyos bánat ül – bánat a legnagyobb emberi gonoszság felett, melyet a világ Megváltójának elárulása felett érez; a legenda szerint Júdás fűzfán fejezte be kétségbeesett életét.
    Mikor a Megváltó ideje elérkezett és fel akarták feszíteni, elmentek fát választani a kereszthez; először is a tölgyhöz mentek, de az keményen tartotta magát; a fűzfa jobbra-balra hajlongott, a fenyő a szurokjával védekezett, egyiket sem bírták levágni, elmentek hát a nyárfához, mely nem védekezett – remegett, ami természetesen nem használt, vágni kezdték, le is vágták, rezgett belé minden levele, még ma is reszket, mert fél, hogy megint keresztet csinálnak belőle és ráfeszítenek valakit. Pedig a kivágott nyárfa a legenda szerint nem volt jó keresztfának. Krisztus keresztfája azon alma magjából kikelt fából készült, mely almát Ádám Évával a paradicsomban megevett s melynek magvát a paradicsomból való kiűzetésekor magával vitte és bujdosása közben elültette. Egy elvetemült gyilkos meglátja álmában jövő rettenetes sorsát, a javulás útjára térve vezekelni kíván: jótevő szellemétől azt a tanácsot kapja, hogy gyilkos botját szúrja a földbe s azt áztassa könnyeivel, amíg kihajt és aranyalmát terem; sok év kellett hozzá, de a fa egyszer azután mégis virítani kezd, sőt még alma is terem rajta annyi, ahány embert a megtért gyilkos megölt; az almák a földre hulladoznak, mindegyikéből egy-egy fehér galamb röppen az ég felé, velök együtt szabadul fel s közeledik az éghez a furdaló lelkiismeret gyötrelme alól menekülő bűnös lelke. Panasz-hangokban tör ki a nyírfa, hogy oly sok méltatlan bánásmódot kell tűrnie, hogy mindenki a fák proletárjának tartja. Megszánja a költő, hárfát készít belőle s erre húr helyett kedvese hajából szálakat von és eltanulva a csalogány dalát, oly csodahangokat csal ki hárfájából, hogy elbűvöl mindenkit.
    A pásztorfiú jávorfából furulyát farag, mely aztán megszólalva bizalmasan panaszolja, hogy: „Én is voltam jávorfácska, jávorfából furulyácska.”
    Minden nemzetnek megvan a maga kiválasztott fája: a görögöké az olaj, a rómaiaké a tölgy, a szlávoké a hárs, a dánoké a bükk, az észak népeké a fenyő, a miénk a dió. Az egyes fákhoz kötött jelképes magyarázatok azonban majdnem minden népnél ugyanazok; csak az a kérdés, hogy melyiket teszik meg istenük kiválasztott fájává, hogy melyiknek adnak elsőbbséget; de hiszen még a győzelmi koszorú sem mindenütt ugyanaz: az elismerés díja csak az olympusi játékoknál olajág, a pythiain már babérért folyik a küzdelem, a nemäcai versenyeknél borostyán a díj, az ishmusi tornák dicsősége pedig tölgykoszorú.    
    A tölgy az erő és a dicsőség jelképe. Jupiter égig tornyosuló dodonai tölgyerdeje s a szent fákhoz fűződő kegyeletes dolgok szerzik meg számára a dicsőséget s a múló idő felett évezreden át diadalmaskodni tudó élete pedig az erőt.
    A hárs a határ jele, a szeretet és hitvesi hűség jelképe. Philemon és Baucis történetéből merítve, találóan jelképezheti a hitvesi hűséget. Azon kegyeletes emlékek, melyek a hársfát a szláv népek kiválasztott fájává avatták és nálunk mint határfát úgyszólván nélkülözhetetlenné tették, visszatükrözi annak a komolyságára s könnyekre vonatkoztatott jelképes magyarázatát: hársfa alatt tették ugyanis a szüzek fejére a menyasszonyi koszorút, alatta ünnepelték gyermekeik születését; hársfa alatt lépett fegyverbe az ifjú levente, alatta ülték meg az elköltözött halotti torát, mindmegannyi oly komoly, életbe vágó dolog, aminek méltán lehetnek könnyei is. Az egyiké az örömkönny, a másiké a bánat könnye, amely annál hívebben fűződik e fához, mivel annak virágai valóban olyanok, mintha megannyi könnycsepp akarna róluk lehullani.
    A nyárfa a folytonos aggodalom, a bizonytalanság s a jövő jelképe. A régiek mítosza szerint az alvilági istenek kiválasztott fája s így méltón alkalmazták a régiek a bizonytalan jövő jelképzésére épp úgy, amint mi folytonosan rezgő leveleit látva, az emberi szív aggodalmait látjuk benne kifejezve.
    A fenyőfa a szeretet, a remény és a halhatatlanság jelképe. Minden nép mítoszában szerepe van e kedves fának, legfőbb jelentőségé azonban csak a későbbi keresztény századokban nyeri, midőn a hívek annak emléklére, hogy Krisztus születésekor a fák kizöldültek és másodvirágzást értek, karácsonyi szent időben házaikat a téli idő egyedüli zöld lombjaival: a fenyőgallyakkal díszítik, amely szokás a manap már világszerte ismert kedves karácsonyfa felállításokra vezet és így, amint jelenti folytonosan zöld színe a reményt, épp úgy visszatükröződik benne a karácsonykor ráhalmozott szeretet és a Krisztus szent életével járó halhatatlanság.
     A mirtusz a szerelem mindenhatóságának és az ártatlanság diadalának a jelképe. A mítosz szerint Venus kiválasztott fája. A legenda szerint a paradicsomi boldogság elvesztésekor az első ember egy mirtusz-gallyat szakított magának emlékül arról a lugasról, hol Évának szerelmet vallott. A mirtuszt a menyasszonyi koszorúba fonják, jelképezni kívánva ezzel, hogy a menyasszonyhoz illik az ártatlanság színében viruló mirtusz.
    A bánkódó ember jelképe a szomorú fa: él, zöldell, örül az életnek,m int a többi növény s mégis azt mondják róla, hogy szomorú… olyan, mintha ránehezedett volna ágaira a halottak napjának bánatja: hajladozik, ingadozik, minden egyes levele, virága olyan, mintha kívánná, hogy elszakadjon az élettől, hogy az enyészeté legyen mielőbb…
    A temető szomorú fűzfája s a kedvesünk sírkeresztjére boruló szomorú kőris feledhetetlen elköltözöttünk után érzett mély keserűség maradandó emlékeivé lesznek. Aki ülteti, mintegy arra törekszik, hogy bánata túlélje őt még holta után is.

KRENEDITS FERENC

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 12. szám, 1902. jún. 22.

Kozma Andor (1861-1933): Az ősi szellem

Nemzeti nagy multunk óczeán mögöttünk,
Kopár kis jelennek partján kikötöttünk.
Mennyi vad viharzás hányta, tépte gályánk!
Mégis, ős erővel minden bajt megállánk.
Végre itt van a part: a jelen, e próza! -
S im, ez őserőnket munkára aprózza.
Viharokban verve vérünk annyi ömlék,
Hogy pirosra festé bősz habok özönjét.
Most csupán verejték ül ki homlokunkra
S már ez is lecsüggeszt; akadoz’ a munka -
És mihelyt bajunk sok, de kevés a pénzünk, 
Ős szokás az ősök lelkeit idéznünk.

- Honfoglaló Árpád, hősi apánk, hol vagy?
Tekints fiaidra, szorultságunk oly nagy!
- Szent István királyunk, apostoli bölcsünk,
Segíts meg, ne engedd, hogy örök gyászt öltsünk!
- Seregekből fejjel kitűnő Szent László!
- Nagy Lajos, te trónrul négy tengerre látszó!
Hős Hunyadi János, Igazságos Mátyás,
Értetek is hányszor eped a kiáltás.
- Bocskay és Bethlen. Rákóczy, Bercsényi -
S mind múltbéli hősök, hazánk szemefényi
Ébredjetek!… Kelj föl ősi magyar szellem
Szürke új világunk ezer baja ellen!

Hallom, egyre hallom ez csengőhangot,
Ó, ha zúgna, mint a félrevert harangok,
Híván hadi vészben véres viadalra,
Elszánt nagy merésre, büszke diadalra,
Vagy hős néphez illő nagyszerű halálra:
Béna kétkedésem szárnyas hitre válna
S míg a rémes érczhang zúgva kongna-bongna,
Lelkem bús hevében mennyekig csapongna!…
De nem ilyen hang a szaporán esengő,
Csak csilingel egyre, mint a csacska csengő,
Észnek, áhítatnak csöpp zamatja nélkül.
Ily szellemhíváson komoly szív nem épül,
Így a csüggedt gyönge szólogat szerencsét
S megszokott szavában nincs se hit, se fenség.

Hallom s megsokallom… Képzeletem hátszik
S mi valószínűtlen, színvalónak látszik:
Magyar ősi szellem a hívást megunja,
Hajlik – szeretetből! – irtó erős gúnyra.
S nem hiába már a jelen kiáltása,
A Mult mozdulóban az őrök hívásra.
Im, hogy szaván fogja az érte sohajtót,
Testet ölt, megindul, belöki az ajtót
S itt az ősi szellem: „Hívtál – megjelentem,
Mondd, miben segítsek – s kész vagyok rá menten!”

A jelen magyarja megdöbbenve nézi:
Ős öles alakja olyan zord vitézi!
Érczsisakja ormán háromszínű kócsag,
Vasrostélya résén dörg elé a szó csak.
Kaczagány párducznak karmai vasmellén
Összekapcsolódnak, szirt nyakán ölelvén;
Csupa zörgő pánczél fedi őt alább is,
Vaskesztyüben a kéz, vaspántos a láb is;
Sarkantyuja hosszú hármas aczél tüske,
Jó, hogy paripába, -nem, hogy összeüsse,
Csipején csügg súlyos sarokverő szablya,
Markolatán jobbja, pajzsot emel balja,
Így áll ott, miként az ősi erő tornya.

A ki fölidézte egészen másforma.
Feje addig ér csak, mint amannak válla,
Alig födi búbját ritkás hajaszála;
Gonddal ápolt bajsza rávall a kötőre,
Szoba-levegőtül sápatag a bőre,
Kissé inczi-finczi, nyaka hosszú, vékony,
Tán gerincze nincs is, annyira hajlékony.
Keményített gallér, szép selyem nyakkendő,
Fényes czipellőben lába lingő-lengő,
Bő plundrában hajtja oda-ide testét,
Csupa kényelmesség s csupa idegesség.

Ím, így állnak szemben. Oroszlán és macska;
Bérczrül hasadt kőszirt s lecsiszolt szobrocska;
Költészet és próza; Múlt s Jelen, ők ketten.
És az ős ismétli újra: „Hívtál – jöttem,
Mondd hát, mint segítsek? Ne bámulj már! Kezdjük.”

S szól az: legelőbb is vesd le a vaskesztyűd’,
Hogy a mihez nyulsz majd, foghasd ügyesebben.
Nézd itt állam-gépem. Hiba esett ebben,
Pedig vajmi drága sokszerű szerkesztmény,
Működtetni rendben alig birom ezt én.
Száz kereke, srófja, hajtója és féke,
Szívója, dugója, csapja és kelléke,
Minden egyes résznek más a csínja-bínja,
kenő-fenő írja, kezelési kínja.
Csak egy csöpp tévesztés, nem is tudjuk hol, mi - 
S megszűnik egyszerre zúgni, zakatolni.
Máskor meg, ha bomlik valami szelepje,
Üres zajjal nyargal, mint a rossz kereplye.
Nincs ily fura gép több az egész világon,
Segíts ős, hogy eztán minden összevágjon.

Homlokát a zord ős gyötrött ránczba vonja,
Hogy felfogja a szót nagy a buzgó gondja.
Hallja is mind egyig, feszülten figyelvén,
De haj! Sok lesiklik a pánczélos elmén
S bele nem furódik. „Ám lássuk a gépet!”
S látja, vizsgálgatja s zavartan elképed.
„Akárki csinálta, roppant mesterség ez!”
Fogja itt is, ott is, de semmit se’ végez.
A pajzsot, a keztyűt zörrentve lehányja,
Aggatja még mindig párducz kaczagánya;
Oda dobja azt is, old egyest a vérten,
Vesződik, vesződik – s vállat von: „Nem értem!
„Ily masina nem volt még az én időmben
S így, ha más bajod sincs” – Dehogy nincs, van bőven.
„Akkor hamar mondj mást, mert ha már megjöttem,
Ne menjek el innen úgy, hogy mit se’ tettem.”

S az új magyar sóhajt: A közgazdaságban
Válságosan teng, pang valamennyi ág van.
S ép’, a mi legfőbb, ép’ a földmívesség,
Úgy áll, nincs ki láttán kétségbe ne esnék.
Az ős közbe mordul: „henyél a jobbágyság,
Hajdut a nyakára, kár annak a lágyság!”
- Dehogy, tisztelt ősöm, jobbágy nincsen rég már,
Hanem sok nagy kérdés a körmömre ég már:
Termelés, fogyasztás, tagosítás, hitel,
Szállítási díjak, vámügyek, kivitel,
Határidő-üzlet, nagy költség, rossz árak…
Charybdisek s Scyllák… Eszem belefáradt
A nagy töprengésbe: mit tegyek és mit ne,
Hogy a magyar földre megint jobb nagy sütne?
Tenni köll, de úgy, hogy javítsak s ne ártsak,
Beh nagy hasznát venném az ősi tanácsnak!

Az ős szellem szinte meggörnyed a gondtól,
A míg sok új bajt hall s jó tanácsot fontol.
Végre, megfontolván, a mit hallott, hosszan,
Kivallja: „Manapság temérdek új rossz van
A földmívelésben, melyet nem ismérek.
Ebben mint segítsek?… Hagyjuk,más bajt kérek”.

- Gyáriparom gyönge, kisiparom gyönge,
A kereskedésem beszédül a tönkbe.
Hiányzik a tőke, hiányzik a munka
S társadalmi kérdés szakad a nyakunkba.
Javak alig vannak s mégis, megoszlásuk
Ép’ oly szakadást szül itt, mint bárhol másutt.
Vagyonos osztályról szó alig lehet még,
De gyűlöli már is mind, a ki ehetnék.
S nagy tömeg ehetnék s nincs neki mit enni,
Terjed a szegénység, gátja sehol semmi.
Szörnyen szomorú a gazdasági mérleg,
Pénz köllene, sok pénz s honnan vegyem, kérlek! -

De már az ős erre vág segítő arczot:
„Hát az ó-budai zsidókra vesz sarczot!”
- Sajna, ősöm, most már nem megy az efféle
S még ha tehetném is, mit érnék el véle?
Hisz ma meg se’ kottyan néhány ezer dénár.

Boszús az ős: "Ej hát ezt sem értem én már?
Avvagy nincsenek már izmaéliták sem?”
- Annyi sincs belőlük, int egy szemnyi mákszem.
„S görög kalmár?”… - Az sincs. – „S pénz köll mindenáron? -
Úgy tán néhány várost s várat a határon
(Egyéb segítséget már nem tudok ennél)
A lengyel királynak zálogba engednéd?”
- De lengyel király sincs. „Az sincs? Még ki van hát,
Pénze nincs magyarra a ki hullat mannát?”

- Pénzpiaczok vannak, börze nevezetjük,
Közkölcsöneinket már ott jegyeztetjük.
Vannak bankcsoportok, árfolyamok renték…
Ily szavak szédítik az ősi leventét,
Rácsap az asztalra: „Elég ebből, hallgass!
Ez is szövevényes, érthetetlen s unalmas.
Mennyi száraz új szót szórtok ez új korban,
S annyi báj sincs bennök, mint a fűrészporban.
Magad se’ tudod tán, mit tesz valamennyi -
S én tudjam? Ezért köll nékem megjelenni?
Kedvem volna csúnyán összeszidni téged,
Mit kérsz új dologban őstől segítséget?
Csak úgy segíthetlek, ha olyan bajod van,
Melyhez tudok én is, magadnál is jobban.”

Megszeppenve hallgat a jelen magyarja,
Az ős szellem feddő hangja megzavarja.
Aja-baja van még ezerféle fajta -
S ha az sem segíthet, ki segítsen rajta?
Még fölpanaszolná, hogy a tudományban
A világ mily nagy lett s honn mennyi hiány van!
Hogy a művészetben hol vannak már mások
S mily gyérek a méltó honi alkotások!
Hogy a dicsőn kezdett szent irodalomban
Czégérező hűhó divat egyre jobban.
S milljó betű révén terjed ez a kórság,
Táplálja a hernyót, hervasztja a rózsát.
S ezt erőnek mondják!… Immár minden téren
Győz az öndicséret, bukik a szemérem.
Nincs komoly bírálat, a ki bírja, marja,
Lármás hazugságot dicspalást takarja.
Nagyok, a kik durván elétolakosznak;
Nincs igaz mértéke se’ jónak, se’ rossznak.
Belső becse semmi sok felfujt sikernek,
Vakmerő kalózok jobbakat levernek -
S ily kavarodásban a közönség végül
Lehurrog ész nélkül s éljenez szív nélkül.

Jelen magyarjának mind e panasz ajkán,
Hisz úgy sejti, épp ez a legnagyobb baj talán,
Ez erkölcsi métely. De meg minek vallja?
Szert az ős hogy tudna ilyen modern bajra?
Ám az türelmetlen: „Szólj hát!”… Végre, bölcsen,
Ennyit mond csak: - baj van, nagy baj, az erkölcsben.

- „Hitvány és te tűröd? – az ős szinte robban
s megvető dühében felmagasul jobban -
„Tűröd tehetetlen panasz puha ágyán,
Értem sóhajtozva gyermekesen gyáván!
Tűröd az erkölcsön a csorbát, a foltot…
Mi a fundamentum, mi tart falat, boltot,
Hogyha nem az erkölcs? S tűröd, hogy ez romlik?
S nem  félsz, hogy egy bús nap minden összeomlik?
Ki innen! Ölts fegyvert, ne tétovázz, gyorsan!
Hitvány, ki harcz nélkül sír csak silány sorsban.
Paripát nyergeltess, magamnak is egyet,
Kapjunk lóra! S rajta, neki völgynek-hegynek!
Neki a világnak: védeni igazságot,
Menteni erkölcsöt, büntetni gazságot,
Hívjunk harczra minden romlott szívű rontót:
Birtokháborítót, sarczolót, vérontót,
hitetlent, sátánnal titkon czimborálót,
hamis-pénz verőben álarany-csinálót,
Alakos bűbájost, becstelen paráznát -
Hívjuk ki, öljük meg, égessük le házát!
Bár tíz bástya védje és hegyormi várfal,
Járjunk a czudarság teste-lelkin által!
Föl, fegyverre! Lóra! Ne remegj, induljunk,
Az erkölcsrontók közt rettentően duljunk!”

Az ős szellem úgy dörg, hogy a utód reszket -
Mit, ő harczra szálljon? Hisz a harczon veszthet!
Hisz az ősök lelkét ő nem azért híja,
Hogy a nagy bajt, vész közt, ő maga is víja.
Óh nem! Ama rontók roppant nagy hatalmak.
Óh nem! A fejével ő nem ront a falnak.
S mit az ős ajánlott, az a harczi mód is
Nagyon donquijote-os, nevetséges, ósdis.
- Igen tisztelt ősöm, bocsánatot kérek,
De a romlásirtó harczra rá nem érek.
S nem is igen lenne értelme és czélja, -
Gyönge fegyver már ma hős időd aczélja.
Ma ismétlő puska járja s Maxim-ágyu,
Ki neki hajt ennek vakmerőn, az bárgyu!

Fölkaczag a szellem gúnnyal hahotázva,
Gyönge új magyarnak reng belé a háza -
S szól süvöltve jobban a viharzó vésznél?
„Ugy hát léha ajkkal minek is idéztél?
Mint segítsek rajtad? Nincs rá semmi módom,
Más az új világod, s más enyém, az ódon.
Építők a régit hősi nyers erőre,
Százezer furfanggal tér az új előre.
Én az én időmben jól állék a gáton,
Te a magadéban szédülsz, kis barátom.
Én méltó valék az ősi föladatra,
Te se légy az újra gyámolatlan, gyatra!
Én az én időmnek voltam büszke hőse,
TE is légy az újnak ügyesen erőse.
Rám is tört ezer baj s vagy magam leküzdém,
Vagy kiálltam kínját, nem nyafogva, büszkén.
Te se fakadj ríva akármennyi bajt láss,
Küzdj – vagy tárj ez is szebb, mint multba sóhajtás.
Én valék a múltnak, légy te jelen bátra,
Mindhiába pislogsz, ijedezve hátra.
Ha új kátyú fog meg, soh’se húz ki multad,
Egy segít, ha dolgod buzgón megtanultad -
S végzed küzdve, győzve, okosan, serényen,
Új erőre kapva példás ős erényen,
De mi mult örökre, soh’sem esdve vissza,
Csodát nem remélve, csak magadba’ bízva;
Nem velem dicsekve renyhén és kevélyen,
De korodnak minden titkát értve mélyen.
Jaj, ha létjogodnak csupán engem nézel,
Ha új létcsatákra ős lelket idézel!
Hogy rád a hanyatlás bélyegét ne süssék,
Nem ős, új szellemre van nálad ma szükség!
Új szellemre, milyet a sírban is áldott,
Legnagyobb magyarnak lángelméje álmodt,
Napnyugatra nézvén szent irigykedéssel:
- Népem, kelet népe, hát te meddig késel?…
Új szellemre s nemcsak hiú külső mázra;
Idegen ne adja, csak tette példázza.
Új szellemre, a mely lelkedből lelkedzik,
Új tehetségképpen benned gyökeredzik.
Ezt n várd az égtől s ne kérd ezt is kölcsön,
Teremtsd meg magadban, hogy téged betöltsön.
Új tudás, új munka, új erkölcs e lélek -
S magam is, javadra, ebben újra élek.
A mi örök bennem: fajtánk nagy rejtelme,
a magyar hév – éled új időkre kelve
S mint amaz új szellem dicső ihletése
Ragad honépítő, alkotó merésre. -
Új szellem! Új szellem! Tárd ki kebled annak!
Új időknek árján új eszmék rohannak,
Új munka hatalmán zsendülnek és nőnek
Felséges reményi a magyar jövőnek.”

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 12. szám, 1902. jún. 22.

Lévay József (1825-1918): Tompa szobránál

 
- Rimaszombatban, 1902. június 4. -

A vándor, ime! Kit szivünk óhajta,
Szülőföldjére visszaérkezett;
Siet hozzá a föld kicsinyje s nagyja,
S öröm-repesve nyújt felé kezet:
„Isten hozott, testvérünk, - büszkeségünk!
Oh, csakhogy itt vagy! Többé el se hagyj!
Régi lánggal fogadd ma is hűségünk;
Most már örökre a mienk maradj.”

Örökre itt! A hol bölcsője rengett
Jámbor szegénység ápoló kezén,
Hol rá az első napsugár derengett
Búsan, az élet kezdő reggelén.
De a múzsa látatlanúl, kegyelve
Csókolta meg az alvó csecsemőt
S pólyáiból az ég felé emelve,
Egy szebb világnak eljegyezte őt.

Szárnyat kapott, hogy majd magasan szálljon,
Repítse a teremtő képzelet
S egy lant komoly zengésében találjon
Örök kincset múló javak helyett.
S míg önszívét bú, gond emészti, dúlja
S nem lel sebére balzsamot sehol:
Nemzetének legyen vigasztalója,
Midőn az vérzik, szinte haldokol

Oh! emlékszünk a gyászos, zord időre,
Dicső napunk után mely ránk borúlt:
Ő volt fájdalmunk hű tolmácsa, őre:
Dalától lelkünk meg-megittasúlt.
Éreztük lantja bűbájos hatalmát,
bennünket az kiesb vidékre vitt
S láttatta könyjeink gyászfátyolán át
Reménységünk szivárvány színeit.

Midőn a sors, vagy a boszús Igazság
Letörte rólunk a bilincseket
S felhőiből kivillant a szabadság
S dúlt romjainkra fénysugárt vetett:
A hervadó költő rejtett magányban
Nemzetével együtt örült, remélt,
És honszerelme végső lobbanásban
Sóhajtva zengte hattyú-énekét.

Melynek talajából eredt, a néphez
Szerelmével örökké hű maradt,
Attól vett színt, erőt költészetéhez,
Egyszerűségben tündér szálakat.
Az édes népi nyelv szebb hangot ölte
S nemesbült, a mint énekét szövé:
Két lángszavú dalnok-társsal karöltve
Irta nevét a csillagok közé.

A lant mellett kezében bibliája,
Vezérül a vallás szövétneke,
Világított a kétkedők utjára,
Hitet, reményt, ébreszgetett evele
„Ne csüggedezz! Tekints bizvást az égre!
Ha itt gyötörnek, megpihensz amott…”
S kereste a bús szenvedők szivére
A gileádi édes balzsamot.

S a természet, oh! Mily szeretve várta
Keblére hőn boruló gyermekét!
Előtte titkait híven kitárta,
Derítgette bánatja fellegét.
Beszélgettek ott véle a virágok,
Bájos regéket suttogván neki,
Hogy mindazt, mit érzett vagy sejte nálok,
Igézetes dalokban zengje ki.

Hogy sajkája a végső parthoz ért el
S kimért sorsa már itt alant betölt:
A természet gondos, gyöngéd kezével
Borita rá nyugalmas szemfedőt;
Porát őrzi azok porával,
Kikért úgy lángolt szíve és dala,
Az elmúlásnak csendben adva által,
Mi benne földi, múlandó vala.

De hű fiát szák sírja éjjelében
El nem feledte a kies Gömör:
A nemzet szíve dobbant meg szívében,
Midőn emlékét így idézte föl.
Megállítá útjában egy időre
A gyorsan romboló enyészetet,
Hogy a költő eltűnt alakja tőle
Itt nyerjen érczben tartósb életet.

Itt van helyén az ő szerény alakja,
Hol élte folyt, borongott és kihalt,
Hol oly hévvel csüggött a múzsa rajta
S mindig híven lehelt ajkára dalt.
Nem vágyik a főváros légkörébe
Ott hallgatószobor barátihoz,
Jobb itt neki, hol néha majd elébe
Friss koszorút hű testvérnépe hoz.

Sőt jer tavasz! Virágid seregével
Övezzed őt és illatozd körül;
Tán lelke itt lebeg még életével
S szemléletedben ő is elmerül,
Földi öröm cseppjével egyesíti
A túlvilág rejtelmes gyönyörét
S annak csodás összhangjába vegyíti
Dicsőült ajka csengő énekét.

Alátekint hideg-némán, nyugodtan…
Lábainál az idő árja forr,
Siet kiméletlen hulláma gyorsan,
S a mit talál útjában, elsodor:
De a szellem, mely őt egykor hevité,
Biztos szárnyon leng az idők felett,
Magvait a nemzet szivébe hinté,
Folytatja a tevékeny életet.

A honfi küzdelem lelkes bajában
S kétsége közt nem hagy bennünket el,
Háromszínű zászlónk szolgálatában
Velünk együtt remél, küzd, ünnepel.
Bár hamvait sötétlő kripta zárja,
Az ég felette nyájasan derül
S érczalakját a költ glóriája
Örök fénnyel ragyogja itt körül.

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 11. szám, 1902. jún. 25.

Gulyás József (1881-1924): A fehér ház

Te mosolygó hajlék, ide hogy tévedtél?
- Kicsi virágos domb, kopár bérczek mellett. -
Körülötted minden fellegekbe szárnyal,
Alacsonyságodat még nem is szégyelled?
Úgy sajog a szívem, fáj lelkem is érted,
Hisz semmivé tesznek a rideg kufárok
S virágos kis kerted össze-vissza verve,
Fölibe építik zord kőpalotájok!

Odavaló vagy te a szabad pusztára,
Hol nem ily zajongó ocezán az élet,
Hanem csöndes patak, melynek kebelében
Elrejtve alusznak rontó szenvedélyek.
Ha kitör is néha, sírva zúdul vissza
És marad után a mondhatatlan bánat…
- Egyszerű lelkeknek oly nehéz a vétek
Vigasztalan az a nagy szó is: bocsánat!

Odavaló vagy te a i városunkba,
Hol társaid állnak mosolygó-fehéren,
Szívesen köszöntik az elfáradt utast,
Enyhítő ölükben megpihenhet szépen.
Nem űzik el,m it itt e nagy óriások,
Melyek rád borítnák az éjszaka árnyát
S kevély pompájukból szent egyszerűséged
Irigyelő szívvel gúnyolva csodálják.

Odavaló vagy te a mi kis itczánkba…
Öreg édes anyám mintha benned látnám:
Levelekt olvas, szomorúk lehetnek,
Könnycseppek peregnek bánatos orczáján…
Azutánkimegyen a virágos kertbe,
Koszorút köt nyugvó két fia sírjára;
a harmadikat meg messze idegenből
Repeső örömmel haza, haza várja!

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 9 szám, 1902. jún. 1.

Oláh Gábor: A sirató asszony

Valahányszor temetésre szól az ének,
Könnye csordúl Maris néni két szemének.
Árva lelke, ő a holtak siratója,
Szemfedőknek sűrű könnyel áztatója.

Ráborúl a koporsóra ősz fejével,
Átöleli hideg fáját két kezével;
Szólítgatja, ébresztgeti, siratgatja,
Olykor-olykor még a föld is sír alatta.

Kis lányokat szólítgatja angyalának,
legényeket: sírba hervadt nagy fiának.
Magafajta öregeknek szánva mondja:
„Hej, csak én is veled mennék nyúgalomba!”

Maris néni, áldja, meg az Isten kendet,
A mért annyi koporsóra könnyest ejtett…
De mondja meg: MÁS halottját mért siratja?
Tán magának sohasem volt még halottja?

„Volt jó uram… mint a gerle, éltünk ketten,
Három évre elvesztettem, sírba tettem.
Valahányszor hasonlatos holtat visznek,
Csak megindúl buzogása szemeimnek…

Maradt egy kis angyalképű szőke árvám,
Alig serdült: elseperte poklos járvány!
Valahányszor hasonló kis angyalt látok:
Tele tudnám sírni ezt a nagy világot!

Van halottam… mindennapos, szép halottam…
Hányan éltek! S mind itt hagytak bánatomban.
Minden könnycsepp imádságom egy betűje:
Csak az Isten én rajtam is könyörülne!”

- Könyörült is… Egy szép őszi délutánon
Maris néni aludt csendben, halaványon.
Koporsóját egy szegény ács rótta össze,
S kenetlen kis szekerére rákötözte.

Úgy vitte ki, siratatlan, papszó nélkül,
Fejfát ütött sírhalmához, jó emlékül.
Bár sajnálta: szégyellt sírni szegény ember,
Annyit mondott: „Nyugodj öreg, kényelemmel.”

Ki mindenkit megsiratott: nem siratta -
Nem siratta soha semmi istenadta!
Csak ha néha szükség vala siratóra:
Mondogatták: „Maris néni be jó volna..”

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 10. szám, 1902. jún. 8.

Dömény József (1834-1911): Megjött az én kicsiny fecském

 
Megjött az én kicsi fecském,
Hű párjával szép kettecskén…
Ott repked az eresz alatt,
Hol fészke állt, épen maradt.

Kis szíve annak úgy örül,
Vígan tekinti meg körül…
Nincs semmi híja, megvan az;
Jó karban érte a tavasz.

Csevegve száll onnan felém,
Közel, hogy majd elérhetém…
Szárnyával is felém legyint:
Nézd, itt vagyunk mi is megint!

Nagy messze földről érkezénk,
Tenger feküdt zúgón közénk…
Zord szél, hóval fedett tetőn
Állott elénk fenyegetőn.

De nem riaszta vissza már
Hó, szél, se zúgó tenger-ár…
Szálltunk magas kék égbe’ fenn,
Hol nap sugárzik fényesen.

Ha rád viharzó tél borul,
Várjon csak lelked jámborul…
Kifújva mérgét, elhal az,
És jön  nyomába szép tavasz.

Ha útad itt lenn elszorul:
Ne térj te vissza botorul…
Magasba fel! A hit mutat
A csüggedőnek más utat!

Mi tudjuk ezt – lásd, így van az,
Egyszer csak eljön a tavasz…
Fákon kihajt a száraz ág,
És felleljük a szebb hazát!

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 8. szám, 1902. máj. 25.

Lampérth Géza (1873-1934): Tamás bácsi*

Tamás bácsi künn lakik a faluvégen,
Messzebb annál nem is volt már réges-régen.
Világjárni nem való a rossz bal lába.
A jobbat meg rég elhagyta
Valahol a Branyiszkó-hegy oldalába.

Napestig is elüldögél egymagában
Házikója muskátlis kis ablakában.
Onnan néz a mezőre, az országútra;
- Ujságját a postás-fiú
Szombat este mikor hozza: perczre tudja.

Hogy fölbontsa, hogy megnézze, alig várja:
Hol bömböl a „Hosszú Tamás” duruszája?
Melyik kopjét védi Devett, melyik várost?
Hol bujdosik Kitehener lord?
S Krüger apó nem beteg-e… s merre jár most?…

S ha érkezik hire egy-egy diadalnak:
Neki vidúl, érzi magát fiatalnak!
A harczteret, képzelmében megalkotja
S üt, vág, czéloz – komendéroz…
Majd szurony, majd zászlórúd a mankó-botja.

„Ezer kartács! – a halált de bőven osztják!
Hull az ánglus… Úgy mint akkor, hej, az osztrák!
A komandáns akárcsak hős Guyon volna…
S az a fiú – nézd csak Tamás -
Úgy rohan, mint te akkor… az első sorba”…

S vélük harczol: „Hősök népe rajta! Rajta!”
S vélük mondja harcz után a zsoltárt ajka.
És kéri a Hadak urát buzgó szívvel:
„Vedd sánczidba, Uram, őket
S ha lankadnak, Te pörölj a pörlőikkel!…

„Hisszük: Te a kevélyt, gőgöst megalázod,
Nem hagyod a szabadságot, igazságot -
E hitünket Uramisten, oh ne vedd el,
Járj előttük, lengj felettük
Bátorító, erősítő szent lelkeddel!”

„Vigyázz őrző szemeddel e küzdő népre,
Segítsd őket, mint minket… jaj! Ne oly végre!…”
- S összeborzad… Éj borong már a határon -
Éjhomályból elé rémlik
Világos és az aradi tizenhárom…

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 7. szám, 1902. máj. 18.

 
1. Mit írjak e lapja?
- Most, amikor válunk
A mikor az élet
Durván széjjel tépi
Azt a köteléket,
A mely oly gyöngéden
Tartá barátságunk!

2. Mit írjak e lapra
- Örökös emléknek?
Hiszen tudod régen:
- Noha nem is mondtam,
Soha nem beszéltem
Csak egyetlen szóval: -
Hogy én miként érnek!

3. Együtt ábrándoztunk
Enyhe kis szobába
Halvány világ mellett
- Nem volt nagy boldogság
De több nem is kellett -
Ha a mogorva tél
Ráborult a tájra?

4. Együtt ábrándoztunk
- Ha megjött a tavasz
Megjött a kis madár
S vidám daltól zengett
A zöldülő határ.
S napsugár csókjára
Ezer virág fakadt!

5. Együtt ábrándoztunk
Szép nyári estvéken
Mikor a csillagok
Véghetetlen ezre
Tündökölve ragyog
Mint megannyi őrszem
A felhőtlen égen.

6. Együtt ábrándoztunk
Ha elszállt a madár
Hullt a virág szirma
Hullott a falevél
Egy nagy közös sírba,
A melyre szemfedő
A sivár, puszta táj!

7. S míg így ábrándoztunk
Összeforrot lelkünk
Szívünk együtt érze.
- Egy voltunk örömbe,
Egy a szenvedésbe.
Egymásba egyetlen
Jó barátra leltünk!

8. Azt írom e lapra:
- El ne feledd soha -
Szeretheted szüléd
Szeretned kell – őket
Ezután már te védd!
Szerethetsz te mást is.
- De első a haza!

9. Ezt szeresd legjobban
Úgy, mint most szereted
S ha majd jön az élet
S tipró haragjában
Birkózni kezd véled:
Szent esküd’ váltsa be
A férfiúi tett!

10. És a legszebb angyalt,
Ki a földre hágott,
Kinél nem teremtett
Sem égben, sem földön
A jó Isten szebbet:
Imádd teljes szível:
A szép szabadságot!

11. S hogyha a szívedbe
Nem fér e szerelem!
Oltsd ki az emlékem
S e hely is hazámé
Szabadságé légyen.
És én – boldog leszek
Barátom végtelen!

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 6. szám, 1902. máj. 11.

Gyökössy Endre (1880-1957): Kossuth katonája*

Három harangszóval búsan csendítenek,
Nem kérdi senki a faluban, hogy kinek?
Öreg, ifjú, gyermek szeme könybe lábad…
Sűrűn látogatnak egy alacsony házat!
Jól tudja mindenki, hogy a halott hol van,
Hogy kinek húzzák oly búsan a toronyban?

Minden könny azt sírja: meghalt Balogh Ádám,
… Ki is terítettéknyűtt halottas ágyán!
Fekvő beteg ő volt egy esztendő óta -
Egy esztendő óta nincs is Kossuth-nóta!
Honvéd ruháját is felöltötték rája…
Hiszen az volt ő is: Kossuth katonája!

Halottas ágyánál múlt időkbe szállnak -
Bús idejébe a falevél hullásnak:
… Falevélhulláskor, virághervadáskor,
A falu népének kijut a vígságból -
Sok lányt vezet akkor boldog esketőre
Katonaszabadult régi szertője?!

A násznagyi tisztet jól ki végezné el?
Ádámhoz fordulnak hosszú könyörgéssel,
Mert néki öröklött jó magyar szokása,
Vonakodik elébb, korát magyarázza:
Van tán arra más is, odavalóbb ember,
Már én öreg vagyok… no de még az egyszer!

El is megy kardosan, csákóban, mentében,
Lobogó tűz lángol csillogó szemében.
Ha beszél: Kossuthot emeli az égig!
Ha hallgat: bús lelke Kossuthra emlékszik!
Csak egy nótája van… hej ha még izenne??
… Beállna most is a honvéd regimentbe!

Köszöntőt mondani násznagy uram gondja,
A vén Balogh azt is csak Kossuthra mondja!
Az új párt éltesse a tanító, a pap…
Az ő szíve, ajka egy perczre se szabad.
Mert Kossuth szívének minden dobbanása,
Mert Kossuth ajkának minden sóhajtása!

A lagziban marad sokszor éjféltájig,
Az öregebbekkel borozgat, tanyázik.
Csak Kossuthról beszél… ügyet se vet rájok,
A hogy mulatoznak a legények, lányok:
Nevet a hegedű, a czimbalom kaczag,
Ropogós táncz után nótára gyújtanak.

Egyszer csak felkel az öreg honvéd – Ádám.
Megmozdul a kontrás s kemencze hátán.
Alegények, lányok koszorúba állnak,
Ő meg szemével int az ötszál czigánynak
S belépnek a körbe, búsan muzsikálják
Az Ádám nótáját: a Kossuth nótáját!

Öreg, ifjú danol, a czigány csak húzza…
Ha egyszer elvégzik, elől kezdik újra!
Ádám csak hallgatja… repíti a lelkét -
Száz csatát végig jár, mielőtt betelnék;
Isaszeg, Vizakna, Nagysarló, - Világos…
Kicsordul a könnye… valakit megátkoz.

Az a keserű könny a nótának vége.
Leül Balogh Ádám násznagyi helyére.
De az a fájó könny ott ragyog szemében…
Majd mosolyog ajka keserű gúnyképen.
Sokáig nem bírja, hazafelé ballag -
Még egy Kossuth-nótát! Aztán vigadhatnak!

Három harangszóval búsan csendítenek.
Nem kérdi senki a faluban, hogy kinek?
Öreg, ifjú ajkán bús halottas ének…
A temetőkertbe koporsót kisérnek.
Ott a falu népe, minden ember gyászol,
Könnyek közt búcsúznak az öreg Ádámtól!

A deszkakoporsót leteszik a sírba.
Nincs csak egy ember is, ki nem fakad sírva.
Kántor elénekli, pap elprédikálja,
A nép búsan rákezd a Kossuth-nótára!
… Nem kérdi senki, hogy ki mondta, ki kezdte?
Tán az öreg honvéd köztük járó lelke?

(* Mutatvány a „Bokrétá”-ból.)
Forrás: Tanulók Lapja 9 .évf. 3. szám, 1902. ápr. 20.

Gulyás József (1881-1924): Csaba népe*

Vén Hargita-bérczre felhők gyülekeznek.
Komoran, sötéten rája telepesznek;
Felhők gyülekeznek egy nép sóhajából,
Kicsi Székelyország tengernyi bajából,
Fájó siralmából…

Talpalatnyi földjén búsan szánt a székely,
Tele van a lelke nagy keserűséggel.
Hiszen ő megszántja, hajh! De más aratja,
Könnyeitől nedves betévő falatja,
Mert azt is más adja!

Idegen nemzetség jött-ment ivadéka
Tör az ősi földre, az ősi hajlékra.
Csaba népe pusztul, nincsen maradása,
S ki baját megértse, ki baját meglássa
Mindhiába várja!

- Mikor ezer csillag villan ki az égen,
Csaba útja fénylik kellő közepében:
Régi rege szóra új hit tüze éled.
S bizakodó ének tölti be az éjet
A szomorú éjet.

„Csaba vitéz, vérünk, ősi reménységünk!
Nehéz teher alatt omlik verítékünk!
Tekints le reánk óh, útad magasárúl,
Vágyó bizodalmunk csak te eléd járúl
E földi hazábúl!

„Nézd mint megy a néped nagy útra, világra,
Idegen nemzethez, idegen országba.
Viszi a szél durván, kit erre, kit arra,
S mint a falevélkék lombról lesodorva
Halva vannak, halva!

„Jöjj hát Csaba, ősünk, szent táborod élén!
Villanjon a kard meg az ég sima kékjén,
Száguldjon a légben táltos paripátok,
Rémülve tekintsen a vad ellen rátok,
S pusztuljon az átok!

„Pusztuljon az átok, idegen igája!
Hálás legyen ismét a székely imája,
Kétségbe ne essék hona elpusztultán,
Ne fusson belőle ezer év elmultán,
Koldus sorra jutván!”

Elhangzik az ének. A reménység vár még 
Vaj’ ég magasáról nem jő-e az árnyék?
Vár, vár, de hiába, marad az ég tisztán,
S szegény székely szíve vigasztalan, pusztán,
Remény nélkül, pusztán…

Magyarok! Testvérim! Jertek, nézzünk rája!
Veszélybe törzsünknek egy deli hajtása.
Hiszen mi hazánk is az a bérczes tájék…
Koszorunk nélküle hervadóvá válnék,
Oly sivárrá válnék!

Vessük is magunkról ősközönyünk burkát,
S ha odaát majd a riadót megfújják,
Legyünk mi Csabája, rontsunk ellenére,
Hogy az elsáppadva fusson a helyére,
Vagy folyjon a vére!

Dörgő zivatarként csattogjon a kardunk!
Azt a régi jelszót zendítse meg ajkunk!
Mutassuk meg, a mit feledni akarnak,
Hogy ereje van még ennek a szent fajnak,
Az ősi magyarnak!

Magyarok! Testvérim! Föl hát a csatára!
Zászlónkon a jelszó: hazánk boldogsága.
Riadóvá váljék minden fájó nóta,
Hogy belerendüljön az alföldi róna,
A Hargita orma!

(* Mutatvány a Bokréta” című kötetből.)
Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 2. szám, 1902. ápr. 13.