Előre bocsátom, hogy az, a mit itt elmondok, csak vázlatos töredéke egy valaha megirandó s egyszer talán napvilágra jövendő műnek.
A mit most bemutatok belőle, az csak össze-vissza hányt emlékhalmaz, a miket művészi kéz nem rendezett.
Arra akarok visszagondolni, hogy minő hatása volt a magyar közéletre annak az irodalomnak, melyet 47-től 48-ig „fiatalnak” neveztek. Rövid ifjuság!
Olyan rögtöni volt annak keletkezése, mint a milyen meglepően összetalálkozó volt vele egyidejűleg a régibb irodalmi matadorok pályakörének bevégzése.
Vörösmarty, nagy művei bevégezte után, alig szólalt még meg, egy-egy nagyobb nemzeti mozzanat által hangra keltve, évenkint egyszer az irodalmi téren; Bajza letette a tollat s szinházigazgató lett. Nagy Ignácz nagyhatásu fővárosi életképei után egészen elhallgatott, Gaál falura vonult s nevelősködött, Kuthy ragyogó tolla belefáradt nagyszerűnek kezdett Hazai rejtelmeibe, Garay lantja hangját veszté, Eötvöst nagy históriai regénye óta elvonta a politikai küzdelem, s maga a politikai irodalom is elveszté legelső hőseit: Kossuth lelépett a hirlapirodalomról, s Széchenyi István, a mint nagy antagonistája eltünt, nem tudott hogyan harczolni egyedül.
Kossuth nem kapott az akkori kormánytól engedélyt új lapra, s a Pesti Hirlap, mely az ő szerkesztősége alatt ötezer előfizetőig vitte, a tudós, de szárazon doctrinair Szalay László alatt leszállt ezerháromszáz előfizetőig, Széchenyi maga jellemzé helyzetét, midőn azzal fenyegették, hogy nagy népszerűsége után közel van hozzá, hogy macskazenét kapjon, ő pedig azt felelte rá: „Nem tesz semmit, eddig Sárvári Széchenyi Istvánnak híttak, azontul Charivari Széchenyi lesz a neven.”
A szinirodalomban Szigligeti népszinművei tűnnek fel ez időben, mint egy önálló korszak, mely követőiben egész iskolává nőtte ki magát, de neki is legelső művei, mik e korszakra esnek, maradnak örökké fiatalok s túlélik utódaikat.
A gazdag költői erű Jósika is hosszú szünetet tartott, mintha kimerült volna, s csak egyszer szólalt meg egy kisebb műben, s sok év kellett rá, hogy muzsáját felköltse.
Kemény Zsigmond első műve készen volt már fiókjában, de még kiadatlanul. Ő átugrotta az ifjú irodalmat s mint veterán iró állt elő egyszerre.
Az ebben a korszakban feltűnt új tehetségekből alakult az a csoport, melyet ifjú irodalomnak nevezünk, Petőfitől, ki legelőbb jött, Arany Jánosig, ki legutóbb tünt fel.
Ezeknek voltak kortársai: Csengery Antal, Pálffy Albert, Degré, Obernyik, Bérczy, Pákh Albert, Tompa, Kerényi, Lisznyai, Irinyi, Frankenburg, Bogdán Lajos, Vahot, Pompéry, Czakó, Emődy, Dobsa, Vasváry, Csernátony, Kazinczy Gábor, Sárossy, Lanka, Sükei, Vas Gereben, Berecz, Bulyovszky, Oroszhegyi, Xantus, Losonczy, Szilágyi, Vajda, Adorján, Kecskeméthy, Ludassy Mór, s majd kifeledtem magamat, én is.
A később támadtakat Szász Károly, Tóth Kálmán, Vadnay, Szathmáry korszakából azért nem zavarom e korszak emberei közé, mert ők még a mi időnkben gyermekek voltak.
De mi már mind végzet emberek voltunk. Kérem! Petőfin kívül az elszámláltak legnagyobb részének zsebében volt az ügyvédi diplomája. De csak a zsebében. Bogdán Lajost kivéve, pert sohasem folytatott egy is, pedig mind ügyvéd volt.
De bocsánatot kell kérnem, egyet mégis csak folytattam én is. S minthogy az én életiróm ez egyetlen peremet szives volt felemliteni, de nem helyesen értesülve, nehogy az utókor félrevezettessék, inkább elmondom magam az egész történetét első és utolsó ügyvédi müködésemnek.
Tehát a Nagy Komlótulajdonosa, a ki serfőző volt, indított kárpótlási pert a Nagy Komló korcsmárosa ellen, azon vád alapján, hogy bérlője, a korcsmáros, édes ételeket ád fel a vendégeknek, a mire azok aztán inkább kivánnak bort inni, mint sert, s így a serfőző sere nem fogy elég mennyiségben. Én voltam a korcsmáros ügyvédje. Én tehát megesküdtettem hat jurátust és tiz mesterlegényt, mint kompetens tanukat, arra, hogy édes ételre épen sert kiván az ember inni, ámde a felperes ügyvéd megesküdtetett tizenkét jurátust és husz mesterlegényt arra, hogy az édes ételre bort kiván az ember. Persze hogy mind arra a kérdésre, hogy ki ihatnék sert? Mind arra, hogy ki ihatnék bort? Tanut annyit lehetett kapni, a hány seres és boros pohár van a világon. Végre ítélet alá került a processus. Az első biróság azt itélte, hogy édesre bort kell inni. Vesztettem, de nem csüggedtem. Megappelláltam. A királyi tábla jobb izléssel birt, ott a sernek itélték oda az igazságot. Győzte. Hanem akkor az ellenfél megfellebbezte a perét a hétszemélyes táblára. Akkor aztán megharagudtam: „Nem bánom igyatok sert, akár bort, én jóllaktam, nem veszekedem tovább!” És soha többet engem a magisztrátus nem látott.
Elhatároztam, hogy iró leszek és semmi más.
Ez sokkal könnyebb és sokkal nehezebb volt akkor, mint most.
Könnyebb volt azért, mert az életmód mesésen olcsó volt akkor. Talán el sem fogják hinni, ha elmondom, mi költségem volt kezdő iró koromban. Hat forintot fizettem egy butorozott szobáért havonkint Szigligetinek: ő volt a házi gazdám. Öt forintért kaptam pompás ebédet, egy forintért kiszolgáltak, reggelizni nem szoktunk, vacsora helyett pedig valamennyi fiatal iró pajtás velem együtt egy tejes boltba járt és tejet, vajat ozsonnázott, a mi került három forintba (havonkint).
Ennek a fejes boltnak a gazdáját Depseher uramnak hivták és annál én bölcsebb politikust nem ismertem. 1847-ben felakasztott a falára három arczképet: Széchenyit, Deákot és Klauzált, még most is ott függ mind a három, soha sem cserélte fel őket.
Hanem a tejétől milyen tüzes álok jöttek reánk!
De hogy el ne veszitsem a fonalat (az álmokról majd később), e szerint 15 forintból uri módon lehetett akkor megélni.
Hanem az volt a baj, hogy ezt a tizenöt forintot volt nehéz megkeresni irodalmi úton.
Akkor nem volt ám 194 lap Pesten, hanem volt két olyan politikai lap, a melyikhez magára tartó irónak lehetett szegődni.
Az egyiknek kellett két rendes munkatárs, a másiknak három. Volt három divatlap is, de azok közül az egyik anathema alá volt vetve, abba nem lehetett irni, a másik kettő honorált, de szűken. Petőfi kapott egy verséért öt forintot, nekem az első novellámért adott Frankenburg harminczat.
Hanem enyhité a kezdet terheit az akkori öreg irók, a koszorúsok patriarchalis szivessége irányunkban. Azok nem nézték le, nem ignorálták a fiatal irodalmat.
Vörösmarty maga volt az, ki a még ismeretlen Petőfi első kötet verseinek kiadását az ellenzéki körnek ajánlotta, s mert az ellenzéki körnek pénze nem volt, Tóth Gáspár derék magyar szabómester ajánlkozott a nyomtatási költségek viselésére.
Az én legelső regényemet maga Nagy Ignácz vitte el Hartlebenhez s el is adta neki háromszáz hatvan forintért, s akkor találkoztunk életünkben először. És midőn első szinművem a drámabiráló bizottmány előtt megjelent, annak kélt tagja, Vörösmarty és Bajza nem restelték a fáradságot, összeülni velem, tanakodni annak hiányai fölött, hogyan lehetne rajta igazítani. Akkor a kritikát előre adták ki, nem utólagosa, s mikor színművem szinpadra került, a jó öreg kritikusok dehogy mondták róla azt, hogy megbukott, pedig én tudtam, hogy úgy volt; biztattak, hogy ne féljek semmit, majd jobbat írok eztán. Szigligeti, a kinek versenytársa akartam lenni, meg épen a házához fogadott, s mikor halálos beteg lettem, úgy ápolt családjával együtt, mint a saját fiát. Öreg drámairó kezdő drámairót! Furcsa idő volt az.
Még a censorok is kegyelettel voltak hozzánk. Soha se törült ki az én munkámból censor egy lényeges sort sem, s mikor az öreg Rezetának nem tetszett Petőfinek egy verse, a censor könyörgött neki, hogy inkább megadja az árát, csak hagyja ki a versei közül. Ki is hagyta azt Petőfi gyűjteményéből, pedig egy korábbi censor elébb már keresztül eresztette azt egy divatlapban.
Azt tehát nem mondhatjuk, hogy „fiatal Magyarországot” „öreg Magyarország” ne pártfogolta volna.
De hadd mutassam be elébb fiatal Magyarországot, a hogy az egyes alakok huszonöt év előtti képek előttem révedeznek. Hadd simitom le hajokról az ősz derét, arczaikról a kor barázdáit, némelyikről a szemfödél hamvát. Van olyan is, a kinek a csontjait úgy kell ismeretlen földön összekeresgetnem.
Óh mi szép fiuk voltak!
Csengery Antal, halavány arcával, sűrű szemöldökével, izomteljes homlokával, Széchenyi István arczának ifjabb kiadása. Ő nála szoktunk összegyülni esténként 47 őszén és telén. Ő volt közöttük az igazi grand seigneur, a „Pesti Hirlap” szerkesztője, mely vezetése alatt ismét felemelkedett a Kossuth alatti közkedvességre.
Ő maga főzte és töltögeté vendégeinek a theát, s tudott nekik mindig themát adni, a miről vitatkozzanak, a bel- és kül-politika, a társadalmi eszmék, a világirodalom, a nemzetgazdaság teréről. Kiki vitatta a maga álláspontját, a miben erősnek érezte magát, s a társalgás sokoldaluvá lett. Különösen a szépirodalom és szinművészet képezték a viták legfőbb tárgyát, mikben Csengery maga mutatott legtöbb jártasságot. Figyelmeztette a költőket oly tárgyakra, a mik költői kidolgozásra méltók; több beszélyem tárgyát én is tőle nyerém, minők Perozes, Shirin. A nemzeti szinház is állandó vita tárgya volt. Ebből keletkeztek Czakó levelei, mik nagy senzátiót keltettek akkor. Megvolt az antagonizmus a dalmű és a szavaló művészet között, amazért Irinyi, ezért Petőfi tört lándzsát, a dráma h ivei ismét két pártra szakadtak: Egyik Egressyt, másik Lendvayt csodálta, s érdekes volt a verseny a két művész s irodalmi pártfelei között. Tapsonczok még akkor nem voltak, de voltak műbarátok.
Ott ült Czakó, soha nem mosolygó barna arczával, komor erőteljes alak, akkora öklökkel,m int másnak kettő, s beszélt a Sakintaláról s a hindu irodalom remekeiről.
Irinyi, a szellemdús világfi, férfiasan délczeg alakjával, a ki oly sebesen tudott magyarul beszélni, mintha francziául szólna, örök disputában a komoly Emődyvel, ki alapos meggyőződéseiből nem engedte magát a gyors politikai partisan által kiveretni.
Pálffy Albert szép, nyulánk, elegáns alakja, választékos mozdulataival, mintha előttem állna most is: mindig finoman, de mindig csipősen szólt; barátai gyöngéit szemben kigúnyolta, de hátok mögött védelmezé őket.
Pákh – az első találkozáskor már szép, szőke ifjú, kinek arczán a gunyor és a jóság volt egyesülve – ő volt a Pesti Hirlap hirhedett négyszöge, e jel alatt ujdonságiró, a mi azon időben hatalom volt; csak úgy szórta a többiek beszéde közben az élczes apercuket.
Az életvidám Bogdán Lajos, ki a publicistica és jogirodalom terén működött, a szintoly sokat tapasztalt utazásaiban, mint Irinyi, s szintolyan szép fiú volt: hármas ok a rivalitásra.
Itt folytak a szellemi tornák a kor nagy kérdései fölött, s a hevült vita csak akkor csendesült el, ha Petőfi egy-egy újabb költeményét olvasta fel. Gyönyörűen tudott szavalni – húsz ember előtt, bizalmas társaságban, bár szinésznek és szónoknak nem volt nagy.
Hogy Petőfi alakját leirjam, kissé messzebb kell kezdenem. Mikor Pápán találkoztam vele legelőször, az egy sáros, esős időben történt, egy sikátorban jött rám szemközt, kopott kurta köpönyeg halavány arcza elé húzva; mindig olyan nagy, rohamos léptekkel járt, mintha valakit űzne, s nem szokott a szemeivel keresni senkit. Egy diáktársam rákiáltott: Hová, bús hazafi? Nem felelt semmit; félre taszitott az utjából s odább ment.
Az iskolában mindig a legutolsó padban húzta meg magát s élczeket csinált a Tabula Cebetisre s az előadó tanárokra. Csak egy tanárát szerette, Tarczy Lajost: annak egy kis leánya halt meg, a kinek temetésénél egy gyászdalt olvasott fel; ekkor hallottam legelőször szavalni.
Volt Pápán egy önképző társulunk: abban szavaltunk és saját műveinket felolvastuk, jutalmakat is tűztünk ki a legtöbb költői művekre, s azokat más tanodákban levő tudós tanárok itélték oda.
Ez önképző körben legelső szavalási föllépése volt Petőfinek Vörösmarty „Szózatában”.
Csakhogy ő azt a nagy nemzeti buzditót nem úgy szavalta el, a hogy tudta volna, hanem úgy, mint Tallérossy Zebulon: árvavármegyei kiejtéssel.
A tréfa kellemetlen benyomást tett. S azt sokáig el nem moshatta az emlékekből Petőfinek költői ere. Az ez évben kitűzött három költői jutalmat Petőfi, Petrich és én nyertük el.
A másik évben már Kecskeméten találkoztam vele, akkor már elhagyta az iskolát s szinész lett. Ábrándja volt a szinpad s Shakespeare volt az ideálja. De se hangja, se alakja nem volt szinpadra való.
Halvány szikár arcza letörölhetetlen dacz kifejezését hordta magán mindig, semmi más árnyalat fölvételére nem volt képes; rendbeszedhetlen sűrű haja felállt az ég felé; orra római szabású volt, de kissé hegyes; szemei bátrak és szögezők, homloka nyilt, ajkai szépek; csak mikor nevetett – és nevetése olyan volt, mint egy kinzotté, még a hangja is hozzá – olyankor tünt ki egy a sorból kiálló hegyes fog felülről, mely valami demoni kifejezést adott arczának: mikor megbosszantottam valamivel, ezzel a hegyes foggal szokta a fejemet megszúrni. Kecskeméti szinész korában jöttek ki legelső költeményei a szépirodalmi lapokban. Akkor ő húsz éves volt. A nap minden üres idejét együtt töltöttük és épitettük fellegárainkat. Én egy verses drámát irtam az akadémiai nagy jutalomra, ő azt barátságból lemásolta. „A zsidó fiú”, első művem, keze irásával jött be az Akadémiához. Most is megvan
Mint egész modorában, egy külviseletében is szerette Petőfi a geniális különösséget.
Frack- és czilinderviselő kor volt az. A nemzeti szellem néha-néha egyet vonaglott az uralkodó divat ellen. A feltörő lángelmék még új divatokat is adtak a kortársaknak. Kecskeméti diák koromban Kossuth öltönyét utánozták, azt a bő lobogós ujjú attilát, kihajtott fehér inggallérral, zöld posztóból, piros selyem béléssel. Úgy jártunk mind.
Petőfi is kezdett magának új divatokat. Egyszer Csokonai prémes mentéjét vevé fel, s viselte világ bámulatára; másszor eszébe jutott virágos atlaszból varratni attilát, hozzá mondvacsinált hallatlan formájú, pörge, de még sem pörge kalapot tenni fel, úgy hogy Pálffy egyszer azt mondá róla: „Mikor ez a Sándor elénk jön, mindig van rajta valami, hogy az ember vele álmodik.” Csakhogy ez a különbség ő neki mind illett, mert nem kérkedett vele, nem tolakodott: az az ő izlése volt, nem erőtette senkire.
Ő volt az az egyetlen ember, a kinek soha cilinder a fején, frakk a testén nem volt és a ki soha operába nem ment.
Gyűlölt minden éneket s a dalműveket üldözte. Még engem is úgy elriasztott az operától, hogy évekig laktam Pesten s még nem láttam egyet sem; a mikor egyszer Irinyi erővel bevitt „Fra Diavolo”-ba, nem mertem Petőfinek e kihágást bevallani. A szinészetet is azért hagyta ott Kecskeméten, mert igazgatója, Szabó, azt követelte, hogy tanuljon énekelni. Egyetlen egy dalt hallottam tőle énekelni, a marseillaiset, azt is csak félig, azt is rosszul. És még egy különczségére volt büszke Petőfi: arra, hogy se tudóstársasági, se Kisfaludy-társasági tagnak meg nem hagyta magát választani. Többször fölszólitották, és ő mindannyiszor azt válaszolta, hogy vissza fogja utasitani a megválasztást.
De hadd mutassam be sorba többi kortársainkat is.
Degré eleven kedélyű, tüzes, fegyverfogható férfi volt, novellái a szalonok sima padkoczkáin játszottak, s szeretni szerelemből, verekedni becsületből a közéletben is olyan jól tudott, mint regényhősei.
Obernyik, a jeles drámairó ellenben igen szerény ifjú volt, szelid hajlamokkal és nemes ambitiókkal; modora ugyanaz a komoly pedáns kálvinista első eminensé, a mit a tanodában elsajátitott. Tűzbe nem szokott jönni; de szilárdságára mindig számithattunk.
Bérczy Károly alakja finom előkelő szabású volt, mindig udvarias, lekötelező s mindnyájunk között az egyedüli angol.
Mi többiek mind francziák voltunk. Bérczy pedig annyira angol volt, hogy csak angol irókat tanulmányozott, angol mértföldekben beszélt; s mikor egyszer kétségbe vonta valaki azon állítását, hogy egy szini előadás hat óra hosszat tarthatott, azt felelé rá: „Én angol órákat értettem.” Mint novellairó a lélektani buvárlók közé tartozott.
Pompéry úrias magatartása elárulá a Pegazus sportsmenét. Lyrája, prózája mindig oly kifogástalan csinnal dicsekedett, mint toilletje, s a szépek szalonjaiban nem kevésbé kedveslt vendégek voltak költeményei, mint szerzőjük.
Lauka humorizált. Neki is jutott egy provinczia Európából, ő spanyol volt. Spanyol nyelvtant tanult, spanyol irókat tanulmányozott, spanyol humort használt s financziáinak rendjében is örökös spanyol állapotokat követett. Álnévül is spanyolt vett föl: don Gunárosz! Mindenki a legfidélisebb czimborának tartotta.
Berecz Károlyt is az ifjú irodalomhoz számitottuk, bár Lisznyay azzal bosszantotta, hogy ő, még mint iskolás fiú, kezet csókolt neki, mikor Bereczet már mint költőt bámulta. De ez nem igaz.
S itt következik a kicsiny dolgokban nagyszerü s a rettenetesben tréfás Lisznyay. Eredeti alak: vékony czingár legényke, hősi taglejtésekkel; bendeguzi méltóság az arczán; egyszer divatosan fodrozott hajfürtökkel, jaquear keztyüvel, de hozzá pitykés világos kék, delivörös hajtókájú Viktória-dolmányban; másszor meg párisi divat szerint kicsipve, de borzasan és nyakkendőtlen s fokossal kezében. Kisebb baja soha sincsen, mint halálos betegség, s kevesebb pénzre soha sincs szüksége, mint ezer pengőre. De azért pénzt nem kér senkitől, s ha ő jutott hozzá, szétosztja mindenkinek, a ki tartja a markát. Hangja éles és rikácsoló, s még hozzá egészen palócz kiejtésű, úgy, hogy mikor megszólal, nevetni kénytelen a hallgatója a legkomolyabb szavain is. Hanem a hahota őt nem zavarja meg; folytatja, a mit elkezdett, olyan éles hangon, mint a trombita, s utóbb a hallgatót átjárja az a melegség, mely szavait izzóvá teszi, elfeledi tréfás modorát, palócz kiejtését, s tapsol neki. Nagyokat mond, képtelenségeket. Egyszer Petőfinek azt mondta egy szép költeménye fölötti elragadtatásában: „Te eget eszel s isteneket hánysz!” Hanem a mit mond, azt a képtelenséget is érzi, s nem lehet rajta kételkedni.
Több kortársunk, ki nevezetes helyet foglalt el az irodalomban, távol volt Petőfitől, s így azokról mint csoportunk kiegészitő részeiről úgy kell szólnom, mint egy „hors d’oeuvre”-ről, mely szorosan vett tárgyamat, a fiatal irodalom befolyását az akkori közéletre csupán közvetve egésziti ki.
Tompa, a lelkész, a szép kedélyű, jószivű, martiális termetű férfi, a népregék koszorús költője, falun lakott, csak nagy ritkán jött fel Pestre, vagy pedig együtt követte Petőfit költői utazásaiban. Mindkettőnk legbensőbb barátja volt. Emléke legédesebb előttem most is.
Kazinczy Gábor szintén falun lakott, s csak néha jött fel közénk, a midőn elragadott mindenkit gyönyörű szellemdús beszédével, mellyel férfiasan szép arczvonásai összhangzottak. Mi kár, hogy nem tudott úgy irni, a hogy beszélt.
Dobsa, a lovagias, geniális drámairó, azon években mint szinpadi sokat igérő jelenség tünt fel s aztán eltünt Párisba.
Vahot Imre sokoldalú tehetségével magára állt s csoportunkkal csak eleinte volt összeköttetésben. Szép és eredeti zamatú humor volt munkáiban, mik közül több vigjátéka ma is fentartja hatását, valamint szép magyaros alak volt ő maga is, délczeg mazurtánczáról a tánczvigalmakban ismeretes. Az ő lapjában is volt egy pár apróbb művem közölve, mikor még névtelen, ismeretlen iró voltam, s azért neki hálával tartozom.
Sárossy valahol megyei tisztviselő volt s csak később ismerkedtünk meg egymással: akkor még jó kedélyű s boldog családos életet élő férj volt.
Bolyovszky a legcsinosabb fiuk egyike volt akkor, s elmés tárczaczikkeket irt Jules Janin modorában.
Oroszhegyi kis termetű, ragyás kalmuk arcz volt, s mikor először találkoztam vele, épen sárgaságban szenvedett: olyan volt, mint egy czitrom. Ez nem volt prókátor, hanem orvos. Ez nem politizált, hanem kis leánykákat tanitott s nem irt verseket, hanem tudományos értekezéseket. Ki hitte volna, hogy ő belőle válik mindnyájunk közül az önálló guerilla vezér?
Közülünk vált ki Kecskeméthy Aurél is. Nagyon szép gyerek volt, vidám, könnyűvérű fiú. Elmés gunyora nem kimélt senkit, még saját magát sem. Nagy szenvedéseken át vezette őt a világba az élet, s ezek taniták meg tagadni mindent és kikaczagni mindent.
Xantus volt természettudósunk, hogy semminek hijával ne legyünk, s már akkor az exotikus földek utáni vágyai vonzák.S Szénfy volt zenetudósunk; Szilassy Géza, s szelid szótlan ifjú, nagy ismeretekkel biró műitészünk és zenebirálónk, maga is kitünő festő és zenész.
Külön állt tőlünk Hindor, kinek müveiben sok valódi költészetet kellett felismernünk, s első drámai kisérleteiben is erő és tehetség nyilatkozott; de a ki lehetetlenné tette magát az irók közti társas életre, egy Szigligetivel folytatott kellemetlen polémiájával ugyanazon históriai tárgynak mindkettőjük által drámai alapul felhasználása fölött.
S meg kell még emlitenem egy magányosan álló portentumot, ki nem tartozott senkihez, semmi irodalmi csoporthoz, sőt semmi nemzeti irodalomhoz, ő maga büszkén vallván be, hogy három nemzetnek irója: a németé, a francziáé és a magyaré; a németben irta a „Grosse Fibel”-t, a francziában a „Comédie Infernale”-t, a magyarban az „Egy magyar király”-t, „Brutus és Lucretiát” és a „Világ szinjátéká”-t; német nevén Bernstein, franczia nevén Hugó Károly, s az magyarban is jó, mert franczia.
Sajátságos alak, nagy bozontos fejjel, alacsony termettel, prófétai rendetlen szakállal; soha sem beszél másról, csak magáról. Ő tudja azt, hogy ő a költők fejedelme; meg is mondja mindenkinek, nem utazik incognitó, s megvárja az illő hódolatot. Ssak az kár, hogy ez a magyar nem igen tiszteli a fejedelmeit, s még kárabb, hogy olyan rossz adófizető. Egyszer azt mondta Henszlmannak: „Der Schiller, der war ein Versemacher; der Goethe, der war ein Dichter; aber ich bin Poet!” mire aztán Henszlmann mondott neki valami furcsát. Drámáiban valósággal sok erő és tehetség nyilatkozott; tetszettek is; igaz, hogy azoknak a nyelvét elébb Egressy igazgatta át egészen; de némelyikben aztán a rendkivüliség a furcsaságig fokozódott. Legutóbbi drámájáról, a „Báró és Bankárról” Emődy felfedezte, hogy az egészen egy franczia novellából van készitve, szóról szóra átvett párbeszédekkel, mely után Hugó coriolánli haraggal hagyta el a hazát s elment a volscusok földére.
És miután az ifjú irókat bemutattam, ki velem egy korszakot éltek, hadd mutassak be egy veterán irót is, ki szintén közénk tartozott: Szemere Pált.
Emlékezünk e jó patriarchis alakra, ki fülére lehúzott téli sipkával, lábain téli botosokkal, járt az utczán, s otthon megszámlálta szemenkint a kávét, mit reggelijéhez megőrölnek, nehogy egy szemernyivel több coffein jusson feje közé; de ki a költészet világában örök ifjú merészséggel kalandozott mindnyájunk túros hátú szárnyas paripáján. Ez egyszer megfogott bennünket az utczán s azt kérdé Petőfitől: „Hány esztendős ön?” – „Huszonkettő.” – „Hát ön?” kérdé tőlem. „Én is huszonkettő.” – „No én meg hatvankettő vagyok, hát legyünk per tu pajtások.”
S azontúl mindig velünk tartott. A forradalom után irt is egy hosszabb verses szatirát az akkori állapotokról, „Dithramb Argyrus” czim alatt. Mikor azt felolvasá Kazinczy Gábornak, azt kérdezte tőle: „No hát értetted-e?” Kazinczy baráti kegyelettel viszonzá: „Értettem!” Mire Szemere Pál haragosan becsapta kéziratát: „Hazudsz: nem értetted! Hisz én magam sem értem egészen.”
A két éves korszak vége felé szaporodott meg ifjú phalanxunk hat új alakkal: ezek: Arany János, Vasvári Pál, Cernátony Lajos, Vas Gereben, Vajda János és Sükei.
Menni külömböző alak, s mily önálló irói egyéniség mindegyik!
Arany János, falusiasan egyszerű kinézésével, hosszú fekete bajuszával, nyugodt tekintetével, melyből a mélyen érző s az öntudatos művész szellemét csak az látja ki, a kinek magának is érzelme, szive ébren van. Otthon oly nyájas, és csak otthon boldog. Falun lakik, nem tud felőle senki. Egyszerre tünik fel, mint a meteor, de nem tünik le, mint a meteor, hanem ott marad álló csillagnak. Első ragyogó megjelenése az irodalom egén a méltó vetélytárs Petőfit nem hogy megdöbbentette volna; mint igazi nagyság, nem félt az egyenlő nagytól: a legjobb barátok lettek, s ha versenyeztek a hirért, az mind a kettő hirét csak növelte. Nem azzal versenyeztek, hogy egymást behomályositsák, hanem hogy egymást túlragyogják.
Vasváry Pál fiatal jogvégzett volt; ifjú athletai termet, szép római arczéllel, erős vonásokkal, merész orral és szelid kék szemekkel. De mikor beszélt, arcza lángra gyuladt, s szónoklatát kezdték Kossuth ékesszólásához mérni. Mint iró a bölcsészet és társas életi eszmék fejtegetésében tünt ki.
Csernátonyt sem szükség lerajzolnom: ő épen olyan fiatalnak néz ki most is, mint huszonöt év előtt; egy haja szála ki nem hullott, meg nem őszült, s nagy rágalmat követnék el rajta, ha azt állitanám, hogy irmodora akár hajdani erélyéből, akár érzelmei merész kifejezéséből vesztett.
Mint a ki örökké együtt lakott velünk, úgy esett közénk Vas Gereben, abban a pillanatban mindenkinek jó barátjává idomulva. Piros arczú, veres szakálú, kék szemű, jó kedélyű gyerek volt; tele adomával, minden tréfára kész. Müvei a magyar népéletet tükrözték vissza egészséges humorral, tiszta érthető nyelven, s hajlott egy kissé a szatirához is. Oly véletlenül tünt is el a negyvenhetes év végén. Ez is egy kis humoreszk. Valami összekoczódása volt egy ifjúkori barátjával, s az irói becsület azt kivánta, hogy megsértőjét hivja ki és verekedjék meg vele. Meg kell lenni. Hozzám jött a párbajhoz pisztolyt kérni. „Nekem van egy, mondám, de ez dupla pisztoly, hogy lőttök ezzel?” – „Hát majd úgy, hogy először az egyik fél lő az egyik csövével, aztán ha az nem talált, a másik lő a másik csövével.” – „Biz az jó lesz.” Pár óra múlva hozzák a hirét, hogy Vas Gereben keresztül van lőve a karján. Oda sietek hozzá. Fekszik a bekötött karját jeges vizzel borogatja, ingén lyuk a golyótól. Én egészen sajnálkozva hagytam el szegényt. De nem voltak olyan jó keresztyének Degré és Lanka, pedig hiszen pápisták; nem hittek neki, levették karjáról a köteléket, még a flastromot is levették, s nem volt biz annak semmi baja. Párban sem volt. E miatt szegénynek nem volt maradása itten Pesten, hová csak a későbbi mozgalmas év hivta ismét vissza. Jó fiú volt, én szerettem. Mindenkinek tartozott egy kis pénzzel, a kit ismert, nekem is; de én szívesen adnék neki tizszer többet, csak élne még; s úgy hiszem, más ismerőse is úgy van vele.
Vajda János valódi eszménye a fiatal óriásnak: erős, de még kamasz években növekedő termet, és épen olyan múzsa. Tud gyöngéd lenni, tud lángolni, majd meg epés, maró, mintha két külömböző ember volna benne egyesülve. Egyik vonásában dölyfös bojár, másikban felgyürközött sansculotte, harmadikban igazi költő. Keverve a gyöngy a makkal! Talentuma mindenesetre szokatlan nagyságú, erős, kölcsönözetlen. És a mellett szilaj.
És most végül kiemelkedik közülünk egy sajátságos alak. Mikor a czilinder kalapja emelkedik fölfelé, véghetetlen magasságú, fenyőegyenes, keskeny karimás kalap, azt hisszük, ez egy angol; mikor az arczát meglátjuk, fakó bajuszával, benyomott állával, fiatalon rezes képével, szinevesztett hajával, azt mondjuk, ez egy kozák; mikor utána következik a vézna alak, behorpadt mellkassal, előre eső vállakkal, egyik kezének hüvelykujját gomblyukába akasztva, mintha maga magában kapaszkodnék, azt mondjuk, ez egy kretén; s mikor megszólal, rettenetesen dadogva, akkor nem tudjuk, hogy kicsoda; hanem ha végre megértjük, hogy mit beszél, akkor azt mondjuk rá, ez egy genie! Ez volt Sükei Károly.Fia a bukaresti magyar protestáns egyházat megalapított nagy missionárius lelkésznek, kora ifjúságában egy gonosz hátba ütés miatt örökre dadogóvá téve, de fejében egy eleven encyclopaedia. Nincs a világon tudomány, a mit ne tanult volna: nyitott könyv, vagy apikryph, incunabulák és unicumok, szóról-szóra a fejében. Ez nem elég. A mely külföldi és hazai költőket szeret, azoknak minden művét könyv nélkül elmondja. A mit azok magok is rég elfelejtettek, a mi elveszett, nincs többé: az ő fejében megvan. Az egyszer hallott művet képes lediktálni évek multa. És a mellett emelkedett költői kedély. Egy kötet költeménye, a „Hulló csillagok”, s a hazai remekművek közé sorozható. Cynikus és idealista!
Örökké jellemző az a mondata, a mivel egyszer Pulszkynak megfelelt a 48-as forradalom napjaiban.
„Mmmmmost olyas idők járnak, a mmmmmikor nem kkkkkkkkkkkkell hallgatni az okos emberekre!
Arany igazság! Bár ne hallgattunk volna rájok!
Még egy irótársamat kell idesoroznom: a 48-as év végén a 49 közepén az Életképeknél és Pesti Hirlapnál meg az Esti Lapoknál munkatársamat és segéd-szerkesztőmet, Ludassy Gans Móricz urat, volt magyar belügyminiszeri osztálytanácsost s jelenleg bécsi házi urat, nagyságos belső titkos tanácsost és kétszeres milliomost. Én voltam szerencsés őt a magyar irodalomba bevezethetni.
Legutoljára jövök én magam, s hadd legyen szabad elmondanom, hogy hol jártam.
A mint az irói pályára léptem, legelőször is elfogott Frankenburg szinbirálónak. Nem értettem hozzá. Mindenkit agyba-főbe dicsértem neki. Rögtön elcsapott. Helyette felfogadott a jó öreg Helmeczy újdonságirónak harminczöt forint fizetéssel, s ott segitettem a Jelenkort megifjitani három hónapig Királyi Pál barátommal, ki főfő szerkesztő volt. Akkor Frankenburgnak, holmi kormányi cselszövény következtében, le kellett mondania az Életképek szerkesztéséről s felmennie Bécsbe; az Életképek szerkesztését én rám ruházta át s ezzel önálló szerkesztővé lettem.
Még egy szót az akkori irók életmódjáról és élhetésmódjáról. A legnagyobb honorárium volt ivenkint 16 forint; egyes verseiért Petőfi kapott legtöbbet, ő forintot. Heckenast, Emich, Hartleben, Geibel önálló munkáknál egy kötet prózát 150-180 frttal dijaztak, de azt előre fizették. A hirlapoknál működő irók is elég szerényen váltak fizetve. Az én havi dijam a Jelenkornál volt 35 forint, s a hires (…) a Pesti Hirlapban, Pákh, elején 40 forintot kapott. Petőfi első művei közül a „Helység kalapácsa” 40 forint tiszteletdijt aratott, a „János vitéz” már százat, s két kötet összegyüjtött verseiért Emich ötszáz forintot fizetett neki. Petőfi azt a pénzt is szülőinek adta. Ő maga igen takarékosan élt; a bordalaiban megénekelt mámor költői phantásia csak. Meszely bor volt az egész még akkor is, a mikor már telt miből. S inyenczsége abból állt, hogy minden nap este csigabigát evett a Sperl-ben Várady Tóni nagy borzalmára, a ki testi-lelki barátja volt. Egy szobában laktak. Ott irta Petőfi költeményeit, alá s fel lépkedve a szük téren s egy tallérral hajigálózva a levegőben. Felettök lakott valami korhely kártyás, a ki rendesen éjfél után szokott haza jönni s akkor kezdett el járkálni nagy dobogva, mikor Petőfi aludni akart. Váradynak volt hegedűje, Petőfi aztán felkölté Váradyt: „Tonele, hegedüld meg azt az embert!” A meghegedült ember odafenn káromkodott hanem aztán csak inkább lefeküdt ő is, hogy békét hagyjanak neki. Egyedüli szenvedélye volt Petőfinek a billiárd, hol nagy ügyességre vitte; s szeretett vivni is. Chapontól tanult; hanem az nagyon boszantá, hogy van valami olyan tér, a hol őt is megveri valaki, s ha nagy tisztelője, Várady Tóni kifárasztá s sarokba szoritotta, akkor két kézre kapta a kardot, s rúgott-vágott kézzel-lábbal.
De most térjünk megint az előzményekre vissza.
Három szépirodalmi magyar lap volt akkor: a Pesti Divatlap, Életképek és a honderü.
A Pesti Divatlapot Vahot Imre szerkeszté, s az volt a magyar középosztály, a jó falusiak közlönye, nyers nyakad modorával, jó gyomrot feltételező élczeivel, kezdő iróival s Petőfi költeményeivel.
Az Életképeket Frankenburg szerkeszté, maga is kitünő magyar prózairó, s a ki a legtöbb tehetséges irót tudta lapja örül egyesiteni. Ő neki dolgozott Kathy Lajos is.
Kuthy nem tartozott a fiatal irók közé többé, ámbár mindig szerette a legfiatalabb nemzedéket maga körül gyüjteni.
Gyönyörü nyelven irt, ragyogó phantasiája volt, és a mi legfőbb, a főúri körök kedvencze. Szép férfias arcz, fekete hajjal, nagy lelkes szemekkel, rokonszenves hanggal, mellyel szellemdús társalgását minden szivbe behizelgé, és a mellett tökéletes gavallér.
Soha sem láttam én azóta sem olyan elegánsul butorozott szállást, mint a milyenben Kuthy elfogadott bennünket Petőfivel. Ő volt az irodalom grófja. Hetenkint irói estélyeket adott.
Hanem egyszer Petőfi megsértette Kuthy hiúságát, s azzal a szokott estélyek elmaradtak.
Kuthy felment Pozsonyba Batthyány gróffal s aztán nem érintkezett fakó irótársával többet.
Ekkor egy eszme villant meg Petőfi agyában: az irói társulti terv.
Miért minekünk mindig másoktól függnünk? Egyesüljünk egy czélra mind s adjunk ki magunk egy közlönyt. És aztán kötelezzük magunkat egy évig nem irni sehova, mint egyedül saját közlönyünkbe.
Tizen irtuk alá e szerződést: Petőfi, Pálfy, Degré, Obernyik, Pákh, Bérczy, Tompa, Kerényi, Lisznai és én.
Ez volt a „tizek társulat”.
Csupán egyet hagytunk ki a számitásunkból; azt, hogy abban az időben a lapkiadáshoz engedély is kellett. A laptulajdon akkor szabadalom volt, s gondoskodva volt róla, hogy három szépirodalmi lapnál több ne legen a világon. A tizek nem kaptak egy negyedik lapra engedélyt, s egy évre terjedő fogadalmukkal csak azt nyerték, hogy egy évig el kellett némulniok, nem irhattak sehova.
Ezt a helyzetet bölcsen felhasználta frankenburg, s egy lekötelező felhivásban meghivta lapjához a tizeket, tért nyitva nekik, hogy irodalmi működésöket folytathassák. Kilenczen elfogadták a meghivást, csak Obernyik nem. Ő puritán szigorral úgy fogta fel a dolgot, hogy egy évig saját lapjában kötelezte magát mindenki irni csupán, máshova nem, ha tehát ily lap nem jöhet létre, tartozik egy évig hallgatni.
A többi elfoglalta a tért s a fiatal irodalom együttes erővel kezdte meg működését.
De nem csak azért volt az fiatal irodalom, mert tagjai ifjú emberek voltak, hanem azért ismert új, ifjú és merész volt egész irányzata politikai, társadalmi, költészeti téren, elütő az eddigitől, kezdeményező korszakba vágó.
A politikai irodalomban Csengery, Szalay, Eötvös, Irinyi, Emődy, Pákh a parlamenti kormányzat s a magyar centralisátió elvharczát inditották meg, támogatva a sociális kérdések szabadelvűséget követelő feladataitól: örök váltság, úrbériség eltörlése, népfenség, közteherviselés, jogegyenlőség, vallásszabadság, önálló nemzetgazdaság, honi ipar és kereskedelem emelése, mind meg annyi tárgy volt az új korszak jelezésére, s az uj eszmék áthatottak a szépirodalomba is. Az a franczia iskoláé, mely Lamartinetől Hugo Victorig s Dumastól Berangerig mindent magában egyesitett, a mi eszmében szép, kivitelben merész, érzelmekben megragadó, a mi a szivet heviti, a mi a lelket fölemeli. A franczia irók (azok a régiek) nemes rajongásai, erős meggyőződése, dicső ábrándjai magukkal ragadták mindazt, a ki ifjuságot s nemes ábrándokat bir.
Valamennyienfrancziák voltunk! Nem olvastunk mást, mint Lamartinet, Michelet-t, Louis Blancot, Suet, Hugo Victort, Berangert, s ha egy angol vagy német költő kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt és Heine, magok is nemzeteik kitagadottjai, s csak nyelvökre nézve angol és német, de szellemökben fracziák.
Petőfinél valódi kultussá fejlődött ki a franczia-imádás. Szobája tele volt aggatva nagybecsű kőmetszvényekkel, miket Párisból hozatott s azok a 89-iki forradalom férfiai voltak. Danton, Robespierre, Saint-Juste Marut s egy nő, madame Roland. Ezekkel társalgott mindennap. Még szakálát is francziásan hagyta meg s ebben követték a többiek is: Télfy, Irinyi, Czakó, Lanka, Kecskeméthy, mind csupa franczia szakált hagyott, csak én nem, mert nekem még semmilyen sem volt.
Hanem azért a legnagyobb dicséret volt Petőfitől, midőn monsieur Rayéenek így mutatott be: „Ez valóságos franczia regényeket ir magyarúl”.
Valóban azt tettem. Nekem is tetszett a csodálatos, meglepő, a rendkivüli.
Hanem ha puszta utánzás lett volna a dolog, úgy az hamar parodiává silányult volna. Csupán oly nagy lángész, mint Petőfi, kisértheté azt meg, hogy egy, a magyarra nézve oly idegen, természetétől távol álló modort, eszmejárást oly hamar meghonositson. A nyelv bűbája s az önteremtő költészet hatalma volt vele. Oly erős tudott a magyar nyelvben fölfedezni, a minőről azelőtt senki sem álmodott. S az erő hódit.
Hogy a merész irány felzavarta maga körül természetes ellenségeit, az várható volt.
A költészetben a pedáns formák tisztelői, az aesthetikai antiquáriusok, mint Császár, Hazucha, rendszeres támadást intézetek az új eszmék hirdetői ellen; a konservativ körök kedvencz lapjában, a Honderüben Horváth Lázár salonképes élczekkel s Zerfi alacsony személyeskedésekkel fordult az új irány ellen, mely a léha, fecsegő, hízelgő, nyavalygó, piperkőcz irodalom ellenségeül állt elő, s az erős nemzeti lendület szelének a német elem is útjába igyekezett állni, új lapot alkotva, mely a német elemet képviselje Magyarországon. Sőt a konzervativ gyűlde még egy konservati fiatalság megalakitását is megkisérté a szabadelvű ifjú Magyarország ellenében.
Az ifjú irodalom nem riadt vissza a támadástól; éles polemiák keletkeztek, mikben Petőfi vad szenvedélye s Pákh attikai humora felolvaszták, porrá morzsolták az olyan lágy ellenfeleket, a minők Császár és Hazucha s a mögöttük álló aesthetikai marodenrők voltak; kivált midőn egyszer Császárt arra vitte a nemesis, hogy ő, a kritikus, szintén darabot irjon, melynek csatányos bukását a Pesti Hirlap négyszögös irója tette klasszikus birálatával még emlékezetesebbé. A Honderü, szerkesztőjével együtt, kiment a divatból, mihelyt a szellem kifogyott belőle s olvasó nélkül maradt; tépett rongyaiból Lauka Charivarija csinált még madárijesztőt, az olyan piszkolódóval pedig, mit Zerfi, igen röviden bántak el. Degré kurucz gyerek volt; elégtételt kért tőle, s midőn azt megtagadta, adott neki egy fricskát, a mitől aztán a konservativ irodalom hőse úgy eltűnt, hogy addig elő sem jött, a míg mint vörös republikánus nem mutathatta be magát. Az ifjú irodalom magas eszméi keresztülvitelében a fegyvertől sem ijedt meg; az elvek tollharcza közé a párbajok kardcsattogása s pisztoly durrogása is vegyült, s egy napon Irinyi ad majorem populi gloriam a konservativok lapszerkesztőjének, Vidának karját keresztüllőtte párbajban, az administratori rendszeren összeveszve vele.
Végre a "Deutsches Element in Ungarn” szerkesztője, Kertbeny Károly Mária, Pákh Albertben és Petőfiben olyan két kalapácsra talált, hogy itt hagyta az elementet és kivándorolt Németországba, megörökitve elébb Pákh Albertnek egy hirhedett humoristikus novellájában.
Ez utóbbi igaztalanság volt, Kertbeny nem érdemelte a bántást, s azt Petőfi is megbánta s azt nekem bevallá, és Pákh igyekezett később jóvá tenni. Kerbeny aztán azzal állt boszút, hogy oda kinn Németországban folytonosan irt, beszélt, izgatott a magyar irodalom mellett; száz lapba és önálló brorhurebe küldötte a magyar irók műveinek magasztaló ismertetését, s különösen Petőfi műveit tizezernyi példányban honositá meg Németországban; s még most sem tesz egyebet, mint félholtan, betegen, szegényül, nyomorogva, ingyen dolgozik, küzd a magyar irodalom terjesztésével; hordja hirlapokhoz, műitészekhez, könyvárusokhoz a magyar irók műveit, életrajzaikat, a nélkül, hogy valaki azt mondaná neki érte, hogy „köszönöm”; s ha adatai néha hibásak, annak egyszerű oka az, hogy mikor valami adat iránt kérdezősködik nálunk, mi olyan indolensek vagyunk, hogy még csak nem is felelünk neki rá.
A mi pedig a gyáldei konservativ fiatalságot illeti, az az eszme meglelte méltánylását Petőfinek ama hirhedett versében, mely így kezdődik: „Ti fekélyek a hazának testén!” s dicstelen végbukását abban a fáklyás-zenei siralmas jelenetben, melyet a hontmegyei főispán tiszteletére improvisált a pesti közönség. Azóta sem látott a világ fáklyás macskazenét.
Az ó-kor eszméi, politikusai, litterátorai, kritikusai le voltak győzve, s csak az volt a kérdés, hogy önként el akarnak-e vonulni, vagy bevárják, hogy kergesse őket valaki.
Ekkor Frankenburgot felhivták Bécsbe, a lapszerkesztésről le kellett mondania. Ő engem választott utódjának s azontúl az Életkélpeket az ifjú irodalmi erők segélyével én szerkesztettem.
Akkor egy szállást tartottunk Petőivel. Nem küzdöttünk már szegénységgel: nekem lapom volt, s ő eddigi összes verseit eladta Emich Gusztávnak kétezer forintért. Tarthattunk már háromszobás szállást. De hogy minek volt nekünk kettőnknek három szoba? Azt majd később mondom el.
Most egy katastrophánál kell megállnom, mely társaságunkat súlyos csapásként érte.
Társadalmi gyűlhelyünk még mindig a mindnyájunktól becsült Csengery lakása volt a mostani Pálffy-féle házban; ugyanott volt Landerer és Heckenast nyomdája, a hol a Pesti Hirlapot nyomtatták.
Egy délután Czakó, a nagy hatású drámák költője, oda megy Csengeryhez, ki épen akkor segédszerkesztőjével, Emődyvel értekezett a lap berendezése felől. Czakó leül a pamlagra s leveszi a falról Csengery czéllövő pisztolyainak egyikét. Emődy figyelmezteti rá, hogy az meg van töltve. Erre Czakó azt mondja, hogy: „Én ezzel a pisztollyal húsz lépésnyiről ellövök egy huszast.” Nem ügyeltek rá, s csak a gyutacs-csattanás hangjára fordultak felé. Igen, csak a gyutascsattanást lehetett hallani, mert a pisztolydurranást Czakó feje fogta fel: a szájába vett fegyverrel agyán keresztül röpíté a golyót. Soha sem tudta meg senki e borzasztó tettének indokát. Vele gy nagy jellem s egy kitűnő lángelméjű drámairó veszett el. És ez esemény után végre szakadt a Csengerynél tartott társas összejöveteleknek.
Itt most egy hézagot hagyok vázlatomban, melyet majd későbben fogok betölteni, miután nem tartozik szorosan felvett thémámhoz az, hogy minő hatással votl az ifjú magyar irodalom, különösen a hölgyközönségre. Azt mindenki tudja, hogy a hányan e phalanx ifjai közül megnősültek, mind irodalmi érdemeikkel szerezték meg a feleséget, s a kik agglegények maradtak, magoknak tulajdonitsák, minek válogattak olyan sokáig.
Petőfi többször tett körutat az orszhágban s a merre járt, mindenütt örömmel fogadták, s a hol lángoló verseit szavalta, ott mindenütt tüzet-lángot hagyott maga után.
Egyszer aztán a tüzzeljátszásnak az lett a vége, hogy megházasodott s haza hozta Szendrey Juliát. Ezért volt a három szobás szállás. Egy volt az enyim, egy Petőfiéké, előszobát és ebédlőt közösen használtunk; együtt ebédeltünk, de vendéglőből hordattuk az ételt; Julia nem táplált gazdasszonyi hajlamokat.
Ez időtől fogva az Életképek munkatársai is megszaporodtak eggyel. Petőfi Julia is irt bele; nőkről a nőknek. Szabad, merész gondolatjárása volt, egészen összeegyező férjeével: néha excentrikus, de mindig szellemdús.
Én megvallom, hogy nem találtam olyan szépnek, mint a minőnek Sándor versei megörökiték: alacsony termete volt, egészséges arczszine, de férfias metszésű szája; mindegyik szeme szép volt külön, de a kettő közt nem volt összhangzás; a mellett rövidre nyirott hajat viselt; s épen úgy tudott ember nem viselte divatokat kitalálni, mint Sándor. Egyszer főkötő helyett egy nemzeti szinű csigaalakú phrygiai sipkát csinált magának, abban ment szinházba; Sándor el volt ragadtatva tőle; nekem pedig torkomon akadt a szó, mikor azt kérdezte tőlem a főkötőről: hát hogy tetszik?
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Most következnek az álmok, a mikről fentebb Depscher uram tejéről emlékezve beszéltem. Sárkánytej volt az; oda ne menjetek, ifjak, inni belőle.
Csodálatos a poézis hatalma! Tejet inni s bordalt irni tőle; lenni osztrák-magyar cenzurázott poéta s irni a világszabadságról, magyar nemzeti nagyságról.
És a hatás nem maradt el. Petőfi költeményei – a Kard és a Láncz, a Dalaim, az Isten csudája, A bilincs, Véres napokról álmodám, A magyar nemzet, Egy gondolat bánt engemet – mindenütt rokonszenves lángra gyulaszták a sziveket, s az egy Szigligeti népszinműveivel többet tett Budapest nemzetiesitésére, mint minden törvényczikkelyünk. Felébreszték a nép iránti szeretetet. Fölemelték a népiest a költői régiókba. Mi többiek is hordtunk egy-egy követ ez épülethez, mi is szóltunk egy hangot e költői nemzetébresztő hajnalriadóba.
Egyszer a hajnalodás alatt azt álmodta a világ, hogy Európa megifjodott.
Márczius 15-ike volt: Attila halálának napja, Julius Caesar halálának napja…
Európa egyik szélitől a másikig zengett e szó: népszabadság.
Fenn Pozsonyban az ország rendei tanakodtak a reformokon. Nehéz munkájok volt: az önzés egész tábora kapaszkodott kezeikbe-lábaikba.
Egy adoma maradt fenn ez időből. Batthyány Lajos egy hangversenyen találkozott István nádorral; a főherczeg kérdezé tőle: hogy állnak a kilátásaink az országgyülésen? Mire Batthyány azt felelte: „Nagyon jól, fenséges uram, megverjük a pecsovicsokat, csak úgy zúg!”
Pálffy Albert barátom nagyon jól fog emlékezi erre az adomára, mert azon Csengery-féle estély után, a hol azt hallottuk, együtt mentünk haza, s ő olyan hangosan, a hogy tüdeje birta, kiáltá végig a csendes utczán e szókat: „Éljen ötödik István király!”
No de ez régen volt, talán nem is igaz. Csak egy tanú van rá s azért fel nem akasztanak senkit.
Az ország rendei tehát verték a konservativ urakat, csak úgy zúgott; de azoknak meg nagyon erős bőrük volt: tűrték.
Segitsünk rajtok egyet.
Pozsonyban a parlamenti kormány iránti törvényjavaslat készült, de fenn volt akadva a felső tábla ellenállásában.
A párisi népmozgalom pedig széles gyürükben kezdte fölverni az alsó néptengert.
Itt lenn Pesten a szabad elvek bajnokai az ellenzéki körben szervezték az országos ellenzéket. Irinyi tizenkét pontban formulázta az ország kivánalmait. Azokat az ellenzék elfogadta. De nem tudott velök mit kezdeni. A higgadt öregek fel akarták azokat küldeni az országgyülésnek, a még higgadtabbak csak az ellenzéki pártnak.
Ekkor jön a hire a Bécsben kitört forradalomnak.
Nem lettünk volna méltók az ifjú-kor hevére, ha ez a hir fel nem villanyozott volna bennünket.
Négyen voltunk együtt dohányutczai szobámban: Petőfi, Vasváry, Bulyovszky és én. Társaim rám bizták, hogy fogalmazzam a pesti tizenkét pontot a néptől érthető alakban; Petőfinek egy költeménye volt készen e napra. És aztán előre! Kiáltá Vasváry, s a mint a tőrbotjával előre sújtott, a tőr kirepült pálczahüvelyéből, mintha mutatni akarná az utat.
Siettünk a Pilvax-kávéházba, hol irótársaink szoktak összegyűlve lenni. Engem feltoltak az asztalra, hogy olvassam fel: „Mit kiván a magyar nemzet”. Valami villanyos melegség állta el akkor minden tagomat: érzém, hogy végzetes szó az, a mihez kezdek; de el voltam rá szánva, ha áldozatul esem is. Ki lett mondva. Utánam Petőfi olvas fel halottföltámasztó költeményét: „Talpra magyawr, hí a haza! Itt az idő, most van soha”.
S most hová innen? Oda, a hol ifjú tűz van: az egyetemre.
Ugyanezen villanyárasztó jelenet, de már a csoportosult ifjúság buzditó riadala mellett, kinek nevében a vállakra emelt Vidacs János felelt a felhivásra.
S hova innen?
A nyomdába! Nem ismerünk censort többé, kinyomatjuk a nemzet követelését és Petőfi buzditóját.
Landerer nyomdája előtt már valamennyi irótársunkat mint együtt találtuk; itt csatlakozott hozzánk Irinyi is, és a nemzeti szinház tagjai, férfiak, ők.
Esős, sáros idő volt, a közönség esernyőket tartott kalapjai fölé.
„Ej, uraim! Kiálték a közönségre, lehet, hogy egy óra mulva a golyók hullanak ránk eső helyett: akkor elfutunk-e?
S arra minden esernyő eltünt a fejek fölül.
De eltüntek még a kalapok is abban a pillanatban, a midőn Irinyi az első példányát a nemzeti követelésnek felmutatá e szóval: „Ime a szabad sajtó legelső nyomtatványa!”
A nyomtatógépek mindjárt legelső ragadta meg Irinyi, a második nyomást Petőfi, a harmadikat én tettem vele, hogy ha a merénylet szerencsétlenül üt ki, minket érjen a csapás, ne az ártatlan nyomdai személyzetet. Így lett kinyomtatva Magyarországon a szabadsajtónak legelső terméke. Így született meg a sajtószabadság, ifjú pályautódim!
Eszembe jut, hogy az alatt, a míg a tizenkét pontot szedték, felhivattak a nemzeti kaszinóba, mely ugyanazon ház első emeletén volt s ott egyike a legkonservativabb uraknak – a kire mindenki rá fog ismerni, ha azt mondom, hogy neki olt a legnagyobb hasa a kaszinóban – azt a tanácsot adta nekem, hogy a tizenkét ponthoz még vegyünk fel egyet: a papi jószágok elvételét. „Úgy-e bár, mondám, azért, hogy a 13-dik ponttal megbuktassuk a többi 12-őt? Köszönöm a jó tanácsot!”
Nem feladatom a márcziusi napok történetét e helyütt megírni; csupán az ifjú irodalom hatását a közéletre vettem thémának. Azért csak az ide vonatkozó adatokra szoritkozom.
A sajtót aznap szabadnak nyilvánitá a helytartó tanács, s a lapok már censura nélkül jelentek meg, de nagy óvatossággal.
Hanem a főrendek oda fenn Pozsonyban még mindig nem akartak róla tudni, hogy mit kiván a magyar nemzet.
Ekkor irt Petőfi egy verset,mely e sorokkal kezdődik:
„Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?
Nem viszket-e egy kicsit a nyakatok?”
végződik pedig így:
„Vasvillára velök, azután szemétre!
Ott egyék őket kutyáink ebédre!”
S a mi a kettő között esett, az valami irtózatos daemoni költészet! Pokol sötétjén átvillámló pokoli közsugarak!
Mikor ezt a verset az irói körben, az úgynevezett közvélemény asztalánál felolvasá Petőfi, én azt mondám neki: „Égesd el ezt a verset!”
Ő szemembe nézett egy perczig, gondolkozott. Nem volt szokása soha megbánni, a mit tett, kitörülni, a mit leirt: hanem ekkor fogta ezt a lapot, a lámpa fölé tartá, s a rettentő költemény lobbot vetett.
De azért nem veszett el nyomtalanul. Valaki a jelenvoltak közül megirta azt Pozsonyba, a mi emlékében ragadt belőle, s ott egyszerre elterjedt az a hir, hogy Petőfi negyvenezer fegyveres pór élén áll a Rákoson a Dózsa Györgyöt utánozni készül.
E remegés órájában lép be Széchenyi István az egybegyült főurak közé, s e szavakkal kezdi üdvözletét:
„Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?”
A főrendek még aznap egy szó ellenvetés nélkül elfogadták a követi tábla haátrozatait.
Hanem Petőfi verse után sokat kutattak még. Egyszer Kuthy is oda jött hozzá s össze-visszahányta Petőfi iratait, s nagyon példálózott a versre, de nem tudhatott ki semmit. Az meg volt semmisitve. Még Petőfi hagyatékában sem található fel; egyedül Sükei tudta, ki egy hallásra megtanulta azt, ő pedig meghalt.
Csodálatos idők következtek azután. A megindult mozgalom túlnőtt mindnyájunkon.
De nem akarok a politikai mozgalomról beszélni, csak az irodalomról beszélek.
A mozgalom első napjai fényesek voltak; diszes közönség, urak, polgárurak, úrhölgyek kisérték zászlóinkat; mindennap népgyűlést tartottunk a múzeum terén s ott a lépcső mellvédén állva tartottunk szónoklatokat a néphez.
Hanem egy napon a mellvédi szónok állványt elfoglalva találtuk új emberektől, a kiket soha sem láttunk, a hallgatóság tömegét megtarkítva olyan alakokkal, a minőnek létezéséről addig fogalmunk sem volt: rongyos, sáros, vad kinézésű emberek, botokkal kezeikben, késekkel csizmáik mellett, orditozó, bőszült tömegek. Ezek nem a mi embereink! Ez a reactio csőcseléke.
Szónokuk, kiben sokan megismertek egy helytartósági hivatalnokot, (nevét nem akarom megörökiteni), ugyan szép dolgokat beszélt.
Szerinte minden eddigi népvezető áruló; a legelső teendője a népnek az, hogy gyújtsa meg négy végén a várost s aztán foglalja el a kaszárnyákat!
Szerencsére a nép józanabb része túlnyomó volt s nekünk sikerült a veszedelmes izgatót leszónokolnunk a helyéből; hanem ekkor azt mondám Petőfinek: „Barátom, a vasvilla ellenünk fordult, itt nem rendezünk többé tollal és parapléval, ide kard kell”.
És aztán kötöttünk kardot.
Karddal járt minden ember az utczán, a diákok az iskolába, a szinészek a próbára. Vendéglőbe, kávéházba, mindenüvé magunkkal vittük a kardot. Petőfinek volt egy olyan széles pallosa, a mivel sétálni szokott, hogy azt már guillotinnak csúfolták. S hogy a kardnak megfelelő jelvényünk is legyen, óriási veres tollakat tűztünk kalapjaink mellé; toll nélkül nem járt senki az u utczán; nemzeti színű csillagnak pedig mindenki keblén kellett lenni, a kinek gyöngéd összeköttetései voltak, annak a nemzeti czimer himezve a kokárda közepére. Nekem volt egy ötsziná is, veres, zöld, fehér, kék és aranyszinű, az utóbbiak az erdélyi uniót jelklépezvén. Utóbb puskát is akasztottunk a nyakunkba, a nélkül reggelizni se ment az ember.
De hát meg volt ennek a maga haszna.
Az emlitett reactionárius zagyva csőcselékkel még sokszor volt találkozásunk a kormánynélküli napokban, a midőn heteken keresztül egyedül a nép által választott biztonsági választmány kormányzá a fővárost. Titkos izgatóik elő-előusziták a szurtos, gyanús, napfénykerülő h adat rejtekodúiból, s majd a terézvárosi zsidók kirablására bősziték fel, majd a budai katonai kormányzónak adattak macskazenét, s ilyenkor a kardos, puskás iró és proletár sereg mindig jó szolgálatokat tett, visszakergetve medrébe a piszkos áradatot.
A legzajosabb napunk volt márczius 30-án. A késő este megérkezett gőzös utczai azt a hirt hozták, hogy a dynastia megtagada az ország kivánalmainak teljesitését. A késő éj daczára elterjedt a rossz hir, s éjfélfelé megteltek az utczák zsivajgó tömegekkel, mik mind a városház felé tartottak s elfoglalták annak bejáratait, lépcsőit. Én a bizottságban voltam akkor s rögtön siettem haza a rossz hir vételéről Petőfit értesiteni. Ő már lefeküdt akkor. Én nemzetőri fegyveremért siettem, s az alatt Petőfi Julia utánam jött és kért, hogy ne engedem fürjét elmenni velem, ő retteg az életeért. A veszély perczében mégis erősebb volt nála a hitvesei szerelem, mint a honleányi dicsvágy. Nekem igen könnyü volt Petőfit otthon marasztalnom, csak az egyetlen közös kapukulcsot kellett magammal vinnem, mely addig közös cselédünknél állt s azután abból a házból ki nem jöhetett senki. Petőfi az ablakból kiabált utánam, s kitagadással fenyegetett, ha ki nem bocsátom, de én abból persze nem hallottam semmit. Útközben találtam Vasváryt, Irinyit, Oroszhegyit, s még több irótársamat, kik szintén fegyveresen a városháztérre siettek; a nép ingerült volt reményei meghiúsultán, s mindenütt a „fegyverere” kiáltás hangzott. A szabadságtér közepén az új belügyminiszter: Szemere kisérté meg a népet lecsillapitani. Azt ki sem hallgatták: az által alkotott sajtótörvények óta, miket nehány nappal előbb épen azon a téren égetett meg a nép nyilvánosan, ő nem volt népszerű ember. Azután Nyáry kezdett el beszélni, de egy fékevesztett csoport veres zászlóval a kapunak rohant orditva: félre kell verni a harangokat s kitűzni a veres zászlót!
A toronyhoz vezető lépcsőt csak egy maroknyi fiatal nemzetúr védte; azok között álltam én is; a mellettem állót Fekete Tóninak hivták. A felfelé rohanók között megismertem a minapi népszónokot a muzeumtérről. De szuronyaink hegyénél nem jöttek tovább, visszavonultak meghunyászkodva, s az alatt Nyáry és Klauzál lecsendesiték a feltámadt tömeget, előadva, mit felelt az országgyülés a királyi leiratra, s ez megnyugtatott mindenkit. És más nap jött a hir, hogy a király minden kivánatát megadta a nemzetnek, és akkor illuminatio fényében úszott az a város, melyet egy nappal előbb egy hajszálon mult, hogy fel nem gyujtottak.
Mikor szállásomra visszatértem, azt mondám Petőfinek: „Barátom, a mi tollunk bevégezte dolgát, most a szurony imssiója kezdődik”. Úgy is lett.
A magyar fiatal irók szerepeltek még azontul is, int férfiak, mint politikai párthivek, mint katonák, de irói küldetésök megszűnt.
Voltak igen szép ábrándjaink, a mik csak költői kedélyekben fogamzhattak; de valljuk meg, hogy biz azok csak ábrándok voltak.
Ilyenek voltak a testvéresülési ünnepélyek.
Mi összehivtuk a szerb, a román, a horvát fiatal irókat; kölcsönös fogadást tettünk velök, hogy elnémitjuk a testvérgyülölet hangjait hazánkban s a közös szabadság érdekében egyetértve működünk ezentúl.
Szép gondolat volt. Poéták voltunk! – Máskép rendezte azt az élet.
Meghivtuk a bécsi fiatalságot Pestre, s azok el is küldták hozzánk üdvözlő deputatiójokat, mi sorba csókoltuk valamennyit. Nagy diszebédet rendeztünk tiszteletökre. A küldöttség egyik vezérszónoka kitünő ifjú volt, mindig versben beszélt, s ha párbeszédet kezdett vele valaki, minden szavára kadentiát mondott. Ebéd fölötti toasztjai mind alexandrinusokból álltak. Mikor a bankett elnöke: Patay József e költő képessége fölött a német szónoknak méltó bámulatát fejezé ki, az megmagyarázta neki a dolgot, hogy az igen könnyü:
Ist der Reim nicht gegenwärtig,
So ziehez ich meine Dose,
Nehme d’raus eine prise,
Und der Vers ist sogleich fertig.
Mi is küldtünk fel hozzájuk viszont egy küldöttséget, melynek szónoka a mi tűzvérű költőnk: Vajda János volt, ki tartott is egy olyan szép német beszédet a glacis-n felállitott bécsi nemzetőr polgártársaknak, hogy azoknak a kommandánsa, gróf Hoyos, kardot rántott s le akarta vágni a szónokot, hogy az ő nemzetőreinek ne hirdessen ilyen veszedelmes dolgokat.
És azután jött a szurony missiója, s az elvitte a poétákat: kit erre, kit arra, kit a csatatérre, kit a politika mezejére, a hol egyformán meg lehet halni a költőnek.
Csoda-idők voltak azok.
Petőfi, a fiatal férj, elhagyta ifjú nejét, hogy a csatába menjen, s az a nő, ki fél év előtt még remegő szivvel tartá vissza férjét egy utczai riadalba elegyedéstől, most maga küldte férjét a csatamezőre és maga is kisérte őt útjában. Degré, Kerényi, Lisznyai, Dobsa, Vasváry, Xantus, Vajda, Kecskeméthy, Egressy a harcztérre siettek. Oroszhegyi guerilla-csapatot vezetett: még a beteges, dadogó Sükei is felköté a kardot s bandukolt a Vérmezőre a többiek után.
A fiatal újoncz költők, kik még szerelmes verset irtak tegnap, Szathmáry, Tóth Kálmán, Vadnai, gyerekek, kiknek arcza még az anya könyétől nedves, siettek a harczba és velök együtt az országnak összes litterátus fiatalsága: kiürültek a tanodák, még a zárdák növendékei is fegyvert ragadtak, s a zirczi barátok kolostorában maga maradt a vén guardián. A literatura ment legelöl vérét elpazarolni.
A kik pedig itthon maradtak, azokat elnyelte a poltikai Asztaroth, e az emberáldozatot követelő szörny.
Bajza politikai lapot szerkesztett; Vörösmarty politikát szedett színbe; Szigligeti politikát dramatizált; Egressy kormánybiztosnak ment; Pálffy „Márczius 15-ike” czimü lapot szerkesztett Csernátonyval, melynek mottója volt: „Nem kell táblabiró politika”; Kemény, Csengery, Kuthy, Pompéry, Jósika, Bulyovszky kormányhivatalokba léptek; Vas Gereben kormány-néplapot adott ki, s mi többiek mind politikát verseltünk, politikát novelláztunk, politikát vezérczikkeztünk, vagy néha politikai küldetésekben próbáltuk, hogy nem akad-e a nyakunk a kötélben, mint mikor egyszer Csernátonyval az ostromlott Bécsben jártunk, a mit majd máskor mondok el.
A közönség pedig azon kezdte, hogy nem olvasott semmit. Nem kellett annak egyéb, mint a falragaszok.
Úgy, hogy annak a csaknem egyedüli szépirodalmi lapnak, melynek 1848 első felében még másfél ezer előfizetője volt, midőn azt a második félévben az ország legnépszerűbb költőjével, Petőfivel együtt szerkesztettük, leszállt az előfizetői száma 400-ra.
Sőt megtörtént, hogy Petőfi, a haza kedvence, az országgyűlési képviselő-választásnál mint jelölt egy nagyon egyszerű polgártárs ellenében saját szülőföldjén megbukott, mi kedélyét még ingerültebbé tette. Győztes ellenfelét, ki őt hirlapban megsérté, ki is hivta párbajra, Pálffy és én voltunk szekundánsai, de biz a táblabiró úrnak a párbaj nem kellett. Azt mondta, hogy ökölre kimegy, de pisztollyal nem jó tréfálni.
Nem kellett a költészet többé. Még a tábori danákban is inkább a közkatona csinálta verseket danolták, mint Petőfi vagy Arany remek riadóit.
Utoljára minden munkatársam elhagyott; egyedül maradt mellettem segédszerkesztőm, Ludassy Gans Mór, kiről utóbb bebizonyult, Pulszky szavait idézve, hogy: „nem olyan nagy költő, mint a ilyen nagy szerző.”
Az 1849-ik év eleje aztán ezt az utolsó pislogó lángot is elfújta s Magyarországnak nem volt irodalma többé. Küldetését bevégezte ez irodalom; mehetett meghalni. Nem akarom elmondani itt, hogy mi lett a szétzüllött költő-csoportból. Az nagyon hosszú volna, és nagyon szomorú.
Bevégzem visszaemlékezéseimet egy kevesek előtt ismert adattal, mely tanúbizonyságául szolgáland végső állításomnak, hogy a fiatal irodalom, mely az 1848 márcziusi napokig csalhatatlan befolyást gyakorolt a hazai közszellemre, e napok után már csak visszhangja volt az őt túldörgő közhangulat tengerzajának.
Mikor már le volt aratva a véres mezőn minden, akkor eszébe jutott egy közvádlónak a rémuralom korszakából a magyar irodalom is. Nevét nem mondom meg. Rajta van a multakra vetett fátyol. Ez a kegyelmes úr harminczkét magyar irót ajánl a vértörvényszéknek kivégeztetésre. Ezek voltak: Vörösmarty, Bajza, Szigligeti, Petőfi, Arany,Csengery, Pálffy, Degré, Lisznyai, Szalay, Irinyi,Táncsics, Emődy, Gyurmán, Egressy, Vasváry, Sárossy, Csernátony, Lauka, Sükei, Vas Gereben, Bulyovszky, Oroszhegyi, Losonczy, Vajda, Szász Károly, Szemere Miklós, Tompa, Orbán Pető, Erdélyi János és Jókai ór. Egy egész komplett album. S ha ajánlata elfogadtatik, pedig akkor jó idő járt rá, a közönség szépen beköttethet bennünket mind egy csoportban. De ekkor előállt egy másik kormányi ügyvéd. Ezt már megnevezhetem: Kossalkó. Ez egy hosszú, több ives elleniratban bebizonyitá, hogy a felsorolt irók együttvéve csak a napok uralkodó hangulatának voltak tolmácsai, azok nem üldözendők. Ennek következtében lett megszüntetve a 48-iki magyar irók politikai üldöztetése.
Volt pedig abban az időben Magyarországnak két politikai lapja és egy szépirodalmi lapja; azoknak is parányi közönsége; irói bujdosásban, számkivetésben, emberektől üldöztetve vagy a föld alatt; az élők bénult kedéllyel, vesztett reménnyel, Istentől és z egész világtól elhagyatva, csak keblök ihletétől nem.
És mégis újra kezdtük a szétzúzott művet.
És mégis… és mégis mozog a föld!
Forrás: Jókai Mór összes művei. Nemzeti kiadás XCVI. kötet. Életemből I. gaz történetek. Örök emlékek. Humor. Utleirás. Budapest, Révai Testvérek kiadása 1898.
