Zalár József (1825-1914): Péter király

 
Ordit a szélvész, mint az oroszlán,
Reszket a szent jel Esztergom tornyán,
Csak egy-két csillag küzd a sötéttel,
Puha pelyhek közt aluszik Péter.

Iszonyu álom vesz erőt rajta,
Szeméhez kapkod s el-eltakarja,
Hörög s hörgése mikint ha ölnék,
Eltorzult arca csupa verejték…

„Segitség! Gyilkos!… Oh Jézus-Márja!…
Véres az arcom, szemem kivájva…
De mégsem… rémkép, rosz álom volt csak,
Érzem, tapintom: nem, nem vagyok vak!

Mi az? Mit hallok? Dühöng az orkán?
De jó hogy itt vagy hűséges szolgám!
A többit is hivd, az egész udvart,
Hanem sietve, míg jó kedvem tart…

Im jőnek is már… Csak ide gyorsa!
Pezseg a bor már billikomokban;
Tied e serleg Ubaldó prépost!
Ha jól tudsz inni – püspökké léssz most.

Herman, Venceszláv, Ekbert, vitézül!
Három várispán meghalni készül…
Fanyar az élet, de édes a bor;
Mindegy a bölcsnek: menyegző, vagy tor.

Kiáltsátok az első pohárnál:
Sokáig éljen urunk, a császár!
A boszu kelyhe e másik serleg:
Pogány magyarok, ezzel köszöntlek!

A legjavából most egy pohár bor:
Szép lányainkért – nem egyszer, százszor!…
Nem szűnik a vész… Ah, hol vagy Ilda?
Jer, jer, szerelmem, hő karjaimba!

Tudom, ha édes csókod elcsattan,
Szellővé lágyúl a vész legottan…
Hallod-e hogy zúg? … reng a vár sarka…
Tedd hamar ajkad ide ajkamra!”

Reng a vár sarka, zúg, zúg a szélvész,
Most egyet gondol s éjszak felé vész,
Kárpát tövéig bömbölve nyargal,
Majd visszafordul nagyobb haraggal.

Kárpát tövében, ép’ a határon,
Ott van a gyülés, ott van a tábor;
Villog szemökben a boszu lángja,
Vas markaikban gerely, nyíl, dárda…

’Halál Péterre! Én, Vata, mondom.
De előbb mindkét szeme kifolyjon;
Nem, nem Gizella, se nem cseléde,
Ő döfte a tőrt Vazul szemébe.

Árpád fiai száműzve bolygnak,
S ő ül a trónon, nyakán a honnak…
Megjött a hirnök: közelg már Endre;
Most fuss, bitorló, most, ha tudsz merre!

Futott már egyszer, elosont gyáván,
De míg civódtunk Aba kormányán:
Idegen haddal állt a határon,
S megint nyakunkra szorult a járom.

S hogy annál jobban űzhesse kényét,
Eladta a hon függetlenségét,
A császárt védő urának vallja,
S hűbéri adót vet a magyarra.

Ma száz uj ispánt nevez ki, holnap
Az uj urak már meggazdagodna;
Két faj lakmároz a trón árnyában:
A honáruló s a hazátlan.

Bálványt kutatni házunkba törvén
Lopnak, rabolnak – annak az örvén,
A közprédát a király megosztja,
Élik világuk’, foly a tivornya.

Korcsmává lett a királyi udvar,
Rakva az asztal százféle borral,
Német, olasz, cseh ott vigan vannak,
De gyász az élet honn a magyarnak.

Nem gyász az élet; pusztulás, átok!
Nem ember többé, tigris királytok,
Patakzik a vér minden vármesgyén.
Halál fia az, ki nem keresztyén.

Mind oda van, ah, mi szent volt, minden!
De van cserébe egy hamis isten.
Egy fölfeszitett ember nevében
Tapos az önkény a magyar népen.

Hol egy klostor, vagy egyház támad,
Ott többé bizton ember nem járhat:
Megigéz a pap és vizzel önt le,
S keresztyénnek kell lenned örökre.

De ha ős telked visszakivánod,
Ha az udvartól irtózik lányod,
Ha eg pap vádol be a királynak:
Keresztet vethetsz: Mégis pogány vagy!

Igen, pogányok akarunk lenni!
Hazug a hit, ha az erkölcs semmi.
Szégyen egy istent hinni e fajjal…
Fel, fel vitézek!… Im itt a hajnal…

Oh öntsd a földre tüzed, dicső lény
Te vagy az isten, szellemed a fény,
Te szent madarad zászlónk turulja,
Áldásodért esd a magyar ujra!

De szent haragod lángját is hintsed,
Hogy élesitse fegyvereinket,
Gerjeszd fel boszunk tüzét, ha lankad,
Meggyőzhetetlen a te hatalmad.

Vezesd őt s engedd pajzsunkra vennünk…
De im… ott jön már… ott jön fejdelmünk!…
Most virrad a nap, a boszu napja:
Le a kereszttel! Halál a papra!”

S megjöve Endre, de, ah4 nagy búra:
Az egész ország lángba borulva,
Az egész ország vérbe borulva,
De az öldöklést senkisem unja.

Véres  füszál Kelenföld lejtjén,
Halál fia az, a ki keresztyén,
Gellért püspöknek a part kövére,
A mint ledobták, ott ömlött vére.

Mint a galambok, ha jő a karvaly,
Szétrebben a hős királyi udvar…
Fut a király is, nincs aki védje…
Mindjárt elérik… jaj neki! Vége!…

E szörnyü hirt hogy a császár hallja,
Rémítő tábort küld a magyarra…
Hős Béla herceg mért vagy te távol?
Siess hazádba Lengyelországból!

Jön a bitor had… már Béla várja,
S csellel, fegyverrel halált visz rája;
Gyülést tart nyomban a győzelemre,
Ottan fogadja testvérét Endre.

„Király és nemzet – dicsők mindketten!
Vezéri kardom hüvelybe tettem;
Ujra magáé lett Magyarország:
Most bölcsességgel vezessük sorsát.

Keresztülestünk egy nagy veszélyen,
Kiirtva a bün rettentőképen;
De ártatlan is hullt a viharban,
A jó Gellértet megis sirattam.

Fátyolt a multra! Övé a végzet,
Kinek szent fia érettünk vérzett,
Ő akará így… az ő országa
Nemzetek üde és szabadsága.

Ismét Árpád ül István trónjára,
Legyen érette istennek hála!
Erősödjünk meg most szent hitünkben!
Mindent legyőztünk – csak az istent nem.”

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Kisfaludy Atala (1836-1911):Letarolt rét…

 
Letarolt rét árva kis virága!
- Lelkem is oly lankadt, olyan árva, -
Hervadásod látására ujra
Megzendül a néma lantnak hurja.

Vándormadár a lombtalan ágon!
- Lombtalan ez, mint az én világom!
Búcsudalod hallatára ujra
Megzendül a néma lantnak hurja.

Hulló csillag fenn a sötét égen!
- Szép s muladó mint az én reményem, -
Tünő fényed rezgésére ujra
Megzendül a néma lantnak hurja.

Nagy halottam, régi nagy keservem!
- Mit oly mélyen szivembe temettem ,-
Bús sirodra tekinték – és ujra
Megzendült a néma lantnak hurja.

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

A bakcsiszeráji forrás (Költői beszély Puskintól)

 
Fejét Girej lehajtá mélyen
S csibukjából füstöt vetett.
Ott állt a zordon khán körében
A szolganép. Oly néma lett
Körülte minden, mint az éjjel.
A szolgák mind reszketve álltak
Haragot, bút látván a khánnak
Sötét arcán. Akkor kezével
Intett gyorsan és izgatottan. -
És az udvaroncok legottan
Eltünének mély hajlongással.
A khán nem lévén együtt mással,
Nagyot lehelt. A láng szemében
És arcának mord éjjelében
Most elárulta, hogy szivének
Belsején viharok kelének.
Mint a midőn a vészes felhő
A lázadt öböl tükrén feljő.
Hát mért lelkén e zivatar?
Fris babérra vágyik talán,
És ismét harcolni akar
Oroszok s lengyelek honán?
Vagy bősz boszuvágy gyötri lelkét?
Fékezni kélszül lázadt sergét?
Genua ravaszságát hallja?
A hegylakóktól nincs nyugalma?
Oh nem! Keblében föl nem támad
A csaták dicsősége már.
Keze a győzelemre fáradt,
S vágya a harctól messze jár.
Vagy a hárem kéjbörtönében
A szigorú őrök dacára
Árulás van, s egy lányka épen
Most szeretett egy franciába?…
Oh nem, háremében Girejnek
A nő rab, nincsen akaratja.
Még álmukban sem merészelnek
Nézni idegen férfiakra.
Az odaliszk minden szépsége
Unalomól folyton emésztve
S egész világtól rejtve van,
S gondos örök által vigyázva,
Mint Arábia szép virága
Az üvegház szobáiban.
És napjaik és éveik
Rohanva tünnek ah! Tovább
És vélük gyorsan eltelik
A szerelem s az ifjuság.
Az órák oly lassan haladnak,
Egy nap, mint más nap mindörökre,
Restség s kényszer percig se hagynak
Időt valódi örömökre.
Néha, vágyván az élvezetre,
Az ifjú hölgy önmagát csalja;
Pompás ruhákat vesz fel s vet le,
Tréfál, nevet s rákezd a dalra.
… Majd zöld szőnyegen ábrándoznak,
Árnyában roppant plátánoknak,
És hallgatják a szökőkútnak
Loccsanását, s nézik mint futnak
A patakok, - de mindenütt
A sötét eunuch jár velük.
Lehetlen tőle messze menni,
Figyelmét el nem futja semmi.
Szeme s füle, bárhová mennek,
Nyomukban van; a khánnak enged
Tompult szive s agya csupán,
Mert előtte legfőbb a khán;
Ennek minden parancsát szintén
Korán parancsának tekintvén.
Gúnyt megvetést, utálatot
Tür, mint az élettelen képek.
A szitok rá sohsem hatott,
Nem a kérés, nem hizelgések.
Füle süket az esdeklésre,
S szeme vak minden könyezésre.
Ő Éva ifju lányait
Rég ismeri s elfogulatlan;
Jól tudja álnokságait,
Ha szabad, vagy hazár alatt van.
Szerelmet sohsem érezett.
Szép arc sohasem hatotta meg.
Nem tudja, mi a nő, a férfi,
A hölgy báját csak úgy itéli
Meg, mint ő látja: - zordon őre,
És kérlelhetlen kísérője.
Ha a lányok hő nyári délben,
Bontott hajjal, mely rezg a szélben,
Kristály-tiszta patakba szöknek
S plátánok árnyában fürödnek:
És kéjes tagjaik körül
A tiszta hab le- s föllebeg,
Az eunuch fenn a parton ül -
Előtte meztelen kecsek.
De a szépség rá mitse hat, -
Szine jég-arca zord marad.
A gyanú e mogorva társa
Éjjel körüljár a háremben,
s hogy az odaliszk álmát lássa,
Minden szobát átvizsgál rendben,
Álombesédükre figyelve:
Vajh nincsenek-e érdekelve
A khánon kül más férfi által?
A szőnyegen nesz nélkül járdal,
S kémjáratát suttomba’ tévén,
Hosszan hallgat minden ágy szélén…
Titkon jött, titkon is megy el,
Rejtett ajtón; jaj, a kivel
Elárultatja öntudatlan
Hangja, hogy keble másért dobban!
Ebben Girejnek nincs kétsége…
Hát mért e gyötrelem szivébe’?
Ki van aludva rég csibukja.
Az ajtóban állt eunuchja,
S várván urának intésére,
A khán előtt alig hogy mére
Lehelni is; zord arcot öltve
Szögi sötét szemét a földre.
Most szótalan fölkelt a khán,
S a szobák feltárt ajtaján
Őt a hárembe vezérelte,
Hol hajdan legtöbb kedvét lelte.
A szökőkút medencéjének
Körében, perzsa szőnyegen,
Gazdag ruhában ott ülének
A nők, - várták a khánt, s a lenn
Kristályvizben uszó halakra
Néztek vidámon dévajkodva.
A kút márvány medencéjére
Olykor-olykor egy gyürü ér le;
Ezért felszinre jő a hal,
S fenn a loccsanó habba hal.
Most egy edény jár kézről-kézre,
S fölséges illat kél a légbe.
A leányok kezdenek dalra,
A szerelem üdvét dalolva:
*
* *
T a t á r d a l

Az ember kárpótlást arat,
A könyért, mit bujába’ sír.
S bármily kínt szenved itt alatt,
Mekkában boldog a fakir.

És boldog, ki véres csatán
A nagy Dünánál hulla el,
A paradicsom csarnokán
Szép lány várja szerlemivel.

De legboldogabb idelenn,
Kit nyúgalom, s te  háreméj
Büvrózsája – Száréma! Ten
Sziveddel boldoggá tevél!
*
* *
De a szerelem csillaga
Száréma mért nincs ott maga?
Halvány arcán foly könyek árja -
S nem is hallgat ön dicsdalára.
Ily gyász sohsem volt e kedélyen!
Mint büszke pálma, melyet mélyen
Sujtván a vész, zöld lombját veszti:
Szép fejét búsan leereszti.
Boldogságának vége, vége!
Girej ki eddig érte ége
Megcsalta őt.
S mérközni véled 
Ki mert, Georgia leánya?
Hiszen szemed éjnél sötétebb,
S fényesebb, mint a nap sugára;
S hajfonatod, mely ragyogó -
Liljom-homlokod kétszer éri.
Nyakad fehérebb, mint a hó…
S ki tud oly olvadón beszélni, -
S oly lángerővel, a mely bájol -
A szenvedélyek hatalmáról?!
Lehet-e, hogy a ki bír téged,
Csak nézzen is más szépségekre?
S mégis! Girej rád feledséget
Borit, s hideg minden kecsedre -
A khán éje sivár magányban
Egy ideje azért telik le,
Mert a kastélyban egy leány van -
Lengyel herceg-családnak éke.
*
*   *
Virítva szűzies fényével, 
Gyermek kedéllyel, gyermek évvel
Nem régen még szülőhonába’
Volt Mária, ah! Messze-messze!
Ősz apja büszke boldogsága, -
Ki őt vigaszának nevezte,
S ápolta, míg e kort elérte.
Vágyát az ősz paranccsá tette;
Élt, aggódott csupán csak érte,
S nem kívánt mást, mint hogy felette
A sors nyom nélkül szálljon el,
Mint hajnala szép kikeletnek;
Lelke láthatárára fel,
Tünő árnyékok sem kelhettek.
Hogy így az i fju évek képe,
Mikint baráti hagyomány,
Maradjon fönn az ő, s a lány
Sokáig tartó emlékébe’.
Bájos lénye, s kedves mozgása
A boldogság képének mása,
A mely szemének kék egén
Lángolt, mikép napból a fény.
S ritka szépségü alakjának,
Mit nyert a sors szeszélyitől,
Fényt a művészetek adának:
Ha hárfáját ragadta föl
És megcsendült a bűvös ének,
Az estély minden vendégének
Szivébe gyújtó szikrát szóra.
Apjánál nem egy főúr szóla
Immár kezéért a leánynak.
És az ifjak közöl – de hánynak! -
Keblébe’ forró vágyat keltett.
De ő nem ismert még szerelmet;
Kastélyában kedves apjának,
Környezvén meghitt emberek,
Derült volt mint egy vig gyerek.
S napjai játék közt folyának.
De hirtelen csak néhány napja,
Lengyelhonba vizáradáskint
Tört a tatárok vad csapatja,
És szerteszét hullámza tüstint,
Mint kalász-égés a mezőben.
A harc dúlt, rombolt rémítően.
Minden disznek lőn szörnyü vége,
S a zöld mezők nehány nap mulva
És a falvak szót vannak dúlva, -
S az ős tölgyerdők hamvig égve.
A kastély puszta, néma; már
Tőle Mária messze jár.
S a kápolnában, mely hona
A hercegcsalád sok ősének,
Uj síremléket helyezének:
Rajta cimer és korona!
Mária apja nyugszik ottan…
Mária meg hajh! Hol jár mostan?!
Csillaga eltünvén a háznak,
Benne idegenek tanyáznak,
A kik csak rablás után járván
Szolgálnak a tatár khán jármán
S a puszta táj utolsó zsirját
Ily szemtelenmódon kiszivják.
Oh jaj! A Girej háremterme
Roszabb számára mint a sír.
Az ifjú lányka búval telve
Folyton hervad, epedve sir.
A sors, mely őt ily szörnyen sujtja,
A zord khánt is részvétre gyújtja.
Zokogását, sohaját hallva -
Éjjelente sincsen nyugalma.
Szereti őt, s a zord törvények,
Miket az eunuch egyaránt
Minden odaliszktől kívánt,
Iránta enyhék, nem kemények.
A vad őrnek járni hozzája
Sem nappal nem szabad, sem éjjel.
Máriának külön szobája
Nincsen megosztva más személlyel.
Egyedül fürdik és senkit se
Használ, csak egy vén szolganő
Van szobájában, hogy az ő
Parancsát tüstint teljesitse;
Függönyös ágyban véle végzi
Selyem-párnákon éji álmát.
S zavarni a khán sem merészli
A fogoly lányka szent nyugalmát.
A lakban, mit a khán jelölt ki
Számára, volt a Szent Szüz képe -
Mögötte örök lámpavény.
A lány letérdepelt elébe
S búja forró imába tört ki.
Valódi földfeletti lény,
Kit e magányba bocsátottak!…
E mély csöndben fölkelt szivébe’
A szülőföldön mult’ napoknak
Édesen fájó szent emléke.
Mig társi irigységre kelve
Boldog kiválasztottnak vélik,
Őt elhervasztja nagy gyötrelme
Arcán éjjel is köny foly végig.
De rabolják el mindenét:
El nem rabolhatják hitét.
Szentül bizik az istenségbe’
Hogy megjön apja segitsége.
Mig körül minden vár a kéjre,
Mikint harmatra a virág:
A kastély egyik szögletébe’
Él csodás szentség, uj világ.
Igy őrzi az ember, - bár mélyen
Sülyedt el a világi zajba,
S érzéki mámorba van halva -
Az isteni érzést szivében.
*
*   * 
Éj van. Tauris mezői lent
Már csöndesen alusznak. Távol,
Édes illatu babérfáról
A fülmilének dala cseng.
Felhőtlen égen halaványan,
Ragyogó csillagok nyomában
A hold halad, és sápadt fénye
Ömlik erdőre, völgyre, rétre.
És Bakcsiszeráj városába’
Lapos fedelü ház-sor mellett
Egy ajtóból ki, - be a másba
Tatár asszonyok jőnek-mennek,
Hogy az éjt meghitt körben töltve,
Csevegve mulatozzanak.
Fényes fehér ruhákat öltve
Könnyü alakok látszanak
Mint az árnyék továbblebbenni.
A hárem alszik és körében
Nem mutat életjelre-semmi.
Maga az eunuch megvizsgálva
Mindent, a késő, néma éjben,
Alszik, bár nincsen nyugodt álma.
Az őrt gyanakvó eszmék tépik,
Lelkén ezer csalkép száll végig.
Majd a légben suttogás rezdül;
Majd könnyü láb suhan keresztül.
S most, a földről fölemelkedve
Szétnéz, figyel, jár szerteszéllyel.
De körül mindent mély csend föd be,
S mitsem talál tekintetével.
Hjába figyel feszülten, hosszan:
Csak a szökőkút vize loccsan,
S hallik dala, egy édes ének,
A rózsához hű fülmilének.
Figyel, figyel… majd kimerülve
Ismét vetett ágyára dül le…
Mily élvezetet, gyönyört adnak
Éjei a buja keletnek!
Édes órái mint szaladnak
A mahomedán nemzeteknek!
Pompás ház- s kertek közelében,
Mik illattal s bűbájjal teltek -
A lelken mily lágy álmak kelnek!
Csönd borong a hárem körében
Mely vizsga szemtől rejtve van
Nappal s az éj óráiban.
Csupán a hold szelid világa
Tör bé ez elrejtett világba,
De akkor minden bé van födve
Röst nyugalomba, s gyönyörökbe.
Csupán Száréma volt még ébren,
Ágyán felállt, alig lehelve,
S az ajtót felnyitván, sötétben
Lebbent tova, - gyors utra kelve.
S hogy az alvó eunuchhoz ére
Fölkelt lelke szörnyü aggalma:
Hah4 ha felébred lépésére!…
Szivéből minden ki van halva,
S álma gyakran csak tettetés…
De gyors határozatja… és
Mint kisértő árny átlebeg.
A hold fényénél lelte meg
Az ajtót mely felé igyekszett.
Egész teste átfázott, rezgett.
A zárt fölnyitá és belépe,
S a fal felé zavartan nézett,
Hol szent aranyszekrénybe téve
A bágyadt öröklámpa égett,
A Szüz képére súgárt vetve.
Az évi jelt, keresztet látva
Miért e forró köny szemedbe:
Oh mondd, Georgia leánya!
Emlékid tán visszavivének
Az örömgazdag gyermekévek
Szép mult korába?…
A herceggyermek
Nyugodt előtte; szüz szendernek
Pirja gyöngéden fénylett arcán.
Szelid mosoly lebbent el ajkán -
Föl se száradt könye dacára,
Mely még folyton szemében rezge;
Igy ragyog a mező virága
Eső után, holdfényes este.
Ugy látszott, mintha angyal lenne,
Ki a földre le-le lebbenve,
Vigaszt vitt bünös embereknek,
S álmában is részvétre ébredt
És könye a régen letépett
Háremvirág sorsán eredt meg.
Oh mondd Száréma, mondd, mi ez?
… Leborul az ágy szélihez.
Keserve űzi s megtagadja
A szolgálatot minden tagja -
És följajdul: „Ha van szived:
Oh ne taszits el engemet!”
Száréma ingadozó lépte,
Sohaja s egész lázas tette,
Mária álmát széllyeltépte,
S bősz nyugalomra ébresztette.
S most látván, hogy az ágy előtt
Ismeretlen ifju lány térdel,
Reszketve nyult felé kezével,
A földről fölsegitve őt.
„Ki vagy? Mért jössz oly megtörötten
Ide a késő éjszakán?”
E szavak csengtek ajakán.
Száréma szólt: „Én hozzád jöttem!
Ments meg! Minden reményem benned!
Ah! eddig mily boldog volt éltem
A míg gond s bánat nélkül éltem.
De most a fénycsillag lelkemnek
Egész letünt… Hozzád könyörgöm!
Oh légy kegyes!…
Én messzeföldön,
Innen távol honban születtem,
S bár hazám elhagytam korán -
Képét soha el nem feledtem.
S mi más elől elfutna tán -
Szent végrendeletkint maradt
Bevésve lelkemben, alatt:
Az égrenyúló nagy hegyek,
A rajtuk fekvő fellegek;
Patak, mely barlangból eredt;
S vadul rohan a föld felett;
Dús mezők a zöld domb mögött,
Ős tölgyerdők a bérc fölött -
Mind, mind oly ismeretes képek!
Emlékezetem, ott más az élet,
Más az erkölcs, más a szokás.
Hogy e földről mily sorscsapás
Hozott el: immár nem tudom.
De most is látok a tengerben
Egy embert – fönn, az árbócon…
Bút, félelmet sohsem ismertem.
Szerettem, s nem gyülöltem soha,
És a hárem csöndes körében
Időm gond nélkül szállt tova.
S a legédesb álom ölében
Vártam első boldog szerelmem.
És beteljesült minden tervem;
Én lettem a legszerencsésebb,
Mert Girej nem sokáig késett,
S a harcból győztesen megtére,
A kéjes hárem lágy keblére.
S hogy a khán előtt jelentünk meg
És ott állottunk aggalommal,
Némán nézett mindenikünket…
Láng-szeme rám esett, s azonnal
Magához hivt…
És ettől kezdve
Csöndes boldogságot élvezve -
Akként éltem, hogy semmi sértés,
Sem féltékenység nem gyötört.
Csókot csak ajakamról kért, - és
Nem zavarta meg e gyönyört
Sem unalom, sem félreértés.
De Mária! Mióta téged
Látott, ah! Nyugodalmam véget
Ért. Mert a khán azon nap olta,
Mintha általbüvölve volna -
Rögtön hűtlennél változott,
Engem érted feláldozott.
Nem használ panasz, sem harag,
Szive és arca zord marad.
Sohajom könnyen kárba vész,
Fut előlem, reám se néz,
S unatkozik hő beszédemre.
Jól tudom, nem vagy bűnös benne:
Azért hallgass reám nyugodtan!
Szépségemet ismerem mélyen
Mióta Girejre hatottam.
Egy csillag sincs a háreméjen,
Ki megállni merjen mellettem:
Mária! Csak  t e  állsz felettem!
Ámde nem is ismeri elméd
A lángot, mely szivemben éget.
Bennem dúlnak bősz szenvedélyek…
Hagyd meg nekem Girej szerelmét!
Oh miért hideg szépségeddel
Elcsábitnod gyönge szivét?
Meguntatnod keblem hevét?
Csókjának csupán engemet  k e l l
Hevítni. Őt  t ő l e m  ne vedd el!
Egykor szent esküvel fogadta,
Hogy mind halálomig szeret;
Szivünknek lángja olvasztotta
Eggyé lényével lényemet.
Célja, vágya egy volt enyémmel, -
Csalása éltem dulja széllyel!
Én lábaid elébe hullva
Panasz nélkül kulcsolom térded,
S keservvel, könnyel telve kérlek:
Add vissza Girejt nékem ujra!
Ne szólj semmit!… E  n y é m  ő… ámde
T é g e d  szeret… Ah! Még talán te
Magadtól őt visszatarthatnád…
Gunnyal, haraggal, siralommal
Közeledből űzd el azonnal.
És semmisitsd meg indulatját!
Im esküszöm… (már néhány éve
A mióta elvesztém itten
Azon vallást, melyben születtem,
És a Profétának hitére
Tértem, ámde anyám egy hitbe’
Volt véled, s én ettől hevitve
Esküszöm, hogy Girej, a kit te
Elcsábitál, enyém, mint hajdan!
Mert hidd meg Mária! Hahogy…
Éles tőr lesz kezembe’ majdan!
Én kaukázi lány vagyok!”
Szólt s eltünt. Őt követni félt
A herceglány. De nem is érté
Hogy Száréma mit szólt s iért?
S hogy az elhagyottat i sérté?
Az ártatlan ifju leány
Előtt megfejthetlen talány
A heves szenvedélynek nyelve.
De a szavak puszta hangjára
Aggódással lőn szive telve.
Vajon ő maga mire vár a
Hárem szigoru börtönében?!…
Tán könyével és kérelmével
Ádáz végzetét szeretné el-
Kerülni? Most bús fejét mélyen
Lehajtva, gondolt zord sorsára:
A khán nem fog engedni néki.
Ah! őt a háremélet várja!
Lelkét gyalázat fogja tépni,
S legszebb napjai életének
Honától távol, itt telnének…
Ha legalább, oh szent egek!
A khán kéjvágya szünne meg.
Ha eltaszitná, elfeledné,
Ha áldozatját sirba vetné:
Mily vidáman üdvözlené
A halált, mely megmentené!
Sivár éltébe belefáradt,
a világtól már mitse várhat.
Ah! ifjui boldogságának
Kora már többé fel nem támad!
Érzi hogy életének vége
Nem messze van – s mosolygva várja
Uj életét, mintha elébe
Volna már a mennyország tárva,
S baráti keze itt alant
Hivná őt…
- Az idő rohant;
Mára meghalt… A halál
Siralminak végét veté
S fölvitte a menny sátorába
Őt, az epedve várt világba
Egy uj angyalt jelentve bé.
Mi bántá erős ifjuságát
Ott, ol immár mitsem remélt -
Gyors kór sulyosbitá rabságát?
Elég: Mária már nem él!
*
*   *  
A kastélyban, - mely ki van halva -
Girejnek nincsen nyugodalma.
Ezért rémitő tatárcsorda-
Népét rablókalandra hordja.
A vad csatáknak közepében
Uj vértengert, uj vészt keres,
De elrejtve más, ah! Nemes
Érzést táplál fájó szivében.
Gyakran emeli nagy csapásra
Kardját, véres diadalon,
S im! Megáll karjának mozgása…
… Majd kimondatlan aggalom
Szállja meg; széllyelnéz zavartan
Halvány lesz, reszket minden tagja,
És érthetlenül mormog halkan;
Testét a forróláz zaklatja,
Szemén nehéz könycsepp kezd égni…
A zord khán többé nem a régi!…
Reá sem gondol háremére,
Hol az odaliszk megvetés
Martalékául dobva, és
Zordon őröknek van kezébe’!…
Száréma régen nincsen már ott
Közöttük; amaz éjszakán,
A melytől kezdve örök álmot
Alszik Mária: őt a khán
Hű szolgái meggyilkolák;
A törvény szigorun bánt véle:
Halálthozó vizbe dobák.
Miért? Ki tudja…
Végbemenve
A khán vérszomjas, szörnyü tette,
Mely rommá, pusztasággá tette
A Kaukáztól fogva bent
Oroszország csendes vidékét,
Ismét haza, Taurisba ment.
Ámde keservi most is tépték.
A fejdelmi palota beljén,
A várudvarnak közepére
Mária örök emlékére
Márvány szökőkútat emelvén -
Rá a félhodlat tette el
Együtt Krisztus keresztjivel.
(Tétováját a khán lelkének
Árulják el ez ékességek!)
S egy fölirat olvasható
Itt, mit az évek megkiméltek;
S márványból magasra ható
Viz-sugarak törnek az égnek.
A kút fris jégkönnyel van telve,
Sohsem szünik hangos keserve.
Ha kedves fiát elvesztette
Az anya, csaták bősz dühében -
A gyász napján így sír érette…
Az ifju lányok a vidéken
Most is tudják a régi mondát,
A mint nekik apáik mondák
És „Könyforrásnak” hivja ott
A nép e sötét oszlopot.
*
*     *
Megunva a zord északot -
Fáradt vendég ön ünnepemben! -
Egyszer távol Taurisba mentem,
Meglátni a puszta lakot
Bakcsiszerájban. És a vár
Csöndes terén jártam, hol régen
A népek átka, a tatár
Lakott a rablóvár ölében,
S véres csatáktól lévén lomha
A vész után szállt nyugalomra,
S rablókalandját bevégezve
Kéjek tengerébe volt veszve. -
Falát aranycsillám fedezte.
Körül még mind gyönyört leheltek
A kert és az elhagyott termek.
A kút zúgott, rózsák nyilottak,
S a zamatos szőlőgerezdek
Indái, fris uzöldjébe vesztek
A fáknak, melyet befutottak.
És a mohos rostélyt is láttam,
Mely mögött oly sok hölgy epedt
Szépségének tavasz-korában
A „füzérjáték” közepett.
És láttam a khán síremlékét,
Hol a hatalmas alszik végkép:
A karcsu oszlop tetejére
Márványból egy turbán van téve*
S mintha föltárta volna itt
A végzet nekem utait!…
Hol van most a három pompája?
A büszke khán hatalma merre?
Eltünt!… Enyészet lépett rája!
… De most más kép szállt e kebelre…
A rózsaillat, s lágy zúgása
Enyhe szélben hullámzó fáknak,
És a forrás bús loccsanása
Édes álomba ringatának.
S a mult támadt lelkembe fel,
S az udvaron egy bájos lánynak
Alakját láttam mint az árnyat -
Kisértetkint zuhanni el.
Ki volt a csodálatos kép,
Mely folyton körültem lebeg,
És üldözve nyomomba lép, -
S kezem mégsem foghatja meg?!
Mária tiszta lelke volt,
Mit az átok e helyre füzött?
Avagy Száréma bujdokolt,
Kit régi féltékenység üzött?!
E földi éltü szellemet
Most is látom!… Mind itt lebeg!…
*
*      *
Szalgír!* költészet- és békének
Tanyája! Majd még visszatérek
Virágos partod lágy ölére,
Észak havától búcsut véve.
Megjárom a kies vidéket,
És szerelmet és dicsőséget
Feledve, - hegyeidre menve, -
Tengertől vert sziklán pihenve,
A hullámzó Taurist nézem,
S a mult időt visszaidézem…
Oh szépségek csodavidéke!
Hol minden ragyog, fénylik, él…
Áldásának, s boldogságnak képe!
Vizzúgás a part szélinél,
Dombsorok, sötét erdőségek,
Nagy folyam és buja vetések,
És szőlőtök, mint a zaphirnak
Fénye a bájos völgybe’ lenn -
Mind, h mily vonzerővel birnak
A vándorra, szép reggelen,
Ha a szirtes ösvényen ül,
S alatta a tenger terül;
A zöld hullámok feldagadnak,
S sulyos csapást csapásra vág
A sziklák bősz dühe a habnak,
Hol a hegyfok van: Aju-Dágh!
(Bodestädt után.)

CSERÉNYI IMRE

(* A mahomedán siremlékek sima, vékony és függőlegesen felállitott kövekből állanak. A férfi-siremlékek tetejére márványból vagy kőből turbánt vésnek.)
(** Krím legnagyobb folyamja.)

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Szász Károly (1829-1905): Madách Imréhez

 
Oh ember gyász-sorsának siratója,
Tragédiánk bölcs éneklője te!
Mi az, mi szived kétségtől megója,
Van-e hited, fajod jövőjibe’?
Mig azt szünetlen küzdni s bukni látád,
S hogy a multnál silányabb a jelen:
Az eszme nem veté-e fátyolát rád:
- Hogy küzködése eredménytelen?

Ha látod Ádámtól a phalanstérig
A nyomorú embert balságiban:
Hogy e látmány utadról le nem térit!
Mi tenned, élned biztasson, mi van?
S nem Sergiolust mondod legbölcsebbnek,
Midőn kéjről csak kéjre tántorog,
S üresen menni egy órát sem enged?
- Szólj, van-e vágyó hölgyed s lángborod?

Miltiáddal a népért ontsd-e véred,
Mely gyanuval bánt s pallóssal fogad?
Vagy Keplerrel az ég ürét míg méred,
Eljátszasd földi boldogságodat?
Eszmékért gyúlongj, tiszta lelkü Tancred,
Miket hivői szennyeznek be ép’ -?
Vagy, Danton, bőszen ordits szabadságért,
Mely vértőből kél s vértengerbe lép?

Mert, hogy embernek sorsa körbe-forgás,
Melynek ki-útja nincs, te tanitál…
És könyved mégis édes enyhü forrás,
Mely fölött örül egy magosb hit áll:
- Hogy mint a föld nem forg csak körbe, körbe,
De napjával halad végetlenül -
Az ember is, végetlen pályát törve
Halad, emelkedik s megistenül.

Oh nincs hiában e nagyok küzdelme,
Bár maguk a küzdők elvérzenek!
Nem ég hiában annyi magas elme,
Hiában annyi sziv nem ver, remeg;
Mert mint az óra rezgő nyugtalanja
Egy helyben tapos szünes-szüntelen,
De jár a mű s a nagy időt mutatja,
Mely mindig mult s mégis mindig jelen.

Ezt tanulám én versedből, barátom!
S azóta szívem nyugodt és szilárd.
A küzdők vérét mosolyogva látom,
Bár küzdjön s essék uj s uj milliárd;
Mert nagy s kicsiny, hol mind egy célra
Ott óriás a munka s a siker…
Vesszünk egyenként, - de több mindnyájunknál
Az emberiség. S annak élni kell!

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Tolnai Lajos (1837-1902): Egy szegény leány levele

Egy szelid, jámbor öreg asszonyt
Egy szegény asszonyt ismerek,
Ki féltett szent ereklyeképen
Egy kis levelet rejteget.
Mikor a bú szivén megárad
Rajt’ e levél mindig segit:
Most is – most is olvassa, sirja -
Végigcsókolja betüit…

-    -    -
-    -    -

„Nem kérek én semmit tetőled,
Hidd el, hogy az nekem elég:
Ha, bár csak egy rövidke percig
Tekintetem megsziveléd.
Arra, hogy tán egykor mikint én
Oly hévvel, oly híven szeress -
Én egy szegény varróleányka
Oh hogy lehetnék érdemes!

Majd hogyha sétál kedvesével
Más – annyi százszor boldogabb - -
Nem – nem, én tőled ezt se kérem
Lezárom inkább ajkamat.
Ha látna egy-két fényes delnő,
Kikkel mulattál egykoron,
Hiszen kacagva mulatnának
Szégyenben égő arcodon.

Menj – menj feléjük; ne félj, bizvást.
Töltsd bátran kedvedet velök.
Hogy magas uri születésük:
Az egyedüli érdemök.
Bár szivök – mint az enyém – nincsen:
Rád nézniök mégis szabad;
Mit törődnek ők azzal hogyha
Azalatt egy sziv megszakad.

Menj, menj feléjök; mulass vigan,
De ha bánat dúl lelkeden -
Oh akkor jőj, oh akkor jőj el
Akkor maradj itt énvelem.
S ha átkarollak talán sirva
Ha szívem sziveden dobog;
Oh’ azt, ki ily merész leendett -
Ugy-e ellökni nem fogod?!

Oh jer kérlek, jövel szerelmem,
Ne bántson értem semmi gond,
Ne tudd te azt, hogy bennem a sziv
Minő őrült, kábult, bolond.
Csak jer, és hogyha képes e sziv
Boldoggá tenni – percre bár:
Ne jusson az soha eszedbe
Hogy az ítélet kit talál. - -

Megvethetsz te is mint a többi -
Meghidegülhet tán szived -
De édes lesz a hit hogy egykor
Én – én birhatám e szivet.
Oh elhagyhatsz végkép, örökre,
Én, látod hogy igaz vagyok - -
És a végső búcsumosolygást
Hűségemért tán megadod!

Egy kézszoritás jut talán majd
Annak, ki oly hűn szeretett;
Egy szó, egy kis vigasztaló szó
Annak, kit ég – föld megvetett;
Egy köny, csak egy titkolt, lopott köny
Mikor már rég elporladék,
Mikor már azt, hogy én - - oh jaj, jaj - -
- Régen régen elfeledék!”

Az öreg asszony szeme mélyen
A messze multba vész merül -
Fejét lehajtja búsan, és sir:
Mint anya sirhat egyedül.
- - „Az ifju -! palotákban vigad,
Mari – a sirban szendereg.
Boldogtalan volt s az lesz mindig
Ki igazán, hűn szeretett!-”

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Medgyes Lajos (1817-1894): Mikes Kelemen panasza törökföldön, 1730.

 
A szabad mult nagy s szép korából
Oh mi sokan elhulltanak!
A honban és a hontól távol,
Sebezve a kétség nyílától
Dicsetlen sírban nyúgszanak .-
Oh mint égtek egy jobb jövőért!
Keblök mi hévvel lángola!
Mint kapkodtak reménysugárért!
S mint adtak volna életet s vért
Megváltásodért, szent haza!
Nem birták itt a szolga-léget
S nem tovább a botrányokat,
S kik idegen országba tértek
A honvágyban szivök kiégett
Uj és uj csalódás alatt. -
Térdök mikint tört meg imára!
S mint kérték buzgón az eget:
Mig egy uj harci kürt szavára
A véres kard a hont megjárja,
Hogy bárcsak addig éljenek!
Nem hallgatott az ég reájok:
Kialudt nemes életek;
Lélekrázó volt haldoklásuk
S könyben uszó végpillantásuk,
Midőn már  m i n d e  n  elveszett!
Mint villámzúzta csonka tölgyfán
Egy-egy halvány, rezgő levél,
Tengődünk még néhányan árván,
A sírokon reszketve járván
S lelkünk vérző panaszra kél.
Kik még őrizzük illetetlen
A szabadság oltártüzét
Elmegyünk rendre i is innen -
Megtört reménnyel sziveinkben
S támad utánunk éj, - sötét!
Későn, későn kél fel a hajnal
Az elhullt vérből, fényesen;
Midőn megint a régi zajjal
A győző tábor szertenyargal -
S a hon szabad s boldog leszen.

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Szendrey Júlia (1828-1868): A költészethez

 
Oh, költészet, fogadj be templomodba,
Fogadj be engem papjaid közé,
Hisz istenséged senki úgy nem vallá,
Senki, mikint én, úgy nem érezé.

Gyermekkoromban, öntudatlanul bár,
Igéidet rebegték ajkaim,
Sejtvén, hogy egykor te lészsz csillagom majd
Az élet sötét, kétes útain.

Az ifjuság és szerelem korában
Rózsákkal hintett pályatér helyett
Én a tövises ösvényt választám, mely
Közelebb vitte hozzád lelkemet.

S midőn a percnyi üdvösség tüntével
A fájdalomnak órája ütött
S kétségbeesésem, mint a tenger árja,
Összecsapott immár fejem fölött,

S mint forgó örvény vitt, sodort magával
Körülem fonván csábos karjait,
S hogy szabaduljak égő kínaimtól,
Időelőtti, kora sírba hítt:
Oh, ekkor, ekkor… az önfenntartásnak
Sugallatából, mint rémült hajós,
Ki a tengerbe hányja kincseit, hogy
Megmenthesse a sülyedő hajót,

Ugy téptem én ki,- s jaj, hogy ezt cselekvém! -
Keblemből minden drága érzeményt;
Feláldozám az élet gazdagságát
Egy értéktelen, koldus életért.

Csak egy maradt, egy szentkép birtokomban,
Feldult egyházam oltárképe volt,
Tekintetem föl a magasba hívá,
Mig térdem le a porba roskadott.

A vakmerő  kéz, mely letépni nyúlt fel,
Imádkozásra fonta ujjait,
Nehéz sohaj szállt fohászkodva hozzá
Az ajkról, mely már káromlásra nyilt.

Te képed volt ez, oh költészet, képed,
Az egyetlen kincs, mely enyim maradt,
Mely hajnalt küldött hosszu éjszakámra,
Vetvén reám egy fényes sugarat.

Oh, ne vond vissza e sugárt lelkemtől,
Mint égető nap áradjon reám;
Habár fényedben, oh én istenségem,
Feloszló harmatcsepp leszek csupán!

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Tompa Mihály (1817-1868): Előhang

 
Fenkölt az  i n s é g  zordon angyala,
Parancsát osztva bősz szolgáinak;
És a sötét had el-szétnyargala..
Pusztítni gyors, erős, - engedni vak.
Járvány, égés: tanyát, várost keres,
Halmot, mezőt a rekkenő aszály;
Hogy a midőn gond, baj már is feles:
Kenyér nélkül maradjon annyi száj.

- Hah, mily szin lész az emberen, midőn
Elhullni látja mint Jób, nyájait!
S nem állhatván a lángoló tetőn:
Ajtót korom-, füst-, zsarátnakba nyit!
Gyönyörködöm, ha jobbat vár, mikor
Csak változást hozok rá uj bajúl; -
És ő rendet, jogot lábbal tipor,
A fájdalom miatt megszilajúl.

S nyujt-é vidúlást hegy, völgy képe? Nem!
Réten-barázdán kisül fű, kalász;
Lész nyilt keblével a föld éktelen
S önhamvában feloszló hulla, váz.
… Imát hallok: mely kárhozik, tagad,
Kacajt üt ajkam, hogyha láthatom
Az embert, mint éhes fenevadat
Verekedi egy íznyi falaton!

S hozott bajt, kínt, de a setét öröm
Korán volt a megsujtolt emberen -
Nem birt mozditni a  h a t á r k ö v ö n,
Hogy sziv szivhez legyen hült, idegen;
Az érzés nyugtalan felrezzene…
És rendbe hozni, mi feldult, zilált:
Kinyult a munkás részvétel keze; -
- Az ember szenved, a testvér kiált…!!

Levél, szirom ha csüggedt, halavány, 
És szomjuság epeszti a kehelyt:
Kicsiny a csepp, mit a nap hajnalán
A szánó ég szül és a földre ejt;
Kicsiny a csepp, de áldott, enyhitő,
Egy-egy nap élte biztosítva van,
Míg felleg gyül s jön a régvárt idő,
Melyen eső hull csendes-gazdagon.

Hull a köny is… szünik milljók jaja,
Világ gyúl a nyomor vermén, alant;
Megnyílik a paloták ajtaja,
Behíva meztelent, hajléktalant.
Megindulással van szem, sziv teli…
Nagy és kicsiny, szegény s dus egyetért;
A kalibák lakója megszeli
Az éhezőnek barna kenyerét.

Oh, e nehéz seb közösen sajog…!
Mi egynek árt: mindnyájunkat fogyajt,
Ragaszkodást szültek nyomor, bajok,
S megosztunk most fájdalmat és sohajt.
Hadd hívja vissza bősz küldötteit
A rontó szellem, szégyent a ki vall…
Nem,nem! a legkisebb se vész el itt!
- Im az oltár, hű áldozóival!

S kiben mindennek teljessége lett:
Szent égi láng! Magasztos hatalom!
Jelen van az áldozók közepeett
A Múzsa is e szerény lapokon;
Tömjénnel jött fénylő oltárodig,
Honnan minden, mi nagy, szép s jó, ered, -
Kiben áll a világ s megtartatik,
Te égi láng: s z e r e t e t, s z e r e t e t!

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Juhász Gyula (1883-1937): Budapesti ősz

Sötét aszfalt. Őszi regg ólmos árja
Az aprókockás térre leszakadt;
Hajnal fakul az esős éjszakára,
Már látom a komor, nagy tűzfalat.
Ködtől kopottan, ablakomra szállva,
Két esett veréb álmosan fecseg,
Lelkem kiréved a foszló homályba,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Valamikor a pitymallatt sugárát
Ujjongva lestem iratos mezőn,
Hűs szél borzolta nagy kalászok árját,
A nap mosolygott s rá repesőn
Mennybéli kórus zendíté imáját
S a rét, az ég száz színben reszketett.
Most? Búsan zizegnek a villámlámpák,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Mintha inden gyász, amit általéltem,
Csöndes titokban fojtogatna most,
Mintha a ködök e magányos téren,
Lelkembe hamvaznák a bánatot,
Mely kihalt utcák során tovalézeng,
Mely szitáló közönnyel csepereg,
Magam vagyok ébren. Most ki se véd meg,
- Maradjatok itt, szürke verebek!

Rekedt a hangom. Nincs pacsirtadal már,
Csak álmodom mezőkről, éjszaka.
És fényt lopok kihamvadt alkonyatnál,
Oh én vagyok a szürkeség maga!
Olyan, mint ti. Villamos rohan már,
Fölbúg, sikongat! Lelkem átremeg,
A nagy kórusból csak e hang maradt már,
- Ti is elszálltok, szürke verebek!

Petőfi Sándor (1823-1849): A boldog pestiek

 
Hiába is dicséritek
A szép természetet!
Az tart legföljebb veletek,
Ki rosz gombát evett.
Szegény, szegény falusiak!
S kisvárosbéliek!
Mi élünk csak valódilag,
Mi boldog pestiek!

Lakásunk fényes palota;
Mindent találni benn,
Mit a mesterség adhata,
Hogy légyen kényelem.
Selyem, rugalmas pamlagunk
Lágy hintaként remeg;
Egész török basák vagyunk
Mi boldog pestiek!

És mindennap véghezviszünk
Nagy epikuri tort,
Hol étket és italt nekünk
Sok cifra szolga hord;
Míg a zenének hangjai
Vígan fölzengenek,
Lelkünk elandalítani. -
Mi boldog pestiek!

Hát a színház? a táncterem
És több efféle hely?
Kapunk alatt hintó terem,
S mint a villám visz el,.
Igy múlik éjünk és napunk,
Nincs híja semminek,
Míg végre csődöt nem kapunk
Mi boldog pestiek!

Pest, 1844. július

Petőfi Sándor (1823-1849): Pest

Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan!
S én Pestnek mindig jóbarátja voltam,
És ahol csak kell, hát pártját fogom.
Volt itt nekem sok kellemes napom.
Kivált h’ az utcán kóborolhatok:
Az angyaloknál boldogabb vagyok.
Egy óriáskigyó bámészkodásom,
Végighuzódik a népsokaságon.
S aztán itt minden olyan érdekes,
A sziv örömében csak úgy repes.
A vargainasok pofozkodása,
A bérkocsiknak embergázolása,
A zsebmetszők, a pörölő kofák
Az embert mind igen mulattatják.
S azt kell még látni, hogyha szép időben
Sétára kél a tarkabarka nőnem;
Mi szépek ők, mi szépek, teringette,
Elől kifestve és hátul kitömve.
Hát ahol a dicső arszlánok járnak!
Azt nevezem aztán baromvásárnak.

Pest, 1845. február – március

Czuczor Gergely (1800-1866): A falusi kislány Pesten

Jaj be szép az a Pest, Istenem, be szép!
S benne milyen úri, mily szelíd a nép.
Összevissza jártam útat, útfelet,
De szemem nyugonni nem talált helyet.
Ablak ablakon van három négy soron,
Oly magas falunkban nincsen a torony.
A sok utca tömve mint a méheraj,
Jobbra-balra fényes gyöngy, ezüst, arany,
S mintha búcsu állna későn és korán,
Cifra ott a férfi, asszony és leány.
Ám csudálni méltó mindenek fölött,
Hogy kevély alig van annyi úr között.
Mert kosárka almát vittem áruba,
S feltakarva szépen ültem kapuba.
Ott hogy üldögéltem én szegény leány,
Szépen néze minden átmenő reám,
És sokan, de hogy mért, nem tudom biz én,
Visszafordulának többször is felém.
S három könyves úrfi máris körbe vett,
Egyik kérdi tőlem: "Húgom mi neved?"
Kérdi a másik is: "Hol lakol babám?"
És a harmadik mond: "Lelkem nézz reám!"
Én meg elpirultam, ó de hogy is nem,
És csak úgy suttogva mondtam meg nevem.
Hányával kel almám? Meg sem kérdezék,
Ám ha annyi lett is volna, megvevék.
S mennyi furcsa szépet kelle hallanom,
Azt úgy elbeszélni ó dehogy tudom!
"Hozsz-e még be almát, itt ülsz akkor is?"
Kérdezének Isten tudja hányszor is.
Jaj be szép az a Pest, Istenem, be szép!
S benne milyen úri, mily szelíd a nép!
Ahogy álldogáltam utca szögletén,
Nagy sietve jött egy szálas úr felém.
Fénylett rajt ezüstös szép kalap, s ruha:
Gazdag úr lehet, de mégsem katona.
Állni cifra hintón láttam olyat én,
Bajsza jól kikenve, barna mint a szén.
"Ejnye gyöngyöm-adta kis magyar leány,
Nem szeretsz-e engem? én szeretlek ám."
Így köszönte szépen, és tán ismere,
Mert úgy híva, hogy csak menjek el vele.
"Nem lehet", feleltem, s kérdezé: "miért?"
"Mert anyámtól meg van tiltva, hát azért."
"Bé ne menj leányom", ez volt a szava,
"Bár akárki hína, házba sehova."
"Kis szivem, tehát csak nem jössz el velem?"
Monda, s megszorítá kétszer a kezem.
S búsan otthagyott az utca szögletén,
No de mit tegyek, ha tiltja a szülém.
Jaj ha megharagszik az az úr reám!
Mit miveljek akkor, mert hatalmas ám!
Egy kosár almával bémegyek megint,
És ha majd anyám a régi módra int,
Szépen kérem őtet, hadd legyen szabad
Fölkeresnem azt a szép ruhás urat,
S hogy haragja szűnjék, csókolok kezet,
Néki nyújtom által a legszebbeket,
És igérem, hogy azt nem teszem soha,
S félni nem fogok, mert ő nem katona.

Juhász Gyula (1883-1937): Magyarok Pesten

Andrássy útján a fanyar tavasznak
Zöld aranyában égnek a tetők,
Piros, kék gömbök szállnának magasba
S rövid pórázon csak libegnek ők.

Ó mennyi pompa, mennyi fény és mennyi
Hiúság baktat csillogó uton,
Piros, kék gömbök módján fönn lebegni
Az élet színén, büszkén, ámulón.

De egy sarokban, az árkádok alján
Megállít kék bús bálvány, két anyó.
Matyóhímzéssel jöttek Pestre, tarkán
És most delelnek: előttük motyó.

A tavasz napja minden ragyogása
A tarka hímzésen táncol, kacag,
Ott tündököl, int Ázsia varázsa
S a tömeg elmegy mellette, a vak.

Ők lelküket hímezték álmodozva
E szép homokba, ősi vágyakat
Szőttek beléjük s e keleti pompa
Az egyetlen, mi nékik megmaradt.

A két bús bálvány mozdulatlan árván
A robogásos útra rámered.
Oly furcsa nékik mind e lárma, látvány,
Testvéreim ők s itt idegenek.

Te volnál hát egy ország szemefénye,
TE érthetetlen összevisszaság? -
Város, melynek se nappala sem éje,
Te felfordult, elkárhozott világ!
A szerelemnek nincs bűbája,
Csavargóké a csillagtiszta menny.
Lehet-e ott az érzelem hazája,
Hol diadalt arat a bűn, a szenny?…

Rajongó lélekkel hittem sokáig,
Hogy a főváros égi Pantheon,
Melyből a nemes ideál kiválik,
S ezé a taps, ezé a jutalom.
Megáldomám az elfeledt regéket,
Hevültem, mint egy régi kor fia.
Athén és Róma nálam ujra éltek
S Aristidesz, Brutusz, Kornélia.

A nép közt, falun éltem volna szépen
S irásból ismerném csak Szodomát.
Ha már önvétkünkön kaczagni szégyen,
Iszonyu látni ezrek mámorát.
Menj! S hallgasd meg, ha még el nem romoltál,
Az önzés gyáva evangeljomát.
Borul a porba! Ott egy fényes oltár, -
Csókolni fuss a bűn aranyhaját.

Szemem e bábeltornyu tarkaságot,
E nyomorú fényt nézi hidegen.
Kaczagnám ezt a hóbortos világot.
De nem kaczagom, mert nem érthetem.
Mint számüzött kerülök minden embert
S sírni vágyom, ha leszáll az est;
Rab vagyok én, a ki daczolni nem mert
És halni vágya, élni kába, rest.

Sebzetten itt bolyongok félbolondul;
Bolondok közt a félbolond magam,
Indúlatom viharharangja kondul,
És óriásnak gondolom magam.
Szeretném összezúzni ezt a népet,
Mint a mese kigúnyolt Sámsona,
Hogy halljon az  utókor is regéket;
Minőket senki nem halott soha!

Arany János (1817-1882): Vojtina Ars poétikája (1861)

 
Tele vagyok, dallal  vagyok tele,
Nem, mint virággal a rét kebele,
Nem mint sugárral, csillaggal az ég:
De tartalmával a „poshadt fazék,”*
Vagy mint csatorna, földalatti árok,
Amelybe nem csupán harmat szivárog. -
Tele vagyok. Nincs tárni mód tovább:
Feszít a kóranyag, a zagyva táp.
Olvastam egypár száz kötetre ment
Regény-, beszély-, poéma-speciment:
Kit meg ne rontson aztán ennyi zöld! S
Ne rágjon ennyi éretlen gyümölcs! -
Melyből világok lettek, a kaosz -
Bennem hasonló zűr támadt ahoz,
Hemzsegve tarkán „mint a beteg álma”:
Lássuk, ha e zűrből valami válna.

Költő leánnyal, borral nagyralát:
Tőlem ne várja senki már dalát.
Bort… legfölebb ha néha megiszom:
S a szerelem… rég volt az! Rég bizon.
Én is szerettem: (oh, ez édes emlék
Szivemre most is oly enyhítve ömlék!)
De halkan, zaj ne’kül… mint a virág
Egymásra hajlik és hangot nem ád
Midőn felpattan illatos pora
S elönti a kéj boldog mámora.
Egy mukkomat se hallád, vaksi hold!…
(Látta-e, nem tudom, vagy ott se volt);
Nem kiabáltam a természetet,
Csak érzém, mit szivembe ültetett;
S midőn szerelmet a leánynak esdék:
Nem oly szagú volt mint a nyomdafesték.

De a hazáról… Úgy van, a haza!
Zengjen felőle hát a dal, nosza!…
Késő ez is: mi haszna lelkesül
Az ember, ha középen bélesül!
De meg, mit érne gyöngéd szó nekik,
Midőn a hont ordítva szeretik? -
Midőn legszebb virág a mályva-rúzsa:
Köténybe rejti kis bokrát a múzsa.

Volt a hazának egy-két énekem,
Bágyadt, igaz, s „örömtől idegen”:
De honfi keble érzé a panaszt,
A csendben, éjben jól kivette azt;
S a fájdalomban, mely elfojtva sírt,
Ön-fájdalmát lelé, s hozzá az írt.
Sebet tör a dal, de balzsamteli
Ujjával ismét megengeszteli.

Most helyzetünk valóban istenáldás:
Ének se kell, csupán hangos kiáltás.
Ki a hazáról mond nagyot, sokat:
Csak rajta! Nem hiába kurjogat.
De bár a hont szeretjük egyaránt:
Van a modorban néha, ami bánt;
Mert jóllehet az érzés egyre megy:
A költő, s a… cipész-inas, nem egy.

Én már ezentul ilyetén gyalog
Versen… csak így pálcán lovagolok;
Zúg, sistereg, szédül szegény fejem:
Nincs odafent, szárnyas lovon, helyem.
S azóta, hogy nem mondtam éneket,
„Mély hallgatásban torkom elrekedt”;
S mint hangjavesztett opera-dalár,
Lettem éneklőből… énektanár.

Mendacem oportet esse memorem:
Költőnek ezt ajánlani merem.
Nem épen tisztes, de derék szabály,
Versembe jól fér, s a mellett – talál.
Azaz – magyarra téve a szavak:
„Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”;
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb…
A sánta költő még keservesebb.

Hazudni rút. Ez ellen a morál,
A társas illem egykint perorál;
De költőnek, bár lénye isteni,
Nemcsak szabad:  - szükség fillenteni.
Avagy felettünk nem hazud az ég,
Bolttá simulva, melynek színe kék?
A támadó nap burka nem hazud?
S fejünk felett, min jár, nem ál az út?
A csillagok hullása nem csaló?
Távol hegy, erdő kék színe való?
Szivárvány hídja nem csak tettetés?
A látkör széle nem csúf rászedés?
A délibáb, midőn vizet csinál,
Melyben torony, fa kettészelve áll,
Lebegve orma, tótágast az alja:
Hát nem szemed, szomjad ingerli, csalja?…
Minden hazugság, földön ami szép:
Csontváz, ijesztő a valódi kép;
Azt vérrel, hússal ékesíteni
Jer, jer költő!… hazudva isteni!

Győzz meg, hogy ami látszik, az való;
Akkor neved költő lesz, nem csaló, -
Amint nem az volt rég az átheni,
Malacvisítást tudva színleni;
Ellenben a pór, aki szűr alatt
Ríkatta disznát, és kuhin maradt,
Bár a visítót gúnyosan emelte,
A hallgatók füttyét megérdemelte.
Mert a közönség érzé, hogy amaz
Úgy rí, miként legtöbbször a malac,
Míg a valódi – csont és vér noha -
Tán úgy sikoltott, mint másszor soha.

Itt a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod.
Csakhogy nem ami rész szerint igaz, -
Olyan kell, mi egészben s mindig az.
Talán nem való, hogy ez s ez úgy esett,
Tán ráfogás a felhozott eset:
Mátyás király nem mondta s tette az;
Szegény Tiborc nem volt élő paraszt;
Bánk a nejével, megvénült falun,
Sosem dühönge többé a szarun,
Evett, ivott, míg végre elalún:
De mit nekem valód, ha ez eseten
Bánk törpe lesz, Mátyás következetlen?
Ha semmi évszám, krónikás adat
Engem le nem győz, hogy nem tett vadat?
Nekem egész ember kell és király,
Vagy férj, nejéért aki bosszut áll,
S ember-, király-, meg férjben az egyén:
Csip-csup igazzal nem törődöm én.

De bár egész, s örök – úgy puszta-nyersen
Feladva, nem segít valód a versen,
Itt kell már a szabály: „költő, hazudj!”
Nem olyan ám mind, hogy belőle tudj:
Mert van sok eszme, igaz fogalom,
Mitől előre borsózik dalom,
Az egyszeregy, bár meg nem dönthető,
Képzelmi szósszal bé nem önthető;
Sem oly igazság, min függ a peres;
Sem a rideg tan, elvont, rendszeres;
Vond bár kívül reá költői mázad:
A pőre tartalom fejedre lázad;
Vagy, mint midőn az óriás boa
Nagy martalékkal hömpölyög tova,
Gímet rabolván, vagy bölénytinót,
Féltesttel amely még száján kilóg,
Hétszámra hordja az ágbogas fejet,
Vélné az ember, egy erdőt evett.
Hétszámra látni, hogy szerv- és idomra
Különböző táppal vesződik gyomra:
Úgy jár az istenadta költemény
A nyers igazzal, mely dacos, kemény;
Csakhogy sokára sem emészti meg:
Marad nehéz, feloldatlan tömeg.

Akarsz repülni? Hát csak rajta! Höss!…
Hanem szárnyadra ólomsúlyt ne köss.
Bár fontos a földszint némely való: 
Ott lenn, a hígban, nem neked való;
Kivéve hogyha tán bölcsen rakod
Mint léghajóba, megmért súlyagod:
Már táncol a gömb, mint betyár lova,
Kit nem bocsát a csárda oszlopa,
Már fel s alá kapkodja üstökét
Hogy elszakítsa tartó köldökét,
Recseg az oszlop, enged a kötél,
A tenger néző szívszorongva fél
Hogy felnyilallik a könnyű golyó,
S egy perc alatt eltűn a léghajó,
El, végtelen világokon keresztül,
A semmibe, örökre, mindenestül!…
De te nyugodtan ülsz még a kosárba’,
Előtted óra, és a percre várva
Midőn kiálthatsz: „a kötélre! Vágd!”
S többé a földdel semmi cimborád.
Ám érzi súlyát a szélházi gömb,
Megemelinti és azt mondja: öhm!
Lassan, nehézkesen úgy szárnyra kel,
Mint bérci sas ha nagy zsákmányt cipel.
És ím! Előtted ég és föld kitárul,
Nézhetsz föl és le a közös határrul:
De, hogy ne szálljon vakmerőn veled,
A léghajót csinján mérsékeled,
S midőn egekbe így zarándokol:
Azt sem felejted: „hátha lebukol!”

Ily célra megjár a bölcselmi eszme,
Különben annyi, mintha kárbaveszne.
S amit tapasztalsz, a konkrét igaz,
Neked valóság, egyszersmind nem az.
Vásár az élet: a földnek lakossa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa,
Ad-vesz, civódik,  káromol, kacag;
Por, sár megöl, megfojt a hagyma-szag:
S ha kételkednél, hogy indez való,
Lépen bök egy rúd, feltaszít a ló: -
Mit gondolsz? Ha énekedbe öntenéd
Úgy, mint van, e sok mozgó pecsenyét;
Ha e vásárból egy karéjt levágva
Beléillesztnéd a dalvilágba:
Mit gondolsz, nyerne a költő vele
Hogy ily igazzal zsúfolá tele?
Hogy macskástúl-ebestül átvevé
Azt, aminek árnyéka az övé?…
Állok Dunánk szélén, a pesti parton:
Előttem a kép, színdús üde karton:
Felleg s hegy által a menny kékje csorba.
A nap most száll le a város-majorba;
Büszkén a Gellért hordja bársonyát,
S fején, mint gondot, az új koronát;
Lenn a Tabánban egy toronytető
Gombjának fénye majdnem égető;**
Míg fönt a Mátyás ódon temploma
Szürkén sötétlik, múlt idők roma;
És  hosszu rendje apró sűrü háznak
Fehérlik sorba’, mint gyepen a vásznak;
Alant a zölden tiszta nagy folyam,
Mint egy smaragd tó bércek közt, olyan,
Meg nem legyinti szellő’ s fecske szárnya,
Csak mélyén lüktet forradalmas árja;

Felszíne tükör, és abban, mikép
Tündéri álom, az előbbi kép
Tisztára mosdva, felfordítva ring,
Mint lenge kárpit, a merő fal ing…
Ábrándos lelkem a hullámba mélyed, -
Vágyban elúszva búvárlom a mélyet:
Itt, itt a nimfák! Itt a cháriszok!…
Az utcán por, bűz, német szó, piszok.

Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa:
E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít -
Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít:
Ez alkonysúgár, mely az árnyakat,
E köd, mely nőteti a tárgyakat;
E fénytörődés átlátszó habon,
E zöld, esős lég egy május-napon;
Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet:
Egyszóval… a költészet.
Azonban azt se véld, hogy a való
Kirúgva jobb egészen láb alól,
Hogy némi kósza föllengésben áll
A híres eszmény, vulgo: ídeál;
Hogy csak néhány szó, egy kis lexikon
Kell: és tiéd a Parnassz, Helikon:
„Csermely, virág, lomb, szellő, hattyudal,
Ábránd, minőt a sejtelem sugall,
Kék távol, esti csillag, félhomály”
(Tanuld meg: félig semmit se csinálj!)
A „Hóra, Flóra, Grácia, Pszüché”
s a többi, - hogy keverd mind együvé
S detur, sigentur: „ideál” Hahó!
Csinján, barátom: több is kell ahó!

Idea: eszme. Nem szó, nem modor.
Azt hát fejezzen ki vers, kép, szobor:
S eszményi lesz Béranger, mint Horác,
Vagy a görög, melyet ő magyaráz;
Nem is kell a bajuszos Berzsenyi
Vállára ó palástot metszeni;
Jobb, hogy találva Ő van és kora,
Mint régi Hellász… fűzött bocskora!
Jelennek írunk… és tán a jövőnek,
(Legtöbbje pénzrét a betűszedőnek,
De az sosem hallgatja Vojtinát,
Gyártván divathoz a vásárfiát;)
Jelennek ír, ki a jelenben él,
- Mondom – közöttünk hisz, szeret, remél,
Küzd, vágy, remeg, örvend, szomorkodik:
Mért élne visszább, vagy húsz századig?
Kinek szokott ruhája lenge burnus,
Csak nyűg, teher lábán az ó kothurnus;
S kiről tudom jól: ki apja-fia,
Röstellem azt, ha élve múma.

(* Olla potrida. – A. J.)
(** Ez 1849-ben volt így. – A. J.)

Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805): A pesti dicsőség

 
Inkább laknám Moldovába, Bukarestbe, 
Mintsem a candra, pénz-sípos, fene Pestbe. 
Búcsúzz hát el innen, hasam és erszényem, 
Mert itt pénzbe kerűl minden kedves kényem. 
  
Itt holmi gőgős irka-firka uraknál, 
Kevély ráncba szedett homlokú uraknál 
Mit agárkodsz egy két sovány ebédéért, 
Kit begyűjtött sok begyűjtött rossz pénzéért? 
  
Ember-veszekedésből te minek élnél, 
Rossz logikán zőldet kéknek hogy ítélnél? 
Törvényt tudni nem tudomány, csak soványság, 
Érte pedig időt veszteni pogányság. 
  
Amidőn bér nélkűl kelletik szolgálnod, 
Méltatlanúl bút [és] sírást kell kiállnod: 
Ugyan kérlek, ítéld meg magadat, pajtás, 
Nem jő-e a szádra ezer bú s sóhajtás. 
  
Büdös kőfalak közt poloskákkal élni, 
"Audiat, veniat", sorra felugrálni, 
Koplalni és fázni, futni: nem okosság. 
Ruhádat koptatni több, mint a gyilkosság. 
  
Ez elegy-belegy népek sodomájába, 
Török, zsidó, rác, német, tót rút nyájába 
Ne rühesítsd, arra kérlek, erkőlcsödet, 
Míveld, jobb lesz, eredj haza, öröködet. 
  
Hiszen itt minden dicsőség csak abba áll, 
Ha az ember locsog, pipál, űl vagy sétál, 
Hörböl pergelt török babot szűk kortyokkal, 
Főldig érő füstfelleg közt olyanokkal, 
  
Kik begyűltek ezerféle köntös-vázba 
Egy különös szabadságú pipaházba, 
Hol egyhúzamba félnapig is elnézik, 
Némely bolond csonttekékkel hogy tekézik. 
  
Ez az egy látásra való csekély nézés 
És taksára szabott pénzcsaló tekézés 
Teszi már egy részét a gyönyörűségnek 
És a legpompásabb pesti dicsőségnek. 
  
Szinte ehez hasonló a promenádé, 
Ahol: kicsoda ez? vajjon könnyen ád-é? 
Volt-e s hányszor ez a virág megaratva, 
Szép mód vagyon kitanulni sétálgatva. 
  
Mert ez a hely út rende - - - - - 
Udvara apró kövecsekkel kirakva, 
Arra való, hogy a kőfal büdös gőze 
Akit átjár itten, magát kiszellőzze. 
  
Mihelyt nyáron friss levegőt hoz az este, 
Puha kényességbe elő - - - - - - 
A dámáknak ide vágyjon pipeskedni, 
A feltett céltárgyra itten leselkedni. 
  
Itt ha lyánt látsz is, ne véld ám, hogy szűz volna, 
Első kérésedre mindjárt ne hajolna, 
Mihelyt a lyány tizennégy esztendős leszen, 
Pesten mindjárt asszony-szolgálatot teszen. 

Vöröss Lajos (18. vége -19. sz. eleje): A pásztori élet

Ártatlan életnek ékes ragyogvánnya,
Sok zajos napoknak tsendes tárgylátványa,
Mit vonzol magadhoz szép édesgetésel?
Ha sok kezet fogol TE a szerentséssel.
De még is oh! Engem mi hátra marasztat?
El idegenülve Tőled meg fagyasztat;
Ha oly nyájassággal szépenn tsalogatol,
Sok boldogságiddal mint egy elaltatol?
Dőlök szép Tárgyadnak keblébe lankadva,
Hol iffiu napjaim mulnak el hervadva.
Légy hét pártfogója meg rontsolt szivemnek,
Hogy napját vigabban éljem életemnek,
Hol a vig madárnak nyájas éneklése,
Búim Terhét tőlem el űzni nem kéne,
Hol a mély tsend édes keblében ülhetek,
A Pieridesek Karjára dőlhetek.
Pásztori életnek Te gyönyönyü képe
Mi módon ragasztat szíved öröm lépe;
Hol a hives ernyő madár hangitsálás,
A zöld ligetekben mulató sétálás,
Hol a Zephir szellő kedvező legyeszte
Sok szív örömeit vigadva szerezte,
Hol a Füleile Vigadó éneke
Minden örömeknek keritett feneke,
Tájjadon a Muzsák tsendessen meg vannak,
Mert a kajánságok rája nem rohannak.
Amott Juhaidnak serdülő vig nyája,
Itt e mély halgatás lakásod tanyája,
Ott a kies hársfád hol a furugládat
Meg fuvod, el danlod vigadó notádat;
Innen megént nézed a Driadeseket
A tsergő patakban vig Najadeseket,
Satyrok, Faunok s Nimphák seregeit,
Pán Isten serdülő vigadó népeit.
Ezek a szép okok melyek tsalnak engem,
Melyért Helikonok danlomat elzengem.
Te Pásztori élet édes ajándéka!
Nem tsalhat meg téged szerentse Játéka,
Dőlök Hypocrehne kút vize partjára!
Hol vigyázok éltem utolsó napjára.
Hol Iffju napjaim tsendessen elmulnak,
Éltem tavasszának virági lehulnak:
Ott nem ülök busan mélyj bánatban ejtve,
Hanem régi bajom éppen el felejtve,
Lesem a vig patak tsergedző folyását,
Zajos napjaimnak édes el alvását,
Igy szeretném éltem lefolyása lenne!
Hogy keserüséget más nekem ne tenne.

Forrás: Vöröss Lajos: Érzékeny versek. Pesten, Trattner János Tamás betüivel és költségével 1817.

Vöröss Lajos (18. sz. vége -19. sz. eleje): Az Istenről, s annak megvetőihez

Ember! Ki szentséges Isten jóvoltából
Élsz, és sok hasznot kapsz annak hatalmából,
Még is a sok jókért annak, ki teremtett,
Hálákat Te nem adta, ki semmiből felvett;
Nézz estve egy barmot ha mikor le fekszik,
Vess figyelmet reá, hogy az mit tselekszik,
Reggelis vigyázz rá hajnal hasadtával,
Ha fel-kél, hogy áldván fujt sóhajtásával
Azt ki teremtette, annak nagy hatalmát,
Bölts Alkotójának felséges irgalmát.
Nézz tovább Tavasszal a kis madárkákra
Kik örömmel szálnak gyengén lengő fákra;
Halgass füleiddel a fülemilére;
Buzgó énekével egész teste, s vére
Mint áldja Istenét, a ki teremtette
Teremtőjét áldván ki eddig éltette.
Vesd szemed másokra, fő képp gerlitzére,
Galambra kenderke és Tengelitzére;
Eredeti szóval az Alkotójokat
Mind imádják az ő élet adójokat.
Ha ezeket láttad még egy látmány vagyon
Melynek is látásán tsudálkozhatz nagyon
Ki tával létében tőlünk magát, ójja
De hiv ragyogása földünknek lakója.
Vessed szemidet a nap világára,
Kit sokszor sok ember testig lelkig vára;
Még ez sem tér ki a meg nem szokott utjából,
A melyeket rendelt Isten jó voltából,
Sőtt földünk is e nap egyik forgó holtja
Mely hogy napja körül forgodjon ez zsoldja,
Ez is soha meg nem botlik járásában,
Ily Felség van Isten minden Munkájában.
Serkenj mind ezekre; Az Istent ditsérni
Kinek Teremtménye vagy azt mindég kérni,
Hogy e földön Tőle úgy meg-áldattassál,
És pályád végezvén hozzája juthassál.

Forrás: Vöröss Lajos: Érzékeny versek. Pesten, Trattner János Tamás betüivel és költségével 1817.

Vöröss Lajos (18. sz. vége -19. sz. eleje): A Hazai szeretet

 
Még a Nyugalomnak tsendes szárnya alatt,
Lachesis éltemnek nyújt hoszabb fonalat,
Hogy jobb enyhüdésre szivemet hozhassa,
Helyre hozásával énekét folytassa.
Valaki az élők számát többesíti,
Azon van, hogy szíve kénnyét teljesítti.
Muzsám! Segitsd Teis lantod adásával,
Hiv szolgád bus szivét megvidittásával
Érzékenységeit rajta hogy elverje,
Hajdani vigságát újjra visza nyerje.
Látom kiserdülni a Tavasz virágit;
A világ Fiai tiszta vigásságit:
Hallom a madár szót hármos echoztában
Bé hatni is érzem szívem Barlangjában;
Látom a Pásztorok Örvendező nyájját
Barátságosíttó tsendelgő tanyáját;
Hallom a fris patak vig tsergedezését
Lassu habzásával az édesgetését.
Serkentik mind ezek szunnyadó véremet
Jó Hazámra hozzák emlékezetemet.
A mint szeretteti, a fris tsermely magát,
A Tavasz nézeti, örvendő tsillagát,
A madár szivemet, mint örvendezteti,
Magát a víg nyáj is vélem szeretteti. -
Még jobban szerezi Hazám a kedvemet,
Melynek köszönhetem a születésemet.
Hogyan áljak ellent e serkengetésnek?
A melyek szívemen egy mély gödröt vésnek,
Újjítják hazámhoz vágyó szerelmemet,
Buzditják hozzája kötelességemet.
Minden ki él, piheg, keblében vagyon szív,
Minden hazájához oly igen nagyon hiv,
Hogy készebb ezerszer éltével adózni,
Hogy sem a honjától vég képpen távozni;
Még azok is, kiket, vagy a kénytelenség,
Vagy melléjek járult sok szerentsétlenség,
Tengernek szélveszes habjától űzetve,
Szinte a végsőkig, kétségbe ejtetve
Kergetetnek tsak nem fél Világ tájjáig,
Mindenjek elvesztvén majd éltek fogytáig,
Nem jutván bár ottan mily nagy szerentsébe,
Vagy a mostoha sors vad üldözésébe
Keveredjenekis, és az életjeket
Tsak azért tengetik, s minden esetjeket
Eltürik, hogy haza visza juthassanak
barátjok karjain vigadozhassanak.
Oh Hazám4 éretted én is úgy buzogok,
Hogy tőled távozva mindég tsak zokogok;
Te benned születtem érted meg is halok
Egy sirnak valót tsak füldedben foglalok,
Melly parton keblembe szerelmedet zárom,
A lészen szívemen egy erős závárom.

Forrás: Vöröss Lajos: Érzékeny versek. Pesten, Trattner János Tamás betüivel és költségével 1817.

Vöröss Lajos (18.sz. vége -19. sz. eleje): A muzsához

Muzsám lágy tüzeddel oly gyengén égeted
Szivemet; a miglen lantodat pengeted;
Hogy minden hangzása ujjabb tüzet adván,
Akaratom ellen Te hozzád ragadván,
Kelletik engednem hatalmas erődnek,
Mint egy a bájolást hozó éneklődnék,
Ha egyszer raboddá tehetz, gyöngyörüség
Miden tetted tárgya tsak az igaz hűség.
Tsak te vezetz engem Magános Édenben
A hol elégségeet találok mindenben;
Te gyujtasz Hazámhoz szent tüzet szivemben;
Te adsz öröm érzést minden lépésemben;
Általad buzognak Testemnek erei,
Általad virulnak életem idei,
Te viszel a hives  hárfa árnyékába
Édes andalgásba merülve, folytába
Egy zuggó tsermelynek tsendes habzásához
Virágos partjának pázsintos tájjához.
Ha eped a szievm szomoruságában,
Sir, zokog, kesereg, olvad bántjában,
Te jösz kegyes karral a barátság veled
Szárnyaid fedezvénengem s azt öleled,
Lantodat ált’ adod aztat által vévén
Kevéssé pengetem minden bum letévén
Dőlök az örömnek özönes öblébe,
Ferdek Castalius izesült vizében.
Ha az irigységnek komorodott Vádja,
Rám dühös fullánkját mérgessen okádja:
Te jelen vagy mindjárt igazság tükrével,
Amaz arany időt hozó szent békével,
Kimentesz éltemnek veszélyei közzül
Mutatz hiv mentséget barátság eszközül.
Igaz; Rabod vagyok azt ugyan megvallom,
De hogy az lehessek, magamnak javallom
Nem a haszonvétel, és a’nak rut sárja
Hajlandó sivemet kebeledhez zárja.
Hanem a Barátság nyájas enyelgése,
És a szivre ható Cyterád Zengése,
Bajolja szivemet annyira Tehozzád,
Oszlékony Örömem mert Tsoportra hozád
Oh kedves Bilintsek! Mivel ilyel bírok,
Öröm könnyeimtől melyjem ázik sírok.
Jövel tehát Muzsám! Tégy jót hogy immár a
Szegény tanitványod kezdjen valahára
Danlani, jöjj, hozzád maga a lantodat,
Hogy így így érezzem Anyai voltodat,
Ápolgass jótékony, és Baráti karral,
Tegyed mind ezeket egy szegény Magyarral.

Forrás: Vöröss Lajos: Érzékeny versek. Pesten, Trattner János Tamás betüivel és költségével 1817.

Ismeretlen szerző: Liszt Ferenchez

 
Te, kinek Isten már kisded kezébe
Adá egy mennyország bűkulcsait,
Ki fölragadtad szentebb élv egébe,
Vagy elmeritéd bánat tengerébe
A halandóknak milliárdjait;
Ki istenitő tapsok nagy viharján
Beszárnyalád a föld hegy- sikjait,
S a lelkesült ezreknek válla-, karján
Üléd hallatlan diadaljaid;
Kinek   szive  imádás tömjénében
Öntulbecsléstől el nem szédüle,
Sőt, a szerencse ringató ölében
Belőle  részvét, jótét cserdüle;
Ki annyi kétely s megvetés dacára
Bevallád bátran Róma ős hitét,
S végáldozatkép legfőbb oltárára,
Hogy ott lobogjon fő dicsed sugára,
Letetted lelked, nagy neved hirét;
Ki most halmozva ujabb koszorukkal,
M’előtt pihensz babérid lombjain,
Hozzánk jösz: (föl, föl alacson kapunkkal!)
Üdvözlégy ős Esztergom romjain!!
Isten hozott! Im hódolatunk szókat
Keres, de mind e percig nem lele
Nagyságodhoz méretteket, méltókat,
Kit egy világ bálvánnyá emele!
Kit egy Pius, az Ur képviselője,
Látogatásra kétszer méltatott:
Az, ha nem is volt vert arany bölcsője,
Fejdelminél magasb diszt aratott.
S kit magasztal a „vészek zongorája+,
Nem érdeklendi kis elmék szikrája;
Kivált midőn imént egy lángözön,
Az elragadtatásnak netovábbja
Zajlott körül Pesten, - csaknem közöny
Fog itt vegyülni ajkad mosolyába.
Láttunk mi  ott, mikor legszebb virágod
Anyád: a hon keblére feltüzéd,
S a rémorkánt, mi közt hallgatóságod
Éljen-rohamban szórta rád tüzét.
Mit visszadörg a Kárpát szirt- barlangja
És Ádriának üvöltő vészhangja:
Annak Esztergom csak csekély viszhangja.
Fogadd magyar Sion! Őt figyelemmel,
Kit mindenütt dicsőit a világ!
Bánj véle mint művészfejdelemmel,
Tiszteld a lángészt, embert, hon fiát.
Főtemplomunk fölszentelt boltozatját
Ő rengeté meg égi hangival,
Kisérve benne első áldozatját
Bibornokunknak, hő imáival.
Fogadd rokonszenv- sőt  elismeréssel
A nemzet egy főrendü csillagát,
Ha tőle függ: roppant eltökéléssel
Liszt Esztergomban  üté föl  lakát.*
A hit s honegyház szent szolgálatába
Ohajta lépni a zenészkirály!
Mily égi lángot vet ez a hazába,
Sion! Mi dics, mi jóllét ömlik rád!
Százszorta boldog, hogyha a müvészet
Téged szemel ki székesvárosul,
És bájaiddal, miket a természet
Pazarla rád, - csin, érdek párosul!
De ind, mi legfőbb, s mit központul tisztel
A föld: Rómán leli csak sátorát.
A Pétertemplom megdicsőül Liszttel,
Ha ez kíséri legfőbb áldorát.
Itt lesz hazád! Itt pap levél, a karról
Hirdetni Krisztus szent parancsait.
Mit a világ nem ért, s már nem hisz: arról
Meggyőzi majd példád, szent hangjaid.
Szeráfdalok, Isten dörgése ottan
Világosítandják a hit tanát;
Nem emberszózat ez, - vallják legottan, -
Mely így a keblek mélyén villan át.
Elporlik akkor a hit kételygátja:
Hol mennyet érez ind, sőt nyitva látja.
S midőn jelenleg honanyádtól megválsz:
Hogy Megváltódnak légy apostola:
Még egyszer István vártetőjén megállsz,
Mely kilenc év előtt megbámula.
Kiszálsz, hogy mély a végtisztelettel hódolj
A nemzet ősz áldorfejének, és
Minden magyart, bucsuzva, benne csókolj,
S  áldott  legyen a végölelkezés.
És költözöl a vértanuk honába,
Hol élő szent a kettős fejdelem,
A honnan áldás s fény jött Europába,
Honnét koronánk, s minden jobb elem.
Ha majd a pápa lábihoz borulva,
Letetted uj babérfüzéreid,
Mondd el, mit ő vágy hallni szivszorulva:
Hogy diszben áll az Ur keresztje itt.
Sirnak ugyan még gyászos düledékek,
Sajg a török seb, s testvérszakadály:
De tündöklőbbek a szentélyi ékek,
Miót’ Scitovszky szentügy élin áll,
A hitlenség kimenni kezd divatból,
A szabad elv tudja korlátjait,
S a fenyegető vészes áradatból
Megmentve lesz a hon, a nép, a hit.
S ha kérdi szentatyánk, kinek köszönje
Isten után e jobb érzületet?
Kiáltjuk im: többek közt tényezője
Te is valál, Dantéd, Erzsébeted.

(* Hitelesen tudjuk, hogy a világhirü művész még ez évi januárban ily szándéku lépést tétetett.)

Forrás: Esztergomi Ujság  III. évf. 36. szám. September 3. 1855.

Faludi Ferenc (1704-1779): A győzedelmeskedő Nádasdi*

 
Rettentő Marsnak fajzati,
Ti bátor seregek!
Bellona igaz magzati
Jól vitézkedtetek!
Meggyőztük burgus kölkeit,
Fejünkre esküdt ölyveit:
Már dicsekedjetek!

Megvertük kevély táborát,
Vágtuk, mint barmokat:
Letéptük sűrű sátorát,
Raktunk testhalmokat:
Gázoltuk büdös véreket,
Patvarba üztük lelkeket:
Kin örvendezzetek!

Elnyertük Schweidnitz várait,
Villám pattantyuit,
Boroszló tornyos falait,
Mennydörgő álgyuit,
Rabszíjra fűztük emberét,
Prédára adtuk mindenét:
Istent dicsérjetek!

Mondjon az egész bátorunk
Háladó éneket,
Puskánk, álgyúnk, puskaporunk
Hasítson egeket,
Forgassunk nagy poharakat,
Igyunk Te-Deum borokat:
Nekem is töltsetek! -

Új lármát hallok, fiaim!
Új erő üt reánk:
Menjünk elejbe, bajnokim!
Rivadjon trombitánk:
Ujítsunk rajtok sebeket,
Vágjuk apróra sziveket:
Megyek, kövessetek.

(* A tartalom kétségtelenül mutatja, hogy e szép ének a történetekkel egykorúlag, tehát 1757-ben íratott.)

Forrás: Faludi Ferenc versei . Ötödik kiadás Toldy Ferenc által. Pest, Emich Gusztáv sajátja 1854.

Faludi Ferenc (1704-1779): A tavasz

 
Királyi mulatság erdőkben sétálni,
Árnyékos utcáin fel s alá járkálni;
Fülemüle éneklésén,
Gyenge szellők legyezésén
Örömet nevelni,
Kedve szerint élni!

Az olcsó nyulakat bokorból kiverni,
Fiatal madárkák fészkét felkeverni,
Hegyet, völgyet megkerülni,
Friss források mellett ülni,
Ebédre megtérni,
Jó lakáshoz férni.

A setét gondokat magas szegre tenni,
Feladott étkekből jó izűen enni;
Enni, meg nem csömörleni,
Közbe vígan beszélleni.
Fris borokat inni,
A vizet dicsírni.

Eszem-iszom után könyökére dűlni,
Egy fél órácskáig álomba merülni:
Könnyü testtel felserkenni,
Holmi dolgán általmenni,
Kártyákat forgatni,
Játékkal mulatni.

Diána udvarát megint látogatni,
Ernyős sátoriban, mint reggel, mulatni;
A kakukkal szerencséjét
Megpróbálni, jövendőjét,
Hegyek ellen állni,
Ekhóval tréfálni.

Pintyőke sirását, galambnak nyegését,
A játékos rigó hangos fütyülését,
gerlicének búsulását,
Társa után bujdosását
Szemre fülre venni,
Más gonddal nem lenni.

Erdőkből kimenni mezők térségére,
A lenyugvó napnak nézni szekerére:
Pásztor után sétálgatni,
Muzsikáját meghallgatni:
Korydon dudáját,
Mopszus furuglyáját.

Görbe trombitákat otthon fuvattatni,
Vacsora után is nyugtig így mulatni:
Úgy-e, pajtás, megpróbáltad,
A mint mondám, úgy találtad:
Királyi mulatság,
Ártatlan bolondság.*

(* A 4. és 8. versszakot Faludi utóbb kihagyta (l. Révai II. kiadás 11. lapját). Az acad. Codexben a 4-d. Megvan. Nálok nélkül az ének csonka, azért visszaállítottam.)

Forrás: Faludi Ferenc versei . Ötödik kiadás Toldy Ferenc által. Pest, Emich Gusztáv sajátja 1854.

Faludi Ferenc: A kisasszony felelete*

 
Híres főrend nemzetében,
Nincsen  hiba termetében,
Jól hordozták, jól nevelték,
Volt is okok, hogy kedvelték:
De nem tetszik, tudom mért.

Tiszta szeme s ábrázatja,
Tejbe mártott arculatja,
Hol rózsák is elmulatnak,
Egybe kevert színt mutatnak:
De nem tetszik, tudom mért.

Magasan költ nagy homloka,
Sugár cédrus ép dereka,
Vállát veri szög hajával,
Hajnal hasad ajakával:
De nem tetszik, tudom mért.

Lovát Marc úgy nem ugratja,
Jobban, mint ő, nem forgatja,
Mint az evet felültében,
Meg sem mozdul lágy nyergében:
De nem tetszik, tudom mért.

Táncos, elmés, emberséges,
Törvénytudó, mesterséges,
Jámbor, józan, mértékletes,
Takarékos, kellemetes:
De nem tetszik, tudom mért.

Kedvlegelő nyájassága,
Szívébresztő vidámsága,
Teljes öröm barátsága,
paradicsom társasága:
De nem tetszik, tudom mért:
Mert hamisnak mond, azért.**

(* Mind a három codexben: Oda respondens.)
(** Némely másolatokban, miket Révai használt (I. II-od. Kiad.) e két dal   e g y  páros éneket képez, melyben a két szerető, Hippolytus és Phaedra váltva éneklik versszakaikat, s végül közösen ezt: 

Nincs e földön oly ékesség,
Nem is lehet oly deliség,
Melynek nem volna homálya,
S nem látszatnék rút hiába:
Azért nem kell, noha szép,
Mert méreggel írott kép.

Később, mint Faludi saját kézirata, s a Kaprinaié és az academiáé is, mutatja, igen szerencsés gondolattal, külön választotta, s még szerencsésben, e közös zárszakot elhagyta. E fanyar felfogás egy a világtól elvonult bölcsé lehet, de nem két kötődő szerelmesé, kiknek annyi okuk van egymást imádni – hacsak ezt is kötődésnek nem vesszük.)

Forrás: Faludi Ferenc versei . Ötödik kiadás Toldy Ferenc által. Pest, Emich Gusztáv sajátja 1854.

Szép piros Örzsébet

 
Mutatvány a „Sajóvidéki népmesék s népköltemények” czimü gyüjteményből.

- Eladtalak férhe’
Szép  piros Örzsébet,
Szép fehér legényhe’;
Orczája oly fehér
Mint a fehér hattyu,
Még annál fehérebb
Mint a bárány gyapju.

Elmegyen Örzsébet
Czinterem komrába,
Felöltözik czifrán
Zöldselyem ruhába,
Hányja a zsebibe
Számtalan pótráját,
Kerüli fordulja
A szegények házát:
Szegények szegények
Isten szegényei!
Kérjétek az Istent
Hogy engem vegyen el;
Mikor hitre megyek
Hideg borzongasson,
Mikor hitet mondok
Szörnyek ki is fogjon.

Kocsisom kocsisom
Én első kocsisom!
Vágd meg azt a lovat
Hadd ugorjon hármat.
Kocsisom kocsisom
Én első kocsisom,
Adj egy pohár vizet,
Szörnyest halok szomjan!

De nem vizet adok,
Ha’ piros bort adok.

Mikulám Mikulám,
Én német Mikulám,
Adj egy pohár vizet,
Szörnyet halok szomjan!

De nem vizet adok,
Ha’ piros bort adok.

Fiam édes fiam
Én német Mikulám,
Mi menyasszonyt hoztál
Hogy nem szól én hozzám?
Se kezit nem nyujtja,
Se szavát nem adja,
Lábát se mozditja.
Menyem édes menyem
Szép piros Örzsébet!
Nem is ösmertlek
Mégis szerettelek.
Sok szép vendégeim
Gyászba öltöztetted,
Fiamat magamat
Megkeserítted.
                                Közli 

PAP GYULA

Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 14. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.

Szász Béla (1840-1898): A Jó István hajója (néprege)

Beborult az ég, hol a nap felkél,
Zúgolódva indul meg a felszél;
Éles szárnya a habot kotorja;
Mig le nem dől magarakta tornya.

Mindig fölebb gyül, rohan a felleg,
A villámok tüz-lovukra kelnek,
Még nem esik – csak zokog az orkán,
Mint a gyermek könyét visszatartván.

Néha-néha csöndesedve hallgat,
Azt hinnéd, hogy vége a viharnak,
Pedig csak les egyik szél a másra,
S uj erőt gyüjt az összecsapásra.

Becsaliban öcsödi révészek;
Onnan nézik erejét a vésznek, -
Pipa-szónál szépen iszogatnak;
Nyugtot hagyva hálónak, csolnaknak.

Az örege csak a voltat hajtja:
Mikor még élt az ő öreg apja:
Elbeszélvén tövéről-hegyéről,
Mit beszélt az Tisza tündéréről.

Odafigyel most a legénynép is
És leteszi félben az itczét is;
Pedig, tudom nehezére válik:
… Kocsmárosné szeme úgy villámlik…

Jó István is ott ül a sarokba’,
Nyűtt hálóját nyugton tatarozva;
Ő nem iszik, csaplárnéra sem les -
Csak ölt egyik szemet a más szemhez.

De mikor a beszéd odatérül,
S el kezdenek szólni a tündérrül:
Munkáját még ő is félbehagyja,
Áhitattal lesvén a szavakra.

Azonközben ott künn a vész egyre
Csak zúg búgva, neki keseredve;
Néha bömböl, villámokat szórva,
Majd meg jajgat, mintha ember szólna.

Ember is az, gyönge asszony-ember;
Ott künn zokog, még bejöni sem mer, -
Az ablakot megkoczintja néha:
Szeme beszél, de az ajka néma.

De odabenn ő rá nem figyelnek:
Hallgatják a mesét, mint a gyermek,
A végin is István veszi észre,
És kilép az ajtón, hogy megnézze.

Ott ül szegény dideregve, fázva;
Rongy ruhája bőreig van ázva,
Képén aggság, bánat és betegség -
Isten, ember egyként elfeledték…

István után-többen is kinéznek:
Kocsmárosné, csaplár és révészek;
Kérdik tőle, mi járatban volna?
Koldus asszony erre igyen szóla:

„Szegény vagyok, nincsen pénzem, kincsem,
De megfizet helyettem az isten!
Vigetek át, isten is megáldjon,
Ott kell lennem még ma, minden áron!”

„Koldus asszonyt mindnyájan kaczagják -
„Nem kisértjük az Isten haragját!”
„Hát Dárius kincsiért átvinném?”
„Nem mehet át néni, már ma innét.”

Ujra kérni kezd a szegény asszony:
„Az ur Isten csak áldást fakasszon
Minden nyomán a ki átvisz engem…”
- ’Átviszem én, ha segit az Isten!’

Jó istván volt, a ki így beszéle;
Besegité az asszonyt a révbe -
Hjába szidták érte a halászok:
Imádkozott s fogta a lapátot.

Pedig a vész – a mikor elindult -
Mintha csak most mutatná, hogy mit tud:
Neki feküdt hullámnak, csónaknak - -
- No, holnapra ezek sem virradnak…

De az István – jó kemény a marka - 
Az evezőt vas kezében tartja;
- - Szegény asszony ott ül fázva, félve,
Alig látszik a sötét éjfélbe’…

De a mint a parthoz közelednek:
Jó Istvánnak karjai remegnek - -
Elváltozik koldus asszony arcza:
Csodálatos fény terül el rajta…

Fehér lepel váltja rongy ruháit,
Beteg karja gyöngy szárnyakká válik,
Szőke fürt van fehér haja helyén,
Gyémántokból koronát emelvén…

„Im Jó István, figyelj e beszédre:
Én vagyok a Tiszának tündére,
Te igaz vagy, te jól imádkoztál,
Nem kérdezted: hogy mért, csak áthoztál.

„Jó tettedért te viszontag jót várj,
S mivel hozzám könyörülő voltál;
Csolnakodon zivatarban, vészben
Ember, állat megőrizve lészen!”

István csak néz, csak bámul remegve,
Néma ajkkal egy imát rebegve;
S a mint a szép tündérre felpillant:
Vizbe? Légbe? Leszállott, elillant…

Beszélhette a többinek másnap
Igéretét a csodás látásnak,
Beszélhette, ők csak akkor hitték,
Mikor a vész neki zúdult ismét.

Mert a mikor a Tisza megáradt,
Elboritván szinét a határnak:
Hol az árt az ő hajója szegte,
Meg volt ottan ember, állat mentve…

És a mikor sok boldog év mulva
István készült az utolsó utra,
S istenéhez hittel könyörgve
Bágyadt szemét lehunyta örökre:

Csolnaka is, kötelét eltépvén,
Megindult a Tisza mentén békén,
Oly egyenest, olyan bizton menve;
Mintha István evezett vón’ benne.

És még most is, ha az ár megindul,
El-kicsapván magos gátjain tul,
És a mentők csak remegve, félve
Eveznek szét a setét éjfélbe:

Biztató fény úszik a viz szinén
Mindnyájokat biztos révbe vivén -
- A Tiszának szép tündérét hordja
Legelől a Jó István hajója...

Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 14. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.

Dobrow László (1843-1901): Vén hegedős

 
Ébredj! Ébredj jó gyermekem!
A nap már oly magasan áll…
A szunnyadókra gyötrelem,
Éhenhalásnak kinja vár.
Pir festi már a hegytetőt,
Sürgés van uton, utfelen:
Keresd elő a hegedőt,
Menjünk koldulni gyermekem!

Mit ma megoszthatnék veled:
Nincs egy evőfalat kenyér;
De isten él fejünk felett,
És tőle kap, ki tőle kér.
Ő látja jól a szenvedőt, -
Mint ő akarja, úgy legyen:
Keresd elő a hegedőt,
Menjünk koldulni gyermekem!

Mikor még én is dús valék,
Mint járt házamba sok barát…
Bőséggel áldott meg az ég,
S más ittas asztalom borát.
De hagyjuk ezt a szebb időt!
A multra fáj tekintenem:
Keresd elő a hegedőt,
Menjünk koldulni gyermekem!

Te összeteszed két kezed,
Én játszom majd a hangszeren;
TE csak a jelent könnyezed,
Engem nem aggaszt a jelen.
A szenvedés nyakunkra nőtt,
De tort nem ült még lelkemen:
Keresd elő a hegedőt,
Menjünk koldulni gyermekem!

Ajkadról szent zsolozsma szól,
Egy háztól máshoz így megyünk;
Keblünk nehéz fájdalmiról
Beszél hegedő s énekünk.
„Segitsük őt! Segitsük őt!”
Szól ajkadról a kérelem:
Keresd elő a hegedőt,
Menjünk koldulni gyermekem!

Talán kerül egy-két falat…
Talán lesz még ma irgalom
A rozzant nádfödél alatt,
Ha kérdő szó van ajkamon.
Kerüljük a magas tetőt!
Maradjunk inkább ide lenn:
Keresd elő a hegedőt,
Menjünk koldulni gyermekem!

És csak megyünk tovább… tovább…
Nem nyugszunk csak egy perczig is;
Bár ránk uszitják a kutyát,
Bár lábunk vérzi gaz, tövis.
„Segitsük őt! Segitsük őt!”
Szól ajkadról a kérelem:
Keresd elő a hegedőt,
Menjünk koldulni gyermekem!

Holnap?!… Ki tudja mint vagyok…
De mégis… mégis érezem,
Hogy holnapon tul már napot
Nem enged érnem istenem.
Holnap varrass hát – szemfedőt…
Ma kérjünk rá az utfelen:
Keresd elő a hegedőt,
Menjünk koldulni gyermekem!

Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 12. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.