Kegyesrendi, majd egyetemi tanár, szül. 1740-ben, Szegeden. Mint iró 1774-ben lépett föl elsőben „Trója veszedelme” czimü, négyes rimekben adott költeményével, melyet 1780-ban „Ulysses történetei” követtek. Utóbb a magyar régiségek terjesztését tűzvén czéljáúl, nemzeti tárgyakra tért által. Igy jöttek regényei: „Etelka” (1788), „Aranypereczek” (1790), „Jolánka” (1803) és „Cserei” (1808), melyek Dugonicsot kora legolvasottabb irói közé avatták. „Jeles történetek magyar szinre alkalmazva” czim alatt adta utóbb „Toldi Miklós, Etelka Karjelben, Bátori Mária és Kun Lászlóá2 drámáit, s többnemű apró munkáit. Két idegen tárgyú regénye, a »Gyapjas vitézek« és a »Szerecsenek« szintén emlitésre méltók. »Magyar példabeszédek és jeles mondások, I.-II. K.« munkája halála után (Szeged, 1820.) jelent meg.
Ulysses hazatérése*
- Töredék -
E rendelést tette fia az atyjával,
Hogy ha kürtszót veszi trombita hangjával,
Akkor már jöhetne vendégcsoportjával;
Készen lenne ő is már akkor anyjával.
Leült volt Penelop bársonykarszékére,
Telemach könyöklött annak szegletére,
Anyja körül tapsol, azt adván érttére,
Hogy nem soká elér sok búja végére.
Ismét a trombiták s kürtök fuvattatnak,
Vendég-leányzóktúl énekek mondatnak,
E gyönyörű hangok atyjához lehatnak,
Jelek feljövésre melyekkel adatnak.
Kitekint Telemach a tág folyosóra,
Várván, mikor jön már azon boldog óra,
Melyben veti anyja szemeit a jóra,
A ki miatt annyi ezer könyet szóra.
Csudálták mindnyájan tüzét két szemének,
Innét oda értét sebes menésének;
Ki messzirül nézte hamarját léptének,
Vélhette, kereke megbomlott eszének.
Ugyanis az anyja a mint tekintgette,
Gyermekes dolgait épen nem szerette,
Noha ezt magában olcsóbban elfedte;
De a mi sok, csak sok, tovább nem tűrhette.
Hanem mint bejöttét látta volt fiának,
Kétszer kezdé rendjét megdorgálásának,
S mivel nem is látja szüntét szaladtának,
Veti keménységét ilyetén szavának:
Tán bolondnak tartasz, jó fiú, engemet?
Gyermekes dolgoddal mért sérted szivemet?
Gondolod, hogy ezzel vidítod lelkemet?
S megtörlöd könyűtől esúző szememet?
Ezt szólván, csöpjeit ereszti szemének:
De, mint a vendégek reá tekintének,
Megálla zápora sebes özönének,
Csak harmatja maradt esőző könyének.
Elhala Telemach szomorú szavára,
Könyes szemeivel néz ő is anyjára,
Már csak alig volt, hogy nem adta tudtára,
A mit apja bizott hív hallgatására.
Titok ugyan mégis elfödve maradott,
Hanem ellenébe anyjának szaladott,
Szájhoz vitt kezének néhány csókot adott,
Azután ily szókra könyhulva fakadott:
Oh! Ha belül látnád forróját szivemnek,
S tudnád, édes anyám, örömét lelkemnek.
Szivből megengednéd ujságát tettemnek,
Magad is közöse lennél e hevemnek.
Tüstént itt lesz férjed, kit előbb szerettél,
A midőn kézijat kérőkhöz vitettél:
Ha valaha egyet szívből ölelgettél,
Ehez más hasonlót soha nem lelhettél.
Telemach e szavát jól sem végezhette,
Atyja jövésének hogy zörgését vette,
Csörögtek a kardok, a dárdák mellette,
A tágas folyósó hangját kettőztette.
Összegyelült szó kardcsattanásokkal,
Házba verik a fényt pajzsforgatásokkal.
Zeng már palota is lábtiporgásokkal,
Nem messze ajtótúl édes hangzásokkal.
Ezt hallván Penelop, kérdi, az mi lenne?
A hangos folyosón minő lélek menne?
Inti is a fiát, hogy rendelést tenne,
Netalán e lárma nagyobb erőt venne.
Felele Telemach: kell, édes anyám, már
Itt van, a kit szived régóta haza vár!
Ime, az Istennek oltalma velünk jár.
Fonnyasztó tél után itt van a kedves nyár.
Ki nem mondhatta jól végét e szavának,
Midőn a palotán nagy ajtót nyitának,
Ulyssessel azok be is toppanának,
Penelop hajszáli rendre elállának.
Szeretetre nyilnak ura két szemei,
Távul ölelésre terjednek kezei,
Ezzel Penelopnak erednek könyei,
Elhagyják a kegyest hitetlen erei.
Nem birhatta testét, leroggyan székére,
Gördíti bús fejét urának mellére,
S a mint fölemeli annak nézésére,
Érne, de nem érhet megölelésére.
Ezt látván Ulysses lehajul hozzája,
Megtörli homlokát, pirosúl orczája,
Sőt kegyes szavakra mint nyitódik szája,
Egy öleléskével visszatér párája
(* Uliss. Történetei. Pest, 1780.
Forrás: A Magyar Irodalmi Tanulmányok Kézikönyve a felgymnasiumi s felreáltanodai tanulók számára Szvorényi József, cist. R. áldozár egri főgymnasiumi igazgató s magyar akadémiai tagtól. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv 1868.
