És mondja a monda: „A merre ment,
Édes boldogság támadt ide lent,
Madár csicsergett, pacsirta dalolt:
A szabadság fényes hajnala volt.”
És mondja a monda: „Meghalt a szent,
És bánat zokogott, a merre ment…
Hozták haza, koporsóba zárva:
Sírt a nemzet, a szomorú árva.”
„És eltemették…” -… Mulnak az évek…
Nemzetek jönnek s letünnek népek.
Rombolnak. Lázban vajudik a föld,
Vihar zúg… Minden uj alakot ölt.
Nemzetünk megy m á s i k e z r e d elé…
S mindig híven néz egy – halott felé.
Erőt a s í r b ó l merít, hogy é l j e n…!
… A magyarok Istene segéljen!
S míg szent lesz a szabadság és béke,
Ifjuság, óh hazám szép reménye,
Emlékezzünk K o s s u t h L a j o s r ó l is…
És esdve kérjük: „Ora pro nobis!”
Forrás: Tanulók Lapja 3 évf. 12. sz., 1896. jan. 12.
2026. okt. 12.
Leopold Lajos (1879-1948): Az apostol
Palotai Hugó (1876-1924): A tejes bögre
Buksi gyerek korában kis Feri,
- Van-e ki, e nevet nem ismeri?
Uzsonnára száraz kenyér helyett
Tejet
Kapott
S a tejhez egy kiflit, jó nagyot.
A mint mondom, egy kiflit, jó nagyot.
Először is hát mit teszen?
Köszöni szépen, illedelmesen.
A bögréjét pedig hová
Raká?
Feje
Simahajó tetejire.
A mint mondom, feje tetejire.
S hogy tejre tett szert, lett Ferike vig,
Öreg szüléje előtt ugrándozik.
Hiába inti őt a nagymama:
Nana!
Vigyázz!
Kedved követendő gyász!
A mint mondom, követendi gyász.
Ugy lett. A sok ugrándozás alatt
Lehullt a bögre s száz felé hasadt.
Ferike elbúsul; kedvét szegi
Neki,
Hogy a
Tejet igya a föld pora.
A mint mondom igya a föld pora.
Mit tőn? A tej okozta folt
Fölé szép csöndesen hajolt.
S nem tenném, szólt, de mással nem birok
Ez ok
Miatt
Felnyalom, míg egy csepp marad.
A mint mondom, s míg egy csepp marad.
Forrás: Tanulók Lapja 3 évf. 1. sz., 1896. jan. 5.
Szarvas Mariska (1865-1897): Télen
Gyűlölöm a havas világot
A tél lelkemmel nem rokon!
Fagyos hideg szél puszta tájon
Csillámos hó az ormokon!
Olyan halott a nagy természet
Olyan ködös a láthatár
A nap miként egy bús kisértet,
Havas felhők közt bolygva jár!
A nyár… a nyár az én világom!
A tündér édes fényelem!
Aranysugár a rónaságon
Reménysugár az életen!
Minden virul, ó minden éled
Minden sugárzik, minden él!
Regét regél az erdők mélye
Regét susog a falevél.
Valami édes bűvös álom
Reszket a verőfényen át.
Amig az egész mindenségen
Az illat szövi fátyolát!
S a szivben bármily bánatos volt
Ezernyi vágyak fénye kél
A virulással ujra éled
S a végtelennel ujra él!
Forrás: Tanulók Lapja 3 évf. 1. sz., 1896. jan. 5.
A drámai jellemről
A drámai költészet az ember cselekedeteinek költészete. A drámában tehát kettős feladatot kell megoldania a költőnek: fejlesztenie kell a cselekvényt és egyszersmind jellemeznie hőseit. De a cselekvényfejlesztés és jellemzés úgy átszövődik egymáson, int egy szövet sokféle szálai. És minthogy a kettő egy mederben folyik, rendkívül bajos éles határvonallal elkülöníteni. Megkísértjük: a drámai jellemről kívánunk szólni.
A cselekvény a személyek jellemeiből ered. Az igazi drámának alapfeltétele a helyes jellemfestés, ami felette nehéz dolog. Az indus Sankjak-bölcselettől napjainkig tengersok tudós, bölcselő tanulmánya tárgyává tette, bonckés alá vette az embert minden életnyilatkozatában. Nincs élesebb megfigyelő képességet igénylő tudomány, mint a lélektan. És inden drámaírónak kell ezzel foglalkoznia, kiváló emberismerőnek kell lennie. Ha az emberi lélek titkos rugóinak megismerése olyan szertelen nehézséggel jár, bizonyára még nehezebb jellemet alkotni, fejünkből élő alakot kiugrasztani amint előteremtette Zeus a saját fejéből Pallas Athaenet. Ilyesmi, úgy látszik, csak az istenek privilégiuma.
Csakis így okoskodhatott Juilett, a híres francia esztétikus, midőn azt ajánlja hogy merítse anyagát, jellemeit a történelemből a drámaíró; hiszen a világ évkönyvei oly gazdagok hírhedt bűnökben.
Homlokegyenest ellentétes nézetben van Juilettel honfitársa, Marmontel s a német Lessing, akik azzal okolják meg álláspontjukat, hogy a vezérek hősök csak méltóságot kölcsönözhetnek valamely darabnak, de a megindításhoz éppen nem járulnak hozzá. Azoknak a balsorsa, akiknek helyzete legközelebb áll a mienkhez, természetesen leginkább megindítja lelkünket és ha királyokkal szenvedünk együtt, nem mint királyokkal, de mint emberekkel érzünk egyet velök. Azzal hogy érdekeik fontosabbak lesznek, még nem fokozódik érdekes voltuk. Akár nemzetek szerepeljenek is: rokonszenvünk egyetlen tárgy felé irányul és az állam nagyon is elvont fogalom érzelmeinknek.
Nálunk Kölcsey határozottan költői fogyatkozásnak tartja, ha a drámaköltő szorosan a történelemhez ragaszkodik. Vörösmarty szerint helyesebb, ha választásunk a történelemből ismeretes, magasabb rendű s így szélesebb hatáskörű személyekre esik. De mivel a jellem a fő dolog, választhat a költő a nép alsóbb rétegeiből is.
Szerény véleményünk szerint Vörösmarty nézete a legelfogadhatóbb. A költő választhatja a történelemből alakjait, de ha a költői érdek úgy kívánja, változtathat a történelem adatain. De ha a múltból kölcsönözzük a személyeket, tekintettel kell lennünk arra, hogy mint minden jellemet, a drámait is kélt szempontból vizsgáljuk. Minden egyénnek ugyanis más és más a jelleme, aszerint, aminő vérmérséklete, aminő volt környezete kicsiny korában, aminő körökben forgott meg azóta, amilyennel nevelte az olvasás, az önképzés. Amint megvan ez a fejlődés az egyes embernél, úgy feltehető az emberek egy-egy nagy csoportjánál, a nemzeteknél. A nemzetiség és a kor mindig rányomja bélyegét a maga gyermekére. Ám a kor erkölcsei, ruházata, fegyverei még nem adják meg a dráma sajátos színezetét. Csak úgy lehetséges ez, ha a kor befolyása az egyénre s az egyén jelleme a kellő világításban tűnnek fel szerkezetben, a személyek beszédében, tetteiben. Ezért Goethe „Iphigenia Taurisban” című tragédiájában igen sok megegyező vonást találunk Euripidés „Iphigenia a taurusiak közt” című munkájával. Így elsősorban a korrajz mind a két költőnél megegyezik, azonkívül a fő személyben Iphigeniában mindkettőjüknél megvannak: a honvágy, gyengéd szeretet testvéréhez, szüleihez, az istenek jóságába vetett rendíthetetlen bizodalom, az emberáldozattól való irtózás.
Midőn tehát valamely drámai hős jelleme felett törvényt látunk, úgy jó, mint rossz tulajdonságai megítélésével, legyünk tekintettel a korviszonyokra s szívleljük meg Herder idevágó tanítását. Ezek után térjünk át a drámai jellem fejtegetésére.
Jellemnek nevezzük azon természeti és erkölcsi tulajdonságok összességét, amelyek az egyént önálló, másoktól élesen különböző egyeddé teszik. Más jellem szerepel a tragédiában, más a vígjátékban. Amott mindig kiváló egyének szerepelnek, akik azonban nem szűkölködnek emberi létökre hibák nélkül sem. Katona jellemrajzai tragikus hősök, mert egyének. De Schiller alakjai jórészben nem tragikus hősök, mert típusok, Racine Nérója nem a kegyetlenek képviselője, hanem a saját egyéni jellemében gyökeredzik kegyetlensége. A vígjátékban egy-egy osztály képviselője lesz nevetségessé visszás, fonák helyzetben. A tragikus hős szívét valamely magasztos eszme dagasztja; a vígjáték az élet aprólékos kérdései, kicsinyes akadályai örül forog, hősét (a gőgöst, fukart, kapzsit, ügyetlent, álszenteskedőt, félénket stb.) nevetségünk tárgyává teszi a költő. Ilyenek pl. Kisfaludynál a Kérők-ben az ügyvéd, a Csalódások-ban a tervkoholó Lombai, a Pártütők-ben a bírák.
Egészen elütő ezektől a tragédia hőse. Világraszóló újításokat akar létrehozni, valamely általános emberi érdekért száll síkra. Ámde törekvése az erkölcs világrend szent és sérthetetlen törvényeibe ütközik: tehát az egyetemes szemben áll az egyénnel.
Közönséges, mindennapi ember meghátrálna ilyen ellenféllel szemben. De a tragikus hőst párját ritkító tehetségekkel, titáni erővel ruházta fel a természet s ő nemcsak, hogy tudatában él ennek, hanem többet is tételez fel magáról. Éppen ez okozza gyászos kimenetelű tévedését. Julius Caesar önbizalma nyilvánul, mikor azt a jóst, aki inti, óvakodjék március idusától, rajongónak, ábrándozónak mondja. Amidőn neje, Colpurnia kéri, ne menjen a senatusba, azt feleli neki hogy „jól tudja a veszély, hogy nála Caesar még veszélyesebb.”
A tragikus hús rendíthetetlenül meg van győződve arról, hogy képes lesz megmérkőzni az egyetemessel, győzedelmeskedni felette. És ebben a viaskodásban mi, embertársai, hozzászegődünk, rokonszenvezünk vele s egyszersmind álmélkodással tekintünk fel reá. Honnan ez álmélkodás? A tragédia hősében szívós akaraterővel párosult elementáris erő lakozik. De mi még nem ismerjük ennek mivoltát; csak amint fokozódik a küzdelem, amint hathatósabban nyilvánul az akcióra a reakció, aszerint domborodik ki mind jobban és jobban a tragikus hős plaszticitása a maga valódi nagyszerűségében, fenségében. A horaciusi mondás: „semper ad eventum festinat” kiváltképp a drámai hősnek szól. Tehát a drámai hős szüntelen tör célja felé, iparkodik legyőzni az eléje gördülő akadályokat. A küzdelem a drámai hős jellemének kohója.
A drámai jellem, mint fennebb mondtuk, rokonszenves. Ez a rokonszenv csak úgy születhetik bennünk, ha a dr. hős földönjáró, érzékelhető embertársunk, akinek szenvedélyei, fájdalmai rokonok a mieinkkel. Ezért alapjokban elhibázottak Racine férfialakjai majdnem kivétel nélkül: hiányzik belőlök a mozgékonyság, az élet. Nyugodtan, szinte életuntan járnak-kelnek, keveset beszélnek,még kevesebbet tesznek. Nem érezzük a rokonságot velök. Mintha gépek volnának, melyeket a szerző céljai szerint felhúz, majd ismét elhallgattat. Ugyancsak ez a hibája Madách nagyszerű drámai költeményében, Az ember tragédiájában Lucifer jellemének is. A drámai költemény jelleme ugyanazon elbírálás alá tartozik, mint a drámáé, mert a kettő csak szerkezet tekintetében tér el. Márpedig Lucifer inkább eszme, hideg, csak hellyel-közzel testesül egyénné.
A drámai hősben előnyös és hátrányos tulajdonságok ellensúlyozzák egymást: nem lehet a tökély ideálja, de a pokol szülötte sem; mert úgy teljesen méltatlan a büntetésre, így meg nagyon is méltó s nem gerjeszthet rokonszenvet, félelmet, szánalmat. Az első esetben a gondviselés ellen kel ki igazságérzetünk, az utóbbiban undor fog el bennünket a hős iránt s így a dráma célját tévesztette: a helyet, hogy felemelő hatást gyakorolt volna ránk, lesújtott bennünket, a tudat, hogy embertársaink között ilyen végtelenül aljas jellemek is akadnak. Óvakodjék a drámaíró a végletektől! Milyen visszatetszést szül, ha látjuk Teleky kegyencében az ártatlan szeretetreméltó Julia hosszas vergődését, meg nem érdemelt fájdalmát. Csaknem Julia ellentétévé, ördöggé fajul a kegyenc, Maximus. Hazáját, feleségét, erényt, becsületet, egyszóval mindent, a mi nemes, a mi tiszteletreméltó higgadtan, pontosan kiszámított terv szerint áldoz fel bosszújának, féltékenységének. Éles esze, kiváló tehetségei eltörpülnek vérfagylaló kegyetlensége mellett, de végleg nem enyésznek el. Schiller „Haramiák” című drámájában minden jó ízlést megbotránkoztató, undok alak Moore Ferenc. Javíthatatlanul gonosz gyáva, lelkét nem hevíti a szeretet melege. A sötét, komor árnyak mellett nincs egy derűs vonás.
Képes lehet-e ilyen jellem, a megtestesült alávalóság, tökéletlenség arra, hogy a legtökéletesebbel, a természet törvényeivel megmérkőzzék? Bizonyára nem. Valamint nem lehet a tragikus hős hibátlan, mert egyrészt nem volna alkalma az egyetemessel való összetűzésre: úgy Moore-féle jellem sem lehet. Amely jó tulajdonságban kiváló a tr. Hős, az a legfelsőbb fokban van meg benne. Antigone az odaadó testvéri kegyelet, a szerető szív nemes szenvedélyének eszményképe. Romeo szerelme Julia iránt önfeláldozó, hű, igaz, felülmúlhatatlan. A nagyszerű vonások, melyeket a tragikus hős lelkületében észlelünk, fontos tényezői annak a félelemnek, amellyel várjuk a tragikus hős elkerülhetetlenül bekövetkezendő bukását. Érezzük a tragikus hősök óriás alakjai mellett a saját törpeségünket s mintegy önkéntelenül az a gondolat fogamzik meg agyunkban: ha ily hatalmas erőket is leteper az egyetemes bosszúálló karja, mennyivel inkább kell óvakodnunk nekünk, porszemeknek a mindenségben, hogy fel ne keltsük a szunnyadó vihart, a mindenségben uralkodó örök törvények bosszúját, amely ha felkerekedik, elsöpri a porszemet. A félelem ez érzése annál nagyobb, minél derekabb, tiszteletparancsolóbb, nagyszerűbb a jellem: azaz minél több oldalról világítja meg a költő kiválóságát. A szenvedélyeknek minél szerteágazóbb szövedékéből alakul a jellem, annál inkább képes felkelteni érdeklődésünket maga iránt. Az ily jellemeknél, hol az egyik, hol a másik szenvedély kap túlsúlyra majd egybeforradnak indulatai s az egymásra hatás foka a tettekben nyilatkozik meg. Ilyen jellemet teremteni csak lángész lehet hivatva. Azért érdemli meg Shakespeare a halhatatlan nevet,mert az ilyen jellemfestésben eddigelé felül nem múlta senki. Shylok a Velencei kalmár-ban pénzsóvár is, bosszúvágyó is, azonfelül vallása szent törvényeit is megveti. A magyar irodalomban Katona József tudott Shakespeare-tál tanulni. Anélkül, hogy önállóságából, eredetiségéből egy jottát is veszített volna. Bánk bánja egyrészről férj, a király híve, lovagias, becsületes, másrészt gyanakvó, féltékeny, igaz hazafi heves vérű.
Az okoz fő nehézséget a sokoldalú jellemek kifejtésében, hogy a tragédia személye szerfölött könnyen ellentmondásba jön önmagával. Nem olyan öreg hiba ez, ha csupán szavakban történik ellentmondás, mintha tettekben is. A tragédia hőseinek mindig hűeknek kell maradniok önmagukhoz. Egyszer erélyesebben,máskor lanyhábban lépnek fel, aszerint, amint a körülmények hatnak rájok; de semmiféle körülmény úgy nem hathat rájok, hogy gyökerestül átváltozzanak. Mert erkölcsi mivoltuk létezésök föltételeitől függ, amelyek pedig lényegökben azonosak voltak és lesznek örök időkig. A tragikus hősök mindig kitűzött él felé törnek, amelyet szem elől egy pillanatra sem téveszthetnek. Célirányosan cselekedni! Ez az, ami az embert alantasabb teremtmények fölé emeli. Ha célja tudatában, annak szemmel tartásával cselekszik a tragikus hős, ha hű marad önmagához, eszméjéhez, akkor következetes. Következetességével megfér fokozatos fejlődése, hogy alapjában mindig ugyanaz legyen, de a körülmények változásai nyomot hagyjanak rajta. Dumas Sándor Három testőr-jében a három vitéz, s különösen a negyedik d’Artagan jelleme mint ifjaké, később mint férfiaké, végül mint aggoké fejlődésök menetében híven vannak feltüntetve.
Mennyivel nehezebb, feladatot mennyivel nagyszerűbben fejtett meg Madách, midőn az embert évezredek változásaiban is következetesen s amellett változatosan tudta elénk varázsolni. Ádám minden alakjában büszke, függetlenségre törekszik. Ez tetszik ki Lucifer kérdésére adott válaszában. Mikor ugyanis az Úr kitiltó parancsára Éva szomorkodik, Lucifer gunyoros hangon kérdi: Csüggedtek? Ádám sértett büszkeségében így felel: Korántse hidd! – Midőn mint Pharao pyramist emel, teszi ezt azért, hogy magát az enyészettől óvja, hogy erősebb legyen Istennél. – Miltiadest nem a büszkeség készit-e ilyen szavakra: „Nagyon gyötörne a seb, ha szólnak védelmemül?” Midőn Tankréd kora prófétájának mondja magát, midőn Danton magát élet-halál bírónak tartja nem önteltségét mutatja-e ezzel? Szóval Madách művészetének egyik titka, hogy tudott következetes jellemet alkotni.
Nem szabad e következetességet úgy magyaráznunk, hogy a tragikus hősnek nem szabad tétováznia, töprengenie sem, hanem, hogy a hős beszédében, tetteiben ne térjen el céljaitól. Mert e felfogás szerint Hamlet éppenséggel nem tragikus hős. Hiszen mennyit tépelődik, küzd a hittel és kétkedéssel a lélek szavainak valósága miatt. A „Lenni vagy nem lenni” monológ valóságot bölcselőre vall. Azonfelül tétovázó, késlekedő is Mily soká türtőzteti magát a gyilkosságtól! S mikor elköveti, akkor is a pillanat heve, benyomása, szemmel látható, rendkívüli események bírják rá. S mégis ki merné mondani, hogy Hamlet nem tragikus hős?
Habozva követi el ugyan bűnét, de elköveti. És miután elkövette, tragikus bukása el nem maradhat. Minden tr. Hősnek el kell buknia. Sokkal természetesebb, ha ez a halál nemcsak erkölcsi, de egyúttal fizikai is. Mert a tragédiában befejezett emberi életet látunk, amelynek vége mindig halál. Előbb vagy utóbb, ezen vagy azon okból: nem változtat a dolgon. A tragédiában a hőst önnönkiválósága semmisíti meg. Erkölcsileg feltétlenül el kell buknia; hát akkor ugyan mi célból tartja fenn a költő fizikai halálát? Ámbár ha a mű bensőleg jól van megoldva, a néző képzelete úgyis kivégzi, de a mű teljességének van rá szüksége. S íme, azt látjuk, hogy Bánk bán életben marad legjobb magyar tragédiánkban. Ugyan miért?
Bizonyára nem azért, mivel a költő nem akarta meghamisítani a történelmet, amely azt állítja, hogy Bánk bán Gertrud halála után még főméltóságokat viselt. A történelmi igazság alája van rendelve a költői érdeknek. Tehát a történelem tanítása nem gátolta Katonát, hogy Bánk bán életének a tragédiában véget vessen. Nem tudott módot és időt találni a költő, ez az oka. De azért nem vádolhatjuk őt, hogy a tragédia nem nyugtat meg bennünket, vagy hogy a tragédia nem nyugtat meg bennünket, vagy hogy általában nincs benne tragikum. Sőt rendkívül erős a tragikuma. „Bánk bán tragikuma: nagy szíve szerelme, becsületes, hűsége, idealizmusa abban a szívtelen és önző, fajtalan és becstelen, tolvaj és haszonleső világban, mely a kisebbekből összeesküvőket csinál, ő belőle pedig tragikus hőst.” (Rákos Jenő)
De hát mi is az a tragikum? Levonhatjuk a meghatározást Bánk bán tragikumából. Szívós akarattal, éles ésszel, vagy nagy szívvel, vagy elvetemült gonoszsággal, szóval rendkívüli, ritka tulajdonságokkal felruházott egyén bűnhődése. A szertelen mind áldozata rendesnek, mindennapinak. A messze kimagasló alakok nem akarják felvenni a közönséges emberek kényszerzubbonyát, amit az erkölcs világrend szabott. Lakolásuk a tragikum.
Lear tragikumának megmagyarázására nem elég a vétség, hogy Kordiliát kitagadva adja férjhez; erkölcsi mivolta az oka. Ez űzi őt és teszi tönkre. Nyomorultabb lesz a vaknál, saját bolondjánál, szegényebb a koldusnál, gyámoltalanabb legutolsó alattvalójánál.
Romeonak és Juliának, Othellónak és Desdemonának tragikuma érzelmek ol szertelensége, mely nem e földre, e sáros féltekére való,melytől még az olympusi istenek is idegenkedtek.
A tragikus hősök hóhérja az a sokat emlegetett erkölcsi világrend. Fogalom, amely épp úgy nem esik érzékeink alá, mint az Isten léte, de a melynek léteznie kell. Csak az erkölcsi világrend létezése tarthatja fenn a társadalmi rend oszlopait. Az erkölcsi világrend sine qua non-ja az emberiség boldogulhatásának, csak szerinte létezhetik az istenteremtette világ, mint erkölcsös alkotás.
A tragikum, valamint az erkölcs világrend fogalma hozzátartozik a tragikus hős jellemének megítéléséhez. Az előbbi sorsa, az utóbbi sorsának intézője. Hogy a tragikus hős sorsa a bukás, az bennünket is megnyugtat és a tragikus hősre is megváltás. Hogy bennünket megnyugtat: igen természetes. Nagyságán gyönyörködünk, mert látjuk, mily nagyszerű alkotások vagyunk mi, emberek. Sorsát élénk érdeklődéssel tartjuk szemmel, mert mi magunk képét látjuk benne visszatükröztetve; részvéttel csüggünk rajta. Bukása meggyőz bennünket arról, hogy az erkölcsi világrendet könnyedén venni nem lehet; megsemmisülése megnyugtat, hogy van igazság, van felettünk őrző hatalom amely megtöri azt, aki boldogságunk létalapját a fennálló társadalmi rendet meg akarja bontani.
Schober Béla
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 49-50. szám, 1895. dec. 22., 29.
Vergil(ius i.e. 70 - i. e. 19) Aeneis-ének ismertetése
A görögök küzdelmes története és mythikus élete kedvező talaj volt a nép közt élő csodás hősmondák keletkezésére. Később egy egyén is akadt az állítólagos Homeros személyében (9. sz. Kr. e.), ki ezen mondaszerű történeteket egységes nemzetei eposszá (naiv) összefűzte. Így származott az Iliás és Odyssea.
A rómaiaknál azonban már később a császárság kezdetén, az irodalom aranykorában élő Vergilnek támadt ama ábrándos terve, hogy megírja a római nép származását illető nagy eposzt, melyet 12 énekben meg is írt. Ez már nem olyan alkotás, mint a görögök Iliása s Odysseája, hanem meglátszik rajta, hogy szerzője az aranykor műveit, felvilágosult költője, ki a naiv eposz együgyű formáit, csodáit, istenességeit csak művészi eszköz gyanánt alkalmazta.
Vergil, a tehetséges római költő, miután egyéb nagyobb műveit (Eclogae, Georgica) befejezte, erejében bízva egy nagy nemzeti eposz megírásához fogott, melynek egyrészt tárgya: az elpusztult Trója romjaiból megmenekült Aeneas küzdelmes viszontagságai, latiumbeli végzetes harcok, a római nép eredete, leginkább megragadta a költ érzékeny lelkét, másrészt ő az Aeneas-mondákat s a hős életéhez fűződő egyéb görög-latin mythosokat, az Aeneis-ben fényes tehetségével egy szerves egésszé fűzve, ügyesen tudta az eposz tágkörű cselekvényét Aeneas, a római nemzet megalapítója és a gens Julia őse körül csoportosítani.
A műnek azonban erkölcsi célja is van, mellyel Vergil, a tisztalelkű s visszavonult életű költő hazája feslettségét mintegy büntetni akarja és a helyes irányt megmutatni, mert az alvilág leírásánál (VI. ének) új nézeteket tesz közzé, úgy a Tartarus gonoszainak kínjaira nézve, mint az Elysium boldogainak egy részére névze, mely utóbbiak közt mutatja be Augustust, mint a római birodalom második megalapítóját s annak fogadott fiát, Marcellust, ki ifjan elhalt és testi-lelki tehetségekkel felruházva, szép reményeket vitt a sírba.
E versek felolvasásánál állítólag elájult Octavia, Augustus neje (arany versek). S midőn így Vergil kimutatja Augustus isteni eredetét a Julusok törzséből, háláját rója le császári pártfogója iránt.
Vergilius Kr. e. 30-ban kezdett nagy művébe s 19-ben Kr. e. műve befejezése végett Görögországba indult, hol azt némi simítással be is fejezte. A végső tökéletesítést azonban nem adhatta meg művének, mert hazautaztában megbetegedett s Brundusiumban, hol partra szállt, elérte a halál 19-ben Kr. e. szept. 21-én, 52 éves korában (szól. Kr. e. 70-ben) Nápolyban temették el.
Műve tökéletlenségét bizonyítja ama néhány csonka vers, mely az Aeneis-ben található s éppen ezért ő állítólag halálos ágyán saját kezűleg akarta elégetni az Aeneist, mitől Varius és Tucca barátai tartották vissza, hogy a valóban kiváló alkotás fennmaradjon az utókornak.
A 12 énekből álló mű általában két fő részre osztható (6-6 ének); az első rész, mely trójai Aeneas és társai viszontagságait adja elő, megfelel az Odysseának; a másik rész, a Latium uralmáért folytatott végzetes harcok leírása az Iliásnak felel meg.
Már az első éneket ügyesen kezdi a költő, midőn Siciliából kiindulva az események közepébe visz bennünket, valóban Horatius szerint:
„ad eventum festinat et in medias res… auditorem rapit.”
Aeneas Siciliából elindul s Juno haragja súlyát érzi bolyongásaiban, míg a líbiai partra nem vetődik, hol Venus isteni anyja vezetésével az épülő Karthatóba ér. Itt megismerkedik Didó királynéval, ki őt tisztelettel fogadja s hősünk fájó szívvel beszéli el neki Trója szomorú pusztulását az ő és társai viszontagságait. Aeneas, atyjának Anchisesnek halálával zárja be elbeszélését, melynek tartama alatt Cupidó szerelmet gerjeszt Didó szívében a trójai hős iránt. Ez képezi a II. és III. ének tartalmát.
A IV. énekben, mely az Aeneis egyik legszebb részét képezi, a költő Didó gyönyörű szerelmi tragédiáját beszéli el, mint epizódot. Nagyszerű jelenetekben erős lélektani belátással festi a szerelem erejét, mely elfeledteti a szép királynővel, megholt férjének Sichaeosnak adott esküt. Didó szerelmeért „pius” Aeneasunk is csaknem elfeledi a végzet által eléje tűzött célt, de Jupiter intésére engedelmeskedik; Didó pedig bűnéért a máglya tüzében lakol.
Az V. énekben Aeneas Siciliába érkezik s ott atyja Anchises sírjánál versenyjátékokat rendez. A játékok alatt a haragvó Junó rábeszélésére a hátramaradt trójai nők felégetik a hajóikat. A tüzet Aeneas könyörgésére Jupiter eloltja záporral s azután egyeseket hátrahagyva Segestát alapítja és Latium felé veszi útját.
A VI. énekben a költő hősünket az alvilágba viszi a cumaei Sibylla kíséretében, hogy ott apjától felvilágosítást nyerjen a lelkek állapotáról. S így sorban leírja a költő az alvilág különböző helyeit, amint Aeneas azokon áthatol. Az előcsarnokot, hol az elhalt gyermekek, öngyilkosok, csatában elesettek lelkei voltak. Azután a Tartarust látjuk, az örök kínok közt sínylődő gonosz lelkekkel. Az Elysiumban pedig az emberiség becsületes, tiszta lelkű árnyait látjuk, kiknek egy része ezerévi tisztulás után ismét a felvilágra fog jutni s ezek közt mutatja Anchises fiának az albai királyokat, Romulust, Róma első s Augustust, mint második megalapítóját, az első római királyokat, a köztársaság nevezetes férfiait, Julius Caesart, Pompeiust s az ifjan elhalt nemes Marcellust. – Ezen énekben győződünk meg leginkább Vergil hatalmas philosophiájáról s látjuk egy pogány tiszta felfogását a lelkek állapotáról a halál után.
A hátralévő hat ének az eposz második felét képezi, melyben közel van Aeneas a kitűzött célhoz, midőn a végzet rendelte földet vérrel kell megszereznie.
Aeneas a VII. énekben kiköt Latium partján; ott ellenséges viszonyba jön Turnussal, annak jegese Lavinia Latinus leánya miatt, kit a jóslat szerint Aeneasnak kelle hinni s az ebből támadó nagy honszerző harcok előkészületeit már ez énekben látjuk.
A VIII. énekben a harci készületek komoly fordulatot vesznek. Turnus szövetségeseket toborz ú. m. a latinokat s a görög Diomedest. Aeneast Tiberis istene inti s szövetségesst ajánl neki arkadiai Evander személyében, kit hősünk meg is nyer magának és felosztják egymás közt a vezérletet. Ezután látjuk ama festői epizódot melyben Vulcanus fegyvereket s öztük ama nevezetes domborművű paizsot kovácsolja Aeneasnak, anyja Venus kérelmére.
A IX. énekben Turnus rátör a trójaiakra, míg Aeneas távol van, de ezt hírül veszik a trójai hősnek, Nisus és Euryalus, ik visszajövén az ellentáboron át, hősi küzdelem után elesnek. Turnus ezután ismét megtámadja a trójaiakat, de most halálát csak úgy kerüli el, hogy a Tiberisbe ugorva, elmenekül.
A X. énekben az istenek gyűlést tartanak: Jupiternek nem tetszik, hogy az istenek beavatkoznak az emberi dolgokba. Venus és Juno ellenkező véleménnyel szólalnak fel a trójaiakra vonatkozólag, mire Jupiter elhatározza, hogy egy napon minden a végzet szerint történjék s ezen egy nap elég nyugalmasan telik le, de Turnus folytatja a harcot, melynek hevében Pallas Turnus által megöletik. Ezért Aeneas iszonyú bosszút akar állani, de Juno kiragadja előle Turnust a harcból s miután Lausust és apját Mezentiust megölte, győzelmesen távozik Aeneas.
A XI. énekben 12 napi fegyverszünet alatt görög Diomedestől és Drancestől békeajánlatokat látunk, de Turnus még harcra vágyik s vezéreivel Volussussal s Camillávaál, a hős királynéval meg is lepi Aeneast. A harcban Camilla elesik s a szövetségesek leveretnek.
A XII. énekben Turnus párbajra hívja ki Aeneast azon döntő érvényű szerződéssel, mely szerint, ha Aeneas győz, latinok és trójaink egyesülnek ha Turnus győz, Aeneasnak távozni kell Latiumból. Heves csatában a két hős találkozik és összecsapnak; a hosszú, kétségbeesett küzdelem Turnus halálával végződik.
Ez az Aeneis tartalma, melyről igazán megítélhetjük Vergil kiváló alakító képességét s az előadásban pedig nagy tudományáról, lélektani és bölcseleti ismereteiről győződünk meg. Pl. a negyedik énekben remekül festi Didóban a szerelmi őrültet. Midőn a királynő kéri Aeneast, hogy maradjon és látja annak hajlíthatatlanságát, fokozatosan halad Didő a kétségbeesés fele. Aeneast „hospes”-nek szólítja, majd később így kiált fel:
Nec tibi diva parens generis nec ardanus auctor
perfide, sed duris genuit te cautibus horrens
Caucasus Hyrcanaeque admorunt ubera tigres.
Kétségbeesésében mondja: „nusquam tuta fides”, s utoljára „improbe”-nek nevezi Aeneast. S végül, midőn máglyára készül a büszke királyné s palotájából megpillantja az induló trójaiakat, beszésében elkezdi a rettenetes átkok hosszú sorát, melyekre vonatkozólag némely magyarázók mondják, hogy Virgilnek ismernie kellett Dávid könyvét is melyben több ilynemű átok található.
A hosszú átkot így kezdi:
…….. Si tangere ortus
Infandum caput ac terris adnare necesse est
s azzal végzi be:
Litora litoribus contraria fluctibus undas
Inprecor, arma armis pugnent ipsique nepotesque.
Dido lelkiállapotát tehát nagy tapintatossággal és sikerülten állítja elénk a költő, de műve egész szerkezetéről is csak jót mondhatunk, mert a cselekvény bonyolításában s a helyzetek tisztázásában szintén remek tehetséget mutat Virgil s az egymásból folyó események az érdekesség feltételével is bírnak, azonkívül a gyönyörű poetikus nyelvezet, a költői reflexiók, melyek gyakran a személyek ajkaira vannak adva, oly erősen ragadják meg lelkünket hogy örömest időzünk Virgil derült légkörében. Az örök classicus kifejezéseknek példányait találjuk nála, ú. m. „ore favete”, „superanda omnis furtuna ferenda est” etc.
Az Aeneis tehát, mely az egész római birodalom alapkövét foglalja magában, vallását, erkölcseit, vitézségét adja elő, fontos mű volt a római irodalomban. Ez eposz eszméjén, mely a rómaiak küzdelmeit, dicsőségét a jámbor hős életével összekapcsolva zengi, - úgy maga a költő nagy előszeretettel, mint az egész tudós római világ kegyelettel és tisztelettel csüngött. Az Aeneis a honalaptó hősök mítikus és történelmi világát a képzelet és valóság szárnyán mutatja be nekünk, mely művészies harmónia egyrészt mindenesetre Virgil költői érdeme, másrészt a művet valódi nemzeti eposszá teszi, mely a serdülő nemzedéknek iskolai könyve, az egész nemzetnek pedig kegyeletes közkincsévé lett.
Az egész eposzon ügyesen vonul át a mindenen felülemelkedő alapeszme, mely igazi becsét adja meg a műnek, vagyis a jámbor honalapító hős, Aeneas végzetével egy mederben folyik a római birodalom végzete. Azonban éppen az alapeszme helyes kifejtésében homályosul el Aeneas férfias akaratereje, jelleme, mert őnem más, mint a végzet vak eszköze, ki nem állana ellen Dido őrületes szerelmének, de neki menni kell a kitűzött cél felé; ő maga mondja Didónak: Hasztalan a nő esdeklése, rettenetes átkozódása, a végzet ellenáll („fata obstant”)
lacrimae volvuntur inanes.
Ezen végzetes kényszerűséget róhatjuk fel hibául Aeneas jellemében, mert ez a hős érdekességének rovására van. Tudjuk ugyanis, hogy Aeneas mindenben az isteni akaratot keresi, ki nem képes kemény férfias elhatározással a tettek mezejére lépni, ő a szó szoros értelmében a végzetnek egy jámbor hőse, ellentétben Turnussal, kinek jelleme sikerült és teljesen ellenkező Aeneaséval. Turnus önérzetes férfi, bátor harcos, ki nem az istenek őse s nem a végzet szolgája; igazi vetélytársa „pius” Aeneasnak.
Dido egyik legjobb alakja az Aeeneisnek, kiben remekül festi Vergil a büszke királynőt s az önfeláldozó szerelmest egész az öngyilkosságig. S mily jellemzően állítja elénk a költő az öreg Evander királyt, ki a hagyomány szerint az atyját megölte, s mint a jó királyok példányát rajzolja Vergil. Az Aeneisben Evander szabad ég alatt lakik egy kunyhóban, két kutyával, s a jövevény Aeneast egyszerű szép szavakkal fogadja.
Mindezeket összevetve, az Aeneis egyrészt mint Vergil önálló alkotása, műeposznak nevezhető, mely azonban, mint egy népet kiválóan érdeklő nemzeti jellegű mű, a rómaiak naiv eposzát pótolja, másrészt, mint a rómaiak őshitének, mythosainak, antik erkölcseinek őre, a jámbor Aeneas istenes erényeivel párhuzamban halad, kimondhatjuk, hogy az Aeneis, vallásos költemény is.
Nem csekély fontosságú dolog lesz azonban, ha vizsgáljuk kissé e műnek hatását is a római népre. Ezen hatás pedig azon mély tudománynak és költői ismereteknek az eredménye, melyet Vergil e nagy alkotásban pazarul produkál.
Mindenesetre a hatodik ének az melyben Vergil a rómaiak hitéletébe vágó nézetek egy részének felhasználásával, részint Plato és Pythagoras nyomán saját philosophiai felfogásával rajzolva az alvilágot, sok újat mond a lelkek állapotáról s pedig olyan dolgokat, melyek az erkölcsileg posványban süllyedt Rómát mélyen megrendítették. Ezen énekben, melynek megértése nem könnyű és nagy előismereteket igényel, a költő saját felfogását tárja elénk a lelkek halál utáni életéről. De hogy a rómaiak ezt megérthették némileg s járok oly nagy hatást gyakorolt, kellett nekik is bizonyos fogalommal bírni a lélek jövő életéről. Erre nézve tudjuk, hogy a régi népekben már meggyökerezett a hit, hogy az ember halála után nem enyészik el teljesen,a rómaiak pedig ezt Plato s Pythagorasból tudták. Elerjedt a nézet, hogy halál után is van élet éspedig Plato szerint a jók az őket megillető dicső lelkivilágba jutnak, a gonoszok a pokolba.
Ama rémületet pedig, melyet a túlvilág sejtelme az ókori népekben keltett, volt hivatva eloszlatni Epicurus tana, mely szerint félre a félelemmel, míg élünk, utána semmi gyönyör,semmi szenvedés. E tan persze tetszett, terjedt s következménye lett azon erkölcsi romlottság (bachanalia), melybe Róma nagy férfiai is, mint J. Caesar, Pmpeius, Augustus, Maecenas stb. jutottak.
Ez volt ama nemzedék, melyben ha akadt is ellenkezője az epicureismusnak, az nem változtathatott a dolgon, de Vergil nagy művében tanúsított eszméire a felfogására, általános rémület és kétkedéssel kezdett felocsúdni az elvhajhászó pogány római világ.
Fejtegetéseiben az Elysiumot egyrészt úgy írja le, mint azt más költők tették, másrészt szerinte a jó lelkek egy része a földi érintkezés minden szennyéből még kivetkőzik s ezer évi tisztulás után a feledés (Lethe) vizébe mosdva, ismét a felvilágra jő. Ezen lelkek közt látjuk a római történelem jeleseit.
A gonoszok lakhelyénél, a Tartarus borzalmainak leírásánál pedig azt mondja Vergil:
Distulit in seram commissa piacula mortem. Vagyis az életben engesztelhetetlenül hagyott bűnért, halál után kell bűnhődni, mert halál után nincs engesztelés. S ezzel mintegy kimondja Virgil, hogy a lélek halhatatlan.
Eszméi nem egészen újak ugyan, mert felfogásának alapja Plato bölcsészete, de ő az első római költő, ki ezen eszméket egy oly közértékű, nemzeti jellegű s népszerű műben adta az emberiségnek, minő az Aeneis, mely, mintegy előkészítette a pogányságot a kereszténység elfogadására.
Németh Andor
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 47-48. szám, 1895. nov. 24., dec. 22.
Rupp Kornél (1865-1900): Karácsonra
Pásztorok dalával, angyal énekével
Megdalolt Karácson, oh jövel, jövel…
Üdvözöllek szivből, lelkem érzelmével,
Üdvözöl ma vélem millió kebel!
OH te szép Karácson, boldog gyermekévek
Oly epedve esdett nagy, szent ünnepe,
Örömnapja dúsnak, ünnepe szegénynek,
Gyermekálmok vágya, üdve, mindene!
Hozz áldást magaddal, - sz’ oly nehéz az élet,
Annyit szenvedett már, annyit fájt szivünk,
Lelkesedni tudnánk s alkotni is szépet,
Van bizalmunk hozzá s Istenben hitünk:
Oh de lelkünk bágyadt, - az élet viharja
Megzsibbasztja néha, szárnya szegve van,
Szivünk nemesb részét gond, nehéz bú marja,
S lankadás bánt éltünk aggodalmiban.
Oly kevés az ünnep, hétköznapot élünk,
Pedig ünnepelni tud minden kebel, -
S ünnep nélkül milyen sivár volna éltünk,
Melynek a hétköznap sokszor oly teher! -
Oh jövel Karácson, édes szép Karácson.
Hozz magaddal áldást, oh jövel, jövel,
Hisz ma született meg az, ki hogy megváltson
Az emberi testet azért vette fel.
Oh Te, édes Jézus, most kicsi parányi, -
Szivünk tiszta, szent és hő érzelmivel
Sietünk tehozzád, teneked szolgálni
Ajkunknak édes zengedelmivel.
Adj oh, adj megnyugvást, békét a szegénynek,
A betegnek ujra régi, ép erőt,
Jutalmat azoknak, kik benned remélnek,
S ne sujtsd haragoddal a tán kétkedőt;
Tavasz a kebelnek, melynek szentélyében
Virágok fakadnak s égő szeretet, -
Békét a hazának, - a mely életében
Szenvedett már ugyis annyit, eleget!
Mosolyt az ajaknak, mely elébb panaszolt,
Örömköyüt annak, a ki sirt elébb,
Virágot oda, hol előbb is tavasz volt,
És kegyelmet annak, ki Elédbe lép.
Pásztorok dalával, angyal énekével
Megdalolt Karácson óh jövel, jövel,
Üdvözöllek, áldlak lelkem érzelmével,
S áldva áld ma vélem millió kebel!
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 47. szám, 1895. nov. 24.
Czettler Rezső (1878–1913): A magyar ifjusághoz
Üdvöz légy, óh, hazám ifjusága,
Te nyiló rózsa a hon kebelén!
Hisz virulásod milliók reménye,
Alig vagy még csak életed delén.
A tetterő, mi szivedet hevíti,
Örök tüzében lángoló marad,
Oh szítsd e lángot s élj a jelennel,
Jövődre nézz s tekintsd a multakat!
Jövődre nézz s tekints a multra vissza,
Ifjui hév tüzelje kebledet,
A mit a multban elveszitni véltél,
Buzgó erővel még elérheted.
Szent czél sugalja lelkedet e tettre,
Mi szép, mi jó az legyen példakép,
Ez fogja élted mindig boldogítni,
Habár szerencsés eliramlanék.
Legyen ezer gát, mely czélod zavarja,
Széditő örvény, mely a vészbe hajt,
Oh ijuság, állj szirtként rendületlen,
Kerüld a bút, a bánatot, sóhajt.
Ne hallgass, oh a kisértő szavakra,
Féreg ne marja szüzi lelkedet,
Hamar emészt s korán a sirba szállhatsz,
Előbb-utóbb az élet eltemet.
S e nemzetért – oh ifju sziv – dobogj fel,
Légy hű fia a tettek mezején,
Te benned van egy nemzedék reménye,
Mutasd erődet élted reggelén.
S dicsőt, nagyot ha álmodott a nemzet,
Midőn még bölcsőd ringott altatón,
Kivívd karoddal, szent hazánk jogával,
Mit elveszitett véres harcokon!
És lesz idő, midőn mosolyogva nézed
Ifju korodnak szép reményeit;
Te élvezed áldásos tetteidnek,
Megérdemelt, édes gyümölcseit.
Előre hát! Mutasd meg a világnak,
Hogy támogatva nem vagy, mint a fa,
Kétes jövődnek távolába nézz és
Hazádnak légy majd védő oszlopa!
Forrás: Tanulók Lapja 2 évad 46. szám, 1895. nov. 17.
Tompa Mihály (1817-1868) allegóriái
A magyar hazafias költészet legszebb virágai szabadságharcunk idejéből valók. Veszélyben forgott a haza, a szabadság, a kíméletlen ellenség el akarta venni tőlünk a legdrágábbat s mi fegyvert ragadtunk a kétségbeesés elszántságával. Minden honfi-kebelben égett a szent tűz, de hatalmas lángra lobbantották azt feledhetetlen emlékű költőink. Petőfi, Vörösmarty, Arany érző s nagy szívből fakadó költeményei csodás, bűvös hatást gyakoroltak; harcolni, küzdeni ment minden fegyver fogható ember, az egyetlen fiú odahagyta agg szüleit, a vőlegény ifjú menyasszonyát s mentek védelmezni a hazát, a legjobb szülőt s a legédesebb menyasszonyt. Az ő lelkesítő dalaikat énekelve ment harcba az ifjú, akit férfivá tett azon tudat, hogy ő is tagja a hadnak, mely küzdelembe, véres harcba rohan – a hazáért. S úgy harcolt mindegyik, mint egy oroszlán, mint egy félisten, de hiábavaló volt minden erőfeszítés, annyi ifjú élet, a túlnyomó sokaság előtt buknunk kellett… Gyászos idők következtek ezután!
A győztes borzasztóan éreztette erejét a legyőzöttel s darabokra tépte, marcangolta a ledöfött hazát.
Sírt, zokogott mindenki, de el kellett fojtani magunkba a kitörő jajszót, nem adhattunk kifejezést érzéseinknek, amelyek oly kimondhatatlanul fájtak. Az összezúzott szívnek csak csendesen sírdogálni volt szabad. S amikor a legemésztőbbek voltak a kínok, amikor legnagyobb volt a kétségbeesés, akkor lépett fel a férfiú, aki lantjának csodás zsengésével, szavának bűbájával gyógyító írt balzsamot adott a fájó sebre. Dalába öntötte szívét, lelkét, erős vonásokkal ecsetelte azt, ami fájt, a mi pirított s szívének egész melegével azon igyekezett, hogy némileg enyhítse a fájdalmat. E férfiú Tompa Mihály volt. A szeretett hazának, a jó magyar népnek szomorú sorsa ösztönözte őt, hogy ragadja meg lantját s zokogja el, kiáltsa világgá egy halálra szánt nemzetnek, egy haldokló oroszlánnak utolsó hörgését. De nem volt szabad szólni, a lantot félre kellett dobni, hadd szakadozzanak le egymás után a lágyan rezgő húrok… A szív beszédét, a szív érzelmeit rideg érzéktelenség vizsgálta felül. A magyar nép szívének a költőknek érzelmei felett a szigorú cenzúra ítélt. Felségsértést, lázítást talált azokban a dalokban, amelyek nyíltan adták elő azt, ami fáj s ami igaz. A cenzúra nagyon jól tudta, hogy kinek szól a lecke s azt hitte, hogy kíméletlen szigorral meg lehet akadályozni a való kimondását. De a költő talált módot, hogy kikerülje a cenzúra vizsgálatát, jelképileg beszélt, természeti képekbe burkolta azt, amit tovább nem fojthatott magába. Így születtek Tompa Mihály örök szépségű allegóriái; ezekben ragyogtatta szellemének teljes fényét a nemzeti költő, népének vigasztalója, bátorítója.
A „Pusztán” című költeményben hazája szánalmas állapotán kesereg és különösen a cenzúra ellen tesz heves kifakadásokat, midőn így kiált fel:
"Óh! mindez úgy fáj a magyarnak
s ha ajka netalán
Egy két nótán enyhíti kínjait:
Megütköznek dalán.
A sebzett vad a rengetegben
Kínjának hangot ad.
S magát az elnyomott magyarnak
Kisírni nem szabad."
Fájdalmának, a hon gyászának, a borzasztó kínoknak legmegrázóbb kifejezését a „Gólyához” című allegóriában adja. Fájdalomtól reszkető hangon kiáltja oda az ő kedves gólya madarának, hogy repüljön innen messze-messze, boldogabb hazába mert ez a szenvedések földje halál vár a jó, az igaz hazafira s nem elég, hogy az ellen tiporja a magyart, hanem még egymásra is törnek „honfi honfira vádaskodik.” A szerető kebel megrázó fájdalom hangjai ezek s könnyeket facsartak a szenvedők szeméből. S a szenvedők magukra maradtak gyötrő fájdalmukban; a nemzet költői, akiknek hivatásuk lett volna enyhíteni a fájdalmat, elhallgattak, néma ajkukról messze eltűnt a dal. Ekkor hozzájuk fordul, a „Madár fiaihoz” című allegóriában biztatja, ösztökéli őket, hogy énekeljenek, daloljanak, hisz tőlük várj a busongó magyar minden vigaszát.
„Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek,
A jelennek búját édesítvén,
Fiaim csak énekeljetek.”
Itt az anyamadár, a haza, kéri fiaitól, a költőktől a bűbájos dalt, kéri hogy énekeljenek s édesítsék lágy hangokkal egy haldokló utolsó pereit. Majd ő, a költő szól a madárhoz a „Kikelethez” című dalban.
És ő énekel, bátorító szóval biztatja honfitársait; kelti őket, hogy ébredjenek a tespedésből, ébredjenek, hisz tőlük függ csupán egy jobb nap hajnalának felvirradása. A „Pacsirta dal” édes szavaiban kérőleg fordul a nemzethez, hogy rázza le bilincseit, kelljen fel hosszú álmából a hosszú álom ellankaszt, az ébredés pezsgő életet, új erőt ad, de a tetszhalott még nem ébredezett.
Most ostort font. A „Régi történet” metsző, éles szavakkal fordul a hosszas alvó ellen s kineveti, kigúnyolja azt a népet, mely már meg is szokta a szolgaságot, s amely befogja füleit, ha egy-egy merész „előre” kiáltás hangzik; elalélt, tunya, dőre tömeg ez, mely lomhán mozog, de tettre képtelen. Oh, pedig hogy fájt az ő nagy szívének, hogy így kell beszélnie azzal a magyar néppel, amelynek oly dicső, oly ragyogó múltja van; szíve vérzik a gúnyolásokon, ajkára alig képes ráerőszakolni a kicsinylő szókat de meg kell ennek is lenni, mert talán így eszmélni kezd a nagy halott.
Azt hiszi, hogy kiveszett egy jobb, dicsőbb jövőnek reménye s ekkor születik meg az „Új Simeon”. A galambősz, redős öreg a költő maga, várja a jobb napot, a szabadság napjának felvirradását s bizton reméli, hogy az be fog következni. A sok jó és rossz időt átélt ősz Simon csak addig kíván élni
„S ha feltárul az áldozóknak
Ama szent csarnok kapuja
S megzendül a győzelmi ének
Hallelujah! Hallelujah!
Ha tömjénem javát az oltár
Izzó tüzére hinthetem:
Elég, elég lesz! Vén szolgádat
Bocsásd el akkor, Istenem.”
Ezután a „Madarak módjára” című allegóriában tanítja nemzetét, hogy erős kézzel s komoly megfontolással fogjon hozzá az újítás munkájához: a szilárd, kemény épület kiállja a zúgó fergeteg, a pusztító vihar rombolását, de az olyan madarak módjára való munkálkodás, az összetákolt, gyenge fészek összeomlik a gyenge szellő fuvallatára is. Gondoljunk a jövő nemzedékre, amely sokkal jobban, biztosabban halad, ha szilárd talajt érez lábai alatt.
„Az idő már őszre fordult,
A fa lombja sárgul:
Madárfészek elhagyatva
Lefordul az ágrul.
Meg-megzúdol a fagyos szél
Gúnyoló nótája:
- Balga nép a percznek épit
Madarak módjára.”
Oktatja nemzetét, hogy törjön fel a magasba, s az „Ikarus” szavaival bátorítja hogy legyen merész s ne riadjon vissza semmi akadálytól s jelszava legyen: „Előre”. Gyönyörű műve ez neki, minden sora mintha szívéből nőtt virág volna! Ikarus halált szenvedett azért, mert a felsőbb régiókba igyekezett, de ő azt nem bánja, öröm dagasztja keblét s érzi, hogy jól végezte munkáját, s élete árán bár, de példát adott megmutatta az utat, amelyen át ki lehet emelkedni a köznapiság nyomasztó légköréből. Ikarus haldokolva, a tenger hullámival küzdve sem gondol életével, hanem harsányan zengi:
"Betöltve éltem hivatása,
A viz sirom hadd ássa, ássa,
Kőszirt leszek neki!
Habját, melyet szétzúza bennem
Ijedt, zajongó rendületben
A felhőkig veti.
S lesz a hab is mely rám özönlék,
Hogy elrejtsen, felőlem emlék
Vész, víz ha szendereg,
Vagy foly köztük szilaj csatázás,
Örökre zeng a kiáltás:
Halandók, merjetek."
S amikor Tompa merészsége tanít, már szinte maga előtt látja a ragyogó képet: a szabad magyar hazát, amikor ez a szép föld, arany kalászos rónaság kanyargó folyóival, az illatos mező mind, mind a mienk lesz, a magunk urai leszünk, s akkor eljön a számadás órája, eljön az édes bosszú. Visszafizetjük zsarnokunknak a ok szenvedést, a sok kiontott honfivért, az elnyomatás keserű napjait s e bosszúvágynak kifejezője a „Gályarab fohásza”.
A gályarab az elnyomott haza s a rémséges sorsú rab evez küzd a hullámokkal, biztos révbe viszi kínzó zsarnokát s csak azt kéri istenétől, hogy ne felejtesse el vele, hogy mily nyomorult, százszor megalázott rab, juttassa mindig eszébe, hogy eljön az ítélet napja, amikor bosszút lihegve visszatorolja a sok szenvedést. Az eltiport magyar haza várja a világháborút, amely megdönti a kényuralmat, s várja a pillanatot, amikor a sokáig elfojtott nemzeti önérzet, a méltányos düh megkétszerezi a már-már tespedő izmok erejét s porba omlik a zsarnok nagy, lomha teste.
Hazája s szabadsága után Tompa legjobban szerette, legjobban bálványozta a szabad természetet, talán azért, mert itt nem tapasztalt zsarnokságot, elnyomatást; a százados tölgyek rejtélyes susogásában, a virágok illatában, a patak csevegésében, a madár dalában mindenütt a zabolátlan, szép szabadságot látta megtestesülve, a szabadságot, melyért bármikor kész lett volna feláldozni nagy életét. Innen van az, hogy egy pár allegóriában a szabad természetből vett képekbe burkolja hazafias érzelmeit.
A „Vihar”-ban a szabadságharcot a zúgó, süvöltő fergeteghez hasonlítja, amely rombol, tör, zúz, felkavarja fenékig a sok állástól megbűzhödt mocsarakat, felfrissíti az éltető léget, s miután elvonult a vihar, lezajlott a szabadságharc, úgy látszik, mintha óriási pusztulás, rombolás történt volna pedig valóban csak a haszontalan, a fölösleges pusztult el s megmaradt az, aminek józan létjoga van. A vihart csak az nem szeretheti, aki maga is lelkében megromlott, a kinek ócska rongyait letépik s szertehordják a szelek, de a nemes lelkű, az igaz örül jöttén s tele tüdővel szívja a megtisztult léget.
A hazát a költő egy művészi allegóriában terebélyes nagy fához hasonlítja, mely társak nélkül, elhagyatva áll, kitéve az elemek rombolásának. A villám többször belecsapott, dús lombjait megtépték a viharok, kérgét megőrölte a szú, de a nagy fa áll, s a költő bizton reméli, hogy állni fog még sokáig, késő ezredévekig, amikor így zengi:
„Álljon a fa s arra térjen
A ki dúltét várja, szégyen!
Vészben, fagyban mit lehullat,
a levélért nyerjen ujat!
S gy ha lészen törve-vágva,
Izmosodjék többi ága!
S bár a vész felette zúgjon,
Terhes felhő tornyosuljon,
Ontva lángját menydörögve
Álljon, álljon mindörökre
Terebélyes nagy fa.”
Majd pusztuló erdőnek mondja a hont, amelynek kifejlett, sudár fáit megviselte a mostoha időjárás: a hatalmas fa-óriások egyenkint száradnak ki s minden remény a fiatal hajtásokba, az új magyar nemzedékbe van fektetve. De a költő szíve vérzik, amikor ezekre rátekint, satnyán, görbén nőttek, nem törekednek fel a magasba, megelégszenek, ha a föld szívén maradhatnak. Az ifjú nemzedékben nincs tűz, nincs nemes ambíció, nem vágyik fel a magasba, hogy ragyogtassa szellemét a közügy érdekében s ilyen állapot mellett méltán zengheti a költő:
„Még látni a fát bús, epesztő,
Kétségbe ejt a sarj, a vessző
Rosszul fakadt, növése görbe,
Nem fel siet, de a töbörbe.
Ha dús sarjban nincs ifjulása
Elvész az erdő, bárki lássa.”
Majd az erdő nemes vadjához, a szarvashoz hasonlítja a magyar hazát. A délceg, büszke vadat súlyosan megsebezte a „zord ember”, a mi ellenségünk, s a vad fut, menekül, de drága vére patakokban omlik, ereje fogytán van s a kegyetlen üldözőt nyomra vezetik a bíborvörös vércseppek. Az üldözés munkáját nagyon megkönnyíti az, hogy saját vére, saját nemzedéke árulja el hitetlenül. Itt azokra a köpönyegforgató magyarokra céloz a költő, akik nem érdemesek a magyar névre, akik eladták a hazát, eltaszították maguktól s megtagadták édes szülőjüket. Ostorral támad ezek ellen a „Denevér” című allegória feddő szavaiban. Amikor oly szenvedéllyel üldöztek mindent, ami magyar, anyanyelvünket kitiltották az iskolákból, költőinknek megtiltották az éneklést, akadtak emberek, akik eladták a hazát; szemtelen, kaján mosollyal ajkukon kémlelték, hogy hol lehetne egy elfojtott, panaszos jajszót hallani és siettek azt feljelenteni. Undor fog el bennünket, mikor e hazaárulókról beszélünk s a költő is bizonyos nemével az undornak beszél róluk, akik a bekövetkezendő éj, a pusztulás előhírnökei. A félhomályban röpködő denevérhez hasonlítja őket, midőn így szól hozzájuk:
„Hanem mihelyt az est leszáll
Elhagyva titkos üreged,
Repkedsz bátran, arcátlanul,
Szemünk csak hogy ki nem veszed.
Az ember elbusul, ha lát,
Várhatja már az éjszakát.”
A szív legnemesebb érzeményét, a hazaszeretett, Tompa a tűzben, a leghatalmasabb elemben látja megtestesülve. A tűz éltető világosságot sugároz a sötét éjben, a tűz áldásos, jótékony meleget terjeszt, s éppen ily hatása van a hazaszeretetnek a szívek világában. A régi idők azért voltak oly fényesek, oly dicsők, mert e tűz hatalmas lánggal lobogott s bearanyozta történelmi múltunkat; de később e láng mind kisebb-kisebb lett, egyszer-egyszer fellobbant, aztán csak az izzó parazsat láttuk s eközben a hamu nőttön-nőtt s azt is elfödte szemeink elől. Így volt ez hosszú időkig, sokan már azt hitték, hogy végképp kialudt a tűz, belenyúltak a hideg hamuba s a tűz
„Gyuladását füstben nem hirlé előre,
Nem lassan gerjedvén kapott nagy erőre,
De hamvát szétrugván, egyszerre felcsapott,
Költvén ijedelmet, reményt, bámulatot.”
Legtöbben nem várták ezt, de a költő bizton hitt benne, reménye a legválságosabb pillanatokban sem hagyta el s ezért tudott így hinni, így remélni, mert a hazaszeretet szent tüze mindennél jobban, mindennél fényesebben lángolt az ő nagy szívében. E tűz lángjai az égig csapkodtak, fényt vetettek a nagy hazafi fáradozásaira, küzdelmeire és költészetére. E lángok csodás ragyogású glóriát vontak körülötte s ennek fénye sohasem fog apadni, tündöklése sohasem fog csökkenni, mert e glória a hálás magyar nemzet bálványozó szeretete.
Szentiványi József
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 44-46. szám, 1895. nov. 3., 10., 17.
Csuka Ferenc (1879–1914): Az anyai szeretet
Kis szobában az ablaknál egyes egyesül
Kötőtűvel a kezébe’ öreg asszony ül.
Gondolkodva el-elbámul, ugyan mi leli?
Mért hogy nem megy ma a munka sehogy sem neki?
Azért nem megy ma a munka, mert azt álmodta,
Hogy hazajött a távolból katona fia.
„Olyan szép volt az az álom… Mily szép volt Istenem!
Oh engedjed, hogy fiamat ma megölelhessem!”
„Ölelhessem, csókolhassam, ó, csak engedd meg,
Máskülönben szegény szívem bizony megreped!”
Igy sóhajt az édesanya. Szeme könnyezik,
Istenéhez könyörögve így rimánkodik.
„El fog jönni, el fog jönni az én szép fiam,
Itt fog lenni, el fog jönni, - hisz’ megálmodtam.
Mert az Ur is így akarja; ő hívét szereti,
Látni foglak, én szép fiam, szívem érezi.”
Mialatt így elmereng, az ajtón kopognak,
Nyíl’ az ajtó, belép rajt’ egy daliás alak.
„Fiam!” „Anyám!” Szótalanul sirnak mindketten.
De az anya arcza kékül. Fia megdöbben.
„Édes anyám4” Semmi válasz. „Anyám nem hallod?”
Néma az most, szólni többé nem tud a halott.
Megölé a viszontlátás meg a nagy szeretet,
Gyönge szive elviselni nem birt ily örömet.
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad, 45. szám 1895. nov. 10.
Poe A. Edgar (1809-1849): A colosseum
Ős Róma népe! Gazdag szentségtartó,
Mit fény s hatalom eltünt századi
Dicső látványul hagytak az időnek!
Nehéz zarándok út és égő szomj
Oly sok, sok napja multán, - végre – végre
- Vágyban érted tudás dús kútfeje, -
Változva s hódoltan itt térdelek
Árnyid közt s mohó lélekkel szívom
Komor nagyságod s dicsőségedet!
Nagyság! És Kor! És Ősidők emléke!
Némaság! Pusztulás! És Éjsötét!
Most érzelek, - értem hatalmatok! -
Oh oktatástok biztosb, mint a mit
Krisztus adott az olajfák hegyén!
Varázstok bűvösb, mint mit csak kivont
A chald táltos a békés csillagokból!
Itt, hol bajnok hullt el, oszlop bukik!
Itt Róma sasa hol fénylék aranyban,
Áll éji őrt a barna denevér!
Itt, Róma hölgyinek aranyhaját
Hol szellő leneté, ing nád s tövis!
Itt, hol arany trónján Caesar feszengett,
Rémként suhan el márványotthonában,
A sarlós hold sápadt sugárinál,
A szótalan és fürge kövi-gyík!
De mondd! E fal, - s örökzöld-födte boltok,
Tört párkányok, s barnult oszlopfejek, -
E kőgerendák, - e friztörmelék, -
E zúzott ormozat, - e roncs – e rom,
E kövek, - hajh! Barnult kövek – csak ez
Mind, mit e hírhedt s roppant műből a
Romlásnak s nékem az idő hagyott?
„Nem ez mind – szól az Echo – nem csak ez!
„Jós igék áradnak szünetlenül
„Tőlünk s minden romtól a bölcs fülébe,
„Mint a Memnon zenéje nap felé.
„Nekünk hódol minden nagy hősi szív, -
„Uralkodunk a nagyok lángeszén.
„Él még erőnk, nekünk, sáppadt kövek,
„Hatalmunk mind el nem tűnt, - sem hirünk, -
„Sem mind a bűverő magas dicsünkből, -
„Sem mind a csodás, mi körünkben él. -
„Sem mind, mi bennünk nyugszik a titok, -
„Sem mind az emlék, mely hozzánk tapad,
„S körültünk leng öltönyként leplezőn,
„És tündöklőbb, mint maga a dicsőség.”*
(1833.)
Ford.: Ferenczy Zoltán
(* Eredetileg egy monológ a „Politian” c. befejezetlen drámájában.)
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 44. szám, 1895. nov. 3.
Juda Halévy (kb. 1074-1141) A vihar*
I.
Ki minden atyja,
E földi lapra
S égboltozatra
Hintette üdvét.
Ha segedelme
Nincs: emberelme
Hiába lenne
S mi haszna küzd még.
A dőre, kába
A tengert járja.
Remélve, várva,
Hogy int a czél.
Daczátul utja
Eltérül ujra.
Keletre futna
S … nyugatra ér.
Ha meglatolja,
Hogy enhatalma
Sehogyse hagyja
A diadalt;
Imigy beszélne,
Szédülve, félve,
Szívből megtérve,
Zokogva jajt.
„Meddig hát vissza?
A végzet íjja
Hová űz izzva?
Uram ne sujts!”
II.
Fölkel a vihar zajongva,
Tornyosul vadul az ár.
Szélvész zúdul a habokra,
Rettegés az agyra száll.
Elborúl a menny sötéten,
Zúg a hullám lenn a mélyben,
A zajlás dühöngve kél fel,
Ellent senki itt nem áll!
Uralg a félés, szertefutva,
A mint az özön megjelen.
Hegy s völgyet alkot szörnyü útja,
Hajónk inogva reng le-fel.
S a mint merül a barna árba,
Majd meg fölszáll a hab csúcsára,
Szemünk mentő reménysugárra
Leselg s imánk kél csendesen.
És a szívem csöndbe hallgat,
Fölkel mélyin a remény.
Édes Mózesem! Te halljad!
Im hívlak segélyre én.
Jöjj varázsbotoddal erre,
Ám a vész tombol csak egyre
S följajdul imám esengve:
Nézz, erős Uram felém!
III.
S mérge egyre járván,
A viz megvadul.
Czédrusfát űz árján
Az orkán vadul.
Retteg a mogorva
Kormányos, lemondva,
Árboczán vitorla
Rengve lehajol.
S mikéntha tűzbe folyna,
Gőzölg meg forr az ár.
Remény tüzét eloltja
S a szem embert nem talál!
A kormányos butúlva
Ott áll egy zugolyba’;
Ki látja, azt gondolja,
Hogy megvakult talán.
Mert mi játszi módra
Leng hajónk imitt!
Itt a végső óra:
Van ki még bízik?
A kormányt a mélynek
Karja tartja már,
s mint az úr vendéget,
Lakomára vár.
S prédát a víz karja
Görcsösen fog ám.
Kikötni nagy munka
Szárazföld fokán!
IV.
Itt Uram, e nyomoromba’
Lépek aggva én eléd,
És menesztek, leomolva,
Hő esengést tefeléd.
Félve a haláltól, egyre
Tördelem kezem fejét;
És miként Jónás, remegve
Hálaszóba kezdenék.
A vészt a Vörös-tengerben
Látja méla képzetem.
És nehéz az, önfeledten
Édes dalt nem zengenem.
Hol a Jordánról regélnek,
Kéjes érzés száll belém.
Édenemnek képe éled,
Lelkem röpke szárnyra kél.
Ki a csapást földre sujtja
S ijedelmet elveszen,
Szabadulást adva, nyújtva,
Vedd hálámat kedvesem!
Hozzá, ki körülvilágol,
Emelem tekintetem
S a tengernek viharából
Kiszabadit győztesen.
Megremeg a föld is izzva,
Szirtet hogyha zúdit ő
S a mint rengve vonja vissza
Jégbe fagy völgy s bércztető.
V.
A földdel ég
Békét kötött.
Vész eltünék
Menny a viz között.
A vad vizár
Habot nem ont.
Nem rémit már:
Eltünt a gond.
Az ég szavára lelkem
Félelme szétfoszolt
És én segélyre mentem
Hol csüggedés honolt.
Bár ilyen üdvöt lelne
Az elcsüggedt csoport,*
A mely bilincsre verve
Tür átkozott nyomort!
A mely kóvályg örökké,
Mint szélvészben hajó;
Oh bár odadörögné
Neki egy égi szó:
„Bizva bizzál hitedben!
Nézd: égi fény ragyog!
A fátyol szertelebben
És véget ér jajod!”
Kemény Aladár és Szilárd Leo
(* A legnagyobb középkori héber költő Spanyolországban, élt a 11-12. században. Összes reményei, vágyai a szent föld, Sion felé vonták; ezen epedő sóvárgás nyer kifejezést hangulatos költeményeiben. Végre teljesedett hő óhaja, elindult a szent földre. Útközben a tengeren rémítő vihar rohanta meg; ezt ő itt közlött költeményében, a világirodalom egyik ismeretlen remekében írja le, mely formai briliánssága folytán a fordító elé nagy nehézségeket hárít. Juda Halévy tragikusan fejezte be életét: Jeruzsálem omladékai fölött, néma kesergése közben egy szilaj szaraczén lovag agyongázoltatta.)
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 43-44. szám, 1895. okt. 27., nov. 3.
Faludy Kornél (Rupp Kornél 1865-1900): A koldusbot
Csonka, béna koldus botjára hajolva,
Búsan, szótlanul áll a templom ajtóba’.
Mint az időrongált, düledező márvány
Elmereng, elbusul közelgő halálán.
Haj! De más volt, midőn kardjával kezében…
Régen volt az, régen… nagyon, nagyon régen!
Nem maradt a multból mankójánál egyéb,
Az is hogy zordabbá tegye zord jelenét!?
Ura mellett maradt hűsége jeléül,
Romlandó kebellel várva, hogy felépül
Boldogsága ledőlt oltára szivében,
Mint akkor, midőn még… régen volt az, régen!
Ifju boldog férfi mívelte kertjében,
Lágy földtakaróval földte be gyengéden.
S mikor a legelső virág feselt rajta,
A jótevő kertész messze ment, elhagyta.
Sötét vészfellegek száguldtak az égen,
Tépve a falombját… régen volt az, régen!
Sok év szállott sírba, sok borus nap tölt el,
Megjött a tizedik nyár is uj gyümölccsel.
S a ki örült volna, az messze bolyongott,
S a ki megáldotta volna a hüs lombot,
Ott pihent a hideg, sötét örök éjben,
Boldogság, üdv nélkül… s haj! Nem úgy mint régen!
Az ősz leszagatta lombjait kegyetlen’,
Pusztaság a házon, pusztulás a kertben…
… Egy ősz, egy roskatag alak jött feléje,
Csak nézte, csak nézte, könny tolult szemébe,
Aztán átkarolta, megrendülve mélyen:
„Miért nincsen minden úgy, mint réges-régen!”
„Senki, senki sincsen, kit szívemre zárjak,
Életben egyedül te, te maradtál csak!
Oh hol van a többi…? Hova… hova szállt a
Mosolygó tündér s a csicsergő madárka,
Mikor lebbentek el? Tavasszal vagy télen?
„Elszálltak messzire, régen, nagyon régen!”
… Jer hát, kisérj végig rövid életemen,
Veled tán könnyebb lesz némán elviselnem
Mit a jelen nyújt s a mult égetőbbé tesz,
Menjünk, menjünk együtt a kereszt tövéhez,
Talán megnyilik a sir, talán megértem,
Mint megértém minden gondolatát régen!?
De nem lelte sehol kedveseei sirhalmát.
Jobb is, jobb is, hátha nyugalmok zavarnák.
Jó helyök van ottan a templom ajtóba’,
Egymásra borulva, egymásra hajolva.
S elmélázva a sziv lassu verésében!
De máskép dobogott az „Ő” keblén régen!
Csonka, béna koldus a templom ajtóba’
Botjára dől némán, lassan bandukolva.
Szeme könyben, keze botján, ajka susog:
„Maradjon mellettem e görcsös koldusbot.
Maradjon porladó szívem közelében,
Legyünk ott is együtt, úgy mint réges-régen!”
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad. 41. szám, 1895. okt. 13.
Kún Béla (1886-1939): Október 6.
Jelige:
Nyugosznak ők a hős fiak
Duló csaták után,
Nyugosznak ők, sirjok felett
Zöldel bokor, virány.
Bajza J.
Elmultanak a szép, dicső napok…
Lezajlott már a gyilkos hosszu harcz,
Melynek tüzében mégis szent örömtől
Égett, lángolt a lelkes honfi-arcz.
És élt a nemzet! Ám csaták raja
Suhant vészfellegként a hon felett,
De uj életre virradt nemzeten
Zsarnok galád vasa nem győzhetett.
Nem is győzött! Mért hát e néma csend?
Mért hallgat harsona s csaták zaja?
Hát elborult hazánk fölött az ég,
S leszállt reá a vészes éjszaka?
Oh fájdalom! Kis zsarnokság hatalma
Rút szolgalánczczal meg nem köthetett:
Gonosz csellel az árulás megejté,
Hóhér elé dobá a nemzetet!
Zokoghatsz már én drága nemzetem!
Oh onthatod már könnyeid raját;
Hisz eltemtve már a szent szabadság,
Melyért kiálltál száz meg száz csatát!
El! elszorul a szív, de halld tovább!
A zsarnokság még többet is kívánt…
Hóhér előtt állna legjobbjaid,
S bilincsbe verve várják a halált!!
S nincs irgalom, e földön nincs igazság!
Elhulltanak a lelkes bajnokok…
Szegény hazám! Szegény hazám, szived
Most már százszorta jobban sír, zokog!
Oh sirhat is… Ledöntve szent jogod,
Függetlenséged elrabolva már,
S tizenhárom lánglelkű bajnokod
Ragadta el a csuf bitó-halál!
Gyalázat! Óh még ellenünktől is.
Örök szégyenfoltként rajtok marad,
S többé sem évszázad, sem évezred
Le nem moshatja e bűnös sarat.
Nem, nem! Sőt mindörökre fenmarad
Klió könyvének márvány lapjain,
Milyen becsmérlő, csuf gyalázatot tőn
A zsarnokság honunk hű bajnokin!
Hát mit vétettek ők? Ily dicstelen,
Rút büntetést miért szenvedtenek?
Gyilkos golyót, zsivány-bitót közzülök
Bármelyik is hogy érdemelte meg?
Hisz más bűnök nem volt, mint hogy szerették
Önzetlenül szegény magyar hazánk,
S a népszabadság felkent zászlaját
Nemes kezükben fenn lobogtaták!
Hiszen nemes ellen még tiszteli
Jog, eszme hű, legyőzött harczosát,
Nem hogy bitó-halálra küldené,
Mert védte ősi nemzete jogát.
De hajh! Nekik meg kellett halniok…
Hirök-nevök úgy szerte áradott,
Hogy nagy nevüknek puszta emlitése
Megrémité a félénk zsarnokot!
*
Elhunytanak „duló csaták után”…
Elszenvedék a szép martyr-halált…
Csak sírjokhoz mehet el már a honfi:
Meritni honfi tüzt… vigasztalást.
Elhunytanak –, de szellemök virraszt,
S míg hű magyar sziv hű kebelben ég:
A lelkes honfi-ajk dicsőiti
A vértanuk örökké nagy nevét.
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 40. szám, 1895. okt. 6.
A dráma és epikai szerkesztés és jellemzés különbsége
Ha összevetjük a drámát és epikát, lényeges különbséget találunk a kettő között. A dráma cselekményeket tárgyal úgy, amint azok az ember jelleméből fejlődnek. Rugói a szabad akarat és erkölcsi elv; a személyek élesen vannak körvonalazva. Szigorú következetesség a főtörvény. A költő nem emberekről, hanem emberek által beszél; a nyelv erőteljes a monológ mély, a dialóg találó; az egész élénk és mozgalmas. Erőteljes szólásmódokat és antik ellentéteket előnyösen használ.
Az eposz gyakran jelentőségteljes, sőt mítoszi eseményeket ad elő egyszerűen, nyugodt, kimért haladással, világos elrendezéssel. Az epikai hős inkább mozgatott, mint mozgató és többet szenved, mint amennyit érdemel.
A drámai mű színi előadásra van szánva; az emberiség harcából mutatja be a szükségest, mely a hősökben szomorúságot, bennünk pedig félelmet kelt. Kiemeli a vétek és engesztelés közti összefüggést, de az előbbinek nem szabad olyannak lennie, hogy részvétünket megtagadjuk tőle. Minél mélyebben fekszenek a cselekmények indokai és minél erősebben nyilvánul ez, annál hatalmasabb és hatásosabb. A dráma nemcsak az ember mulattatására, a lélek gyönyörére szolgál, hanem az erények jutalmának és a bűnök büntetésének példája, szóval egy élet eleven rajzában javít és ostoroz, oktat és tanít; míg az eposz általában csak képzeletünkre hat, gyönyörködtet, de néha még más feladata is van, t. i. a nagy nemzetek eposzok feltámasztják az ősök dicső emlékét, nagyszerű tetteit, hogy a csüggedező unokákat is példás kitartásra, tettre buzdítsák.
Kitűzött célját úgy a drámaíró, mint az eposzköltő különböző képen, de annál biztosabban éri el, minél jobban tud szerkeszteni és jellemezni. Szerkezet alatt értjük a mű egyes, megkülönböztethető részeinek nemcsak látszólagos, hanem lélektanilag is pontos, okozati összefüggését és szerkesztés alatt ezen részek művészi elrendezését, valódi természetes sorrendjét; jellemzés alatt pedig azon egyéni, faji vagy nemi tulajdonságoknak különféle felsorolását, melyek egy egyént másoktól elkülönítenek, tökéletesen meghatároznak.
Úgy a szerkesztés, mint a jellemzés módja különböző a drámában és különböző és eposzban. Mindkettőnél már magából a tárgyból következik, de nagy mértékben befolyásolják más körülmények is, mint pl. a cél, terjedelem a személyek állása, rangfokozata, stb. A drámaíró tárgyát a történetből, a társadalmi életből vagy saját képzeletéből meríti és mindig a valóságot az igazi életet rajzolja, míg az epikus költő kilép a történet keretéből és visszamegy nemzetének eredetéhez, a mesés, csodálatos hősökhöz, a nemzet ősapjaihoz és azokat rajzolja, azokat mutatja be a költészet tükrében. Valót és valótlanságot összevegyít és a mellett olyan lényeket is szerepeltet, kik csak képzeletben élhetnek. Mesés honfoglalásoknak, nagy nemzeti eseményeknek éveit, sőt évtizedeit is felöleli, ellenben a dráma szűkebb keretű. A drámaíró a jelen vagy múlt eseményeit idézi, azaz szemünk elé állítja, míg az eposzköltő az események szemlélésére bennünket visz a múltba. A tárgy terjedelme különböző; a dráma jó nagy terjedelmű, bonyolult eseménysor, de a kiszabott határon túl nemigen terjed; t. i. színpadi előadása három óránál nem igényel többet; ellenben vannak eposzok, melyeknek egyetlen epizódja is több, mint maga az egész drámai mű. Az alak megfelelő a tartalomnak és előadásnak. A dráma menetében gyors; erőteljes, szenvedélyes nyelve darabos, szaggatott, azonban tele nemességgel és méltósággal; szereti a rövid, velős mondatokat, találó kifejezéseket; kérdés, felkiáltás, metafora gyakoriak; alakja rövid jambikus vers néha próza. Az eposz terjengős, lassú menetű, nyelvezete szép, hangzatos, lírai csengésű, gazdag epizódokban; a hasonlatot és allegóriát szereti. Versalakja rendesen hosszabb sorokból: hexameterből, niebelung strófákból, alexandrin sorokból áll; mik elősegítik a lassú folyást és komoly méltóságot kölcsönöznek a műnek.
Az eposz gyakran jelentőségteljes, sőt mítoszi eseményeket ad elő egyszerűen, nyugodt, kimért haladással, világos elrendezéssel. Az epikai hős inkább mozgatott, mint mozgató és többet szenved, mint amennyit érdemel.
A drámai mű színi előadásra van szánva; az emberiség harcából mutatja be a szükségest, mely a hősökben szomorúságot, bennünk pedig félelmet kelt. Kiemeli a vétek és engesztelés közti összefüggést, de az előbbinek nem szabad olyannak lennie, hogy részvétünket megtagadjuk tőle. Minél mélyebben fekszenek a cselekmények indokai és minél erősebben nyilvánul ez, annál hatalmasabb és hatásosabb. A dráma nemcsak az ember mulattatására, a lélek gyönyörére szolgál, hanem az erények jutalmának és a bűnök büntetésének példája, szóval egy élet eleven rajzában javít és ostoroz, oktat és tanít; míg az eposz általában csak képzeletünkre hat, gyönyörködtet, de néha még más feladata is van, t. i. a nagy nemzetek eposzok feltámasztják az ősök dicső emlékét, nagyszerű tetteit, hogy a csüggedező unokákat is példás kitartásra, tettre buzdítsák.
Kitűzött célját úgy a drámaíró, mint az eposzköltő különböző képen, de annál biztosabban éri el, minél jobban tud szerkeszteni és jellemezni. Szerkezet alatt értjük a mű egyes, megkülönböztethető részeinek nemcsak látszólagos, hanem lélektanilag is pontos, okozati összefüggését és szerkesztés alatt ezen részek művészi elrendezését, valódi természetes sorrendjét; jellemzés alatt pedig azon egyéni, faji vagy nemi tulajdonságoknak különféle felsorolását, melyek egy egyént másoktól elkülönítenek, tökéletesen meghatároznak.
Úgy a szerkesztés, mint a jellemzés módja különböző a drámában és különböző és eposzban. Mindkettőnél már magából a tárgyból következik, de nagy mértékben befolyásolják más körülmények is, mint pl. a cél, terjedelem a személyek állása, rangfokozata, stb. A drámaíró tárgyát a történetből, a társadalmi életből vagy saját képzeletéből meríti és mindig a valóságot az igazi életet rajzolja, míg az epikus költő kilép a történet keretéből és visszamegy nemzetének eredetéhez, a mesés, csodálatos hősökhöz, a nemzet ősapjaihoz és azokat rajzolja, azokat mutatja be a költészet tükrében. Valót és valótlanságot összevegyít és a mellett olyan lényeket is szerepeltet, kik csak képzeletben élhetnek. Mesés honfoglalásoknak, nagy nemzeti eseményeknek éveit, sőt évtizedeit is felöleli, ellenben a dráma szűkebb keretű. A drámaíró a jelen vagy múlt eseményeit idézi, azaz szemünk elé állítja, míg az eposzköltő az események szemlélésére bennünket visz a múltba. A tárgy terjedelme különböző; a dráma jó nagy terjedelmű, bonyolult eseménysor, de a kiszabott határon túl nemigen terjed; t. i. színpadi előadása három óránál nem igényel többet; ellenben vannak eposzok, melyeknek egyetlen epizódja is több, mint maga az egész drámai mű. Az alak megfelelő a tartalomnak és előadásnak. A dráma menetében gyors; erőteljes, szenvedélyes nyelve darabos, szaggatott, azonban tele nemességgel és méltósággal; szereti a rövid, velős mondatokat, találó kifejezéseket; kérdés, felkiáltás, metafora gyakoriak; alakja rövid jambikus vers néha próza. Az eposz terjengős, lassú menetű, nyelvezete szép, hangzatos, lírai csengésű, gazdag epizódokban; a hasonlatot és allegóriát szereti. Versalakja rendesen hosszabb sorokból: hexameterből, niebelung strófákból, alexandrin sorokból áll; mik elősegítik a lassú folyást és komoly méltóságot kölcsönöznek a műnek.
A dráma olyan cselekménnyel kezdődik, mely rendkívüliségénél, kiválóságánál fogva megragadja a figyelmét és fokozatos emelkedésével növeli az érdeklődés erejét. Ellenben a jó eposz egyszerűen kezdődik, lassan indul és a kezdet nem jogosít magas reményekre. A leghíresebb eposzok invocatiója szerényen ítél, vagy nem is szól a műről, mintegy a műre bízva azt, hogy beszéljen önnön magáról.
A drámaíró egészen háttérbe vonul és csak személyeit beszélteti, azaz szemünk előtt játszódik le az egész jelenet. Az eposzban mást találunk, ott a költő nem vonul egészen a háttérbe, hanem megragadja figyelmünket, képzeletünket és mi követjük évezredekkel vissza a múltba, az események korába, színterére. Ott aztán új életre pezsdül minden; kitárul erdő, mező, csatatér, halljuk a harc zsivaját, elvegyülünk a harcosok között és saját szemeinkkel látjuk a hősök nagyságát, rendkívüliségét. A költő – ki mellettünk áll – közbe-közbeszól és ezt is, azt is megmagyarázza, elmondja érzelmét; majd fedd, majd oktat, következtet, felvilágosít, buzdít és hőseivel vele érez; előttünk keble ki van tárva és amit lelkében látunk, azt érezzük mi is: reszketünk a haragtól, tombolunk az örömtől.
A dráma megköveteli a tragikumot, mely magának a hősnek sorsában rejlik, de ha mégis hiányzik, akkor a mű nem igazi, nem jó dráma; az eposzban is találunk tragikumot, de itt más a feldolgozása, mint a drámában; ami az eposzban erős tragikai katasztrófa, az elgyöngülhet a drámában és bágyadttá, kicsinyszerűvé válhatik. A drámában megtaláljuk a tragikumnak mind a három elemét, az eposzban csak az összeütközést, de ez is másfajta, mert itt ha összeütközik a hős ellenével, fáradtságát, vitézségét siker koronázza; hiányzik a bűnbe esés és bűnhődés, mert az eposzi hős, habár sorsában tragikum rejlik is, nem esik bűnbe és így nem is bűnhődhetik úgy.
A drámának a tragikumon kívül kiváló eleme a három egység: a hely, idő és tárgy egysége, melyek közül csak a tárgy egysége a fő; ha a többi is okvetlen szükséges lenne, csak korlátozná a dráma természetes menetét. Az eposzban szintén a tárgy egysége kívánatos. A mű ezen egységességét három részre oszthatjuk mindkettőnél, ú. m.: bevezetésre, tárgyalás és befejezésre. A drámában ez a három is több részére oszlik, ú. m.: a bevezetés: expositióra és megindító jelenetre; a tárgyalás: fokozásra, magaslatra és fordulatra; a befejezés: megakasztó jelentre, kibonyolításra és esetleg bűnhődésre. Ezen részek mindenike szigorú szabályokhoz van kötve és a költ nem mellőzheti egyiket sem, mert mindeniknek oly fontos szerepe van a drámában, hogy mellőzve bármelyik is lényeges hibát ejtene a mű tökéletességén. Az eposz énekekre oszlik, mégpedig annyira, ahány főbb mozzanat különböztethető meg a műben; a dráma pedig annyi felvonásra, ahányszor a színtér változik; de még ez nem tökéletes irányadók, vannak több felvonással egy színterű drámák is, hanem tekintetbe veszik a drámai cselekmény öt különböző nemét: az expositióit, fokozást, magaslatot, fordulatot és kibonyolítást, miért is a felvonások száma rendesen öt, míg a jelenetek számát a személyek váltakozása határozza meg. Ezen sorrendjét a részeknek köteles az író megtartani, egyiket a másikkal fel nem cserélheti, sem belőlök ki nem hagyhat mert az események ezen sorrendje igen fontos. Minden mondatnak, minden szónak megvan a maga helye, minden cselekedetnek megvan a maga természetes oka; mindenki úgy beszél, ahogy érez, amilyen a lelkiállapota.
A cselekvény menetének meg a hatás kedvéért nem szabad titokzatosnak lennie. Ügyelnie kell a szerzőnek, hogy személyével olyat ne mondasson, mi ellenkezik jellemével. A szerkezeten alapul az is, hogy a beszéd közben tetteket találunk, melyek mintegy érvényre juttatják a puszta szót. A személyek szavaiból tudjuk meg az előzményeket, a felvonások közök eseményeit, szóval mindazt, mi a színpadon kívül történik, de legfőbb a hős tragikuma. Mindezek oly tulajdonságai, szabályai és követelményei a drámának, melyek kiállották az idő tűzpróbáját és ma sem engednek jogaikból. Ha ezeket megveti az író, a műben nem a hőst éri a bűnhődés, hanem a hős tragikum hiánya magát a művet sodorja tragikus bűnbe. A eposznál az invokáció nem okvetlen szükséges; a beszéd és elbeszélés folyama szabadabb; az események pontos sorrendjét nem veszik szigorúan.
A különböző tettek különböző jellemekből erednek. Legnehezebb feladata a költőnek ezen jellemeket megalkotni, azaz jellemezni. A jellemzés akkor jó, ha a felhozott tulajdonságokról lényének egész mivoltában megismerjük az illetőt, ha a jellem és egyéni szabad akartból eredő tettek, szavak, nem ellenkeznek egymással, azaz ha nem ellentétesek. A jellemek festését a költő többféle módon teheti; van: reális ideális és tipikus jellemzés, melyek közül azt választja, mely legjobban megfelel céljának. A drámában is, az eposzban is megtaláljuk mind a hármat, csak az alsóbb és felsőbb rangú szereplőkre való alkalmazásánál van különbség. A dráma főszemélyei rendesen realisztikus jelleműek, azaz ismerjük őket tetőtől talpig, minden ízökben; mégpedig azért realisztikusak, mert a dráma a valóságot, a hamisítatlan életet, az örök emberit tünteti fel és ezt csak valódi emberekkel érheti el.
A dráma inkább eszünkhöz szól, mintsem képzeletünkhöz; az észnek pedig az idealizmusnál jobban megfelel a realizmus. Hogy miért a főszereplők reálisak? Az a dolog természetéből folyik, t. i a főszereplőkkel legtöbbet találkozunk, legtöbbet látjuk tenni és körültük csoportosulnak az események szálai. Márpedig, ha valakivel sokszor találkozunk, könnyen nyílik alkalom, hogy főbb tulajdonságai mellett apróbb, lényegtelenebb vonásait is elleshessük. Az alsóbb rangúak jelleme leginkább ideális vagy tipikus, mégpedig azért, mert a költőnek nincs ideje, hogy ezeket is minden oldalról bemutassa, hogy jellemüknek legparányibb részét is megvilágítsa, nem is volna értelme sem, mert ezek iránt nem érdeklődünk annyira, mint a főbbek iránt, ezért elég, ha csak főbb fonásaikról ismerjük őket.
Az eposzban éppen ellenkezőleg találjuk; ott a főhősök jelleme ideális vagy ritkán tipikus, az alsóbb rendűek reális jelleműek. Az eposzi mű ugyanis képzeletünkre hat és a főhősök csak nagy, rendkívüli dolgokat visznek véghez, melyeket apró, reális vonásokkal nem lehetne feltüntetni. Ezenkívül nemcsak emberek szerepelnek, hanem földöntúli lények; Istenek, angyalok tündérek, manók, ördögök, boszorkányok; a levegőt hétfejű sárkányok szeldelik; Ármány, Hadur egymással viaskodik. Ezeket ész nem, csak képzelet foghatja be; realizmus nem, csak idealizmus jellemezheti. Ezen csodálatos, képzelt, idealizált lények komoly méltóságával, a hétköznapin túlemelkedő rendkívüliségével merően ellenkeznék a közönséges, reális élet apró jellemvonása. Míg az alsóbb rendű személyek az eposzban is könnyebb, közönségesebb munkát végeznek, olyat, mely az életben is közönséges és így az ily emberekre jobban illeszthető a reális jellem.
Láthatjuk tehát, hogy dráma és eposz között tetemes különbség van úgy szerkesztés, mint jellemzés tekintetében; láthatjuk, hogy a drámaíró inkább az ész embere, az eposzköltő pedig a képzeleté.
A drámaíró egészen háttérbe vonul és csak személyeit beszélteti, azaz szemünk előtt játszódik le az egész jelenet. Az eposzban mást találunk, ott a költő nem vonul egészen a háttérbe, hanem megragadja figyelmünket, képzeletünket és mi követjük évezredekkel vissza a múltba, az események korába, színterére. Ott aztán új életre pezsdül minden; kitárul erdő, mező, csatatér, halljuk a harc zsivaját, elvegyülünk a harcosok között és saját szemeinkkel látjuk a hősök nagyságát, rendkívüliségét. A költő – ki mellettünk áll – közbe-közbeszól és ezt is, azt is megmagyarázza, elmondja érzelmét; majd fedd, majd oktat, következtet, felvilágosít, buzdít és hőseivel vele érez; előttünk keble ki van tárva és amit lelkében látunk, azt érezzük mi is: reszketünk a haragtól, tombolunk az örömtől.
A dráma megköveteli a tragikumot, mely magának a hősnek sorsában rejlik, de ha mégis hiányzik, akkor a mű nem igazi, nem jó dráma; az eposzban is találunk tragikumot, de itt más a feldolgozása, mint a drámában; ami az eposzban erős tragikai katasztrófa, az elgyöngülhet a drámában és bágyadttá, kicsinyszerűvé válhatik. A drámában megtaláljuk a tragikumnak mind a három elemét, az eposzban csak az összeütközést, de ez is másfajta, mert itt ha összeütközik a hős ellenével, fáradtságát, vitézségét siker koronázza; hiányzik a bűnbe esés és bűnhődés, mert az eposzi hős, habár sorsában tragikum rejlik is, nem esik bűnbe és így nem is bűnhődhetik úgy.
A drámának a tragikumon kívül kiváló eleme a három egység: a hely, idő és tárgy egysége, melyek közül csak a tárgy egysége a fő; ha a többi is okvetlen szükséges lenne, csak korlátozná a dráma természetes menetét. Az eposzban szintén a tárgy egysége kívánatos. A mű ezen egységességét három részre oszthatjuk mindkettőnél, ú. m.: bevezetésre, tárgyalás és befejezésre. A drámában ez a három is több részére oszlik, ú. m.: a bevezetés: expositióra és megindító jelenetre; a tárgyalás: fokozásra, magaslatra és fordulatra; a befejezés: megakasztó jelentre, kibonyolításra és esetleg bűnhődésre. Ezen részek mindenike szigorú szabályokhoz van kötve és a költ nem mellőzheti egyiket sem, mert mindeniknek oly fontos szerepe van a drámában, hogy mellőzve bármelyik is lényeges hibát ejtene a mű tökéletességén. Az eposz énekekre oszlik, mégpedig annyira, ahány főbb mozzanat különböztethető meg a műben; a dráma pedig annyi felvonásra, ahányszor a színtér változik; de még ez nem tökéletes irányadók, vannak több felvonással egy színterű drámák is, hanem tekintetbe veszik a drámai cselekmény öt különböző nemét: az expositióit, fokozást, magaslatot, fordulatot és kibonyolítást, miért is a felvonások száma rendesen öt, míg a jelenetek számát a személyek váltakozása határozza meg. Ezen sorrendjét a részeknek köteles az író megtartani, egyiket a másikkal fel nem cserélheti, sem belőlök ki nem hagyhat mert az események ezen sorrendje igen fontos. Minden mondatnak, minden szónak megvan a maga helye, minden cselekedetnek megvan a maga természetes oka; mindenki úgy beszél, ahogy érez, amilyen a lelkiállapota.
A cselekvény menetének meg a hatás kedvéért nem szabad titokzatosnak lennie. Ügyelnie kell a szerzőnek, hogy személyével olyat ne mondasson, mi ellenkezik jellemével. A szerkezeten alapul az is, hogy a beszéd közben tetteket találunk, melyek mintegy érvényre juttatják a puszta szót. A személyek szavaiból tudjuk meg az előzményeket, a felvonások közök eseményeit, szóval mindazt, mi a színpadon kívül történik, de legfőbb a hős tragikuma. Mindezek oly tulajdonságai, szabályai és követelményei a drámának, melyek kiállották az idő tűzpróbáját és ma sem engednek jogaikból. Ha ezeket megveti az író, a műben nem a hőst éri a bűnhődés, hanem a hős tragikum hiánya magát a művet sodorja tragikus bűnbe. A eposznál az invokáció nem okvetlen szükséges; a beszéd és elbeszélés folyama szabadabb; az események pontos sorrendjét nem veszik szigorúan.
A különböző tettek különböző jellemekből erednek. Legnehezebb feladata a költőnek ezen jellemeket megalkotni, azaz jellemezni. A jellemzés akkor jó, ha a felhozott tulajdonságokról lényének egész mivoltában megismerjük az illetőt, ha a jellem és egyéni szabad akartból eredő tettek, szavak, nem ellenkeznek egymással, azaz ha nem ellentétesek. A jellemek festését a költő többféle módon teheti; van: reális ideális és tipikus jellemzés, melyek közül azt választja, mely legjobban megfelel céljának. A drámában is, az eposzban is megtaláljuk mind a hármat, csak az alsóbb és felsőbb rangú szereplőkre való alkalmazásánál van különbség. A dráma főszemélyei rendesen realisztikus jelleműek, azaz ismerjük őket tetőtől talpig, minden ízökben; mégpedig azért realisztikusak, mert a dráma a valóságot, a hamisítatlan életet, az örök emberit tünteti fel és ezt csak valódi emberekkel érheti el.
A dráma inkább eszünkhöz szól, mintsem képzeletünkhöz; az észnek pedig az idealizmusnál jobban megfelel a realizmus. Hogy miért a főszereplők reálisak? Az a dolog természetéből folyik, t. i a főszereplőkkel legtöbbet találkozunk, legtöbbet látjuk tenni és körültük csoportosulnak az események szálai. Márpedig, ha valakivel sokszor találkozunk, könnyen nyílik alkalom, hogy főbb tulajdonságai mellett apróbb, lényegtelenebb vonásait is elleshessük. Az alsóbb rangúak jelleme leginkább ideális vagy tipikus, mégpedig azért, mert a költőnek nincs ideje, hogy ezeket is minden oldalról bemutassa, hogy jellemüknek legparányibb részét is megvilágítsa, nem is volna értelme sem, mert ezek iránt nem érdeklődünk annyira, mint a főbbek iránt, ezért elég, ha csak főbb fonásaikról ismerjük őket.
Az eposzban éppen ellenkezőleg találjuk; ott a főhősök jelleme ideális vagy ritkán tipikus, az alsóbb rendűek reális jelleműek. Az eposzi mű ugyanis képzeletünkre hat és a főhősök csak nagy, rendkívüli dolgokat visznek véghez, melyeket apró, reális vonásokkal nem lehetne feltüntetni. Ezenkívül nemcsak emberek szerepelnek, hanem földöntúli lények; Istenek, angyalok tündérek, manók, ördögök, boszorkányok; a levegőt hétfejű sárkányok szeldelik; Ármány, Hadur egymással viaskodik. Ezeket ész nem, csak képzelet foghatja be; realizmus nem, csak idealizmus jellemezheti. Ezen csodálatos, képzelt, idealizált lények komoly méltóságával, a hétköznapin túlemelkedő rendkívüliségével merően ellenkeznék a közönséges, reális élet apró jellemvonása. Míg az alsóbb rendű személyek az eposzban is könnyebb, közönségesebb munkát végeznek, olyat, mely az életben is közönséges és így az ily emberekre jobban illeszthető a reális jellem.
Láthatjuk tehát, hogy dráma és eposz között tetemes különbség van úgy szerkesztés, mint jellemzés tekintetében; láthatjuk, hogy a drámaíró inkább az ész embere, az eposzköltő pedig a képzeleté.
Bikfalvy József
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 39. szám, 1895. szept. 29.
2026. okt. 11.
Dosztáll Gyula (19. sz.): Visegrádnál
Bud düledék alig állsz már, szent falaid leomoltak.
Összetiport az idő, fujja a szél poraid.
Egy-két fal meredez még csak fel a hajdani várból,
Nézve magát komoran a Duna habjaiban.
Csak Salamon tornya mered föl épen az égnek,
Ám az idő karja széttöri majd köveit.
Még állnak ridegen falai, fel az égre tekintve,
Mintha dicsőségök jutna eszükbe nekik.
Büszke, magas voltál, rom vagy és semmi se lész majd,
Mert az idő karja nyomtalan eltörülend.
Nem!! Nem idő! Nem az dul ennyire rajtad!!
A Záchok haragos szelleme dulja falad!!
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 38. szám, 1895. szept. 22.
Ábrányi Emil (1850-1920): Temetik a rózsát* - 1895. szept. 10. -
Temetik a rózsát! Gyönge, piros vére
Kivirult hajnalra, elapadt estére.
Hogyha sírba tettük legszebb rózsaszálunk
Több virágos tavasz vajon lesz-e nálunk?
Ezt a kedves rózsát de nagyon szerettük!
Megszelidült végzet mosolyának vettük.
Jaj, de mégis – volt egy. Az jobban szerette:
A hatalmas Isten, ki magához vette!
Temesd el a rózsát Magyarország népe,
De ne bús kriptába, - szived közepébe!
Meglátod, kihajt még a letört, a drága,
Mint a magyar nemzet nyíló boldogsága.
(* Ezt a remek költeményt Ábrányi Emil László főherceg halálra írta s a Pesti Napló szept. 11-ik számában közölte, ahonnan mi átvettük, hogy a magyar ifjúság közt ismertté s elterjedtté tegyük. Szerk.)
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 37. szám, 1895. szept.
Krausz Aladár: Reviczky Gyula (1855-1889)
„A költő és a sorsharag egy anyaméhből született.” Joggal melléje tehette volna Petőfi a „magyar” jelzőt. Szívünk elfacsarodik s a kétségbeesés keserűsége gyülemlik össze lelkünkben, ha irodalmunk jelesei közül nem egynek életén végigtekintünk. Hány volt olyan, ki csak magának énekelt, mint csalogány az erdő vad bogán, s addig zengedezett, míg szíve megszakadt beléje, azután eltemette a kiiruló moh, a lehulló levelek zörgő rétege!
Irtózatos sors! Kezdve Virág Benedeken, a horáciusi lelkű dalnokon, ki éhen hal s kinek végső vonaglásait csak egy doromboló cirmos s egy kotkodácsoló tyúk láthatják. A boldogtalan Kerényi hazájától távol, számkivetésben sorvad el s Czakó Zsigmond, drámánk reménye, életunva golyót röpít agyába.
De ez még kevés. Az említettek nemzetük tetszésnyilatkozataiban részesültek, a bámulat borostyánkoszorújából nem egy levél jutott nekik. Ám mit szóljunk a költő életéhez, ki lángelméje szüleményeit hatás nélkül hangoztatja el a pusztában, ki, mint izzó fáklya, önmagát emészti fel s haldokoltában élvezheti csak azon keserű örömet, hogy munkálkodása felköltötte a nemzet figyelmét.
Szörnyű végzet lebegett Reviczky Gyula élete fölött. Ezen emberben lelkileg megtestesült a bibliai Lázár sorsa. Boldogtalanabb nem létezett a föld hátán, mint ő. Ábrányi Emil irtózva látja őt feltűnni egy rémálmában. Rútul pusztul el ez a költői tehetség,melyhez hasonló nem létezett a mi újabb magyar irodalmunkban. Képzeletem előtt úgy emelkedik fel,m int egy fekete, magányos szikla a tengerben, melyhez habra hab loccsan s gyászos zúgással törik meg rajta.
Nem célom esztétikai tanulmányt írni Reviczkyről, csak érdekes költői egyéniségét és szívvilágát akarom nagy vonásokban visszatükröztetni. Aki elolvassa költeményeit, elolvasta életét. Hisz önmaga énekli:
Irtózatos sors! Kezdve Virág Benedeken, a horáciusi lelkű dalnokon, ki éhen hal s kinek végső vonaglásait csak egy doromboló cirmos s egy kotkodácsoló tyúk láthatják. A boldogtalan Kerényi hazájától távol, számkivetésben sorvad el s Czakó Zsigmond, drámánk reménye, életunva golyót röpít agyába.
De ez még kevés. Az említettek nemzetük tetszésnyilatkozataiban részesültek, a bámulat borostyánkoszorújából nem egy levél jutott nekik. Ám mit szóljunk a költő életéhez, ki lángelméje szüleményeit hatás nélkül hangoztatja el a pusztában, ki, mint izzó fáklya, önmagát emészti fel s haldokoltában élvezheti csak azon keserű örömet, hogy munkálkodása felköltötte a nemzet figyelmét.
Szörnyű végzet lebegett Reviczky Gyula élete fölött. Ezen emberben lelkileg megtestesült a bibliai Lázár sorsa. Boldogtalanabb nem létezett a föld hátán, mint ő. Ábrányi Emil irtózva látja őt feltűnni egy rémálmában. Rútul pusztul el ez a költői tehetség,melyhez hasonló nem létezett a mi újabb magyar irodalmunkban. Képzeletem előtt úgy emelkedik fel,m int egy fekete, magányos szikla a tengerben, melyhez habra hab loccsan s gyászos zúgással törik meg rajta.
Nem célom esztétikai tanulmányt írni Reviczkyről, csak érdekes költői egyéniségét és szívvilágát akarom nagy vonásokban visszatükröztetni. Aki elolvassa költeményeit, elolvasta életét. Hisz önmaga énekli:
Hazugságot sohsem irtam:
Az igazság hangja legszebb,
Visszazendül dalaimban
Vallomása életemnek.
Az igazság hangja legszebb,
Visszazendül dalaimban
Vallomása életemnek.
Mi volt Reviczky pályája? Szenvedés, szenvedés és ismét szenvedés. Más költő aranyos színekbe öltöztetve, könnyben ázó szemmel, édes-bús hangon idézi föl ifjúkora kedves emlékeit, őnála erről – semmi. Még alig gagyogott – úgymond – s már megismerkedett azzal a kínzó rémmel, a magánnyal. Zsenge korában megfosztja a halál szüleitől s őelőtte tárva áll a rideg, prózai élet. A létért való küzdelem durva kézzel törölte le az ideális ábrándok csillámló hímporát, nem csoda, hogy érdessé, fanyarrá vált valója. Egész férfikora elkeseredett küzdelem a sorssal, mely nyomasztó vaskarjával sújtotta őt. Színtelen szürkeség; a változatot benne a gyötrelmek különböző fokai képezték. S jött a hozzá hasonló emberek letörője, a tüdőbaj és ő hasztalan menekült Itália derűs ege alá!
A céltalan küszködések, a tragikus költői pálya őt irodalmunk egyik legnagyobb pesszimistájává avatták; az epika és dráma két óriási sötét írója Kemény és Madách mellé méltán sorakozik a líra legfőbb pesszimistája: Reviczky Gyula.
Jóllehet ő ízről-ízre szubjektív természet volt és igazi élve-vagdalást végzett saját lelkén, azért távol maradt tőle a pesszimizmus híres áramlata, a világfájdalmasság, emel sajátságos nézet, a beteges kor művészi kinövése, melyben feljajdult a múlt század vége s Werther keservei az egész földrészt megragadták, melyet később a világfájdalom Homerja, Byron kápráztatott el. Ámde hogy van az, hogy míg Bácsmegyei és Fanny, e női Werther gyötrelmei megríkatták egész Magyarországot, addig Reviczky hasztalan tárta ki énje sebeit, holott a kor ízlése oly nagyon nem változott?
Reviczky már ifjúságában elzengte kétségbeesése szózatát. Hiába keressük nála a zsenge kor apró örömeit, futó bánatát, élvezetes leírásait és könnyelmű filozófiáját, az „Ifjúságom” c. kötetben már kiforrott egyéniség lép elénk. Mint lélek a testhez, úgy hozzánőtt költői létalapjához azon felfogás, azon hangulat, melynek utolsó leheletéig híve maradt. A fájdalom költészetét művelte ő s az valamennyi árnyalatában, a legapróbb nuance-okig föllelhető nála. Mint csecsemő emlőből a tejet, úgy szítta ő saját énjéből a kesergés dalait. S e hang oly csökönyös egybeolvadt egyéniségével, hogy Reviczky le nem vetkőzte volna azt, változott volna bár derűsre sorsas. A borús gondolat és érzelem egyre küzdenek szívében, mely körülmény bizonyos hamleti ingadozást szül költészetében.
Nem is ismerek költőt, kinek múzsája rokon lenne az övével, a német Lenau Miklóson kívül. Közös keserű a sorsuk, ugyanazon kielégíthetetlen sóvárgás forrt mindkettőjük lelkében s ugyanazt juttatták írásban is érvényre.
Reviczky az „Ifjúságom”-ban elvesző ifjú kora fölött tűnődik és epekedik: „Virágszakasztó, dalfakasztó május havam ah, odalett!” Sajátságos jelenség! Életének ezen szaka csak bú meg bánat váltakozása vala, töviseknél egyéb nem termett számára. És ő mégis ragaszkodott hozzá, fájlalta múlását. E különös ellentmondás csak pesszimizmusának igazoltságát tanúsítja meg, hogy mennyire ráillenek a költő szavai:
A céltalan küszködések, a tragikus költői pálya őt irodalmunk egyik legnagyobb pesszimistájává avatták; az epika és dráma két óriási sötét írója Kemény és Madách mellé méltán sorakozik a líra legfőbb pesszimistája: Reviczky Gyula.
Jóllehet ő ízről-ízre szubjektív természet volt és igazi élve-vagdalást végzett saját lelkén, azért távol maradt tőle a pesszimizmus híres áramlata, a világfájdalmasság, emel sajátságos nézet, a beteges kor művészi kinövése, melyben feljajdult a múlt század vége s Werther keservei az egész földrészt megragadták, melyet később a világfájdalom Homerja, Byron kápráztatott el. Ámde hogy van az, hogy míg Bácsmegyei és Fanny, e női Werther gyötrelmei megríkatták egész Magyarországot, addig Reviczky hasztalan tárta ki énje sebeit, holott a kor ízlése oly nagyon nem változott?
Reviczky már ifjúságában elzengte kétségbeesése szózatát. Hiába keressük nála a zsenge kor apró örömeit, futó bánatát, élvezetes leírásait és könnyelmű filozófiáját, az „Ifjúságom” c. kötetben már kiforrott egyéniség lép elénk. Mint lélek a testhez, úgy hozzánőtt költői létalapjához azon felfogás, azon hangulat, melynek utolsó leheletéig híve maradt. A fájdalom költészetét művelte ő s az valamennyi árnyalatában, a legapróbb nuance-okig föllelhető nála. Mint csecsemő emlőből a tejet, úgy szítta ő saját énjéből a kesergés dalait. S e hang oly csökönyös egybeolvadt egyéniségével, hogy Reviczky le nem vetkőzte volna azt, változott volna bár derűsre sorsas. A borús gondolat és érzelem egyre küzdenek szívében, mely körülmény bizonyos hamleti ingadozást szül költészetében.
Nem is ismerek költőt, kinek múzsája rokon lenne az övével, a német Lenau Miklóson kívül. Közös keserű a sorsuk, ugyanazon kielégíthetetlen sóvárgás forrt mindkettőjük lelkében s ugyanazt juttatták írásban is érvényre.
Reviczky az „Ifjúságom”-ban elvesző ifjú kora fölött tűnődik és epekedik: „Virágszakasztó, dalfakasztó május havam ah, odalett!” Sajátságos jelenség! Életének ezen szaka csak bú meg bánat váltakozása vala, töviseknél egyéb nem termett számára. És ő mégis ragaszkodott hozzá, fájlalta múlását. E különös ellentmondás csak pesszimizmusának igazoltságát tanúsítja meg, hogy mennyire ráillenek a költő szavai:
Multadban nincs öröm,
Jövődben nincs remény.
Jövődben nincs remény.
Meghatóan tárul elénk e versgyűjteményből, hogy mindenütt köd lebeg előtte s hogy mennyire átkos neki a rideg való, melyben tengődik. Kesergései közepette távolról csap felé a múltak fuvalma, mely azonban meg nem vigasztalhatja.
Reviczky lelkivilágában rendkívüli részt foglal el a szerelem érzete. Ez is mily sajátságos, visszás alakban jelenik meg nála, elütve költőinknek gyakorta minta szerinti, túlhajtott, mesterkélt szenvedelmétől.
Az „Első szerelem”-csoport csak édes visszaemlékezés ifjúkori érzeményeire, melyek őt némi enyhüléssel töltik el, de meg nem vigasztalhatják, hiszen komor ellentét gyanánt fennáll a kétségbeejtő jelen. Annál jelentékenyebb az „Emma”-ciklus 43 dala.
Mint minden e rendkívüli költő-egyéniségben, úgy szerelme is eltér a köznapiságtól és a poétalégió ezerszer elismételt, ömlengő döngicsélése közt messze kimagaslik. Reviczky nem tartozik az állhatatlan lelkek közé, mint Petőfi, kinek szíve majd a hortobágyi szép csaplárosné, majd a költői szép cigány leány, majd Szendrey Juliska felé hajlik, s valamint költészete következetesen egy húrt játszik, úgy benső lángja is egy lény felé lobog s ez – Emma. A Ninon de L’Enclos-ok esete ismétlődött, szerényebb változatban. Az „Emma”-ciklus 43 dalából a férfikor érett szerelme szól felénk, mellyel Reviczky egy nálánál idősebb, nemes nőalak iránt viselkedett. Reménytelen volt e viszony, de földerítette a költő gond szántotta homlokát s fájó boldogsággal tölte el keblét. Itt örökíti meg szerelmes történetének minden egyes mozzanatát, itt tárulnak elénk szívvilágának legrejtettebb zugai. Lángolás, öröm, remény fázisai azon hévnek, mely igazi dicsfénnyel világítja meg Emma személyét.
Reviczky lelkivilágában rendkívüli részt foglal el a szerelem érzete. Ez is mily sajátságos, visszás alakban jelenik meg nála, elütve költőinknek gyakorta minta szerinti, túlhajtott, mesterkélt szenvedelmétől.
Az „Első szerelem”-csoport csak édes visszaemlékezés ifjúkori érzeményeire, melyek őt némi enyhüléssel töltik el, de meg nem vigasztalhatják, hiszen komor ellentét gyanánt fennáll a kétségbeejtő jelen. Annál jelentékenyebb az „Emma”-ciklus 43 dala.
Mint minden e rendkívüli költő-egyéniségben, úgy szerelme is eltér a köznapiságtól és a poétalégió ezerszer elismételt, ömlengő döngicsélése közt messze kimagaslik. Reviczky nem tartozik az állhatatlan lelkek közé, mint Petőfi, kinek szíve majd a hortobágyi szép csaplárosné, majd a költői szép cigány leány, majd Szendrey Juliska felé hajlik, s valamint költészete következetesen egy húrt játszik, úgy benső lángja is egy lény felé lobog s ez – Emma. A Ninon de L’Enclos-ok esete ismétlődött, szerényebb változatban. Az „Emma”-ciklus 43 dalából a férfikor érett szerelme szól felénk, mellyel Reviczky egy nálánál idősebb, nemes nőalak iránt viselkedett. Reménytelen volt e viszony, de földerítette a költő gond szántotta homlokát s fájó boldogsággal tölte el keblét. Itt örökíti meg szerelmes történetének minden egyes mozzanatát, itt tárulnak elénk szívvilágának legrejtettebb zugai. Lángolás, öröm, remény fázisai azon hévnek, mely igazi dicsfénnyel világítja meg Emma személyét.
Ha könyvem végig olvasod,
Megismered, minő vagyok,
Hogy lelkem mennyit küzködött
A kárhozat s az üdv között.
Megismered, minő vagyok,
Hogy lelkem mennyit küzködött
A kárhozat s az üdv között.
E sorokkal vezeti be Reviczky szívvilágának utolsó tükrét a „Magány”-t. Lényegesen elüt eme kötet az „Ifjúságom”-tól. Az eget vívó szilaj keserv elhallgatott a vad kétségbeesés szava elcsöndesült. Nem zendülnek többé fülünkbe az „Első változatok” maró gúnydalai a sivár anyagiság és filiszterek ellen. A „Magány”-kötet az élete delén levő költő alkotásainak eredménye. Reviczky itt már belenyugszik a megváltozhatatlanba, fatalisztikus megadással úgy érinti érzelmeit, mint a fekete viharmadár a magát kitombolt, komor tenger színét.
Itt is bebizonyul, mennyire szubjektív Reviczky s egyszersmind, hogy mily mértékben a fájdalom költője ő. S bár folyton egy húrt penget, mégis sohasem lesz egyhangúvá; bámulatos, mennyi árnyalatot tud fölfedezni és elénk tárni abban az egy sötét színben.
A magánynak szürke árnya, melyet már akkor megismert, mikor még alig gagyogott, nehezkedik e költeményekre, képe gyanánt saját borús kedélyvilágának. Reviczky csak néha-néha zúdul fel már a könyörtelen végzet ellen, sejtetvén, hogy még nem hunytak el teljesen az indulatok a kialudtnak tetsző vulkán alatt. Apátiába süllyed, a szerelmi lantot sem igen búgatja, hanem meggyőződéssel teljes hévvel mondja ki:
Itt is bebizonyul, mennyire szubjektív Reviczky s egyszersmind, hogy mily mértékben a fájdalom költője ő. S bár folyton egy húrt penget, mégis sohasem lesz egyhangúvá; bámulatos, mennyi árnyalatot tud fölfedezni és elénk tárni abban az egy sötét színben.
A magánynak szürke árnya, melyet már akkor megismert, mikor még alig gagyogott, nehezkedik e költeményekre, képe gyanánt saját borús kedélyvilágának. Reviczky csak néha-néha zúdul fel már a könyörtelen végzet ellen, sejtetvén, hogy még nem hunytak el teljesen az indulatok a kialudtnak tetsző vulkán alatt. Apátiába süllyed, a szerelmi lantot sem igen búgatja, hanem meggyőződéssel teljes hévvel mondja ki:
Szivem más névre nem nyílik meg,
Emmával tér a sírba.
Emmával tér a sírba.
A második „Változatok”-ban Reviczky fölcsap szemlélődő költőnek: sötét bölcselmi és hangulati költemények kelnek lantjáról, melyeknek tépelődései között kellemesen kap meg a „Nyárest” gyöngéd, andalító hangja:
Szállj le halkan a vidékre
Nyári alkonyat,
Szőjj a drága lány szivébe
Színes álmokat.
Nyári alkonyat,
Szőjj a drága lány szivébe
Színes álmokat.
Majd kinyilatkoztatja azon híres mondását, mely most síremléke fölött ragyog. „A világ csak hangulat.” Kegyetlen isteneknek nevezi a bort és szerelmet, legkegyetlenebbnek azonban a költészetet, mely kiszipolyozta az ő valóját is és csakhamar szomorú véget helyez neki kilátásba. Remekek gondolati költeményei, különösen azok, melyeket egy ifjú pesszimistához intéz. Itt még felcsillámlik hívő lelke, de ez bolygótűzként ellobban, midőn magát örökké gyötrődő Tantalushoz és Jóbhoz hasonlítja.
Majd kitör rajta azon adomány hatása, melyben csak igazán „született” költőket részesített a kegyelmes ég. Vörösmarty megsejti a Fóthi dalban „észak rémes árnyait”, Petőfi megjósolja magának a hősi halált, midőn fúvó paripáktól letiporva, véghörgése trombita szavába, tárogató riadásába fúl. Így Reviczky képzelete elbolyong a Volkov-temetőbe, hol rablógyilkosok közt porlanak Oroszország költői nagyságai és látnoki ihlettel jövendöli meg, mint fog pihenni ő a Kerepesi temetőben, hol majd eljő az „olcsó kegyelet”, meggyújtani fölötte pislogó mécsest. Végül keserű szarkazmussal kiált föl:
Majd kitör rajta azon adomány hatása, melyben csak igazán „született” költőket részesített a kegyelmes ég. Vörösmarty megsejti a Fóthi dalban „észak rémes árnyait”, Petőfi megjósolja magának a hősi halált, midőn fúvó paripáktól letiporva, véghörgése trombita szavába, tárogató riadásába fúl. Így Reviczky képzelete elbolyong a Volkov-temetőbe, hol rablógyilkosok közt porlanak Oroszország költői nagyságai és látnoki ihlettel jövendöli meg, mint fog pihenni ő a Kerepesi temetőben, hol majd eljő az „olcsó kegyelet”, meggyújtani fölötte pislogó mécsest. Végül keserű szarkazmussal kiált föl:
Bár élve tövisek között haladtam,
Rózsák alatt fogok rohadni majdan.
Rózsák alatt fogok rohadni majdan.
Borzasztó igazsággal teljesedett is be e jóslat!
S amint tragikus képek, halálsejtelmek kínozzák, egész lénye átváltozik, egy új eszmevilág karjaiba dobja magát. Kísértsék meg, visszaadni e tekintetben Reviczky lelkének vívódásait.
Mi lesz, ha meghalunk? Mi vár reánk ama másik létben? Vagy létezik-e egyáltalában másik lét? Zord, vigasztalan hangon üvölt át ezen rémes kérdés egész valónkon. Gondolkozzál ezen magányos, álmatlan éjszakákon, szíved, lelked megriad s hideg izzadás veri ki porhüvelyedet. Agyad hiába fontol, fantáziád hasztalan színez ki előtted hol dicsfényben tündöklő, hol vad kétségbeesésben úszó képeket, megőrjítő egyenességgel int feléd az iszonytató feleletre várás.
Mi lesz, ha meghalunk? Töprengj el és szemeid előtt mi sem leng, csak végtelen egyformaság, mit tán szürkeségnek neveznél, mert ez a szín a legellenszenvesebb előtted. Egy rengeteg kérdőjel. Lelked kirepül, de hová? Abba a végtelenségbe? Mit mível ott? Létezik, alakot ölt, új életre kel? Vagy csak tán a bölcsek dőre ráfogása, hogy van lelked s ha testedet a földbe teszik és undok férgek lakmároznak rajta: azzal mindennek vége? Ez tehát a legmegnyugtatóbb felelet?
A haldokló ember kapzsi remegéssel viszi ajkához vallása szimbólumát, mert az a halál pillanatáig elcsitítja a rettegés zaklató torzalakjait; tán képzelt, tán valódi vigaszt kölcsönöz a zsibbadó valónak.
A költő rejtelmes, fürkészű képzeletét és felfogását nem elégíti ki, nem nyugosztalja meg a hellén vagy keresztény, tisztult vagy nem tisztult túlvilági nézete. Az ő énje más, költőiebb, talán vigasztalóbb másik létet óhajt.
Ilyféle gondolatok vezérelhették Reviczkyt vívódásaiban és késztették a buddhizmus csendes elmúlási áhításához. A nyüzsgő Szanzarából a Nirvánába vágyódik. Csak ezen elfásító, üdvöt adó lét az örök andalgás hona kellett neki, az kárpótolhatta az élt busás szenvedéseit és tüskéit. S ami után epedett, be is teljesedett. Arco balzsamos levegője nem foltozhatta össze szertemálló tüdejét. Visszajött hazájába s ádáz tusát víván a halállal, elröppent kedvelt Nirvánájába.
„Sie vos non vobis, melificates apes!”
Van Mexikóban egy picinyke fénybogár, melyet a gyönyörű kreolhölgy szívtelenül varr be öltönyébe. A rovarka kínjában vergődik s tündéri világossággal árasztja el a hiú szépséget, míg kilövellvén az utolsó sugarat, el nem vész. Így öntötte Reviczky Gyula lelke gyötrelmeit dalokba; míg remekeinek örvendett az irodalom, ő sorvadott az enyészet felé s utolsó költeményével utolsó foszlány-tüdejét adta ki.
Most már nyugszik a Kerepesi-úti temetőben. Rózsák alatt porlad, kit életében tövis szurdalt; tetemei fölött szép obeliszk emelkedik s az „olcsó kegyelet” meg is gyújtja ott mécsét. De nem… csak a költő elkeseredése sugallta e fájó kifejezést; Reviczky neve egybe van kötve az örök méltánylással s mindenha találkoznak szívek, melyek költeményeit buzgó ihlettel szívják magukba s megértik e bánatos lelket s egyént, kit
S amint tragikus képek, halálsejtelmek kínozzák, egész lénye átváltozik, egy új eszmevilág karjaiba dobja magát. Kísértsék meg, visszaadni e tekintetben Reviczky lelkének vívódásait.
Mi lesz, ha meghalunk? Mi vár reánk ama másik létben? Vagy létezik-e egyáltalában másik lét? Zord, vigasztalan hangon üvölt át ezen rémes kérdés egész valónkon. Gondolkozzál ezen magányos, álmatlan éjszakákon, szíved, lelked megriad s hideg izzadás veri ki porhüvelyedet. Agyad hiába fontol, fantáziád hasztalan színez ki előtted hol dicsfényben tündöklő, hol vad kétségbeesésben úszó képeket, megőrjítő egyenességgel int feléd az iszonytató feleletre várás.
Mi lesz, ha meghalunk? Töprengj el és szemeid előtt mi sem leng, csak végtelen egyformaság, mit tán szürkeségnek neveznél, mert ez a szín a legellenszenvesebb előtted. Egy rengeteg kérdőjel. Lelked kirepül, de hová? Abba a végtelenségbe? Mit mível ott? Létezik, alakot ölt, új életre kel? Vagy csak tán a bölcsek dőre ráfogása, hogy van lelked s ha testedet a földbe teszik és undok férgek lakmároznak rajta: azzal mindennek vége? Ez tehát a legmegnyugtatóbb felelet?
A haldokló ember kapzsi remegéssel viszi ajkához vallása szimbólumát, mert az a halál pillanatáig elcsitítja a rettegés zaklató torzalakjait; tán képzelt, tán valódi vigaszt kölcsönöz a zsibbadó valónak.
A költő rejtelmes, fürkészű képzeletét és felfogását nem elégíti ki, nem nyugosztalja meg a hellén vagy keresztény, tisztult vagy nem tisztult túlvilági nézete. Az ő énje más, költőiebb, talán vigasztalóbb másik létet óhajt.
Ilyféle gondolatok vezérelhették Reviczkyt vívódásaiban és késztették a buddhizmus csendes elmúlási áhításához. A nyüzsgő Szanzarából a Nirvánába vágyódik. Csak ezen elfásító, üdvöt adó lét az örök andalgás hona kellett neki, az kárpótolhatta az élt busás szenvedéseit és tüskéit. S ami után epedett, be is teljesedett. Arco balzsamos levegője nem foltozhatta össze szertemálló tüdejét. Visszajött hazájába s ádáz tusát víván a halállal, elröppent kedvelt Nirvánájába.
„Sie vos non vobis, melificates apes!”
Van Mexikóban egy picinyke fénybogár, melyet a gyönyörű kreolhölgy szívtelenül varr be öltönyébe. A rovarka kínjában vergődik s tündéri világossággal árasztja el a hiú szépséget, míg kilövellvén az utolsó sugarat, el nem vész. Így öntötte Reviczky Gyula lelke gyötrelmeit dalokba; míg remekeinek örvendett az irodalom, ő sorvadott az enyészet felé s utolsó költeményével utolsó foszlány-tüdejét adta ki.
Most már nyugszik a Kerepesi-úti temetőben. Rózsák alatt porlad, kit életében tövis szurdalt; tetemei fölött szép obeliszk emelkedik s az „olcsó kegyelet” meg is gyújtja ott mécsét. De nem… csak a költő elkeseredése sugallta e fájó kifejezést; Reviczky neve egybe van kötve az örök méltánylással s mindenha találkoznak szívek, melyek költeményeit buzgó ihlettel szívják magukba s megértik e bánatos lelket s egyént, kit
A lét és nemlét határán
a hant örökké nem föd el.
S ti, kik velem itt ünneplétek,
Véssük szivünkbe dalait!
A költőt elfeledni vétek,
Ki sírni s szeretni tanít!
a hant örökké nem föd el.
S ti, kik velem itt ünneplétek,
Véssük szivünkbe dalait!
A költőt elfeledni vétek,
Ki sírni s szeretni tanít!
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 37. szám, 1895. szept. 15.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)