Álmodtam nyári éjjelt. Összedölve,
Halványa, némán, mint a hold világol,
Fal-töredékek hevertek körül-be,
Pompás romok a renaissance korából.
Csak itt-ott, komor dór fejezetével,
Kél egy-egy oszlop, talpon állva még,
Minth’ a magas ég boltjára nézvén fel
Villámait gúnyolni látszanék.
Tördelve fekszik keresztül-kasúl
Bolt-ív, küszöb, czifrázatos falak,
Az ember-állat korcsok: cenatúr,
Satyr, chimaera, sok mesés alak.
És a romok között, egedül épen,
Márvány koporsó állt romlatlan ott,
S szintoly romlatlan fekvék nyilt ölében
Egy szenvedő, szelíd arczú halott.
Kinyújtott nyaku aryátidok
Nagy bajjal tartják azt föl, - és kevésbe
Múlik, hogy el nem ejtik. A nyitott
Koporsón féldombor-művek bevésve.
Egyik felől sok istenmű Olymp
Erkölcstelen pogány pompája tetszik
Szemérmesen túl Ádám s Éva, a mint
Magok’ szüz fügelevéllel övedzik.
Itt Trója este és égése látszik:
Páris, Heléna, Hektor egy szűk rámán.
Mellettök Mózes és Áron pmpázik
S Eszter s Judit és Holofernes s Hámán.
Amott a nyilas isten, az Amorka,
Apollo s Venus, Vulkánnal meghitten;
És Pluto, Neptun, Merkur egy csoportba,
S Silen- s Priappal a vig Bachus-isten.
Oldalt a Bálám szamara (hogy érti
A szót, szinte szemébül olvasom);
Ábrám, a mint az isten megkisérti,
És Loth, saját lányaival ittason.
Heródiás amint járá a tánczot,
S keresztelő János feje a tálba’;
S a nyilt pokol, és benne Sátán látszott,
S a nyilt menny s Péter a kapúban állva.
Fölváltva ismét látszék itt kimetszve
Szerelmivel a buja Jupiter,
És Léda, a kinek mint hattyu tetsze,
És Danaé, kit arany csábit el,
Itt volt Diána, a midőn vadat les,
Kiséretében nimfák és ebek;
Itt nő-ruhában a vitéz Herakles
Ki guzsalyáról fonalt ereget.
Ott láthatod mindjárt a Sinait,
Rajt’ Izraélt sok ökrökkel, bakokkal;
S a kis Jézust a templomban, a mint
Ott disputál az orthodox papokkal.
Az ellentétek így párúlnak itten!
- A görög kéj-érzék, és Izrael
Isten eszméje! A repkény meghitten
Fonódik rájok s úgy boritja el.
De csodálatos! Míg a képeken
Merengek: lelkem valami elfogja,
S egyszerre úgy tetszék nekem
Hogy én volnék a sarkophág halottja.
A koporsóm fejénél egy virág, - a
Legtitkosabb, csodásb formáju állt,
Levele halvány-kék és kénes-sárga,
Kelyét szilaj tüz s illat járta ált’.
A nép úgy híja: passio-virág,
s azt mondja: Golgotán termett, midőn
Keresztre vonták az isten fiát,
S megváltó vére csorga rémitőn.
Ez a virág, úgy mondják, vértanu,
S titokteljes setét kelyhében annak,
A hóhér által használt iszonyu
Kin-eszközök lerajzolódva vannak.
Igen, mi csak a passióhoz kellett
Mind itt van, egy irtóztató rakás
Kinzó-szer: ostor, szíj, kötelek mellett
Kereszt, korona, szegek, kalapács…
Ily virág volt, mely koporsómnál álla,
És halt testem fölött némán alá
Hajolva, rám borúla gyönge sála,
S kezem’, homlokom’, szemem’ csókolá.
De oh, az álom bűve oly csodás:
A passio-virág egy perczenetben
Bús nőalakká változék felettem,
s ő állt, a kedves ott, ő, senki más!
TE voltál a virág, szép gyermekem,
Csókodról meg kellett ismernem téged:
Virág nem csókol oly gyöngédeden,
Virág könyűje oly nagyon nem éget.
Szemem lezárva volt, de lelkem folyvást
Szemléle téged a mint rám tekintél:
Ah, azt a boldog, bóditó mosolygást,
Kisértetes világban, a holdfénynél.
Nem szólhatánk, de szívem érze mindent,
Mit némán gondolál lelked titkába.
A kimondott szónak szemérme nincsen,
A hallgatás a szerelem szűz virága!
Oh hasztalan beszélgetés! Ki hinné:
E néma, gyöngéd fecsegésbe’ mint
Fut az idő! Egy nyár éj álma, s imé
Elszálla kéje, borzadálya mind!
Hogy mit beszéltünk: ah ne kérdd soha!
- A fénybogárt kérdd: mit csillámla füvén?
A hullámot: mit zúg a mint rohan?
A szellőt kérdd: mit suttog, tova tünvén?
Kérdd; mit sugárzik? A gyémántkövet meg,
Az éji violát kérdd: mire nyit?
- De azt ne kérdd: holdfénynél mit csevegtek
A passio-virág s halottja, mit!
Nem is tudom hogy meddig élrdelém
Hüs márvány-nyoszolyán e gyönyörálmot.
Ah, ébredés nyújtá kezét felém
S nyugalmam édes kéje tovaszállott.
Oh mert, halál! Sircsönded, enyh-helyed
Adhat szivünknek csak gyönyört, valódit.
A bárgyu, durva élet, üdv helyett
Indulatharczzal, kéjviharral bódit.
De jaj nekem! Eltünt az üdv hamar,
Mert lárma támad ottkin újonat.
Nagy szidalom, dühörgő hangvihar,
S elijeszté szegény virágomat.
Kün kelt, igen, szörnyü hangkeverék:
Uy ordítottak, versengtek, tomboltak.
Némely hangot tán föl is ösmerék:
Koporsóm féldombor vésési voltak.
Kisért a kőben még az ős hitábránd?
A márványképletek lármáznak itt?
Ordítni hallom erdején a vad Pánt,
S versengni véle Mózes átkait?
Oh! e versenynek soh’ sem is lesz vége:
Az igazság s a szépség versenyének;
Két pártra oszlik a föld nemzedéke
S mindig lesznek barbárok és hellének!
Hogy dúltak-fúltak! Egy meg, legkivált
Hogy ordított és csak be sem rekedt!
A Bálám szamara, mely túlkiált
Istent, bálványt és minden szenteket.
I-á, i-ája, bőgve és nyihogva
Bántá fülemnek minden idegét:
Addig ingerle és addig bosszanta:
- Nagyot kiálték és fölébredék!
SZÁSZ KÁROLY
(* Csak a költő halála után jelent meg. Címe az eredetiben: „Für die Mouche.”’ A sor mérték és rímszerkezet csekély különbségei az eredetiben is így. Ford.)
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 20. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
