Hegyaljai Kiss Géza (1893-1966): DÉLIBÁB, ESŐ, SZIVÁRVÁNY

 
    Vannak dolgok, amelyek olyanok, mintha nem volnának. MI a délibáb? Csalóka kép. Olyan, mintha volna, pedig ha odamennél és kezeddel meg akarnád fogni, nem találnál a képből semmit. Miből lesz az eső? Ködből, párából. Mi a szivárvány? Csodálatos tündérjáték. A Teremtőnek is kedve telik benne. Eredj, próbáld utolérni. Nem fogod elérni soha!

DÉLIBÁB

    Mi a délibáb? Légköri tünemény. A levegő tükröződésének egyik fajtája. A nyári nap játéka. Távolságuk miatt nem látható tárgyak láthatóvá válnak. Lebegnek. Megkettőződnek. Alakjukat megváltoztatják. Fejük tetejére állnak.
    Mi kell ahhoz, hogy délibáb keletkezzék? Forró nap és szélcsend. Derült nap és előtte derült éjszaka. S az kell, hogy a föld felszíne száraz legyen. Ilyen szélcsendes, rekkenő meleg napokon álmodik a puszta. S az álma: délibáb. Miként keletkezik a délibáb? A síkságon a forró napon áttüzesedik a föld felülete. A levegő rétege a földdel érintkezik. A föld melegétől átmelegszik a levegő is. A föld színén levő néhány deciméter széles levegőréteg felmelegszik. Van úgy, hogy 15 Celsius fokkal melegebb, mint a felette levő réteg. A melegebb réteg ritkább, a felsőbb réteg sűrűbb. Felfelé folyton sűrűbb a levegő. A sűrűbb levegőrétegen megtörik a fénysugár és elgörbül lefelé.
    Állok a síkságon. Messze előttem a szemhatár szélén egy akácfa. Fénysugár köti össze az akácfát a szememmel. A sugár megtörik. A törés a sugarat lefelé hajlítja. Ezrét a fa képe lefelé fordul. A vetületben a fát nem egyenes állásában látom, hanem megfordítva. Fejjel lefelé.
    Az alföldi délibáb legtöbbször víz képét mutatja. Áll az ember a síkon, vízszintes irányban nézve a mesebeli víz tükrét. Tárgyak tündökölnek a víz tükrén és kiemelkednek a vízből. Ami víznek látszik, az az égnek a tükörképe. Mintha fehéres árnyképek mozognának a kékes párázatban. A képek körvonalai nem élesek. Mennyei mozgókép ez. Mintha reszketne a vetítés. Ez még inkább azt a benyomást kelti, mintha víz hullámzanék előttem. A Biblia is úgy írja le a délibábot, mintha az víz volna, tó volna. Ézsaiás próféta könyvében olvassuk: „És tóvá lesz a délibáb és a szomjú föld vizek forrásává2 (35:7).
    A délibáb többféle. Van: 1. alföldi délibáb, 2. havasi délibáb, 3. vízi délibáb. Magyarországon ind a háromfajta délibábot megfigyelhetjük.
    Az ALFÖLDI DÉLIBÁB legjobban látható a Hortobágyon. De van Bugacon is, Szegeden is. A Kunságban is, hiszen Petőfi arról írja:

„Délibábos ég alatt kolompol
Kiskunságnak száz kövér gulyája…”

Van másfelé is, ahol széles a síkság. Láttunk délibábot a Bodrog tájékán és a Sajó mellékén is.
    A HAVASI DÉLIBÁBot a Máramarosi havasok környékén csodálhatjuk meg, ha az időt eltaláljuk. Főként Szinevér községnél. Csodálatos természeti tünemény ez is, a csillogó havasok felett.
 A VÍZI DÉLIBÁB a Balaton víztükre felett látható néha, nyári időben. Olykor-olykor megjelenik a tó felett télen is. Ilyenkor a jég hatalmas síkja felett remeg. Hogy keletkezik a vízi délibáb? Az kell hozzá, hogy a víz melegebb legyen, mint a levegő. Télen a nap rásüt a jégre. A napsugártól a jég felett melegebb lesz a levegő. A ritkább és sűrűbb rétegek közt megtörik a fénysugár. Így a valóság képe helyett látszatos kép lebeg elénk.
    A délibábot Fata morganának is nevezik. Fata morgana a délibáb olasz neve. Azt jelenti: Morgana tündér. Erről is van monda. Ennél a képet nem vízszintesen látjuk magunk előtt, hanem a fölött a tárgy fölött, aminek a délibáb a tükörképe. Ez a sarki tengereken fordul elő. Ott a levegő alsó rétege hideg. És nagyon sűrű. A levegő sűrűsége felfelé rohamosan csökken. A törésnél a fénysugár domborúra görbül. Ilyenkor a szem fordítva látja annak a hajónak a képét, amely a látóhatáron most közeledik.
    A délibáb igazi hazája Egyiptom alsó része, Arábia, a Szahara-sivatag. Azon a vidéken egész mondaköre keletkezett. Mesék és mondák támadtak arról, ami a délibáb képében tükröződik. Olaszország déli részén, Szicília partján is látható délibáb. A Messinai-szorosban néha városok és egyéb tájak tűnnek szemünkbe, a levegőben lebegve, folyton változó képekben.
    A magyar írók közül Jókai foglalkozik legtöbbször a délibábbal. Leírja például, hogy a karám a Hortobágyon emeletes palota lesz, mikor a délibáb felkapja. Máskor meg hosszú város lebeg a szemünk előtt fehér házakból. Csakhogy azok a fehér foltok nem házak, hanem a Hortobágyon legelésző ökrök. Máskor a tinó a délibábban óriás mammutnak látszik. Elrebben a kép és más mutatkozik. Egy óriás tűnik fel. Valami apró malacot terel maga előtt. Ki más az óriás, mint a gulyásbojtár?! És mi más az apró jószág,m int az ökör?! Néha úgy látszik, hogy gályákból, hadihajókból áll előttünk egy egész flotta. A délibáb megint játékot űz velünk. Amiket ő gályáknak mutat, azok a valóságban nem egyebek, mint legelésző lovak. Néha azt a tréfát is elköveti a délibáb, hogy kélt ménest mutat egymás felett. Az igazi ménes és a délibáb lovai egymás feje felett legelnek.
    Nagyon szép, ahogy tompa írja le a délibábot. Versének a címe: CSÖRSZ ÁRKA. Volt egy hatalmas úr, Rádnak hívták. Volt egy jó vitéz, Csörsznek hívták. Csörsz a győztes csata után nem kíván egyebet, mint a Rád úr leányát, akit Délibábnak hívnak. Az apa beleegyezik. Jól van. Csörsznek adja feleségül a lányát, egy fenntartással. Ha azon az úton, amelyen jött, vízen viszi haza Délibábot a Tisza partjára. Csörsz egész népe talpra áll. Törni kezdik a gyepet a Tiszánál, hogy majd elvezessék a vizet. Csörsz eközben meghal. A nép abbahagyja az árok készítését. Az ásás szörnyű nyomai ma is láthatók az Alföldön. A lány búsulva vőlegénye felé. A költő ezt írja róla:

„Nézzétek Délibábot…!
Verőfényes napon
Meg-megjelen remegve
A sik határokon.
Az Alföldnek vidékin
Tünő szárnyon lebeg,
Csörsz nyughelyét keresve,
És nem találva meg.
S kesergvén most is, akit
Hajdan könnyezve várt:
Elönti könnyözönnel
Körül a láthatárt.
És újra látja álmát,
Melyet rég álmodott,
Mert megtelik víz-árral
Csörsz árka is legott.”

    Mi a délibáb? Ellentéte a valóságnak. Átvitt értelemben csalóka ábránd, fantazmagória. Aki ilyen álmokat kerget, arról írta Arany László A délibábok hőse  című elbeszélő költeményét. Hübele Balázsról írta Arany János fia ezt a csípősen elmés versét. Az önkényuralom és a kiegyezés korának magyarjairól ad képet A délibábok hősében Arany László.
    Milyen a délibáb – fényképen? Ma már ilyet is ismerünk. A debreceni Déri-múzeum igazgatója, Sőreghy János fényképfelvételt készíttetett a hortobágyi délibábról. A felvétel jól sikerült. Tejszerű fehérség borul a síkságra és mögötte fák. Elküldte Németalföldre. Így aztán a külföld is még jobban megismerheti a magyar puszta különös bábjátékát.

ESŐ

    Mi az eső? A magyar ember természetes észjárása szerint eső: ami esik. De esik a felhőből hó is. Pontosabb azért ez a meghatározás: Eső: a légköri csapadék cseppfolyós alakja.
    A nap rásüt a hóra a hó elolvad. Lesz belőle víz. A nap rásüt a vízre, a víz elpárolog. Lesz belőle felhő. A felhőből cseppek hullanak. Ha megfagynak, lesz belőlük jég, hó. Ha nem fagynak meg, lesz belőlük eső. Az eső többféle. Attól függ, hogy mennyire esik. Néha gyengébben hull a cseppje. Ilyenkor így mondjuk: szitál, szemel, csepereg. Van úgy, hogy ugyancsak nekiindul. Ilyenkor záporeső. Mondják, hogy szakad az eső. Mondják: zuhog, mintha dézsából öntenék. Így is mondják: ömlik, ahogy csak ömölhet. Mikor pedig hirtelen nagyon erősen, nagyon sok eső esik: az a felhőszakadás. Ez is veszedelmes. Már szinte csapás. Néha a záporral jég is esik. Vagy zápor nélkül pattog a jég. Ez már valóságos Isten csapása. Jégverés!
    Az esőt egyébként áldásnak szánta a Teremtő. Az eső Isten áldása, ha nincs túl sok belőle. A magyar népdal is áldásnak tartja az esőt. Legjobban látszik ez a Kossuth-nótából:

„Esik eső karikára
Kossuth Lajos kalapjára.
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája!”

    Tehát: Ahány cseppje esik az esőnek, annyi cseppje az az áldásnak.
    A Biblia többször szól az esőről. Először a teremtés könyvében olvastunk róla. Így szól az Írás: „Még semmiféle mezei fű sem hajtott ki, mert az Úr Isten még nem bocsátott vala esőt a földre” (I. Móz 2:5).
    Esővel indul meg a földön az élet. Hóseás mondja, hogy az eső biztosítja a jó termést. „Eljő hozzánk, mint az eső, mint a kései eső, mely megáztatja a földet” (6:3). A bibliai földön az esőnek megvolt a maga időszaka. Mikor nálunk ősz van és tél, akkor Palesztinában többnyire esik az eső. Novembertől áprilisig néha több napon át zuhog a zápor. Kísérete villámlás, mennydörgés, vihar.
    Mikor nálunk tavasz van és nyár, akkor a Biblia földjén alig van eső. Májustól októberig a Szentföldön legnagyobb ritkaság az eső. Ebben az évszakban a föld szinte megaszalódik. Megrepedezik a föld; ami zöld volt, elsápad,a föld eső után eped. Az eső pedig a nyári tüzes napok után többször csak októberben hull le. Erre következik a vetés ideje. Így lesz alkalmas a föld a jövő évi termés előkészítésére. Mint a betevő falatra, olyan szükség van tehát az esőre. Joél próféta könyvében így olvassuk: „Vigasztalódjatok az Úrban, a ti Istenetekben, mert megadja néktek az esőt igazság szerint, és kései esőt hullat néktek az első hónapban” (2:23).
    Az eső a Biblia világában is az Isten áldását jelenti, mint a magyar nép gondolatvilágában. Ézsaiás így ír erről: „Vizet öntök a szomjúhozóra és folyóvizeket a szárazra, kiöntöm lelkemet a te magodra és áldásomat a te csemetéidre. És nevelkednek mint fű között és mint a fűzfák vizek folyásinál” (44:3-4).
    Az esőhöz hasonlítja a Szentírás a szép, szelíd, termékeny beszélgetést is. Így olvassuk: „Csepegjen tanításom, mint az eső, hulljon, mint harmat, a beszédem, mint langyos zápor a gyenge fűre s mint permetezés a pázsitra!” (V. Móz. 32:2).A zsoltáríró is többször szól arról, hogy Isten milyen hatalmas és az eső milyen áldott.
    Mennyi eső esik? Amerre több a párolgás, arra több az eső is. A hegyvidéken mindig több eső járja. A hegyen a levegő felfelé árad. A ritkább levegő hidegebb. Ha hidegebb, lecsapódik, párája vízcseppé válik. Ezért van az, hogy ahol hegyek vannak, ott eső is több van. Európában az Atlanti-óceán felől jön az eső. A szél hozza. Jön a szelek szárnyán az a levegő, ami tele van párával. Ha a hegyekben a rendesnél is több az eső, megduzzadnak a patakok, megdagadnak a folyók. Jön az árvíz. Az Alföldön most azért sok az eső, mert sok az árvíz. Sok a párolgás. Egyik eső szüli a másikat. A régiek azt tartották, hogy a garabonciás diák hozza az esőt. Esőhordónak, esőcsinálónak tartották. Ma már tudni kell, hogy Isten az Ura az esőnek minden körülmények között.

SZIVÁRVÁNY

    Mi a szivárvány? Légköri fénytünemény.
    Mi kell a szivárványhoz? Nap és eső. Szivárványt látunk akkor, ha előttünk felhő van. Abból esik az eső. A nap a hátunk mögül süt.
    A szivárvány színes gyűrűkből áll. Olyan, mintha egy körnek volna az egyik köríve. Csakhogy hét ilyen körív látszik egymás felett. Ilyenkor tizennégy kör ívén káprázik a szemünk előtt tizennégyféle szín.
    Milyen színei vannak a szivárványnak? Ibolya, sötétkék, világoskék, zöld, sárga, narancs, vörös.
    Akik természettant tanultak, azok nemcsak azt tudják, hogy mi a szivárvány, hanem azt is tudják, hogy mi a színkélp. Ha a nap sugarát üvegprizmán vagy egy pohár vízen vezetjük keresztül, akkor a sugara megtörik. A tört sugár pedig színes lesz. Ez a hétféle színre bontott sugár a színkép. Olyan ez, mint a szivárvány, csakhogy a színek fordítva következnek benne. Vagyis: vörös, narancs, sárga, zöld, világoskék, sötétkék, ibolya.
    A nép azt tartja a szivárványról, hogy a folyóból, a tengerből szívja vizét. A nép tájszólásában a szivárványnak más neve is van. A palócok így nevezik: bábabukra. (Érdekes, hogy mind a délibáb, mind a szivárvány nevében benne van így a BÁB szó.)
    A szivárványról a Biblia is megemlékezik. Olyan az, mint az Isten kegyelmének a jele. Az özönvíz után a Teremtő mondja Noénak: „Az én ívemet helyheztetem a felhőkbe, ez lesz a jele a szövetségnek közöttem és a föl között” (I. Móz. 9:13). Itt a szivárvány Isten megbékülésének a jele. 
    Másból a szivárvány Isten dicsőségének a képe. Ezékielnél így olvassuk: „Mint a szivárvány, mely a felhőben szokott lenni esős időben, olyan vala a fényesség körös-körül. Ilyen vala az Úr dicsőségének formája” (1:28). a Jelenések könyvében Isten dicsőségét szintén szivárvány jelképezi. Így olvassuk: „És a királyi szék körül szivárvány vala…” (4:3). 
     A szivárvány néha a magyar ember számára is a mennyei biztatás jele. Milyen szépen foglalja szóba ezt Arany János. Az 1848. utáni szomorú időkben a költő a természetben lát vigasztalást:

„Érzem, enyhül fájdalmam, ha
Szél és hullám karja ringat.
Ott szabad a lég köröttem,
S néha-néha egy szivárvány
Mosolyog rám, megtörötten
Képzeletem óceánján.”
(Reményem)

    Arany írta a szabadságharc utáni években az A gyermek és a szivárvány című allegóriát is. Égi híd – gondolja a fiú. Fut utána. Szeretné elérni. Itt határozza meg a költő, hogy mi a szivárvány. Ezt mondja róla:

„Sírt az ég egyik szemével,
A másikkal nevetett,
Páros ívű szép szivárvány
Koszorúzta keletet.

Egy sugár a nap szeméből…
Büszke diadalmosoly,
Mely a sírva futó felhőn
Megtörik – de nincs sehol!”

Ezek a legszebb sorok a szivárványról, amit magyar költő írt.

*

    Szemlélődésünkben előttünk van a délibáb, az eső, a szivárvány. Isten hatalmát látjuk mindegyikből. Lássuk ezekben a tüneményekben Isten szeretetének a jelét. Isten szereti az embert s csak azt kívánja, hogy nagysága előtt leborulva. Néki adjon minden dicsőséget!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 9. sz. 1942.

Kovács Dezső: Szálljatok, szálljatok, magyar gépmadarak!

Szállj, szállj, a sassal versenyútra kelve,
Szállj a magasba, büszke gépmadár!
Vidd fel magaddal legjobb ifjainkat,
Vidd fel a bátor magyar katonát!
Uralkodj hazánk levegőegében,
Védd ki az ellen támadásait!
S védd meg hazánknak szent határait!

És mert ma minden magyar élet drága,
Óvd acélszárnnyal a benned ülőt!
Motorhibától, golyótól s más vésztől
Óvd meg mindig a magyar repülőt!
Mint fészkét féltő, elszánt saskirálynő,
Úgy védd a bérces ős Kárpátokat!
… Az Isten áldja minden útadat!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 9. sz. 1942.

Móra László (1890-1944): Kincseim

 
Nem őrzöm ősök gyémántgombjait,
Örökségem: a dal, a vers, a hit.

Nem volt és nincs más gyöngyön, ékszerem,
Csupán a szívem s dolgos két kezem.

Nálam a csengő, fénylő aranyak:
A becsületes tett és akarat.

Testvérként mindig kézen vezetett
A jóság, hűség és a szeretet.

Leltárba róva így a kincseim:
Boldog vagyok. Hiszen ez mind enyim!

Csiszoltam, ötvöztem boldogan, mohón.
Öt évtized volt vésőm csiszolóm.

S most feldíszített szívem asztalán
Néktek ajánlom: Istenem, Hazám!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 7. sz. 1942.

Écsy Ö. István (1896-1969): Az utcán

Az utca sáros, rút, csatakos,
Két kicsi láb a sárba’ tapos,
Két puha kis láb, fázós, maszatos.

Két kicsi kéz dideregve remeg,
Két kicsi szemből a könny lepereg,
Jaj! Csupa szenny ez az árva gyerek!

Gyűlölöm a sárt, piszkot, szemetet,
De odatenném a két kezemet,
Hogy azon járjon ez árva gyerek.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 4. sz. 1942.

A HELYSÉG KALAPÁCSA

 

Vidám történet szomorú véggel négy jelentben. Petőfi Sándor költeményéből színpadra alkalmazta Benkő László.

Személyek:

FEJENAGY, a helység kalapácsa
A szemérmetes ERZSÓK
A béka barátja BAGARJA, a csizmacsinálás érdemkoszorúzta művésze.
HARANGLÁB, a fondor lelkülető egyházfi
A lágyszívű KÁNTOR
Vitéz CSEPÜ  PALKÓ, a tiszteletes két pej sikajának jókedvű abrakolója
A kevés szavú BÍRÓ
Kántorné, az amazontermészetű MÁRTA
KRÓNIKÁS

SZÍNPADI UTASÍTÁS:

I. jelenet, szín:
Falusi templom, vagy templomrészlet, néhány pad, harmónium, mely küntről is szólhat. Ha nincs mód a szín berendezésére, akkor egészen el kell sötétíteni a színpadot, csak a sötétből hallatszik Fejenagy horkolása. Ez esetben a krónikás a következő szavakkal vezeti be az I. jelenetet:

A kis templomban vagyunk,
Az orgona még szól.
Lassan, méltósággal
Távoznak a hívek.
De, mintha valaki ott a pad mélyében…
Ám hadd lássuk csak!

II. jelenet:
Falusi kocsma, berendezés a rendelkezésre álló eszközök szerint. Egy-két asztal a sarkokban, a színpad mérete szerint. Az italt kintről hordozza be Erzsók, vagy egy pincér mint néma szereplő. Itt különben is több mulatozó legény, táncoló leány s 2-3 szál cigány is szerepel. Krónikás bevezetője a szövegben. A jelenet végén Bagarja ijedten kiszalad a színről.

III. jelenet:
Eljátszható a függöny előtt, vagy üres színpadon is. A szín ugyanis utcát ábrázol a bíró házával. Az ajtón vagy ablakon kiabál be a lélekszakadva odarohanó Bagarja a bírónak. A bíró először bentről szólhat ki, csak aztán lép ki a színpadra. Kántornénak a hangja kívülről hallatszik, csak utolsó szavaival lép színpadra, éppen mikor a bíró és Bagarja indulnak, úgyhogy szembetalálkoznak. Ezt a jelenetet is be lehet vezetni a krónikás következő szavaival:

Nem nézheté tovább a vad dulakodást
A béke barátja Bagarja uram,
Felkapván süvegét,
Rohan a bíróhoz.

IV. jelenet:
Szín, mint a második jelenetben. Bevezető szavak:

Most lesz ám hadd el hadd.
Jaj nektek szerelmes vitézek.
Im’ hol jön, im’ hol jön már vissza Bagarja,
A csizmacsinálás érdemkoszorúzta művésze,
Véle a bölcs aggastyán,
A kevésszavú bíró.
És mindenekfelett kántorné,
Az amazontermészetű Márta.

    A 4-ik jelenetben a bíró szavai után legördül a függöny, vagy ha az nincs, a krónikás az előtérbe lép, s úgy mondja el a berekesztő szavakat.

ELŐHANG

KRÓNIKÁS:
Szeretnek az istenek engem,
Rémítő módra szeretnek:
Megajándékoztanak ők
Oly ritka tüdővel,
Mely a csatavészek
Világrendítő dulakodásit
Illendően elkurjantani képes,
S melyet tőlem minden kontár irigyel.
Ti, kik erős lélekkel bírván
Meg nem szeppentek a harci morajtól,
Halljátok szavamat:
Ám tudjátok előbb,
Kiket zeng lantom húrja!
A széles tenyerű Fejenagy,
A helység kalapácsa,
a halhatatlan hős,.
Kiről az ének szól.
De szemem előtt lebeg
A többi hős alak,
Méltók mind, hogy
Szóljon róluk a dal.
Im a béke barátja
Bagarja uram,
A csizmacsinálás
Érdemkoszorúzta művészet.
A fondor lelkületű egyházfi:
Harangláb.
S harmadikul
A helybeli lágyszívű kántor.
Szintoly vitéz Csepü Palkó:
A tiszteletes kéj pej csikajának
Jókedvű abrakolója.
S a kevés szavú, bölcs aggastyán:
A bíró.
A szépnem jelese:
Kántorné,
Az amazontermészetű Márta.
S minden férfiak bálványa:
A szemérmetes Erzsók
Ötvenötéves bájaival,
Kiről majd alább szól a dal.

I. JELENET

FEJENAGY.

(Istentisztelet vége, orgonaszó. Hallatszik, amint a hívek kicsoszognak a falusi templomból. Az orgonaszó elhalkul, majd egészen elhallgat, miközben egyre erőteljesebb horkolás hallatszik.)

FEJENAGY (erősen horkol, majd hirtelen horkanással ébred nyújtózik; felriadtan): Mi ez? Hol vagyok? (az ajtóhoz megy, rázza a kilincset.) 

Teremtő szent Atyám! Bezártak!
Bezártak a templomba.
Hogy szabaduljak?
Kiabálni potyára.
Hahogy ordítanék is,
Meghallani nem volnának
Képesek a falubéli fülek.
Leugorjam az ablakon által?
Az igaz, gyerkőce-koromban
A cseresznyefa legtetejéről
Gyakran ugortam alá,
Ha csősz-szagot érzék.
De az régen volt. Már az idén
A negyvenedikszer
Értem meg a krumplikapálást.
Lelkem hüvelyét
A férfiúság kora
Megnehezíté;
s ha leugornám:
Nyakamat szegném,
Vagy más bajom esnék.
Mást kell kitalálnom…
Vagy itt húzom ki az éjet,
S ez nem lesz módnélküli mulatság.
Megvan… ahá, megvan!
A toronyba megyek fel,
És a toronyablakon által
Leereszkedem
a harang kötelén…
de ha megkondul?
Majd úgy intézzük a dolgot,
Hogy szólni ne tudjon:
A kötél jó hosszú.

II. JELENET.

(Erzsók, Kántor, Bagarja, majd Harangláb, Csepü Palkó, később Fejenagy.)

KRÓNIKÁS:
Regényes domb tetejében,
A helység nyugati részén.
Honnan faluszerte
Legjobban látni sarat, port,
Áll a díszes kocsma, amelyet
Sajátjának nevez
Isten kegyiből
És egykori férjének szorgalmából
A szemérmetes Erzsók asszony…
Mint őt nevezék.
Erzsók asszonyom ékes,
Holdkerek arculatán, - hol még csak
Ötvenöt év lakozik, - 
Örökös hajnalnak
Pirja dereng.
S innen ez elnevezés.
Vannak ugyan, kik
Állítni merészek,
Hogy Erzsók asszonyom arcát
Nem a szende szemérem,
Hanem a borital festette hasonlóvá
A hajnali pírhoz.
De ezek csak pletyka-beszédek;
Mert Erzsók asszony nem is issza a bort…
Csak úgy önti magába.
Ilyen a rágalom aztán!
Hozzá járt hát
A falu népe, kivált
Vasárnapi délnek utána.
Ma is így megy
A szemérmetes Erzsóknál.
Az isteni tisztelet elmúlt,
a csapszék népesedik.

KÁNTOR, BAGARJA (jönnek):
Adj’ Isten! Jónapot!

ERZSÓK:
Isten hozta kántor uram, magát is mester uram! (Letelepednek. A kántor nagyokat sóhajtozik.)

BAGARJA:
Mi bántja kántor uramat?
Úgy sóhajtozik mintha…
(Közben nyílik az ajtó nagyhangon beköszönt Harangláb.)

HARANGLÁB:
Adj’ Isten!
Egyházfi (Fennhangon, üdvözlés helyett): Hát Fejenagy koma hol lehet?

HARANGLÁB (titokzatosan):
Ott van, ahol van.

BAGARJA (súgva):
Na itt van megint ez a fondor lelkületű
Hanem itten nincs… s aligha lesz! (Koccintanak.)

CSEPÜ PALKÓ (ki eddig csendben ült, nagy hangon): 
Bort ide!

HARANGLÁB (gúnyosan): 
Nézzék mán ezt a nagy vitézt.
Te is itt vagy, Te! Vitéz Csepü Palkó! (Csúfondárosan.)
A tiszteletes két pej csikajának
Jó kedvű abrakolója. (Nevetnek.)

CSEPÜ:
Bort! Aztán
Húzd rá, Peti,
A fűzfán fütyölődet is
Aki megáldott!

(A malacbanda rázendít, Csepü Palkó ugrál, kurjongat, egyre többen kerekednek táncra; a mulatozás hangjai elhalkulva tovább is megmaradnak, Bagarja, a kántor és Harangláb beszélgetnek, közben egy-egy kurjantás hallatszik.)

HARANGLÁB:
Óh kántor uram!
Hát elmegy a nap,
Megjön az alkony,
Utána az éj,
Elülnek a csirkék
És ludak és verebek,
Mielőtt ügyesen szőtt
Tervünknek drága gyümölcse megérik? -
Gondolja meg azt komolyan,
És nemcsak úgy átabotába,
Hogy századok adnak
Tervkivitelre
Egy pillanatot.
Az ilyen pillanatokkal
Fukaran kell bánni tehát
Az előre tekintő
Emberi léleknek.
Előre tehát,
Hogy az alkalom el ne sikoljék,
Mint elsiklik néha a hal
A halásznak körme közöl,
Ha ügyetlen kézzel
Kap utána az ostoba filkó. -
Rajta azért,
Óh kántor uram!
Most vagy sohasem. -
Mért engedni helyet kebelében
A félelem érezetének?
Hiszen részt vett a győri csatában.

KÁNTOR:
Óh te tudója szívem titkának!
Igaz egy betűig
Tartalma beszédidnek,
Mint igaz a szent-írás.
Bölcsen tudom azt,
De amint van okom
Nem hordani többé
A titkolt szerelemnek
Életölő fájdalmát:
Szintúgy van okom,
Elfojtani lelkem
Mélységes mélyében e titkot.
Ha az emberek itten
Észre találnák venni?…
Avagy ha pofon vág
A szemérmetes Erzsók
e szörnyű merényért?…
Hát feleségem,
Az amazontermészetű Márta?…
Ó én a legboldogtalanabb
Valamennyi teremtmény közt,
Mely látta a nap karimáját,
A sugarakban úszót,
Ha felleges ég
Vagy éjszaka nem volt! -
Olyan az én lelkem
Mint a Duna legközepében
A szélvészhányta dereglye,
Vagy mint a dióhéj,
Mit a gyerekek
Pocsolyába vetének -
Hánykolódik erre, aki nem mer, nem nyer.
Óh szólj erre, Harangláb,
Mondd meg nekem: úgy van-e, vagy sem?…
Akként áldja meg Isten
Életedet s unokáidat is,
Amily őszinte leszen
E kérdésemre a válasz,
Amelyet adandasz!

HARANGLÁB:
Úgy van, kántor uram.

KÁNTOR:
No, ha úgy van: hát neki vágok!
(Erzsók elé térdepelve.)
Szemérmetes Erzsók,
Koronája az asszonyi nemnek,
s kezelője a bornak
S a pálinkának!
Lesz-e engedelem számomra szívedben,
Ha lelkem tartalmát
Előtalálni merészlem?…
de nekem már mindegy, akár van,
Akár nincs engedelem számomra,
Kimondom:
Mi fúrja az oldalamat.
Kimondom, igen,
Nem holmi cikornya-beszéddel,
De az érzés egyszerű hangján: -
Keblem kápolnájában
A hűséges szerelemnek
Az öröklétnél
Félrőffel hosszabb gyertyája lobog
Szent lobogással.
S éretted lobog az,
Ó szemérmetes Erzsók!
S ha meg nem koppantod
A viszonszerelem koppantójával.
El fog aludni,
És vele el fog aludni
Életem is!…
Itt várom ítéletemet;
Most, rögtön, ezennel
Mondja ki szűz ajakad:
A reménység zöld koszorúja
Övezze-e homlokomat,
Vagy a kétségbeesésnek
Bunkósbotja
Üssön agyon?…

FEJENAGY:
(az utolsó szóknál benyit a kocsmába):
Én ütlek agyon…
Én vagyok a kétségbeesés!

BAGARJA:
Jó napot, adj’ Isten,
Fejenagy koma.
Hát kelmed is eljött?

FEJENAGY:
Én ütlek agyon..
Én morzsolom össze
Csontjaidat,
Mint a malomkő
A búzaszemet!
Hogy mertél… de előbb
Téged vonlak kérdőre, ó Erzsók!
Mondd meg nekem azt:
A hűtlenségnek fekete posztaja
Vagy az ártatlanságnak
Patyolatlepedője takarja-e lelked?
Óh, szólj nekem erre!

ERZSÓK:
Óh széles tenyerű Fejenagy,
Helységünk kalapácsaS csapra ütője szívem hordójának!
Még kérkedel?…
Ártatlan vagyok én,
Mint az izé…

FEJENAGY:
Lelkem lelke, bocsáss meg,
Hogy kételkedni merék
Hűséged acél láncának
Állhatatosságában. -
Most pedig, óh kántor!
Téged veszlek elő;
Készülj a meglakolásra -
Rémséges leszen az,
Valamint rémséges a bűn,
Mit elkövettél.
Példádon okuljanak a késő unokák,
Hogy kell csábítni az ártatlanságot,
Hogy kell konkolyt hinteni
Két szerető szívnek
Tiszta búzája közé!

(Fejenagy a kántort döngeti, püföli, végre a kántor szóhoz jut.)

KÁNTOR (jajgatva):
Csak addig várjon, amíg
Egy szócskát, egy kicsi szócskát mondok -
Aztán verjen kelmed agyon,
Ha jónak látja.

FEJENAGY (nagyot szuszogva, kifáradtan az ütlegelésbe):
Beszéljen kántor uram!
Mentse magát,
Meghallgatom én az okos szót
Minden időben…
Mentse magát.

KÁNTOR (nyögdécselő hangon):
Bűnös vagyok egyrészt,
Nem tagadom,
Mert megszeretém
Lángzó szerelemmel
A szemérmetes Erzsókot…
de tehettem-e róla?
Óh a szerelem
Nem oly portéka, amelytől
Elzárni lehetne a szívet;
Tündéri madár ez, amelynek
Ajtó sem kell, hogy a szívbe röpüljön,
Mint bölcsen tudhatja kegyelmed. -
De szerelmemet én
Titkoltam volna örökké,
Elvittem volna magammal
A más életbe, ahol tán
Nincsen is élet -
Ha nem veszi észre Harangláb.
Ő észrevevé,
S bújtotta tüzem,
Mi okért, mi okért nem?
Arról nincs tudomásom.
Ő volt, ki,m időn ma
Az isteni tisztelet alkalmával
Kegyelmed az álomnak karjába hajolt,
Ezt javasolta nekem:
Zárjuk kelmedre az ajtót,
S így zárva levén,
Ma baj nélkül tehetem
Hódításaimat
A szemérmetes Erzsóknál…
S én balga, szavát fogadám!

FEJENAGY:
Mit szól kend erre, Harangláb?
Igazolja magát kend,
Vagy akképp vágom fültövön,
Hogy azonnal megsiketül bele.

HARANGLÁB:
Igazolni fogom magamat,
Nem, mintha remegnék
A kend fenyegetéseitől.
Érti-e kend ezt? -
Mind igaz, amit kántor uram szólt,
Aki, úgy mellesleg mondva,
Gyáva, haszontalan ember,
Hogy oly pimaszul rám vallott. -
Én bújtogatám őt,
Hogy csapja el a kelmed keziről
A szemérmetes Erzsókot,
Mert én kendet utálom,
Mint a kukorica-gölödint.

FEJENAGY:
Ugyan úgy-e?

HARANGLÁB:
Biz úgy ám!

FEJENAGY:
Avval a macskapofájával!

HARANGLÁB:
Macskapofámmal?
Hát te, te süldisznó!
Aki kovácsnak tartja magát,
Pedig holmi cigánytól
Tanulta meg a kalapálást…

FEJENAGY:
Hát még a mesterségemet is
Gyalázni mered?
Te hitvány templomegér…
No megállj! Majd megkalapállak. (Egymásnak rontanak, ütlegelik egymást.)

CSEPÜ:
Mester uram!
Ne féljen semmit mester uram,
Itt vagyok én is.
(Ő is nekiront a verekedőknek. Általános lárma, kiabálás, mindenki verekszik.)

III. JELENET.

BAGARJA (bekiált a bírónak):
Baj van, bíró uram és nagy baj!
Csak talpra, de gyorsan,
Ha azt nem akarja,
Hogy vége legyen helységünknek,
Vége örökre!
Kiütött a háború, és dúl.
A szemérmetes Erzsók
Csapszéke lőn a csatatér.
Az egész falu népe
Egymást kaszabolja,
Hogy nézni iszony.
Potyognak az emberek,
Mint a legyek őszi időben.
A föld a kifutott vértől
Olyan, mint a vörös posztó.
Az enyészet gyászlobogója
Leng a szomorú csatatéren.
Tápászkodjék föl, bíró uram,
És menjünk szaporán!
Mert csak bíró uram az,
Ki követ gördíteni képes
A rohanó romlásnak elébe.

BÍRÓ (álmosan):
Hát menjnk?

BAGARJA: 
Pedig tüstént!

BÍRÓ:
Nem bánom, no! (Megindulnak, közben hallatszik akántorné hangja, amint szomszédjával pöröl.)

KÁNTORNÉ:
Hogy merte az én tyúkomat megütni?
Majd kitekerem én a maga csirkéjének a nyakát,
Méghogy azt a rongyos árpát:
De majd megmutatom én. -

BAGARJA (közbeszól):
Kántorné asszonyom!
Maga itt pöröl?
Mialatt az ura a kocsmában
A szemérmetes Erzsók előtt…

KÁNTORNÉ:
Mi?? az én férjem
A szemérmetes Erzsók
Kocsmájában?
Azt az akasztani való gazembert!
Utánam!

IV. JELENET.
(A kocsmában a verekedés valamivel csendesebben, de mégmindig folyik, székfeldöntés, pohártörés hangzik.)

KÁNTOR (meglátja benyitó feleségét): Jaj a feleségem!

KÁNTORNÉ:
Megállj gazember, megállj! (A seprűnyéllel ütlegeli egy darabig, majd:)
Jerünk csak,
Itt a világ szemel áttán
Nem akarlak csúffá tenni…, de otthon
Majd megkapod a magadét!

BÍRÓ (belép):
Eltakarodjatok innen!
Mihaszna marakodó népség!
Ti pedig: fondor lelkületű egyházfi
És szélestenyerű Fejenagy,
Álljatok elém!
Te fondor lelkületű
Magadét – mint látom -
Már úgyis megkaptad.
Téed pedig, Fejenagy, tüstént
Kalodába csukatlak.
(Elvonulnak.)

KRÓNIKÁS:
Így szólt s ítélt
A kevés szavú bíró,
A bölcs aggastyán.
*
Ott nyögi most fájdalmát hősünk
A kalodában,
S csak azzal vigasztalja magát,
Hogy elleneit megverte vitézül,
S ha innen az isten megszabadítja,
Megkéri azonnal
A szemérmetes Erzsókot.
*
Te pedig lantomnak húrja, pihenj!
Nagy volt a munka s bevégzéd
Emberül e munkát.

Én is pihenek
Babéraimon,
Miket a hírnek mezején
Borzas főmre kaszáltam.
Mostan akár ma megássa
Gödrömet a sírásó,
Bánom is én!
Azért én élni fogok,
Míg a világnak
Szappanbuboréka
Szét nem pattan.

Pislogni fog a hír mécse síromnak
Koszorús halmán,
Mint éjjel a macska szeme.

Eljő az irigység
Letépni bbéraimat…, de hiába!
Nem fogja elérni;
Magasan függendnek azok,
Mint Zöld Marci.

S ha sötét zsákjába dugand
A feledés:
Fölhasogatja sötét zsákját
A halhatatlanságnak fényes borotvája.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 3. sz. 1942.

Horváth János (1878-1961): Tavaszvárás

 

Hankiss Jánosnak ajánlom

Téli este: lefekszem csendben, egyedül. -
Koromsötétbe elmerengve nézek…
Öreg cigány: a Bánat halkan hegedül,
S muzsikaszóval röppennek az évek…
Álmok szárnyán szállok,
S bár sorsunk vad, álnok,
Tulipiros jövendőről dalolnak az álmok…

Így hamvad el ezernyi nótás estelem,
S szent valósággá szépül majd az álom…
A csüggedést elüzöm, messze kergetem,
S boldogságunkat karjaimba zárom!
Öreg cigány: Bánat!
Húzd csak a nótámat:
Bazsarózsás magyar Tavasz, meghalok utánad!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 3. sz. 1942.

Écsy Ö. István (1896-1969): Jégvirág az ablakon

Szeszélyes jégvirág az ablakon,
Most már a bokrot, fát se láthatom.
A vén fagyalt, a sok-sok orgonát,
A rózsát, sipriát, magnóliát.

Be szép is volt tavasszal, nyáron át!

Száz zöld levél száz kék virág virult,
Fehér-,  lilás- s biborbimbó pirult,
Pintyőke szólt és csacska csalogány
A büszke bokrok minden ágbogán,
Tavaszi éjek langyos hajnalán
S a cserjék közt a kertig láttam én.
S a kert fölött, a dombok peremén
Ha kelt a Nap, aranyködöt szitált;
Sötét erdő, domb, rét szinesre vált…

Mezők felett pacsirta-nóta szállt.

De, - így van ez, ha egyszer jő a tél
S tar ágak közt dermesztő szél zenél,
Fagyos lesz szük lesz s szürke a világ,
Lombjuktól fosztva bokrok és a fák,

Egyetlen disz a sápadt jégvirág.

Lám, - így van ez, - ha elmúlik nyarad,
Számodra már csak szük kis tér marad,
A messzi táj, virág, madár dala
A másé lesz. Tiéd a kis szoba…

S szobádnak jégvirágos ablaka.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 3. sz. 1942.

Buda halála falun

    Arany Jánost senki sem téríthette volna el attól a gondolattól, hogy valakinek – s ha más nem teszi, őneki – meg kell írnia a nagy magyar hőskölteményt. Élete javát azzal töltötte, hogy régi írásokban kereste az elveszett népi, „naiv” hősköltemény nyomait. S mivel meg volt győződve róla, hogy a magyar naiv eposz csaknem készen volt már, mikor az új keresztyén műveltség a régi hagyományokat soha több át nem törhető ködbe borította, úgy érezte, hogy valamiképp pótolni kell a szétfoszlott nagy alkotást.
    Hőskölteményt írni a XIX. század közepén nem volt könnyű feladat. Valamikor, régen, a még egységes magyar nép, amely körülállta a maga költőjét, énekmondóját, egész lelkével hitt a költeményben. S a költemény is egészen a nemzeté volt. Nem egyéni babérokra vágyó művész hivalkodott vele, hanem a nép leglelkéből feltörő gondolatokat s érzéseket tartotta nyilván. A XIX. század szelleme nagyon eltávolodott már ettől a közösségi költészettől, amelyben szinte maga a nép szólt önmagához választott szószólója által…
    Nem is volt nagy becsülete a hőskölteménynek, az eposznak a XIX. század irodalmi szakértői között. Elavult műfajnak tartották, amelyik kiélte magát: nincs mit keresnie. S Arany mégis ellene szegült ennek a közvéleménynek. Nem volt-e a magyar költészet kivétel? Nem élt-e benne frissebben, hevesebben a közösségi lélek? Nem volt-e sokkal több a hazafias költemény minálunk, mint másutt? Nem volt-e több a mesénk, a népdalunk, a balladánk? Nem szerettük-e jobban a romok formáját vagy városok ősi nevét megmagyarázó mondákat, mint az idegenek? Nem tudtunk-e jobban mesélni s áhítatosabban mesét hallgatni? És nem volt-e már Arany János előtt Zrinyink és Vörösmartynk, akik ah ősköltemény lelkét olyan hatalmasan élesztgették?
    Maga Arany sem volt már újonc ezen a téren. Toldija nagyon közel állt már a hőskölteményhez. Csak még ősibb a még fontosabb tárgyat keresett Arany, hogy célt érjen. Ősibbet, mert Toldi Miklósa az a középkor derekán élt, nem az ősidőkben és egyszerű lovag volt, nem a nemzet sorsát intéző király. Ezért esett választása Attilára, Etelére, a húnok világhódító királyára, aki mint a magyarral rokon nép uralkodója, még a honfoglalás előtt oly nagy dolgokra volt képes a Duna és a Tisza medencéjében.
    A nagy költő évtizedeken át hordozta magában hősét és küszködött az óriási tervvel: hőskölteményt írni a magyarok rokonairól, olyant, hogy hősével azonosítani tudja magát a mai nemzet minden fia. Csak így remélhette, hogy Attilában önmagunkra ismerve, hősi életét mint egységes közösség éljük át mind, ahányan vagyunk…
    De – s itt adódott egy roppant nehézség, útjába gördülő,gúnyos arcélű vándorszikla -: hogyan azonosulhat a XIX. század „modern” embere a népvándorlás korának egészen más viszonyok között élő hősével? És hogy teheti magáévá az új kor munkás hétköznapjainak embere – földmíves, gyári munkás, tisztviselő – egy korlátlan uralkodó sorsát?
    És hogyan hozhatja közelebb az író azt az örökre elsüllyedt kort, azt a nálunk sokkal kevésbé bonyolult embert? Nem marad-e a húnok dolga számunkra idegen titok?
    Arany János azt tette, hogy az egyik mélységet fölcserélte a másikkal. A régiséget a népiséggel. Azt mondta magában: őseink képét, lelkét, szokásait, hitét leginkább az a réteg őrizhette meg, amely általában legkevesebbet változtatott hagyományos életén. A falusi emberek, ha gyökeres típusok, érdemlik meg legjobban, hogy a régi magyarok, húnok képéhez modellt álljanak.
    Ma, amikor a remekmű a kezeink között van, ezt egészen természetesnek is találjuk. De csak azért mert Arany János hozzászoktatott. Az ő idejében hallatlan ötlet volt ez. S teljesen beváltotta a reménységet. Az ő Eteléje, Budája, meg a többi, mintha a magyar falusi ember, pusztai ember királyivá növesztett élő szobra lenne.
    De menjünk közelebb hozzájuk. Formáljunk széles kört körülöttük. Hagyjuk beszélni a régi történetet, de halk megjegyzésekkel mutassunk rá, hogy mennyire falusi történet, mennyire magyar élet – ma is.
    A húnok királya, Buda, jószándékú, de gyönge akaratú ember. Érzi hogy maga nem kormányozhatja a régi, hős apák szellemében a húnok népét. S mivel nincs benne számba vehető nagyravágyás, elhatározza, hogy „atyafi-osztályt” tesz s fele hatalmát átruházza öccsére, Etelére. (Etele, másképp Attila). A katonás Etele les a kard, ő maga a pálca. Buda középutas ember, amilyen falun is sok van. Nem rajong a sok dologért, nem bánja, ha más, tetterős ember segít neki. „Józan, okos mérték” – ez az eszménye. S ahogy méregeti a dolgot, csupa olyan hasonlat tolul a nyelvére, amit a falusi ember jobban ért a városinál:

„Mért nekem, egy szájjal, dús lakomán laknom,
Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom?
Biró, ha itélnék, kalmár, noha mérnék:
Ilyen igazságot tenni bizony félnék.

Nem csökken az által húnok birodalma,
Hogy kétfelé oszlik tetején hatalma;
Még terebélyesebb a fa, ha kétágú,
Noha egy sudar tán nagyobb magasságú.”
Az atyafiságos osztály veszélyeit nem érzi…

    Víg áldomás követi a testvéri egyességet. Falun is így pecsételik meg a komoly kötést. De kijózanodva, másnap reggel belátja Buda,  hogy elhamarkodta a dolgot és hogy most már késő bánat… Amint a költő mondja „marcona józanság csúsz végig” Buda elméjén. S aztán belép hozzá egy ősz ember, a bölcs képébe öltözött cselszövő: Detre. Valamikor Bud és Etele apja győzte le őt és népét a harcon s azóta itt van az udvarban. Magyar kora tanácsadóvá tette; Buda szívesem hallgatja, mert a magyar ember tudja hogy „Terem a bölcs ige koros ember nyelvén”. Meg aztán Detre, noha

„Görbe, szikár testét kardon alig vonja;
Hanem a beszédet ügyes ésszel fonja.”

Addig fonja, míg befonja Budát. Buda szívében felébred az irigység öccse ellen s vele a félelem, hogy az megrontására tör.
    Detre, mint afféle cseles, rosszmájú öreg, aki régi sebekért akar bosszút állni a testvéreken, Etelét is megkörnyékezi. Nála meg Budát akarja bemártani. De Etele átlát a szitán s villámló szemekkel, fojtott szóval inti le a rágalmazót, úgy, hogy az térdre esve kér kegyelmet: „hogy ő nem akarta, nem is űgy gondolta”… Etele „fenkölt szíve nem tűrhette az alan’ fetrengőt”: visszafogadt kegyébe. S Detre tovább nyomta az éket a két testvér közé.
    Detrének aztán szövetségese is akad: a két királyné. A szőke, német Ildikó s a fekete hajú, fekete szemű Gyöngyvér, Ilda, az Etel felesége, talán nem is szerelemből ment hozzá az  urához, hanem azért, hogy bosszút álljon családján egy régi, véres sérelemért: azért, hogy első férjét, Siegfriedet megölették. Most már szereti új urát, mert érzi Etele egyéniségének azt a varázsát, amit mindenki érez körülötte; és mert Etelétől gyermeke született: Aladár. Gyöngyvér, a Buda felesége, gyermektelen maradt. Egyetlen öröme a hatalom. Nem helyeselte sehogy az osztozkodást s most minden szó, minden kicsiség bántja, ami arra mutat, hogy a másik asszony is királyné lett.
    Márpedig maga ez a különbség nagy szakadékot ás a két asszony közé. S mikor összekapnak, Ildikó nem is állja meg, hogy szemére ne vesse a másik asszonynak, hogy neki is volna gyermeke, ha „jóféle” volna: „Nincs rútabb előttem magtalan asszonynál”. Ez csak tetézi a sértést, hogy vadászat közben az Ilda sólyma megöli a Gyöngyvérét s amikor Etele a béke kedvéért kéri feleségét, adná a sólymát a sógornőjének, Ilda odaveti neki a szép madarat, de előbb kitekeri a nyakát.
    Így elmondva kicsinyes dolgok ezek – asszonyi perpatvar parányi súlyai –, de együtt mégis lehúzzák a mérleget s a két férfi viszonyát kegyetlenül megrontják. Azok amúgy sem férnek össze könnyen. Nem hiába mondják Etelének, aki dicséretes türelemmel türtőzteti magát, hiszen ő az erősebb:

„De soká dörzsöle asszu fa is gyúlad,
Hamarább ennél az emberi indúlat.
Kivált, ha örökké: „Buda így, úgy”… hallod:
Isten maga volnál, mégis megsokallod.”

    Etele nem Isten, de azért eleinte minden erejét megfeszíti, hogy fenntartsa a békét s a bizalmat kettejük közt. Nem tehet róla, hogy a sereg neki engedelmeskedik s Budára ráijeszt, mikor a rohanó dandár majdnem eltiporja s az utolsó pillanatban torpan meg előtte. Arról sem tehet, hogy a bizánci császár követei hozzá jönnek, nem oda, ahova kellene, az árnyékkirály Budához. Az érzékeny Buda erre reá támad öccsére s az kikéri magának… De aztán megfékezi magát s újra baráti jobbot nyújt bátyjának: „Bátya! Tüzes voltam…” - Minden hiába. Hiába mulat együtt a két férfi a két asszonnyal. Buda a jó és neki kicsit sok bortól érzékeny hangulatba jön, dicséri a két világszép asszonyt, de azok csak Eteléhez fordulnak, neki akarnak tetszeni. Másnap a vadászaton Buda fáradt, rosszul dobja dárdáját és a megsebzett bölény maga alá tiporja sebzőjét. Etelének kell őt megmentenie. A hála súlyos teher, - annak érzi Buda, annak Gyöngyvér is, akit az is ingerel, hogy sógora különb, int az ura. S mikor aztán Etelének viszik a pásztorfiú találta csodálatos kardot, az Isten kardját, s Gyöngyvér unszolására Buda ellopatja a kincset, akkor Etele türelme is elfogy. Hazarobog s párbajban megöli a lefegyverzett és menekülő Budát. Lelkiismeretének mardosása és Gyöngyvér átkai sejtetik velünk, hogy a világhódítót áldozatul szemelte ki a végzet.
    Előttünk áll egy királyi történet, amely nemcsak két emberpár, de egy nagy nemzet sorsa fölött is dönt. De ez a történet annyira emberi, hogy a legegyszerűbb magyarok között is jellegzetes lenne. S Arany azt akarta, hogy így is legyen. Két fivér, akik egy nagy darab földön élnek. A föld az egyiké, bár a másik méltóbb lenne rá s jobban meg is tudná munkálni. Az idősebb kövérkés, kissé előöregedett, puha ember. Nem rossz ember, de nincs határozott véleménye; könnyű vezetni akármerre. Érzi, hogy helyesebb volna még életében felosztani a földet. Az osztály hálával tölti el a fiatalabb testvért, aki őszintén kívánja a békét s most még nagyobb buzgalommal látja el a maga tisztét. Igen ám, de ott van a falu jöttmentje, az öreg ravaszdi, aki valami régi bosszútervet forgat az agyában. Példálózgat a testvéreknél: nehéz dolog ez az osztály, nem vezethet jóra… A két asszonnyal is baj van. Szépek, de kicsinyesek; hiúságuk vezető őket: Mindegyik első akar lenni. A gyerek elmérgesíti a helyzetet. A kis Aladár nem szereti a másik nénit. Csókot csak parancsszóra ad neki. S mikor az anyja felköti neki az apja kardját, ami ki tudja, hogy került hozzájuk, - a másik asszony felemeli a kardban elbukott gyermeket, de bolondnak nevezi az ilyen anyát… Kitör a vihar s most már a sértett férjek is beavatkoznak Azontúl a falu két végén lakik a két ember. A fiatalabb nemzedék a fiatalabbhoz húz, mert az a tekintélyesebb. Az öregnek csak a rossz tanácsadók maradnak. Hírek, szóbeszédek jönnek-mennek. Az idősebb fivér most gazdag ajándékokkal téríti vissza magához régi pajtásait. Teheti: a készpénz az övé! De van valami a levegőben, ami mindennél többet ront a hangulaton. Valami csoda, amit lehet hinni, vagy nem hinni, de ki merné egészen letagadni, amikor a pásztorfiú esküt tenne rá, hogy úgy volt?!… Találtak a mezőn egy öreg kardot, de az olyan fényes volt, de olyan fényes, mintha most került volna ki a csiszártól! S éppen azon az éjjel a fiatalabb fivér álmot látott: megálmodta ezt a kardot… (Négyszemközt szólva: természetes is, hiszen katona volt, nem úgy, mint az a másik, az a puha természetű!) S álmát elmondta akkurátusan úgy, ahogy aztán bekövetkezett, - de előbb elmondta, hogysem a kardot megtalálták!… Ez a kard nagyon bántotta a gazdagabbik fivért. Hiába hát a pénz, az eszem-iszom, amit napról-napra rendezett: mégis  másik homloka köré fonódik a dicsőség… S hogy a másik megint elment katonának, ellopatta egy tekergő emberrel azt a fránya kardot, ami olyan sokra tartottak. És díszhelyre akasztotta abban az új házban, amit azért építtetett, hogy az egész falu lássa: ő teheti, a másik nem… A mérték betelt. A szabadságra jövő katona és a gazdag bátya között heves jelenet játszódott le. A fiatalabb nem akart rosszat, de a szemét elfutotta a vér… ő maga se tudja, hogy történt, de megesett…
    Erre azt lehet mondani: jó, jó, de minden történetet is lehetne így egyszerűsíteni s áttenni más környezetbe, némelyiket a faluba is. – S ez így is van. De arany maga késztet rá, hogy ezt az egyszerűsítést magunkban elvégezzük. Hogy mindig tudjuk: királyok, királynék, vitézek ezek, de ebben a korban a király, királyné, a lovag, meg a többi olyan volt mint ma a falusi magyar. Nem emlegetné különben, hogy „Egy rakodóvásár egész Budaszállás”. Hősei nem gondolkoznának, beszélnének úgy, mint a nép gyermekei szoktak, ízes, színes, vegyes rangú szavakkal. Nem használnának irodalmi kifejezések helyett nyelvjárási formákat: „üdők, önkint, oztán, azok”… Arany előkelői nem előkelősködnek. Buda így szól:

„Gonosz egy ló a tett: fölvesz gazdáját,
Hagyja előbb fékkel igazítni száját;
De neki-bogárzik minden kicsiségre:
Viszi tüznek-viznek, lehajítva égre.”

A többi hősköltemények hősei nem hasonlítanák a tettet lóhoz, s ha mégis megtennék, az valami nemes paripa lenne s arról nem mondanák, hogy „neki-bogárzik”, azaz úgy megijed, mint ló a bogártól, - s lovasáról sem, hogy „lehajítja a ló”, ez nem volna eléggé finom… Annál kedvesebb a falusi magyarnak, akinek jó barátja a ló s még szívesebb barátja ez a nyelv.
    Detre hálás, hogy legyőzője, Etele apja, nem adta el rabszolgának az ő legyőzött népét. S ezt így mondja ki:

„Kótyára húnok közt nem ereszté népem.”
Budát meg így figyelmezteti, hogy elhirtelenkedte az osztályt:
„Mértékre imbolygott a beszéded rúdja,
de, a mit cselekvél, dőre, hebehurgya:
Nyilad is előtted, vaktába’, sebessen,
Paripádra ültél: vigyázz, le ne vessen.”

a „kipécézni” szó sem nagyon válogatott kifejezés, mégis ezt a kérdést halljuk: „Pécére ki méri levegő határát?”

    Vagy Gyöngyvér mondása tétlen urához:
„Mit ér az az ember, ki egész nap ásít,
Ülvén gondolatok here záptojásit?”

    Amint a mezőgazda tojáson ülő kotlóhoz hasonlítja a sokat töprengő embert, természetes, hogy a tevékeny Arany óriás ludakhoz hasonlítja, hiszen a ludat igazán jól ismeri a falusi magyar ember. Buda hanyatlását így érzékelteti: „Buda forgó napja száll meredek rúddal.” Anyagszeretet, művészi érzék, díszítő tehetség: a magyar nép vonásai. Erről tanúskodik Attila palotájának leírása: ebben a faházban a székely faépítő és fafaragó művészetnek állított halhatatlan emléket a nagy magyar költő s közbe a magyar mese színeit vegyítette:

„Mindez csuda művel remeken alkotva,
Vésü hegye alatt virágzik a holt fa,
Hajt levelet, lombot, de nem úgy mint hajdan,
Idegen sok színre van festve olajban.

Vérpiros a zöldje, arany a virága,
Sziszegő sárkánnyá fonódik az ága,
Zöld madarak közte hallgatva megülnek,
Madárszavú csengők a helyett csendülnek.”

„Oszlopok e sátor mennyezetig folynak,
Indázva hol erre, hol arra hajolnak,
Arany lemez a fát csillogva borítja,
Közte nehéz bársony: dagadó kárpitja.”

    Mert a magyar anyagszerűség és realizmus mellett ott van a falusi, a pusztai magyar ragaszkodása fantáziája gyógytó és erősítő álmaihoz. Etele álmodik Isten kardjáról, amelyet az Öreg Isten mutat meg neki álmában; a húnok gyönyörű mondát hallgatnak meg a csodaszarvasról; külön tekintélyt szerez a cselvető Detrének az, hogy a régi harcokból homlokában szakadt egy nyíl tolla, ezért a neve „Vashomlokú Detre”. Csak a falu szája tud ilyen festői nevet adni a falusiaknak… Arany híven őrzi a nép hagyományait: A hetes szám titkát, s figyelmeztet: „Szent a manók éje: fű, fa, virág, csitt, csitt!”
    De a művészkedésnél, a mesénél is lényegesebb a falusi szellem számára a tanulság, az erkölcsi érték. Attila tudja, Isten kardját csak úgy használhatja népe boldogságára, ha erőt vesz hirtelen haragján, vészes vérmességén, - ami a magyar ember hibája is. „Úr az egész földön, ha ez egy  hibáján!” – óv tömören az isteni szózat. Arany azért nem akarja elvenni a kedvünket. Etele, a régi világba vetített jellegzetes magyar elbukhatik, de nemzetének élnie kell, hivatását be kell töltenie. S mikor Etele lesújtva állt egy pillanatra bátyja holtteste felett, aztán fölemeli fejét és nekünk is szól, vagy inkább csak nekünk szól bátor bizalma:

„Húnok! Isten kardját emelem rá fenjen:
Mind a világvégig általa kimenjen
Népünk birodalma, neve, dicsősége!…
Örökkön örökké nem lesz soha
                                       VÉGE!

Hankiss János

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 4. sz. 1942.

Széchenyi István gyermekévei

 

    Láttatok-e már jégveréstől sújtott virágoskertet?Láttatok-e sebekkel borított haldokló embert?
    Elpusztult kertből verejtékes munkával rózsalugast teremteni gyönyörű gondolat. A halálba indult emberi életet önnön vérünk árán megmenteni a legszebb emberi cselekedet. De egyetlen embernek szenvedő milliók sorsát jobbra fordítani, rom-országból új s szebb hazát teremteni: isteni feladat. Ilyenre csak óriások képesek. A nagyok között is a legnagyobbak.

*

    A „legnagyobb magyar” Bécsben született 1791. szeptember 21-én. Édesapja gróf Széchenyi Ferenc, édesanyja Festetich Juliánna grófnő volt. Fennkölt lelkű édesanyja kisfiát Szent István, első nagy királyunk nevére kereszteltette. Az első koronás király édes hazánkat Szűz Mária oltalmába ajánlotta, s az ő példáját követte Széchenyi Ferencné is, mikor a kis újszülött Istvánt Magyarország Patrónájának oltalmába kérte. István volt a kilencedik és legifjabb gyermeke az ideálisan szép s harmonikus életet élő grófi családnak.
    Édesapja, a hétszemélyes tábla elnöke alapítja meg gazdag könyvtárának és műtárgyainak odaajándékozásával a Nemzeti Múzeumot. Igazi magyar főúr, aki bár Bécsben él, gyermekeit a legtisztább hazafias szellemben nevelteti. A leggondosabb édesapa, aki gyermekei nevelésével komolyan és nagy hozzáértéssel foglalkozik. Nem tűri meg otthonában a többi főúri házaknál divatos szokást, hogy a gyermekek édesapjukhoz csak előzetes bejelentés után juthattak be. Azt sem engedte meg, hogy őt fiai megnagyságolják. „Apa” és „anya” megszólítás járta az ő családjában.
    A kis három hónapos csecsemő gondozását Szabó Évára, férjezett Kőmüves Mátyásnéra, egy tősgyökeres magyar dajkára bízták. A hűséges lelkű Évát úgy megszerették, hogy az egyszerű asszony arcképét olajban megfestették s még ma is a Széchenyi család kastélyának falát díszítik vele. Mivel az édesapát lefoglalták hivatalos dolgai, a kis István nevelése főképp a csupaszív édesanyára és a természettől finom érzékkel megáldott dajkára hárult.
    Az akkori idők szokása szerint a főúri gyermekek sem jártak nyilvános iskolába. Széchenyi Ferenc kitűnő házi tanítókat választott gyermekei mellé, akik az édesapa nagyszerű nevelési elvei szerint voltak kötelesek tanítványaikat oktatni. A kis István gróf sokat betegeskedett, gyakran fájt a feje, láz is gyötörte. Így aztán nem csoda, hogy vézna fiúcska vált belőle. Annyira féltették a meghűléstől, hogy még a langyos szellőtől is óvták. Németül és magyarul beszéltek a családtagok egymással. A téli hónapokat Bécsben, a nyarat meg Sopronban és pesti palotájukban töltötték. Írás-olvasásra tudós Madách Sándor tanította meg a kis István grófot. Hittanra az örökké tréfálkozó kedvű Ziniel atya oktatta. Legkiválóbb házi tanítója azonban a későbbi híres nyelvész: Révai Miklós piarista pap volt. Az ő távozása után Novák Dániel rajzolóművész, majd a kitűnő Liebenberg János lett a nevelője.
    A vézna kisfiú nem volt csodagyermek. Szorgalmas, gyors felfogású, engedelmes gyermeknek ismerték; vizsgáit kitűnő eredménnyel tette le. Vizsgái után édesapjától mindig nagyobb összegű pénzt kapott ajándékba. A pénzt azonban át kellett adnia édesanyjának azzal a kéréssel, hogy ő legyen szíves megőrizni nagykorúsága idejéig.
    Kiss Ferenc nevű háziorvosuk gyógymódja sok boldogtalan percet szerzett a fejlődő kis grófnak. Ha a feje fájt, vagy láz gyötörte Istvánka grófot, az orvos mustárlisztet rendelt a talpára és ecetes ruhát a fejére. Marhahúst sem volt szabad ennie, amit pedig nagyon kedvelt.
    Egyszer ebéd alkalmával sárgadinnye és cseresznye került az asztalra. A sárgadinnye láttára felcsillant István szeme, mert azt nagyon-nagyon szerette. Jó nagy darabot vett a tányérjára. Az asztalnál ülő háziorvos a gyermek egészségét féltvén, így szólt:
- Én dinnye helyett a cseresznyét ajánlanám István grófnak. A dinnye könnyen lázt okozhat, míg a cseresznye felfrissíti a vért.
    István gróf haragos szemet vetett a folyton kellemetlenkedő orvosra.
- Cseréld ki cseresznyére! – szólt a fia egészségéért aggódó édesanya.
    De a fiú, mintha nem hallotta volna a kettős figyelmeztetést, az aranysárga, mézédes dinnyéből jó nagy szeletet szúrt ezüstvillácskájára.
- Tedd le, édes fiam, a dinnyét – parancsolta szelíd szóval az édesapja. – Egyél inkább cseresznyét. Az orvosi tanácsot mindig meg kell szívlelnünk.
    De biz az úrfinak nem fűlt foga a cseresznyéhez. Nagy szomorúan eltolta maga elől a dinnyét, de a cseresznyéből sem evett – csak azért sem.
    Akaratos természete több apró dologban megnyilvánult. Sokszor csökönyösen s órákig bámult ki a kastély ablakán. Fájó szívvel nézte a vele egyívású jobbágyfiúk hancúrozását. Szeretett volna velük birokra kelni, versenyt futni. A labdajáték is nagyon vonzotta, a fára mászás is csábította, de, fájdalom mindig le kellett mondania ezekről az irigylésre méltó szórakozásokról. Nevelői nem engedték meg a jobbágyfiúkkal való érintkezést. – Nem méltó az a gróf úrfihoz – bölcselkedtek. – Hova lesz a tekintély? Ki látott már fára mászó, madárfészket felkutató, parasztfiúkkal fűben hempergő grófot? Inkább olvasgassa az Orbis pictust. Lovagolni, vívni, olasz, angol, francia, új-görög és török nyelven beszélni megtanították. A legtöbb időt zárt falak között volt kénytelen tölteni, a legtöbbször tanítóival együtt tanulgatott. Pedig hogy szeretett volna reggeltől estig kint kóborolni kis vadászpuskájával a vállán! Hej, bizony a kis grófoknak sem fenékig tejfel az életük!
    Nagy baj volt, hogy túlzottan féltették az egészségét, de még nagyobb, hogy a körülötte szolgálatot teljesítő cselédség hízelgésével elkényeztette. Így aztán a dölyfösség csúnya szokása kezdett gyökeret verni az ifjúvá serdülő István grófban. Egyszer azonban édesapjának éles szeme észrevette fiában ezt a cseppet sem kívánatos jellemvonást s igen alapos kúrát használt annak kiirtására.
    Darányi birtokukon történt. Édesapja magával vitte őt a gazdasági munkák ellenőrzésére. Az egyik hatalmas búzatáblát épp akkor szántották kezdetleges ekéjükkel a béresek. István előre sietett. A munkában elmerült jobbágyok azonban nem vették észre feléjük siető kisgazdájukat s nem köszöntötték megfelelő módon. Az ifjú gróf heveskedve kiáltott rájuk:
- Kendtek vén létükre még köszönni sem tanultak meg?
    A béresgazda tiszteletteljesen megemelte kalapját és alázatosan szólt:
- Nagyságos gróf úrfi, bocsásson meg, nem vettük észre közeledését.
- Ne papoljon kend, lám, most itt vagyok és mégsem jönnek a többiek ide, hogy tisztességet tegyenek nekem.
- Grácia szegény fejemnek, nagyságos uram, de az ökröket nem hagyhatják ott. Sietnünk  kell, mert ezt a táblát napszállat előtt fel kell szántanunk.
- No, majd én megtanítom kendteket tisztességtudásra – s közben igen sokat sejtető módon suhogtatta meg a kezében levő pálcát.
    Ekkor ért oda a harcias kedvű ifjú édesapja. Mindent látott és hallott. Megdöbbenve látta, hogy fia szívében a kevélység csúnya daganata mint fakadt fel. A jobbágyokat, a magyar nemzet kenyeret adó rétegét minden nagy szeretettel ölelte magához. Most sem engedte bántani őket, ugyanakkor pedig fiát alapos leckében részesítette. Szelíd szigorral így szólt hozzá:
- Édes fiam, nagyon tiszteletlenül viselkedtél ezekkel a derék emberekkel. Tedd jóvá hibádat és csókolj nekik kezet!
    István kezéből kiesett a pálca. Egy hang nem jött az ajkára, s úgy bámult apjára, mintha most látná őt először. Hogy is mondta az apja? Hogy ő, Széchenyi István gróf, több ezer hold leendő ura, a híres magyar mágnások sarjadéka kezet csókoljon jobbágyának? Hozzá nem is egynek, hanem valamennyinek?
- István, hallottad atyai akaratomat? – szólt újra az apa, látva fiának mozdulatlanságát.
- De, apa… hogy… én?… - dadogta a meglepetéstől és szégyentől fülig elpirult ifjú.
- Igen, fiam, te! Ha elég erősnek érezted magad arra, hogy e szegény embereket szidalmazd, úgy legyen erőd és bátorságod hibádat helyrehozni is. Az ő kérges kezük érdemes a csókra. Annál fogják ők az ekeszarvát, s hulló verítékükkel ők öntözik ezt a drága magyar földet. Ha ők nem lennének, mi sem ehetnénk puha, fehér kenyeret. Most az ekét, s ha ellenség támad reátok, akkor kardot szorítanak kezükben. Most verítékük, akkor meg hulló piros vérük termékenyíti meg ennek a szent földnek minden talpalatnyi rögét. Ha ők nem lennének, te sem lennél. A munkától és kardtól kérges kéz fölé hajolni nem szégyen, hanem a legszebb imádság.
    A fiú tágra nyílt szemekkel bámult atyjára. A gyönyörű szavak lelke mélyéig hatoltak s úgy érezte, hogy egy új világ felhőkárpitja nyílt meg előtte. A gyermekből érett ifjú lett egy röpke perc alatt.
- Igaza van édesapám, a munkáskezet megcsókolni nem szégyen, hanem imádság. Istenre fogadom, hogy szívemet és két karomat én is a magyar haza szolgálatára fogom szentelni. Kard és munka lesz az én vezércsillagom is mint jó apám-uramé!
    Azzal sorban kezet csókolt az zavarukban szinte sóbálvánnyá vált jobbágyoknak. Szegények csak félig értették meg a történteket s mégis – honnan, honnan nem –, könny lopózott a szemükbe. Hej, ha sejtették volna, hogy most, ezzel a kézcsókkal indult el golgotás útjára egy nagy magyar apostol!
    Az ifjú gróf mélyen érző és áldozatos, jó szíve gyermekkorában is megható módon nyilvánult meg két alábbi levelében. Egyiket édesapjának írta s megköszöni benne a híres Széchenyi-könyvtár címjegyzékét; a másik legkedvesebb emberüknek, a talpig becsületes és mindhalálig hűséges Papp Ferenc jószágigazgatónak szól. Írásmódja kissé németes, de meg kell gondolnunk, hogy tizenkét éves korában írta, s hozzá akkor, mikor főuraink legtöbbje nemhogy írni, de még beszélni sem tudott magyarul.

    Édes Kedves Jó atyám!

    Noha én gyenge időm nemis érdemlem meg a szép Magyar Könyvháznak laistromát és nem is tudhatom meg-itélni elegendően ennek a betsét: mégis adott az én kegyes Atyám, hogy én is valaha példáját kövessem és édes Hazámnak boldogságát, amennyire tőlem kitelhet, előre mozditsam. Fogok is iparkodni, jól tanulni is, ahogy tsak lehet és magamat jóságban gyakorolni, hogy így édes Atyámnak örömet tsinyálhassak hálaadásul ezért a szép Könyvháznak laistromáért. Édes jó Atyámnak

    Pesten 26-dik Dec. 1803.
                            hálaadatos és engedelmes fia
                                    Széchenyi István m. p.*

(* m. p. = (latinul) manu propria, saját kezével.)

A másik levél ugyanabból az évből:

    Édes Jó Pap Uram!

    Botsássa meg, hogy tobákot nem küldöttem, mivel nem tudtam, mikor mennek el a lovak: de most küldök Pap uramnak egy pipa szárt melyet Bonaparte pálcájának hivják. Az Évának* (* Széchenyi egykori dajkája) pedig küldök két font tobákot, az egyik Bécsi pácz, a másik szagos tobák. Botsássa Pap uram, hogy oly rosszul irok, mivel már éjjel van. Most mink tanuljuk az architecturát* (* építészetet) Révai főtisztelendó urtól, aki gyönyörüen tud rajzollni, a magyar nyelvnek és oskolának professora. Már megint tánczolni is tanulunk, hanem még nints bizonyos mesterem. Igen sok dolgom van és már sötét volt, mikor irtam, hát többet nem irhattam, hanem máskor béhozom.

            Legkedvesebb barátja

    nov. 29. 1803.                       Széchenyi István.

    Az ifjú gróf tehetsége lassan bontakozott ki, akárcsak Napoleoné. A világverő francia császár édesanyja szerint fia gyermekkorában nem árult el semmi olyan képességet, vagy jellemző vonást, ami sejtetni engedte volna a jövendő óriást. A felséges zamatú téli körték legtöbbje is nyáron át savanyú vackorként csüng az ágon s a belsejének titokzatos mélyén elraktározott napsugarak a téli csend nyugalmában alakulnak át csodálatos izzé.                                                        Ferenczi István
    

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 4. sz. 1942.

Vályi Nagy Géza (1891-1968): Debrecen

 
A róna szivén: nagy házrengeteg, -
Ölel Nagyerdőd s magyar Szaharád,
Ahol nyargaló ménes rohan át,
S tündéri, csábos délibáb lebeg.

Nagytemplomodnak tornya kék egeknek
Tör büszkén s izzik gombja aranya, -
Itt zengett Kossuth lángoló szava,
S a császár bíbor trónja belerengett.

A régi, ódon, nagy Kollégiomnak
Lépcsőin ősök árnyai susognak,
Tudós Hatvani uram itt bolyongott, -
S az árnyas fák közt láthattok egy szobrot, -
A civisekre figyel és vigyáz:
Csokonai a garabonciás.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 2. sz. 1942. 

Könnyü László (1914-): Az ajándék

 
A magasztos ajándék, melyet napról-napra
és évről-évre tőled vártam, oh élet,
(és érte, tudod, édesség volt számomra
a sírás is) nem jött meg: még nem jött el.
Minden felpirkadó hajnalon azt mondom: - majd ma; -
minden lenyugvó nappal azt mondom:
- Majd holnap. – Közben áthalad torkolatán
skarlát-vérem folyama:
és talán az ajándék, melyet nyujthatsz, az egyetlen,
mely értékes, oh élet, ez a vér: ez
az erekben a titkos folyam, a pulzusok
verése, a szemekből kiáradó fény; és irántad a szeretet
egyedül azért, mert te vagy az élet.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 11. sz. 1942. 

„Levelet indítok gyönge virágszálnak…” (Szerelmes katonalevelek)

 
    A régi dalok sűrűn emlegetik a levélírást, az íródeákot, a madár-postát, a levelet hordozó hollót, galambot és fecskét:

„Imhol kerekedik egy fekete felhő,
Abba tollászkodik egy fekete holló.
Állj meg, holló, állj meg, vidd el levelemet,
Apámnak, anyámnak, jegybéli mátkámnak.

Fecském, fecském, édes fecském,
Vedd szárnyadra levelecském.
Vidd el, vidd el messzi tájra,
Az én rózsám ablakára…”

    Sokan csak egyszerű költői képeknek vélik a levelek gyakori emlegetését, és nem is sejtik, hogy magyar nép milyen csodálatosan szép leveleket tud írni. Vetekednek e levelek a népdalok szépségével! A magyar dalok szépségéről sok-sok jelzőt hallunk, sok-sok elismerést tapasztalunk, de népünk leveleiről alig esik szó! Pedig tiszta költészet ez is, különösen a nép verses levelei.
    Mikor ír a nép fia levelet? A legtöbb falusi ember életében csak akkor kerül sor erre, amikor elmegy katonának. Amikor a legény elszakad az otthontól, messze kerül a kedves édesanyjától és az édes kedvesétől, s akikkel most már másképpen nem értekezhet, csak levelezéssel.
    A távolban születnek meg a katonalevelek. Kitárul a szív, kinyílik a költői lélek, és – amilyen szép volt egy-egy katonanóta, amellyel elindult a nagy útra a sok legény –, éppen olyan szép lesz sok-sok levél is. Rokonságba kerül a népdallal a levél, mert írás közben a katona nótasorokat, szép nóta-verseket is bele-belesző a levelébe. Amikor olvassuk a levelet, s benne a jól beleszőtt nótasorokat, eszünkbe jutnak a dallamok, - s szinte muzsikálnak a sorok.
    Muzsikáló szép verssorral kezdődik ez a katonalevél is. A Veszprém-megyei Szentgálra érkezett régebben, körülbelül nagyapáink idejében. A levél kezdősora oly szépen hangzik, hogy előadásunk címéül választottuk: „Levelet indítok gyönge virágszálnak”. Nem tudjuk, ki írta. A katona nevét elfelejtette feljegyezi a régi gyűjtemény; szinte a leányét is, akinek a levél íródott. Csak annyit tudunk tehát, hogy a hegyes-völgyes Bakonyban virult az a „gyönge virágszál”, akinek ezt a levelet írta a faluból messze elkerült legény.

„Levelet indítok gyönge virágszálnak,
Vélem egy faluban felnőtt tulipánnak.
Tisztellek kedvesem, csókommal köszöntlek,
Fáj nekem, hogy veled most nem beszélhetek.
Mindig előttem vagy, rólad álmodozom,
Kedves kisangyalom, rólad gondolkozom.
Valahányszor, kedves, te jutsz az eszembe,
Bánat ereszkedik szomorú szivembe.
Mert hogy én szeretlek, azt az Isten tudja,
Aki e világot bölcsen igazgatja.
Kedves kisangyalom, aki voltam régen,
Én az is maradok tehozzád egészen.
Szívem titkát írom, gyönyörü virágom:
Ha időm kitelik, te leszel a párom.
Bízzál hát angyalom, a kegyes Istenben,
És maradj tovább is szerető szívemben,
Édes öleléstől pihentesd karodat,
Minden reménységem, bizodalmam te vagy.
Úgy szórja tereád az isten áldását,
Mint szép csendes éjjel a földre harmatát.
Hallottad, kedvesem, lelkem kívánságát,
Fogadd bús szívemnek érted dobogását.
Kérlek, vedd jó néven ezen soraimat,
Minden reménységem, bizodalmam te vagy.
Kívánom Istentől, hogy ezen levelem
Legjobb egészségben találjon, édesem!”

    Hazakerült-e a legény, aki ilyen szép szavakkal kérte meg a távolból a „gyönge virágszála” kezét, - ezt persze nem tudhatjuk. A katona akkor se tudhatta, ma se tudja előre a sorsát. Megírja a szép katonalevelet és itthon megőrzik a messziről jött sorokat, emlegetik azt, aki írta. A nóta is azt mondja:

„Októberben rukkoltam be katonának,
Egy levelet írtam a babámnak.
Ha meghalok, megemleget róla:
Ezt a levelet a katona szeretőm írta…”

    A következő két verses katonalevélről azt tudjuk, hogy messze földről, Olaszországból küldte egy katona 1859-ben, Zala megyébe, Monoszló községbe. Odavaló volt az a kislány, akit ez a gyönyörű levél felkeresett:

„Tulipán módjára felnőtt szép virágom,
legyen nálad kedves ezen bús irásom.
Melyben ily távolról kivánlak tisztelni,
szívem vonzalmait előtted kitárni!
Az én egészségem különben jó volna,
Rólad álmodásom ha nyugodni hagyna,
Sok elmúlt szép napom eszembe nem jutna…
De ha szép termeted, ragyogó két szemed,
Szívemet ápoló igaz szereteted
Eszembe jut, - mindjárt elfog a búbánat,
Kinozza lelkemet, sóhajtat utánad,
Óh, h a fülemüle kis madár lehetnék,
Mikor nékem tetszik, hozzád repülhetnék,
Gyönge két orcádra csókokat hintenék.
Gondolatim feléd szüntelen röpködnek,
Vágyó sóhajtásim hozzád törekednek.
Úgy bujdosom én itt, mint gilice-madár,
Ki bánat közt eped, ha párjától elvál.
Jaj, kesergi társát, zöld ágra nem is száll,
Csak sóhajtva nyög, míg párjára nem talál.
Az én életemnek szint így van  most sora,
Mert bokros búbánat szüntelenül sújtja…
Istenem, Istenem, szánd meg szenvedésem,
Szabadítsd honomba bús epekedésem,
Deritsd fel napomnak homályból világát,
Üzd el bús szivemnek epesztő fájdalmát
Már megadóztattam számtalan vétkemért,
Elért számkivetést szenvedtem hazámért!
Te pedig, szivemből szeretett kedvesem,
Szived fenekébe írd be ezen versem,
Ily távollétemben ne felejts el engem,
Mig majd karjaimban újra ölelhetlek,
Majd örömhangokkal újra tisztelhetlek.
Bézárom irásom végre ezen szóval:
Áldjon meg az Isten, kedves, minden jóval!
Kivánja szívéből…”

    … s következett a magyar legény névaláírása. Később még egy levelet írt a legény. A szerelmes sorok közé a hazaszeretetét, a hazai földre vágyódását is szépen beleszőtte. A hazai ház, a galambos kertecske képe a második levélnek legszebb része:

„Nagy könnyhullajtással irom e levelet,
Szomorú világban, szép szerelmű lelkem
Nem tudom, hogy kezdjem szomorú soraim,
Arról, hogy ily nagyok az én bánatjaim.
Mert bánat fiává lettem, lásd, kedvese,
Miólta szivedtől így elrekesztettem.
Óh kegyetlen végzés kemény irigysége,
Mért lettél szivemnek bosszús ellensége?
Telhetik most kedvem gyászos sirásomban,
Ha visszagondolok szomorú hazámra,
Szomorú hazámban egy szomorú házra,
A szomorú háznak árva galambjára.
Hogyha elgondolom e cudar életet,
Mely annyi örömet bánatba teremtett:
Kedvemet semmivel föl nem derithetem,
Kérem a jó Istent, édes teremtőmet,
Vigasztalja szegény haldokló szivemet,
Te pedig kertedbe ültess rózsafácskát,
Rózsafácska alá gyönge violácskát,
S légyen, kis galambom, te dicső kis kerted
Az én bús szivemnek gyönyörü emléke,
Benne nyiló viráglegyen hű szerelmem,
Ne felejts el, rózsám, áldjon meg az Isten!”űOlaszhonban írta tehát ezeket a leveleket a magyar vitéz körülbelül abban az időben, amikor az a híres dal született ugyanott, talán ugyanabban az ezredben:
„Nagyabonyban csak két torony látszik,
De Majlandban harminckettő látszik.
Inkább nézem az abonyi kettőt,
Mint Majlandban ezt a harminckettőt.”

    A zalai magyar vitéz nemsokára hazakerült a falujába. És akinek a távolból olyan szépen megírta hogy „tulipán módjára felnőtt szép virágom”, - az a kislány lett a elesége. Az asszony őrizte meg a leveleket, - így kerültek azok elő a családi lim-lomok közül.
    Verses katonalevelek ma is vannak, ma is születnek. Ma is küldözgeti a honvéd a leveleket. Szorgalmasan vásárolja, válogatja a szép képeslapokat, - már ameddig az erszénye bírja. Mert hogy is mondja a tréfás katonanóta:

„Lénungot is kap a baka, két pengőt tiz napra:
Nem elég a babájának képes levelezőlapra."

    A sűrűn levelezők már nem is várnak addig, amíg a sok mondanivaló minden sorát rímekbe faragják, verssé érlelik. Ma már nem írják versben az egész levelet. Egy egy-egy szép szakaszt ma is szívesen belesző a katona a levelébe, mert tudja, hogy annak nagyobb a hatása. Az egyszerű prózában írt levél is hatásosabb, ha így fejeződik be:

„Borongós csillagnak messze visz az útja:
találkozunk az életben, az Isten is tudja!
Az ismeretség lánca el ne szakadjon,
Aki ezt írta, emléke megmaradjon.”

    A levélíró katonák a nótaszövegeket is feljegyzik. Nemcsak  azért, hogy dalolják azokat, hanem sokkal inkább azért hogy a levelezésnél használják. Beleírják a levélbe azt a sort, azt a szakaszt, amelyik legjobban „pászol a helyzethez”. Néha többen is segítenek egy-egy levél szerkesztésénél, s ha jól sikerült, mindnyájan lemásolják. Könnyen megesik aztán az, hogy alkalmas időben más-más kislány ugyanazt a levelet olvashatja. Bizonyosan megkönnyezi mindegyik… Hiszen mindegyik joggal hiheti, hogy csak neki szól. És maga elé képzeli a katonát, aki egymagányosan ül a ládán s úgy írja nagy búsan a levelet a babájának. Ahogy a nóta mondja:

„Kofferomon sejehaj, kofferomon tinta toll és papiros,
a babámnak sejehaj, a babámnak tábori lapot irok.
Irok néki oly szomorú gyászos levelet,
Ha a szíve kőből van, ha  szíve kőből van is, megreped!”

    Egyszerűségével, őszinteségével feltűnik ma is egy verses levél. Az orosz harcmezőkről küldözgetik haza, sok-sok feleség olvassa a zöld színű tábori lapot. Nekik szól, a feleségeknek, az ifjú anyáknak ez a verses levél:

„Tábortüznek lángja világit az éjben,
Haloványzöld szinü tábori levélre,
Megremeg a kezem, ha irom e lapot,
Kedves feleségem irjál, ha megkapod.
Mi újság van otthon? Vársz-e te még vissza?
Szerelmes könnyemet ez a levél issza…
Most egy gránát robban, majdnem idevágott,
Érzi-e a lelked: veszélyben a párod!
Hát a kicsi hogy van? Megnőtt-e már szépen?
Tud-e már nevetni? – írd meg a levélben!
Tudja-e mondani: „Édes jó apukám,
U-gye, a harctéren vigyázol most reám?…
Tedd össze kacsóit, ha leszáll az este,
Tanítsd imádkozni, s hazaszeretetre.
Csókold meg helyettem, ha eljő az álma:
Ő a mi szerelmünk nyíló szép virága.
Kedves feleségem, riadó van éppen,
Hogy azután mi lesz, nem tudom még én sem…
Csókollak tégedet, fiamat is százszor,

Tábori levelem én most már bezárom.”  Gondolatban megszorítjuk a magyar katona kezét. Megszorítjuk tisztelettel, mert az a kéz mindig jól forgatja a fegyvert. Megszorítjuk azt a kezet a szép levelekért is. Mert amikor a katonaélet fáradalmai között egy-egy órácskára megpihen, amikor kedveseihez levelet ír a katona, a könnyű tollat éppen olyan jól forgatja, mint az ősi kardot. Könnyed rímekkel ősi tizenkettesekben írja a levelet és „levelét indítja gyönge virágszálnak”, kedves feleségnek és kicsi fiának…

    Természetes, hogy a szerelmes katonalevelek minden szépségét, vagy mindegyikét feltárni sohsem lehet. A levelek szíveket kötnek össze, bizalmas szálak szövődnek bennök, s ezek nem tartoznak senki másra, csak arra, aki írta s akinek szólnak. A legszebb, a legigazibb, talán a legköltőibb katonalevelek így örökre titokban maradnak. De hogy szépek lehetnek, - arról ez a pár levél is tanúskodik.
    (Megjegyzés: Helyes, ha az előadó a saját falujába, vagy ismerősei körébe érkezett katonalevelek közül is bemutat néhányat, ügyesen beleszőve azokat az előadásba, az utolsó bekezdés  előtt.)

VOLLY ISTVÁN

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 1. sz. 1942. 

Horváth János (1878-1961): Forrás

Hankiss Jánosnak

Hegyóriás ölén, holdvilágos éjen
Vad szomjúság gyötört fát, vándort, madarat,
Bús éjféli órán, épp a szíve táján
Mámorító, gazdag, piros forrás fakadt.

Mosolyognak a fák, virágok, madárkák:
A lángoló forrás már száguldó patak.
A kacsintgató Hold incselkedve súgja:
- Látom, előbb-utóbb Óceánná dagad.

Törpék, óriások lubickolnak benne,
Míg rohan a patak messze napkeletnek.
S míg dalolnak a fák, vándorok, madárkák,
A parton tündérek táncolnak, nevetnek.

Tele lesz kacajjal, nótával, virággal
Bús hegy, völgy, kert, róna, szív, lélek: az Élet,
Forróbb lesz az ima, közelebb az Isten,
S a Hervadásnyomán egy új világ éled.

Hósapkás óriás, óriás daloló,
Tehozzád közelébb lakik a jó Isten,
Dalold el majd néki a legszebbik nótánk’,
Hogy nótás szívünknél más egyebünk sincsen.

Mi Veled dalolunk e vad éjtszakában,
Szentséges, bús Szíve tán megesik rajtunk,
S ha majd megcirógat megcsókol bennünket,
Imákat dalolva térdet, fejet hajtunk.

- Szent vagy, Uram, szent vagy! – kiáltja feléje
Egy kitagadott nép lázas, tikkadt ajka,
S a már elsiratott magyar mennyországot
Szánakozva mégis… mégis visszaadja.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. V. évf. 7. sz. 1943. 

Móra László (1890-1944): Az én királyságom

 
Egy kődobásnyi csak a hossza,
a szélessége tán fele.
A palotámat béke aranyozza,
a kamrám kinccsel szinültig tele.

Királyi kertem sok csodát terem:
Gyümölcstől roskad körte-, almafa.
A bokrok lombja nagy koncertterem,
teliti rigók füttyös dallama.

Seregem, népem nem nagy, de szeret!
Szavamra hajlik, tudja óhajom.
Boldogság nekem a királyszerep
még akkor is, ha népem oktatom.

A koronámnak éke, aranya:
egy áldott szív, egy áldott lélek,
ki édesanyja s őrangyala
két emberré nőtt gyermekélnek.

Palástom is van, hófehér selyem.
Leteritem a diófánk alatt
s unokáimnak elmesélgetem,
hogyan szereztem birodalmamat.

Nem mástól kaptam földem, palotám
s nem lutrin nyertem szerencse-napon!
Verejték volt az ekém, boronám,
a munka és hit a vetőmagom!

És győztem, győztem! Most király vagyok!
Seregem, népem nem nagy, de szeret!
Királyságomra tiszta ég ragyog,
Isten kezében érzem kezemet.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. V. évf. 7. sz. 1943. 

Nyíresi-Tichx Kálmán (1888-1968): Prológ Anyák napjára

 
Az ős káosz felett trónolt az Isten.
S mikor végetlen irgalmú szívében
Kigyúlt a vágy, hogy életet teremtsen,
Hatalmas jobbját lassan felemelte
S első parancsa szólt: legyen világosság!
És lőn világosság.

Majd elválasztá az Eget s a Földet,
Napok, holdak és csillagok születtek.
Tengerek árja zúgott, Alpesek szegezték
Szirt-testüket a zord felhők fölé,
Erdők s vizek vad- s hallal népesültek,
Virágos rétek illatot leheltek
S madárdalt zengett őshazánk, az Éden.

S míg fenn a csillagok parancsolt pályán
Indultak Isten-tűzte céljaik felé,
Itt lenn az Édenkertben lőn az első ember,
A boldog porszem Isten tenyerén.
Az égi Jóság még tovább becézte:
Testéből vétetett párjának teste,
Az első nő, az első asszony: Éva.
Első virág a büszke férfi-mellen
Első anya, mióta ember él e földön!

Ó jaj, az Éden – elveszett! A bűnök álma
Bús mélyre húz. De megmaradt csodának
A felmagasztalt drága női eszmény:
Az édesanya tiszta fényű képe.
Ő megmaradt a legnagyobb csodának
Isten teremtő műve láncszeméül,
Hogy Édentől az Ítélet percéig
Hidalja át a végtelen időket.

Anyák, anyák a sors minden gerezdjén:
Anyák a mélyben, síró, vad nyomorban,
Anyák az ormon, dúsan, fényözönben,
Rongyban, bíborban, sárban és aranyban,
Fehérek, sárgák, barnák és sötétek,
Öt földrész minden bábeli fajából,
De mind egyforma égi nagy paranccsal:
Szenvedni, tűrni várni, éltet adni
És minden vártán minden sorsot állni,
Sebet kötözni, csak bent, némán fájni,
Életharc-fáradt férjet vigasztalni,
Erőfosztottan új erőt lehelni,
Kis magzatát száz gonddal felnevelni
S ha kell, a sors malmába mégis odaadni,
Halál, betegség, háború zsoldjába,
A sorscsapások bősz, mohó torkába…
Elhangzó lépteik után remegni
És szívrepesve mindig vissza várni,
Az elbukottat mindig felemelni,
A vétkezőnek mindig megbocsátni,
Az áldozatra mindig készen állni,
utolsó lélegzettel is csak másért élni!

Ó, áldott, áldott, áldott anyakéz!
Lásd: ott a bölcsőn kisdede fölött
És ott keni az ízes kenyeret
Az iskolába induló fiának.
És összekulcsolt anyakéz esengve
Egekbe zörget istenáldást kérni
Az életharcba induló fejére.
Ott virraszt lázas órán betegágy fölött,
Ott reszket örömében oltár küszöbén
Párját választott fia, lánya mellett.
Ott marcangolja önmagát, ha balsors,
Csapások tépik szíve gyermekét
És kínba dermed, hogyha sírerembe
Búcsúzóul hideg rögöt hajít…
De drága szíve akkor sem hasad meg,
Mert élni kell, hogy könnyel elborítsa
S virággal hintse meg a drága hantot…

Ó, nincsen annyi hópelyhe a télnek,
Amennyi anyasóhaj száll az égre!
És nincsen annyi esőcsepp a nyárban,
Amennyi anyakönny hull e világon!
S ha elvennéd a földtől a napot:
Tudósok népe adna fényt helyette.
Ha elvennéd az éltető nyarat:
Az erdők, tárnák adnak meleget.
Ha nem volna mindennapi kenyér:
Van csutka, málé, sárgöröngy, fakéreg.
Ha kiapadna minden földi forrás:
Az égi harmat mégis oltja szomjunk.
A süket lát, a vak tapint s a néma
Jelekkel mégis érteti magát.
De próbáld csak kivenni földi létünk
Rendjéből Őt, a drága jó Anyát:
Üvöltő ordasok tanyája lesz a Földből.
Az ember nem lesz ön-nevére méltó,
Megszégyeníti Isten remekét
És elvadulva hull saját porába!
Ha a teremtés Isten remeke
S a Föld fölötte ékes diadém
s e diadémban drágagyöngy az Ember,
Az Anya: Isten csókja, rajt’ e gyöngyön!

Lefuthat száz s száz csóvás üstökös,
Kialhatnak bolygók, napok, egek,
Kihúnyhatnak a csillagmiriádok,
De míg egyetlen anya szíve dobban:
A mérhetetlen éjtszakában mindig
Ragyogni fog egy tisztafényű csillag. -
Túlélve minden múló égi vándort:
A halhatatlan anya-szeretet!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. V. évf. 4. sz. 1943. 

A nagyszalontai vályogházikóból az Akadémia palotájába - Arany János élete (1817-1882) -

    Arany János maga is megírta életrajzát, de csak 1855-ig terjedően. Életének ezt a szakaszát önéletrajza nyomán beszéljük el, jórészben megtartva az ő kifejezéseit. Élete további történetének anyagát – nagyon rövid vázlatban – Gyulai Pálnak az Akadémia évkönyvébe írott Arany-életrajzából vettük.
    
Kedves hallgatóim! Egyszerű emberek ajkáról hallatszik a panasz, hogy gyermekük nem boldogul s nem mehet értelmiségi pályára, mert az iskolában elnyomják, nem engedik érvényesülni. Soha alaptalanabb vád nem hangzott még el. Minden diák bizonyíthatja, hogy tanítójának, tanárainak nincs nagyobb öröme, mint az okos, értelmes és szorgalmas diák, legyen az bármilyen származású. A hiba ott van, hogy a gimnáziumba vagy más középiskolába beiratkozik olyan gyerek is, akinek a további tanulásra nincsen elég értelmi képessége, sem kedve, sem pedig elegendő szorgalma Csakhogy a szülők – gyakran hiúságból – erőszakolják a középiskolába járást.
    Akit a jó Isten észbeli tehetséggel áldott meg, ha van kedve a tanuláshoz és szorgalommal tanul is, nemcsak boldogul, hanem ki is magaslik tanulótársai közül, s az életben is kiemelkedhetik a mindennapi emberek sorából.    
    Arany Jánosnak, az egyszerű sorból származó nagy emberünknek, a TOLDI költőjének s annyi más remek költői mű megalkotójának életrajzát beszélem el. Egy részét olyanformán, ahogy ő maga megírta.
    Arany János 1817-ben, március 2-án született Nagyszalontán, Bihar vármegyében. Édesapja Arany György, egyszerű földmíves; volt neki egy kevés földje és egy kis vályogházikója. Anyja Megyeri Sára. Öregedő szülei rendkívül örültek a késői istenáldásnak: tíz gyermekük közül egyetlen fiúgyermeküknek. A korábbi szülöttek mind leányok voltak, korán elhaltak, úgyhogy a fiú születésekor már csak egy volt közülük életben, de az is férjhez ment már. Így tehát a kisfiú volt öreg szüleinek egyetlen reménye, vigasza. Szerették is az öregség minden vonzalmával, s mindig tartották. Szülei rendkívül vallásosak voltak s ez a kicsi fiukra is átragadt. A zsoltárok éneklése és a Szentírás vonzóbb helyei voltak lelkének első tápláléka. A kis bogárhátú viskó szentegyház volt, ahol a gyermek soha egy trágár szót nem hallott.
    Alig volt 3-4 éves, amikor édesapja, aki értelmes, írástudó parasztember volt, hamuba írott betűkön megtanította olvasni. Mire iskolába adták – ahová nagyon vágyódott a kisfiú – már tökéletesen tudott olvasni. Az iskolában mindjárt az első helyre került, s ezt végig megtartotta. A tanítók, a magasabb osztályok növendékei sőt külső emberek is csodájára jártak az okos kis iskolás fiúnak. Volt Szalontán ebben az időben úgynevezett partikula is, vagyis egy része a gimnáziumnak: az alsóbb osztályok. Arany János a gimnázium alsó négy osztályát is kitűnő sikerrel végezte el Amikor a gimnázium költészeti („poétai”) osztályába került már verselgetett. Híre járt ennek nemcsak az iskolában, hanem azonkívül is és sokat beszéltek Szalontán és környékén a kis diákköltőről. Attól kezdve, hogy megtanult olvasni, Arany mindent elolvasott, amihez csak hozzáfért. Így nagyon korán nemcsak a latin költők műveiből ismert meg nagyon sokat, hanem a magyar irodalom köréből is mindent elolvasott amihez hozzájutott. Pedig ebben az időben jóval nehezebb volt könyveket szerezni, mint manapság.
    Nagyobbacska diák korában a tanulás mellett tanítgatott is kisebb fiúkat. Erre azért is vállalkozott, hogy szülőit megkímélje – legalább részben – az iskoláztatás költségeitől, s hogy legyen egy kis pénze arra az időre, ha majd Debrecenben folytatja tanulmányait. Azonban alig tudott annyit összegyűjteni hogy a debreceni kollégiumba való beiratkozás és beköltözés költségeit fedezhesse. Abban az időben ugyanis a nagyobb diákok kötelező egyenruhát viseltek. Szüleitől nem kért, nem is várhatott támogatást. Jól tudta: ha csak a kis házat fejük fölül s pár köblös földet szájukból el nem adják,semmit sem küldhetnek neki. Megtorpant egy kissé a tanulni vágyó, tehetséges ifjú s nehézségek előtt. Ezrét aztán az első kollégiumi év elvégzése után megszakította tanulmányait és Kisújszállásra ment ideiglenes tanítónak. Azt remélte, hogy így majd megszerzi a továbbtanuláshoz szükséges anyagi eszközöket. Kisújszálláson Török Pál, később a Duna-melléki ref. egyházkerület püspöke volt az iskola rektora, vagyis a vezetője, igazgatója. Gazdag könyvtára volt s ezt Aranynak is rendelkezésére bocsátotta. Olvasott is a tanulásra szomjazó ifjú, amikor csak hivatali teendői engedték. Hozzáfogott idegen nyelvek tanulásához is.
    A következő évben 1835 őszén új erővel és buzgalommal, de bizony megint csak sovány erszénnyel ment vissza Debrecenbe. És ekkor valami különös lelkiállapot vett erőt a 18 éves ifjún. Elment a kedve a tanulástól és ábrándozni kezdett valami kalandos életpályáról. Szeretett volna valami nagyot alkotni valamelyik művészetben. De hogyan? Miképp fogjon hozzá? Előbb festő, majd meg szobrász szeretett volna lenni. Végre is beállott színésznek a debreceni színtársulatba. Majd mikor ez feloszlott, tagjainak egy csoportja külön társulattá szervezkedett. Ehhez a társulathoz szerződött arany is és Szatmárra, majd Máramarosszigetre ment a színésztársasággal. Sokat szenvedett mint vándorszínész: padon hált, kabáttal takaródzott, kölcsönruhákban járt, amíg a magáét kimosathatta. Ha volt is kedve  a színészethez, végképp elment e kóbor társulat körében. Köztük ugyanis művészi törekvések helyett a kicsinyes civakodás, a mértéktelen italozás volt napirenden, ami a tiszta lelkű, szemérmes és lelkiismeretes Arany Jánost bizony kiábrándította a színészetből. Emellett az „öntudat kígyói”, szegény apjának „sanyarú nyugtalansága” mardosták érzékeny lelkét éjjel-nappal. Egyik nap a Máramarosszigetet környező hegyek közt jártában megpihent és elaludt. Álmában rajongásig szeretett édesanyját halva látta. Ez a látomás oly erősen megfogta lelkét, hogy nem volt tovább maradása. Ez a látomás oly erősen megfogta lelkét, hogy nem volt tovább maradása. A társulat igazgatójától egy húszast kért, zsebkendőjébe belekötötte egész vagyonát: pár darab ruháját nyolc krajcárból vett egy kis szalonnát meg egy kis cipót, s elindult gyalog haza Szalontára Nagykárolyon, Debrecenen keresztül. Hét napi gyaloglás után szerencsésen haza is ért.
    Öregedő korában (1877-ben) már mind csodált és ünnepelt költő, visszagondolt erre a vándorútjára s egyik versében megörökítette hűséges útitársát: a vándor cipót. Hallgassuk meg, miként élt az öreg költ lelkében ifjúkori kalandjának emléke.

A VÁNDOR CIPÓ

Kinek nyúlfarknyi a reménye,
S többé se’ kér, se’ vár sokat:
A multban él, s ez ócska lom közt
Tesz-vesz, keresgél, rakogat.
Emlékeimmel olykor én is,
- Mint rongya közt egy vén szipó(1) -
Elbíbelődöm: ilyen emlék
Ama fentírt vándor cipó.

A tékozló fiú regéjét
Sokan csináltuk újra már:
Én nem vagyont, kincset pazarlék,
(Apámnak is lett volna bár!)
Hanem jövendőt, biztos állást,
Meg ami erre útnyitó,
Légvárak-, ábránd- s délibábért…
Tanulság: egy vándor cipó.

Hogy aztán a goromba élet
Jeges zuhannyal önte le:
„Megyek – kiáltám – vészes út ez,
Vissza megint bölcsőm fele!”
Ma fizetés-nap: húsz forintra
Jut húsz krajcár „proporció”;(2)
Harminc gyalog mérföldre abból
Kifutja… egy vándor cipó.

Mondám s tevém; - a dél-ebéd már
A nagy országúton lele:
Sebaj! Kinek hátán a háza
És kebelén a kenyere.
De majd az estve!… hátha rablók…
Eh! nincs velem sok földi jó:
Egy zsebkendőben minden elfért:
A gárdrob(3) és vándor cipó.

Egy bot talán jó volna mégis -
Ahol egy tört „lógó”-darab!
Ettől ugyan valódi medve
Nem fél, de képzelt megszalad.
Most éjszakára fel, a „bércnek”!
Előttem rónaszéki só
Megy sok szekéren: biztosabb már
A vándoré s vándor cipó.

Kérdik: ki és mi? Hova mászkál?
Hang csúfos, a nyelv idegen;
Szepeg biz’ ő, s azt mondja: dászkál(4)
Most haza indult betegen.
Bükkös tetőn éjjel kifognak,
Pór-élc(5) megöklel, mint tinó:
De tűznél, mit kazalba raknak,
Jól esik a vándor cipó.

Hűs hajnalon (még mind üressen
Lógtak ki a járom-szegek)
Búcsút köhintve, megiramlva -
S a késő hajnalig, megyek.
Ott száraz ágból, korcsma végin,
Lombsátor a közös „ivó”;
Ott deszka-pad lapít deszkává,
s párnám csak a vándor cipó.

Hanem a szép táj bűvöl így is.
Ó, ifjú könnyedvérűség!
Im ott dülönkint a hegyoldal
Harmat-szivárvány színben ég;
Lent, sziklavölgyben, fakupával
Csurgó(6) kínál, oly csábító!
A utas keble megtelik… de
Bezzeg fogy a vándor cpó!

Bérc elmaradt; tölgyes lapályon
Visz útam, napja már negyed;
Tölgy sincs azontul, - visszanézve
Látom csak a kéklő hegyet.
Posványiban, int lomha sertés,
Fertőzik az ecsedi tó:
Rekkent a hév nap, útas izzad,
Bár könnyű a vándor cipó.

Egy híd megöl hajdú behajszol,
Gazdája kérdi: „Útlevél?”
Az nincs bizony, - de iskolából
Van bizonyítvány, még kevély.
Az Isten áldja! Elbocsátott,
Lévén maga, mint neve Jó;
Így szabadult a „fogdmeg-eddmeg”
Körmébül vándor és cipó.

Égő homokban itt a „város”(7); -
Amott a nagy kollégyiom
Hátad ki, mint szamár a nyájból;
Maradj te, zárt paradicsom!
Hogy szem ne lásson, félre csaptam
Egy utcán (neve is „Csapó”);
Pénz nincs, kerülöm a „kenyér-sort”(8);
Pedig hol a vándor cipó?!

Az elfogyott, erőm is elfogy;
Már útban egy egész hetem; -
Itt pap lakik,tán könyörül is:
Bezörgetek – nem tűrhetem!
Elborzadék… ha rám rival na:
„Pusztulj, csavargó, naplopó!”
S lekapom ujjom’ a kilincsről:
„Adj lelket még, vándor cipó!”

Elérem végre a szülő hont;
Fedd és gúnyol rokon barát,
Csak egy nem: az anyai szívnek
Érzem üdítő sugarát.
Ezt nem felejtém soha, ámbár
Lettem suhancból nagyapó;
Ezért méltattalak dalomra
Téged, szerény vándor cipó.

(1) Anyó, szipa, szipirtyó, szipó. (Arany jegyzete)
(2) Különösen a régi színészek arányosan osztozkodtak a bevételen, rendes fizetésük nem volt. Proporcio latin szó=arány.
(3) Ruhatár)
(4) Román szó = tanító)
(5) Paraszt tréfák, „viccek” (t. i. a fát szállító fuvarosoké)
(6) Lecsorgó forrás.
(7) Debrecen.
(8) Ahol egész sor kenyérárus van.

    Az 1836-ik esztendő még további csapásokat rejtegetett a csalódott Arany számára. Pár hétre, hogy hazaért, meghalt édesanyja, édesapja pedig elvesztette szeme világát. Később visszanyerte ugyan látását, de fiára mély fájdalommal nehezedett édesatyjának állapota. Kötelességérzete azt súgta, ne hagyja magára az öreget. Elhatározva, hogy otthon marad és gyámola lesz édesapjának. Előbb a gimnáziumban kapott állást, majd városi aljegyző lett. 1840-ben, 23 éves korában megházasodott, s föltette magában, hogy búcsút mond a könyveknek, többé nem olvas, hanem csupán hivatalának és családjának él és lesz közönséges ember, mint annyi más. Családi élete nagyon boldog volt. Két gyermekük született: Juliska és László. Arany családi érzését legtalálóbban jellemzi az Itthon c. költeménye, amelyet nagykőrösi tanár korában írt.

Mint a madár a fészkére,
Szomjú vándor hűvös érre,
Mint a gyermek anyaölbe:
Vágyom én e nyájas körbe.

Itt, enyelgő kis családom
Közt van az én jó világom;
Künn borong bár a magasban:
Itt örökké csillagos van.

Csillogó szem, mosolygó ajk:
Ez az, amit szívem óhajt,
S küszöbömet átallépve,
Ez derül itt én elémbe.

Szívem ifjul, gyermekké lesz:
Kis örömet nagynak érez,
Körülem is ártatlan kedv
Játszi pillangója repked.

És felejtem egyelőre
Gondjaimat a jövőre:
Mi nehéz súly függ e vállon,
Nehogy kedvük búra váljon.

Gyermekszívvel, öntudatlan
Nyugszom meg e gondolatban:
hogy övéit el nem hagyja,
Ki mindnyájunk édesatyja.

    Azonban ember tervez, Isten végez. 1842-ben a szalontai gimnáziumba Arany egyik iskolatársa, Szilágyi István került rektornak, aki minden könyvet kéretlenül is – sokszor tukmálva, erőszakolva is – odaadott barátjának. Így történt, hogy Arany – mint írja – ismét beleesett az olvasás ragályába, anélkül, hogy szándéka lett volna valaha is mint író fellépni. 1845-ben mégis tollat fogott s tapasztalatai alapján megírta csak úgy időtöltésül az Elveszett alkotmány c. művét. A vármegyei élet furcsaságait vázolja gúnyos hangon benne. Ugyanakkor a Kisfaludy-Társaság 25 arany pályadíjat tűzött ki víg eposzra. Arany iparkodott befejezni versét, beküldte a pályázatra s megnyerte a díjat. 1846-ban a Kisfaludy-Társaság ismét pályadíjat tűzött ki, ezúttal népies költői elbeszélésre. Arany úgy érezte, hogy első sikere után nem állhat meg. Az új pályázatra legkiválóbb elbeszélő költeményét írta meg, a TOLDIt. A bírálókat elragadta a remek költői mű. A pályadíjat 15 aranyról 20 aranyra emelték fel és Aranynak ítélték oda. A TOLDI ismertté tette Arany János nevét az egész országban, s a már elismert írók és költői siettek a vidéki jegyzőt üdvözölni és barátságukba fogadni. A nagy siker nem szédítette meg, maradt továbbra is Nagyszalonta szerény aljegyzője aki hivatali teendőit lelkiismeretesen s a legnagyobb pontossággal végzi.
    Petőfi versben adott kifejezést elragadtatásának. Elküldte ezt a versét Aranynak a következő levél kíséretében: „… Ma olvastam Toldit, ma írtam ezt a verset s még ma el is küldöm.” Ezzel kezdődik az a bensőséges barátság a két költő között, amely csak Petőfi halálával szakad meg.
    Hallgassuk meg Petői üdvözlő versét, majd meg Aranynak szintén verses válaszát!

ARANY JÁNOSHOZ

„Toldi” rójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre!
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.

Ha hozzád ér lelkem s meg talál égetni:
Nem tehetek róla, te gyujtottad úgy fel!
Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi
Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?

Ki és mi vagy hogy így tüzokádó gyanánt
Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki?
Más csak levelenkint kapja a borostyánt,
s neked rögtön egész koszorút kell adni.

Ki volt tanítód, hol jártál iskolába,
Hogy lantod oly mesterkezekkel pengeted?
Az iskolában nem tanulni, hiába,
Ilyet... a természet tanított tégedet.

Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű,
De oly tiszta is, mint a puszták harangja,
Melynek csengése a rónákon keresztül
Vándorol, s a világ zaja nem zavarja.

S ez az igaz költő, ki a nép ajkára
Hullatja keblének mennyei mannáját
A szegény nép! Olyan felhős láthatára
S felhők közt kék eget csak néha napján lát.

Nagy fáradalmait, ha nem enyhíti más,
enyhítsük mi, költők, daloljunk számára,
Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás,
Egy édes álom, a kemény nyoszolyára.

Ezen gondolatok elmém  környékezték,
Midőn a költői szent hegyre jövék fel.
Mit én nem egészen dicstelenül kezdék,*
Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel.

(* Petőfi itt elsősorban a JÁNOS VITÉZ című, 1844-ben megjelent magyar népies költői elbeszélésére céloz.)

VÁLASZ PETŐFINEK

Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom;
Örül a szívem és mégis sajog belé,
Hányja veti a hab: mért e nagy jutalom?
Petőfit barátul mégsem érdemelé.

Hiszen pályadíjul ez nem volt kitűzve...
Szerencse, isteni jó szerencse nékem!
Máskép szerény művem vetém vala tűzbe,
mert hogyan lett volna nyerni reménységem?

És mily sokat nyerék! Pusztán a pályabér
Majd elhomályosít, midőn felém ragyog:
De hát a ráadás!... Lelkem lelkéig ér,
Hogy drága jobb kezed osztályosa vagyok.

S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom s ha dalra olvadék,
Otthon leli magát ajakimon dala.

Akartam köréből el-kivándorolni:
Jött a sors kereke és útfélre vágott
S midőn visszafelé bujdokolnék, holmi
Tüske közül szedtem egynehány virágot.

Jöttek a búgondok úti cimborának,
Összebarátkoztunk, összeszoktunk szépen;
Én koszorút fűztem, ők hamiskodának,
Eltépték füzérem fél elkészültében.

Végre kincset leltem: házi boldogságot,
Mely annál becsesb, mert nem szükség őrzeni
És az Iza partján ama hű barátot...*
Nem is mertem volna többet reményleni.

Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba,
Éget és világít lelkemben leveled:
Oh mondd meg nevemmel, ha felkeres Tompa,
mily igen szeretlek Téged s őt is veled.

(* Szilágyi István , a szalontai iskola rektora, később az Iza-folyó mellett fekvő Máramarosszigeten lett tanár.)

    Elkövetkeztek az 1848-49-i viharos esztendők. Ezalatt Arany keveset dolgozik, mert neki a munkához nyugalomra volt szüksége. 1848-ban egy darabig nemzetőr szolgált Nagyváradon, 1849-ben pedig egy ideig mint belügyminiszteri fogalmazó előbb Debrecenben, majd Pesten teljesített szolgálatot kb. félévig. Azután megvált hivatalától, s visszatért Szalontán hagyott családjához. A világosi fegyverletétel után mint magánember hivatal nélkül él Szalontán egészen 1851 őszéig. Közben mintegy féléven át többnyire a híres Tisza-család körében időzött Geszten, t. i. a tehetséges Tisza Domokosnak adott leckéket a költészetből. Szabadságharcunk bukása mélyen lehangolta a költőt, s borongós hangú költeményekbe öntötte hazafiúi bánatát (Ősszel, Fiamnak, Ráchel siralma stb.).
    l1851-ben a nagykőrösi ref. gimnáziumhoz hívták meg tanárnak. Elfogadta a felkínált tanári állást. Kőrösön 9 éven át tanított, nevelte az ifjúságot azzal a lelkiismeretes odaadással, amellyel minden tisztségét betöltötte, s amellyel költői remekműveit megalkotta. Nagykőrösi évei alatt is sokat olvasott, dolgozott. Itt írta legremekebb balladáit is. De azért csak visszavágyott szülőföldjére, szalontai kis birtokára. Hazavágyódását a Vágy c. versében is kifejezte.
    Ezt a szép költeményt is elmondjuk.

VÁGY

Nem itt itt, nem itt van az én világom!
Más vidék az ahova én vágyom!
Illatosabb, napfényesebb róna,
Mintha nem is az a napja volna.

Erdő, mező változatos színnel -
Mesteri kéz olyat soh’se színel:
Kék ligetek, kék hegyek aljába’
Fürödik a puszták délibábja.

Ott van az én egyszerű tanyácskám,
Mintha most is szemem előtt látnám;
Kertem is van: talpalatnyi birtok…
Most is abban ültetek és irtok.

Csemetéim bodorodva nőnek,
Hosszú sorral mind elémbe jőnek.
Örömarccal, mint hálás növendék,
Mutogatván a piruló zsengét.

Nőjetek is nagyra, kicsiny fáim,
Szülőhazám kedves rónatájin:
Hadd legyen ott jó pihenésem még,
Mielőtt egy hosszabb útra mennék.

Lombjaitok hűse ha beárnyal:
Zeng fölöttem szózatos madárdal;
Ismerem én e madarat régen,
Dalt ezután is hoz az énnékem.

Egyszerű dal, egyszerű szív s lélek
Sorsosi az avatag fedélnek! -
Földi ember kevéssel beéri,
Vágyait ha kevesebbre méri.

    Jellemző a költőre, hogy visszavágyik az egyszerű életbe, ott érzi egészen jól magát. Nem bántja a nagyravágyás. Tanári hivatásának és családjának él.
    l1860-ban a Kisfaludy-Társaság igazgatójává választotta. Felköltözött Pestre. Itt lapot: előbb a Szépirodalmi Figyelőt, majd a Koszorú című irodalmi hetilapot szerkesztette. Költői művein is állandóan dolgozgatott. 1864-ben kiadta a hún mondák alapján alkotott Buda halála című nagyszerű hőskölteményét. Elénk rajzolja benne a hún világot, a testvérviszályt Attila (Etele) és Buda között, amely a hún nép romlását idézi fel.* (* L. Magyar Lélek 1939. 11. sz.) Az Akadémia a Nádasdy-jutalommal tüntette ki. 1865-ben a Magyar Tudományos Akadémia titkárául hívta meg. 1870-ben pedig főtitkárának nyilvánította. Amíg egyfelől az Akadémiának elismerés és kitüntetés számbamenő meghívása örömmel töltötte be lelkét, másfelől mélyen lesújtotta leányának, Juliskának, Széll Kálmán szalontai ref. lelkipásztor feleségének halála. Az akadémiai titkársággal járó sok teendő,másfelől nyomott lelkiállapota miatt ezekben az években keveset írt, inkább régebbi műveinek összegyűjtésével, rendezgetésével foglalkozott 1877-ben lemondott akadémiai tisztségéről, de lemondását csak harmadszorra, l1879-ben fogadták el, a közbeeső két évre pedig szabadságot engedélyeztek számára. Ezalatt is dolgozgatott, befejezte a Toldi szerelme című nagy sikerű művét  és több kisebb költeményt is írt. El-elbolyongott a Margitsziget fái alatt kapcsos könyvével. Ebbe írogatta élete őszén alkotott kisebb költeményeit, amelyeket jó ideig senkinek sem mutatott meg. Ezeket az öregkori verseit Őszikék cím alá foglalta. (Az Őszikék közül való A vándor cipó is.) Majd egyre jobban elhatalmasodott betegsége, köhögési rohamok, lélegzési nehézségek kínozták. Jóllehet szelleme nem gyengült, mégis most már egyre kevesebbet dolgozott, mert testi ereje mind jobban gyengült. 1882 októberében séta közben megfázott a hűvös, szeles időben, s pár nap múlva befejezte földi pályafutását. Visszaadta kiváltságos lelkét Teremtőjének. Emlékét Budapesten szobor hirdeti, a budapesti kerepesi temetőben pedig méltó emlékmű jelöli nyugvóhelyét. De ércnél, márványnál maradandóbb az az emlék, amelyet Arany János legnemzetibb, legmagyarabb költőnk örökszép költői alkotásaival önmagának állított.
    Életének nagy tanulsága: akiben az Istenadta tehetség szorgalommal párosul, az, ha vályogkunyhóból indul is el, a legnagyobbak sorába emelkedhetik és örök dicsősége marad nemzetének. Arany is, ez a „népi sarjadék”,ahogy önmagát nevezte, igen magasra emelkedett. Azonban a magas polcon sem szédült meg, ott is megmaradt a magyar nép egyszerű fiának, s ez csak fokozza emberi értékét. Egy nemzet soha el nem múló hálája övezi nemes emlékét.

ARANY JÁNOS DALAIBÓL

    Arany Jánosról szóló előadásunkhoz hozzákapcsolhatjuk kísérő műsorszámként – az előadásba iktatott költeményeim közül – még egy-két versét. Pl.: hogy egy kis derűt is biztosítsunk hallgatóink számára, előadhatjuk A fülemile, vagy A hegedű c. versét. Más költeményét, pl. valamelyik balladáját is elmondhatjuk. A Tengerihántás c. ballada drámai előadásra feldolgozva, megjelent a Magyar Lélek 1939. évi szeptemberi (9.) számában. A verseken kívül okvetlen mutassunk be Arany János dalaiból is egyet-kettőt. Arany u.i. dallamköltő is volt.
    1871-ben mintegy 150 dal – legnagyobbrészt népdal – szövegét és hangjegyeit adta át Bartalus István ismert nevű zeneművészünk és népdalgyűjtőnknek. E dalok közt vannak népdalok, amelyeket Arany hallomás útján ismert meg és vannak eredeti dallamok, ezek Arany lelkéből születtek. Az eredeti dallamok egy részét Bartalus kiadta 1884-ben ezzel a címmel: Arany János dalai. Énekre és zongorára feldolgozta Bartalus István. Arany többi dalaiból Bartalus Magyar népdalok c. hétkötetes gyűjteményében közölt vagy százat. Az alábbi dalokat mi is Bartalus nyomán közöljük. A dalok bemutatását ez a kis bevezető előzheti meg:
    Arany János nagyon szerette a zenét s a dalt. Kora ifjúsága óta igen sok népdalt tanult el a nép ajkáról, ismerőseitől, barátaitól. Tudott gitározni is és ezen játszogatta el kedves dalait. Öreg korában is, különösen az esti homályban elő-elővette gitárját: Tamburás öreg úr c. versét – önmagát rajzolja benne – ezzel kezdi:

„Az öreg úrnak van egy tamburája,
s mikor az ihlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt,
s múlatja magát vele négy fala közt.”

    Arany azonban nemcsak eltanult dalokat ismert, hanem ő maga is alkotott ilyeneket. Ezek közül az eredeti dalai közül mutatunk be egynéhányat.

 

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. V. évf. 3. sz. 1943.