Váradi Antal (1854-1923): A legerősebb

 

Repkényövezte romfalak kövén,
A vadvirágok tömjénillatában,
Sötét torony leomlott lába mellett
Ül három gyászos asszony. Ősz az egyik
S a holdsúgár, a szárnyas föllegek
Rongyán elé-eléragyogva néha-néha
Ezüstfehér haján borul alá.
A másik szürke, itt-ott őszülő
Hollóhaján megtépett koszorúval,
Keresztet tart kulcsolt fehér kezében
S lehúnyt szemekkel álmodik. Legifjabb
A harmadik. Aranyzó szőke fürtjén
Ezüst sisak, meghervadt koszorúval.
Kezében csorba kard. Egy vaskerékre.
Támasztja karját. Ajka szól… „Testvérek…
Mi három ezredévnek szellemi,
Te némán s agg anyám – e romfalak közt
Merengjük át a hosszú éjszakát,
A melynek egy-egy percze: év, órája – század
S a virradat – új ezredévre szól.
Te, agg anyám, pogány világ, csodás
Mesék korának ezredéve vagy,
Néném te láttad a sötét középkort,
Az új idők világa – én vagyok.
S hogy így elálmodoztam a e romok közt:
Elgondolom, - hogy mennyi, mennyi szépet,
Hatalmasat, dicsőt, erőset láttunk
S a legerősbet még sem ismerők.
Mi volt a legerősebb ezredéved
Mesés ködében, szólj, én agg anyám?”
S megszólalt szinezüst haját simitva
Az ősz: „Mikor felváltá Atlast egykoron
Herakles s rettentő vállára vette
Az ég világát s összerendülő
Olympon megroppant az isten trónja:
Elállt szavam a rémes bámulattól.
Herakles volt a legerősebb!” Mondá
A szürkülő hajú hollószín asszony:
„… Hogy ostromolta Rómát a vadúl
Dühöngő Etrus – egy Horatius
Nevü ifjú feltart egymagában
Egy hadseregnek villamostromát,
S dühöngő, zugó ember áradattal
Egy órahosszat küzdve szembeszállt,
Feltartva ezret… ezret egymagában,
A míg mögötte lángban állt a híd,
Akkor hazája mentve volt s leugrott
A hüs Tiberbe s nyilözön középett
Sértetlen ért a partra. Ez erő!”
A szőke asszony így beszélt utána:
„Szegényes kis szobám, beteg asszony
S öt kis gyereknek napi kenyerét
Keresve ir, ir könnyező szemekkel
Szegény férj és apa S mikor munkáját
Vérkarikás szemekkel, sáppadt arczczal
Elkészitette elvivé urának,
Az ott fogadta vendégi körében.
S míg megvetéssel dobta azt a pár
Garast feléje – gunnyal kifogásolt
Egyet s mást, s csakhogy sértse a szegényt,
a vendégek közt jó baráti ültek,
A kik jobb sorsban ismerék az embert
S nemes-büszkének tudták jellemét.
A irnok – válaszolni mert gunyra;
S a főnök ur – drága bor hevétől
Dühössé fülve – arczulverte őt!
És a szegénynek a porig gyalázott,
Arczul-ütöttnek volt oly óriás
Hatalma önmagán – hogy a vendégek
Elforduló kaczaját, szégyenpirját
Legyőzve – hazament öt gyermekéhez,
Beteg nejéhez – s dolgozott tovább
S eltürte azt, hogy gyávának nevezzék.”

S a három asszony, három ezredévnek
Őr-szelleme, tanuja és birája
Repkényövezte romfalak kövén
Elálmodozva hosszu ezredévek
Tenger hullámain – megegyezének
Abban, hogy legerősebb ez vala,
Ki egy világ terhével vállain
És a gyalázat bősz hadát feltartva,
Dolgozni, élni birt övéiért.

Forrás:Tanulók Lapja 3. évf. 22. szám, 1896. máj. 31.

Berky Zoltán Béla (1864–1927): Ünnepi óda

A turul leszállott… Magor ivadéki
A hármas bércz alján, négy folyó mellékén
Uj hazára leltek. Fellobban Hadurnak
Áldozati lángja a szent berek mélyén.
És míg az agg táltos révedező szemmel
Nézi a fehér mén csörgedező vérét, …
Sas lelke beröppen a messze jövőbe
S ihlett ajka zengi jósoló igéjét
Vezér s hadverő nép vágyva körülállja
S a titkos jövendő rejtelmeit várja.

Siri csönd lesz… és szól: „Időtlen időkig
A magyar lesz urrá e sok népü földön,…
A te méned robban győztesen csatára, …
A te harsonád zeng diadalt a völgyön…
A sik néked adja, aranyszin kalászát,
Dűvadát az erdő, … kincsét a hegy keble, …
Ezer ellened lesz, … jobbjaid elhullnak
Vért vetsz, … s diadalmat aratsz majd helyette.
Akik méltók hozzád, … barátként szeretnek,
Védőt a tiprottak tebenned keresnek.

Hired, … dicső éged, … messze földre terjed…
Lovagiasságod példaszóvá lészen.
Ne higyj hizelgőnek, csak magadban bizzál,
Ez is segit keresztül az ezernyi vészen…
Árpád!… Ne feledd, hogy nem tied az ország,
Te vagy az országé, … És míg első gondod
Néped boldogsága lesz… s te hüséges nép
Benne atyád látod… és míg meg nem bontod
Te két esküvő fél Pusztaszer kötését, …
Ne féltsd Attilának drága örökségét.”

Ezer tavasz himzé a mezőt virággal,…
Teljesült a jóslat… a magyar nép fája
Megfogant e földben. Diszlik, … él, … bár szörnyü
Vészek villámlása zudula már rája.
Vérrel öntözök még ezernyi csatában,
Sajó s Mohács sikján fejsze érte törzsét,
Megrendült, … lehulltak legizmosabb ági, …
De neml átta senki e szent fának döltét,
Sőt az uj tavasznak pirkadó korányán
Béke napja játszik ujult koronáján.

Teljesült a jóslat, …. keblére ölelte
E honnak más nyelven beszélő lakóját,
Lovagiassága nem kérdezte tőlük,
Leróják-e érte a hálaadóját?
Fegyvere ellennek… jobbja barátjának
Készen vala mindig. Bárha jól tudhatta
Lett már árulója, kit paizsával védett,
S szivébe vert tőr lett érte a jutalma.
Segitett mást s sokszor a vészes napokban
Maga volt. Megmondták: „bizzál csak magadban!”

Teljesül a jóslat… Egy pontja van hátra,
Az a kettős eskü, mit király és népe
Egymásnak tevének. „Hüek leszünk Hozzád!”
„Magyarhon megvédlek! Esküszöm az égre!”
E két fogadásban rejlik jövőnk  kulcsa.
És te hallád – Isten – a magas egekben,
Hogy csak azt mondották, amit érezének
Az egymásért élő hüséges szivekben.
Add! Hogy az eskühöz hü maradva mindég
Igy kezdhessék éltük ujabb ezer évét!

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 20. szám 1896. máj. 17.

Kemény Aladár (1872-1941): Balassi Bálint (1554-1594)

 

    Irodalmunk derengő világát a 16. században egy hatalmas fuvallat élesztette lángra. A reformáció hatása vitatkozási kedvet és torzsalkodási hajlamot plántált az írókba, de mint pusztán szellemi mozgalom, csupán a próza virágzásának kedvezett. Akkor, hogy a költészet is életre támadjon, oly szívet-lelket érdeklő mozzanatnak kellett bekövetkeznie, mint a török iga. Föllendült ugyan a hazafias poézis, de híjával mindennemű magasabb színvonalnak. Átallották-e a korbeli költők a maguk csekélységét a korszakot mozgató nagy eszmékkel szemben kifejteni, vagy hiányzott belőlük a valódi tehetség: kérdés tárgya; elég az hosszá, hogy kidomborodó egyéniséggel köztük nagy idő múltáig sem találkozunk.
    Szembeszökőbb átmenet nélkül, merőben a saját tehetségére és teremtő képességeire támaszkodva lépett föl azon költő, ki a magyar lírát hosszas pangásából fölemelte: Balassi Bálint báró.
    Ha igaz, hogy „poeta hascitur”, úgy az őbenne testesedett meg. Merész röptű lelket és érző szívet hozott magával a világra, a körülmények pedig még inkább kiegyengették hajalmait. Nevelője Bornemissza Péter, a lelkes vallásos költő ápolta benne a korán nyilatkozó szép szellemet, melyet olvasmányokkal is fejlesztett. A latin Marullust és a bizánci Angerianust forgatta nagy szeretettel, azonkívül alaposan ismerte a hazai és idegen népköltészetet. E tényezők maradandó hatást tettek későbbi működésére is, mely – bár tudatán kívül – egyesíté magában a mű és népköltést.
    Poézise elválaszthatatlanul forr össze pályafutásával, annak tisztán mutató tükre. Élete viharos, hányatott, mindenképpen érdekes és regényes. Mintha Balassi alakjában fölelevenültek volna az ósdi, verőfényes (lovag) középkor alakjai s a trubadúrok rég letűnt képei. Balassi szakasztott mása azon lovagköltőknek, kik fönnen hirdették a vitézség, vallásosság és nőkultusz dicséretét. Büszke úr volt, ki nem feledte el kalandor őseinek mint Menyhártnak példáját; gyakorta villongott nemes társaival, majd ostorként csapkodott a törökre.
    Ifjú korában tanúja volt azon viharos időknek, midőn a magyar a törökkel szakadatlan véres tusában állott. A vitéznek úgyszólván más nem nyújtott biztonságot, mint paripája háta. A nemes ifjak végvárakban csoportosulva igyekeznek a szorongató Ozmán erőnek ellenállani; Balassi is beleéli magát a vitézi életbe és fiatalos könnyűvérrel magasztalja annak izgató gyönyöreit. Mámoros kalandvágy, a katonáskodással való rajongó elteltség szól felénk a „Végekről” szóló ismert, derült csapongású énekből:

Vitézek, mi lehet
E széles föld felett
Szebb dolog a végeknél?

    Ékes képekben írja le ezen lét örömeit, naiv hiúsággal tetszeleg a végvári hősök nyalka pompájában, kik szép fényes sisakkal, robogó ménnel forgolódnak a viadalban. Hírnév és becsület előttük a fő, örvend szívük, ha ellenséget látnak. Erdő a sétáló palotájuk, harc a mulatságuk, bár halál leselkedik gyakran rájuk s vad madarak gyomra lehet temetőjük. Isten áldását kéri a nemes leventékre.    
    A vitézi élet magasztalásával összeköti a természet bájaiban való gyönyörködést. A kikelet nyiladozása egészséges hangú, üde képekben bővelkedő dalra készti (Inlaudem verni temporis):

Áldott szép pünkösdnek gyönyörü ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszu uton járókat könnyebbitő szele!

Te nyitod rózsákat meg illatozásra,
Te a fülemile torkát kiáltásra,
Fákat is te öltöztetsz sokszinü ruhába.

    A tavasz szépségeinek ecsetelése mellett a vallásos érzés is fölcsendül lantján: képzettársulás folytán hálát ad az Úrnak, ki mindezt létrehozta. Ékesen szóló bizonysága lelke finomságának, melyet nem kérgesíthetett el a szüntelen halállal való szembenézés és az eldurvító férfitársaság.
   Mindezen költeményeiben általánosságban zengedez Balassi. Az egyéniség erőteljes hangjait hatalmas lírai szenvedély fakasztotta belőle. Érzelme a középkori trubadúrok mély gyökeres lángolása, mely csak a kihunyással enyészik el. Mint Dante Beatricéről, Petrarca Lauráról, Boccacció Fiamettáról énekel állhatatosan, úgy Balassi érzelmi is egy fennkölt női lény körül pontosodnak össze, kit Júliának nevez. A temesvári vértanú leánya, Losonczy Anna volt eszményképe. Míg e hölgy viszont érzelemmel hajlott Balassi felé, addiglan a boldog kielégült érzelem akkordjai kelnek lantjáról. Hő vágyakozása, sóvárgó epedés tartja elfoglalva benső világát. Áradozó hévvel írja le „Találkozás”-át Júliával. Térdet, fejet hajtva köszönti, nélküle élni nem akar, ő lelek óhaja s vidámsága. Bús napjai fölvidultak, csupán azt kívánja, hogy Júliája virágozzék egyre. A hölgy erre elmosolyodott.
    Az egyetértés azonban nem volt tartós. Bizonytalan, mivel játszhatta el a csélcsap Balassi választottja kegyét, de tény, hogy viszonyuk meghidegült. A költő szilaj nembánomsággal örvend azon, hogy szabadulhatott és kalitkájából szökött karvalyhoz hasonlítja magát. Hímezetlenül kijelenti:

Köll immár énnékem csak jó, hamar agár,
Ifjak házassága, éles szabja, jó madár.
Vitézek közt ülvén,
Kedvem ellen sincsen
Jó borral teli pohár.

    De öröme csak látszólagos. A tomboló mámor bódultságából fölocsúdván megismerni elhamarkodott tette súlyosságát. Küzd szívében a büszkeség és érzelem: e benső tétovázás olyan érzelemnyilvánulásokat sugall, minők századokig páratlanul maradtak irodalmunkban. Elvégre is Júliához való ragaszkodása diadalmaskodik, töredelmesen vallja be botlását.
    E módon változtatja meg költészete eddigi alaphangját és leszen a tartós kesergés, búbánat kifejezőjévé, mely Balassit másoktól oly sajátságosan megkülönbözteti. Dalaira hovatovább sötét színezet borul, mely lassankint a kétségbeesés lemondó siralmába megyen át. Balassi lelke nemigen változatos, dús tartalmú, de azon egy érzelmet, mely eltölti, a fájdalom érzelmét, meghatóan és erőteljesen tudja érvényre juttatni.
    Miután látja, hogy Júlia közönyös marad közeledési kísérleteivel, szemben keserű „Esdeklést” intéz hozzá: Mihaszna- úgymond élnie, ha neveti gyötrelmeit? Egyfelől édesgeti, másfelől kesergeti, mézes beszédébe mérget elegyít. A vad madarak lépre szállnak, vasat meghajlít a kovács, a gyémánt kicsiszolódik: csak Júlia nem hajlik esdeklésére.
    Hasztalan volt minden iparkodása, hasztalan megalázkodása. Júlia máshoz ment nőül és Balassi ott állott füstbe ment reményei, ábrándjai mellett. Pirulva tapasztalja, hogy megcsalódott, csodálva kell látnia, hogy a tűzben jég volt: Júlia elveszett számára. Pedig, hogy esküdözött, kísértette egykor s most így fizeti meg bérét! Keservében Istent kéri, büntesse meg, szenvedjen, ha ő is sínylődik, ne szeresse senki! Előbb hitte volna, hogy elsötétül a nap, színét veszti a virág, mint hogy Júlia hűtelen lesz hozzá. De méltányos bosszút áll majd az ég! („Bár ne tudtam volna”)
    Sebhedt szívére a házasságban vél írt találni. Összekel egy közeli rokonával, ám násza csak örökös kín kútforrása lesz számára. Boldogtalan szerelme emlékétől üldözve, haját megnöveli, hogy barátai cserben hagyják, haján ellenségek agyarkodnak feléje mindenünnen. Nincs az a gonoszság, mit rá ne kennének; házasságát vérbűnnek cégérezik, magát pogánynak festik s az sem használ neki, hogy ezen vádak megcáfolása végett áttér a katolicizmusra. Saját neje önszántából elválik tőle s ő ott áll egymagában a nagy világon.
    Mi nyújtana neki vigaszt e zord csapások közepette, hacsak a hit szelíd malasztja nem? Midőn a balsors legádázabban sújtja, ő nem tör ki egetverő zúgolódásokban, hanem mélabús önmegadással Istenhez fordul. Balassi gondos nevelésben részesült, kedélyét mély buzgalom hatotta át, de a legszebb vallásos énekekre szerencsétlensége ihlette. Ha elolvassuk ezeket a töredelmes, bűnbevalló „istenes énekek”-et, önkéntelenül eszünkbe jutnak Dávid király e nembeli zsoltárai. - Balassi megtörve járul az Úrhoz s „Adj már csendessé”-get…” c. szerzeményében lelki nyugalomért könyörög, szembeállítja vétke éktelenségét az izgalom végtelenségéevl. A bocsánat reménye azonban él benne és csak egyet hajt:

Repülvén, áldjalak
Élvén, imádjalak
Vétek nélkül:
Kit jól gyakorolván,
Haljak meg, nyugodván
Bünöm kívül.

    Ugyanezen gondolatmenetet vonul még számos dalán keresztül. Hálátlan barátainak és rosszakaróinak szintén szentel egy költeményt, melyben inkább a csöndes bánat, mint fölzúduló elkeseredéshangján ír „basiliscus” nemű álnok ellenségeiről”, „titkos hóhérairól” és „Achitófel lelkű maga ajánlói”-ról, kik

Felfuvalkodtanak, rakvák csalárdsággal,
Én ellenem való álnok praktikákkal.
Nyelvek pedig tele rágalmazó szókkal,
Kiből lövöldöznek engem éjjel-nappal

    Ellenükben az Úrhoz folyamodik, ki bízvást meg fogja óvni fejét a szégyentől.
    Keserves állapotában sebei újólag fölnyílnak. Júlia képe elméjét elkábítva, tünedezik föl lelki szemei előtt. Iparkodik e botor érzeménytől szabadulni, de mindhiába. Ha bujdokol a hallgatag vadonban, boldogtalanságának érzete még nyomasztóbban éled föl szívében. Maga is érzi e helyzet visszásságát és fájdalmasan kiált föl:

Mi haszon énnekem egyeken-völgyeken bujdosva nyavalyognom
Szörnyü havasokon, fene párduczmódra, ki ellenben bolyongnom,
Tövis közt bokorban, sok esőben-hóban holtig csak nyomorognom.

    Forrongó lelki állapotát meglepően szép hasonlattal érzékelteti az „Óh nagy kerek kék ég” c. költeményben. „Lepentőcske”-vel (pillangó) állítja magát párhuzamba, mely folyton a gyertyaláng körül röpdös, nem törődve vele, hogy vesztébe rohan: azonképpen ő is váltig Júlián jártatja elméjét, pedig csak gyötrődését növeli azzal.
    A szerencsétlenség keresztjét végre nem bírja tovább húzni. Szabad akaratból számkivetést vállal magára és irigyei áskálódásai elől kibujdosik Lengyelországba. Távozta előtt még egyszer elandalog élete emlékein, összeszedi vitézi pályafutása töredékes benyomásait. Két megragadó „Búcső ének”-et költ: egyiket kedveséhez, másikat hazájához intézi. Különösen az előbbi megható és csal méltán könnyet szemünkbe. Szinte elénk tárul a búsuló költő lelke, ki immár hazátlannál leszen. A borongó kurucdalokig ily elégikus, fájó hangokat nem adott még magyar lant, mint ezek:

Őszi harmat után
Végre mikor aztán
Fujdogál a hideg szél,
Nem sok idő multán
Sárgul, hulldogálván
Fáról a gyönge levél,
Zöld erdő harmatját,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi be a tél.

    Szíve zokog keservében és könnyei csordulnak. Felkiált az Istenhez: mire jut végtére és holtig ily árván jár-kel-é? Jobb lesz a vándormadarakkal idegen országba húzódnia, hol ellenségei gonosz  nyelvét kikerülheti. Majd megindító szelídséggel kíván minden jót kedvesének s bocsánatot kér tőle, ha mit beszédében vétett ellene? Neki távoznia kell s ki tudja, látja-e Júliát valaha? Azért is eressze el őt, kit mint karon hordott, kedvelt sólymocskát „akófiummal varrott lábzsinóron tartott” és ne haragudjék reá.
    Szülőföldéhez intézett búcsúénekéből lángoló hazaszeretete tűnik ki. Mily hévvel teljes bensőség rejlik már a bevezetésben is:

Óh én édes hazám, te jó Magyarország!
Ki kereszténységnek viseled paizsát;
Viselsz pogány vérrel festet édes szablyát,
Vitézlő oskola: immár Isten hozzád.

    Körülszálldossák az emlékek és ő rendre megszólítja bajtársát, a vitéz egrieket, méltatja a derék, pogánykergető daliákat. Fájva búcsúzik el a megszokott, tündöklő katonai pompától; eszébe juttatja magát serény szolgáinak, kikkel annyi jót művelt. Isten hozzádot mond a honi tájaknak, pusztító tusái színhelyeinek. Könnyhullatva válik igaz atyafiaitól és meghitt barátaitól, üdvkívánatait küldi a magyar szüzeknek, sőt csalfa kedvesének is. Mindezt drámai élénkségű fokozatban számlálja elő, a climax legfelső lépcsőjére érve, föllobban eddig türtőztetett elkeseredése és költeményeit lángokra kárhoztatja:

Ti pedig szerzetten átkozott sok versek,
Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,
Tüzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.

    Ki is ment Lengyelországba s párja vesztett csalogányként ott zengette vérző keserveit a morajló tenger partján. Öt esztendő múlva hazahajtotta a honvágy. Kardját ajánlotta föl a szorongatott nemzetnek. Török ágyúgolyó szabadította meg a lét kínjaitól: úgy halt meg, mint hazafi az oroszlánszívű hős.
    Hogy mily fontos Balassi Bálint költészete nemzeti irodalmunk történetében, abból is kitetszik, ha fontolóra vesszük, mi volt előtte a magyar költés és mivé fejlődött őáltala. Fölléptéig minden lírai kísérlet a vallás érzés szűk határai közt mozog; a lantosok és vándorhegedűsök mindenről zengedeztek, csak önnön érzelmeikről nem. Tinódinak, Ilosvaynak és társaiknak a lírához édeskevés érzékük volt. E pangásért maga az álszemérmet szenvelgő kor felelős, melynek ízlése és véleménye határozottan helytelenítette, sőt valóságos gyalázatnak tekintette az olvadozást. Az úgynevezett „virágénekek” a nép körében termettek.
    Balassinak elévülhetetlen érdeme, hogy szemben állott e ferde közhittel és a parlagon heverő lírai költészetnek buzgó művelőjévé vált. A hazafias és vallásos költészetbe pedig belevitte és érvényesítette egyéniségét, mely tekintetben úttörő irodalmunkban. Énekei nem merő képzelődés szülöttei, ábrándok és légvárak, hanem a valóság visszhangjai, az ő viszontagságos bús életéből fakadnak.
    E költéshez kifejező eszközök is kellettek.
    Balassi mellőzte az eddigelé vívó, Tinódi és lantostársai nyomán meghonosodott Darabos „siket” alexandrint és új zengzetes formákat honosított meg. Létrehozataluknál a népköltészet alakjait és idegen mintákat tartott szem előtt, különösen a fülbemászó olasz sémák voltak rá hatással, mint azt háromszoros strófái bizonyítják. Végtére pedig ő találta ki a szonettre emlékeztető Balassi versszakot (rímképlete: aabccbddb), melynél dallamosabb formára Kisfaludy Sándorig nem akadunk.
    Nyelve páratlanul hajlékony, zengzetes és mindenek fölött magyaros. Idegen szó csak elvétve csúszik be nála, régi tőről metszett honias kifejezéseket pedig (éjten-éjjel, vérben fertezni, reám kihüdt, hamar ló, morotva, lepentőcske) mintegy bőség szarujából önt. Technikai ügyessége kora viszonyaihoz képest csodálatos, rímelése könnyed, kielégítő. Általában pedig költeményeibe olyan eszméket, fordulatokat hozott be, melyeknek az ő idején híre-hamva sem volt irodalmunkban. A szó szoros értelmében ő fölemelte költészetünket a műveit nyugat színvonalára. Mindezt összevetve elmondhatjuk, hogy Balassi működése korszakalkotó.
    Hatása századára kétség kívül mély volt, egész iskola keletkezett nyomdokain, melynek előkelőbb tagjai is azonban, mint Beniczky,Rimay, Koháry,messze maradnak tőle. Idők folytával a hálátlan utókor előtt Balassi neve teljesen feledésbe süllyedt, csak 1874-ben sikerült költeményeit egy levéltár poros rejtekeiből kiböngészni. Mindazonáltal Balassi egyike azon embereknek, kinek alakja mellett a századoknak hatás nélkül nem kellene elsuhannia:
    Dalt érdemelt, mert költő, könnyet, mert szeretett.
    

Forrás: Tanulók Lapja 3. évad, 17., 18, szám, 1896. ápr. 26., máj. 3.

Kun Béla (1886-1938): Ezer év

 

Mi ünnepzaj kél Alföld rónaságán?
Mi hatja át a büszke bérczi tájt?
Mi láng a szivben? – Óh mi büvös érzés,
Mely egybeforraszt népet és királyt!
- Átküzdött ezredév sirjánál állunk,
S a sir felett örömdalt zeng szivünk,
Élet jelent e sir, biztatva lelkünk,
Hogy másik ezredhez lehet hitünk.

Voltak népek, világrázó robajjal,
Rombolva száguldtak, mint fergeteg.
S hová levének, hol van nagy hatalmuk?
- futó csillagként mind letüntenek.
S jött egy maroknyi nép, Kelet magyarja,
Nyomán nem rítt fel átkos pusztitás,
Hazáért lángolt s megtalálva honját,
Nem tünt le többé, mint a többi más!

Ám vad vihar zúdul a büszke tölgyre,
Széjjel tördelve lombdús ágait,
A törzs tovább él s hajtást hozva ujra,
Átküzdi az idő zord századit!
- Felettünk is tombolt vihar haragja,
Emésztő harczon hulltak hőseink,
De nem hiába! Ősi, szép hazánknak
Életerőt adtak küzdelmeink.

Ha egy szemernyi hála él szivedben:
Félistenek sora keletkeze!
Ha volt is átkos bününk, ámde foltját
Lemosta mindig megváltók keze.
Kietlen gyászmező komor csendjébe
Királyi lélek új éltet lehelt,
S nehéz rabságban mindig külde isten
Szabadságért hevülő, hős kebelt.

Ha egy szemernyi hála él szivedben:
Óh nagy világ! Együtt örülj velünk!
Hisz vértől ázott századok veszélyén
Erős karod, bástyád volt nemzetünk.
Lengett a zászló nagy Hunyad kezében,
Egész Nyugatnak büszke zászlaja,
Nemcsak Magyarhon: a kereszt javáért
Zúgott fel irtó háboruk zaja.

Egy csillagunk volt mindig! Égi fénye
Sugározá be ez évezredet,
S fény nem hal ki másik ezreden sem,
Virulnod kell szabadságszeretet!
Mig messze porló hős emléke szent lesz
S feledve nincs az önzetlen vezér,
Kit hüs keblére nem rég zárt e szent föld:
Addig e szép erény örökre él!

Népem! Ha mindent megtagadna tőled
Gonosz irigységgel sok ellened,
Ez egyet nem! Hogy nagy ősök nevétől
Ragyog évezredes történeted.
Légy büszke rájok; méltó mind halálig,
S jöhet vihar, mely mindent felkavar:
Apáid tettin gyulva lelkesülve
Mint sziklabércz, szilárdan állsz magyar!

Föl! Nagyra föl, hogy ezeredév határán
Olvadjon egybe mult, jövő, jelen!
- A multnak annyi fenkölt példaképe
Imádott népem! serkentőd legyen.
Igy lelkesülve áldozz a jelennek,
Áldozz hazádnak, mint csak teheted,
Hogy hiven épitett jelenre várhasd
Méltó jövőd, a másik ezredet.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 19. szám, 1896. máj. 10.

Május

 Hermész és Maia, vázafestmény Kr. e. 500 körül

 

(...)    

Május hónap magyar elnevezése: Tavaszutó, vagy Pünkösd hava. Mindkét elnevezés magában hordja értelmét is, ahonnan e nevet kapta. Latin nevének eredete bizonytalanabb, annyira, hogy még az ókori rómaiak sem voltak bizonyosak felőle. Ovidius háromféle magyarázatát adja, éspedig: 1.) A maiestate kapta volna nevét. A maiestas ugyanis az istenek tulajdona volt, főleg Jupiter optimus és maximusé, de tulajdona volt a népnek, Senatusnak és később a császároknak is. 2.) A maioribus. Ugyancsak ő példákkal bizonyítja, hogy milyen nagy volt hajdan az ősz fejnek tisztelete és tekintélye (Magna fuit quan dam capitis reverentia cani.) 3.) Maia istennőtől (a dea Mais), aki Mercurius anyja, Atlasnak és Pleione-nak pedig lánya volt és ő testvérével együtt a Pleiadok (fiastyúk) néven a csillagok közé került s már e hónap másodikán láthatók az égen. (Nevük, nam et cum oriunsur et cum occidunt tempestates pluvias largosque imbres cient.)
    A tuskulanumiák legfőbb istene Majus volt. Legvalószínűbb ezen harmadik magyarázat s így e hónap Maia istennő nevéről való elnevezése, miként Januarius Janustól, Martius Marstól stb. fogadható el.
    Akármelyiket tartsuk is azonban helyesnek, tény, hogy nálunk egyike a legszebb hónapoknak. Emlékezetes minden ifjú előtt úgy a májusi virágairól, rózsáiról, a kellemes majálisokról, a szabadban való fürdés megkezdéséről, stb., mint a piros rózsás pünkösdről (pünkösdi rózsa) és a folyó évben ezredéves országos kiállítás megnyitásáról.
    Május elsején a rómaiaknál Bona Dea templomának volt ünnepe, harmadikán végződött a Fliralia, mely április 287-án kezdődik. E napon volt a Centaurusok megjelenése az égen. Ezek félig ember, félig lóalakú vad faj voltak s egyéb helyeken kívül Thessalia délkeleti részében, a Pelion hegyen is laktak.
    Napjainkban ezután szent Flórián ünnepe következik, aki a római hadseregben mint százados szolgált, de Diocletián császár idejében ő is a keresztényüldözés áldozata lett. Mint vértanú halt meg és később a tűz patrónusává tették. Május 9-13-án Lemuralia ünnep volt, melyről egy előző cikkben már részletesebben volt szó. 12-én volt Mars Ultor templomának is ünnepe. Augustus császár t. i. Philippi mellett történt ütközetben (42 Kr. e.) Mars Ultornak templomot épített a saját Forumán és e templomot e napon szentelték fel cirkuszi játékokkal kapcsolatban.
    E hónapban esik nálunk áldozó csütörtök. Urunk mennybemenetelének ünnepe a húsvét utáni 5-ik vasárnapot követő csütörtök. Krisztus urunk feltámadása után a 40-ik napon ünnepeljük s ez a Megváltó földön töltött életének utolsó napja. Áldozó csütörtöknek nevezzük közönségesen valószínűleg azért, mert a kat. hívek az áldozó csütörtököt közvetlenül megelőző három keresztjáró napon is az Úr mennybemenetelének méltó megünneplésére készülvén, e napon nagyobb számmal járulnak az Úr asztalához. Vagy pedig más hit szerint azért, mert a rendesen a nagy böjti harmadik vasárnappal kezdődő húsvéti gyónás és áldozás ideje ma is több egyházmegyében e napon fejeztetvén be, akik e kötelmüknek eleget nem tettek, e napon szokták teljesíteni.
    Hogy pedig áldozó csütörtök mindig e napon van, az tudvalevőleg onnan ered, hogy Jézus feltámadása után még 40 napig társalkodott tanítványaival, a 40-ik nap pedig e csütörtökre esik. Ebből következtetjük azt is, hogy az egyik legrégibb ünnep. Mivel a húsvéti nagy gyertya a feltámadott Jézust jelképezi, azért azt a mai ünnep nagy miséjének evangéliuma után eloltják.
    Ezután 10 nappal van pünkösd (görögül: pentékisté.) Húsvét után 50 nappal következő s ezért változó sátoros ünnep ez, amelyet a Szentléleknek az apostolokra küldetésének emlékezetére szentelünk és ezért a keresztények egyik legfőbb ünnepe. A IV. században (305.) az elvirai (Spanyolország) zsinaton állapították meg ennek ünnepét.
    A pünkösd után következő vasárnap az ún. Szentháromság vasárnapja. A r. k. egyházban az Isten azon tulajdonsága, melynél fogva egy ugyan Isten, de három személyből áll,, hozta létre a Szentháromság fogalmát. E kifejezést, melyet aztán az Isten-fogalom lényeges kiegészítésének vesznek, Kr. u. a 4. században vették be a r. k. vallás tanításába. E vasárnap éppen azért egyike a nevezetesebb r. k. ünnepeknek.
    Nem mellőztető e hónapban a három fagyosszent nevének emléke is. Nem nagy tisztelettel és örömmel említik Szervác, Pongrác és Bonifác napját, akikhez negyedikül csatlakozik még Orbán is, mert e szentek névnapjának ideje körül az időjárás kisebb-nagyobb mértékben mindig megváltozik, hideg, szeles, zord, esős napok járnak e szentek nyomában, többször fagyok teszik emlékezetessé az év ezen napjait, mely fagyok a terményekben s főleg a gyümölcstermésben szoktak károkat okozni, de éppen ezért bizonyos szent félelemmel említik a föld népei május hónap fagyosszentjeit.
    Bonifácius, akinek május 25-én van emléke (mert ilyen nevű pápa több volt), IV. vagy Szent Bonifacius néven ismeretes az egyháztörténetben. Egy orvos fia volt és Phókás császár neki ajándékozta a Pantheont, hogy alakítsa át templommá. Az ünnepies felszenteléskor Bonifác sok ereklyét is helyezett el benne, minek emlékére keletkezett a Mindenszentek ünnepe. Rómában ma is egyik csodált templom. Bonifácius különben szomorú időket élt. Éhség, pestis, vízáradás tizedelte meg híveit. Kolostorban halt meg 615. május 7-én.
    E hónapban a csillagok járásában igen nagy változás áll be. A nap is 20-án lép az ikrek jegyébe.

Gál Kálmán

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf., 18. szám, 1896. máj.3.

Kép forrása:  https://hu.wikipedia.org/wiki/Maia_%28istenn%C5%91%29

 

Váradi Antal (1854-1923): A magyar dal

Zengő dicsőség, magyar nóta,
Danába öntött szerelem!
Melynek malasztja bölcsőnk óta
Sirunkig kisér szüntelen,
Melynek oltára fényben áll itt:
Magyar dal, téged áldalak!
Zendülj s borúnk derűre válik
Az édes-bús varázs alatt.

Te zúgtad át Árpád csatáit,
Te lelkesítéd táborát,
Te tetted szebbé, édesebbé
Tündér földjét, arany borát,
A harczba indulót tüzelted,
A küzdőt megaczélozád!
Lelkökbe öntve égő lelked,
Teremtni keltek új hazát!

Magyar királyok trónja mellett
Az ünnep disze te valál.
Derítni – vagy siratni kellett:
A hegedő hangoltan áll!
S mit Nagy Lajos s Mátyás tevének
S a mit teremt döntő Hunyad:
Rivallva zengi hősi ének,
Győzelmes lobogók alatt!

Mohács búját, Buda keservét
Tinódi lantja sirja el,
S kik a magyart rablánczra verték,
Az ősi hirt tiporva el,
Békót rakának két kezére,
S míg permetezve hullott vére
Síró dalát hallá az ég!

S szomorú volt a magyar nóta
Három siralmas századig
S háromszáz bús esztendő óta
A negyvennyolczas hajnalig,
De akkor megvirradt s viharban
a trombitákkal versenyez
A „Talpra magyar” hősi karban!
A nemzet zengő lelke ez!

Sirva vigadtunk soká aztán,
A serlegünkbe köny pereg.
És keserű danát fakasztván,
Nótánk is sirva kesereg.
És „Temetésre szól az ének”
S lemondás reszket a dalon,
Siralma népünk bús lelkének
A dalba öntött fájdalom…

S mikor pirkadt a hosszú éjben,
Ti, dalosok, ti keltetek
A hajnali pacsirtaképen
S danára egyesültetek!
Tudtátok, hogy e dalra ébred,
E dalban eszmél nemzetünk
S a szürkület gyásza közepett
Nektek jobb kort köszönhetünk!

És hazaszerte szólt az ének
És megszólalt a sziv vele!
Együtt zenegtek ifjak, vének
S tágult a nemzet kebele
S a virradat himnusaképen
Imádságkép, szünetlenül
Az „Isten áldd meg” zenge szépen
S „Hazádnak rendületlenül!”

Oh magyar dalosoknak serge!
Légy áldva e szent hangokért
S a melynek hangjain keserge
E bús nemzet a multakért:
E himnus hangjain örüljön
Általatok, tivéletek
Győzelmet ünnepelni gyüljön,
Kezdvén ujabb, szebb életet!

S bár vén Európa koszoruzzon
S földjén babérral egy világ:
Főtökre szentebb koszorút fon
Az édes honi mirtuság!
S müveljetek bár idegen dalt,
Müvészi szépen fényesen;
Melynek viszhangja még ki nem halt,
Legszebb a magyar dal leszen!

Azért tárt szivvel, égő ajkkal
Danára fel, dalos sereg!
Varázserőd lesz a magyar dasl,
A míg csak magyar lant zeneg.
S az ünnepségnek koronája,
Melynek fénye ragyogva tart:
A „Szózat” vihar-orgonája
S az „Isten áldd meg a magyart”!

Zengő dicsőség, magyar nóta,
Danába öntött szerelem.
Melynek malasztja bölcsőnk óta
Sirunkig kisér szüntelen:
Melynek oltára fényben áll itt,
Magyar dal, téged áldalak!
Zendülj! S borúnk derüre válik,
Csodás harmoniád alatt!

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 18.szám, 1896. máj. 3.

Petőfi Sándor: Cipruslombok...

 

Bánffyhunyad - Érsekújvári Gyarmathy Zsigmond és Terebesi Hory Etelka sírja

   

Sötét borúra nevető derű jön, gyászos árny után ragyogó verőfény. Most romboló vihar dúl, az ég ruhája bús fellegcsoport… pár röpke pillanat… és csak a játszi szivárvány beszél az elmúlt zivatarról, a foszlányokra szakadó felhőn keresztültör a napvilág… vad szél süvöltött el s ím langyos szellő csókdossa arcunk. A bús lerontja az öröm érzete.
    Nyíló tavasz él már a költő szívében, benne virít minden virága az ifjú kikeletnek, rája mosolyg a remény zöldleveles fája, neki szór fényt az aláomló napsugár. A múltat fekete fátyol takarja; nincsenek emlékében már a nehéz, kínos-keserves évek, mikor az ifjú a boldogságból számkiűzve, kitagadva bújdosta, csavarogta végig a hazát a Kemenes aljától a bihari hegyekig; járt tétova-éhezve, rongyosan, a sors ellen felzúdult kebellel… feledve a horvát város, hol a messze szeretetlen idegenbe a létért való harcban ellankadt, kimerült gyermekkatonát betegágyba sújtja a nyavalya láza, hogy rémes csatát víjjon felette az élet a halállal; feledve a debreceni tél ínséges nyomora, dermesztő fagya, feledve minden… A költő már nem beszél szenvedéseit.
    Szívéből nem szabad fel már a kín, nem tör elő a kétségbeesés sötét vádja, égő panasza, mely nem ujjong csüggedten, de hangosan kiált

„A költő és a sors harag
Egy anyaméhből született!”

    A sem sem sajog már; orvosló ír behegeszté, éves balzsam meggyógyítá; nem lobog fel már ijesztő lángja a fájdalomnak, hanem takarja már a bánatot. A szív csak a jelennek tud örülni. Annak élvezi titkos boldogságát s ábrándból, álmakból szövi, építi a jövő káprázatos légvárait.
    Hisz végre való mezébe öltözik a repeső óhaj, a szomjú vágy a szép, csendes házi élet után. Az epedő sóvárgás nem hal el már balga sóhajokban, hiú reményekben… Közel már a cél,  küszöbén áll a mennyországnak. Csak egy lépés volt már odáig… És akkor?…
    A zöldellő oázot elperzselé a Számum szele, sivatag lett az üdeszép mezőből.
    A mosolygó völgyi síkra leomlott a dörgedelmes lavina s eltemette annak minden életét.
    Elfagyott a virága a fának, lehullott terebélyes lombja, ága elkorhadt, elpusztult… ijesztő enyészetről beszél körüle a zörgő avar.
    A boldog álmok szertetépve. A légvárak fekete romban. A jövő? Azt a sír szája nyelte el. A költő feltámadni látta régi ellenét, az üldöző, letörő erejű Sors-ot. Nála erősebb hatalom avatkozott bele lelke terveibe. A halál.
    A látóhatáron szívremegtető, lélekdöbbentő fellegek tolulnak fel. Titokzatos némaság áll… szentséges ünnepélyes csend. Az ideál ravatalon fekszik. Most felhangzik, felzokog a szív keserve. A költő énekel, múzsája a halál, szava temetési ének.
    A lant húrja beszélni kezd, éneket mond, minőt Petrarca ajka dalolt, mikor  a Laura nevével felverte a vanclusei magányt s kiáltotta a kín könnyével:

„Laurám meghalt, szívem vivé magával.”

    Lelkünkig szól a dal, lelkünkig nyilall a sajtó fájdalom. Mintha újra Leopardi siratná halvány Nerináját, a brit költő panasza kelne szárnyra Thyrza sírja felet, a „Holló” költője beszélne fekete madarával Lenoráról, Joung zokogna téli éjszakákon…
    A lélek a halottak országába vándorol, ott lebeg egy most hányt sírhalom felett. A felsíró szél zúgását a sír fölött álló ciprus rengő lombja nyögi vissza. A sírkereszten e név sötétlik: Etelke.

*

    Pár nap előtt borongó sejtelemmel, nyomott kedéllyel írja a leánykának a költő:

„Ha e sötét betűk…
Lennének a balsors, mely tán téged ér,
Elvetném tollamat, nem irnék, bárha lenne
Minden vonásomért egy-egy ország a bér.”

    Azóta elbúcsúzott az öreg esztendőtől, köszönté az újat, mely boldogságának szülője lesz. És most búcsút kell mondania annak is. Megtörve a fájdalomtól, reszkető ajakkal zokogja a fájó igéket:

„Isten hozzád édes,
Isten hozzád kedves
Galambocskám!”

    Igaz, való érzés hatja át az egyszerű szavakat, melyek egyszerre elénkbe állítják a gyászos képet: a letört virágot s a fölötte kesergő gyászolót. Az ősz ruhájába öltözteti a dalnok szíve érzelmeit: a szomorú természet az ő bánata, annak haldoklása hervadó élete. De a halálra nem örök éj következik, a sírból is van feltámadás, télre megint tavasz derül, az ő kebléből is felbuzog a remény szózata:

„Lesz még virág a rózsafán,
Egymást még mi is látjuk tán!”

    Másutt is megjelen még dalaiban a csendes bú szelíd sugára, mely egy emlékezet édes képeit világítja meg őszi napnak ragyogásaként. Méla melankólia, enyhe bánat, ami lelkéből beszél. A bút, mely csordultig tölti, szívén féltékenyen őrzi,m int egystlen kincsét, ideálja egysetlen örökét. Bánatot mért reá az csak s ő a kínt mégis édes keserűséggel hordozza keblében. Nem igyekszik menekülni tőle, futni a világba el a néma sírhalomtól. Büszkén hirdeti fájdalmát, kikiáltja embernek, mindennek, mije volt neki Etelke:

„Elmondom, mit eddig
Rejtve tartogattam,
Mint gyöngyét a tenger
Legmélyebb habokban.”

    Úgy beszél, úgy énekel, mint Byron, ki azt akarja, édes társként, néma árnyként kísérje végig az életen Thyrzának képe.
    Petőfi azt mondja fájdalmáról:

„E kincset el nem tékozolnám
A föld minden gyönyöreért sem.”

    A brit szellemóriás ihletett ajkáról pedig e szavak kelnek:

„A pohárt…
Nem feledésből üritem.
Ha feledés búmtól, mely üldöz,
Igérné, hogy megszabadit,
Inkább a kehelyt vágnám földhöz,
Mint adjam szívem bánatit”

    Etelka szende képe sokszor feltűnik szeme előtt s ilyenkor szereti érzelmeit jeleneteken rajzolni, megdrámaisítani, eljátszatni. A tájfestő költ, a széles alföld, a rajta kanyargó Tiszának, a romba dűlő pusztai csárdának rajzolója játszatja színeit. Bús reflexiók támadnak benne, melyek most sóvárgó reményét, majd kétségbeesett csalódását mutatják. Most a méla gyermek áll elébe, mikor egy-két gyorsan illanó tekintettel váltnak titkos epedő beszédet, azután a koporsóban látja, hogy fekszik halványa, kiterítve holtan.

„Kedves hervadt rózsaszála
Tizenöt tavasznak.”

    Ő ráleheli első csókját a szőke fürtök kedves gyermekére; úgy kérdezi halkan, szívszakadva: fogsz-e vigasztalni nyájas feleletben? Bús harangszó mellett kikíséri aztán utolsó útjára, a puszta temetőbe… A templomban még megáll a gyászmenet, ott van az oltár előtt ő is, Etelke is, de ami a lányka halvány arcát borítja, az nem menyasszonyi fátyol, hanem halotti szemfedő, ami rá vár, nem ölelő kar, vőlegényi csók, hideg, magába záró, fekete föld, undok férgek lehelete...
    A hant lezuhant a koporsóra. Mindent látott a költ, de lelke nem akar hinni a valónak s kétkedve kérdezi -

„Minden nem álom-e?”

    Szerteszét tekint, keresi mindenfelé, keresi hiába… akkor feleszmél, felocsúdik csalfa álmából, szeméből kiszökell a könny és sír-sír keservesen.
    Agyán bús gondolatok cikáznak keresztül, eszébe jut, mi mindent vesztett: napvilága halt ki benne, szárnya kettétörött, vére forrósága jéggé fagyott. Kesergve beszélt, mily sivár lett élte, mily sötét van körülötte; lelke elpusztult ház, melyből kilopta magát a remény, kiégett, lehullt a csillag, amelyet kergetett ő az éjszakába tévelyeg. Panaszos kínnal mondja, hogy olyan, mint a hajós, kit a tenger koldussá tett, kincsét elrabolta az a domború sírhalom. Úgy lézeng, mint az ősz virága, melynek fakó a színe, hervadt a szirma, eltűnt az illata,melyre nem száll harmat, nem süt napsugár.
    Régi kedve elmúlt, a pajkos víg fiú elment elveszett s most ráborult a lelkében dúló fájdalom. És abba belefoglalja az erdőt, mezőt,m éla búval öleli körül a természetet. Azt hiszi, hogy az vele búsul, vele érzi a csapást; a nap azért küld le égő sugarat, hogy Etelke ne fázzék ott a sír alatt, fölötte a temető szele is langy fuvalommá enyhül s csókjával érinti a fűszálakat…
    De később, hogy eldobja magától, eltagadja lelkétől a szelíd bánatot, hogy őrjöngő kín lesz szíve lakója, már nem tudja letörleni arcáról a búszántott redőket a derült egű tavasz sem. Mit bánja ő, ha kéket mutat a távol erdő, ha zöld levél van a fán, ha csillaga van a harmatkönny éjnek…

„Az a kis domb
Rá...nézve kél átláthatlan magasra
S elrejt előle… földet és eget.”

    Mindjobban belemerül új érzelmibe. A vad fájdalom eszi rabjává, mely üldöző rémként követi nyomon. Szívének pokla már a sírgödör. Lantján azok a hangok viharzanak, melyek a Byron megrázó kétségbeesésének, szenvedélyes lázának, sötét borongásának sajátjai. Átkot mond a sorsra, szilaj dühvel vádolja a gondviselést, vakmerészen kiáltja az égre követelését: hogy adja már a vigasztalást, vagy megőrülést! Érzelmi egész más forrásnak,mint egyébkor, költészete idegen színű. Beteges hagymáz vesz rajta erőt, lelkében rontó kétely lakik. Hite elveszett széttört reményével, nem bízik már Istenben, égben, másvilágban. S föllázadt szíve nem tud csillapulni, nem tud kibékülni a Mindenható végezésével. Eltűnt bizodalma nem tud visszatérni. Nem úgy énekel, mint Tompa, ki mikor földig sújtva, kimondhatatlan kínnal tördeli is jajait halott gyermeke ravatala, beteg neje kórágya felett, mikor felháborult elmével veti-hányja az élet és halál örök kérdéseit, töpreng, meghasonlik önnönmagával… jóbi megadással rogy térdre a percnyi megtévedés után:

„Uram legyen te szent akaratod!”

    Az a borús világnézet uralkodik költeményeiben, mi később a „Felhők” pesszimisztikus reflexióiban, az őrült sivárkacagásában támadt fel újra s fest Rembrandt-fekete képeket.
    Dicsszomja is eloltva már, nem kell neki hírnév, gyűlölettel néz a borostyánra.

„Hiszen tövét a meggyilkolt boldogság
Kiontott vére és könnyűi mossák!”

    Ez érzelme is a Byronénak visszhangja.

„A redős homloknak a koszorú, mit ér,
… Hervadó virágon ragyogó ősi dér.”

    Csakhogy nála még sötétebb kedélyből, roncsoltabb szívből fakadnak a szavak. Nyugalma elveszett, emésztő búját mi sem enyhíti szíve sebes, mint a lemondás bánatos költőjéé, Daykáé, kinél a szív

„Ön nyugtának gyilkolója lett.”

    Ha pedig nem bántják, nem űzik kétségbeesés felé lelkének vad tépelődései, szomorú önfeledtségbe esik. Nem tudja él-e, nem-e? Barátaitól elbúcsúzkodik, örül, ha nem látja őket. Egy hű barátja van, a temető, abba jár kiönteni síró keserveit. Oda vonul el a világ zajától, oda rejtezik el az emberektől.
    Járja a temető-kereszteket, mint a bánatos pálos barát. Lerogy a sírra, beszédet kezd a halottal:

„Én vagyok itt emésztő gyönyöröm,
Én sírhalmodnak hű zarándoka.”

    Beszéli neki álmait, megkérdi „életének elásott kincsé”-től, minő a síri éjszaka, a koporsói álom? Zokogva ígéri, hogy nem fogja háborgatni jajjal és panasszal; halkan lép majd, csókot tesz a fejfára, síró szemének szakadó könnyével elolvasztja körül a hideg havat, tavasszal, virágfüzért tesz le a halomra, aztán elmegy lassan csendesen. Ha eljő az éj, a földre árny borul s szívét, mint éhező vad, megrohanja a fájdalom, a puszta országba vándorol el a ciprus lombok alá, a temető árnyak közé. Mint a szelíd hamvai lelkész, ő is bujdokolja a néma hantokat. Neki is mit annak,

„Járván a temetőn tanutlan éjeken,
Egy kisded sir felett törnek meg térdei…”

    Mikor aztán halvány arcára rásüt a sárga holdsugár s éjfél felé hallgatja a felsívó szélvész zúgását, mikor omló könnyei és bús sóhajai között gondol vissza a múltra s a hitvány való sivár ellentétével megdöbbenti lelkét, mint édes kép, tűnik előbe akkor az elmúlás, a halál. A gondolat kedves lelkének, gyógyító balzsamcsepp, mely hűsít, enyhít, az eszme. Hisz akkor elhal keblében a kavargó, vészes fájdalom, csendesen lesz s ott fog feküdni boldogan, pihenve, mellette az édes kedvesnek…
    Barátaitól is csak azt kívánja, hogy Etelkéje mellé temessék. Nyugodjanak együtt! Suttogó hangon minden éjfelen mondják ott el egymásnak szelíd álmaikat s induljanak egyszerre majd,

„Ha ébresztő szava
Zeng a feltámadásnak.”

    A költő, ki sötét perceiben mesének mondta a hitvallás tanait, szemfényvesztésnek, huncutságnak  a hirdetett ítéletnapot, most édes bizalommal gondolt megint a túlvilági egyesülésre, ki elébb már istent is tagadni mert, most erős reménnyel hiszi keze hatalmát. És mégis valami érzelgős erőszakolt hangulat lep meg itt-ott. Fájdalma nem ment a szentimentalizmustól. A puszták egyszerű fiát, kinek költészete eddig a megtestesült egyszerűség, gyermeteg báj, szertelen csapongó képzelete s túlhajtott érzelmei a dagály hiú csillogásába, útvesztőjébe terelik. Ha igaz is a keserv, melynek lángja szívében lobog, túlságos gyászt erőltet magára. Még a mosolyt is kárhoztatja ajkán, tréfás vidám beszéd között is, mi lelkét tépi, keblébe zajg sötét búja az. Igen, mosolyg.

„Felhős ég is mutat derüt.
Csakhogy midőn a nap kisüt,
A felhő keble megreped.”

    Ez is idegen szín, byroni reminiszcencia. Az angol költő szintén vétket lát még a csendes vidámságban, itt bocsánatot esd a sír éjében fekvőtől a hideg mosolyért, mely elvonul arcán, hiszen

„Az is olyan, mint rogyott
Tornyon repkénylevél.”

    Már nemcsak a kegyetlen feledéstől ijed el, utasítja el szívétől azt,hanem lelke békéjéről a szelíd megnyugvásról, csendes emlékezésről se akar tudni. Szívén a be nem hegedt sebbel óhajt a halálba menni, a temetőbe költözni. A kis sírhalomhoz is azért bolyong el beteg lelkének édes reményével, hogy szíve ott majd megszakad, a várt halált előhozza kebléből előtörő bánata. S mikor élve kell elvonszolnia onnan fáradt testét, lelkét, lelke haragjával kiáltja:

„Mert csalnak mindig, mindig a remények!”

    Kín neki ez az örök nyomorúság s szabadulni mégsem tud nehéz jármától, nem tudja megölni semmi szenvedés és maró fájdalom. Féregként dúl, rág az belsejében, hogy átokká tegye csak, keservbe fullassza egész életét.
    Pedig ő nem akar élni a rá roskadó kereszttel, nem akar lemondást tanulni fájó éveken keresztül. S ha kétségbeesése nem is ragadja a lejtős útra, a szédítő, fekete örvény felé, mely szélén kiáltja a borongó-szavú szonett-költő.

„Szakítnom kell nyomorú éveimmel!…

    De e bús lelkű Kölcsey epedő szava beszél az ő szívéből is:

„Mért, hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen!?”

    De olykor halálvágya, sírba vágyódása mesteri hangokat csal lantjából. Ez az érzelem volt a szülője egyik legszebb népdalunknak, a „Toronyban delet harangoznak” kezdetűnek.
    A népi érzés, mely „Ciprus lombjaiban” csak ritkán buzog fel, de akkor megragadó erővel, eredeti zamattal, e dalát párjává teszi a virág hullását sirató másiknak, mely megkezdi a fájdalom költészetének ciklusát. Ami húr itt megrezdül, az csakugyan a szíve mélyéből fakasztja a szavakat. Legszebb, sajátos vonása a költeménynek az az egyszerűen nyilatkozó őszinte bú, mely a délibábos alföld árvalányhajas szomorgó legényére emlékeztet – mely oly önkéntelen igazsággal s mégis művészi ecsettel, élethű képben van festve a futó sóhajban:

„Hejh, ha olyan közel volna sirom,
Mint a milyen rövid az árnyékom…
Élet, élet, áldástalan élet,
Számadásod velem mikor végzed?
Mikor mondod, menj Isten hirével,
Porladozzál porló szeretőddel”…

    Valami lágy-bús mélaság érinti szívünket, ami a rég elhangzott dajkadalt hozza emlékünkbe, vagy a csalogány bánatos nótáját hallatja újra.
    Hanem ilyen szelídebb érzés csak néha veri fel sötét világának döbbentő képek közül. Szívére önsúlyként nehezedik az elviselhetetlen kín, lelkén ott lebeg az életuntság árnya. Kedélyét beteggé, szenvelgővé tette a gyász. A szeretet nála ikertestvére a gyűlöletnek, a fájdalom a kitörő haragnak. Feketének lát maga körül mindent, gyalázatosnak, csúfnak az egész világot. Undort ébreszt benne a tekintet a törpe nemzedékre, a satnya korra. Alacsonyra süllyedve sárban fetrengve hever az. S ő énekli a juvenalisi dalt:

„Megvetésem és utálatomnak
Hitvány tárgya, ember a neved!”

    Lelkét utolérte a világfájdalom ragálya, s pesszimizmus kísérteti borongása. Az a láz uralkodott akkor a légben. Északi hűvös szél hozta. A ködös Albionban sírva kacagó húrjait megpengette lantjának a nagy Byron, féktelen szilajul neki támadt a világnak, Istennek, hitnek, megrázkódtató, őrjítő hangon elénekelte bús szerelmeit… és gyújtó sorai futótűzként megjárták az egész Európát a sarmata sivatagoktól a recanatii vadon magányáig. Még a tengeren túl is visszhangra talál a dal a zilált életű Poe Edgár költeményeiben… Franciaországban Musset tagad el magától hitet, reményt, szeretetet, az Appeninek hazájában búskomor szava hangzik fel Leopardinak, szkepticizmusa ijeszt Namarellinek, a németek költői közt Heine izgató fantasztikuma, Lenau sikongó sirály szomorú kiáltásához hasonló jajszava – a Néva partján Puskin tépelődő kételye beszél a szellemről, mely Manfréd átkaiban borong, a „Don Juan” vad hahotájában kiált, a „Kain” sejtelmes tagadásában ijeszt.
    A sötét szín irodalmunkban is mutatkozik már Petőfi előtt. Ányos éjente bús holdvilágnál panaszolja keserves boldogtalanságát, borongó éneket zeng a csekei remete, jobb világért eped édes-bús szava Bajzának. A pálos szerzetesnél a sötét hang a sötét kedélyből fakad, költészetének eredeti vonása az, míg a másik kettő szentimentalizmusát Schiller műveiből meríti. Petőfi „Cipruslombjai”-ban Byron fájdalmas, Schelley kétségei, Heine kísérteti költészete hagynak nyomot.
    Ott van a komor világfájdalom, a kiáltó elégedetlenség panasza s ott rémít az éjjeli világítás is. Most azt a hatást teszi ránk, mint egy sötét árnyú, virág- és daltalan rengeteg, majd pedig remegő érzést fakaszt keblünkben,m int a puszta látása, melyen végig cikáz a pillanatnyi tüzű villám lángja, felgyúl-elhamvad a bolygó lidérc csilláma, melynek kóbor útja a temető felél vezet…
    A költő egészen kivetkőzik lírai természetéből méla gyermekdedségéből. Valami démoni árny üldözi mindenfelé.
    Költeményében káprázatos álom, kísérteti kép, léleklátás borzaszt.
    Az elhagyott kedves a temetőbe megy elmondani álmát:

„Oh én nagyon borzasztót álmodám…
A földet a nap űzé, kergeté.”

    Látott megbomlott világot, szaladó csillagokat, földre hulló nagy üstököst. Az ép szívén találta s sebet fakasztott rajta, mélyet és nagyot.
    Csendes éjjel, ha tizenkettőt ütött az óra, látogatója akad, megjelen fehér köntösbe”, halott ruhába’ Etelke. Felkelt a sírból, hol sötét van és hideg s keresni indult elvesztett életét, jött megkérdeni a földön hátramaradt kedvesét suttogó szavakkal üveges szemekkel – Nincs-e nálad?
    Lázas álmok, csalfa káprázatok gyötrik, mint a beteges Lenaut. A fájó szenvedés mindkettőjükben visszás emlékezéseket, szenvelgő képeket ébreszt, melyek nem tudnák szíveiket meggyógyítani, hanem a fájdalom tébolyának, vagy a meghasonlás rémének tennék őket martalékává. Mert a bánat lelket ölni tud. A reménytelenség az őrültséggel határos, a nemzet elbukása, gyalázata kioltja a „Szózat” írójának szívéből a bízó hitet, hogy lelkére sötét ború nehezedik. Bajza szívét annyira tépi a múltnak képei, hogy végre is elméjét emléktörlő téboly szállja meg. A bús lemondás elégikus költője Vachott, az őrültek házában hal meg. De a temetők énekese megállt az örvény előtt. A német költő csak tovább bújdosta a rengeteget, a tavi kákást, holdfényben, esti homályban sírva tördelt jajjal, de Petőfi természetes lelke nem tudta magát sokáig átengedni a kétségbeesett gyásznak, szíve nem tudott üszökké égni a fájdalom lángjában. Futott az idő árja s a seb gyógyult, hegedni kezdett. A tomboló keservből mélabú maradt meg s az édes emlékezés, mi sokáig még sötét fátyolként kíséri nyomon, de aztán szelíd árnnyá enyhül.
    A háborgó tenger, mely belebömbölt a síró zivatarba, most szelíd hullámokat ringat s a napfény elsiklik rajta újra, csendesen…

„A fájdalom szélvésze
Kitombolt, elzugott, megszűnt, elenyésze.”

    Komor mélységéből, zrdon keservéből a tiszta magasztosságig emelkedik a költő. Ha Etelke jut eszébe, régi álomnak hisz azt,kit nem érdemelt meg földi szív. Mi szép is volt a halotti ágyon,

„Mint hajnalban, ha fényes hattyu száll…
Mint tiszta hó a téli rózsaszálon
Lengett felette a fehér halál.”

        
    Méla szeretettel övezi körül alakját s szíve melegének verőfényével őrzi a felejtés eltörlő kezétől. Emlékeinek él, mint az egyszerűségében nagy angol költő, Burns – Etelke is olyan szende ideális kép, mint a Burns Marija. Mindkettő elhalt élte reggelén csalódott, összezúzott szívvel hátra a két dalnokot. De a szent érzelem tovább élt a két nagy lélekben, szelíd bús emlékezésben. Az ábrándos dalban énekli.

„Nem érheti emléked hervadás,
… Szivemben élve hordom
Oh Mari! Áldott képedet -”

    Petőfi elmerengve gondol a múltra s lelkéből szakadó szavakkal ígéri

„Szivemen lesz képed, Etelkém halálig!”

    Napok múltak s évek gördültek a semmiségbe. 
    A költő szívében új láng gyulladott, de a holt leánykát nem feledte el azért;

„A hegytetőn még ül a téli hó
Midőn tövében már virág fesel.”

    Aztán láthatta, hogy törnek össze új reményei, hogy zúzta össze egy büszke csalfa szív. Keservében kikacagta a világot, embergyűlölő remete lett egy hosszú évre a százszoros fájdalommal érezte a múlt csapásait.
    A zajló tengeren hánykódó hajó végre beért a révbe, a fáradt, tüsketépte madár pelyhes fészekben talált pihenőt. Volt már a költőnek boldog családi köre és mégis kiment beszélni a temetői fűszálakkal, mik ott zöldellnek az első ideál sírján, melybe oda van temetve az első érzelem, mely csak holt remények szemfedője volt.
    Nem sokáig tette! Vihar száguldott végig a tájon megtépve örömet és boldogságot, villám cikázott el a szélvészes légben, rémes tűzvilág lángolta be a láthatárt. A költő nem lágy, epedő dalokat susog, de forradalmi dithyrambot, csatadalt kiált; dalai ott teremnek a véres csatasíkon, bömbölő ágyúik és riadó kürtök közt…
    Harc folyt… futó paripák száguldtak a kivívott diadalra, nem magyar mének, de kozák harci lovak. A küküllői völgyben hulla hulla fölött, orosz lándzsától találva vérében hever a dalnok.
    A sugárosztó, tűzben égő üstükös aláhullt az égről, véres farka ott rémített még a láthatáron, azután az is eltűnt, elveszett…
    A Tyrteus közös sírban hever az elesett hősökkel, sírjára nem jár mécset gyújtani, könnyet áldozni honfikegyelet, hazaszeretet, a sírról nem tud senki, semmi, csak az  Isten s az éjféli árnyak.
    Messze feküsznek egymástól a régi szeretők, délibábos róna, égbetörő bérc fekszik közöttök. A ciprus lombja nem beszélhet a parti szomorúfűzzel, egymásnak álmaikat nem mondhatják el a halott ifjú s a halott leány. S az utolsó nap még messze van?! Addig elpusztul a két sír, föld lesz a féregcsókolta tetemből. Csak a nevet nem irtja ki enyészet viharja, feledés szele a nemzet történetéből, melynek aranylapjára írta oda a költő- hős, csak a dal nem fog elhalni az utódok beszélő ajkain, csak a szerető lelkekből nem múlik el a hűn őrzött emlék. És tesznek őróla fényes tanúságot, hűséges vallomást mindvégig folyton.

„A bérczek rónák messze tájakig;
A hol ábrándok, búk: szerelmek,álmok,
Palotában, kunyhóban sziv lakik!
(Endrődy S.)

Forrás: Tanuló Lapja 3. évad, 1896. 14., 15.,16. szám, 1896. ápr. 5., 12., 19.

A „Himnusz”, „Szózat” és a „Talpra magyar”

    Mindenik külön-külön véve egy korszak csúcspontját jelenti. Ha végig tekintünk századunk történetét, önkéntelenül három korszak tárul szemeink elé. Az első korszak az, midőn felhangzik az ébresztő dal remény nélkül a jövőbe; midőn a nagy tetszhalott merev tagjain az élet jelei nem is mutatkoztak, amidőn minden-minden már egy csendes kimúlást jelentett. Csak a múlt maradt, de nem vigaszul; csak a múlt maradt meg anélkül, hogy a jövőbe fényt derített volna! Nincs lélek, mely a bágyadt tömeget életre keltené, nincs eszme, mely vezetne, nincs hév, mely új tettre gyújtana. Igazán, mintha a legmegfelelőbb volna e korra az a mondás: Jégkebel, mely fásult szivet zár… (Kölcsey)
    Pedig fölöttünk tombolt a vihar, mellettünk jobbra-balra dúlt a harcz; künn a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi vezettek s ébresztettek egy el nem oltható tüzet, míg benn nálunk csak a tespedés, csak a lassú haldoklás korszaka lengett. A nemzet az élet legkisebb jelét sem mutatta föl, mintha készakarva meg akart volna halni!
    S vajon ily körülmények között lehetett-e remény az ébredésre? S vajon ez a haláljósló szender mert-e még  legbátrabbak szívébe is hevet oltani? Nem! Ilyenkor csak a csendes fohásznak van helye; csak egy halk könyörgésnek közönyös megnyugvással a jelenben!
    Ez a kor Kölcsey kora, a reménytelenség kora s ez szülte meg Kölcsey Himnuszát.
    Néma fájdalom az, mely végigborong annak minden mondatán; egy felhevült könyörgés akkor, midőn felsőbb segítség nélkül újra nem éledhettünk! Nem is a nemzethez szól, nem is a nemzetet költi, hanem az égbe tört fohásza, mert csak onnan lehet reményt venni egy bizonytalan jövő felé.
    De hogyha Kölcsey verse ezt is tükrözi vissza, még nincs a kétségbeesés végső felemelkedésével írva; inkább panasz az,mint jajkiáltás. Hisz, de nem remél a nemzet jövőjében.
    Egy égi segítségben bízik s nem  nemzet életerejében, ő az életerőt elenyészve látja s szerinte elveszünk erre támaszodva; csak fölülről jöhet segítség,mert: megbűnhődte már e nép a múltat és a jövendőt! Nem akarja elhinni, hogy még több csapás érhet minket; nem akarja elhinni, hogy annyi szenvedés után, mit a jogért a hősi harcokban szenvedtünk, ne lenne jutalom, hanem a halál rémes árnya lépne be.
    Azonban néha-néha mégis elborul a nyílt fohász s olykor-olykor már egy halálkiáltás bekezdésének látszik; de a hit mégis erősebb; pedig szabadság nem virul a holtnak véréből és kínzó rabság könnye hull árvánk hő szeméből. Kölcsey itt csak lelkének látnoki ihletére támaszkodhatott s egyéb semmire sem; míg Vörösmarty már érzi az életerős a a „Szózat” már a remény és a határozottság színezetével van írva.
    Vörösmarty „Szózat”-a áll a másik nagy korszak csúcspontján: a fölébredésén. Itt már az, mit csak Kölcsey hitt, reménnyé változott. A tetszhalott mozogni kezdett. Minden téren egy új élet pezsgése, sürgés-forgás keletkezik. Széchenyi már fönnlobogtatta akkor látnoki lelkének lángjait, a lábadozó beteg minden sebére talált orvosságot s tehetségeinek csodálatos tevékenységével küzdött, biztatott és tett! A magyar Tudós Társaság már ez időben megteremtette első gyümölcseit s az országgyűlés letérni látszik a sérelmi politika hiábavaló követelődzéseinek útjáról s hajlik a tett felé is. A honszerelem újra ébresztő lángja pedig fennen lobog a szívekben. És most már, nem úgy, mint régen, a múlt század végén, midőn nagyúri köreink szégyellték magyarságukat, - talán büszkék is arra s a nemzeti szellem oly erős áradat alakjában özönlik hozzánk, hogy a nemzet egy osztálya sem idegeníthető el többé a hazától.
    Tehát egy nemzet életének két legelső feltétele meg volt már: a honszerelem és a nyelvszeretet s ha ez már létezik, úgy annak lehetetlen többé elvesznie. Élnünk kell és élni fogunk! Magyarország nem volt, hanem lesz! Ez a mondás adja meg ennek a kornak a jellegét. Ez vezet minden téren, politikain, társadalmin és irodalmin s ez a szellem íratja meg Vörösmartyval a „Szózat”-ot, a leglélekemelőbb magyar nemzeti éneket.
    Vörösmarty – nem úgy, mint Kölcsey – a nemzethez szól s a nemzetet hívja buzgalomra. Mint Kölcsey elébe tárja a fényes múltat, a honalapító dicső küzdelmeit, azon időket, midőn Magyarország védbástyája volt a török ellen egész Európának, s nem kér, nem fohászkodik, hanem parancsol. Míg Kölcsey Himnuszában arra hivatkozik, hogy megbűnhődte már a nép a múltat s a jövendőt, addig Vörösmarty nyíltan és egyenesen szól: Népek hazája nagy világ, hozzád bátran kiált, egy ezredévi szenvedés kér éltet vagy halált! S ez adja meg a Szózatnak, azt az erős bizalmat a jövőre nézve s ez hozza le a kételyek vészes tömegéből azt a következtetést, hogy nemzetté csak saját erőnk által lehetünk, de leszünk, mert lennünk kell! Vörösmarty egy jós tehetségével lát, olvas a jövőben; mintha tudná, hogy minek is kell következnie a történelem sorrendje szerint s feltár kíméletlenül mindent nemzetének. Múltat azért, hogy abból erőt merítsen a jövőre; jövőt azért, hogy bármennyire is legyesnek ott túlsúlyban a vész forgatagjai, a nemzet többé gyáván el nem veszhet és élni kell neki, mert élni kell neki addig, míg csak megértik a szót, míg csak hívek maradnak a hazához, amint ő mondta – rendületlenül!
    Harmadik nagy nemzeti énekünk a „Talpra magyar”.
    Míg Kölcsey „Himnusz”-a és Vörösmarty „Szózat”-a a hit s a remény korszakában keletkeztek, addig a „Talpra magyar”-t a tettek kora szülte meg.
    Még a nemzet fülében csengtek a „Szózat” komoly, vészjósló szavai, még mindig kísértettek a jövő rémes árnyai, midőn a külső izgalmak behatása alatt megfogant a „Talpra magyar”. A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi már nálunk is kísértettek, untalan felszakítva a künn forrongó viharok által. Minden téren lázas sietséggel dolgoztak, csak a reform, a hőn óhajtott, a hőn sóvárgott, csak az késett még, azt halogatta az országgyűlés. Minden érezte, hogy rettenetesen dolgoknak kell történni, ha a biztatás még tovább tart s nem közeledünk a tett felé! Kossuth lángszavú beszédeit mondotta; követelte a nemzet jogait, a népeit s vele követelte az ország java része. Eötvös a parasztlázadás vészes árnyait véli a közeljövőben; minden aggódik és sürget, de a reform csak mindig késik. Így éri a forrongó központot a bécsi forradalom híre. A láz és az izgatottság még erősebb leszen. Olyan lehetett a főváros, mint egy gömbbé zárt tűzcsomó, mely csak egy nyílást keres, hogy kitörhessen és tönkretegye az egész gömböt.* (* A régi rendet minden jó oldalaival és félszegségeivel egyetemben.) S ezt az egy nyílást megadta a tűznek Petőfi halottfeltámasztó költeménye: a „Talpra magyar”.
    E költemény nem a kételyek, a jelen bajainak elmondása, az egy nyílt felszólítás a tettre, egy hangos követelés, mely jogos voltánál fogva betölt minden szívet, mert ezt mindenki érezni volt kénytelen. Éppen úgy tettre gyújtja a bátort s éppen úgy felhevíti a kétkedőt. Fátyolt vet a múltra s csak dicsőséget lát a jövőben, míg tettre bírja a jelent. A „Himnusz” csak az Urat kéri, hogy tartsa meg nemzetét, a „Szózat” csak egy szikrányi  honszerelmet kér, a „Talpra magyar” egy szent esküvésre szólítja fel a nemzetet!
    A „Talpra magyar” áll tehát a harmadik korszak tetőpontján. De szinte önkéntelenül merül fel itt egy kérdés, hogyha a „Talpra magyar” a legnagyobb, a tett korszakának csúcspontján áll, miért nem lett az nagyobb nemzeti énekké, mint a Szózat avagy a Himnusz? S ennek az okait szintén a kor viszonyaikban kell keresnünk.
    A nemzet él és hajnalán van egy kezdődő virágzásnak, mely csak jót és szépet ígér. A fellendülés olyan óriási mérvű minden téren, hogy ritka nép az, mely egy félszázad alatt annyira előrelépett volna, mint a magyar. A nép szabad, nálunk is a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi diadalmaskodtak,megvan a korral a felelős kormány s csaknem minden, ami alkotmányunkra vonatkozik, a tudomány, a költészet terén pedig nem kell külföld felé fordulnunk, vannak olyan erőink, oly neveink, amelyekkel csak büszkélkedhetik az irodalom. Petőfi, Arany és Jókai művei nemcsak nálunk, hanem a külföldön is közkedveltségének örvendenek, megvan s működik buzgón nyelvünk őre: az akadémia; egyszóval mindaz, ami csak a jelen század küzdelmeinek sikerét bizonyítja. S vajon hol állunk attól a kortól,mely nem mert  bízni a nemzet jövőjében? Hol állunk attól a kortól, melyben a „Himnusz” keletkezett?
    Most, midőn a bizalom jövőnkben minden szívben a legszilárdabb gyökeret vert, most már csak igazán az Isten-áldás hiányzik a bevégzett munkára. S ezt kéri, könyörgi a „Himnusz” untalan: Isten áldd meg a magyart, kit vének hányának… Ez az egyik oka a Himnusz még mos is tartó népszerűségének.
    De vajon miért nem vált nagyobb nemzeti énekké a tetterős „Talpra magyar”? Ezt bizonyára nem esztétikai szempontból, hanem a kormányokból kifolyólag kell keresnünk. A „Talpra magyar” eredeténél fogva a leghevesebb hangú magyar költemény, de ezt a hevet, a hangnak gyújtóerejét, csak az azon időben, csak az oly körülmények között élő érezheti, mint aminők nálunk a márciusi napok voltak. Nem ünnepélyes menetű, mint a „Himnusz”; hanem megrázó. S ma, midőn a bevégzett tettek korszakát éljük, mindinkább közeledünk a munka vége felé, akkor hiába utalna minket a munka megkezdésére, amelyben már amúgy is benne vagyunk. A „Talpra magyar” már megtette hatását, mely szorosan egy naphoz fűződik s ez éppen március 15-dike, most egyelőre hatáson kívül van, de hogyha egy új munka kezdetéhez érünk, úgy kétség kívül a legnagyobb népszerűség őt illetheti. Inkább a történelmi pillanat nagyszerűsége s e nap iránt érzett kegyelet gondolatba öntött himnusza ez s éppen ez az oka annak, hogy a „Talpra magyar” szorosan ehhez a naphoz fűződik, úgyszólván elválaszthatatlanul. Így, míg a „Talpra magyar” tisztán a múlt dala már, a „Himnusz” első és utolsó strófáján mindenkor nemzeti ének marad s így a „Szózat” is, mint a hazaszeretet legmegfelelőbb kifejezője.
    A „Szózat” tartalmánál és fönnebb kifejlett korviszonyainál fogva keletkezésekor a legünnepeltebb magyar himnusz volt. S mindig erősebb és mélyebb gyökeret ver a szívekben, mert tartalmánál fogva mindenkorra vonatkozik. Egy nemzettől azt az adót kérni a hon számára, ami kétség kívül megilleti azt; a honszerelmet, az mindig és mindenkor időszerű maradand, míg csak e nép élni, létezni fog.
    S azonkívül a jövő képe is, mit elénkbe tár oly élénk és mégis oly általános, hogy annak is okvetlenül meg kell szilárdulnia. Történelmünk, múltunk egész anyagát veti az a jövőbe.
    Népünk sohasem volt hunyász, sohasem ijedt meg a vésztől s igazán már sokszor fenyegette a halál, de mindig csak a nagyszerű halál. Gyáván, önfeledten meghódolni e nép sohasem tudna! Ha tovább vizsgáljuk történelmünket, látnunk kell, hogy abban a tény és árny fokozatosan, egész tervszerűen váltakoznak, van; midőn eljön egy jobb kor, melyeken buzgó imádság epedve százezrek ajakán s van, midőn a temetkezés fölött egy ország vérben áll. Egész történelmi rendszerünket argumentál a jövőbe. S akkor ily körülmények között, midőn tartalmánál fogva a viszonyokkal egészen egyezik, kétség kívül a jelenre nézve a legmegfelelőbb énekünk a „Szózat”.
    De lám, annak dacára, hogy ez így áll, mi az oka annak, hogy e hármat mégis együtt emlegetjük? Mi az oka annak, ha kiejtjük az egyik nevet, a másik kettő akaratlanul is nyelvünkre tolul? Mi az oka annak, hogy e kettő felett a Szózat fensőségét elismerjük, de akaratlanul és észre csak figyelmeztetve vesszük? Ennek az oka a költemények irányában rejlik; ennek az oka minden magyar szívében él! Ők azok, mik föltámasztották nemzetünket s most ők azok, melyek önnönmaguk nagy alkotásainak emlékjelei. Három lényegénél fogva egy, fokozatuknál fogva különböző korszak szülte őket s most közeledvén a két, ebben a korban eggyé, szorosan eggyé válnak: az ünnepélyes „Himnusz” a fenséges „Szózat” és a megrázó, halottfeltámasztó „Talpra magyar”.
    Egy-egy oszlopai ők annak az épületnek, mely jelenünket jelképezi s oly oszlopok, melyeknek alapja erős anyagba van letéve: a nemzet szívébe.
    S a nemzet szilárd, erős, mert hisz megvan minden, ami emeli, mert hisz megvan e három oszlop, mit összedönteni nem képes a szelek szeszélye, kavargó forgatagja, csak megcsorbíthatja, de el nem döntheti soha! Mert jaj akkor, ha a vihar ki tudja tép e három oszlopot, mert jaj akkor, ha ez oszlopok kidűlésével kiszakad a nemzet kebeléből a szív! Vaj lesz-e akkor, mi a szívet pótolni tudja? De hagyjuk el; elég legyen! Az oszlop szilárd s az alap erős. Míg e hármas oszlop meg lesz, a nemzet élni fog! S a vihar homokja csak megszilárdíthatja azt, de eltemetni sohse tudhatja, hanem eggyé változtathatja át e három oszlopot, mint emlékjelét egy munkának, mely nagy és dicső vala!
    S a nemzet, a boldog nemzet majd áldást
 kér e munkára, mely újjá teremté őt, a honszerelem meleg, érces hangjával s az elhatározottság erejével, mert hisz mi más tenne egy nemzetet, mint a hit, a honszerelem s a tetterő? S nálunk ezeknek a leghívebb kifejezője, a „Himnusz”, „Szózat” és a „Talpra magyar”.

                        Legifj. Ábrányi Kornél

Forrás: Tanulók Lapja 3. évad, 1896. 15. szám, 1896. ápr. 15.

Váradi Antal (1854-1923): Regina coeli

 

Ott, hol a bérczi erdők mélyiben
Szabad forrás fut, üzött vad pihen
S az éghez legközelebb a vén orom,
Állott a zárda; most csak puszta rom.
Gót tornya egykor messze kérkedett
A hegy-völggyel, hullámzó táj felett;
Nevét ismerte messze, nagy vidék -
Most hangtalan magányban omladék.
„Regina coeli.”

S mikor a hajnal első sugarát
Nagy, ónos ablakívein verte át.
Mikor az alkony végső bíbora
Vén kővirágain mereng vala;
Mikor keresztes ormai felett
Az éjfél holdsugára reszketett:
Szent áhítattal föl-fölzenge benn
A himnusz hangja lágyan, csöndesen:
„Regina coeli.”

S a mint az évek lassú szárnya ment,
Fogyott a himnusz-zengők száma bent,
Elnémult lassan egy a más után;
Nem messze hagyta czelláját, csupán
A nyirkos síri boltba költözött,
Komor kámzsájú testvérek között -
S mikéntha lassan bucsút mondana,
Mindegyre halkabban zeng a dana:
„Regina coeli.”

Maradtak hárman, ketten – vére már
Nagy, hangos csarnokában kongva jár
Magán – a legutolsó szerzetes,
Egész nap jár, kel, nézdegél, keres,
Üres czellákban senkit sem talál,s a síri boltba roskadtan leszáll;
S mint a ki földi utját végzi ma,
Lerogy s ajkán elszáll a végima:
„Regina coeli.”

Azóta benn kinőtt a fű s virág,
Omló falára repkényinda hág,
Oltár előtt kinyilt a liliom
Futóka függ a csöndes choruson
S tömjén helyett ledőlt oltárinál
A vadvirágok illatárja száll;
S a himnust édesdalu csalogány
Zengi, kisérve szellő-orgonán:
„Regina coeli.”

S mikor borongós, titkos éjjelen,
Az éjfél rémórája megjelen.
S a lelkek félelmes órája üt,
Kisértetes homály, csend mindenütt;
S mint a sír öléből ujra kelt alak,
Merednek a repkényes romfalak,
Tücsök se szól, csalogány sem dalol
- Fölzug a himnus  mélyen föld alól:
„Regina coeli.”

Forrás: Tanuló Lapja 3. évad, 1896. 14. szám, 1896. ápr. 5.

Váradi Antal (1854-1923): Rákóczi

 

I.
Gótívű templom csöndes csarnokában,
A melyet napsúgár föl nem keres,
Fájdalmas Istenanyja zsámolyánál
Imádkozik egy ifjú szerzetes.

S míg ajka önfeledve mond imákat,
A melyek hangja szivből nem fakad:
Képzelme szárnyán messze elkalandoz,
Keresve szebb időket, multakat.

A gyermekkor világa áll előtte,
Nyiló virágon ifjú napsugár,
Virág között mosolygó rózsaarczczal
A gyermek pillangót keresve jár.

Előtte bókoló kalászú róna,
Mögötte bércz, a melynek oldalán
Arany borág int s lelke összerezdül,
„E bércz, e róna, volt az én hazám.”

Hazám!… e szóra szive, mint a bimbó
Imát lehelve nyíl az ég felé.
Hazám!… e szóra vérző Istenanyja
Könyázott szemeit ráemelé.

„Tekintsd e hét tőrt, mely szivembe vágva,
Tekintsd ölemben Isten holt fiát,
Megostorozva, vérben meggyalázva
S eszedbe  jusson porba hullt hazád!

Nézz könyeimre s jusson majd eszedbe,
Kiért szivednek vérét ontanád,
Kinek fájdalma rokon az enyémmel:
Jusson eszedbe tört szivü anyád!”

S az ifju szerzetes fölkél remegve.
Sápadt ajkán az ima megfagyott.
„Bocsásd meg, oh fájdalmas Istenanyja,
Hogy őseimhez méltó nem vagyok.

De add kezembe azt az éles kardot,
A mely szived, szivünket verte át,
S én visszasujtom árulónk szivébe,
Megboszulom anyámat s a hazát!

El innen, el! Ez óriás boltív sulya
Szivemre hull, ha rájok gondolok,
El innen, el!” … s az Isten anyja képe,
Könyjén át, megvigasztva mosolyog.

II.
Ércztárogatók hadi éneke szól
Trencsén lobogóteli halmairól.

Föld reng, ha kilobban egy ágyútorok,
Kelnek dübörögve a harczi sorok.

Villongva, kerengve a bérczek alatt
Rákóczi vezér deli serge halad,

Fényes sisakokkal az ellen amott.
Tört ágyúk a völgyben, ezernyi halott.

S hogy összerobognak a büszke hadak,
Vérrel dagad és foly a völgyi patak.

S a vérfolyam átka az égre kiált!
S az ég derűjére sötét ború szállt.

S már győzni remél a magyar. Diadal!
Háromszinű nemzeti zászlaival.

Már szól pihenőre a tárogató,
Már végre leróva a véres adó.

S ím uj sereg, uj csata kél
S Rákóczira zúg! Fel ujulva, ki él!

Itt jön, ki elárul, az esküszegő.
Rákóczit eladta a hitlen! Ez ő!

S minden seb, a melyet e harcz keze vág.
Kétszerte sajog s föl az égre kiált…

Rákóczi leverve; futó hada száll,
S ő ott marad a csata romjainál.

S az éji homályba futó seregek
Gyász tárogatója zokogva zeneg.

S még zúgja panasszal a bérczfokon át
Rákóczi dicső, hadi, büszke dalát…

III.
Merre zúgó Márványtenger habja
Hótajtékát partiszirtre csapja.
Kék olajfák halványszürke árnya
Ráborul egy száműzött lakára.

Holdas éjjel. Minden olyan néma.
Csak habok moraja zendül néha. 
Karcsú pálmák álmadozva néznek
Kék ködébe csillagteljes égnek.

Száműzött lakának pisla mécse
Fel-fellobban. Nem nyugodhat még se?
Majd pihenhet ott lenn… nemsokára…
Nem derül rá több hajnal sugára.

Kis szobában bujdosók csapatja
Száműzött vezér álmát virrasztja
Oh nehéz és hosszú volt ez álom!
Folytatása lesz a túlvilágon.

Felriad… „Csatára! Itt az óra!
Harczi kürt riadjon támadóra!…
Halljátok Rákóczi indulóját?!…”
Künn habok a partot ostromolják.

Ágy fejénél Istenanyja képe;
Tőr van ütve vérező szivébe.
Könyboritott bús szemekkel nézi,
Mint zokognak Magyarhon vitézi.

Sirva néz a gyászos haldoklóra.
„Jöszte, jó vitézem! Itt az óra,
Jöszte vélem egy szabad világba.
Jöjj! Arany kapuja, nézd kitárva!

Ott az ősök csillagos körében
Trónülésed elfoglalva fényben,
uUra látod, úgy, mint egykor láttad,
Nagy a szabadnak édes szép hazádat!”

Kiderül a haldoklónak arcza,
Csillapulván szörnyü lelki harcza,
S megtörő szemével ott aképen:
„Oh vezess!” ezt súgja véglehében.

… Künn a tenger dörgő habcsapása
Zúg, mik ép egy nemzet zokogása,
S míg a szirtre dördül: mintha benne
Hős Rákóczi indulója zengne!

Forrás: Tanuló Lapja 3. évad, 1896. 14. szám, 1896. ápr. 5.

Április

    Április neve a rómaiaknál eredetileg Aperilis volt (ab aperiendo), mert e hónapban már az egész természeté kinyílik. A régi évszámítás szerint második hónap, ellenben a Juliani-naptárban a negyedik. C. J. Caesárig 29 napos volt, ma azonban 30 napból áll. A rómaiak Vénusnak, a tavasz istennőjének szentelték; mert Vénus volt „mater geminorum Amorum” (Cupido és Jocus). Elsején volt a nők ünnepe ugyancsak Vénus és Fortuna Virilis tiszteletére. Vénus kedvenc virágai, a myrthus és rózsa, e napon az ajándékozásokban nagy szerepet játszottak.
    Magyar neve: Tavasz szó, vagy Szent-György hava. Ez a György, akinek neve ily módon nyert megörökítést, egy lovag és vértanú volt Kappadociában. Diocletián sászár alatt kitüntette magát és magas hivatalt is viselt. Később azonban, mikor a császár a keresztényeket üldözte, lemondott hivataláról és a császár kegyetlenkedéseit szabadon megrótta. Ezért börtönbe vetették, kínozták, de hitétől így sem téríthették el, s végül is kivégezték. A legenda azt tartja róla, hogy megölt egy sárkányt, amiért később úgy szokták ábrázolni, hogy mint szép, deli ifjú lovon ül és dárdájával a sárkányt megöli. Keleten úgy, mint nyugaton ma is vértanú gyanánt tisztelik és több lovagrend patrónusa.
    Ünnepe április 23-án van, amikor a néphit szerint varázslók és boszorkányok éjfélkor uruknak, az ördögnek elnöklete alatt összegyűlnek (nálunk a Gellérthegyen), tanácskoznak egészen kakasszólásig.  Ekkor eloszolnak, mert a pokolbeliek a világosságot nem szeretik. Németországban is megvan e hit, de ott április 30. és május 1 közti éjjel történik a gyülekezés.
    Április különben népies nyelven a bolondok hónapja. Általánosan ismeretes az április bolondja elnevezés olyanról, akit könnyen rászednek s akivel minden ok nélkül a bolondját járatják, hogy aztán kinevessék. Áprilist járatni, a viginti pálcát (20 pálcaütés az illető hátára) kérni nemcsak nálunk szokás, hanem a külföld majdnem minden nemzeténél, anélkül, hogy ennek eredetét biztosan tudnák. Magyarázatát némelyek onnan veszik, hogy a hónap maga változó csalfa; mások megint azt mondják, hogy egy ősi kelta szokás maradványa, amikor tréfás, vidám tavaszi ünnepeket rendeztek; ismét egy más vélemény szerint IX. Károly egy rendeletéből ered, mely szerint 1564-ben az új esztendőt április 1-jéről januárra tette. Az új évi ajándékozások akkori szoksában voltak, de e rendelet után az emberek januárban azzal biztatgatták egymást, hogy majd áprilisban küldenek ajándékot, áprilisban pedig azzal, hogy januárban lepik meg a szokásos ajándékkal. Így aztán egyszer sem kaptak.
    A berki szellőrózsát, vagy az Anemone nemorosa-t több helyen április virágnak nevezik.
    A régi rómaiaknál 4-én kezdődött a Megalesia ünnep és tartott 10-ig. Magna mater, vagy mater dea, Cybele-Rhea eredetileg az Ida hegyen tisztelt istennő volt, akinek nagy zajjal, lármával tartották ünnepét. Az ő ünnepére vették át a rómaiak a phrygiai fuvola használatát.
    Április 5-én volt Fortuna publica, a római nép számára alapított templom évforduló ünnepe; 6-án pedig a Thapsus melletti ütközet évforduló napja. Ezen ütközetben győzte le Caesar a pompejánusokat, Metellus Scipió és Juba numibiai király  segítségéel s egyúttal bevégezte az afrikai háborút.
    Ezen időre esik nálunk gyakran, miként a jelen évben is, a keresztény egyház egyik legszebb, legmagasztosabb ünnepe, a húsvét. Krisztus urunk feltámadásának ünnepe, onnan veszi magyar elnevezését hogy a hívők a nagyböjt után e napon kezdték meg a húsevést. Az ünnep akkor leendő megtartásának napja azonban már a kereszténység első századaiban kérdéses volt. A niceai zsinaton (325.) végül azt határozták, hogy mindig azon a vasárnapon tartassék, mely a tavasz éjnap-egyenlőség után következő holdtöltére jő. Ha pedig a zsidók Páska-ünnepe is e napra esnék, akkor a rá következő vasárnapon. Ezen határozat szerint aztán mindig március 22. és április 25-ike közé jut. Fontos pedig a húsvét idejének minden évre való kiszámítása azért, mert ennek korábbi vagy későbbi megtartásától függ az egész év mozgó ünnepeinek berendezése.
    A megváltás nagy eseményének emlékére előzi meg a húsvétot a nagyhét, melynek fő napja a Virágvasárnap, az Üdvözítő Jeruzsálembe vonulásának emlékünnepe (Palmarum), zöld csütörtök, nagypéntek és nagyszombat. Mindezeknek központja a feltámadási körmenet, mely a legfényesebb ünnepiességek között történik s amely a nyugati egyházban szombaton estefelé, a keletieknél pedig vasárnap hajnalban történik napjainkban is.
    Krisztus feltámadott! Szóla, mellyel a hajdani keresztények húsvét napján egymást köszöntötték, keleten ma is szokásos, míg a római katolikusoknál az öröm jelszava: Alleluja!
    Ismeretesek mindazon eledelek, melyeket e napra készítenek. A bárány, kalács, piros tojás, sonka stb. szentelésnek jelképi értelmük van. A bárány ugyanis Jézust jelképezi, kinek előképe volt ama bárány, melyet a zsidók Egyiptomból való kiköltözésük alkalmából ette. A kalács az ő feltámadása eseményén alapszik, mivel feltámadása után megjelent tanítványainak, megáldá a kenyeret s velük evett. A tojás a belőle kikelő madárral a sírjából feltámadó Krisztust ábrázolja, amivel a hímes tojás készítés függ össze.
    Az egyházban nagyszombaton 60-100 gyertyát is szoktak szentelni (húsvéti gyertya) s ezeket az oltáron hagyják áldozó csütörtökig. – Nem kevésbé ismeretesek mindazon szokások, vidám tréfák, húsvét hétfői kirándulások, örömtűz-gyújtás, húsvéti nyúl, öntözés (locsolás) stb. is, melyek a húsvét ünnepéhez fűződnek.
    Az újabb magyar történetben egyik legnevezetesebb esemény volt Deák Ferenc húsvéti cikke. Ez 1865. ápr. 16-án jelent meg a Pesti Naplóban, ami ismét folyamatba hozta az 1861. óta némileg elhagyott kiegyezési tárgyalásokat. Feljegyezték azt is, hogy e cikket Deák Ferenc április 14-én diktálta Salamon Ferencnek.
    Április 11-én kezdődött a rómaiaknál a Cerialia (ludi Ceriales) mely ünnepeket Ceresnek, a földművelés alapítójának tiszteletére a Circus maxinusban tartottak. A Circuson keresztül processzióval kezdődtek és 19-én lóversennyel végződtek. 13-án Jupiter Victor fogalmi templomának alapítási évfordulója volt. Krisztus születése előtt 29-ben április 16-án adta a Senatus Octavianusnak az imperator címet, mikor Antoniust levervén, Rómába visszatért. 20-án lépett szerintük a nap a kos jegyéből a bika jegyébe.
    Április 21-én volt Palilia vagy Parilia tisztító és bűnbánó ünnepe Pales pásztoristennő tiszteletére. Később a rómaiak városuk alapításának évfordulóját tették e napra, mert őseiket pásztornépnek tartották és ezért ünnepét leghelyesebben a hónapban a pásztor istenségével egyszerre tartották.
    23-án volt Vinalia, a borkóstolás terminusa, t. i. az új borral telt hordókat kinyitották és megkóstolták. A szüret náluk augusztus 19-én volt (Rustica vinalia). Napjainkban igen szép ünnep a katolikusoknál Márk napján a búzaszentelés, mikor a hívők a pap vezetése mellett processzióban kimennek a határba és isten áldását kérik a földművelő nép fáradságot munkájára. A hónap végén kezdődött Floralia, a Flóra istennő templomának alapítási évfordulója s ez tartott május 3-ig. A mai virágkorzók, melyeket a kontinens majdnem minden fő- és nagyobb városokban évenkint többnyire májusban rendeznek, e Floralia maradványai s minthogy rendesen valami humánus cél szolgálatában állanak, a legsikerültebbek is szoktak lenni.
    Felemlítem végül az előző hónapokon, hogy a drágakövek közül februáriusban az ametiszt uralkodik és őszinteséget jelent márciusban a rubin, mely bátorság és becsületesség jelképe, áprilisban a zafír, mely bánbánást és a gyémánt, mely az ártatlanságot jelképezi.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 14. sz., 1896. ápr. 5.

Schier Aladár (19. sz.): A vigasz

 
Rideg, komor nap, künn az őszi szél
Fütyülve fújja zordon énekét,
Zörögve hullong sárguló levél
S bús szemfödőként elterül eléd.
Öreg karszékbe dőlve élvezet
Bámulni égő kandalló tüzét,
A láng, sziporka biztosan vezet
Emlékezetnek útján szerteszét.

Mert hisz mi volna ifju életünk?!
Gyorsan elégő könnyü kis szövet,
Ha lángra lobban, annyit érezünk,
Oh annyi kincset, annyi édeset,
De ha lobogva ég a szenvedély
S ki lángra gyújtá, megcsal és… nevet,
Az ige szól: Higyj. Nem lehet? Remélj!
Higyjed, reméljed, hogy a „szív feled”.

Az ifjuságnak fényes álmai,
Hirnév, dicsőség: légvár, képzelet,
Rendeltetésök; tünni, szállani
S a szivben hagyni üres,nagy hegyet.
E bús üregcse, e piczinyke sir
Oly óriásnak látszik akkoron,
A megcsalt lélek felzokogva sír -
Muló reményen, füstölő romon.

Oh annyi nagy, szent, annyi szép, nemes
A zord valón mind összetörve hull
S a sziv, ha vérzik, balzsamot keres,
A búra fátyol, feledés borul.
Oh csak kövessed a kebel szavát
S küzdelmeidben tűzd ki jelszavul,
Ki a hazának szentelé magát,
Önérzetét az birja vigaszul.

Forrás: Tanulók Lapja 3. évf. 12. szám 1896. márc. 22.