Vajda János (1827-1897): A természetből

Lányszív, ha sok a búja megreped;
Hős férfié utóbb kővé mered.

Mely szikrává törik, mint a koha,
De meg nem lágyul az többé soha.

Villámot hány az ég, majd megszakad;
A kemény kőszirt állja – és kaczag.

Hadd üsse rontsa, - fáradjon bele
A istennyila – nem gondol vele!

Égesse le a kopár ormokat,
Ugy sem terem többé virágokat!

Ne is kimélje daczos homlokát,
Nem kér kegyelmet tőle, - ő sem ád!

Mert bár ha nincs többé öröme bája:
Van olthatatlan égető boszúja,

Mit magzatkint rejt, éleszt minden órán
Mélységes méhében, miként a volkán…

- Jaj akkor néktek ellenségei:
Ti környékének pára gőzei!

Kik gyülekezve a felhősereg
Hadában villámokká lettetek,

A védtelenre lerohantatok,
S fölötte állnak palotáitok.

Üszökbe lángba borul majd a nap,
Egyszerre a tűzláva mind kicsap, -

Alattatok meging, reped a föld,
S ha majd a rémület mindent kiölt:

Csontjaitok’ rakásra égeti,
S sirjaitokat is betemeti!

Forrás: Vajda János: Vészhangok. Pest, Hartleben K. A. bizománya 1860.

Vajda János (1827-1897): A gyilkos (monológ)

 
Fúj, nyargal a szél hegyen völgyön át.
A bérczi tölgy veszt köntöst, koronát.
Sikolt az ablak, bömböl a völgy.
Megölte benne valaki magát.
- Mért nem kacsintasz, illegsz oh hölgy?
Az árok búg, a barlang csuklik.
Hess áruló, gonosz kuvik!

Fúj, nyargal a szél árkon berken át.
Hogy földhöz vágta egy fa ott magát!
Olyan sudár, oly fiatal volt.
De még mozog, még fenyeget az ág.
Nem örömest, de még is megholt.
Bolyg a haraszt, mindent beföd majd.
Ordas csiba! Ne fájjon a fogad.

Üvölt, fuj a szél tüskön bokron át.
A nyár, az ősz elhordja majd magát.
A hó alatt elalszik a föld.
A dühödt lég hadd törje ki nyakát.
Ki érti meg, ki tudj mit nyög?…
Valami elsuhant emitt fenn…
- Jár a halál, ha kell, ha nem…

Üvölt, fuj a szél a sövényen át.
Megúnta letét a vén világ.
Szerette a napot a golyhó.
Pedig feküdni a lebujba járt.
Ragyogni fenn, alunni lenn jó.
De még a napsugár se szebb, mint a vér…
Ma csak ma, de holnap mi ér!...

Forrás: Vajda János: Vészhangok. Pest, Hartleben K. A. bizománya 1860.

Vajda János ( 1827-1897): **Emlékkönyvébe

A boldogok hamar felednek
Mert a ki tud feledni boldog.
Szerencse, ifjuság – jelennek,
Elmultnak élnek búsak, aggok.

Éld a jelent, feledd a multat,
Mulass a hütlen örömökkel.
Ha majd azok mind, mind elhagytak,
Hű bánatról majd rám emlékszel.

Forrás: Vajda János: Vészhangok. Pest, Hartleben K. A. bizománya 1860.

Vajda János (1827-1897): A czimbalmos

 
’Nem is rendes országút ez,
Csak oly bitang, ordináré;
Nem is urak járnak erre,
Soh se akad itt jó fáré.
Bolond-épitette csárda
Csak kacsingat jobbra, balra;
Hogy a bagoly rugná széjjel -
Hej, itt az is  éhen  halna.

Oda rajkó, porzik az út!
Jön a vendég, a gavallér.
Pöng a sarkantyúja még ma,
A zsebemben meg a tallér.

Gyomrocskádra ünnep virrad,
Nossz’ elejbe fullajtárnak -’
„Devla! – dádé – forgószél az
Vén boszorkány tánczol benne!”

’Ki te Bodri, mért hizlallak?
Ha eb lettél, ugass hát már!
Ne sirj purdé, jön a balek,
Csakhogy még most amodább jár.
Csahintja már Bodri is, ládd!
Hol a verőm – ugorj fattya!’
„Devla! – Bodri éd’s anyámat,
Vagy elmult torát siratja…”

’Haj, de gyalázatos élet!’
Zokogják a sovány húrok;
Eb nem ugat, kocsi nem zörg,
Nagy az étvágy, szintugy kurjog…
Bodri vonit, a rajkó sir;
Hogy az éneket ne hallja,
veri a húrt, ráfülelve -
„Hej Nagyida veszett vajda!”

Ideje múl délebédnek,
Fellegek közé dől a nap.
Förgeteg gyül, menkő, zápor
Útmellékről egy koldúst hajt.
Huszast vált be a csárdásnál,
Dade szeme villámlik rajt -
Szól azután a czimbalom,
a meddig a huszasban tart.

Forrás: Vajda János: Vészhangok. Pest, Hartleben K. A. bizománya 1860.

Thaly Kálmán (1839-1909): Őszi reggel

 
Köd lepi a Bakonyt, köd lepi a Vértest,
Köd borong a messze dunai sikságon, -
Harangszó hatja át a hullámos léget,
Vélnéd: zsongni hallasz repülő vadméhet,
Vagy, hogy távol gerlék búganak az ágon…
Pedig hát a szomszéd helységnek ércnyelve
Hívja a hiveket isten-tiszteletre.

Fényes csillag ragyog a torony tetőjén -
Rá tüzi sugarát az őszi verőfény,
Őszi verőfényben bucsuzik a gólya
A csillagtól, honnét gyakran vizsgálója
Volt tájnak, és tónak – ott a rét mezőjén.
Elkezdi még egyszer egyhangu nótáját:
S költöző párjával más hazákba száll át…

Tornácon is üres már a föcskefészek,
Tövises tarlóban a „pitypalatty” hallgat,
Fészke helyén széjjel fut a szeder-inda,
S pirkadt levelére fehér deret hint a
Hideg fényü hajnal, hulló fagyos harmat, -
Mint mikor vig ember szép piros arcára
Ráborul a vénség ezüst-koronája.

Szántó béres ballag lassú eke után,
Két fehér tulkának zuzmarás a szőre…
Búsan nyikorog az eke taligája,
Szomoru nótát fú a legény hozzája -
Kis pörge bajsz alól siróan fütyölve…
Arra gondolt tán, hogy katonának irták,
Hogy itt kell hagynia két nyalka tinóját.

Két nyalka tinóját – szép barna galambját,
a kitől megválni hajh, be keserü lesz!
S kalapját kinjában a szemére vágva, -
Cihogó ostorral búsan oda vág a
Borozdában járó hajszásnak szügyéhez…
Aztán síró füttye még siróbbá válik:
’El kell válnunk rózsám, sokáig… sokáig…’

Megkondul a gulya kolompja messziről,
Hangja közé harsog az őr kiáltása, -
A mint reárivall egy kóbor üszőre:
’Héj Csákó!… hová mégysz a tilos mezőre?’
S szól az ólmosnyelü ostor durrogása…
Bőgve jár a bika zsombékos lapályba’
Rézgombú szarvával a hantot felhányva…

Sárga erdőszélen nyugton állnak a fák,
A bokron a lombon egy levél se mozzan;
Megbúvik a szellő csendes völgy ölében -
Nem jut most eszébe suttogni ledéren -
Szerelem virágon, hallgató bokorban.
Legfölebb a völgyi patakot boszontja:
Fürtös fodraiba belekapaszkodva.

Majd megunja azt is… fölkap egy levelet,
S csalfán ide oda röpíti pörgetve - -
Fonnyadt sárga levél, zörgő sárga levél:
Tudod-e még, mikor ez a most hideg szél
Szerelmes kebledet csókolta, ölelte?!
- Nemcsak az ember, a  természet  is gyarló
Gunyolóvá lesz az imádott udvarló.

Még a napsugár sem ollyan hő, mint nyáron;
Az is bágyadt: miként a kényszerített csók,
Csókolom, csókolom: ajkán van az ajkam;
De míg őt csókoltam: másért sohajtottam…
Másnak nevét sugák a halk, elnyomott szók.
Csókolja a nap is a földet – szokásból, -
Hej de hő szerelme más csillagért lángol!

Nem soká eljőnek majd a hideg napok,
Akkor elő sem néz föllegei megül:
Miként öreg király, a ki trónusában
- Bár hogyan folyjon a dolog az országban -
Búskomor lélekkel naphosszat tétlen ül…
… Vén király ha elhal, örökké álmodik:
De a nap tavasszal újra megifjodik.

Akkor majd, akkor majd, ismét visszajőnek
Szerelmes napjai a szép ifjukornak;
A virág, a levél, a madár, a szellő,
A csevegő patak, árnyas lombos erdő
Megint kiújulnak – vidáman dalolnak.
Addig bús természet, menj alunni szépen,
S álmodj’ kikeletről zordon hideg télben!

Forrás: Thali Kálmán : Kárpáti kürt. Költemények. 2. bővített kiadás a szerző arcképével. Pest, 1860. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. Fogarasföldi gróf Nádasdy Ferencnek, Magyarország egyik leglelkesb ifjának honfiúi buzditásul, s tisztelete, és szeretete jeléül ajánlja a SZERZŐ.

Thaly Kálmán (1839-1909): Balassa Bálint siralomdalai bujdosásában

 

Isten légy vezérem!
Mert im bujdosni üz nagy bú és szemérem.
-    -    -    -    -    -
Én édes hazámból való kimentemben,
Az másfél ezerben és nyolcvankilencben
- - Szörzöm ezt ily énekben.
B a l a s s a  B á l i n t.

I.

Vándorbot kezemben, bánat a szivemben;
Szép hazám határán magas bércen állok,-
És eltévelyegnek, és bucsút rebegnek
Gondolataim: e jajgató sirályok…
Lelket alig érzek, szívem alig dobban:
Megmerevülvén a szörnyü fájdalomban  - -
Ój én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

Körültem a lombok lágyhalkan rezegnek,
Pedig szellő sem leng: csupán én sóhajtok;
Fénylő csepptől ragyog a virágok kelyhe,
Pedig harmat sem hull: könyet csak én ontok.
Oly szent, de oly nehéz az én búbánatom,
Bár mindig zokogjak: el nem zokoghatom! -
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

Rónáidat tán most látom utójára,
Ismert bérceid közt sem bolyongok többé;
S az eszemet hogy egykor ne porodban nyugszom,
Teszi fájdalmamat kétszer égetőbbé.
Kedves hantjaid közt többet ér a halál:
Mint idegen földön hogyha volnék király!…
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

Mégis el kell mennem, mégis messzehagylak, -
Bujdosván idegen országokon végig:
Hol még a csalogány dala sem oly zengő,
Az ég sem oly kék, a csillag sem úgy fénylik…
A patak sirása: könyeim hullása, -
A bimbó–hasadás: szívem hasadása…
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

Két emléket viszek kebeledről, hazám!
A vándorbotot, és zöngelmes lantomat;
Amaz megosztandja utam fáradalmát,
Emez elsirandja nehéz bánatomat. -
Hallgass meg istenem, honi földrül kérlek:
A szegény bujdosót vezérelje fényed! -
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

Istenhozzátok ti ismerős vidékek,
Te róna, ti bércek, magas hegyi várak!
Minden széllebbenés -mely jő messzi földről -
Az én áldásomat viszi el hozzátok. -
Elé vándorbotom!… léptim tántorognak…
S hajh,  idegen porbai  könyeim csorognak…
Óh én édes hazám, te szép Magyarország:
Immár istenhozzád!

II.
    Itt ülök a tenger partján,
Hallgatom: mint zeng a hullám…
Lanyha szellő a hab felett,
Az égen kis felhő lebeg;
S le-letekint a tengerbe,-
Nézegeti magát benne…
Hajh, bár gyorsan tova-menne! -
De kis felhő nem megy tova:
Mert engemet megpillanta,
S bánatomtól borúsodik;-
Halványúl a nap sugára:
S búm sötét felhő-alakban
Ráborúl a láthatárra…
Könyeimtől megárad az
Óceánnak habja,
Zajdul a viz, reng a hullám,
Rajta ütvén, rázudulván
Vad szelek haragja. -
Sóhajimtól lanyha szellők
Zivatarrá válnak,
Ott süvöltve habjain a
Duzzadó vizárnak. -

S én ülök a tenger partján,
Hallgatom: mint zúg a hullám -
A hogy a vész fölkavarja;
S bebámulok a viharba…
Eszembe jutnak a régi csaták -
Midőn védettük az árva hazát;
Búg, bömböl az ágyu, a puska ropog,
Döngő buzogánytól
A paizs öble dobog…
Villám-paripák,
Harcos daliák
Véres port vernek az égre;
Bátran rohanék
Villámló fegyver elébe…
Kürt harsog, a tárogató dala zeng,
Ágyú-dörögéstül a föld szive reng. -
Hah! Reszket az ellen tábora már!
Győz a magyar, a diadalmi csatár.
Hull a török, a csata vérmezején
Holttesteken át robog a hadi mén;
Fölharsog a harci kiáltás:
„Előre, előre dicső magyarok!”
… Óh boldog idők! Óh hősi napok!…

Nincsen csata; csak képzeletemnek
Tündéri játszanak velem,
S távol hazámtól szomorúan
Nézek végig a tengeren…

III.
Hová repülsz kicsiny fecske!
’Messze innen, el keletre!
Szállok a te szép hazádba:
Nagy Magyarországba!’

Ha oda szállsz, kérlek igen,
Vidd el az én izenetem;
Izenetem, sóhajtásom,
Epedő sirásom!

Beszéljed el kedvesimnek
Én szomorú életemet,
S hogy: akkor száll belém lélek:
Majd ha újra visszatérek!

Bánat az én eledelem.
Keserüség a kenyerem,
Fohászkodás az italom…
Segits égi szent hatalom!

- Repülj fecske, boldog madár,
Ki szárnyakkal megáldatál;
S szép hazámból mihelyt lehet,
Hozz énnekem izenetet!

Izentem már azelőtt is,
Elküldöttem a szellőt is,
Izentem a napsugártól,
És a hulló csillagoktól.

Szellő a hirt elsusogta,
Napsugára elragyogta,
Hulló-csillag elhullotta…
Hajh, egyik sem tére vissza!!

De te föcske, légy jobb nálok! - -
Óh miként is áldanálok:
Hogyha ősszel visszatérnél,
Szép hazámról hirt beszélnél!

- Repülj, repülj… áldás  reád:
Érd el azt a boldog hazát!
S vágyaimat, könyemet
Kedves madár, vidd el veled!

IV.
Bujdosónak ablakára
Fáradt föcske-madár szálla…
Mi hirt hozál, mi hirt hozál
Visszatért madárka?

Láttad-e a kékkői várt
Messze távol szép honomban?
Csevegtél-e kedvesimmel?
Beszélj, beszélj gyorsan!

’Százezerszer ölel téged
A te édes feleséged.
S reggel, este buzgó imát
Imádkozik értted!

Köszöntet a kékkői vár! -
Harcparipád nyihog, nyerit;
Török vérben ohajtanak
Fürödni fegyverid!’

- Ne szállj még! Óh ne menj még el!
Hadd hallgatom csevegésed…
Kedves madár beszélj tovább -
Kérlek igen téged!

Csevegj soká, végetlenül  -
De már tova ragad szárnyod…
Repülj  hát, és a merre jársz
Légy mindenütt áldott!

De ha talán itt halnék meg,
Rideg ország, rideg táján:
Jöjj el hozzám fecskemadár
Halálom óráján!

S füleimbe éneklésid
Akkor ujra zengjed:
Hadd haljak meg szép hazámról
csevegésed mellett!

V.
Völgyét, halmát járom fonnyadó erdőknek,
Léptém zizegő haraszton zörögnek;
Búsan hallgatom a levelek hullását,
S nézem a virágok lassú hervadását.

Sötét felhők ülnek fönn a bércnek ormán, 
A sárgult lombokra hűs cseppeket sirván;
S a ragyogó cseppek csak egy percig élnek:
Játékivá lévén a zörmölő szélnek…

Ez a fonnyadt erdő be hasonlit hozzám!
- Mint a sárgult levél: sárgul az én orcám
S a bús emlékezet zizegő harasztja
Lelkemet a multak honában marasztja.

A virághervadás: kedvem hervadása…
A levélhullanás: könyeim hullása…
A felhő: bánatom fekete felhője…
A szellő: sóhajim zokogó szellője…

- Olyan mély, olyan szent az erdő bánatja:
Ő az eltünt nyárnak napjait siratja;
De mélyebb, de szentebb az én búóbánatom:
Óh én elveszített  h a z á m a t  siratom!

VI.
Csöndes holdas éjszakákon
Megpendítem lantomat,
S fájó lelkem, zöngeményin
Elmereng, és elmulat.

Átálmadom szép multamat:
Hogy-miként volt azelőtt?!…
Óh ti egykor dicső napok,
Óh ti eltünt szép idők!

- Csöndes holdas éjszakákon
Kobzomat felhangolám,
És a tábor daliái
Úgy figyeltek én reám!

Mintha Lehel kürtje volna -
Kobzom akként harsogott:
Hogyha zöngém  Árpádot  a
Honért küzdő bajnokot.

És ha  Mátyás  dicsőségén
Szállt az égbe énekem:
A szemek ott körülöttem
Úgy ragyogtak fényesen.

Zrinyi Miklós  hős halála!
Hogyha téged zöngtelek:
Tomboltak a harcparipák,
S a kardok csörögtenek.

- Megpendítem most is néha
Kedves régi lantomat:
S melyek ezrek lelkesültek -
A dalok ha megzendülnek:
Lelkem sír – könyem szakad...

VII.
Óh égnek királya,
Óh földnek birája:
Nagy hatalmú Isten!
Szánom enmagamat,
Én bünös voltomat
Törödelmes szivvel -
Hajh, bünbánó szivvel

Ne vess el engemet!
Bocsásd meg vétkemet!…
Irgalmadért esdek;
Szemeim az égben,
Égő csillagfényben
Tégedet keresnek -
Hajh uram, keresnek!

Napnak világában,
Éjnek homályában
Hatalmadat látom,
S szívem hő imáját
- E fehér galambkát -
Tehozzád bocsátom, -
Hajh uram, bocsátom!

S lelkemből sohajtom:
Szállj fehér galambom
Magas mennyországba!
Könyörögj Istennek:
Árasszon kegyelmet
Bujdosó fiára, -
Hajh, bűnös fiára!

Óh, látván könyeim:
Bocsásd meg bűneim -
Irgalomnak atyja!
Hullasd rám áldásod:
Mint fa a virágot
Földre lehullatja -
Hajh, bőven hullatja!

És engedd: mielőtt
Szomjú lelkem előtt
Llátnám  mennyországot:
Elébb megláthassam -
Véren megválthassam
Jó Magyarországot!

VIII.
Tudni, látni, tapasztalni
Sokat járnak a világba,
És fönnhordják a fejöket:
Büszkén a nagy tudományra.

S dicsekednek: hogy bejártak
Távol messze országokat,
Ismerik a félvilágot…
És tanultak igen sokat.

- Búslakodni, bánkolódni
Mentem én a nagy világba, -
És fönnhordom a fejemet:
Büszkén a nagy tudományra.

Óh mert oly sokat tanultam
E keserves bujdosásban!…
Megtanultam: hogy nincs több oly
Dicső haza e világon - -
Mint az én Magyarországom!

Forrás: Thali Kálmán : Kárpáti kürt. Költemények. 2. bővített kiadás a szerző arcképével. Pest, 1860. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. Fogarasföldi gróf Nádasdy Ferencnek, Magyarország egyik leglelkesb ifjának honfiúi buzditásul, s tisztelete, és szeretete jeléül ajánlja a SZERZŐ.

Thaly Kálmán (1839-1909): Ifjú gróf Nádasdy Ferencnek,

 
midőn 
Kisfaludy Károly sirszobrát megkoszorúzá.
Pest, december 12. 1859.
(Vonatkozással Tompának „Pusztuló erdő” című költeményére.)

Ne zöngjetek: pusztúl az erdő,
A régi tölgy korhad, kidől,
S csak csenevész cserj, satnya sarjak
Fakadnak aggott törzsiből;
S hogy így a büszke bércvadonnak
Helyén maholnap lész’ avar,
s a gyáva bokrok meghajolnak
Ha köztük a szélvész kavar…

Ne féltsétek hazánk jövőjét:
Ép még a sarj: az ifjuság!
Ván törzs ha dül: nyomán virulván
Nő új sudar, szép lombos ág.
S az új deréknak sarjadása
Reményt igér, századra szól:
Megküzdend egykor a viharral -
Nem fél nehéz csapásitól.

A vén fa törzsét bár szu örli:
Az ifju sarjban ép erő;
S a százados tölgy árnyokában
Magasba vágy, egekre nő…
Óh, én nem félek pusztulástól,
Én bizton nézem a jövőt:
Álland az erdő büszke disszel --
Emelve még a bérctetőt!

Nem törpülendnek el növési,
A rengeteg nem lesz avar:
Hisz ép a sarj, hisz ifjuságunk
Romlatlan, edzett, és… m a g y a r:
Mutatok egy szép ifju szálat,
Koronás nagy csernek fiát:
Nézzétek őt, jövőnk reményét -
Hazánk lelkes N á d a s d y á t!

Nézzétek őt: ez ifju hajtás
Jövőnknek biztos záloga:
Hogy el nem veszhet a nagy erdő -
E drága sarj meggyőz   m a g a!
Ő rajta csüng most ifjuságunk,
Mindannyian szeretjük őt:
Hozzá – szivünknek kedvencéhez -
Csatolva szépet és dicsőt.

Nagy honfiúnak nemzedéke,
Nagy honleány szülötte ő:
S nemes fajának már sajátja
A tiszta érzés, tetterő.
Dicső apák nyomában indult,
Itt sast nemzének a sasok;
- Óh bár hazánk szép erdejének
I l y e n  diszsarja volna sok!

Ajkán csupán magyar szó zendül,
Keplében hű magyar sziv él,
Sötét szemében nagy jövőnek
Fényes hajnalsugára kél;
De ő  k ü l s ő l e g  is magyar… kis
Kalpagján kócsagtolla leng,
Magyar szivét dolmány takarja,
Érc-sarkantyú siralma cseng.

Nőjj régi törzsnek ifju sarja!
Kiméljen a vihar, veszély!…
Szeresd a földet a mely éltet,
H a z á d b a n  és  h a z á d n a k  élj.
Igy lészen áldott életpályád,
Repkényen jársz, s virágokon:
És mint vagy mostan mi  r e m é n y ü n k -
Lész  b ü s z k e s é g ü n k  egykoron.

Forrás: Thali Kálmán : Kárpáti kürt. Költemények. 2. bővített kiadás a szerző arcképével. Pest, 1860. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. Fogarasföldi gróf Nádasdy Ferencnek, Magyarország egyik leglelkesb ifjának honfiúi buzditásul, s tisztelete, és szeretete jeléül ajánlja a SZERZŐ.

Szász Károly (1829-1905): Hedvig. Költői beszély négy énekben.

 
ELSŐ ÉNEK

1.
    A kárpátok kék ormán át
Viszik Lajos király lányát,
Viszik Magyarország kevit;
Isten hozzád drága Hedvig!
Zug az erdő: isten veled!
S hint utjára zöld levelet.
Rája irja harmat könnyel:
Oh ne menj el, oh ne menj el!
És a mint lehajlik ága
Földig a legény nyomába,
Visszazörren bús-csörögve:
- Isten  hozzád, mind örökre!

2.
Áll magosban a hegy orma;
Hol a föld s ég öszveforrva,
S éjjelenként, pásztoroknak
Őrtüzeik ha lobognak.
Szerte üzvén a sötétet:
Csillagokkal öszvevéted,
Mig a csillag kósza fényét
Pislogó őrtűznek vélnéd;
Hol ha csörtet szörnyű vadkan,
Menydörgés kel a vadonban,
És ha dörgés szól le menyből
Azt gondolod bölön bömből:
Hol magyarhon és lengyelföld
Találkozva testvérkart ölt,
És egy bérczen kettős erdő,
Tölgyes fenyves koszorú nő,
Mint  e g y  büszke homlokon, a
Két öszveforrott korona.

3.
Két korona most elválik…
Oh Lajos, viseld halálig!
Oh ne oszd meg kélt lányod közt,
Sok gyémántot sok köny föröszt!
Szegény gyönge Hedvigedet
Észak felé hogy viheted?
Az a hideg ég, meglátod,
Elhervasztja e virágot…

4.
És kiérnek a tetőre,
A szem végtelenbe vész,
A mint hátra és előre,
Régi s uj honára néz.
Könybe vész a drága mult,
S a jövő is oly borult,
És a könnyek rezgő árján
Nem derül fényes szivárvány.
Ott elől oly zord a lég,
Metsző hűs szelek fuvalnak,
Szárnya megfagy kedvnek dalnak,
S hült szivekben láng nem ég.
Búsan visszanéz a lányka,
És szivének régi lángja
Kebelében ujra dúl.
Búcsut int fehér kendője,
Ah! bár volna szemfedője, -
És zokog és könnye hull…

5.
Milyen boldog volt mint gyermek!
Bölcsejében már szerelmek
Játszadoztak fürtivel.
S most, hogy szüzzé felvirulva
Hőn szeretni megtanulna.
Üdvét most veszíti el!
Gyermek volt még, szőke gyermek,
Mikor eljegyezte atyja,
Hogy a kis Vilmos herczegnek
Mikor megnő, nőül adja.
A fiu, mint ifju pálma,
Karcsu, büszke, eleven, - de
Mint a hajnal legszebb álma
A leány oly nyájas, szende.
És az évek
Üzték egymást, mint a perczek,
S a királylány és a herczeg
Felnövének.
S mintha ifju csemetére
Metszesz mélyen betüket
Hogy kicsordul fehér vére,
Az megtartja a jegyet,
S ha fel is nő, vén koráig
Látszik az s be nem heged:
Ugy viseltek ők is váltig
Sziveikben egy sebet;
Fájt: hogy oly sokáig érik -
Édes volt: hogy végit érik.

6.
Ah! de a sors másként végez,
És parancsa szívet vérez,
Lengyelország régi tronja
Lajos büszkeségét vonja.
Kisebbik leánya Hedvig
Lengyeleknek megis tetszik.
De nekik erős király kell,
Mit csinálnak ily gyerekkel?
Északon, Lithvániában
Ül Jagelló trónusában,
Népe, maga, mind pogány, -
Krisztus tövis koronája
Még nem díszlik homlokán,
Oly hideg, zord, mint hazája.
De a lengyel koronát
S a magyar király leányt
Szép szavakkal kérve-kéri,
Keresztény lesz azt igéri.
És Lajost a hatalomvágy
- Mely nyugodni soha nem hágy, -
S a szent ábránd: hogy e néppel
A keresztet vétetné fel,
Ösztökélik egyaránt;
És a trónnak s a keresztnek,
Melyet köny és vér feresztnek,
- Feláldozza a leányt!

7.
Ah! a boldog szép arától
Üdv, szerelem messze pártól,
S a királyi diadém
Aranyfürtü szép fején
Örök gyászu zárda-fátyol.
Mindegy! – mégis menni kell!
Ennyi búval, ennyi gonddal,
Kinja csak nő minden nyommal,
Hisz a hontól válik el:
Hol a szerelem reménye
Volt egének csillagfénye,
Hol a játszi ifjuság
Mint mézet rejtő virág
Nyilt szivében; mint a bimbó
Mely tavaszról álmodik, -
S mikor kelyhe megnyílik,
Körülötte tél, fagy és hó!
De mit használ már a vágy
S a megölt emlékezet?
Zord férj nyújt feléd kezet,
s a hová apád vezet:
Kínpad, nem menyasszony-ágy!

MÁSODIK ÉNEK 

1.
Szép ha a fagylepte észak
Zord tetőin cserfa zöldel,
s ágait az enyhébb évszak
Béboritja zsenge zölddel.
Mohval fedett erős karja
A gyöngébb repkényt takarja
Védve vész és vihar ellen.
Igy talál a gyenge nő is
Védet a zord férfi-mellen,
Igy fonódik rája ő is.
De a repkény, ah! Mivé lesz
Ha a csernek durva karja
Őt ölelni is akarja?
Összetipró terhet érez,
És kibontakozni vágyván,
Elalél a cserfa ágán.
- Vad Jagello, gyönge Hedvig,
Egy a máshoz nem talál.
Mi a durva csernek tetszik,
A repkénynek az halál!

2.
Oh miért is, szerelem!
Értelmed oly végtelen!
Édes, rezgő, égi harmat,
Enyhítő a szomjas ajkat, -
S szörnyű tenger, hol a vad
Mélységekben kín fakad!
Enyhe sugár, hold sugára,
Mely álmot sző a virágra,
Édes álmot hő varázst, -
S iszonyu láng, mely hová jut
Mindent éget s hideg hamut
Hagy hátra s izzó parázst!
Gyenge vadgalamb bugása,
Mely csak édes könnyet kér, -
S ordító vihar zugása
Melytől megjeged a vér!
Tiszta lelkek hő ábrándja
Mely az egekig emel, -
S forrongó bér bűnös lángja
Melyet a pokol benyel!
Szent vigasz a bánat-éjben,
S mardosó kin tiltott kéjben!

3.
Igy szövődött kélt elem
Hedvig életén át,
Édes s kinos szerelem
Vivta véle harczát.
Ah! melyik emészti jobban?
Az melyet rejt szent titokban
Régi mátkájához?
Vagy mely a királyi széken
Lebeg fölötte setéten,
Mint felhő mely gyászt hoz? -
Azt feledni kell örökre,
Akarná s nem birja,
Nem hazudhat szeme tükre
S nincs sebének irja;
Erre esküjét fogadta,
S az előtte áll szünetlen,
De jogát a sziv nem adja -
S hogy állhasson annak ellen?
Nappal mindig egy gyűlölt kép
Áll előtt,e s a hová lép
Még is egy más kép kíséri;
Éjjel undorodva érzi
Egy gyűlölt kar ölelését,
Egy átkos kebel verését,
Mely a mint feléje dobban
Eltaszítja mindig jobban…
Álma ujra visszahozza
Azt a képet melyre vágyik,
S bár ezerszer megátkozza,
Szive még is áldja váltig.
És szünetlen
Fel felretten,
Küzdve tiltott gondolattal.
Nincs nyugalma éjjel nappal.

4.
Jagelló sem lel sokáig
Örömet a szerelemben,
A nászágytól harczba vágyik
És indul szomszédi ellen.
Szép a szerelem violája
Hogy ha hű szív nyujtja azt,
Hősnek szebb a vér rózsája
Mit a harcz-mezőn szakaszt.
Jagello is nem uj honja
Jogaiért viv csatát, -
Csak a hir emésztő szomja
A mi őt csatába vonja
És kezébe kardot ád.
S míg a tigris, Nubiának
Sivatagján jár vadul,
Zsákmányt keres csak magának.
Öröme ha tép, ha dúl,
Ádáz kedve csak a prédát
Keresi s boldog ha vért lát:
Jagellót a dicsőségnek
Édes lángja kergeti,
Nagy lelkében tervek égnek
Hatalomnak tervei.
Bujábban tenyész a pálma
Hogy ha vérrel öntözik,
A babérnak legszebb szála
Az, mely sebzett főt körít.

5.
De míg ő a nyugalomból
Felriadva harczokon jár,
Hedvig is honn boldogabb már,
És ha estve vissza gondol,
Üdvet a nap nem hozott bár,
Kin se gyötré kebelét,
S rideg ágyán nyugton alva,
Hő álmaktól beárnyalva
Tölti édesb éjjelét,
A gyülölt kép távol tőle
Nincsen többé úgy gyülölve,
S mely átka volt míg közel:
A kéz, az ajk, a kebel,
Ha most tűn eszébe fel,
Megszelidül a távolban,
S mélán kérdi: valjon hol van?
Éri-e vész a csatán?…
S kit átkozott szive sokszor,
Most egy sohajt röpit olykor
A távozott férj után!…

6.
Ám szivében régi üdve,
S Vilmos képe sincs feledve.
Vissza gondol néha néha,
És a mult tünő árnyéka
Hű lelkére vissza lebben;
S bár naponta halványabban,
De még is mindegyre szebben,
S most is hő varázs van abban
De e képhez nem fér már a
Bűnös vágyak sötét árnya,
Mely éltének átka volt;
Most az emlék szeliden jő
Mint csöndes estvén a hold,
Melynek bágyadt fénye nem hő,
Mely nem éget csak világol,
Néma éjben messze lángol,
S földeriti a sötét
Éjnek rém-tekintetét.
H ha mindig így lehetne
Élni szenvedélytelen!
Egy édes emlékezetbe
Szűz ábránddal elmerengve,
Édes vón a szerelem!
Ha nem jőne uj vihar,
Mely az elszunyadott tenger
Mélyén minden habot felver,
S szenvedélyben fölkavar!

7.
S nyugodt, csöndes egyre Hedvig,
Nem zavarja méla kedvit
Semmi zajgó szenvedély,
Bár szivének nincs jelenje,
Ott van a mult végtelenje,
Eben, s a jövőben él.
A jövőben? – Ah! Mi lesz majd
Hogyha férje vissza tér?
S ujra lábainál sóhajt,
És megint szerelmet kér?
Ha a varázst, mit a távol
Vont reá rejtelmesen,
Megint elveti magától
S hősből ujra férj leszen!
Férj, ki mindig követel,
Kit bár gyűlöl a kebel,
Eltaszitni nem szabad!…
S te őt eltaszitni vágynád
Nem pedig megosztni ágyát. -
Hedvig, meg ne csald magad!
Csak csalódás szűd nyugalma,
Mert a láng még nincs kialva,
S egy szikrára föllobog…
- Jobb maradj ott hős Jagelló,
Leng a harczban győztes zászló,
S itt e sziv – másért dobog!

HARMADIK ÉNEK

1.
Lejárt a harcz s mint gyors madár
Mely hátra hagyja a szelet:
A győzelemnek hire már
Előre jött, megérkezett.
Tajtékba fürdő paripán
Egy hirnök jő a más után,
Jó hirt hoz mindenik;
És a szó szájról szájra megy,
S mind annyinak értelme egy:
Jagelló érkezik!
És fenn s alant, - távol s közel,
Dobog felé minden kebel,
És minden sziv örül.
Csak egy arcz van mely halavány,
Egy sziv, mely néma bánatán
Keservbe elmerül…

2.
És Hedvig néma búban ül,
Termében, egyes egyedül.
Figyel – ha nincs-e semmi nesz? -
Ha lépteket hall… férje ez!
Nem ő, nem ő,… nincs semmi zaj
Csak a magányban a sohaj
Mely kebeléből tova száll.
Most jőnek… hah! Léptek zaja,
Halkan kinyílik ajtaja,
S előtte hű apródja áll.
„Ah asszonyom!”
- „Fiu, beszélj!
Itt a király? Vagy nincs veszély?
Nem jőnek ugy-e még?”
S szemében egy köny ég.
„Királyné, lásd, az éj leszáll
Ma már nem jő meg a király,
s a templom rejtekén -”
- „Ne szólj, ne szólj, nem engedem!
És soha többé – jaj nekem!”
És ujra sir, zokog szegény,
s kinjának nincs vigasztalás…
„Felséges asszony! Megbocsáss -
A herczeg oda vár.
Esengve kér, - csupán ma még -
Az óra oly gyorsan lejár,
S ki tudja – holnap a nagy ég
Nem választ-e örökre el?”

3.
Ah! mint vivódik a kebel!
Mint halványodik el az arcz!
Villámot szórnak a szemek,
De a fehér ajk úgy remeg
S a szivben oly szörnyű a harcz!
Menjen? –  de hátha férje jő?
Vagy ne menjen? – s hát akkor ő
Kétkedve és csalódva várja -
Az életben – most utoljára?!
„Jól van, megyek,” - nem mondja, csak
Alig lehelli az ajak.
És köpenyét magára vészi,
S bár térdeit megtörni érzi
Indul… Ah! A templomba, hol
Szent énekek viszhangja szól,
S köztök a tiltott szerelem
Sohaja suttog szüntelen…

4.
Elzengett az est harangja,
Légbe oszlott lágy viszhangja,
Kihalt, néma a templom.
Kialudtak mind a lámpák
Csak az oltármécs világát
Lengeti halk fúvalom.
Alább alább ereszkednek
Az éj lassu szárnyai,
Künn csillaglángok reszektnek
S tornyok rémes árnyai.
Ah! egy árny a többi közül
Most kiválik – közeleg,
Zaj nélkül az oltárhoz ül,
Némán, hidegen, egyedül,
Mint a síri szellemek.
Üt az óra – talán éjfél
- A kisértetóra – zeng?
De a bús árny attól nem fél,
Nem is hall tán, csak mereng.
S a sötétség ujra nyílik,
S haloványon mint a villik,
Egy fejér árny jő megint -
Kósza szemmel szét tekint, -
Közelebb jő, ott van ott van,
Hol a más ül mély gondokban,
S most jöttére fölriad;
Még egy percz, - egy pillanat, -
Egy sikoltás, - ráfelelve
Egy sohaj, - és átölelve
Egymást, - mint két kőszobor
Vilmos s Hedvig összeforr…

5.
Nem szólnak egy igét sokáig,
Csupán sirnak keservesen.
Mint mikor a vihar elhallgat,
Nem zeng az ég, a szél se jajgat,
S esik a zápor csendesen…
Oh hogyha most az ég szava
Itt kővé változtatná őket,
Hogy ne válnának el soha!
De ah! A bűnös szeretőket
Felriasztja a szörnyű gond:
Hogy közibök a sorsharag
Elválasztó korlátot vont,
S azt általtörni nem szabad!
„Bocsáss, bocsáss!” kiált az asszony.
- „S ha véled szívem kiszakasztom,
Ha életemet viszed el?” - 
Sohajt az ifju és szavára
Megreng a föltét kártya vára,
S összébb szorúl a két kebel!
„Eressz, eressz, - más vagyok!
Gyürűje ujjamon ragyog,
S emésztő csókja ajkamon…
Boldogságunk egy néma rom
Melynek sötét üreiben
Sergei bús halálmadárnak:
Kétségek, kinok, bűnök  járnak
S vesztünk vijogják rémesen!”
- „Hedvig! Még egy csókot csupán!
Ma még lehet!” „de nem szabad!”
De már ott lángol ajakán,
Mely görcsösen hozzá tapad…
És ujra egy percz – vagy egy század -
Mert nem számlálják az időt -
Oh tölthetnének bár így százat,
Önfeledten a szeretők!…
De nem lehet – az óra int -
És a toronyban zeng megint -
És válni kell – „Isten veled!
Örökre fán – nem, nem lehet!
Hogy váljunk így örökre el?
És még is: - válni, válni kell!”

6.
- „S nem adsz-e semmi zálogok,
Hogy szived szűmen dobogott,
S mind ez nem álom vala csak?
Ha majd az évek sulya nyom,
S elhervad e most hő ajak,
Bágyadt hangjával mondhatom,
Oh Hedvig, emlékezve rád,
Hogy ezt te egykor csókolád.
Add, add e gyűrüt” – „Istenért!
Szivemből kivánd bár a vért -
Azt odadom, ezt nem lehet -
Pedig gyűlölöm – hiheted…”
„Te gyűlölöd – s mégis habozsz?-
Szólj, s halált avagy éltet ossz!
Künn megnyergelve ménem áll -
Az éj sötét, - és a király
Holnap, tán délig estelig -
Sergével meg nem érkezik…
Fussunk! – itt a tronus neked?
Hiszen te Vilmost szereted!
Oly édes a magány.
Utunkra csillag ad sugárt,
Elérjük bizton a határt,
A néma éjszakán!
Oh jösz-e Hedvig? – Jöj velem!
Lesz biztos véded: kebelem!”
- „Ah! Mit beszélsz? Oh Vilmos, Vilmos!
Ily bűnt egy tengerkönny le nem mos,
A késő bánat könnyei!
Jobb nekünk elszakadni, hidd-el,
S bár kín között, de tiszta szívvel
Egymástól távol vérzeni!
Gondolj apámra! – a keresztre!
Melyért magam feláldozám -
Mig azt vérkönnyekkel feresztve!
Vérző szívemen hordozám!
Vagy adj halált! – az édesebb
Ha jó kezeidből nyerem!
De a gyalázat: szörnyű seb,
Megölné királyi nevem!
Bocsáss Vilmos – parancsolom -
Én a királynő!” – oh szegény!
Ez túl van gyönge erején,
S a hideg oltárzsámolyon
Ájulva öszverogy; - reá
Bús-szeliden tekint alá
A szűz-anya, s pilláirúl
Egy szent-csodás könny cseppje hull…

NEGYEDIK ÉNEK

1.
Késő este, nem is várva
Érkezik meg a király;
Minden ajtó nyitva-tárva,
Zárva csak egy szoba áll.
Hedvigé az. Minden ablak
Vaksötét. Egy mécs sem ég.
Hedvig nem tért vissza még -
És szivében a királynak
Fészkel a sötét gyanú.
Kimondaná, de szégyenli -
Fog-e bizonyságra lelni? -
- Minden bünre van tanú.
S a hű apród, - hű míg hasznos; -
Árulkodva sugja meg most,
A királynő merre van.
- „Hah! Gyalázat” zordonan
Felkiált a bősz király.
„Fattyu, most szavadnak állj,
Mert különben -” s szörnyü hangja,
A fiúnak – a ki félve
Inkább halva mitsem élve
Reszket, - lesz lélek harangja.
És Jagelló ordit ujra:
„Fáklyát, fáklyát, tízet, százat!
Gyujtsátok föl az egyházat!”
Szive kinos-mérges búja
Lángot kér, a mely emésszen…
- Ah4 ma zord ítélet lészen!

2.
Nyitják a templom ajtaját,
Száz fáklyafény csap rajta át,
Mint tüzvész rémes lángjai.
Veszett zsibaj, dühös kiáltás,
A házban hol eddig csak áldás,
Most átok szörnyü hangjai!
Nem nappal ez, bár fényben ég!
Nem élet, bár a messzeség
Viszhangzik a nagy zaj miatt!
A pokol éjszakája ez,
Halált jelent e szörnyű nesz;
- És Vilmos lát s hall s fölriad!
És a mit lát és a mit hall,
Szivének az halotti dal,
A végitélet trombitája. -
Itt – ájult, vagy tán halt arája,
A halál vég veszélye túl,
Melytől ma meg nem szabadúl,
S a mi szörnyebb mint a halál:
Részén a bűn – túl a jog áll!
Fusson? De hát itt hagyja őt
E gyilkosok keze között?
Nem! Készen életre halálra,
A támadókat kardra várja!

3.
Elől Jagelló – bősz haraggal -
Villámot szór tekintete -
Mint terhes felhő melyen nyargal
A vihar villám-követe.
Kezében nincs kard – csak egy fáklya,
De annak rémletes világa
A mint halvány arczára süt:
Lángpallosu Cherubnak vélnéd,
Mely suhogtatja kardja fényét,
S azzal a sziv mélyére üt!
Nem Cherub ő, nem Istenostor,
Szivében emberi érzés forr.
Két érzés: - s z e r e l e m, g y ü l ö l s é g,
Mi benne egymás ellen lázad;
S a harczmezőn ki vítt  d i c s ő s é g,
És az itthon talált  g y a l á z a t!
És a nemes szív, mely kesergve
Nyujtja ki büntető kezét, -
És a  m e g c s a l t  szív mély keserve,
Mit hütlen asszony tépe szét…
- Ezek zavarják meg eszét!

4.
„El! Gaz lator! Bocsásd e nőt!
Enyém! Szabad megölnöm őt!”
- „Nem úgy király! Előbb vala
Enyém ez Isten angyala!
S te s apja és a szent kereszt
Raboltátok el tőlem ezt!
Én jogomat vissza-vevém,
S a szűz anyára! – most enyém!
E templom, - ez oszlop-sorok -
E szentek képe, - mind tanú!”
És felkacag!… szegény fiu -
A föld alatta reng forog -
Megzavará eszét a bú…
És kard-ki-kard!… És szemben áll
A szerető és a király!
Egy őrült hős, - egy megcsalt férj, -
Vivnak egy nő hullájaér’…
És rémletes, szörnyű a harcz,
Hogy elhalványul minden arcz,
Csak a kardok villámlanak.
S nem mer közelgni senki sem,
A lovagok félelmesen
Hátrább vonulva állanak.
És a király átkot, csapást szór,
És az őrült felkaczag olykor,
De még egyik vivó se fárad.
Pedig mind kettő vérrel árad,
Mégis mind egyre küzdenek,
Lábok alatt a föld remeg.
És végre Vilmos karja lankad,
Alélva Hedvigére roskad -
S ajkát egy sóhaj zárja be:
Hedvig elsohajtott neve!…

5.
S kit rémletes zaj s szörnyü lárma
Felköltni nem birt álmaiból,
Ébred e sohaj halk szavára,
És eloszlik halálos álma…
De ajkán az első mosoly
A kín-látmánytól megjeged.
Csak egy őrült tekintetet
Vet körül s minden összefoly
Tört szeme lőtt, a mit lát:
Vérben heverni Vilmosát,
S fölötte férjét vad haraggal.
Vagy nem is férje arcza tán,
Hanem a bosszuálló angyal
Jött áldozatjai után…
Ő nem tud semmit, ő csak érez,
Oda kap lángoló fejéhez -
Melyben a kín ég mint a tűz -
S egy képzetet más képzet űz,-
Szív-metsző hangon felsikolt,
És visszarogy, mikép a holt!…

6.
Jagellót is emészti kín,
Vad láng fut végig erein,
Mit tett? Egyben két szivet ölt…
- És ing alatta már a föld.
A vérvesztés, - az indulat, -
Szive mely roskad kín alatt, -
Az elveszett mult, - a jelen
Melynek keserve végtelen, -
És a jövő mely oly setét,
Melynek véres tekintetét
Nem enyhiti szelid remény -:
Mind ez keresztül fut szemén,
S keze lelankad, s térdre hull,
Sir mint a gyermek és zokog,
S míg ajka szent imát morog,
Szive átkozódik vadul!…

7.
Azonba kün parancs szerint
A templomlángra gyujtva áll.
Föl nevet vadul a király
A mint a fényre föl tekint,
És fut a láng körös-körül,
Mint tüzes kígyó kanyarog;
Jagelló látja és örül,
Benne nagyobb vész háborog.
„El innen, el! Mind fussatok!
A boltozat szakadni fog,
S mindnyájatokat itt temet.
Hagyjatok, én itt maradok,
Kün várjatok meg engemet.
Nézzétek – e két hült tetem
Reám vár, - én eltemetem.”
Szörnyedve hallja szavait
Álmélkodó kisérete.
De kiált: „ki parancsol itt?”
S villámot szór tekintete.

8.
S nincs senki benn, csak hárman ők,
A férj s a megölt szeretők.
Gomolyg a füst minden felől,
A templom ég kívül belől.
A magos boltozat ropog,
Tántorganak az oszlopok.
S roskad az erős férfiu,
Erőt vesz rajta már a bú,
És a közelget halál
Arcza előtt nincsen király…
„Oh Hedvig! Hogy szerettelek!
Eljöttem meghalni veled!
S ha birni nem érdemle szívem,
Ha éltedben másé valál,
Hadd egyesitsen a halál,
Veled maradok végig hiven…
Ébredj! Nézd mily temetkezés!
Mily fényes fáklyát gyujtaték!
Sirba kisérő láng ez, és
Még sirboltunk felett is ég!”
De Hedvig, ah nem hallja már,
Ő Vilmosával messze jár
Szebb ég alatt, hol nem terem
Kényszer, csak édes szerelem.
Te is Jagello, követed,
E szép hazába Hedviged,
S ha szive tőled idegen
Maradt a földi életen,
Ott megbocsát, hol nincs harag,
Hol a szív boldog, mert szabad!

Forrás: Szász Károly: Hedvig. Költői beszély négy énekben. Kiadta Szathmári Károly. Gyula, 1856. Réthy Lipót nyomdája.

Zalár József (1825-1914): Még gyermek vagy…

 
Még gyermek vagy. Gondatlan könnyüséggel
Röpkedsz mint szállongó madár;
Alig vagy itt, már máshová lengél el,
Igaz: minden hely várva vár.

Még gyermek vagy. Ártatlan ajkaidról
Száll a mosoly és zene már;
Méz a mosoly, a zene gyönyörűn szól;
De még nem ég rajt napsugár.

Szemed, mint harmat reggeli mezőkön,
Mindenfelé ragyogva jár,
s mindenkit, a ki előtted megy és jön,
Körülfolysz mint a láthatár.

Ha majd, ha majd csak egy kedves helyed lesz,
S gondokba merülsz mint buvár,
Ha a mosoly, szó, hő szivedben elvesz,
S a szem csak egyre – egyre vár!...

Forrás: Zalár költeményei. Balogh Melanie kisasszonynak, a költőlelkű honleánynak. Kiadja Vahot Imre. Pest, 1855. Emich Gusztáv Könyvnyomdája.

Zalár József (1825-1914): Kivirított már a mező…

 
Kivirított már a mező,
A virágok mezeje,
Leng a szellő mint keszkenő
Szerelmes lány kezibe.

Leng a szellő, lebegteti
A virágok levelit,
Addig leng a míg szemei
A legszebbet föllelik.

Te vagy, te vagy én kedvesem!
Hogy elrejtetted magad!
Igy susog – és szerelmesen
Az ibolyánál marad.

Forrás: Zalár költeményei. Balogh Melanie kisasszonynak, a költőlelkű honleánynak. Kiadja Vahot Imre. Pest, 1855. Emich Gusztáv Könyvnyomdája.

Zalár József (1825-1914): A költészet

Nem nap a költészet – mely mindent eláraszt
Fényes világával földön és az égen,
Mely mindent fölfed és mindent úgy mutat, mint
A természetben van szépen vagy nem szépen.

Holdvilág az – csak hogy forró sugarakkal;
Sokat sötéten hagy, sokból alkot szebbet:
Itt omladékokat épit templomokká,
Amott bitófából formál szentkeresztet...

Forrás: Zalár költeményei. Balogh Melanie kisasszonynak, a költőlelkű honleánynak. Kiadja Vahot Imre. Pest, 1855. Emich Gusztáv Könyvnyomdája.

Szemere Miklós (1802-1881): Kazinczy Ferencz sirjánál

 
Kelj szives gazda sötét hajlokodból,
Kelj föl! Vendégid már sereglenek;
Üdvezlő szózat hangzik ajkainkról,
Kemény párnádról ébredj szent öreg!
Hallgatsz! Döbbentő néma csend körülünk,
Csak fáid’ halvány őszi lombja húll,
’S a’ torló felhők’ viharzó csatája
Zúg le a Sátorbérczek’ ormairúl.
*
Miért borongasz bérczek legdicsőbbje?
Mellynél dicsőbbet nem talál honom!
Tövedben kettős emlék : sír, és bölcső,
Olly szent bölcső!* és olly szent sírorom!
Ölts’ szárnyat lelkem! S ha Pontusz’ mézőin
Perczig borongtál a nagy, hű felett, -
Térj meg sietve, s borúlj le porához
A bölcsenek, kit e lombok’ árnya fed.
*
Rajzoljam e nagy tetteit? Keblünkre
Örök betűkkel’ jegyezvék azok!
A kölcsön-sugár csak törpét emeljen,
Emléked önnön fényétől ragyog;
Sok kezd, - de hűtlen sorsa elmeríti,
Leroskad térde útja’ elején; - 
Bajnok! Te győztél, - küzdő pályahősét
Czélhoz vezérlé nem csaló remény.
*
Nem, - mint gyászormán ama bujdosónak, -
Nem harczi zászlók tűzve hantodon,
Vezér, miként ő! Koszorút a honfi’
Hálája, szellem-lobogódra fon;
Éjid’ virasztó mécse: őrvilág lőn,
Művészetünknek védve csarnokát;
Téged a kellem-istennők’ ringattak,
Te gondjaid’ a’ szépnek áldozád.

Vészek’ dühétől tépve, zordon hangú
Cser volt hajdanban a magyar koboz;
Te jössz! S lelkednek varázsihletére,
Ím már szokatlan bájjal áradoz;
Dalló raj szállong a cser’ agg odvára,
A méh királyné: vezér-szellemed;
A szent regének oroszlánya: nyelvünk,
Vad erejéből zsönge méz ered.
*
A hon’ oltára lőn csendes lakodból:
Lobogó lelked, az oltári tűz,
Körűle már az áldozók’ csoportja,
Mit hívó akad koszorúba fűz:
Neked szenteli remekét a lángész,
Műve zsöngéjét a dalló szerény,
Salakját hányja ez le, - az, még szebben
Ragyog fel lelked’ tisztitó tüzén.
*
A nemzet bűnös álomban nyavalygott;
A gyönge könnyet önt, s fohászt rebeg,
De nézd! A gyeplőt az erősnek karja
A mélység’ szélén mint ragadja meg!
Bilincs, vagy álom! Az álom bilincset,
Bilincs álmot szül, - mind kettő: halál!
A szemfedőt kik letépték hazádról,
E’ nagy, dicsőknek eggyike valál! -
*
De míg reánk üdv áradt szellemedtől,
Te, kínnak ittad ürömpoharát,
Atyai szived’ emésztő gyötrelmét,
Egy éj, a másik éjnek adta át;
Nemes, nagy túró! Villámsujtott árbócz!
Égő lelkednek vértanúja te!
Önként borúltál a máglya tüzére,
Sötét éjünkbe melly dicsfényt vete.
*
Küzdő sajkádat látom útra kelni,
Vészektől hányva hab, s örvény fölött,
Dagad hév lelked’ merész vitorlája,
Jós-szellő játszik fürteid között;
Ölő gúny üldöz! De kivillan végre
A pályafok, mit irigy köd takart:
Itt az óhajtott mező’ dús viránya,
Itt az új világ réve, itt a part!
*
Ott állasz!lelki fenség tűz-szemedben,
Arczádról küzdés veritéke húll,
Üdvözlőn zendül hűveidnek ajka;
Megtér a hitlen, s lábadhoz borúl;-
De, meg hóditva nincsen még országos
Felütve zászlód az új partra bár:
A még rejlő kincs, s magas szellemed közt,
Ez alacsony sírdomb lett a határ.
*
Szórjunk virágot e halomra! Őszi
Rózsákat hintsen minden honfikéz!
A dalnok’ égőn esdett nyugalmának
Virága, úgy is csak sírján tenyész! -
’S te roskadó lak, szegény tűzhelyeddel!
Melly annyi kínnak hű tanúja lől:
Beszélj minékünk, volt nyájas lakódnak,
Sorsával vívó, dús érzelmiről!
*
Óh álmodó szív! Költői varázsod
Körűled milly dús vidám leplet szőtt!
Fényétől tündér virányként mosolygott,
Melly csak gyötrelmet szórt reád a föld;
S melly, kínaidra hidegen tekinte:
Malaszt’ forrása, a szent, drága hon;
A rideg hajlék: örömek’ tanyája;
S e’ rozzant kunyhók’ tére: - s z é p  h a l o m!
*
Esküdd a késő hála’ bánatával,
Esküdd hazám e’ néma hant felett!
Hogy: nagy fiadnak a mit álma rajzolt,
Valóvá hímzi áldozó kezed;
Hogy mellyet ülsz, ez ünnep’ ragyogása,
Melly szerte árad kunyhón, palotán,
Nem szór az árvák’, - tennen árváidnak
Forró könnyére hideg fényt csupán. -
*
Te pedig napja dicsőnk’ ünnepének
E hon’ szivében ind örökre élj!
S hadd lásson ú jra, s újra felvirúlni
Mesés Áloe! Minden század év.
Ragyogj lelkünkbe! S majd ha évek’ folytán
Beomlott a sír hamvaink felett,
Áldóbb hajnalban nyisd fel a utódnak
Reánk mosolygó tündérkelyhedet.

(* Rodostói  nagy halottunk a Sátorhegyhez pár ezer lépésre eső Borsi faluban született.)

Forrás: Szemere Miklós: Kazinczy Ferencz sirjánál. Sárospatak. Nyomtatta Jäger Károly, a ref. főiskola betűivel. 1880.

Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Csitt kicsiny virág szellemkék…

Csitt kicsiny virág szellemkék,
Nyugodtan egy keveset,
Alig hogy szobámba lépek
Körülvesztek tarka képek
Ugy, hogy szólnom sem lehet.

Illatos levegőt szórva
Körülvesztek ezeren,
És egyik ajkamra szállva,
Másik meg vállamra állva
Enyelegtek énvelem.

És mi csengés és mi zengén
Szárnytok lebbenése oh!
Mindegyik regéjét hallom,
Mig végre magam sem tudom:
Mi költészet, mi való!

És lehajtva kábult fejem
Elmerülten álmodok,
Ah! egy tündérszép világról
Hol a hab él, hol a fény szól -
Igy támadnak a dalok.

De most oly szép a valóság,
Hogy szebb ábránd sem lehet;
Azért ábrándot felednem,
S a való felett merengnem
Hagyjatok egy keveset.

Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.

Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Hogy hagyjam abba…

Hogy hagyjam abba a költészetet?
O! hisz ezt mondani könnyen lehet;
De mond a napnak, hogy ne égjen már,
A tengernek, ne zúgjon a vizár
És majdan érteni fogsz engemet!

Szebb mint a föld s az ég csillagival
Azon világ melyben fakad a dal,
S mit száz világ egy ezredév alatt
Nem adhat, ád egy ihlett pillanat:
Egy eszme ábránd, boldogságival.

Engem itt látsz és hiszed itt vagyok,
Mert itt mosolygok, könnyem itt ragyog,
De a kit nézesz az nem vagyok én:
Az csak egy látszat a föld gőzkörén
Mely nemsokára elmosódni fog…

Én ott vagyok, ott fent, hol a dal él,
Hol csak a lélek s érzemény beszél;
És hagyj ott, oh hagyj ottan engemet,
Másként hervadni látod lelkemet
Mint hervad fáról lehullott levél.

Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.

Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Anyámnak

 
Mint a bársony pilleszárny,
Olyan kis kezed,
Midőn az égő, meleg
Fejemre teszed.

S mint az, kert viráginak
Mentő árnyat ád:
Ugy véded te gyermeked
Beteg homlokát.

Olyan forró ajakam,
Ah! úgy szomjazom -
Csókjaidban hadd igyam
Mentő italom.

S végre megpihennem már
Engedj sziveden:
Miként a hajótörőt
A kis szigeten.

Oh! beszélj: oly jól esik
Biztató szavad,
Hiszen az olyan szelid,
Mint te vagy magad!

TE megvédesz engemet,
S nem lehet bajom,
Mig te itt vagy én elem,
Örző angyalom!

Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.

 
O nézd, miként remeg
Az ifju rozsaszál:
A harmatos levél
Nyugtára nem talál!

Talán örvend szegény
Hogy létre ébredett?…
Vagy bújában remeg
A kurta lét felett!

Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.

Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Könyező vierlandi* leánykának

   

Oly búsan könyezel
O! mondd miért – miért?
Talán hogy érezesz,
És a világ nem ért?

Ne bánd, van egy világ,
Mely hün érez veled;
Szived világa az -
S te nem elégeled?

Avagy, kis csintalan!
Mivel jól áll neked,
Azért hagyod talán
Ragyogni könnyedet?

Mert szép vagy s bájoló,
Szemed ha könyezik
Miként tavasz – virág
Ha harmat rá esik.

(* Közel vidék Hamburghoz. Innét a festői öltözetű virágárusnők Hamburg utcáin.)

Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.

Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Kinyitottam ablakomat…

Kinyitottam ablakomat,
Jöjj be, jöjj be szép tavasz!
Hiszen sugárszárnyaidon
Neked olyan könnyü az.

Lásd én nem mehetek hozzád,
Nem nyughatom kebleden,
Hisz ez nekem olyan nehéz,
Szenvedően, betegen!

Jöjj hát hozzám hozd sugárod,
Hozd el virág-illatod,
Hozd magaddal a madárdalt,
S lelkemet meggyógyitod.

Töltsd el egész kis szobámat
Mindenütt csak magaddal,
Ah! oly jól esik az illat,
A napsugár, és a dal!

És majd hogyha meggyógyultam,
Én is viszont kimegyek,
Nézni mit csinál az erdő,
És a tiszta kék hegyek.

Leborulok szined előtt,
És bámullak csendesen,
Minden egyes gondolatom,
Egy egy imádság leszen.

Nem is szólok, csak hallgatok,
Majd csak a szívem dobog,
Eldobogja a mit soha
Kifejezni nem tudok.

Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.

Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Hidd el hogy én boldog vagyok…

Hidd el hogy én boldog vagyok,
Habár ború ül arcomon,
Nem láttál soha felleget
Mosolygó virág-dombokon?

Hidd el hogy én boldog vagyok,
Bárha szememhez köny remeg,
A tengeren fel gyöngy merül,
Honnét s miért, ki mondja meg?

Hidd el hogy én boldog vagyok,
Bár oly néma és hangtalan,
Tó hullámin is ég ragyog
És mégis csöndes, zajtalan.

Hidd el hogy én boldog vagyok,
Bárha arcom halvány, hideg,
Hiszen a hó leple alatt
A tavaszt ki nem sejti meg?

Hidd el hogy én boldog vagyok,
Bár dalomon bú ömlik el,
A viszhang is mélán beszél,
Bár játszó gyermek hivta fel.

Hidd el hogy én boldog vagyok,
És mondd miért ne lennék az?
Jók én hozzám az emberek,
És oly szép, oly szép a tavasz!

Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.

Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Sirály…

 
Sirály az én lelkem
Borongó setét,
Nesztelenül halkan
Repked szerte szét.

Nem láthatja senki
Hol van, merre jár -
Nincsen a magasban
Miként más madár.

Kerüli a tavaszt,
És a napsugárt,
Habzenét nem hallgat,
Ah! sem csalogányt.

Tengereket keres
Messze partokat
Hol a hontalan szél
És ború mulat.

Igen! Hol vészt sejdit
Fájó kebleken
Szárnyával ott csattog
Mindig szüntelen.

Ott vijjong e zajgó 
Tengerhez közel
Mig végre a hullám
Őt borítja el.

Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.

Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Lábaimhoz sodort a szél…

Lábaimhoz sodort a szél,
Egy letépett zöld levelet,
Talán te irtál rá anyám,
Édes anyám, üzenetet.

Te irtad rá hó kezeddel,
Azzal a kis áldott kézzel,
Hogy nincs bajod – engem szeretsz,
Mint bölcsömnél ép oly hévvel!

És e harmat a levélnek
Másik barázdás oldalán
A te könyed, elválásunk
Forró, égő könye talán.

Én is veszek fel egy lombot,
Elsárgult őszi levelet
Én is irok neked reá,
Édes anyám, üzenetet.

Ráirom, hogy mint e levél
Arcom is olyan halavány,
És hogy lelkem is úgy zokog
Mint száraz lombtól a magány.

Ráirom, hogy mert nem vagy itt,
Gyermeked is oly elhagyott
Mint e lomb, mit felkap a szél,
S mely úgy hevert magában ott.

Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.

Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Dalt és virágot…

Dalt és virágot adj nekem
Mást nem kivánok én,
e kettő legszebben ragyog
Az érző kebelén.

Gyémánt és gyöngy nem kell nekem
Mind kettő oly hideg.
Alattok a szivdobbanás,
Az érzet fagyna meg.

Keblemre vadvirág-füzér,
Ajkamra méla dal;
Kinek cserélnék kincsivel,
S arany pompáival?!

Hisz így ég a föld hódolt nekem,
A föld: virágival,
És a magasból szállt alá,
Az égből jött a dal!

Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.

Flóra (Majthényi Flóra 1837-1915): Lábaimhoz sodort a szél…

Lábaimhoz sodort a szél,
Egy letépett zöldlevelet,
Talán te irtál rá anyám,
Édes anyám, üzenetet.

Te irtad rá hó kezeddel,
Azzal a kis áldott kézzel,
Hogy nincs bajod – engem szeretsz,
Mint bölcsömnél ép oly hévvel!

És e harmat a levélnek
Másik barázdás oldalán
A te könyed, elválásunk
Forró, égő könye talán.

Én is veszek fel egy lombot,
Elsárgult őszi levelet
Én is irok neked reá,
Édes anyám, üzenetet.

Ráirom, hogy mint e levél
Arcom is olyan halavány,
És hogy lelkem is úgy zokog
Mint száraz lombtól a magány.

Ráirom, hogy mert nem vagy itt,
Gyermeked is oly elhagyott
Mint e lomb, mit felkap a szél,
S mely úgy hevert magában ott.

Forrás: Flóra 50 költeménye. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája 1858.

Kemény János: Mikszáth világa - Két fejezet egy nagyobb tanulmányból -

 

I.
Különös életrajzi adatok

    Mikszáth első ismeretes tréfája az iskolai élethez fűződik. Kenyérbélből gombát gyúrt, az almárium tetején megszárította s ott tartotta, míg belepte a penész. Ekkor bemutatta Petőfi volt tanárának, Suhaydának, a természetrajz tudós professzorának, jelentve, hogy a gombát a Szitnya hegyén találta. Suhayda már régóta lelkesedett volt megkövesedett gombafajokra s képzelhetni, milyen mohón kapott tanítványa „leletén”. Az író kiszínezve kétszer is elbeszéli e csínyt, s hozzáfűzi, hogy egész Selmec jól mulatott a tréfán. (TAVASZI RÜGYEK, DEKAMERON II.).
    De kifigurázza ő ebben az időben tanulótársait is. Hamarosan észreveszi, hogy az Önképző-körben elég sok az irodalmi olvasottságát fitogtató kamasz-óriás. Egy-két meghitt társának odaadja hát saját verseit s ezeket idegen költők verseiként szavaltatja el a kör gyűlését. A kör titánjai nagyképűen méltatják a versek klasszikus szépségeit, mire gúnyos hahota a válasz a beavatottak részéről A tréfa tehát sikerült s társai nagyobb részének bosszankodására Mikszáth fölényesen mutatott rá a kör tájékozatlanságára. Várdai Béla Mikszáth-életrajza egy harmadik esete is említ.* (* Takáts Sándor visszaemlékezéseiből (HANGOK A MULTBÓL) tudjuk, hogy Mikszáth ezt az életrajzot rövid idővel halála előtt (1910-ben) kéziratban még elolvashatta s így szólt Takáts Sándorhoz: „Mondd meg Várdai barátodnak, hogy élvezettel olvasom szép művét, de némi igazítani való lesz rajta, mert ő mindazt, amit én magamról írtam, készpénznek vette, pedig az legnagyobbrészt költött dolog. Aztán a regényeimet kissé túl szigorúan kritizálja. »Kár, hogy Mikszáth nem jelölte meg pontosabban az életrajz »igazítani valóit«. Az itt említett adatok hitelét erősíti, hogy az író is, ismerősei is többször megemlítik őket. Azonkívül jellemzők is az íróra. Ami a »túl szigorú« kritikát illeti, az bizonyára a KÜLÖNÖS HÁZASSÁG bírálatára vonatkozik.) Abban az időben még igen szigorúan vették, hogy mindenki önállóan készítse el önképzőköri dolgozatát. Mikszáth túltette magát e szabályon, több barátjának kijavította gyenge kísérleteit, sőt egy esetben az egyiknek egész dolgozatát megírta. Erre rájöttek s a tréfás rendfelforgatót, mint aki veszélyezteti a kör tekintélyét és komolyságát, szótöbbséggel kizárták a körből. Az önképzőkörben így »rend« lett: megszabadult legtehetségesebb tagjától.
    E pár adat is arra vall, hogy már a kamaszkorát élő Mikszáthnak kedve telik a szabályok, a rend felforgatásában, a mókázásban, évődésben és ismerősei kicsúfolásában.
    Jogászkoráról keveset tudunk s így ezt az időszakot – mely pedig az élet legderűsebb kora szokott lenni – sajnálattal mellőzzük.
    Szerencse, hogy Mikszáth élete vármegyei szolgálatától kezdve eléggé ismert előttünk. Ezt főképp a nagy író hitvesének köszönhetjük, ki egy megragadóan közvetlen és őszinte könyvben írja le ismerkedésük történetét, különös házasságukat, családi életük kálváriáját, majd boldogságát, és végül az író váratlan halálát. Adatai alapján jogászkora után Mikszáth Kálmánt már mint Mauks Mátyás gyarmati főszolgabíró esküdtjét látjuk viszont. A főbíró egy alkalommal kiviszi Mohorára s bemutatja ott lakó családjának. A Mauks-leányok: Ilonka – az író későbbi hitvese –, ennek húga: Nelka s egy náluk vendégeskedő eleven leány: Horváth Ilka, alig várták már, hogy megismerkedjenek az új esküdttel, hiszen sokat hallottak kedélyességéről és elmésségéről. Egyelőre azonban családnak. Az ifjú Mikszáth első látogatásakor zavarban volt, egyik pirulásból a másikba esett, a széknek csak szélére mert ülni és az ebéd végeztével hamarosan eltávozott.
    Bezzeg nem volt ilyen bátortalan a következő ebéden! Horváth Ilka már a levesnél kikezdett vele, hogy versenyre keljen állítólagos ötletességével. Ráröpítette az első nyilat. Mikszáth, aki úgy tett, mintha oda se hallgatott volna, úgy visszaröppentette, hogy nem tudtak hova lenni a csodálkozástól. A második és harmadik támadást is igen ügyesen visszavágta. Mauks főbíró jól mulatott a fiatalok párbaján s igen büszke volt esküdtjére, a lányok pedig mind jobban csodálkoztak: ez lenne az az ember, aki a minap mukkanni sem mert? Ezután Mikszáth otthonos, sőt mindennapos vendég lett a háznál, felolvasgatta novelláit, vagy elmondta tervbe vett témáit, egy kis kiházasítási kört is alakítottak, s közben, mint Mikszáthné írja, elméje csak úgy pattogtatta az ötleteket.
    Principálisa családi körében tehát egyelőre nem követett el hősünk különösebb csínyt. Nem így a hivatalban. Egy esküdttársának, Gyura Bélának úgy látszik, erősen a begyében volt, s ez gyakran izgatta ellene Mauks főbírót. Azzal vádolta, hogy az ügyvédet egy pár odavetett szóval egymásra uszítja, a feleket kitanítja: mit mondjanak a tárgyaláson s ebből „óriási derültségek” támadnak. – ’Szolgabíró uram – mondta Gyura –, ez már a hivatal komolyságának rovására meg!’ (Mintha csak a selmeci önképzőkör vádjait hallanók!) – A Mauks-lányok megijedtek Gyura Béla vádaskodásától; aggódtak, hátha atyjuk végül is megharagszik kedves esküdtjükre. „Megdorgálták” Mikszáthot, hogy tartsa a hivatalt szentnek, ott nincs helye tréfának. Mikszáth erre a dorgatóriumra egy pár nap múlva mikszáthi választ adott. Felhasználta Mauks főbíró pár napi távollétét, a hajdúval egy idézést küldött a lányoknak „bűnügyben”. Képzelhetni a hölgyek ijedelmét. Kisvártatva szerencsére betoppant Mikszáth esküdttársa s nevetve nyugtatta meg őket, hogy az idézés Mikszáth írása: úgy látszik, a szolgabíró sietve írta alá a végzést, nem figyelve meg, mi van benne. E tréfa miatti neheztelés csakhamar szertefoszlott, mert siettették a megbékülést a következő találkozások. Ezek folyamán Mauks Ilona szívébe az az érzés kezdett költözni, melytől Mikszáth szíve sem volt idegen. Ezt az is sejteti, hogy most már nem szíve választottját, hanem ennek édesapját: magát a főbírót tréfálta meg. Az aláírandó akták között t. i. a következő szövegű ügydarabot nyújtotta át neki aláírás végett. „Én, alulírott, szavamat adom, hogy Ilonka leányomat egy éven belül Mikszáth Kálmánhoz adom feleségül.” A nagy tréfacsináló azonban ezúttal pórul járt, a főbíró történetesen éppen ezt az aktát vette jobban szemügyre, ránézett a zavartan álló s különös formában nyilatkozó kérőre s azt mondta:”Kálmán öcsém, ez az akta itt marad, ezt még majd megfellebbezzük a kir. táblához.” A „kérő” visszautasításnak vette e választ, fogta a kalapját, eltávozott s mert restellt a főbíró szeme elé kerülni, hivatalosan lemondott esküdti állásáról.
    Az egykori diákcsínyek tehát mind nagyobbra nőttek s egyáltalán nem alkalmazkodtak az előírt formák szokott kereteihez. Már a lánykérés módja is eltért a köznapi ember gyakorlatától. S ha a továbbiakban az író élete fordulatait, hirtelen elhatározásait, meglepő tetteit s általában egyénisége különös megnyilatkozását tekintjük: az ellentét közte és a „szabály” közt mind élesebb lesz. Az átlagember, ha megfelelő, sőt várva-várt állás elnyerésére van kilátása, mindenáron ragaszkodik hozzá. Mikszáth nem. Az ő szeme is felragyogott ugyan a boldogságtól, mikor Veres Pál, a nagy tekintélyű alispán, az aljegyzői állásra jelölte és megválasztása csaknem bizonyosnak is volt tekinthető. De éppen a választás napja előtt egy vele együtt pályázó tisztviselő a kaszinóban félrehívta s azt mondta neki: „Pajtás, én a Mauks-család iránti tekintetből visszalépek… Meghozom értetek ezt az áldozatot.” Mikszáth azt felelte erre, hogy nem fogadja el az áldozatot,mert nem akar senki előtt holtáig kalapot emelni, s visszalépett a választás elől. – Az átlagember a leány szüleinek beleegyezését szokta kérni házasságához s csak azután tartja meg az esküvőt. Mikszáth visszájára fordítja a szokásos eljárást: a szülők beleegyezése nélkül esküszik meg s utólag értesíti őket az esküvőről. – A mindennapi embernél természetes a sorrend: előbb biztos állást szerez magának s azután gondol a házasságra. Mikszáth ezt is fordítva cselekszi: megnősül, mert bízik tehetsége érvényesülésében s mikor ez elmarad, kénytelen elválni feleségétől, mert nem tudja nézni, hogy vele nyomorogjon. – De az átlagembert is eléri néha a balsors, hogy el kell válnia az asszonytól s ilyenkor vagy mást vesz el, vagy egyáltalán nem nősül meg. Mikszáth ezt is másképpen teszi. Válás után hét esztendővel, mikor hírneve és népszerűsége révén biztos álláshoz jut, visszatér elvált hitveséhez s újra oltárhoz vezeti. Hogy mindez hogyan történhetett meg, azt a boldogult Nagyasszony megindító hatással írta le az író leveleinek közlésével s azt lehet mondani, hogy Mikszáthnak ez az életregénye a legérdekesebb és legmeghatóbb regénye. Minden más regényében az író szelleme ragyog – ebben az ember jelleme tündököl. De nemcsak az övé, még inkább hitveséé, kiről méltán mondta Herczeg Ferenc, hogy a magyar irodalomtörténelemben szerephez jutott nők között a legértékesebbek és legszeretetreméltóbbak egyike volt. S bármily kevélyek legyünk is a bennünk rejlő átlagember fegyelmezett józanságára és szabályos cselekedeteire: el kell ismernünk, hogy a nagy humorista cselekvése az említett esetben az átlagemberé fölé kerekedett, amint hogy legtöbb fonáknak és visszásnak tetsző dolgában is a végén mindig ő diadalmaskodott. A köznapi ember többnyire helyes gyakorlati érzékkel utánozza gondolkodásában és cselekedeteiben a hagyományos társadalmi törvények előírta normát, de tettei végre is csak illeszkedések és utánzatok. Ezzel szemben a lángész a maga egyéniségére szabja a ruhát s ez akármilyen különös is, oly lélekhez állón simul reá, amilyen szánalmasan fityeg utánzóin.
    Mikszáthnak a közszokástól eltérő eljárására jellemző példa furcsa birtokvásárlása is. Melyik családapa ne vágyna egy szép fekvésű tuszkulánumra? Hát még, ha egy kis birtok is köríti! Mikszáth sokat járt-kelt, hogy ezt a szép álmát megvalósíthassa, de mindegyik útja eredménytelen volt s ez természetes is, hiszen a költő nemcsak értéket, hanem hangulatot is keres egy házban. Az egyik háznak az volt a baja, hogy nem füstölt rajta a kémény, mint édesanyja házán, mikor az őt hazavárta. Egy másik ház kertjében fiatalok voltak a fák, nem volt árnyék, vagy pedig túlságosan nagy volt az árnyék s emiatt a szobák voltak dohosak. Némelyiknek az volt a hibája, hogy udvarából nem szaladtak eléje csaholva a kutyák, egy másik gyönyörű volt s már majdnem megvette, de azután azt hallotta, hogy közelében nemrég két fiatal leány fulladt a Dunába. Mit tegyen már most egy humorista, hogy birtokhoz jusson? Ha megnézi: nem veszi meg. Tehát nem nézi meg s megveszi. S csakugyan Mikszáth a felesége nagy meglepetésére látatlanul vette meg a horpácsi birtokot Szontagh Antaltól. Hogy ne túlozzunk, látta ő azt egyszer-kétszer fiatal korában, azelőtt vagy 30 évvel, mikor még Szontagh Pálé volt s Mauks főbíróval ott jártak az öreg úrnál. Mikszáth tehát vétel előtt nem nézte meg, nehogy valami hibát találjon benne, vétel után pedig szintén nem nézte meg, mert félt a csalódástól. Csak nagy sokára szánta rá magát, hogy megtekintse. Megnyugtatjuk az olvasót: gyönyörűnek találta. Mélyen meghatva szólt feleségéhez: Megtaláltam mindazt, amire vágytam! S hogy boldogsága még teljesebb legyen: a gazdátlan házból eltűnt komondorok is előkerültek, hogy SZONTAGH PÁL KUTYÁI című elbeszélésében Gubics, Zagyva, Bátor és Tenger néven bevonuljanak az irodalomba.
    Mind e példák a mindennapitól eltérő észjárásra vallanak. Ezt a köznapi gondolkodással szembeforduló magatartást mutatja Mikszáth hírlapírói pályája is. A SZEGEDI NAPLÓban így ír: „A sors nem büntetheti meg Magyarországot annyira, hogy Szegedet tönkretegye… Két Tiszát nem mér rá egyiptomi csapásul: elég nagy kereszt nekünk az az egy is.”. Az ellenzéki vérmérsékletű fiatalember hangja ez, aki később Tisza Lajos érdemei, majd Tisza Kálmán nagy elméje előtt meghódol, s kormánypárti képviselő lesz. De még ebben a helyzetében is megmaradt ellenzéki hajlamú írónak. Az ellenzéket sohasem gúnyolja, inkább a saját pártjában levőkkel évődik és ingerkedik, vagy csúfolja ki a kormányt és törtetőket erkölcstelen választási hadjárataik leírásával.
    Ugyancsak jellemző rá a zsidókérdésben elfoglalt álláspontja. Ez is úgy alakul, hogy a közvélemény ellenzéke legyen. Mikszáthot fiatal korában különösen a tiszaeszlári pörről írt tudósításai miatt sokan vádolták filoszemitasággal. Okot és „jogot” adott erre, hogy a közvélemény hangulata ekkor antiszemita volt. Az író t. i. a pör folyamán a helyszínen sokakkal beszélt e kérdésről, személyesen tapasztalta a zsidó anyák kétségbeesését s a hazai földhöz ragaszkodását, megsajnálta őket s a közvéleménytől eltérő érzése hírlapi tudósításaiban is nyomot hagyott. A pör lefolyása után lassan-lassan elült az antiszemita áramlat, s a 90-es években az egyházpolitikai javaslatok korában már szinte korlátoltságszámba ment, ha valaki antiszemitának vallotta magát. A zsidóság ekkor állt gazdagsága, hatalma és befolyása tetőfokán. S Mikszáth, bár  arra érdemes zsidó kartársait megbecsülte, nem egy iránt rokonszenvet is érzett: ebben az időben mondta SIPSIRICA című művében Druzsba tanár úrral antiszemita pohárköszöntőt a zsidóság izmosodása ellen. (Druzsba: visszafelé olvasva: Abszurd, azt is jelentheti, hogy képtelen alak az, aki antiszemita mer lenni). Egy másik művében, a GAVALLÉROK-ban 1897-ben a RECEPCIÓ UTÁN KÉT ÉVVEL így ír: „Amelyik ország kiadja a kereskedelmet és a sajtót idegeneknek, az elvész, mint Lengyelország. Most nem az a nemzeti teendő többé: a zászlót kicsavarni a török kezéből, hanem az írótollat kicsavarni a zsidógyerek kezéből.” Ezt a regényben Mikszáth egy újságíró-társának édesapja mondja, aki „példát akar statuálni” azzal, hogy fiát a hírlapírói pályára adta. Látnivaló, hogy míg a tiszaeszlári pörrel kapcsolatban írt tárcáiban inkább humánus érzelmek – az utóbbi idézetekben már hazafias aggodalmak szólaltak meg. De az utóbbiakban éppen 43 esztendővel előzte meg az író a ma uralkodó eszméket. Bizonyára az ilyenféle gondolatok nyílt kimondását is bele értette jubileumi beszédében tett vallomásába: „Sok beszéd elhangzott, mely sikereim titkát keresi. Ennek a sikernek igen egyszerű a nyitja. Az őszinteségben van. Mindig azt írom, ami a tollam hegyére jön. Még talán akkor is, amikor nem látszik CÉLSZERŰNEK”. Tolla hegyére azonban csodálatosképpen többnyire az ellenkezője jön annak, amit a közvélemény harsog s ez is igazolja, hogy Mikszáth nemcsak őszinte, hanem következetes is. Hű maradt önmagához, bár időnként változó, de őszinte elveihez: meggyőződése ellen sohasem írt egy sort sem. S ha a moralista morált keres az íróban: ezt se hagyja figyelmen kívül, mert a hűség szerény, de állandó fényével nem utolsó helyen ragyog az erkölcsi értékek rangsorában.
    Az általános emberi tulajdonságokkal látszólag ellentétes vonás benne az ajándékozás hajlama is. Gondoljunk vissza az írónak arra a játékos hajlamára, hogy a selmeci önképzőkörben gondolatait, tudását egyik társának ajándékozta oda. Igaz, az ilyesmi mindennapi eset az iskolai életben, de feltűnőbb ott lesz, mikor e hajlam ösztönösen folytatódik. Szegedi hírlapíró korában már az első napokban megismerkedik „az írók barátjával”, János úrral. Ezt a derék bőrgyárost az újságírók „írótársunk” néven szokták volt emlegetni, noha egész író volta abból állt, hogy vonzódott az írókhoz. Mikszáth kollégái közül senki sem gondolt rá, hogy Jánosnak ezt az írótárs címet az olvasó előtt ki kellene érdemelnie. Mikszáthnak azonban eszébe jutott, s egy-egy színikritikáját János úrnak ajándékozta, a cikk fölé ezt írva: „Írta: János”. Rubinyi Mózes Mikszáth-életrajzában is olvashatni hasonló esetet. „1882-ben a PESTI HIRLAPba írt egy cikket egyik barátja, Kürthy Emil, fiának keresztelője alkalmából s a cikk alá mintegy keresztelői ajándékul nem a saját nevét írta, hanem az újszülött gyermekét (Kürthy Györgyét).” Hasonló eset ismétlődik országgyűlési karcolataiban. Itt is pazarul ajándékozza elmésségét másoknak. Ő maga így nyilatkozik a karcolatok történetéről írva: „Ötletek támadtak a fejemben s ezeket jólesett díjmentesen szétadományozni kedves alakjaim között. Néha Prileszkynek adtam a szájába, máskor Zalay Istvánnak. Ha ezek ’kegyvesztettek lettek’, új államférfiakra bíztam a ’politikai bölcsesség’ kezelését. Hát nem királyi foglalkozás ez?” (SAJÁT ÁBRÁZATOMRÓL)
    Bizonyára királyi, véli az olvasó s az irodalomban elég szokatlan. Nem az a feltűnő, hogy egy országgyűlés szellemességi színvonalának emelése már magában véve is nem közönséges teljesítménynek látszik, hanem hogy ez az ajándékozás makacsul ismétlődik. De ha a dolog mélyére nézünk: a humorista nemcsak ad, hanem vesz is. Már mikor a selmeci önképzőkörben mások javára verselt és stilizált, ezzel a sántákat is segítette a versenyfutásban, de a saját izmait is fejlesztette. Megmozdult írói és komikai tehetsége minden lehető módon kielégülést követelt, ösztönös mohósággal vetette rá magát a tréfára és a stílusgyakorlatokra s így az ajándék számítás nélkül is meghozta kamatját. KARCOLATAIban is a jó mondásokat játékos hajlamból adományozza ugyan képviselőtársainak, de ezzel a maga cikkei is nyernek elevenségben. Így az ajándék megoszlott a képviselők, az író és az olvasó között. Fájdalom, valamivel kevesebb jutott az utókornak, mert bizony e karcolatok között sok van olyan, amely elvesztette időszerűségét s hatása elhalványodott. A kor tanulmányozóját azonban e korrajzok is mindig érdekelni fogják.

II.
Paradoxonai

    Látnivaló, milyen különös, eredeti ember volt Mikszáth Kálmán. Családja is annak tartotta. E különösség adatait az átöröklés szempontjából nem nyomozhatjuk, mert sem barátai, sem életírói nem adnak szüleiről több felvilágosítást annál a pár adatnál, amelyeket az író műveiből ismerünk. Ez pedig édes-kevés. Meg kell elégednünk azzal, hogy a Mikszáth-complexus megvan s lélektani és esztétikai szempontból most már az érdekelhet bennünket:milyen kapcsolatokat tüntet fel az író ismertetett életfelfogása és észjárása,másrészt írói képzelete. A felsorolt életrajzi adatok s a műveiből vett példák párhuzama minden elméleti fejtegetésnél élénkebben szemlélteti ezeket az összefüggéseket.
    Induljunk ki egy kis elbeszéléséből. Címe: AZ EGYETLEN GAZEMBER. Az író egy vidéki birtokosnál vendégeskedik. Már útközben feltűnt neki a kocsis jó ábrázata s ezt szóvá is teszi. Ritka becsületes ember – világosítják fel –, már huszonnyolc éve van a családnál. Mindössze négy évig ült Munkácson emberölésért, de a család kijárta neki a kegyelmet. Az író arca erre elsötétül s ezért megmagyarázzák neki, hogy János a legjobb szívű ember, valóságos bárány, de a bor ördöggé teszi; MEGESETT RAJTA A SZERENCSÉTLENSÉG: kocsmai verekedés közben csapta halántékon Nagy Bajmócz Gábort. (Szóval: szegény Jánoson esett meg a szerencsétlenség, s nem azon, akit agyonvert.) Később a szép kert láttára az író azt mondja a háziasszonynak: Ügyes kertésze lehet. – Csoda ember, uram – lelkendezik a háziasszony –, ritka becsületes férfi, több: nagy jellem! Gyermekkora óta van nálunk, itt nőtt fel, az apám házasította meg, bár ne tette volna… - Miért? Tán rossz a felesége? – kérdi az író. – Olyan rossz volt, hogy megölte. – A továbbiakban kiderül, hogy a csodabecsületes ember azért ölte meg a feleségét, mert az megcsalta. Megölte ugyan, de meg is siratta a börtönben! Még most is gyakran elvonul a nyárfák alól, ahol azelőtt együtt éltek és hangos sírása betölti az egész parkot… Óh, ritka jó szív az öreg Pali bácsi! – Ebéd közben aztán az író szóba hozza, milyen szép dolog, hogy oly soká szolgálnak itt a cselédek. Bizony dicséri ez a gazdát! – Nem mindig a gazdát, uram – mondja a ház ura –, többnyire inkább a cselédet. Húsz  év óta egyetlen gazember akadt köztük, akit el kellett csapnom. – Hát ez ugyan mit vétett? – kérdi megdöbbenve az író. – Sok galibát csinált. MINDIG ÁRULKODOTT A TÖBBIRE! – Mikor aztán az író elutazott, a bakon ismét ott ült nyájas arccal az egyik gyilkos, míg a másik virágcsokrot kötött az írónak. Amint egy-egy rózsát letépett, gyöngéden, részvéttel nézett reá, mintha sajnálná… Tán fáj a rózsának…
    Mikszáth oly kívánatossá és kedvessé tudja tenni az ilyen alakokat, hogy valamelyik naiv olvasójának kedve támadhatna cselédszerző helyett börtönőrhöz fordulni. S a mulatságos az, hogy e visszás gondolatban is van igazság. Azt akarja mondani, hogy a magyar ember szemében a gyilkosságnál is becstelenebb dolog az árulkodás. Az előbbi bűn esetleges szerencsétlensége lehet, tehát feloldást nyerhet, de az árulkodás rosszindulatú, förtelmes alaptermészet s ezért javíthatatlan. Az író különleges mezőnyön vívja párbaját az olvasó nézetével, a leleményes vágásaival ejt csorbát annak hagyományos fölfogásán.
    Hasonló paradox párbeszéd folyik le a KÜLÖNÖS HÁZASSÁG egyik epizódjában. A társaságban spiritiszta szeánszot tartanak, egyszerre a rövid idővel azelőtt eltávozott Medve dr. jelenik meg a médiumnak. Az érthetetlen jelenség miatt riadt és feszült a hangulat, s ezt fokozza, hogy egy pandúr lép be s jelentést tesz a főbírónak az országúton holtan talált Medve dr.-ról. – Hagyott valakit mellette? – kérdi a főbíró az őrmestert. – Két pandúrlegényt. – Megbízhatók? Nem lopnak ki a zsebéből valamit? – Igen becsületes emberek, jótállok értük. – Mik voltak azelőtt?  - Az őrmester válaszából kiderül, hogy az egyik Jánosik felvidéki rablóvezér bandájából való, a másik emberölésért ült Munkácson. – És érte is jótáll kend, noha embert ölt? – kérdi haragos, fürkésző szemmel a főbíró. – Éppen az, méltóságos uram – felel az őrmester –, mert aki egyszer nagyot csinált, RÖSTELL KICSIBE FOGNI.
    Mikszáth itt is népies felfogást szólalta meg: a gyilkos is tekintéllyé nőhet a maga foglalkozási ágában s mint merész tettek embere, rangján alulinak tartja a csirkefogók apró bűneit. De mint a két példában megszólal az életrajzi adataiból ismert író is, aki a társadalom általános ítéletét fonákjára fordította.
    De ha a gyilkosok között is akad gyöngéd lélek és nemes jellem: mi lesz a becsületes életű emberekkel, mert hiszen ezeknek nincs érdekes történetük? Első pillanatra úgy látszik, a humorista az ilyeneket nem használhatja: nem megfelelő „matériák” de aztán  ráeszmélünk, hogy elképzelésünk szegényes Mikszáth leleményéhez képest. Az író rendkívülivé fokozza a becsületet, hogy az valószínűtlen legyen a köznapi ember szemében.  Borly Gáspárnak, a tiszta lelkű kasznárnak egy regényen át végig kell szenvednie környezete részéről a gyanúsítást, a rágalmat, a „vén gazember” címet, mert az nem hisz az önzetlenségbe, jóllehet, minden tagjától megköveteli, hogy önzetlen legyen. Mikor a megnőtt halott makulátlan emléke törpékké zsugorítja társait, hajlandók vagyunk azt hinni, milyen vak is a közvélemény, mikor oly hamar általánost. Nem látja a rosszban a jót, s a jót rossznak látja. Mit csináljon ilyen környezetben a kivételesen jó és igaz ember? Mi legyen a sorsa? S mintha az író is egy kissi Swift szatírájával felelne a kérdésre: sorsa, mint Borlynak is, hogy az állatok társadalmában találjon enyhületet…
    Már e példákból is megállapítható, hogy Mikszáth igazságai nem egyetemes érvény, hanem kivételes igazságok. Nem cáfolják meg szokványos igazságainkat, de meghökkentenek, gondolkozóba ejtenek, s nevetve ismerjük be, hogy ezekben is van igazság. „Igazságaink” értéke egyébként is sokszor relatív. Körülményektől, helyzettől, a kor előítéleteitől, szellemi és erkölcsi áramlatok hullámzásától függnek. Néha más az egyén, más a tömeg s más az állami rend igazsága. Rések, ellentmondások, kivételek szakítják meg egyetemes érvényességét, s a humoristának öröme telik benne, ha e réseket meglátja, fejök tetejére állítja ítéleteinket, s így figyelmeztet az emberi bölcsesség korlátolt voltára.
    S közelebb lépve Mikszáth gondolkozásához: egyszer művei címéből, máskor meséiből, majd ötleteiből, közbeszőtt adomáiból, vagy tréfás elmélkedéseiből halljuk ki a paradoxonok koboldjait, amint pajkosan nevetnek ítéleteinken. S mily nagy számmal vannak! Mégis, sajátságos látásmódjánál fogva, csak a humorista vesző őket észre.
    Ötletei is azért oly kedvesek és szellemesek, mert mindig van bennük egy csöpp életigazság, vagy valami általános emberi gyöngeséget jellemző vonás, s ezt paradoxon formájában meglepő szabatossággal tudja kifejezni.
    Azt mondja pl.: „Budapest olyan anya, akit gyermekei (a vidéki városok) szoptatnak, azért maradnak mellette örökké satnyák” (KÜLÖNÖS HÁZASSÁG). Vagy: „Mindenki kevély valamire és mindenki talál magában oly tulajdonságot, amit meg kell bámulni. Ha megöregszik s nincs már se haja, se foga: de vannak ÉVEI, több, mint másnak, tehát kevély az éveire”. Aztán: „Elég nagy baj háramlott a világra, hogy Éva evett az almából és Ádámot megkínálta, de hát még milyen lett volna, ha, teszem azt, Ádám eszik belőle és Évát meg nem kínálja” (PRAKOVSZKY). S hogy még csak két elmésségét említsem: az egyikben csattanóan rajzolja a könnyelmű nemesi pályafutást. Az öreg Katánghyról azt mondja: „Először bízott önmagában, azután a földben, hogy hátha adna valami veszekedett nagy termést, azután a zsidóban, aki kölcsönt ad, csak azután fordult vallásos hitével az Istenhez. De helyette megjelent a végrehajtó.” Egy másik ötletében minden gyermekével elfogult anya megszívlelhetné e bölcsességét: „A csecsemők igazi zsenik, nem ismertem még tíz éven aluli gyermeket, aki nem lett volna lángész. Az emberi lény tízesztendős korában kezd szamár lenni és némelyik nagyon sokáig folytatja...”* (* Nagy Sándor: MIKSZÁTH HUMORA című tanulmányában egész gyűjteményt ad az ilyen elmésségekből. (Irodalomtörténet, 1914. l8-10. Füzet.)
    Mikszáth szelleme pazarul ontja az efféle ötleteket és elképzelhető, mennyivel jobban hatnak az elbeszélések hangulatában. Szinte fáj, mint Mikszáth gyilkos kertészének, hogy az elbeszélés tövéről leszakítjuk őket. De szemléltetnünk kellett, hogy ötleteiben is visszájára fordítja szokott szemléletünket. Ilyenek: az anyát szoptató gyermek, a vénség fogyatkozásainak erénnyé változása; lassú adminisztrációnkban a végrehajtó az egyetlen gyors közeg, olyan gyors, hogy még a jó Istent is megelőzi; az emberek legnagyobb része úgy fejlődik, hogy visszafejlődik lángészből szamárrá. S ebben az utóbbi ötletben is van igazság, szinte nehéz a kivételes igazságok közé sorolni.
    Egy elbeszélésében (P. JORK) azzal lepi meg az olvasót, hogy egy magyar faluban a parasztok angolul beszélnek. Vadászat közben késő éjjel bukkan egy ilyen ángliusra: mister Kukucskára, aki az angol beszéden álmélkodó írónak a következő felvilágosítást adja a puszta angol lakosiról: „Mi amerikaiak vagyunk, sír, azaz hogy eredetileg Nyitra-megyei tót parasztok volnánk, mert ne természetünk a nagyzás. Amerikában egy kis pénzecskét szereztünk. A fiatalabbak már ott is születtek, ezek már nem tudnak tótul sem. Nohát, úgy volt az, sír, hogy mikor mi hazajöttünk, itt az aráncsi gróf földjeit parcellázták, összebeszéltünk, s megvásároltunk a földekből, amennyit lehetett, házakat építettünk és a Jork-nevet adtuk a pusztának, sir… Mindenütt jó a világon, de a krumpli csak legjobb ízű itthon.” Az elbeszélésnek tehát az első paradoxona: az angol puszta Magyarországon. Lássuk a másodikat. Mister Kukucska megdöbben, mikor eszébe jut, hogy miképp is jöhetett be az író a zárt kerítésajtón. Még jobban megijed, mikor azt hallja, hogy az ajtó nyitva volt s egy nőszemély osont ki a házból szerelmi légyottra. – Jaj, a fiam, jaj a vőm! – ordít fel Kukucska fejszét ragadva, de előbb feldúlt arccal rohan leánya és menye hálóhelyére, hogy megállapítsa, melyikük a bűnös. Onnan azonban nyugodtan mosolyogva tér vissza. – Nincs semmi baj – mondja vidáman. – Odavilágítottam fehérnépeimre, hát mind a két menyecske édesdeden alszik, mint a tej. Ellenben a kis Betty, a hajadon lányom fészke üres. No, iszen az egészen más. Hadd szórakozzék a kis fruska – tette hozzá szeretetteljes hangon. – Teringettét,  ön úgy látszik, nagyobb hibának veszi, ha a menyecske rúg ki a házból, mint a leány – veti ellen az író. – Természetesen, sir. Mert a menyecske az ura nevét viseli, s az asszony tisztessége a névnek becsülete, a becsület pedig vagyon. De a leány senkié. Nem vét a kikapósságával senkinek. A menyecske már hámban van (ön említette hámnak), nem szabad abból kirúgnia; a leány azonban még nincs hámba, tehát ki sem rúghat onnan, ahol nincs. Ha leány teszi, azt mondjuk, éli világát; ha menyecske teszi, azt mondjuk, vétkezik… Minden ló csikó volt valamikor, s ugrált-bugrált, tilosban szaladgált, - míg be nem fogták. – Íme, a második paradoxon.
    Az elbeszélés tele van ilyen mulatságos paradoxonokkal, ezért még csak egyet lássunk belőlük. – Toby angolul beszél – jegyzi meg Kukucska –, de most már kezd tótul povedálni, mert ráparancsoltam: Toby fiam, jegyezd meg magadnak, hogy magyar emberek vagyunk vagy mi a szösz, hát legalább tótul tanulj meg! – Lehet-e kedvesebb emléke a régi jó idők magyar-tót viszonyának?
    Mikszáth képzelete az efféle látszólagos képtelenségeket és szellemes bohóságokat oly könnyedén termeli, mint egy közönséges halandó a közhelyeket. Ha Gyulai Pálról ír bírálatot, kapásból találja el a legmegfelelőbb paradoxont a bírálat címéül: „Mikor a hóhért akasztják”. (Igaz, ez az ötlet Tisza Lajostól származik, de nem Gyulai Pálra vonatkoztatva.) Pinkerton Allanról, az amerikai detektíviroda megalapítójáról megjegyzi, hogy olyan self made man volt, hogy még a szüleit is maga hozta létre. E meghökkentő paradoxonnak megfejtése ez: Egy dúsgazdag öreg asszonyság kiskorában elveszett fia után nyomoztatott s Pinkerton úgy irányozta a nyomokat, hogy azok egyenesen őhozzá vezessenek. Így ő maga lett a dúsgazdag kliens „feltalált” fiacskája és örököse, jóllehet, valójában egy rendős fia volt. Kevésbé vidító a következő kép: NE FÉLJ MÁTYÁS! Erre a három szóra betanított szajkót hoz ajándékba a parasztmenyecske a téns szolgabíró kisfiának; hadd legyen a szajkó „patrónusa egy perben”, mert hiszen „üres kézzel az igazság szarvát nem lehet megfogni.” „A kis szolgabírócska” menten kalitkába zárja a szajkót s fel is akasztja az ámbituson, de a rosszul bevert szögről a kalitka csakhamar lefordul, összetörik, a macska ott terem s pákosztos szájában viszi, viszi a boldogtalan madarat tüskön-bokron át. A megijedt szajkó torkaszakadtából rikácsolja a macska torkából: „Ne félj Mátyás! Ne félj Mátyás! Az emberek nevetnek a jeleneten, a fűzfán csipogó verebek is mintha azt kacagnák: hahaha! Biztathatod magad, bolond szajkó! Erre vezetnek a betanult frázisok! Még a halálod is nevetséges, hahaha! És messziről még mindig hangzott, bár már csak tompán, elhalóan: »Ne félj, Mátyás!« - A csattanó pedig! A menyecske elpityeredik, mert most már oda a patrónusa, megette a perét a macska. Tán be se menjen a tens szolgabíró úrhoz?… A paradoxon e kis rajzban elég groteszk hatású, s csak a képhez fűződő kétélű szatíra (a betanult frázisok, s a megyei bíráskodás ellen) enyhíti némileg. Érdekes egyébként, hogy milyen erős gyermekkori élménye az írónak a macska. Műveiben gyakran említi a könyv sorsát (a könyvet a kiadó pincéjében megeszik az egerek, az egeret a macska, hát az író mit eszik?). De legötletesebben a macskát a Pinkerton-iroda jellemzésére használja fel, okulásul a protekció káros voltára. »Hogy miért fürgébb és ügyesebb a Pinkerton-iroda, mint a világ bármely rendőrsége, annak az az egyszerű oka, hogy a rendőrség a közegeit bizonyos melléktekintetekkel, társadalmi  pozíció és iskolai kvalifikációk érlegelésével hozza össze, ellenben a Pinkerton-iroda nem ismer más kvalifikációt, mint hogy valakinek veleszületett hajlama és tehetsége van e pályához, ami, hogy valamelyes példát hozzunk fel, legalábbis olyan különbség, mint hogyha valaki az egérfogáshoz az összes állatországból választaná ki személyzetét: a vidrát azért, mert szép bundája van, a nyulat azért, mert jobb futó az egérnél, az ökröt azért, mert imponáló (ennek főnöki rang jár), a rókát, mert ravasz, a medvét, mert erős; - mennyivel nagyobb eredményeket érne el ezzel szemben az, aki kizárólag csak a macskákkal végeztetné ezt a feladatot.«
    A KÜLÖNÖS HÁZASSÁG egy férfit rabolnak el egy nő számára. PRAKOVSZKY, A SÜKETE KOVÁCS, ki a regény végéig süket, egyszerre olyan hangot hall messzeérző szívével, hogy méltán elámul rajta egész környezete. S e remek kis regény betétszerű epizódja – ez a rokokó-finomsággal kidolgozott prózai haláltánc (Négyesy) – a halottakat oly boldogoknak tünteti fel, hogy föl-föltámadnak, s egy temető melletti kastélyban ropják a táncot, vigadnak, sőt, pohárköszöntőt is mondanak. A tósztozó úr arra emeli poharát, hogy az Isten az ünnepelt férfiúnak a földön élő dédunokáit HALASSA MEG minél előbb! (Hadd legyenek t. i. oly boldogok, mint a mulató halottak.) Az ÚJ ZRÍNYIÁSZban mindazok, akik hittel hisznek a feltámadásban, egyetlen egyszer nem hisznek benne: mikor szemük láttára történik meg. S a hősnek másodszor is meg kell halnia a hazáért, hogy egy következő feltámadáson remélhetőleg tisztességesebb világra ébredjen. A  KORMÁNY TÁMASZAI című elbeszélésben egy szerkesztő elriasztja az embereket attól, hogy lapjára előfizessenek. Mikor egy előfizető kérlelhetetlenül ragaszkodik az előfizetéshez, a szerkesztő bevallja, hogy lapja szubvencionált lap, csak egy példányban jelenik meg s ezt is be kell mutatni a kormánynak, hogy a szubvenciót felvehesse. De minek is nyomtatná több példányban a lapot? Hogy rontsa vele a népet? „Ő becsületes ember és szereti a hazáját” A KEDÉLYES DELIKVENSEKben két pandúr kísér be négy gonosztevőt a besztercebányai vármegyeházára. Útközben a delikvensek akkori szokás szerint minden kocsmában megvendégelik a pandúrokat. Ezek lerészegednek, nagy hetykén átadják a terhükre vált puskát a raboknak, hadd cipeljék ők. Végül is a furcsa menet úgy érkezik Besztercebányára, hogy elől-hátul büszkélkedve lépked a két puskás rab, s közbül a másik kettő támogatja a tántorgó pandúrokat.
    Méltán sorakoznak ezekhez az eredeti alakokhoz a GAVALLÉROK, a legnagyobb és legkedvesebb csalók, akik önmagukat csalják meg illúzióikkal. Ott van aztán AKLI MIKLÓS és SZEPESSY báró; az előbbi rangjánál fogva bolond, mert Ferenc császár udvari bolondja, de esze tekintélyt ad neki. A bárónak rangja alapján van tekintélye, de tettei bolondok. S nem méltán vezérkedhetik-e a rendellenes had élén Pongrácz István gróf? Ez a hol értelmes, hol hóbortos, egyszer kegyetlen, másszor gyengéd, de mindig rokonszenves különc, aki a rigolyák és szeszélyek egész gyűjteményét raktározza fel lelkében.
    Csupa paradoxon ez a világ. Az emberek vagy önmagukkal állnak ellentétben, amennyiben bomlott agyukban kakasviadalt rendez az író az ép és rögeszmék közt; vagy az életet szabályozó törvényekkel ütköznek össze, vagy egész történelmi korszakok néznek egymással farkasszemet, hogy a visszás helyzetekben emberek és korszakok egyaránt nevetségessé váljanak. S a sok ellentét felett végsőnek néha ott lebeg az író társadalomkritikája is. Ez ellentétes a maradisággal szemben, mert fölényesen foglal állást a korlátoltság, előítélet, szűk látkör és minden olyan elv és törekvés ellen, mely azt szeretné, hogy az emberi gondolat a humanizmussal, haladással és szabadsággal ellenkező irányban fussa meg pályáját. Mindez azonban – azt lehetne mondani – nem hangzik ki elég átható erővel Mikszáth műveiből. Valóban, nem mindig. Mikszáth inkább humorista mint moralista. Jellemző, hogy kora a humora mögött rejlő kritikát észre sem vette. Talán néha az író is gondolhatott arra, hogy a kritika nem javított még meg senkit, egy nagyobb közösséget, pl. a társadalmat legkevésb. Ha egyént érint a kritika, az inkább bosszút áll bírálóján, semhogy megjavuljon (példa rá maga Mikszáth Gyulairól írt cikkével), ha társadalmat érint, akkor pedig mindenki másra vonatkoztatja, s így körülbelül olyan jelentéktelen hatása van, mint mikor a tanító egyes csínytevő helyett általánosságban az egész osztályt dorgálja meg. Mikszáth szatíráját egyébként az jellemzi, hogy mikor sebez, mindjárt egy kis flastromot is rak a sebre. De inkább harcol ő, mint sebez, s ilyenkor néha meg is simogatja áldozatát. Kitűnő példák erre, egy-két élesebb cikkét nem tekintve, szegedi újságíró korában írt szatirikus rajzai, melyekben egy-egy közéleti alakot figuráz ki akképp, hogy egyidejűleg meg is dicséri őket. S ilyenek országgyűlési karcolati is. Hasonló kettős érzéssel tekint a vármegyére, kigúnyolja, de hogy’ fáj a szíve érte! Az ilyen írásain egyszerre ott csillog könnye és mosolya. Ez alól csak a Noszty-fiú kivétel, kinek környezetével szemben ismer kegyelmet.
    Humorának talán mégis legművészibb érvényesülése CS. KIR. BOR című elbeszélése. S nem az a fontos, hogy a mese magját késze kapta (mint sok más regényének és elbeszélésének magját is), hanem hogy ez a mag egyenest az ő képzelete számára született. A tokaji királyi szülők igazgatójának Lipót császár rendeletére 30 hordó tokaji aszút kell sürgősen elszállíttatni a bécsi udvarhoz. Biz ez nehéz ügy a kuruc időkben! A labanc parancsnok 30 válogatott katonát rendel ki a 30 szekér fedezetére, s így a kocsisokkal együtt vagy 60-70 főnyi menet indul meg az aszúborral Bécs felé. Mi történhetik velük? A parancsnok azzal bocsátotta őket a nagy útra, hogy kerüljék ki a kurucokat, s vigyázzanak a borra, mert abból császári vér lesz! Kalandos útjukon a labancok maguk isszák meg a 30 hordó bort, s minthogy most már nem térhetnek vissza, egyhangú elhatározással önként esnek kuruc fogságba. „Vivat Thököly” fölkiáltással adják meg magukat két vadászat közben eltévedt kuruc tisztnek, akik az érthetetlen helyzetet – hogy t. i. nem ők ketten estek 60 labanc fogságába, hanem ők ejtettek 60 foglyot, - azonnal megértik a magyarázatból, hogy a bor megivódotta. A cs. kir. bor tehát a császári vér helyett labancvéren át mégis csak kuruc vérré változott.
    Az elbeszélésnek e kivonata nem éreztetheti, hogy az ivó itt művészete csúcspontjára érkezett. Sok jeles tulajdonsága mellett, amilyen pl. a mese érdekkeltő exponálása, fejlesztése, balladai menete, tán a legmesteribb az, hogy kifogyhatatlan leleménnyel indokolja minden egyes hordó csapra verésének kikerülhetetlen voltát. A katonák tanácskozásai, aggodalmai,  lelkiismeret-furdalásai, majd mégis egyhangú döntései egy-egy hordó föláldozása előtt, az emberi gyarlóság fokozódó kiütközése, hogy első ballépésünket a következők mily könnyen követik; természetünknek az a vonása, hogy elkövetett hibáink okait megnyugtatásunkra magunkon kívül keressük: mindez benne van ebben az igaz, szellemes és tömör rajzban. S az alakok jellemkomikumát növeli a helyzetkomikum, mely nem véletlen, hanem szintén a jellemekből következik. Az a helyzet t. i., hogy a bor elfogyasztása lőtt „hőseink” messze elkerülik a kurucokat, a hordó kiürítése után viszont keresik őket, mint életmentőiket.
    Minket azonban ezúttal főképpen mégis az érdekel, hogy a mese itt is visszájára billen. Amint a gyilkosból gyöngéd és nemes jellem, a nemes jellemből életfogytáig gazember, a bolondból bölcs lesz, s amint a szerkesztő abból él, hogy nem szerkeszt, akként szinte természetellenes lenne, ha az elbeszélésben a labanc nem vedlenék át kuruccá.
    De a CS. KIR. BOR című vidám elbeszélés Mikszáth  hőseinek jellemző sorsára is figyelmeztet, hogy t. i. ritkán érnek oda, ahova elindulnak. Vibra György egy esernyőnyél kincse után lohol, de a csalóka kincs a végén egy kedves leányka képét ölti fel. Pongrácz gróf Beszterce ostromára indít hadat Esztelláért, de nem ér oda, mert már Rozsnyón átadják neki – nem Esztellát – hanem helyette a túsz-Apolkát. S mikor ezt annyira megszereti, hogy örökbe szándékozik fogadni, akkor veszti el, hogy e veszteségbe belepusztuljon. AZ ELADÓ BIRTOK-ban Marjánszky elindul birtokot vásárolni és útja azzal az eredménnyel jár, hogy nem vesz birtokot, hanem eladja azt is, amelyből eddig gondtalanul megélt, csak hogy egy szegény leányt elvehessen. A SIPSIRICÁban Druzsba tanár úr azért abszurd ember, mert a hatalmasokkal szemben az igazságot nyomozza, s addig nyomozza, míg tébolydába nem szállítják. Ott megtalálhatja… De ha Mikszáth hősei a boldogság küszöbére érnek is, VAGY megrokkannak, VAGY önmaguk holthírét költik, VAGY elért örömük tetőfokáról buknak a mélybe. Akli Miklóst esküvője közben a templomban teríti le vetélytársa pisztolygolyója, Buttler János hazaküldeti koporsóját, ott nagy gyászpompával temetik el a koporsóba helyezett fabábot, hogy így feleségétől szabadulva, messze idegenben találja meg boldogságát szerelmesével. Ehhez hasonlóan kövekkel bélelt hamis koporsót temetnek el a SZÁLDOBOSI PAPP-FAMILIA című elbeszélésben. Sorsüldözött szereplője egy fiatal asszony, aki nem mehet férjhez, mert van egy eltemetett férje, aki talán még él, s van egy „élő” fia, ki rég halott. (Az öngyilkossá lett fiú halála előtt t. i. vagy 50 levelet adott át egy hű barátjának azzal a meghagyással, hogy minden hónapban küldjön el egyet az ő jó édesanyjának. A levelek vidámak voltak s mindig úgy kezdődtek: Kedves mamácskám! Én hála Istennek egészséges vagyok…) A TÚLVILÁGI UTAS című novellában Rédeky Pál olyan magyar volt, aki inkább fele vagyonát pusztulni hagyja, semhogy Bécsbe menjen. Sőt, a király hívására se ment el. Budán azonban hirtelen meghalt – épp akkor jött erről a sürgöny, mikor egy lakomán az egészségére ittak, s fölhangzott a harsogó „éljen”. A halottas vasúti kocsit tévedésből a bécsi vonathoz kapcsolták s szegény Rédeky Pál körülbelül egy hétig utazgatott halála után Ausztriában, míg végre sok reklamálás után megtalálták Bécsben. Így lőn, hogy Gernyefalván a mindég pontos ember ez egy alkalommal elkésett,még a temetéséről is, mert ahova sohasem akart elmenni, most akaratlanul is Bécsbe kocsikázott. A BESZÉLŐ KÖNTÖSben Lestyák Mihály a hóhér keze elől csak a végső  pillanatban emelheti nyergébe Cinnát, hogy szintén ismeretlen helyre száguldva, egyesülhessen vele. A LOHINAI Fűben Apolka is inkább a mélységbe veti magát, semhogy kedvese legyen udvarlójának. A NOSZTY FIÚ ÉS TÓTH MARI ESETÉben a hős megszégyenülten, megbélyegezve szökik meg a pellengérről, a hősnőt családjával együtt menekvésre készteti a rágalom, s a családi politika szolgálatába züllött vármegyei vezetőség az író rajzában a szó szoros értelmében meg van „pecsételve” az utókor előtt. Micsoda meredek lejtő vezet le az ALISPÁN KISASSZONYOK vármegyéjétől a Noszty fiú vármegyéjéig! S jellemző, hogy amint Swift Gulliverjének kihúzták méregfogait, s a hős a gyermekszoba nyájas légkörébe került, Mikszáth riasztó korrajzát kis, derűs színdarabbá formálta át a közízlés. Iskolapéldák ezek arra, hogy a tömeg épp úgy idegenkedik a komor szatírától, mint a tragikus kifejlettől.
    S hogy a sok közül még egy utolsó példát hozzak fel, a FEKETE VÁROSban Görgey Pál egy rögeszmétől szabadulva, akkor látja szépnek a világot és vallja magát boldognak, mikor a lőcsei halálkapuba érkezik. (Az olvasó lélegzete itt megakad: az író e vallomásba beleírta a maga végzetét.) E megrázó jelenetben Mikszáth képzelete Kemény tragikus világát súrolja: mikor a hóhér bárdja Görgey Pál fejét leüti: bírájának, Fabriciusnak boldogságát is összezúzza, s a szép és jó Rozália atyjával együtt a maga nagy szerelmét is örökre eltemeti.
    De hol vannak itt a kiengesztelő befejezések, hol a happy-endek? – kérdi az olvasó. Hol nyilatkozik meg e példák sorozatában a világ „legderűsebb humoristája”? Mikszáth képzelete, íme kevés kivétellel gyászjelentésekké formálja meséit. Fiatal korában maga utal e hangulat állandó voltára Mauks Ilonához írt egyik levelében: „Mikor legjobban humorizálok – írja –, a derült gondolatok háta mögött komoly gondok forrnak agyamban. Az a mosoly, amit kegyed könnyelműségnek hisz, gyakran, nagyon gyakran a legsötétebb gondolatok álarca. Ne ítéljen kegyed a külsőségek után.” – A múlt századvégi közönség, sőt a mai is csak azt az álarcot látja és élvezi. Az író ötletei, tréfái, csattanó adomái, jóízű, talpraesett mondásai elfedték, s ma is elfedik azokat a kísérteteket, amelyek élményeiből és tapasztalataiból születtek, s ott lebegnek meseszövő és alakrajzoló ihletében. Vidám, régi temetőhöz hasonlíthatjuk Mikszáth világát: az eltűnt sírhalmok alatt csalódások és szenvedések porlanak, s amikor az író erre az alapra építi meséit, fenn játék és kacaj eseng s a porladó tetemekből nőtt fűszőnyegek befutják a fekete emlékeket.

Forrás: Budapesti Szemle 262. kötet. 1942.