Nem esztétikai méltatást, irodalmi értékelést akarnak adni ezek a sorok a magyar irodalom nagy halottjáról, hanem csupán a személyes emlékek hangját szólaltatják meg. Móricz Zsigmond értékéről és jelentőségéről sokat írtak – főleg halála után –, de elszomorító a silányságnak az a látványa, amit méltatói összehalmoztak. Szokványos, sokszor a semminél is kevesebbet mondó dicsérő szólamok kerültek elől a méltatók mondatkészletéből Móricz Zsigmond halála alkalmából és látszott, hogy dolgozatot írnak, a kiadott feladatot oldják meg fáradtan és kötelességből. Nem azért, mintha egyik-másiknak nem lett volna mondanivalója, de idő és távlat kell ahhoz, hogy Móricz Zsigmondot a maga egész valóságában láthassuk és idő kell még ahhoz is, hogy az igazi móriczzsigmondi világ és gondolat leplezetlenül megmutatkozhassék. Éppen a halál előtti szenvedélyes vita és támadó hadjárat mutatta meg legjobban, mennyire ellentétes érdekek tolongnak körülötte, milyen szenvedélyek lobognak és mekkora indulatok leselkednek ott is, ahonnan a legkevésbé tételeztük volna fel. Mert minden kis érdekcsoport a maga háza tájáról nézte az írót és művét s nem akarta megbocsátani, hogy a nagy tehetség nem társul be hozzájuk. És halála után micsoda bohóckodós ment végbe! Minden oldalról bizonygatni igyekeztek, hogy azért titokban hozzájuk húzott, vagy legalábbis „jó véleménnyel” volt róluk.
A valóság pedig valahogy úgy állott, hogy Móricz Zsigmond mindenhová tartozott. Benne élt, benne hatott a lelkekben, hordozóik bármelyik csoporthoz szegődtek is. Móricz nem volt jobboldali és nem volt baloldali és mégis mind a kettőhöz tartozott, mert csodálatos egyensúlyban magában hordozta a magyar élet ellentéteit, a jobboldal nemzeti törekvéseit, a baloldal szociális gondjait, az ország lelkiismeretét, a szegény nép sorsát, az egész magyar valóságot. De ez is hiba volt minden csoport szemében; azon bosszankodtak és irigykedtek, hogy miért tartozik másokhoz is.
Szándékosan törekedett, hogy ezt az egyensúlyt és széles tájékozottságot megtartsa. Erdélyi útja alkalmával lelkiismeretes gonddal tartotta számon, nehogy valakivel elmulassza a találkozást és eszmecserét, aki csak számít valamit és új színt jelent ezen a földön, mely két évtizedig kiesett az odaáti lélegzetvételből. A magyar jövő útjait kereste itt azzal a meggyőződéssel, hogy tisztábban fog látni mint a csonka hazában. Beszélt a Helikon íróival, de nyomban sietett a régi Korunk társaságához és barátjaiként fogadta a mindkét csoporttal szemben újat kereső fiatalokat. Az Erdélyi Körben a felszabadult magyarság ifjú vezetőinek gondolkozását vizsgálta a beszélgetések alatt, de előtte vagy utána a munkásvezérek és egykori szakszervezeti irányítók véleményére volt kíváncsi. Kolozsváron a székely cselédek és munkások összejövetelén a városba szakadt parasztság magatartását tanulmányozta, onnan pedig a Hóstátba sietett, hogy Bocskai hajdúinak öntudatos, kemény magyar életét lássa, akik a városba beleolvadva sem vesztettek el semmit népi mivoltukból. Az itt szerzett tapasztalatokkal a szolnokdobokai szórvány magyarságot kereste fel: miként küzdenek és miként pusztulnak a nemzeti nemtörődömség áldozatai. Majd meg sem állott a gyimesi csángókig, akik az ország legkeletibb csücskében mostoha magyarokként állnak helyt rendületlenül, minden idegen hatás ellenére megőrizve napjainkig a honfoglalás előtti magyar nyelvet. Mint az élő lelkiismeret, figyelt, faggatott és számon kért, hogy az egész nemzetnek levonja a tanulságot és megmutassa az utat.
Beszélt a hivatalosokkal: főispánokkal, polgármesterekkel, szolgabírókkal, képviselőkkel, mindenkivel, aki felelős helyen intézi a magyarság sorsát, de ugyanilyen fontosnak tartotta megállani a hivatalok előtt szorongva várakozó falusiak között, hogy elbeszélgessen bajaikról. És a hivatali szobából kilépve, ott nyomban ellenőrizte, mennyire hitelesek a bent hallott dolgok és mi a valóság. Sokszor furcsa helyzetek támadtak az ellenőrzés során, ezrét volt olyan érdekes és izgalmas az utazás. Az egyik székelyföldi főszolgabírói épület előtt a napszámosokkal beszélgetve, egyszer csak megáll a jegyző ceruza a kezében és csodálkozva kérdi:
- Három pengő a napszám saját ételük mellett? Ott bent az imént azt mondták nekem, hogy négy pengő!
És úgy tett, mintha nem értené. Pedig nagyon is értette. Régi tapasztalatai voltak ezekről az ellentmondó dolgokról, de tudta, hogy vizsgálódni csak úgy lehet, ha kérdezünk, kérdezünk, folyton csak kérdezősködünk és jegyzünk s amikor a legérdekesebb ponthoz érünk, amikor már tisztán látjuk a dolgot, akkor egyszerre úgy teszünk, mintha nem értenők az egészet. Erre következnek aztán a kétségbeesett magyarázatok, amik többet érnek mindennél. Kitűnő pszichológiával dolgozott. Tudta, hogy az emberekkel az önmaguk megértetésének vágya bizonyos ponton túl olyan dolgokat is elmondat, amiről egyébként semmiféle kérdezősködésre nem beszélnének. Móricz Zsigmond pedig a valóságra volt kíváncsi, a valóságot akarta megragadni, nem a látszatokat; élete és egész műve ezen alapult. Úgy tett tehát, mintha nem értené a dolgokat és mosolygott magában, amikor méltóságos urak és rongyos napszámosok meztelen lélekkel magyarázgatták előtte a maguk igazát. Mindenkit meghallgatott, szorgalmasan és tárgyilagosan bejegyzett mindent a kis noteszbe. Így dolgozott egész életében és a kis noteszből születtek meg a nagy regények. Ekkor értettem meg a móriczi írások rejtett titkát, igazi értelmét. Nem irányregényeket írt, könyveiben mindenki a maga életét éli, a legleplezetlenebbül és legőszintébben, önmagának szenvedélyes kifejezési vágyával, úgy ahogy az emberek előtte vallottak, hogy megértessék magukat. Az Úri muri a Légy jó mindhalálig, a Boldog ember, a Fáklya, a Sárarany és társaik mind egy-egy ilyen vallomása a magyar élet különböző tájainak, gátlás nélkül, szívből fakadóan és ilyen vallomásai a történelemnek, a múltnak az Erdély és a betyár-regények. Senki sem vádolhatja elfogultsággal Móricz Zsigmondot, regényeiben, nagy életművének ezekben az egyes fejezeteiben mindenki megszólalhatott a maga valója szerint: a korhely vidéki földesúr, a bővérű paraszt Túri Dani éppen úgy, mint az égi tisztaságokat kereső Nyilas Misi és a fáklyaként emésztődő fiatal pap, vagy akár a higgadt, józan és éles látású Joó Sándor napszámos. Nem foglalt állást, csak ábrázolt, mint hűséges íródeákja a magyarságnak, akire az a feladat bízatott, hogy az örökkévalóságnak mentse át a i kis vajúdó, de gazdag és jövőtől terhes életünket. Hatalmas tehetségével hozzásegítette a magyar faj legjellemzőbb képviselőit, hogy regényeiben kifejezzék magukat olyan tisztán, tökéletesen és színgazdag pompával, ahogyan a saját szavaikkal, a maguk erejéből sohasem sikerült volna és ahogy talán a maguk életével sem tudták.
Nem foglalt állást alakjaival szemben. De azzal, ahogy megírta és kiemelte őket művészetével, jelképpé váltak és állásfoglalásra kényszerítették az olvasót. A móriczi lelkiismeret és vigyázó szem áll mögöttük, mely azonos a magyarság egyetemes lelkiismeretével és hogy valaki helyesen értse őket, szükséges, hogy benne is ez a lelkiismeret éljen és vigyázzon nyugtalanul. Ezért van annyi ellentétes vélemény és felhorkanás a művei körül, mert ki-ki csak a maga lelkiismerete szerint láthat és azok, akiknek számadásuk nincs rendben, amikor az egyetemes magyarságot kérik számon, könnyen megriadnak és sokszor túl hamar felhorkannak.
Csodálatosan megértő volt mindenki iránt, még azok iránt is, akik megítélést érdemeltek. A ellentétes gondolkozásmódokat, ellentétes jellemeket kereste, hogy minél szélesebb alapon építhesse fel magában a magyarság szintézisét. Tudta, hogy a megítélést a lelkiismeret előtt úgyis magukban hordozzák azok, akik megérdemlik és az ítélet annál igazabb és annál súlyosabb lesz, minél valóságosabban elénk tudja állítani ezeket az alakokat. A magyar élet fonákságai, úri-muris hősei így válnak az építő szellem eszközeivé, puszta létezésükkel tiltakozásra késztetnek, önmaguk ellen. Csak azok iránt nem tudott megértő lenni Móricz Zsigmond, akik vak és süket módjára állottak a nép felemelkedésének útjába és pusztították ezt mélyréteget, amelyen nyugszik a sors. És ha mint művészt egyformán érdekelte a magyar élet minden megnyilvánulása, mint ember mégis csak azok között érezte jól magát, akik a szociális kérdésekben hozzá hasonlóan gondolkoztak. Mindennapi társasága ezekből a fiatalokból állott egész erdélyi tartózkodása alatt, ami időt másokkal töltött, azt „hivatalból” tette, feladata és hivatása parancsából.
Tárgyilagosságára jellemző, hogy egyik-másik híve, aki természetéből kifolyólag nem az egész Móricz Zsigmondot látta, hanem csak a neki tetsző oldalát, nem tudott megbékélni azzal, hogy Móricz néha jó véleménnyel nyilatkozik olyan emberekről, akik „hatósági tényezők”. Az egyik székelyföldi fiatal főszolgabíróval beszélgettünk egy alkalommal hosszasan, aki valóban éri a feladatokat és felelősséget a néppel szemben és lehetőségei szerint rajta is van, hogy ezeket a feladatokat megoldja. Móricz többször kijelentette később különböző társaságokban a beszélgetések fonalán, hogy „ilyen emberekre volna szükségünk, minél többre”. Riadt hallgatás fogadta mindannyiszor. Később tanulságosnak véltem, hogy éppen egy hasonló mondana miatt indult megellene a sajtóban is a kipellengérezés, amikor a felszabadult Délvidéken is talált egy ilyen főszolgabírót és meg is írta. Hiába,életében nem akarták engedni, hogy Móricz Zsigmond legyen és mindenképpen párthívet szerettek volna belőle csinálni. Irodalomban és közéletben egyformán.
Egy kerek hónapig jártuk együtt Erdélyt 1941 tavaszának végén. Felejthetetlen élmény és tanulság volt számomra közelről látni Móricz Zsigmondot, mint művészt és mint embert. Főleg az emberi oldala tett mély benyomást. Azt szokták mondani, az utazásban lehet legjobban megismerni az embert. Ilyenkor a hányódtatások, a hercehurcával járó fáradtság között ütközik ki legtisztábban a jellem. Nem kellett alkalmazkodni hozzá, nem volt „szeszélyes”, a végtelenül és már-már szinte hihetetlen módon egyszerű emberi viselkedése ragadott meg és növelte végtelen nagyra benne az egyéniséget. Különben is éppen összeillettünk, mindketten szerettünk utazni és utazás közben élményeket szerezni. Ezt pedig csak úgy lehet, ha útközben elmélyülhetünk és benyomásainkkal, gondolatainkkal foglalkozhatunk. Azért vett magához kísérőül, mert sohasem járt még azelőtt a Székelyföldön és kevés idejét nem akarta céltalan bolyongással tölteni, rólam pedig azt mondták neki, hogy én „jól ismerem” a Székelyföldet. Nem akartam ezzel az állítólagos ismeretemmel visszaélni és nem „informáltam” Móricz Zsigmondot. Ő a Székelyföldet akarta látni és beszélni akart a néppel, meg azokkal a vezetőivel, akiket ez a titulus valóban megillet. Tartózkodtam attól, hogy az én véleményemet hallja és arra igyekezem módot nyújtani, hogy közvetlenül lásson és halljon. Talán azért távozott olyan túláradóan jó véleménnyel a székelyekről. Tárgyilagos ismerési vágyát és módszerét nagy lelkesedés és szeretet fűtötte, egy-egy biztató jel, a székely nép erős öntudata és egészséges élete néha tán túlzott következtetésekre ragadta. Látta a hibákat is, de a móriczi nemzetképben, ahol összesűrűsödött az egész magyarság lényege, más értéket és színt kaptak a mi dolgaink, mint ahogy itthonról láttuk. Az alföldi ember járt közöttünk, a két tájnak, kétféle embertípusnak szintézisét kereste és a közös magyar vonásokra szegezte tekintetét, melyek földrajzi távolság és lényegesen különböző népi etnikum ellenére egységbe forrasztják a Kárpát-medence minden magyarját. Én is erre a szintézisre voltam kíváncsi, ahogyan az egyik legnagyobb magyar géniusz lelkében megteremtődik. Ezt figyeltem, ennek a jeleit kerestem.
Nehéz szellemi munka volt Móricz számára ez a székelyföldi utazás. Percenként új élmények, új gondolatok rohanták meg agyát és szívét, mely amúgy is állandóan a végletekig feszülve működött. Osztályozott, rendezett magában, a folyton működő ceruza és jegyzetkönyv csak arra szolgált, hogy az adatokra emlékeztesse. A lényeget az agyában kellett hordozza, ott dolgozott és küszködött velük és amikor már végleg kifáradt a benyomások súlya alatt, egy-egy fél napra elvonult, bezárkózott és írt, hogy a saját lelkét rendezze az alkotás tisztító tüzével. Nem bírta, ha magyaráznak neki és véleményeikkel untatják az emberek. Mindent látni akart és hallani, de a véleményt bízzák rá! Ami adatszerű tárgyi közlés volt, pontosan jegyezte sajátságos rövidített egyéni írásával, de nyomba ón letette a ceruzát, mihelyt valaki a maga eszméivel és véleményeivel állt elő. Más volt, ha valaki életrevaló gondolatot vetett el, azt rögtön tovább fűzte és kész volt a válasz. Meg kell csinálni. Vagy: „Írd meg a Kelet Népének”. Az egyik lelkes fiatal halálra untatta egy alkalommal a vonatban nagy elméleteivel és világnézeti fejtegetéseivel. Zsiga bácsi ásított és az utasokkal kezdett mindegyre beszélgetni. Utazásunk alatt néhányszor tréfásan jegyezte meg némely társaságban: „Gyurka ideális útitárs. Nem beszél.”
Fáradt volt. Az élményektől, az utazástól és betegségétől egyaránt. Trombózisával küszködött, unta, hogy lábát örökösen fáslizgatnia kell, holott sokkal fontosabb dolgok volnának. Az erdélyi levegő is hozzájárult nyomott közérzetéhez. Néha valósággal lázadozott önmaga ellen. Ilyenkor hirtelen magára kapta ruháját és megindult a rövid szárú barna nadrágban, a kopott zöld felöltőben, amelynek háta ráadásul még ki is szakadt Csíkzsögödön, amikor juhnyírásra igyekeztünk a havasra és a döcögős hegyi úton felborult a szekerünk. Ezekben az önmaga törődöttsége ellen lázadozásokban gyermekes csökönyösség volt: azért is megyünk, annál inkább. Így gyalogolt Bözödújfaluba a bekötözött lábával és úgy tett, mintha kopott sétapálcáját csak éppen megszokásokból hordani magával. Így rohantunk végig néhányszor Székelykeresztúr több kilométeres főutcáján a vajgyártól a lengyárig és vissza, mert az egyetlen fiákerest sehonnan sem lehetett előkeríteni, Zsiga bácsi pedig mindent látni akart. Még mulatott is a dolgon. „A fiakkeres!” – mondogatta némi gúnnyal és befelé mosolyogva, mintha valamelyik Móricz-regény kisvárosába kerültünk volna, az Isten háta mögé, ahol az egyetlen fiákerest mindenki ismeri és valósággal személyiség a városban, csak éppen kocsizni nem lehet vele.
Úgy ment végig a Székelyföldön viharkabátjával és szárközépig érő nadrágban, kezében a botot szorongatva, mint valami garabonciás diák. Bözödön székely szalmakalapot kerítettünk, amilyent a székely gazdák viselnek, ettől kezdve ez egészítette ki a viharvert öltözetet. Az egyik székely város állomásán a fogadására kivonult hivatalos előkelőségek nagyot nézek, amikor a várt „nagy” vendég ebben az öltözetben szállt ki a harmadosztályú kocsiból és a fejéről levett parasztkalapot szorongatva maga előtt a kezében, hallgatta végig fellengős üdvözletüket. Egyszer teherautó tetején tettünk meg másfél órás utat, mivel a székelyföldi közlekedést lebonyolító zsúfolt Mávaut kocsikon nem volt hely és már kétszer lemaradtunk. A vezető előzékenyen felajánlotta, hogy elül, maga mellett „csinál helyest2,de Zsiga bácsi semmiképpen sem fogadta el. Nem kívánt kivételezést, ott akart utazni a teherkocsi nyitott tetején, ahol már egymás hátán szorongott vagy harminc székely férfi és asszony. Nagy nehezen fel is tuszkoltak a kocsi tetejére és nem győzött betelni az élménnyel. Tíz perc múlva nem láttuk egymás arcát a portól, dús bajusza elveszett a porréteg alatt, szuszogni sem lehetett, ha nem bujtunk a kabát alá. Az egyik vásárról jövő átalvetős székely asszony mégis felismerte és egy zökkenő után lélegzetet kapva, megkérdezte: »Az urat ugye Móricz Zsigmondnak hívják?« Zsiga bácsi boldog volt, nem tudta titkolni,mennyire jól esett neki ez a váratlan felismerés. Olyanformán éreztem magam, mintha álruhában járó királyfival volnék, vagy mesebeli hőssel, aki az út porában is aranyat talál. A nép ügyéért utazott, a nép igazát és jövőjét kereste, kaphatott volna-e nagyobb elismerést író, minthogy a nép felismeri és maga között ismeri fel?
Valahányszor idegen emberekkel kerültünk össze a feszélyezettség hamar feloldódott és nemsokára mindenki „Zsiga bácsi2-nak szólította. Volt valami kedves bohémkodás abban, ahogy ezt a megszólítást vette és kedvelte. Ő maga a leveleit legutóbb már így írta alá: Zsiga bá. Kamaszos gyermeklélek élt benne és küszködött – az öregséggel. Szinte tréfának vette, hogy öregszik és magán érzi az öregedés minden jelét. Félvállról fogadta, mint valami elkerülhetetlen bajt, amin túl kell esni, de nem szabad törődni vele. Trombózisát is így viselte. Nem volt szabad húst ennie és e tilalmat néha sokáig meg is tartotta. De aztán, ha olyan kedve akadt ebéd közbe, csak azért is jóízűen befalatozott a húsból, mintha tréfálna betegségével és közben úgy mosolygott, mintha csínt követne el. És nyomban utána megjegyezte, hogy majd este fogja ezt megérezni. A szédülés nem is maradt el egyszer sem. Néhányszor figyelmeztettem, hogy ne egyék húst, de aztán láttam, hogy rosszul esik a figyelmeztetés. Ilyenkor kétszeresen érezte betegsége súlyát, szint e megalázónak tartotta, hogy nem tehet azt, amit akar és fájt, ha ebből még probléma is keletkezik. Az italtól már jobban tartózkodott. Különben sem volt soha borivó. De azért Bözödön, amikor az egyik gazdánál voltunk látogatóban és a tiszta, csendes, falusi szobában az asztalra került a friss túró és szalonna zöld hagymával, meg melléje a saját termésű székely bor és körülülte a család az asztalt, nem tudott ellenállni. Egészséges szép szál férfiak vették körül, piros arcú, gyönyörű termetű menyecskék szorgoskodtak az asztal körül, hogy Zsiga bácsi nem tudott betelni a nézésükkel. A természetes, tiszta élet áradt mindenből, az ízes beszéd, fürge észjárás: egy egészen új világ nyílt meg előtte és körülözönlötte az élet szépsége, a magyar jövő biztonsága, minden, amit keresett és szeretett. Lelke, fizikuma egyszerre tiltakozott az öregség ellen, melynek nyomasztó súlyát és fenyegetését ebben a pillanatban még jobban érezte, mint máskor. Ösztöne fellázadt az elmúlás miatt, amit egyre jobban érez magában éppen akkor, amikor ezt a nagyszerű életet megtalálta, nem akart tudomást szerezni betegségéről és csak azért is úgy tett, hogy nincs italtilalom, nincs más semmi, csak az élet. Egy szóval nem említette, hogy nem szokott inni, tréfált, koccintgatott és kínálgatás nélkül egymás után felhajtott három pohár bort a savanyú, bicskanyitogató bözödi termésből.
Lelkének és fizikumának ezt a tiltakozó lobogását látom életének utolsó műveiben is: még bátrabban markolt bele az életbe, mint valaha, még többet, még merészebbet mondott, mint régebbi műveiben, a részletek, apró akadályok már nem számítottak és egyenesen a legfontosabbat ragadta meg. Gátlás nélkül, a korlátokkal, felszisszenésekkel és támadásokkal nem törődve, akárcsak saját betegségével. Utolsó éveit ez a belső tűz fűtötte, amely benne volt a három pohár borban éppen úgy, mint az Árvácskában, a Rózsa Sándorban és az irodalom melletti aktivitásában: a népfőiskolában, állandó utazásában és a Kelet Népével való próbálkozásaiban. A halála előtti hetekben szinte fenyegetőleg hirdette, hogy frissebb és tettre készebb, mint valaha.
Pedig a halál gondolata folyton ott kísértett mögötte és szembenézett vele, mihelyt magára maradt, és néhány percre kikapcsolódott a munkából, az élményekből. Talán ezért volt a lázas munka és a nagy tettrekészség! A baj, ami végül is az agyvérzésre vezetett, lassan uralkodott el egész szervezetén és védekezésre késztette a lelket. A fokozódó betegség és a lélek feszültebb munkával való tiltakozása kölcsönösen támogatta egymást és siettette a tragédia bekövetkezését. Már a múlt tavaszi utazáskor feltűnt, hogy amikor magába mélyed, mindig a halál gondolatával találkozik. Május végén a bözödi kert hervadó tulipánágyait nézte, a ház előtt ülve édesanyámmal és egyszer csak felsóhajtott.
- Istenem, ilyen szépek voltak ezek a tulipánok még pár nappal ezelőtt! S egyszerre milyenek lettek… - Aztán hozzátette, mintha csak magának beszélne: - Éppen így jár az ember is, amikor megöregszik.
Nem múlt el anélkül, hogy szóba ne került volna: „Elhagytam a hatvankettőt!” Ebben a korban fontos beszédtárgy általában, hogy ki fiatalabb néhány évvel a másiknál, főleg ha hasonló korúak kerülnek össze. Zsiga bácsinak különös kedve telt benne, hogy az idősebb székely gazdáktól, akikről biztos lehetett, hogy nem tudják az ő korát, megkérdezze: mennyire tartják? Majdnem inden esetben sikere volt, mert kevesebbet mondottak, amin jóízűen mulatott. Csak az ősz öreg csíki bácsival járta meg, aki már a földről sem tudott felállni bot nélkül. Ez azt mondta: „Az úr vagy tíz esztendővel vénebb nálamnál.” Hiába mulatott rajta, többször visszatért a mondására. Még ez előtt történt, hogy otthon, amint kettesben megvacsoráztunk és napi élményeinkről beszélgettünk közben egyszer csak hátradűlt a széken nagyon fáradtan és nagyon megtörve s minden átmenet nélkül így szólt:
- Jókai még ilyen címeket tudott adni: „Öreg ember nem vénember.” Meg: „Mire megvénülünk”. De kár is megvénülni…
Néha annyira ki volt merülve, hogy ledűlt délután egy fél órára és késő este ébredt meg, felborítva az egész napi programot, az érdekeltek nem kis ámulatára. Vásárhelyen meg éppen két napot aludt egyfolytában, a köréje hordott Tolnai-emlékek között. Halála előtt néhány héttel így írt Leányfaluból: „Nemsokára ismét lemegyek hozzátok. De most már nem vagyok ám olyan álomszuszék, mint tavaly! A télen Debrecenben aludtam egy hónapig és egészen felfrissültem, megfiatalodtam”. Valóban, a lelke évről-évre fiatalabb lett és ifjú harcosként marad most már örökre közöttünk.
*
Mit látott, mit tapasztalt? Egy sereg cikke jelent meg Erdélyről és a székelyekről, de mint ahogy a visszautazás, úgy az élmények összefoglalása is elmaradt. Szinte ujjongva magyarázta a nagy felfedezést, hogy nálunk, Udvarhely megyében is olyanok a házak, mint náluk Szatmárban. „Hol van akkor a híres székely sajátság? A magyarság mindenütt egységes, már régóta mondom!” Amikor édesanyámat meglátta, hosszan nézett az arcába: „Akárha nagyanyámat látnám. Az is éppen ilyen asszony volt”. És a szegénység is egyforma, a magyar szegénység. Legelőbb a falu szegénysorát kereste fel, leült az út szélén heverő tömpölyfára az esett-ütött emberek közé és úgy beszélgetett velük, mintha mindig közöttük lett volna. Végtelenül fontos volt minden szó, amit mondanak, mintha a magyar lelkiismeretet érné tetten, minta a megfoghatatlan lélek kerülne elébe testet öltve a szegény magyarokban. Úgy faggatott, úgy jegyzett, hogy csak az teheti, aki ösztönével tudja, hogy őrajta áll a sorsuk és felelősség terheli értük. Mint aki tudja, hogy szegényebb marad a magyarság azzal, mit ő nem tud meg és megoldatlanul marad az az ügyünk, amely nem kerül a tollára.
És a szegények megérezték, hogy kivel van dolguk, úgy beszéltek vele,m int aki közéjük tartozik. Csak éppen azt nem tudhatták, hogy honnan és miért kerül közéjük, hiszen velük még soha senki sem törődött. Aki azt mondta is magáról, hogy törőik, nem járt az ő utcájukban és nem ült le közéjük a fa végére. Aztán bement a Márinén viskójába, megnézte a régi cserepes tűzhelyt, amilyen már nincs is több a faluban, mert a gazdagabbak összetörték és sparheltet vettek helyette. Jóskabá pedig előszedte a gerenda fölül rejtegetett kincseit, a haricska és tatárka magot, a szegények mentségét és táplálékát, amit már csak a régiek termeltek, meg a mai szegények, mostoha esztendőkben. Ebből a legnagyobb kincséből ajándékozta meg Zsiga bácsit egy-egy maroknyi maggal, elmagyarázva minden hasznát, szokását és fortélyát. – Éppen jó lesz – írta rá lelkiismeretesen a papirosra a nevét mindkettőnek. – Ezt majd Leányfalun elültetem. Lám, azon a földön is kikél-é?
A székely nép eleven, gyakorlati észjárása és főképpen vidám lelke késztette messzemenő következtetésekre. Lépten-nyomon feltűnt, hogy a székely asszonyok és férfiak dalolnak munka közben, otthon az udvaron éppen úgy, mint kint a határon. A alföld elnémult falvait idézte ilyenkor, ahol nem lehet egy dalt, egy jókedvű kurjantást hallani. Nem a népdal sorsáért aggódott, mikor az alföldi falvak némaságát fájlalta, hanem a népi lélek sorsa meredt eléje: mi lesz abból a népből, mely már jókedvű sem tud lenni, örülni sem tud? Mi ölte ki a daloló kedvet és mivel lehetne ismét megszólaltatni a néma ajkakat? Ez a némaság vádol, követel, csak jövővel nem biztat. A székely nép azonban, úgy látta, tele van élettel és jövővel, mert minden apró semmiségnek örülni tud és örömét egészséges, őszinte gyermeki módon, gátlás nélkül ki is fejezi. Elképzelni sem tudta volna, hogy felnőtt emberek olyan vígságra képesek, mint ahogy a csíki székelyeket a havason látta pünkösd harmadnapján.
Háromszéken békéscsabai tótokkal találkoztunk. Zsiga bácsi hamarosan kivallatta őket: kiderült, hogy az itteni székelyek, amikor 1916-ban Békésbe menekültek, úgy összebarátkoztak velük és megszerették egymást, hogy azóta is állandóan leveleztek a határon keresztül. – Most, hogy visszakaptuk őket – mondta rossz magyar kiejtéssel az öreg tót –, eljöttünk és visszaadtuk a látogatást. – Zsiga bácsinak nagyon tetszett, hogy ezek a tótok „visszakapták” a székelyeket. Meg is mondta nyomban: Ezek a székelyek a politikát is jobban tudják csinálni, mint a politikusok.
Irodalomról általában nem szeretett beszélni, még kevésbé véleményt mondani. Az élet érdekelte, a valóság, ami az író anyaga. Erdélyt járva, mégis elkerülhetetlen volt, hogy szóba ne kerüljön Erdély és a székelység viszonya a saját irodalmához. Hogy mennyire felel meg az irodalomban tükröződő kép a valóságban látható népnek és tájnak. Véleménye nem volt valami kedvező, ezrét is igyekezett tartózkodónak maradni. Legtöbbre tartotta egyik arisztokratánknak azt a több kötetes regényciklusát, melyben a most letűnt emberöltő világát írja meg és gazdag emlékeit gyűjti össze: bámulatos adatmennyiségét értékelte. „Ezért olvasni fogják akkor is, amikor a többieket már elfelejtették”. Jellemző és bizonyára nem lényegtelen körülmény, hogy a székelyek között töltött hónap alatt a székely írókról nem esett szó. Egyetlen egyszer tört ki belőle jókedvében a megjegyzés, amikor a zsögödi havason zajlott körülötte a hamisítatlan székely élet: - De hol vannak a medvék? Kerülne csak ide egy erdélyi író, nyomban kidugná a medve is a fejét a bokor mögül!
Ebben a kis csípős megjegyzésben, úgy hiszem, benne van mindaz, amit köteteken át lehetne fejtegetni. És amit egyszer fejtegetni is fognak bizonyára.
Móricz írásmódjára is rávilágít ez a megjegyzés. Nem szerette a valóságtól elvonatkoztatott dagályosságot és stilizálást. Nem ideális világot teremtett magának, hanem a való világban ragadta meg azt, ami örök életű és örök érvényű és ami a művészet fényénél rádöbbent arra, hogy mély, gazdag és értékes ez a mi életünk, a sivár látszat és sokszor visszautasító felszín mögött. Nem volt „költői világa”, amiről a tanulmányírók beszélni szeretnek, szilárd elefántcsonttornya a magyar élet, az egész magyar föld és nép gazdag valósága volt, amiben meghúzódva biztosan védte az állásokat és építette a jövő bástyáit. Semmi sem volt ellenszenvesebb előtte, mint a költői magány és csend, az emberektől való elvonultság. Folyton benne akart élni az élet sodró valóságában,még írás közben is azt szerette, ha szobájába beszűrődik a kinti élet zaja és maga körül érzi annak az életnek a lüktetését, mely benne folyton vajúdik és új alakot keres. A bözödi hidlásfaragó ácsok figyelmeztettek erre. Közvetlenül az ablakunk alatt, az út túlsó oldalán fűrészelték és hasogatták a szomszéd tömpölyfáit; a fűrész harsogása, a fejszék csapásai, az ácsok kiabálása, tréfálkozása és néha szenvedélyes „vitája” úgy hallatszott be a szobába, mintha nem is volna közben a faház fala. Zsiga bácsi pedig az írógépnél ült már két napja, közvetlen az ablak előtt és írt szorgalmasa. Egy délelőtt 15-20 ívoldalt telekopogtatott gépével: ekkor értettem csak meg, amiben azelőtt kételkedtem, hogy néhány hét alatt megír egy regényt, ha olyan kedvében van. Székelyföldi útja alatt is megírt egy jó kötetre való cikket, félév múlva is az itt készült írásait közölte. Az ácsok zaja és az írógép kopogása összefolyt a szobában és mindenre gondolni lehetett volna, csak arra nem, hogy itt egy hagyományos fogalmak szerinti író jól érezze magát. Azt hittem, véletlenül maradt nyitva az ablak, de gyorsan, szinte idegesen leintett, amikor be akartam csukni.
- Hagyd csak, én nyitottam ki, nagyon jól érzem magam. Azt szeretem, ha munka közben magam körül érzem az életet. A kopácsolásuk, a beszédjük olyan jól duruzsol a fülembe. S ha kipillantok, látom őket. Úgy érzem magam, mint gyermekkoromban. Apám is ács volt, éppen így fűrészelték a fát sokszor. Mindig ott felül állt, ahol most az a fiú és húzta fölfelé a fűrészt.
Délben abbahagyta az írást, kiment a kapu elé, sörösüvegeket szorongatva a kabátja alatt. Megvendégelte az ácsokat, akik szintén déli pihenőre készültek és sokáig elbeszélgetett velük az ács mesterségről. Elmondta, hogy apja ács volt, mire minden tartózkodás megoldódott, és a bözödi mesterek már úgy beszéltek vele,mintha maguk közül való volna. És mintha nem is író volna.
-Mit ünnepeltek engem? Nem vagyok miniszter. Éppen azért jöttem ide! – mondotta néha, amikor iskolák ifjúságát vonultatták ki eléje a lelkes igazgatók és irodalomtanárok. De az volt a gyanúm, hogy mégis jólesik ez az ünneplés. Olyanformán viselkedett ilyenkor, kicsit félszegül és zavartan, mint aki nem neki való szeretetbe került, vagy még inkább, mint akinek takargatott igazi valóját leleplezik: ő maga tudta, hogy több azoknál, akiket hivatalból kivonulásokkal tisztelnek meg, azt is tudta, hogy a neki mondott üdvözletek valóban szívből jövő szavak, éppen azért feszengett, és nem találta megfelelőnek a tiszteletadásnak ezt a módját. Ilyenkor egyszerre meztelenül lépett elénk: nem volt megelégedve a szeretetnek és tiszteletnek ilyen kifejezésével. Mint aki tudja, hogy ő többet érdemel, őt valóban csak lélekben és igazságban lehet szeretni, annak pedig nem ez a módja. És ha megfelelő mód nincsen a szertartások és szokások között, akkor inkább nem csináljanak semmit, jobban érzi úgy magát, ha zavartalanul hagyják a maga világában, melynek értékét csak ő tudja igazán. De belátta a ragaszkodó hívei helyzetét is: ők éppen olyan félszegek és éppen úgy zavarban vannak,mert nem kapják meg a módját, hogy érzésüket, hálájukat a Móricz Zsigmondot megilletőmódon fejezzék ki. Túl tette tehát magát ezeken a feszélyező és elháríthatatlan gátlásokon és igyekezett, hogy ezek az őszinte, rajongó lelkek ne érezzenek tüskeszúrást, amiért nem lelhetik meg az igazi és közvetlen utat. Engedte hát, hogy ünnepeljék és néha annyira beleélte magát a szerepbe, hogy ő maga is örült. Érezni lehetett, hogy fejedelem; bohém művészfejedelem, egy lelki ország ura, aki félvállról veszi a fejedelem tekintély- és etikett-gondjait s csak országa sorsára van gondja.
Ez a bohémkodó fejedelmi szerep írásaiban is megjelent, olyan rejtett, személytelenített módon, hogy csak az írás legbeavatottabb mesterei vették észre. Mi sem bizonyíthatná jobban Móricz nagy egyéniségét, minthogy tisztában volt páratlan nagyságával, mégis a feltűnés nélküli átlag-életet élte és idegen szerepel alá rejtőzött, amikor írói kényszerből azokról a mély élményeiről kellett írjon, amik ezt a rejtett és csak önmaga előtt bevallott énjét érték. Erdélyi útja után egy novellája jelent meg: hőse a világhírű öreg színész, aki visszakerül a kis városba, mely ismeretlen ifjúságának egy állomása volt. A város ünnepli, az ifjúság körülrajongja és úgy néznek rá, mint valami fejedelemre, vagy bálványra. És a rajongók között előkerül egy öreg hölgy is, a színész közelébe férkőzik és felismerteti magát, hogy ő volt az a kis fitos lány, akinek a színész valamikor tette a szépet. Hősünk természetesen semmire sem emlékszik, a nő egy volt a közül a sok ezer közül, akivel életében találkozott. De az ő nagyságát semmi sem szemléltethetné jobban, minthogy ez a hölgy, aki valóságos fejedelmet lát benne, büszke arra, hogy állítólag valamikor megcsókolta! A színész felveszi a szerepet, hogy emlékezik, elfogadja az éltes nő meghívását és eljátssza élete utolsó nagy szerepét, mint férfi és mint művész. Ennél jellemzőbb képet senki sem festhetett volna a 60 éves Móricz Zsigmondról. Azt hiszem, az író egyéniségéhez szolgáltatok adatot, amikor leleplezem életének ezt a „titkát” és úgy érzem, ez a szolgálat most már felment bizonyos titoktartási kötelezettség alól. A novellában a színész nyakába vart eset valóban megtörtént – Móricz Zsigmonddal. Az egyik városban többször elsétált szállodája előtt egy idősebb hölgy,majd egy alkalommal az utcán váratlanul előnkbe került és megszólította az írót. – Nem ismer meg? Én vagyok X. X. Móricz töprengett, majd az utolsó pillanatban mégis felködlött valami előtte. Félrevonultak pár pillanatig beszélgetni, majd mikor továbbindultunk, a hölgy még megfordult és utánunk kiáltotta újra a címét, hogy Móricz meg ne feledkezzék a megígért látogatásról. Zsiga bácsi jókedvre derült, mulatott az eseten és tréfásan elmondta, hogy a nő olyan dolgokra emlékezteti, amik sehogy sem jutnak az eszébe. Nem tudja talán az öregség az oka. Semmi fontosságot nem tulajdonítottam az esetnek, de pár nap múlva a délutáni séta alkalmával egyszer csak megszólal Móricz, hogy neki most el kell mennie „valahová” és beszéljük meg, hogy később majd hol találkozunk. A megbeszélésből az lett, hogy mire megállapodtunk volna, már ott is voltunk a kapu előtt. Amikor egyedül visszaindultam, akkor vettem észre, hogy ez az az utca és az a szám, melyet a hölgy mondott. Később a véletlen ismét közbelépett. Egy ismerősömet kerestem abban az utcában, és a számokat akkoriban rendezték újra. Tévedésből abba a házba léptem be, csak akkor lepődtem meg, amikor a csengetésre z után látott hölgy jött ki. Hanyatt-homlok igyekeztem el, nehogy felismerjen és értelmezni kezdte „látogatásomat”. Aztán megjelent a novella a színészről: a találkozás, a fél füllel hallott beszéd, a ház és lakás leírása pontosan talált. Láttam, hogy a színész szerepe is milyen tökéletesen rááll Móricz Zsigmondra és az apró, kitalált körülmények csak azért vannak, hogy a művet teljessé tegyék. Benne van ebben nemcsak a „szerep”, de a három pohár borból is valami.
Valaki talán az egész Móricz Zsigmondról számot adhat majd a magyarságnak, mely nem akart tudomást szerezi róla, amíg köztünk volt. Számot adhat majd arról a „Nagy fejedelem”-ről, aki úgy élt közöttünk, mint a népmesék táltos szolgalegénye: szívesen viselve a mostoha sorsot, mellőzést és megaláztatást, a nélkülözést és szenvedést, mert tudta, hogy nagy feladat van rábízva, amit csak így teljesíthet. A fejedelem a táltos szolgalegény szerepében számon tarthatta a nagyok bűneit és mulasztását s számon tarthatta a kicsik észre nem vett igazságát. Mindent látott és tudott, de kevesen tudták, hogy ő kicsoda és miért van itt. Őneki nem számított, hogy ki mit tud róla, mert tudta, hogy csak ki kell nyitnia a dióhéjat és fejedelemmé változik, hogy igazat tegyen. És ez a dióhéj most már kinyílt.
BÖZÖDI GYÖRGY
Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám
