Vachottfalvi Vachott Sándor Gyöngyösön született 1818-ban, hol a kathol. Gymnásiumban vette első oktatását. Innen 1831-ben Eperjesre menvén, az ottani ev. lyceumban folytatni tanulmányait, Sárossy Gyula serkentésére jó korán kezdett verselni, s mint jogász, elnöke is lett az ottani magyar társaságnak. Első nyilvános fellépése 1838-ban az Athenaeumban történt, midőn Nógrádban törvénygyakorlaton volt, majd Pestre jővén, 1841-ben ügyvédi oklevelet nyert, az ügyvédséget azonban nem gyakorolta, egészen magának s önmívelésének, utóbb, miután a szellemes Csapó Máriát nőül vette, Tápió-Sápra Pest várm. Vonulva, kis gazdaságának élt, de keble költői sugallatait soha vissza nem utasítva. Első kísérletei nagy reményeket gerjesztettek felőle, s így azon tizenkét jeles közt találjuk, kiket a Kisfaludy-Társaság átalakulásakor, 1842-ki január 22. kebelébe felvett. Garay János volt elfogadásával megbízva, mely azon évi sept. 24. ment véghez, s ez alkalommal Vachott Sándor A KÜLFÖLD RABJA című költeményével köszöntött be, mely öltői dolgozatainak mind eddig koronája maradt. Ennek köszönhette azon kitüntetést is, mely szerint a magyar akadémia őt, a lyrai költőt 1843. oct.7. level. Tagjául választotta, de abban szabályszerű előadással helyet soha nem foglalt. Költeményeit 1845-ben szedte össze s adta ki: 1. VACHOTT SÁNDOR VERSEI. Pesten, év nélk. Megjel. Dec. 1845.). Ezeket egy évvel utóbb követte: 2. BÁTHORY ERZSÉBET, történeti beszély két énekben, Pest, 1847.
Jött a forradalom, és Vachott 1848-49-ben Kossuth minisztériumában titkárságot viselvén, ez állásában a kormányt Debrecenbe követte. A katastroph után előbb Tisza-Sápra, aztán Gyöngyös mellett rédei kis birtokára vonult, hol a vidéken bujdosó, s az „Arany Trombita” miatt üldözött barátját, Sárossy Gyulát házába fogadván, gyanú alá esett, s 1853-ban elfogatott. Ez eset zavarólag hatott kedélyére és elméjére, sőt ismételt öngyilkolási kísérletre ragadta, mire több havi fogság után szabadságát visszanyerte ugyan, de lelkének épsége csak múlólag tért vissza. Ez ínségben hitvese mint szabadító s ápoló őrangyal állt mellette mindenkor, sőt irodalmi működéssel is támogatta családját (két valóban költői regényt írván 1854 és 1857-ben). De végre is b. Eötvös eszközlésére Schwarzer budai tébolydájába lehetett őt beszerezni ápolás végett, hol általa s más nemes keblű főurak által segélyeztetett, míg a halál 1861. ápril. 9. szenvedéseinek véget vetett. Költeményeinek egy újabb teljesebb kiadását öccse, Imre adott Pesten 1856-ban, teljeset a Kisfaludy-Társaság: Vachott Sándor Költeménye, Pest 1869, melyet Tóth Lőrincnek, e társaság 1862-ki közülésében tartott szép emlékbeszéde előz meg.
Vachott egészen az volt az életben is, mi költészetében: kedélyes, házias, elégiai természet; hű, önfeláldozó férj, vő, barát. Emellett arany becsületességű, nem ügyes, nem életre való, ábrándozó, rossz gazda. Segítendő barátait, pénzeit rosszul helyezte el, nem jelentéktelen örökségét ez úton vesztette el úgy, hogy halálával családjára csak gyászt és szükséges hagyott. Költészetét Tóth Lőrinc, említett beszédében Arany János, gyönyörű nekrológjában szeretettel és valóan jellemezték.
A IV. mutatvány felvilágosítására szolgáljon, hogy annak tárgya Lovassy László, az 1836. elítélt ifjak egyike, ki őrülten hagyta el börtönét 1840-ben.
I. Cornélia emlékezete*
Ha bizni van mit földi sejtelemben,
S lát a magasból tiszta szellemed,
Úgy látod a köny árjait szememben,
S utánad égő mély keservemet.
Tekints alá, nézz e kebelviharra,
Mely csillapúlást hasztalan keres;
Talán egészen érdemetlen arra
Még sem valék, hogy oly forrón szeress.
Egy szív tövében nyertünk életet mi,
Szebb éveink egy tájon múltanak;
Távolban egymást nem kellett keresni,
Hogy érzeményink egybe forrjanak.
Szent volt a lánc, mely összefűze minket,
Szülék után, de sorstól szálla ránk;
Más tette inkább egyé kebleinket:
Lelkünk után is testvérek valánk!
Nem mintha példás szellemkincseiddel
Volnék megáldva, gyarló ember én;
Tebenned a jó szent forrása tűnt el,
Méltó vagy ülni isten jobb felén;
Azt értem én csak minden szózatommal,
- A bút okozd, ha nem hű szót lelek -
Mit mélyen érzek s édes fájdalommal:
Hogy mint te engem, úgy szerettelek.
Azt sem! Ki tudna úgy szeretni, mint te?
Hol indulat, mely oly tisztán ered?
Ó bár szeress az üdvnek közepette,
Mert úgy a földön senki nem szeret.
Érzelmeidnek elpusztúlt világa
Fölrázza minden hőbb érzéseim;
S lelkem, miként az árvafűznek ága,
Mélyen lehajlik bús emlékein.
Ah láttam én több évi szenvedésid;
Kimondhatatlan mennyi ért vele!
De hitlenek közt nem hagyott el a hit,
S nemesbülél a búnak általa.
Sérült szived bár, ép maradt erénye,
S ez szenvedésben fő vigasztaló!
Gyakran határt lelt vágyaid reménye:
Határt szivedben soh’ sem lelt a jó.
Arcod szelid volt hosszu bánatidban,
Szives bocsánat ült vonásain;
Komoly tanulság hangzott szózatidban,
Oltalmazó az élet habjain.
Mig legnehezb, mi legtöbb küzködést ad,
Mig ifjuságunk fenncsapongva száll,
Te azt eléggé könnyen megtanultad,
Te nélkülözni békével tudál.
S midőn kifáradt sorsod balhatalma,
s boldog nyugalmad végre fölleléd;
Midőn azt átélt gyötrelmek jutalma
Hű férj ölében sugárzott eléd,
S legszebb örömnek indúltál elébe,
Hivén: a jó ég fog vezérleni:
Rideg koporsó vett sötét ölébe,
Édes hited nem bírt megőrzeni.
S mellette álltam a hideg tetemnek,
Jaj énnekem, hogy halva láttalak!
Miért örülnék már én életemnek?
Azért vagyok csak hogy sirassalak!
Hol fog pihenni csöndes kéjjel a szem,
Midőn utánad vágy-epedve néz?
Hajh mély a sír, s az ég magas felettem:
Bár hol kereslek, mindig messze léssz!
Nem vártam én, oh végzet, kedvezésed,
Hogy ellenem léssz úgy is tudhatám;
De tűrhetetlen immár üldözésed,
S kegyetlenebb vagy, mint gondolhatám.
Ha zúgolódom, légyen megbocsátva!
Békételennél tőn a veszteség;
Hol a keresztyén, ki őt halni látva,
Ne mondta volna: Kár érette még!
De mind hiába! Pályád végez ére.
Örökre hűves álom szálla rád.
Szent béke lengjen sírod gyászhelyére,
Nyugassza isten hű szived orát!
S te vérező sziv, mit fogsz még epedni?
Kifogyhatatlan bú mi haszna nyom?
Ha nem tudál őérte megrepedni,
Légy néma hát! Mit ér a fájdalom?
(* Testvére, Erdélyi Jánosné)
II. György úrhoz
Hogy élsz, mióta tőled messze váltam?
Úgy folynak-e, mint hajdan, napjaid?
Le birod-e még vágni tenkezeddel
Kétszer hetenként ősz szakállodat?
Belátja-e még a határt szemed,
Vagy lábaiddal fáradsz most oda,
Hová szemeddel jártál azelőtt?
Zsémbelsz-e még, ha olykor megficamlik
A házi rend, mely őstörvény gyanánt
Több század óta szállt firól fira?
Valljon, ha rád s a múltra gondolok,
Úgy él-e minden, amint képzelem?
Mert én nem egyszer gondolok reád,
És képzeletben színről színre láttak.
A szép vidéknek hüves bérceit
Édes teherként hordom lelkemen.
Az ifjuságnak andalgásival
Ott jártam én a lombos tájakon.
Bizonytalan volt sorsom és jövőm,
S küzdött az ifju tántorgó hitével.
Egyszerre fölkelt a vihar szele,
S mint vén harangnak tompa hangjai,
Hajlongva zúgtak a fenyők körülem.
Szétnéztem ekkor – és mi jól esett
Mintegy inogni látnom a világot.
Te honn maradtál, és a házeresz
Alól ohajtva nézted jöttömet.
A vész miatt betértünk tűzhelyedhez,
S asztalhoz ülvén, gondos nőd nekünk
Ételt, italt bő kézzel juttatott.
Midőn kitombolt a zúgó vihar
S zárt ablakod jó légnek megnyitád,
A ház előtt felnyúló büszke hárs
Dús illatával tölté a szobát be.
Eljött a sánta szomszéd alkonyatkor,
Kit mi szerettünk sok tréfáiért,
És nyílt örömmel üdvezeltük őt.
Kivüle jöttek olykor többen is,
Te jó boroddal nem késtél soha,
Hogy megfelelj a ház becsületének.
Igy folytak és nem másként napjaink,
S bizony nehéz volt egymástól szakadnunk.
Sírtál s az étel sem kellett soká! -
Most hű körödtől távol élek én,
Pezsgő világnak folytonos zajában,
És kedvez a sors többfelől nekem:
De a szerencse közt is boldogít
Emlékezetben bírnom egy helyet,
Hol még a őskor bölcs szokásait
Nem forgatá fel változó csere;
Hol a csalárdság és képmutatás
Nem hányja minden lépten tőreit;
Hol a természet egyszerű fia
Késő időkre nyújtja életét,
s csöndes halállal tér a föld alá.
III. György úr halálakor
Midőn utószor mentél ágyadig,
Érezve a bajt, mely rád nehezült,
Elképzelem, mint csóváltad fejed!
De oly közel nem sejtéd a halált.
Szép rendesen, mint véredben vala,
Az ágy előtti székre vetkezél,
S nem gondolád, hogy mindegy már neked,
Akár a földre hányd ruháidat,
Avagy kidobd a keskeny ablakon.
És hála isten, hogy vég percedig
Veled maradt a biztató remény;
Szent lámpa volt ez, mely jótékonyan
Hinté sugárit a beteg körül,
Mely amidőn kialvék hirtelen,
Együtt aludt ki életed vele. -
E pillanatban zordon lőn a ház.
Sötét alakja, mint gyászravatal
Állott az éjben bús kietlenül.
Az éltető lég ajkaid felett
Nevét s hatalmát meghazudtolá.
Mely künn leszedte a fák lombjait,
Mely ellen ajtó, ablak, zárva volt,
A messzeterjedt őszi pusztulás,
Benn a falak közt is, sátort ütött.
Elnyúlva széles ágyad közepén,
Magad levél a pusztulás jele. -
Tested köré az udvarnép begyűlt
S együtt virasztá a rest éjszakát.
Doboghatának váltig méneid,
Megnézni őket kedvetlen vala
A bánatába elmerült cseléd.
Túllépni a szűk pitvar küszöbén
Tartózkodott a félénk szolgalány:
Künn a sötétben lengő szellemed
Halk suhogását vélte hallani.
Éjfél után megszólalt a kakas,
Hirdetve jókor a dologtevő
Napot. De szét nem mentek emberid
Kezelni a nap rendes dolgait:
Együtt maradtak a rideg tanyán.
Csak a legélesb szolga távozék
Elhozni keskeny deszkaházadat,
E gyászhajót, mely könnyek árja közt
A zord enyészet tengerébe tűnt.
És ott pihensz most vég ítéletig,
Hol fekve várod a föltámadást.
Veled letűnt az ősök jobb kora,
S helyébe jőnek színtelen napok.
Üres magányban fog fennállani
Emlékedül a tisztes ház fala.
Rokon s barát betérnek udvarán,
De nyílt karokkal a szelíd öreg
Vendégeit nem jő üdvezleni.
György úr ezentúl nincs honn senkinek:
Ő a világgal már számot vetett.
S barátihoz sem lesz többé köze.
IV. A KÜLFÖLD RABJA
1843.
Még látod a hon véghatárait,
Az est elönti rajtok bájait.
Még bérce ormán látsz p ásztortüzet,
Folyója partján látod a füzet,
Ó még az édes léget szívhatod,
Mitől e föld oly szép, oly áldatott.
Jól megtekintsd! Midőn hajnal hasad,
Hazád az éjben tőled elmarad.
Ne kérdd: ha jősz még vissza vagy soha?
Sorsnál a válasz – s sorsod mostoha!
Vesztvén szülőket, jó testvéreid,
Hű lányt, barátot, kebled híveit,
Kiket miattad fájdalom viraszt,
Szegény rab ifju, melyiket sirasd
Ők nem gyanítják éji utadat,
Rég nincs felőled biztos híradat.
S most, amidőn e szép honból kimégy,
Hogy ismeretlen ország rabja légy:
Most, amidőn elmégy örökre tán,
S nem jösz, ha jösz, csak számos év után:
Bucsútlanúl kell tőlök válni meg,
Ez fáj – ezért vagy oly igen beteg.
És nincs, kitől egy jó szót küldenél,
Ha ezt sem, úgy hát kebled mit reméll?
Nincs egy betücske, nincs egy puszta jel,
Mely hírüladná merre vittek el.
Ki már a sírban tölti éjjelét,
Tudják a holtnak is nyugvóhelyét:
Te élni fogsz, s nem tudják merre, hol?
Bár azt se tudnák, hogy kínoztatol!
Könnyít e percben mély fájdalmidon
Hogy most veled, még itt a drága hon
Ó itt a hon még, legtovább híve
Annak, kinek leghűbb hozzá szive.
Tőled bucsúzik, búsan nézve rád,
értsd meg fiadnak néma búcsuját,
Te, kit szerelme mindig hőn ölelt!
Ki rólad annyi jó reményt növelt,
El messze rabnak éretted megy ő,
Tőled bucsúzik a hű szenvedő. -
S tovább tovább visz a gyötrelmes ut,
Nézd nézd hazádban a véső falut.
Bús csöndesen szól ott az estharang,
Átrázza bágyadt idegét e hang:
Fut a szekér bár és gyorsan viszi,
Mintha temetni vinnék, azt hiszi.
És sírni tudna, búban sírni jó,
Gyakran beszéllőbb a könny, mint a szó,
De a szekéren ülnek őrei,
S szivébe visszafolynak könnyei.
Azok ne lássák őt siralmiban,
Kiknek bajosztó részvét tiltva van.
Ne bánd, ha nem sírsz! foghatsz sírni még,
S fölkél a hajnal. Fénye ünnepi
Sugárral a zöld tájat ellepi.
Az éjben eltünt szép hazája már,
Amerre lát, néz, idegen határ.
Ki azt hiszi, hogy egy nap fénye süt
A terjedelmes földre mindenütt,
Honán kívül tán kételkedni fog:
Valljon honott nem más, szebb nap ragyog?
S hogy van fajunknak önnön istene,
Ha messze járnál, hinned kellene.
Ó bár te vallhasd egykor e hitet,
Kit majd a börtön gyászhomálya fed.
Neked lehet még tiszta kék egen
A felkelő nap méltán idegen.
Miként az égő háznak lángjait,
Búsan tekinted tűzsugárait.
Sugárival, hogy most még rád veti,
Nem arcodat, de lelked égeti,
S amint tovább visz a gyötrelmes ut,
Mindig kopárabb, pusztább tájra jut.
De ő a tájra nem sokat tekint,
Alig tudá, hogy vészes alkony int.
Egy nagy ború lőn a vidék ege,
El-szétterülvén sűrű fellege.
Lezúg a zápor, minden oly setét,
Tükrözve látja ő gyászéletét.
Kivül a várat meg sem nézheté,
Hová setét ut vészben vezeté;
Melynek rideg, mint a sír, belseje,
Hol annyi átkot látand bús feje!
És ottan áll ő, a négy fal között,
Borzadva látja, milyen helyre jött -
De borzadás még inkább szálla rá,
Midőn az ajtót őre rá csuká.
És ottan áll ő, némán és merőn,
Mély kínja is megállapodva lőn,
Miként a tőr, hahogy mélyen talál,
Az átdöföttnek keblében megáll.
Kitépve őt ég föld áldásiból,
A zord ítélet számos évre szól.
E gondolatra fölreng kebele,
S ismét tolongó kínnal van tele.
Egy rája ömlő tenger a sok év,
Melyből menekni hol van békerév?
Volnál idős, ó volnál éltesebb,
Oly égetőn nem fájna tán a seb;
De a remény s a tett legszebb korát
Élő halottként hogy húzd itten át?
Mely szüle téged, szép de bús hon az:
Kevés az enyh, sok benne a panasz.
Örök viszongás, tettlen ősi dölyf,
Mely hő szivén rág, a kártékony ölyv.
Kicsiny a részvét nemzetüdv iránt,
Ha ád, leginkább sors ád jó irányt.
Sok őszül ott meg s van fényes neve,
Ki szent javáért lépést sem teve.
Téged korán és híven meghata
Sinlő hazádnak esdő szózata.
Fiúi bánat és a hív remény,
Hogy még derül az árva népre fény:
Szilárd hatásra bírtanak vala,
S lelked, miként sas, fennen szárnyala.
Dicsők valának kebled álmai,
Dicsők a bátor homlok gondjai.
Hol ifju ajkad szótól hangozott,
Vén is gyönyörrel elmémúla ott.
S föl kell-e tárnom még több bűnödet?
Ez, ami téged börtönéjbe vet!
Az éj körüled sűrű, úgy-e bár?
Ott künn a hold ki tudja merre jár?
Benn mit se látnak a nyitott szemek,
Habár merően széttekintenek.
Kicsiny a börtönablak és magas,
Kevés üveg van rajta, több a vas.
Ki lakta elsőbb e zordon tanyát?
Gyilkos talán, ki ölt testvért, anyát,
S kit hosszu rabság múlva, e helyen
Holtan találtak egyik reggelen?
S az ő helyén fogsz hát szenvedi te?
Neked hasonló végzet jutna-e?
Mily gondolat! S nincs rá vigasztalás.
Egy rém eloszlik, s kél után a más.
Eljő a reggel. Megvirad belől.
Több szolga lép be. Őre lép elől.
Szőrbül raböltönyt hoztanak neki -
Ruháit ő bú közt cserélte ki:
Mi volt honából úgy is egyebe,
Mint a ruha, mely testét födte be?
S midőn a rabköntös már rajta volt,
’Le kell fekünni!’ Börtön-őre szólt.
S ő ijedve a vén őrre néz,
Egész valója rettegésbe vész;
Elgondolá, hogy itt a hatalom,
S oly messze tőle minden oltalom!
De nem, ne rettegd a gyalázatot!
Amott van a lánc, íme láthatod -
Lábadra láncot fognak verni fel.
Terülj le bizvást! Fojtsd félelmed el.
S fölverve már a lánc. Testén csörög
Ajkin hatalmas szózat mennydörög,
Mely szózat el nem foghat hangzani,
Mely szózat égbe fog felszállani! -
S amint oszolni kezd a szolga nép,
Némán közőlök egy melléje lép,
Fejére durva föveget nyoma,
Mit ismeretlen kéz szőrből fona.
Haragra gyúlt; és négy hó elhaladt,
Hogy fövegéhez nem nyúlt azalatt. -
Bár lassan is, de múlnak a napok.
Nincs perc, midőn ne volna búra ok.
Mi haszna minden szép emlékezet,
Ha mindenik csak búval fog kezet?
Dicső azonban azt éreznie,
Hogy jó ügyért kell ennyit tűrnie.
E gondolatra gyakran büszke lesz,
De büszkesége is csak búba vesz.
Olykor ha kissé csöndesül a kín,
bosszankodásra kél unalmain.
Mindent kigondol ami lehető,
S időt veszítni nem lel módot ő.
S holott beáll a télnek évszaka,
Sokkal homályosb lőn rideg laka.
A dl alig múl, már az este jön.
Magába nyelvé őt az éjözön,
De meghajolt a őr, kérelmein,
És mécsvilág ég hosszu éjein.
Órákig elvan a mécsen szeme,
Mulatja őt a kék láng kelleme.
Sőt többre vitte még az únalom:
Éjjel, ha álma késik, a falon,
Hová a mécs fényt vet sugárival,
Gyakorta játszik ujja árnyival.
Hisz gyermek ő, a kínnak gyermeke,
Játékra mért ne volna érdeke?
Majd nagy beteg lőn. Rég sorvadt a test,
Végkép pihenni fogna örömest.
Ki ágya szélén fölvirasztana,
Oly messze mért vagy, ó szülőanya!
Szülötted ím itt fekszik, mint a váz.
Szörnyű, midőn elfutja őt a láz,
S a keskeny ágyból talpra vánszorog,
És bús lakában, rémként tántorog,
Mintha keresni járna a halált,
De azt talán más, boldogabb talált.
Ott ifjusága megvédelmezi,
S lázát naponként múlni érezi.
Ekkor, hogy lenne mit forgatnia,
Könyvet kapott, s e könyv a biblia.
Látván a könyvet, rá öröm derült,
S a szent igékbe mélyen elmerült.
Olvasva tölt el éj és napokat,
A gyönge testtel nem gondol sokat.
Majd megszünék. A könyvet leteszi.
El-el mereng, majd ismét fölveszi,
Agyában a hiteszmék harca kél,
Nem boldogúl az észnek fényinél;
Forr, küzd az elme,küzd haszontalan,
Minél tovább, mind inkább nyugtalan,
Testében a vér lázasan kereng,
Fény és homály a fejben összereng.
Majd mintha égne minden gondolat:
Lelkébe vakhit őrjöngése hat.
S jár kel lakában, míg nem térdre hull,
És ajka csöndes mély fohászra gyúl.
Fohásza hosszu. Egy éj telt belé.
Térdén aludt el virradat felé.
Hallgasd meg, isten, amit ajka kért,
Talán könyörgött a kedves honért!
Azóta sok nap, sok hó eltünék,
Buzgón könyörgni ő meg nem szünék,
Az őr naponként térdein leli,
S vállat vonítva el-elnézdeli.
Egyol nap, mint így imádkozik,
Felé: ’szabad vagy!’ e szó hangozik.
Embernek e szó édesben zeneg,
Mint hogy az őrült is ne értse meg.
Megrezzen ő e szónak általa,
Fölnéz, s előtte őre állt vala.
És hinni nem tud őre ajkinak,
Azt hitte, gúnyt űz s ámítgatja csak…
Több szolga jött. Elhozták a ruhát
Melyet cserébe vettek egykor át.
A rég pihent ó köntöst fölvevé:
Bő volt a köntös… El belé tevé
A fakanált és villát, mellyel ett,
Emlékül innen nem visz egyebet.
Aztán szekérre lép. Melléje ül
Egy éltes őrtiszt kisérőjeül,
És elhagyá a zordon elmesírt;
Hogy annyi kínról maga hozna hírt.
***
Honába ér. Szent földén szállva le,
Zavart örömnek volt arcán jele.
Szikrája volt már-alvó lángnak ez,
Mely hamviban mg föl-föléledez.
Új élet, új zaj hatja meg fülét,
De ő a zajban mélán néze szét.
Ó nincs a földnek semmi oly kegye,
Mi már az ifjat boldoggá tegye!
Körötte sűrűn állnak társai,
Az árva honnak lelkes fiai.
Hévvel fogadják a hű szenvedőt,
Örvend is, sír is mind, ki látja őt.
S közöttök áll ő, testi lelki rom,
s kitör belőle a tűrt fájdalom.
Ajkán a megnyílt szó eláradoz,
Tartalma elmét, szívet gyászba hoz.
Mi volt s mivé lőn! Felsohajtanak,
Kik ajkiról bús szókat hallanak.
A kór beszédnek egy ép része van,
az, mit honáról mond fájdalmiban.
Majd a szülői házba érkezett.
Hangos sírással a ház telve lett,
Hol a cseléd is váltig síra mind:
Ki festené le a szülői kínt?
Reá a házban sem várt lelki bék,
Meg sem pihent, már elkivánkozék:
Magányt ohajta, hol térdére hullt,
S imádkozásban éje, napja múlt. -
Történik olykor, tollat vesz elő -
Hagyjátok el! Hadd írjon csöndben ő,
Mely oly sokáig hordta láncait,
Jegyezze a kéz, tenger kínait.
Forrás: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagy az utóbbi negyedfél század kitűnőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. Feltüntetve Toldy Ferenc által. Második átdolgozott kiadás. Ötödik kötet. Franklin-Társulat Budapest, 1876.
