Perl Imre (19. sz.): Az ibolya (parabola)

 
Keserv uralkodott egy izben a
Hatalmas fejedelemnek kertiben
„Miért viselek büszke koronát,
Ha nem hozok virágokat, miként
Meddő anya?” panaszkodott a tölgy.
A szőlőtő fájdalmasan zokog:
„Mi haszna, hogy édes gyümölcsömet,
Az ember oly fennen dicséri, ha
Csak falra futva tespedek imitt
s nem adhatok árnyékot semmikép
S alattam vándor nem pihenhet: Oh!”

Szomoruan beszél a rózsatő:
„Minek is élek! Még nem tudtam eddig
Bimbót sarjadzni én boldogtalan!”

Igy szólva, mindhárman zokogni kezdtek,
Csak egyedül a kicsiny ibolya,
A mely szerényen meghuzódva élt
a kert egy elhagyott szögelletén
Nem állt a zugolódóknak karába.

A fejedelem a kertnek utjain
Bolyongva, halla mindent. Ő tehát
Az ibolyát imigy kérdezte meg:
„A társaid mind búslakodnak és
A te szived mégis vidám? Hogyan
Lehet ez, mondd’sza nékem az okát!”
„Uralkodóm – felelt az ibolya -
Ugy gondolom, te ültetél ide
S azért e helyen oly jó, kicsiny
Ibolya akarok én lenni, mint
A hogy tudok.”

Ifju barátom lég
Hasonló a piczinyke ibolyához,
Tedd mindig azt, mi legjobb és higyjed,
Hogy isten helyze téged ama helyre,
Melyet betölteni e földön itt
A hivatásod és lelked kötelme!

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 20. szám. 1895. máj. 19.

Jókai Mór (1825-1904): Az új földesúr vázlata

 

FŐBB VONÁSOK

    Jókai e társadalmi regényében egy német generális magyarrá lételét rajzolja, igazolva, hogy nem tudjuk elhagyni azon helyet, hol egy kedves halottunk pihen. Megismerjük a Bach-korszak társadalmi viszonyait és a kormány németesítő rendszerét, szokásait, törekvéseit.
    A regény két kötetből áll. A cselekmény az elsőben éri el tetőpontját, Hermine megszökésével: a második pedig magában foglalja a költői igazságszolgáltatást. – Minden főbb személlyel szembe van állítva egy másik, egy ellentétes: a korral haladó Ankersmidt ellentéte a félrevonult táblabíró: a hetvenkedő Vendelin-é a tősgyökeres magyar gazda: Kampós; a valódi férfival, Aladárral szemben áll Grisák, Bräuhäusel és a többi aljas lelkűek, különösen Straff; a legigazabb nővel és hitvessel: Erzsikével pedig Corinna, a hűtlen csapodár delnő.

ELSŐ KÖTET

I. RÉGI EMBER ÚJ IDŐ

    Tél van. Garanvölgyi Ádám, volt táblabíró, engedve az új szokásoknak, feldúlt jószágán elvonultan él. A sok bajnak oda sem néz, csak pusztuló birkáit sajnálja és doktorért küld. Csakhamar jön a szomszéd Ankersmidt ügyvéde: Dr. Grisák. Ezt orvosnak nézi és csak a birkák közt éri meg Grisákot, kivel, megtudva, hogy földje jó részét sógorasszonyától, Pajtay-nétól megvette az új szomszéd és ahhoz még az ősi kastélyt is szeretné, irodájába a méhesbe megy és nem adja az ócska házat semmiért, hanem átlátva az ügyvéd ravaszságán, ő is a Reichgesetzblattra utal, mire Grisák elmegy.

 

II. A SZERENCSÉTLENSÉG, MINT IPARÜZLET

    Ankersmidt szolgái csehek; Garanvölgyié magyarok. Kampós az ispán. Ez oltalmába fogad egy csalót, ki magát Petőfinek adja ki, de ura bizonyítja tévedését és 50 frtot küldet a csalónak, mit az álnok tettetéssel el is fogad és kicserélve az ispánéval kalapját, mit az drága emlékül eltesz, megy a világba.

III. A VÉN KATONA ÉS CSALÁDJA

    Ankersmidt egykor vértes őrnagy, örökölve neje vagyonát, birtokot vesz hazánkban és minta gazdaságot űz. Két lánya van: Hermine és Eliz; egyik az apja másik anyja képmása, nevelőnőjük Miss Natálie. A bujdosó ide is ellátogat, de a lovag hamar kiismeri és mikor még szomszédjáról is árulkodik, rendre utasítja. Mégis a háznál marad és kézbe kerti Eliznek Garanvölgyihez írt levelét, melyben értesíti azt a csaló árulkodásairól. Mikor elolvasta, elküldi Gyuszitól; míg az odajár, bemutatja magát a három nőnek, mint Bogumi lengyel gróf és Hermine és Natálie rokonszenvét felkölti. Garanvölgyi olvasatlan küldi vissza a levelet. Bogumil kap az alkalmon és a táblabíró ellen tüzeli az atyát, ki kíváncsi levén a levél tartalmára, haragosan szomszédjához indul.

IV. AKIK EGYMÁST MEG AKARJÁK ENNI

    Útközben csillapszik dühe. Garanvölgi elébb humoroskodik, de nemsokára kiönti lelke minden keservét. Megtudva a lovag, hogy még egy fia is rab, megbékül s hogy Kampós felolvasása folytán megérti a levelet, mit Garanvölgyi emlékül elkér, hazamegy és elküldi Kampósnak az útközben megígért fegyverengedélyt. Megörül az és a csaló jut eszébe, előkapja emlékül eltelt kalapját és dühében összetöri. A lovag pedig Elizt vonja kérdőre és mikor büntetni akarja, megbocsát neki.

V. HOGY JUT AZ EMBER A LEGELSŐ KANÁSZKALAPHOZ?

    Az 185* év bőven termett, különösen repcét. Jött az aratás és míg Garanvölgyi cselédeivel munkában izzadt, addig szomszédja mert aratógépei voltak, pihent. Ispánja Maxenpfutch Vendelin elűzte a munkált kereső palócokat is, de mikor a gép nem vált be, ő is a régi módhoz folyamodott. Eközben elloptak 12 yorkshirei sertést. Ankersmidt írt Grisáknak, hogy beszéljen Bräuhäusel kerületi biztossal a sertések kutatása végett. Ez ügyben a munkából elvonták minden cselédét és benn tartották hetekig. Ezalatt Grisák és a biztos tárkliztak; szóba jött, hogy a Tiszai zsilipnél az építőmérnök Grisák, ki Pajtayné óhajára folyamodást küldött be Straff leveleivel Garanvölgyi Aladár fogsága végett. Szóba jönnek a sertések is. Otthon szünetel a munka, nincs ember, eső közeleg. Végre Garanvölgyi segít a bajon. A városba írt hat levelére pedig egy bélyegbüntetési számlát kap; mire a cselédek is hazatérnek eredmény nélkül. De Vendelinhez jön Vak Mihály álnév alatt Szemes Miska szegény legény és pakszust szerez a 12 malacra.

VI. A SZÉP SZELLEM

    Pajtaynéhoz jön a négy udvarló: Törkölyi Tivadar földesúr, Taréjy Nándor bálrészvényes, Fellegormi Danó poéta és Grisák. Corinna ez utóbbival tanácskozik és folyamodást írat, s a folyamodáshoz csatolja Straff leveleit is. Grisák szerelmes a nőbe és mikor elmegy, Corinna levelet ír Straffnak Kápolnára. Ankersmidt találkozik az előre menekül Grisákkal és folyamodást írat vele az ifjú kiszabadítása végett. Egyszerre érnek Corinnához, ki azonban nem siet a rab ifjú mentésére, pedig menyasszonya, mire eltávozik a két férfi.

VII. AZ A MÁSIK

    Ankersmidt új kastélya mögött áll a Garanölgyié a régi, melybe csak negyedévenkint látogat el Kampós. Egyszer megleste Straff és feladta, hogy egy gyanús ládikót rejtett oda. Éjfél után jön embereivel Bräuhäusel és elfogva Kampóst, kutatni kezd. Felhánynak mindent, de sehol semmi; a pincében elásva 17 drb. gyanús üveget lelnek, miket egy részeges hajdú rejtett oda; a padon nincs semmi. A kamarában felbolygatnak egy patkányokkal telt ládát. Délben Kampós jóllakik amazok bosszúságára s biztos helyről látta, hogy a patkányviadalban Mikucseknek megütötték a balszemét. Végre is Kampós előadja a ládát, de semmi gyanús nem levén benne, elengedik Kampóst, de mindjárt elfogják, mert fölfedezte a láda titkos fiókját. Egy őrmesterre és két rendőrre bízva, útnak indul az ispán. Ezalatt Gyuszi ebédre akarta hívni a urakat, de az őr tízszer is elkergette, míg sikerült neki. Ebéd alatt szóba jön a szekrény és tartalma. Eliz, ki már ért magyarul, elolvas egy levelet és könnyeket ejt a rab ifjú sorsán. Kampósék ezalatt betértek egy korcsmába, hol Szemes Miskával találkoztak, kinek 500 frt volt fejére kitűzve. Ez megadta magát, de mind a három rendőrnek álomitalt adva, útközben megszökött. Hazafelé tartva, Ankersmidt értesül mindenről. Straffot gyanúsította és otthon a félreértett Natálietől is tüzelve, dühében Straffnak kiadja az utat és Gyuszival kilöketi, miért is Hermine és Natálie igen búslakodnak. Ekkor Natélie felvilágosítja, hogy ő Elizt vádolta, ki egy kérő levelet írt Garanvölgyi Aladár kiszabadítása végett. Meghatja ez az apát és megbocsát lányának, ha a kiszabaduló ifjúra rá se néz.

VIII. BOSSZÚ A MAGA MÓDJA SZERINT

    A lovag reggel elutazik s ekkor jön Maxenpfutsch ki a nála időző Strafftól mindent megtudott, hogy miss Nataálie kezét megkérje Bogumilnak. A miss rááll, és este elbúcsúzva Herminétől, a direktor lakására megy az esküvőre. De Bogumilt, ki papért ment a szomszéd faluba, nem győzik várni s csak a hajnalban visszatérő kocsistól tudják meg, hogy Bogumil egy nővel a városba és onnan postakocsin tovább ment. Erre megrémülnek, mert sejtik, hogy ki az a nő.

IX. A KÉT FOGOLY

    Mikor felkelt Eliz, leült festeni a rabot. Aztán a másik szobába lépve csak egy neki címzett levelet talált, melyben tudatja Hermine a szökésről és kéri, hogy engesztelje ki atyját ő és  direktor s Natálie iránt. Eliz sír és Gyuszit ajtaja elé rendeli, mint őrt, hogy vigyázzon; az atyjának írt levelet pedig, miután miss Natálievel is elolvastatta, elküldi Grisákhoz. A miss pedig a direktorhoz megy lakni, kivel már déltájban Grisáknál találjuk, ki Strafftól mindent megtudott. Grisák egymás ellen tüzeli, majd összeházasítja őket 1000 forint honoráriumért.
    Ezalatt Ankersmidth lovag Kufsteinben kiszabadítja Aladárt és meglátogatja börtönében, hol tőle is megtudja, hogy Colrinna nem szereti már. Az ifjú pár óra múlva kiszabadul és a búcsúlakomán meglátja Eliz folyamodását, melynek minden betűje lelkébe vésődik. A hazatérő lovag Aladárral értesíti Grisákot, ki viszont a történtekről tudatja a lovagot. A hír lesújtja és különösen haragra gyújtja a miss és direktor szökése. Megtudja, hogy a miss z 5000 frtot, mit feleségétől örökölt, Sraffnak adta 20,000 frt leendő haszonért, hogy az beperelhesse a lovagot a Hermine anyai örökségeért.
    A lovag elébb ezt fölöslegesnek tartja, de midőn megtudja hogy veje a „Cabinet noir”-ban van alkalmazva, kitagadja azt is, leányát is minden vagyonából és még saját nevét is meg akarja változtatni. Útközben a fenyegetőzésétől megijedt kocsis elszökik és hazafut, hol a megrémült cselédséget csak Eliz tudja visszatartani, ki a hazatérő atyát is megbékíti, kitől az Erzsikévé lett Eliz megtudja, hogy a rab kiszabadult.

X. KÜLÖNBÖZŐ FOGADTATÁSOK

    Alig tudta meg Corinna, hogy vőlegénye kiszabadult, egy önmagát lealacsonyító levelet írt neki név nélkül; mégis megtudták, ki írta, mert a postán ráírta nevét a cseléd. A kiszabadult Kampós hazaviszi a levelet, de értelmét csak akkor veszik, midőn betoppan Aladár. Kampós fűnek-fának elmondja a jó hírt;Aladár pedig örül a levélnek, meglátogatja a lovagot, ki ugyancsak megszereti és annak tanácsára elmegy Corinnához. A delnő csak színleg mutat örömet; elérti ezt Aladár, elmegy Grisákhoz és annak nagy örömére lemond Corinnáról, kijelentve, hogy vagyonára se tart igényt.

XI. AZ A BIZONYOS SZEGÉNY ASSZONY

    Erzsike megkéri atyját, hogy engedjen fogadni a házhoz egy társalkodónőt, kivel az időt tölthesse; a lovag nem bánja, és másnapra már kerül egy szegény asszony Bécsben, ki Pestre jön, és míg a fedett hintó odajár érte, addig Erzsiket örül, Ankersmidt pedig vadászni jár szalonkákra. Első nap jó zsákmány volt, de másnap az eső elől korán hazajött, haragos volt nagyon, de Erzsike zokogásával megszelídítette és a szegény asszonyhoz vezette, ki nem volt más, mint a testi-lelki beteg Hermine. Rögtön orvosért küldtek. A beteg mindig rosszakat álmodott és egy gondolat gyötörte, hogy vissza kell térnie férjéhez, ki elűzte. Ezrét az orvos azt tanácsolta, az apa azon fáradozott, hogy kettészakítsák a veszélyes frigyet. Grisákra bízta ezt a lovag, jó hasznot ígérve neki.

XII. MIT NEVEZNEK ARCHIMÉDESI CSAVARNAK?

    Grisák fel is ment Bécsbe és Straffnál találta Vendelint is, éppen az 5000 forintját követelte Strafftól, de az nem fizetett. Ekkor előadta küldetését Grisak és felajánlotta a 10 ezer frtot Straffnak, ha lemond feleségéről. De Straff 20-at kért, aztán 30-at, mikor e helyett 40 ezret adtak volna, 60 ezret követelt. Mikor ezt megsürgönyözte Grisák, a már gyógyulni kezdő Hermine ismét beteg lett és meghalt. Ekkor aztán Straff nem kapott semmit, a Vendelin pénze is veszni tért.

XIII. AZ A HANT, MELY IDE KÖT

    A két Garanvölgyi volt az első, ki vigasztaló levelet küldött a lovagnak.
    A holtat bebalzsamozták és művészeket hívattak sírboltot építeni. Az ifjú Garanvölgyi tanácsára a nyírdomb napkeletioldalát jelölték ki, mert mikor a Tisza kiönt, az érmelléket el szokta borítani. Eltemették aztán nagy pompával a leányt és az apa hajította koporsójára az első göröngyöt, mely örökre e hazához kötötte.

XIV. A KÖZÖS BAJ

    Aladár levélben tudósítá nagybátyját, hogy árvíz fenyeget. Kampós értesíti erről Ankersmidtet kinek háza anélkül is gyönge az árvízzel szembeszállni. Erre Grisák Pestre siet;a lovag pedig a Tiszához. Az őrségen áthaladva, megleli Garanvölgyit, ki mérnök létére maga is dolgozik és parancsol. Csakugyan nagy volt a veszély Aladár megmutatja neki a rövid pilótákat és megemlíti Mikucseket is, ki azzal fenyegette, hogy még visszajön. Éjszaka felváltva riasztanak s éjfélben vészharangszót hallanak és a Tiszán egy evező férfi hírül hozza, hogy a d-i töltést átszakították s a hírnök halált mond a tettesre. Ekkor Aladár hazaküldi a lovagot, ki azonban a jegenyés erdőtől, mivel az árvíztől tovább nem mehetett, visszatér és az ifjúval kis ladikon indul haza. Útközben Aladár megment egy pelét és az erdőn túl a szűk helyre szorult népségnek alkalmat ád a menekülésre. Ankersmidt elalszik a csónakban és csak düledező kastélya előtt ébred fel,  amit meglátva, majd a vízbe ugrik, de aközelben csolnakázó Kampóstól megtudja, ogy mindenét megmentették, mire nagy örömmel mennek az öreg Garanvölgyi házához.

XV. AKIK EGYMÁST NEM ISMERTÉK

    Ott még akkor este találkozik Aladár a lánnyal, ki meghatva nyújtá kezét neki. Vacsora alkalmával szóba jön a pele és Aladár előhozza, hogy félelmére Kampósnak és neki ajándékozza Erzsikének. Az öreg Garanvölgyi felemlíti és megmutatja Aladárnak azt a régi levelet, mit Erzsikétől kapott; ezen írásról az ifjú rögtön megtudja, hogy ki írta a szabadságát visszaszerző folyamodást. Ezután nem lelé nyugtát sehol. Másnap menni akar messzire, nehogy azt mondják, hogy csak ily alkalommal tudott volna feleséget venni; de nem megy el, mert a lovag elhívja a tanyákra csolnakázni. Déltájban kiszállnak egy árpával bevetett dombtetőre, hol a lovag a vetésből tép egy marokkal, az ifjú pedig csak kilenc szálat és kalapja mellé tűzi. Megtudja Aladár, hogy mihamar visszakapja birtokát és sejti azt is, kinek a révén. Ekkor átlát a család tiszta jellemén és jókedvvel térnek haza. Az ifjú most már beszédbe ered a lánnyal, kinek kalapja mellett hét rózsabimbó van; de nemsokára hiányzott egy ebből is, a fiú árpájából is. Észreveszi ezt az öreg Garanvölgyi és sejti a többit. Aladártól megtudja azt is hogy az visszakapja jószágát, melyet a bérlők tönkretettek. Harmadnapra ismét távozni akar Aladár, de Erzsiket visszatartja és ekkor bevallják szerelmöket egymásnak. Örömmel értesül erről a két öreg és két csónakon, az egyikben a kélt öreg és a vidám Kampós, a másikban pedig a szerelmes pár foglalva helyet, csónakázni mennek az apadó vízen a régi kastély felé.

XVI. AZ ÓCSKA HÁZ

    A csónakázók betérnek az ócska kastélyba és a lovag arra határozza magát, hogy nem épít új kastélyt, hanem felcsap szántóvető embernek, kijavíttatja a régi kastélyt és benne lakik az új párral. Garanvölgyi szívesen átengedi a vén házat, de azt akarja, hogy nála lakjanak a fiatalok. A kérdést egy véletlen eset oldja meg, t. i. Erzsike azt mondja, hogy a kis fekete ládában szerelmes levelek vannak, miket őhozzá írt valaki. Aladár mit sem sejtve esküt tesz, hogy Erzsikéért szívesen elhagyja azt, ki azokat írta; az pedig az öreg Garanvölgi és így a lovag javára dőlt el a vita.

XVII. KÜLÖNÖS PÖRESET

    Ankersmidt az árvíz után, mint feltette magában, nem vádolta se Bräuhäuselt se Mikucseket, aki úgyis Galíciába indult, de útközben agyonlőtték; nemsokára két egy testvér jelentette fel magát: Bárd Péter és Pál, egyik Kassán, másik Miskolcon. De egyformán vallottak és így nem boldogultak velük Péter szavára Aladárt és a lovagot is beidézték tanúknak, de Pál erre is azt mondta, hogy ő volt a csónakos a Tiszán, ki hírül hozva a d-i gátszakadást, halált mondott Mikucsekre. Másnap Péter felakasztotta magát, mire Pált felmentették és híre járt, hogy Péter Szemes Miska volt.

XVIII. EGY KIS TRÉFA A CABINET NOIRBAN

    Pajtayné elszegényedett Bécsben; ezért jónak látta hazajönni és maga köré gyűjteni imádóit. Levelet írt mindeniknek ízlése szerint, de a Cabinet noirban, dühében Straff, hogy Corinna el akarja a lovagnak árulni, felcserélgette a leveleket. A táblabíró megkapta a Grisák német levelét; Grisák pedig a journalistáét, melyben ő van csúnyán lefestve. A táblabíróét melyben a poéta van ócsárolva, maga Szellemfy kapta meg. Aladár a lovagét, és viszont a lovag azt kapta meg, melyben Aladárt ismét el akarja csábítani. Mindnyájan visszaküldték a levelet és Aladáron kívül mindnyájan válaszoltak. Szellemfy még meg is jelent B.-Füreden s elhíresztelte a gonosz tréfát és ott hagyott egy hírlapot, melyben Aladár és Erzsike volt kihirdetve. Mikor a nő B.-Füredre megérkezett, a leveleket olvasva, csaknem elájult, másnap visszatért Bécsbe és nejévé lett Straffnak.

XIX. MIKOR A MEDVE KIJÖN A BARLANGJÁBÓL

    Gyertyaszentelőkor barlangjából kijön a medve, és ha kemény a tél, kint marad, mert tudja, hogy csakhamar jó idő lesz. Ilyen kemény tél volt a magyarra a vallásszabadság megbolygatása. Ekkor elhagyta a vén táblabíró is barlangját és ment küzdeni sikeresen. Nemsokára jöttek az országgyűlések és a lovag, ki már egészen belejött a politikába, a táblabíró mellett oly ádázul korteskedett, hogy a választás napján csak egy név hangzott, az öreg Garanvölgyi Ádámé.

                        Kapros József

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 20., 21., 22. szám. 1895. 

Minő világnézet nyer kifejezést Vörösmarty Mihálynak „Gondolatok a könyvtárban” c. költeményében?

Vörösmarty lírájának alaphangja a komoly méltóság, a lét nagyérdekű kérdései felé forduló tekintet magasztosultsága. Ritkán röppen el lantjáról az enyelgésnek, a szeszélynek naiv vagy humoros hangja, mint „A kis leány bujában”, vagy a „Tót deák dalá”-ban, ritkán zengi szívének, szerelmének örömét, bánatát, mint az „Idához” írt dalában. Többnyire nagyszerű eszmék és érzelmek ihletik s rezegtetik meg lantjának húrjait. A honfiú bizalma csendül meg a „Szózat”-ban, törhetetlen reménye a „Jóslat”-ban, elkeseredése s haragja a nemzetietlen főrangúak ellen a „Úri hölgyhöz” és az „Elhagyatott anya” című költeményekben. A népek szabadságáért, egyenlőségéért, boldogságáért rajongó szív dobogása hallik a lengyel nemzet vesztét sirató ódákból, az „Élő szobor”, az „Elveszett ország”, az „Emberek” borongó soraiból. A világ folyását higgadtan kutató elméje, olykor költői alakba olvasztja tapasztalatait, megfigyeléseit, elmélkedéseit, szóval: életbolcsességét. Két költeményben rakta le azt. Az egyik a „Merengőhöz” írt ódája, melyről büszkén mondhatta a költő özvegye, Csajághy Laura, hogy szebb nászajándékot menyasszony nem kapott, a józan megelégedésnek, a szertelen vágyakról, elérhetetlen célokról való bölcs lemondásnak apotheosisa, a szűkebb körben forgó egyéni életnek jelöli ki feladatát, működésének terét s határait; a másik, a „Gondolatok a könyvtárban” című költeménye, föltünteti az egyénnek, mint a nemzet fiának, a népeknek, az emberi nemnek rendeltetését, az összességben elfoglalt helyét s szerepét, kifejti a tőlük megvalósulást követelő eszméket s megmutatja törekvésük eredményét. Amott, mint a meglett férfiú érett, kiforrott meggyőződése, oktatva, intve lépnek elénk a költő életelvei, emitt előttünk jegecedik ki világnézete az eszmék és gondolatok küzdelméből.

    Mi Vörösmarty világnézete?
    Könyvtárba lép. Körülötte magas polcokon összehalmozottan egymás mellett hevernek századok és ezredek szellemi kincsei, lezajlott koroknak, letűnt népeknek művei s tán egyedüli emlékei a mai kor alkotásai s tanulmányai mellett. De a költőnek a jelen, múlt s jövő birodalmain villámsebességgel átfutó tekintete, a távoleső képzeteket összefűző szelleme mélyebbre hatol s a könyvek keletkezését vizsgálja. Miből készültek e betűkkel sűrűn behintett lapok? Rongyokból, - „elhányt rongyok”-nak nézi az emberiség fáradozásainak legszebb, legbecsesebb gyümölcseit. Sötét eszméi tovább fűződnek. Mily megdöbbentő s kétségbeejtő az ellentét a könyvek anyag s tartalma között! Ez a gyermekkor ártatlan kedvteléseit, az eszményi szerelem tiszta örömeit festi – egy hitványul megejtett szűz öltözetén. Az ott a törvénykönyv, részrehajlatlan szigorával s méltányosságával, s lapjai valamikor lelkiismeretlen bírák, elvetemült lázadók s kegyetlen zsarnok tagjait fedték. A természet erők, a „számok és gépek titkai”, melyek a teremtés uraivá emelik az embert, a lélekölő testi munka nyomorult áldozatainak ruháján tárulnak föl előttünk.

„Az őrült ágyán bölcsfej álmodik;
A csillagászat egy vak koldusasszony
Czondráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből,
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság, aljas hitszegők
Gúnyáiból készült lapon regél.”

    E vérfagyasztó ellentét, e meghasonlás a komor valóval hiú, üres dologgá, hazugsággá változtatja azt, amire legbüszkébbek vagyunk, szellemi életünk fejlettségét és gazdagságát, merő hazugsággá aljasítja legszentebb érzelmeinket. Hazugság, tettetés mételyezi meg életünket minden téren.

„Irtózatos hazugság mindenütt!”

    Gondolataink láncolata újabb eszméket idéz fel. E szellemi kincseknek feladata és célja foglalkoztatja a költőt. Mit érnek e könyvek s mi hasznot hajtottak? Kizárólagos birtokát alkotják néhány ezernek, kiknek a sors kegyéből kiváltságos helyzet jutott osztályrészül, s a kik e szellemi életben lelik legtisztább örömüket, s lelhetnék a földi üdvöt, ha gyarlóságukat tökéletesség váltaná fel, ha

„… istenésszel, angyalérzelemmel
Használni tudnák éltök napjait.”

    De szabad-e egyáltalán az élet nagyszerű kérdéseitől elfordultan, ezeknek az állítólagos kincseknek önfeledt szemléletébe, mohó élvezetébe merülnünk? Jogunkban áll-e, hogy

„… léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot.
Az isten napját, nemzet életét?”

    A tudomány rendeltetésének kérdése ez, mely első csírázása óta gondolkodóba ejtette a legnagyobb szellemeket, s melyre már Bacon a tudománynak és a gyakorlati élet követeléseinek összeegyeztetésével válaszolt. Szabad s illő-e, hogy hatalmas tehetséggel megáldott emberek holmi kicsinyes feladatok megoldására tékozolják egész életüket, roppant tevékenységüket? Jogos dolog-e, hogy a fény mivoltát, a homerosi szövegkritika problémáit, a „Divina Comedia”, „Hamlet” vagy „Faust” szépségeit s rejtett igazságait, a nyelvek eredetét s rokonságát kutassák mélyrehatóan, hangyaszorgalommal, hogy széleskörű vizsgálódásaik eredményét vaskos kötetekbe foglalják, míg körülöttük származás és nyelv, vallás és műveltség, rang és vagyon, ezer meg ezer korlát és örvény választja el az embert embertársától, míg körülöttük, nyugodalmas szobájuk ablaka alatt sötéten hömpölyög az élet zúgó árja s vészteljesen háborog az elégedetlenek, az éhezők sok milliónyi hada? „Egyetemeink homályában”, mondja Macaulay, „egyetemi parkjaink hűvös árnyában gyülekeznek a jövőkor vandáljai, kik hivatva vannak arra, hogy majdan lerombolják társadalmunkat, műveltségünket, világrendszerünket.” És ezért ama kérdésre csakis rideg nemmel felelhet a költő. Szellemi haladásunk nem hozta magával az üdvös fejlődést egyéb téren is, nem járult hozzá az emberi nem boldogításához, nem enyhítette a mindenünnen felénk síró, száraz arcú nyomort; hisz látjuk:

„… a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sóhajt a hír nemzetére.”

    Kiszélesül az embereket elkülönítő űr, magasabbra emelkedik a választófal, s a növekedő nyomor nyomában mindenütt ijesztő mérvben terjed s hódít a vakmerő bűn, a leplezetlen romlottság. Erkölcsi és társadalmi létünknek e „borzasztó salakja” beszennyezi elrútítja a szellemi fejlettségünk árasztotta dicsősége,t értéktelen, hasznavehetetlen lommá süllyeszti a könyveket, e szellemi életnek, amivel, oly nagyra vagyunk, eszközeit s mérföldköveit.
    Íme a legsötétebb, legsivárabb pessimismus! E szellemi kincseknek akár keletkezését, akár feladatát s becsét vizsgálja végső következésként ott áll hazug s haszontalan voltuknak lesújtó gondolata, az emberi élet hiúságának, semmiségének észbontó, vérlázító tudata. Keserű, gúnyos kacaj jelenik meg ajkán s a megvetés alakját öltő kétségbeesett fájdalma e kérdésben tör ki, melyben Schopenhauer komor bölcselete az emberiség tökéletlenségéről Rousseaunak a műveltséget, a tudományt kárhoztató ítéletével egyesül: „Milyen hát az emberi nem, melynek e rongyhalmaz, e lim-lom alkotja legnagyobb, legragyogóbb büszkeségét?”
    De a kétségtelen felelet megadásától végső következtetéseitől visszadöbben. Nem hisz, nem akar hinni gondolatainak helyességében, igazságában. Az nem lehet, hogy ama kimondhatatlan válasz megfeleljen a valóságnak! Érzi, hogy figyelmen kívül hagyott egy fontos tényezőt, s hogy így hézagossá vált okoskodása könnyen támadható s könnyen cáfolható meg; érzi, hogy a lelke egyensúlyát megzavaró indulat, az ész higgadt szavát elnémító érzelem helytelen irányba, tévútra terelte gondolatainak rendes, szabályszerű menetét. Mellőzte s el nem ismerte volt a nemes szándékot, mely a költőket és tudósokat műveik megalkotásában vezette, nem tekintette, nem méltatta volt az önzetlen lelkesedésnek földi tápláló anyagoktól ment tiszta lángját, mely szívükben lobogott, az emberiség szent ügyéért, haladásáért, fejlődéséért rajongó szeretetüket, bármily áldozatra kész buzgalmukat. E nagy elmék közül:

„Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a szív égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársainak
irányt adjon, s erőt, vigasztalást!
Az el nem ismert érdem hősei…
Népboldogító eszmék virtanui.”

    Fáradozásukat, törekvésüket ugyan nem követte mindig s nem követi nyomon a siker. A viszonyok mostohasága okozza azt mindenekelőtt az emberi erőnek, az emberi életnek korlátolt volta. Akadnak elegen, kik lelkük merész szárnyalását, magasztos hevülését nem értik; sokan, „unt fejek és megkorhadt szívek, rossz szenvedélyek oktatói”, hitetlen gúnyolódásukkal vagy éretlen közömbösségükkel elvonják embertársaik tekintetét ama fenséges célokról s az emberek zöme, a tömeg, többnyire utánuk indul. Ebben,nemünk tagadhatatlan gyarlóságában rejlik az oka, hogy a lángelmék kijelölte pályán csak lépésről-lépésre törhetünk előre, hogy eszméik nem valósulnak meg teljesen, egész terjedelmükben. Fájdalom tölti el az érző ember szívét, valahányszor törekvéseik hiú, elégtelen voltáról meggyőződni kényszerül s ily „fájdalom” az, mely elfogulttá tette a költőt és a legsötétebb színekben láttatta vele a világot, fájdalom afölött, hogy az egyetlen országban,

„Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez: „ember!”, advák örökül -”,

hogy Franklin és Washington, a szabadság és egyenlőség honában, vadállatként bánnak a boldogtalan négerrel, mert azt, ki feketén született,

„… baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szijjal ostorozzák!”

    Azonban fájdalma csakhamar enyhül, mihelyt a múltra vet egy tekintetet. A nemes szándék, a haladásnak tiszta vágya megszámlálhatatlan ellenein mindig s mindenütt aratott diadalt s eleinte mint homályos ösztön, majd öntudatos törekvés alakjában az állat alacsony színvonaláról felvezetett, felemelt bennünket a fejlettség ama fokára, hol ma állunk. E nemes szándék, e buzgó fáradozás biztosítja a költőt, hogy ezentúl is haladni fogunk, hogy meg fognak valósulni azok az eszmék, melyek még eddig teljesedésbe nem mentek, s hogy el fogjuk érni a célt, melyet a szellem hősei az „ész napvilágának” sugárainál kitűztek.
    Íme a túlzott reménytelenségből s bizalmatlanságból fakad az emberiség sorsába, jövőjébe vetett remény s bizalom: a költő világnézetének alapja. E biztos alapon nyugodtan kezdheti meg az építést; saját elméjének ellenvetései,  kételyei elfogytak s a szüntelen cáfolás és bizonyítgatás lassító kötelessége alól felmentve, zavartalanul fejtheti ki gondolatait.
    „A föld és az ég fia” az ember. Szükségletei a földön kötik meg, de ha felszabadul az anyagi élet nyűgétől „lelke a szárny, mely ég felé viszen”, belátja s érezi, hogy ösztöneinek állatias kielégítésén kívül is vannak élvezetei s örömei. Lényének e kétoldalúságából folyik kettős rendeltetése, hivatása.

„Mi dolgunk a világon? Küzdeni.”

    Határozott megszólalása amannak a századok óta gyakran határozatlanul jelentkező eszmének, melynek általános érvényesülését a természeten, az élőlények fejlődésében, egy évtizeddel utóbb* (* Vörösmarty költeménye 1857-ben keletkezett.) mutatta ki századunk egyik legkiválóbb szelleme, Darwin, s amely,mint a létért való küzdelem eszméje korunk világfelfogásává vált; de a reménnyel, bizalommal eltelt költő idealismusától eszményibb színezetet nyer, mint a nagy tudós hívei s követői közül akárkinél. Az embernek, igaz,  küzdenie kell embertársaival, hogy kielégítse ösztöneit, hogy fenntartsa s biztosítsa életét; de – más ellenséggel szemben s más fegyverekkel ugyan – síkra kell szállania egyéb, magasztosabb célokért is, lelki vágyaiért, „erőnk szerint a legnemesbekért”. A cél:

„A nyers fajokba tisztább érzeményt,
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy egymást végre szivben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet!”

    Le kell rontanunk az emberi család millióit elkülönítő ezer meg ezer választófalat, át kell hidalnunk a közöttünk tátongó ezer meg ezer űrt. Ember közeledjék az emberhez; az irigy féltékenységet, a gyűlöletet elnéző türelem váltsa fel egymás gyengéi iránt, kölcsönös becsülése egymás érdemeinek; rajongó lelkesedés a jó, szép s nemesért töltse be szíveiket s egyesítse őket áldásos törekvésben! Bölcs törvények uralma, az igazi szabadság tartsa össze s boldogítsa az emberi társadalmat.

„Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam,
Testvéreim vannak, számos milliók,
Én védem őket, ők meg védnek engem.”

    Ezt a célt tűzte ki sok ábrándos elme Platontól Moore Tamásig, kiknek merész röptű terveit agyrémeknek bélyegezte a kételkedés és keresztül vihetetlennek állított a rideg tudós. De a költő rendületlenül hisz megvalósulásokban, mert ismeri a cél felé vezető utat, a szakadatlan művelődést, a szellemi élet fejlettségét, virágzását. Az emberiség történelme bizonyítja, hogy a műveltség növekedése s terjedése derekabbá, jobbá s boldogabbá teszi az embert a különálló egyént s a sok millió alkotta nemzetet egyaránt.  A múlt legnemesebb, legkiválóbb férfiaiban is többnyire hiába keressük azt a fennkölt gondolkodást, azokat az erkölcsi elveket, melyeket ma a politikai és társadalmi életben mindenkitől megkövetelünk. „Ki saját korát”, mondja Macaulay nagy történeti művének bevezetésében és e gondolatot ismételten fejti ki essayiban, „ki saját korát a csupán képzeletében létező aranykorral hasonlítja össze, az beszélhet elfajulásról és hanyatlásról; de aki kellőleg ismeri a múltat, alig hajlik a jelennek komor vagy elkeseredett felfogására.” Az emberiség rendeltetése, legszentebb érdekei ekképp a szellemi élet vezéreinek, a művészek, költők s tudósok kezébe vannak letéve, s

„Ez az, miért csüggedni nem szabad.”

    Bármilyen jelennek tartsuk is alkotásaikat, bármily kicsinyesnek kutatásaik tárgyát, műveikkel s vizsgálódásaikkal hozzájárultak a szellemi élet gazdagításához, s ha alkotásaik gyakorlati becse csekély is, vagy éppen semmi, nevezetes szolgálatot teljesítettek az emberiség ügyének. Ha fáradozásaik jogosultságának kérdésére sötét gondolataitól elfogultan előbb nemmel válaszolt is a költő, mert csakis buzdíthat és lelkesíthet:

„Rakjuk le hangyaszorgalommal,
A mit agyunk az ihlet óráiban teremt!”

    Minden vizsgálódás egy-egy pontot, egy-egy mozzanatot derít ki, talán csak csekélykörű, csekély fontosságú igazságot, de az egymás mellé helyezett apró igazságok megmérhetetlen halmazából végül a nagyszerű, az egyetemes igazság bontakozik ki a mindenségnek és legnagyobb titkának, az embernek megismerésre, amennyiben a tudás végső kérdéseinek megoldása gyarló elménknek megadatott. Ez feladatunk, és az égi gyönyör melynek részesévé tesz a megismerés, s örök, el nem múló dicsőség, mely azt a jövőben követi, legszebb, legédesebb jutalmunk. A népeknek a létért folytatott óriási küzdelmében nemzetek tűnnek fel, nemetek tűnnek le.

„… míg a föld ki nem hal,
s meg nem kövülnek élő fiai”,

helyüket mások foglalják el, hatalmuk másokra száll: leomlott a pharaók trónja, barbár hordák uralma alá került Hellas és a világbíró Róma, de örökké fenntartja nevüket s emléküket az, amivel az emberiség művelődését, haladását, végső céljainak elérését segítették elő!
    Ez Vörösmarty Mihály világnézete:  az emberiség tökéletesedésében bízó idealizmus, melynek derült sugarai elöntik majdnem minden ódáját s sok évi elborulás után a költő hattyúdalának, „A vén cigány”-nak zárósoraiban csillannak fel újra.    
    Végső következtetése: mindenkinek kötelessége mint embernek és mint nemzete hű fiának egyaránt, hogy ama nagy munkában részt vegyen. E gondolattól saját nemzetére, szeretett hazájára tér át a költő, ki eddig az emberi nem összességét tartotta szem előtt.

„Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.”

    Szavaiból Széchenyi István lelkesült óhaja hallik: „Tartsunk meg az emberiségnek egy nemzetet!” Rázzuk fel a magyart tespedéséből, süllyedéséből!

„Mit  a művészet, tudomány
Csodásat, üdvöst hagy nyomán
Adjuk meg a hazának azt
A hervadatlan szép tavaszt!”
(Jóslat.)

    Emeljük a Nyugat előrehaladott, művelt nemzetei közé, hogy diadal s dicsőség kövesse küzdelmét a „szellemek nagy s tiszta harcában.”
    Vörösmarty kora, egy emberöltő, nem fejezhette be a századoknak szóló művet. A mi feladatunk, hogy a dicsőn megindított művet folytassuk és megszilárdítsuk, mert a szellemi élet, a művelődés sehol sem forrott annyira eggyé a nemzeti lét ügyével, mint nálunk, kik – kis nép létünkre – a hazánk területén lakó nemzetiségekkel szemben csakis műveltségünk nagyobb fokával, szellemi életünk fejlettségével biztosíthatjuk politikai és társalmi fensőbbségünket. Munka s tanulmány legyen a mi jelszavunk, hogy majdan elmondhassuk:

„… térvén őseink porához:
Köszönjük, élet! Áldomásidat,
Ez jó mulatás, férfimunka volt!”

                                    Schiller Bódog

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 20., 21., 22. szám. 1895. máj. 19., 26., jún. 2.

Sophokles (497/496 - † 406/405)

 

    A görögöknél a dráma is, mint minden más költői műfaj, szorosan fűződött a vallásos élethez s eredete a Dionysos ünnepein énekelt dithyrambusokban keresendő. Ennek komoly fajából született a tragédia, a tréfásból a komédia. Hosszú idő telt bele, amíg némileg művészi alakot öltött a ráma, hiszen jó ideig egyszerű fabódé volt a színház is. Mikor kialakult a görög színház, h árom fő része lett: a színpad (skéné vagy logeion), a tánchely (orkhéstra) és a nézőtér (theatron). A színpad s a nézőtér között levő átjárón (parodos) járt a kar az orkhéstrára, amelyet deszkafal különített el a színészek öltözőjétől (hyposkénion).
    Aiskhylos az első hírneves tragédiaköltő, akinél azonban a lírai és epikus elem még nem olvad össze tökéletes egységgé, egyéb fontos újításai közül pedig legnevezetesebb a két színész behozatala s a kardalok fölött vagy inkább mellett némi jelentőséget adott a párbeszédnek.
    Ezeken a nyomokon haladt tovább a tragikus trias második tagja: SOPHOKLES, aki valószínűen 497/6-ban született Athenai községében, Kolonosban. Jómódú család sarjadéka. Atyja Sophillos, jövedelmező fegyverkészítő műhellyel bírt. Gondos nevelésben részesült, a zenében a híres Lampros volt mestere.
    A salamisi győzelem alkalmából rendezett nagy ünnepélyen a paiant éneklő gyermekkart Sophokles vezette, csinos táncával és ügyes kithara-játékával elbájolva a közönséget. A költészet iránt való fogékonysága nagyon korán nyilvánult. Tragédia-írásra szánta rá magát s a már nagy hírű Aiskhylos nyomdokába lépett mindjárt legelső szereplésekor, 468-ban, elragadta a pálmát nagy költőtársa elől TRIPTOLEMOS c. darabjával, mely azonban elveszett. Mindjárt első föllépésekor feloldotta a szigorú trilógiai kapcsolatot s későbbi művei is különálló, egyenként magokban befejezett drámák. Ettől kezdve kedvelt költő lett,  hússzor nyert első díjat s úgy Aiskhylost, mint Euripidest nem egyszer győzte le a drámai versenyeken. A nagy tisztelet következménye volt az, hogy a samosi háborúban (441-439) hadvezérré választották, noha sem ezen, sem más nyilvános pálya iránt sohasem érzett nagy kedvet, egyes pártokhoz nem szegődött s politikai téren leginkább diplomáciai küldetésekre alkalmazták sikeresen. Perikles leghűbb pártfogója, barátja, kedvelője volt s az ő révén ismerkedett meg Herodotossal ,a történetíróval. Volt szövetségi kincstárnok, volt első papja Alkon herosnak, de fő gontdát mindig a tragédiaírás ette. Nejétől, Nikostratétől, négy gyermeke maradt, akik azonban élete végét nagyon megkeserítették azáltal, hogy elmegyöngeséggel, vagyonának rossz kezelésével vádolták. Gyermekei közül Jophon szintén tragédiaírással foglalkozott. A vádra azonban Sopkokles bírái előtt elszavalta Attikára írott magasztaló dalát Oidipos Kolonosban című művéből, s ezzel oly rendkívül elragadta a bírákat, hogy a vád aló legott fölmentették.
    406-ban halt meg s emléke nagy tiszteletben részesült. A Dekeleiába vezető úton levő síremlékére a halotti panasz jelképét, a szirént, faragták ki s néphatározat következtében évenként áldozatot mutattak be emlékének.
    Mintegy száz művet írt, de reánk mindössze csak hét maradt.
    Az egyes darabok velejét a következőkben ismertetjük.
    1) AIAS Athene istennő az ellene elkövetett sérelem miatt megfosztja eszétől az Aiakidák e sarjadékát, úgy, hogy őrjöngésében egymás után öldösi a barmokat amelyeket azoknak a görög fejedelmeknek néz, akik az Akhilleus fegyverzetét tőle elvitatva Odysseusnak adtak. Mikor aztán visszanyeri eszméletét, a szégyenérzettől sarkallva önmaga ellen fordítja a fegyvert. Hiába akarják eltérítni e szándékától a kart képező salamisi hajósok, hiába Tekmena, - Ais rászedi őket azt mondva, hogy a bűnétől való kiengesztelődés végett megy a tenger partjára. Nagyszerű monológjában búcsút vesz a világtól s valóban öngyilkossá lesz. Ott találják meg hulláját, amelynek eltemetését megtiltja Menelaos és Agamemnon, de Odysseus – mint okos közvetítő, elcsitítja az atreid testvérpárt s a hőst eltemetik.
    Sophokles a tragédiáját bevégezhette volna a hős halálával, de a régi görögök előtt, akik oly fontosságot tulajdonítottak a halottak eltemetésének, éppen nem volt feltűnő, hogy a cselekvény a hős halála után még tovább foly. Ellenben a modern felfogás előtt visszatetsző, hogy a katasztrófával nem végződik a darab s ebből magyarázható, hogy némelyek a darab e részét későbbi átdolgozásnak tekintik.

    2) ANTIGONE.
    Az ókor legünnepeltebb tragédiája, amelynek hatása oly nagy volt, hogy a költőt rögtön hadvezérnek választották. Előadásának ideje valószínűleg 442-re tehető.
    SZÍNHELYE: A háttért a szokott királyi palota teszi a három ajtóval. Antigone és Ismene a jobbfelőli ajtón lépnek ki a színpadra, s a darab a kora reggeli órákban kezdődik.
    TARTALMA.
    PGOROLOGS. (1-99.) Antigone és Ismene Kreon azon rendelete fölött tanakodnak, amelynél fogva Eteskleit illó tisztelettel kellett eltemetni, holott Ployneikesnek siratatlanul és temetetlenül kellett maradnia. Aki megszegi e tilalmat, arra megkövezés vár. Antigone a szigorú tilalom ellenére is kész megadni a testvérnek a végső tisztességet; visszautasítja Ismene intő tanácsát s indul legott, hogy a temetés után lásson, Ismene pedig a női lakosztályba vonul vissza.
    PARODOS. (100-161.) Az öreg thebaiakból álló kar magasra emelt karokkal üdvözli a reggeli napot, örömdalt zengve a győzelem emlékére. Elmondja, miként tört szülővárosára az ádáz Polyneikes, de a thebaiak legyőzték. Majd festi a csatát, melyben az istenek is részt vettek a város érdekében s az istenkáromló Kapanemt fáklyával kezében az ostromlétráról sújtotta le a villám.
    1. EPEISODION. (162-331.) Kreon kilép a palotából királyi díszben, heroldok kíséretében s megtartja trónbeszédét, melyben mindenekelőtt trónralépésének jogosultságát s kormányzása alapelveit tárja föl. Ismétli rendeletét, hogy a derék harcosnak meg kell adni a végső tisztességet, ámde a hazaáruló tetemét kutyák és keselyűk martalékául kell hagyni.
    A karral szemben bizonyos tartózkodás félreismerhetetlen a király részéről, mintha tudná, hogy az ellenezni fogja a kegyetlen parancsot. Alig végzi beszédét, belép az őr a szín balfelén, mentegeti lassúságát s előadja, hogy bár még kora reggel, máris megszegte valaki a parancsot, a halottat eltemették s most a sorshúzás folytán neki kellett meghozni a hírt. A kar istent gyanít a tettesben, de Kreon annál mérgesebben kiált föl, hogy gonoszt az istenek nem pártolhatnak, csak lázadó tehette ezt, ki pénzzel megvesztegette az őröket. De ha a kar meg nem mondja a tettest, vagy az őrök föl nem fedezik, fölakasztatja őket. Kreon dühösen hagyja oda a színt s az őr örömmel távozik, hogy ez egyszer megszabadult, elhatározza hogy sohasem is jő többé vissza.
    1. STASIMON (332-375.) A kar magasztalja az embernek nagyságát s erejét, mint aki leküzdi az ádáz tenger borzalmait, szolgálatára kényszeríti a földet, leigázza a lég, víz és szárazföld lakóit, kitalálta a nyelvet, államokat alapított, a halál kivételével minden baj ellen védekezni tud Ez az érzet jóra indítja, fölemeli s magasan is áll az államban, ha tiszteli a törvényt és jogot. De az elbizakodás bűnre csábítja s az ilyennel nem szívesen fog kezet (a kar).
    2. EPEISODION (376-581.) A kar bámulatára két őr kíséri be a megkötözött, de büszke Antigonet. Kreon is, kilépve palotájából, szemben éri a foglyot. Az előbbi őr most egyszerre bőbeszédűleg elmeséli az esetet. Mint vigyáztak gondosak, mint jött a forgószél, elsöpörte a hulláról a földet. Ekkor mutatkozott Antigone (talán mert hallotta, hogy Kreon parancsából lehányták a földet a tetemről), másodszor is be akart takarni a halottat. Rárohantak, megkötözték, idehozták. Kreon Antigonéhoz fordulva kérdi, vajon ő mert-e a törvény ellen cselekedni. Antigone, egy felsőbb törvényre hivatkozva, igennel felel. Kreont dühbe hozza a makacs dacosság, meg fogja, meg kell büntetni a vétkest, össze fogja zúzni e lányt. Antigone egyetlen szóval sem menti magát, bátyja kifakadásaira egyszerűen azzal a kérdéssel felel, kívánhat-e tőle többet, mint halálát. Kreon a derék hazafi (Eteikles) meggyalázását látja a hazaáruló (Polyneites) megtisztelésében, de Antigone kijelenti, hogy ő csak szeretni tud, gyűlölni nem. Most Kreon azt hiszi, Antigone nyíltan cselekszik, de Ismene is titokban egyetért vele s azért bujkál előle; előhívatja tehát s a leány nem védi magát, csak könnyezve kéri, hogy Antigonéval egy sorsban részesülhessen. Antigone visszautasítja testvére szavát, hogy ő nem vett részt az eltakarításban. Erre a két nőtestvért elvezetik szobáikba, Kreon pedig elgondolkozva a színpadon marad.
    2. STASIMON (582-625.) A kar elsiratja az ősi bűn átkát, a Labdakidák szerencsétlen sorsát, mely íme még nem ért véget. Semmit sem ér a csalóka remény, a nagyratörekvés, a halandó alkotta légvárakat, int az emberi dicsőséget és dölyföt, megsemmisíti Zeus. Az emberi lét bajjal van tele, az embert megcsalja a remény s a vágy, jónak tartja a gonoszt; kinek vesztét akarja az isten, annak elveszi az eszét.
    3. EPEISODION. (626-780.) Haimon lép föl most, hogy megmentse jegyesét. Vita támad közte és apja, Kreon között. Kreon tántoríthatatlan a kötelességérzetbe, amelyet most még a magánbosszú is fokoz. Kijelenti, hogy Antigone büntetlen nem maradhat, mert törvényt sértett, pedig a törvénynek föltétlen engedelmességgel tartozik minden polgár, s ha mindjárt családtag is a vétkező, lakolnia kell. Haimon arra kéri atyját, vegye figyelembe a közvéleményt, amely nem mer hozzá hatolni, ne legyen önkénykedő zsarnok. Kreon dühe nő, már jegyese szeme előtt akarja kivégezni a leányt, midőn Haimon vészes fenyegetéssel elrohan.
    3. STASIOMON. (781-805.) A kart Haimon vonzalma jegyese iránt arra indítja, hogy Eros mindenható erejét zengje. Eközben látja, hogy Antigonét megkötözve hozzák az örök, hogy elevenen eltemessék.
    4. EPEISODION. (806-943.) Antigonéban föléled az élet szeretete, búcsút vesz a kartól, keseregve, hogy nászdal helyett gyászdal jut részeül, mint Niobenak. A kar azt feleli, hogy Niobe istennő volt s Antigone örülhet, hogy ilyennek egyazon dicsőséges sorsa van. Antigone gúnynak veszi ezt, kesergő fájdalommal emlékezik családja szomorú sorsára. A belépő Kreon sírjához viteti Antigonét.
    4. STASIMON. (944-987.) A kar gyászéneket zeng, Danae, Lykurgos, Phlexippos és Paudion példájában kimutatva, hogy a szenvedések örök törvénye alól még az istenek sem tehetnek kivételt.
    5. EPEISOIDON. (988-1114.) A föllépő Teiresias, a jós arra figyelmezteti a királyt, hallgassa meg az ő okos tanácsát, ne mellőzze az emberiség örök törvényét, bocsássa szabadon Antigonet, temettesse el Polyneikest. Kreon gyalázólag utasítja vissza, de a fölháborodott jós kijelenti a Kreonra és Thebára várakozó gyászos végzetet. Kreon megretten a borzasztó jövőtől, parancsot ad: törjék fel a sírt, szabadítsák ki Antigonét.
    ORKLESTIKON. (1115-1152.) a kar vidám bakkhosi táncdalt énekel, melyben Dionysoshoz fohászkodik, hogy jöjjön, mentse meg kedvelt városát Thebait.
    EXODOS. (1153-1353.) A híradó elmondja, hogy Antigone meghalt s utána haimon is, mégpedig saját keze által. Kreon le van sújtva. Aztán jő egy újabb csapás. Eurydike végighallgatva a híradó jelentését, a palotába rohan s átszúrja szívét. Kreonra nézve el van zárva az élet minden öröme. A kar befejezi a darabot azzal a kijelentéssel, hogy boldogságot csak a józan ész adhat, ki istenek jogát sérti, lesújtják az istenek.
    SZERKEZETE egészen szabályos, megvan prologoca, meg exodoca és a 6 kardal 5 cselekvényrészletet különít el. A cselekvény minden újabb mozzanata megokolt, a jellemekből folyó s az érdeklődés, a figyelem egyre feszültebb, de a darab fénypontját, kétségtelenül a jellemzés teszi és erről alább bővebben lesz szó.
    SZÍNÉSZEK SZÁMA. A szerepek így voltak kiosztva: az első színész adta Antigone, eiresias és Eurydike, a második Ismene, Haimon, őr, híradó, - a harmadik pedig Kreon szerepét. Ezeken kívül volt az előkelő, öreg thebaiakból álló kar.
    JELLEMZÉS. A jellemek közül elsősorban ANTIGONE érdemli meg figyelmünket. Jelleme eleinte határozatlan, ami természetes is, mert még nem biztos afelől, ha vajon csakugyan ki van-e adva a parancs. S a fölindult női kedély nem is volt volna lélektanilag helyesebben festhető, mint ha Antigone egy még meg nem erősített tény alapján határozza el magát, amely azonban könnyen alaptalan lehet. Midőn meggyőződik a valóról, méltán ütközik meg és indul föl testvéri szeretete. Merész elhatározása, hogy bármi vár reá, gondoskodik az eltakarításról, a kegyességnek és hősiességnek következménye, de magában foglalja a tragikus vétket is. Nemes dacában, siketen az ész és törvény szavára végrehajtja tervét. A kiadott parancsnak nem hódol tehát, mert egy magasabb parancs van lelkében s hogy megfontolás nélkül saját akaratát követi, ezzel már részvétet, szánalmat és félelmet kelt, valódi tragikus alak, Kreonnal szemben nem tagadja tettét, elszántan vallja be s kihívja a harcot. Meggyőződése, hogy helyesen cselekedett, nem büntetést, hanem dicséretet érdemel. S valóban egyedül Kreon az, aki szemére hányja tettét. Míg a cselekvésről volt, addig csak a kötelességérzet ösztönözte, de midőn halálba kell mennie, egész súlyával nehezedik reá a jogtalan büntetés. Csak most látja, hogy kötelességének szerelmét is feláldozta, csak most nyílnak panaszra ajkai, csak most tűnik föl benne a nő. De a másik pillanatban már ismét hősiessége emelkedik fölül, a tetterő újra fölébred benne, nem várja be a büntetést, maga vet véget életének.
    
    ISMENE tökéletes ellentéte Antigonenak. Tűrésre, de nem cselekvésre született, a valódi nőiesség mintája, mérlegelő, fontoló, egy egyúttal lemondó, önfeláldozó is. Különös érdeket kelt, mikor Kreon alaptalanul vádolja, hogy részes a bűnben. Szép vonása női jellemének a meg nem szűnő remény, hogy midőn Antigonera nézve minden elveszett még akkor is kísérletet tesz figyelmeztetve Kreont, hogy Antigone fiának jegyese. – KREON első megjelenésekor tartott beszédén szilárd, határozott királyi hang vonul át, helyes, józan kívánalmakat hangsúlyoz, akárcsak egy modern uralkodó. De beszéde nem programbeszéd, hanem csak a kormányzás első szabályait motiváló nyilatkozat, valódi típusa az abszolút királyi hatalom teljességének, világi fönségének. Teljes öntudatával bír hatalmának s ezért annak foganatosítására is van gondja. Mikor tudtára esik a dolog, legkevésbé gondol Antigonera, mert a nő alárendelt szerepet játszik a görögöknél, föltétlen engedelmességgel a családtag iránt. Tragikummá válik, mikor abban a balhitben, hogy most az isten parancs őre, épp e parancsot szegi meg. Mikor azonban mégis kénytelen elhinni, hogy testvére a tettes,a legnagyobb mérvű visszahatás nyilvánul benne. De ugyanekkor ráemlékszik Ismene tartózkodó m agaviseletére is és ezt tévesen bűnrészességnek magyarázza. A büntetés nemére csak lassanként jő rá, annál inkább, mert Ismene mindent elkövet meggátlására s midőn ez Haimont említi, mintha megtántorodnék kérlelhetetlenségében. De ez Csak addig tart, amíg Haimon ellenkezése nem kelti föl benne újult erővel a harag elhatározását, kitör a jós és az istenek ellen is. Végképp megtörik azonban a jós által megjövendölt csapások, csak a halálban lát szabadulást. – Haimon szíve kizárólag a szerelemnek él, annyira, hogy ezzel szemben atyjával is meghasonlik. Elébb a szenvedély ejti hatalmába és ekkor heves, makacs, de majd eloszlik az értelmére nehezedő homály s magához térve meghal imádott jegyeséért. A híradó tele van részvéttel és szánalommal, AZ ŐR mintája a nyers, fecsegő élceskedő, majd porban csúszó csőcseléknek. TEIRESIAS jósló tehetségére büszke, önérzetes és méltón lobban haragra, midőn Kreon őt e legszentebb tulajdonában támadja meg. EURYDIKE kizárólag anya, csak fiáért él s ha ez nincs többé, az ő életének sincs célja többé. – A KAR mint alattvaló meghajlik az uralkodó parancsa előtt, noha szívében nem helyesli; de mint öregek följogosítva érzik magukat, a tanácsadásra és mikor látja, hogy sikertelen, Antigonenak el kell vesznie, akkor nem bír könnyei áradatával.

    A TRAGIKUM-ot érintők már a jellemzésnél. Még csak annyit jegyzünk meg hogy Sophoklesnek nem volt célja a vétség egyéni alakját vinni be a műbe, a tragikumot itt az Antigone fényes jellemében nyilvánuló bűntelenség, a tisztaság ereje teszi, mint aki előtt nem közömbös, hogy miként él, mert élni sem vágyik a gyáva megadás és zsarnoki önkény hazájában. Lelke szabad, megköthetetlen, odadobja az életet, mert csak az eszményi igazságért lelekül.
    
    STÍLUS tekintetében Sophokles összes fennmaradt tragédiái közül ez a legszigorúbb következetességű. A kardalok ebben a legtöbb helyet foglalnak le s azért bennük az előadásra is kiváló gondot fordított a költő. Sajátságos, hogy a trimeter alatt egyedül e darabban nincs változás. Számos szó, néhánynak különleges használata csakis itt fordul elő.

    IRÁNYÁT abban az elvben foglalhatjuk össze, hogy az istenek parancsa fölül áll az emberek rendeletén, aki amannak szolgál, azt nemesnek tartja isten és ember, még az ellenfél is. Az embernek, ha még oly nagy uralkodó is, hatalmát nem szabad kiterjeszteni a holtakra, az isteni rendelés korlátait átlépni tilos, a halott már nem az embereké, hanem a földalatti hatalmaké.

    3. ELEKTRA. Az esemény Mykenaiba vezet s azzal kezdődik, hogy Orestes nevelője és barátja Pylades kíséretében Apollon meghagyásából bosszúállásra indul atyja megöletéséért. A halotti áldozatot akarván bemutatni Agamemnon sírjához megy. Hasonló célból van ott Klytaimnectrától küldve Khrysothemis. Elektra rábírja nőtestvérét, hogy vegyen részt a bosszúban és ne mutassa be Klytaimnectra áldozatát. Emiatt a megjelenő Klytaimnectra és Elektra közt heves szóváltás támad.
    Ekkor jő a nevelő azzal az előre kicsinált álhírrel, hogy Orestes meghalt, ami nagy örömére van Klytaimnectrának, aki most már nyugodtan távozik a palotába. Khrysothemis azzal az örömhírrel lép be, hogy Agamemnon sírján újonnan levágott hajfürtöt talált, amiből azt következteti, hogy Orestes a bosszúálló itt an az országban. Midőn a föllebbi álhírt hallja, elveszíti minden reményét, nőiessége is visszaretten a bosszútól. Orestes Elektrához megy Pyladessel s kérdésére Elektra fájdalmasan kesereg elhunytnak hitt testvére (Orestes) miatt. Orestes fölismerteti magát Elektrával, a nevelő s az elrejtett ifjak előrohannak és megölik Klytaimnectrát. Midőn Aigisthos hazatér, a tett végre van hajtva, Klytaimnectra holttestét hozták elébe.
    Ugyanezt a témát láttuk földolgozva Aiskhylosnál is, de a két feldolgozás között lényeges a különbség, amennyiben itt nem a vérbosszú  a fő, hanem a gyilkos házában élő testvér megmentése. Ezért is a gyilkosság nem úgy van föltüntetve, mint jogszerű cselekvény. Elektra jelleme kapja meg itt különben a figyelmet, akiben a költő a jellemszilárdság mintaképét igyekezet megörökíteni, de azért a mi felfogásunkkal mégsem lehet összeegyeztetni, hogy nőiességéből annyira kivetkőzve saját anyja meggyilkolására tör s ebben örömét leli.

    4. OIDIPOS KIRÁLY.
    ELŐADÁSÁNAK IDEJE nem állapítható  meg biztosan, csak annyi valószínű, hogy az athenaii nagy dögvész megszűnése után került színre, mikor a pusztulás még élt az emlékezetben, de eltelt azóta annyi idő, amennyi elég arra, hogy festése ne keltsen visszatetszést, hanem megragadó hatással lehessen.
    SZÍNHELYE a királyi palota előtt Thebai várán, a Kadneián van, a ház előtt Apollon szobra s oltára, amelyre lépcsők vezetnek föl. Öreg papok jőnek gyermekekkel, az oltár lépcsőire telepednek, a beszélő pap állva marad és a gyermekek, midőn az öreg pap szólni kezd, leteszik az addig kezükben tartott olajágat.
    TARTALMA.
    PROLOGOS (1-150). Oidipos megjelenvén a színen, övéinek megnyugtatására előadja, hogy a városnak a sphynxtől való megszabadítása ügyében sógorát, Kolont, Delphoiba küldte a jóshely megkérdezése végett, hogy miként lehetne segíteni a városon. Beszéde közben visszaérkezik Kreon s tudatja az isten követelését, mely szerint Laios király gyilkosát, ki az országban él, szükséges vagy száműzni, vagy megölni, mert ő a város nyomorának oka. Oidipo legott késznek nyilatkozik a parancs teljesítésére, a népet távozásra szólítja föl és elküld a város legelőkelőbb polgáraiért.
    PARODOS (151-215) A thebaii polgárokból álló kar ünnepi imádban festi a nyomor szomorú képét és a védőistenek segítségét kéri, jöjjenek, csillapítsák a nagy pusztulást.
    1. EPEISODION (216-462). Oidopos megátkozván Laios gyilkosát, fölkéri a kart, támogassa őt a gyilkos fölkutatásában. A kar biztosítja a királyt, hogy ő teljesen ártatlan, nem tud semmiről s tanácsolja, hogy Teiresiast, a jóst kell kikérdezni mindenek előtt. Kreon is ezt tartja legcélszerűbbnek. Elhívatják hát a jóst, aki jó ideig vonakodik megmondani a valót, végtére a király szemrehányó, gyanúsító szavai által fölbosszantva kijelenti, hogy maga a király a gyilkos s édesanyjának férje. Oiripos ezt rágalomnak tartva fölháborodik, de mégis töprengés fogja el a származására vonatkozó nyilatkozatokon.
    1. STASIMON. (463-512.) A kar nem adhat hitelt a jós szavának, hiszen Oiripos eddigelé a város jótevőjének bizonyult.
 2. EPEISODION (513-862.) Kreon értesülvén, hogy őt a király Teiresiassal egyetértő cinkostársnak tartja, haraggal lép föl ártatlansága védelmére, intve Oidipost, hogy vizsgálatlanul ne vádoljon senkit. Oidipos azonban csak nem enged szemrehányó gyanújából, mígnem Jokastenak sikerül lecsillapítani a férje és Kreon közt a viszálykodást, ámításnak bélyegzi a jós művészetét. Ámde a „hármas keresztút” említése zavarba hozza a királyt, megretten, tudakozódó kérdéseire egyre oly feleleteket kap, amelyek összevágnak az ő esetével. Csak abban remél még, hogy a tudósító hírnök rablókról beszél s így ő egyedül nem lehet a gyilkos. Jokaste – hallván Oidipostól hogy kik voltak szülői – abban bízik, hogy a jóslat szerint Laiost saját fia öli meg, holott Oidipos atyja Polybos, anyja pedig Mrope. Mindazáltal nagyobb bizonyosság kedvéért az illető szolgáért küldenek.
    2. STASIMON. (863-910.) A kar kivonja az erkölcsi tanúságot, hogy vesznie kell a gőgösnek, ki sem az igazságtól, sem az isteni örök törvényektől nem fél, ki gonosz beszéd, szentségtelen.
    3. EPEISODION (911-1085) A megérkező hírnök elmondja, hogy Polybos meghalt s Oidipost akarja királynak az egész Korinthos. Jokaste a jóslat csalfaságát bebizonyítva látván, örvendve hívja férjét, ki vele együtt örül s gúnyolja a jóslatokat. De a hírnök azt is elmondja, hogy a király nem Polybos fia, csak mint talált gyermeket nevelte föl s Laios egyik pásztora vitte hozzá. Jokaste előtt egyszerre világos minden, vissza akarja tartani Oidipost a további tudakozódástól. De hiába. Oidipos nem hallgat reá s a királyné a néma kétségbeesés küzdelmével elrohan, Oidipost pedig gyötri a kínos várakozás.
    3. STASIMON. (1086-1109) A kar azon tűnődik, hogy ki lehet Oidipos anyja, nympha-e, vagy istennő.
    4. EPESODION. (1110-1185.) A megérkező pásztorban a korinthosi követ azt az embert ismeri föl, akitől egykor a gyermeket átvette, az meg bevallja, hogy Jokaste adta át neki elveszítés végett a gyermeket, hogy így a jóslat teljesülését kikerülje. Most már Oidipos előtt is világot a való, búcsút mond a napvilágnak s lakába tér.
    4. STASIMON. (1186-1222.) A kar panaszdalt zeng a földi lét hiúsága s a szerencse változandósága fölött.
    EXADOS. (1223-1530) A szolga elbeszéli a gyászos történetet, mely eközben a palotában lefolyt. Jokaste fölakasztotta magát, Oidipos  pedig őrjöngésében kiszúrta saját szemeit. Ki is vezetik a királyt, aki panaszosan mondja el gyászos végzetét, a kar részvétre indul. Végre megjelenik Kreon, tartózkodik minden szemrehányástól. Oidipos rábízza Jokaste eltemetését s gondjaira bízza gyermekeit. A kar fejezi be a darabot, intőleg utalva az iszonyú balsors ádáz műveire.
    SZÍNÉSZEK. Az első színésznek jutott Oidipos szerepe, a másodiknak a pap, Jokaste, szolga, követ szerepe s végre a harmadik adta Kreon, Teiresias és a hírnökét.
    JELLEMEI. OIDIPOS oly természet, amely testi és szellemi erejének teljes érzetében s tiszta szándokának tudatában gyorsan határozza el magát, enged az első benyomásnak, az érzés kormányozza, nem a reflexió. A önmagába vetett túlságos bizalom természetszerűleg viszi a legnagyobb veszélybe s hite csak akkor rendül meg, mikor előtte áll az eltagadhatatlan valóság egész szörnyűségében. – KREON itt egészen más, mint Antigonéban; itt nemessége által tűnik ki, mely tetőpontját akkor éri el, mikor ama gondolat fogamzik meg lekében a darab végén, hogy az árva gyermekekkel mint atya fog bánni. – JOKASTE biztonságban érzi magát, hisz a gyermeket veszni tétette volt ki. De a hírek egyre világosabbá teszik előtte a helyzetet. Már tudja bűnét, de most a női lélek emelkedik fölül, hogy legalább férjét megmentse, és mikor látja, hogy lehetetlen, az elszántság öngyilkossá teszi. – A KAR részvéttel kíséri a darab személyeit, tanácsokat osztogat, nem oldja meg a nehéz harcot a hiedelem és a király szeretete között, nem kétkedik ugyan az istenek mindenhatóságában, de csak akkor mondja ki elítélő nyilatkozatát, mikor a bizonyíték kétségtelen.
    A TRAGIKUM lényegesen elüt attól, amelyet Aiskhylosnál láttunk. Oidiposban az akarat szabadságának nincsen választása, a végzet megmásíthatatlanul nehezkedik reá. Egyáltalán az igazság mellett van, kutatja ártatlan rajongással.  Sorsát azon tragikum alkotja, melyet az akaratlan és öntudatlan, végzetes szenvedés tragikumának neveznek. Igaz ugyan, hogy modern felfogás szerint a bűnhődés nincs egyensúlyban a vétséggel, csakhogy nagy tévedés volna a modern felfogás szerint ítélni meg.
    AZ ELŐADÁS ÉS NYELV itt is Sophokles mesteri kezére vall. Új mondatfűzéssekkel, új szavakkal s fordulatokkal találkozunk. Összes darabjai közt ebben van legcsekélyebb énekrész, az epeisodionok részarányos elrendezése pedig arra mutat, hogy egyike e mű a költő legkésőbbi alkotásainak.
    A DARAB IRÁNYÁRA nézve megjegyzendő, hogy Sophokles itt nem valamely erkölcsi vagy vallási tételt akar szemléltetni, hanem azt, hogy mily könnyen belebeszéli magát az ember abba, hogy kötelességet teljesít, holott tényleg csak személyes tekinteteknek hódol, nem gondol semmivel, hogy ennek eleget tegyen s nem veszi észre, mint ássa meg saját sírját, amelybe múlhatatlanul bele kell hullania.
        
    TRILÓGIÁNAK  tartják e művet, Antigone és Oidipos Kolonosban c. művekkel, azonban e három thebaii tragédiában csak a tárgy függ össze, de a kidolgozás és a szerkezet teljesen önálló mindegyikben. Ugyanazon mondakörhöz tartozik mind a három, de pl. Antigonéban a személyek jellemének felfogása, festése, a mondának földolgozása s maga a verses alak is lényegesen eltér a másik két dráma megfelelő sajátságaitól.

    5. TRAKHISI NŐK. Deianeira panaszával kezdődik, aki azon kesereg, hogy több mint egy év óta nem kapott értesítést férjéről, Heraklesről. A trakhisi nőkből álló kar – ahonnan a darab nevét vette – vigasztalja, fia, Hyllos meg elmondja, hogy atyja Oikhialia ostrománál van. Míg Hyllos biztos értesítésért megy, megérkezik Likhas, a híradó s elmondja, hogy közeleg már Herakles számos fogollyal, köztük van az elesett királynak. Eurytosnak leánya is, Jole. Deianeira örömmel fogadj az érkezőket, de csakhamar fölébred lelkében a féltékenység s Lihas által Heraklesnek küldi azt a ruhát, amelyet Neuos kentauros ajándékozott neki s amely állítólag állandóvá teszi férje vonzalmát iránta. De egyszerre balsejtelme támadt s csakugyan jő is Hyllos a panasszal, hogy anyja férjének gyilkosa lett. Deianeira kétségbeesetten kivégzi magát. Midőn Heraklest haldokolva behozzák s értesül neje sorsáról, átlátja a jóslat teljesülését, hogy halott (Neuos) fogja őt megölni; Jolet Nyllosra bízva, meghagyja fiának, hogy vigye fel őt az Oita hegyére s ott égesse el testét a máglyán.

    E darabban legtöbb érdeket bizonyára Deianeira kelti, aki, bár kellemetlenül érinti Jole megérkezése mégis teljes jóindulattal küldi a ruhát férjének s ennek tragikus hatását nem is gyanítja. Herakles szenvedései, emésztő kínjai borzasztó hatást tehettek a nézőkre. A lélektani mozzanatok azonban nem eléggé mélyek, a prologos hosszadalmas, s ezért van, hogy egyesek elvitatják e művet Sophoklestől s fiának, Tophonnak adják. Ez azonban nem bír alappal, csak annyi tény, hogy a szöveg nagyon megromlott állapotban maradt ránk.

    6. PHILOKTETES 409-ben került előadásra s Lemnos elhagyott szigetére vezet. Itt hagyták volt a trójai háborúba vonuló vezérek Philoktetest gyógyíthatatlan sebe miatt. Ámde meg van jósolva, hogy Heraklesnek Philoktetesnél levő nyila nélkül nem győzhetnek a görögök, s most Odysseus és Neoptolemos idejönnek a szigetre, hogy vagy szépszerével, vagy csellel megszerezzék a nyilat. Philoktetes kérésére azonban Neoptolemos, akiben fölébred a lelkiismeret, megígéri, hogy elviszi őt hazájába. Már indulni akarnak, midőn Philoktetest újabb roham lepi meg s nyilát teljes nyugodtsággal Neoptolemosra bízza. Míg a szenvedő hős alszik, a kar azt javasolja Neoptolemosnak, szökjék meg a nyíllal. De az ifjú fölháborodik e kívánságra s midőn az alvó fölébred, bevallja neki, hogy Trójába akarják vinni, mire emez visszaveszi nyilát. Odysseus hiába inti az ifjút, hogy ne adja vissza s mikor erőszakhoz akar nyúlni, Philoktetes ráirányozza a nyilat. Neoptolemos azonban visszatartja a fegyvert s megígéri, hogy bármi következzék, teljesíti a hős kívánságát: haza fogja vinni. Így már-már meghiúsul a görögök reménye, midőn közbelép Herakles s kijelentvén, hogy az istenek akarják így, Philektetes késznek nyilatkozik a Trójába menetelre.
    Ugyanezt a témát földolgozta Aiskhylos és Euripides is, de műveik elvesztek. Bár Sophokles késő vénségében írta e darabot, nemigen látszik meg rajta a kar gyöngesége, a költői ér itt is frissen buzog. A jellemek gyönyörűen kidolgozták, s akár az ifjú, őszinte, nemes szívű Neoptolemost, akár a diplomatikus, ravasz Odysseust, akár a lelki nagyság példányát, a szenvedő hőst nézzük, egyaránt meglátszik Sophokles mesteri kezének alkotása. Az eseményt azonban annyira összecsomózza, hogy isteni közbelépésre (deus ex machina) van szükség a kibonyolítás végett s úgy ezen, mint a nagyon is szabadon kezelt trimeter, valamint a kar csekély jelentősége tekintetében meglátszik, hogy nagy hatással volt Sophoklesre Euripides.

    7. OIDIPOS KOLONOSBAN. Vagy a peloponnesosi hábor elején, vagy 420-ban került színre. De bár ily késői műve a költőnek, mégis nagybecsű alkotás. – Leánya által vezetve jelenik meg a vak Oidipos Kolonosban, az Eumenidák berkében. Midőn a kar megtudja kilétét, kitiltja az országból, de Antigone és Iodipos kérésére enged annyi időt, amíg eljő az uralkodó. Thebaiból megérkezik Oidipos másik leánya, Ismene s elbeszéli, hogy az atyai átok teljesült, amennyiben Eteokles elűzte Polyneikest, ez haddal támadván  hazájára, hozzáteszi, hogy a harc kimenete Oidipostól függ, aki akár élve, akár halva áldást hoz arra az országra, amelyben van; jönni is fog Kreon nemsokára, hogy magával vigye Thebaiba. De a Kreon által eltaszított Oidipos kijelenti, hogy nem fog elmenni s megátkozza az egymással veszekedő testvérpárt. Ekkor érkezik meg Theseus, az uralkodó, akit annyira megnyer Oidipos, hogy őt védelmébe fogadja s biztosítja őt, hogy nem fogja kiszolgáltatni. Míg távozik, a kar elzengi az örökbecsű dalt. Kolonos magasztalására. Most Kreon lép föl s távozásra akarja kényszeríteni a két leányt atyjokkal együtt, de az éppen visszatérő Theseus megmenti őket. Polynelkes is eljön kérésével Oidiposhoz, aki azonban folyton hajthatatlan, ismétli átkát s fölszólítja gyermekeit és Theseust, hogy kövessék, elvezeti őket az „érclépcsők” irányában, ott eltávolítja gyermekeit, csak Theseus marad ott s előle egyszerre örökre eltűnik. Midőn a híradó tudatja ezt a két leánnyal, ezek szívszaggató jajgatásba törnek ki. A kar vigasztalni igyekszik őket, Theseus is belép, de hiába kéri a két leány, hogy mutassa meg nekik apjuk sírját, Theseus kijelenti, hogy ezt tiltja Oidipos végső akarata.
    Sophokles e művét Athenai és főleg szülőhelye, Kolonos dicsőítésére írta, ahol nyugalmat talált a sokat szenvedő vak király. Már maga a tárgy természete híjával van a szenvedélyeknek s ezek helyett a darabban tényleg a megragadó a fő vonás. Kiválóan sikerültek gyes jelenetek , pl. midőn Oidiposhoz jön Kreon és Polyneikes Theseus szerepeltetésével pedig egyenesen arra céloz a költő, hogy a jó királyban Athenait magasztalja. Legremekebb a kardalok, különösen a kiemelt hymnusz.

*

    Sophokle Aiskhylos nyomdokaiba lépett, de nemcsak nem szolgai követője, sőt a hagyomány szerint többféle újítással állott elé. A harmadik színész szerepeltetését nem ő kezdte ugyan, mert már Aiskhylosnál föltaláljuk, de az ő érdeme, hogy megszilárdítván ennek szerepét, a párbeszédnek több életet, mozgást adott, ezáltal a lélektani fejlődést személhetőbbé, megokolását világosabbá tette. Személyeit általában fényes ruhában, drágaköves koszorúkkal, szélesen hímzett övvel léptette föl, a zenét bájosabbá, élettel teljesebbé tette. A kardalnokok számát 12-ről 15-e emelte s a kart ezáltal jobban helyezhette el az oltár körül; de a kar szereplését szűkebb körre szorította s előtérbe állította a cselekvénybeli párbeszédeket, a karvezető szerepét önállóbbá tette, a színészeket és kardalosokat fehér cipővel látta el.
    A mythos-alkotás korábbi épületét mélyebb alapon, újólag igyekezett fölépíteni. A természetfölötti és csodálatos egyszerű, természetes menetűvé válik kezei alatt s ehhez képest a sors felfogásában visszatér a régi néphithez, egyénei nem saját hibájukból, hanem az istenek kérlelhetetlen parancsa, a vak sors folytán buknak el. A rövidlátó ember nem képes átlátni az okozati összefüggést a sors csapásai között, tehát föltétlenül alá kell vetnie magát az istenek kikutathatatlan határozatainak. Erkölcsi nézeteinek alaphangja tehát az embernek semmis volta. A kiengesztelődést pedig nem a vétség és lakolás egy arányba hozásával akarja előidézni, hanem az eszmét az élet fölé helyezve, meg akarja mutatni, hogy bizonyos viszonyok között élni többé nem érdemes. Innen magyarázhatók nála a gyakori öngyilkosságok. Szóval, Sophokles a sorstragédia atyja.
    Cselekvényei azáltal válnak népszerűekké, hogy a fenséges és megragadó jelenetek hosszú során művészi csomóba bonyolít mindent, a katasztrófát tehát kikerülhetetlenné teszi. Szerkezet tekintetében a helyzetek mesteri rendezése, a hatalmas ellentétek mesteri csoportosítása, a folytonos érdeklődés keltése mind a végső hatás elérésére irányul.
    Jellemei erős meggyőződésből, de isteni akaratból, isteni törvények szerint cselekesznek. Minthogy pedig a fő tett már rendesen megvan, mikor a dráma kezdődik, ennélfogva jellemei inkább passzív magatartásúak, de sokoldalúak. Mély emberismerete és finom költői tapintata által nőket is tesz főhősökül, habár a szerelem motívuma nála csak a Trakhisi nőkben található fel. Hőseinek jelleme szilárd, céljuktól nem tántoryíthatja el semmi, nemes szenvedéllyel nemes célra törnek s ezért idézik föl a részvétet maguk iránt. Jellemzéseiben legfőbb érdeme a természetesség és az eszményi felfogás, valamint az, hogy a jellemeket éles ellentétbe tudja állítani egymással s ezáltal nagyban emeli az összeütközés érdekét.
    A vallásos összhang megbomlott már az ő korában s fenséges karénekei épp a lélek e meghasonlásának félelmét dalolják vissza és hogy a kivesző hitet erősítse, olykor mystikus túlzásokba is csap. A kar nála különben mindenkor a tárgynál marad s megnyilatkozásai megfelelnek a cselekvény előidézte hangulatnak, kifejezővé válnak az erkölcsi öntudatnak, amely felülemelkedik a szenvedélyeken.
    Végre nyelvezetét illetőleg középhelyen van Aiskhylos és utódja, Eurypides között. Amaz mennydörgésszerű, dithyrambius szárnyalású, vakmerő, megdöbbentő még a közönséges beszédben és leírásban is, emez a közönséges életnek szóban gazdag, terjengős, mondhatni családias beszédmódját használja. Sophoklenél sem ez, sem az nincs külön, ő magasztosan egyszerű, szelíden mosolygó, szójátékokban és elmés fordulatokban bővelkedő s zengzetes.
    Ezekért tartják Sophoklest a legnagyobb tragikusnak.

Boros Gábor dr.

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 16-20. szám, 1895.

Szabó Sándor: Tavaszi vágy

 
Olvad a hó, indul a patak.
Nemsokára rügyek hajtanak.
Elszáll a tél. Édes istenem!
Alig vártam már, hogy itt legyen.

Pedig tőlem ez nem szép dolog,
Hogy a kikeletre gondolok.
Minden kint dühöngő förgeteg
Szeretteim hozta közelebb.

S kandallónknak fényén, melegén
Hitünk ujult, kigyult száz remény,
Otthonos volt minden kis szoba
Nem is vágynám onnan el soha!

Oh de mikor olyan sok szegény
Dideregve, fázva jön felém.
Kandallóm bár akkor ki maraszt,
Mégis vágyva várom a tavaszt.

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 18. szám, 1895. máj. 5.

Antonius beszéde Caesar holtteste fölött (Shakespeare: Julius Caesar)

 

VÁZLAT

    BEVEZETÉS: A helyzet rajza.
    TÁRGYALÁS: 
    1. mozzanat: Kíméletes, szerény modorban megcáfolja ama vádat, mintha Caesar nagyravágyó lett volna.
    2. mozzanat: Úgy tünteti fel magát, mintha nem volna szabad lelke érzeményeit kiönteni. A végrendelet említése.
    3. mozzanat: Az érzelmek magas fokra csigázása Caesar palástjának felmutatása által.
    4. mozzanat: Caesar hullája fölfedetik. Szenvedélyek a tetőponton.
    5. mozzanat: Indulatcsillapítás. A szónok teljesen megnyeri a bizalmat.
    6. mozzanat: Caesar végrendelete fölolvastatik. Antonius megnyeri ügyét: az indulatok kitörnek.

*

    Julius Caesar tragikus bukása már a római köztársaság haldoklásának egyik végső fázisa; az ő működése ezen államszervezet megdőltét jelzi, az ő kimúltával a mécses még egyszer föllobban, hogy azután csak annál nagyobb erővel diadalmaskodjanak a monarchikus eszmék. Ezen válságos időszakot rajzolja Shakespeare eme tragédiájában, melynek fénypontját Antonius beszéde képezi a nagy férfiú holtteste fölött. Ellenállhatatlan erővel, mondhatni vakmerőséggel van a világirodalom e leghatalmasabb izgató szónoklata kivíve; azon költőre vall, ki elhiteti velük, hogy egy emberi szörny meg tud hódítani férje koporsójánál egy asszonyt, kit ő tett özveggyé („III. Richárd”). De mielőtt e szónoki remekkel foglalkoznánk, szükséges előbb a viszonyokkal megismerkednünk, melyek akkor lázban tartották Rómát.
    Március idusán elvérzik Caesar a tanácsgyűlésben. Gyilkosai a helyzet uraivá lesznek: A nép, a pillanat első behatását követő nép isteníti őket. Ekkor fölé Antonius, a nagy ember jó barátja s kéri az összeesküvők fejeit hadd tarthasson gyászbeszédet a meggyilkolt fölött. Cassius, az ügyes, belátó politikus, félt Antonius veszedelmes ékesszólásától, az ideális, igazságos Brutus ellenben megadta neki az engedelmet.
    Képzeljük szemeink elé a színtért. Középett feketébe burkolva emelvényen fekszik a világ egykori urának teteme. Körös-körül az elvakított, szenvedélyes plebs: polgárok, mesteremberek, proletárok, gyülevész népség, kik valamennyien makacs, rajongó pártfelei a gyilkosoknak. Ám a föllépő Antonius tisztában van a helyzettel és hallgatóival; hangja, mint ügyes színésznek, csendes, nyugodt, meghatott:

Barátaim, rómaiak, földieim,
Figyeljetek rám,
Temetni jöttem Cäsart, nem dicsérni.

Láthatjuk, hogy szerényen beszél, nem rohan „in medias ex”; hisz ha mindjárt nagy hangon, szenvedélyesen támadná meg elleneit, élete sem volna biztos a szilaj csőcselék előtt.
    Tulajdonképpeni tárgyába azzal kezd, hogy – mint Brutus mondja – Caesar nagyra vágyott, ami súlyos bűn, ha való. Ennek odabiggyesztésével sejteti Antonius, hogy vissza fog rá térni. Egyáltalában, ha Brutust említi, sohasem mellőzi el a „jó, nemes, becsületes, derék” jelzőket, a mivel hízelegni látszik neki – de csak először – és a tömegnek meg akarja mutatni, hogy bálványát ő is tiszteli és becsüli. Majd hozzáfog a nagyravágyás vádjának megcáfolásához. Mit művelt Caesar? Foglyokat hozott Rómába, megtöltötte a kincstárt, a szegényen mindig segített. Ezt nevezik talán nagyravágyásnak? Oh nem,

A nagyravágyásnak nem ily szolid
Anyagból kéne szerkeztetve lenni.

A leghathatósabb bizonyíték pedig e vád igaztalanságára nézve az, hogy Caesar a Luperal ünnepeken háromszor is visszautasította a néki fölajánlt koronát. S most már maró gúnnyal jegyzi meg, hogy Brutus „derék, becses férfiú”. De Antonius jól tudja, hogy még folyton „óvatosságnak” kell a jelszónak lennie s hogy egy óvatlan kiejtett szó az összes eddig elért hatást lerontja; ezért hozzáteszi, hogy ő nem akart cáfolni, csak éppen azt hozta fel, amit tudott. S most valóságos színészi fogással szava a meghatottságtól színleg elakad, könnyekben tör ki s engedelmes kér, hadd pihenjen meg kissé. Jól ismerte a nép jó szívét s természetes jámbor valóját, mely ily érzékeny jelenetekre könnyen megilletődik.
    Ez volt az első momentum. Shakespeare minden ilyen részletet a nép visszhangszerű, szenvedélyes felkiáltásaival választ el egymástól. Antonius itt érvekkel bebizonyította, hogy Caesar nem volt nagyravágyó. Ebből pedig alattomban az következik, hogy nagyravágyása miatt lakolván halállal, ártatlanul folyt ki vére. S a nép már azt rebesgeti, hogy Caesarral rosszul bántak,fenyegető szavakat lehet hallani s a tömeg rokonszenves Antonius felé fordul, ki tovább folytatja beszédét:

Még tegnap hasztalan daczolt vala
Caesarral a világ. Ma itt hever
S nincs oly szegény, ki bókoljon neki.

A szerencse forgandóságának e megkapó érzékítése által mily erővel hat az érzelmekre! A lágy lelkű nép nagyon gyorsan gerjed részvétre; kétségtelen, hogy sajnálkozik a bukott hatalmason és megkönnyezi sorsát. – Most pedig ügyes fordulattal a gyilkosokra tér át, hogy ezáltal is fokozza az ellentétet és kijelenti, hogy megbántaná Brutust és Cassiust, ha izgatna: lázadás keltése pedig neki nem célja. Inkább lesz igaztalan önmagához és a kimúlthoz, minthogy csak kissé is megsértse e „derék, jó férfiakat”. Ilyképpen világosan feltüntetni, hogy néki nem szabad fájó érzelmeit kiönteni: mi leplezett és mégis erős támadás a gyilkosok ellen. S ekkor, mintha csak véletlenül tenné, fölemlíti Caesar végrendeletét. Ha ezt meghallaná a nép,

Csókolni járand holt Caesar sebeit,
Kendőket áztat szent vérébe, sőt
Emlékül egy hajszálért esdekel
s majd haldokolva följegyzendi vég-
Intézetében s dús örök gyanánt
Utóira szállitandja.

    Ezen mesteri fogás által egyrészt a rokonszenvet emeli Caesar iránt mind magasabb fokra, másrészt az érdeklődést csiklandozza s mintegy kacérkodik a tömeg kíváncsiságával és haszonvágyával. Nagyon jól tudja, hogy ez az „argumentum fortissimum” s a végrendelet egyszerű felolvasásával nyert ügye lenne, de az ő céljai sokkal messzebbre terjednek. Nem hajtva a hallgatóság lázas sürgetéseire, tovább üti az izzó vasat és csillapítás örvén valójában csak  gyújt:

Nem jó megtudnotok,
Miként valátok Caesartól szeretve.
Ti nem vagytok fa, kő; de emberek
S mint emberek, hallván végrendelését,
Az lángra gyujt és őrületbe hoz.

Erre aztán, mint hideg zuhany hat azon kijelentése, hogy nem olvashatja fel a végrendeletet, mert azok a „derék férfiak”, kik Caesart ledöfték, majd bántva érzik magukat. Ezen ironikus jelzővel itt él utoljára, a ki azt bizonyítja, hogy már nincs óvatosságra szüksége, mert az ingerült néptömeget már kezében tartja s kénye-kedve szerint kormányozhatja. Már hallatszanak is a szitkok és átkok a gyilkosok ellen és mind hevesebbé válik a sürgetés, tárja fel előttük a szónok a végrendeletet.
    Ezzel átcsap Antonius a harmadik momentumra, mely a legnagyobbszerű fortélyt tartalmazza. Az érzelmekre, a könnyekre hivatkozik,  s míg a tömegben a részvét viharos hullámait gerjeszti föl, egyúttal indirekt úton vad szenvedélyeket is kelt. Mint Cicero, kinél a bírák azt hiszik, hogy csak az ő véleményüket mondta, pedig igazán úgy ragadja őket magával: ő is kijelenti, hogy engedelmeskedik a népnek, ő, ki már játszva igazgatja a lelkeket. Leszáll a szószékről, hogy megmutassa Caesar holttestét.
    Itt az indulatokozás művészetét van alkalmunk csodálni. Antonius a diktátor véres palástján kezdi s ahhoz mintegy önkéntelenül, voltaképpen pedig ügyes számításból, fájó reminiszcenciákat fűz, melyek a megholt megannyi nagy érdemének tanjelei. Mutogatja a gyilkos tőrök okozta réseket s most már leplezetlenül ráront az összeesküvőkre.

E helyt a kedvelt Brutus döfte át,
S hogy elvoná az átkozott aczélt,
Im, mint követte Caesar vére, mintegy
Ajtóhoz futva meggyőződni, vajon
Brutus kopogtat ily barátiatlan?

    Most következik ama hely, hol Antonius előveszi az érzelemgerjesztésnek a retorika szerint legerősebb fegyverét: „Contraria juxta se posita magis elucescunt.” Ha békét ajánlsz, vázold a háború iszonyatosságait: Antonius is, hogy Brutus szereplését március idusán a maga meztelen visszataszítóságában mutassa be, megható szavakban írja le, mint szerette Caesar Brutust, őrző angyalának tekintette, nem is gyilok ölte meg, hanem a szíve szakadt meg, hogy Brutust is megtámadói között látta; eme rettentő hálátlanságot nem tudta elviselni:

Oh, mily esés volt az, jó honfiak!
Elestem akkor én, ti és mi mind,
Mig véres ármány kérkedett fölöttünk.

    E percet, midőn mindenfelől zokogás és jajgatás tölti be a levegőt, használja fel Antonius arra, hogy hirtelen felrántsa a leplet és íme, előtűnik az imperátor véres holtteste. A fájdalom, düh és bosszúvágy óriási erővel tör ki most:

- Bosszút kell állanunk, bosszút! Tova, kutatni! Égess, gyújts, ölj, vágj, ne hagyj egy árulót is életben.

    Antonius azonban, ki mint Neptun háromágú szigonyával a zajgó vizeken, úgy uralkodik ékesszólása hatalmával a tomboló tömeg fölött, lecsillapítja a népet. Khaméleon-szerűleg más hangot vesz fel, annak tudatában, hogy az indulatok túlcsigázása ez irányban mit sem használna. Neki ügyét még jobban meg kell erősítenie. Ravasz fogással még közelebb férkőzik a hallgatóság szívéhez, kijelentvén, hogy ő nem szónok, miként Brutus,

Hanem, miként ismertek, egyszer
Őszinte ember, a ki szeretém
Barátomat s ezt jól tudák azok,
Kik róla nyilván szólni engedének.

    Ez is éles vágás az összeesküdtek ellen, amennyiben körmönfont, számító gazembereknek tünteti fel őket, ellentétben önmagával. És midőn e kijelentése által: lenne csak Brutus az ő helyén, már kő kövön nem lenne Rómában – még jobban befeketíti ellenfeleit: Antonius végképpen megnyerte a plebs törhetlen bizalmát és szeretetét. Erre várt ő, elérkezett a válságos pillanat és a szikra, mely felrobbant, az olaj, mely sisteregve lángra lobbant; Caesar végrendelete. Erről a hallgatóság már el is feledkezett, ami tanújele annak,m int tudta az eszes Antonius akarata szerint szinte pórázon vezetni a sokaságot.
    Fel i s olvassa. A nagy férfiú 75 drachmát hagy minden egyes lakosra, temérdek földét, a Tiberen inneni kerteit és dús ültetvényeit mind a rómaiaknak és utódaiknak birtokává teszi:

Ez volt Caesar: mikor jön más hasonló!

    Mint már fentebb említém: ez a legdöntőbb érv. Caesar végrendelete már önkényt véres, irtózatos megtorlást von maga után. Antonius most már, ha akarná sem lenne képes gátat vetni ezen feltarthatatlan vízárnak, eme dörgedelmes lavinának, mely borzasztó erővel söprendi el Caesar gyilkosainak hatalmát s vele a korhadt köztársasági rendszert is. Ő bevégezte feladatát, győzelmet aratott s diadaltól ittasan kiálthat fel:

Most hadd lobogjon! Balság! Oldva vagy,
Menj, merre tetszik.

Krausz Aladár

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 18., 19. szám, 1895. máj. 5., 12.

A merengőhöz – Vörösmarty költeményének poetikai elemzése

    Midőn Csajághy Laura Bajzától megtudta, hogy Vörösmarty, a nemzetnek ünnepelt költője s az ő legmélyebb tiszteletének tárgya szereti, az ifjú leányka határozatlan és regényes vágyainak tudatában töprengeni kezdett azon, vajon szerelméért képes lesz-e boldogítani a fennkölt lelkületű költőt s e kétkedés közepette merengővé vált. A különben vidám lelkületű leánykának e kedélybeli változását kétkedve és remélve szemlélte a költő s e bizonytalanság gerjesztette mélabús hangulatból fakadt gyönyörű költeménye, melyet később (1843. márciusában) nászadományul hozott a Csepen (Komárom-megyében) tartózkodó menyasszonynak. És a menyasszony büszke örömét, lelkesedését, mellyel e szellemi kincset vette, igen természetesnek találjuk, ha a költemény örök szépségeit kellőképp vizsgáljuk s megértjük.
    Ez ódában a költő a kedves merengésének okát kutatván s valószínűleg ismervén a lányka regényes ábrándozásra hajló lelkületét, a barát szelíd szeretetével óvja a túl merész vágyaktól s az igazi boldogság ismerésére tanít. Tárgyát tehát a boldogság bölcselete képezi, mindenesetre méltó tárgy ódai feldolgozásra.
    A költemény fő eszméje s sorokban van leghatározottabban kifejezve: „Ábrándozás az élet megrontója”, - „Ha van mit érezz, gondolj és szeress”, - „A bírhatót ne add el álompénzen”. Az első idézett sor a boldogtalanság okát, a második a boldogság tárgyias kellékét, a harmadik a boldogság érzetének szubjektív feltételét zárja magába. Összefoglalva a hármat, ez axioma fejezi ki az alapgondolatot: a boldogság, a megelégedés.
    Szerkezetét vizsgálván a költeménynek, a nyolc-nyolc soros bevezetésen és befejezésen belül a költemény dereka, a tárgyalás két fő részre oszlik, melyek közül mindegyik tizenhat sorból áll. Az első részben a jelzett alapgondolatot negatív oldaláról fejtegeti, a hiú ábrándozást okolván azzal, hogy a világnak annyi milliója közt oly kevés a valódi boldog ember; a második részben a jelzett bajtól óva, az igazi boldogság bölcseletét tárja fel. Így akár a tárgynak a szöveg számbeli arányaiban feltűnő szimmetrikus feldolgozását, akár a gondolatok logikai beosztását nézzük, szabályos művészi szerkezet tárul elénk.
    Versformáját tekintve a sorok hatodfeles és ötös jambusokat képeznek, melyeknek kifogástalanul zengzetes ritmusa csupán ez egy sorban biccen meg kissé:

„Ne nézz / ne nézz / hát vá / gyaid tá / volá /ba”,

a negyedik ütemnél, ami Vörösmarty korában megengedhető diftongus-számba ment s amivel Vörösmarty költeményeiben is elégszer találkozunk. A páratlan számú sorok hatodfelesek, a páros számúak ötösek; az egyméretűek rímlenek, tehát keresztrímek. Összecsengésükre nézve rímei részben tiszták, vagy assonancok, de vannak gyengébb ragrímek is.
    Ha versformájára nézve e költeményt nem is ítélhetnők éppen tökéletesnek, nyelvezetére nézve elsőrangú helyen áll az a magyar lírában. Stiljét a festői kifejezések egész halmaza ragyogtatja összhangban a tartalom fenséges eszméivel; emellett a költemény egész hosszán végig érzik a rábeszélő szeretet szíves hangja, melyben tendenciája gyökerezik. Nem hogy példákat kellene idéznem szóképekre és alakzatokra, de keresve is alig találok helyeket, melyek a stilbáj ilyen kellékei nélkül volnának. Egyébiránt verseinek tartalmi becsét és stilbeli szépségét mi sem tüntetni fel jobban, mint az a tény, hogy legnagyobb részük közkeletű szállóigévé lett s mint közhitelű életelv szájról-szájra száll. A stil pompájával csak a tartalom mélysége, a hangulat gazdagsága vetekszik, melyek eszünket, szívünket egyaránt táplálják és gyönyörködtetik.
    De áttérek immár a költemény részleteinek fejtegetésére.
    Az első két sorban, mellyel bevezetését megnyitja, a költő a merengés tárgya és célja után tudakozódik, kérdvén:

„Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?”

    A merengés tárgya az emberi élet, mégpedig az átélt múlt s a még megélendő jövő lehet, iránya tehát kétféle, aszerint, amint a múltra vagy jövőre vonatkozik. A múltból a csalódás, a jövőből a bizonytalanság teheti töprengővé lelkünket. Ezeket fejezi ki a bevezetés derekát képező négy sorban a költő:

„Talán a mult idők setét virága
Min a csalódás könye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd?”

Ijesztő a jövő azért, mert a múlt már fájdalmas volt s a csalódás sújtotta szív hajlandóbb a fájdalmas tapasztalatok alapján aggódni, mint remélni. A kettős érzés bizalmatlanságban olvad össze, s a lélek reményeszegetten néz a jövőbe, a fényesnek ígérkező jövőre a kétség árnya borul

„S nem bizhatol sorsodnak jóslatában
Mert egyszer azt csaluton kereséd?”

Az utolsó sor értelmének volt-e Laura életében valami történeti alapja, nem tudni; hanem akkor jelleménél, regényes hajlamainál fogva tarthatta a költő az esetet lehetségesnek; legvalószínűbb azonban, hogy e sorában az egyetemes emberre vonatkozik csupán, amit a következő rész kiinduló pontja enged sejtenünk. Hogy az emberiség annyi tagja mért boldogtalan, annak okát e szerint már a bevezetés utolsó sora érinti, úgy, hogy a bevezető és tárgyaló részt ennélfogva eszmei társulás – a legtermészetesebb kapocs – fűzi együvé!
    Ehhez képest a tárgyalásban mindenekelőtt rámutat a világ boldog embereinek gyér számára, mondván:

„Nézd a világod: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.”

Aztán rögtön kijelenti ennek okát, a boldogtalanság legegyetemibb forrására utalva ez axiómában:

„Ábrándozás az élet megrontója,
Mely kancsalul festett egekbe néz.”

Eszerint a boldogtalanság legfőbb okát a hiú vágyak táplálása, légvárak alkotása, önző és túl merész remények meghiúsulása, kancsal világnézet csalódása képzeli. Minden ember áhítja a boldogságot, de nem mindenki ismeri lényegét s a legtöbb csalúton keresi:

„Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hir? Gyönyör?”

A kor materialisztikus szellemének hatása alatt álló világnézet különösen a vagyonbeli gazdagságban, az egész világ hízelgő tapsaiban s az érzéki örömökben keresi a boldogság forrását. E hármas kört jelöli meg a költő e szókkal: kincs? hír? gyönyör? De a szívet ismerő filozof tudja, hogy az érző szívet ez mind ki nem elégíti, szemnek, fülnek, érzékeknek tetsző dolgok ezek, de a szív mélyébe nem hatolnak s aki cask ezeket hajhássza, jóformán sejtelmével sem bír az igazi boldogságnak, mert mindez

„… Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne
S nem fogja tudni, hogy van szivöröm.”

    Vagyonhajsza, hírvágy, kéjelgés, kétes értékű örömök szűk körébe zárja a lelket, melyen túl nem lát s nem is kíván semmit, csak a meglevőt szaporítja s mégis – mintha érezné, hogy a szív üres – kevesli s telhetetlenségében zsugorivá, stréberré  és kéjenccé válik az ember. A telhetetlenség fogalma magába zárja az örökös vágy gyötrését, újabb s még erősebb alapja tehát a boldogtalanságnak s mennél nagyobb, annál messzebb vet az igazi boldogságtól, mert

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint:
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:

    Íme a cáfolat, melyből az első a kincsvágya, a második a hírvágyra, a harmadik a kéjvágyra vonatkozik, s mindhárom a telhetetlenség oktalanságára mutat, mert kínos elégületlenségre visz – mely int a lázas beteg szomja, folyton éget, folyton gyötör, folyton emészt, a telhetetlenség tehát nagy veszedelem, melynek ellenében

Csak a szerénynek nem hoz vágya kint.

Első feltétel tehát, hogy óva legyünk a boldogtalanságtól – a szerénység,mely távol tart mind az ábrándozástól, mind a mértékletlenségtől, mik az életet annyira megrontják, hogy mintegy képtelenné válik a boldogságra. Ezt recapitulálja a költő a boldogság bölcseletének negatív fejtegetésénél végül e sorokban:

„Ki szivben jó, ki lélekben nemes volt
Ki életszomját el nem égeté
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt
Földön honát csak olyan lelheté.”

Nem a sors tehát, hanem az emberi kedély tisztasága, szerénysége, ami a boldogságra képesít és jogosít. Meg kell tehát a szívnek elébb tisztulnia olyan vágyaktól, melyek nemcsak hogy boldogságra nem vezetnek, de romlásba döntenek, mintegy elő kell készíteni tehát a szív talaját, hogy benne a boldogság virága életerős gyökeret verhessen.
    Látnivaló, hogy a költő az eszmetársulás természetes kapcsán itt is – mint fentebb a bevezetésből a tárgyalásba – szinte észrevétlenül tér át a tárgyalás második felébe, melyben először új érvek kapcsán óv a ábrándozástól és int a megelégedésre, hogy majdan rámutasson a boldogság pozitív feltételeire. Az óvást a boldogságnak már megjelölt veszélyei alapján teszi, mondván:

„Ne nézz, ne nézz h át vágyaid távolába.”

Ne törődjél a messze jövővel, ne ékesítsd fel hiú vágyak hervadó virágaival, ne hitegesd magad, ne telhetetlenkedjél, mert

„Egész világ nem a mi birtokunk;” -

És ha az volna is, a szív csak akkor boldog, ha el van telve a gyönyörrel, melyet a való nyújt, azon felül többet éreznie lehetetlen s így a mi feleslegeset nyújt a pazar sors, élvezetlen marad, mintha nem is volna a mienk, mert

„A mennyit a sziv felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.”

Az impressziók minősége és mértéke határozza meg tehát a boldogság természetét és fokát. A sors adományaiból csak a szívünkbe gyakorolt hatás a mienk, a többi rajta kívül marad, mint a forrás, melyből szomjunkat olthatjuk, de az egészet meg nem ihatjuk. Az impresszió tehát a szív saját képi kincse, tetteink emléke, érzelmeink mennyiség s a szív befogadó képessége boldogságunknak korlátai. Nagy szív nagy érzelmekre és sok impresszió befogadására képes; a kisebb szív boldogságának korlátai szűkebbel, elemei fok és szám szerint szerényebbek, de a kettő közül az a boldogabbik, amely telibb, de nem telhetetlen. Olyan szív, mely a múlt minden emlékeit s a jövőnek minden ígéreteit felölelni s átérezni képes volna, nem is lehet, mert

„Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek
Megférhetetlen oly kicsiny tanyán;”

mégpedig azért, mert ennek a rengeteg tengernek

„Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek.”

Holt fény a múltból, ködvárak a jövőből intenek feléd s amannak komorsága, emezeknek csalfasága bátorítólag hat a kedélyre. Nemcsak sok tehát a szívnek múlton, jövőn egyszerre tépelődnie, de a bús emlék s a balga remény alkalmatlan, mintegy a kedély egyensúlyát bontó anyag a szív számára, melynek

„Zajától felrémül a szivmagány.”

A távol múltnak a jövőnek borús, ködös képeitől óvakodva, a közvetlen jelen biztos, határozott, reális adományai között kell tehát keresnünk boldogságunk anyagát, ami eszünket, szívünket, egész lelkünket betölti, a gondolkozó, érző és vágyó embert kielégíti és

„Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress.”

ha van, mi eszedet, szívedet, egész lelkedet táplálhatja, elégedjék meg a jelen szerény adományaival s ne epekedjél fényesebb jövő után.

„Maradj az élvvel kináló közelben
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szoritsz.”

A lehetőség, a reális való gondolat- és érzelemkörében maradva, ne áldozd fel a megelégedés édes érzetét csalóka álmodozásoknak és sóvárgásoknak, ne a szív kész örömeit a hiú képzelet csalfa ígéreteinek: a meglevőnek meg nem becsülése hálátlanság, a hálátlanság vétek s a vétekért bűnhődni fogsz, mert

„Várt üdvöd kincse bánat ára lészen
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.”

Ennyi érvelésnek győznie kell s a lantos kifejtvén így a boldogság bölcseletét, a befejezésben immár közvetlenül a merengő kedveshez intézi szavait, egy gyönyörű hasonlatban kérve, hogy felismervén a jelennek becsét, derüljön föl az elandalodó lélek a hiú vágyak csalogatása ellenébe:

„Hozd, óh hozd vissza szép szemed világát;
Ugy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.”

Az „elszállt madár” a merengőnek távol szálló lelke, a „meglelt zöldág” a bölcselkedés után fölismert boldog jelen, az „egész erdő viránya” a hiú ábrándok csalfa világa. A legutolsó  négy sorban a szerető szív esengésén átviláglik egyszerre az egész viszony,mely Vörösmarty és Csajághy Laura között volt. Hogy nem csupán a barát szól, a „nap” szó elárulja.* Megmutatván immár a boldogság útját a menyasszonynak, eseng, hogy derítse fel a barátot is, ki a boldogságot, melynek bölcseletéről zengett, az ő szívétől várja:

„Maradj közöttünk ifju szemeiddel
Barátod arczán hozd fel a derüt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette, bánatot, könyüt.”

(* Csajághy Laurával szemben a „nap” szóval egyébkor is élt, pl. mintegy két év múlva írt e soraiban:
„Nagy feladás vár rád: fiatal szivednek erényét
Tenni napul megtört életem árnya fölé.”)

Krajcsovics Soma

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 17., 18. szám, 1895. ápr. 28., máj. 5.