II. A Felhők
1. Érzelmiek
1846. április 23-án Felhők. Írta Petőfi Sándor című verses füzet jelent meg, mely 66 rövid költeményt tartalmazott, címek nélkül, megszámozva. E költemények egyik felében a költő magáról szól, saját érzelmeit fejezi ki, a másodikban gondolatait adja elő, egy-kettőben pedig leírást találunk. Tehát érzelmi, gondolati és leíró költeményekről szólunk.
Az érzelmi csoport tárgyai közt legtöbb vers jut a szerelemnek, közülük azokat, amelyek látszólag személyhez vannak intézve, már tárgyaltuk. Nagyobb részüket bármikor megírhatta volna költőnk, csak kisebb részük viseli magán a kor sötét bélyegét, pl. így:
Száraz derekad
Majd senki meg nem öleli,
Csak a koporsónak deszkája
S halvány ajakad
Más nem csókolja, csak a sír férgei.
(Daczos leány)
Szolgáljon érte kárpótlásul egy másik darab, az a csodásan megható kép, mely néhány sorba tömörít egy hosszú történetet attól kezdve, hogy kedvese oltár elé lép vele, egész addig, míg unokáik kijönnek sírjukhoz. (Szép kedvesem)
Éppen olyan sokat, mint a szerelem, foglalkoztatja a barátság is. Egyik versében egy nagyon szép páros képben fejezi ki a csalódás fájdalmát, majd éles gúny foglalja el a fájdalom helyét:
Szemlélem
A füst árnyékát a falon
És a barátságról gondolkodom.
(Gyertyám homályosan)
Azt az ismert gondolatot, hogy jó sorsban nem ismerheti meg barátait (Barátim vagytok), később kiegészíti avval, hogy a balsorsba jutottat elhagyják barátai (Szeretője-e vajon), míg az utolsó, egyszersmind a legfájdalmasabb is, befejezi a tárgyat: Barátaim csak azért öleltek meg, hogy legfájóbb helyre döfjék gyilkukat (Barátaim megölelének).
Szerelem és barátság nem merítik ki e versek tárgyát. Az egész ciklus egyik legszebb darabja, amelyből a fejezet jeligéjét vettük, másról szól. Első sora:
Viseld egyformán jó s balsorsodat
Horatius egyik ismert ódájából (Aequam memento) vett idézet. azt a szigorú ítéletet, hogy csak a bolond világ nevezi bölcsnek, tulajdonítsuk a korszak keserű hangulatának, mert hiszen költőnk tanuló kora óta szerette Horatiust.
Ha fölemlítjük azt a szép versét, amelyben a jelen fájdalmát a jövővel is szaporítja (Hajamnak egy fürtjét levágom), a többi általában fájdalmát visszhangozza, közelebbi meghatározás nélkül. Igazgyöngyei ennek Nem sirok én és Szeretném itt hagyni. Viszont beteg lelkét és fantáziáját jobban jellemzi néhány kisebb darabja. Szívébe az öröm egy-egy fényes sugara csak azért hatol be
Hogy lássa a szörnyeket, mik ott tanyáznak,
Mikkel tele van, tele
(Az én szivem)
Ez a hangulat aztán fokozódik:
Ugy rángatózik, ugy ugrándozik szivem
Miként a porban a levágott emberfő.
(Vajon mi ér?)
Kivágom én keblemböl szivemet,
Ott ugysem okoz mást, csak gyötrelmeket.
(Kivágom én…)
Laktársam a kétségbeesés,
Szomszédom a megőrülés.
(Fejemben éj van)
Az utolsó vers megátkozza a fát, amelyből neki bölcső készült és megáldja azt, amelyből majd koporsóját csinálják.
Látjuk, hogy folyton a halál,nem egyszer az erőszakos halál képzete kíséri (hóhérpallos, levágott emberfő, kivágom szivemet). És ennyi fájdalommal szemben vigasztaló gondolatot csak két versében találunk. Egyik a bordal, amelyről különben tudjuk, hogy szintén a Felhők sötét köntösében jelenik meg, a másik a mosolygó, vidám csillagokról szól.
A Felhők második csoportját a gondolati lírában kellene tárgyalnunk, de akkor hogy adhatnánk teljes képet a világgyűlölet korszakáról? Aztán ezek a gondolatok jórészt nem állandó meggyőződést, hanem csak múló keserűséget fejeznek ki.
Az ide tartozó verseket epigrammoknak vehetjük, axioma-szerű gondolatot, néha csak ötletet tartalmaznak,nem egyszer kérdés alakjában, tehát nem határozott ítéletet. Terjedelemre egyik se múlja felül Vörösmarty hosszabb epigrammjait és maga a költő is használta ezekhez hasonló versekre az epigramm elnevezést (Furfangos borivó stb.). Tárgyuk szerint e versek változatosak. Legtöbbet foglalkoztatja költőnket az emberi nem gonoszsága. Efféle kérdések gyötrik:
Hány csepp van az oczeánban?
Hány csillag az égen?
Az emberiség fején hány hajszál van?
S hány gonoszság szivében?
Az emberiségnek könnyei
Lemoshatnák-e az emberiségnek szennyét?
(Ki fogja vajon)
Amint Kain megölte Ábelt, úgy az utolsó két ember is egymásra ront, s aki megmarad, nőül fog venni egy vadállatot. Ebből talán szelídebb emberfaj származik. (Midőn a földön)
Az emberiség nem mostanában lett ilyen gonosz, kezdettől fogva ilyen.
Hisz különben nem kellett vóna
Százféle mesét
Eget isteneket,
Pokolt és ördögöket
Gondolni ki, hogy zaboláztassék.
(Nem sülyed)
A gonoszságnál nem kevésbé bántja az igazságtalanság, amit az életben találni és az ember boldogtalansága. Aki aranyláncra méltó, az hóhérkötélen lóg és megfordítva. (Igazság! alszol?) Kereszt jutalma a fáradságoknak, a fejedelem arany, a természet búzakereszteket oszt, de a megváltókat fakereszt illeti meg (Kereszt). A szárnyas óriási lelkeket, kik a napfényhez törekednek emelkedni, a törpe világ kicsinyeknek hirdeti. (Kik a föld)
Ne feledjük, hogy a Felhők-et a legszubjektívebb lírikus írja, akinek fő témája a saját érzelme. Ezt találjuk a két utolsó versbe is gondolat formájában, vagyis általánosítva. Nem azt mondja: én, hanem megváltó és szárnyas óriási lelkek, de ő roskadozik a kereszt alatt és az ő szíve vérzik a kicsinyléstől.
Az egész versnek megragadó heve általánosított érzelemnek mutatja a következőt is: csak akkor tudja meg az ember, mi a gyötrelem és mik a keservek, mikor megbántotta azt, akit magánál jobban szeret (Sok embert ismerek). Ez egy esetben tehát a költőnek nem az fáj, hogy őt bántották, hanem hogy ő bontott meg mást. (Anyja? Nagy Zsuzsika?)
Az ember a természetnek is legmostohább fia, ezért kell némelyeknek öltözetlenül bujdosnia, holott a tél a folyókat és földet elleplezi. (Hideg ellen) Vágyaink se teljesülnek (Futófolyam), reményeinket, e szép madarakat, lelövöldözi a való, e zord vadász. (Szállnak reményink) Az emlékezet összetört hajónk egy deszkaszála. (Emlékezet)
Lelövöldözött madarak, összetört hajó, megint e korszakot jellemző sötét képek. Az öröm a bánat óceánjának egy kis gyöngye. Talán mire felhozom, össze is töröm. De az élet rövid is.
A madárnál
Mi száll tova még sebesebben!... az élet!
De mint a madár, ez nem tér többé vissza
Így végződik az egyik legszebb darab. (Elvándorol)
Szintén gyönyörű képben érzékíti meg, milyen gyorsan elfut az ifjúság, milyen hirtelen, egy perc alatt, leröpíti homlokunkról a virágot, amit rá fűzött.
Mi busan, álmélkodva állunk
S kérdezzük: igaz-e, hogy nálunk
Valál? Talán nem is igaz.
(Te ifjuság)
Lehetne-e ezt a gondolatot szebben kifejezni?
Ez utóbbi két vers Petőfinek nem mostani, múló hangulatát fejezi ki, máskor is foglalkoztatta az élet gyors elmúlása, elsőrangú remekművekben is: Szeptember végén, Még alig volt reggel. A szerelem, a dicsőség is hirtelen elmúlik, mint a fejedelmek emlékoszlopai is:
Ott áll a sír most emléktelenül,
Az eltörött helyett mást nem tevének.
De nem! Hisz örök átka nemzetének
Sötét oszlopként rája nehezül.
(Voltak fejedelmek)
Minden mulandó a földön. Eltört koronák, hervadt virágok és megrepedt szívek jelölik a mulandóság útját. (Mulandóság) A boldogság után hiába fut az ember, mert az alatta van, a sírhalomban. (Mint lót-fut)
De van még egy helyen. Az álom a természetnek legszebb adománya. Álmában mindenki eléri, amit ébren el nem érhet, a szegény gazdaggá lesz, a király nem büntet, nem kegyelmez, hanem nyugalmat élvez stb. (Az álom) Azt olvastuk tehát, hogy a fejedelmek sírján a nemzet örök átka, eltört koronák, a király csak álmában élvez nyugalmat – íme a Felhők sűrű sötét ködén keresztül is felismerhető a királyok ellensége.
Ha most azt kérdezzük, mit ér az élet, költőnk egy keserű pillanatában azt feleli rá:
Annyit sem ér az élet,
Mint egy eltört fazék, mit a konyhából
Kidobtak s melynek oldaláról
Vén koldus nyalja a rászáradt ételt.
Ilyen hasonlatot is aligha írt volna le máskor.
Ahol ennyi gonoszság van, annak a világnak el kell puszt7ulnia, ezt hirdeti nem egy versében, több-kevesebb határozottsággal. (Ha jőne oly nagy forgatag. Mondják hogy mindenikünk) Ezt találjuk a legbizarrabb Felhő-ben is. A világon minden csak álom, a természet álma, aki millió évig alszik,
De fölébred végre,
Egyszerre fölriad,
Fölkeltik egyre rémesb álmai
És ekkor a bozrlaom miatt
A semmiség feneketlen tenyerébe fog ugrani.
(Fövényszem)
Foglalkoztatta a Felhők költőjét a nagy probléma is, hogy mi van a halál után. A lélek együtt enyészik-e el a testtel, vagy elhagyja-e azt, midőn pusztulni látja? (Szeretője-e vajon)
Mélyebben jár, hatásosabb is, midőn ködös általánosságok helyett konkrét eset indítja tépelődésre.
Az ember ugyan hova lesz?
Sokrates,
Ki a mérget megitta
S hóhéra, ki a mérget neki adta
Egy helyre mentek mind a ketten?
Egyik versében a vallás értelmében felel a kérdésre, mivel hogy ez demokrata szellemű is. Ezt a gőgös gazdag urat, ki most lenézi a szegényt, ez magasabbról fogja majd lenézni, ha mennyben lesz, a gazdag pedig pokolban. (E gazdag ur)
amint az első részben van mellőzhető, jelentéktelen darab, itt is van. Én pl. nem találok gondolatot ebben a hasonlatban:
Földét a földmives felszántja,
Aztán beboronálja.
Képünket az idő felszántja,
De be nem boronálja.
3. Leírók
Azzal kezdem, amivel most végeztem. A leíró darabok elseje egy pusztai tájkép, amelyben se gondolatot, se értelmet nem tudok találni, legföljebb egy jellemző hasonlatot:
A pusztát siri csönd födé el,
Mint elfödik a halottat szemfödéllel.
(Itt állok a rónaközépen)
Eggyel több példa t. i., hogy mennyire szerette költőnk ekkor a halállal összefüggő képeket. A következő leírás se több egy ötletnél, de legalább elmésség van benne. A nap télen egy öreg ember, későn kel fel, alig bír az égre felkapaszkodni, korán lefekszik stb. (Nem csak mi vénülünk) A harmadik vers csak félig tartozik ide, mint szép leírása a megszemélyesített fergetegnek. A másik fele, amelyet a költő is különválaszt, egy axióma a fergetegről. (Oda nézzetek) Fölér vele a Fönséges éj, amikor tündöklik a hold és csillag, harmat csillog a gyepen, zeng a csalogány,
Az ifju mostan megy szeretője után…
S most megy gyilkolni a zsivány.
A szerkezetnek ezt a módját már ismerjük: a befejezés valami váratlant, meglepőt nyújt. Jellemző a költő mostani hangulatára, hogy a gyilkolás véres képzetével idézi elő a meglepetést, holott máskor valamely ártatlan, kicsinyes fogalommal, pl. a fájdalom keserű könnye – pipafüst. (Ismét könny)
Van még két igénytelen kis jellemkép a feleségről, ki az orvostól reményli, hogy férjét megöli (A férj haza jő) és az özvegyről, kinek gyászruháján keresztül csillog titkos öröme. (Az özvegy)
4. A ciklus elszakadt darabjai
Ezzel befejeztük a Felhők részletes tárgyalását, ha Petőfi ilyen című kötetét értjük alatta. Ez azonban nem teljes, még van öt darab, amely semmiben se különbözik a többiektől. Ezek közül kettő a Felhők ciklusa előtt, kettő pedig utána áll, mind a négy a gondolati csoportba tartozó epigramm. Az ötödiket a költő kihagyta kötetéből és 60 évnél tovább ismeretlenül lappangott (Kéry Gyula). Először amazokról szólunk.
Remény teljesen olyan szellemű és formájú, mint az emlékezetről, szerelemről stb. szóló Felhők. Szintúgy ismerjük a testvéreit annak a panasznak is, hogy a világon nincs annyi fa, hogy felakaszthatnák a gazembereket mind (Hogy van, hogy azt). Éppen ilyen formájú, csak kevésbé pesszimista Megfagy a sziv; közvetlenül utána a Rabság azt mondja, hogy a világ vígsága csak tettetett, csak arra szolgál, hogy ne hallja láncai csörgését.
Rab a világ, igen, kezén-lábán bilincs,
Az volna lelkén is, hanem már lelke nincs.
A költő ezt a verset töredéknek nevezte, noha értelmileg semmi híja sincs, az epigrammai fordulat teljesen befejezi.
Az ötödik darab a kézirat szerint 1846 végén íratott, tehát jóval a Felhők után, de azért közéjük tartozik. Íme tartalma: Mint a madársereg, amelyre rálőttek, oly gyorsan elrepülnek az évek. Egy pillanat múlva már alig kísérhetni útjukat, aztán az egész karavánnak híre-hamva eltűnik.
S te állasz a néma, a puszta határon,
Tünődve: Mi volt ez? Való-e vagy álom.
(Láttál-e a róna felett)
Költőnknek kedvelt témája, hogy az élet milyen gyorsan elrepül, amint erről a Felhők-nél szóltunk és itt is találjuk meg szóban levő verse forrásait. Íme az egyiknek a tárgya: Az élet még sebesebben száll el, mint a madár, tehát ugyanaz a kép, mint itt. A másik a befejezést adta:
Mi busan álmélkodva állunk
S kérdezzük: igaz-e hogy nálunk
Valál? talán nem is igaz.
(Te ifjuság)
Egy harmadikkal már nem megegyezést, csak erős rokonságot találunk:
Szállnak reményink, e szép madarak.
Jön a való, e zord vadász
S lelövöldözi őket.
Ez a sokáig lappangott vers tehát újnak nem mondható, a költő önmagát ismétli benne. Nem ez az egyetlen baja. A költő azt akarja mondani, hogy az évek gyorsan elszállnak, ezzel kezdi, de aztán arról beszél, hogy az évek nyom nélkül elrepülnek, semmi sem marad belőlük, ami más gondolat. Mind e fogyatkozásokat csak pillanatnyilag tudja eltakarni a nyelv és technika teljes és csorbítatlan ereje. E tekintetben, de csakis ebben, kifogástalan Petőfi-alkotás. Miért nem adta ki soha költője, nem tudom. Talán ő maga is érezte fogyatkozásait. (Először közölve Kéry Gyula i. m.)
5. Általános jellemzés
Talán mondanom se kell, hogy a Felhők osztályozása teljesen az enyém és arra szolgál, hogy a tartalmat áttekinthetővé tegye. Sorrend szerint haladva teljes káosznál egyebet nem adhattam volna, annyira nem a fogalmi rokonság szerint állapította meg költőnk a sorrendet. Csak néhány példát hozok fel erre nézve. A 2. darabban arról panaszkodik, hogy átok fekszik rajta, nagyon fáj neki az élet, ellenben a 8. darab így végződik:
Az elválás keserüségét
Többé nem érezem,
De a csók édességét
Még most is érezem.
A 40. Felhő sötét kétségbeesése után következik többi közt a vigasztalódás két verse (42., 58.), egy bájos idill minden fájdalom nélkül (46.), ellenben befejezésül teljes kétségbeesés és születésének elátkozása.
És úgy látszik, hogy ez a sorrend nem is a keletkezés idejét fejezi ki, legalább a Pesti Divatlapban mutatványul közölt 8 darab másképp következik egymás után, mint a kötetben. Tehát a Felhők-ben elejétől végig összefüggő szerves egészet látni, mint Barabás Ábel tette, olyan képtelenség, amit nem lehet komolyan venni. (Barabás Ábel: Felhők. Petőfi Könyvtár 4.)
A Felhők nem összefüggő egész, hanem csak részek sorozata, amilyen a Czipruslombok, vagy a Szerelem gyöngyei; lehetne szaporítani is, kevesbíteni is. Egységről már inkább szólhatunk, különösen külső forma tekintetében. Csupa rövid versek, csaknem kivétel nélkül jambus lábak, anapaestussal vegyülve. Egységes a verselési szabadság is, hosszú és rövid, szabadon rímelt, sőt rímtelen sorok váltakozása, éppen mint Az őrült-ben. Ez a verselési mód Lafontaine szabad verseire (vers libres) emlékeztet, különösen a hosszú és rövid sorok váltakozása és összerímelése, ámde nincs rá adatunk, hogy Petőfi ismerte a francia meseírót. Ferenczi a hatást Heine Nordsee ciklusában keresi, de amellett, hogy ez kevésbé hasonlít hozzá (rímtelen, holott a Felhők rímes stb.), erről sem bizonyos, hogy Petőfi már ekkor ismerte. Az másfél évvel később történt, hogy egy verset lefordított belőle. (Koronázás)
A szellemi egység nem teljes, de ha elhagyjuk azt a kisebb részt, amelyet a költő bármikor megírhatott volna, megtaláljuk a nagyobb rész szellemi egységét, egy megsebzett lélek pesszimista felfogását. A költő sötéten lát, mindenütt gonoszságot és szenvedést. Ennek megfelel a kifejezés is, képzelete tobzódik a halál, nem ritkán erőszakos halál képeiben.
Petőfi bölcseleti költeményeit részben itt kell keresni, anélkül azonban, hogy valami mély filozófiát lássunk egy elkeseredett lélek munkájában, amely tehát nem is lehet objektív. Aztán egy 23 éves ifjú írta, aki nem filozófiai, hanem inkább történelmi olvasmányokkal merítette eszméit, esetleg némely filozófiai tárgyú költeményekből (Byron, Shelley).
A Felhők nem nagy filozófus, hanem nagy költő munkálja, akinek vannak érdekes gondolatai és aki érzelmeit, gondolatait, ötleteit tökéletesen tudja kifejezni. Ez a munkája nem utolsó helyet foglal el költészetében és minden okom megvan azt hinni, hogy népszerűségben még nyerni fog. Még nincs eléggé felfedezve. Az az okom is megvan ezt hinni, hogy borzalmas, visszataszító darabjai, amelyek olyan jellemzők e korra, nem a Felhők közé tartoznak, egy kivétellel. (Daczos leány) Ez is a szelídebbek közül való.
Nietzsche, a nagy bölcsész német fordításból megszerette és nagyra becsülte a Felhők-et, egyik darabját (Szeretném itt hagyni) meg is zenésítette, amit különben Petőfi több versével is megtett. Egy másik nagy ember nevével is kapcsolatba került ez a költeménysorozat. Széchenyi egyik levelének, amelyet a döblingi őrültek házából írt, befejezése magyar fordításban így hangzik: Oh isten, az örök megsemmisülés, amelytől előbb visszaborzadtunk, üdvösség volna most rám nézve. Petőfi Felhők-je én rám készült. Én vagyok az atyja. Olvassa el és gondoljon rám. (Tasner Antalhoz, 1850. szeptember 7.)
Mit akarnak jelenteni e sorok? Talán azt, hogy írójuk épp olyan boldogtalan, elkeseredett, épp olyan sötét színben látja a világot, mint a Felhők költője. Ilyenfélére gondolhatunk, tudva, hogy a levelében azzal a váddal gyötri magát, hogy egyedül ő az oka a nemzetet ért katasztrófának. Kossuth és a többiek nem hibásak, mert lázban cselekedtek, ezt pedig ő okozta.
A világgyűlölet korszaka 1845. novemberétől 1846. áprilisig, körülbelül öt hónapig tartott. Költészetben első megnyilatkozása Jókay Mórhoz. Ezt a beteg korszakot több ok hozta létre, közülök kettő egyenlő fontosságú: csalódás a szerelemben és a kritika támadásai. Ez utóbbit már fejtegettük, az előbbi Mednyánszky Bertára vonatkozik. A Felhők-ből kétségtelen, hogy a barátságnak is része van a költő fájdalmában, ez meg Szeberényi Lajosra és Vahot Imrére vonatkozik elsősorban. Negyedik ok szegénysége és szülei nyomorúsága, akiken szeretne segíteni és nem tud. Ötödik, hogy Tigris és hiéna című drámája nem került előadásra a Nemzeti Színházban, pedig műve bukását is eltűrte volna néhány száz forintért, mondja ő maga. Végre talán Byron és Shelley pesszimista költészet elbátorította ilyen versek írására.
Hogy egyes konkrét esetekben szólhatunk-e irodalmi hatásról, arra nem felelhetek igennel. Meltzl Hugó néhány esetben megjelöli Byron, Shelley, Lenau és Victor Hugo hatását, de alaptalanul (Összehasonlító Irodalom történeti lapok 1844-5). Megesik vele az is, hogy két darabnál V. Hugo Le pape című munkájára hivatkozik, amely 1878-ban jelent meg.
A gyógyulás 1846 áprilisában következett be, szintén több ok hatása folytán: elhagyta a helyet, ahol megbántották és azokhoz ment, akiket legjobban szeretett, szüleihez, falusi magányba. Az idő fájdalmát beleírta verseibe, mintegy elköltötte.
III. A Felhők után
Költőnk gyógyulása líráján is nyomot hagyott. Ezekben már semmi sincs a szilaj fájdalomból, csak némi melankólia borong bennük. Jó barátjától, a természettől vár segítséget:
Gyógyulj meg, én szivem, ha
Még gyógyulnod lehet.
Szép harmatos füvekkel,
Lágy rózsa levelekkel
Kötöm be sebedet.
(Elhagytam én a várost)
Utána egy szép természeti képbe szövődik bele a fájdalmas visszaemlékezés, de a költ ezt elűzi, hiszen feledni jött a magányba (Erdőben). A harmadikban is visszaemlékezik a szerelemtől és barátságtól kapott sebeire, de azzal a reménnyel, hogy mind a kettő fogja őt még boldogítani is. (Mint felhők a nyári égen) Ez egy nagyon bájos költemény egész a befejezésig, ott azonban hiba esett. Ha felhőim rózsaszínben tündökölnek, - itt a felhő átvitt értelemben van véve s a mondat annyit jelent, hogy akkor boldog leszek. De a költő így folytatja:
Hanem akkor már indulhat
Temetésemre a pap,
Mert ha a felhők kigyulnak,
Lemenőben van a nap.
Itt meg a felhő valódi értelemben vétetik. Minthogy pedig a költő ebből az átvitt értelemre következtet, az jön ki, hogy ha az ember boldog, közel van a halála. Többször láttuk már (pl. Csak úgy omlanak), hogy a valódi és átvitt értelem összezavarása milyen hibát szül. Alapjában ez üres elmésség. Azután egy versben végigtekint saját és a világ sötét sorsán, de lelke már kibontakozik a gyűlöletből.
Megengesztelt szivem egy zöld olajfa ág!
Minden tőled kapott sebem felejtve van,
Megbékülő jobbom fogadd el, oh világ.
(Számüztem magamat)
Sőt már a kibékülés sem elég neki,k hadat üzen a gyűlöletnek, mikor látja, hogy
Minden bokorban egy világfaló,
Minden bokorban embergyűlölet.
Mikor látja, hogy mint vágnak Byron-képeket, akkor ő szépnek találja a világot. (Világgyűlölet)
E vers megértéséhez tudni kell, hogy Petőfi pesszimista versei rögtön utánzásra találtak (Ferenczi II. 252.). A pesszimista kort ezzel teljesen befejeztük.
Távozol hát ifjuságom? csak idő szerint tartozik ide, szellemre nem. Távozó ifjúságát éppen nem sajnálja, sőt útravalóul átkát adja neki. E vers írója még a férfikorba sem lépett be és már ifjúságát búcsúztatja. És melléje ugyanilyen tárgyú vers kerül, valamivel későbbről: Egy barátom az ifjuság. Nincs benne nagy fájdalom, csak attól tart, hogy nem szereti már ezután lány és ő sem tud igazán szeretni és gyűlölni. Ez a vers Júlia iránti szeremével függ össze, ebben volt ekkor baj.
Mi lárma ez megint? kritikusainak szól Gonosz indulatú bírálatokra felel túlságos önérzettel és nagyon nyersen.
1847-iki felvidéki utazása alkalmával meglátogatta Kazinczy lakóhelyét és ebből született egy keserű fájdalommal teli vers.
Oh Széphalom! Azért kellett-e csak
Hozzád zarándokolnom,
Hogy egy hajtásra oly hosszút igyam
A keserűség poharából,
Amilyent eddig még talán nem ittam?
(Széphalmon)
Nagy szó a szenvedések emberétől, különösen ha tudjuk, mi idézte elő:Kazinczy elhanyagolt, pusztuló háza, kertje, sírja. És ezért ez a nagy keserűség? Hát mi volt Kazinczy Petőfinek? Erre is megfelel:
Magyar nemzet most nem volnál magyar,
Ő akkor volt az, midőn senki sem volt.
Így aztán egyik túlzás a másikat magyarázza. Ilyen keserűségben még alig volt részem, ez nem kisebb túlzás, mint hogy a magyar nemzet Kazinczynak köszöni fennmaradását, mert a maga idejében csak ő volt magyar. Tehát nagy kortársainak hosszú sora nem számít.
Azt hiszem, ebben az ítéletben már nemcsak a Széphalmon, hanem a munkácsi várban, néhány órával később szerzett benyomás is érvényesül. Maga mondja az Uti levelek-ben, hogy egész ottléte alatt Kazinczyra gondolt, aki ez iszonyú börtönben szenvedett. Elég példából tudjuk már, érzékeny lelke mennyire megnövesztette a benyomásokat, pl. a nemzet halálát hirdette, mert egy csúf, erkölcstelen korteskedést látott (Haza tértem).
Különben költeménye nem csupán ilyen túlzásokból áll. Az a részlet, amelyben iróniával kérdi, hogy mit tett Kazinczy a hazáért, e befejezéssel:
Csak fél századig
Tartá vállán, mint atlas az eget
A nemzetiségnek ügyét,
elfogadható jellemzés.
Költőnk ez időben jó barátságban volt Vachott Sándorral, nem mondható hát merész feltevésnek, hogy ismerte egy pár évvel előbb Széphalomról írt versét. Azt hiszem, innen jutott költeményébe az a gondolat, hogy özvegye állított neki emlékoszlopot, pedig sok gyermekkel maradt vissza.
Két költeményt a múlt sugallt neki, vőlegény korában egy nagyon fájdalmasat (Ne bántson az meg), házassága után egy sokkal szelídebbet (Őszi éj). Ez utóbbi befejezése már a tréfa felé hajlik. (V. ö. Hozzá) Czakó Zsigmondot, az öngyilkos fiatal költőt úgy gyászolja egy nagyon megható versben, mint aki nem talált barátot, milliók közt egyedül állt magában.
Végre lelt egy jó barátot,
Jó barátja a fegyver lett
(Czakó temetésén)
Újabb bizonyíték, milyen jótéteménynek érezte költőnk a barátságot. A fejezetet bezárja Egy goromba tábornokhoz, Klapka Györgyhöz írt verse, amely nélkül költőnk dicsőségének nem éreznénk semmi híját. Túlságos önérzet, amin kívül itt alig van egyéb, a legnagyobb költőtől sem hat kellemesen. És még ahhoz is szó fér, hogy igaza van-e a vers írójának.
Gondolati líra
Elég hogy élsz! mi gondod rá
Mi volt és mi következik?
Legbölcsebb, sőt csak az a bölcs,
Ki soha sem bölcselkedik.
(Petőfi)
1. A költészetről
Hiba lenne az idézett szavakból azt következtetni, hogy Petőfi nagyon lenézte a költészetnek ezt a faját. Ennek ellentmond sok verse, amelyben gondolatait fejezi ki, de mivel az osztályozás alapjául nem ez szolgál, más fejezetbe került. Mindamellett áll az, hogy Petőfi elsősorban nem az elmélkedés költője, ami nem meglepő olyan költőnél, akinek mindössze csak az ifjúságból jutott néhány esztendő, aki pályáját olyan korban végezte, amikor Arany a magáét még meg sem kezdte.
Költőkben megvan a hajlandóság arra, hogy saját művészetükről beszéljenek, Petőfi is szerette kifejezni gondolatait a költészetről. Most tárgyalandó költeményei fele ilyen tárgyú. Első lenne ezek közt a Jövendölés, ha nem volna másutt inkább a helyén; így az időben utána következővel kezdjük, amely szerint a költői hírnevet a boldogság árán szerzik meg (Hír). Ez általában van mondva. Sokkal, de sokkal kínosabb az a verse, amelyben magára vonatkoztatva adja elő, hogy a költészet mérges fullánkú pók, amelytől már annyit szenvedett és még csak az sem bizonyos, hogy legalább dicsőségben lesz része. De szakít e méreggel, lesz közönséges ember. Igen, ha lehetne, de kénytelen ő már tovább is szenvedni. (Költő lenni, vagy nem lenni)
Ezt a fájdalmas kifakadást Vachott Sándorné egy eléggé regényes történettel magyarázza (Ferenczinél is olvasható). De ez nekem inkább érdekesnek, mint igaznak látszik.
Bár kevésbé, de azért elég fájdalmas a Szomoru éj is. A költőt a maga baja mellett a hazaszeretet is gyötri, ezért nem lehet boldog. Bár ne taníttatott volna az apám. Bár lettem volna földmíves, vagy juhász, boldog lennék és hinném, hogy a világ is az. Még enyhébb fájdalomról szól az a dal, melyet a Sass család borjádi virágos kertje, más két versének is szülőoka, sugallt neki. A költő szíve virágos kert, de a virágok másnak termenek, neki csak a tövis marad, lelke pedig pillangó, amelyet összetépnek a tövisek. (Virágos kert a költő szive)
A többi vers nem fájdalmas, sőt van víg is. Az utánzókhoz, amelyről előre tudjuk, hogy az utánzók ellen van intézve, így végződik:
Fogj tollat és írj, hogy ha van erőd
Haladni, merre más még nem haladt,
Ha nincs, ragadj ekét vagy kaptafát
S vágd a földhöz silány dorombodat.
Az apró költők lenézése igazi Petőfi-gondolat, állandó, nem múló.
Most következő költeménye, amely legmagasabb és leginkább általános szempontból fejtegeti a költészet feladatát, legszebb és legtartalmasabb ódái közé tartozik (A XIX. század költői). Első fele arról szól, hogy isten a költőket rendelte lángoszlopoknak, hogy a népet Kánaán felé vezessék, a másik pedig haraggal fordul azok ellen, kik azt hirdetik, hogy már megállhatunk, mert itt van a Kánaán. Ezt a hazugságot milliók szenvedése cáfolja meg.
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán,
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán.
Költőnk tehát éppen úgy nem híve a l’art pour l’art elvének, mint Lamartine, Eötvös, Fáy András és mások. A költészet ugyanolyan felfogását találjuk nála, mint Franciaországban a 18. században, amikor lehetőleg mindent, a képzőművészetet is, a kor eszméinek szolgálatába hajtottak, hogy legyen hasznos színház, hasznos filozófia, hasznos művészet.
Az idézett versszakban kifejezett eszméket a szocializmus terjesztette el széles rétegekben. Szinte azt mondhatjuk, egy igen rövidre összevont szocialista program áll előttünk: egyenlő részesedés az anyagi javakban, egyenlő politikai jogok, általános népnevelés.
A Rongyos vitézek (1847) verseinek egy fogyatkozásából indul ki, valószínűleg valami bírálatra felelve. Én is fel tudnám szépen öltöztetni verseimet, de ezek nem henye ifjak, hanem vitéz legények, akik a század eszméiért küzdenek, s ha elesnek, a szabadságért halnak meg.
E vers alapeszméje ugyanaz, ami az előbbié, a költőnek kora eszméiért kell küzdeni. Kevéssel e két vers előtt Eötvös is írt hasonló tárgyú, nagyon szép költeményt (Én is szeretném, 1846), amelyet azonban Petőfi nem ismerhetett, mert csak 1858-ban jelent meg.
Az én Pegazusom kevésbé általános tárgyú, költészetének csak egy vonását fejti ki. Ő a nép költője, nem a nagyuraké. Olyan gondolat, amellyel szintén nemcsak egyszer találkozunk nála (pl. Arany Jánoshoz). Itt a versforma is a magyar népé, míg az előbbi kettőben a nyugaté.
Megint olyan vers következik, amely egy vonást fejteget.
A költészet nem társalgó terem,
Hová fecsegni jár a czifra nép,
A társaság szemenszedett paréja,
hanem szentegyház, ahová mindenkinek szabad belépni, bocskorban, sőt mezítláb is. (A költészet) Ez a líraiságot fejezi ki; a költőnek nem kell válogatni, hogy mi méltó a költészetre, mi nem; mindent meg lehet énekelni, minden lehet költői. Azután még egy verset ír a költészetről, már a forradalom alatt: Mit daloltok még ti jámbor költők? Hiszen most senki sem hallgat rátok. Meglehet, de mint a madár, a költő is magától énekel, sőt éppen most énekeljünk, amikor a fél világ romba dől.
Hadd boruljon a rideg romokra
Dalunk, lelkünk zöld repkény gyanánt.
A költészet megbecsülése egyik jellemző vonása Petőfinek.
2. Egyéb tárgyakról
A fejezet másik felét egy remekművel kezdjük, melyben érzés és gondolat gyönyörű harmóniába olvad össze: Még alig volt reggel. Költőnk azon versei közé tartozik, amelyek tárgyát előbb prózában írta meg, ez esetben a mézeshetek alatt, Koltón (Uti levelek, okt. 14. 1847.). Hogy a mulandóság eszméje költeményeiben nemcsak itt fordul elő, azt már láttuk.
Részletesebben, kevésbé lírai, inkább elmélkedő formában fejtegeti ezt Az ember, amelyet ugyancsak Koltón írt. Az élt egy szempillantásnál hamarabb elmúlik, a dicsőség sem tartós, elvész a nemzet, az ország újra tengerré lehet, sőt a föld is semmiségbe oszlik el. Kevély ember, miben kevélykedel, olvassuk minden versszak végén. Kevésbé gondolati az Ifjuság. A költő önmagából indul ki, úgy emelkedik fel az általánoshoz, a szív gyakran jobb tanácsadó, mint az ész, tehát jobban világít, balsorsban pedig mindig jobban melegít. A férfi eszményképét is megrajzolja költőnk (Ha férfi vagy); íme néhány vonás rajzából:
Ha férfi vagy, légy férgi,
Legyen elved, hited,
És azt kimond, ha mindjárt
Véreddel fizeted.
Ha férfi vagy, légy férfi,
Függetlenségedet
A nagy világ kincséért
Áruba ne ereszd.
Tudjuk, hogy Petőfi ez eszméket nemcsak hirdette, de követte is. A férfi és nő különbségét is fel akarja tüntetni egy páros képben, de ez annyira fantasztikus, annyira távol áll a valóságtól, hogy voltaképp semmit sem mond (Felhő és csillag). Az ítélet-et nem volna lehetetlen forradalmi költeményei közé sorolni, amennyiben egy nagy egyetemes háborút jósol benne, de a gondolati elem erősebb. A gondolat pedig ez: a történelem olvasása arról győzött meg, hogy az emberiség története ősidők óta nem más, mint egy vérfolyam, amely nemsokára egy vértengerbe fog szakadni. De utána a boldogság, az örök üdvösség fog kezdődni a földön.
Halhatatlan a lélek című epigrammjában is van valami forradalmi. Ide írom az egészet:
Halhatatlan a lélek, hiszem,
De másvilágba nem megy át,
Csak itt lenn a földön marad,
A földön él és vándorol.
Többek közt én, emlékezem,
Rómában Cassiu valék,
Helvécziában Tell Vilmos,
Párisban Desmoulins Kamill,
itt is leszek tán valami.
Tehát Caesar gyilkosa; a mondai szabadsághős; akiről azt mesélik, hogy Gesslert megölte; a francia forradalom egyik legtúlzóbb alakja, a Bastille bevételének értelmi szerzője – ezekhez akart hasonlítani. Vessük össze ezt a verset a következő sorokkal:
Olvasmányaimban rajongtam az egyenlőség hőseiért. Spartában Agis és Cleomenes voltam, Rómában Gracchus és szemrehányást tettem volna fiaimnak, mint Cornélia, hogy csak a Scipio anyósának neveznek. Kivonultam a néppel az Aventinusra és a tribunokra szavaztam volna. (Mérmoires de Mme Roland. Tome III. Paris 1881. p. 144.)
Hasonlít egymáshoz ez a vers és a próza? Szerintem a hasonlóságot kétségbe vonni alig lehet, inkább azt kell megállapítani, lehet-e szó átvételről. Rolandné olyan jelentékeny alakja a francia forradalomnak, hogy Petőfi előtt nem maradhatott ismeretlen, sőt arra is van bizonyíték, hogy Emlékiratairól is tudott. Megvan ugyanis abban a jegyzékben, amelyben angol és francia könyvek címét saját kezűleg összeírta. Ha meg akarta szerezni, az sem volt lehetetlen, ő előtte már három kiadásban jelent meg. Én hajlandó vagyok azt hinni, hogy olvasta is, tárgyalt költeménye eszméjét onnan merítette.
A völgy és a hegy nagyon szép allegóriában példázza, hogy az ember soha sincs a sorsával megelégedve, mindig a más boldogságát irigyli, mint a völgy a hegyet s a hegy a völgyet. Leginkább bölcselkedő költeménye Petőfinek a Világosságot. Gondolatmenete a következő: Magáért született-e az ember, vagy az emberiségért? Aki az utóbbiért feláldozza magát, használ-e embertársainak? Ez a kérdések kérdése és nem a „lenni vagy nem lenni”. Eljön-e az általános boldogság kora? Feljön-e az az új nap, amely még a láthatáron túl van? Bár emelkedne folyvást a világ a cél felé, míg elérné. De hátha úgy vagyunk, mint a kő, amelyet felhajítanak és azután lehull. Hátha örökké fel és alá megyünk.
Kit még meg nem szállott e gondolat,
Nem fázott az soha,
Nem tudja még, mi a hideg?
Költőnk szemében tehát a legnagyobb probléma az, hogy halad-e folyton előre az emberiség. Madách e kérdésre igennel felel, Petőfi csak kétséggel. Költeménye így is legértékesebb alkotásai közé tartozik, nemcsak kidolgozása, hanem eszméje által is
Ferenczi rámutat arra, hogy e költemény szerelmi fájdalom korában született, amikor azt hitte, hogy Szendrey Júliában csalódott. Tehát a bölcselkedő költemény mögött is érzelmet találunk. Elég jól összevág ezzel az, hogy viszont legnagyobb boldogsága korában, a költői mézeshetekben, egészen másképp nyilatkozott a bölcselkedésről. Felveti a problémákat, amelyeken a bölcs tépelődik s amelyekből ugyan semmit sem fejt meg, de elpazarolja rájuk életét. azzal a versszakkal végzi nagyon szellemes költeményét, amelyet a fejezet élére írtunk. (Bölcselkedés és bölcseség)
Leíró költészet
I. Életképek
Szent Kleofás!
Milyen karaván!
(Petőfi)
a) Egyes és csoportos életképek
Karavánja azoknak, akiket az élet többé-kevésbé megtépázott, de nem tragédiára, hanem inkább szatírára inspiráljátok a költőt, - ti adjátok meg uralkodó színét e csoportnak, hozva magatokkal kevés szomorúság mellett igen sok vígságot. Hadd jöjjenek először, akik a házasság nehéz keresztjét cipelik. És jön Ambrus gazda nagy dühösen, mert megharagította a felesége és csak későn este megy haza a korcsmából, akkor is csak azért, hogy nyelves feleségét eldöngesse, aztán visszajöjjön. Ámbár a szolgáló azt pletykázza, hogy Ambrus gazdát először kikergette a felesége, másodszor pedig nem eresztette be. Egyike azon elmés szerkezeteknek, amelyekben költőnk kifogyhatatlan. Jön János gazda, derék munkás ember, nem tékozló, vagyonos is, de azért soha sincsen pénze. Miért?
Felesége szép, takaros,
legényekre nem haragos,
Kivált béresére,
Hát azért nincs pénze.
Tehát epigramm-szerű pointe-tel végződik, mint a következő is. Az öreg ur élete örökös gyötrelem, fiatal feleségét félti az öccsétől, pedig
Öcséd nődet nem szereti,
Hanem a szobalányt.
Jönnek aztán az életet könnyek vevők. Pinty urfi a nagyvárosi élősdi típusa. Pénze nincs,
Tán a nagyapjának se volt,
amit telt erszénynek neveznek,
Távol van tőle, mint a hold.
Vendéglőkben ismerősein élősködik, ruháját kölcsön kéri, szállása a kávéházak, de azért sohasem búsul. Orbán komolyabb ember, sőt nemcsak komoly, hanem
Komor, mogorva férfiu
Volt Orbán,
Bár oly vidám hajnal pirult
az orrán.
Ez a vidám hajnal, tudniillik a vörös orr,már magában is komikus, még inkább azzá teszi a kontraszt, amelyet a férfi zordon jellemével alkot. Fokozza az ismétlés is, ugyanaz a gondolat-pár csekély változtatással négyszer jelenik meg. Ilyen módon tárgya alig van, újabb bizonyságául annak, hogy jelentéktelen, szinte semmi tárgyról is lehet kitűnő verset írni.
A vándor legény hideg szélben, hóban mezítláb és üres hassal utazik, de csupa jókedv, csupa elmésség ő maga is, az egész vers is. Testvére az az ágról szakadt siheder, kinek keblén kenyere, hátán háza, de szívében jókedv tavasza, hangos füttyszóval felveri az erdőt és sajnálkozik a sötét arcú nagyúron, aki fényes hintóban jön szemközt. A verset a demokrata Petőfi fejezi be s ezzel megadja neki a szatírai vonást:
Ti szegény gazdagok, kiken ily
Rongyházi is sajnálkozik.
(Hintón és gyalog)
Pál mester is könnyen veszi az életet, csakhogy ez nála másképp üt ki. Bolond fővel elkergeti derék feleségét és egész gazdasága utána pusztul. A vége:
Mi tévő légyek? felkössem magam?
Fel, felkötöm… az lesz belőle
És ugy tett, amiként beszéle.
Gyulainak rendkívül tetszett ez a vers, Petőfi egyik legszebb versének nevezte és részletesen fejtegette, hogyan függ össze Pál mester kedélye és kalapja (egyszer hetykén félrecsapja, máskor keservesen a szemére húzza stb.). Mindez kétségtelenül igaz, hozzájárulok én is, de nem úgy, hogy éppen csak ez egyet emeljem ki.
A hold elégiája szatíra a rossz költők ellen, akiket Petőfi annyira lenézett. Maga a hold adja elő, hogy mennyit üldözik őt, „ezek a tollrágó, versgyártó pimaszok”. Most is könyörög neki egy, hogy nézzen be a kedveséhez. Megteszi. Jutka éppen sült krumplit szed ki a kemencéből és pofázza befelé. Persze ez a kicsinyes alsórendű fogalom erős disparate-ot és így komikumot alkot a rossz poéta epedő, ideális szerelmével.
E költeményhez az indítékot minden valószínűség szerint Vörösmartytól vette: A holdhoz. Ebben is arra kéri valaki a holdat, hogy nézzen be kedveséhez, egyébként azonban nagy az eltérés.
Szatirikus A jó tanitó is, amelynek vígságát a részletező leírás és a befejező pointe adja meg. Ez leginkább leíró költemény, legkevesebb másféle elemmel. ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy ez a legjobb. A csámpás legény a forradalom alatt keletkezett. A faluban csak ő maradt otthon, a többi legények elmentek honvédnek, most aztán viszonzásul ő nézi le a lányokat. A költő ezt a verset kéziratában kitörülte és nem adta ki. Ha ez ítélet akar lenni, elfogadhatjuk, a vers nem java termés.
Az eddigi életképek közül csak A vándorlegényben hiányzik egészen a szatirikus elem, ehhez hasonló A kis béres, aki mikor kedvesétől virágot kap, érzelmét olyan szépen elfütyüli, hogy a pacsirták is tanulhatnak tőle. Az egész költemény csupa érzelem, csupa boldogság és a hatása ennek megfelelő.
A komoly és tréfás határán áll a Megy a juhász szamáron. Halálról van benne szó, de a befejezés éppen nem gyászos:
Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár fejére.
Költőnk hat népies rövid versét románcnak nevezte, köztük ezt is. A románc elbeszélő költemény, tehát cselekvénye van, a Petőfi románcai közül azonban jó, ha felében találunk némi csekély cselekvényt, nem okvetlenül szükséges tehát olyan faj gyanánt tárgyalni őket, ahogy a költő nevezte. A most tárgyalt csoportban komoly darabot alig találunk, gyászosat pedig csak egyet: Az árva lyány. Utolsó részében valamennyire meggyöngül a vers, nyelv és gondolat kevésbé kifejező.
Még holta után is
Kedvét keresem én,
Ezen virágokat
Csak azért ültetém
nem igazi Petőfi sorok. Az érzelgősen szomorú tárgy sem olyan, amilyent ő kedvelt. Különös találkozás, hogy e költemény első versszaka:
Csak egy lénnyel van kevesebb,
mint tennap volt
S nekem ugy tetszik: az egész
Világ kiholt.
ugyanazt a gondolatot fejezi ki, amit előtte Lamartine egyik ismert költeményében: Un seul étre vous manque et tout est dépeuplé (Isolement). Már sokkal inkább neki való tárgy a Szőke asszony, egy házasságában boldogtalan szép és szeretetreméltó nő rajza. A verset nem szerelem sugallta, mint e leírás után várnánk, csak a részvét. A költő szerelme másutt van, most küzd Szendrey Júliáért.
Utolsónak hagytam a Sári nénit, melynél szebbet nem találunk életképei közt. Aranynál írta Nagyszalontán, élő személyről. Koncepciója az, hogy olyan vonásokkal jellemez, amelyek a pusztulásra, halálra emlékeztetnek. Sári néni varrogat, tán szemfedőjét varrja, arca tele ránccal, haja tél, vagyis a természet halála, szeme úgy pislog, mint a síri láma, szíve mozdulatlan, mintha már nem is élne. Így kelti fel bennünk a melankólia érzelmét. Szemere Miklós egy névtelenül megjelent dolgozatában igényt emel az utolsó versszakra:
Vad, tékozló fiú az ifjúság,
Két marokkal szórja gazdaságát,
De jön apja, a zsugori vénség,
s visszaszedi elpazarlott kincsét.
Ő ugyanis már előbb megírta, hogy az ifjúkor sokat ajándékoz az embernek, az aggkor mind visszarabolja (Az időhöz). Az átvételt nem tartom teljesen lehetetlennek, de még ha nem véletlen is a találkozás, Petőfi az átvett gondolatot nagyon összetömörítette,megnemesítette. (V. ö. Petőfi napjai 321. Mellékesen mondva a gondolat csírája megvan már Horatiusnál is (Ars poetica 175.), az ő néhány szóból álló mondata azonban nagyon messze van Petőfi versszakától.)
*
A csoportos életképek közt első a Vándorélet, amelyet a víg korszakban (1844 tavaszán) Barabás Miklós egy képéhez írt. Kóbor cigánycsapatot ír le, amint egy erdő mellett elvonul előttünk az öreg dádé egy rossz lovon, borzas rajkóktól körülvéve, utána a fiatalok bagózva, pipázva, majd egy lopott malac visít, akit a vén asszony tanít becsületre stb. A költemény eléggé megfelel Lessing követelésének ,mert nem térben, hanem időben jelenik meg, vígságát pedig megadja a könnyű vérű népség festői nyomorúságának hű képe. De ez a nyomorúság egyszersmind szabadságot is jelent és Petőfit ez is vonzotta e tárgyhoz. Későbbi korból ilyenfajta részletező leírás A téli esték, de más szellemben; egy tisztes vidéki családról másképp kell írni, mint kóbor cigányokról. A költő sok vonással jellemez és hogy az egység mégsem vesz el, főképp az elmés ellentétnek köszönhető; az öregek a múltban élnek, egy fiatal pár a jövőben, a gyerekek pedig a jelenben. Milyen lárma, milyen vigadalom a forradalomban íratott mulatozó fiatal honvédekről. A költeményt főként párbeszéd és ellentét élénkíti. Ma piros bor, holnap majd piros vér, ma meleg csók, holnap hideg halál.
Egyik legismertebb verse költőnknek a Falu végén kurta korcsma, ismeretes a magyar ember kitűnő jellemzése gyanánt. Mikor az uraság gőgösen parancsolgat a mulatozó paraszt legényeknek, hogy ne lármázzanak, azok csak azért is még hangosabban mulatnak. De mikor egy lány kéri ugyanarra, mert édesanyja beteg,
Feleletet egyik sem ad,
Kihörpentik boraikat,
Végét vetik a zenének,
S haza mennek a legények.
A magyar ember jellemzése mellett megkapjuk itt a demokrata költő jellemzését is, mint száz más esetben.
Egyidős e verssel Homér és Oszián. A hellének és kelták eltűntek, csak két kimagasló torony maradt belőlük, Homér és Oszián, a vak koldus és a vak királyfi.
Amannál déli napfényben, zöld szigeteken,
… Istenek űzik az emberi nemmel
Boldog vegyülésben
Játékidat, oh gyönyörü szerelem!
Emennél alaktalan éjben, rengetegben
Bolygnak seregestül
A harcz mezején elesett daliák
Bus szellemei,
Minden mi világos,
Minden mi virágzó
Dalodban, oh koldusok őse, Homér.
Minden mi sötét,
Minden mi sivár
Dalodba, királyi utód, Oszián.
Az évek százai és ezrei letipornak mindent, csak ősz fejetek koszorúja marad zöld.
Íme a híres irodalmi témának, amelytől hangos volt egykor Európa, egy késői hajtása. Mi vonzotta hozzá a költőt? A vers alapján erre igen nagy valószínűséggel felelhetünk: sehol sem tobzódik annyira, mint itt az ellentétben, amely módját a kifejezésnek annyira szerette. Voltaképp nem is személyekről van már itt szó, hanem elvont fogalmakról, a derült vidám és a sötét, szomorú költészetről. Azzal nem törődött, hogy ez a hagyományos szembeálltás igaz-e, pedig talán rájött volna, hogy még az Odyssea se mondható egészen derült világnak (pl. Odysseus bosszúja a kérőkön stb.), hát még a komoly Ilias, nem egyszer fájdalma, sőt kínos részeivel (Hektor halála, holttestének meghurcolása a falak körül, priamos könyörgése ahhoz, aki fiát megölte stb.). De hát az irodalmi divat is olyan, mint más divat, az emberke kritika nélkül átveszik egymástól.
Petőfi honnan vette? A Homér-Oszián párhuzam atyja valószínűleg Blair Hugó, aki kevéssel azután, hogy Macpherson Osziánja megjelent (1760), egy terjedelmes bírálatban fejtegette egyebek közt ezt is (A critical dissertation on the poems of Ossian. 1863). Ezt a munkát Petőfi ismerte, benne van abban az Ossian kiadásban, mely neki is megvolt. (Most a Nemzeti Múzeum könyvtára őrzi). Azonban azt a végletekig kidolgozott ellentétet aligha alkothatta meg abból a néhány szóból, ami erre vonatkozik (Homér vidámabb költő, mint Ossián, megvan benne a görög élénkség stb.). Más forrásának is kellett lenni. Goethe (Werther), Herder (Homer und Ossian), Mme de Staél (De la littérature etc. 1800) és mások munkáit is aligha ismjerte, nem lehet-e inkább Aranyra gondolni? Petőfi tíz napot töltött nála és pár héttel később Szatmár megyében írta versét, ahol barátai látogatásaival és kirándulásokkal töltötte idejét. Alig hihető, hogy ekkor olvasmányból nyert volna új impressziót, valószínűbb, hogy közte és Arany közt ez is beszéd tárgya volt. Arany ekkor már sokat foglalkozott az angol irodalommal, három évvel később pedig maga is hasonló szellemben, Homért és Ossiánt teljes ellentétnek tüntetve fel, dolgozta fel e tárgyat (Ősszel). Egyébként azonban az ő verse sokkal mélyebb érzelemből fakadt. Őt nemcsak az ellentét csábítja, hanem Ossiánhoz vonzza a hűvös, borongó őszi idő és leigázott nemzete sorsa is (1850). E mellett a Petőfi verse csak csillogó, de fölületes költői játéknak tűnik fel. Ebben a költői versenyben Aranyé a pálma.
Még néhány szatíra van hátra. A boldog pestiek iróniával dicséri a fővárost a vidék rovására. Fényesen, nagy úri módon élünk, míg végre csődöt nem kapunk. Az epigrammi pointe itt nem elég meglepő, tehát gyönge. Havas szerint Petőfi itt talán Kuthy Lajos íróra gondolt, akivel ez a dolog valóban megtörtént. Később még egy szatírát írt a fővárosról (Pest) és ennek ironikus magasztalása sikerültebb, mert itt az utcát írja le sokszínű életével.
De megkapja a magáét a vidék is. Egy családot, mely készül őt meglátogatni és agyonuntatni, mulatságos szatírával üdvözöl (Kedves vendégek). Irodalomtörténeti érdekessége e versnek, hogy a világtól elmaradt vidéki családot ezzel is jellemzi:
Könyvtára van szobája ablakán,
A könyvtár dísze Szigetvárt, Kártigám.
Petőfi tehát tudott e két fordított regényről (Kártigám 1772, Szikvárt 1767), melyek közül az első szinte páratlan sikert ért el nálunk a maga korában.
b) Betyár világ
Isten látja lelkemet, nem én va-
gyok oka, hogy azzhá ltettem, ami
utolsó időben voltam; bocsássa meg
Isten azoknak, kik okai voltak.
(Eötvös: A falu jegyzője)
Ami ide tartozik, életkép akkor is, ha elbeszélés formájában jelenik meg, nincs tehát ok költői műfajok szerint elválasztani őket. Első ide tartozó darabja (Lopott ló) erősen rávall a kezdőre, nemcsak forma tekintetében. A legény, aki dicsekszik vele, hogy lovat kopott, mégpedig éppen attól, akinek a lányát szereti, még nagyon messze van a gavallér Zöld Marczitól. Nem is tud rokonszenvet, de még érdeklődést sem kelteni, mint az a másik se, akiről csak annyit tudunk, hogy ellopta valakinek a lovát és elszerette a kedvesét (Hejh, Büngözsdi Bandi), mint Liliom Peti a híres lovas, nagyivó se, akiért bomlottak a lányok, de hóhér kötele lett a nyakravalója. Úgy látszik, ez éppen úgy élő személy volt, mint Zöld Marczi és mások (V. ö. Dömötör János munkái 1878. 195. l.). Hirös város az aafődön Kecskemét szintén nem tud egyebet nyújtani a sablonszerű jellemzésnél és rászorul arra, hogy a dialektus, tehát nyelvi különösség emelje hatását. Némi csekély szeplőt leszámítva (vármögye, ökeemök), ami ilyen terjedelmű költeményben elnézhető, Petőfi itt épp olyan mesternek bizonyul, mint a régies, vagy keveréknyelv utánzásában. (A régi jó Gvadányi, Deákpályám)
Hatásosabb, ahol a jellemvonások felsorolása helyett egy kis cselekvény jellemzi a betyár életét: Gyors a madár. A zsivány itt is megbűnhődik, nem ugyan akasztófán, mint Liliom Peti, hanem deresen. Még jobb Ki vagyok én, nem mondom meg, noha még egészen a pálya elejéről. Véleményem szerint ez első olyan verse, amelyben a már teljesen kész Petőfi stílust és technikát találjuk. A költő rokonszenve forrására is rámutathatunk:
Ha elhagyom galambomat,
Kialuszom mámoromat,
S rajtam ütnek a hadnagyok,
Majd meg mondom, hogy ki vagyok.
Az ilyen bátor, ügyes betyár már magában elég tárgy Petőfinek és egyik legszebb darabjában, a Kinn a ménes című részletes elbeszélésben is ez az oka a költő vonzalmának. És erkölcsi érzésünk mégsem háborodik fel azon, hogy az ügyes betyár megdézsmálja a ménest, mialatt a lusta csikósok a csárdában isznak, vagy kint alszanak. Az egész vers derült hangulata, jele a költő rokonszenvének a tárgy iránt, ragad magával.
A Két sóhaj másforma tárgyú. A kecskeméti siralomházban két fiatal legény búcsúzik az élettől és mind a kettő a kedvesére gondol. Az egyik a legnagyobb hálával és szeretettel, mert tőle és egyedül csak ő tőle jót tapasztalt, a másik a legnagyobb gyűlölettel, mert szeretője csábította a rossz útra, aztán elhagyta. Itt tehát a költő részvétet kelt egy új vonással: férfi sorsa a nő.
Panyó Panni a betyárok szeretője is a szerelem áldozata.
Jaj nekem, de neked anyám,
Te neked még inkább jaj ám!
Téged számoltat meg Isten,
Mert miattad lettem ilyen.
Az anyja tudniillik nem adta ahhoz, akit szeretett. A költő még más úton is részvétet kelt iránta. A lány előre látja nyomorult végét, ha már senkinek sem kell, úgy pusztul el, mint egy dögkutya, de ilyen véget jósol mulató társainak is.
Az egész költemény a legszebbek egyike és épp olyan igaz is. Nincs itt semmi idealizáló betyárromantika, amely a társadalom ártatlan áldozatainak akarná őket feltüntetni.
Már Panyó Panni szavaiból kiérezzük, hogy ez az élet sem csupa jókedv, dorbézolás, mulatság. Ezt a motívumot többször is felhasználja költőnk, hogy részvétet keltsen irántuk.
Betyár embernek jó tanyája nincs,
Minden felől csörög rá rabbilincs.
Száraz bokorban huzza meg magát,
Átkozza a hűs őszi éjszakát.
(Piroslik már a fákon a levél)
E nemben páratlanul szép az, ahol a betyárnak nem testi, hanem lelki szenvedését mutatja be.
Fürdik a holdvilág az ég tengerében,
Méláz a haramja erdő közepében,
Sürü a füvön az éj harmatozása,
De sürübb két szeme könnyének hullása.
Anyja jut eszébe, mint válságos pillanatban történni szokott, mint a siralomház lakóival is történik (Két sóhaj), most már bánja, hogy nem fogadta meg szavát, visszamenne már, de nem lehet.
Édes anyám meghalt… kis házunk azóta
Régen összeroskadt… s áll az akasztófa.
(Fürdik a holdvilág)
Két vers a nemes lelkű, gavallér betyárt mutatja be, Zöld Marczit, aki nemcsak Petőfi előtt, hanem utána is foglalkoztatta az irodalmat (pl. Abonyi Lajos: A mi nótáink. 1864). Petőfi egyik versében megállítja az úri hintót, de látva, hogy egy gyönyörű menyecske ül benne, nem rabol, hanem csókot kér tőle, sőt még erről is lemond (Pusztai találkozás). A betyár itt nincs megnevezve, de megtudjuk forrásából, Gaal József Haramia csók (1835) című novellájából. Petőfi innen vette a lényeget, hogy a betyár csókot kér, de a tárgyat szabadon alakította.
Míg ez egy kaland elbeszélése, addig Zöld Marczi teljes jellemzés, életkép a bátor legényről, aki nem erdőben bujdosott, hanem bátran kiállt a Hortobágy síkjára, a gazdagtól elvette a pénzét, a szegénynek odaadta. De azért
Négy águ épület volt halálos ágya,
S temetési dala varjak károgása.
Ehhez a jellemképhez is vehetett vonásokat Gaal novelláiból. (Hortobágyi éjszaka, A négy tarka, Igaz osztály). Zöld Marcziról írt színdarabjáról a maga helyén szólunk.
A zsiványság vége időrend szerint nem utolsó, de annak hagytam. Száraz fa gyümölcse lesz belőled, nyakadat kitekeri a hóhér, szemedet kivájják a varjak, lelkeddel a pokolban az ördögök labdáznak. Itt legjobban látjuk, hogy Petőfi felfogása a betyár világról erkölcsi tekintetben csak olyan, mint másé. Ő is gonosztevőket látott bennük, meg is bűnhődnek nála is, csakhogy ő rendesen talált bennük valami rokonszenvre, vagy részvétre méltót is. Legfeljebb azt lehetne kifogásolni, hogy kelleténél jobban érdeklődött irántuk, betyárdalai közül 4-5 értéktelen darabot elengednék.
Van még egy költeménye, amely betyárról szól, ámde abban, hogy kedvese haláláért bosszút áll, nincs semmi a betyárra jellemző. Más is megteszi. (A csaplárné a betyárt szerette)
*
A nép felfogása a tulajdonjogról nem egészen egyezik meg a mienkkel. Népköltési gyűjteményeink igen bő termését mutatják a betyárdaloknak, pedig ha ennek vennők mindazt, amiben lopásról van szó, a pásztordalok egy része is ide kerülne. Arany azt írta a forradalomban, hogy a magyar legény néha virtusból lop, azért a magyar lány eddig ezt mondta: Ehhez s ehhez nem megyek, mert gyáva, sohasem verekedett a csapszékben, soha egy tyúkot se mert elcsenni (Nép Barátja 1848. 2.).A betyárt a népnek nem kárhoztatása, hanem rokonszenve kíséri, nem is maradnak megénekeletlen a híres zsiványok. Ebben erkölcstelenséget látni annyi lenne, mint nem venni tekintetbe azt a sok szenvedést, amelyet a szegény népre zúdított az idegen uralom és katonaság, vármegyei, földesúri zsarnokság stb. Viola, a becsületes jobbágy, akit az uralkodó osztály önkénye zsiványéletbe kerget, nemcsak a legszebb magyar regényben él, hanem élt abban a vérmegyei világban is, amelyet Eötvös lefestett. E fejezet élére tett szavai, amelyekkel a szegény becsületes zsivány elbúcsúzik az élettől, nem egyedül az ő sorsát fejezték ki.
Behatóbban fejtegetni ezt nem tartom feladatomnak, elég annyit tudni, hogy Petőfi élt a nép között, ismerte költészetét, volt tehát módja magáévá tenni annak felfogását.
Van aztán Petőfinél más irodalmi hatás is, említettük is Gaal Józsefet, ki különösen sokat foglalkozott Zöld Marczival. Ő maga mondja, hogy nem tud a Hortobágy vonzásától szabadulni, erről pedig mindig számos hősei leghíresebbje jut eszébe (A két haramia). Összesen hét novellát írt Zöld Marcziról. De erről és Angyal Bandiról már a 19. század elején színdarabot is írtak és Petőfi az egykori vándorszínész, esetleg tudott erről. Igen valószínű, hogy költőnk szabadságért rajongó lelke valamennyire a korlátlan szabadság híveit is látta azokban, kik a törvényen kívül helyezték magukat, mint ahogy Schiller Moor Károly és társai rajzában saját szabadság iránti rajongását fejezte ki (Die Räuber). Aztán a betyárvilág úgy tűnhetett fel költőnk előtt, mint az alföld szerves része, melynek teljes képét nem adhatná azok nélkül. Ide tartozó költeményei mind az alföldön játszanak, sőt, amint némelykor, a hegyvidék rovására magasztala az alföldet, úgy lenézte a Bakony erdejében bujkáló félénk tolvajt is Zöld Marczi mellett, akit a Hortobágy síkján messziről láthatott mindenki. Szóval a betyárok iránti érdeklődésében az alföld szeretete is nyilvánul.
Lenau egész költői pályája alatt merített magyarországi emlékeiből; első kötete nagy sikerét leginkább a pusztai képeknek köszönhette. És íme, ő is a magyar pusztához tartozónak tekintette a betyárt. A huszárok, cigányok, pásztorok, házaló zsidók, parasztok mellett ismételten megjelenik a räuber is (Die Heideschenke, Der Räuber im Bakony, Das Gespenst stb.). Tehát a 19. században a magyar szegénylegények előbb jelentek meg német, mint magyar költőnél, Lenaunál előbb, mint Petőfinél. Tudtunkkal ugyanis Petőfi előtt magyar költő, legalább számba vehető, nem énekelte meg őket. De népköltészetünk igen.
Költőnk ide tartozó verseit főként pályája elején (1843-45) írta, tehát úgy, mint népdalait és bordalait. Azután hosszabb szünet után 1847-ben írt még négy darabot. Ezekből nyilvánvaló, hogy Eötvös híres regénye, A falu jegyzője (1845) csak ez utóbbi négy darabra lehetett volna hatással, de ez sem mutatható ki.
E ciklusban találunk jelentéktelen apróságok mellett elsőrendű alkotásokat is. (Fürdik a holdvilág, Panyó Panni, Kinn a ménes, Ki vagyok én, Piroslik már)
II. Tájképek
Lenn az alföld tengersik vidékin,
Ott vagyok honn, ott az én világom,
Börtönéből szabadult sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
(Petőfi)
Mióta Lessing Homeros gyakorlatát elméletbe foglalta (Laokoon 16-21), azóta tudjuk, hogy az időben megjelenő költészetnek máskép kell leírni, int a térbeli festészetnek. Petőfi bizonyosan nem ismerte Lessing szabályait, helyes érzéke azonban legtöbbször megóvta a hibától. Legtöbbször, de nem mindig. Az alföld és Kis-Kunság nem költői, hanem festői leírások, térben egymás mellé helyezett részekkel, mégpedig, ami szintén hiba, sok résszel. az eredmény az, hogy hiába olvasom őket újra és újra, nem marad kép a lelkemben, azt a benyomást kivéve, hogy a kettő ugyanaz. A költő 1848-ban nem vette észre, hogy azt írja meg, amit már 1844-ben megírt. És még egy benyomásom van: a Kis-Kunság nincs befejezve. Mert hogy a költő nézi a félegyházi szélmalmokat, hangulatilag nem fejezi be a verset, lehetne tovább folytatni.
A Tisza sem elsőrangú alkotás. Leírással kezdődik, amely némileg festői jellegű. Utána érzelem és reflexió a természet szépségéről, az igazi hatás azonban a végén van, a szelíd és a tengermódra megáradó Tisza ellentétében. ha a költő egyedüli tárgyul ezt az ellentétet választotta volna, tetemesen rövidebb, de hatásosabb verset írt volna.
Havas szerint Petőfi A Tiszát képmagyarázatul írta, költőnk azonban ezt nem mondja, pedig a Vándorélet-nél nem hallgatja el, hogy Barabás rajzához írta. Rossz is volna magyarázatnak, hiszen a képen nyoma sincs a Tisza megáradásának. Előttem már a költeményből is világos, hogy a költő látott dolgot ír le, de tudjuk is, hogy néhány hónappal előbb (1846 szeptember végén) járt Nagy-Ar községben, azon a helyen, amelyet a kép a hozzá csatolt magyarázat szerint ábrázol. Tehát a kép készült a vershez, jobban mondva nagyobb feléhez, mivel a csendes és a megvadult Tiszát nem lehet egy képben bemutatni. Erre az eredményre jórészt ugyanazon okok alapján már előttem más is rájött. (Irodalomtörténeti Közlemények 1906. 104.)
Petőfi leghosszabb leíró költeménye A gólya, de éppen nem a javából. Nemcsak különféle tárgyak vannak benne összezsúfolva, amelyek nem kapcsolódnak mindig szorosan egymáshoz, hanem két külön költeményből is áll. Öt versszak (8-12) főképp az alföld szépségeit magasztalja és független a másik résztől, amely a gólyáról szól. Ilyen módon egységről szó sem lehet, de maradandó benyomásról se, legfeljebb egyes sikerültebb részekről. Ezek közé semmi esetre se számítom a puszta magasztalását azért, mert:
Nem állnak körülem mogorva sziklák, mint
Fenyegető rémek,
A csörgő patakot hányva vetve, mintha
Lánczot csörgetnének.
Hogy Petőfi előtt gyűlöletes a lánc, mint a szolgaság és zsarnokság jelképe, ahhoz hozzászoktatott, de hogy valakiben a csörgedező hegyi patak a körülvevő sziklákkal gyűlöletes képzetet keltsen, ahhoz nem vagyunk hozzászokva.
Leíró költeménynek jobb A puszta télen, mert némi cselekvés, mozgás élénkíti; a marhát kihajtják itatóra, a béres dohányt vág és pipára gyújt, a szelek nyargalnak és birkóznak egymással, a betyárt éjjeli szállásra viszi a lova. Háta megett farkas, feje felett holló, - teszi hozzá a költő, néhány rövid szóba tömörítve a betyár végzetét: életében farkas üldözi, halála után a hollók az akasztófán. Legérdekesebb azonban az utolsó versszak.
Mint kiüzött király országa széléről,
Visszatekint a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.
A királyok ellensége költőnknek nemcsak politikai költeményeiben szólal meg. Neki jól esett elűzött királyról beszélni, akinek fejéről leesik a korona, mégpedig véres korona.
E költeményhez egy különös történet fűződik. Metternich hercegné szül. gróf Sándor Paul Párisban III. Napóleon császár emlékkönyvébe beírta két utolsó sorát magyarul és természetesen franciára is lefordította. Két évvel később a Sedan-ban fogságba esett császárnak eszébe jutottak e sorok, többször ismételte őket. Ismét két évvel később (1872) a trónja vesztett császár panaszosan mondta Metternichnének, hogy bár lett volna jobb kedvében, mikor az emlékkönyvébe írt, mert azok a sorok szinte gonosz varázslatként hatottak rá. De már most hiába, ami történt, megtörtént. Halálos ágyán is (1873) hallották tőle e szavakat: Jour dernier – la couronne tombe. (Utolsó nap – a korona leesik.) Így olvasható ez egyik folyóiratunkban német forrás alapján, amely francia forrásra megy vissza. (Lukinich Imre: Petőfi és III. Napoleon. Irodalomtörténet 1917.) A császár tehát szinte azt érezte, hogy Petőfi megjósolta az ő sorsát, amelynek ő a varázslata alá került azáltal, hogy megismerte a jóslatot. Mindenesetre olyan hatása ez Petőfi költeményének, amilyenre senki se gondolhatott.
Most tárgyalt költeményéhez némileg hasonlóan végzi költőnk egy másik ide tartozó versét is:
Legjobb dolga van most a királynak,
Vagy ott annak a gulyásbojtárnak,
Király pihen aranyos karszéken,
Gulyásbojtár kedvese ölében.
(Meleg dél van)
Amott gyűlölet, itt csak kicsinylés; tetszik neki, hogy a királyt gulyásbojtárral hasonlítja össze, a szolgalelkek elszörnyedésére.
A jobbak közé tartozik, de szintén nem elsőrangú A csárda romjai, inkább csak látszólag, mint valóban leíró költemény, uralkodó eleme az érzelem és reflexió. Bevezetésül az alföldet magasztalja a költő, a hegyes-völgyes felföld ellenében, azzal a különös magyarázattal, hogy ez könyv, melynek lapjait forgatni kell, azzal a különös magyarázattal, hogy ez könyv, melynek lapjait forgatni kell, amaz pedig nyílt felbontott levél. Azt is olvassuk, hogy a puszta a szabadság képe.
Költőnk elfelejti, hogy comparaison n’est pas raison, képes kifejezésekkel nem lehet megmagyarázni azt, amit nem értünk, pl. mai turista korunkban az ő nagy szerelmét a síkság iránt, a hegyvidék rovására. Még akkor sem értjük teljesen, ha tudjuk, hogy neki az alföld annyit jelent, mint szülőföld, gyermekkori emlékek, színmagyar lakosság.
Amint a csárda romjai leírását egy igen eredeti hasonlat élénkíti (l. föntebb), úgy egy másik romladozó csárdáról nincs is egyéb leírás, mint egy kettős hasonlat:
Menni akar, de csak düledez,
Mint ivója, kiben sok a szesz,
Födele is félre van csapva,
Mint a része ember kalapja.
(Van a nagy alföldön)
Egy szép tavaszi képet is csupa személyesítés, hasonlat, metafora élénkít. (Tedd le bojtár s bundádat) Ezt mondhatjuk Falun című tájképéről is, amelyben a nap lementéről szintén jellemző hasonlatot találunk (l. alább).
A költemény második fele egészen lírává alakul át, falun szeretne örökké élni, egyszerű, de boldog családi életben.
Eperjesen töltött napjai emléke többi közt egyik hegyi tájképe: Az erdei lak. Arról híres, hogy költői verseny tárgya volt Tompa, Petőfi és Kerényi frigyes közt, egyébként inkább híres,mint szép vers. Leíró része gyöngébb, csak néhány elég jó kép és kifejezés és a szabadság dicsőítése élénkíti.
*
Nem képeknek, érzelemmel csak gyéren átszőtt sorozata kell, hanem megfordítva: sok érzelem, kevés kép, - e szavakkal végződik a Laokoon 17. fejezete. Lessing e mondatot Marmontel-ből fordította, de oly szerencsés változtatással (Moral helyett Empfindung), hogy ebben a formában elsőrendű fontosságúnak érezük, aminek Lessing aligha érezte, mert különben többi szabályaihoz hasonlóan ezt is részletesen fejtegette volna. E szabály ismerete nélkül az olyan par excellence érzelmes költőknek, amilyen pl. Lamartine vagy Petőfi nem tudjuk egész leíró költészetét megmagyarázni. az előbbinek nem egy leírását, pl. a Lac című nagyon híres versét Lanson azzal jellemzi, hogy nem tanulunk meg belőle egyebet, mint a költő érzelmét.
Hogy Petőfi is szeret a leírásba érzelmet vegyíteni, arra már eddig is találtunk példát. Sári néni, hogy csak egyet említsünk, egészen érzelmes leírás, de leginkább tájképei közt találunk rá példákat. Már többen kiemelték, hogy a Kutyakaparó elejétől végig a kelletlen, fanyar unalom és hanyatlás hangulatát kelti fel bennünk. Az asztal már majdnem feldűl, az ágyba senkinek sincs kedve lefeküdni, a kemence összedűlőben, a mogorva vén csaplár hallgat és ásít, felesége, egy igazi madárijesztő, szintén csak ritkán beszél, akkor is káromkodik – és így mindvégig. A költő azt írja le, amit lát, de úgy, hogy bizonyos hangulatot kelt az olvasóban.
Az Utazás az alföldön, ez a kis remekmű, amelynek anyaga prózában is megvan az Uti levelek-ben, csak félig leírás, másik felében tréfával vigasztalja magát a költő. A ragadós sár az alföld karja, mely kocsiját vissza akarja tartani, a zápor pedig könnye, mellyel távozását siratja. Mi lehet-e tréfa méltó befejezése? Ez:
Örülök rajta, hogy irántam
Ily érzékeny szived vagyon,
De szó, a mi szó, jobb szeretném,
Ha nem szeretnél ily nagyon.
Ki a szabadba! Eperjesen írt második hegyi tájképe, elejétől végig személyesítés: a természet színpadán primadonna a fülemile, a bokrokban, mint páholyokban ülnek az ibolyák.
A kősziklák, e vén kritikusok,
Maradnak csak kopáran, hidegen.
A költő tehát lírikus szemével nézi a vidéket, így tudjuk meg, amit aligha keresnénk egy tájképben, hogy a kritikusokat nem szereti.
Harmadik hegyi tájképe a budai Zugligetben keletkezett: A hegyek közt. A vidék leírásából nem sokat kapunk, de annál többet abból a boldogságból, melyben ujjong ő is, a felesége is:
Jön és megyen, pillangót űz,
Virágot szed, koszorut fűz,
Majd eltűnik, majd előjön,
Ugy bolyong a hegytetőkön,
Mint egy álom tüneménye,
Mint e rengeteg tündére.
Én merengve, oh természet
Örök szépségidre nézek,
S szemeimnek bámultában,
Néma, de szent imádság van.
Lessing azt hirdette, hogy a költő ne a szépséget írja le, hanem a hatását. Példa gyanánt felhozza Homerosból, Helene királyné szépsége hogyan hat az öregekre. Amit ő csak a testi szépségről mondott, Petőfi bebizonyította, hogy áll a természetre is. És ez a gyönyörű költemény azt is bizonyítja, hogy költőnk nemcsak az alföldet tudta élvezni, mint többször el akarta hitetni, ízlése rovására.
Még kevesebb a leírás A csonka toronyban. Vén torony áll a rónaság felett, ez az első sora, de már a második: Letűnt századba visz a képzelet. Innen kezdve már elbeszélést kapunk, a torony elképzelt történetét. Rólatok szól az ének ifjú bajnokok:
Kik szabadon inkább elestetek,
Semhogy rabszolgaságban éljetek.
Vagyis a költő ismét a szabadság himnuszát zengi. Aztán befejezésül adja a leírást, feltüntetni az ellentétet dicső múltja és sivár jelene közt.
Ez a téma is voltaképp költői verseny tárgya volt, csakhogy erről Petőfi már nem tudott, mert Arany 1850-ben énekelte meg szülőföldje, Nagyszalonta történeti emlékét. Részletesen leíró költeményébe a múltból csak annyit von be, hogy milyen sok vihart kellett a nemzetnek kiállani. Más költő, más felfogás; a Petőfié a győztes, ő mellette Arany hidegen hagy.
Egy kevéssel ismert bájos kis költeménye e leírással kezdődik:
A téren kettős sirhalom van,
Fölöttök egy-egy zöld bokor,
Egymásra hajlanak, miként ha
Két szerető sziv összeforr.
Valóban két szerető szív temette ide magát, hogy tovább is egyesülve legyen és egyesültek is a két ölelkező fában. (Örök ölelkezés) A leírás tehát mint keret foglal magában egy érzelmes kis történetet. Ferenczi ezt a költeményt Csapó Etelkára vonatkoztatja, de nem mondja meg, milyen alapon. Én nem tudom elképzelni. Rokon vele A koldus sirja, mely szintén egy magányos sírhalmot ír le, szintén a vers elején és végén. Közben pedig a koldusról megtudjuk, hogy egykor csaták tüzében vérét ontotta az urakért, kik később éhen halni hagyták.
Megint itt van a forradalmi Petőfi, az urak ellensége. Bármiről írjon is, legmélyebb meggyőződései (demokracia, a szabadság szeretete és a zsarnokság gyűlölete) mindig é smindig kitörnek. Ezek nélkül éppen úgy nem képzelhetjük el költészetét, mint a tengert viharok nélkül.
III. Természeti képek
A természettel mulattam, az én
legkedvesebb barátommal, kinek
semmi titka sincs előttem. Mi cso-
dálatosan értjük egymást és azért
vagyunk olyan jó barátok.
(Petőfi)
Természeti képeknek azokat veszem, amelyekben nem a tájék rajza a fő, hanem az évnek, vagy a napnak a szaka, természeti tünemény stb. Alkony és Ősz elején egyaránt a merengő hangulat képei, amit egyformán is fejez ki a költő (Tudja Isten hol jár az eszem. Elmém nem tudom hol járt). A leírást érzelem hatja át. Egy másik őszi kép részletező személyesítés. Ősszel a természet leveti szép ruháit, levetkezik, aztán elalszik és csak reggel a kikelet ébreszti fel. Én altató dalt zengek neki, te pedig kedvesem ülj addig szótlanul.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Fel ne keltsük álmából a
Szendergő természetet.
(Itt van az ősz)
Újabb szép példája annak, mennyire egybeolvadt költőnk a természettel. Két kedves költemény tárgya a falusi este. Az egyik tökéletes idill, a teljes boldogság részletesen rajzolt képe, melynek tetőpontja az ölelkező szerelmes pár. (Est) A másikban az idillt már csak ez a pár fejezi ki, a többi a természet leírása és a költő szubjektív érzelme. (Rég elhuzták az esteli harangot)
Van téli kép is, amelyben az évszak hatását őt különböző kis kép mutatja be: favágó, őrálló katona, drótostót, vándorszínész, cigány (Téli világ). Könnyű észrevenni, hogy kettőt közülök saját emlékeiből vett a költő. Az egyes részek laza összefüggése, a stílus, melyet különösebb szépség nem ékesít, hihetővé teszi, hogy ihlet nélkül született. Állítólag Vahot Imre úgy mutatta be egy látogatójának Petőfit, hogy mindenről tud verset rögtönözni. Petőfi vállalta a tréfát, a látogató pedig az ablakon át egy favágóra mutatott.
Miféle leíró költeményt lehet írni a felhőkről? Kérdezhetjük, ha azt halljuk, hogy Petőfinek van ilyen költeménye. Puszta leírással bizonyára csak nagyon gyarló, élettelen verset, Petőfi azonban megszemélyesíti őket. A felhők égi vándorok; majd szendergő, ártatlan kis gyermekek; majd haragos, vad férfiak, kik a zsarnokkal, a viharral élet-halálra vívnak. Íme újra itt van a zsarnokság ellensége. Majd mint leánytestvérek körülfogják a beteg ifjút, a holdvilágot. Aztán pedig a költő önmagához hasonlítja őket, verse átcsap a lírába (A felhők). Így lehet verset írni olyan tárgyról, amely látszólag nem arra való.
Amit ugyanakkor A szél-ről írt, abban lírai rész nincs, legalább felismerhetőleg, de az utolsó versszak, mintha allegória volna; mintha a szél az eljövendő, a költőtől epedve várt vihart jelentené, mely a tengerbe süllyeszti a hajót, t. i. a zsarnokságot.
Végre szóljunk egy kevéssé ismert verséről. Ide írom egész terjedelmében.
Ki mondja meg… Visegrád táján
A déli napfény
Nem a nagy Mátyás hősi szelleme?
Ki mondja meg… Visegrád táján
A bágyadt alkony
Nem Zách Klárának megtört szelleme?
Ki mondja meg… Visegrád táján
A vad sötét éj
Nem Zách Bódognak bosszus szelleme?
Dél, alkony, éj – tehát természeti kép. Abból a fajból, amelyben a leírást érzelem hatja át. Eszme és kidolgozás egyaránt Petőfihez méltó, sikerült alkotás. Azonban míg a Pesti Divatlapban egész terjedelmében megjelent (1845. okt. 16.), rá következő gyűjteményébe (Versek 1844-1845) már csak a 2. és 3. versszakát vette föl, Összes költeményei-ből pedig egészen kihagyta. Hogy magyarázandó ez?
Költőnk azt írta később Aranynak: Csak királyt ne végy hősödnek, még Mátyást se. Ez is király volt és egyik kutya, másik eb. (1847. február 23.) Azt kell hinnünk, hogy így érzett már akkor is, amikor az első versszakot elhagyta. Hogy aztán később teljesen kitagadta, annak más oka lehetett. Adorján Boldizsártól A visegrádi apród című elbeszélő költemény egy részlete jelent meg 1845 elején a Pesti Divatlapban, mikor Petőfi volt a segédszerkesztője. Befejezése így hangzik:
Zách Klára szűz, megbántott lelke sir
S Felicziánnak véres árnya jár,
Mely még engesztelő bosszúra vár.
Úgy látszik, ezzel szemben Petőfi nem érezte egészen eredetinek a maga költeményét. Kétség kívül van is rokonság a gondolatban, ámde azt, hogy ő a természetben látja Mátyás hősies szellemét, Zách Klára fájdalmát és Felicián bosszúját, nem vehette Adorjántól. Ez eredetiséget biztosít az ő költeményének. (E tárgyról írt Ferenczi a Petőfi Múzeumban)
Forrás: Szigetvári Iván: A százéves Petőfi. Jellemrajz. Székasi Sacelláry Pál kiadása Bp., 1922
