Itt űlök fázó, felkavart szivemmel
Kályhám előtt, - s egy vén kosár ölén
Szurokszemével néz reám meredten,
Igéz, elaltat, urrá lesz felettem
S beszélni kezd a Szén:
- Évezredek mult titkát rejti lényem,
Szinem sötét, komor halotti gyász,
De iszonyú tűz alszik vén szivemben,
Gyermekgőgöd bár halottnak hisz engem,
Ember, vigyázz!
Én őrzöm itt az őserdők haragját,
Elmult világból őrzöm a Napot.
Sötét palástom izzó fényt takargat,
Fényét, hevét az életadó Napnak.
Az alvó tűz vagyok.
Szerettelek, te nyughatatlan ember:
Világformáló, épitő erő.
Télen eljöttem melengetni téged,
Kazánok alján lelkem kedvvel égett.
Legyen tiéd a hő.
Tiéd a lány: az éltető melegség,
Formálj belőlem ujra életet,
Sötét palástom gyujtsd, szakítsd le rólam
S a millió szin új életre lobban,
Mit testem rejteget.
Csodákat szültem néked, földi ember,
Legyen éltedben több szin, több meleg.
Hiába volt! – Te rútul cserbenhagytál,
Gyilkot kovácsolt kezed sugaramnál
S most bőg a fergeteg.
Mert rabbá tettél, lenyügöztél engem
és Istened a hideg, holt arany.
S oltárain pocsékolsz te engem,
Hitvány gőgödben mindig telhetetlen. –
Én nem hagyom magam!
Én nem leszek a milliók igája,
Az én tüzem az égi Nap fia, -
Melegitő láng voltam, - nem átok
S te gyűlöletet fűtsz velem, te álnok,
Hitvány rög fia!
Most fázni fogsz, s az őserdők haragját:
Bolond tüzem a szélnek engedem.
Dilúviális szörnyeket köpök rád,
Földön, vizen, égi levegőn át
A lelked égetem.
Kohómba estél. Égni fogsz ölemben.
Gazdag világod minden szegletén,
Amíg kiég a multad sok salakja…
Apám a Nap: az éltetőd akarja
S testvéred, én a Szén.
Forrás: Budapesti Szemle 1941. 261. kötet 764-769.sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése